IX

HIPPOLYTE ÖVE

1

Az egyik dologból következik a másik, mondogatja előszeretettel, különösebb eredetiség nélkül Hercule Poirot.

És hozzáteszi, hogy ez még soha nem bizonyosodott be olyan fényesen, mint az ellopott Rubens esetében.

Hercule Poirot-t nem érdekelte különösebben ez a Rubens. Egyrészt Rubens nem tartozik a kedvenc festői közé, másrészt az ellopásában nem volt semmi rendkívüli. Az ügyet csakis Alexander Simpson iránti szívességből vállalta el, aki mellesleg a barátja volt, valamint egy bizonyos magántermészetű okból, amely nem volt teljesen független a klasszikus irodalomtól!

A lopás után Alexander Simpson Poirot-ért küldött, és kiöntötte neki szíve minden keserűségét. A Rubens friss felfedezés volt, egy eddig ismeretlen remekmű, mindazonáltal a hitelességéhez kétség sem férhetett. A Simpson Galériában kiállított képet fényes nappal ellopták. Ez abban az időben történt, amikor a munkanélküliek ahhoz a taktikához folyamodtak, hogy lefeküdtek az utcakereszteződésekben, és benyomultak a Ritzbe. Egy kisebb csapatuk megjelent a Simpson Galériában is, és a földre vetették magukat egy kifeszített transzparenssel, amelyen ez állt: „A művészet luxus! Adj enni az éhezőknek!” Rendőrt hívtak, a látványra mindenki odacsődült, és miután a törvény keze erőnek erejével eltávolította a tüntetőket, csak akkor vették észre, hogy az új Rubenst ügyesen kivágták a keretéből, és valaki eltávolította azt is!

– Tudja, ez egy egészen kis méretű kép volt – magyarázta Mr. Simpson. – Egy ember könnyen a hóna alá tudta vágni, és kisétálhatott vele, miközben mindenki azokat a szerencsétlen hülye munkanélkülieket nézte.

Amikor elkapták őket, kiderült, hogy a rablásban való öntudatlan közreműködésükért fizettek is nekik. Az volt a dolguk, hogy tüntessenek a Simpson Galériában. De az okát csak utólag tudták meg.

Hercule Poirot ezt szellemes trükknek vélte, de úgy érezte, nincs mit tennie ebben az ügyben. Mint rámutatott, ez egy sima rablás, úgyhogy a nyomozást legjobb lenne a rendőrségre bízni.

– Mondok valamit, Poirot! – jelentette ki Alexander Simpson. – Tudom, ki lopta el a képet, és tudom, hová készülnek vinni.

A Simpson Galéria tulajdonosa szerint egy nemzetközi bűnbanda lopta el a képet egy bizonyos milliomos megbízásából, aki nem röstell műkincseket meglepően alacsony áron venni, és nem kérdezősködik. A Rubenst, mondta Simpson, át fogják csempészni Franciaországba, ahol majd a milliomos birtokába kerül. Az angol és francia rendőrség riadóztatva van, de Simpson azon a véleményen volt, hogy kudarcot vallanak.

– És ha az a mocskos gazember már rátette a kezét a képre, igencsak nehéz dolgunk lesz. A gazdagokkal kesztyűs kézzel kell bánni. Itt lép színre ön. Kényes helyzet lesz. Az ilyesmire ön a legalkalmasabb ember.

Végül hatott a rábeszélés: Hercule Poirot kedvetlenül, de elvállalta az ügyet. Abba is beletörődött, hogy azonnal Franciaországba kell utaznia. Nem igazán lelkesedett a megbízatásáért, de ennek köszönhette, hogy belekerült az eltűnt iskolás lány esetébe, ami annál jobban érdekelte.

A dologról először Japp főfelügyelőtől hallott, aki épp akkor esett be az ajtón, amikor Poirot jóváhagyó szavakkal illette inasa csomagolását.

– No lám! – mondta Japp. – Franciaországba készül, nemde?

– Mon cher- felelte Poirot –, önök hihetetlenül jól informáltak ott a Scotland Yardon.

– Megvannak a magunk kémei – kuncogott Japp. – Simpson ráállította magát erre a Rubens-ügyre. Úgy látszik, nem bízik bennünk! Na de mindegy, én valami egészen más ügyben venném igénybe a segítségét. Ha egyszer úgyis Párizsba utazik, gondoltam, talán üthetne két legyet egy csapásra. Hearn detektívfelügyelő épp odaát dolgozik a francia kollégákkal. Ismeri Hearnt? Remek fickó, de a képzelőerő talán nem a legerősebb oldala. Szeretném kikérni az ön véleményét a dologról.

– Mégis miféle ügyről van szó?

– Eltűnt egy gyerek. Ma este már benne lesz a lapokban. Úgy néz ki, valószínűleg elrabolták. A cranchesteri kanonok lányáról van szó. Kingnek hívják, Winnie Kingnek.

Aztán elmondta az egész történetet.

Winnie Párizsba utazott, hogy Miss Pope angol és amerikai lányok számára fenntartott emelt szintű és zárt körű tanintézetében tanuljon tovább. Winnie a hajnali vonattal jött fel Cranchesterből; a Victoria pályaudvarra egy ilyesmire szakosodott szervezet, az Elders Sisters egy tagja kísérte át, aki átadta Miss Burshaw-nak, Miss Pope helyettesének, és tizennyolc másik lány társaságában útnak indult az átkelőhajóhoz. A tizenkilenc lány átkelt a csatornán, Calais-ban átesett a vámvizsgálaton, felszállt a párizsi vonatra, és megebédelt az étkezőkocsiban. De amikor Párizs határához érve Miss Burshaw megszámolta a fejeket, kiderült, hogy csak tizennyolc lány van!

– Aha! – Poirot biccentett. – Megállt-e a vonat valahol?

– Megállt Amiens-ben, de addigra a lányok már benn ültek az étkezőkocsiban, és mind biztosra mondja, hogy Winnie akkor még velük volt. Mondhatni, akkor „vesztették el”, amikor visszamentek a fülkéikbe. Azaz ő nem ment vissza a másik öt lánnyal a saját kupéjába. Azok nem gondoltak semmi rosszra, azt hitték, valamelyik másik számukra fenntartott fülkében van.

Poirot bólogatott.

– Szóval egészen pontosan mikor látták utoljára?

– Körülbelül tíz perccel azután, hogy a vonat elhagyta Amiens-t. Amikor utoljára látták – Japp zavartan köhécselt –, épp a vécére ment.

– Mi se természetesebb – mondta Poirot. – Van valami még?

– Igen, még egy dolog. – Japp elkomorult. –A kalapját megtalálták a sín mellett, körülbelül tizennégy mérföldnyire Amiens-től.

– De holttestet nem?

– Holttestet nem.

– Személy szerint ön mit gondol a dologról? – kérdezte Poirot.

– Nemigen tudom, mit gondoljak! Mivel holttestnek nincs nyoma, nem eshetett ki a vonatból.

– Megállt a vonat még egyszer Amiens után?

– Nem. Egyszer lassított egy szemaforjelre, de megállni nem állt meg, és kétlem, hogy lelassított volna annyira, hogy valaki épségben leugorhatott volna. Arra gondol, a gyerek esetleg bepánikolt, és meg akart szökni? Az kétségtelen, hogy Winnie csak most kezdte ezt az iskolát, és talán honvágy gyötörte, de tizenöt és fél éves, értelmes kislányról van szó, aki jókedvűen trécselt az egész út alatt.

– Átkutatták a vonatot? – kérdezte Poirot.

– Ó, igen, ezt rögtön megtették, még mielőtt befutottak volna az Északi pályaudvarra. A lány nem volt a vonaton, ez egészen biztos. – Japp elkeseredetten csóválta a fejét. – Egyszerűen eltűnt, felszívódott! Nincs rá magyarázat, Monsieur Poirot. Ez őrület!

– Miféle lány volt?

– Szokványos típus, semmi különös, már amennyire megállapíthatom.

– Ügy értem, hogy nézett ki?

– Van itt nálam róla egy felvétel. Nem kimondottan az a bimbózó szépség.

Japp átnyújtotta a fényképet. Poirot szótlan nézte. A fotó nyurga lányt ábrázolt két lankadt copffal. Nem műteremben készült; a lányt nyilvánvalóan váratlanul kapták lencsevégre. Épp almát evett, az ajkai szétnyíltak, látni engedték fogszabályzóval kordában tartott, enyhén előre-álló fogait. Szemüveget viselt.

– Csúnyácska lány – mondta Japp –, de hát ebben a korban egytől egyig csúnyácskák! Tegnap fogorvosnál jártam. Láttam egy képet a Sketchben a szezon szépéről, Marcia Gauntról. Emlékszem rá, milyen volt tizenöt évesen, amikor rablási ügyben náluk jártam a kastélyban. Csupa pattanás, esetlenség, a fogai szétálltak, a haja összevissza meg minden. Aztán a jó ég tudja, hogy csinálják: egyetlen éjszaka alatt megszépülnek! Kész csoda.

– A nők csodálatos lények – mosolygott Poirot. – Mi a helyzet a gyerek szüleivel? Tudtak valami használhatót mondani?

Japp a fejét rázta.

– Semmit, ami előbbre vitt volna. Az anya magatehetetlen beteg. Szegény öreg King kanonok teljesen értetlenül áll a dolog előtt. Esküdözik, hogy a lány alig várta, hogy mehessen Párizsba, teljesen be volt sózva. Festészetet, zenét meg ilyesmiket akart tanulni. Miss Pope diáklányai a nagybetűs Művészetbe nyernek bevezetést. Nyilván maga is tudja, Miss Pope magániskolája nagyon jó hírnévnek örvend. Rengeteg előkelő lány jár oda. Miss Pope szigorú, igazi sárkány, nagyon sokat kér, és nagyon megválogatja, kit vesz fel.

Poirot felsóhajtott.

– Ismerem a típust. És Miss Burshaw, aki Angliából átvitte a lányokat?

– Nem az a kimondott észlény. Retteg, hogy Miss Pope őt fogja okolni.

– Nincs valami fiatalember a háttérben? –kérdezte eltűnődve Poirot.

Japp a fényképre bökött.

– Úgy néz ki?

– Nem, valóban nem. De akármilyen a megjelenése, attól az alkata még romantikus lehet. Egy tizenöt éves lány már nem annyira fiatal.

– Hát ha a romantikus alkata sinkófálta el arról a vonatról, akkor nekiállok Iányregényeket olvasni! – kiáltott Japp, majd reménykedve nézett Poirot-ra. – Nem jut semmi az eszébe?

Poirot komótosan megcsóválta a fejét. Aztán megkérdezte:

– Véletlenül nem találták meg a cipőjét is a sínek mellett?

– A cipőjét? Nem. Miért pont a cipőjét?

– Csak egy ötlet volt… – dörmögte Poirot.

2

Hercule Poirot épp indult volna le a taxihoz, amikor csengett a telefon. Poirot felvette a hallgatót.

– Tessék!

Japp szólalt meg a vonal túlsó végén.

– De jó, hogy még utolértem! Akció lefújva, öregem. Mire visszajöttem, üzenet várt a Yardon. Előkerült a lány. Az országút mellett találtak rá, tizenöt mérföldre Amiens-től. Szédeleg, egyetlen összefüggő mondatot nem tudtak kihúzni belőle. Az orvos azt mondja, elkábították… Mindenesetre jól van. Nem esett baja.

– Szóval, ezek szerint nincs szükségük a szolgálataimra? – kérdezte megfontoltan Poirot.

– Attól tartok, hogy nincs! Bocsánat a zavarásért!

Japp felszabadultan felnevetett, és letette a kagylót.

Hercule Poirot nem nevetett. Lassan visszaakasztotta villájára a hallgatót. Gondterhelt képet vágott.

3

Hearn detektívfelügyelő kíváncsian nézett Poirot-ra.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekli a dolog, uram – mondta.

