———

HUSZADIK FEJEZET

Városunkból a fővárosba vagy öt óra hosszáig tartott az út. Nemrég üthette el a delet, amikor négylovas postakocsink és utasai – köztük én is – elkeveredtünk a londoni Cheapside-on, pontosabban a Wood-Streeten, még pontosabban a Cross Keys körül hullámzó forgalomban.

Mi, angolok, akkoriban fél téglával vertük a mellünket, hogy ilyen nagyszerű embereket, mint mi vagyunk, s ilyen jólétet, mint nálunk van, még a világ nem pipált. Szerencsém, hogy ezt a meggyőződést belém oltották, különben London zavarba ejtő tömegének láttán alighanem kétségeim támadtak volna, nem inkább ronda, kacskaringós, toldott-foldott, piszkos egy város-e ez mégis.

Jaggers úr ígéretéhez híven elküldte a címét: a Little Britain negyedben lakott, s a névjegyére még ráírta, hogy „mindjárt Smithfield után, a postakocsi-állomás mellett”. A bérkocsis mégis olyan nagy hórukkal tett be a kocsijába, mintha legalábbis ötvenmérföldes útra indulnánk. Piszkos köpenye fölé annyi körgallért kerített, mintha éveinek számát jelezné vele. Jó ideig tartott, amíg a bakra fölkecmergett, melyet – emlékszem – viharvert, avitt, molyette pokróc díszített, méghozzá borsózöld. Maga a kocsi csodálatos volt. Hat nagyhercegi korona rápingálva, hátul nem is tudom hány inasra való kaptató, lejjebb pedig szöges vasrács, hogy a műkedvelő inasoknak kedvét szegje.

Időm is alig jutott, hogy elgondoljam, vajon szérűskerthez hasonlít-e jobban a kocsi belseje vagy rongykereskedéshez, és milyen furcsa, hogy a kocsis a lovak zabostarisznyáját a kocsi belsejében tartják – máris láttam, hogy a kocsis kapaszkodik lefelé, mintha célhoz értünk volna. Bizony célhoz is értünk: félhomályos utcában az egyik irodahelyiség nyitott ajtaján ez a név állt – Jaggers.

– Mit fizetek? – kérdeztem a kocsist.

– Egy shillinget – hangzott a válasz –, ha ugyan nem parancsolja fölkerekíteni kettőre.

Persze, hogy nem parancsoltam.

– Hát akkor marad egy shilling – állapította meg a kocsis. – Nem akarom, hogy aztán baj legyen belőle. Ismerem őt jól! – e szónál sötéten rákacsintott Jaggers úr névtáblájára, és megrázta a fejét.

Miután megkapta a shillingjét, lassan fölkapaszkodott a bakra, és látható megkönnyebbüléssel elhajtott, én pedig kis táskámmal beállítottam az irodába, és megkérdeztem, itthon találom-e Jaggers urat.

– Nincs itt – válaszolta az írnok. – Pillanatnyilag a bíróságon tartózkodik. Pip úrhoz van szerencsém?

Főhajtással jeleztem, hogy igenis, Pip úrhoz van szerencséje.

– Jaggers úr azt üzeni, hogy legyen olyan kedves a szobájában megvárni őt. Nem tudja ugyan, meddig lesz oda, mert tárgyalása van. De mivel ideje természetesen drága, nem marad tovább, mint ameddig föltétlenül szükséges.

Így szólt az írnok, azzal kinyitott egy ajtót, és az iroda végéből nyíló szobába tessékelt. Itt egy kordbársony-lovaglónadrágos, félszemű urat épp abban a pillanatban zavartunk meg, amint az újság szélébe törölte volna az orrát, de beléptünkre mégis gondolt egyet s a kabátja ujjába törölte.

– Odakinn várjon, Mike – szólt rá az írnok.

Már éppen mondani akartam, hogy remélem, nem zavarok, mikor az írnok általam még soha nem tapasztalt sietséggel lökte ki ezt az urat, aztán még prémsapkáját is utána vágta, s végül magamra hagyott.

Jaggers úr szobája csak egy tetőablakon át kapott világosságot, s mindenestül igen siralmas helyiség volt. A tetőablakot ezerféle darabból toldták-foldták össze, mint a szegényember nadrágját, s üvegje úgy eltorzította a szomszédos házakat, mintha valamennyi lábujjhegyre emelkedett volna, hogy hozzám bepislanthasson. Nem hevert annyi papiros szerteszét, mint amennyit vártam volna, csak néhány különös holmi, amit viszont éppenséggel nem vártam: rozsdás, vén mordály, hüvelybe rejtett kard, több furcsa ládikó-csomag, s az egyik polcon két förtelmes halotti maszk, püffedt, fintorgó pofák. Jaggers úr magas hátú karosszékét komor, fekete lószőr párnázta, s rézszöggel kivert szélei koporsóhoz tették hasonlatossá. Szinte láttam Jaggers urat, amint hátradől benne, s vaskos mutatóujját rágva ügyfelére mered. Egészen kis szoba volt, s nekem úgy tetszett, mintha az ügyfelek a falnak szorulnának benne: és csakugyan, a falat, különösképp Jaggers úr karosszékévél szemben, kikoptatták az ügyfelek vállai. Eszembe jutott az is, hogy a félszemű úr is a falhoz lapulvást osont kifelé, mikor is szerény személyemben okozója lettem kiperdítésének.

Jaggers úr karosszékével szemben ültem le, az ügyfelek székébe, s a szoba siralmas hangulata csakhamar letört. Eszembe jutott, hogy az írnok is úgy viselkedik, mintha mindenkiről tudna valami rosszat, akárcsak a gazdája. Találgattam, hány írnok lehet még az emeleten, s vajon azok is ily módon tartják-e sakkban embertársaikat. Eltűnődtem, miféle történetek fűződhetnek a szobában szanaszét heverő limlomhoz s mi módon kerülhettek ide. Kíváncsiság furdalt, vajon a két püffedt maszk Jaggers úr családjának tagjairól készült-e, s ha már a vaksors két ilyen rosszképű rokonnal verte meg, miért rakja ide ki őket, hogy a por meg a légy lepje, inkább a lakásán adna nekik helyet. Nem ismerhettem még tapasztalatból a londoni nyári napok természetét s talán a forró, fülledt levegő és a mindent beborító por feküdte meg a lelkemet. Egy darabig tűnődőn várakoztam Jaggers úr szobájában, s mikor már nem bírtam tovább farkasszemet nézni a karosszék fölötti polcról rám meredő két maszkkal, fogtam magam és kimentem.

Mikor az írnoknak megmondtam, hogy levegőzök egyet, amíg Jaggers úr megjön, azt tanácsolta, hogy forduljak itt be a sarkon és nézzem meg Smithfieldet. Meg is néztem Smithfieldet, s szinte attól kellett tartanom, hogy szennyébe, zsírjába, vérébe, habjába végleg beleragadok magam is. Lesöpörtem magamról a látvány minden mocskát, s a lehető leggyorsabban befordultam az egyik utcába, ahonnan már láttam a Szent Pál székesegyház dudorodó kupoláját, nem messze egy komor kőépület mögött, amely felől egy járókelő azt a fölvilágosítást adta, hogy az a Newgate-börtön. Amint a börtön épülete mellett egyre közelebb jutottam a bejárathoz, láttam, hogy a kocsiutat szalma borítja, a kocsidübörgés tompítása végett. A szalmából meg a pálinkától-sörtől bűzlő sokadalomból úgy ítéltem, hogy odabenn alighanem tárgyalások folynak.

Nézelődés közben egy rendkívül piszkos és becsípett törvényszolga megkérdezte tőlem, nem akarnék-e bemenni s meghallgatni egy-két tárgyalást; s egyben azt is fölajánlotta, hogy egy fél koronáért akár az első padban is helyet szorít, ahonnan szemtől szembe láthatnám a taláros-parókás főbírót. Úgy beszélt erről a borzasztó személyiségről, akár egy viaszbábról, s pár pillanattal utóbb már erősen leszállított áron, tizennyolc pennyért is adta volna. Találkozómra való hivatkozással utasítottam vissza előnyös ajánlatát, de azért ingyen, szívességből bevitt az udvarba, megmutogatta az akasztófákat, a pellengért, majd az Adósok Kapuját, amelyen át az elítélteket akasztani viszik.

A rettenetes kapu érdekességét még növelni is igyekezett, értésemre adta ugyanis, hogy holnapután reggel nyolc órakor négy „szépfiút” hoznak ki a kapun, és sorjában felhúzzák őket. Mindez rettenetes volt, és a gyomrom kavarodott fel Londontól, annál inkább, mivel a főbíró árusa (a kalapja búbjától a cipője hegyéig s vissza, a szivarzsebéből kiálló zsebkendőjéig) penészfoltos ruhát viselt, eredetileg nyilván nem is volt az övé, hanem – amint fejembe vettem – a hóhértól alkudta ki olcsó pénzen. Ilyenformán örültem, hogy egy shilling árán szabadulhattam tőle.

Benéztem az irodába és megkérdeztem, nem jött-e meg közben Jaggers úr. Még nem, mondták, tehát kószáltam tovább. Ezúttal a Little Britain negyedet vettem jobban szemügyre, majd befordultam a Bartholomew Close-ba, és most vettem csak észre, hogy Jaggers úrra mások is várnak, nemcsak én. Két titokzatos külsejű ember sétált itt fel s alá, és lábukat elgondolkodón illesztgették a kövezet repedéseibe, amint beszélgetésbe merülten elhaladtak mellettem. Egyikük így szólt: – Ha van még mit tenni, Jaggers megteszi. – A sarkon három férfi és két nő állt egycsomóban, az egyik nő piszkos kendőjébe sírta könnyeit, a másik pedig összevonta vállán a kendőt, és így vigasztalta: – Jaggers védi, Melia, mit akarsz még? Míg itt ténferegtem, egy vörös szemű kis zsidó is befordult az utcába, oldalán egy másik kis zsidóval, akit valami megbízással tovább küldött. Míg emez odajárt, láttam, hogy a másik izgékony kis zsidó aggodalmában valóságos táncot jár az egyik lámpaoszlop alatt, e vad táncához egyre ezt hajtogatja: – Oj, oj, oj Jaggers, hárombütüs isten is megversz, ho nem odol Jaggers! – Gyámom népszerűségének,e tanúbizonyságai mélyen megragadtak bennem, és csodálkozásom, sőt csodálatom nagyobb volt, mint valaha.

Végre, amint a Bartholomew Close vaskapuján túli Little Britain felé nézegettem, láttam, hogy az utca túlsó oldaláról Jaggers úr közeledik felém. A többiek is mind ebben a pillanatban vették észre és szinte megrohanták. Jaggers úr minden szó vagy üdvözlés helyett vállamra tette a kezét és elindított maga mellett, a többi várakozóhoz pedig e szavakkal fordult:

– Először is maguknak nincs mondanivalóm – mondta a két titokzatos külsejű embernek, és feléjük billentette vaskos mutatóujját. – Nem vagyok kíváncsi többre, mint amennyit máris tudok. Ami pedig az eredményt illeti: vagy hatot vet a kocka, vagy vakot. Meg is mondtam előre, hogy kocka-szerencse az egész. Fizettek Wemmicknek?

– Reggelre összeszedtük a pénzt, uram – felelte alázatosan az egyik férfi, míg a másik Jaggers úr arcát kémlelte.

– Nem azt kérdeztem, mikor szedték össze, hol szedték össze, vagy összeszedték-e egyáltalán. Az a kérdés, Wemmick megkapta-e?

– Meg, uram – felelték mind a ketten egyszerre.

– Nagyon helyes, akkor mehetnek. A többi nem érdekeli – szólt Jaggers úr és intett nekik, hogy mehetnek. – Ha még egy szót hallok, elejtem az ügyüket.

– Azt gondoltuk, Jaggers úr... – kezdte az egyik és lekapta a kalapját.

– Éppen ettől óvtam magukat – ripakodott rájuk Jaggers úr. – Maguk, ha gondolnak valamit! Elégedjenek meg azzal, hogy én gondolkodom maguk helyett. Ha netán kellenének, tudom, hol keressem magukat, csak maguk ne keressenek engemet. A többi nem érdekel! Egy szót se halljak!

Jaggers úr elbocsátó intésére a két ember összenézett, majd szó nélkül, alázatosan elmaradtak.

– Hát maguk? – szólt Jaggers úr s hirtelen a két kendős asszonyhoz fordult, és szavára a társaságukbeli három férfi csöndesen félrehúzódott. – Maga az, Amelia?

– Én, Jaggers úr.

– Akkor bizonyára jóemlékezetükben tartják azt is – mondta dühösen Jaggers úr –, hogy nélkülem valahol egészen másutt lennének?

– Való igaz, uram! – kiáltott fel a két nő egyszerre. – Az isten is megáldja érte, tudjuk mi azt jól!

– Akkor meg miért jöttek ide? – érdeklődött Jaggers úr.

– Mi van az én egyetlen Billemmel, uram? – könyörgött a síró asszony.

– Megmondom maguknak egyszer s mindenkorra – felelte Jaggers úr. – Ha maguk nem tudják, hogy drágalátos Billjük jó kezekben van, én tudom. De ha sokat járnak a nyakamra a Billjükkel, olyat teszek, hogy magam is megbánom! Aztán nézhetnek az ujjuk között! Kifizették Wemmicket?

– Ki, uram! Az utolsó fillérig!

– Nagyon helyes. Ennyi a maguk dolga. De ha még egy szót hallok, egyetlen szót, visszakapják Wemmicktől a pénzüket.

A két asszony nyomban odábbállt a rettentő fenyegetés hallatára. Csak az izgékony kis zsidó maradt, aki már eddig többször is szájához emelte Jaggers úr kabátjának szélét.

– Nem ismerem ezt az embert! – állapította meg Jaggers úr gyilkos ridegséggel. – Mit akar éntőlem?

– Drága, édes Jaggers oram, én vogyok batyja Abraham Lazarusnak.

– Ki az? – kérdezte Jaggers úr. – Engedje el a kabátomat!

Mielőtt a kérelmező elengedte volna Jaggers úr kabátját, még egyszer az ajkához emelte, és így felelt: – Abraham Lazarus, akit a pörsölypénzzel gyanúsítják.

– Elkésett – mondta Jaggers úr. – A másik felet képviselem.

– A hárombütüs isten nevére, Jaggers oreság! – kiáltott fel izgékony ismerősöm és elsápadt. – Csak nem azt tetszik akarni mondani, hogy Abraham Lazarus ellene tetszik lenni!

– De bizony azt, és nem mást – válaszolta Jaggers úr. – Menjen félre az útból.

– De drága Jaggers oreság! Csak egy fél minutát! Éppen most küldtem el a kozinomat Wemmick oresághoz, hogy megmondja üneki, hogy a pénz nem számít. Jaggers oreság! Csak egy minutának a minutájáig! Ha volna olyan kegyes megvenni engedni magát mitülünk... fizetünk, amennyit csak parancsolni méltóztat... pénz nem akadály... drága Jaggers oreság!... drága!...

Gyámom a legnagyobb közönyösséggel rázta le magáról a rimánkodó embert, és otthagyta, hadd táncoljon a járdán, mint az izzó vason. Újabb akadály nélkül értünk az irodába s ott találtuk az írnokot meg a kordbársonyruhás, prémsapkás embert.

– Itt van Mike – jelentette az írnok, miközben leszállt a magas irodai székről és bizalmas mosollyal közeledett Jaggers úr felé.

– Ugyan! – szólt Jaggers úr, és Mike-hoz fordult, aki úgy rángatta a homlokába lógó hajfürtjét, akár a harangkötelet. – A maga embere délután kerül sorra. Mi van még?

– Arról van szó, Jaggers uram – kezdte Mike az állandó meghűlésben szenvedő emberek hangján –, hogy nagy nehezen sikerül előkaparnom valakit, aki megteszi.

– Mire kész megesküdni?

– Hát, Jaggers uram – dünnyögte Mike, s ezúttal szőrmesapkájába törölte az orrát –, az én tanúm kész megesküdni úgy általánosságban akármire.

Jaggers úr hirtelen dühbe gurult. – Már figyelmeztettem egyszer – szólt s hatalmas mutatóujját ráemelte rémült ügyfelére –, ha még egyszer így beszél itt, csodát teszek magával. Maga sötét csirkefogó, éppen nekem mond ilyet?!

Az ügyfél arcán az ijedelem zavarral játszott. Mintha maga sem tudta volna, mit cselekszik.

– Tökfej! – súgta az írnok, s könyökével oldalba bökte Mike-ot. – Félcédulás! Szemtől szembe kell az ilyet mondani?

– Még egyszer és utoljára megkérdem, maga tökéletlen – szólt a gyámom szigorúan –, mire kész megesküdni az az ember, akit idehozott?

Mike rámeresztette a szemét gyámom arcára, mintha olvasni akarna róla, aztán óvatosan kinyögte: – Akár a jellemére nézve, akár arra, hogy a szóban forgó éjszakán mindvégig mellette volt.

– Most észnél legyen. Miféle ember ez?

Mielőtt kibökte volna a választ, Mike előbb a sapkájára, majd a padlóra, azután a mennyezetre, végül az írnokra bámult, sőt még énrám is. – Hát, szóval, izének öltöztettük mi fel... – de gyámom a szavába vágott -

– Micsoda? Mizének?

– Félcédulás – tette hozzá az írnok és újból oldalba bökte.

Némi tétova töprengés után Mike arca hirtelen földerült.

– Ruhájáról ítélve – kezdte újból – mézeskalácsosnak nézem. Amolyan tisztes bábsütő-mesternek.

– Itt van? – kérdezte a gyámom.

– A sarkon ültettem le egy küszöbre.

– Vezesse el itt az ablak előtt, hadd lássam.

Az iroda ablakát mondta. Mindhárman odaléptünk a dróthálós ablakhoz, és csakhamar láttuk, hogy Mike egy papírsapkás, rövid fehér vászonkabátos, apagyilkos-képű, nagy lator emberrel lejt el az ablak alatt. A tisztes kisiparosra bajosan lehetett volna ráfogni, hogy józan, és szűrne alatt zöldbe játszó fekete monokli éktelenkedett, melyet tulajdonosa, a feltűnést elkerülendő, testszínűre festett.

– Mondja meg neki, hogy takarodjon innen a tanújával – szólt gyámom az írnoknak utálkozva –, és kérdezze meg, sötétebb alakot már nem talált?

Gyámom ezután bevitt a dolgozószobájába s míg álltóhelyében szendvicses-dobozból és zsebrevaló sherrys-üvegjéből megebédelt (szinte úgy látszott, hogy a szendvicsre is ráijeszt, mielőtt megenné), tájékoztatott, miféle intézkedéseket tett elhelyezésem érdekében. A Barnard-fogadóba, a fiatal Pocket úr lakására kell majd elmennem, egyelőre ott kapok ágyat. A fiatal Pocket úrnál maradok hétfőig. Hétfőn elmegyek vele látogatóba az apjáékhoz, és meglátom, megfelel-e tanárnak. Jaggers úr járadékom összegét illetően is tájékoztatott – tisztességes összeg, nem mondom –, elő is vette mindjárt egyik fiókjából, és átnyújtotta. Átnyújtotta továbbá több olyan kereskedő névjegyét, akikhez ruházatom és egyéb szükségleti cikkek dolgában fordulhatok. – Látni fogja, Pip úr, hogy hitele van – mondta gyámom, és gyors kortyintás közben zsebrevaló sherrys-üvegje csak úgy árasztotta az illatot –, számláit azonban ellenőrizni fogom, és megszüntetem a hitelt, ha úgy látom, hogy a megszabott összegen túlmegy. A módját természetesen meg fogja találni, hogy adósságokba verje magát, de az már nem az én hibám.

Kissé eltűnődtem ezen a bátorító szózaton, majd megkérdeztem Jaggers urat, küldhetek-e kocsiért? Azt felelte, nem érdemes, mert a fogadó nincs messze. Ha tetszik, Wemmick elkísér.

Ekkor tudtam meg, hogy Wemmick nem más, mint a szomszéd szobában dolgozó írnok. Másik írnokot csengettek le a helyébe, amíg oda lesz, én pedig kezet fogtam gyámommal, és Wemmick úr társaságában kiléptem az utcára. Kinn ismét összeverődtek a várakozók, de Wemmick úr utat tört köztük, és hideg határozottsággal szólt oda nekik: – Kár a fáradságért, megmondom előre! Jaggers úrnak semmi mondanivalója a maguk számára! – Csakhamar meg is szabadultunk tőlük, és egymás mellett haladtunk előre.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Kinn az utcán oldalvást megnéztem magamnak Wemmick urat, milyen a fényes napvilágnál, s láttam, hogy meglehetősen alacsony termetű, száraz ember. Szögletes arcát mintha csak átabotában faragták volna meg valami vásott élű vésővel. Némely jelek arra mutattak, hogy lehetnének rajta gödröcskék is, ha a kidolgozandó anyag puhább s a szerszám finomabb, így azonban csak horpadások látszottak Wemmick úr arcán. Orra körül a véső tett ugyan három-négy szépítési kísérletet, de aztán csak félbe-szerbe hagyta a dolgát, még el sem simította. Foszlott fehérneműjéből ítélve agglegénynek véltem, s ráadásul úgy tetszett, sok mindenféle családi veszteség érhette, mivel legalább négy özvegyi gyűrűt viselt, s nyakkendőtűt, amelyen egy hölgy hullatta könnyeit a szomorúfűz alatt álló urnás sírdombra. Azt is észrevettem, hogy óraláncán egész sereg gyűrű és pecsétnyomó függ, mintha az elköltözött jó barátok emlékének minden terhét magával hordozná. Éles fekete szeme csillogva járt, mint a gyíké, sőt foltos, keskeny ajka, széles szája is a hüllőkre emlékeztetett. Mindezt összevetve, becslésem szerint negyven s ötven közt járhatott.

– Tehát még sohasem járt Londonban? – fordult hozzám Wemmick úr.

– Még nem – feleltem.

– Valamikor én is újat láttam benne – jegyezte meg Wemmick úr. – Furcsa visszagondolnom arra az időre!

– Azóta jól megismerte Londont, ugye?

– Hogyne – válaszolta Wemmick úr. – Azóta már megismertem itt a dörgést.

– Nagyon romlott város? – érdeklődtem, nem is annyira a tájékozódás kedvéért, mint inkább, hogy mondjak valamit.

– Londonban bizony becsaphatják, kirabolhatják, meggyilkolhatják az embert. Persze akadnak másutt is elegen, akik örömest megteszik önnel.

– Már hogyha megharagszanak az emberre – egészítettem ki, hogy mégse legyek oly rossz véleménnyel embertársaimról.

– Ugyan! Ki beszél haragról? – mondta Wemmick úr. – Haragról nemigen esik itt szó. Pénzért mindenre kaphatók az emberek.

– Annál szomorúbb.

– Gondolja? – kérdezte Wemmick úr. – Én azt hiszem, egyre megy.

Kalapját a feje búbján hordta, és egyenesen maga elé nézett. Ment a maga önelégült módján, mintha semmi figyelmére méltó dolgot nem látna az utcán. Fogai úgy zörögtek, mint a postaláda vasbillentyűi, s arcára odarozsdásodott a mosoly. A Holborn Hill tetején jártunk, amikor rájöttem, hogy a rozsda alól a mosoly már rég kikopott.

– Tudja, merre lakik Matthew Pocket úr? – kérdeztem Wemmick úrtól.

– Tudom – felelte, s fejével mindjárt jelezte is az irányt. – Hammersmithben lakik, London nyugati részében.

– Messze van ide Hammersmith?

– Eléggé. Mondjuk öt mérföld.

– Ismeri Pocket urat?

– Hiszen ön valóságos vizsgálóbíró! – jegyezte meg Wemmick úr helyeslőleg. – Ismerem. Igenis, ismerem.

A szavából áradó elnézés vagy talán kicsinylés szinte lesújtott. Oldalvást még mindig szögletes arcát lestem, hátha valami biztató megjegyzést fűz elhangzott szavaihoz, amikor bejelentette, hogy megérkeztünk a Barnard-fogadóhoz. Levertségemen ez a bejelentés sem enyhített, mivel azt hittem, hogy a szóban forgó intézmény tulajdonképpen nagyobbszerű szálló, Barnard úr gondozásában, amelyhez képest a városunkbeli Kék Vadkan közönséges csárda. Most pedig ráébredtem, hogy Barnard úr legfeljebb testetlen szellem vagy lidérc, s fogadója egy rakás ütött-kopott épület a város egyik legpiszkosabb zugában, mintha éppencsak kandúrmacskák éjjeli találkozóhelyéül építették volna.

Egy nagykapuba vágott kiskapun át jutottunk e menedékhely belsejébe, majd a benyíló folyosó torkán át ótemetőre emlékeztető bánatos kis udvarra kerültünk. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még bánatosabb fákat, bánatosabb verebeket, bánatosabb macskákat, bánatosabb épületeket (vagy fél tucatot számláltam), mint itt. Úgy vettem észre, hogy a lakásokra osztott épületek ablakaiban fellelhető a rozzant redőnyök, tépett függönyök, csempe virágcserepek, tört üvegek és egyáltalán, a porba borult pusztulás meg a nyomorult toldás-foldás mindenfajta változata. „Kiadó! Kiadói! Kiadó!!!” kínálgatták magukat a szobák, közönségesen, az ablakon át, mintha új fegyencek nem kerülnének már ezekbe a börtöncellákba, Barnard szelleme pedig megengesztelődnék a jelenlegi lakók lassú öngyilkosságával és szenteletlen földbe kerültével. Korom és füst szennyes gyászfátyla borította Barnard elátkozott alkotását, hamut hintett saját fejére, s mint puszta szemétdomb hódolt a bűnbánati alázatnak. Ennyit látott a szemem. Orromat viszont száraz rothadás és nedves rothadás, csöndes rothadás és hangos rothadás: padlások és pincék ott hagyott szemetje, patkányok, egerek, férgek és közeli istállók bűze piszkálta, mintha ily szóval ingerkedne vele: „Legjobb a Barnard-féle császárkeverék!”

Szép reményeimnek ez első megvalósulása oly gyatrán festett, hogy elképedten bámultam Wemmick úrra. – Ugye a vidékre emlékezteti ez a fogadó? – kérdezte, mert nem értette a tekintetemet. – Engemet is.

Az udvar sarkából indultunk neki egy lépcsősornak, amely, úgy tetszett, lassacskán a fűrészpor halmazállapotát ölti magára, s egy szép napon az emeleti lakók hiába néznek ki ajtajukon, nem lesz rá módjuk, hogy lejöjjenek. Wemmick úr a legfelső emelet egyik lakásához irányított. IFJ. POCKET – ezt olvastam az ajtón, a levélszekrényen pedig egy papírdarabka fityegett: „Rögtön jövök”.

– Pocket úr nem tudhatta, hogy ilyen hamar megérkezik – magyarázta Wemmick úr. – Rám most már nincs szüksége, ugyebár?

– Nincsen, köszönöm – feleltem.

– Mivel a készpénzt én kezelem – jegyezte meg Wemmick úr –, valószínűleg gyakran lesz dolgunk egymással. Jó napot.

– Jó napot.

Kezet nyújtottam. Wemmick úr először úgy nézte, mintha azt hinné, kérek valamit tőle. Aztán rám emelte tekintetét, és a tévedést jóvátéve így szólt:

– Vagy úgy! Értem. Ön még szokott kezet fogni?

Meglehetős zavarban voltam, mert azt hittem, Londonban ez a szokás már rég kiment a divatból, de azért igennel válaszoltam.

– Én már annyira elszoktam a kézfogástól – mondta Wemmick úr.- Nem baj, rászokom megint. Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Viszontlátásra!

Kezet fogtunk, s eltávozott. Felhúztam a lépcsőház ablakát, s kis híján lenyakaztam magam, mert az ablak zsinórja elmállott, s a keret úgy zuhant le, akár a guillotine. Szerencsére oly hirtelen, hogy a fejemet ki se dughattam. Menekülésem után beértem azzal a ködös képpel, amit az ablak piszkos üvegén át láthattam a fogadóból. Csak álltam, és bánatosan néztem, és magamban megállapítottam, hogy Londont túlságosan nagyra tartják.

Az ifjabbik Pocketnak egészen más fogalmai lehettek a rögtön-ről, mint énnekem. Majd beleőrültem már a fél óráig tartó nézelődésbe, és az ujjammal isten tudja hányszor beleírtam a nevemet az ablaküveg piszkába, míg végre a lépcsőn léptek hangzottak. Lassan előtűnt egy hozzám hasonló társadalmi állású egyén kalapja, feje, nyakkendője, mellénye, nadrágja, cipője. Lihegve jött fölfelé, hóna alatt egy-egy teli papírzacskó, kezében pedig egy kosárka eper.

– Pip úr? – kérdezte.

– Pocket úr? – kérdeztem.

– Úristen! – kiáltott fel. – Végtelenül sajnálom, de úgy tudtam, hogy az önök vidékéről déltájban érkezik a postakocsi, s azt hittem, azzal jön. Őszintén szólva épp az ön kedvéért jártam el a városban – ez persze nem akar mentség lenni –, mert gondoltam, hogy a hosszú utazás után jólesik majd egy kis gyümölcs az ebédhez, de friss gyümölcsért el kell menni a Convent Garden-i piacra.

Megvolt rá minden okom, hogy úgy érezzem: a szemem mindjárt kiugrik a helyéből, összefüggéstelen köszönő szavakat dadogtam a figyelmességéért, és úgy tetszett, hogy az álmok világába emelkedem.

– Úristen! – kiáltott az ifjabbik Pocket úr. – Nem akar ez az ajtó kinyílni!

Látván, milyen szorgalmasan passzírozza a két zacskó gyümölcsöt a hóna alatt, nagy birkózás közben az ajtóval, elkértem a zacskóit, hogy addig tartom majd én. Boldog mosollyal adta át, s most már úgy küzdött tovább, mintha oroszlánnal menne bírókra. Az ajtó végül oly hirtelen engedett, hogy az ifjabb Pocket úr rám zuhant, én pedig a szemközti ajtónak estem. Nevettünk mind a ketten, pedig én még egyre úgy éreztem, mintha a szemem ki akarna ugrani a helyéből s mindez csak álom volna.

– Kérem, lépjen be – szólt az ifjabbik Pocket úr. – Engedje meg, hogy én menjek előre. A lakás ugyan kopár egy kicsit, de remélem, hétfőig majd csak kihúzza itt valahogy. Apám úgy gondolta, hogy a holnapot talán jobban eltölti velem, mint ővele, s talán egy kis londoni lótára is kedve kerekedik. Nagyon szívesen elviszem egy kiadós körsétára. Ami az étkezést illeti, nem hinném, hogy panaszra oka lesz, mert innen, a kávéházunkból hozatjuk, és (azt hiszem, bízvást elmondhatom) az ön költségére, Jaggers úr rendelkezése szerint. Lakásunk távolról sem fényűző, mivel magam keresem a kenyeremet, apámnak nincs mit hozzáadnia, de ha volna, sem fogadnám el. Ez itt a nappali szobánk. Amint látja, csak olyan asztal meg szék meg függöny meg miegymás van benne, amit otthon elnélkülöznek. Az asztalterítőt, kanalakat, edényeket sem árvereztetheti el, egyszerűen azért, mert nem az enyém; önnek küldték fel a kávéházból. Ez az én kis hálószobám. Elég dohos, de hát az egész Barnard dohos. Ez az ön hálószobája. A bútort csak önnek béreltük, remélem azért megfelel a célnak. Ha valamire szüksége lenne, szóljon, leszaladok és hozom. Nyugalmas lakás, ketten leszünk csak, de azért nem marakszunk, azt hiszem. Egek ura, bocsánat, ön még mindig a kezében tartja a gyümölcsöt. Kérem, engedje meg, hogy átvegyem. Szégyellem magam.

Amint az ifjabbik Pocket úrral szemtől szembe kerültem és átadtam neki a zacskókat, előbb az egyiket, majd a másikat, láttam, hogy a szeme kimered, akárcsak az enyém. Hátrahőkölt.

– Szentséges ég, csak nem te vagy az a kis csibész!?

