A fiatal hadnagyon látszott, hogy egy kicsit kényelmetlenül érzi magát, de a vigyora maradt.

- Ja. Nem is olyan rossz.

A következő egy hét az ilyen rajtaütések jegyében telt.

Kerestek egy új búvóhelyet, letáboroztak, aztán vártak. Volt, hogy két órát, de volt, hogy akár két napot is.

A zergek végül persze a nyomukra bukkantak, vagy legalábbis elég közel jutottak hozzájuk a keresgélés közben.

S ekkor a protossok és az emberek lecsaptak rájuk. Mindig csak kisebb csoportokat támadtak meg, villámgyorsan végeztek a zergekkel, s még mielőtt Kerrigan rájuk szabadíthatta volna a fészekalj többi harcosát, már el is tűntek.

Minden egyes rajtaütéssel lenyestek egy darabot Kerrigan seregéből, de mindig nagyon ügyeltek rá, hogy elkerüljék a vele való személyes találkozást.

Raynor ismerte annyira a nőt, hogy tudja, ez a gerillataktika - az, amit régen ő maga is alkalmazott - az őrületbe kergeti Kerrigant.

A protossok persze továbbra is furán viselkedtek, s az emberek úgy érezték, hogy nem oldódtak fel az ellentétek a két faj harcosai között. A zelóták és a Sötét Templomosok minden egyes új táborhelyen azonnal a sztázis-állapotba merültek, s csak időszakosan mutattak némi aktivitást. Viszont az első csata óta - ahol az emberek is derekasan küzdöttek, és kiválóan megállták a helyüket - a protossok már jóval több tisztelettel viseltettek irántuk.

Még azt is megtanulták, hogyan dolgozzanak össze.

A protossok olyan erősek és gyorsak voltak, mint egy-egy erőpáncélos ember, s az energiapengéikkel gyakorlatilag mindent szét tudtak szabdalni, de a távolsági harc nem volt az erősségük.

Az emberek között ezzel szemben remek lövészek is voltak, s a tűzfegyvereikkel meg a vértjeik célkeresőivel kiválóan kiegészítették a protoss harcmodort. Ok indították a támadást, megritkították a zergek sorait - elsősorban a röpképes ellenfelekre céloztak, amiket a protossok nem egykönnyen értek volna el s pusztító tűzerővel támogatták a gyalogosan harcoló protossokat.

A két faj harcosai lassacskán elkezdték megtanulni, hogyan is tudják leghatékonyabban kiaknázni az eltérő harcmodorokból származó előnyöket. S minden egyes összecsapásban csiszoltak valamit a csapatmunkán. Persze a legtöbb protoss még így sem állt szóba az emberekkel, de már nem akadályozták egymást. Mi több, lassan megtanultak segíteni egymásnak.

Ami az embereket illette, kezdtek hozzászokni az idegen szövetségeseik látványához. A protossok persze még mindig nagyon ijesztőek és furák voltak, de abban minden ember egyetértett, hogy harcolni nagyon tudnak az idegenek. S néhány olyan alkalom után, amikor egy protoss a harc hevében a saját testével fedezte a gyengébb vértezetű embereket, Raynor katonái is kezdtek nyugodtabban mászkálni az idegenek között. Mert végül is, miért akarnának a protossok olyanokat megóvni, akiket aztán meg akarnak ölni?

Most kezdték látni, hogy a protossok valóban szövetségesként tekintettek rájuk, s nem az életükre törnek, hanem megpróbálnak segíteni nekik a túlélésben.

Ez volt a vízválasztó.

Amikor ezt megértették, az emberek is nyugodtabban aludtak, és nem keltek föl szinte percenként, hogy ellenőrizzék, vajon mit csinálnak kényszerű szövetségeseik. Innentől kezdve a katonák már el mertek menni egy mozdulatlanul ülő protoss mellett, vagy akár le is mertek ülni mellé, anélkül, hogy attól tartottak volna, hogy az idegenek megtámadják őket.

Végre mind elfogadták, hogy a protossok nem az ellenségeik, s ez a tudat felszabadítólag hatott rájuk. Most már csak a zergek - és csakis a zergek - miatt kellett aggódniuk.

Úgy tűnt, hogy a zelóták és a Sötét Templomosok is kötöttek valamilyen kényszerű paktumot. Igaz, még mindig nem keveredtek, és bárhol is táboroztak le, mindig a szálláshely átellenben levő oldalát foglalták el, s csak a saját parancsnokuktól fogadtak el bármiféle utasítást. De most már legalább hajlandóak voltak egymás oldalán harcba szállni.

A Sötét Templomosok sokkal nyugodtabban viselték ezt a bizarr szövetséget, és mintha valami fura, derűs leereszkedéssel kezelték volna a zelótákat.

Tassadar harcosai még mindig aggodalommal figyelték sötét testvéreiket, de tisztelettel adóztak a képességeiknek, s végül elfogadni látszottak a tényt, hogy a Sötét Templomosok nem ellenük, hanem a zergek ellen harcolnak.

A protoss vezérek kevésbé voltak tartózkodóak, mint a harcosaik, s Raynor lassan arra eszmélt, hogy egyre több időt tölt a társaságukban.

Tassadar és Zeratul most már kevesebb időt szántak a meditálásra, mint a többi protoss, s egyre többször lehetett őket látni, ahogy egymás mellett ülve, csöndben beszélgetnek. Olyasféle telepatikus kommunikáció volt ez, amiből még a fajtársaikat is kizárták.

Raynor, amikor csak tehette, csatlakozott hozzájuk. Lenyűgözte, ahogy ezek ketten lassan kezdték elfogadni a másikat, s meglepetten tapasztalta, hogy egyre inkább úgy tekint rájuk, mint régi, jó ismerőseire.

Arra már rájött, hogy a két protosst nagyon különböző fából faragták. Tassadar igazi harcos volt - büszke és egyenes. A hátsó szándék és a görbe utak messze álltak tőle, bár kiváló stratéga volt, és szívfájdalom nélkül állított csapdát az ellenségnek. A személyiségétől azonban olyan messze állt a hazugság és a tettetés, hogy szinte képtelennek látszott ezekre.

A végletekig hű volt az övéihez - olyan igazi patrióta, aki meghalni is hajlandó lett volna a népe becsületéért és túléléséért.

Aztán kiderült, hogy nemcsak a saját népéhez lojális, hanem a szövetségeseihez is.

Az egyik nap, amikor az éppen aktuális táboruk egyik sarkában ülve beszélgettek, Tassadar hirtelen Raynorra pillantott, aztán zavartan kapta el a tekintetét. Olyan szégyen égett a pillantásában, ami eltéveszthetetlen volt, s Zeratul figyelmét sem kerülte el.

Szégyen mardos az emberek miatt - mondta, aztán egy percnyi hallgatás után csöndesen kiigazította magát. -

Szégyen mardos, de az okát nem az emberekben kell keresned, hanem a saját népünkben.

Tassadar olyan pillantást vetett az idősebb protossra, hogy Raynor attól tartott, ráveti magát. A kérdés csak az volt, hogy ez az érzelmei leleplezésének szólt, vagy annak, hogy a Prétor úgy fogalmazott, hogy ők ketten egy néphez tartoznak.

Aztán egy pár pillanatnyi hallgatás után az Egzekútor egyszerűen vállat vont és félrenézett.

- A hajóinkról van szó? - kérdezte Raynor csöndesen.

Egy ideje már nem érezte azt az emésztő gyűlöletet a protossok iránt a történtek miatt. Megértette az okokat, bár ennek ellenére ugyanúgy gyászolta az embereit. Sőt ez talán még keserűbb gyász volt, hiszen az övéi pusztulásáról egyszerre többen is tehettek. A zergek, amik megtámadták a hajókat, Kerrigan, aki odavezette őket, a protossok, akik végül megsemmisítették a cirkálóikat... és ő, aki idehozta az embereit.

Tassadar helyében ő is ugyanígy járt volna el. Talán. Legalábbis szerette volna így gondolni.

Aztán Zeratul megadta a választ.

Sokkal többről van itt szó, és sokkal inkább a kapott parancsokról, mint a jelenlegi történésekről.

Ha a Prétor tudott is még valamit, nem említette, de Tassadar lassan visszafordult, és Raynor szemébe nézett.

Azt a parancsot kaptam, hogy pusztítsam el a zergek megfertőzte világokat.

- Mint például a Mar Sarát - mondta a férfi rekedten.

Csakhogy ennél jóval kevesebb fertőzés is bőséggel elég ahhoz, hogy egy planéta ugyanarra a sorsra jusson.

Raynor érezte, hogy kezd égnek állni a haja.

- Mennyi... mennyivel kevesebb? Mennyi ideig kell érintkezni a zergekkel, hogy ez egy világot halálra ítéljen a szemetekben? Számít egyáltalán, ha a zergek megtámadnak egy bolygót, vagy...

Ahogy megpillantotta a választ a protoss szemében, elakadt a szava.

- Nem... ti biztosra akartatok menni. Jobb megelőzni, hogy a zergek megfertőzhessenek egy bolygót... vagy egy rendszert. Vagy egy fajt. Szóval... ki kellett volna irtanotok az egész emberiséget, csak azért, hogy kiiktassatok egy veszélyességi tényezőt?!

Tassadar nem válaszolt, így Zeratul tette meg helyette.

Igen. így szólt a parancs.

- Honnan veszed?! - csattant föl Raynor szinte hisztérikusan, és felpattant.

A két protoss egymásra nézett, aztán Tassadar elfordult. Tudom, mert az Egzekútor elmondta nekem. Az elmúlt napok során sok dologról váltottunk szót.

Úgy tűnt, a Sötét Templomosnak ínyére van a dolgok ilyetén alakulása.

- Persze eszed ágában sem volt szólni, mi?! - vicsorgott Raynor Tassadarra, s egy pillanatig nem tartott a magas, halálos idegentől.

Aztán Zeratulra is gyilkos pillantást vetett.

Még mindig mardossa a szégyen, de azt akarta, hogy tudd. Ezért tolmácsoltam most én a szavait.

- Szóval mindannyiunkat meg kellett volna, hogy öljetek - mondta Raynor zsibbadtan, és leült.

Lelki szemei előtt megint látta a Char fölött lebegő protoss hajókat, de már nem kecses műalkotásoknak látta őket, hanem gyilkos fémszörnyeknek, amik akkor is megsemmisítették volna a cirkálóikat, ha nincsenek rajta zergek.

Aztán protoss hajókat látott... protoss hajókat minden emberlakta világ fölött, és...

Igen. Meg kellett volna, semmisítsék az általatok benépesített világokat, és ki kellett volna irtsák a fajotokat, hogy megakadályozzák a Rajt abban, hogy keltetőnek és tápláléknak használja a planétákat és a lakóit.

Zeratul száraz, színtelen hangon beszélt, aztán Tassadarra pillantott, és mintha felengedett volna egy kicsit.

Ő azonban nem engedelmeskedett a parancsnak.

- Nem? - nézett Raynor értetlenül Tassadarra.

Nem. Úgy érezte, hogy az efféle tettek haszontalanok és becstelenek lennének. így hát megszegte a kapott parancsot, elhagyta a posztját, s a megérzéseire hallgatva eljött erre a világra. Abban bízott, hogy itt megtalálja a Rajt irányító elméket, s velük végezve véget vethet az ősi háborúskodásnak. S így talán a te népedet is megóvhatja.

Raynornak fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna.

Amikor először találkozott Tassadarral ezen a bolygón, majd szétvetette az indulat. A protossok megölték több száz emberét és elpusztították a hajóit. Most meg kiderül, hogy az Egzekútor szánt szándékkal megszegte a kapott parancsokat, csak azért, hogy embermilliók életét menthesse meg, s azért jött ide, hogy véget vethessen a háborúnak, mielőtt még többen halnának meg. Tassadar nem fanatikus volt, aki a saját faja érdekeit minden más elé és fölé emeli, s amit tett, emberi mércével... egyáltalán mindenféle mércével mérve is önzetlennek tűnt. Úgy tűnt, az Egzekútor a saját népe becsületét a kapott parancs és a haditerv elé helyezte. Egy ilyen lény bármit megtenne, hogy betartsa az adott szavát, vagy megakadályozza, hogy a népe becsületén folt essék - akkor is, ha ezzel a saját rangját, hírnevét és életét teszi kockára.

így van.

Zeratul, aki szemmel láthatóan mindvégig olvasott Raynor gondolataiban, ünnepélyesen bólintott.

Az Egzekútor ritka szerzet, s szerfölött értékes.

Nyoma sem volt szarkazmusnak vagy kétértelműségnek a szavaiban, csak büszkeségnek, s talán egy leheletnyi irigységnek.

Ha Tassadar nyitott könyv volt, akkor Zeratul leginkább egy szorosan föltekert, lepecsételt tekercsre hasonlított, ami csak sejtette, de nem fedte föl a titkait és mélységeit.

Félelmetes harci tudása és tapasztalatai ellenére a Prétor elsősorban tanító volt. Imádta elmagyarázni a dolgokat, de sokkal jobban örült neki, ha rá tudta vezetni beszélgetőtársát a válaszra.

Talányokban beszélt - bár maga sem vette észre s szeretett mindent legalább kétszer-háromszor átgondolni, mielőtt döntést hozott volna. Emellett remek mesemondó volt, s rekedt, száraz hangja kiváló aláfestést adott a történeteknek.

Ami meglepő volt, hogy van humora. Igaz, száraz, szarkasztikus humor volt ez, sokszor egy-egy elejtett megjegyzés is ezernyi, apró fullánkot rejtett, de Zeratul magán ugyanúgy tudott mulatni, mint másokon.

Amikor azonban Raynor sütött el egy viccet a Prétor számlájára, nem tudta, hogyan is fog rá reagálni a Sötét Templomos. Jim arra már rájött, hogy a humor a protossokra ugyanúgy jellemző, mint az emberekre - ha nem is pont ugyanaz a fajta. Ez a tény azt az elképzelését támasztotta alá, hogy a vicc nem csupán a kultúrától, hanem egy faj mentális fejlettségétől is függ. Nem attól tartott hát, hogy megérti-e Zeratul a tréfát, hanem, hogy az, aki képes volt megölni egy zerg cerebritát, vajon hogyan viseli, ha mások az ő kárára szórakoznak.

A viccet követő csendben a férfi szinte biztosra vette, hogy túl messzire ment. Aztán Zeratul fura, recsegő hangot hallatott, s Raynor ráébredt, hogy a Sötét Templomos nevet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, s a nevetést kísérő mentális érzelemhullámoktól ő maga is elmosolyodott. Olyan frissítőek voltak, mint egy gyors, nyári zápor után a hűs levegő.

Ezek után az ember s a protoss között napirenden voltak a szurkapiszkák, s gyakran mindketten Tassadart froclizták, aki jóindulattal tűrte a piszkálódást, de soha nem vágott vissza.

Furcsa triót alkottak ők hárman, és a beszélgetéseik gyakran olyan fordulatot vettek, amit Raynor nem mindig tudott követni. Például néhány nappal később Tassadar nyíltan megvallotta, hogy lenyűgözőnek találja Zeratul adottságait.

Olyasmire vagy képes, amire én nem, s olyan erőket használsz hozzá, amiket én nem értek, bár... valahol mélyen... mintha bennem is ott visszhangoznának.

Zeratul szemeiben fura fények izzottak fel, s ahogy előrehajolt, az elárulta az izgatottságát, bár a hangja hűvös és nyugodt maradt.

Az, amit érzel, minden protoss született előjoga. Én is csak olyan erőknek parancsolok, amik mindannyiunk számára hozzáférhetőek. Ott van minden protossban. Az évek hosszú sora alatt kitapasztaltam őket, de az erő... mindig is ott volt bennem... ahogy benned is.

- Ezekkel ölted meg a Zaszt! - mondta Raynor önkéntelenül, aztán a kérdő tekinteteket látva részletesen beszámolt róla, hogy mit is látott a földmélyi kavernában. - Ezek segítségével ölted meg véglegesen. így van. A mi képességeink halálosak a zergekre nézve, s ezek segítségével szakítottam el a kapcsot a Legfelsőbb

Tudat és a cerebrita között. A lelke immáron soha többé nem születik újjá.

Tassadar szemében ott ült a kétkedés.

Biztos vagy benne, hogy ez a Zasz nem kapott új testet?

- Nem kapott - válaszolt Raynor a Prétor helyett is. - Biztos, hogy végleg meghalt.

Nem felejtette el Kerrigan és Daggoth beszélgetését sem, amit kihallgatott.

- Hallottam Kerrigant erről beszélni. Még mielőtt belecsöppentem volna a kettőtök párharcába. Bármit is csinált Zeratul, azzal végérvényesen kinyuvasztotta Zaszt.

Aztán eszébe jutott annak a beszélgetésnek a másik fele is, és elsápadt.

- A rohadt életbe!

Mi az? Ha tudsz valamit, amit mi nem...

- Hát... én...

Egyikükre sem akart nézni, főleg Zeratulra nem. Aztán vett egy mély lélegzetet, és kibökte:

- Azt hiszem, amikor megölted Zaszt, az elméd egy pillanatra magával a Legfelsőbb Tudattal érintkezett.

Én is éreztem, amikor elpusztítottam a cerebrita és a közte feszülő kötelékeket.

- Nos... ahogy te érezted, ő is érzékelt téged, s míg te az öléssel voltál elfoglalva, ő kiszipolyozta az elmédet. így tudta meg azt is, hol találja meg Aiurt.

Nem.

Zeratul megtántorodott, mint akinek szélütése van, s a szemei hol őrült fénnyel izzottak, hol kifakultak, mint a matt üveg. Az én hibám.

Összegörnyedt, aztán kiegyenesedett, s úgy tűnt, minden izma pattanásig feszül.

Neeem!!!

Mentális sikolyától felbuktak a közelben állók, s darabok hasadtak le a környező sziklákról.

Aztán térdre roskadt, és a hang, ami mindannyiuk tudatában ott visszhangzott, keserű, vigasztalhatatlan sírásra hasonlított. Én vagyok a hibás! Elárultam a népem!

Esdeklőn nézett Tassadarra, és hátrahajtotta a fejét.

Kérlek, ölj meg! Ölj meg, és vess véget ennek a szégyennek! Aztán megadóan lehajtotta fejét, és türelmesen várta a büntetést.

Az Egzekútor egy végtelennek tűnő pillanatig némán és mozdulatlanul ült, aztán felállt, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére Zeratul vállára tette a kezét.

Igen... a te hibád, de nem szándékosan lettél néped árulójává. A te szándékod nemes és igaz volt, s ha nem általad, akkor más módon, de idővel meglelte volna Aiurt. Te csak siettetted az elkerülhetetlent.

Ahogy félrefordította a fejét, még a napsütésben is látszott, milyen rettentő fénnyel izzanak a szemei.

Figyelmeztetnem kell a népünket. Tudniuk kell a közelgő vészről, s arról, hogy a cerebriták jelentik a kulcsot a zergek legyőzéséhez. Nekem egyedül azonban nincs elegendő erőm, hogy elérjem őket.

Zeratul lassan felemelte a fejét és Tassadar szemébe nézett.

A segítségedre leszek.

Látszott rajta, micsoda erőfeszítésébe kerül, hogy megzabolázza az érzelmeit, de tudta, az, hogy figyelmeztessék a szülővilágukat, most mindennél fontosabb.

Együttes erővel áthidaljuk a távolságot, s hallani fogják a figyelmeztetésed.

Tassadar biccentett, aztán megfogták egymás kezét, bár az Egzekútor szemmel láthatóan megremegett. Raynor meg se moccant, nehogy megzavarja őket a koncentrálásban, bármire is készülnek.

A két vezér között fodrozódni kezdett a levegő, aztán mintha szivárványszín hártya feszült volna ki kettejük közé, s két másik protoss jelent meg a levegőben. Jim mintha csak egy homályos, vibráló hologramot látott volna.

Az egyik idegen ugyanolyan uniformist viselt, mint Tassadar, és égkék szemei voltak. A másik aranysújtásos, bíbor köpenybe öltözött, s nehéz csuklya alól szürkéskék szemek kémlelték a világot.

En Taro Adun, Egzekútor!