– Japp főfelügyelő nem szólt, hogy konzultálni fogok önnel az ügyről?

Hearn biccentett.

– Mondta, hogy valami másik ügyben átjön, és hogy segíteni fog nekünk ennek a rejtélynek a kibogozásában. De nem számítottam önre azok után, hogy a dolog tisztázódott. Azt hittem, a saját munkájával lesz elfoglalva.

– Az még várhat – mondta Hercule Poirot. –Igazából ez az ügy érdekel. Ön rejtélynek nevezte, és azt mondta, hogy már tisztázódott. A rejtély azonban, úgy tűnik, továbbra sincs megoldva.

– Nos, uram, a gyerek visszakerült. És nem esett bántódása. Ez a legfontosabb.

– De ez nem oldja meg azt a kérdést, hogy hogyan került vissza, igaz? Ő maga mit mond? Orvos is vizsgálta, ugye? Az orvos mit mond?

– Azt mondja, hogy a lányt elkábították. Még nem heverte ki teljesen. Úgy néz ki, semmire nem emlékszik azután, hogy elindult Cranchesterből. Minden azt követő esemény szemlátomást kiesett az emlékezetéből. Az orvos véleménye szerint könnyű agyrázkódást kapott. Van egy horzsolás a tarkóján. Azt mondják, az lehet az oka a teljes emlékezethiánynak.

– Ami nagyon kapóra jött valakinek! – jegyezte meg Poirot.

– Arra gondol, uram, hogy a lány alakoskodik? – kérdezte Hearn felügyelő kételkedéssel a hangjában.

– Ön erre gondol?

– Nem, én biztos vagyok benne, hogy nem alakoskodik. Rendes kölyök. Túl fiatal még az ilyesmihez.

– Úgy van, biztosan nem alakoskodik. – Poirot a fejét rázta. – De azért szeretném tudni, hogyan szállt le arról a vonatról. Szeretném tudni, ki áll a háttérben, és szeretném tudni a miértet.

– A miértet illetően én azt mondanám, uram, hogy ez egy emberrablási kísérlet volt. Váltságdíjat akartak kicsikarni a gyerekért.

– De nem tették!

– Megijesztette őket ez a nagy hajcihő, és gyorsan kitették az út mellé.

– És ugyan milyen váltságdíjat remélhettek a cranchesteri székesegyház kanonokjától? –kérdezte Poirot kétkedőn. – Az anglikán egyházi méltóságok nem milliomosok.

Hearn detektívfelügyelő felnevetett.

– Véleményem szerint ezt az egészet úgy, ahogy van, elszúrták, uram.

– Ez az ön véleménye.

Hearn alig észrevehetően elvörösödött.

– És az öné, uram? – kérdezte.

– Tudni szeretném, hogyan párolgott el a lány a vonatról.

A rendőrtiszt arca elfelhősödött.

– Mi tagadás, ez tényleg rejtély. Az egyik percben még ott van, ott ül az étkezőkocsiban, cseverészik a többi lánnyal. Öt perccel később csiribú-csiribá: varázsütésre eltűnik.

– Úgy van, ez csak valami szemfényvesztés lehet! Ki utazott még abban a vasúti kocsiban, amelyikben Miss Pope lefoglalt kupéi voltak?

Hearn felügyelő bólintott.

– Ez lényeges kérdés, uram. Perdöntő. Különösen azért fontos, mert ez volt a vonat utolsó kocsija, és amint az utasok visszatértek az étkezőkocsiból, a kocsik közti ajtókat bezárták. Ezt voltaképpen azért csinálják, nehogy az utasok teát követelve megrohamozzák az étkezőkocsit, mielőtt a személyzet eltakaríthatná az ebéd maradványait, és felkészülhetne. Winnie King a többiekkel visszament a kocsijukba. Az iskola három fülkét foglalt le ebben a kocsiban.

– És a többi fülkében kik voltak? Hearn előhúzta a jegyzetfüzetét.

– Miss Jordan és Miss Butters, két középkorú vénkisasszony svájci úti céllal. Minden a legnagyobb rendben velük, nagy köztiszteletnek örvendenek Hampshire-ban, ahonnan jöttek. Két francia kereskedelmi utazó, az egyik lyons-i, a másik párizsi illetőségű. Mindketten tiszteletre méltó középkorú úriemberek. Egy James Elliot nevű fiatalember és a felesége: kikent-kifent nőci. A férfi rossz hírben áll, a rendőrség különböző kétes tranzakciókkal gyanúsítja, de az ő profilja távolról sem az emberrablás. Mindenesetre a fülkéjüket átkutatták, és semmi sem volt a kézipoggyászában, ami arra utalt volna, hogy köze lenne a dologhoz. Elképzelni se tudom, hogyan is lehetett volna. Már csak egy utas van hátra, egy Párizsba látogató amerikai hölgy, Mrs. Van Suyder. Róla semmit sem tudunk. Rendben lévőnek látszik. Ez minden.

– És egészen biztos, hogy a vonat nem állt meg azután, hogy elhagyta Amiens-t? – kérdezte Poirot.

– Teljes mértékben. Egyszer lelassított, de annyira nem, hogy bárki leugorhatott volna anélkül, hogy súlyosan meg ne sérüljön, vagy akár belehaljon.

– Van itt egy különösen érdekes kérdés – dörmögte Poirot. – Az iskolás lány köddé válik nem messze Amiens-től. Újra előkerül a ködből nem messze Amiens-től. Hol volt közben?

Hearn felügyelő a fejét rázta.

– Így feltéve őrülten hangzik. Ja! Azt mondták, kérdezett valamit cipőkről, mármint a lány cipőjéről. Amikor megtalálták, a cipője rendben rajta volt, de volt egy pár cipő a sínek mellett, egy pályaőr találta meg. Hazavitte, mert jó állapotúnak látszott. Jóféle strapabíró fekete cipő volt.

– Aha! – mondta Poirot elégedetten.

– Nemigen értem ezt a cipődolgot, uram – ébredt fel a kíváncsiság Hearn felügyelőben. – Jelenthet valamit?

– Megerősít egy elképzelést – mondta Poirot. – Egy elképzelést arról, hogyan működött a bűvésztrükk.

4

Miss Pope tanintézete a legtöbb hozzá hasonló intézménnyel együtt Neuillyben székelt. A tekintélyt parancsoló homlokzatra felbámuló Hercule Poirot váratlanul a kapuboltozat alól kiözönlő diáklányáradat kellős közepén találta magát.

Huszonöt lányt számolt meg, sötétkék egyen-kosztümöt viseltek valamennyien, hozzá kényelmetlennek látszó sötétkék angol velúrkalapot, amelyen Miss Pope ízlését dicsérő bíborarany megkülönböztető szalag futott körbe. A lányok tizennégy és tizennyolc év közöttiek voltak, kövérkések és karcsúk, szőkék és feketék, suták és kecsesek vegyesen. Mögöttük, az egyik fiatalabb lány mellett ősz hajú, fontoskodónak látszó nő lépdelt, akit Poirot Miss Burshaw-ként azonosított.

Poirot egy percig csak állt, és nézett utánuk, majd becsengetett, és Miss Pope után érdeklődött.

Miss Lavinia Pope semmiben nem hasonlított helyettesére, Miss Burshaw-ra. Miss Pope igazi egyéniség volt. Miss Pope tiszteletet keltett. Miss Pope legfeljebb a szülők irányában mutatott enyhébb arcot, a világ többi része felé őrizte megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűségét, ami egy tanintézeti igazgatónő számára alapvető kellék.

Ősz haját gondos frizuraválasztással zabolázta meg, kosztümje egyszerre volt puritán és sikkes. Miss Pope-ról lerítt, hogy mindent tud és mindenhez ért.

A szoba, amelyben fogadta Poirot-t, egy kultúrára érzékeny nő szobája volt. Elegáns bútorok, virágok jellemezték, hozzá néhány bekeretezett, ajánlással ellátott portré Miss Pope hírnévre szert tett egykori növendékeiről – legtöbbjük báli ruhában, tollal a hajában, ahogy az udvarnál bemutatták őket. A falon híres műalkotások másolatai és néhány kitűnő akvarellvázlat lógott. Makulátlan tiszta és tükörfényes volt minden. Az ember úgy érezte, egyetlen porszem sem merné venni a vakmerőséget, hogy megtelepedjen egy ilyen szentélyben.

Miss Pope az ítéletükben csak ritkán tévedő emberek határozottságával fogadta Poirot-t.

– Monsieur Hercule Poirot? Természetesen hallottam már önről. Gondolom, Winnie King szerencsétlen ügyében jött. Nagyon elkeserítő eset.

Miss Pope nem látszott elkeseredettnek. A katasztrófát úgy kezelte, ahogy kellett: szakszerűen, miáltal a dolog már-már jelentőségét vesztette.

– Ilyesmi eddig soha nem történt – mondta Miss Pope olyan hangsúllyal, amelyben benne foglaltatott: „és nem is fog”.

– A lány most kezdte itt az első évet, ugye? – kérdezte Hercule Poirot.

– Igen.

– Beszélgetett a felvétele előtt Winnie-vel és a szüleivel?

– Most nem, de két évvel ezelőtt igen, amikor Cranchesterben időztem, mellesleg épp a püspök úrnál jártam…

(A hangsúly jelentése: „Tud követni, ugye, ugye? Én olyasvalaki vagyok, aki püspököknél vendégeskedik.”)

– Ottlétemkor ismerkedtem meg a kanonok úrral és Mrs. Kinggel. Mrs. King sajnos rokkant. Akkor találkoztam Winnie-vel. Nagyon jól nevelt lány, igen erős benne az érdeklődés a művészetek iránt. Mondtam Mrs. Kingnek, hogy egy-két év múlva örömmel látnám a lányt itt nálam, amint az általános tanulmányait befejezte. Mi itt a képzőművészetekre és a zenére összpontosítunk, Monsieur Poirot. A lányok az Operába és a Comédie Francaise-be járnak, meg előadásokra a Louvre-ba. A legeslegjobb szakembereket hívjuk el ide, hogy oktassák őket zenére, éneklésre, festészetre. Az a célunk, hogy széles körű műveltséget adjunk.

Miss Pope-nak hirtelen eszébe jutott, hogy Poirot nem szülő. Rögtön hangot váltott.

– Mit tehetek önért, Monsieur Poirot?

– Arra lennék kíváncsi, hogy jelenleg mi a helyzet Winnie-vel.

– King kanonok eljön Amiens-be, és visszaviszi magával Winnie-t. Ennél okosabbat nem tehetünk azután, hogy a gyermek micsoda megrázkódtatásokon ment át. Nem fogadhatunk lelki sérült növendékeket. Nem vagyunk berendezkedve gyermekápolásra.

Megmondtam a kanonok úrnak, hogy szerintem legjobban tenné, ha hazavinné a gyermeket.

Hercule Poirot egyenesen rákérdezett:

– Ön szerint mi történt valójában, Miss Pope?

– Fogalmam sincs, Monsieur Poirot. Az egész dolog, már ahogy elmondták nekem, teljesen hihetetlenül hangzik. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a tantestületem lányok felügyeletével megbízott tagját nem érheti semmi vád, hacsak az nem, hogy talán előbb is felfedezhette volna a lány eltűnését.

– Netán felkeresték önt a rendőrségtől? –kérdezte Poirot.

Futó borzongás kerítette hatalmába Miss Pope fenséget árasztó alakját. Jéghideg hangon mondta:

– Egy bizonyos Monsieur Lefarge felkeresett a prefektúráról, hátha valamifajta értelmes megvilágításba tudom helyezni a dolgokat. Természetesen nem állt módomban. Ő akkor azt kérte, hogy átvizsgálhassa Winnie útiládáját, amely természetesen megérkezett ide a többi lányéval. Elmondtam neki, hogy az útiládát valaki más rendőri megbízott már elkérte. Gondolom, a bal kéz ott se tudja, mit csinál a jobb. Röviddel ezután telefonon felhívtak azzal, hogy nem adtam oda Winnie összes ingóságát. Ezt az ügyet villámgyorsan rendeztem. Az ember ne engedjen a hivatalos szervek zsarolásának.