– Te pedig – mutattam rá – a sápadt ifiúr!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A sápadt ifiúr meg én egymásra bámultunk a Barnard-fogadó félhomályában, míg végre mindkettőnkből kitört a nevetés. – Lehetséges, hogy te vagy az? – csodálkozott. – Még hogy én vagyok, azt csak megértem, de hogy te! – mondtam. Aztán újból megbámultuk egymást, és újból nevettünk. – Helyes! – mondta a sápadt ifiúr, és jólelkűen felém nyújtotta jobbját – borítsunk fátylat a múltra, és remélem, nagylelkűen megbocsátod, hogy olyan alaposan elagyabugyáltalak.

Beszédéből úgy láttam, hogy Herbert Pocket (mert Herbertnek hívták a régesrégi sápadt ifiurat) még mindig összetéveszti az álmot a valósággal. Válaszomat mégis szerényre hangoltam, és melegen megráztam jobbját.

– Akkoriban még nem szakadt rád a jó szerencse? – kérdezte Herbert Pocket.

– Akkor még nem – feleltem.

– Akkor még nem – visszhangozta, – Hallottam is valamit, hogy csak mostanában történt. Akkoriban inkább úgy látszott, hogy énrám mosolyog a szerencse.

– Csakugyan?

– Bizony, Havisham kisasszony magához hívatott, hogy meggyőződjön, vajon megkedvelhet-e. Sajnos nem kedvelt meg... ez történt.

Úgy éreztem, tartozom annyival az udvariasságnak, hogy csodálkozásomat fejezzem ki.

– Rossz ízlésre vall – mondta nevetve Herbert –, de így van. Igen, csak szemrevételezés végett hívatott magához, s ha akkor megfelelek az ízlésének, talán megalapozza a szerencsémet, sőt, ha nem csalódom, még lehettem volna Estellának a... hogyishívjákja is.

– Micsodája? – kérdeztem hirtelen elkomolyodva.

Herbert beszélgetés közben kirakta tányérra a gyümölcsöt, s ez annyira megosztotta figyelmét, hogy a helyénvaló szót nem találta meg mindjárt. – Vőlegénye – mondta, még mindig a gyümölccsel bajlódva. – Jegyese. Jövendőbelije. Nem is tudom. De valami ilyesféle.

– És nem haltál bele, hogy elvesztetted? – kérdeztem.

– Ojjé! Nem sokat izgatott. Emberevő az!

– Havisham kisasszony?

– Nem mondom, hogy ő nem az, de Estellára értettem. Ilyen keményszívű, gőgös, végtelenül szeszélyes teremtéssel még életemben nem volt dolgom, Havisham kisasszony pedig csak lovat ad alája, hogy bosszút álljon az egész férfinemen.

– Milyen rokonságban van Estella Havisham kisasszonnyal?

– Semmilyenben. Fogadott lánya.

– Miért forral bosszút Havisham kisasszony az egész férfinem ellen? Miféle bosszút?

– Az isten szerelmére, Pip úr, kérlek! Hát nem tudod?

– Nem én – feleltem.

– Nahát! Pedig ez egy kész regény, jobb is, ha ebédre hagyjuk. Most inkább engedd meg, kérlek, hogy valamit kérdezzek tőled. Hogy kerültél te oda aznap?

Elmondtam, s Herbert élénk figyelemmel kísérte elbeszélésemet. Majd újból kitört belőle a nevetés, s azt firtatta, fájtak-e a csontjaim az eset után. Legalább ennyi joggal kérdezhettem volna én is. Persze, én tudtam, amit tudtam.

– Ha jól hallottam, Jaggers úr a gyámod? – folytatta.

– Igen.

– Akkor tudod azt is, hogy Havisham kisasszonynak Jaggers úr az üzleti tanácsadója és ügyvédje, egyben bizalmasabb embere bárki másnál.

Ezzel a kérdéssel (éreztem) veszélyes vizekre sodort. Leplezetlen tartózkodással feleltem, hogy Jaggers urat akkor nap láttam először és utoljára Havisham kisasszony házában, amikor mi ketten összeverekedtünk, és azt hiszem, arra a félhomályos folyosón történt találkozásunkra nem is emlékszik már.

– Jaggers úr rendkívül lekötelezett minket azzal, hogy nevelődnek apámat ajánlotta, s ebben az ügyben meg is látogatta. Persze ismerte már apámat, éppen Havisham kisasszonytól. Apám ugyanis unokaöccse Havisham kisasszonynak. Nem mintha a rokonság valami szívélyes viszonnyal is együtt járna, mert apám nem hajlandó a hízelgésre és nem is ért hozzá.

Herbert Pocket őszinte, könnyed modora nagyon megnyert. Soha addig nem láttam olyan embert, de nem még azóta sem, akinek hangja és tekintete beszédesebben biztosított volna, hogy természeténél fogva képtelen az alamusziságra, hitványságra. Emellett örök reménykedőnek néztem, méghozzá az örök reménykedőknek abból a fajtájából, akiknek gazdagság, siker sose jut ki a végén. Honnan vettem, nem tudom. De már akkor, ebéd előtt megállapítottam magamban, csak azt nem értem, hogyan.

Sápadt ifiúr volt ő még mindig. Vidámsága, élénk beszéde közben egyszer csak valami bágyadtság öntötte el, ami nem mutatott éppenséggel természetes erőre. Arca nem volt szép, több volt, mint szép: rendkívül szeretetre méltó és vidám. Testalkata nem változott előnyére azóta sem, mióta az öklömet oly csúnyán megtáncoltattam rajta, de úgy tetszett, mintha örök életében ilyen vézna és fiatalos maradna. Kérdéses, vajon Trabb úr tisztes vidéki iparának jobb hírverője lett volna, mint én; de annyit láthattam, hogy rajta a kissé avitt ruha is jobban állt, mint rajtam az új.

Úgy éreztem, hogy tartózkodó viselkedésemmel méltatlanul viszonzom közlékenységét, a köztünk levő korkülönbség sem ad erre okot. Elmondtam tehát rövid történetemet, s hangsúlyoztam, hogy jótevőm kilétét kutatnom tilos. Megemlítettem azt is, hogy vidéki kovácsinas lévén, keveset tudok az úri viselkedés szabályairól, és nagyon örülnék, ha kisegítene, valahányszor úgy látja, nem jófelé megy a kocsi.

– Szíves készséggel – felelte –, ámbár megjósolhatom, hogy kisegítésemre ritkán szorulsz rá majd. Hanem ahogy ígérkezik, eleget leszünk együtt, és szeretném, ha együttlétünk során minden fölösleges formaságot mellőznénk. Kezdjük is el mindjárt, s tedd meg nekem azt a barátságot, hogy a keresztnevemen szólítasz, Herbertnek.

Köszönettel engedtem kérésének. Viszonzásképpen közöltem, hogy az én keresztnevem Philip.

– Mégsem foglak Philipnek szólítani – mondta mosolyogva –, mert ábécés-könyvem épületes meséjében így hívtak egy fiút, aki oly lusta volt, hogy beleesett a tóba, oly kövér, hogy a szemét se bírta kinyitni, olyan fukar, hogy addig dugdosta a süteményt, amíg az egerek elették előle, s oly buzgón fosztogatta a madárfészkeket az erdőn, hogy a közelben tanyázó medvék végül széttépték. Megmondom, mit szeretnék. Mi oly békésen összeférünk, hozzá még te kovács is voltál... nem bántalak meg?

– Bármit ajánlasz, semmivel nem bántasz meg – válaszoltam –, csak éppen nem egészen értelek.

– Mit szólnál, ha Händelnek becéznélek? Händelnek van egy bájos zenedarabja: „A békés kovács”.

– Nagyon szívesen viselném.

– Akkor, kedves Händelem – mondta, s az ajtónyitásra megfordult –, tálalva van, és mindjárt megkérlek, foglald el helyedet az asztalfőn, mivel az ebédet te adod.

Én erről hallani sem akartam, így aztán ő foglalta el az asztalfőt, én pedig vele szemben telepedtem le. Igen jó kis ebéd volt – akkori ízlésemhez mérten valóságos főúri lakoma –, s ráadásul még az a gyönyörűség is fűszerezte, hogy magunkban költöttük el, felnőttek nélkül, London kellős közepén. S hozzá még bankettünk cigányos körülményei! Az asztal maga, mint Pumblechook úr mondhatta volna: kész bőségszaru – az ebédet ugyanis mindenestül a kávéházból hozták fel –, a nappali szoba képe viszont kietlen összevisszaság. A pincér sem tehetett jobbat: a fedőket a padlóra rakta (fel is bukott aztán), az olvasztott vajat a karosszékbe, a kenyeret a könyvespolcra, a sajtot a szenesládára, a főtt tyúkot a szomszéd szobában az ágyamra – este, mikor lefeküdtem, meg is találtam a vajjal elhabart petrezselyem nyomait benne. Mindez emelte a lakoma hangulatát, s ha a pincér nem felejtette rajtam a szemét, gyönyörűségem nem ismert határt.

Jól benne jártunk már az ebéd közepében, amikor figyelmeztettem Herbertet ígéretére, hogy Havisham kisasszonyról elmond valamit.

– Igaz is! – kapott észbe Herbert. – Nyomban a szavamnak állok. Bevezetésül engedd meg, Händelem, hogy felhívjam figyelmedet egy-két helyi szokásra. Londonban nem veszik a kést szájukba az emberek (sokkal gyávábbak!), erre a célra a villa szolgál, de azt is csak annyira veszik a szájukba, amennyire éppen szükséges. Említésre is alig érdemes apróságok ezek, mégis célszerű követni a helyi szokásokat. A kanalat általában nem fogják marokra, csak három ujjal. E szokás előnye kétféle. Jobban hozzáférsz a szádhoz (elvégre ez a célod), a jobb könyöködet viszont megkíméled az osztriga felnyitására emlékeztető erőteljes mozgástól.

Baráti tanácsait oly szeretetre méltón osztotta, hogy pironkodnom sem kellett, s mindketten nevettünk.

– Most pedig – folytatta – térjünk át Havisham kisasszonyra. Tudnod kell, hogy Havisham kisasszonyt gyermekkorában elkényeztették. Még csecsemő volt, mikor anyja meghalt, apja pedig nem tagadott meg tőle semmit. Vidéki úr volt, földid, serfőzéssel foglalkozott. Nem tudom, mi előkelőség van a serfőzésben, de kétségtelen, ha kenyérsütéssel foglalkozol, nem lehetsz előkelő, viszont ha serfőzést űzöl, afelől még bízvást előkelő maradhatsz. Elemi élettapasztalat.

– Viszont kocsmát már nem tarthat az előkelő ember, igaz? – érdeklődtem.

– Semmi esetre sem – felelte Herbert –, de a kocsma eltarthatja az előkelő embert. Elég az hozzá, Havisham úr igen gazdag és igen büszke ember volt. A lánya nemkülönben.

– Havisham kisasszony volt az egyetlen gyermeke? – kockáztattam meg a kérdést.

– Álljunk meg egy szóra, rátérek erre is. Nem egyetlen. Havisham kisasszonynak utóbb mostohaöccse is született. Apja titokban újra nősült. A szakácsnőjét vette el, legalábbis azt hiszem.

– Pedig büszke ember volt, mint mondod.

– Büszke bizony, derék barátom, Händel. Épp azért vette el második feleségét titokban, s az asszony idővel meg is halt. Úgy hiszem, Havisham úr csak ekkor jelentette be házasságát leányának, s ezzel a fiú is a család tagjává vált: velük lakott, abban a házban, melyet te is ismersz. A fiú fölserdült, és kicsapongó, szertelen, kötelességét semmibe vevő ember lett belőle – egyszóval rosszféle. Apja kitagadta, halálos ágyán azonban meglágyult a szíve iránta, és szép pénzt hagyott rá, noha korántsem annyit, mint Havisham kisasszonyra. Igyál még egy pohár bort, és bocsáss meg, ha szóvá teszem, hogy a jó társaság nem követeli meg testületileg a pohár oly lelkiismeretes kiürítését, hogy feneke az ég felé nézzen, széle pedig az orrodat nyomorítsa.

Annyira elmerültem a történet hallgatásába, hogy csakugyan így ittam. Mindenesetre megköszöntem a figyelmeztetést, és bocsánatot kértem. – Szóra sem érdemes – mondta, majd folytatta az elbeszélést.

– Havisham kisasszony most már nagy vagyon úrnője lett, és gondolhatod, hogy pályáztak kezére a hozományvadászok. Mostohaöccse is bőségben élt, de adósságcsinálással és megújult szenvedéllyel gyorsan elverte mindenét. Mostohanénjével hevesebb nézeteltérései támadtak, mint apjával, mert azt hihette, hogy Havisham kisasszony szította ellene apja haragját. Most térek a történet kegyetlenebbik részére... csak azt jegyzem meg közben, kedves Händelem, hogy az asztalkendőnek semmi keresnivalója a pohárban.

Miért gyűrtem az asztalkendőt poharamba – nem tudnám megmondani. Csak azt vettem észre, hogy jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekeztem betuszkolni a pohár szűk üvegfalai közé. Ismét megköszöntem Herbert figyelmeztetését, és ismét bocsánatot kértem, ő pedig derűsen ismét csak így felelt: – Szót sem érdemel – azzal folytatta tovább.

– Ekkor jelent meg a színen, lóversenyen, nyilvános bálon, vagy ahol tetszik, egy férfiú, és udvarolni kezdett Havisham kisasszonynak. Én magam nem láthattam ezt a férfiút (hiszen huszonöt évvel ezelőtt történt az eset, amikor mi még a világon sem voltunk), de az apámtól tudom, hogy nagyon mutatós ember volt, látványos, nagy udvarláshoz való. Apám azonban azt is hangsúlyozta, hogy úriembernek csak jó adag tapasztalatlansággal vagy elfogultsággal lehetett tartani, mivel véleménye szerint az igazi úr nemcsak szívében úr, hanem modorában is. Apám elve, hogy nincs az a fényes máz, ami eltüntetné a fa erezetét: minél többet kensz rá, annál jobban kiütközik. Nos, ez az ember nyomába szegődött Havisham kisasszonynak, és nyilvánosan tette neki a szépet. Azt hiszem, Havisham kisasszony mindaddig nem fogadta a széptevéseket, ámde most nem türtőztette tovább magát, és szenvedélyesen beleszeretett. Kétségtelen, hogy valósággal bálványozta. Érzelmeit a férfi rendszeresen kihasználta, nagy összegeket csalt ki tőle, sőt arra is rávette, hogy mesés áron megváltsa mostohaöccsétől a serfőzdének azt a részét, amelyet apja lágyszívűén ráhagyott. Méghozzá azzal a nesszel, hogy ha összeházasodnak, ő maga akarja vezetni az egész serfőzdét. Gyámod akkoriban még nem volt a kisasszony tanácsadója, különben is a kisasszony sokkal gőgösebb és sokkalta szerelmesebb volt annál, semhogy bárki tanácsát elfogadja. Rokonai szegény, számító emberek voltak, apámat kivéve, aki ugyan szintén elég nagy szegénységben élt, de sem hízelegni, sem féltékenykedni nem tudott. Mint egyetlen anyagilag független rokona, figyelmeztette Havisham kisasszonyt, hogy túlságosan sokat megtesz ezért az emberért, és teljesen kiszolgáltatja magát. Havisham kisasszony, megragadván az első adott alkalmat, vőlegénye jelenlétében kiutasította a házából apámat. Azóta apám soha feléje sem nézett.

Eszembe jutott, mit szokott mondani Havisham kisasszony: -„Eljön majd Matthew, és meglátogat utoljára, mikor ide az asztalra kiterítenek” – és megkérdeztem Herbertet, vajon apja mostanáig sem bocsátott-e meg a kisasszonynak.

– Nem erről van szó – felelte. – Havisham kisasszony vőlegénye füle hallatára azzal vádolta apámat, hogy csalódottságában beszél így, mert azt remélte, hízelgés révén tisztességtelen előnyhöz juthat többi rokonával szemben. Ha apám ezek után felkeresné, csakugyan ez volna a látszat, nemcsak a kisasszony, hanem apám szemében is. De visszatérek a vőlegényre, és végzek is vele mindjárt. Az esküvő napját kitűzték, a menyasszonyi ruha elkészült, a nászutat kitervezték, és a lakodalmi vendégeket is meghívták már. Az esküvő napja eljött, de a vőlegény nem. Levelet küldött...

– Amit Havisham kisasszony épp akkor kapott meg – vetettem közbe –, amikor éppen menyasszonyi ruhájába öltözött? Háromnegyed kilenc előtt öt perccel?

– Percre akkor – bólintott Herbert. – Ekkor állította meg a ház valamennyi óráját. Hogy a levél az eljegyzés lelketlen felbontásán kívül mit tartalmazott, azt nem mondhatom el, mert magam sem tudom. A kisasszony súlyos betegségbe esett, s mikor felépült, házat, serfőzdét, mindent pusztulni hagyott, ahogy te is tapasztaltad, s azontúl többé nem látott napvilágot.

– Ennyi az egész történet? – kérdeztem rövid tűnődés után.

– Ennyit tudok. Elejtett megjegyzéseket raktam össze történetté. Apám ezt a tárgyat mindig kerüli, és amikor Havisham kisasszony meghívott, akkor sem közölt többet, mint amennyi okvetlenül szükségesnek látszott a találkozáshoz. Hanem egy dolgot el is felejtettem. A rokonok úgy vélték, hogy az az ember, akit oly méltatlanul ajándékozott meg bizalmával, mindvégig mostohaöccsével játszott össze, közösen főzték ki a tervet, s a hasznon megosztoztak.

– Csak azt nem értem, miért nem vette el a kisasszonyt, s vele együtt az egész vagyonát – jegyeztem meg.

– Lehet, hogy már házas ember volt, meg az is, hogy a kisasszony megszégyenítését mostohaöccse már eleve eltervezte – válaszolta Herbert. – Lehet. Nem tudom.

– És mi lett a mostohaöcsből meg a cinkosából? – kérdeztem némi gondolkodás után.

– Mind mélyebbre merültek a szégyenbe, a gyalázatba, ha ennél mélyebbre egyáltalán lehetséges, és végül tönkrementek.

– Élnek még?

– Nem tudom.

– Az imént azt mondtad, hogy Estella nem vérrokona Havisham kisasszonynak, csak fogadott lánya. Mikor fogadta örökbe?

Herbert vállat vont.

– Mióta csak Havisham kisasszonyról tudok, Estelláról is tudok. Ennyi az egész. Most tehát, Händel barátom – szólt, mint aki bevégezte mondókáját –, nincs titkunk egymás előtt. Amit én tudok Havisham kisasszonyról, tudod te is.

– És amit én tudok – tettem hozzá –, tudod te is.

– Tökéletesen elhiszem. Ilyenformán félreértés, versengés kettőnk között nem lehet. Ami pedig azt a föltételt illeti, amelyhez a társadalomban való emelkedésedet kötötték... nevezetesen, hogy kutatnod s vitatnod egyaránt tilos, kinek köszönheted szerencsédet... biztosítalak: ezt a kérdést nem fogom firtatni, vagy akár érinteni, sem én, sem bárki hozzám tartozó.

Valóban, oly finoman írta körül még ezt a bizonyos kérdést is, hogy lezártnak éreztem az ügyet, még ha az eljövendő évek hosszú sorát töltöm is el apja házában. Hangsúlyából viszont éreztem, hogy ő is Havisham kisasszonyt tartja jótevőmnek, akárcsak én.

Nem is gondoltam, hogy azért teszi szóvá a dolgot, mert félre akarja gördíteni a kettőnk barátságának útjából, de amint végre letárgyaltuk, annyira megkönnyebbültünk s megnyugodtunk, hogy rá kellett jönnöm eredeti céljára. Nagy vidámság és közlékenység lett úrrá rajtunk. A beszélgetés során megkérdeztem, mi a foglalkozása tulajdonképpen? – Tőkepénzes – felelte – és hajóbiztosító. – Azt hiszem, észrevehette, hogy körülnézek, és keresem a hajók meg a tőkepénz nyomait, mert hozzá is tette mindjárt: – A Belvárosban.

A belvárosi hajóbiztosítók vagyonáról és jelentőségéről roppant tisztelettel vélekedtem, s kezdtem elhűlni arra a gondolatra, hogy én valamikor egy fiatal biztosítót kétvállra fektettem, karvaly üzleti szeme alá fekete karikákat vertem, és felelős fejét meglékeltem. Mintegy megnyugvásomra azonban ismét meglepett az a furcsa sejtelem, hogy Herbert Pocketnak sohasem jut ki a gazdagságból meg a sikerből.

– Nem is fogom beérni csupán azzal, hogy tőkémet a hajóbiztosításba fektetem. Fölvásárlok majd néhány jó életbiztosítási részvényt, és betörök az igazgató bizottságba. Bányával is megpróbálkozom. Persze mindez nem akadályozza majd, hogy a magam számlájára ne hajózzak be néhány ezer tonna árut. Azt hiszem, Kelet-Indiával keli majd foglalkozzam – jelentette ki, és hátradőlt székében –, selyemmel, sálakkal, gyógynövényekkel és nemes fával. Érdekes üzletág.

– Nagy rajta a haszon? – kérdeztem.

– Iszonyú! – felelte.

Ismét bizonytalanság kezdett gyötörni, és elgondoltam, hogy íme, Herbert reményei szebbek még az én szép reményeimnél is.

– Azt hiszem, ki kell terjesztenem a kereskedelmet Nyugat-Indiára is – folytatta Herbert, és a mellényzsebébe mélyesztette hüvelykujját. – Cukrot, dohányt és rumot hozok be. Sőt Ceylonba is átmegyek elefántcsontért.

– Sok hajóra lesz szükséged – jegyeztem meg.

– Egy teljes flottára – felelte.

A nagyméretű vállalkozás egészen lenyűgözött. Érdeklődtem, főként merre kereskednek azok a hajók, amelyek nála biztosítottak.

– Még nem biztosítok – felelte. – Egyelőre még csak körülnézek.

Ez a foglalkozás már valahogy jobban beleillett a Barnard-fogadó környezetébe. – Vagy úgy! – szóltam meggyőződéssel.

– Igen. Üzleti irodában dolgozom, és közben körülnézek.

– Jól hoz a konyhára az ilyen irodai munka?

– Már... úgy érted, hogy az olyan fiatalembernek, aki az irodában dolgozik?

– Igen, neked.

– Hát... nem éppen. Nekem nem – válaszolta olyan arccal, mintha gondos számvetés után jutott volna erre az eredményre. – Nem éppenséggel jövedelmező. Úgy értem, hogy nem fizetnek, mivel én... gyakornok vagyok.

Ez bizony nem úgy hangzott, mint a friss bankóropogás. Megráztam fejemet, mintegy jelzendő, hogy ilyen jövedelmi forrásból bajos tőkét gyűjteni.

– Az a lényeg – erősködött Herbert Pocket –, hogy az ember körülnézhet. Ez már önmagában főnyeremény. Arról van szó, hogy az ember benn ül az irodában, és körülnéz.

Az a korszakalkotó ötletem támadt, hogy az ember ennyi erővel az irodán kívül is körülnézhet, ha már arról van szó; mindenesetre ellenvetés nélkül behódoltam élettapasztalatának.

– És eljön az idő – folytatta Herbert –, amikor megnyílnak a kapuk az ember előtt. Akkor csak elindulni, bátran neki, tőkét gyűjteni, és már helyben vagyunk! Ha a tőkéje megvan az embernek, akkor már egyéb dolga nincs, mint hogy valamibe belefektesse.

Herbert üzleti elképzelései nagyon erősen emlékeztettek kerti győzelmére. Mondhatom, nagyon. Szegénységét is éppoly töretlenül elviselte, mint az emlékezetes verést Úgy láttam, mintha élete minden fricskáját, ütlegét, éppúgy fogadná, mint akkor az enyémet. Látnivaló volt, hogy nincsen semmije, csak a legszükségesebb mindenből, mert akármire mutattam, kiderült, hogy az én részemre hozták fel a kávéházból, vagy máshonnan.

Bár elméletben máris meggazdagodott, felfuvalkodottság nélkül viselte vagyona nyűgét, hogy szinte hálát éreztem iránta. Szerénysége jól kiegészítette természettől fogva jó modorát, ilyenformán nagyszerűen összebarátkoztunk.

Este nagyot sétáltunk az utcákon és félárú jeggyel színházba mentünk. Másnap megnéztük a Westminster Apátság templomát, délután pedig a parkokban sétálgattunk. Eltűnődtem, vajon ki patkolhatja ezt a sok hátaslovat, és Joe-nak kívántam valamennyit.

Mérsékelt számítás szerint mintha több hónap telt volna el az óta a vasárnap óta, amikor Joe-tól és Biddytől elváltam. A köztünk levő távolság mintha még az időt is megnyújtotta volna, a mocsarak pedig kimondhatatlan messziségbén sötétlettek. Földrajzi, társadalmi, nap- és holdjárási lehetetlenségek kapcsolatának látszott, hogy én még múlt vasárnap régi ünneplő ruhámban a mi régi templomunkban jártam. Az esti homályban tündöklőén kivilágított, forgalmas londoni utcákon nyomasztóan nehezedett rám az a szemrehányó kérdés, miért is hagytam el oly messze a mi szegényes, mállott falú kis konyhánkat, és éjszakának éjjelén, a Bamard-fogadó körül ballagó mihaszna kapus lépteinek zaja tompán hullott a szívemre.

Hétfőn reggel háromnegyed kilenckor Herbert bement hivatalába, hogy jelentkezzék – és hogy szétnézzen, gondolom –, én meg elkísértem. Megállapodtunk, hogy egy-két óra múlva eljön velem a hivatalból Hammersmithbe, addig várok rá. Úgy vettem észre, hogy az olyan tojásokat, amelyekből hajóbiztosító-csibék bújnak elő, forróságban és porban keltetik, akár a strucctojást: a rántanivaló óriások legalábbis ilyesfajta helyen jelentkeztek a hétfő reggeli órákban. Az az üzleti iroda, ahol Herbert gyakornokoskodott, szememben éppenséggel nem látszott valami jó Szerencsecsillagvizsgálónak. Minden zugában komor, második emeleti, világítóudvarra nyíló helyiség volt, és ha már a körülnézésről beszélünk, ha akárhogy körülnézett is itt az ember, mást nem láthatott, mint egy ugyanily komor, második emeleti, világítóudvarra nyíló helyiséget.

Körülbelül délig vártam, akkor elsétáltam a tőzsde felé. A hajózási hirdetések alatt borostás emberek üldögéltek, s én tekintélyes kereskedőket néztem ki belőlük, ámbár nem értettem, miért oly kedvetlenek. Amikor Herbert előkerült, villásreggelire betértünk egy hírneves étterembe, s bár én első látásra azt sem tudtam, hová szédüljek a csodálkozástól, ma már azt tartom, hogy az üzlet nevét vakhír vitte a szárnyán szerte Európába, s már akkor is észre kellett vennem, hogy sokkal több a zsír a térítőkön, késeken, s a pincérek asztalkendőjén, mint a sült alatt. Miután a villásreggelit mérsékelt áron megúsztak (valószínűleg csak azért, mert a zsírfoltokat nem számolták bele), visszatértünk a Barnard-fogadóba. Fölkaptam kis kézitáskámat, és postakocsin kidöcögtünk Hammersmithbe. Délután két-három óra tájban érkeztünk meg, Pocket úr házáig nem kellett sokat gyalogolnunk. Felemeltük a kertajtó kallantyúját, és egyenesen bejutottunk a folyóra néző kis kertbe, ahol Pocket úr gyermekei játszadoztak. És úgy láttam – hiszen önérdekem és elfogultságom meg nem csalhatott –, hogy Pocket úr és Pocketné asszony csemetéi sem föl nem nőnek, sem föl nem nevelődnek, hanem fölburjánzanak.

Pocketné kerti székben ült egy fa alatt, olvasott, és lábát a másik kerti széken pihentette. Két dajka a játszó gyermekekre ügyelt. – Mama – szólt Herbert –, bemutatom az ifjú Pip urat. – Pocketné asszony nyájas leereszkedéssel nyújtott kezet.

– Alick úrfi és Jane kisasszony! – kiáltott rá két gyerekre az egyik dajka. – Ha folyton a bokrok körül bukfenceznek, meglátják, hogy beleveszekesznek a folyóba! És mit fog szólni a papájuk, ha bele találnak fulladni?

Ugyanaz a dajka ugyané pillanatban fölkapta a földről Pocketné zsebkendőjét, és így szólt: – Ha legalább hatszor nem tetszett már leejteni, hát egyszer sem, nagysága! – Pocketné elnevette magát. – Köszönöm, Flopson – mondta, azzal levette lábát a másik székről, és tovább olvasott. S arcára nyomban oly feszült figyelem telepedett, mintha már egy hete egyfolytában olvasna, de alig futott végig öt-hat soron, rám emelte szemét, és megkérdezte: – A mama remélem jól van? – Váratlan érdeklődése oly zavarba ejtett, hogy már-már kimondtam az ostobaságot: ha volna anyám, bizonyára jól volna, és nagyon köszönné kérdését és tiszteltetné a nagyságos asszonyt – e pillanatban azonban a dajka segítségemre sietett.

– Ejnye! – kiáltott, és fölkapta a zsebkendőt – ha nem hetedszer tetszik leejteni, hát egyszer sem. Mi lelte ma délután a nagyságát? – Pocketné átvette személyes tulajdonát, ámbár eleinte oly kimondhatatlan meglepetéssel nézte, mintha életében most látná először. Végre a fölismerés boldogságában elnevette magát. – Köszönöm, Flopson –, mondta, s rólam teljesen megfeledkezve, tovább olvasott.

Végül alkalmam nyílt összeszámlálni, hogy a fölburjánzó korosztályt nem kevesebb, mint hat kis Pocket képviseli. Alig fejezhettem be a teljes összegezést, amikor a hetedik is életjelt adott – mintegy a felsőbb légrétegekből –, és keserves sírásba kezdett.

– Hallottak már ilyet! – kiáltott fel Flopson, mert úgy látszik, ő még nem hallott ilyet. – Szaladjon csak föl, Millers!

Millers, a másik dajka fölszaladt a házba s a csecsemő sírása lassan csendesedett, majd elcsitult, mint a fiatal hasbeszélő, ha a száját eltömik. Pocketné zavartalanul olvasott, s már kíváncsi lettem volna, miféle könyv kötheti le ennyire a figyelmét.

Vártunk, azt hiszem arra, hogy Pocket úr kijöjjön hozzánk. Egyszóval vártunk, s közben annak az ismétlődő családi jelenetnek lehettem tanúja, hogy valahányszor egyik-másik gyerek játék közben Pocketné közelébe sodródik, megbotlik mindannyiszor, s keresztülbukfencezik az anyján. Pocketné ilyenkor nagyon csodálkozott, a gyerek pedig nagyon sivalkodott. Pocketné csodálkozásának sehogy sem tudtam a nyitjára jönni s nem állhattam meg, hogy hosszan el ne tűnődjek rajta. Tűnődésemnek Millers megjelenése vetett véget. Millers ugyanis megjelent a babával, a babát átadta Flopsonnak, Flopson pedig babástul-mindenestül keresztülbukfencezett volna Pocketnén, ha Herbert meg én el nem kapjuk.

– Az isten szerelmére, Flopson! – kiáltott Pocketné, és egy pillanatra feltekintett a könyvből. – Hát mindenki fölbukik itt?

– Még a nagysága beszél? – csattant fel Flopson és egészen nekivörösödött. – Már megint mit csinált ott a földön?

– Mit csináltam volna, Flopson? – kérdezte Pocketné ártatlanul.

– Akármi legyek, ha nem a széket tette ide a lábam alá! – kiáltott Flopson. – Kirakja a széklábat, ráhúzza a szoknyáját, aztán még csodálkozik, ha az ember fölbukik benne! Tessék! Itt van, fogja meg a babát, nagysága, és adja ide azt a könyvet!

Pocketné engedelmeskedett a parancsnak. Egy ideig ügyetlenül táncoltatta ölében a csöppséget, a többi gyerek pedig körülötte hancúrozott. A családi idill azonban rövid ideig tartott, mert Pocketné kiadta az általános érvényű rendelkezést, hogy a gyerekeket tegyék le pihenni. Első látogatásom során mindjárt így jutottam ahhoz a második felfedezéshez, hogy a Pocket csemeték nevelése nem más, mint fölszedni őket a földről és letenni őket az ágyba.