A csuklyás hangja öreg volt és gyenge, s Raynor először azt hitte, hogy Tassadarhoz beszél, de a képmás szemei mintha sokkal távolabb néztek volna, s Jim egy pillanat múlva rájött, hogy az idősebb protoss valószínűleg az égkék szemű harcoshoz beszél.

Azzal, hogy megvédted Antiochiát, visszaadtad a Templomosokba vetett hitemet. Belátom, Tassadar árulása alapjaiban rázta meg a...

Az Egzekútor előredőlt, szinte megérintette a vibráló képmásokat, s a gondolatai tisztán és félreérthetetlenül a csuklyás protossra irányultak.

Valóban, Aldaris? Reméltem, hogy egy Judikátor több bizalommal viseltetik Templomos testvérei iránt...

Mindkét protoss megpördült, s szemmel láthatóan az új mentális üzenet küldőjét kezdték keresni. Az Aldaris nevezetű szemei végül megállapodtak az Egzekútoron.

Tassadar? Hol...

Hallgass Judikátor, mert nincs vesztegetni való időnk, és nekem sok dologról kell beszámolnom!

Biccentett a másik protoss felé is, de máskülönben nem üdvözölte.

Amint azt ti is tudjátok, a zergek, miután az emberek lakta Tarsonis elesett, egyszerűen eltűntek. A Konklávé utasított, hogy térjek haza, s én már indulásra készen álltam, amikor egy hatalmas erejű, pszíonikus hívás a figyelmemet egy félreeső világra irányította. A mentális hívásra mások is megjelentek, s itt, ezen a távoli, kietlen planétán találkoztam rég elveszett testvéreinkkel... a Sötét Templomosokkal.

Tassadar tekintete egy pillanatra Zeratul felé villant, aztán visszatért a másik két protosshoz.

Aldaris szemei vészjóslóan csillogtak, és a gondolatai kemények voltak, mint a jég.

A Bukottakkal való bármiféle kapcsolatfelvétel eretnekség!

Tassadar szemeiben szintén vad láng kelt életre.

Elég!

A Judikátor elcsendesedett, s Tassadar folytatta:

Hallgass hát, Egzekútor, mert sok és fontos tudásra tettem szert a Sötét Templomosok Prelátusától, Zeratultól.

Megtudtam, hogy a Legfelsőbb Tudat komoly mentális erőket birtokló lényeken, a cerebritákon keresztül irányítja a Rajt. Ha szétzúzzuk a cerebritákat, maga a Raj is megbénul, s vezetők híján darabokra hullik.

A másik Egzekútor most szólalt meg először.

Köszönet néked, nemes Tassadar! Ezeket a híreket mindenképpen felhasználjuk a harcban!

Aldaris szavai még mindig haragtól izzottak, de aggódás is vegyült a dühhöz.

Imádkozom, hogy még bízhassunk benned és hihessünk neked, Tassadar! Érzem, hogy a Bukottak mételye máris megfertőzte az elméd! Azonnal vissza kell térned az Aiurra!

Tassadar nyugodtan fogadta a kirohanást.

Számomra az Aiur biztonsága sokkal fontosabb, mint a Konklávé ítélete. Majd akkor térek vissza, amikor elérkezik a megfelelő pillanat.

Meg amikor lesz egy hajód - gondolta Raynor, de esze ágában sem volt megszólalni. Nagyon is érthető volt, hogy Tassadar nem akarta elterelni a hazaiak figyelmét a közelgő zerg invázióról azzal, hogy tovább beszél a Sötét Templomosokról, és azzal, hogy segítséget kér. A protoss elkötelezettsége és elszántsága akár még lenyűgöző is lehetett volna, ha nem ezen múlt volna, hogy elszabadulhatnak-e erről az elátkozott szikláról.

Tassadar elengedte Zeratul kezét, elhúzta az arca előtt, s a szivárványszínű kép lassan semmivé foszlott a bágyadt napsütésben.

Köszönöm. Lehet, hogy így van még valami remény az Aiur számára.

A Sötét Templomos lassan bólintott.

Reméljük. Bár az sem lesz elég, ha a cerebritákat veszik célba.

Tassadar úgy nézett rá, mintha a másik megütötte volna. De... miért? A te támadásod is igen hatékony volt.

Véglegesen elpusztítottál egyet!

Zeratul egy pillanatig a fiatalabb protosst fürkészte, s csak utána válaszolt.

Lenyűgöző erőknek parancsolsz, de ezek nem az igazi adományaid, nem az igazi hatalmad, hanem annak csupán egy formája. Nem is a legerősebb. Ezeket a vezetőitek tanítása és útmutatása alakította ki, s a félelmeik korlátozták sok éven át. Ha végleg el akarod pusztítani a zergeket, a benned lakó igazi erőt kell megragadnod és használnod.

Tassadar csupán néhány nap múlva válaszolt Zeratul szavaira.

Beszélj még a bennünk szunnyadó adományokról!

Csupán ennyit mondott, de Raynor tisztában volt vele, hogy milyen fontos lépést tett az Egzekútor. Mindabból, amit eddig látott, hallott és tapasztalt a protossokkal kapcsolatban, Jim azt szűrte le, hogy az ő szemükben a Sötét Templomosok gonoszak és eretnekek. Tassadar úgy nőtt föl, hogy ezek megkérdőjelezhetetlen igazságnak számítottak, s ebbéli hitében csupán az elmúlt napok ingatták meg. Zeratul oldalán harcolt, tanult tőle, de... a Sötét Templomosok képességeit még mindig idegennek, veszélyesnek és... torznak tekintette.Az, hogy ezen dolgok felől kérdezett, s úgy beszélt róluk, mint a protossok ősi, elfeledett képességeiről - nem pedig úgy, mint valami gonosz és eretnek dologról -, hatalmas lépés volt tőle. Olyan volt ez, mintha megpróbálta volna átlépni a saját árnyékát s lebontani az előítéletekből épített falat. Az első lépés volt ez egy tágasabb univerzumba.

S annak ellenére, hogy Tassadar sokkal öregebb volt, mint ő, Raynor olyan büszke volt rá, mint egy apa, amikor azt látja, hogy a fia megtette az első lépést afelé, hogy felnőjön.

17

A következő két hét a pihenés és tüsténkedés, tanulás és lustálkodás fura elegye volt.

Zeratul szemmel láthatóan örült, amikor Tassadar kijelentette, hogy szeretné elsajátítani a Sötét Templomosok adományait, de a Prétor egy darabig hezitált, mielőtt választ adott volna a fiatalabb protoss kérdésére, vajon tanítaná-e.

Ezek az adományok a személyiségünk magjában rejtőznek, s csak a fajtársaink előtt fedhetjük föl őket. Ha nem így tennénk, mások bepillantást nyernének a lelkünk legtitkosabb zugaiba is, és az ellesett tudást felhasználhatnák a népünk ellen.

Jelentőségteljesen Raynorra pillantott, aki elértette a célzást, s már szedte is a sátorfáját, hogy magára hagyja a két protosst, de Tassadar megállította.

James Raynor a szövetségesünk. Ő egy...

A férfi meg mert volna esküdni, hogy a protoss - ha van orra - most mély levegőt vesz, hogy folytatni tudja a mondatot. ...ő... a társunk.

Megdöbbentő volt, hogy mennyi érzés sűrűsödött ebbe az egy szóba - és nemcsak a protoss részéről.

Raynor egy pillanatig mozdulni sem tudott a döbbenettől, és úgy érezte, valamitől elszorul a torka. A személyiségének egy része persze nevetett ezen a fajta szentimentalizmuson, de ebben a pillanatban csak nagyon halkan és erőtlenül.

A protossok nemcsak olvasni tudták a gondolatokat és érzelmeket, hanem kivetíteni is, így Tassadar szavai nem csupán szavak és mögöttes gondolatok voltak, hanem egy sor, hozzájuk kapcsolódó érzelem is. Amik a szavaknál is erősebben hatottak Raynorra.

Ezért teljesen tisztán látta és értette, hogy miért is volt ez a néhány szó a legnagyobb elismerés, amit protosstól kaphatott.

Azzal, hogy a társuknak nevezte őt egy idegen, olyan köteléket hozott létre kettejük között, amit a becsület és büszkeség hívott életre, és a hűség tarthat életben. Az ehhez legközelebb álló emberi fogalom... Raynornak a vértestvérek jutottak az eszébe. Olyan emberek, akik egy életen át tartó hűséget, védés dacszövetséget fogadnak egymásnak, s úgy tekintenek a másikra, mint a saját vérükre és fajtájukra. Olyan megtiszteltetés volt ez, amiben csak keveseknek volt része, s az, akitől ilyesmire a legkevésbé számított, az épp a magas, hallgatag idegen harcos volt.

- Hát... köszönöm - mondta sután, mert érezte, hogy a szavak mennyire nem adják vissza azt, amit igazándiból érzett és gondolt.

Csak abban bízhatott, hogy az Egzekútor úgyis képes kiolvasni belőle, hogy mennyire nagyra tartja ezt a megtisztelő titulust. Aztán zavartan Zeratulra pillantott, akit - úgy tűnt - egyszerre bosszantott és szórakoztatott a dolog.

- De... de igazán nem akarok útban lenni.

Tassadar egy intéssel elejét vette a további szabadkozásnak. Nem vagy útban. Sőt szívesen látunk.

Aztán leeresztette a karját, jelezvén, hogy ha a férfi akar, természetesen bármikor szabadon, kedve szerint távozhat.

Mindketten - ember és protoss egyaránt - a Sötét Templomos felé fordultak.

Na most nálad a labda, haver! - gondolta Raynor, és magában elmosolyodott.

Könnyen meglehet, hogy a Prétor meghallotta Jim gondolatait, s persze lehet, hogy csak a drámai hatás kedvéért, de hosszan kivárt, mielőtt egy apró biccentéssel jelezte volna, hogy beleegyezik.

Bölcs az, aki messzebbre lát, mint a másik bőrszíne vagy faja. Te pedig a másik lelkét láttad meg, s harcostársra leltél, származásától függetlenül. Lenyűgözöl

Nem - gondolta Raynor. - Az a lenyűgöző, hogy még ebben a helyzetben is tudsz úgy fogalmazni, hogy a saját helyzetedet erősítsd vele. Hiszen ha Tassadar egy emberre is képes így tekinteni, akkor miért is ne tekinthetné szövetségeseinek a saját fajtársait, a Sötét Templomosokat? A két dolog közt nincs sok különbség.

És volt a Prétor dicsérő szavaiban egy csöppnyi irigység is. Meglehet, hogy Zeratul valóban bölcs volt, sokat tapasztalt, de minden tudása, tanácsa és a nyitott gondolkodásról szóló érvei ellenére is egy sor dologban nagyon is megcsontosodott ideákat követett.

Tassadar ezzel szemben éppen most bizonyította be, hogy képes szakítani a régi utakkal, fölébe emelkedni mindannak, amire tanították, s amiben eddig hitt. Képes - amennyire csak lehet - átlépni a saját árnyékát.

S ez olyan ritka adottság volt, amivel maga a Prétor sem rendelkezett.

Annak, amit meg akarsz tanulni, a nagy része csak úgy sajátítható el, ha az elméink összekapcsolódnak. így James Raynor sajnos nem lesz képes megérteni ezeket a dolgokat, hiszen nem tudja a miénkhez kapcsolni a szellemét. Ennek ellenére megteszem, ami tőlem telik, s megmutatok és megtanítok neki is annyit, amennyit csak tudok, hogy jobban megértsen minket és azt, hogy milyenek is vagyunk.

Bólintott, s ezúttal meg is hajolt Raynor felé.

Így talán megérted, mit is jelent protossnak lenni, s úgy fogsz megérteni minket, ahogy kívülálló még soha.

Tassadar is bólintott.

Igen. És meglehet, hogy te, akit nem kötnek azok a faji és kulturális béklyók, mint minket, talán olyan következtetésekre jutsz majd, melyek számunkra is hasznosak és tanulságosak lehetnek.

Raynor egy pillanatig habozott - de csak egy pillanatig. Igaz, hogy az a része, amikor a két protoss összekapcsolja az elméjét, valószínűleg halál unalmas lesz számára, de... minél többet tudott a protossokról, annál inkább lenyűgözőnek találta őket. Mióta velük volt, egy fokkal türelmesebb lett, többet tervezett és... és ilyen lehetősége egy idegen faj és kultúra tanulmányozására soha többé nem lesz! Egy ilyen lehetőségért bármelyik tudós a lelke üdvét adná! Olyan dolgokat tanulhat és érthet meg, ami a legtöbb protoss előtt is rejtve volt.

És... és Tassadar a társának nevezte.

Ez nyomta talán a legtöbbet a latban.

Raynor tudta, hogy ez egyike élete legfontosabb pillanatainak. Ugyanolyan fontos, mint az a nap, amikor elhagyta a szülői házat, az a nap, amikor Mike Libertyvel találkozott, vagy az, amikor Arcturus Mengsk oldalára állt.

A Templomos meghívta, hogy vegyen részt valami hihetetlenül fontos dologban, s ennek visszautasítása olyan lenne, mintha nem is gondolná komolyan a szövetségüket. így hát ünnepélyesen bólintott, aztán visszaült arra a lapos kőre, amin általában trónolt.

- Nem tudom, hogy én mit ajánlhatnék, de... köszönöm a lehetőséget!

Ennyivel le is volt zárva a dolog. S még aznap délután - csak azért nem korábban, mert Zeratul semmit nem tett megfelelő előkészületek és drámai hatásszünetek nélkül - megkezdődött a tanításuk.

Ahogy a Sötét Templomos előre figyelmeztette, Raynor a legtöbb dolgot nem igazán volt képes értelmezni vagy követni. Volt, hogy a két protoss összekapcsolta a tudatát, s Zeratul így képes volt egy-egy dolgot közvetlenül demonstrálni, s ebből a férfi jobbára kimaradt.

Eleinte persze megpróbálták bevonni ebbe is, de néhány furcsa látomáson és egy mindent elsöprő hangözönön kívül csak egy pokoli fejfájás jutott el a tudatáig, más nem.

Zeratul hamarosan megszakította a mentális kapcsolatot, és sajnálkozva rázta meg a fejét.

Ez még a protossok közt is leginkább két elme közt működik, a te tudatod pedig e tekintetben nagyon különbözik a miénktől.

Így hát mégis igaza lett, már ami a halálos unalmat illette, s míg a két protoss némán kommunikált, ő járt egyet, vagy csak ült, és a két élő szobrot bámulta.

Máskor viszont számára is érdekfeszítő dolgokról volt szó: Zeratul a protoss történelemről és vallásról mesélt nekik, s ezt Raynor is elmélyülten hallgatta, bár sokszor óhatatlanul elvesztette a fonalat.

Hallotta a protossok teremtésének történetét, s hallott a Xel'Nagákról, arról a fajról, mely korokkal ezelőtt létrehozta a protossokat. Hallott történeteket arról, hogyan szakadt szét a fiatal protoss faj, s hogyan tűnt föl Khas, a Misztikus, aki újra egyesítette az egymással hadakozó törzseket, s létrehozta a Khalát, a Megvilágosodás Ösvényét.

Ez a Khala volt az, ami mind a mai napig a protoss társadalom gerincét adta, s meghatározta a benne élők létét. S azon protoss törzsek gyermekei, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a Khala szigorú struktúráját, s nem tagozódtak be az új protoss társadalomba, száműzettek az Aiurról. Ők lettek a Sötét Templomosok.

Az erőink maguktól a Xel 'Nagáktól származnak, s a személyiségünk szerves részét képezik. A Khala azonban megszűri ezeket az erőket, s hogy mi legyen az a kevés, ami megmarad belőle, arról az elmúlt korok nemzedékei döntöttek. A mi igazi erőinket azonban semmiféle szűrő nem béklyózza.

Tassadar egy darabig hallgatta, de ennél a pontnál megrázta a fejét.

Ezek nélkül a korlátok nélkül viszont nem mi uralkodnánk az erőinken, hanem azok mirajtunk. Ahogy az régen meg is esett, amikor Adun nem tudta teljesíteni a kötelességét, s megengedte a Törzseknek, hogy tetszésük szerint használják az erőiket, s azok kis híján elpusztították a világot.

Zeratul izmai megfeszültek, s a fájó emlékek hatására olyan érzések és emléktöredékek szivárogtak elő elméje mélyéről, amiktől Raynor összeborzadt.

Igen, tudok ezekről a dolgokról - mondta Tassadar. - A történetek és pletykák korról korra öröklődnek, s amikor elég messze jutunk a Templom tanainak elsajátításában, arra is megtanítanak minket, hogy mi az igazság és mi nem.

Zeratul egy biccentéssel nyugtázta Tassadar szavait, aztán folytatta.

Tanítanak benneteket, de nem tanítanak meg mindent. Mi több, ahelyett, hogy a történelem tényeit tanítanák meg nektek, csak egy olyan variációval traktálnak benneteket, ami a Konklávé szája íze szerint való. Immáron évszázadok óta.

Elcsuklott a hangja az elfojtott indulattól, aztán elfordult és megrázta fejét.

Raynor tudta, hogy erre a napra vége a tanításnak.

A protoss történelemhez csak három nap múlva tértek visz-sza, de ennek is megvolt a maga oka.

A második napon rajtuk ütöttek a zergek, s miután visszaverték őket, az emberek és a protossok új táborhely után kellett, hogy nézzenek. Egy eldugott völgyet választottak, ami remélhetőleg megint kitart egy darabig, mint menedék.

Mostanra már szinte művészi tökélyre fejlesztették a táborbontást, s mivel a protossok is segítettek az embereknek a felszerelésük összepakolásában, alig húsz perc alatt menetkészek voltak.

Minden egyes táborbontással, minden egyes ütközettel és új táborhely keresésével egyre erősebb lett a két faj harcosai között az összetartás, s a zelóták és a Sötét Templomosok közt is megjelent a kölcsönös tisztelet.

Raynornak volt egy olyan érzése, hogy ennek van valami köze ahhoz is, hogy Zeratul, Tassadar meg ő ennyi időt töltenek egymás társaságában.

- Nem lehetnek mind olyan megátalkodott szemétládák - taglalta Non egyik nap, reggeli közben különben a parancsnok sem ücsörögne annyit a társaságukban egész nap azokon a hideg sziklákon!

Erre persze kitört a röhögés.

- És miről beszélgetnek? - kérdezte Cavez egy kicsivel később Raynortól. - Vagy gondolkodnak... telepatikusan csevegnek, vagy... mit tudom én, hogyan kell ezt mondani...

A katonák többsége még mindig nem barátkozott meg a telepátiával, pedig a protossok telepaták voltak. Raynor egy párszor eltűnődött rajta, hogy vajon ő miért vette könnyebben ezt az akadályt. Talán az, hogy ismerte Kerrigant, aki maga is telepata volt, no meg a víziók. Talán ez segített neki, hogy elfogadja a telepátia létezését, és így a protossokkal folytatott kommunikáció is könnyebben ment neki.

Nem mintha olyan könnyen megszokta volna, hogy egyszer csak egy idegen gondolat tolakodott a fejébe, de legalább már nem rémítette halálra.

- Történelemről - válaszolta Raynor őszintén. - A történelmükről tanulok.

Belekortyolt a kávéjába, és a tűzforró folyadékkal együtt a választ is ízlelgette még egy kicsit.

- Ami igazán megtisztelő - tette hozzá végül. - Még soha egyetlen másik fajnak sem engedték meg, hogy ennyi mindent tudjon meg róluk. És most már azt is értem, hogy miért. Minél többet mondanak a múltjukról, annál tisztábban látom, hogy mik és milyenek ők ma, és hogyan lettek ilyenné.

- És ez... frankó? - kérdezte Cavez óvatosan, s korábbi gyanakvásának árnyéka még mindig ott lapult a pillantásában és a hangjában.

- Az - biztosította Raynor. - Sőt még annál is jobb. Nem kell aggódnunk. Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy soha nem árulnak el minket.