Poirot mély levegőt vett.

– Ön csodálatra méltó bátorsággal van megáldva, Mademoiselle – mondta. – Jól sejtem, amikor Winnie útiládája megérkezett, ki is pakolták?

Miss Pope szemlátomást parányit zavarba jött.

– Nálunk ez a szokás – mondta. – Bennünket szigorú szokások mozgatnak. Ahogy beérkeznek a lányok útiládái, kipakolják őket, és úgy rendeznek el mindent, ahogy azt elvárom. Winnie dolgait a többi lányéval együtt kipakolták. Természetesen később vissza lett pakolva, úgyhogy az útiládát pontosan úgy adtuk át, ahogy megérkezett.

– Pontosan? – Poirot odasétált a falhoz. – Ez a kép bizonnyal a híres cranchesteri hidat ábrázolja a háttérben a katedrálissal.

– Önnek teljesen igaza van, Monsieur Poirot. Winnie ezt kétségtelenül ajándéknak festette. Az útiládájában volt becsomagolva, rajta felirattal: „Miss Pope-nak Winnie-től”. Igazán kedves figyelmesség egy kislánytól.

– Aha! – mondta Poirot. – És mi a véleménye magáról a festményről?

Poirot jómaga már számos festményt látott a cranchesteri hídról. Ez olyan téma volt, amely évről évre felbukkant az akadémiai kiállításokon, hol az olajfestmények között, hol az akvarellmunkák termében. Poirot-nak már volt szerencséje látni jól megfestve, középszerűen megfestve és unalmasan megfestve. De ilyen csapnivaló mázolmányt, mint ott a falon, még soha nem látott.

Miss Pope elnézően mosolygott.

– Az ember nem veheti el a növendéke kedvét, Monsieur Poirot – mondta. – Winnie természetesen majd ösztönzést kap jobb munkák elkészítésére.

Poirot eltűnődve megjegyezte:

– Nem lett volna kézenfekvőbb a számára, ha vízfestékkel dolgozik?

– De igen. Nem tudtam, hogy olajjal próbálkozik.

– Aha – mondta Hercule Poirot. – Megengedi, Mademoiselle?

Leakasztotta a képet, és az ablakhoz vitte. Gondosan megvizsgálta, majd felpillantott.

– Arra fogom kérni, Mademoiselle, hogy adja nekem ezt a képet.

– Na de, Monsieur Poirot, őszintén szólva…

– Nehogy azt mondja, hogy igazán ragaszkodik hozzá! Ez egy pocsék festmény.

– Ó, hát művészi értéke nincs, azt elismerem. De ez egy növendékünk munkája, és…

– Biztosíthatom önt, Mademoiselle, hogy ez a kép semmiképpen sem illik erre a falra.

– Nem tudom, miért mond ilyeneket, Monsieur Poirot.

– Egy pillanat, és bebizonyítom.

– Egy üveget, egy szivacsot és néhány rongydarabot halászott elő a zsebéből.

– Először is elmondok önnek egy kis történetet, Mademoiselle. Erősen hasonlítani fog ahhoz a történethez, amelyben a rút kiskacsa hattyúvá változott.

Beszéd közben a keze szorgalmasan járt. Terpentinszag töltötte meg a szobát.

– Önnek nyilván nem kenyere a revüszínház – kezdte.

– Nem, az az igazság, én valahogy közönségesnek érzem…

– Kétségtelenül közönséges, de olykor nagyon tanulságos. Nemrég láttam egy ügyes revüszámot, amelyben a művésznő egészen rendkívüli módon váltogatta a személyiségét. Az egyik jelenetben nagyszerű és elragadó kabarésztárt alakított. Tíz perccel később át-vedlett tornadresszt viselő vézna, sápadt, orr-polipos kislánnyá. Újabb tíz perc múlva már rongyokba bújt cigánylányként mondott jövendőt egy cirkuszoskocsi mellett.

– Nem vonom kétségbe, de nem értem…

– Pedig épp azt mutatom be, hogyan működött a bűvésztrükk a vonaton. Winnie a szőke copfjával, szemüvegével, idomtalan fogszabályzójával bemegy a toalettre. Negyedórával később előjön mint „kikent-kifent nőci”, hogy Hearn detektívfelügyelő megfogalmazásával éljek. Selyemharisnya, magas sarkú cipellő, továbbá nercbunda, hogy eltakarja a diákegyenruhát, és egy kalapnak titulált merész kis bársonydarab a fürtjei fölé, no és az arca… No igen, az arcán pirosító, púder, szájrúzs, szemfesték! Ki tudja, milyen is valójában egy átváltozóművész igazi arca?! Tán csak a Jóisten! De önnek, Mademoiselle, gyakran kell tapasztalnia, hogy a suta iskolás lány hogyan változik át szinte csodával határos módon bájos és igéző első bálozóvá!

Miss Pope-nak a lélegzete is elakadt.

– Azt akarja mondani, hogy Winnie King elmaszkírozta magát?

– Nem Winnie King, dehogy. Winnie-t elrabolták, miközben átutazóban volt Londonon. A helyét a mi kis átváltozóművészünk foglalta el. Miss Burshaw sosem látta Winnie Kinget: honnan tudhatta volna, hogy az a csálé copfú, fogszabályzós iskolás lány egyáltalán nem Winnie King? Idáig rendben, csakhogy a szélhámos nem engedhette meg magának, hogy valóban meg is érkezzen ide, minthogy ön ismeri az igazi Winnie-t. Úgyhogy csiribú-csiribá, Winnie eltűnik a toalettben, és előjön mint Jim Elliot neje, akinek az útlevelébe bele van jegyezve a felesége! A szőke copfok, a szemüveg, a pamutzokni, a fogszabályzó kis helyen elférnek. De az ormótlan cipőtől és a merev angolkalaptól más módon kell megszabadulni, úgyhogy kirepülnek az ablakon. Később az igazi Winnie-t áthozzák a csatornán: egy Angliából Franciaországba szállított beteg, félig eszméletlen gyereket nem keres senki. Szépen kirakják egy autóból az országút mellett. Ha szkopolaminnal mindvégig elkábították, akkor a vele történtekből nemigen fog emlékezni semmire.

Miss Pope Poirot-ra bámult.

– De miért? – kérdezte. – Mi oka lehet ennek eszement maskarádénak?

– Winnie poggyásza! – felelte Poirot ünnepélyesen. – Ezek az emberek át akartak csempészni valamit Angliából Franciaországba, olyasvalamit, amit minden vámos égre-földre keres: igazság szerint egy lopott holmit. És mi lehet biztonságosabb, mint egy iskolás lány útiládája? Ön tudja legjobban, Miss Pope, micsoda hírneve van a tanintézetének. A Gare du Nord-on a kis bentlakó mademoiselle-ek útiládáit en bloc továbbengedték. Ez mégiscsak Miss Pope jól ismert angol iskolája! És aztán, a gyerekrablás után mi se természetesebb, mint hogy a gyerek poggyászáért küldenek, látszólag a prefektúráról!

Hercule Poirot mosolyogva folytatta.

– De szerencsére ebben az iskolában az a szokás, hogy az útiládákat megérkezés után kipakolják, így kikerült az ön ajándéka is Winnie-től, de nem ugyanaz az ajándék, amelyet Winnie elcsomagolt Cranchesterben.

Poirot Miss Pope felé indult.

– Ön nekem adta ezt a képet. Nézze meg most, és kénytelen lesz elismerni, hogy nem ide való, az ön zárt körű iskolájába!

Felemelte a vásznat.

Mintegy varázsütésre, a cranchesteri híd eltűnt. A képen egy tobzódó, érett színekkel megfestett mitologikus jelenet látszott.

– A Hippolyte öve – mondta Poirot csendesen. – Hippolyte Herkulesnak adja az övét. Rubens festménye. Igazi műremek, mais tout de mérne nem kimondottan illik az ön dolgozószobájába.

Miss Pope kissé elpirult.

Hippolyte keze az övén nyugodott: azon kívül nem viselt semmi mást… Herkulesen is csak egy oroszlánbőr volt könnyedén átvetve a bal vállán. Telt, kéjsóvár rubensi testek…

Miss Pope visszanyerte az önuralmát.

– Csodálatos festmény… Mindazonáltal, ahogy ön is mondja, az embernek figyelemmel kell lennie a szülői érzékenységre. Néhányan hajlamosak egyfajta szűklátókörűségre… Ha érti, mire gondolok…

5

Poirot alig tette ki a lábát az épületből, megrohamozták. Nagy csapat lány, teltek, soványak, szőkék, feketék kerítették be, zárták ostromgyűrűbe, tiporták le.

– Mon Dieu! – mordult fel. – Ez aztán az amazonok támadása!

– Hírét vettük… – kiáltott egy szöszke égimeszelő.

Közelebb nyomultak. Hercule Poirot megadta magát. Elnyelte az ifjonti, harsogó nőiesség hulláma.

Huszonöt lányhang szólalt meg különböző hangfekvésben, de mind ugyanazt a bűvös mondatot fuvolázta:

– Monsieur Poirot, kérek egy autogramot…

X

GERYON GULYÁJA

1

– Tényleg bocsásson meg, amiért így rátörtem önre, Monsieur Poirot!

Miss Carnaby két kézzel markolászta kézitáskáját, és előredőlve, nyugtalanul meredt Poirot arcába. Szokásához híven most is lihegett.

Hercule Poirot szemöldöke megemelkedett.

– Emlékszik rám, ugye? – kérdezte feldúltan Miss Carnaby.

Hercule Poirot szeme felcsillant.

– Hogyne emlékeznék önre! – mondta. – Ön az egyik legeredményesebb bűnöző, akivel valaha találkoztam az életben!

– Jaj, istenem, Monsieur Poirot, muszáj ilyeneket mondania? Ön olyan kedves volt hozzám. Emilyvel gyakran emlegetjük, és ha látunk bármit az újságban magáról, rögtön kivágjuk, és füzetbe ragasztjuk. Ami pedig Augustust illeti, megtanítottuk egy új mutatványra. Ha azt mondjuk neki, hogy „Halj meg Sherlock Holmes kedvéért! Halj meg Mr. Fortune kedvéért! Halj meg Sir Henry Merrivale kedvéért! Halj meg Monsieur Hercule Poirot kedvéért!”, akkor ledobja magát a földre, és úgy elterül, mint egy darab fa: tökéletesen mozdulatlanul fekszik, amíg nem szólunk!

– Ez nagyon megtisztelő – mondta Poirot. –És hogy van ce cher Auguste?

Miss Carnaby összekulcsolta a kezét, és minden ékesszólását latba vetette kínai pincsije dicséretében.

– Ó, Monsieur Poirot, az az állat okosabb, mint valaha. Mindent tud. Tudja, a minap épp egy babakocsis gyermekben gyönyörködtem, amikor hirtelen rántást éreztem: Augustus igyekezett minden erejével elharapni a pórázt. Hát nem okos?

Poirot hunyorított.

– Úgy sejtem, Augustusból sem hiányoznak azok a bűnözői hajlamok, amikről az imént beszéltünk!

Miss Carnaby nem nevetett. Kedves, pufók arcán aggodalom és szomorúság ült. Elfúló hangon mondta:

– Ó, Monsieur Poirot, annyira aggódom.

– Mi a baj? – kérdezte Poirot nyájasan.

– Tudja, Monsieur Poirot, félek, tényleg félek, hogy menthetetlenül megrögzött bűnözővé leszek, már ha szabad így mondanom. Folyton ilyesmin jár az eszem!

– Milyesmin?