Ily körülmények között – miután Flopson és Millers beterelték a gyereksereget a házba, mint valami kisebbfajta birkanyájat, Pocket úr pedig kijött a házból, hogy megismerkedjék velem – nem lepődtem meg, hogy Pocket úr meglehetősen zavart arcú úriember, és szürke haja kuszán mered az égnek, mintha a módját sem sejtené, miként teremthetne itt rendet.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Pocket úr azzal fogadott, hogy nagyon örül a szerencsének, s reméli, hogy én sem szerencsétlenségemre ismerkedtem meg vele. – Mert – tette hozzá fia mosolyával – én igazán nem vagyok ijesztő ember. – Zavart arca és erősen szürkülő haja ellenére fiatalnak látszott, és viselkedni is egészen természetesen viselkedett. A természetes viselkedést úgy értem, hogy nem nagyképűsködött. Bizonytalan megjelenése talán nevetésre indított volna, ha ő maga nem úgy viselkedik, mint aki tudja, hogy nevetséges. Rövid beszélgetés után összevonta szép fekete szemöldökét, és látható szorongással kérdezte meg a feleségétől: – Ugye, már üdvözölted Pip urat, Belinda? – Pocketné felnézett a könyvből. – Hogyne – válaszolta, aztán szórakozottan rám mosolygott, és megkérdezte, szeretem-e a narancsvirág-parfümöt. Mivel ezt a kérdést sem közeli, sem távoli kapcsolatba nem hozhattam a köztünk eddig lezajlottakkal, fel kellett tennem, hogy előbbi megnyilvánulásaihoz hasonlóan az általános beszélgetést megindítani kívánja csupán.

Néhány óra leforgása alatt megtudtam, s talán mindjárt el is mondhatom, hogy Pocketné egyetlen leánya egy baleset folytán elhunyt lovagnak, aki azt a meggyőződést táplálta magában, hogy istenben boldogult apja megkapta volna a bárói címet, ha valaki – már elfelejtettem kicsoda, még ha meg is jegyeztem volna akkor – talán az uralkodó, talán a miniszterelnök, talán a felsőház elnöke, talán a canterburyi érsek, talán valaki más, személyi viszályból fakadó ellenszenv folytán el nem üti tőle. E feltevés alapján azonban mégis e világ teljes jogú nemes nemzetesei közé sorolta magát. Az atya lovaggá üttetésének oka emlékezetem szerint az volt, hogy egy kutyabőrre szerkesztett felirat erejéig hasbaszúrta tollával az angol nyelvtant, s valami épület alapkőletételénél ő nyújthatta a maltert s a vakolókanalat a királyi család valamely tagjának. Mindenesetre Pocketnét pólyáskorától fogva úgy nevelték, mint akinek természetes módon legalábbis egy lordot kell férjül választania, következésképpen megóvandó a polgári háztartás ismereteitől.

Bölcs édesatyja oly eredményesen őrizte és őriztette az ifjú hölgyet, hogy végül már szobadísznek igen mutatós lett volna, csak éppen teljesen gyámoltalan és hasznavehetetlen maradt. Miután jelleme ily szerencsésen megformáltatott, ifjúságának virágában megismerkedett Pocket úrral, aki maga is első virágzásának idejét élte, és eddig nem döntött, vajon a felsőház elnöki székére törjön-e, vagy az érseki pásztorbotot kapja-e kezébe. Mivel a döntés csak időt igényelt, Pocket úr és jövendő hitvese üstökön ragadta az Időt (borzas haja úgyis némi kurtításra szorult), s a bölcs atya tudta nélkül házasságra léptek. A bölcs atya, ki áldásán kívül mást úgysem adhatott vagy vonhatott meg tőlük, rövid lelki tusa után kiadta ezt a hozományt, s Pocket úrnak úgy nyilatkozott, hogy neje „hercegi kincs”. Pocket úr a hercegi kincset a földi élet örök szokásai szerint fektette be, s úgy látszott a befolyó kamat nem éppen hercegi. Mindazáltal Pocketné asszonyra furcsa, tisztelő részvéttel néztek, mert nem lordhoz ment feleségül, Pocket urat viszont ugyancsak furcsa, bocsánatos szemrehányással nézték, mert lordságra nem tett szert.

Pocket úr bevezetett a házba, és megmutatta szobámat. Kellemes és jól bútorozott volt, megfelelt külön nappali szobának. Azután bekopogott két hasonló szoba ajtaján, és bemutatott a lakóknak, név szerint Drummle és Startop úrnak. Drummle öreges külsejű fiatalember volt, s öltözete, viselkedése a nagyszabású épületek súlyos rendjére emlékeztetett. Amint beléptünk, éppen fütyorészett. Startop, a fiatalabbik mind éveire, mind külsejére nézve, épp olvasott, s úgy szorította fejét, mintha attól tartana, hogy a fölszedett temérdek tudomány szétveti.

Pocket úron is, feleségén is feltűnően meglátszott, hogy valaki más tartja őket a kezében, s már azon tűnődtem, kié hát ez a ház, s kinek a kegyelméből élnek itt, míg végre rájöttem, hogy a cselédségé a titokzatos hatalom. Ami a gondoktól való szabadulást illeti, ez talán a könnyebbik megoldás, viszont a költségesebbik is, mert a cselédek úgy érezték, tartoznak annyival önmaguknak, hogy egyenek-igyanak bőséggel, és az alagsorban a víg társasélet szellemének hódoljanak. Juttattak ugyan mindenből Pocketék asztalára, mégis úgy tetszett, jobban járna a vendég, ha a konyhán szállna meg, feltéve persze, hogy érdekeiért erélyesen síkraszáll. Alig laktam ugyanis a házban egy hétig, egy hölgy a szomszédból, akit a család személyesen nem ismert, levélben tudatta, hogy szemtanúja volt, amint Millers kipaskolta a babát. Pocketnét nagyon lesújtotta a levél, és könnyek közt panaszolta, hogy mégiscsak hallatlan, miért nem söpörnek a szomszédok a maguk portája előtt.

Lassanként megtudtam, főként Herberttől, hogy Pocket úr Harrow-ban és Cambridge-ben végezte iskoláit, méghozzá kitüntetéssel, de amikor egészen fiatalon az a szerencse érte, hogy nőül vehette Pocketnét, letett nagyralátó terveiről, s az elmék házi köszörűsének csapott föl. Egész sereg csorba vasat kiköszörült, s befolyásos tanítványainak apja sohasem szűkölködött az ígéretekben, hogy előbbre segíti, de mihelyt a kiköszörült csorbák az elmék házi köszörűsét otthagyták, az apák is megfeledkeztek ígéretükről. Pocket úr végül is beleunt a szegényes mesterségbe, és Londonba költözött. Miután álmainak itt is sorra befellegzett, mezeiző egyetemisták tanítását vállalta, olyanokét, akiknek vagy nem volt módjuk a tanulásra, vagy a meglevő módjukat is elhanyagolták; némelyeket egyes vizsgákra készített elő, majd irodalmi szerkesztésre, korrigálásra fordította tudományát. Mindé pénzforrások, kiegészítve szerény magánjövedelmét, hozzásegítették, hogy fenntarthassa azt a házat, amelyet első látogatásom alkalmával megismerni módomban állott.

Volt Pocketéknak egy hízelgő szomszédasszonyuk, az a fajta rokonszenves özvegy hölgy, aki mindenkinek helyesel, mindenkit áld, mindenkivel együtt mosolyog vagy együtt sír, ahogy a körülmények kívánják. A hölgyet Coilernénak hívták, s ünnepélyes beiktatásom napján engem ért az a szerencse, hogy az ebédlőbe vezethettem. Már a lépcsőn elmondta, milyen csapás erre a kedves Pocketnéra, hogy a kedves Pocket úrnak fiatalembereket kell tanítania. Nem énrám céloz persze, mondta kirobbanó szeretettel és bizalommal (öt perce sem ismertem még akkor), mert hiszen ha mind olyanok lennének, mint én, egészen másként festene a dolog.

– Ez a kedves Pocketné – fűzte tovább a gondolatait Coilerné asszony –, korai csalódása után (nem mintha a kedves Pocket urat vádolnám érte) igazán rászolgált a nevéhez illő fényre, előkelőségre...

– Bizony, asszonyom – szóltam közbe, mert attól kellett tartanom, hogy sírva fakad.

– És az egész asszony csupa nemes előkelőség...

– Bizony, asszonyom – szóltam közbe ismét, hogy feltoluló könnyeinek gátat vessek.

– Rendkívül szomorú – folytatta Coilerné –, hogy a kedves Pocket úr nem szentelheti minden idejét a kedves Pocketné asszonynak.

Akaratlanul is arra gondoltam, mennyivel szomorúbb volna, ha a hentes meg a fűszeres nem szentelne időt a kedves Pocketné asszonynak. De nem szóltam semmit, így is épp elég dolgom akadt otromba társasági viselkedésem megzabolázásával.

Miközben késemre, villámra, kanalamra és egyéb önsorsrontás célját szolgáló szerszámomra figyeltem, Pocketné és Drummle beszélgetéséből megtudtam, hogy Drummle, akinek Bentley a keresztneve, reménybeli örököse a bárói címnek. Kiderült továbbá, hogy Pocketné lankadatlan érdeklődéssel kísért kerti olvasmánya a nemes családok almanachja, és Pocketné napra tudja az időpontot, amikor nagypapája is e könyvbe került volna, ha egyáltalán került volna. Drummle nem sokat beszélt (eléggé korlátolt fickónak néztem), de elejtett szavaiból kitetszett, hogy magát az istentől választottak közül valónak tartja, s Pocketnét mint asszonyt és elesett lánytestvért emelte magához. A beszélgetésnek ez a része csak őket kettőjüket s Coilernét, a hízelkedő szomszédasszonyt érdekelte, sőt úgy tetszett, hogy Herbertet éppenséggel visszataszítja. Az asztali társalgás mindenesetre hosszúnak ígérkezett, mert megjelent a kisinas és hírül adta, hogy a konyhán baj történt. Nevezetesen, a szakácsné odaégette a marhasültet. Leírhatatlan megdöbbenésemre először tapasztaltam, hogy Pocket úr elveszíti a nyugalmát és oly színjátékba kezd, amit én magam rendkívül különösnek találtam, de mivel láttam, hogy a többiek rá se hederítenek, rövidesen megszoktam én is. Letette a szeletelő kést meg a villát – húst szeletelt éppen –, és borzas hajába túrt mindkét kezével. Már-már úgy látszott, mintha rendkívüli erőfeszítéssel a levegőbe emelné magát. Miután a színjátékkal végzett és nem emelkedett fel a levegőbe, nyugodtan folytatta a táplálkozást.

Coilerné most más irányba fordította a beszélgetést, és nekem kezdett hízelegni. Eleinte jólesett, de a lóláb hamarosan kilátszott, és jóleső érzésem is elpárolgott azonnal. Kérdéseivel úgy körülfont, akár a folyondár, s mindenképpen igyekezett kitudni, miféle környezetet, miféle barátokat hagytam oda. A nyelve sima volt, s minden szava kétszínű, mikor pedig egyszer-egyszer Startopra vetette magát (aki alig szólt hozzá), majd Drummle-ra (aki még kevesebbet), szinte irigyeltem őket, hogy az asztal túlsó oldalán ülnek.

Ebéd után behozták a gyermekeket, és Coilerné ámuló megjegyzéseket tett szemükre, orrukra, lábukra – ami igen okos módja a gyermeki elme pallérozásának. Négy lány, két fiú s a kis baba, akit nézhettem fiúnak is, lánynak is; ezenfelül útban volt a baba jövendőbeli testvérkéje, akiről meg éppenséggel senki sem tudhatta, fiú-e, lány-e. Flopson és Millers hozta be őket, mint két őrmester, ha besorozott újoncokkal jelentkeznek. Pocketné úgy nézett a nemességről lecsúszott csemetékre, mintha azt gondolná, hogy épp az imént volt szerencséje hozzájuk, mit keresnek itt megint.

– Adja csak ide a villáját, nagysága, és fogja meg ezt a babát! – szólt rá Flopson. – Ne úgy, mert még képes és beejti az asztal alá!

A jó tanács megfogant: Pocketné másként fogta a csecsemőt, s ráejtette az asztalra. A jelenlevők hatalmas koppanásra kapták fel a fejüket.

– Jóságos isten! Adja vissza, nagysága – mondta Flopson. – Jöjjön ide, Jane kisasszony, és ringassa a babát! Úgy!

Az egyik kislány, aki még maga is alig nőtt ki a földből, és idő előtt nyakába vette a gyereksereg felelősségét, most előlépett a többiek közül s addig ringatta a babát, míg a sírást el nem hagyta s nevetni nem kezdett. Nevetett a többi gyerek is, nevetett Pocket úr is (bár időközben kétszer is megpróbált a levegőbe emelkedni), nevettünk mindnyájan, és vidámság töltötte be az egész szobát.

Flopson egyetlen gömböccé gyúrta a csecsemőt, mint valami gumibabát, és baj nélkül anyja ölébe helyezte, majd kezébe adta a diótörőt, hogy játsszon vele. Pocketnét figyelmeztette, hogy a kicsi még képes és kiüti a szemét a nyelével, Jane kisasszonynak pedig szigorúan meghagyta, vigyázzon a babára, nehogy mégis ki találja ütni. A két dajka ezután távozott, s a lépcsőn nagyba csipkedni kezdték a pajzán inast, akiről az ajtón át kiderült, hogy a játékasztalnál hagyta majd minden gombját.

Erősen nyugtalanított, hogy Pocketné éppen most nyit vitát Drummle-lal két báróság sorsáról, miközben borba és cukorba mártott narancsszeleteket eszik, s végleg elfelejtkezik az ölében ülő csöppségről, aki vérfagyasztó mutatványokat végez a diótörővei. Végre a kis Jane vette észre, hogy testvére hamarosan a fejét roppantja össze a diótörővei. Halkan elhagyta helyét, és apró mesterkedésekkel kicsalta kezéből a veszedelmes fegyvert. Ekkor végzett a narancsszeleteivel Pocketné, és erősen helytelenítette Jane buzgalmát.

– Te rossz kislány, hogy tehetsz ilyet! Menj és azonnal üljél a helyedre.

– Édeszanyuka – selypegett a kislány –, a kici még képesz ész kiüti a szemét!

– Csak te engem ne figyelmeztetgess! – torkolta le Pocketné. – Menj és üljél a helyedre azonnal!

Pocketné méltósága még engem magamat is térdet-fejet hajtani kényszerített, mintha én szítottam volna fel majdnem-nemes haragját.

– De Belinda! – tiltakozott az asztal túlsó végéről Pocket úr. – Hogy lehetsz ilyen igazságtalan! Hiszen Jane csak a kicsi érdekében avatkozott bele a dologba!

– Senkitől semmi beavatkozást nem tűrök – jelentette ki Pocketné. – Nagyon meglep, Matthew, hogy kellemetlen helyzetbe kívánsz hozni ezzel a sérelmes beavatkozással.

– Jóságos égi – tört ki kétségbeesetten Pocket úr. – Vajon a csecsemőknek diótörő által kell elpusztulniuk, és senki meg nem mentheti őket?

– Nem tűröm, hogy engemet Jane figyelmeztessen a kötelességemre – vágott vissza Pocketné asszony és fensőbbséges pillantással mérte végig a csöppke vétkest. – Én tudom, mivel tartozom szegény nagypapa társadalmi állásának. Jane! Éppen Jane! Hallatlan!

Pocket úr ismét a hajába túrt, s ezúttal csakugyan sikerült néhány hüvelyknyire felemelkednie a székből. – Még ilyet! – sikoltott segítségért a földi őselemekhez. – Csecsemőknek diótörő által kell elpusztulniuk, mert ezzel tartoznak dédnagypapáik társadalmi állásának! – Üjból visszabocsátkozott a székbe, és elhallgatott.

Míg a nagyjelenet le nem pergett, szégyenünkben valamennyien az asztalkendőre szegeztük tekintetünket. Szünet következett. Az őszinte és titkolódzni képtelen csecsemő tombolva kapkodott a kis Jane felé. Úgy vettem észre, hogy Jane a család egyetlen tagja (nem számítva a személyzetet), akihez határozott ismeretség szálai fűzik.

– Drummle úr – szólalt meg Pocketné –, lenne oly kegyes és csöngetne Flopsonért? Jane, te engedetlen rossz gyerek, menj és feküdj le! Te meg gyere, drágaságom, anyukához!

A baba azonban szókimondó egyszerűséggel visítani kezdett. Hátra vágta magát Pocketné karján, kerek arcocskája helyett kötött cipőjét és gödröcskés hátsó felét mutatta a társaságnak, s mint nekidühödött zendülőt cipelték ki a szobából. Végül mégiscsak ő győzött, mert pár perc múlva az ablakon át azt láttam, hogy a kis Jane ringatja.

A véletlen úgy hozta, hogy a többi öt gyerek az ebédlőasztalnál maradt, Flopsonnak ugyanis akadt valami elintéznivalója, s a nagyobbik öt gondozása egyedül őrá tartozott. Így történt, hogy betekintést nyerhettem Pocket úrnak és gyermekeinek kölcsönös viszonyába. Pocket úr arcán a szokásosnál is nagyobb zavar tükröződött, és úgy nézett rájuk néhány percig, borzas fővel, mintha maga sem tudná, miért éppen ide kerültek ezek koszt-kvártélyra, miért nem máshová postázta őket a természet. Azután papos, síri hangon néhány kérdést intézett hozzájuk, például: a kis Joe-nak miért lyukas a nyakfodra – a kis Joe pedig így felelt: „Azt mondta a Flopson, papa, hogy meg fogja varrni, mihelyt lesz ráérő ideje” – és mikor szedte össze a kis Fanny ezt a csúnya körömágy-gyulladást – a kis Fanny pedig így felelt: „A Millers mindig tesz rá ólomvizes borogatást, ha el nem felejti.” Ekkor elöntötte az atyai gyöngédség, mindeniknek egy shillinget nyomott a markába, és játszani küldte őket. Az aprónépség távozása után hatalmas erőfeszítéssel még egyszer megemelte magát, s ezzel napirendre tért a megoldhatatlan kérdés fölött.

Ránk várt még az esti csónakázás a folyón. Mivel Drummle-nak és Startopnak saját csónakja volt, elhatároztam, hogy külön indulok, és lepipálom mindkettőjüket. Meglehetősen ügyesnek éreztem magam azokban a testgyakorlatokban, amelyekből a vidéki gyerekeknek oly bőven kijut, de tudtam azt is, hogy hiányzik a temzei elegáns evezés tudománya – az elegancia egyéb vizeit nem is említem már. Egy díjnyertes evezős oktatására bíztam tehát magam, aki épp ott evickélt kertünk lépcsői alján. Újdonsült lakótársaim mutattak be neki. Ez a szaktekintély nagy zavarba hozott. Kijelentette ugyanis, hogy olyan karom van, mint valami kovácsnak. Ha tudta volna, hogy kis híján elveszíti tanítványát, aligha bókol.

Amikor éjjel hazavetődtünk, már várt ránk a vacsora, s azt hiszem, kellemes lett volna a társaság, ha egy kis házi zűrzavar bele nem szól a nagy jókedvünkbe. Pocket úr kedve éppen hozzáhangolódott a társaságéhoz, amikor a szobalány bejött és elébe állt. – Bocsánat, a nagyságos úrral szeretnék beszélni.

– Ëppen a nagyságos úrral? – lázadt fel újból Pocketné majdnem-nemesi méltósága. – Micsoda dolog ez, kérem! Flopsonnak szóljon. Vagy nekem jelentse, mi baj... de majd alkalmasabb időben.

– Bocsánatot kérek, nagyságos asszony – válaszolta a szobalány –, de most nyomban beszélnem kell a nagyságos úrral. – Pocket úr tehát fölállt s kiment, mi pedig jól elszórakoztunk, amíg visszajött.

– Ez aztán szép kis história, Belinda! – robbant be Pocket úr fájdalmas és kétségbeesett arccal. – A szakácsné holtrészegen fekszik a konyha kövén, a konyhaszekrényben pedig becsomagolva a friss főzővaj, zsírért akarta elcserélni!

Pocketnén nyomban kellemes izgalom lett úrrá. – Ez annak a gonosz Sophiának a műve – mondta.

– Hogy érted ezt, Belinda? – kérdezte Pocket úr türelmetlenül.

– Az egész históriát, így ahogy van, Sophia adta le neked – állapította meg Pocketné. – Két szememmel láttam, hogy bejött ide, és két fülemmel hallottam, hogy veled akar beszélni.

– Viszont a konyhába is levitt, Belinda – érvelt szelíden Pocket úr –, s láttam a szakácsnét meg az összecsomagolt vajat.

– És te még őt véded, Matthew, mikor egyenetlenséget szít a cselédek között?

Pocket úr mellének legmélyéből keserves sóhaj tört elő.

– Mert én, a nagypapa unokája, ugyebár, senki sem vagyok ebben a házban! – pattant fel Pocketné. – Különben is, a szakácsnő mindig rendes, becsületes, tisztességtudó személynek mutatkozott. Már először is, amikor idejött, hogy megnézze a leendő helyét, a legtermészetesebb hangon mondta, hogy én igazában hercegnőnek születtem.

Pocket úr haldokló gladiátor módján rogyott le a pamlagra. Helyzeténél szavai sem tetszettek vigasztalóbbnak. – Jó éjszakát, Pip úr – szólott, én pedig tanácsosabbnak láttam a gyors távozást s a lefekvést is végre.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Két-három nap múltán, mikor már berendezkedtem szobámban s egypárszor megjártam Londont, hogy a kijelölt kereskedőknél minden szükséges holmit megszerezzek, hosszasan elbeszélgettünk Pocket úrral. Kijelölt életpályámról többet tudott, mint jómagam. Megemlítette ugyanis Jaggers úr utasítását, miszerint engem semmiféle szakmára nem kell előkészítenie, csupán arra, hogy jómódú ifjú „magánzók” közt megálljam a helyemet. Csak helyeselhettem Pocket úr szavait, mivel engem magamat nem oktattak ki életutam célja felől.

Egyébiránt azt ajánlotta, hogy ide-oda látogassak el Londonban, csupán csiszolódásom érdekében, tapasztalataim magyarázatával és tanulmányaim irányításával pedig bízzam meg őt. Kifejezte reményét, hogy értelmes kalauzolással elkerülhetem a kellemetlenségeket, s hamarosan elengedhetem az ő segítő kezét is. Ilyen és ehhez hasonló figyelmeztetéseket oly szeretetre méltó modorban hozott a tudomásomra, hogy mondhatom, egészen a bizalmamba fogadtam. És már most el kell mondanom azt is, hogy buzgó és tisztességes munkája engem is hasonló buzgalomra és tisztességre kényszerített. Mert, ha tanítómesterem közömbösen viselkedik, én magam, mint afféle tanítvány, hasonlóképp fizettem volna érte. Ilyesmire azonban nem adott okot, és mindketten végig megmaradtunk egymás iránt érzett kölcsönös becsülésünkben. Soha nevelői munkája közben nem tekintettem nevetségesnek, sőt: komoly, derék és józan ember volt a szememben.

Mikor e pontokra nézve megállapodtunk, s el is jutottam odáig, hogy nekiláthattam a munka javának, eszembe ötlött, ha a Barnard-fogadóban fenntartanám szállásomat, életembe kellemes változatosság vegyülne, Herbert társasága pedig éppenséggel nem ártana úri jó modoromnak. Pocket úr nem ellenezte tervemet, csupán azt a feltételt szabta, hogy mielőtt bármit is tennék, kérjem gyámom beleegyezését. Ereztem, azért ily engedékeny, mert tudja, hogy tervem megkímélhetné llerbertet jó csomó költségtől. Elmentem tehát Little Britain-be s előadtam óhajomat Jaggers úrnak.

– Ha megvehetném a részemre bérelt bútorokat – mondtam –, és melléje vásárolhatnék néhány apróságot, egész otthonosan érezném magam.

– Helyes, vegye! – szólt kurta nevetéssel Jaggers úr. – Tudtam, hogy hamar beleszokik új helyzetébe. Mennyi pénzre van szüksége?

Azt feleltem, hogy nem tudom.

– Ki vele! – sürgetett Jaggers úr. – Mennyi kell? Ötven font?

– Ó, az nagyon sok!

– Öt font elég? – kérdezte Jaggers úr.

Oly gyorsan licitált lefelé, hogy egyszerre elszállt a jókedvem. – Annál mégis több kellene.

– Szóval annál több? – firtatta Jaggers úr. Ujját mellényzsebébe mélyesztette, fejét félrehajtotta, s tekintetét a mögöttem levő falra függesztve várta válaszomat. – Mennyivel több?

– Nehéz az összeget pontosan meghatározni – szóltam tétován.

– Mégis! Számoljunk csak. Kétszer öt, elég? Háromszor öt, elég? Négyszer öt, elég?

Azt feleltem, hogy ennyi már valószínűleg bőven elég lesz.

– Szóval négyszer öt elég lesz? – ráncolta a homlokát Jaggers úr. – Nem mondaná meg akkor, ön szerint négyszer öt font hány font?

– Hogyhogy szerintem?

– Úgy, ahogy kérdem. Hány font?

– Gondolom, ön szerint is húsz font – feleltem mosolyogva.

– Sose törődjék azzal, barátom, hogy szerintem mennyi – rázta a fejét Jaggers úr ravaszul. – Engem az érdekel, ön szerint mennyi.

– Húsz font, természetesen.

– Wemmick! – szólt ki Jaggers úr az iroda ajtaján. – Fizessen Pip úrnak húsz fontot, és az összegről kérjen nyugtát.

Ez a határozott üzleti szellem rám is eléggé határozott hatást tett, méghozzá nem valami jó szellemben. Jaggers úr sohasem mosolygott, és fényes, nagy, csikorgó cipőt viselt. Valahányszor pedig fejlehajtva s szemöldökét összevonva válaszra várt, megcsikordította fényes nagy cipőjét, s úgy tetszett, mintha a cipő helyette nevetne gyanakvón, szárazon. Mivel Jaggers úr éppen elment, Wemmicket viszont derült és beszédes kedvében találtam, szóvá tettem, hogy nemigen tudok Jaggers úr viselkedésén eligazodni.

– Ha ezt egyenesen őneki mondja, bóknak veszi – felelte Wemmick. – Nem is szeretné, ha eligazodna rajta. – Meglepetésemet látván hozzátette: – Viselkedése persze nem irányul személy szerint ön ellen, csakis hivatalos, csakis hivatalos.

Wemmick írópolcánál állt, és rágta-ropogtatta szerény ebédjét, a száraz kétszersültet. Úgy nyomta a szájába darabonként, mintha levelek után zongorázna a postaláda acélfogain.

– Mintha csapdát állítana s örökösen azt lesné – folytatta Wemmick. – Aztán egyszer csak lecsapódik, klapp, és az ember lába már benne.

Elmulasztottam megjegyezni, hogy a csapda nem tartozik éppen az összkomfortról alkotott elképzeléseim közé, csak azt kérdeztem, hogy ugyebár Jaggers úr ügyes ember?

– Titokzatos – válaszolta Wemmick –, akár Afrika. – Tollszárával a padló felé bökött, mintha képes beszédjének jelmagyarázatát jó előre odapingálta volna. – Ha van Afrikánál titokzatosabb – tette hozzá Wemmick s tollát papírja fölé emelte –, akkor éppen ő az.

Azt a föltevésemet fejeztem ki, hogy Jaggers úr irodája jól megy.

– Re-me-kül! – felelte Wemmick. Majd megkérdeztem, hány írnokkal dolgozik.

– Nem foglalkoztatunk sok írnokot, mert Jaggers úgyis egy van, s az ügyfelek csak elsőkézből fogadják el. Mindössze négyen vagyunk. Meg akarja látogatni őket? Semmi akadálya, hiszen ha úgy vesszük, ön is a családhoz tartozik.

Éltem az engedelemmel. Miután Wemmick úr a kétszersült utolsó darabját is lezongorázta a postaláda fogain, a páncélszekrény egyik rekeszéből kifizette a pénzemet. Kulcsát valahonnan a gallérja mögül halászta ki, mint valami vas-copfot. Ezután felmentünk a lépcsőn. Sötét, piszkos ház volt, s azok a zsíros vállak, amelyek nyomukat otthagyták Jaggers úr szobájában, mintha évek hosszú során át súrolták volna a lépcsőház falát föl s alá. Az első emeleten nagydarab, halvány arcú, puffadt írnok puhított három-négy toprongyos embert – ő maga éppen lehetett volna kocsmárostól kezdve patkányfogóig bármi –, s oly kurtán-furcsán bánt velük, mint mindenkivel itt, aki Jaggers úr pénzesládáit tömte. – Bizonyítékokat gyűjt – jegyezte meg Wemmick, amint a szobából kiléptünk – a Baileyben tartandó tárgyaláshoz. – A második emeleten ernyedt fokszira emlékeztető, lógó hajú írnok (a szőrét, úgy látszik, kölyökkutya korában nyírták utoljára) hasonló modorban faggatott egy rövidlátó embert. Wemmick úr úgy mutattabe, hogy íme, itt az ideális kovács, aki a vasat mindig melegen tartja, s kikalapál az emberből akármit. Csakugyan, egész testét veríték verte ki, mintha elsőben saját magán próbálná ki a tudományát. A másodemeleti hátsó szobában csirkemellű, zsábásarcú ember dolgozott, állát mocskos flanellal kötötte fel, s viseltes fekete ruhája úgy fénylett, mintha viasszal tisztítaná. Mélyen munkája fölé görnyedt, szorgalmasan tisztázta Jaggers úr számára a másik két írnok jegyzeteit.

Ennyi volt az egész iroda. Visszamentünk a földszintre, és Wemmick gyámom szobájába vezetett. – Itt már jártunk, ugyebár? – kérdezte.

– Kérem – szóltam, amint ismét megpillantottam a két görcsösen kancsalító, gyűlöletes maszkot –, kik ezek?

– Ezek? – ismételte Wemmick, s mielőtt a rettenetes fejeket leemelte volna, székre állva lefújta róluk a port. – Ezek egykor ünnepelt hírességek voltak. Nevezetes ügyfeleink, becsületet hoztak irodánkra. Ez a fickó (úgy látszik, te az éjszaka leszálltál a polcról, belekukkantottál a tintatartóba, és összetintáztad a szemöldöködet, vén gazember!) a gazdáját gyilkolta meg s ha számba vesszük, hogy a védekezésre senki nem oktatta ki, nem is tervezte el rosszul a dolgát.

– Hasonlít rá a maszk? – kérdeztem, s amint Wemmick ráköpött a szemöldökére, hogy kabátja ujjával tisztára dörzsölje, visszaborzadtam vadállati képétől.

– Hogy hasonlít-e? A megszólalásig. A Newgate-ben készült, nyomban azután, hogy a fickót levágták a kötélről. Szerettél engemet, mi, te vén kópé? – mondta Wemmick, és hogy megmagyarázza gyöngéd szavait, nyakkendőtűjére mutatott, amely azt a bizonyos hölgyet, szomorúfüzet és urnát ábrázolta. – Nekem készíttette.

– Kit jelképez ez a hölgy? – érdeklődtem.

– Senkit – felelte Wemmick. – Tréfa az egész. (Szeretted a tréfát, ugye?) Ebben az ügyben semmiféle hölgy nem szerepelt, jobban mondva egy igen, de az nem volt ilyen karcsú, és nem szokott az urnába nézni, csak ha valami itóka lötyögött az alján. – Wemmick figyelme a nyakkendőtűjére terelődött, letette a maszkot, és zsebkendőjével a tűt kezdte fényesíteni.

– Ez a másik szerencsétlen is akasztófán végezte? – kíváncsiskodtam. – A szeme legalábbis úgy áll.