Tudta, hogy ez az igazság, és ki is mondta. A hűség és becsület a protoss faj legalapvetőbb jellemvonásai közé tartoztak már a Khala előtt is, s azóta csak még fontosabbá váltak. Még a Sötét Templomosok - lázadásuk és hírhedtségük ellenére is - a végletekig büszkék és becsületesek voltak. S mindenek felett hűségesek a saját fajukhoz.

Ezt Tassadar is látta, és a Sötét Templomosok iránti megbecsülése napról napra csak nőtt.

Különösen az után, hogy Zeratul leckéi folytatódtak.

A harmadik napon, amikor az új táborhelyük, egy apró völgy mélyén, a sziklafalnak vetett háttal ülve hallgatták, ott folytatta, ahol napokkal ezelőtt félbehagyta.

Való igaz, majdnem elpusztítottuk a szülőbolygónkat, de... ez nem teljes egészében a mi hibánk volt. Adun remélte, hogy megmutathatja, mi is a hiba az úttal, amit járunk.

A Prétor tekintete a távolba révedt, s Raynor tudta, hogy ősi dolgokról mesél. Túl ősiekről, semhogy a saját emlékei legyenek, de azok alapján, amit Tassadar mesélt neki a telepátiáról és az emlékek és tapasztalatok egyesítéséről, a férfi megértette, hogy most olyasvalaki emlékeit idézi föl az idős protoss, aki ott volt, s ezt a tudását most Zeratul szinte a sajátjaként élte meg.

Parancsot kapott, hogy pusztítson el minket.

A hangja halk volt, szinte lágy, de Tassadar borzadt a hallatán.

Erről nem mesél a Konklávé, ugye? - folytatta a Prétor. - Ugyan miért is tennék? Mi hasznuk lenne belőle, ha beismernék, hogy elküldték a hősüket, a Templom legjobb harcosát, hogy mészárolja le azokat, akiknek az volt az egyetlen bűne, hogy nem hódoltak be a Konklávé törvényeinek?

Lassan bólintott, mintha csak magában beszélne.

Most már láthatod, hogy miféle hamis tévutakra vezettek, s milyen féligazságokkal traktáltak.

A hangja azonban nem elégedett és diadalittas volt, hanem szomorú.

Mindazonáltal... Adun nem engedelmeskedett a parancsnak. Nem tudta rávenni magát, hogy lemészárolja a saját fajtársait. Ehelyett elmondta nekünk Khas tanításait. Hogy hogyan kell uralni és megcsapolni a bennünk fortyogó erőt. Bízott benne, hogy összekapcsolódnak az elméink, s akkor majd meglátjuk, milyen ostobák is voltunk, s milyen balgaság az ellenállás.

Zeratul elhallgatott, s egy percig úgy tűnt, nem is fogja folytatni a történetet.

- De a dolog nem működött - mondta ki hangosan Raynor, akit teljesen a hatása alá vont az, amit hallott. A Prétortól a keserű kacaj mentális megfelelőjét kapta válaszul.

A megjegyzés azonban visszazökkentette Zeratult a jelenbe, ahol hallgatósága várta a történet folytatását.

Nem... nem működött. Megtanultuk használni a képességeinket, de nem tanultuk meg az ehhez szükséges önuralmat. Ha másra nem is, a Khala erre azért jó: a születés pillanatától önfegyelemre nevel, s megtanítja a protossokat arra, hogyan uralják a gondolataikat és az indulataikat. Ilyen felkészítés mellett a népünk félelem nélkül használhatja a képességeit. A Törzsek azonban még nem rendelkeztek ezzel a tudással. Adun csak az erőinket tudta felszabadítani, de az önuralomra nem tudott minket megtanítani. Ahhoz a legjobb esetben is évtizedek kellettek volna. Márpedig neki nem voltak évtizedei. Sokan közülünk nem is hallgatták volna meg. Túl öregek voltak már, túlságosan megcsontosodtak ahhoz, hogy elhagyják a régi utakat valami új kedvéért.

A tekintete megpihent Tassadaron, aki elértette ezt a pillantást.

Mert Tassadar a Templom magas rangú harcosa volt, a protoss társadalom kiváltságosa, de még mindig elég fiatal, idealista és becsületes ahhoz, hogy más utat kezdjen járni - ha úgy találja helyesnek. 

Az erőitek túl nagyra nőttek, s már nem voltatok képesek uralni azokat.

Tassadar hangja nyugodt maradt, de amit mondott, az kijelentés volt, nem kérdés.

Igaz. - bólintott Zeratul. - Vihar kélt, amit az elménk kavart, s amit ősi ellentétek és a gyűlölködés szült és táplált.

Rettentő vihart vetettünk, ami képes lett volna minden életet learatni az Aiuron - s majdnem így is történt. A Konklávé végül ugyan megfékezte ezt a pusztító förgeteget, de az ár... rettentő volt.

Az Egzekútor kimérten fejet hajtott.

Értem. S ennek ellenére azt akarod, hogy én ezt az utat kövessem.

Zeratul megrázta a fejét, és szavaiban annyi szenvedély volt, amennyit még ketten együttvéve sem hallhattak tőle.

Nem! Nem ebben a formában!

Szemmel látható erőfeszítéseket tett, hogy lecsillapítsa feltörő indulatát.

Az csak a kezdet volt, s megmutatta, hogy mik a hibák és buktatók az úton, amelyet járunk. A száműzetésünk után tovább tanulmányoztuk az erőket, melyeket Adun segített felszabadítani bennünk, de ugyanakkor önuralmat is tanultunk. Legalább olyan kemény és szigorú szabályok szerint használjuk az erőinket, mint amiket a Khala tanít, de azok nélkül a megkötések nélkül. Az elmúlt korok alatt megtanultuk használni és uralni fajunk vele született erőit, ugyanakkor az elménket nem béklyózzák olyan szabályok és törvények, melyek java mára már elavult, s amik csak arra jók, hogy fenntartsák a jelenlegi hierarchiát, és megóvják a hatalmon levőket.

Tassadar megrázta fejét, s bár a gondolatai nyugodtak maradtak, ugyanakkor kemények is voltak, mint a kősziklák. 

A Khala nem börtön, hanem a társadalmunk és a létezésünk alapja és sarkköve. Nehéz ezt elmagyarázni olyanoknak, akik nem tapasztalták meg, de... mi egyek vagyunk a Khalával. Összekapcsolja az elméinket. De nem úgy, mint amikor kommunikálunk. A Khala... egyfajta mélyebb... kommunikációt tesz lehetővé. Ez az igazi kötelék a protossok között. S miközben az egyén feloldódik, és eggyé válik a többi protossal, egyetlen hatalmas, dicső entitás része lesz.

Mint a Raji - hasított Raynorba a gondolat. Ő ugyan nem mondta ki hangosan, de Zeratul is valami hasonlóra gondolhatott - és ő nem ódzkodott szavakba önteni az aggályát.

Nos, ezért utasítottuk el a Khalát. Nem akartuk elveszíteni önmagunkat. Protossok vagyunk, ugyanakkor egyéniségek is. És a kettő szerintünk egyformán fontos.

Tassadar megkereste a Prétor tekintetét, és bólintott.

Egyetértek. Én magam sem gondolom másképp.

Felemelte az egyik kezét, hogy elejét vegye Raynor kérdéseinek.

Igen, bizonyos formában elveszítjük önmagunkat, de nem a személyiségünket. Az egyéniségünk megmarad, de eltűnik az elszigeteltség és a magányosság érzése. Én a Khalán belül is Tassadar vagyok, de ugyanakkor több is, mint pusztán ez a test és elme. Egy vagyok a testvéreimmel, s így egy nagyobb egység része is, mely az egész népünket magába foglalja.

Megrázta fejét, és a sóhaj mentális megfelelőjét hallatta.

Ezt... nem lehet megfelelően elmagyarázni valakinek, aki nem tapasztalta meg. És egyikőtök sem fogja soha megtapasztalni...

Egy pillanatra szomorúság csillant a szemében.

- Azt értem, hogy nekem nem nagyon menne - húzta el a száját Raynor. - Én nem vagyok protoss. De mi a helyzet vele?

Tassadar a Prétorra nézett és a pillantása még szomorúbb lett.

A Sötét Templomosok elszakították a köteléket, ami a népünkhöz kapcsolta őket. Örökre eltépték a köldökzsinórt, s elhajították az identitásukat akkor, amikor hátat fordítottak nekünk.

Zeratul szeme vad fénnyel kezdett izzani.

Mi soha nem fordítottunk hátat a népünknek! Még mindig figyeljük Aiurt és óvjuk - veletek együtt! A száműzetésünk első pillanatától fogva így teszünk!

Lehunyta szemét, s erővel kényszerítette magát, hogy megzabolázza haragját.

Az viszont igaz, hogy eltéptük a köteléket, mert féltünk tőle, hogy a Khala felfal és elemészt minket. Hogy eltűnik a személyiségünk, s mi is a Konklávé bábjaivá válunk. Talán ha olyasvalaki magyarázta volna el a dolgot, mint te... hogy mi is vár ránk... talán másként cselekedtünk volna.

Tassadar szeme elkerekedett.

Felmerült bennetek, hogy visszatértek?

A Prétor bólintott.

Igen. Ha módunkban állna, visszatérnénk. Egy nagyobb egység részévé válni... nos, ez már nem borzaszt minket úgy mint rég. Természetesen nem a Konklávé szája íze szerint, mert bennük még mindig nem bízunk, hanem a hozzád hasonló egyéniségekkel szövetkezve.

Tassadar hitetlenkedve rázta meg a fejét.

Meglep, hogy ilyen nyugodtan beszélsz az efféle dolgokról!

Zeratul olyan hangon horkant föl, aminek hallatán még Raynor is elvigyorodott.

Mi minden tettünket megfontoljuk, Egzekútor! Minden lépésünket előre kiszámítjuk, megvitatjuk, s addig csiszoljuk, amíg már nem találunk benne hibát! Mi már az ősi időkben sem voltunk hamariak, s azóta a hideg csillagok fényében és az űr végtelen sötétjében tanultunk türelmet. Akkor már nem engedtek azonnal utat minden szenvedélynek - mondta Tassadar.

Ez megint inkább kijelentés volt, mint kérdés, de a Prétor válaszolt rá.

Természetesen nem. Ez is egy olyan mese, amit a Konklávé terjeszt rólunk, hogy mindenki gonosztevőknek és rémeknek tartson minket. Szerintük alig valamivel vagyunk jobbak, mint az állatok, s képtelenek vagyunk uralni az indulatainkat és tiszta fejjel, racionálisan gondolkodni.

Széttárta karjait, s a mozdulatba az egész völgyet belefoglalta.

Irracionálisak és fegyelmezetlenek lennénk?

Háta mögött a Sötét Templomosok ugyanolyan mozdulatlanul, a meditatív békébe merülve ültek, mint a Templom zelóta harcosai.

Másfajta válaszra nem is volt szükség.

*

- Szegény, szegény Jim! Milyen magányos, milyen szomorú. Mint aki el van átkozva.

Raynor iszonyodva ébredt, s izzadságban úszva ült föl. Mély lélegzetet vett, s megpróbálta lecsillapítani vadul kalapáló szívét.

A francba!

Nem emlékezett az álom minden részletére, de abban biztos volt, hogy megint Kerrigan szerepelt benne. Mióta elhagyták a kompot, megint egyre gyakoribbak lettek ezek a víziók. S bármennyire is vágyott ezekre az álmokra korábban, olyan drámaian megváltoztak, hogy most már inkább rémálmoknak tűntek. Az utóbbi időben - már amire még emlékezett az ébredés után - még mindig ők ketten szerepeltek az álmaiban. Együtt voltak, de egyáltalán nem voltak boldogok. Legalábbis egy idő után már nem.

Együtt ettek, nagyokat futottak, szerelmeskedtek, vagy egyszerűen csak ültek, beszélgettek, és jókat nevettek, szerelemmel és élettel telve.

Aztán valami mindig megváltozott. Kerrigan elhúzódott tőle, vagy hideggé és távolságtartóvá vált a karjaiban.

Eltorzult hangja egyre mélyebb, reszelősebb lett, s olyan visszhangok lapultak a szavai mélyén, amitől jeges borzongás futott végig a férfi hátán.

Az arca is kezdett megváltozni, s a lassan elsötétülő bőre mintha megolvadt volna. Arckifejezése pedig már nem szerelemről vagy vonzalomról, hanem szomorúságról, haragról és gyűlöletről árulkodott.

- Milyen kár - mondta minden egyes alkalommal. - Mindent megkaphattál volna, Jim!

Ilyenkor általában fölébredt, de néha nem. Néha megpróbált elmenekülni a zátonyra futott szerelem elől, s azon kapta magát, hogy kétségbeesetten fut, de elfogják, megkínozzák... Valószínűnek tartotta, hogy ez a mostani álma is ebből a fajtából való volt.

- Na ebből elég! - morogta maga elé, ahogy fölkelt, és halkan, nehogy fölébressze a többi katonát, akikkel a szálláson osztozott, kibújt a sátorból.

Eleget aludt, mégsem érezte magát kipihentnek. Az utóbbi időben ez kezdett rendszeressé válni, és ez meg is látszott rajta. Gyakran ingerlékeny volt, nyűgös és ellenséges, különösen ilyenkor, az ébredést követő időszakban.

Égett a szeme, s a sebhelyek, amiket álmában kapott, gyakran még órákig sajogtak.

Ennek ellenére titkon minden éjjel remélte, hogy megint Kerrigannel álmodik, s minden alkalommal, amikor így történt, igyekezett legalább az álom elejét kiélvezni. Még mielőtt minden kegyetlenné és véressé vált volna.

- Miért csinálja ezt velem? - morogta maga elé, miközben letérdelt a völgykatlan oldalában levő vízgyűjtők egyikéhez, és megmosta az arcát.

Meglehet, hogy a saját indokai legalább annyira homályosak, mint a mostani gondolataid.

A szavak olyan hirtelen bukkantak föl az elméjében, hogy ijedtében összefröcskölte magát. Megpördült, annak ellenére, hogy valahol mélyen, ösztönösen már sejtette, hogy ki áll mögötte. A mély, száraz mentális hang eltéveszthetetlen volt.

- Zeratul.

A Prétor alig néhány lépésnyire állt tőle, kezeit hímzett köpenyébe rejtette, s izzó, zöld szemeivel őt vizslatta.

Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi gond - rázta meg a fejét Raynor, még egyszer megmosta az arcát, aztán lassan talpra kászálódott. - Csak egy rossz álom volt.

Még mindig érződik rajtad a nő lenyomata.

Zeratul olyan nyugodtan közölte ezt, hogy Raynor megborzongott. Nem mintha nem lett volna tisztában vele, csak... soha nem merte hangosan kimondani. Az álmokat ugyan ő álmodta, de valójában Kerrigantől jöttek.

Kínoz téged.

Zeratul lassan egy lapos sziklához sétált és letelepedett rá. Összehúzta magát, hogy szinte csak egy púpos, sötét köpenynek látszott, s így a szemei egy vonalba kerültek a rendőrbíróéval.

És nemcsak téged.

Többet ugyan nem mondott, de a pillantása épp olyan volt, amilyet az anyjától, a tanítóitól, vagy éppen Mengsktől kapott nem egyszer. Mintha csak azt sugallta volna, hogy találd ki te magad!

- Ugye csak én álmodom ezeket az álmokat?

Az első gondolata az volt, hogy talán az embereire is képes valamilyen módon hatást gyakorolni az álom, de Zeratul megrázta a fejét.

- Akkor meg? Ki másnak tudna ezekkel az álmokkal ártani? Hiszen ez csak kettőnkről szól - róla és rólam.

Raynor úgy érezte, hogy jeges borzongás kúszik végig a tagjain. A protossra pillantott, bár már a világító, zöld szemeit is alig látta.

- Ugye... magát kínozza ezekkel az álmokkal? Saját magát. Ugye erről van szó?

Hogyan képes egy álom fájdalmat okozni az álmodónak? Raynor sejtette, hogy a kérdés ellenére a vén protoss már tudja a választ. Ő már kitalálta, átgondolta, átrágta, s addig forgatta magában, míg biztos nem lett a válasz helyességében. Most itt az ideje, hogy ő is rájöjjön és kimondja. Ki kell mondania, bár tudta, hogy Zeratul a gondolatait is képes hallani, de... úgy érezte, ki kell, hogy mondja hangosan.

- Akkor okozhat fájdalmat, ha olyasmit ad az álommal, amit magának akart megtartani. Vagy ha olyasmit oszt meg másvalakivel, amit nem is akart igazán megosztani. Vagy... ha olyasmit él át újra általuk, amire nem szívesen emlékszik, s amit legszívesebben olyan mélyre temetne a tudatában, amennyire csak lehet. Hogy soha többé ne kelljen szembenéznie vele. - Az álmokra gondolt, hogy miről is szóltak, s főleg arra, ahogy kezdődtek.

- Képeket küld nekem... álmokat. Arról, ami lehetett volna közöttünk.

Már a visszaemlékezés is szinte fizikai fájdalmat okozott neki.

- Úgy értem... ha minden másként alakult volna. Ha igazán, rendesen együtt lehettünk volna.

A lelki szemei előtt megint együtt rohantak, nevettek és táncoltak.

- Megmutatja nekem, hogy boldogok lehettünk volna együtt.

Jim megpróbálta kipislogni szeméből a könnyeket, aztán Zeratulra pillantott.

- Azzal okoz fájdalmat, hogy megmutatja, milyen lehetett volna - mondta lassan.

Igen.

A Prétor megint nem mondott többet, s szemmel láthatóan arra várt, hogy a férfi folytassa.

- Ugyanakkor magát is kínozza. Olyan dolgokat akar, melyek már soha nem lehetnek az övéi - tette hozzá Raynor fáradt, rekedt hangon. - Egy része még mindig velem akar lenni. Énvelem. Én jöttem el őt megmenteni, és nem Mengsk. Akar engem, s az álmok is ebből a vágyból születnek. S ezeket az álmokat torzítja el, mert tudja, hogy nem kaphatja meg, amit akar - engem. S ezeket használja fel ellenem, mert csak így tudja igazolni maga előtt is az álmokat, hogy elküldi őket, s tudatja velem, hogy mire is vágyik valójában. Vágy és gyűlölet. Halálos kombináció.

Zeratul elégedetten bólintott.

Magadtól is gyorsan rájössz az igazságra, ha az elméd megszabadul a béklyóitól.

- Ha ez alatt azt érted, hogy az esetek felében vagyok akkora seggfej, hogy nem látok túl az orrom hegyén, akkor igazad van - vigyorodott el Raynor keserűen, aztán ismét elkomolyodott. - Szóval... akarja is, meg nem is akarja ezeket az álmokat. Pedig még mindig kínoznak, és hideg verítékben fürödve ébredek föl tőlük szinte minden éjjel.

Néma könyörgéssel nézett a vén protossra.

- Meg tudod állítani őket?

Én? Ezek nem az én álmaim, s nem is én hívom életre őket.

- De érzékeled őket! - mondta Raynor kétségbeesetten. - Képes vagy kiolvasni őket az elmémből! Nem tudnád valahogy... blokkolni őket? Meggátolni, hogy elérjenek hozzám? Valahogy tévútra vezetni őket... vagy... valami?

Tudta, hogy vaktában tapogatózik, méghozzá meglehetősen szánalmasan, de a kétségbeesés erőt adott neki. S a tudat, hogy Kerrigan egy része még mindig vágyik rá, s azt kívánja, bár másként alakultak volna a dolgok, csak még borzasztóbbá tette ezeket az álmokat.

A Prétor azonban megrázta a fejét.

Ezekkel az álmokkal neked kell megbirkóznod. Nem az én tisztem, hogy elhárítsam őket, hanem a tiéd. Neked kell a legjobb tudásod és képességed szerint fölvenni velük a harcot. Raynor fölkelt, hogy visszabotorkáljon a sátrába, aztán hirtelen megállt. Volt valami Zeratul hangjában és szavaiban, ami megtorpanásra késztette.

- De meg tudnád állítani őket, ha akarnád - fordult vissza. - Ha akarnád.

Zeratul rezzenéstelen pillantással, némán figyelte az embert.