– Furcsábbnál furcsább ötleteim támadnak. Tegnap például egy postahivatal kirablásának tényleg egészen kézenfekvő terve jutott az eszembe. Nem gondolkodtam rajta: egyszerűen csak jött! És egy másik zseniális módszer is a vámszabályok kijátszására. Az a meggyőződésem, a legteljesebb meggyőződésem, hogy működne.

– Valószínűleg igen – mondta Poirot szárazon. – Az ön ötleteinek mindig megvan ez a veszélyük.

– Ez nagyon aggaszt engem, Monsieur Poirot. Engem szigorú elvek szerint neveltek, számomra semmi sem lehet nyugtalanítóbb, mint hogy ilyen törvénytelen, ilyen igazán bűnös gondolatok jutnak az eszembe. Azt hiszem, részben az is a baj, hogy rengeteg szabad időm van mostanában. Otthagytam Lady Hoggint, és most egy idős hölgy alkalmazásában állok: naponta felolvasok neki, és a leveleit írom. A levelekkel hamar végzek, és ahogy a felolvasásba belekezdek, ő elalszik, és én ott maradok tétlenül, jártatom az agyamat, és mindannyian tudjuk, hogy a sátán az ilyen tétlenül járó agynak örül a legjobban.

– Ugyan, ugyan – mondta Poirot.

– Nemrég olvastam egy könyvet, egy egészen újszerű könyvet, németből fordították. Nagyon érdekes megvilágításban tárgyalja a bűnözői hajlamot. Az embernek, ezt szűrtem le belőle, szublimálnia kell az ösztöneit. Igazából emiatt jöttem el önhöz.

– Valóban? – kérdezte Poirot.

– Ez a helyzet, Monsieur Poirot. Ügy érzem, igazából nem is annyira bűnös dolog, ha valaki izgalomra vágyik! Az életem sajnos merő unalom. Néha úgy érzem, hogy az a… izé… kampány a kínai pincsikkel volt az egyetlen időszak, amikor igazán éltem. Nagyon helytelenítendő, persze, de mint az a könyv is mondja, az ember nem fordíthat hátat az igazságnak. Azért jöttem el önhöz, Monsieur Poirot, mert azt reméltem, hogy talán lehetséges lenne… lehetséges lenne szublimálni ezt az izgalom utáni vágyat azzal, hogy a jó oldalon élem ki, ha szabad így kifejeznem.

– Vagy úgy! – mondta Poirot. – Ezek szerint egy kollégát üdvözölhetek önben.

Miss Carnaby elpirult.

– Ez nagy önteltség a részemről, tudom. De ön volt olyan kedves…

Elhallgatott. Fakókék szemében volt valami egy kutya rimánkodásából, amely reménytelenül is reménykedik, hogy leviszik sétálni.

– Szóval ez az elképzelése – mondta Poirot vontatottan.

– Természetesen okosnak egyáltalán nem vagyok okos – magyarázkodott Miss Carnaby. –De van tehetségem… az alakoskodásra. Muszáj is, hogy legyen, különben az embert rögtön elbocsátanak a társalkodónői állásból. És mindig úgy találtam, hogy ha valaki ostobábbnak mutatkozik annál, mint amilyen, annak általában jó hozadéka van.

Hercule Poirot nevetett.

– Ön elbűvöl engem, Mademoiselle.

– Ó, drága Monsieur Poirot, maga micsoda aranyos ember! Ezek szerint remélhetek? Történetesen épp most hullt az ölembe egy kisebb örökség… egy egészen aprócska örökség, de lehetővé teszi a nővérem és jómagam számára, hogy beosztással ellegyünk belőle, így hát megengedhetem magamnak, hogy ne kizárólag a fizetést nézzem.

– Meg kell fontolnom, hogy az ön tehetségét hol lehetne legjobban kamatoztatni – mondta Poirot. – Vagy van esetleg saját ötlete?

– Nahát, maga igazi gondolatolvasó, Monsieur Poirot! Aggódom mostanában egy barátnőm miatt. Meg is akartam osztani önnel ezt a gondom. Természetesen szóljon nyugodtan, ha ez az egész csak egy öreglány agyszüleménye, képzelődése csupán. Az ember talán hajlamos eltúlozni a dolgot, és tervszerűséget lát abban is, ami csupáncsak a véletlen műve.

– Nem hiszem, hogy ön túlzásokba esne, Miss Carnaby. Mondja el, mi nyomja a lelkét.

– Nos, van egy barátnőm, egy igen kedves barátnőm, bár az utóbbi években nem túl sokat láttam. Emmeline Cleggnek hívják. Észak-Angliába ment férjhez, jó anyagi körülmények közé került, amin a férje pár évvel ezelőtt bekövetkezett halála sem rontott. Az özvegység azonban boldogtalanná és magányossá tette, és tartok tőle, némiképp előhozta belőle a butaságot és a hiszékenységet. A vallás, Monsieur Poirot, nagy segítséget és erőt tud adni az embernek… valláson persze a hagyományos, ortodox vallást értem.

– Úgy érti, a görög katolikusokat? – kérdezte Poirot.

Miss Carnaby ezen megütközni látszott.

– Ó, nem, dehogy. Az anglikán egyházat. És bár én nem szívelem a római katolikusokat, ők legalább egy elismert egyház. És a metodisták és a kongregacionalisták is mind jól ismert, tiszteletre méltó gyülekezetek. Én ezekről a fura szektákról beszélek. Sorra alakulnak. Egyfajta érzelmi vonzást gyakorolnak, de erősen kétlem, van-e mögöttük igazi lelki tartalom.

– Úgy gondolja, hogy a barátnője egy ilyesféle szekta áldozata?

– Igen. Feltétlen így gondolom. A „pásztor nyája”, így hívják magukat. Devonshire-ban székelnek, egy festői szépségű birtokon a tengerpart mellett. A hívek úgynevezett „visszavonulásra” gyűlnek oda. Ez egy kéthetes időszak vallási szertartásokkal, rituálékkal. Ezenkívül évente három nagy ünnepük van: a „legelősarjadás”, a „legelőkiteljesedés” és a „legelőaratás”.

– Ez az utóbbi sületlenség – jegyezte meg Poirot. – Legelőt nem lehet aratni.

– Az egész egy nagy sületlenség – kapott rajta Miss Carnaby. – A szekta a mozgalom vezetője köré összpontosul, akit „nagy pásztornak” neveznek. Egy bizonyos dr. Andersen. Nagyon jóképű férfi, és azt hiszem, imponáló a fellépése is.

– Ami vonzza a nőket, ugye?

– Attól félek, igen – sóhajtott Miss Carnaby. – Az apám is nagyon jóképű férfi volt. Ami olykor visszás dolgokat szült a parókián. Azon vetélkedtek, ki hímezze az oltárterítőt, aztán ott volt a templomi munka megosztása…

Elmerengve a fejét csóválta.

– A „nagy nyáj” főleg nőkből áll? – kérdezte Poirot.

– Tudtommal legalább háromnegyed részük az. Aki férfi van, az többnyire sült bolond! A mozgalmat a nők tartják fenn… meg persze az adományaik.

– Aha! – mondta Poirot. – Akkor elérkeztünk a lényeghez. Szépítgetés nélkül, ez az egész ön szerint svindli?

– Nekem őszintén ez a meggyőződésem, Monsieur Poirot. És van még egy dolog, ami aggaszt. A tudomásomra jutott, hogy szegény barátnőm annyira belehabarodott ebbe a vallásba, hogy a most megírt végrendeletében az összes vagyonát a mozgalomra hagyta.

– Ezt sugallták neki? – vágott közbe élesen Poirot.

– Őszintén szólva nem. Ez teljesen az ő ötlete volt. A nagy pásztor megmutatta neki az utat egy újfajta élethez, úgyhogy minden, amije van, halála után a magasztos ügyre száll. Ami igazán aggaszt…

– Igen? Folytassa!

– Volt több igen gazdag nő az adományozók között. Tavaly hárman is meghaltak közülük.

– Úgy, hogy minden pénzüket erre a szektára hagyták?

– Igen.

– És a rokonaik ebbe szó nélkül beletörődtek? Nagyon csodálkoznék, ha nem mentek volna perre.

– Tudja, Monsieur Poirot, ehhez a gyülekezethez rendszerint magányos nők tartoznak. Olyanok, akiknek nincsenek igazán közeli rokonaik vagy barátaik.

Poirot megfontoltan bólogatott. Miss Carnaby sietve hozzátette:

– Természetesen nincs jogom, hogy bármit is állítsak. Amennyire sikerült utánajárnom, úgy néz ki, nincs semmi gyanús a halálukban. Az egyik, ha jól emlékszem, influenzát követő tüdőgyulladás volt, egy másik pedig gyomorfekély. Semmiféle gyanús körülmény nem merült fel az égadta világon, ha érti, mire gondolok, és az elhalálozások sem a Zöld Lankák menedékben következtek be, hanem odahaza. Nincs kétségem afelől, hogy ezen a téren minden tökéletesen rendben van, mindazonáltal… nos, én nem szeretném, ha valami ilyesmi történne Emmie-vel is.

Összekulcsolta a kezét, a tekintete könyörgőn Poirot-ra meredt.

Poirot egy-két percig némaságba burkolózott. Amikor újra megszólalt, másképp csengett a hangja. Komor és baljós volt.

– Megadná nekem, vagy utánajárna, név és cím szerint kik voltak ezek a szektatagok, akik az utóbbi időben elhaláloztak?

– Természetesen, Monsieur Poirot.

– Mademoiselle – folytatta eltűnődve Poirot –, ön rendkívül bátor és eltökélt nő. Nincs híján a színészi adottságoknak sem. Hajlandó lenne elvállalni egy olyasfajta munkát, ami esetleg nem kis veszéllyel jár?

– Nincs semmi, amit jobban áhítanék – mondta a kalandvágyó Miss Carnaby.

Poirot figyelmeztetőleg felemelte a kezét.

– Ha van egyáltalán kockázat a dologban, akkor az nem lesz lebecsülendő. Ne feledje, ez vagy vaklárma, vagy nagyon is komoly. Hogy melyikről van szó, az csak úgy derülhet ki, ha ön is tagja lesz a „nagy nyájnak”. Azt javaslom, túlozza el, mekkora vagyont örökölt. Ön most egy jómódú nő, akinek nincs semmi határozott célja az életben. Vitatkozzon össze ezzel az Emmeline barátnőjével: jelentse ki, hogy ez a vallás, amit ő felvett, sületlenség. Ő majd minden erejével azon lesz, hogy megtérítse. Hagyja rábeszélni magát, hogy lemenjen a Zöld Lankák-menedékbe. Ott majd áldozatául esik dr. Andersen meggyőző erejének és személyes varázsának. Gondolom, ezt illetően nincs szüksége instrukciókra.

Miss Carnaby szerényen mosolygott.

– Azt hiszem, menni fog a dolog! – duruzsolta.

2

– Nos, barátom, mi szél hozta erre?

Japp főfelügyelő figyelmesen nézte a kis embert, aki feltette a kérdést. Majd szomorúan azt mondta:

– Ez cseppet sem olyan, ami az ínyemre volna, Poirot. ügy utálom ezeket a loncsos hajú, vallási hóbortban szenvedőket, mint a bűnt! Csak átverik a nőket a halandzsájukkal. Ez a fickó azonban óvatos. Nincs semmi, amivel meg lehetne fogni. Csupa hibbant dolog, de ártalmatlan.

– Megtudott bármit erről a dr. Andersenről?

– utánanéztem a múltjának. Ígéretes vegyészi karriernek nézett elébe, amíg ki nem rúgták valamelyik német egyetemről, ügy néz ki, az anyja zsidó volt. Mindig nagyon érdekelték a keleti mítoszok és vallások, az összes szabad idejét ezeknek szentelte, és különböző cikkeket írt ebben a témában. Ezek közül némelyik számomra kész badarságnak hangzik.

– Szóval nincs kizárva, hogy valódi fanatikus?

– Azt kell, hogy mondjam, szakasztott úgy néz ki!

És mi van azokkal, akiknek odaadtam a nevét-címét?