– Igaza van – válaszolta Wemmick. – A nézése szakasztott olyan. Mintha lószőrre kötött horgocskával kapott volna valaki az orrába. Ez is akasztófán végezte, és mondhatom, mifelénk az ilyesmi természetes halálnak számít. Végrendeleteket hamisított a derék fiú, ha ugyan másvilágra nem küldte a vélt örökhagyókat. Azért te mégis úri betyár voltál – (Wemmick ismét a maszknak szónokolt) – és azt mondtad, hogy görögül is tudsz írni. Emlékszel, milyen hencegő gyerek voltál! És hazudtál, mintha könyvből olvasnád! Még soha ilyen körmönfont hazudozóval nem akadt dolgom! – Mielőtt Wemmick visszatette volna néhai barátját a polcra, megforgatta ujján legvastagabb gyászgyűrűjét, és így szólt: – Épp előtte való nap vétette nekem ajándékba.

Míg a másik maszkot is visszatette a helyére s leszállt a székről, átvillant agyamon, hogy Wemmick többi ékszeréhez is alighanem hasonló emlékek fűződnek. Mivel e beszédtárgyban semmiféle tartózkodást nem árult el, megkockáztattam a kérdést, amint ott állt előttem s kezéről verte le a port.

– Persze – válaszolt – hasonló természetű ajándékok mind. Egyik hozza a másikat, így kerülnek hozzám. Miért ne fogadnám el? Érdekesség. Vagyon. Talán nem nagy vagyon, de mégis vagyon, méghozzá hordozható, ön, aki oly ragyogó pálya elébe néz, talán semmire sem tartaná, de az én vezérlő csillagom, jelszavam mindig ez volt: „Gyűjtsd a hordozható vagyont.”

Hódolattal adóztam vezérlő csillaga s jelszavának, Wemmick pedig barátságosan folytatta:

– Ha egy kis szabad ideje akad bármikor, s végképp nincs mit kezdenie, látogasson meg Walworth-ben. Fekhelyet is bocsáthatok a rendelkezésére, és nagy tisztességnek tartanám a látogatását. Nem sok mutogatni valóm van, de akad házamban egy-két érdekesség, ami talán megnyeri tetszését. Szeretem a virágoskertet, s egy kis szaletlim is van benne.

Örömmel fogadtam el a meghívását.

– Részemről a szerencse – válaszolta Wemmick. – Maradjunk abban, hogy akkor jön, amikor jólesik. Ebédelt már Jaggers úrnál?

– Még nem.

– Borral fogja megtraktálni – árulta el Wemmick –, méghozzá jó borral. Én pedig punccsal kínálom, méghozzá nem rossz punccsal. És még valamit. Ha Jaggers úrnál ebédel, nézze meg a gazdasszonyát.

– Az is valami csodabogár?

– Hát igen – felelte Wemmick –, szelídített vadállat Nem is olyan nagy csoda, fogja mondani. Én pedig azt felelem, hogy minden az állat őseredeti vadságától s a szelídítés mérvétől függ. Ha jól megnézi, nem hiszem, hogy Jaggers úr felől táplált nagy véleménye valamivel is kisebbednék. Csak nézze meg jól.

Biztosítottam, hogy épp eléggé felkeltette érdeklődésemet és kíváncsiságomat, tehát jól megnézem majd. Búcsúzóban megkérdezte, nem szánnék-e rá öt percet, hogy Jaggers urat egyszer „munkában” is lássam?

Több okból igennel válaszoltam, nem utolsósorban azért, mert nem egészen értettem, miféle látnivalót tartogat számomra Jaggers úr munkája. Elmerültünk a Belváros forgatagában, s egy rendőrbírói tárgyalószobában bukkantunk fel. A bírói pulpitus előtt a halott vérrokona (talán inkább vérontója) állt, merész ízlésre valló nyakkendőtűkkel felcicomázottan, és kínlódva rágcsált valamit. Gyámom éppen egy nőt árasztott el kérdésekkel – vagy keresztkérdésekkel, nem tudom –, s megfélemlítette mind a nőt, mind a bíróságot, mind az egybegyűlteket Mondhatott bárki bármit, ami az ő tetszésével egybe nem vágott, azonnal követelte, hogy „jegyzőkönyvbe vétessék”. Ha valaki nem akart beismerni valamit, ráripakodott: „Várjon, majd én kiszedem magából!” – s ha valaki beismert valamit – „Látja, most megvan!” – Ha csak az ujját mozdította, a tanács megremegett. Fegyencek és fegyőrök halálraváltan csüggtek minden szaván, s összeroppantak, ha szemöldökének egyetlen szála rájuk meredt. Ki pártján áll, nem tudtam megállapítani, mert úgy tetszett, mintha az ujja köré csavarná az egész társaságot. Csak akkor tudtam meg, hogy nem a tanács oldalán áll, mikor lábujjhegyen kiosontam a teremből, mert az elnöklő öregúrnak görcsökben rángatózott a lába az asztal alatt, midőn gyámom megbélyegezte az angol jog és igazság képviselőjéhez méltatlan viselkedését.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Bentley Drummle oly mogorva fickó volt, hogy még könyvet is úgy vett a kezébe, mintha írója halálosan megsértette volna. Ismerőseivel sem bánt különbül. Teste-esze egyaránt lassan mozdult, bamba volt, kevély, szűkmarkú, tartózkodó, és mindig mindenre gyanakodott. Nagy, rest nyelve is oly lomhán fordult a szájában, mint a szobájában ő maga. Somersetshire egyik gazdag családjából származott, s környezete mindaddig majomszeretettel ápolta benne ezeket a tulajdonságokat, míg ki nem derült, hogy a fiú íme felnőtt és fafej maradt. Ilyenformán Bentley Drummle akkor került Pocket úr keze alá, mikor már egy fejjel magasabb volt, mint ő, s jó néhány fejjel szélesebb, mint a legtöbb úriember.

Startopot gyenge édesanyja elkényeztette, s otthon tartotta, mikor iskolában lett volna a helye. A fiú szenvedélyes szeretettel ragaszkodott édesanyjához. Nőies, finom arcáról Herbert mindig elmondta: „Nem láttad az édesanyját soha, mégis észreveszed, mennyire hasonlít hozzá.” Természetes, hogy sokkal jobban vonzódtam hozzá, mint Drummle-hoz, s már első esti csónakázásaink alkalmával egymás mellett eveztünk hazafelé, s átkiáltoztunk egymásnak, Bentley Drummle pedig magányosan húzott a hátunk mögött a magas part mentén, a sás közt Mindig a part mentén kúszott, mint valami tehetetlen hüllő, még akkor is, ha az ár gyorsabban sodorta volna lefelé. Ma is úgy gondolok rá, mint aki a sötétben jön utánunk, csendesebb vízen, mi ketten pedig vígan siklunk a sodrásban, a lenyugvó nap aranyhídján, a kelő hold ezüsthídján.

Herbert barátom és bizalmasom volt. Csónakomat megosztottam vele, talán ezért is járt le oly gyakran Hammersmithbe; ő viszont megosztotta velem a lakását, ezért jártam fel oly gyakran Londonba. A nap bármely szakában s a hét bármely napján megfordultunk itt is, ott is. Az utak máig is vonzanak (bár nem annyi szépséggel, mint hajdanán), mert akkor szerettem meg az utazást, mikor ifjúsággal s reménnyel karöltve jártam.

Egy-két hónapja éltem Pocketék családi körében, amikor felbukkant Camilla úr és Camilla asszony. Camilla asszony Pocket úr húga volt. Georgiana, akivel ugyancsak akkor találkoztam Havisham kisasszonynál, szintén megjelent. Szegről-végről való unokatestvérséget tartott a családdal ez a gyomorbajos, magányos nő, és nem tudni miért, ridegségét vallásosságnak, rossz máját pedig szeretetnek nevezte. A rokonok kapzsin és csalódottan gyűlöltek engem, bár szép reményeimért szemembe a leghitványabb alázattal hízelegtek. Pocket urat úgy kezelték, mint valami felnőtt csecsemőt, amelyiknek még magához való esze sincsen, és fülem hallatára lesajnálták. Pocketnét sem vették semmibe, bár elismerték, hogy szegény az életben súlyosan csalódott, mert az elismerést ingyen mérik, s maguknak is juttattak belőle.

Ilyen környezetben telepedtem meg s láttam a művelődés munkájához. Hamarosan költséges szokásaim támadtak, s néhány röpke hónappal előbb még mesébeillőnek hitt összegeket fecséreltem el. Azért könyveim mellett mégis kitartottam jóban-rosszban. Érdemem ebben csak annyi, hogy paraszti eszemmel felismertem fogyatékosságaimat. Pocket úr és Herbert kalauzolásával gyorsan haladtam előre, s mivel hol egyik, hol másik oldalba bökött, ha a szükség úgy kívánta vagy az akadályt hárították el utamból: Drummle-hoz hasonlóan tökkelütöttnek kellett volna lennem, hogy még ennyire se vigyem.

Már hetek óta nem találkoztam Wemmick úrral. Gondoltam egyet s megírtam neki, hogy valamelyik este szívesen ellátogatnék hozzá. Wemmick úr azt válaszolta, hogy részéről a szerencse, s hogy aznap este hat órakor az irodában vár. A megjelölt napon ott is találtam. Éppen hatot ütött az óra, amikor a páncélszekrény kulcsát eldugta hátul a gallérjában.

– Nem volna kedve gyalog kijönni? – kérdezte.

– Örömest – feleltem –, ha önnek is úgy tetszik.

– Nagyon jó lesz – mondta Wemmick –, úgyis egész nap íróasztal alatt görbed a lábam, legalább kedvemre kinyújthatom. Mindjárt el is mondom, Pip úr, mi lesz a vacsora. Lesz házi készítésű marhasült, és lesz vendéglőből hozatott hideg töltött csirke. Finom puha, azt hiszem, mert a vendéglős esküdt volt néhány ügyünkben a minap, és nem nehezítettük meg a dolgát. Mondtam is neki, mikor a csirkét elhoztam: „Aztán szép legyen, szomszéd, mert ha akarjuk, egy-két napig még ott marasztalhattuk volna a padjában.” – Azt mondja erre: „Engedje meg, hogy a legszebb csirkémet ajándékba adjam.” Én persze megengedtem. Ha úgy vesszük, ez is vagyon, mégpedig hordozható. Remélem, nincs kifogása az Idős Szülő ellen?

Mindaddig azt hittem, hogy a csirkéről beszél, amíg hozzá nem tette: – Mert az én Idős Szülőm is velem lakik. – Ekkor már úgy válaszoltam, ahogy az illem megköveteli.

– Még mindig nem ebédelt Jaggers úrnál? – érdeklődött, amint egymás mellett ballagtunk az úton.

– Még nem.

– Igaz, mondta is ma délután, mikor megtudta, hogy ön ma este ellátogat hozzám. Azt hiszem, holnap meghívja. A barátaival együtt. Három barátja van, igaz?

Noha Drummle-t nem szoktam testi-lelki jó barátaim közé sorolni, mégis igennel feleltem.

– Nos, meghívja az egész bandát – a szót éppen nem találtam hízelgőnek –, és biztosak lehetnek, hogy csupa finomság kerül a terítékre. Változatosságra ne számítson, de kitűnő lesz minden. Aztán még egy furcsaságot láthat majd a házban – folytatta Wemmick pillanatnyi szünet után, mintha a házvezetőnő letárgyalásánál hagytuk volna abba. – Meg nem engedné, hogy az ajtókat meg az ablakokat éjszakára elreteszeljék.

– És nem rabolják ki?

– Éppen ez az! – mondta Wemmick. – Ország-világ tudtára adja: „Szeretném én azt az embert látni, aki engem kirabol.” Becsületszavamra, ha nem százszor, hát egyszer sem hallottam, amint az irodában közönséges betörőket biztat: „Tudod, hol lakom. Nálam az ajtón nincs retesz. Miért nem csinálsz már valami jó fogást énnálam? Ugyan! Hát nem bírnálak rávenni?” Még sincs, kérem, a világnak az a vakmerő csirkefogója, aki bármennyi pénzért meg merné kockáztatni.

– Ennyire tartanak tőle? – kérdeztem.

– Rettegnek! – felelte Wemmick. – Higgye el, hogy rettegnek. Persze tudja ő, hogy mit csinál, még ha kötekedik is velük. Nincs neki kérem, egyetlen ezüstkanala sem. Valódi vas, az utolsó darabig.

– Szóval nem nyernének sokat, ha...

– Csak vesztenének! – vágott Wemmick a szavamba. – Tudják is, ne féljen. Nem egy közülük az életével fizetne! Nem egy bizony, hanem egész sereg! Isten a megmondhatója, milyen messzi ér Jaggers úr keze.

Gyámom nagysága körüli képzelgésemből Wemmick megjegyzése zökkentett ki.

– Hogy ezüstöt nem tart a háznál, ebben csak elméjének természetes mélysége nyilatkozik meg. A folyónak is van természetes mélysége, az ő elméjének is. Nézze meg az óraláncát! Az igazán elég valódi.

– Tömör – tódítottam.

– Tömör? – ismételte Wemmick. – Meghiszem azt! Hát még az arany ismétlőórája. Úgy megér száz fontot, mint egy pennyt. Legalább hétszáz tolvaj tud erről az óráról a városban, Pip úr. De nem akad köztük se férfi, se nő, se gyerek, aki úgy el ne dobná egyetlen láncszemét is, mintha tűz égette volna meg a kezét.

Eleinte ilyen kérdések boncolásával, majd általános beszélgetéssel kurtítottuk meg az időt s az utat, míg végül Wemmick úr kijelentette, hogy Walworth földjén járunk.

Sötét utcácskák, árkok, apró kertek összevisszaságának tetszett szememben az egész környék, s úgy véltem, szomorú lehet itt lakni. Apró kertek közt állt Wemmick kis faháza, oromfalának szélén fogazatok, lőrések, mint valami bástyán.

– Az én művem – mutatta Wemmick. – Ugye, helyes?

Agyba-főbe dicsértem, bár azt hiszem, még életemben ném láttam ennél kisebb házat. Fura kis gótstílű ablakai voltak (többnyire vakablakok), s kis gótstílű kapuja, hogy alig fért be az ember rajta.

– Az ott valódi zászlórúd! – jelezte Wemmick. – Minden vasárnap igayi zászló repül fel rája! Nézzen ide. Ha ezen a hídon átmegyek, felhúzom magam mögött... Így... s minden érintkezést megszakítottam a külvilággal.

A híd mindössze egy szál palló volt: négy láb széles, két láb mély árkot hidalt át. Mégis élvezettel néztem Wemmick büszkeségét, amint felvonta s rögzítette. És most már nem gépiesen mosolygott, hanem igaz gyönyörrel.

– Minden este kilenc órakor, greenwichi idő szerint – magyarázta Wemmick –, ágyút sütünk el. Amott van, nézze! Ha megszólaltatom, ne feledje a száját kitátani.

A szóban forgó üteg lécekből összerótt, külön kis erődben rejtőzött. Az időjárás viszontagságai ellen esernyő módján kifeszített, ügyesen odaszabott ponyva védte.

– Ott hátul pedig – folytatta Wemmick – , a szem elől rejtve, nehogy az erődítés eszméjét megzavarja... mert az én elvem: ha eszméd támad, tarts ki mellette és valósítsd meg... nem tudom, Pip úr, vallja-e ezt az elvet...

Hogyne vallanám, feleltem.

–... szóval ott hátul disznót, szárnyast, nyulat tartok. Kis konyhakertem is van, uborkát termesztek benne, és majd a vacsoránál meglátja, milyen salátám terem! Bizony, kérem – mondta Wemmick és ismét mosolygott, majd utóbb komolyan megrázta a fejét – ha ezt a kis erődítést, mondjuk, megostromolnák, élelem dolgában jó ideig állnánk a sarat.

Ezután elvezetett a szaletlihez, alig tíz méternyi távolba, de oly fortélyosan kieszelt kanyargó ösvényen, hogy időbe telt, amíg odaértünk.

A kis rejtekhelyen már vártak a poharak. Puncsunk a kerti tó vizében hűlt, a tó szélére épült a kis kerti lak. A kerek tócsa közepén kis sziget, nem nagyobb, mint a vacsorára szánt tál saláta, sőt a ház ura mesterséges forrást is szerkesztett bele. Csak a dugót kellett kihúzni s a víz már oly vígan locsogott egy kis vízimalom kerekén, hogy az ember keze fejét is beharmatozta.

– Magam vagyok itt a mérnök, az ács, a vízvezetékszerelő, a kertész, és minden szakma kontárja – jegyezte meg Wemmick, válaszul bókjaimra. – Mondhatom, nagyszerű dolog az ezermesterkedés. Lesöpri rólam a Newgate pókhálóit és tetszik az Idősnek is. Megengedi, hogy mindjárt bemutassam az Idős Szülőnek? Nem veszi rossznéven?

Sőt, örömömet fejeztem ki, és mindjárt be is mentünk a várba. Benn a tűznél egy nagyon öreg, flanellruhás ember ült. Tiszta volt, derűs, jóltartott, gondozott, de süket, mint az ágyú.

– Nos, Idős Szülő – rázta meg a kezét szívélyes barátsággal Wemmick – hogy megvagyunk?

– Jól, John, jól! – válaszolt az öreg.

– Bemutatom Pip urat, Idős Szülő – folytatta Wemmick. – De jó volna, hogyha hallaná is a nevét! Bólintson neki, Pip úr, nagyon szereti, ha bólintanak. Bólogasson, kérem, szaporán.

– Szép kis ház az én fiam háza, uram – kiáltotta az öreg, én pedig oly szaporán bólogattam rá, ahogy csak bírtam. – Valóságos tündértanya ez, kérem. A kormánynak kellene átvennie, hogy a nép szórakozhasson benne, ha az én fiam ideje már lejárt.

– Büszke is vagy rá, mint bolond a rézpitykére, igaz-e, Idős? – tette fel Wemmick e szónoki kérdést s oly hosszan nézett az öregre, hogy rideg arca egészen ellágyult. – Nesze egy bólintás – nagyot bólintott. – Nesze még egy – s igen nagyot bólintott. – Tetszik, mi? Ha még nem fáradt bele, Pip úr (bár tudom, az idegeneket fárasztja), bólintson ön is egyet! El se hiszi, mennyire szereti!

Bólintottam egyet, aztán még egypárat borravalónak, s az öreg csakugyan nagy jókedvre derült. Otthagytuk, mert éppen a szárnyasokat indult megetetni, s leültünk a szaletliba a puncs mellé. Wemmick békés pipaszónál elmondotta, hogy jó néhány esztendejébe került, amíg ingatlanát a látottaknak megfelelő tökélyre emelhette.

– Tehát a sajátja Wemmick úrnak?

– Hogyne – felelte Wemmick. – Megszereznem is beletellett egy darab életbe. De most a magam ura vagyok benne, úgy bizony!

– Hát ez csakugyan szép. Jaggers úr is bizonyára el van ragadtatva tőle.

– Sosem látta. Nem is hallott felőle. Az Időst sem ismeri. Hírből se. Semmit. Az iroda is más, meg a magánélet is más. Ha bemegyek az irodába, itthagyom a Várat; ha bejövök a Várba, otthagyom az irodát. Ha nem veszi rossznéven, megkérném, cselekedjék hasonlóan. Nem szeretném, ha a szakma nyelvére venné a magánéletemet.

Természetesen én is megkértem, bízzék bennem, mert amit itt látok, megtartom magamnak. A puncs csúszott, nyakalgattuk, beszélgettünk, s már lassan kilenc felé ballagott az óramutató. – Közeledik az ágyúlövés ideje – szólt akkor Wemmick és letette pipáját. – Ez az Idős Szülő napjának fénypontja.

Visszatértünk tehát a Várba. Az Idős már javában tüzesítette a piszkavasat, s szemében az esti ünnepély nagy várakozása csillogott. Wemmick órájával a kezében várta a pillanatot, amikor majd a vörösre izzott piszkavasat kiveszi az Idős kezéből s az ágyúhoz siet. Fogta is, kisietett, s nem sokkal utóbb az Üteg akkorát dördült, hogy ezt a bolondos kis babaházat majd szétvetette és a poharak, csészék is mind összezördültek. Az Idős is kiröpült volna a karosszékből, ha a könyökével nem tartja magát erősen, de azért ujjongva kiáltozta: – Elsült! Hallottam! – Én pedig csak egyre bólogattam az öregúrnak, mig a végén a szó szoros értelmében megszédültem.

Vacsoráig Wemmick ritkaságainak gyűjteményét mutogatta. A gyűjleménynek határozottan bűnügyi jellege volt: láttam egy tollat, amelyyel valami nevezetes okirathamisítást követtek el, egy-két híres borotvát, néhány hajfürtöt és számos halálra ítélt gonosztevő kézírásos vallomását, melyeknek Wemmick úr különleges értéket tulajdonított, mert – szavaival élvén – „szemenszedett hazugság az egész, kérem”. A gyűjtemény bűnügyi jellegű darabjai ízlésesen eloszlottak apró porcelán meg üvegholmi közt, a múzeum tulajdonosának két keze munkája, meg az Idős remekbe-faragott pipatömöszlői közt. A házigazda mind e ritka kincset a Vár első termében mutatta be, ahová először is vezetett, tehát nemcsak múzeum-, lovagterem-, és nappali-szobának szolgált, hanem valószínűleg konyhának is, ha ugyan a tűzhely polcán álló mártásos tálról s a pecsenyesütő nyárs felfüggesztésére szánt rézfogasról efféle következtetéseket vonhatok le.

Helyes kicsi lány szolgált fel, napközben az Idős gondját viselte. Mikor megterített, lebocsátottuk a felvonóhidat, hogy a vizesárkon átkelve hazatérhessen éjszakára. A vacsora nagyon ízlett. Igaz, a Vár olyan szagot árasztott, mint a dohos dió, mert fapenész vert benne tanyát, s a disznót is tarthatták volna messzibb, mégis remekül mulattam. Kis toronyszobám ellen sem lehetett semmi kifogásom, talán csupán annyi, hogy a zászlót tartó, gyanúsan vékony mennyezet miatt úgy éreztem egész éjjel, mintha rúdját homlokomon egyensúlyoznám.

Wemmick kora reggel talpon volt, s a felhangzó neszekből sajnálatomra megállapítottam, hogy a cipőmet tisztítja. Azután a kerti munkához látott, s gótstílű ablakomból megfigyeltem, amint az Időst azzal örvendezteti meg, hogy tessék-lássék munkákat juttat neki, és meleg fiúi szeretettel bólogat rá. Reggelink éppoly jó volt, akár a vacsoránk, majd pontban fél kilenckor útrakeltünk Little Britain felé. Útközben Wemmick egyre szárazabb, ridegebb lett, s a foga úgy villogott, mint a levélszekrény vas-zongorája. Mikorra az irodába értünk s Wemmick a gallérja mögül előhúzta kulcsát, láthatólag annyit nem gondolt már walworth-i birtokával, mintha az üteg utolsó dörrenése a Várat, a felvonóhidat, a szaletlit, a tócsát, a forrást és az Időst mindenestül a levegőbe röpítette volna.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Úgy történt, ahogy Wemmick megjósolta. Hamarosan alkalmam nyílt, hogy gyámom otthonát írnoka- s pénztárosának otthonával egybevessem. Amikor Walworthból megérkeztem az irodába, gyámom már dolgozószobájában volt, és szagos szappannal mosta a kezét. Beszólított magához, s mint Wemmick jelezte, barátaimmal együtt meghívott vacsorára. – Semmi ceremónia – kötötte ki –, semmi estélyi öltözék, és mondjuk, holnap este. Megkérdeztem, hol tehetnénk tiszteletünket (mert sejtelmem sem volt, hol lakik), s azt hiszem a felvilágosításoktól való irtózása miatt felelt így: – Jöjjenek ide, majd együtt hazamegyünk. – Ezt az alkalmat használom fel és megemlítem, hogy gyámom valósággal bemosakodott ügyfeleihez, akár a sebész meg a fogász. Kis fülke nyílt a szobájából e célra, mely úgy illatozott a szagos szappantól, mint valami illatszer-kereskedés. Az ajtó belső felén forgó rudak között szokatlanul nagy törülköző lógott, és valahányszor a bíróságról jött meg vagy valamelyik ügyfelét eresztette szélnek, mindig megmosta a kezét, és alaposan ledörgölte ezen a törülközőn. Másnap, mikor barátaimmal hat óra tájt beállítottam hozzá, úgy láttam, hogy a rendesnél is sötétebb ügye lehetett, mert éppen a fülkében állt és nemcsak a kezét mosta meg, hanem az arcát is, sőt a torkát is kiöblögette. Amint pedig mindezzel végzett, s keze körbeszántott a törülközőjén, előhúzta penicilusát, és még körmei alól is kipiszkálta az esetet, csak aztán vette fel a kabátját.

Az utcán kinn egypár ődöngő embert láttunk, nyilván nagyon szerettek volna beszélni vele, de gyámomat a szappanillat elutasító glóriája fogta körül, ezért inkább másnapra tették el a mondókájukat. Nyugati irányban indultunk el, s úgy tetszett, hogy az utcán nyüzsgő tömegben minduntalan ráismernek. Gyámom ilyenkor hangosabban beszélt hozzám, de ő soha fel nem ismert senkit, s másféleképp nem is vette tudomásul, hogy felismerték.

A Soho-negyedbeli Gerrard Streetre kalauzolt minket, mégpedig a déli oldalán álló egyik díszes homlokzatú házhoz. Dísz ide, dísz oda, a tatarozás nagyon ráfért volna, s az ablakain is csak úgy feketéllett a piszok. Kulcsot vett elő, kaput nyitott s valamennyien beléptünk a kőpadozatú, ritkán használt, sivár, komor előcsarnokba, majd a sötétbarna színű lépcsőn feljutottunk az első emelet három sötétbarna szobájába. A faburkolatú falakat faragott virágfüzérek ékesítették, s amint Jaggers úr alattuk állva üdvözölt bennünket hajlékában, csak én tudom, hogy a kecsesen hurkolódó virágfüzérek miféle hurkokra emlékeztettek.

A vacsorát a legszebb szobában tálalták föl. A másik szoba Jaggers úr öltözője, a harmadik hálószobája volt. Elmondta ugyan, hogy az egész ház az övé, de többi részét nemigen használja, csak amit mi magunk előtt látunk. Gyönyörűen terített asztal fogadott minket – ezüstneműk persze sehol –, s a házigazda széke mellett különböző palackokkal, üvegekkel és négy tál csemegének szánt gyümölccsel megrakott asztalka állt. Állandóan megfigyelhettem, hogy mindent ő tart a kezében, s mindent ő oszt ki vendégei közt.

Volt a szobában egy könyvszekrény is. A könyvek gerincéről leolvastam, hogy csupa perrendtartás, büntető törvénykönyv, bűnözők életrajza, tárgyalások jegyzőkönyve, törvénycikkelyek gyűjteménye és más hasonló jó sorakozik benne. A bútorok egytől egyig mind oly tömörek és értékesek voltak, mint gyámom óralánca. De mintha hivatali bútorok lettek volna mégis, olyannyira tüntettek dísztelenségükkel. Az egyik sarokban ernyős lámpa vetett fényt egy iratokkal borított asztalkára. Mintha Jaggers úr még az iratokat is hazahozta volna magával az irodából, hogy esténként befúrja magát közéjük.

Mivel három barátomról mostanáig alig is vett tudomást – csak mi ketten sétáltunk egymás mellett az úton is –, most, miután már a vacsoráért csengetett, megállt a kandalló előtti szőnyegen, és szemügyre vette vendégeit. Nem kis meglepetésemre érdeklődését főként, sőt majdnem kizárólag Drummle keltette fel.

– Pip – szólt, s nagy kezét a vállamra téve az ablakhoz vitt –, én nem tudom ezeket megkülönböztetni egymástól. Ki ez a pókforma?

– Pókforma?

– Az a ripacsos, esetlen, mogorva fickó.

– Bentley Drummle lesz – véltem. – Az a másik, finom arcú, az Startop.

Gyámom ügyet sem vetett „arra a másik, finom arcúra”. – Bentley Drummle? – érdeklődött. – Tetszik nekem ez a fiú.

Szóba is elegyedett nyomban Drummle-lal, s úgy látszott, nem riasztják vissza nehézkes, otromba válaszai. Kedve tellett benne, hogy akár harapófogóval is kihúzza belőle a szót. Javában figyeltem beszélgetésüket, mikor az ebéd első fogásával megjelent a szobában a gazdasszony.

Olyan negyvenéves-forma nőnek látszott, ámbár lehet, hogy fiatalabbnak néztem, mint amennyi. Vékony és magas, mozgékony, igen sápadt, bágyadt szemű nő volt, és egész hajzuhatagot hordott a fején. Nem tudnám megmondani, valamiféle szívbaj okozta-e, hogy a szája folyton nyitva, mintha lihegne, s az arcán sietség és zavar tükröződik. Annyit tudok, hogy néhány nappal ezelőtt a Macbeth-t láttam s a gazdasszony arcán is mintha éppen az a lobogó tűzfény reszketne, mint a boszorkányok üstjéből felbukkanó arcokon.

Letette az ételt az asztalra, ujjával csöndesen megérintette gyámom karját, jelezve, hogy tálalt, s aztán el is tűnt. Helyet foglaltunk a kerekasztalnál. Gyámom egyik oldalára Drummle-t, a másikra Startopot ültette. A gazdasszony első fogásként fölségesen elkészített halat tálalt, melyet ugyancsak kitűnő ürücomb, majd finom szárnyas követett. A mártásokat, borokat s egyéb, jobbnál jobb körítéseket házigazdánk a kis asztalról adogatta elénk, s ha kőrútjukat megtették, a házigazda rakta vissza ismét a helyére. Minden fogáshoz ő adott tiszta tányért, kést és villát, a használt holmit pedig a széke lábánál álló két kosárba dobta. Egyedül a gazdasszony szolgált fel. Minden fogást ő hozott be, s az arca mindannyiszor az üstből felbukkanó arcokra emlékeztetett. Évekkel utóbb megdöbbentett, hogy egy női arc, mely a gazdasszonyhoz semmi természetes hasonlóságot nem mutatott, nem számítva talán dús haját, mennyire hasonlatossá vált hozzá, mihelyt úgy rendeztem, hogy sötét szobában lángoló groggal teli tál mögött haladjon el.

Mivel a gazdasszony furcsa külseje igazolta Wemmick figyelmeztetését, minden mozdulatát lestem, s észrevettem, hogy valahányszor a szobába lép, szemét gyámomra szegezi, s ha az újabb fogást leteszi elébe, kezét mindig habozva húzza vissza, mintha attól rettegne, hogy gyámom mondani akar neki valamit, amíg ott találja a közelében. Gyámom viselkedéséből ítélve úgy tetszett, mintha tudna a gazdasszony félelméről, és szándékosan tartaná bizonytalanságban.

Az ebéd vidám hangulatban zajlott, s bár gyámom inkább követte, mint irányította a beszélgetést, minduntalan éreztem, hogy közben kitapintja gyengéinket. Szinte a szemem előtt bontakoztak ki jellemem árnyoldalai, pedig még a számat is alig nyitottam ki: költekező hajlamaim, atyáskodásom Herbert fölött, dicsekvésem szép reményeimmel. Hasonlóképp jártunk valamennyien, legkivált Drummle: még a hal le sem került az asztalról, gyámom előtt máris világossá válhatott az a szokása, hogy dühös gyanakvással köt bele az emberbe.

Nem ekkor történt, hanem már a sajtnál tartottunk, mikor a beszélgetés evezősversenyeinkre terelődött, s Drummle bosszantására elmondtuk, hogy esténként mindig mögöttünk szántja a vizet, bánatos hüllő módjára. Feleletül Drummle elmondta házigazdánknak, hogy a mi társaságunknál az egyedüllét csöndjét jobban szereti, egyiránt ügyesség dolgában messsze túltesz rajtunk, ami pedig az erőt illeti, úgy szétszór minket, akár szél a pelyvát. Gyámom valami láthatatlan varázslat révén úgy felingerelte Drummle-t, hogy kis híján tettlegességre vetemedett. Felgyűrte kabátja ujját s izmait duzzasztva fitogtatta erejét. Példájára mi is nekigyürkőztünk és gyerekes izombemutatót tartottunk.