- Miért nem teszed? - lépett egy lépést közelebb Raynor. - Még csak nem is arra kérlek, hogy tedd meg... vagy legalábbis nem most. De tudni szeretném, hogy miért nem! Tudni szeretném az igazat!Egy pillanatig úgy érezte, a Prétor válaszra sem fogja méltatni, vagy megint valami olyasmit fog mondani, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnia. Aztán a vén protoss felsóhajtott. S ez a gyenge hang egyszerre tükrözött jókedvet és bosszúságot.

Sokkal jobban hasonlítasz ránk, mint ahogy azt először gondoltuk.

Olyan csöndesek voltak a szavai, hogy Raynor eleinte abban sem volt biztos, hogy tényleg hallja-e őket, s nem csupán a képzelete játszik vele. Aztán a Prétor egy kicsit hangosabban folytatta. 

Igazad van. Az álmokat meg lehetne állítani, bár nem kevés fáradság árán. A kettőtök közötti kötelék, amin át eljutnak hozzád, erős. Nagyon erős. Mintha... ragyogó fényből szőtt szálak kötnének össze benneteket.

- Fényből szőtt kötelékek? - húzta össze a szemöldökét Raynor. - Te látod őket? Akkor... te látod, hogy hová vezetnek ezek a szálak? Hogy... hol van Kerrigan?

Zeratul lassan bólintott.

A pontos helyet természetesen nem látom, de a fények intenzitása alapján meg lehet mondani, hogy közel jár-e vagy távolodik.

-Akkor... akkor ti fölhasználtatok engem! - csattant föl Raynor. - Hagytátok, hogy elérjenek ezek az álmok, mert a kettőnk közti kötelékeket vizsgálva tudtátok, hogy merre jár, és így el tudtátok kerülni!

Igen.

A férfiban forrt az indulat, aztán lassan erőt vett magán. Megvizsgálta a dolgot más szemszögből is, s végiggondolta, hogy ő mit tett volna hasonló helyzetben. A régi, vagány és impulzív Jim Raynor bevert volna egy pár orrot, de az új Jim Raynor - aki a protossoktól tanulta a stratégiát - már másként gondolkodott. Körbejárta a problémát, s a dühe lassan elolvadt.

- Jó - mondta végül. - Ez olyan fegyver, amit még a hasznunkra fordíthatunk.

Ahogy visszamászott a sátrába, még hallotta, hogy Zeratul mit mormol.

Sokkal jobban, mint ahogy először gondoltuk.

18

Már ráléptél az ösvényre, az igazi erő ösvényére.

Zeratul ezen kijelentése néhány nappal később hangzott el. Mint rendesen, Zeratul most is elsősorban Tassadarral foglalkozott, s Raynor csöndben, egy kicsit odébb húzódva ült, s a két protosst figyelte.

Még csak a segítségemre sem volt szükséged, hogy megtedd ezt az első lépést.

Mintha hajszálnyi megrovás is vegyült volna a Prétor szavaiba, amiért - úgy érezte - nem volt rá nagyobb szükség.

Tassadar megrázta a fejét.

Nem értem.

Az, hogy képes volt beismerni a tévedését és azt, ha nem értett valamit, kifejezetten szimpatikussá tette a protoss vezért Raynor szemében.

Emlékezz csak, amikor először találkoztunk!

Tassadar szégyenkezve hajtotta le a fejét. Most, hogy már több mint egy hónapot töltöttek együtt, nem szívesen emlékezett vissza arra, hogy mi is történt az első találkozásukkor. Szemmel láthatóan bánta már, hogy megtámadta Zeratult.

A vén Prétor azonban egyetlen intéssel jelezte, hogy a szégyenkezés és a bocsánatkérés teljesen felesleges.

Mentális fegyvereket használtál, emlékszel?

Raynornak is eszébe jutottak az Egzekútor csuklóiból kibukkanó, ragyogó-kék energiapengék. Tassadar bólintott.

Mentális fegyvereket használtál, pedig nem is voltak rajtad a csuklóvédőid.

Tassadar szemei lassan összeszűkültek, ahogy kezdte megérteni, hogy mire is akar kilyukadni a Prétor. Raynor viszont egy kukkot sem értett a dologból.

- Sajnálom, hogy közbe kell szóljak, de ezt nem értem - hajolt közelebb. - És ha nem viselte a csuklóvédőit, az mit jelent?

Tassadar lassan megcsóválta a fejét.

A csuklóvédők fókuszálják és felerősítik a mentális képességeinket. Ezek segítségével hozzuk létre az energiapengéinket. Én viszont...

Zavartan hallgatott el, mint aki képtelen befejezni a mondatot, de Zeratul megtette helyette.

Te mindenféle segédeszköz nélkül hoztál létre efféle fegyvereket. Az elméd egymagában képes volt fókuszálni s formába önteni az erődet.

Olyan büszkeség volt a szavaiban, mint amikor egy apa dicséri meg a fiát.

A tudatodnak máris sikerült - ha csak egy hajszányit is - elszakadnia a Khala megkötéseitől.

A kezét biztatóan tette Tassadar vállára.

Készen állsz a következő lépésre.

Ami ezek után következett, annak a javát Raynor nem is nagyon tudta követni. Zeratul instrukciói metaforákkal teletűzdelt eszmefuttatások voltak, mentális költészet, melynek szavakból, benyomásokból, képekből és hangokból álló gondolatsorai azt a célt szolgálták, hogy a Prétor rávezesse Tassadart arra, hol is húzódik képességeinek valódi határa.

A dolog nem tűnt érdekesnek, de az, ahogy Tassadar lassan képessé vált arra, hogy fölszabadítsa a saját erőit, már sokkal inkább. S néhány óra múlva, az idáig némán kommunikáló protossok végre megmozdultak.

Zeratul elégedetten bólintott.

Készen állsz.

- Készen? - tápászkodott föl Raynor, és megpróbálta kimasszírozni combjából a milliónyi apró tű szúrását. - Mire áll készen?

Az Árnyjárásra.

Zeratul levezette őket a völgybe, ami a táborhelyükül szolgált, s közben folytatta a magyarázatot.

Ez egy olyan próba, amin minden Sötét Templomosnak át kell esnie, hogy bebizonyítsa, elsajátította a képességeinket.

Raynor, aki a két protoss mögött lépdelt, kezdte már kapiskálni, hogy miről is beszél Zeratul. Egészen mostanáig abban a hitben élt, hogy Tassadar egyszerűen csak a protoss hagyományokról és az erőkről tanul, ami fajuk közös öröksége. Most azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennél jóval többről van szó.

Igen, a Prétor tanította Tassadart, de ez sem csupán egy baráti gesztus volt.

Sötét Templomossá képezte ki.

- Mi történik, ha sikerrel kiállja a próbát? - kérdezte Raynor, ahogy a völgy távolabbi vége felé közeledtek.

Mindenki kitért a trió útjából - a zelóták a völgy keleti falához húzódtak, a Sötét Templomosok a nyugati fal melletti árnyakba olvadtak bele, Raynor pedig intett a saját embereinek, hogy maradjanak, ahol vannak, a völgy délkeleti sarkában.

Olyan lesz, mint mi.

- És az, ami eddig volt? Megszűnik Templomosnak lenni?

Maga sem értette igazán, hogy ez miért olyan lényeges, de megkedvelte az Egzekútort, s tudta, hogy milyen fontos volt számára, hogy a Templom harcosa lehetett.

A kérdés hallatán Zeratul visszafordult, és szótlanul Raynorra pillantott, mint aki megpróbál olvasni a gondolataiban. A vén protoss pillantása kifürkészhetetlen volt, mint mindig, de Raynor az elmúlt hetek során már látta egy párszor azokat a szikrákat, amik most is ott izzottak a Prétor szemében. Zeratul elégedett volt.

Eddig csak egyvalaki próbálta meg mindkét ösvényt egyszerre járni.

Ennél többet nem mondott, s nem is magyarázta meg ezt a megjegyzését.

Mostanra elérték a völgy túlsó felét, s megálltak. Tassadar kérdőn pillantott a Prétorra.

Mit kell tennem?

Idáig mintha valamiféle transzban lett volna, amiből ebben a pillanatban ébredt. Lassan körülnézett, s szúrós, kék szemei a környezet minden részletét felderítették.

Vágj át a völgyön, csak az árnyékok közt mozogj, s ne engedd, hogy bárki is megakadályozza, hogy továbbjuss!

- Ennyi? - csúszott ki Raynorból önkéntelenül is a kérdés. - Csak ennyi? Át kell vágnia a völgyön?

Mindkét protoss szótlanul bólintott. Aztán Raynor visszafordult a völgy felé, és ismét szemügyre vette a terepet. Idefelé jövet ezernyi apró részletet látott, amik csak most álltak össze egy egységes képpé. A keleti sziklafal mentén, a lenyugvó nap fényében ott álltak Tassadar zelótái. Zeratul követői már eltűntek az árnyak között, s az Egzekútornak most ezeket az árnyékos foltokat kihasználva kellene átvágnia a völgyön. Egy olyan völgyön, ami ugrásra kész, láthatatlan harcosokkal van tele. Igen, így már valóban halálos próbának tűnt a dolog.

- Sok szerencsét! - nyögte a férfi, mire Tassadar derűsen bólintott. Köszönöm, James Raynor.

Bölcs, kék szemei nyugodtan pásztázták a terepet. Aztán a Templomos megfordult, három lépést tett előre, aztán balra fordult, s ahogy belépett az árnyak közé, a sötétség szinte páraként gomolyogva vette körül.

- Képes lesz rá? - fordult Raynor Zeratulhoz, aki szintén a völgy felé fordult, de kívül maradt az árnyakon.

Igen, ha ez a sorsa.

Többet egy szót sem szólt, s a férfi egy pár perc múlva már azon kapta magát, hogy egyedül áll a völgy peremén, az árnyakat szemlélve. A Prétor két lépés között egyszerűen eltűnt.

Jim egy pillanatig magányosnak érezte magát és legszívesebben visszatért volna a saját embereihez, de aztán meggondolta magát.

Katonái a völgy elülső traktusában voltak, s Tassadar már elhaladt mellettük. Jobb pozícióból szerette volna látni a völgyet - elsősorban a próba utolsó szakasza miatt, ami valószínűleg a legnehezebb része is lesz egyben. így hát fölkapaszkodott egy sziklára, igyekezett kényelmesen elhelyezkedni, és a völgyet figyelte.

Tassadar lassan, de magabiztosan haladt a sötétség leple alatt. Még a próba kezdete előtt megszabadult az uniformisától, s most csak a szövetkaftánt viselte, ami méltóságteljes, de szinte túlzottan hétköznapi kinézetet kölcsönzött neki. Szemei kékesfehér szikrákként izzottak a sötétben, s árnyak örvénylettek körülötte minden lépésnél.

Aztán lecsapott rá az első Sötét Templomos.

Ekkora távolságból nehéz volt kivenni a részleteket. Raynor csak annyit látott, hogy Tassadar oldalra pördült, s maga elé kapta kezeit, hogy megállítson egy támadást. Aztán már egy másik protoss is ott állt mellette, s a kezei körül az a fajta megcsomósodott sötétség kavargott, amit Raynor egyszer már látott. Zeratul használta így a sötétséget, amikor a zergek elől menekült.

Az örvénylő sötétséggel körülvett karok előrevágódtak, hogy fogást találjanak Tassadaron, s Raynor - bár tudta, hogy csak a képzelete játszik vele - szinte érezte azt a rettentő hideget, ami azokból a kezekből áradt.

Csak amikor Tassadarnak sikerült hárítania a csapást, Jim akkor mert fellélegezni. Az Egzekútor felrántotta térdét, bele a Sötét Templomos gyomrába, aztán a jobbjával brutális erejű csapást mért a támadója mellkasára, amitől az megtántorodott, és a földre zuhant.

Tiszta győzelem volt, s a Sötét Templomos nem is emelkedett föl a földről, amikor Tassadar átlépett fölötte, s folytatta útját az árnyak között.

A második támadás hátulról érte. Egy olyan árnyéktócsából, amit már maga mögött hagyott, hirtelen egy Sötét Templomos emelkedett ki, és az Egzekútorra vetette magát. Az ő kezei közt is ott feszült a folyékonynak tűnő sötétség, mint valami éteri hurok, amit villámgyorsan áthúzott Tassadar fején, rá a nyakára.

A Sötét Templomos teljes erejével nekifeszült, s megpróbálta lerántani az Egzekútort a földre, de Tassadar az utolsó pillanatban maga elé kapta kezét, és a kék fénnyel fölizzó energiapenge egy villanással kettéhasította a sötétségből font hurkot.

Tassadar megpördült, és háromszor sújtott le öklével az egyensúlyát vesztett protossra - egyszer a mellkasára, egyszer a torkára, a harmadik csapása pedig a két, zölden izzó szem közt, a homlokon landolt.

A Sötét Templomos még össze se roskadt, az Egzekútor már indult is tovább.

Most már mindenki - ember és protoss egyaránt - Tassadart figyelte, mintha csak érezték volna, hogy milyen fontos is valójában ez a fura próba.

Raynor látta az emberei arcára kiülő, döbbent áhítatot, és sejtette, hogy ő is hasonlóan festhet. Tassadar eleganciája, tökéletes önuralma, és az erők, amiknek szemmel láthatóan a birtokában volt, s amiket minden erőfeszítés nélkül használt, a legtöbb legendát és tündérmesét is megszégyenítették. Ez itt igazi erő és hatalom volt, s mindez olyasvalakiben manifesztálódott, aki köztük élt, s az oldalukon harcolt.

Egy élő legendát láttak.

Tassadar harcosai egyre nyugtalanabbnak tűntek, és egyre nagyobb aggodalommal figyelték az árnyékokat.

Raynor időről időre érezte azt a halk mormolást, ami a többiek között zajló mentális párbeszédet kísérte, de túl messze voltak tőle ahhoz, hogy bármi esélye is lehetett volna kihallgatni valamit is. Már ha egyáltalán képes lett volna rá.

Mindezek ellenére megértette az aggodalmukat.

Látták, hogy a vezérük egyre jobban megbarátkozik Zeratullal, akiről azt tanították nekik egész életükben, hogy még a zergeknél is rosszabb és gonoszabb. S bár megtanulták tisztelni a Sötét Templomosokat, azt mégsem bírták egykönnyen elviselni, hogy Zeratul és az Egzekútor ennyire remekül megértik egymást.

Amit pedig most láttak, az minden kétséget kizáróan próba és beavatási szertartás volt.

Talán attól tartottak, hogy Tassadar elárulja őket, és éppen olyan sötétté és kísértetiessé válik majd, mint a Prétor, s talán olyan gonosszá, nemtörődömmé és torzzá is, mint a saját legendáikban szereplő Sötét Templomosok.

Csak a fegyelmük, s a Tassadar iránti hűségük és tiszteletük tartotta vissza őket attól, hogy beleavatkozzanak a próba menetébe.

Tassadar most már félúton járt. Eddig több mint egy tucatnyi Sötét Templomossal kellett megküzdenie, s egyiket a másik után győzte le.

Volt, amelyiket egyszerűen az erejével és a gyorsaságával, másokat a pszí-pengéivel bírt le. Megint másokat a saját adományaikkal szorított a sarokba. Az egyik például folyékonynak tűnő sötétséget idézett a kezére, de Tassadar megállította az ütést, s magát a sötétséget verte vissza a támadójára.

Minden legyőzött Sötét Templomos félreállt az útjából, s hagyta továbbmenni. Az útnak azonban még csak a felét tette meg, s még számos ellenfél várt rá - köztük Zeratul is.

Raynor azonban - aki feszülten figyelt - felfedezett valami furát.

Tassadar szemeit idáig is látta az árnyékok között, de most a mellkasán is halvány fényfolt jelent meg. Aztán hamarosan egy újabb került az előző mellé, majd egy harmadik is, s a protoss vezér szíve fölött egyfajta háromszöget alkottak. Az apró fényfoltok egyre fényesebben világítottak, akárcsak Tassadar szemei, s a fény hamarosan már az egész testét beborította. Egyre élesebb fénnyel izzott a teste, míg már szinte vakító fényaura ölelte körbe. Az izzó-fehér fény szétfoszlatta az árnyakat, s az a pár árnyékfolt, ami makacsul nem akart eltűnni, villámgyorsan lecsapni készülő protoss harcosok alakját öltötte magára. Raynor heves pislogásba kezdett. Ahogy a fény szembántó élességűvé fokozódott, egy pillanatig mintha úgy látta volna, hogy kiválik belőle egy fényfolt. Mint amikor a gyertya lángjába tép bele a szél. Vagy... mintha egy apró árny osonna el a mindent leleplező, vakító fény takarásában. De... már el is tűnt, és Jim nem lehetett benne biztos, hogy nem csupán könnyező szemei csalták-e meg.

A fehér fényben fürdő Tassadar tovább folytatta útját a völgyön keresztül. Nem egy Sötét Templomos - akiről lefoszlott a sötétség - egyszerűen félreállt az útjából, s harc nélkül hagyta elmenni. Tassadar taktikus lépését, amivel megfosztotta őket az álcájuk nyújtotta előnytől, úgy fogták föl, hogy legyőzte őket.

Mások azonnal megtámadták, de nem jutottak elég közel hozzá, hogy lesújtsanak rá. A fény elvakította őket, s szédelegve, a fejüket markolva estek térdre.

Tassadar pedig csak ment tovább.

Végül már az alatt a szikla alatt járt, ahonnan Raynor figyelte a próbát, s már csupán egy árnyékfolt állta az útját.

Ahogy az Egzekútor közelebb ért hozzá, az árnyék nem összezsugorodott, hanem szétoszlott, csápokat növesztett, s megpróbálta körbefolyni a protosst, hogy kioltsa a fényét.

A fényaura megfakult, de kitartott, s ugyanakkor mélyen a sötétségbe tépett. Az árnyék egyik rétegét a másik után foszlatta szét, míg a homály fedezéke nélkül ott nem állt előttük egy magas, görnyedt protoss.

Zeratul.

Kiváló!

A Prétor elismerően bólintott, s intésére a sötétség foszlányai - melyek már csöppet sem voltak a hasznára - végleg eloszlottak.

Mind a fényt, mind a sötétséget jól fölhasználtad. A képességeidet, amiket a Templomban oktattak neked, félelmetes ügyességgel használod, s a mi erőinknek is úgy parancsolsz, mintha közénk születtél volna. Méltónak bizonyultál!

A vén protoss szavaiban elégedettség és mentális kacaj keveredett egy csipetnyi irigységgel.

Már csak az utolsó akadályon kell túljutnod... Rajtam.

Tassadar a próba kezdete óta először szólalt meg.

Gyere hát, vénség, s meglátjuk, hogy az én fényem vagy a te sötétséged bizonyul-e erősebbnek!

Zeratul szemei egy pillanatig mintha haragosan izzottak volna föl, s a válasza élesre sikeredett.

Ez nem a fényről és a sötétségről szól, hanem arról, hogyan használjuk mindazt, amit használnunk adatott!

Aztán már támadott is.

Az árnyak ismét óvó köpenyt borítottak rá, a végtagjaira folyékonyan vibráló sötétség úszott, s a kezeire ugyanebből a matériából formálódtak pengék, melyek kioltották a fényt. A dolog az eddigi próbálkozások tükrében szinte szánalmasnak tűnt, amíg Raynor azt nem látta, hogy Tassadar moccanni sem bír. Ragyogó auráját át meg átjárták az árnyékpengék, mi több, mindkét vállát átdöfték, bár ő sem fájdalmat, sem meglepetést nem mutatott.

Ehelyett maga Zeratul lépett hátra zavarodottan.

Az elmédet még most is elzárod előlem. Helyes. De mi szükség van erre, ha az ostoba fényeid úgyis elárultak?

A Prétor hátratáncolt, s új támadáshoz emelte magasba a pengéit. Az viszont már most látszott, hogy mindez csak formaság, és Tassadar vesztett.

A Zeratult övező árnyak egyike azonban nem folyt ismét köré, ahogy újra támadott, s most ez az árnyék a fölé a szikla fölé kúszott, amin Raynor trónolt. A következő pillanatban szertefoszlott a homály - két vakító kék szem villant föl, s Tassadar állt ott.