Azokkal nincs mit tenni. Miss Everitt nyombélfekélyben halt meg. Az orvos egészen biztos benne, hogy minden a legnagyobb rendben a kréta körül. Mrs. Lloyddal tüdőgyulladás végzett. Lady Westernnel tuberkulózis. Évek óta szenvedett benne, jóval azelőtt megkapta, hogy ezzel a kompániával összejött volna. Miss Lee tífuszban halt meg: úgy hírlik, valami franciasalátát evett fenn Észak-Angliában, attól fertőződött meg. Hárman közülük az otthonukban estek ágynak és haltak meg, Mrs. Lloyd pedig egy szállodában Dél-Franciaországban. Ami ezeket az elhalálozásokat illeti, nem kapcsolódnak semmilyen módon a nagy nyájhoz vagy Andersen devonshire-i ingatlanához. Véletlen egybeesés az egész. Minden tökéletesen rendben, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Hercule Poirot felsóhajtott.

– És mégis, mon cher, az az érzésem, hogy ez Herkules tizedik munkája, és hogy ez a dr. Andersen a Geryon nevű szörny, akit nekem küldetésem elpusztítani.

Japp aggodalmasan nézett rá.

– Figyeljen ide, Poirot, maga az utóbbi időben nem olvas túl sok zagyva irodalmat?

– Az én megjegyzéseim mindig találóak, világosak és helytállóak – felelte Poirot méltóságteljesen.

– Akár maga is alapíthatna egy új vallást – mondta Japp. – A krédója a következő lehetne: Hercule Poirotnál nincs okosabb ember a földön, ámen. Refrén da capo, ad libitum!

3

– Itt a béke az, ami a legcsodálatosabb! – Miss Carnaby átszellemülten, hatalmas kortyokban habzsolta a levegőt.

– Én megmondtam neked, Amy – mondta Emmeline Clegg.

A két barátnő a hívogatóan áttetsző kék tengerre néző lejtőn üldögélt. Harsogó zöld volt a fű; a föld és a sziklák sötétvörös fényben izzottak. Az újabban Zöld Lankák-menedéknek nevezett kicsiny birtok egy körülbelül hatholdnyi hegyfokon terült el. Csak egy keskeny földnyelvvel kapcsolódott a szárazföldhöz, úgyhogy szinte szigetnek számított.

Mrs. Clegg nagy átéléssel szavalni kezdett:

– Vöröslő ország, fény és ígéret földje, hol a háromszoros sorsnak kell beteljesülnie!

Miss Carnaby mélyet sóhajtott, és azt mondta:

– A Mester ezt milyen szépen mondta a tegnap esti szertartáson!

– Várj csak, mit fogsz szólni a ma estihez! Ma este ünnep van, legelőkiteljesedés! – felelte a barátnője.

– Ó, már alig várom – mondta Miss Carnaby.

– Csodálatos szellemi élményként fogod megtapasztalni – ígérte a barátnője.

Miss Carnaby egy hete érkezett a Zöld Lankák menedékbe. A következő szavakkal állított be:

– Szóval mi ez az ostobaság? Most őszintén, Emmie, egy olyan értelmes nő, mint te… stb. stb.

A dr. Andersennel való bemutatkozó találkozás során pedig már az elején leszögezte:

– Nem szeretném ittlétem okát hamis színben feltüntetni, dr. Andersen. Az apám az anglikán egyház lelkésze volt, és én sohasem inogtam meg a hitemben. Nem hódolok be pogány tanoknak.

A jól megtermett, aranyszőke férfiú rámosolygott. A mosolya jókedvről és megértésről árulkodott. A férfi megbocsátón nézett a vele pont szemközt ülő kövérkés, meglehetősen harcias nőszemélyre.

– Kedves Miss Carnaby! – mondta. – Ön Mrs. Clegg barátnője, és mi szívesen látjuk ebben a minőségében. És higgye el, a mi tantételeink nem pogányak. Itt mi minden vallást örömmel fogadunk, és ugyanolyan tiszteletben részesítjük.

– Mindet azért nem kéne – vetette oda a néhai Thomas Carnaby tiszteletes nyakas leánya.

A Mester hátradőlt a székében, és zengő hangon így szólt:

– Atyám házában sok szoba van… Gondoljon erre, Miss Carnaby.

A fogadószobából eltávozva Miss Carnaby odasúgta a barátnőjének:

– Tényleg nagyon jóképű férfi.

– Igen – felelte Emmeline Clegg. – De a szellemisége a legcsodálatosabb.

Miss Carnaby egyetértett. A barátnőjének igaza volt, ezt érezte maga is, a megtisztultság auráját, a szellem kisugárzását…

Visszafogta magát. Nem azért jött ide, hogy a nagy pásztor szellemi vagy másmilyen varázsának a prédájául essen. Maga elé képzelte Hercule Poirot-t. Egészen távolinak tűnt, és furcsán e világinak…

Amy, Amy, fékezd magad, figyelmeztette magát Miss Carnaby. Ne feledd, miért vagy itt…

De ahogy a napok peregtek, azon kapta magát, hogy szinte ellenállás nélkül behódol a Zöld Lankák áhítatának. A béke, a keresetlenség, az egyszerű, mégis ízletes ételek, a szertartások szépsége, bennük a szeretetről és az imádatról szóló énekekkel, a Mester egyszerű, mégis megindító szavai, melyekkel csupa olyasmire szólít fel, ami az emberi értékek közt a legjobb és legmagasztosabb – a világ minden viszálya és rútsága ki volt rekesztve innen. Itt csak a béke és a szeretet honolt…

És aznap este volt a nyár nagy ünnepsége, a legelők kiteljesedésének ünnepe. Amely során őt, Amy Carnabyt gyülekezeti taggá avatják: eggyé válik a nyájjal.

Az ünnepséget a Beavatottak Szent Karámjának nevezett csillogó fehér betonépületében tartották. Itt gyülekeztek a hívek nem sokkal napnyugta előtt. Juhbőr mellényt és sarut viseltek. A karjuk csupaszon maradt. Dr. Andersen egy emelvényen állt a karám közepén. A sudár termetű, aranyszőke hajú, kék szemű férfi a szőke szakállával, markáns arcélével vonzóbb nem is lehetett volna. Zöld köntösbe öltözött, és arany pásztorbot volt nála.

A magasba emelte, és a gyülekezetre halálos csend borult.

– Hol vannak a juhaim?

– Itt vagyunk, ó, pásztor! – hangzott a válasz a tömegből.

– Töltsétek meg a szíveteket hálával és örömmel. Ez az öröm ünnepe.

– Ez az öröm ünnepe, és mi örömmel vagyunk töltekezve.

– Számotokra ne legyen többé keserűség, ne legyen többé fájdalom. Csak öröm!

– Csak öröm…

– Hány feje van a pásztornak?

– Három feje van: egy fej aranyból, egy fej ezüstből, egy fej zengő bronzból.

– Hány teste van a juhnak?

– Három teste van: egy test húsból, egy test kárhozatból, egy test fényből.

– Hogyan nyertek befogadást a nyájba?

– A vér szentsége által.

– Készen vagytok-e e szentség felvételére?

– Készen.

– Kössétek be a szemetek, és nyújtsátok ki a jobbotokat!

A hívők engedelmesen bekötötték a szemüket az erre a célra biztosított zöld színű kendőkkel. A többiek példáját követve Miss Carnaby is előrenyújtotta a karját.

A nagy pásztor elhaladt nyájának sorai között. Apró kiáltások hallatszottak, fájdalmas vagy gyönyörteli nyögések.

Miss Carnaby indulatosan azt mondta magában: Ez az egész kész istenkáromlás! Az ilyesfajta vallási hisztéria elítélendő. Meg kell őriznem a nyugalmamat, és meg kell figyelnem, hogyan reagálnak a többiek. Engem nem kerít hatalmába… Engem nem…

A nagy pásztor odaért hozzá. Miss Carnaby érezte, hogy a kezét megfogják, feltartják, aztán éles, metsző fájdalmat érzett, mintha tűt szúrtak volna belé. A nagy pásztor halkan mormolta:

– A vér szentsége telítsen el örömmel…

Továbblépett.

Nemsokára parancsszó harsant.

– Vegyétek le a kendőt, és adjátok át magatokat a lelki gyönyöröknek!

A nap már alábukóban volt. Miss Carnaby körülnézett. A többiekkel együtt lassan kifelé haladt az épületből. Hirtelen felszabadultnak, boldognak érezte magát. Leomlott a selymes, puha fűbe. Honnan vette, hogy ő magányos középkorú nő, aki senkinek se kell? Az élet csodálatos – ő maga is csodálatos! Vele van a gondolat hatalma – és az álomé. Nincs semmi, amit ne tudna véghezvinni!

Vad örömmámor csapott magasra benne. Hittársait figyelte körülötte: hirtelen mintha mindenki aránytalanul megnőtt volna.

Mintha lábra keltek volna a fák… – mondta magában áhítattal.

Felemelte a kezét. Ez tudatos mozdulat volt: a földgolyó csak az ő parancsaira vár. Caesar, Napóleon, Hitler – szegény, szánalmas, jelentéktelen figurák! Fogalmuk se lehet róla, hogy ő, Amy Carnaby mire képes! Holnap megteremtheti a világbékét, a nemzetek közti barátságot. Nem lesz többé háború, nem lesz többé szegénység, betegség. Ő, Amy Carnaby megvetheti az új világ alapjait.

De fölösleges a sietség. Az idő végtelen… Percre perc, órára óra jön. Miss Carnaby úgy érezte, mintha keze-lába ólomból volna, de a gondolatai önfeledten csapongtak. Ha úgy tetszik, bekalandozhatja az egész világegyetemet. Elaludt, de alvás közben is álmodott… Végtelen terekről… hatalmas épületekről… egy új és csodálatos világról…

A világ fokozatosan zsugorodott. Miss Carnaby felásított. Megmozgatta elmerevedett tagjait. Mi történt tegnap óta? Végigálmodta az éjszakát…

Fenn volt a hold. Fényénél Miss Carnaby éppen kivehette óráján a mutatókat. Nagy megdöbbenésére háromnegyed tízen álltak. A nap, ezt biztosan tudta, nyolc óra tízkor ment le. Alig telt el valamivel több mint másfél óra? Ez lehetetlen. És mégis…

– Nagyon érdekes – dünnyögte magában Miss Carnaby.

4

– Nagyon fegyelmezetten be kell tartania az utasításaimat – mondta Hercule Poirot. – Érti, ugye?

– Ó, igen, Mr. Poirot. Megbízhat bennem.

– Tett említést arról, hogy szándékában áll támogatni a szektát?

– Igen, Mr. Poirot. Magával a Mesterrel… pardon, dr. Andersennel beszéltem. Mély átéléssel elmondtam neki, hogy micsoda lelki megvilágosodást jelentett számomra ez az egész, pedig gúnnyal telve jöttem ide, és elszánással, hogy a hitemet megtartom. És… őszintén szólva nem is nagyon kellett erőlködnöm, hogy ilyesmiket mondjak. Tudja, dr. Andersennek fantasztikus vonzereje van.

– El tudom képzelni – vetette közbe Hercule Poirot szárazon.

– Egészen meggyőző a modora. Az ember tényleg úgy érzi, hogy őt a pénz egyáltalán nem érdekli. „Adj, amennyit tudsz”, ezt mondta azzal a lekenyerező mosolyával. „Ha semmit nem tudsz adni, az se baj. Attól még a nyájhoz tartozol.” Azt feleltem: „Jaj, dr. Andersen, annyira azért nem állok rosszul. Épp most örököltem egy tekintélyes summát egy távoli rokontól, és bár gyakorlatilag mindaddig nem nyúlhatok a pénzhez, amíg az összes formaságokon nem esünk túl, egy dolgot mihamarabb nyélbe akarok ütni.” És aztán elmondtam neki, hogy végrendeletet készítek, amelyben az egészet a szervezetre kívánom hagyni. Elmondtam, hogy nincsenek közeli hozzátartozóim.