A gazdasszony éppen akkor szedte le az asztalt. Gyámom mintha észre se venné, csak a félarcát fordította feléje, és hátradőlt székében. Mutatóujját rágcsálta, és oly feszült figyelemmel kísérte Drummle minden szavát, hogy már nem is tudtam, mire véljem ezt a nagy érdeklődést. Amint a gazdasszony az asztal fölött kinyújtotta kezét, nagy tenyerével egyszerre úgy lecsapott rá, mint a héja. Méghozzá oly hirtelen s oly ügyesen, hogy bolondos versengésünknek egyszeriben vége szakadt.

– Ha már erőről beszélnek – szólalt meg Jaggers úr –, mutatok én önöknek csuklót mindjárt. Molly, mutasd a csuklódat!

A háziasszony egyik keze Jaggers úr tenyerébe szorult, másikat azonban máris a háta mögé kapta. – Nagyságos úr – mondta csendesen és szemét könyörgőn szegezte gazdájára. – Ne!

– Mutatok én önöknek csuklót mindjárt! – ismételte Jaggers úr megingathatatlan elhatározásssal. – Molly, mutasd a csuklódat!

– Nagyságos úr – mormolta az asszony. – Kérem!

– Molly – szólt Jaggers úr, s nem is az asszonyra, hanem a szoba szemközti falára szegezte tekintetét –, most már mind a két csuklódat mutasd meg! Lássuk! Egy-kettő!

Elengedte az asszony kezét s az asztalon kifelé fordította csuklóját. A gazdasszony most már előhúzta háta mögül a másik kezét is és a másik mellé tette. Ezt a csuklóját mély sebhelyek szabdalták összevissza. Mikor végre mindkét kezét kinyújtotta, levette szemét Jaggers úrról és sorban végigjáratta rajtunk.

– Itt aztán van erő – jegyezte meg Jaggers úr, és mutatóujjával szemrebbenés nélkül kitapogatta rajta az inakat. – Kevés férfinak van akkora erő a csuklójában, mint ennek a nőnek. Érdemes megfigyelni, mekkorát markol ez a kéz. Sok kezet láttam, de marokra erősebbet még soha, se férfiét, se nőét.

Hanyagul bírálgató hangon mondta el mindezt, a gazdasszony szeme pedig egyre mirajtunk járt. De amint gazdája elhallgatott, megint rajta pihent meg a tekintete. – Jól van, Molly – mondta Jaggers úr, és elismerően bólintott –, megcsodáltunk, elmehetsz. – Az asszony elvette kezét az asztalról és kiment. Jaggers úr fölemelte a kancsót a kis asztalról, töltött magának, aztán körbeadta a bort.

– Fél tízkor, uraim – szólt –, fel kell oszlatnom a társaságot. Addigis mulassanak jól. Nagyon örülök, hogy látogatásukkal megtiszteltek. Ürítem poharam Drummle úr egészségére!

Ha Drummle úr felköszöntésével még őszintébb nyilatkozatokat akart kihúzni belőle, célját valóban elérte. Drummle úgy nézett le ránk, mint tökkirály a lováról, s viselkedése végül tűrhetetlenné vált. Kedve mind magasabbra hágott, Jaggers úr pedig változatlanul különös érdeklődéssel tisztelte meg. Szinte úgy tetszett, mintha bora zamatát Drummle adná.

Az a gyanúm, hogy kamaszos fékeveszettségünkben jócskán fenekére néztünk a pohárnak, és sokat is locsogtunk összevissza. Leginkább Drummle gúnyos megjegyzésén fortyantunk fel, hogy mi könnyű kézzel szórjuk a pénzünket. Szó szót követett, s végül az ifjonti hév inkább, mint az úri diszkréció, dühös kitörésre késztetett. Lám, mondtam, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen a múlt héten, vagy azelőtt, szemem láttára kért baráti kölcsönt Startoptól.

– Megkapja a pénzét – vágott vissza Drummle.

– Nem is arról van szó – feleltem. – Mertem volna remélni, hogy az ön száját Startop baráti kölcsöne már egyszer befogta.

– Merte remélni! – gúnyolódott Drummle. – Mi a fene!

– Ezek után fölteszem – folytattam rendreutasító hangon –, hogy hasonló baráti szolgálatot öntől nem remélhetünk.

– Úgy is van – hagyta rám Drummle. – Engem egy lyukas fagaras erejéig meg nem vág egyikük sem. Nem ám, egy lyukas fagaras erejéig sem.

– Ilyen körülmények közt aljasság, ha mégis kölcsönkérésre vetemedik, mondhatom.

– Mondhatja – visszhangozta Drummle. – Hogyne mondhatná!

Ez a hang olyannyira fölingerelt – főként, mivel nem bírhattam le ezt a konok butaságot –, hogy Herbert csitításait semmibe véve folytattam:

– Ha már itt tartunk, Drummle úr, elmondhatom azt is, hogyan vélekedtünk mi ketten Herberttel önről, mikor a pénzt Startop barátunktól kölcsönkérte.

– Fütyülök az önök véleményére – dörmögte Drummle, és úgy hallottam, még azt is hozzátette, hogy a pokolba mivelünk.

– Ha tetszik, ha nem, elmondom. Mikor ön a pénzt nagy örömmel zsebre vágta, úgy véltük, röhög a markába, hogy Startopot ilyen ügyesen kihasználta.

Drummle most is hangosan röhögött. Ült a helyén, húsos vállát felhúzta, kezét zsebre dugta, és a képünkbe röhögött: szemérmetlenül elárulván, hogy sült bolondnak néz valahányunkat.

Végre maga Startop igyekezett beszélni Drummle fejével, méghozzá jóval udvariasabban, mint jómagam, s figyelmeztette, hogy legyen tekintettel a házigazdára. Startop kedves, jókedvű fiú volt, Drummle pedig épp az ellentéte, ennélfogva Drummle mindig úgy bánt vele, min személyes ellenfelével. Most is durván rátámadt. Startop tréfával próbálta elütni szavainak élét, s mindnyájunkat megnevettetett. Drummle-t felbőszítette vélt ellenfelének sikere. Se szó, se beszéd, kikapta zsebéből a kezét, egyet káromkodott, húsos válla lehuppant, egy nagy poharat kapott a markába, és még képes Startop fejéhez vágni, hogyha házigazdánk keze gyorsabban nem jár.

– Uraim – szólt Jaggers úr, s nyugodtan letéve a poharat, előhúzta vaskos láncon függő ismétlőóráját –, végtelenül sajnálom, hogy szét kell ugrasztanom a társaságot, de fél tíz van.

Szavára valamennyien felkerekedtünk. Startop már a kapuban kedélyesen leöregfiúzta Drummle-t, mintha mi sem történt volna. Az öreg fiú azonban korántsem volt ilyen békülékeny kedvében, sőt az utca egyazon oldalán sem akart végigmenni hitelezőjével Hammersmith-ig. Mi ketten Herberttel benn maradtunk a városban, s még sokáig néztünk utánuk, hogy ballagnak hazafelé, Startop elöl, az utca egyik oldalán, Drummle messze mögötte a másikon. Mintha csak a vízen láttuk volna, oly lassan csurgott utána.

Mivel a kaput még nyitva találtam, gondoltam, otthagyom egy pillanatra Herbertet, és felugrok gyámomhoz egy szóra. Öltözőszobájában találtam, egy rakás cipő közt: társaságunk szennyét mosta kezéről.

Mondtam, hogy csak bocsánatot kérni ugrottam fel a kellemetlenségért, s remélem, nem haragszik rám nagyon.

– Ugyan – mondta, s fújta közben a vizet, akár a cápa –, nem tesz semmit, Pip. Mindenestül tetszik nekem ez a Pók.

Felém fordult, megrázta a fejét, és fújva törülközött.

– Örülök, hogy tetszik – feleltem –, bár én magam nem osztozom tetszésében.

– Nem baj – nyugtatott meg gyámom –, nem is kell nagyon összemelegednie vele. Igyekezzék kitérni az útjából, ha lehetséges. Mindazonáltal tetszik nekem a kölyök, Pip. Jófajta. Ha jós volnék...

Kibontakozott a törülközőből, és szemünk összevágott.

– Csak hát én nem vagyok jós – folytatta, s megint beletemetkezett a törülközőbe, s a fülét dörgölte vörösre. – Hisz tudja, mi vagyok, igaz? Hát akkor jójcakát, Pip.

Vagy egy hónapra rá a Pók szorgalmi ideje letelt Pocket úrnál, s a ház népének nagy megkönnyebbülésére – Pocketnét persze nem számítom – megtért családi hálójába.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

„Kedves Pip úr!

Gargery úr kérelmére tudatom, hogy Wopsle úr társaságában Londonba látogatván engedelmet kér, hogy felkereshesse Önt. A Barnard-fogadóban tenné tiszteletét, kedden reggel kilenc órakor. Kérem, tudassa, ha az időpont alkalmatlan. Szegény néniének állapota azóta sem változott. Nem múlik el este, hogy a konyhában szó ne esnék önről, és szeretnők tudni, hogy megy sora. Kérjük, tekintettel a régi szép napokra, bocsásson meg nekünk. Ezzel zárom is soraimat

tisztelő híve és alázatos szolgája

Biddy.”

„Ui. Fűzzem bele, azt kívánja minden áron, hogy »régi móka«. Azt mondja, Ön már ért belőle. Remélem, nem húzódozik a vele való találkozástól, bár úriember, mert önnek mindig jó szíve volt, s tudja, milyen derék, igazi derék ember Gargery úr. Felolvastam neki az egész levelet, ezt az utolsó kis mondatot kivéve, minek utána megint kér, hogy okvetlenül fűzzem bele: »régi móka«.”

Hétfőn reggel hozta ezt a levelet a posta, találkozásunk ilyenformán másnapra esett volna. Hadd valljam meg itt, tőlem telhető hűséggel, miféle érzelmek közt vártam Joe érkezését.

Nem örömmel, az egyszer biztos, bár oly sok kapocs fűzött hozzá, sőt meglehetős zavartan, valamiféleképp sértődötten is, mert úgy éreztem, nem tartozunk már együvé. Ha pénz árán távoltarthatom, szívesen fizettem volna. Csupán az nyugtatott meg, hogy a Barnard-fogadóban keres fel, nem pedig Hammersmith-ben: Bentley Drummle-lal tehát semmiképp sem találkozhat. Ha Herberttel és atyjával találkoznék, nem bántam volna, hiszen mindkettőjüket nagyra becsültem, de attól már fáztam, hogy Bentley Drummle meglássa, akit teljes szívemmel megvetettem. Így van ez egész életünk során: legsötétebb perceinkben olyan emberek gusztusa szerint cselekszünk, akik megvetésünk tárgyai egyébkor.

Már régen igyekeztem lakályosabbá tenni ezeket a szobákat, persze ügyesség és hozzáértés híján, aztán mindig én húztam a rövidebbet szakadatlan birkózásaimban Barnard szellemével. Ebben az időben már másként festettek a szobák, mint beköltözésemkor, s fűződhettem a kétes dicsőségben, hogy a közeli kárpitos és díszítő üzleti könyveiben előkelő helyet foglalok el. Költséges életmódomban utóbb már annyira mentem, hogy inast is tartottam, pontosabban ő tartott engem bilincsben-rabigában, s kénye-kedve szerint irányította napjaim múlását. Mert amikor ezt a szörnyeteget (mosóném családjának szégyenét) összeszedtem és beöltöztettem kék kabátba, kanárisárga mellénybe, patyolatszín kravátliba, krémszínű nadrágba és inasi cipellőjébe, látnom kellett, hogy tenni alig tesz valamit, enni viszont eszik hat helyett, s barnard-beli életemhez csak a lakájosságot szolgáltatta, lakályosságot nem.

Megparancsoltam ennek a nagybélű lidércnek, hogy kedden nyolc órakor ott legyen a hallban (akkora volt az egész, hogy egy nagyobb lábtörlő befedte) és fogadja az érkező urat. Herbert is ellátta egynémely utasításokkal, hogy Joe-t – szerinte – kedvenc reggelijével várhassuk. Jóllehet őszintén lekötelezett érdeklődésével és tanácsaival, éltem a gyanúpörrel, hogy fele ilyen figyelmes sem lenne, ha Joe látogatása neki szólna.

Már hétfőn este bejöttem a városba, hogy készen legyek Joe fogadására. Korán reggel keltem, és intézkedéseim nyomán a nappaliszoba és a reggeliző-asztal tündöklő díszbe öltözött. Sajnos eső szemetelt odakinn, és még ha az angyalok zsebkendővel járnak az utcán, megmaradt volna akkor is a szomorú tény, hogy a Barnard ablakszemei kormos könnyeket sírnak, mint valami fájdalmas kéményseprő-óriás.

Amint a jelzett idő elközelgett, nagy kedvem lett volna megszökni, ámde a Lidérc parancsomhoz híven ott állomásozott a hallban, és Joe léptei kisvártatva felhangzottak a lépcsőházból.

Tudtam mindjárt, hogy Joe, mert csak ő kaptat fel ilyen ügyetlenül a lépcsőn, túlméretezett ünneplő cipőjében, s az időnként el-elhalkuló csoszogás jelezte, hogy a lépcsőfordulóban végigböngészi a névtáblákat. Mikor végre megállt az ajtónk előtt, szinte hallottam, mint böködi végig nevem festett betűit, sőt éreztem, hogy szuszogása befú a kulcslyukon. Utoljára egy sejtelmeset koppintott az ajtón, s nyomban rá Bors – így neveztük magunk közt a Lidércet – fennhangon jelentette: – Gargery úr! – Már azt hittem, sose fejezi be a lábtörlést s a hátamon kell végül behozzam, de aztán mégiscsak megjelent.

– Hogy vagyunk, Joe, hogy vagyunk?

– Hogy tetszünk lenni, Pip, hogy tetszünk lenni?

Jóságos, becsületes arca csak úgy fénylett a nagy örömben. Kalapját letette a padlóra kettőnk közé, aztán megragadta mindkét kezemet s oly sebesen emelgette, nyomogatta, mintha a legfrissebben szabadalmaztatott szivattyú lennék.

– Örülök, hogy látlak, Joe. Add ide a kalapod.

Joe két kezével kalapja után nyúlt s oly óvatosan emelte fel, mintha madártojással teli fészek volna, arról azonban már hallani sem akart, hogy a becses vagyontárgytól megváljon, inkább beszélgetett állva, a kalap fölött.

– Annyira megnőttünk, meghíztunk és megúriasodtunk – Joe jó darabig keresgélt szótárában, amíg erre a furcsaságra rátalált –, hogy mondhatom becsületünkre válunk királyunknak és hazánknak.

– Te is remek színben vagy, Joe.

– Hál´ istennek – sóhajtott Joe –, én mindig egyformán vagyok. A nénénkről... feleségünkről, hogy is mondjam... sem mondhatom, hogy rosszabbul volna. Biddy az meg éppenséggel olyan fürge, mint az evetke. A barátaink is szokás szerint, se így, se úgy. Csak a Wopsle, az van egy kicsit úgyabbul.

Beszélgetésünk során Joe két kezében babusgatta a madárfészket, és idestova járatta tekintetét a szobán és virágmintás házi-köntösömön.

– Hogyhogy úgyabbul, Joe?

– Az egész úgy volt – felelte Joe titokzatossá halkítva hangját –, hogy otthagyta az egyházat, és beállt komédiásnak. A komédiázás végett jött be Londonba, és evégett kísértem el én is. És az volna a kívánsága – folytatta Joe, míg a madárfészket bal hóna alá vette s jobbjával tojás után kotorászott benne –, hogy ha nekem és... nekünk nem volna kifogása ellene... tessék!

Joe egy kis londoni színház összegyűrt színlapját adta át, mely e hétre jelezte „Thalia jeles vidéki papjának felléptét, kinek páratlan alakítása Nemzeti Dalnokunk legfenségesebb tragédiában nemrég oly nagy feltűnést keltett a színészet helybéli kedvelőinek körében”.

– Jelen voltál a bemutatkozásán? – érdeklődtem.

– Jelen! – felelte Joe nyomatékkai és komoran.

– És csakugyan nagy feltűnést keltett?

– Hogyne – válaszolta Joe –, mikor a koszorú fokhagymát a nyakába vetették! Pont amikor a szellemet meglátta. De most mondjuk meg őszintén, uram, szép dolog-e egy jólelkű embernek az útjába állni azzal, hogy valahányszor csak szól a szellemhez, mindig rábőgni a nagy Áment?! Megbolondulhat akárki és beállhat egyházi szolgálatba – érvelt Joe változatlanul halkan és egyre titokzatosabban –, azért még nem kéne ilyenkor is rásütni a szégyenbélyeget. Mert arról van itten szó, hogy ki a fene hallgassa meg az embert, ha még a saját apjának a szelleme sem? Nem helyes ez, kérem. Pláne, hogy még a népek arra se legyenek tekintettel, milyen nagy a gyásza szegénynek!

E percben Joe szeme akkorát rebbent, mintha szellemet látna: szinte gondoltam, hogy Herbert lépett a szobába. Bemutattam őket egymásnak. Herbert a kezét nyújtotta, Joe azonban hátrahúzódott, és belekapaszkodott madárfészkébe.

– Szolgája, uram – szólalt meg végre. – Remélem, hogy a tisztelt úr meg Pip – e szónál a Lidércre esett a pillantása, aki éppen pirítóst rakott az asztalra, és oly nyilvánvaló szándékkal kebelezte volna be a tisztelt uraságok családjába, hogy homlokom ráncolásával még nagyobb zavarba ejtettem –, egyszóval önök ketten, tisztelt uraim, jó egészségben vannak ezen a szűk helyen? Mert az a helyzet, hogy a londoniaknak lehet ez egy nagyon rendes kocsma – folytatta Joe bizalmas modorban –, és a helyét meg is állhatja, de én magam még disznót sem tartanék benne... nem én, ha azt akarnám, hogy tisztességesen nekigömbölyödjék és jó omlós húsa legyen.

Miután lakóhelyünkről ily hízelgőn nyilatkozott, s megkockáztatta azt is, hogy leurazzon, Joe, hellyel kínáltatván, körülnézett a szobában, hová tehetné kényelembe a kalapját – mintha az Emberi Akarat és Természet összefogásából kevés alkalmatosság született volna, amely nyugvóhelyül szolgálhatna az ilyen kiváló kalapnak –, végül a kandalló legsarkára helyezte, honnan is később minduntalan leesett.

– Teát iszik, vagy kávét, Gargery uram? – kérdezte Herbert, elfoglalván hagyományos elnöki helyét a reggeliző-asztalnál.

– Köszönöm kérdését – merevedett meg Joe egész testében –, nekem mindegy. Nem akarok alkalmatlankodni.

– Kávéhoz mit szólna?

– Köszönöm kérdését – felelte Joe és látszott rajta, hogy lehangolja az ajánlat –, ha már olyan kedves és a kávét van olyan szíves választani, én lennék az utolsó, aki nemet merészelne mondani. De nem tudom, észre-e tetszett már venni, hogy a kávétól megizzad az ember?

– Legyen tea – szólt Herbert és töltött.

E pillanatban a kalap leesett a kandallópárkány legsarkáról, és Joe máris ugrott fel, hogy visszarakja, ugyancsak a kandallópárkány legsarkára. Mintha csak a jó nevelés első föltétele volna, hogy az ember kalapja mindig leessen.

– Mikor érkezett, Gargery uram?

– Köszönöm kérdését, tegnap délután lehetett – felelte Joe, és szája elé kapta kezét, mintha Londonban máris szamárköhögést szedett volna össze. – Nem, mégse tegnap délután. Ha úgy vesszük, mégis. Úgy is van. Tegnap délután. (Hangjában bölcselem, megkönnyebbülés és szigorú pártatlanság vegyült.)

– Látta már Londont?

– Köszönöm kérdését – felelte Joe –, én meg Wopsle mentünk és mindjárt megnéztük a Subickgyárat, de nem nagyon vettük észre, hogy olyan volna, mint a helybéli suszterek tábláin. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy másmilyen az ember, meg másmilyennek lekramírozza magát.

Már attól tartottam, hogy Joe még jobban kicifrázza ezt a szép szót (ami a mondást illeti, akárhány emberre ráillik csakugyan), figyelmét azonban szerencsére a kandallópárkányról lefelé csúszó kalap vonta el. A kalap már eddig teljes figyelmet követelt, sőt Joe szeme és keze gyors járását is, csakúgy, mint a krikett-labda. Nagyszerűen eljátszott vele, és rendkívüli ügyességet árult el: hol utánakapott és egy szempillantással a lecsusszanás előtt fogta el, hol esés közben ragadta meg, hol fölcsapta a mennyezetig, aztán szobahosszat hajszolta, míg végre sikerült a falhoz lapítania s ledörzsölni vele a tapétaminta jó részét. A kalap legvégül a szennyes-vödörben kötött ki, mikor is voltam oly bátor, hogy ezután magam vegyem gondjaimba.

A kabátja-inge gallérjára meg éppenséggel rá sem nézhetett az ember döbbent meglepetés nélkül. Joe talán pucérnak érzi magát, míg a gallérok fojtogatásában kék-zöldre nem válik? Vagy úgy képzeli, hogy a vasárnapi mennyországba csakis a gallérok tisztítótüzén át juthat? Majd evés közben, a villa félúton járván szája s a tányér közt, hol a gondolkodás iszonyú mélyeibe csöppent, hol a tekintete révedt el távoli világokon, hol csillapíthatatlan köhögés tört rá, míg az asztaltól mind messzebbre húzódott és a földre több jutott az ételből, mint a szájába, de azért oly ártatlanul nézett, mintha nem is ő enne az asztal alá. Szívből örültem, mikor Herbert végül magunkra hagyott és bement a városba.

Sem annyi eszem, sem annyi jóérzésem nem volt, hogy belássam: mindez az én hibám, s ha én fesztelenebbül viselkedem Joe-val, ő is fesztelenebbül viselkedik. Türelmetlenül bántam vele, ő pedig a rossz bánásért jóval fizetett.

– Mivelhogy magunk közt maradtunk, uram... – kezdte.

– Joe – szakítottam félbe ingerülten –, micsoda dolog, hogy urazol engem?

Joe pillantásában mintha a szemrehányás halvány árnyát láttam volna. Bármennyire csáléra állt a nyakkendője, bárhogy fojtogatták a gallérok, tekintetéből méltóság sugárzott rám.

– Mivelhogy magunk közt maradtunk – folytatta –, és mivelhogy sem szándékomban, sem módomban nincsen, hogy még sokáig itt zavarogjak, búcsúzóul megemlíteném – vagyishogy mindjárt ezzel kezdhettem volna –, minek köszönhetem... köszönhetjük ezt a megtisztelő látogatást. Mert ha nem egyes-egyedül az a szándék vezetne – folytatta Joe, immár régi, magyarázgató hangján –, hogy hasznodra legyek, nem kívánhattam volna magamat abban a szerencsében részeltetni, hogy nagyurakkal egy tálból cseresznyézzek.

Nem tiltakoztam, mert féltem, hogy ismét magamon érzem majd azt a pillantást.

– Nos, uram – vitte tovább a szót Joe –, a következőképp áll a dolog. A minap este betértem a Hajóslegénybe, Pip – valahányszor érzelmei kerekedtek felül benne, Pipnek szólított, valahányszor udvariassága, az uramozás következett –, s egyszer csak megérkezik Pumblechook a saját gumirádlisán. Nevezett egyén – csapott át Joe más beszédtárgyra – néha mintha a hajamat húzná, mikor azt híreszteli városszerte, hogy kora gyermekségedtől fogva jó pajtások voltatok, s te máig is játszótársadnak tekinted.

– Ostobaság. Hiszen tudod, Joe, hogy te voltál egyetlen barátom.

– Persze hogy tudom, Pip – felelte Joe, majd büszkén hátravetette a fejét –, ámbátor ez most mit sem számít, uram. Szóval, Pip, nevezett hencegő egyén odajön hozzám a Hajóslegényben (ahol az az egy pipa meg a pint sör felüdíti a munkásembert, uram, de azért garázdaságokba nem ragadja) és azt mondja nekem: „Joseph, Havisham kisasszony beszélni óhajt magával.”

– Havisham kisasszony, Joe?

– „Beszélni óhajt”, szóról szóra így mondta Pumblechook, „magával”. – Joe a mennyezetre szegezte tekintetét.

– Na és? Folytasd, kérlek.

– Rákövetkező nap, uram – mondta Joe, s úgy nézett felém, mintha csillagmérföldek választanának el minket egymástól –, miután megtisztálkodtam, elindultam, hogy felkeressem A. kisasszonyt.

– A. kisasszonyt, Joe? Talán Havisham kisasszonyt?

– Amint mondom, uram – felelte Joe olyan hivatalos hangon, mintha végrendelkezne. – A. kisasszony, továbbiakban Havisham. Ő pedig e szókkal nyilatkozott, mondván: „Gargery úr, ön levelezik Pip úrral?” Mivel egy levelet kaptam, mondhattam bízvást, hogy: „Van szerencsém.” (Mikor a nénje kezét megkértem, uram, azt hittem, szerencsém van, most pedig azt feleltem ismerősödnek, Pip, hogy „van szerencsém”.) Mire ő: „Nem közölné vele akkor, hogy Estella hazaérkezett és szívesen látná?”

Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. Utólag remélem, hogy kis részben talán azért is, mert ha tudom, milyen hírt hoz Joe, szívélyesebben fogadom.

– Amikor hazaértem és kértem Biddyt, írná meg neked a dolgot, húzódzkodott. Azt mondja nekem: „Tudom, hogy tetőled még szívesebben hallaná, mondd meg neki élőszóval, úgyis ünnep van, ruccanjál be Londonba.” Mivel is végére értem mondandóimnak, uram – szólt Joe, és felemelkedett a székről –, szóval, Pip, én csak azt kívánom, az Isten segítsen mind magasabb posztba.

– Csak nem akarsz már menni, Joe?

– De igenis, van szerencsém.

– Ebédre azért visszajössz, Joe?

– Attól tartok, nem lesz szerencsém.

Tekintetünk találkozott, s e nemes szívben most a sok „uram” mind egyetlen meleg érzelemmé olvadt, amint a kezét nyújtotta.

– Pip, drága egykomám, az élet csupa búcsúzás, ha szabad magamat így kifejeznem, és az egyik ember patkolókovács, a másik rímkovács, a harmadik szerencsekovács. A sokféle embernek egyszer el kell búcsúzni egymástól, és a könnyű búcsúnál nincsen jobb dolog. Mi két dudások nem férünk meg ebben a londoni csárdában, nem, még másutt se, de vagyunk mi azért olyan jó barátok, hogy ezt megértsük. Nem mintha büszke volnék, de tudom, hogy mi illik és mi nem, és engemet ebben a vasárnapi kacabajkában többet sohase látsz. Nem áll ez énrajtam sehogyan se. Az én helyem a műhelyben van, meg a konyhában, meg a pocsétán onnan. Feleannyi kivetni valót nem találsz rajtam, ha kovácsruhámban állok előtted, kalapáccsal, vagy akár pipával a kezemben. Feleannyi kivetnivalót nem fogsz rajtam találni, hogyha egyszer látni akarsz, és bedugod a fejedet a műhely ablakán, és ott áll a te kovács-barátod, a régi üllőnél, régi összeégett kötényében, amint régi munkáján kalapál. Fafejű ember vagyok én nagyon, de most azt hiszem, egypár buta szóval csak kikalapáltam az igazamat valahogy. Azért hát az Isten áldjon, egykomám, Pip, az Isten megáldjon!

Nem tévedtem tehát, amikor úgy véltem, hogy valami egyszerű méltóság rejtezik benne. Átütött divatjamúlt ruháján, ahogyan majd egykor a Mennyei Bíró tekintete. Gyöngéden homlokon csókolt, és elment. Amint végre magamhoz tértem, utána siettem, és kerestem a környező utcákon, de már nem láttam sehol.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Amilyen nyilvánvaló volt, hogy másnap haza kell utaznom városunkba, bűnbánatom szalmatüzében éppoly világosan láttam, hogy Joe-éknál kell megszállnom. De mikor már a másnapi postakocsira jegyet váltottam, és megjártam az utat Hammersmith-be meg vissza, meggyőződésem a szállás helyét illetően megingott és ürügyet, mentségeket kezdtem keresni, miért is kellene a Kék Vadkanban szobát foglalnom. Alkalmatlan leszek Joe-nak, nem várnak, és az ágyamat már rég szétszedték, messzi lennék Havisham kisasszonyéktól, s amilyen szigorú, talán nem is tetszene neki a dolog. Az öncsaló csal a legjobban ezen a kerek világon, s én is ilyen ürügyekkel csaltam meg magam. Furcsaság ez bizony. Hogy én más hamispénzét jóhiszeműen elfogadom, ez még érthető; de hogy a hamis pénzt magam verjem, s jó pénznek elfogadjam! Egy szolgálatkész idegen elszedi a pénzemet, azzal a nesszel, hogy biztonsági okokból diónyira hajtogatja össze, de csak dióhéjat nyom a markomba; mennyivel nagyobb az én szemfényvesztésem sikere, amikor dióhéjat szedek fel a földről, s abba a hitbe ringatom magam, hogy összegyúrt bankó!

Eldöntvén, hogy a Kék Vadkanban kell megszállanom, újabb fejtörést okozott, vajon a Lidércet magammal vigyem-e. Csábított a gondolat, hogy nagybélű zsoldosom ott mutogatja majd fényes lakktopánjait a Kék Vadkan boltíves felhajtója alatt, sőt majdnem magasztossá tette az elképzelést, hogy mintegy véletlenségből a szabóműhelyben akadván dolga, hódolni készteti Trabb tiszteletlen inasát. Viszont az is igaz, hogy Trabb inasa az én Lidércem bizalmába férkőzhet és mindenfélékről fölvilágosíthatja, vagy, amilyen zabolátlan, hitvány csirkefogónak ismerem, még képes kifütyülni a Fő utcán. Pártfogómnak sem föltétlen tetszenének nagyúri szokásaim. Mindent összevetve elhatároztam, hogy a Lidérc marad.

A délutáni postakocsira váltottam jegyet, és minthogy a tél már ránk köszöntött, csak két vagy három órával a sötétség leszállta után érhettem végcélomhoz. Cross Key-től két órakor indult a kocsi. Negyedórával indulás előtt érkeztem az állomásra a Lidérc kíséretében, bár a tényeknek megfelelően inkább azt írhatnám: társaságában.

Abban az időben a deportálandó fegyenceket postakocsin vitték a kikötőbe. Mivel sokszor emlegették ezeket az utasokat és nemegyszer láttam is, amint az országúton a kocsi tetejéről lógatták le megvasalt lábukat, nem lepődhettem meg, amikor Herberttel találkozván az állomáson, közölte velem, hogy két fegyenc jön velem a kocsin. A meglepetéstől eltekintve, nekem persze jó és immár régi okom volt, hogy öszeborzadjak, valahányszor csak fegyencet emlegetnek.

– Csak nem félsz tőlük, Händel? – érdeklődött Herbert.

– Ó, dehogy!

– Úgy látom, nem nagyon van ínyedre, hogy egy kocsin utaztok.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kellemesebb útitársakat nem is kívánok, a helyemben talán te sem volnál másképp. Félni azért nem félek tőlük.

– Nini! Ott jönnek kifelé a kocsmából! Milyen silány és gonosz látvány!

Úgy látszott, megvendégelték az őrt, mert porkoláb kíséretében jöttek kifelé, s mindhárman kézzel törölgették a szájukat. A két fegyenc keze egybebilincselve, lábuk is vasban – milyen jól emlékeztem még a lábvas formájára! Ismerős volt a ruhájuk is.. A porkoláb derekán pisztolyöv s hóna alatt gombos bikacsök – mindazáltal jó viszonyban lehetett a fegyencekkel, s míg a lovak fölszerszámozását nézte, úgy állt ott mellettük, mintha a fegyencek hivatalosan meg nem nyitott kiállítás tárgyai volnának, maga pedig a gondnok. Egyikük magasabb növésű és testesebb volt a másiknál, és szinte természetesnek látszott – hiszen a rabságban és szabadságban tengődök életútja titokzatos módon egymás mellett fut –, hogy a kisebbik rabruhát a nagyobbik rabra adták. A testesebbik karja és lábaszára mintha jól kitömött tűpárna lett volna, s ez a kényszerzubbony lehetetlenül elnyomorította, félárbocra eresztett szemhéjáról mégis nyomban megismertem. Előttem állt az az ember, akit egy szombat estén láttam a Három Vidám Hajóslegény kocsmapadján, s láthatatlan puskájával leterített!