Tassadar, aki átjutott a völgyön, végig az árnyak közt haladt, s nem hagyta, hogy föltartóztassák.

Szóval csak cselfogás volt. Az árnyakat használtad fedezékül, de ugyanakkor a fényt és az illúziót is.

Zeratul szétfoszlatta az árnyakat, és fölmászott Tassadar mellé a sziklára. Az Egzekútor csak kurtán bólintott.

A Prétor egy hosszú pillanatig csöndben tanulmányozta Tassadart, aztán fölnevetett, akár egy apa, aki képes büszkén örülni, akkor is, amikor a fia először bizonyul nála jobbnak valamiben. Nevetése, ez a száraz, rekedt mentális hang olyan elégedett és boldog volt, hogy az öröme mindannyiukra átragadt. Egy rövid pillanatra emberek és protossok, Templomosok és Sötét Templomosok egyaránt büszkék és boldogok voltak.

Pazar és lenyűgöző! Mindent felhasználtál, amit csak tudsz - régi és új képességet és erőt egyaránt. Mi több, a régi megszokásainkat és előítéleteinket is képes voltál fegyverként használni és ellenünk fordítani. A templomos képzésed nélkül ez a taktika valószínűleg nem működött volna, ahogy az új képességeid nélkül sem lettél volna képes kiállni a próbát.

Tassadar lassan bólintott.

Úgy érzem magamban az erőt, ahogy még soha korábban. A Templomban kapott képzés csak töredéke volt egy nagyobb egésznek, egy óvatosan kiválasztott példa mindabból, ami a felszín alatt vár ránk. Köszönöm.

Zeratul előrelépett és megragadta Tassadar vállát.

Én vagyok az, akinek most és itt köszönetet kell mondania! Üdvözöllek hát testvér azok között, akik népünkből az igaz ösvényt járják, árnyék és fény között!

Kiegyenesedett, s a gondolatai - melyek az egész völgyet betöltötték - még a sziklákat is megrázták.

Kívánom hát, hogy betölts a rád kiszabott sorsot, Adun gyermeke, s hozz dicsőséget mindnyájunkra! 

A lent gyülekező Sötét Templomosok rettentő, mentális diadalüvöltésben törtek ki, mely üdvözlés és éljenzés is volt egyben. A zelóták kiáltása felelt rá, akik büszkék voltak a vezérükre, s új képességeire, bár volt ebben a rikoltásban némi félelem is attól, amivé Tassadar ezek után válhat.

- Szép kis menetelés volt! - lépett Raynor vigyorogva az Egzekútorhoz, és kezét nyújtotta a protossnak.

Tassadar egy pillanatig csak nézte a kinyújtott kezet, aztán óvatosan a sajátjába zárta.

Köszönöm, James Raynor!

A protoss vezér pillantása lassan végigvándorolt a zelótákon, Zeratulon és a harcosain, s még Raynor emberein is, akik a völgy átellenben levő felén álltak.

S köszönöm nektek is! Nélkületek, a jelenlétetek nélkül - akkor is, ha ennyien vagyunk, s ennyifélék - nem sike...

Szavait éles rikoltás szakította félbe, amit savat okádó mutaliskek rohama követett.

A zergek rájuk találtak.

19

- A rohadt életbe! - bődült el Raynor, aztán gyorsan leugrott a szikláról, és rohanvást indult a saját emberei felé.

Futás közben megállás nélkül káromkodott. Hát mi a jó büdös francnak nem állítottak őrszemeket? Jó, persze, mind odáig voltak az Árnyjárástól, és az utóbbi időben egy kicsit hagyta is ellustulni az embereit. Mert hogy a protossok úgyis mindig harci készültségben voltak, és mindig hamarabb kiszúrták a zergeket, mint ők. Jobbak voltak, mint egy erőpáncél harci számítógépe.

Na ja, az erőpáncéljaik. Amik olyan hasznosak a csatában. Csak most éppen az egyik sziklafal mellett hevertek, és mire bárki is belebújik egybe, már rég vége lesz a mókának! Még akkor is, ha most rekordidő alatt próbálják fölvenni a vérteket.

- Cavez! Abernathy! - üvöltötte, mikor a völgy közepére ért, de kevés remény volt rá, hogy sikerült túlkiabálnia a zergek rikoltását. - Fegyvert élesíts! Fedezettüzet!

Lehet, hogy tényleg meghallották, lehet, hogy csak a józan logika szerint jártak el, de egy perc múlva pusztító sortűz zúdult a zergekre.

Ekkorra már Raynor is beért a táborba. Villámgyorsan belebújt az erőpáncéljába, s csak most örült igazán az elmúlt évek harci tapasztalatainak. Annyiszor volt kénytelen erőpáncélt ölteni, hogy most, mire épp kifújta volna magát, már végzett is avért elemeinek felcsatolásával. Néhány gombnyomással aktiválta a páncélzatot, aztán lecsatolta válláról a húszmilliméteres rohamfegyvert, és ő is beszállt a harcba.

Most, hogy tűz alá vették az eget, a repülő zergek elvesztették a meglepetésből adódó előnyüket. Az első támadási hullám ugyan megölt néhány protosst, de ahogy az emberek pergőtüze megtöltötte az eget, a zelóták és a Sötét Templomosok végre be tudtak húzódni a völgy kiugró sziklafalainak biztonságába. Itt már jóval nehezebben férhettek hozzájuk a zergek.

Természetesen nemcsak a levegőből érte a protossokat támadás, és ez alkalommal egy jóval nagyobb csapat ütött rajtuk. A zergek legalább százan voltak, s a nagyobbik felük a sziklák közül rontott az ellenségre. Megvárták, míg a repülő zergek elterelik mindenki figyelmét, s csak azután indultak rohamra a völgy ellen.

Mivel a völgy innenső bejáratához az emberek tábora volt a legközelebb, Raynor és az emberei hamarosan már két tűz közé szorulva viaskodtak a levegőből támadó mutaliskekkel és a feléjük rohanó hydraliskekkel, zerglingekkel és ultraliskekkel. Egy pillanat múlva azonban előretörtek a protossok, és az ő energiapáncéljaikon megtört a zerg roham.

Raynor fülét furcsa nyögés ütötte meg, olyan erős, hogy még a pergőtűz ropogásán át is meghallotta. Gyorsan a völgy átellenben levő bejárata felé kapta a fejét, és látta, ahogy a zelóták és a Sötét Templomosok úgy ölik le a zergeket, mint a mészáros az állatokat. Az energiapengék zümmögése és a zergek hörgése együtt adta ezt a furcsa hangot.

Zeratul egy sziklán állt, és a kezei közt vibráló, formálható sötétséget használta fegyverként a levegőből támadó bestiák ellen. Mintha finom, fekete szálakból szőtt hálót hajított volna rájuk, s Raynor látta, amint a tintafekete lepel épp egy lófejre hasonlító, lilásfekete zerget ránt le a levegőből, ahol már a többi protoss is hozzá tudott férni.

Aztán megpillantotta Tassadart.

Az Egzekútor leugrott a szikláról, ahol eddig állt, s véres rendet vágva a zergek soraiba, lassan haladt előre a völgyön át.

Sötétség kélt mögötte, s követte, mint egy rongyos szélű palást, amin egyetlen zerg sem tudott áttörni. A csuklójából kibukkanó energiapengék most alig voltak hosszabbak, mint egy ember alkarja, de rettentő erővel sújtottak le az ellenfeleire. Egyetlen fölfelé irányzott szúrással és egy oldalirányú vágással átdöfött és kibelezett egy alacsonyan repülő mutalisket.

Tassadar megpördült, és egy közeledő pusztító felé szúrt a pengéjével. A fegyver hirtelen megnyúlt, s már nem is egy karomra, hanem egy izzó csápra vagy ostorra hasonlított inkább, s mély, sistergő-zúgó hangot hallatott, ahogy lecsapott a zergre. Tiszta találat volt, s gyakorlatilag karóba húzta a lényt.

Apró szikra jelent meg a zerg szájában, ami felrobbant és a pusztító fej nélkül, szétroncsolva csapódott a sziklák közé. Tassadar nem kirántotta a tetemből fegyverét, hanem egyszerűen lerövidítette, s fordulatból hasított vele ketté egy hatalmas ugrásokkal közeledő hydralisket.

Raynor ehhez fogható harcban még soha nem vett részt, s látni sem látott hasonlót. Tassadar harci stílusa eddig is mindig lenyűgözte, de ez most valami új volt. Nem csupán ezekről a fura, új képességekről volt szó, amiket Zeratultól tanult. Egyszerűen sokkal magabiztosabbnak és kiegyensúlyozottabbnak látszott. Az erő mintha láthatatlan auraként lengte volna körül, s ezt a zergek is megérezték, mert ha tehették, egyszerűen kitértek az útjából. Tassadar ezt ki is használta, s a megriadt ellenséget a zelóták és a Sötét Templomosok energiapengéi közé hajtotta.

Alig néhány perc leforgása alatt a zergek vérszomjas támadása kétségbeesett védekezésbe ment át, s a még életben levő lények egy csoportba tömörülve próbálták feltartani a protossokat és az embereket, míg néhányan közülük kiutat kerestek a mészárszékké vált völgyből.

Raynor harci vizorán új jel tűnt föl, s a völgyet szegélyező sziklafalak egyike fölött ismerős, lebegő alak jelent meg: egy felügyelő.

De... honnan került ez ide? Legalábbis idáig még nem vette észre.

A semmiért csak nem lehet itt! Hiszen a felügyelő k lassúak, ormótlanok és sebezhetőek voltak, s a legfőbb feladatuk az volt, hogy mentális kapcsolatot tartsanak font a fészekalj és a cerebriták között.

Kerrigan bizonyára nem küldene egy ilyen fontos, ugyanakkor sebezhető lényt a harctér közelébe megfelelő védelem nélkül. 

Ne féljetek! Hamarosan itt lesz a fészekalj többi harcosa is! Húzódjatok most hátra, s csatlakozzatok a testvéreitekhez!

Raynor döbbenten látta, hogy a zergek engedelmeskednek a felügyelő utasításának. Felhagytak minden próbálkozással, hogy feltartsák a protossokat és az embereket, s kétségbeesett gyorsasággal mászták meg a sziklákat vagy repültek át fölöttük, hogy - a halottakat is hátrahagyva - mihamarabb elhagyhassák a csatateret. Egy perc sem kellett hozzá, s már el is tűntek.

- Ez az! - rázta az öklét a menekülő ellenség után Non. - Fussatok csak, köcsögök!

- Pofa be és mindenki pakoljon össze! - csattant föl Raynor. - Már itt sem vagyunk!

- Mi? - nézett rá értetlenül a mellette álló McMurty, és a döbbenet kiült a férfi lapos tésztaképére. - De uram... győztünk! Épp most húzták el a belüket!

- Csak visszavonultak - rázta meg a fejét Raynor. - Csatlakoznak egy nagyobb, közeledő csapathoz, és perceken belül itt lesznek! Azonnal le kell, hogy lépjünk innen! Ling! McMurty! Fogják a fegyverüket, és arról a magaslatról biztosítsanak minket! Amint zerget látnak, azonnal lőni kezdenek! Non! Deslan! A völgy másik bejárata a maguké! Lelőnek mindent, ami mozog, és nem hozzánk tartozik! A többiek húzzanak pakolni!

Az emberei egy pillanatig úgy néztek rá, mintha meghibbant volna. Végül is győztek, méghozzá viszonylag gyorsan, és ez a győzelem egyértelmű volt. Az ellenség megfutott, s a katonák szemmel láthatóan nem nagyon akarták elhinni, hogy még mindig veszélyben vannak.

Aztán győzött a kiképzés, Cavez és Abernathy parancsokat ordított, s míg a két páros elfoglalta kijelölt lőállásaikat, a többiek rohamtempóban kezdtek pakolni.

Alig tíz perc alatt elkészültek, amivel a saját rekordjukat is megdöntötték, de alighogy az utolsó sátrat is összehajtották és elrakták, Non fegyvere felkerepelt.

- Zergek! - üvöltötte Deslan, és ő is tüzet nyitott. - Erre tartanak!

Ez volt a völgyből kivezető legrövidebb út - bár nem az egyetlen. Tassadar, aki remek taktikus volt, természetesen nem választott volna olyan táborhelyet, ahonnan csak egyfelé lehet kijutni.

Mindenki a völgy másik oldala felé igyekezett, a felé a sziklakiszögellés felé, ahol Raynor és a két protoss annyi időt töltött mostanában. Tassadar a szikláról egy hosszú, keskeny párkányra mászott ki, ami a völgyet körülfogó sziklafalon át a legközelebbi bércek közé vezetett. Az erőpáncélos katonák segítettek feljutni azoknak, akik nem viseltek vértet, aztán ők maguk is fölmásztak. Utánuk Zeratul és Sötét Templomosai következtek, s végezetül a négy őrszem, akik egymásnak adtak fedezettüzet. A sort Raynor zárta.

A zergek még a sziklák közt jártak, s hatalmas, irtóztató bogarakként kúsztak egyre följebb és följebb, átgázolva az elesettek tetemén, amikor Jim Raynor már a sziklafal túlsó oldalán járt, sietve csatlakozott a seregéhez, és futva hagyták maguk mögött a csatateret.

Órákkal később, amikor már biztosak lehettek benne, hogy lerázták az üldözőiket, Tassadar egy másik völgyet keresett, ahol átmenetileg megpihenhetnek, s holtfáradtan pakolták le a holmijukat az irdatlan sziklafalak takarásában.

Hosszú gyakorlás közben csiszolódott, gyors és praktikus mozdulatokkal verték föl a sátrakat, de ez alkalommal Raynor azzal kezdte, hogy a völgy minden szegletébe erőpáncélos őröket állított. Őt aztán ne lepjék meg ilyen könnyen még egyszer! 

- Ez mindenki szerint beszarás, uram! - bólogatott elismerően McMurty, amikor a táborverés után letelepedtek, ettek egy kis szárított húst, és tűzforró kávéval öblítették le. 

- Honnan tudta, hogy visszajönnek?

- Hallottam, hogy miről beszélnek - mondta Raynor, és óvatosan belekortyolt a bögréjébe. - A felügyelő hívta vissza őket, hogy csatlakozzanak a közeledő, nagyobb csoporthoz.

Még mindig a kávéval bajlódott, amikor lassan tudatosult benne, hogy milyen csönd lett hirtelen a völgyben. A protossok egyébként sem csaptak túl nagy zajt, de most az emberek is elhallgattak.

Ahogy fölnézett, látta, hogy mindenki - protossok és a saját emberei - őt nézi. Még Zeratul és Tassadar is félrebillent fejjel tanulmányozták, mintha csak azon tűnődtek volna, hogy vajon jól hallották-e, amit mondott.

- Beszéltek, uram? - kérdezte Cavez óvatosan. - De uram... a zergek nem beszélnek. Egyikük sem.

- Tessék? - kérdezte Raynor értetlenül, aztán letette a bögrét, és a hadnagyhoz fordult. - Már hogyne beszélnének! Azt hiszik, hogy csak kitaláltam? Hallottam őket!

A Raj nem beszél. Legalábbis nem úgy mint te.

Tassadar lépett közelebb, és leült Raynor mellé. A másik oldalára Zeratul lépett, s a férfi - aki egyébként mindkettőjüket kedvelte - hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát a két hallgatag protossal az oldalán.

Az a képesség, amit beszédnek nevezel, nem áll a rendelkezésükre.

Raynor Zeratulra pillantott, és megrázta a fejét.

- Na ez a beszarás! - csapott dühösen a térdére. - Én hallottam őket!

Megint Zeratulra nézett, és dühösen fújt egyet.

- Te is hallottad őket! Például, amikor Zasszal beszéltél!

A Prétor szemei összeszűkültek.

Te hallottad? Hogyan lehetséges ez?

- Ott voltam! - tárta szét a karját Raynor. - Láttam és hallottam mindent!

Zeratul megrázta a fejét, s ezúttal nem gyanakvó, hanem zavart volt a pillantása.

Az csak egy pillanatig tartó információcsere volt, és csak kettőnk között. Tanulmányoztam a cerebrita viselkedését, és hogy a támadásomnak milyen következményei lehetnek a fészekaljára nézve. Nem beszéltünk és szavakat sem használtunk. Legalábbis olyan formán, ahogy az emberek teszik, nem.

- Akkor... ez azt jelenti, hogy a... a fejében beszélnek, uram? - kérdezte Cavez remegő hangon, és Raynor érezte, hogy a félelem az ő zsigereit is kezdi marokra fogni.

- Azt hiszem, igen - mondta Raynor lassan, kelletlenül. - Ahogy így visszagondolok, tény, hogy nem láttam mozogni a szájukat beszéd közben. De akkor is hallottam, hogy beszélnek!

Megint Zeratulra pillantott.

- Máskülönben honnan a fenéből tudtam volna Zasz nevét? Vagy ma... hogy csak visszavonulnak, de nem menekülnek?

Tassadar lágyan megérintette Jim könyökét.

Igazat szólsz. Ez az információ túl pontos volt ahhoz, hogy pusztán a képzelet szüleménye legyen. Valahogy... valahogy megérintett a Raj kaptártudata, és te megértetted azt. Ugyanúgy hallod az egymáshoz intézett gondolataikat, mint ahogy mi, protossok halljuk egymás mentális... beszédét.

- Remek! - szorította Raynor kezét a halántékára, mintha ezzel egyszerűen el tudná űzni az őrjítő gondolatokat.

- Kezdek becsavarodni, igaz? Erről van szó? Azt szokták mondani, hogy a holdkórosok mindenféle hangokat hallanak. És most már én is hangokat hallok! És csak hogy jó legyen nekem, azt hallom, hogy a zergek hogyan pofáznak!

Zeratul megrázta a fejét.

Az elméd ép és sértetlen.

Raynor egy pillanatig úgy érezte, mintha valami hűvös és száraz érintette volna meg... a fején belül. Fura érzés volt, de nem kellemetlen. Aztán elmúlt, és a Prétor lassan bólintott. Kerrigan.

- Mi köze van ehhez Kerrigannek?

Erős kötelékek kapcsolnak össze benneteket. O ezeken keresztül küldi el hozzád az álmokat, de... úgy tűnik, nem elég óvatos.

Megint azt a hangot hallatta, amitől Raynornak a szárazon zörgő, őszi avar jutott az eszébe. Zeratul nevetett.

Még nem bír azzal a tapasztalattal és koncentrációval, amit mi sok év alatt sajátítottunk el. S bár rettentő erőknek parancsol, még nem képes tökéletesen uralni azokat.

- Miről beszél, uram? - kérdezte a holtsápadt Abernathy.

Raynor belátta, hogy néhány dolgot - amikről szívesebben hallgatott volna - muszáj lesz megmagyaráznia. Nagyot sóhajtott hát, és belevágott.

- Kerrigan elméje összekapcsolódott az enyémmel - kezdte, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a szörnyülködő pillantásokat. - Olyan, mintha képes lenne belelátni a fejembe. Már hetek óta szarakodik velem... sőt igazándiból, mióta leszálltunk erre a kicseszett kődarabra, de... ez egy kétirányú utca.

Rávigyorgott Abernathyre, és elégedetten látta, hogy a nő megkönnyebbülten mosolyog vissza.

- Nem elég elővigyázatos, és Zeratul képes érzékelni a kettőnket összekapcsoló köteléket. Ezt eddig arra használtuk, hogy kifürkésztük, merre jár. így sikerült mindig elkerülni, és csak a felderítőivel kellett harcolnunk, soha nem az egész fészekaljjal.

Megrázta fejét, mintha ezzel az egy mozdulattal képes lenne kitisztítani a gondolatait.

- És... azt hiszem, van a dolognak még egy mellékhatása. Valahogy... hallom, amikor... beszélnek. Ahogy információt cserélnek. A... a zergek. Azt hallod, amit ő hallana, ha jelen lenne. Az egész fészekalj mentális kommunikációját képes érzékelni, éppen úgy, mint egy cerebrita. Persze a legtöbbször egyszerűen figyelmen kívül hagyja, de attól még hallja, és ha figyel, meg is érti. Amikor zergek vannak a közelben, hallod a gondolataikat. Az ő tudata fordítja le olyan formára, hogy te is megérts. S ahogy azt te is mondtad, ez a dolog egyáltalán nem szándékos.