– És ő nagylelkűen elfogadta a hagyatékot?

– Teljesen szenvtelen volt ez ügyben. Azt felelte, sok-sok hosszú év fog eltelni, mire eltávozom, és neki elhihetem, hogy a lelki kiteljesedés hosszú, örömteli élete vár rám. Tényleg olyan megindítóan beszél.

– Efelől nincsenek kétségeim – jegyezte meg Poirot kimérten. Aztán hozzátette: – Citált az egészségi állapotára?

– Igen, Mr. Poirot. Beszámoltam neki, hogy tüdőproblémáim voltak, és hogy ez már nem is egyszer kiújult, de néhány éve a legutóbbi szanatóriumi kezelés remélhetőleg teljesen kigyógyított.

– Kitűnő!

– De tényleg nem értem, hogy ha egyszer a tüdőm makkegészséges, mi szükség van rá, hogy tüdőbetegnek mondjam magam.

– Legyen nyugodt, szükség van rá. Beszélt a barátnőjéről?

– Igen. Szigorúan bizalmasan megsúgtam neki, hogy a drága Emmeline-ra az özvegyi öröksége mellé egy még annál is nagyobb pénzösszeg száll rövidesen egy nagynénitől, aki igen szorosan kötődik hozzá.

– Eh bien, ez egy darabig remélhetőleg biztonságot jelent Mrs. Clegg számára!

– Jaj, Mr. Poirot, valóban úgy gondolja, hogy itt valami nincs rendben?

– Épp ezt iparkodom kideríteni. Találkozott egy bizonyos Mr. Cole-lal odalenn a menedékben?

– A legutóbb, amikor lementem, volt ott egy Mr. Cole. Elég különös ember. Fűzöld rövidnadrágban jár, és csakis káposztát eszik. O az egyik legfanatikusabb hívő.

– Eh bien, minden jól alakul. Minden elismerésem az eddig végzett munkájáért. Most már jöhet az őszi ünnepség.

5

– Miss Carnaby! Várjon egy pillanatra!

Mr. Cole karon ragadta Miss Carnabyt. A szeme lázasan fénylett.

– Látomásom volt… egészen rendkívüli látomásom. Tényleg muszáj elmondanom önnek.

Miss Carnaby felsóhajtott. Némiképp tartott Mr. Cole-tól és az ő látomásaitól. Voltak pillanatok, amikor határozottan úgy érezte, hogy Mr. Cole őrült.

Ráadásul ezeket a látomásait néha nagyon kínosnak találta. Bizonyos szókimondó passzusokra emlékeztették abban a tudatalattiról szóló igencsak újmódi német könyvben, amelyet Devonba jövetele előtt olvasott.

Mr. Cole csillogó szemmel, izgalomtól remegő ajkakkal belefogott.

– Éppen meditáltam, tudja, az élet kiteljesülése járt a fejemben, a legmagasztosabb öröm, amit a gondolat közössége kínál, amikor a szemem hirtelen felpattant, és láttam…

Miss Carnaby megacélozta magát, és abban bízott, hogy amit Mr. Cole látott, az nem az lesz, amit a múltkor – nevezetesen egy isten és egy istennő rituális menyegzőjét az ősi Sumerban.

– Láttam – Mr. Cole egészen közel hajolt, vadul fújtatott, a szemében jól láthatóan (igen, minden kétséget kizáróan) ott lobogott a téboly lángja –, láttam Illés prófétát, ahogy tüzes szekerén leereszkedik a mennyből.

Miss Carnaby megkönnyebbülten sóhajtott fel. Akkor már inkább Illés, gondolta, Illéssel semmi gond.

– Odalent Baál oltárai álltak – folytatta Mr. Cole –, több száz és száz. Egy hang kiáltott rám: Fogadd be szemeiddel, amit látni fogsz, jegyezd fel, és tégy róla tanúbizonyságot…

Elhallgatott. Miss Carnaby udvariasan megkérdezte:

– És?

– Az oltárokra áldozatok voltak odakötözve, tehetetlenül csak a késre vártak. Szüzek és szüzek százával… ifjú, gyönyörű, meztelen szüzek…

Mr. Cole cuppanó hangot adott ki magából. Miss Carnaby elpirult.

– Aztán jöttek a hollók, Északról eljöttek Odin hollói. Összetalálkoztak Illés hollóival, együtt köröztek az égen, aztán lecsaptak, kivájták a szemüket az áldozati személyeknek… Lón jajveszékelés, fogaknak csikorgatása! És kiáltott a hang: „ímé az áldozat! Pecsételje meg a vérszerződést, amely ezen a napon köttetett Jehova és Odin között!” Aztán a papok nekiestek az oltáron fekvőknek, felemelték késeiket, és belemerítették áldozataikba…

Miss Carnaby kétségbeesetten igyekezett szabadulni zaklatójától, akinek mostanra a szadista kéjtől a nyála is kicsordult.

– Bocsásson meg egy percre! – Miss Carnaby sietve leszólította Lipscombot, a Zöld Lankák bejáratánál álló kapusfülke őrét, aki a gondviselés különös kegye folytán épp arra járt. –Nem tudom, nem tudná-e megtalálni nekem a brosstűmet. Valahol errefelé veszthettem el.

Lipscombra nem terjedt ki a Zöld Lankákon eluralkodó általános kellem és emelkedettség. Kurtán csak annyit mordult, hogy nem látott semmiféle brosst. Nem az ő dolga megkeresni az elveszett dolgokat. Megpróbálta lerázni Miss Carnabyt, de ő nem hagyta magát, ott jött mellette, és a brosstűjéről fecsegett, amíg biztos távolságban nem tudta maga mögött a lánglelkű Mr. Cole-t.

Ebben a pillanatban maga a Mester lépett ki a Nagy Karambol, és nyájas mosolya arra bátorította Miss Carnabyt, hogy kiöntse neki a lelkét: nem gondolja-e, hogy Mr. Cole teljesen… teljesen…

A Mester a vállára helyezte a kezét.

– Ki kell űznöd magadból a félelmet – mondta. – A tökéletes szeretet elűzi a félelmet…

– De én azt hiszem, Mr. Cole őrült. Azok a látomásai…

– Ez azért van – mondta a Mester –, mert még tisztátalanul lát… esendő mivolta lencséjén át. De eljő a nap, amikor majd a lélek tükrével lát… lélektől lélekig.

Miss Carnaby meghökkent. Igen, persze, innen nézve… Sietve könnyebb célpontot keresett.

– És azt sem értem – kérdezte –, miért kell Lipscombnak ilyen förtelmesen undoknak lennie.

A Mester ismét megfürdette mennyei mosolyában.

– Lipscomb – mondta – a mi hűséges házőrzőnk. Durva, primitív lélek, de hűséges… a végsőkig hűséges.

Továbbment. Miss Carnaby látta, ahogy megáll Mr. Cole mellett, a kezét a vállára teszi. Miss Carnaby bízott benne, hogy talán a Mester hatására a látomások iránya változni fog.

Mindenesetre az őszi ünnepségig már csak egy hét volt hátra.

6

Az ünnep előtti nap délutánján Miss Carnaby egy kis teázóban találkozott Poirot-val Newton Woodbury álmos kisvárosában. Miss Carnaby kipirult arccal érkezett, és még a szokásosnál is zaklatottabb volt. A teáját kortyolgatva ült, és egy száraz teasüteményt forgatott az ujjai közt.

Poirot számos kérdést feltett, amikre Miss Carnaby kurtán válaszolgatott. Végül ezt kérdezte:

– Hányan lesznek a ünnepségen?

– Azt hiszem, százhúszan. Ott lesz Emmeline, és természetesen Mr. Cole is… Ő mostanában tényleg nagyon furcsán viselkedik. Látomásai vannak. Néhányról beszámolt nekem, tényleg egészen furák. Remélem, őszintén remélem, hogy nem őrült. Aztán elég sok új tag is jelen lesz, csaknem húsz.

– Helyes. Tudja, mit kell tennie?

Miss Carnaby némi habozás után, különös hangon felelt:

– Tudom, mit kötött a lelkemre, Monsieur Poirot…

– Trés bien! Nagyon helyes!

Amy Carnaby tisztán és jól hallhatón befejezte a mondatot:

– De nem fogom azt tenni.

Hercule Poirot rábámult. Miss Carnaby felállt. Hangja pergővé, hisztérikussá vált.

– Ön ide küldött, hogy kémkedjek dr. Andersen után. A legkülönbözőbb dolgokkal gyanúsította. Csakhogy ő egy csodálatos ember, nagy tanító! Hiszek benne egész szívemmel-lelkemmel! És nem fogok többé kémkedni magának, Monsieur Poirot! Én egy vagyok a pásztor juhai közül. A Mesternek üzenete van a világ számára, és mostantól testemmel és lelkemmel hozzá tartozom! És engedje meg, hogy a teámat magam fizessem.

Azzal a drámai hatást kissé lerontva lecsapott az asztalra egy shillinget meg három pennyt, és kiviharzott a teázóból.

– Nom d'un nom d'un nom – dörmögte Hercule Poirot.

A pincérnőnek kétszer is szólnia kellett hozzá, mire rájött, hogy a számlát nyújtja. A pillantása találkozott egy mogorva kinézetű férfi vizsla tekintetével a szomszéd asztalnál. Poirot elvörösödött, fizetett, és kiment.

Az agya lázasan dolgozott.

7

A juhnyáj ismét összegyűlt a Nagy Karámban. Felhangzott a rituális kérdezz-felelek.

– Készen vagytok-e a szentség felvételére?

– Készen.

– Kössétek be a szemetek, és nyújtsátok ki a jobbotok!

A nagy pásztor pompás zöld köntösében végighaladt a várakozók sorfala közt. Miss Carnaby szomszédja, a káposztaevő, látomásos Mr. Cole gyönyörteli nyögést hallatott, ahogy a tű a húsába mélyedt.

A nagy pásztor megállt Miss Carnaby előtt. A karjáért nyúlt…

– El a kezekkel! Hozzá ne…

Hihetetlen, példátlan szavak. Dulakodás, dühödt üvöltés. Zöld kendők repülnek le a szemekről… elképesztő látványban van részük: a nagy pásztor ott vergődik a juhbőrt viselő Mr. Cole és egy másik hívő kezei közt.

Pattogó, hivatalos hangon a hajdani Mr. Cole így szólt:

– …és letartóztatási parancsom van ön ellen. Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, az a bírósági tárgyaláson ön ellen bizonyítékként felhasználható.

Mostanra további alakok bukkantak fel a Nagy Karám ajtajában: kék egyenruhás alakok.

– Itt a rendőrség! – kiáltott valaki. – Elviszik a Mestert! Elviszik a Mestert…

Mindenki döbbenten, elborzadva állt… Számukra a nagy pásztor vértanú volt, akinek az összes nagy tanító példájára mártíromságot kell elszenvednie a külvilág értetlensége és üldöztetése okán…

Eközben Cole detektívfelügyelő gondosan elcsomagolta a nagy pásztor kezéből kihullott injekciós fecskendőt.

8

Poirot nyájasan megrázta Miss Carnaby kezét, és bemutatta Japp főfelügyelőnek.

– Íme, az én bátor kolléganőm!

– Elsőrendű munka volt, Miss Carnaby – mondta Japp főfelügyelő. – Maga nélkül nem boldogultunk volna, az egyszer biztos!

– Jaj, de drága! – Miss Carnaby egészen fel volt ajzva. – Olyan kedves öntől, hogy ezt mondja. Tudja, attól tartok, igazából még élveztem is a dolgot. Az izgalom, tudja, meg hogy szerepet játszhattam. Néha teljesen elragadott a hév. Egészen beleéltem magam, hogy én is olyan buta tyúk vagyok, mint a többiek.