Megkönnyebbüléssel tapasztaltam, hogy nem ismert meg, és keresztülnézett rajtam. Szeme egy pillantással fölbecsülte óraláncomat, kiköpött előttem, és mondott valamit a másik fegyencnek, amin mind a ketten nevettek, aztán összekötő bilincsüket csörgetve megfordultak, és másfelé nézdeltek. Hátukon a nagy számok mintha kapukat jeleznének; szennyes és durva külsejük, mintha alsóbbrendű állatok volnának; lábvasukat, hogy ne törjön, zsebkendőjükbe burkolták; s a jelenlevők vizsga tekintete és tartózkodása – mindez együttesen (mint Herbert mondta) silány és gonosz színben tüntette fel őket.

Hanem ez még hagyján. Ráadásul kiderült, hogy az egész kocsitetőt egy Londonból költöző család foglalta le, s a két fegyenc számára csak elöl, a kocsis mögött van hely. Egy vérmes úr, aki azon az ülésen a negyedik helyet foglalta le, iszonyú dühre gerjedt, és kijelentette, hogy őt ilyen aljas társaságban elkeverni szerződésszegés, és ez mérgező, és veszélyes, és gyalázatos, és szégyenletes, és skandalum, és minden. Ekkorra már útrakészen állt a kocsi, és a kocsis türelmetlenkedett, és valamennyien felszállni készültünk, és a fegyencek is jöttek a porkolábbal, magukkal hozván azt a különös savanyúkenyér-, daróc-, kenderkötél- és mészkőszagot, mely a fegyencet mindenüvé elkíséri útjában.

– Ne szívja mellre, uram – csillapította a porkoláb a háborgó utast –, majd én ülök ön mellé. Kívülre kerülnek. Semmi baja nem lesz velük, uram. Észre sem veszi majd, hogy itt vannak.

– Engem is hiába szid – dörmögte az a fegyenc, amelyiket felismertem. – Elhiheti, hogy én nem akarok menni. Szívesen itt maradok, ha kell. Nem is kéretném magam sokat, szívesen cserélnék bárkivel.

– Én is – tódította a másik mogorván. – Ha rajtam állna, nem alkalmatlankodnék egyiküknek sem. – A két fegyenc összeröhögött. Diót kezdtek ropogtatni, és a héját szétköpködték mindenfelé. (Magam sem tettem volna különbül, ha a helyükben vagyok, és ily utálkozón fogadnak.)

Végül is kimondódott, hogy a vérmes úron nem segíthetünk, és vagy beletörődik a véletlen-hozta társaságba, vagy lemarad. Így hát nem tehetett egyebet, minthogy sűrű panaszok közepette elfoglalta helyét a porkoláb mellett, s a fegyencek tőlük telhetőleg összeszorultak. Az ismerős fegyenc a hátam mögé került, mégpedig úgy, hogy a tarkómon éreztem leheletét.

– Jó utat, Händel! – kiáltott utánam Herbert, amint nekiindultunk. Még gondoltam is, milyen szerencse, hogy Händelnek keresztelt el.

El sem mondhatom, milyen élesen vágott belém a fegyenc lehelete. Nemcsak a tarkómon éreztem, hanem még a gerincemen is végig. Mintha maró választóvizet töltögetnének a velőmre, s ebbe az érzésbe még a fogam is belevásott. Mintha többet gyakorolta volna a légzést, mint bárki más, és mintha nagyobb zajjal is, Már attól tartottam, félvállas leszek, ha még sokat húzódzkodom előle.

Az idő gyalázatosán rosszra fordult, és a két fegyenc átkozta a hideget. Az utasok nemsokára belefásultak, s mire a vámházat elhagytuk, a társaság egyik fele szunyókált, a másik csöndesen didergett, szinte már szokásból. Magam is elbóbiskoltam, mégpedig azon kérdés fontolgatása közben, nem kellene-e a két fontot visszajuttatnom ennek a szerencsétlennek, és hogyan, mielőtt még végképp elveszíteném a szemem elől. Fejem előrebukott, mintha úszóversenyen indulnék a lovakkal – felriadtam, s ismét fontolóra vettem a kérdést.

A gondolat fonalát azonban hosszabb időre elveszíthettem, mert – noha a kocsilámpák pisla fényénél éppen semmi sem látszott, csak a vaksötét – a párás, hideg szél jelezte, hogy már a mocsárvidéken járunk. A fegyencek előre görnyedtek, mivel valamelyest védelmükre szolgáltam a szél és a hideg ellen, ily módon tehát még közelebb kerültek hozzám. Mikor álmomból fölocsúdtam, beszélgetésük első elkapott foszlánya az én gondolatomat foglalta szóba: „Két egyfontos bankó”.

– Hogy a fenébe juthatott hozzá? – kérdezte az ismeretlen fegyenc.

– Mit tudom én – mondta a másik. – Tán a földből költötte ki. Lehet, hogy a barátjai adták neki.

– Bár itt volnának – szólt az első, s azzal csúnyán elkanyarította a jó időt.

– A bankók vagy a barátok?

– Naná hogy a bankók. Az összes valaha volt barátomat odaadnám két egyfontos bankóért, és még jó üzletet csinálnék. Na, szóval? Azt mondta, hogy...?

– Na, szóval, azt mondja – felelte az ismerős fegyenc -... de hát az egész egy pillanat alatt volt, egy farakás mögött a kikötőben... azt mondja nekem: „Szóval te megpucolsz?” – „Meg” – mondom. Hogy azt mondja, megtenném-e neki azt a kutyabarátságot, hogy fölkutatom azt a fiút, aki neki enni adott, és a titkát megőrizte. „Miért ne?” – mondom. Átadnám-e neki ezt a két egyfontos bankót. „Nem bánom” – mondom. Úgy is lett.

– Elég hülye vagy – dünnyögött a másik. – Ettem-ittam volna a pénzen, ahogy illik. Azzal együtt nem voltál hülyébb, mint az, aki két fontot csak úgy elpotyál. Szóval még csak nem is ismert?

– Annyit se, mint körmöm alatt a piszok. Más hajó, más banda. Szegény állat, újból elítélték szökésért, és ráhúzták az életfogytiglant.

– Mi az isten! Te is csak akkor egyszer dolgoztál, itt ezen a vidéken.

– Akkor egyszer.

– Na és miféle vidék ez?

– Rém undok egy hely. Kátyú, köd, mocsár és munka. Aztán megint munka, megint mocsár, megint köd, megint kátyú.

Csúnyán leszólták a vidékünket, aztán mikor már jól elmondták mindennek, kifogytak a beszédtárgyból.

A beszélgetés után legjobb szerettem volna leszállni, és azt sem bántam volna, ha egyedül maradok a vaksötét és elhagyott országúton, csak ez az alak meg ne sejtse a kilétemet, bár ez nem látszott valószínűnek, ha ugyan a véletlen nem játszik a kezére. Igazában nem is az arcom változott meg annyira, mint inkább a külsőm és a fellépésem,hogy a felfedezéstől nemigen kellett tartanom. Mégis, a véletlen már egyszer közbeszólt: itt ülünk mind a ketten egyazon postakocsin – s nyomon következhet a másik véletlen is, ha a nevemet meghallja. Épp ezért elhatároztam, hogy leszállok, mihelyt a város határába érünk, úgy a legbiztosabb elkerülni a véletlent. Elhatározásomat sikerrel megvalósítottam. Kis bőröndöm a lábam alatt felküdt a csomagtartóban: csak a csomagtartó csapóajtaját kellett felnyitnom s máris a kezemben tartottam. Mikor az első városszéli lámpákat elértük, s városi kövezeten futott a kocsink, ledobtam a bőröndöt, utána leugrottam én is. A fegyencek persze tovább mentek a kocsin, s tudtam, hogy a folyó melyik pontján teszik hajóra őket. Képzeletemben láttam a csónakot a fegyencevezősökkel, amint ott várnak rájuk az iszapos lépcsők alján, és hallottam a durva parancsszót: „Félre az útból!” – mintha a kutyának szólnának. Szinte láttam, hogy ott áll a gonosz Noé-bárkája, messzi kinn a fekete vízen.

Meg nem tudtam volna mondani, mitől félek, mert homályos és bizonytalan félelmek gyötörtek. Amint a fogadó felé haladtam, a félelem már a gyomromban remegett, és messze túlnőtt természetes okain. Ésszel föl sem érhettem ezt a félelmet, de azt hiszem, gyermekkorom iszonyata táplálta.

A Kék Vadkan kávézószobája üres volt, és megrendelhettem a pincérnél ebédemet, sőt még neki is foghattam, mielőtt megismert volna. Amint rossz emlékezetének mentegetésével végzett, nyomban érdeklődött, ne szalajtasson-e Pumblechook úrért.

– Ne – feleltem –, semmi esetre se.

A pincér (ő terjesztette elő az Ipartestület erélyes tiltakozását azon a napon, mikor engem inasnak szerződtettek) meglepettnek látszott, és az első adott alkalommal oly feltűnően dugta az orrom alá a helyi lap egyik zsíros-mocskos példányát, hogy nem tehettem mást, el kellett olvasnom a következő cikket:

„Lapunk kegyes barátai nem minden izgalom nélkül fogják olvashatni, miszerint városunk szülöttének, egyszersmind a vasipar ifjú művészének regényes meggazdagodása (mellesleg szólván, micsoda téma a világirodalom által nehéz küzdelmek árán már befogadott városunk szülöttének, TOBBY-nak, ki is műveivel hasábjainkat szerencsélteti!) nem kismértékben függ össze a meg nem nevezett ifjú legrégibb pártfogójával, N. N.-nel, kiről is elárulhatjuk, hogy városunk köztiszteletben álló szülötte, nem áll tőle távol a termény- és magkereskedelem, s jól jövedelmező üzlete a Fő úttól száz mérföldnyire elterülő körzeten belül található. Legszemélyesebb érzelmeinknek adózunk, ha eláruljuk továbbá, hogy ŐT ismerjük ifjú Telemakhoszunk Mentorának, annál is inkább, mert tudni való, hogy az ifjú szerencséjének kovácsa városunk szülötte!! Kérdené a városunk szülte Bölcs összevont szemölde, avagy a városunk szülte Szépség igéző szeme, ki volna ez ifjú??? Magunk mi úgy véljük, hogy Quintin Matsys volt az antwerpeni KOVÁCS. VERB: SAP.”

Bőségesen egybegyűlt tapasztalataim alapján szentül hiszem, hogy gazdagságom napjaiban csupán fel kellett volna ruccanom az Északi-sarkra, s bizton találtam volna ott is valakit – kóbor eszkimót vagy civilizált lényt –, aki nyomban felvilágosított volna, hogy Pumblechook az én leghívebb pártfogóm, s szerencsém megalapozója.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Jókor reggel talpon voltam már. A vizit még korai lett volna Havisham kisasszonynál, mégis ott kószáltam a környékükön – nem pedig Joe-ék környékén, hiszen oda még holnap is elmehetek! – és párfogómon járt az eszem. Festő szebb képet nem festhet, mint én, pártfogóm irántam való hajlandóságairól.

Estellát már örökbe fogadta, jóformán engem is örökbe fogadott, és aligha lehet kétséges, hogy minket kettőnket egymásnak szánt. Számomra tartogatja azt a feladatot, hogy az elhanyagolt házat rendbehozzam, napfényt bocsássák a sötét szobákba, az órákat útjukra indítsam, s a kandallók hamvukba holt tüzét lobogásnak, a pókhálókat leszaggassam, az enyészet férgeit elpusztítsam – röviden, hogy a regénybeli ifjú Lovag valahány hősi tettét végrehajtsam s végül feleségül vegyem a Királykisasszonyt. Utamban megálltam, s szemügyre vettem a házat. Fakóvörös falai, zárt ablaktáblái és a sötétzöld repkény, melynek indái még a kéményekbe is belefogóztak, mint segélyért rimánkodó inas vén karok: – álomvilág, s álomlovagja én vagyok. Persze, a szíve és éltető szelleme Estella. Mégis, bármily erővel szállott meg, bármily reményekkel élt is szívemben, bármennyire hatott kamasz-életemre és jellememre, soha nem ruháztam fel képzelt tulajdonságokkal, még ezen a regényes szép reggelen sem. Szántszándékkal említem ezt itt, mert ez az a fonál, melynek segélyével lelkem szánalmas labirintusában követhető vagyok. Tapasztalatom szerint a szerelmes emberről kialakult szokványos elképzelés nem mindig helytálló. A teljes igazság az, hogy amikor férfiszerelemmel szerettem Estellát, egyszerűen azért szerettem, mert ellenállhatatlannak találtam. Egyszer s mindenkorra. Hányszor, de hányszor szomorított el, hogy a józan ésszel, ígérettel, reménnyel, lelkem nyugalmával, boldogságommal dacolva szeretem, és szenvedélyemtől semmi el nem téríthet. Elvégezett tény egyszer s mindenkorra. Hiába tudtam mindezeket, mégis szerettem, józan belátás a szenvedélyemet nem zabolázhatta, éppúgy nem, mintha hitem szerint a testet öltött emberi tökély lett volna.

Úgy mértem ki a sétát, hogy a rég megszokott időben érjek a kapuhoz. Remegő kézzel húztam meg a csengőt, majd hátat fordítottam a kapunak, hogy lélegzethez jussak s csillapíthassam szívem heves dobogását. Hallottam, hogy ajtó nyílik és léptek közelednek az udvaron, de úgy tettem, mintha semmiről tudomást nem vennék, még akkor sem, mikor a kapu csikorogva fordult rozsdás sarkán.

Amikor végül megérintették a vállamat, összerezzentem, s megfordultam. Mennyivel valódibb volt meglepetésem, amint egy ismerős, kiábrándító szürkébe öltözött férfival álltam szemközt! Nem lephetett volna meg jobban, ha maga Szent Péter tárja ki előttem Havisham kisasszony kapuját.

– Orlick!

– Ohó, fiatalúr, nemcsak maga körül forog ám a világ! No, jöjjön be, jöjjön csak. Megtiltották, hogy a kaput nyitva tartsam.

Beléptem. Bevágta mögöttem a kaput, rázárta és kivette a kulcsot.

– Igen – mondta, miután lajhár-lépteit követve elindultam a ház felé.

– Itt vagyok.

– Hogy került ide?

– A két lábamon – felelte pimaszul. – A ládámat talicskán toltam magam előtt.

– Bajt keverni jött ide?

– Miért, olyan embernek ismert meg engem a fiatalúr?

Könnyű szívvel rábólintottam volna. Ezzel a gondolattal játszottam el, míg súlyos tekintetét lustán felemelte a kövezetről s végigszántott vele a lábamon, a törzsemen, egészen az arcomig.

– Szóval otthagyta a kovácsműhelyt?

– Hát olyan ez itten, mint valami kovácsműhely? – válaszolt Orlick, és sértődötten nézett körül. – Hát olyan?

Megkérdeztem tőle, mennyi ideje, hogy Gargery műhelyét otthagyta.

– Az egyik nap éppolyan itten, mint a másik – felelte –, úgyhogy kockát kellene feldobnom, ha számot akarnék mondani. Annyi biztos, hogy maga után jöttem el.

– Ennyit én is tudtam, Orlick.

– Mi a fene. Akkor magából tudós lett – felelte kelletlenül.

Közben odaértünk a házhoz. Láttam, hogy Orlick szobája közvetlenül az ajtó mellől nyílik, és kis ablaka az udvarra néz. Amilyen kis lyuk, hasonlított is a párizsi portásfülkékhez. A falon kulcsok lógtak, Orlick most a kapukulcsot is közéjük akasztotta. Ágya, rongyokból összefércelt takaróval lefödve, egy kis hátsó benyílóban, inkább fülkében állott. Úgy ásított rám ez a szoba, mintha elhanyagolt börtöncella volna, valami emberi mormota ketrece: Orlick pedig úgy toporgott a ketrec sötét sarkában, mintha éppen neki készítették volna – emberi mormota volt, csakugyan. – Még soha nem láttam ezt a szobát – jegyeztem meg. – Igaz, kapust sem tartottak azelőtt.

– Nem bizony – felelte. – Amíg rá nem jöttek, hogy a ház védtelenül áll és a városban a Bütyök meg a Jojó meg a Fütyülő garázdálkodik. Engem ajánlottak ide aztán, mert az én ütésemről tudják a népek, hogy olyan, akár a lórúgás. El is fogadtam az állást. Ez könnyebb dolog, mint a fújtatás meg a kalapálás... Töltve van.

Pillantásom ugyanis megakadt a kéménytorokban lógó rézveretű puskán, s Orlick észrevette.

– Na, jól van – mondtam, mivel úgy éreztem, elég a beszélgetésből –, fölmehetek Havisham kisasszonyhoz?

– Ne lássa a feleségem a tengert, ha tudom! – vetette ada, és lustán nyújtózott, majd megrázta magát. – Az én dolgom csak ennyi, fiatalúr: megütöm a csengőt ezzel a kalapáccsal, maga pedig addig megy a folyosón, amíg valami jótét lélekre nem lel.

– Azt hiszem, várnak.

– A cselédem se lássa a tengert, ha tudom!

Nekiindultam a hosszú folyosón, melyet először kérges lábbelim taposott, Orlick pedig megütötte a csengőt. A folyosó vége még javában verte vissza a hangot, mikor Sarah Pockettal találkoztam szemközt: úgy tetszett, mióta értesült szerencsém felől, kizárólag sárga és zöld színekben játszik.

– Ó! – szólt – ön az, Pip úr?

– Én, kisasszony. Örömmel tudathatom kegyeddel, hogy Pocket úr és az egész család a legjobb egészségnek örvend.

– Netalán több észnek is? – kérdezte Sarah, és lemondón rázta a fejét. – Bár több eszük lenne és kevesebb egészségük! Matthew, Matthew! Tudja ugyebár, merre kell mennie?

Elég jól, hiszen sokszor megjártam ezt a sötét lépcsőházat. Fölmentem most is, s könnyebben vitt a cipőm, mint hajdanán, majd bekopogtattam, mint szoktam, Havisham kisasszony szobájába. – Ez Pip kopogása – hallottam nyomban –, gyere be, Pip.

Ott ült székében a régi asztalnál, régi ruhájában, két keze a botján, álla a keze fején, s a tűzbe bámult. Egy ismeretlen hölgy ült mellette, rendkívül előkelő, s fejlehajtva forgatta kezében a soha nem használt menyasszonyi topánt.

– Gyere be, Pip – dünnyögte Havisham kisasszony, és föl sem emelte tekintetét a tüzből –, gyere be. Hogy vagy, Pip? Úgy csókolsz kezet, mintha királynő volnék, tel Nos?

Hirtelen rám tekintett, bár arccal nem fordult felém, és unalmáról árulkodó szeszéllyel visszhangozta:

– Nos?

– Úgy értesültem, kedves Havisham kisasszony – szóltam meglehetős zavarban –, hogy oly szíves volt és magához kéretett, tehát haladéktalanul jöttem.

– Nos?

Az ismeretlen hölgy felvetette szemét, és pajzánul rám tekintett. Csak a szeméről ismertem meg, hogy Estella. Nagyon megváltozott, sokkal szebb lett, nőiesebb, mindenféleképp csodálatra méltó – csak rá kellett néznem s úgy éreztem, hogy én még mindig a régi durva és közönséges kölyök vagyok. Ó, hogy megszállt ez a reménytelen érzés, a csillagos messziség elérhetetlen érzése!

Kezét nyújtotta. Hebegtem-habogtam valamit a viszontlátás öröméről s hogy mily rég várt pillanatom ez.

– Megváltozott ugye, Pip? – érdeklődött Havisham kisasszony, s Estellára emelte régről ismert, sóvár tekintetét. Majd botjával a köztük álló székre koppintott, jelezve, hogy oda üljek.

– Amikor beléptem, Havisham kisasszony, a hölgy arca és termete semmit sem emlékeztetett Estellára, most azonban egész lénye visszaidomul a szememben...

– Mit? Csak nem akarod azt mondani, hogy a régi Estellává? – szakított félbe Havisham kisasszony. – Hiszen akkor gőgös és sértő volt, te pedig nagyon rosszul érezted magad a társaságában. Nem emlékszel?

Zavarodottan feleltem, hogy az már régen volt, modortalan kölyök voltam, meg efféléket. Estella kimérten mosolygott, és azt felelte, hogy bennem nem volt hiba, nyilván csak ő viselkedhetett kellemetlenül velem.

– Pip is megváltozott, ugye? – kérdezte Havisham kisasszony Estellától.

- Nagyon – felelte Estella, és a szeme rajtam nyugodott.

– Már nem olyan durva és közönséges? – firtatta tovább Havisham kisasszony, s közben Estella fürtjeivel játszott.

Estella nevetett, és a kezében levő menyasszonyi topánra nézett, majd megint nevetett, de most már énrám, és letette a cipőt. Kölyökszámba vett most is, de azért kacérkodott velem.

Ott ültünk az éjszakát idéző szobában, a visszajáró régi, furcsa álmok közepette. Megtudtam, hogy Estella most jött haza Franciaországból, és Londonba készül. Bár természete éppoly gőgös és szeszélyekkel teljes volt, mint valamikor, rossz tulajdonságait szépsége annyira átszőtte, hogy megkülönböztetést tenni közöttük – számomra legalábbis – természet ellen való lehetetlenségnek tetszett. Valóban lehetetlennek látszott elválasztanom szépséges lényét a pénz és előkelőség gyermekkoromat fölzaklató sóvárgásától, zabolátlan vágyaimtól, amelyek szégyent ébresztettek bennem otthonom és Joe miatt, arca látományától a kovácsszén füzében, a vasszikrában s a műhely ablakának ó keretében. Egyszóval, sem múltamban, sem jelenemben nem választhattam el őt a szívem legmélyén lakozó vágyaktól.

Úgy állapodtunk meg, hogy itt maradok a nap hátralevő részében, és csak este térek vissza a szállodába, reggel pedig Londonba. Egy ideig társalogtunk, Havisham kisasszony azután kiküldött minket sétálni az elvadult kertbe. Séta közben egyszer-egyszer benéztünk hozzá, olyankor megkért, kísérjem egyszer az asztal körül, mint hajdanában annyiszor.

Azon a kiskapun át mentünk ki a kertbe Estellával, amelyiken akkor, a sápadt ifiúrral, Herberttel történt összetűzésem napján. Remegő lélekkel kísértem, s imádtam még a ruhája szegélyét is, Estella pedig nyugodtan jött mellettem, s az ujjamat haraphattam volna meg, hogy nem imádja a ruhám szegélyét. Amikor a küzdelem helyéhez közelegtünk, megállt, és így szólt:

– Furcsa kis teremtés lehettem, mondhatom, hogy akkor elbújtam, és végignéztem a verekedést. Így tettem pedig, és nagyon élveztem.

– Kegyed busásan megjutalmazott engem.

– Csakugyan? – kérdezte könnyedén, mintha semmire nem emlékezne azután. – Én csak annyit tudok, hogy ellenfelét én sem állhattam, és tiltakozással vetem tudomásul, hogy idehozzák a nyakamra.

– Herberttel mi ketten igen jó barátok lettünk azóta.

– Igazán? Ha jól emlékszem, ön Herbert atyjánál tanul?

– Igen.

Nehezen mondtam ki ezt az igent, mert a magántanulásnak gyermekes ízét éreztem és Estella máskülönben is úgy kezelt, mint valami kisfiút.

– Amióta vagyoni helyzete és kilátásai megváltoztak, úgy látszik, a társaságát is megváltoztatta – mondta Estella.

– Természetesen – feleltem én.

– És szükségképpen – tette hozzá gőgös hangon –, mert ami alkalmas társaságnak látszott az ön számára egykor, az semmiképp sem felelhet meg jelenlegi helyzetében.

Erősen kétlem, maradt-e lelkiismeretem mélyén valami lappangó szándék, hogy Joe-t meglátogassam, de ha maradt is, ez a megállapítás elsöpörte.

– Nem is sejtette azokban az időkben, hogy vagyon várományosa? – kérdezte Estella, s finom kézmozdulattal jelezte, hogy a verekedős időkre céloz.

– Álmodni sem merészeltem.

Estella mellett sétálván, határozottan éreztem, hogy nyugodt fensőbbségétől éppen egy világ választja el az én ifjonti alázatomat. Talán még mélyebbre mart volna bennem ez az érzés, ha nem tudom, hogy engemet Estella részére szemeltek ki és tettek is félre.

A kert már nagyon elvadult, sűrűn benőtte a dudva, nem sétálgathattunk benne kényelmesen. Kétszer-háromszor megkerültük, aztán kimentünk a serfőzde udvarára. Pontosan megmutattam Estellának, merre sétált a hordók tetején ismeretségünk első napján, de ő csak egy hideg és közönyös pillantást vetett oda és szórakozottan jegyezte meg: – Csakugyan? – Emlékeztettem, hol adta oda a sült húst meg az italt, mikor a házból kijött, de ő csak ennyit felelt rá: – Nem emlékszem. – Nem emlékszik arra sem, hogy megríkatott? – kérdeztem. – Nem, arra sem – felelte, s megrázta a fejét, majd körülnézett, őszintén hiszem, hogy megrikatott ismét, mert gondtalanul elszórta közös emlékeinket – csakhogy könnyeim most befelé hulltak, s a befelé hulló könnyek sósabbak.

– Tudhatná – szólt Estella, leereszkedvén hozzám, égi hölgyhöz illőn –, hogy énnekem nincs szívem, ha ugyan az emlékezés is a szív dolga.

Szépeket kezdtem mondani, olyasmiket, hogy leszek oly bátor, és ezt az állítását kétségbe vonom. Hogy én ezt jobban tudom. Hogy ilyen szépség nem teremhet szív nélkül.

– Persze hogy van szívem – mondta Estella –, olyan, amilyenbe a golyó vagy a kés beletalál, s ha nem dobog, én sem élek. De ön tudja, mire gondolok. Nincs a szívemben semmi... lágyság... vonzalom... érzés... badarságok.

Vajon mi kapott meg, amikor hirtelen megállt és figyelmesen rám nézett? Valamely vonása, Havisham kisasszonyéval közös? Nem. Egy-egy pillantása, mozdulata csakugyan Havisham kisasszonyt idézte: ahogy a gyermekek fölvenni szokták felnőtt személyek szokásait a gyakori együttlét során, s az ilyen közös szokások később hasonlósággá válnak, noha egyébként semmi közös a gyermek s a felnőtt arcában nincs. Ami azonban engem megkapott, azt nem tudtam Havisham kisasszonnyal még ilyesfajta kapcsolatba se hozni. Újból Estellára néztem: pillantása még mindig rajtam pihent, de a mondhatatlan árny már elsuhant

Mi lehetett?

– Komolyan beszéltem – szólt Estella, s szavai komolyságát nem is homlokráncolás jelezte (hiszen simább homlokot még nem láttam soha!), mint inkább elboruló arca –, és ha sokat lennénk együtt, azt tanácsolnám, fogadja meg a szavamat Nincs szívem! – szakított félbe parancsolón, amint szám szólásra nyílott – De másutt sem tartom az érzelmeimet. Ilyesmit nem raktározok sem a szívemben, sem másutt

A másik pillanatban már az elhagyatott serfőzdében álltunk, és Estella mutatta is, hogy ott fönn, a nyaktörő magas karzaton sétált végig aznap – erre emlékszik –, én pedig lentről bámultam ijedten. Amint szemem a fehér kezét követte, ismét elsuhant előttem az a megfoghatatlan furcsa árny. Összerezzentem, s Estella nyugtatón tette kezét a karomra. Az árny szertefoszlott.

Mi lehetett?

– Mi baj? – kérdezte Estella. – Csak nem olyan ijedős még mindig?

– Lehetnék éppen, ha elhinném, amit az imént mondott – válaszoltam kitérőleg.

– Szóval nem hiszi? Nagyon helyes. Én megmondtam. Különben Havisham kisasszony már biztosan várja, hogy régi sétáltatói tisztét betöltse mellette, ámbár azt hiszem, jobban tenné, ha több más régi szokásával egyetemben erről is letenne. Hanem mielőtt bemennénk, kerüljünk még egyet a kertben. Jöjjön! Ma ne ontson könnyeket kegyetlenségem miatt, legyen az apródom, és engedje meg, hogy a vállára támaszkodjam.

Szép ruhája a földet söpörte. Most felfogta egyik kezével, a másikkal pedig gyengéden a vállamra támaszkodott séta közben. Még két-háromszor megkerültük az elvadult kertet, s a boldog káprázat még a gyomot is nyíló virággá varázsolta. Ha a vén falak hasadékában burjánzó gaz szebb lett volna minden drága délszaki virágnál, emlékezetem ragyogóbb képet akkor sem festhetett volna róla.

Éveink száma nem távolított volna el minket egymástól, hiszen nagyjából egykorúak voltunk, noha Estella kora többet nyomott a latban, mint az enyém. Mégis, szépsége és viselkedése valahogyan megközelíthetetlenné tette, s csak az együtt töltött percek gyönyörének teljében áltathattam magam azzal a hittel, hogy pártfogónk egymásnak szánt minket. Szegény, szegény fiú!

Végül visszatértünk a házba. Meglepetéssel értesültem, hogy gyámom üzleti ügyben meglátogatta Havisham kisasszonyt, és ebédre visszajön. A lakodalmas ebédlőben meggyújtották a gyertyát a kandeláberek koppadt ágain, és Havisham kisasszony az asztalfőn ülve várt rám.

Mintha a kerekes széket gördítettük volna vissza a múltba, amint régen kimért sétánkat megkezdtük a lakodalmi ebéd romjai körül. Amikor a szobát körüljártuk pártfogómmal, és a székben hátraesve síri tekintetét Estellára szegezte, a lány szépsége még ragyogóbbra vált a pillantás fényében, s varázslata még erősebben megkötözött.

Repült az idő, az ebéd ideje korán ránk köszöntött, és Estella kiment, hogy átöltözzék. Megálltunk a hosszú asztal közepetáján, és Havisham kisasszony hervadt karját a sárga abroszon pihentette. Estella, mielőtt kilépett volna az ajtón, visszanézett, és Havisham kisasszony kinyújtott karjával csókot dobott feléje, oly szenvedélyeset, hogy szinte beleborzadtam.

Hogy Estella kiment és magunkra maradtunk, hozzám fordult, és suttogóra fogott hangon kérdezte:

– Ugye, milyen szép, milyen kecses, milyen jónövésű? Ugye, csodálod?

– Mindenki csodálhatja, aki csak a szemét ráemeli, Havisham kisasszony.

Nyakam köré fonta karját, s ültében odavonta magához a fejemet. – Szeresd! Szeresd! Szeresd! Hogy bánik veled?

Mielőtt felelhettem volna (ha a nehéz kérdésre egyáltalán megfelelhettem volna), újból rákezdte: – Szeresd! Szeresd! Szeresd! Ha kedves hozzád, szeresd! Ha megsebez, szeresd! És ha a szívedet összetöri (minél idősebb a szív, annál törékenyebb), szeresd, szeresd, szeresd!

Ekkora szenvedéllyel hangoztatott szót még nem is hallottam. Nyakamon éreztem, hogy ványadt karjának izmait is a szenvedély feszíti.

– Halljad hát, Pip! Örökbe fogadtam, hogy szeressék. Neveltem, taníttattam, hogy szeressék. Úgy ápoltam, mint a kertész a szíve virágát, hogy belészeressenek. Szeresd!

Épp eleget hajtogatta ezt a szót ahhoz, hogy kétségtelen értelmét átplántálja belém. Mégis úgy tetszett, ha szava nem szerelemre buzdítana, hanem gyűlöletre – kétségbeesésre, bosszúra, irtóztató halálra –, a prófétai átok hangját jobban akkor sem találhatta volna el.

– Elárulom neked – folytatta sietős, szenvedélyekkel teli suttogással – , mi az igazi szerelem. Vak hódolat, föltétien alázkodás, józan eszednek s a világ szavának ellenálló hit és bizalom, kezes lemondás szívedről-lelkedről... Íme, az én példám!