- Szóval - fordult Raynor Tassadarhoz - ő hallja, lefordítja, és ha a közelemben vannak, akkor úgy hallom, ahogy ő hallaná. Mármint, hogy emberi nyelven. Mert... gondolom egy része még mindig embernek tartja magát. Vagy... még nem döntötte el, hogy minek is tartsa magát.

A két protoss egyszerre bólintott.

- Hm - dőlt hátra a férfi, és önkéntelenül is belekortyolt a kávéjába. - Szóval... először is meg tudjuk mondani, hogy hol van.

Letette az üres bögrét maga mellé, úgy folytatta.

- És még abba is bele tudunk hallgatni, ahogy a csapatai kommunikálnak.

Leheletnyi mosoly jelent meg a szája szögletében.

- Ez az a kicseszett előny, amire most szükségünk van!

Végignézett az összegyűlteken, embereken és protossokon, akik most már nem három különböző csoportot alkottak, hanem egy egységet.

- Azt hiszem - mondta végül -, már épp eleget futottunk. Itt az ideje, hogy harcoljunk!

20

- Két egész nap kellett a terv kidolgozásához, s ez alkalommal - meglepő módon - Zeratul volt az, aki aggályoskodott.

Tassadar egyetértett Raynorral, hogy a gerillataktika ideje lejárt, de a Prétort nem volt ilyen könnyű meggyőzni.

Nem ugorhatunk csak úgy fejest az ismeretlenbe!

Mint rendesen, most is félrevonulva tanácskoztak, s a vén protoss bizalmatlanul csóválta meg a fejét.

A zergekkel harcolni - az rendben van. Ugyanakkor óvatosnak kell maradnunk, és nem szabad, hogy szükségtelen veszélyeknek tegyük ki a harcosainkat.

És olyan pillantást vetett Tassadarra, mintha megrótta volna azért, hogy most, amikor már ő is Sötét Templomosnak számít, ilyen meggondolatlanul viselkedik.

- Senki nem arról beszél, hogy csak úgy odadobnánk az életünket! - próbálta Raynor megnyugtatni a Prétort. - De... nekem már nagyon elegem van a rejtőzésből, és azt hiszem, nem is bujkálhatunk örökké. Megvannak az eszközeink, hogy elbánjunk mind vele, mind a zergjeivel. És én azt mondom, intézzük el őket egyszer s mindenkorra!

A vele szemben ülő Tassadar rábólintott.

Én is úgy érzem, hogy a szükségesnél hosszabbra nyúlt már ez a hajsza, s mihamarabb pontot kell tennünk a végére.

Végül Zeratul is beadta a derekát, bár a terv előkészítése folyamán mindvégig ő volt az, aki elővigyázatosságra intette őket. Aztán végül csak sikerült egy olyan haditervet kieszelniük, ami az ő tetszését is elnyerte.

Most már csak működésbe kell hozniuk az eseményeket - s az első lépés Raynorra várt.

Leterített egy takarót, lefeküdt, és mélyeket lélegezve lehunyta a szemét. Egy idő után sikerült annyira lecsillapítania az elméjét, hogy könnyű szendergésbe merült, és - ahogy számított is rá - az álmok már ott vártak rá, lesben állva.

Egy fűvel benőtt domboldalon állt, ahonnan egy alacsony, kopár hegyek közt lapuló, zöld völgyre látott rá. A nap már alacsonyan járt, narancs-és rózsaszín fénykévékkel simítva végig a láthatárt.

- Lélegzetelállító - súgta valaki a fülébe rekedt hangon, s ugyanakkor erős karok ölelték át hátulról, és érezte, hogy egy meleg, gömbölyded test feszül neki.

- Pontosan - bólintott, s azon igyekezett, hogy lélegzete és a hangja nyugodt maradjon, bár a bőre megbizsergett ott, ahol a nő megérintette.

Megfordult, és Kerrigant látta. A legcsodásabb vágyálmából előlépett, csinos, boldog Kerrigant.

- Bár örökké így maradhatnánk! - mondta vágyakozó hangon, aztán még szorosabban ölelte a férfit, s a vállára hajtotta a fejét.

Hosszú, vörös sörénye úgy omlott alá, mint egy vérpatak.

- Én is - mondta Raynor, s a nő mindkét kezét a sajátjába fogta. - Sokkal jobb lenne, mint ami vár ránk.

Egy pillanatra fölrémlett előtte a kanyon, ahol az embereivel és a protossokkal megbújtak. Érezte, ahogy Kerrigan teste megfeszül, majd elernyed a háta mögött, s még szorosabban bújik hozzá.

- Ó, Jimmy - sóhajtott föl a nő, aztán kiszabadította az egyik kezét, és megsimogatta Raynor borostás arcát.

Raynor úgy fordult meg, hogy nem bújt ki a nő öleléséből, s ahogy szemtől szemben álltak, meglepetten látta, hogy a nő szemében könnyek csillognak.

- Hamarosan találkozunk — suttogta a nő fátyolos hangon, lágyan szájon csókolta a férfit, aztán elmosolyodott.

Fura mosoly volt ez, egyszerre diadalittas és szomorú - aztán a nő semmivé foszlott. Az álom kiröppent a szeméből, s Raynor felült. Ahogy körülnézett, látta, hogy a szabadban van, s Zeratul ül mellette, egyik kezét a vállán nyugtatva. A vén protoss összehúzott szemmel fürkészte a férfit.

Minden rendben ment?

- A legnagyobb rendben - biccentett Raynor, aztán felkászálódott a földről, beletúrt a hajába, és igyekezett teljesen felébredni. - Bekapta a csalit, a horgot, az úszót, de még a zsinórt is. - Fáradtan rávigyorgott Zeratulra.

- Minden jól ment. Pontosan azt mondtam, amiben megállapodtunk, és a kanyon képe is éppen időben jelent meg. Csak, hogy tudja, hová is kell jönnie.

Zeratul szemeiben megint megjelentek azok az apró, árulkodó szikrák, amik jelezték, hogy a Sötét Templomos elégedett, és remekül szórakozik.

A Pengék Királynője erős, én viszont már évszázadok óta próbálgatom, hogyan is kell kapcsolatot létrehozni két elme között. Ezernyi olyan trükköt ismerek, aminek a létét ö még csak nem is gyanítja. S az sem elhanyagolható hibája, hogy nem különösebben kedveli a kifinomult megoldásokat.

- Egen - dörmögte Raynor, és megmasszírozta a tarkóját. - A kifinomultság soha nem volt az erőssége.

Néhány lépésnyire tőle Tassadar várakozott, aki azóta, hogy Raynor álomba szenderült, meg se moccant.

- Elkezdődött - mondta Raynor.

Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

Jim ennyiből is tökéletesen megértette, hogy Tassadar mire gondol. Mindkét protoss tisztában volt vele, hogy milyen erős érzelmek fűzik Raynort Kerriganhez.

Ebből a küzdelemből már kivetted a részed, s ha nem akarod, nem kell tovább harcolnod. Ha úgy gondolod, elég félre állnod, s mi majd elvégezzük a többit. Nem muszáj szembe-szállnod vele.

- Köszönöm - mondta Raynor, és így is érezte.

Nem kell megküzdenie Kerrigannel... Nem muszáj. Csak... azzal is mind tisztában voltak, hogy a zelóták és a Sötét Templomosok - bár remek harcosok - sokkal több eséllyel vonulnak harcba, ha emberi tűzerő is támogatja őket.

Persze a hadnagyai képesek lennének mindent simán levezényelni, s ha kell, akár nélküle is harcba tudnák vezetni a katonákat, de... a protossok a szövetségesei voltak. Az ember nem hagyja el a szövetségeseit a bajban. Akkor sem, ha kényelmesebb lenne hátradőlnie, és hagyni, hogy nélküle harcoljanak.

- Elboldogulok - mondta lassan, tagoltan. - Meg tudom tenni. Meg kell tennem, így meg fogom tenni! Akkor is, ha fáj. Amikor eljön a döntő pillanat, mind készen fogunk állni rá.

Látta maga előtt Sarah Kerrigant, s azt is, amivé vált. Látta a szörnyet, ami az ellenségeit gúnyolja, kineveti őket, s a vérüket nyalogatja a karmairól - és megborzongott.

Igen. A nő, akit szeretett, ott volt valahol mélyen, a hibrid test börtönében, de már nemcsak önmaga volt. Már nem csupán Sarah Kerrigan volt, hanem a Pengék Királynője. Az ellenség. Az ellenségnek pedig meg kell halnia.

Mindannyiuk érdekében.

Talán még a régi Sarah... a nő, akibe szerelmes volt... az ember, aki mindent megtett, hogy kiszabaduljon a Szellemkondicionálás fogságából, csak hogy egy még iszonyúbb börtönbe vessék... ő is így gondolná.

Az ő érdekében is.

Mindannyiukért.

Tassadar ünnepélyesen Raynor vállára tette a kezét, mint ahogy a harcostársak üdvözlik egymást a csata előtt.

Legyen hát.

A férfi szinte érezte a protossból áradó együttérzést és támogatást.

Együtt harcolunk, s a sorsunk is egy lesz.

Az Egzekútor Zeratul felé biccentett, aztán elindult, ki a kanyonból, az azon túl fekvő hegygerinc barlangjai felé.

Nem véletlenül választották ezt a helyet a harchoz, így az sem volt véletlen, hogy a zerg keltetőhöz vezető lejáratok ilyen közel estek a búvóhelyükhöz.

- Ugyan mondd már el, hogy miért ő megy, és nem te? - kérdezte Raynor a Prétort, miközben mindketten a gyorsan távolodó Tassadart figyelték. - Te már csináltál ilyet korábban.

Pontosan.

Zeratul mentális hangjában mintha korok és elmúlt nemzedékek visszhangoztak volna.

Viszont neki is szüksége van a gyakorlatra.

Tassadarnak is ezt mondta, amikor a tervnek ezt a részét rábízta.

A technikát már elmagyaráztam neki, de ahhoz, hogy teljes biztonsággal használja az erőt, a gyakorlatban is ki kell, hogy próbálja.

- Értem - bólintott végül Raynor, és levette a szemét arról a pontról, ahol utoljára látta Tassadart, mielőtt alászállt volna a föld mélyébe. - Akkor... induljunk! Meló van.

Mintha órák teltek volna el, bár az erőpáncél kronométere szerint csupán tíz perc volt, amikor feltűnt az első zerg.

Raynor viszont már jóval korábban meghallotta őket.

Biztonságos ez, úrnőm ?

Mély, sokszólamú hang volt, s Raynor szinte biztosra vette, hogy az egyik felügyelőt hallja.

Teljes erővel támadni, amikor nem is biztos, hogy...

- Hallgass! - sziszegte Kerrigan, és a zerg azonnal engedelmeskedett. - Elég a játszadozásból! Felkutatjuk a Templomost és kis barátait, és eltapossuk őket!

Raynor hangtalanul a legközelebbi emberéhez fordult, s felemelt hüvelykujjal jelzett neki. Használhatták volna a rádiót is, de nem akarták kockáztatni, hogy éppen most derüljön ki, a zergek között is van olyan, amelyik érzékeny a rádióhullámokra, s képes felfedezni a rejtekhelyüket.

A hegygerincen megbúvó katonák némán adták tovább egymásnak a jelzést.

- Menj, és fésüld át a völgyet! - mondta Kerrigan, s Raynor szinte érezte, hogyan kavarodik föl a levegő, amikor a hatalmas, lebegő test megmozdul.

A vértjébe épített harci számítógép a zerg minden paraméterét feltüntette a sisakja vizorán, s Raynornak komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugton maradjon. Nem szabad mozdulni. Nem szabad!

Tudta, hogy a katonáinak legalább akkora erőfeszítésébe kerül, hogy legyűrjék a késztetést, de mind tisztában voltak vele, hogy mit veszthetnek, ha időnek előtte fedik föl magukat. így hát fogcsikorgatva vártak, s egyelőre minden rendben ment. Hamuval beszórt vértjeik hőszabályzóit már jó előre megbütykölték, s most épp annyi hőt bocsátottak ki, mint a környezetük. A sziklák közt hasalva, a kőtömbök közti repedésekbe bebújva, mozdulatlanul várakoztak, mint egy sor szobor. Raynornak egy pillanatra még az is átfutott az agyán, hogy a zergek elleni harcban mennyire olyanokká váltak, mint a protossok. Türelmesek, mozdulatlanok, halálosak.

Végül, tőle balra egy gigászi árnyék vetült a kanyon falára, s a kapitány tudta, hogy ez már a felügyelő.

Egy pillanat múlva már a zerg diadalittas gondolatait is hallotta.

Megtaláltam őket, úrnőm! Pont, ahogy megmondtad, itt vannak a kanyonban!

Raynor éppen erre a mondatra várt.

- Most! - kiáltotta.

Non és Ling már célra állították a fegyvereiket, s azonnal tüzet is nyitottak. A sorozatok cafatokra tépték a zerg behemótot, s a felügyelő maradványai a sziklák közé zuhantak, nem messze attól a helytől, ahol Raynorék várakoztak.

A tetem még le sem ért, az emberek és a protossok már indultak is. A magas idegenek egy olyan keskeny hegyi ösvényt használtak, amit még Tassadar talált, Raynor emberei pedig a fogazott hegygerinc mentén futottak előre, s igyekeztek mindvégig takarásban maradni. Egy hatalmas, lelógó sziklaeresz alatt kerestek fedezéket - ez volt talán az egyetlen a környéken, ami olyan óriási volt, hogy mindannyian elfértek a takarásában.

- Tudjuk, hogy itt vannak! - rikoltotta Kerrigan. - Itt, az orrunk előtt! Menjetek, és öljétek meg őket! Mindet!

- Jönnek! - morogta Raynor maga elé, aztán automatikusan még egyszer ellenőrizte a páncélja kijelzőit és a fegyverét. A tár tele, a vért számítógépagya azt jelezte, hogy minden rendben. Fizikailag készen áll.

És a szellemében?

Ebben már nem volt annyira biztos.

Vajon, ha arra kerül a sor, képes lesz-e végezni Kerrigannel?

Hamarosan kiderül.

A zergek tömegesen mászták meg a sziklafalat és százával özönlöttek be a völgy szűk bejáratán - épp úgy, ahogy a Királynő parancsolta.

Rengetegen voltak.

Raynor a Mengskkel töltött idők óta talán egyedül itt, a keltetőben látott együtt ennyi zerget. Sokan... nagyon sokan jöttek, és a férfi a gondosan kidolgozott terv ellenére kezdte kényelmetlenül érezni magát. Hiszen annyit megöltek már, és most mégis... az idegenek sokszoros túlerőben voltak!

Ha a dolog nem úgy sül el, ahogy tervezték, akkor ez lesz minden idők legrövidebb rajtaütése.

Bízni kell Tassadarban! Hinnie kell, hogy a protoss vezér képes lesz teljesíteni a rábízott feladatot. Hiszen kiállta a Próbát, hatalmas erőknek parancsol... Hinnie kell, hogy erre is képes lesz!

A legidegtépőbb a várakozás volt. Minden izmuk, idegszáluk, a testük minden sejtje üvöltve követelte, hogy harcoljanak, vagy meneküljenek. Annyi itt a zerg, hogy bárhová is lő, valamelyiket csak eltalálja!

De nem ez volt a terv. És ragaszkodniuk kell a tervhez. Muszáj. így talán túlélhetik a dolgot, és... talán lesz egy nagyon halovány esélyük a győzelemre is.

Ahogy a zergek átmásztak a sziklákon és leözönlöttek a völgybe, diadalittas cserregésük dühös és zavarodott rikoltozássá vált. Nem egy közülük le is zuhant a hegygerincről, ahogy a mögöttük nyomakodók vad lendülete lesodorta őket. Hamarosan már az egész fészekalj a kanyonban volt, s őrjöngve kereste az ellenséget.

A gond csupán az volt, hogy az ellenség nem volt sehol.

- Hogyan? - tajtékzott Kerrigan, aki utolsónak ereszkedett le a völgybe, s a szárnyai közti hártya megcsillant, mintha csak lassítani akarná a leérkezés sebességét.

A nő karmai dühösen martak a kanyon falába.

Raynor jó ideje már nem látta Kerrigant hús-vér valójában, és most egy pillanatra elszorult a torka. Ez itt ugyan nem az álmaiban látott nő volt, s már legalább annyira volt zerg, mint ember, de... mégis... szinte el is felejtette már, hogy milyen szép. S ezen az sem változtatott, hogy miket tett és mivé vált. Az egyik szerelmes szépnek látja a másikat, s ez - a nő álmait és az ő ragaszkodását figyelembe véve - az ő esetükben sem volt másként.

Ha most kellene megtennie, képtelen lenne meghúzni a ravaszt.

Szerencsére Kerrigan figyelmét teljesen más kötötte le.

A kanyon üres volt, s az ellenség sehol.

- Hol vannak? - sikoltotta a nő, és hangja csordultig telt gyűlölettel. - De hát itt voltak!

A kezei és a szárnyai egy ütemre rándultak össze, mintha a puszta levegőt is megpróbálná darabokra tépni veszett dühében.

A zergeket is majd szétvetette a vérszomj és a vad indulat, de királynőjük haragját látva inkább csöndben kushadtak, nem tudván, mit is tegyenek.

Ez volt a tökéletes pillanat.

- Most! - suttogta maga elé Raynor, bár tudta, hogy rádiókapcsolat nélkül senki nem hallja.

De ez rendben is volt így. Ez alkalommal nem ő adta meg a jelet.

A megfigyelőhelyéről rálátott a kanyon túlsó felén emelkedő, hosszú árnyékokat vető szirtekre. S ahogy a vért vizorát maximális nagyításra állította, egy pillanatig mintha azt a zölden csillogó szempárt is fölfedezte volna, amit keresett.

Azt persze a gépek segítsége nélkül is tudta, hogy Zeratul ott van, s azt is, hogy a Prétor ezekben a pillanatokban üzen telepatikusan Tassadarnak.

Az Egzekútor ezekben a pillanatokban kapja meg a jelet, amire várt, a kiszemelt áldozata közelébe kerül, és lesújt.

- Áááááááá! - sikoltott föl Kerrigan, s a hangjában robbanó fájdalom több méteres körzetben letarolt mindent.

A fejére szorította kezét, mintha szét akarna hasadni, szárnyai a követ marták, mintha az enyhítené a kínt.

S a következő pillanatban a zergek megőrültek.

Egyetlen szemvillanás alatt egymás torkának estek, agyarral és karommal téptek a többi zerg kitinpáncélos testébe, és úgy tűnt, most aztán tényleg átszakadt a vérszomjat és rombolást kordában tartó gát.

- Nem! Állj! - sikoltotta Kerrigan, de még mindig tántorgott a rettentő fájdalomtól, s a zergek rá sem hederítettek.

A fészekalj darabokra hullott.

És ez volt az a jel, amire Raynor és az emberei vártak eddig. Most fölemelkedtek a sziklák takarásából, és tüzet nyitottak.

A zergek kaptártudata szétesett, s arra is képtelenek voltak, hogy megértsék, az ellenség a sziklák között van, nem a kanyon alján, s gauss-puskákkal öli őket, nem agyarral.

Az emberek iszonyatos mészárlást rendeztek, ami ugyan nem volt fogható ahhoz, amit a zergek a saját fajtársaikkal műveltek, de legalább némi elégtételt jelentett a keltető, a számtalan halott bajtárs, az elvesztett űrhajók, az elmúlt hónap, a halott rokonok, szeretteik, barátok, a Mar Sara és a Tarsonis után.

- Mint a tehenek egy folyosóban! - üvöltötte Non, és egy sorozattal kettéfűrészelt egy hydralisket. - A kurva anyjukat! Idáig minden a legnagyobb rendben halad.

Tiszta sor volt, hogy Kerrigant és a fészekalját nem tudják tisztességes küzdelemben legyőzni.