– Ez volt a sikere titka! – mondta Japp. – Hogy ilyen természetesen csinálta. Azt a gazembert ennél kevesebb nem csalta volna lépre. Agyafúrt fickó.

Miss Carnaby odafordult Poirot-hoz.

– Az egy borzasztó pillanat volt ott a teázóban. Nem tudtam, mitévő legyek. Egyik pillanatról a másikra rögtönöznöm kellett.

– Nagyszerűen csinálta! – mondta Poirot melegen. – Azt hittem, valamelyikünknek elment az esze. Egy másodpercre az is megfordult a fejemben, hogy komolyan gondolja.

– Nagyon megdöbbentem – mondta Miss Carnaby. – Miközben bizalmasan beszélgettünk, egyszer csak megláttam az ablaküvegben, hogy a menedék kapuőre, Lipscomb a mögöttem lévő asztalnál ül. Még most se tudom, hogy a véletlen műve volt-e, vagy tényleg engem követett. Mondom, azt tettem, ami a pillanat hevében tőlem telt, és reméltem, hogy ön meg fogja érteni.

– Megértettem. – mosolygott Poirot csak egy ember ült elég közel ahhoz, hogy hallhassa, mit beszélünk, és miután kijöttem a teázóból, úgy rendeztem, hogy kövessék. Miután egyenesen a menedékhez ment, rájöttem, hogy mégiscsak megbízhatom önben, és hogy nem fog visszatáncolni. Viszont féltem, hogy most még nagyobb veszélybe kerül.

– Tényleg… tényleg veszélyben voltam? Mi volt a fecskendőben?

– Elmondja, vagy mondjam én? – kérdezte Japp.

Poirot magánál tartotta a szót.

– Mademoiselle – szólt komoran –, ez a dr. Andersen tökélyre vitt egy módszert, amivel embereket szipolyozhatott ki és gyilkolhatott meg, méghozzá tudományos alapon. Élete legnagyobb részét bakteriológiai kutatásoknak szentelte. Más név alatt biológiai laboratóriumot tartott fenn Sheffieldben. Különböző baciluskultúrákat tenyésztett ki. Az ünnepségeken az volt a szokása, hogy kis, de még hatásos mennyiséget fecskendez be hívőinek a Cannabis indicából, közönséges nevén hasisból. Ez hallucinációkat és örömérzetet okoz. Így kötötte magához hívőit. Ez volt az általa ígért lelki gyönyörök hátterében.

– Nagyon figyelemreméltó – mondta Miss Carnaby. – Tényleg nagyon figyelemreméltó érzés volt.

Hercule Poirot bólintott.

– Ezek voltak tehát a tarsolyában: domináns személyiség, tömeghisztéria-keltő képesség és kábítószer-kínálat. Volt azonban egy további trükkje is. A magányos nők hálából és hitbuzgóságból a vagyonukat végrendeletileg a szektára hagyták. Ezek a nők egymás után elhaláloztak. Odahaza haltak meg, és látszólag természetes okból. Anélkül, hogy a részletekbe túlságosan belebonyolódnék, megpróbálom elmagyarázni. Bizonyos baktériumokból hathatós tenyészetek állíthatók elő. A Coli communis nevű baktériummal például vastagbélfekély okozható. A tífuszbacilust sem nehéz bejuttatni a szervezetbe. A pneumococcust sem. Van egy gümőbacilusokból készült oltóanyag, amely ártalmatlan az egészséges emberre, de a régi gömőkórheget begyullasztja. Ugye, micsoda ördögi fortély? Ezek a végzetes megbetegedések az ország más és más részein történnek, különböző orvosok kezelik őket, gyanúnak még csak az árnyéka sem vetődhet fel. Emellett, mint megtudtam, dr. Andersen egy olyan szert is kikísérletezett, amely egy adott baktérium hatását egyidejűleg késlelteti és fokozza is.

– Egy igazi sátán ez az ember! – kiáltott Japp főfelügyelő.

– Arra kértem, említse meg neki, hogy ön hajlamos a tébécére – folytatta Poirot. – Amikor Cole letartóztatta a doktort, gümőkórbacilus volt a fecskendőjében. Minthogy ön egészséges, önnek nem árthatott volna a szer, ezért akartam, hogy a tüdőbetegségét hangsúlyozza. Rettenetesen féltem, nehogy dr. Andersen valami másfajta bacilus mellett döntsön, de az ön bátorságára tekintettel hagynom kellett, hogy vállalja a kockázatot.

– Ó, az teljesen természetes volt – élénkült fel Miss Carnaby. – Szeretem a kockázatot. Én csak a bikától félek a réten meg a hasonlóktól. De van elég bizonyíték ahhoz, hogy elítéljék azt a szörnyeteget?

Japp vigyorgott.

– Bizonyíték van bőven. A kezünkre került a laboratóriuma, az összes tenyészete, minden!

– Azt hiszem, elképzelhető, hogy gyilkosságok hosszú sorozatát követte el – tűnődött Poirot. – De állítom, hogy ez nem azért történt, mert az anyja zsidó volt, vagy mert elbocsátották arról a német egyetemről. Ez csak mesebeszéd arra, hogy miért jött ide, meg hogy rokonszenvet ébresszen maga iránt. Igazából szerintem tiszta árja vér folyik az ereiben.

Miss Carnaby felsóhajtott.

– Qu 'est ce qu 'il y a? – kérdezte Poirot.

– Eszembe jutott, milyen csodálatos álmot láttam az első ünnepségen… gondolom, a hasis tette. Az egész világot olyan szépen elrendeztem! Vége a háborúknak, vége a szegénységnek, betegségnek, vége minden csúfságnak…

– Szép álom lehetett – mondta Japp irigyen. Miss Carnaby felpattant.

– Haza kell mennem. Emily már nagyon aggódhat. És hallom, drága Augustusomnak is rettenetesen hiányzom.

Hercule Poirot mosolyogva mondta:

– Talán attól félt, hogy az ő példájára ön is „meghal Hercule Poirot-ért”!

XI

A HESPERISEK ALMÁI

1

Hercule Poirot elgondolkozva szemlélte a hatalmas mahagóniasztal mögött ülő férfi arcát, a dús szemöldököt, keskeny szájat, az állkapocs mohóságra valló formáját és a jövőbe látó, átható tekintetet. Amit látott, abból megértette, miért került Emery Power ilyen magas polcra a pénzvilágban.

Poirot pillantása most az asztalon pihenő hosszú, kecses, kifinomult kézfejre siklott, amiből azt is megértette, Emery Power miért híresült el úgy, mint nagy gyűjtő. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán jól ismerték műértését. Művészi igényessége történelmi igényességgel párosult. Neki nem volt elég, ha egy tárgy szép volt; azt is elvárta, hogy története legyen.

Emery Powernál volt a szó. A hangja visszafogott volt: csendes, tiszta hang, amely mindazonáltal hatásosabb volt minden olyannál, amelyik pusztán az erejére hagyatkozik.

– Tudom, mostanában nem vállal sok ügyet. De azt hiszem, ezzel kivételt fog tenni.

– Ezek szerint ez valami nagy jelentőségű ügy?

– Számomra nagy jelentőségű – mondta Emery Power.

Poirot kérdő testtartásban maradt: a feje kissé oldalra biccent. Úgy nézett ki, mint egy tűnődő vörösbegy.

Emery Power folytatta mondandóját.

– Egy műkincs visszaszerzéséről van szó. Hogy egészen pontos legyek, egy reneszánsz kori díszes aranykehelyről. Állítólag VI. Sándor pápáé volt, Roderigo Borgiáé. Időnként átengedte egy-egy nagy becsben álló vendégének, hogy igyon belőle. Az a vendég, Monsieur Poirot, rendszerint meghalt.

– Szép kis történet – dörmögte Poirot.

– Az erőszak végigkíséri a kehely pályáját. Nemegyszer ellopták. Öltek érte, hogy megszerezzék. Véres utat járt be az évszázadok során.

– A benne rejlő érték miatt, vagy valami más okból?

– A benne rejlő érték valóban nem lebecsülendő. Kitűnő ötvösmunka; állítólag Benvenuto Cellini műve. Egy fát ábrázol, amely köré drágakővel kirakott kígyó tekeredik, és az almákat a fán ritka gyönyörű smaragdok alkotják.

Poirot érdeklődése hirtelen feléledt.

– Almák?

– A smaragdok rendkívüli finomságúak, ahogy a rubinok is a kígyóban, de a kehely igazi értéke a történelmi vonatkozásában rejlik. San. Veratrino márki kínálta fel eladásra 1929-ben. A gyűjtők egymásra licitáltak, és végül nekem sikerült megszereznem az akkori árfolyamon számított harmincezer fontért.

Poirot felvonta a szemöldökét.

– Ez aztán fejedelmi összeg! – mormolta. –San Veratrino márkinak szerencséje volt.

– Ha valamit valóban meg akarok szerezni, akkor kész vagyok érte megfizetni, Monsieur Poirot – mondta Emery Power.

– Ön nyilván ismeri a spanyol közmondást – dünnyögte Poirot. – Vedd el, amit akarsz, és fizess meg érte, mondja Isten.

A bankár a homlokát ráncolta, a szemében egy pillanatra haragos láng lobbant.

– Ön filozófusi erényeket csillogtat, Monsieur Poirot – mondta hidegen.

– Elérkeztem abba a korba, amikor az ember elmélkedni kezd, Monsieur.

– Ez kétségtelen. De az elmélkedés nem adja vissza nekem a kelyhemet.

– Úgy véli?

– Szerintem itt tettekre lesz szükség.

Hercule Poirot higgadtan bólintott.

– Sokan esnek hasonló tévedésbe. De bocsásson meg, Mr. Power, eltértünk a tárgytól. Ott tartottunk, hogy a kelyhet San Veratrino márkitól vette.

– Úgy van. De hozzá kell tennem, hogy még azelőtt ellopták, hogy ténylegesen a birtokomba került volna.

– Ez hogy történt?

– Az adásvétel éjszakáján betörtek a márki palotájába, és nyolc-tíz értékes műtárgyat eltulajdonítottak, köztük a kelyhet.

– Milyen lépések történtek ebben az ügyben? Power vállat vont.

– A rendőrség természetesen kezébe vette a dolgot. A betörésről kiderült, hogy egy jól ismert nemzetközi tolvajbanda műve. Kettőt közülük, egy Dublay nevű franciát és egy Riccovetti nevű olaszt elfogtak és elítéltek. Az ellopott tárgyak közül néhányat megtaláltak náluk.

– De a Borgia-kelyhet nem?

– A Borgia-kelyhet nem. Amennyire a rendőrség megállapíthatta, valójában hárman követték el a betörést: az imént említett kettő és egy harmadik, az ír Patrick Casey. Ez az ember profi falmászó volt. Úgy hírlik, igazából ő lopta e1 a tárgyakat. Dublay volt a csapat esze, ő Főzte ki az akciókat, Riccovetti vezette a kocsit, és várt odalent, hogy a szajrét leeresszék neki.

– És mi lett a zsákmánnyal? Három részre osztották?

– Valószínűleg. De meg kell hagyni, a kevésbé értékes műtárgyak kerültek elő. A legismertebb és leglátványosabb darabokat feltehetőleg sietve kicsempészték az országból.

– És mi van ezzel a harmadikkal, ezzel a Caseyvel? Őt nem is állították bíróság elé?

– Ahogy ön érti, úgy nem. Benne járt a korban: a fizikuma már nem volt a régi. Két héttel később lezuhant egy épület ötödik emeletéről, és szörnyethalt.

– Hol történt ez?

– Párizsban. Duvauglier, egy milliomos bankár házát kísérelte meg kirabolni.

– És a kehely azóta sem került elő.

– Így van.

– Nem is kínálták eladásra?

– Biztos vagyok benne, hogy nem. Elárulhatom, nemcsak a rendőrség, de magándetektívek is figyelik, nem bukkan-e fel valahol.

– Mi van a már kifizetett pénzzel?