E szónál egyet sikoltott, s átfogtam a derekát, mert felugrott a székből nyűtt halotti leplében, és nagyokat ütött a levegőbe, mintha saját magát akarná leteríteni.

Mindez pár pillanat alatt történt. Amint a székbe visszaültettem, ismerős szag csapta meg az orromat, s amint megfordultam, láttam, hogy gyámom áll a szobában.

Nehéz selyemzsebkendőt hordott mindig magánál (még nem említettem, azt hiszem), tekintélyes méretűt méghozzá, mert jó hasznát látta a szakmában. Tapasztaltam már, amint ügyfeleit és tanúit azzal félemlíti meg, hogy körülményesen bontogatja zsebkendőjét, mintha orrfúváshoz készülődne, aztán megáll vele az orra előtt, mintha úgy érezné, nem lesz ideje alapos munkára, mert az ügyfél vagy a tanú úgyis rögtön elszólja magát, ami ilyenkor persze meg is történt. Lenyűgöző zsebkendője mögül pillantott ránk most is. Tekintetünk találkozott, egy percig csöndben néztük egymást, aztán csak ennyit mondott: – Na lám! Még ilyet! – s orra harsonái máris a zsebkendőben zengtek.

Havisham kisasszony is éppoly hamar észrevette gyámomat, s láttam, hogy éppúgy tart tőle, mint mindenki más. Igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, s akadozón megjegyezte, hogy Jaggers úr szokásához híven pontosan érkezett.

– Szokásomhoz híven – ismételte gyámom, és hozzánk lépett. – (Hogy vagyunk, Pip? Körülsétáltassam, Havisham kisasszony? Egy kört legalább?) Hát itt vagyunk, Pip?

Közöltem vele érkezésem idejét és célját: Havisham kisasszony hívott, hogy Estellát meglátogassam. Gyámom csak ennyit mondott: – Szép ifjú hölgy, bizony! – s fél kezével kőrútjára gördítette Havisham kisasszony tolószékét, másik kezét ki sem húzta a nadrágzsebéből, mintha tudj’isten miféle titkot rejtegetne.

– Nos, Pip, hányadszor látogatja már meg Estella kisasszonyt? – kérdezte, amint megállapodtak.

– Hányadszor?

– Hányadszor. Tízezredszer?

– Na nem! Annyiszor mégsem!

– Másodszor?

– Jaggers – szólt közbe Havisham kisasszony nagy megkönnyebbülésemre –, ne nyaggassa tovább Pipet, menjenek ebédelni.

Gyámom megfogadta a szót, s nem sokkal később együtt óvakodtunk lefelé a vaksötét lépcsőházban. Utunkban az udvaron át a különálló ház felé megkérdezte, hányszor láttam már Havisham kisasszonyt enni és inni. Szokása szerint lélegzetvételnyi időt sem adott a válaszra, nyomban tudni akarta, hogy egyszer vagy százszor.

– Még soha – feleltem némi tűnődés után.

– Nem is látja soha, Pip – biztosított fanyar mosollyal. – Soha még, amióta ilyen elvonult életet él, meg nem engedte, hogy étkezését végignézzék. Éjjelente kóborol a házban, s olyankor viszi be a szobájába mindazt, amire napközben szüksége van,

– Kérem, Jaggers úr – szóltam –, megkockáztathatnék egy kérdést?

– Hogyne – felelte –, ha a kockázatot vállalja, hogy nem kap feleletet. Hadd hallom.

– Estella neve is Havisham, vagy...? – nem volt mivel kiegészítenem a kérdést.

– Vagy mi?

– Havishamnak hívják?

– Havishamnak.

Effajta épületes beszélgetés közben jutottunk el az ebédlőasztalig, ahol Estella és Sarah Pocket várt ránk. Jaggers úr az asztalfőn foglalt helyet, szemben vele Estella, én pedig sárga-zöld színben játszó barátnémmal kerültem szemközt. Jóízűn ettünk. A felszolgáló cselédlányt ugyan még eddig jártomban-keltemben nem láttam itt, ámbár az a gyanúm, hogy régibb lakója lehet ennek a titokzatos háznak, mint amilyen rég bejáratos én vagyok. Ebéd végeztével egy pókhálós üveg portóit tett gyámom elé (úgy látszik, ismerték a borászathoz fűződő gyöngéd viszonyát), s a két hölgy magunkra hagyott.

Jaggers urat még sohasem láttam ily hallgatásba burkolózni, mint e tető alatt. Még pillantásait is magának tartotta, és ebéd közben alig tekintett Estellára. Ha Estella szólt hozzá, figyelt, és a kellő időben válaszolt, de rá nem nézett, ha ugyan a szemem nem csalt. Estella elég sűrűn nézett rá, kíváncsian, érdeklődőn, néha majdnem bizalmatlanul, Jaggers úr azonban úgy tett, mintha észre sem venné a fürkésző pillantásokat. Ebéd közben kajánul élvezte Sarah Pocket színeváltozását: a társalgás során sűrű célzásokat ejtett el az én szép reményeimet illetően. Persze csak véletlenül. Sőt úgy irányította a társalgást, hogy én ejtsem el a célzásokat – nem is tudom, mint sikerült, de kicsikarta belőlem.

Amint magunkra maradtunk, mondom, olyasforma hallgatásba burkolózott, mintha az egybegyűlt bizonyítékok súlyát mérlegelné. Tűkön ültem. Mikor már más nem maradt, poharát fogta vallatóra. A gyertyaláng elébe tartotta, megízlelte a portóit, megforgatta a szájában, lenyelte, megint a poharát nézegette, megszagolta, megízlelte, kiitta, megint töltött, megint vallatóra fogta poharát a gyertyalángnál, míg végre olyan ideges lettem, mintha attól kellett volna tartanom, hogy a pohár terhelő vallomást tesz szerény személyemre vonatkozólag. Kétszer-háromszor megfordult a fejemben, hogy beszélgetést kezdeményezek; gyámom azonban, valahányszor úgy látta, hogy kérdést fogalmazok magamban, kezében a pohárral s a bort szájában forgatva olyanformán nézett rám, mintha figyelmeztetni akarna: hiába most a kérdés, hiszen úgysem tud válaszolni.

Gondolom, Pocket kisasszony érezte, hogy puszta látásom is az őrületbe hajthatja, és letépi vén sapkáját – rusnya jószág volt nagyon, valami kimustrált muszlinkendőből készülhetett –, dús hajával a földet söpri majd – annál könnyebben, mivel a haj nem sajátja. Nem vegyült el társaságunkban akkor sem, mikor később felmentünk Havisham kisasszonyhoz, és négyesben whistet játszottunk. A játék szüneteiben Havisham kisasszony, különc módján, kezébe vett néhányat az öltözőasztalon heverő legszebb ékszerek közül és Estella hajába, keblére tűzte, s karjára húzta. Még a gyámom is megemelte bozontos szemöldeit, amint Estellát szépségének szikrázó díszeiben látta.

Arról már nem is szólok, hogyan fogta el a gyámom a tromfjainkat, hogyan boldogult a legsilányabb lappal is, hogyan törte derékba királyaink és királynőink rövid pályafutását, s hogyan látott át nagyon gyatra és nagyon nyilvánvaló ügyeskedéseinken. Legjobban az ő hideg elméje s az én forró érzelmeim összeférhetetlensége miatt szenvedtem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy előtte soha a szívemet ki nem tárhatom, hogy a cipője csikorgását Estella jelenlétében el nem viselhetem, hogy kézmosását az Estellával töltött idő után nem tűrhetem. Nem, inkább az volt irtózatos, hogy a vesémbe lát – ez a tudat kínzott mondhatatlanul.

Kilencig játszottunk, s akkor úgy egyeztünk meg, ha Estella Londonba jön, engem előzőleg értesítenek, s a postakocsi-állomáson várom. Mindezek után kézcsókkal búcsúztam Esteilátói, s elváltam tőle.

Gyámom is a Vadkanban szállt meg, tőszomszédságomban. Még késő éjszaka is Havisham kisasszony szava visszhangzott a fülemben: „Szeresd! Szeresd! Szeresd!” A magam használatára alakítván, párnámnak súgtam százszor is: – Szeretem! Szeretem! Szeretem! – Aztán a hála érzése öntött el, hogy Estellát nekem szánták, a hajdani kovácsinasnak. Majd a félelem költözött belém, hátha Estella nem is oly hálás kijelölt sorsáért, s ha netán így volna, mikor jön el a várva várt idő, hogy érzelmeim viszonozza? Mikor éleszthetem fel szívét Csipkerózsa-álmából?

Ó, én szerencsétlen! Azt hittem, fellegjáró indulatok kaptak a hátukra! De az már eszembe sem jutott, hogy Joe-tól távolmaradnom éppenséggel kicsinyes és aljas dolog, csak azért, mert Estella lenézi. Csak egy napja múlt, hogy Joe látogatása könnyekre indított, de bizony könnyeim – Isten bocsássa meg nekem! – hamarosan fölszáradtak.

HARMINCADIK FEJEZET

Míg reggel a Kék Vadkanban öltöztem, alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy gyámommal közölnöm kell: nem tartom megfelelőnek Orlickot bizalmi állás betöltésére Havisham kisasszony házában. – Hát persze, hogy nem megfelelő, Pip – válaszolta gyámom, s egyelőre megelégedett ezzel az általánossággal: – Mert az olyan ember, aki bizalmi állást tölt be, sohasem megfelelő. – Úgy látszott, felvillanyozza, hogy általános nézetének ez a különleges eset sem mond ellent, s elégedetten hallgatta végig, amiket Orlick viselt dolgairól tudtam. – Helyes, Pip – jegyezte meg, mikor befejeztem –, megyek mindjárt és kifizetem barátunkat. – A sommás elintézés némiképp megriasztott, és inkább azt ajánlottam, hogy gondoljuk meg a dolgot, sőt figyelmeztettem gyámomat, hogy barátunk nehéz ember. – Na nem, aggodalomra azért nincs ok – nyugtatott meg gyámom, és teljes önbizalommal játszotta el újból a zsebkendő-jelenetet –, azt szeretném látni, hogy az én dolgomat megnehezíti.

Minthogy együtt akartunk Londonba visszatérni a déli kocsival, s minthogy reggeli közben már a csésze majd kiesett a kezemből izgalmamban, Pumblechook várható megjelenése miatt, jogosnak látszott óhajom, miszerint egy kis gyalogsétát tennék a londoni országúton, míg Jaggers úr a dolga után jár, ha oly kedves volna, s fölvétetne a kocsissal, mikor utolérnek. Ilyenformán módom nyílott, hogy közvetlenül reggeli után megszökhessek a Kék Vadkanból. Jó kétmérföldes varga-betűt írván le Pumblechook úr üzletházának megkerülése céljából, ismét a Fő utcára lyukadtam ki, kissé távolabb, az oroszlán barlangjától tekintélyes távolban, ahol már viszonylagos biztonságot éreztem.

Érdekes volt ismét ezt a csöndes öreg városkát járni, s nem éreztem kellemetlennek azt sem, hogy itt-ott megismernek és utánam bámulnak. Egy-két kereskedő még ki is rontott a boltjából, elébem került az úton, s aztán hirtelen megfordult, mintha az üzletben felejtett volna valamit, hogy szemtől szembe láthasson. Nem tudom, ilyenkor melyikünk színészkedett rosszabbul: a kereskedő, ha véletlent játszott, vagy én, ha a természetest. Helyzetem azért változatlanul kiváltságos maradt, mindaddig, amíg a sors ezt a torzszülöttét, Trabb inasát utamba nem taszította.

Tekintetemet messzi előrevetettem az úton, s ekkor megláttam Trabb inasát, amint felém közeledik, s combját egy üres kék zsákkal csapdossa. Úgy véltem, úri méltóságomhoz a méla főlehajtás illik majd legjobban, s viselkedésem tiszteletet parancsol a benne lakozó Gonosznak. Ekképp haladtam hát előre utamon, s már-már szerencsét kívántam volna magamnak a szép sikerhez, amikor Trabb inasának térde hirtelen megcsuklott előttem, haja égnek emelkedett, sapkája a porba hullt, s ő maga minden ízében remegve, az út közepére támolygott, s fennhangon szólította a járókelőket: – Jaj, fogjanak meg! Még összecsinálom magam a nagy ijedelembe! – Úgy tett, mintha a rémület eszét vette volna méltóságom láttán. Amint elhaladtam mellette, fogát hallhatóan vacogtatta, s végső lealáztatásában hanyatt dűlt a porba.

Méltóságom nehezen tűrte a jelenetet, de még eztán következett csak a java. Kétszáz yarddal sem jutottam tovább, amikor, kimondhatatlan rémületemre és felháborodásomra, megint megpillantottam Trabb felém közeledő inasát. Egy keskeny utcából fordult ki éppen. Kék zsákját a vállára csapta, odaadó szorgalom sugárzott a szeméből, vidámsága mintegy becsületes elhatározását jelezte, hogy boldog sietséggel jár el Trabb úr ügyeiben. Döbbenten pillantott meg, látható félelem ömlött szét minden porcikáján, s ezúttal körforgásba lendült: roggyant inakkal, égre emelt kézzel támolygott körül, mintha kegyelemért esdene. Egy csomó néző harsány hahotával jutalmazta a színjátékot, én pedig a legnagyobb zavarban voltam.

Nem jutottam utamon messzebb a postahivatalnál, amikor ismét megpillantottam Trabb inasát: összevissza cikázott a mellékutcákon, s megint elébem került. Ez alkalommal fordított egyet a játék módján. A kék zsákot úgy vetette a vállára, mint én a köpenyemet, s az utca túlsó oldalán közeledett felém, főlehajtva. Néhány ifjú barátja járt anyomában, s rendkívül élvezték a cirkuszt. Időnként elegáns kézmozdulat kíséretében odavetette nekik: „Nem ismerem meg az urakokat!”

– Nem lehet szavakba foglalni, milyen súlyosra vált a sértés, amikor közvetlen elém kerülve, felhajtotta inggallérját, megsodorta ha- ját a füle mellett, kezét csípőre vágta, riszálta magát és nyafo- gós hangon szólt oda kísérőinek: – Nem ismerem meg az urakokat, nem ismerem meg az urakokat, istókzicsi nem ismerem meg az urakokat! – Macskazenével kísértek át a hídon, s a banda főkolomposául addigra egy másik inas szegődött, aki még kovácskoromból ismert. Macskazenével hagytam el a várost, s visszhangja még ott kornyikált fülemben messze a városon túl is.

Ma sem tudom persze, mi okosabbat tehettem volna a tűrésnél, ha ugyan a helyszínen meg nem ölöm a pimaszt. Haszontalan és megalázó dolog lett volna, ha leállók vele verekedni, vagy valami apróbb bosszút agyalok ki, mert méltóképp csak akkor fizetek sértéseiért, ha a vérét veszem. Ráadásul olyanfajta volt, akinek senki emberfia nem árthatott, sebezhetetlen csúszómászó, ha sarokba szorítják, sipákolva tör ki űzője lába közt. Különben a másnapi postával írtam Trabb úrnak és tudomására hoztam, hogy Pip úr kénytelen Címzettel megszüntetni minden további kapcsolatot, mivel Címzett megfeledkezni látszik a társadalom legelemibb érdekeiről, s olyan inast tart, aki undort kelt minden tisztességes emberben.

A postakocsi Jaggers úrral kellő időben utolért. Ismét elfoglaltam fenntartott helyemet, s épségben jutottam Londonba, bár nem egészségben, mert a szívem odalett. Amint megérkeztem, engesztelésül tokhalat és egy hordó osztrigát küldtem Joe-nak (magam helyett), majd hazamentem a Barnard-fogadóba.

Herbert éppen hideg húst evett, és nagyon örült, hogy visszaérkeztem. Miután a Lidércet vacsoránk kiegészítése végett elszalajtottam a kávéházba, úgy éreztem, hogy még az este ki kell tárnom szívemet barátom s cimborám előtt. Minthogy bizalmas beszélgetésről szó sem lehetett mindaddig, amíg a Lidérc az előszobában tartózkodik – lévén, hogy az előszobát csillagvizsgálónak tekintette s távcsőnek a kulcslyukat – elzavartam színházba a mihasznát. Így nyögtem munkaadói igámat: mindig valami ürügyön kellett törjem a fejemet, hogy távol tarthassam a háztól. Ráfanyalodtam néha jobb híján arra is, hogy a Hyde-park sarkára küldjem le megnézni, hány óra.

A vacsorát elpusztítottuk, s ott nyújtóztattuk lábunkat a kandalló rácsán, mikor végre elszántam magam.

– Kedves Herbertem, valami nagyon különöset szeretnék elmondani neked.

– Kedves Händelem – válaszolta –, nagyra becsülöm bizalmadat.

– Rólam van szó, Herbert – mondtam –, és még valakiről.

Herbert keresztbe vetette lábát, fejét félrehajtotta, s a tűzbe bámult. Pedig hiába bámult, mert a szavam elakadt, s csak akkor tértem észhez, mikor rám emelte tekintetét.

– Herbert – szóltam, s térdére tettem a kezemet –, én szeretem... én imádom... Estellát.

Herbert nemhogy megrendült volna, hanem vallomásom súlyához méltatlan könnyedséggel válaszolt: – Úgy van. Hát még?

– Herbert! Nincs más szavad?

– Dehogy nincs. Hiszen mondom is. Hát aztán? Mert ennyit én is tudtam.

– Honnan?

– Honnan? Tőled, Händelem.

– Pedig ezt most hallhatod tőlem először.

– Hallhattam! Nem hallottam tőled azt sem, hogy a hajadat levágattad. Azért van a szemem, hogy észrevegyem. Imádod, amióta csak ismerlek. Imádatodat a bőröndöddel együtt hoztad Londonba. Hallottam? Naphosszat mást sem hallottam. Amikor életed történetét hallottam, tisztán hallottam azt is, hogy e szenvedély még gyermekkorodban vert gyökeret benned, mikor először láttad Estellát.

– Ha már így van, jól van – állapítottam meg, s egyáltalán nem bántam, hogy vallomásomból hiányzik az újság varázsa. – Beismerem, hogy mindig is imádtam. Most pedig visszaérkezett Franciaországból, előkelőn, csodaszépen. Tegnap meglátogattam. És mostantól fogva imádom csak igazán.

– Burokban születtél, Händel, mert téged Estellának szemeltek ki s neki szánnak. Anélkül, hogy a tilosba lépnénk, kimondhatjuk, hogy egymás közt kétségünk sem lehet eziránt. Mégis, sejted már, hogy fogadja Estella hódolatodat?

Komoran ráztam a fejem. – Ugyan! Ezer meg ezer mérföld választ el tőle.

– Türelem, drága Händelem. Időd az van bőven. De gondolom, nem fejezted be ennyivel?

– Kimondani is szégyellem – válaszoltam –, bár kimondani nem rosszabb, mint kigondolni! Azt mondod, burokban születtem. Csakugyan. Hiszen tegnap még kovácsinas voltam, ámde ma... nos, mondd meg őszintén, mi vagyok ma?

– Maradjunk abban, hogy derék fickó vagy, ha frázisokat vársz tőlem – válaszolta Herbert, s kezét a kezembe tette. – Derék fickó, jelleme még kialakulatlanul kavarog. Meggondolatlan és habozó, merész és félénk, tevékeny és álmodozó egyszersmind.

Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon csakugyan ilyen zagyvált az én jellemem? Herbert szavaiból egyáltalán nem ismertem magamra, de azt sem tartottam érdemesnek, hogy igazát vitassam.

– Bizonyos értelemben szónoki kérdés, hogy magamat minek nevezhetném ma – folytattam. – Azt mondod, burokban születtem. Való igaz, én magam semmit sem tettem, hogy az életben előbbre jussak: Fortuna szekerén jutottam el idáig. Burokban születtem tehát. Mégis, ha Estellára gondolok...

(- És ugyan mikor nem gondolsz rá? – vetette közbe Herbert, fel sem emelvén tekintetét a tűzből. Megjegyzését kedvesnek, rokonszenvesnek éreztem.)

–... el sem mondhatom, kedves Herbertem, mennyire önállótlannak, bizonytalannak, száz eshetőségtől függőnek érzem olyankor magam. Ha példád követem és elkerülöm a tilost, annyit elmondhatok, hogy reményeim csupán egyetlen személy (nevet nem mondtam!) állhatatosságán függnek. De még a legjobb esetben is milyen határozatlan, bizonytalan helyzet ez, hogy még sejteni is alig sejthetem, mifélék az én szép reményeim! – Szinte éreztem, hogy szavaim nyomán tehertől könnyebbülök meg, mely már régtől fogva nyomta lelkemet, legkivált tegnap óta.

– Nos, Händel – válaszolta Herbert vidáman és bizakodón, mint mindig –, úgy látom, a gyengéd érzelem mélyeiből nagyítóüveget halásztunk elő, s azzal vizsgálgatjuk az ajándék-ló fogát. Sőt vizsgálódásunkban annyira elmerülünk, hogy az állat jó tulajdonságait észre sem vesszük. Vagy nem te mondtad el nekem, hogy gyámod, Jaggers úr, mindjárt kezdetben lefizette reményeid készpénzre váltható előlegét? Még ha nem így történik is (de mekkora Ha!), elhinnéd-e nekem, hogy valahány bizalmatlan londoni polgár közül éppen Jaggers úr tüntetne ki bizalmával, ha e bizalom mögött nem áll aranyfedezet?

Nem tagadhattam, hogy ez erős érv. Olyan vonakodva engedtem azonban (gyakran tesznek így az emberek hasonló helyzetben) a tényeknek s az igazságnak, mintha éppen tagadnom kellene.

– Meghiszem azt, hogy erős érv – állapította meg Herbert –, és azt hiszem, beleizzadhatsz, amíg erősebbet szegezel szembe. Ami pedig a többit illeti, várj türelemmel, amíg a kitűzött időben gyámod mindent eléd tárhat. Észre sem veszed, máris huszonegy éves vagy, s akkor talán már megkapod a szükséges felvilágosítást. Annyi bizonyos, hogy az idő a te javadra dolgozik.

– Micsoda bizakodó természeted van! – szóltam és hálásan eszembe véstem derűs gondolatait.

– Kell is ez a bizakodás – felelte Herbert. – Egyebem sincs. Mellesleg szólván meg kell vallanom, hogy ezt a józan gondolkodásmódot apámtól örököltem. A te csodálatos történetedre vonatkozóan csupán ezt az egy megjegyzést hallottam tőle: „Elintézett ügy, különben Jaggers úr nem foglalkozna vele.” És most, mielőtt apámról vagy apám fiáról még többet mondanék, s bizalomért bizalommal fizetnék, egy pillanatra komolyan kellemetlen leszek... utálatos ünneprontó.

– Sikerülni úgysem fog – mondtam.

– Hohó, de még mennyire! Várj csak! Egy, kettő, három, utánam az özönvíz. Händel, jó pajtásom – könnyed hangon kezdte, de komolyságához nem férhetett kétség –, halljad hát: Mióta csak itt a kandallórácson nyújtóztatjuk a lábunkat, azon jár az eszem, hogy Estella semmiképp sem lehet feltétele a te várományodnak, ha gyámod soha nem tett erre célzást. Ha elbeszélésedet jól értettem, Jaggers úr nem utalt Estellára, sem közvetlenül, sem közvetve, semmiféle formában, igaz? Soha nem tett például olyan megjegyzést, hogy pártfogódnak tervei lehetnek a házasságoddal kapcsolatosan?

– Soha.

– Nos, Händel, ne hidd, hogy azért beszélek így, mert savanyú a szőlő, mégis megkérdem: mivel kötve úgysem vagy hozzá, elszakadni nem tudnál tőle? Megmondtam, hogy kellemetlen leszek!

Elfordultam, mert szívemen újra végigsöpört a régi, tenger felől fúvó felszél, mint azon a reggelen, amikor a ködpárák lassú emelkedése közben otthagytam a műhelyt és a faluvégi útjelző fakezével paroláztam. Hallgattunk egy sort.

– Kedves Händelem – folytatta Herbert, mintha beszélgetésünk meg sem szakadt volna –, mivel azonban ez a szenvedély mély gyökeret eresztett a regényes természetű és hajlandóságú fiú leikébe, most már komoly figyelmet érdemel. Mert gondoljunk csak Estella fölnövekedésére és Havisham kisasszonyra. Vessük csak mérlegre jellemének alkotó elemeit (tudom, most utálatos vagyok s te megvetéseddel sújtasz). Ha mindezeket józanul megfontoljuk, nyilvánvaló, hogy szenvedélyed gyászos következményeket ígér.

– Tudom, Herbert – feleltem, s még egyre kerültem a tekintetét –, és mégis.

– Nem bírod kiirtani magadból ezt az érzést?

– Nem! Lehetetlen!

– Meg sem próbálod, Händel?

– Nem! Lehetetlen!

– Úgy! – szólt Herbert, és amint felpattant ültőhelyéből, megrázkódott, mintha súlyos álomból ébredne. Aztán megkotorta a tüzet, és így folytatta: – Ha már így van, most megpróbálom, hátha kellemesebb dolgokra fordíthatom a szót.

Azzal megkerülte a szobát, megigazgatta a függönyöket, helyükre állította a székeket, rendbe rakott könyveket és más egyebet, amik szanaszét hevertek, kinézett az előszobába, belekukkantott a levélszekrénybe, bezárta az ajtót, s visszaült a tűz elé a székbe, két kezével átfonván bal lábát.

– Apámról s az apám fiáról kezdtem néhány szót mondani, Händel. Attól tartok, az apám fiának szükségtelen is megjegyeznie, hogy apám háztartásában nem valami ragyogóak az állapotok.

– Nem láttok szükséget, Herbert – szóltam közbe, hogy valami bátorítót mondjak.

– A vak koldus se lát, de komolyan, Händel, hiába tréfálkozok, itt nincs helye a tréfának. Azt hiszem, volt idő, amikor az apám nem adta fel még a küzdelmet, de ha volt is ilyen idő, elmúlt. Szabad tőled megkérdeznem, megfigyelted-e, vajon a te vidékeden is úgy van, mint itt, hogy a nem éppen sikerült házasságból származó gyerekek mindig sietnek a házasodással?

Oly különösen hangzott ez a kérdés, hogy csak kérdéssel felelhettem: – Csakugyan így van?

– Tulajdonképp magam sem tudom – válaszolta Herbert –, éppen azért kérdem. Mi gyerekek legalábbis így vagyunk ezzel. Szegény Charlotte húgom, az utánam következő gyerek, aki a tizennégy évet sem érte meg, a legjobb példa. Szintúgy a kis Jane. Ha látnád, mennyire vágyik a házasság után, azt hinnéd, egész élete a családi boldogság szemléletében tellett. A hátulgombolós kis Alick is kinézett magának a szent frigyhez egy alkalmatos ifjú személyt Kewban. Valóban, azt hiszem, már mindnyájan eljegyződtünk, kivéve a babát.

– Szóval te is? – kérdeztem.

– Én is – felelte Herbert –, de ez titok.

Biztosítottam, hogy megőrzőm titkát, és kértem, tiszteljen meg a részletekkel. Oly okosan és részvevőn beszélt az én gyengeségemről, hogy már kíváncsi lettem volna az ő erejére.

– Szabad a nevét tudnom? – kérdeztem.

– Clarának hívják – felelte Herbert.

– Londonban lakik?

– Londonban. Talán meg kellene említenem – folytatta Herbert szinte szemlátomást szelídült és csüggedt, hogy erre a fölötte érdekes tárgyra tértünk –, miszerint a kérdéses hölgy semmiképpen nem felel meg anyám hóbortos családi követelményeinek. Atyja személyszállító gőzösök élelmezési ügyeivel foglalkozott. Hajópénztáros vagy mi volt.

– És jelenleg? – érdeklődtem.

– Jelenleg rokkant – felelte Herbert.

– De legalább húz valami...?

– A lábát húzza, mint hallom – felelte Herbert. Persze, én egyáltalán nem ezt kérdeztem, hanem a jövedelemforrásai iránt szerettem volna érdeklődni. – Látni még eddig soha nem láttam, mert mindig az emeleti szobában tartózkodik, amióta csak Clarát megismertem. Csak a hangját hallom folyton. Pokoli lármát csap: bömböl és a padlót veri valami iszonyú szerszámmal. – Herbert rám nézett, jóízűn elnevette magát, s már láttam, hogy szokásos derűje visszatért.

– Nem is számíthatsz rá, hogy találkozol vele? – kérdeztem.

– Hogyne, folytonosan számítok a találkozásra – felelte Herbert –, mert valahányszor a lármát hallom, mindig számítok rá, hogy beszakítja a mennyezetet. Találkozásunk tehát pusztán a mestergerenda ellenállásán múlik.

Nagyot nevettünk mind a ketten, de aztán Herbert megint elszontyolodott, és közölte, hogy amint elegendő tőkéje gyülemlik fel, elveszi feleségül a szóban forgó ifjú hölgyet. Lehangoltsága okát is közölte egyszersmind, röviden, természetes hangon: – Persze amíg az ember csak körülnéz, nem gondolhat házasságra.

A tüzet bámultuk mind a ketten, s én épp azon tűnődtem, milyen nehezen válhatik valóra a „tőkefelgyülemlés” álma némely embernek, mikor a kezem a zsebembe tévedt. Összehajtogatott papirost húztam elő, s amint kisimítottam, láttam, hogy az a színlap, amit Joe hozott, és Thalia jeles vidéki papjának felléptét harangozza be. – Méghozzá ma este, becsületistenemre – tettem hozzá önkéntelenül fennhangon.

Ez az észrevétel nyomban fordított egyet beszélgetésünk során. Egy-kettőre elhatároztuk, hogy színházba megyünk. Így hát, miután biztosítottam Herbertet, hogy szívügyében minden lehető és lehetetlen módon a segítségére leszek, Herbert pedig elárulta, hogy jegyese hírből már ismer engem, sőt hamarosan be is mutat neki, kölcsönös bizalmunk jeléül meleg szeretettel kezet ráztunk, elfújtuk a gyertyákat, felszítottuk a tüzet, bezártuk az ajtót, és Helsingőrbe siettünk, hogy tanúi lehessünk Wopsle úr jelenésének.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Megérkezvén Dániába, Királyt és Királynét a konyhaasztal tetején találtuk, karosszékben, az Udvar kiválóságainak koszorúja közepett. Ott lebzselt a dán nemesség színe-virága: nemes ifjú, nagylábon élő ősétől örökölt mosóbőr-csizmában; koszos képű, mindazonáltal tiszteletet parancsoló főúr, kit, úgy tetszett, hősi tettei nemrég emelhettek ki a népség tömegéből; s a dán lovagi rend, hajában fésűvel, lábán feszülő fehér selyemnadrággal, egészben véve meglehetősen nőies látvány. Lánglelkű földim komoran, távolabb állt, összefont karral, s örömest rászóltam volna, simítsa el homlokáról vészjósló fürtjeit.

A dráma bonyolódása során több apró furcsaságra derült fény. Úgy tetszett, ez ország néhai királyát nemcsak sajnálatos halálában kínozta a köhögés, hanem még a sírba is magával vitte, sőt meg-megrázta szellemalakját is. A királyi tünemény valami kéziratot is magával hozott éjféli körsétájára, és egy-egy passzusára láthatóan hivatkozott is, méghozzá oly tüzetesen, mint egy sarokba szorított könyvelő. Alighanem ez a körülmény bírhatta rá a karzat közönségét, hogy az Árnyalaknak azt tanácsolja: „Lapozzon!” – mely tanácsot nevezett rendkívül rossznéven vette. Nem kerülte el a hallgatóság figyelmét az sem, hogy a fenséges tünemény valahányszor úgy lép a színre, mintha óriási távolságokat járt volna meg, pedig nyilvánvalóan a szomszédos fal mögül kerül elő. Rémségeit ilyenformán gúnyos közöny fogadta. A vaskos Királyné, bár a történelem is minden bizonnyal vaskosnak ismerte, mégis túl sok vasat rakott magára a közönség véleménye szerint: állát vaslánc kapcsolta dús keblén ékeskedő vas-diadémjához (mintha az idő vasfogának harapását vaslánc gyógyítaná), keblét vaslánc fogta körül, két karján vaslánc tekergeti. A hallgatóság soraiban el is keresztelték ócskavastelepnek. A nemesifjú, ki nagylábon élő ősétől örökölte csizmáját, állhatatlannak bizonyult: hol első hajós, hol vándorszínész, hol sírásó, hol pap képében jelent meg, sőt végül az udvarbéli kardpárbaj döntőbírájaként is, kinek éles szemére és szaktekintélyére bízvást számolhattak a legszebb vágások megítélésében. A nagyérdemű közönség lassan türelmét veszítette irányában, sőt odáig ment – miután papi ruhájában fölismerték és a halott beszentelését bitangul megtagadta –, hogy türelmetlenségét diózáporral jelezte. Végezetül Ophelia valami oly lassú dalos tébolyba esett, hogy amikor idővel levette fehér muszlinkendőjét, összehajtogatta és eltemette, egy lehangolt néző, ki már rég a karzat tartóoszlopán hütötte rezes orrát, bekiáltott: – Ágyban a kölyök, lássuk a vacsorát! – Helyénvalónak éppen nem mondhattam a megjegyzést.