Sokszoros túlerő ellen harcolni nem is tűnt valami tisztességesnek. Amit pedig Kerrigan akart velük tenni - vagy éppen a protossok Kerrigannel és a zergekkel... nos, annak a harchoz nem volt sok köze. Inkább a mészárláshoz. így hát tettek róla, hogy a harc ne legyen becsületes.

Először is Raynor gondoskodott róla, hogy a nő lássa, hol táboroznak. Aztán hagyták, hogy a felügyelő ezt meg is erősítse.

A kanyonban viszont csak egy maroknyi protosst hagytak, ami meggyőzte a zergeket, hogy itt az ellenség, és ahol ennyi van, akad még több is. Aztán, ahogy leszedték a lebegő behemótot, mindenkit visszavontak a kanyon magas falai mellé, s szabadon hagyták a tágas alsó traktust, ahol minden adott volt egy rendes vérfürdőhöz.

A zergek persze úgy gondolták, hogy a szokásos taktika, a meglepetésszerű lerohanás és a túlerő majd itt is beválik, s még mielőtt az ellenség föleszmélhetne, már le is gyilkoltak mindenkit.

Ezt a harcteret azonban Zeratul, Tassadar és Raynor választották közösen, és ők hárman már elég régóta ölték a zergeket ahhoz, hogy tudják, a sokaság egy ilyen helyen inkább hátrány, mint előny.

A zergek azt sem tudhatták, hogy míg Kerrigan az egész fészekaljat kiparancsolta a barlangokból és a földmélyi üregekből, az árnyékok álcáját viselő Tassadar lemerészkedett a keltetőig. A Pengék Királynője a végső leszámolásra készült, ezért természetesen nem hagyott jelentős erőket a mélyben, azt pedig még Raynortól tudták - aki maga hallotta a Legfelsőbb Tudat parancsát hogy Kerrigan harcosain kívül más zerg már nem maradt a bolygón.

Egyet kivéve, akit maga az Egzekútor látogatott meg a sötétség mélyén - az ifjú, névtelen cerebritát. Ezt a csigalényt maga Kerrigan sem nézte sokba, s kevély haragjában figyelmen kívül hagyta a legfontosabb dolgot, amit minden született zerg tudott: a zergek kaptárlények, s a cerebriták tartják egyben a fészekaljakat.

Csak míg a zergek többsége gyors volt és mozgékony - hiszen ebben volt az erejük, s a Raj számtalan eón és hódító hadjárat során ezért választotta ki épp ezeket az életformákat a beolvasztott fajok sokaságából addig a cerebriták testesek és esetlenek voltak. Fizikailag - az űrutazásoktól eltekintve - általában nem is nagyon változtatták a helyüket.

Tassadar, aki végzett a mélyben maradt néhány zerggel, türelemmel kivárta Zeratul jelét, és ahogy a Prétor tette Zasszal, úgy végzett ő is a fiatal cerebritával.

A zergek kaptárlények, és a cerebriták tartják egyben a fészekaljat.

Cerebrita nélkül viszont nincs, ami összetartsa.

A zergek kaptártudata szétesett.

Kerrigan elég erős volt ahhoz, hogy akár egy fészekaljat irányítson, de nem ilyen céllal formálták át, s nem ezért kapott új életet. Amikor a cerebrita elpusztult, s megszűnt a zergeket összetartó, tudati kötelékek sokasága, a nő képtelen volt újrateremteni azokat, és megállítani az öldöklést.

Persze idővel... idővel talán képes lenne rá, de a fentről jövő pergőtűz sokkal gyorsabban pusztította el a harcosait, mint hogy érdemes lett volna ilyesmivel próbálkoznia.

- Bújj elő, kis protoss! - üvöltötte a nő tébolyult hangon, amiben már nem sok emberi volt.

Raynor katonái közül nem egy már őt is célba vette, de a közel hangsebességig gyorsított lövedékek nem sokat értek a nővel szemben. Mintha valami halványan derengő, olajos fényű akadályba ütköztek volna, ami auraként vette körül Kerrigant. A nőt szemmel láthatóan a legkevésbé sem érdekelték az orvlövészek, helyette lángoló pillantással pásztázta a völgykatlan szikláit, üregeit és kiszögelléseit.

- Tudom, hogy itt vagy! - sikította olyan hangon, amitől egy ember hangszálainak már rég szét kellett volna szakadniuk. - Érzem! Gyere és harcolj!

Eltelt egy perc, és semmi válasz nem érkezett. Erre a nő is taktikát váltott, s magához intett egy pusztító t a levegőből. Egy egész fészekalj talán még neki is túl nagy falat lett volna, de egyetlen zerg tudatát azonnal képes volt az uralma alá vonni. A lény nyomban maga mögött hagyta a mészárlást, és a Királynő parancsaira várva emelkedett a magasba.

Kerrigan egyik lényt a másik után szakította ki a harcból, s amikor már öt pusztító lebegett fölötte, az utasításaira várva, az emberek arcvonala felé pillantott, és ördögi mosoly ült ki az arcára.

- Öljétek meg az embereket! - intett a zergjeinek, s az öt röpképes lény azonnal a kiugró sziklaeresz felé indult.

Ezután három hydralisket vont az uralma alá, s ügyelve arra, nehogy harcba keveredjenek bomlott elméjű fajtársaikkal, a kanyon falai felé küldte őket, hogy kiugrassza a bokorból a rejtőzködő protossokat.

Raynor ebből csak egy-egy villanást kapott el, mert az embereivel együtt épp a pusztítókkal huzakodott. A zergek túl gyorsan repültek, és túl közel kerültek hozzájuk, így nem tudták egyszerűen, biztonságos távolságból leszedni őket.

Mire mind az öt pusztítóvá végeztek, Raynornak legalább három jó embere halt rettentő kínhalált az idegenek savköpetétől, és kellett egy perc, mire ismét meglelte Kerrigant a harc forgatagában.

A fészekalj java már a kanyon alján hevert vérbe fagyva. Úgy látszott, a protossok végül csak elunták a várakozást, és bizonyára az is megfordult a fejükben, hogy nem lenne szabad időt hagyni a nőnek arra, hogy újra az uralma alá vonja a zergeket. Raynor hagyta, hogy emberei végezzenek az utolsó pusztítóval, s Kerrigant kereste a zűrzavarban. Mikor felfedezte, éppen két zelóta rontott rá izzó energiapengével.

A nő a szárnyaival akasztotta meg az első harcos csapásait, közben villámgyorsan a másik felé kapott, és a karmaival tőből tépte ki a zelóta karját. A protoss vállcsonkjából sugárban lövellt a vér, s még össze sem esett, amikor a Királynő karmos keze elmarta a nyakát, egy mozdulattal kitörte, és egy rántással letépte a fejét.

A szárnyai mintha önálló életet éltek volna, s egy faltörő kos erejével találták telibe az első támadót. A masszív csonthegyek átjárták a protoss nyakát, mellkasát és koponyáját, s az idegen egy villanás alatt szörnyet halt.

Az egész összecsapás alig néhány szívdobbanásnyi ideig tartott, s Kerrigan már a sziklafalak árnyékát fürkészte, ahonnan a támadói érkeztek.

Ahogy arrafelé indult, a sötétségből Zeratul két harcosa vált ki, s két irányból egyszerre támadtak a nőre.

Kerrigan azonban megérezhette a jelenlétüket, és a csontszárnyai az előtt csaptak le rájuk, hogy egyáltalán hozzáérhettek volna a nőhöz. Az egyik Sötét Templomos akkora ütést kapott, hogy több métert bucskázott, és egy ultralisk irdatlan cölöplábai taposták péppé. A másikat csak az ütés szele érte, megtántorodott, de sikerült talpon maradnia. Újra a Királynőre vetette magát, de Kerrigannek szemmel láthatóan elege lett a játszadozásból.

Mindkét keze előrelendült, és szó szerint keresztülnyúlt a protosson. Átütötte ellenfele mell vértjét, szétzúzta a mellkasát, a gerincét, és szinte kettébe tépte, ahogy kirántotta a sebből a karját.

Kiegyenesedett, lerázta a kezére tapadt bél-és húscafatokat, a vérrel pedig bemázolta az arcát.

- Unom már, hogy a szolgáiddal kell beérnem! - rikoltotta az égre. - Ha kell, mindet megölöm, de én inkább téged akarlak! Vagy a Templomnak már nincsenek harcosai, csak gyáva korcsok?!

Jól beszéltél, zerg szuka!

A választ azonban nem Tassadar adta meg, hanem Zeratul. A Prétor még mindig az árnyak közt rejtőzött, de szavai az egész völgyet betöltötték. Rettenetes indulat vibrált bennük, ami szélrohamként söpört végig a kanyonon, és egy sor zerg görcsösen rángatózva roskadt össze tőle.

De attól, hogy az árnyak közül sújtunk le, még ne gondold, hogy félünk kiállni a fényre! Jobban tennéd, ha most elhordanád magad!

- Túlzottan bízol a képességeidben, bukott protoss! - vicsorodott el Kerrigan, s megpróbált a sötétség mélyére látni. - Én nem egy védtelen cerebrita vagyok, akire az árnyékok közül csapsz le! 

Én a Pengék Királynője vagyok, és meg foglak ölni!

A völgy túlsó bejárata felé indult, és azok a zergek, amik még életben voltak, gyorsan elkotródtak az útjából.

Tudták, a Királynő ölni fog.

- Te meg a fajtád már nem szórakoztattok! Ideje hát meg-döglenetek!

Kitárta szárnyait, és egyetlen, hatalmas ugrással a sziklapárkány mellett termett. Sárga, beteg árnyalatú fény kelt életre, ami mintha magából a húsából sugárzott volna. Szétkergette az árnyakat, s a következő pillanatban már ott álltak előtte a Sötét Templomosok.

Kerrigan gonosz, éhes mosollyal mérte őket végig, s a szárnyai és a karmos ujjai ismét egy ütemre nyíltak és záródtak.

- Most, protoss - mondta lágyan -, most megismerheted a haragom. A Királynő haragját!

Úgy söpört végig rajtuk, mint valami forgószél. A karmai végtagokat szakítottak le, s a szárnyai nem egy harcost az odalent tomboló zergek közé hajítottak.

A Sötét Templomosok Zeratul intésére levetették magukat a szikláról, be a zergek közé. Néhány halálos csapással utat nyitottak maguknak, s mire a zergek föleszmélhettek volna, már a kanyon túloldalán kapaszkodtak fölfelé a sziklák között - a felé a gerinc felé, ahol az emberek álltak, s lelőtték Kerrigan minden harcosát, amelyik megpróbált elmenekülni a vérfürdőből. A Prétor csöndben várta, hogy a nő közelebb jöjjön, aztán a szemei gyilkos fénnyel izzottak föl, s a kezeiből ugyanolyan gyilkos energiapengék sarjadtak.

Akkor hát gyere, Királynő! Lássuk, ügyesebbek lettünk-e a legutóbbi találkozásunk óta?!

A sötétség ismét palástot volt köré, bár ez alkalommal nem fedte el teljesen. Most úgy használta ő is, mint a legutóbb Tassadar - védelemre.

Raynor látta, hogy miközben ezek ketten az utolsó összecsapásra készülődnek, a sziklafal fölött valami megmozdul. Alig volt több, mint egy gyorsan tovatűnő vibrálás - mintha forró levegőn keresztül látta volna a köveket egy pillanatra de érezte, hogy az ott Tassadar. Zeratul is rá várt, s a fenyegetőzéssel és Kerrigan bosszantásával csak az időt húzta.

Ketten együtt talán képesek lesznek elbánni a nővel.

- Remek! - morogta Raynor a bajsza alatt. - Abernathy! Cavez! Mindenki álljon készen! Valamit még el kell, hogy intézzek.

Aztán futólépésben indult meg lefelé a sziklák közti ösvényen, s a pillantása ide-oda járt az út és Kerrigan között.

Bízott benne, hogy nem kelt nagy feltűnést, de néhány, az útjába kerülő zerget így is meg kellett ölnie, s ez valamelyest lelassította.

Már akkor, amikor még csak tervezték ezt a leszámolást, megállapodtak benne, hogy Kerrigant senki nem próbálja meg egyedül elkapni. Tudták jól, hogy egyedül senkinek nincs sok esélye ellene. Ha ketten támadják, úgy már van némi sanszuk, de a három az egy ellen arány akkor is sokkal jobb. A számok és az esélyek magukért beszéltek, s most a két protoss láthatóan mégis úgy döntött, hogy megpróbálnak nélküle boldogulni.

A francba is!

Egyrészt dühítette, hogy eltérnek az eredeti tervtől, másrészt egy kicsit meg is könnyebbült, hogy nem kell harcban szembenéznie Kerrigannel.

Nem kell döntenie - a protossok már döntöttek helyette.

Levették válláról a terhet, s ő úgy érezhette, hogy tiszta maradt a keze és a lelkiismerete.

Ami - most már látta - csak önámítás és képmutatás volt.

- Megmondtam, hogy meg tudom tenni! - vicsorodott el, miközben lefelé rohant a hegygerinc mentén. - És meg is fogom tenni!

Zeratul még mindig a nőt ingerelte, s igyekezett mindig ugyanakkora távolságot tartani maga és a karmok, csontszárnyak között.

Tassadar is majdnem odaért már, de lelassította, hogy észrevétlenül kellett odaérnie. így talán lesz esélye egy tiszta támadásra. Ha többre nem is.

S már Raynor is csak egy ugrásnyira volt.

Mindjárt elkapják.

De mégsem.

- Elég! - rikoltotta Kerrigan, amikor az önuralma maradéka is cserbenhagyta.

Zeratul felé kapott, szárnyai csontgerelyekként vágódtak a Prétor irányába, hogy felnyársalják őt.

A Sötét Templomost óvó árnyak igyekeztek eltéríteni a támadást, de a Királynő teljes erejével nem boldogultak. A nő testéből sugárzó, halottsárga fény úgy szaggatta szét a sötétséget, ahogy a szárnyak próbálták széttépni Zeratul húsát.

A Prétort az ütés ereje a sziklafalig perdítette. Jobbjával hárította az egyik csapást, de a másik szárnyvég mélyen a vállába szaladt, s majdnem sikerült a sziklához szögeznie a protosst. Zeratul arca eltorzult a fájdalomtól, de állva maradt.

- Hol vannak most a csipkelődő szavaid, kis protoss?! - acsargott a nő, és megvillantotta karmait. - Hol a kioktató hang?! Se kihívás, se síri hang? Már nem maradt semmi a tarsolyodban? Akkor... ideje meghalnod!

Raynor látta, ahogy Kerrigan izmai megfeszülnek, érezte a pillanatot, ami a halálos támadást megelőzte. Minden óvatosságról és elővigyázatosságról elfeledkezve száguldott feléjük. Még tíz lépés... még öt... elrugaszkodott... egy ugrás, hátba rúgja a nőt, és leviszi a földre...

Nem volt elég gyors.

Tassadar viszont igen.

A Templomos egy sziklaperembe kapaszkodva lendült át a párkányon, s páros lábbal találta mellbe Kerrigant. A csontkarmok és szárnyak így is ijesztően közel jártak Zeratul torkához.

Egy csavart fordulat a levegőben, s Tassadar már lent is volt.

Kerrigan felpattant, de ebben a pillanatban ért célba Raynor vasalt csizmája, és a nő koponyája nagyot reccsent.

Jim átbucskázott a nőn, de sikerült az egyik szikladarabban megkapaszkodnia, így nem vágódott el.

Most már mind ott voltak, ennek a világvégi véres drámának mind a négy főszereplője. Zeratul, Tassadar s Raynor egy képzeletbeli, halálos kört alkottak, aminek a közepén az ölni kész Kerrigan állt.

Tassadar volt a leggyorsabb. Energiapengéi kék lánggal izzottak föl, s a nő torkát és fejét célozta velük. Kerrigan szárnyai hárították az arcának irányzott döfést, a másik kart pedig csuklóban kapta el, és oldalra vezette el a döfés erejét.

Zeratul a nő szárnyait vette célba, s mindkét vágás mélyen a csonthártyába szaladt. Kerrigan felsikoltott, ahogy a zöld pengék a szárnyaiba hasítottak, s a sebekből genny fröccsent szerteszét.

Raynor ezt a pillanatot választotta a támadásra. Összeszorította a fogát - ez a lény már nem Sarah, ez már nem ő, már nem ő -, Kerrigan fejéhez nyomta a fegyvere csövét, és meghúzta a ravaszt.

Még soha nem tett ilyet, így nem is tudta, hogy elkövet egy klasszikus hibát. Túl közel lépett a nőhöz, és a kelleténél egy hajszálnyival tovább várt. Három lépésről szétlőhette volna a fejét, így azonban elég közel volt hozzá, hogy Kerrigan oldalra kivágódó lába eltalálja a térdét, és kibillentse az egyensúlyából. Ha nincs rajta az erőpáncélja, ettől a rúgástól visszatört volna a térde - és jó, ha egyáltalán egy darabban marad.

A nő hanyatt lökte Tassadart, elhajolt Zeratul következő vágása elől, aztán máris Raynor nyakán volt, és a szikláknak lökte a férfit. A mellvértjének ugrott, és úgy tapadt rá, mint valami iszonyatos, óriási pók. Az arca alig néhány centiméterre volt Raynorétól, s kettejük között csupán a sisak arcmaszkja.

- Mi majd később játszunk, édes! - sziszegte, és szemei baljós fénnyel izzottak.

Gyors csókot lehelt a maszkra, s a nyála azonnal elkezdte marni a vizort. Valamit matatott a vérten is, de Raynor csak az arcmaszkból felszálló füstöt látta. A következő pillanatban már le is gördült mellkasáról a súly, s a nő a protossokra vetette magát.

A férfi ugrott volna, hogy elkapja, de a páncélja nem engedelmeskedett.

- Kurva életbe! - üvöltötte Raynor kétségbeesetten, és minden erejét megfeszítve próbált a vért ellen küzdeni, de a szervók nem engedelmeskedtek az akaratának.

A nő rövidre zárta a biztonsági áramköröket. Ezt az eljárást olyankor használták, ha egy gyalogos súlyosan megsérült, és félő volt, hogy a mozgással csak még több vért veszít, vagy elnyír valami fontos ideget a testében, még mielőtt megfelelő körülmények és orvosi felügyelet mellett kihámozhatnák a vértből.

Persze Kerrigan legalább annyira jól ismerte ezeket a vérteket, mint ő - ha nem jobban -, és most sikerült prímán bezárnia a saját páncéljába, amíg valaki ki nem engedi.

Mert hogy addig mást nem tehet, mint fekszik kiterítve, és nézi az előtte kibontakozó harcot. Végül mégiscsak döntött, és úgy, hogy harcol. Erre most itt fekszik, mint egy darab kő! Pazar!

Zeratul és Tassadar energiapengéi, esze, sok évszázadnyi tapasztalata és képességei csaptak össze itt Kerrigannel - azzal a Kerrigannel, aki régen, mint a kormány Szellembérgyilkosa általában egyedül harcolt, de most ő volt a Pengék Királynője is, akit a zergek minden tudása és tapasztalata, ereje és mentális képessége segített.

A két protoss tökéletes összhangban harcolt, s úgy tűnt, mintha minden rezdülésükkel a másik valamelyik mozdulatát folytatnák, vagy egészítenék ki. Összhangban mozogtak, s olyanok voltak, mint az egymást kiegészítő fény és árnyék, fizikai és szellemi erő, tudás és bölcsesség. Pusztító, halálos párost alkottak, és nyilvánvaló volt, hogy senkinek nincs ellenük sok esélye.

Kerrigan azonban magasról tett az esélyekre.

A szárnyai saját akaratuk szerint mozogtak, s oda sem kellett figyelnie, hogy irányítsa őket. Maguktól támadtak és hárítottak, így mintha ő sem egyedül küzdött volna, hanem egy halálos szövetségessel a háta mögött.

A szárnyak megakasztottak egy sor támadást, és karmos kezeivel mélyen a protossok vértjébe és húsába tépett.

Egyre erősebbé vált a belőle áradó, gyomorforgató, sárga izzás, s ahogy ez erősödött, úgy gyengültek és rövidültek meg az árnyak, úgy fakult meg a fény, s a nő még mindig olyan fáradhatatlanul, olyan halálos eleganciával mozgott, mint akinek sem sérüléstől, sem haláltól nem kell tartani.