– A márki kényes a becsületére, fel is ajánlotta, hogy visszafizeti nekem a pénzt, mivel az ő házából lopták el a kelyhet.

– De ön nem fogadta el?

– Nem.

– Miért?

– Fogalmazzunk úgy, hogy nem akartam kiengedni a dolgot a kezemből.

– Úgy érti, hogyha elfogadja a márki ajánlatát, és a kehely előkerül, akkor az az ő tulajdona lett volna, míg így most jog szerint az öné?

– Pontosan.

– Milyen megfontolás állt e döntése mögött? – kérdezte Poirot.

Emery Power mosolyogva válaszolt.

– Rátapintott a lényegre, Monsieur Poirot. Nos, a válasz egyszerű. Azt hittem, tudom, kinél van ténylegesen a kehely.

– Nagyon érdekes. És kicsoda az illető?

– Sir Reuben Rosenthal. Ő nemcsak gyűjtő, de akkoriban személyes ellenségemnek is számított. Számos üzleti ügyben vetélytársak voltunk, és összességében én jöttem ki belőlük jobban. Ellenségeskedésünk a Borgia-kehely körüli vetélkedésben csúcsosodott ki. Mind a ketten meg akartuk szerezni mindenáron. Ez többé-kevésbé presztízskérdés volt. Az árverésen a mi megbízottaink licitáltak egymásra.

– És az ön megbízottja utolsó ajánlatával megszerezte a kelyhet?

– Nem pontosan. Elővigyázatosságból megbíztam egy második ügynököt is, aki látszólag egy párizsi műkereskedőt képviselt. Tudja, egyikünk se lett volna hajlandó engedni a másiknak, de az már szóba jöhetett, hogy egy harmadik fél szerezze meg, akit utólag csendben meg lehet környékezni.

– Szóval némi trükk is volt a dologban.

– Mi tagadás.

– Ami bejött… Sir Reuben rögtön rájött, hogy lóvá tették?

Power mosolygott. A mosolya árulkodó volt.

– Kezdem átlátni a helyzetet – mondta Poirot. – Ön azt hitte, hogy Sir Reuben, aki nem tudott beletörődni a vereségbe, megbízást adott kimondottan a tárgy ellopására?

Emery Power felemelte a kezét.

– Jaj, nem, dehogy! Az úgy túl durva lett volna. Inkább így képzeltem: röviddel ezután Sir Reuben megvásárolt egy ismeretlen eredetű reneszánsz kelyhet.

– Amelynek leírása rendőri körözvényeken szerepel?

– A kehely nem került volna nyilvánosság elé.

– Gondolja, Sir Reuben megelégedett volna pusztán a tudattal, hogy az ő birtokában van?

– Igen. Ráadásul ha elfogadtam volna a márki ajánlatát, az lehetővé tette volna Sir Reuben számára, hogy magánegyezségre jusson vele a későbbiekben, miáltal a kehely törvényesen is a birtokába kerül.

Pár pillanatig hallgatott, azután folytatta.

– A jog szerinti tulajdonlás fenntartásával még esélyem volt rá, hogy visszaszerezzem.

– Úgy érti, hogy módjában állt ellopatni Sir Reubentől? – kérdezte Poirot nyersen.

– Lopásról szó sincs, Monsieur Poirot. Én csupán visszavettem volna a saját tulajdonomat.

– De ha jól értem, a dolog nem sikerült…

– Mégpedig igen jó okból. A kehely sosem volt Rosenthal birtokában!

– Honnan tudja?

– Nemrég egy sor olajvállalat egybeolvadt. Rosenthal és az én érdekeim immár egybeesnek. Jelenleg szövetségesek vagyunk, és nem ellenségek. Őszintén beszéltem vele erről a dologról, és ő azonnal biztosított róla, hogy a kehely sosem került őhozzá.

– És ön hisz neki?

– Igen.

Poirot elgondolkozott, majd így szólt:

– Ezek szerint ön csaknem tíz évig, ahogy mondani szokás, rossz ajtón kopogtatott?

– Igen, pontosan ez történt! – felelte keserűen a bankár.

– És most elölről akarja kezdeni az egészet?

A bankár bólintott.

– És itt jövök én a képbe? – kérdezte Poirot. – Találjak önnek egy másik ajtót ezen a kihűlt, mit mondjak, jéghideg nyomon?

– Ha a dolog egyszerű lett volna, akkor nem láttam volna szükségét, hogy önért küldjek – felelte Emery Power szárazon. – Természetesen ha ön lehetetlennek látja…

Megtalálta a helyes szót. Hercule Poirot kihúzta magát. Hűvösen így szólt:

– Monsieur, én nem ismerem azt a szót, hogy lehetetlen. Mindössze annyit kell tisztáznom magammal, hogy ez az ügy elég érdekes-e, hogy elvállaljam.

Emery Power újra csak mosolygott.

– Ennek az ügynek az az érdekessége, hogy ön szabhatja meg a munkája árát.

A kis ember a nagy emberre nézett. Halkan így szólt:

– Ennyire vágyik arra a műtárgyra? Ezt nem mondja komolyan!

– Fogalmazzunk úgy – felelte Emery Power –, hogy önhöz hasonlóan én sem törődök bele a vereségbe.

Hercule Poirot bólintott. Azt mondta:

– Igen, innen nézve már értem.

2

Wagstaffe felügyelő egészen izgalomba jött.

– A Veratrino-kehely? Hát hogyne emlékeznék rá! Én voltam megbízva az üggyel. Kicsit beszélek olaszul, tudja, úgyhogy lementem, és összedugtuk a fejünket a makarónikkal. A kehelynek mind a mai napig a színét se látták. Fura dolog, meg kell hagyni.

– Ön szerint mi a magyarázat? Kézen-közön eladták?

Wagstaffe a fejét rázta.

– Kétlem. Természetesen az sincs kizárva… De az én magyarázatom jóval egyszerűbb. A cuccot eldugták, és az egyetlen ember, aki a helyet is tudta, meghalt.

– Caseyre gondol?

– Igen. Lehet, hogy valahol Olaszországban rejtette el, de az is lehet, hogy sikerült kicsempésznie az országból. Mindenesetre valahová elrejtette, és a szajré azóta is ott van.

Hercule Poirot felsóhajtott.

– Ez csak egy romantikus elmélet. Olyasmi, mint amikor belenyomták a gyöngyöket Napóleon mellszobrának gipszmásolatába. Csakhogy ez nem holmi ékszer, hanem egy jókora tömör aranykehely. Az ember hajlamos azt hinni, nem is olyan könnyű elrejteni.

– Hát, nem tudom – mondta Wagstaffe bizonytalanul. – Azért szerintem meg lehet csinálni. Betenni a padló alá, vagy ilyesmi.

– Caseynek volt háza?

– Igen. Liverpoolban. – Wagstaffe elvigyorodott. – Ott nem volt semmi a padló alatt. Efelől megbizonyosodtunk.

– Mi a helyzet a családjával?

– A felesége becsületes asszony volt. Tüdővész vitte el. Halálra aggódta magát a férje életvitele miatt. Vallásos volt, hívő katolikus, de nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja. Két éve halt meg. A lány az anyjára ütött: apácának állt. A fiút már más fából faragták: az apja fia. Utoljára azt hallottam róla, hogy Amerikában ül.

Hercule Poirot beírta a kis jegyzetfüzetébe. Amerika.

– Elképzelhető, hogy Casey fia tudja a rejtekhelyet? – kérdezte.

– Nem hiszem. Mostanra már felbukkant volna egy orgazdánál.

– A kelyhet be is olvaszthatták.

– Meglehet. Több mint valószínű, ha engem kérdez. De nem tudom… A gyűjtők szemében igen nagy érték, márpedig a gyűjtőknek igencsak furcsa dolgaik vannak. Maga meg lenne lepve! Időnként az az érzésem – tette hozzá Wagstaffe erényesen –, hogy náluk hiánycikk az erkölcs.

– Aha! Ön meg lenne lepve, ha például Sir Reuben Rosenthal, az ön megfogalmazásával élve, „furcsa dolgokba” keveredne?

Wagstaffe elvigyorodott.

– Kitelik tőle. Nem arról híres, hogy különösebb skrupulusai lennének, ha műkincsekről van szó.

– Mi a helyzet a banda többi tagjával?

– Riccovetti és Dublay súlyos büntetést kaptak. Gondolom, mostanában fognak szabadulni.

– Dublay francia, ugye?

– Igen, ő volt az éceszgéber.

– Hol van a többi bandatag?

– Volt köztük egy lány, Kate-nek hívták, „vörös” Kate-nek. Beállt mint szobalány, aztán kiderített mindent a kégliről: hol tartják a cuccot s a többi. Úgy tudom, a banda felbomlása után Ausztráliába ment.

– Van még valaki?

– Egy Yougouian nevű fickóról is gyanítjuk, hogy hozzájuk tartozott. Kereskedő. Isztambulban székel, de üzlete van Párizsban is. Semmit sem sikerült rábizonyítani. Minden hájjal megkent alak.

Poirot nagyot sóhajtott. Kis jegyzetfüzetébe pillantott: Amerika, Ausztrália, Olaszország, Franciaország, Törökország…

– Övet kerítnék a föld körül…[4] – mormolta.

– Hogyan? – hökkent meg Wagstaffe felügyelő.

– Csak arra céloztam, hogy szemlátomást világ körüli útra lesz szükség – mondta Hercule Poirot.

3

Hercule Poirot-nak szokása volt megbeszélni az ügyeit szemfüles inasával, George-dzsal. Pontosabban Hercule Poirot elejtett bizonyos megjegyzéseket, melyekre George azzal a földhözragadt bölcsességgel válaszolgatott, amire urasági inasként tett szert pályája során.

– Ha azzal a feladattal szembesülne, Georges – mondta Poirot –, hogy a föld öt különböző pontján végezzen nyomozást, hogyan fogna hozzá?

– Nos, uram, a dolog repülővel megy a leggyorsabban, bár egyesek szerint felkavarja a gyomrot. Jómagam ezt nem tudom eldönteni.

– Felmerül a kérdés – tűnődött Hercule Poirot –, Herkules vajon hogyan csinálná.

– Arra a biciklis fickóra gondol, uram?

– Vagy egyszerűbben: mit csinált? – folytatta gondolatmenetét Hercule Poirot. – És a válasz, Georges, hogy éjt nappallá téve utazott. Aztán végül mégiscsak arra kényszerült, hogy információkat szerezzen be, egyes vélemények szerint Prometheustól, illetve Nereustól.

– Valóban, uram? – mondta George. – Még nem hallottam ezekről az illetőkről. Ezek utazási irodák, uram?

A saját hangjába szerelmes Hercule Poirot rendületlenül folytatta.

– Megbízóm, Emery Power csak egyetlen dologban hisz: a tettekben! Pedig haszontalan dolog energiát pazarolni fölösleges tettekre. Van egy aranyszabály az életben, Georges: sose csinálj olyasmit, amit mások is megtehetnek helyetted. Különösen akkor – Hercule Poirot felállt, és a könyvespolc felé indult –, ha nem szabtak határt a költségeknek!

Levett a polcról egy D betűvel jelzett irattartót, és felütötte a DETEKTÍVÜGYNÖKSÉGEK címszónál.

– A modern Prometheus! – dörmögte. – Legyen oly kedves, Georges, jegyezze fel nekem a következő címeket: Messrs. Hankerton, New York; Messrs. Laden and Bosher, Sydney; Signor Giovanni Mezzi, Róma; M. Nahum, Isztambul; Messrs. Roget et Franconard, Párizs.

Kis szünetet tartott, amíg George nem végzett. Azután így szólt:

– És most legyen szíves, nézzen utána, mikor indul vonat Liverpoolba.

– Igen, uram. Liverpoolba utazik, uram?

– Attól tartok, igen. De előfordulhat, Georges, hogy jóval tovább is kell mennem. Ám egyelőre nem.