Ezek az apróságok játékos kézzel tépázták az én szerencsétlen földim babérjait. Valahányszor a habozó Királyfi képében kételyeit előterjesztette, s kérdezett ezt vagy azt, a közönség kórusban válaszolt, így például, mikor szóba került, hogy akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, némelyek azt kiáltották: „akkor!”, mások a „nem akkor!”-ra szavaztak, a megfontoltabbak viszont a fej vagy írást ajánlották, minek nyomán viharos önképzőköri vita kavarodott. Vagy e szónoki kérdést – „Mi az ember, ha drága idején vett fő java alvás, evés csak? Nem több, mint barom” – a hallgatóság hangos „úgy van! úgy van!”-nal üdvözölte. Amikor rendetlen harisnyában jelent meg (a harisnya rendetlenségét szokás szerint egyetlen csinos ránc jelezte, s azt hiszem, mindig vasalóval nyomták rá), társalgás indult meg a karzaton, hogy vajon Wopsle úr lába azért olyan libabőrös-e, mert a szellemmel találkozott. Amikor a fuvolát vette kezébe – meg kell hagyni, nagyon hasonlított ahhoz a zeneszerszámhoz, amelyet egy óvatlan pillanatban igyekeztek fölcsempészni a zenekarból – egyöntetű lelkesedéssel biztatták, hogy a Himnuszt fújja el. Mikor pedig a színésznek azt ajánlotta, hogy ne fűrészelje úgy a levegőt kezével, a lehangolt néző ismét közbeszólt: – De te se fűrészeld ám, hallod, mert nem vagy jobb nála egy pénzzel se! – És szomorú szívvel kell megjegyeznem, hogy Wopsle úr tetteit valahány ilyen alkalommal harsogó nevetés üdvözölte.

Hanem a legnagyobb megpróbáltatások a temetőben várták, amely valamiképpen az őserdőre emlékeztetett s egyik felén egyházi jellegű mosókonyha állt, a másikon csapóajtó. Mikor Wopsle úr stílusos fekete felleghajtójában belépett a csapóajtón, a sírásót figyelmeztették a karzatról: – Vigyázz! Ott jön a temetkezési vállalkozó, ellenőrizni, hogy haladsz a munkával! – Gondolom, alkotmányos ország semmi kivetnivalót nem találhat azon, hogy Wopsle úr a koponya forgatása s a hozzáfűzött eszmefuttatások után kebléből előhúzott fehér asztalkendőbe törölte kezét; azonban még ez az ártatlan s elkerülhetetlen cselekedet sem múlt el a „Pincér!” közbekiáltása nélkül. A temetésre kihozott billegő fedelű, üres, fekete koporsó új örömökre volt jeladás, amihez sokat adott, hogy a koporsóvivők között egy rosszhírű alakot ismertek fel. Ez az ujjongás végigkísérte Wopsle úr küzdelmét Laertesszel, a sír, vagyis a zenekar mélye szélén, és nem csillapodott, mígnem a királyt ledöntötte konyhaasztaláról, s maga is végsőt rúgott.

Kezdetben félénk kísérleteket tettünk, hogy tapsoljunk Wopsle úrnak, azonban mindenfajta kísérlet reménytelennek bizonyult. Ott ültünk tehát, s szívünkből vele éreztünk, bár a hasunkat fogtuk nevettünkben. Nem tehettem mást, az egész előadást végignevettem én is, annyira mulattatott, noha lappangott bennem valami olyasféle érzés, hogy Wopsle úr hanghordozása rendkívül művészi – s ezt az érzést, attól tartok, nem a régi emlékek élesztették föl bennem, hanem mert lassan ejtette a szót, vérfagyasztón, nagy nekirugaszkodásokkal, tehát semmiképp sem úgy, ahogy az ember akár életében, akár halála órájában természetes gondolatait közli. Amikor a tragédia véget ért, s Wopsle urat a függöny elé tapsolták, majd kifütyülték, így szóltam Herberthez: – Gyerünk innen, de futólépésben, nehogy még összetalálkozzunk vele.

Olyan sebesen szaladtunk le a lépcsőn, hogy majd a lábunk tört, mégis elkéstünk. A kapuban egy vastagra pingált szemöldökű zsidó állt, s kifelé mentünkben elkapta a pillantásomat. Amikor elhaladtunk mellette, megszólított:

– Pip úr és barátja?

Pip úr és barátjának személyazonossága megállapíttatott.

– Waldengarver úr megtiszteltetésnek venné, ha fölkeresnék – mondta a vastag szemöldű.

– Waldengarver? – tűnődtem, de Herbert odasúgta: – Valószínűleg Wopsle.

– Vagy úgy! – mondottam. – Helyes. Elvezet hozzá?

– Csak néhány lépés, kérem. – Az oldalfolyosón hozzánk fordult és megkérdezte: – Hogy tetszett a kosztümje? Én öltöztettem.

Hogy tetszett, hogy nem – nem tudom. Hasonlítani is legföljebb a gyászhuszárokhoz hasonlított, ha az a nagy dán nap vagy csillag nem lóg a nyakában kék szalagon, mint valami kutyabiléta. Mindazonáltal dicsérőleg nyilatkoztam róla.

– A síri jelenetben – állapította meg vezetőnk – nagyon szépen érvényesült a körgallérja. Ámbár, amennyire a díszletek közül megítélhettem, azt hiszem, előnyösebben is eligazíthatta volna a harisnyáját, amikor a Szellem a Királyné szobájában megjelent

Szerényen helyeseltem, és szinte abban a pillanatban egy kis piszkos csapóajtón át forró pléhdobozhoz hasonló szobába estünk. Itt fosztotta le éppen Wopsle úr a dán holmikat magáról, s még maradt annyi hely, hogy egymás vállán át megszemlélhessük a vetkőzést, de a pléhdoboz ajtaját vagy fedelét így is tárva-nyitva kellett hagynunk.

– Uraim – szólott Wopsle úr –, büszke vagyok, hogy önöket itt üdvözölhetem. Remélem, Pip úr megbocsátja, hogy idehívattam. Van szerencsém régről ismerhetni önt, s tudom, hogy a Dráma szent ügye mindig pártfogásra lelt nemes és fennkölt lelkek körében.

Eközben Waldengarver úr véres verejtéket hullatván igyekezett megszabadulni királyfiúi gyászától.

– Sodorja lefelé a harisnyát, Waldengarver úr – szólt rá a jelmez tulajdonosa –, sodorja, mert ha nem, eltépi. Ha pedig eltépi, én ezen a szent helyen letépek magáról harmincöt shillinget. Szebb pár harisnya még Shakespeare-nek sem jutott. Na, maradjon veszteg ott a széken, bízza csak rám.

Azzal letérdelt, s hámozni kezdte áldozatát: amint az első harisnya lekerült róla, bizonnyal hátraesik, ha történetesen van annyi hely a szobában.

Mindeddig egy szót nem mertem ejteni az előadásról. Waldengarver úr azonban barátságosan ránk nézett és megkérdezte:

– Mondják, uraim, önöknek hogy tetszett az első sorból az előadás?

Herbert megbökött hátulról, és így szólt: – Óriási volt. – Így hát én is azt feleltem: – Óriási volt.

– Mit szólnak a jellemábrázolásomhoz, uraim? – kérdezte Waldengarver úr, csaknem atyai barátsággal.

Herbert ismét megbökött hátulról, és így szólt: – Tömör és szabatos. – Magam is kimondtam merészen, mintha a megállapítás tulajdonképpen tőlem eredne, és bocsánat, de ragaszkodom hozzá, hogy tömör és szabatos.

– Örvendek, uraim, hogy megnyertem tetszésüket – szólt Waldengarver úr, és szavaiból nem hiányzott a méltóság, jóllehet e pillanatban székestül hátradőlt, és a szék ülőkéjébe kapaszkodva égnek meresztette lábait.

– Hanem azért én mondanék magának valamit, Waldengarver úr – szólalt meg térden állva a jelmezek tulajdonosa. – Maga mégiscsak melléfog a jellemábrázolásban. Hallgasson csak rám! Én fütyülök a más véleményére, én elmondom az enyémet. Nem jól ábrázolja Hamlet jellemét, ha a lábszárait profilban mutogatja. A legutóbbi Hamlet, akit öltöztettem, ugyanezt a hibát vétette a próbán, míg rá nem vettem, hogy sípcsontja fölé piros papírplecsnit ragasszon. A főpróbán aztán kimentem a színpad elé, háttal a földszintnek, kérem, és valahányszor profilban kezdett nekem jellemet ábrázolni, ráordítottam: „Nem látom a papírplecsnit!” Az előadáson aztán olyan jellemábrázolást vágott ki, hogy még.

Waldengarver úr úgy mosolygott rám, mintha azt mondaná: „Hűséges hódolóm – elnézem balgaságát”, majd fennhangon így szólt: – Az én felfogásom kissé klasszikus és mély ezek számára itt, de majd fejlődnek, majd fejlődnek.

Herberttel együtt visszhangoztuk, hogy semmi kétség, nyilván fejlődnek majd.

– Megfigyelték, uraim – folytatta Waldengarver úr –, hogy egy alak a karzatról igyekezett megzavarni az istentiszteletet... akarom mondani, az előadást?

Aljasan azt feleltük, hogy valami ilyesmi rémlik nekünk is. És még hozzátettem: – Részeg volt, semmi kétség.

– Azt nem, uraim – válaszolta Wopsle úr –, részeg nem volt. Nyugodtak lehetnek, a gazdája vigyázott rá, nehogy leigya magát. Minden inkább, mint részeg.

– Ön ismeri a gazdáját is? – kérdeztem.

Wopsle úr lehunyta szemét, majd újra kinyitotta, szertartásos lassúsággal. – Észre kellett venniük, uraim – mondta –, azt a reszelős torkú, tudatlan és nagyhangú szamarat, azt a sötét, rosszindulatú frátert, aki Claudius, Dánia királyának szerepén, ha szabad használnom ezt a francia szót, rôle-ján gázolt keresztül... nem, nem is mondom, hogy játszotta volna, ő a gazdája, uraim. Hiába, ilyen a mesterség.

Magam sem tudtam, több sajnálat illetné-e meg Wopsle urat, ha igazán kétségbe volna esve, de így is eléggé sajnáltam, és felhasználtam az alkalmat, amikor a nadrágtartójáért hátrafordult – amely fordulat minket a küszöbön túlra szorított –, hogy megkérdezzem Herbertet, mit szólna, ha meghívnók magunkhoz vacsorázni. Herbert azt felelte, hogy nagyon helyes, így hát meghívtam. El is jött velünk a Barnard-fogadóba, miután orra hegyéig bebugyolálta magát, mi pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk vendéglátásunk sikere érdekében. Sikerült is, olyannyira, hogy éjfél után kettőig ültünk vele szemben, és hallgattuk, mint simogatja végig színpadi babérjainak minden egyes levelét, s miként vélekedik terveiről. A részletekre már nem emlékszem, de úgy nagyjából tudom, hogy tervei a drámai műfaj feltámasztásával kezdődtek, s végződtek az eltiprásával, mivel tudvalevő, hogy Wopsle úr netalántáni halála megfosztja a színjátszást minden lehetőségétől, reményétől, hitétől, barátjától.

Nyomorultul dőltem ágyba mindezek után, nyomorultul gondoltam Estellára, de még az álmom is nyomorultul megkínzott. Azt álmodtam, hogy szép reményeimnek befellegzett, Herbert Claráját kell feleségül vennem, vagy ha nem, Havisham kisasszony Szellemével társalkodva kell eljátszanom a Hamletet, húszezer néző előtt, s a szerepből húsz szót sem tudok.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Egyik napomat könyveim s Pocket úr társaságában töltvén, levelet kaptam, s mondhatom, már a címzése fölizgatott, mert, jóllehet ezt a kézírást még soha nem láttam, megsejtettem mégis, kié lehet Nem kezdődött a szokásos módon, sem úgy, hogy Kedves Pip Űr, sem úgy, hogy Kedves Pip, sem pedig Kedves Uram, sem nem Kedves Akármicsoda, hanem csak így:

Holnapután érkezem Londonba, a déli postakocsival. Úgy emlékszem, megbeszéltük, hogy az állomáson vár? Havisham kisasszony mindenesetre így emlékszik, ezért írok. Egyébként üdvözli Önt. Viszontlátásra.

Estella.

Ha időm engedi, valószínűleg csináltattam volna ez alkalomra néhány rend ruhát, minthogy azonban időm nem engedte, nagy keservesen beértem a meglevőkkel. Étvágyam nyomban megcsappant, és nem leltem sem békém, sem nyugalmam, míg a jelzett nap el nem érkezett. Nem mintha elérkeztével lelkem egyensúlya helyrebillent volna, sőt, bizonytalanabbul ingadozott, mint valaha, és a cheapside-i Wood Streeten álló kocsiállomást már javában kerülgettem, mikor még a postakocsi el sem hagyhatta a városunkbéli Kék Vadkant. Noha az indulás és érkezés ideje felől semmi kétségem nem lehetett, mégis úgy éreztem, nem helyes, ha a kocsiállomást ötpercenként jól meg nem nézem. Ilyen esztelen körülmények közt töltöttem el négy-ötórás várakozásom első félóráját, mikor is Wemmickbe ütköztem.

– Nicsak, Pip úr – szólt –, hogy vagyunk? Igazán nem hittem volna, hogy útjaink éppen itt találkoznak.

Megmagyaráztam, hogy a déli postakocsi érkezését várom, majd az Idős s a Vár iránt érdeklődtem.

– Köszönöm kérdését, mind a kettő virul – felelte Wemmick –, különösen az Idős. Nagyszerű bőrben van. Következő születésnapja a nyolcvankettedik. Úgy tervezem, hogy aznap nyolcvankét lövést adok le ágyúmmal, föltéve, ha a szomszédság is meg az ágyú is bírja. Na, de hát ez nem Londonba való beszédtéma. Mit gondol, hová igyekszem?

– Az irodába – feleltem, mert csakugyan arra tartott.

– Majdnem eltalálta – mondta Wemmick –, mert a Newgate-be megyek. Éppen egy bankrablási ügy kellős közepén vagyunk, s most ott jártam a helyszínen, hogy egy kicsit körülnézzek. Csak az van hátra már, hogy a szemle eredményét (megbeszéljem védencünkkel.

– Az önök védence követte el a rablást? – kérdeztem.

– Ugyan, hogy gondolja – felelte Wemmick igen kevés meggyőződéssel. – Csak vádolják vele. Vádolhatnának éppen engemet is vagy önt, ugyanannyi joggal.

– A különbség csak annyi, hogy minket nem vádolnak – jegyeztem meg.

– Óriási különbség! – szólt Wemmick úr, és mutatóujjával a mellemre bökött. – Nagyszerű észrevétel, Pip úr! Volna kedve megnézni a Newgate-et? Mert ha van ráérő ideje...

Ráérő időnek oly bővében voltam, hogy Wemmick úr ajánlata úgy ért; mint a megváltás, eltekintve persze a bennem bujkáló vágytól, hogy a postakocsi-állomást szemmel tartsam. Valami olyasmit mormogtam, hogy mindjárt megérdeklődöm, lesz-e még egy kis időm sétára, azzal bementem az állomáshivatalba, és az írnok türelmét a legvégsőkig próbára téve érdeklődtem a kocsi várható legkorábbi érkezési ideje iránt – amit én magam már éppoly jól tudtam, akár ő. Majd csatlakoztam Wemmick úrhoz, és az órámra tekintve úgy tettem, mintha a most kapott felvilágosítás meglepne, tehát készségesen ráállok ajánlatára.

Néhány perc múlva már a Newgate-nél voltunk és végigmentünk külső folyosóján, hol a puszta falakon börtönszabályok táblái és bilincsek függtek. Abban az időben a börtönöket nagyon elhanyagolták. A másik szélsőség ideje, mely minden közügyekben vétett hibát követni szokott – a hiba legsúlyosabb és leghuzamosabb büntetése, egyben – még messze járt. A gonosztevők tehát nem kaptak jobb koszt-kvártélyt, mint a katonák (hogy a szegényházak lakóiról ne is szóljunk), és ritkán is gyújtották föl a börtön négy sarkát azon menthető okból, hogy levesük zamatján javítsanak. Wemmick éppen látogatási időben vitt be: egy ember sörrel járt körül; a rabok rács mögött az udvaron sört vásároltak, látogatóikkal beszélgettek – egyszóval visszataszító, csúf, zűrzavaros és nyomasztó jelenetnek lettem tanúja.

Feltűnt nekem, hogy Wemmick úgy jár-kél itt a rabok körében, mint kertész a palántái közt. Akkor ütött ez szeget a fejembe, amikor láttam, hogy egy aznap éjjel bekerült csavargóhoz így szól: – Ejnye, Tom kapitány! Ön itt? Ugyan! – Majd odább: – Ha jól látom, maga az, Fekete Bill, ott a ciszterna mögött! Már két hónapja, hogy nem látogattam meg. Hogy érzi magát? – Ugyancsak, ahogy megállt a rácsnál és sorra végighallgatta az aggodalmasan pusmogókat, és postaláda-arcát feléjük fordította, amíg csak a megbeszélés véget nem ért, mintha izgatná, mire jutottak legutóbbi találkozásuk óta, s mire jutnak a tárgyalásig.

Nagy népszerűségnek örvendett, s úgy láttam, ő intézi Jaggers úr bizalmasabb ügyeit, bár gazdája modorából is átvett valamit, ami a bizalmas közeledést akadályozta. Csupán egy fejbóiintással, egy gondos kalapigazgatással, a postaláda vasbillentyűinek egyetlen zörrenésével jelezte, hogy fölismerte egyik-másik ügyfelét. Egy vagy két ízben nehézség támadt a tiszteletdíj fölemelése körül; ilyenkor Wemmick messzi elhátrált az odanyújtott pénzösszeg elől, és így szólt: – Hiába minden, öregem. Én csak alkalmazott vagyok. Nem fogadhatom el. Ne bánjon így egy alkalmazottal. Ha nem tudja összekaparni a szükséges összeget, forduljon más ügyvédhez, hiszen annyi van a szakmában, s ami az egyiknek kevés, elég lehet a másiknak. Ezt ajánlhatom magának, mint alkalmazott. Ne próbálkozzék, úgyis hiába. Kár a fáradságért. Nos, ki a következő?

Így jártuk végig Wemmick melegházát, míg végre hozzám fordult, és így szólt:

– Nézze meg azt az embert, akivel most kezet fogok.

Megnéztem volna figyelmeztetés nélkül is, mert eddig még egyikkel sem fogott kezet.

Ki sem mondta még jóformán, mikor egy tekintélyes, jól megtermett férfiú (előttem áll most is, amint írok) viseltes, olajzöld frakkban a rácshoz lépett, és kezét félig tréfás, félig komoly katonás karlendítéssel emelte kalapjához, amely oly rücskös-zsíros volt, mintha marhahúst főztek volna benne. A férfi valamikor pirospozsgás arcán most beteges sápadtság ült, és kósza tekintetét alig tudta egyetlen tárgyra rögzíteni.

– Önhöz jöttem, ezredesem – szólt Wemmick. – Hogy vagyunk?

– Köszönöm, jól, Wemmick úr.

– Mindent megtettünk, amit csak lehetett, de hiába, a terhelő vallomások nagy súllyal estek a latba, ezredesem.

– Bizony kérem, nagy súllyal... de hát én nem törődöm vele.

– Persze, persze – mondta Wemmick hűvösen –, mit is törődne. – S hozzám fordult: – őfelségét szolgálta ez az úr. Izig-vérig katonaember volt, de aztán pénzért leszereltette magát.

– Csakugyan? – szóltam, s a rab tekintete egy pillanatig megállt rajtam, majd tovább vándorolt a fejem fölött, körülöttem. Végül a szája elé kapta kezét, és nagyot nevetett.

– Azt hiszem, hétfőn már kinn leszek – mondta Wemmicknek.

– Lehet – felelte a barátom. – Különben ki tudja?

– Örvendek, hogy módom van elbúcsúzni öntől, Wemmick úr – szólt a rab, és kinyújtotta kezét a rácson.

– Részemről a szerencse – mondta Wemmick, és kezet rázott vele.

– Minden jót, ezredesem.

– Ha a vádak netán igaznak bizonyultak volna, Wemmick uram – folytatta a rab, s úgy tetszett, már soha nem engedi el Wemmick kezét –, most megkérném, kegyeskedjék egy gyűrűt éntőlem is elfogadni szolgálatai fejében.

– Olybá vesszük – mondta Wemmick. – Különben úgy értesültem, hogy ön hajdanán nagy galambász volt. – A rab az égre tekintett. – Sőt azt is hallom, milyen szép bukógalamb-tenyészete van. Megbízná valamelyik barátját, hogy egypárat hozzon nekem, ha önnek már nem kellenek?

– Meglesz, kérem.

– Helyes – mondta Wemmick –, jó kezekben lesznek. Viszontlátásra, ezredesem. Isten áldja! – Újból kezet ráztak, s már odább jártunk, mikor Wemmick fölvilágosított: – Hamispénzverő, méghozzá kiváló munkása a szakmának. Az esküdtszék ma megerősítette az ítéletet, és most már biztos, hogy hétfőn kivégzik. Viszont az a pár galamb mégiscsak hozdozható vagyon. – Azzal hátrapillantott és még egyszer búcsút intett hervadó palántájának, majd kifelé az udvaron körülnézett, mintha azt keresné, melyik virágcserép lesz a legmegfelelőbb ennek a helyére.

Amikor a külső folyosón át kijöttünk a börtönből, látnom kellett, hogy gyámomat a fogházőrök is éppúgy megbecsülik, mint az őrizetükre bízott rabok. – Mondja csak, Wemmick úr – érdeklődött a fogházőr a keresztvasalással megerősített két kapu között, és gondosan bezárta a belső kaput, mielőtt a külsőt kinyitotta volna –, mi a szándéka Jaggers úrnak a waterside-i gyilkosság dolgában? Emberölésnek állítja be, vagy minek?

– Miért nem kérdi meg őtőle? – kérdezte Wemmick.

– Ugyan, ne tréfáljon – legyintett a fegyőr.

– Látja, ezek ilyen emberek, Pip úr – jegyezte meg Wemmick és rám vicsorította a postaláda vasbillentyűit. – Tőlem, az alkalmazottól fű-fa-virágot megkérdeznek, de azon soha rajta nem kapja őket, hogy egyenest a nagy főnökhöz fordulnának.

– Ez a fiatalember bojtár maguknál? – kérdezte a fegyőr, és elvigyorodott Wemmick úr tréfáján.

– Látja, már megint! – kiáltotta Wemmick. – Mit mondtam? Még lélegzethez se jutok, máris itt a másik kérdés. Na, és ha csakugyan bojtár volna?

– Akkor sincs semmi – mondta a fogházőr, és vigyorgott –, de legalább tudja, milyen ember Jaggers úr.

– Puff! – kiáltott Wemmick, és tréfásan rátámadt a fegyőrre. – Ha a principálisommal áll szemközt, maga éppolyan kuka, mint a kóter kulcsa. De most már engedj ki bennünket, vén gazember, különben a főnököm jogtalan fogvatartás miatt följelent!

A fegyőr nevetett, jó napot kívánt, és nevetve nézett utánunk a rács mögül, amíg a lépcsőn le nem értünk az utcára.

– Azt hiszi, Pip úr – szólt Wemmick komolyan a fülembe, és belém karolt, hogy bizalmasabban beszélgethessünk –, én nem tudom, milyen jó, hogy Jaggers úr ilyen távol tartja magát mindenkitől? Mert mindenkitől távol tartja magát. Ez az állandó három lépés távolság illik is a képességeihez. Ez az ezredes éppúgy nem merne kezet nyújtani neki, amint hogy a fogházőr sem kérdené meg tőle, mit szándékozik tenni valamely esetben. A három lépés távolságot az alkalmazottal hidalja át, és a markukban tartja ezeket testestül-lelkestül.

Nem első ízben történt, hogy gyámom módszerei elkápráztattak. Azonban az igazat megvallva, ugyancsak nem első ízben kívántam, bárha kisebb képességű gyámot adott volna mellém a szerencse.

Little Britainben, az iroda előtt a már megszokott tömeg ácsorgott, és türelmesen várta, hogy Jaggers úr színe elébe juthasson. Elváltam Wemmick úrtól, és visszatértem őrhelyemre, a postakocsi-állomáshoz, még úgy három órás várakozásra. A posztolás idejét egyetlen gondolat emésztette fel: milyen különös, hogy a börtön és bűn szennye vesz körül; hogy már gyermekkoromban megismertem, azon a téli estén, a kihalt, mocsaras tájékon; hogy aztán még kétszer kiütközött életemben, mint valami folt, mely elhalványul, de nem tűnik el egészen; hogy még gyötrő gondolatok formájában is útját állja boldogulásomnak és szerencsémnek. Míg lelkemet régi emlékek kínozták, gondolataim a szépséges ifjú Estellát fonták körül, ki most büszkén s előkelőn közeledik felém, majd iszonyattal mértem meg azt a szakadékot, mely őt s az én börtön-képzeletekkel teljes valómat elválasztja. Bár ne találkoztam volna Wemmickkel, bár ne tartottam volna vele, bár ne itta volna be ruhám a Newgate bűzös levegőjét épp ezen a napon! Cipőmről levertem a börtön porát, míg föl-alá sétáltam, s a ruhámból is kiráztam, de még tüdőmből is kiszorítottam a levegőjét. Ha az érkező Estellára gondoltam, oly szennyesnek éreztem magam, hogy még akkor sem szellőztettem ki igazán Wemmick üvegházának emlékét, mikor már a kocsi befutott, s ablakában megpillantottam Estella arcát, és felém intő kezét.

Miféle névtelen árnyék suhant el ismét a szemem előtt?
 

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Prémes utazóruhájában Estella szebb volt, mint valaha, ezt még az én elvakult szemem is meglátta. Kedvesebben is viselkedett velem, mint eddig, s én úgy gondoltam, Havasham kisasszony tanácsára.

Ott álltunk a kocsiállomás udvarán, és megmutatta nekem, melyik a poggyásza. Mikor már egy halomban volt minden, csak akkor tértem észhez, hogy tulajdonképp mindenről elfelejtkeztem, csak őróla nem, és utazása végcéljáról semmit sem tudok.

– Richmondba megyek – közölte. – Szájamba rágták, hogy két Richmond van, az egyik Surreyben, a másik Yorkshire-ben, s nekem a surreybeli Richmondba kell mennen, tíz mérföldnyire innen. Kocsit fogadunk, s ön elkísér. Itt az erszényem, ebből kell a kocsi árát fizetnie. Fogja csak, ne ellenkezzék! Nincs más választásunk, engedelmeskednünk kell a parancsszónak. Mi ketten nem mehetünk a magunk feje után.

Amikor az erszényt nyújtotta és rám nézett, azt reméltem, hogy szemében fölfedezhetem szavainak mélyebb értelmét. Fölényesen emlegette a parancsszót, nem kelletlenül.

– Kocsit kell kerítenem, Estella. Megpihenne valahol addig?

– Hogyne, az utasításhoz híven meg kell pihennem itt, innom egy csésze teát, önnek pedig szórakoztatnia kell engem.

Mintegy parancsszóra karomba fűzte karját, én pedig szóltam a pincérnek (úgy bámulta a kocsit, mintha még soha ilyet nem látott volna), hogy vezessen minket külön társalgóba. Szavamra szalvétát rántott, mintha e varázskulcs nélkül az emeletre föl sem juthatnánk, és egy sötét odúba tessékelt bennünket, melyben megvakult tükör állt (az odú méreteit tekintve, feleslegesen), továbbá egy ajóka-készlet, s egy pár ottfelejtett facipő. Mikor ezt a szobát visszautasítottam, másikba vezetett, melyben harminc személyre méretezett ebédlőasztal merengett, a kandallóban pedig egy nagy darab megpörkölődött papiros, vékára való szénpor alatt. A pincér helytelenítő fejrázások közepette megszemlélte a kialudt tüzet, majd fölvette rendelésemet. Mivel nem kértem mást, csupán „egy csésze teát a hölgy számára”, megtörten távozott.

Úgy véltem s még ma is úgy vélem, hogy e szoba levegője, melyben az istállóbűz a húsleves illatával vegyült, az embert arra a következtetésre juttatta, hogy a fogadó nem jól jövedelmez, s a tulajdonos épp ezért megfőzi a lovakat a resti vendégei számára. A szoba szememben mégis főúri jelleget öltött, amint Estella belépett. Azt gondoltam, hogy vele még ebben a szobában is egész életemben boldog lennék. (Megjegyzendő, hogy e pillanatban egyáltalán nem voltam boldog, magam is nagyon jól tudtam.)

– Kihez megy Richmondba? – kérdeztem Estellától.

– Egy ottani hölgyhöz – felelte –, drága pénzért fizetővendégnek. Mint hallom, a hölgynek módjában áll, hogy engem mindenhová elvigyen és társaságokba bevezessen, szóval embereket mutogasson és embereknek mutogasson.

– Remélem örülni fog majd a változatosságnak és a csodálatnak?

– Magam is remélem.

Oly közönyösen felelt, hogy megjegyeztem: – Úgy beszél magáról, mint valami más emberről.

– Miért, azt már hallotta, hogyan beszélek másokról? Ugyan már – mosolygott Estella vidáman –, csak azt ne várja, hogy magától vegyek leckét. Én a magam módján beszélek. Különben hogy boldogul Pocket úrral?

– Nagyon jól érzem magam náluk, már amennyire... – úgy éreztem, jó alkalmat szalasztanék el most.

– Már amennyire? – ismételte Estella.

– Már amennyire jól érezhetem magam, távol kegyedtől.

– Bolondos gyermek – mondta Estella minden felindulás nélkül –, hogy beszélhet ilyen csacsiságot? Az ön barátja, Matthew úr, azt hiszem különb, mint családjának többi tagja.

– Csakugyan sokkal különb. Senkinek sem ellensége...

–... csupán önmagának – vetette közbe Estella. – Gyűlölöm az ilyenfajta férfiakat. Tehát valóban nem érdek-ember, és fölötte áll a kicsinyes féltékenységnek és marakodásoknak?

– Semmi kétségem nincs afelől, hogy így van.

– Afelől viszont minden kétsége meglehet, hogy családjának többi tagja nem ilyen – Estella komolyan s egyszersmind incselkedőn bólintott –, mert elárasztják Havisham kisasszonyt önre nézve kedvezőtlen jelentésekkel és rágalmakkal. Lesik, befeketítik, leveleket írnak (néha névtelenül), s ön az életük gyötrelme. El sem képzelheti, milyen gyűlölettel viseltetnek ön iránt.

– Remélem, nem árthatnak?

Estella felelet helyett nagyot nevetett. Furcsállottam a nevetését, és zavarodottan tekintettem rá. Mikor abbahagyta – s most nem mímelt finom társasági nevetést, hanem nevetett szíve mélyéből –, megkérdeztem, félénken, már ahogyan beszélni szoktam vele:

– Merem remélni, kegyedet nem mulattatná, ha ártanának?