Tassadar döfését, amit a nő szívének irányzott, a mellkasától néhány centiméternyire állították meg az előrelendülő szárnyak, és a csonttüskék a protoss kézfejét is foglyul ejtették. Kerrigan kezei előrevágódtak, megragadták a Templomost, és szárnyaival a sziklafalnak csapta Zeratult - olyan erővel, hogy a Prétor összeesett, és nem mozdult többet.

Tassadar árnyékból vont védőfalat maga köré, de a nő testét övező izzás folyamatosan gyengítette. Aztán az egyik szárnynak sikerült széttépnie a megcsomósodott sötétséget, míg a másik szárny csonttaraja a protoss oldalába fúródott. Az Egzekútor felnyögött a fájdalomtól, koncentrációja megtört, és az árnyak szertefoszlottak.

- Megint csapdába estél, kis protoss? - sziszegte a nő, és olyan közel húzta magához Tassadart, hogy az ajkai szinte az idegen bőréhez értek. - Milyen ismerős a helyzet!

Elmosolyodott, aztán megmozgatta a szárnyát, s vele együtt a csonttöviseket is a protoss oldalában. A fájdalom olyan erős volt, hogy Tassadar összeesett volna, de a nő erősen tartotta, és nem engedte.

- Itt a mi kis színjátékunk vége! Azt ígértem, hogy lassan öllek meg, de meggondoltam magam. Ez hát az istenhozzád, kis protoss. Szórakoztató volt rád vadászni!

A sebbe döfött csonttövisekkel megemelte a protosst, a másik szárnyvég tüskéi pedig egy utolsó szúrásra emelkedtek.

Nem!

Zeratul kiáltásától darabokra robbantak a közeli sziklák, és fehéren izzó haragja egy sor zerget letarolt. Mintha az egész világ megremegett volna.

- Ne aggódj! - pillantott Kerrigan merev mosollyal a bénultan heverő Prétorra. - Utána te következel.

Rázkódtak a sziklák és heves szél kerekedett, fölkavarva a port és hamut.

- Téged hagylak utoljára, édesem! - villant a nő tekintete Raynorra.

- Túl sokat dumálsz! - vicsorodott el a férfi. - A régi Kerrigan már háromszor megölt volna minket, ha tehette volna. Elég a szövegelésből, és legyen már vége!

A csontszárny megvillant... és még valami más, valami sokkal fényesebb is.

Fehér fénypászma volt, ami letarolta és finom porrá égette a sziklaperem felét, a rajta őrjöngő zergekkel együtt.

Egy hatalmas, kecses űrhajó bukkant ki a hegygerinc mögül, a hajtóművei vad szélrohamként kavarták föl á port és hamut. Egy protoss hajó volt. Újabb fénysugár villant, és a kanyont az égett por és hús bűze töltötte be. Zergek tucatjai váltak semmivé, s Kerrigan is kétségbeesetten kapta szeme elé a kezét, nehogy a fehér lángok megvakítsák.

Elengedte Tassadart, aki fuldokolva esett össze.

- Még nincs vége! - vicsorgott az előtte heverő két protossra és a bénán fekvő Raynorra. - Még nincs!

Nekirugaszkodott, s máris méterekkel följebb járt, s karmaival és szárnyaival kapaszkodott a sziklakiszögellésekbe.

Ahol nem volt mibe megkapaszkodnia, ott a karmaival vájt magának utat, s pár pillanat múlva már a hegygerincen járt. Még egy pillanat, s már el is tűnt a szemük elől.

Az biztos.

Száraz, zörgő falevélre hasonlító szavak voltak, s a Prétor lassan feltápászkodott, majd felsegítette Tassadart is.

Élsz még, James Raynor? Képes vagy felkelni?

Tassadar egyik kezét vérző oldalára szorította, és a férfi felé sántikált.

- Csak, ha kikapcsolja valaki ezt a vackot. Lennétek olyan jók?

Maga elé idézte a biztonsági kódot - sokkal egyszerűbb volt, mint megpróbálni gyorsan elmagyarázni a protossoknak azt, hogyan is működik az emberi szám-és helyiérték-rendszer -, amit a magas protoss egy bólintással nyugtázott, és beütötte a kódot.

Raynor megkönnyebbülten sóhajtott föl, ahogy a vértje vészfényei kikapcsoltak, aztán a szervók megint működésbe léptek, az erőpáncél életre kelt, s ő feltápászkodott.

- Szóval...

A két protossra sandított, aztán a lent még mindig dúló mészárlásra.

Bár itt is, ott is emberi és protoss holttesteket lehetett látni, a holtak többsége zerg volt. Kerrigan majd egész fészekalja megsemmisült, ő maga elmenekült, és ők még mindig élnek. Lassan a szövetségeseire vigyorgott.

- Végül is... jobban ment, mint reméltem.

Bár figyelmüket a közeledő űrhajó kötötte le, Raynor észrevette, hogy Zeratul lassan beoldalaz a sziklafal árnyékába, és eltűnik.

- Hé! Mi ez az egész?

Tassadar is odafordult, s a Prétor kelletlenül előbukkant az árnyak közül.

Még nem jött el az ideje, hogy visszatérjünk az Aiurra, s így az lesz a legbölcsebb, ha mi már nem leszünk itt, amikor annak a hajónak az utasai ideérnek.

Raynor értetlenül bámult a vén Prétorra, de Tassadar bólintott, és hátralépett.

Elfogadom, és tiszteletben tartom a döntésed. De tudnod kell, hogy hiányozni fognak a tanácsaid...

Kinyújtott jobbját a vén protoss vállára tette, és gondolataiból egy pillanatra kizárta a fájdalmat.

... testvérem.

Zeratul viszonozta a gesztust, és bólintott.

Köszönöm, testvérem! Gyakran gondolok majd rád, s így a szellemem mindig ott lesz a közeledben. Ha szükséged lesz rám, meg foglak találni.

Aztán a Prétor Raynor felé fordult, és mélyen meghajolt. Raynor régen talán mókásnak találta volna, hogy egy protosstól emberi gesztust lát, de az rég volt... egy másik életben.Most elszorult a torka, mert egy remek harcostárstól kellett elbúcsúznia.

Csak most jött rá, hogy mennyire megváltozott ő maga is. Ez a háború és a zergek nemcsak Kerrigant formálták át.

Minden jót, James Raynor! Ha testedben nem is, szellemedben te magad is protoss vagy, s így a testvérem, ha nem is egy vérből valók vagyunk, te meg én. Ha valaha is segítségre lesz szükséged, lesz segítséged.

- Köszönöm! - mondta Raynor rekedten. - De... hová akartok menni? Ez az új hajó... ez az egyetlen a bolygón.

Zeratul szemzugában apró ráncok jelentek meg, és azok az apró, árulkodó szikrák a pillantásában elárulták, hogy a vén protoss elégedett, és ha ember lenne, most szélesen mosolyogna.

Nem hinném.

- Tessék? De hát... Daggoth... az a cerebrita azt mondta... hogy... hogy elpusztították mindkét protoss hajót!

Ő legalábbis így gondolta. De én már évszázadok óta csiszolom és finomítom a fortélyaimat, és az álcák művészetét olyan szintre fejlesztettem, amin egyetlen zerg sem képes átlátni. Hadd higgyék a zergek, hogy elpusztították a hajómat - attól az még ott van, ahol hagytam.

- Egy... egy pillanat! - rázta meg a fejét Raynor, és azt hitte, hogy nem jól hall. - Azt mondod, hogy a hajód ép és sértetlen? De hát... hogy a francba?! És... miért? Itt rohadtunk hetekig... hónapokig! Most meg kiderül, hogy bármikor elmehettetek volna? De... de miért nem tettétek? Miért nem húztátok el innen a csíkot?

A Prétor zöld szemeiben megint apró szikrák villantak.

A sors mást tartogatott számomra.

Még egyszer Tassadar felé fordult.

Itt kellett, hogy legyek, mint mi mindannyian. Ez volt a sorsunk. így biztosítottuk a népünk jövőjét.

Nem magyarázta meg, hogy ezt hogyan értette, s egy szóval sem mondott többet. Hang nélkül olvadt bele a sötétségbe, és tűnt el a szemük elől.

Raynor egy percig csak nézett utána, aztán nagyot sóhajtott, és Tassadarhoz fordult.

- Szóval, már csak mi maradtunk, igaz?

Tassadar - aki nem akarta látni Zeratul távozását, s eddig a leereszkedő protoss hajót figyelte - Raynor felé fordult, és lassan bólintott.

Aztán együtt figyelték, hogyan száll le a hajó, ami majdnem megszólalásig hasonlított ahhoz, amivel maga

Tassadar érkezett.

Raynor megint nagyot sóhajtott. Mennyi minden megváltozott azóta!

Akkor még riasztó és fura idegeneknek látta a protossokat, veszélyesnek és kiismerhetetlennek, akár szövetségesek, akár ellenségek.

Most pedig itt állt az egyik vezérük oldalán, és tudta, hogy akár a saját, akár az emberei életét nyugodtan rábízhatná.

Mennyi minden történt és változott meg ilyen rövid idő alatt! Bár... egyre inkább úgy érezte, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy leszálltak erre a kiégett kődarabra. A protoss űrhajó oldalából egy rámpa bukkant elő, amin zelóták siettek le, és félkörben állva biztosították a terepet.

Őket két magas alak követte, akiket - bár csak egyszer látta őket - Raynor azonnal felismert.

Az a két protoss volt, akikkel Tassadar - Zeratul segítségével - mentális kapcsolatot létesített, s akiket figyelmeztetett a zergek közelgő támadására.

Az Aldaris nevű most is hosszú, súlyos, arannyal és bíborral hímzett köpenyt viselt, s a jókora csuklya árnyékából most is csak izzó, kék szemei villantak elő.

A másik protoss az volt, akit Aldaris Egzekútornak szólított, s akit Tassadar Artanisnak nevezett.

Ugyanolyan holmit viselt, mint Tassadar, bár az ő ruhája makulátlanul tiszta volt, s a vértje hibátlan fénnyel csillogott.

Égkék szemei azonnal Tassadart keresték, és ahogy megpillantotta, rögvest elindult felé.

Raynor, aki valamelyest már kiismerte magát a protossok gesztusnyelvében, azon kapta magát, hogy kíváncsian méregeti ezt az idegent, aki mintha egyszerre sugárzott volna barátságot, tiszteletet és szégyent.

Tassadar, amint meglátta, kik közelednek, azonnal elébük sietett.

Aldaris? Artanis? Hogyan lehetséges ez? Már föladtam a reményt, hogy valaha is elszabadulok erről a helyről!

A két protoss most már szemtől szemben állt velük, s Tassadar meghajolt, mintegy megadva a tiszteletet az egyenlő feleknek.

Artanis viszonozta az üdvözlést, Aldaris viszont nem, mi több, a szeme gyanakvó réssé szűkült.

Az elfogatásod végett jöttem ide, és, hogy visszavigyelek az Aiurra, hogy ott üljünk feletted törvényt!

Szavai ugyanolyan hűvösek és távolságtartóak voltak, mint a pillantása és a gesztusai.

Tassadar úgy lépett hátra, mint akit megütöttek, s a szemei döbbenten nyíltak tágra.

Elfogatás? Aiurt a zergek fenyegetik, s te csupán azért utazol el ilyen messzire, hogy elfogass engem?

- Ne szívd mellre! - rázta meg a fejét Raynor, aki már megtapasztalta, milyen, ha az ember egy csapásra közellenséggé válik. - Én is jártam már így...

Még a Mar Sarán. Aztán Mike Liberty kihúzta a szarból, és bemutatta egy Arturus Mengsk nevű embernek...

Ahogy mondani szokták: a többi már történelem.

Aldaris hideg pillantással mérte végig Raynort.

Ki ez az ember, Tassadar?

A megvetés csak úgy sütött a hangjából, és Raynor megborzongott tőle. Aztán egy pillanat alatt lepergett előtte az elmúlt egy hónap, és megkeményedett a hangja.

- Nevem is van, testvér! - nézett a Judikátor szemébe kihívóan. - És engem nem ugat le csak úgy senki! Még egy protoss 'sem!

Igazán szórakoztató.

A szeme és a hangja viszont másról árulkodott.

Tassadar, ami a társaságot illeti, az ízlésed kezd egyre kiszámíthatatlanabbá válni.

Aztán Artanishoz fordult.

Egzekútor, ideje lesz őrizetbe venni Tassadart.

A Templomos a másik protossra nézett, és egy pillanatra összeszűkült a szeme. Aztán bólintott, mint aki megértette, hogy miről is van itt szó.

Mikor legutóbb beszéltünk, nem igazán figyeltem föl a rangbéli változásra, testvér. Most már értem. Az én helyemre neveztek ki, igaz, Artanis? Feltételezem, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy engem megfosztottak a rangomtól.

Artanis egy hajszálnyit megremegett, s Raynornak az az érzése támadt, hogy a protoss - legalábbis a saját népe mércéjével mérve - fiatal lehet. Olyan, aki még szégyelli a képmutatást, és azt, ha hátba kell támadnia a másikat.

Egy kicsit Cavezre emlékeztette.

A Konklávé így ítélte helyesnek. Sajnálom Tassadar.

A protoss hangjából és viselkedéséből sütött az őszinteség, és Raynor szinte megsajnálta.

Bölcs döntés volt, hogy rád esett a választásuk. Tudom, hogy a legjobb képességeid szerint fogod óvni a népünket.

Artanis szégyenkezve hajtotta le a fejét, de nem úgy Aldaris.

Ebből elég! Te és a harcosaid foglyok vagytok, Tassadar, amíg vissza nem térünk az Aiurra, ahol ítélet és megérdemelt büntetés vár rád!

A hangja és szavai nem sok kétséget hagytak afelől, hogy miféle büntetésre számít. Intett, és a félkörben álló zelóták elindultak feléjük.

Artanis, várj!

Tassadar kétségbeesett gyorsasággal kapta maga elé védekezőn mindkét kezét.

Nem tudom, hogy mit mondtak rólam, de amit tettem, azt Aiurért tettem! Segíts nekem megtalálni Zeratult és a Sötét Templomosokat!

Szemmel láthatóan az sem érdekelte, hogy a Judikátor és nem egy zelóta összerezzent a név hallatán.

Egyedül ők képesek legyőzni és végleg elpusztítani a Legfelsőbb Tudat cerebritáit. Nélkülük nem fogunk boldogulni! S amint sikerült elhárítanunk a veszélyt népünk feje fölül, ellenkezés nélkül fogadom a Konklávé ítéletét!

Aldaris szemei szinte lángoltak a haragtól, és a hangja fémnél is keményebb volt.

Felháborító! Azt várod, hogy kövessük a példádat, és álljunk össze a Bukottakkal? Attól tartok, teljesen megbolondultál, Tassadar!

Most már Tassadar szemei is felizzottak, és olyan düh és hatalom sugárzott belőlük, hogy még Aldaris is hátralépett és meghunyászkodott egy kicsit.

Tisztelettel beszélj róluk, Aldaris!

Aztán az új Egzekútorhoz, Artanishoz fordult, és a hangja már ismét nyugodt volt.

Sok dolgot kell elmagyarázzak, és sok mindenre választ is tudok adni, de tisztelettel kérlek, segíts megtalálni Zeratult!

De hát azt mondta, hogy még nem áll készen, hogy ismét csatlakozzon a protoss néphez! - futott át Raynor agyán, aztán már legszívesebben egy kőbe verte volna a fejét. Hiába akarná leharapni a nyelvét, az sem segítene - a protossok a gondolatait is hallják, nemcsak a szavait.

Azt mondta, hogy még nem jött el az ideje, nem azt, hogy nem áll rá készen.

Tassadar nyugodt, csöndes hangja ott lüktetett a tudatában.

Én azonban most már másként látom. Ha meg akarjuk óvni a világunkat, megint össze kell fognunk.

- Gondolod, hogy már elhagyta a bolygót? - kérdezte Raynor, de Tassadar megrázta a fejét.

Az elméink közti kapocs még mindig él, így tudnám, ha már nem lenne ezen a világon.

Ismét Artanishoz fordult, aki a zelóták gyűrűjében egy kicsit odébb vonult.

Halljátok hát testvéreim! Tudjátok, ki vagyok, hiszen ismertek. Tassadar vagyok, a Templom harcosa, egykor Egzekútor. Most azonban nem úgy szólok hozzátok, mint a vezéretek, hanem, mint a testvéretek. Népünk és a szülővilágunk halálos veszélyben van. Csak úgy menthetjük meg, ha olyan ősi erőket használunk fel, amiket már csak kevesen ismernek, bár egykoron népünk előjoga volt, hogy használja őket. Ezeket az erőket most már csak a Sötét Templomosok ismerik, és - bár tudom, hogy korokon keresztül félreismertük és elutasítottuk őket -, tudom, hogy hajlandóak lesznek segíteni. A kérdés csak az, hogy mi hajlandóak vagyunk-e segítséget kérni? Hogy mi a fontosabb: a régi megszokás és gőg, vagy a világunk és népünk megóvása?

A harcosok némán várakoztak, és sem mellé nem álltak, sem ellene fel nem szólaltak.

Ha nem vagytok képesek elviselni őket, megértem. Nem is ezt kérem tőletek. Amit kérek, az kevesebb is, több is. Bízzatok bennem! Bízzatok bennem, mert tudom, hogy ebben a dologban igazam van, és ha azt akarjuk, hogy a népünk és világunk megmeneküljön, ez az egyetlen járható út!

Aldaris „eretnek!"-et kiáltott, de Artanis elsétált mellette, és feltartotta az egyik kezét, hogy megállítsa a zelótákat. Aztán Tassadar felé fordult, és a két Egzekútor - a régi és az új - összeérintette a tenyerét. Halvány derengés ölelte körül a testüket, s így álltak ott mozdulatlanul, hosszú perceken keresztül. Aztán a fiatalabb protoss leeresztette a kezét, és hátralépett.

A gondolataid megváltoztak, de amit mondasz, azt igaznak hiszed, és nem érzek benned semmi gonoszságot, vagy torzulást. A népünk és az otthonunk iránt érzett hűséged és odaadásod pedig erős, mint mindig. Hiszek hát a tapasztalatodnak és a jó szándékodnak, Tassadar, és a javaslatod szerint járunk el.

Szembeszállsz a parancsommal?

Aldaris szavai haragosak voltak, s élesek, mint egy kifent kés. Raynor számára már nem volt kétséges, hogy egy összecsapás során kit kellene először hidegre tennie.

A komm.-egységén felvillant egy kijelző, de egyelőre kisebb gondja is nagyobb volt, mint, hogy ezzel foglalkozzon.

Artanis azonban - fiatalsága dacára is - higgadtan fordult szembe a Judikátorral.

Az óhajod szerint járok el. Azt akartad, hogy Tassadar térjen vissza az Aiurra, így hát vissza is fog térni. Azonban mindazok tükrében, amit eddig a népünkért tett, nem bánhatunk vele úgy, mint egy árulóval vagy gyilkossal! Hadd álljon egyenes háttal a Konklávé elé, s hadd dőljön el ott, vajon jól tette-e amit tett! S bölcs dolognak tetszik ezeket a Sötét Templomosokat is fölkutatni. Ok is hadd álljanak a Konklávé elé. Az ő sorsukról is a nálunk bölcsebbek és hatalmasabbak kell, hogy döntsenek. A Khalában összeolvadó elmék pedig nem tudnak sem hazudni, sem félrevezetni másokat!

A fiatal protoss szemei felizzottak, és a többiek egy pillanatig olyannak látták, amilyenné válhat. Amilyenné válni fog. Olyan erővé, ami csak arra vár, hogy használják, s ami nem fél a kihívásoktól. Raynor megértette, hogy ez itt most az Aiurról szól, de legalább annyira szól a protossok egymás közötti hatalmi harcairól is. S a tudat, hogy ez a nemes, ősi faj mégsem jobb és bölcsebb az embereknél - legalábbis annyival nem, mint azt szerette volna hinni -, elszomorította.

A burkolt fenyegetés Aldaris számára is világos volt, így csöndben hátralépett, és nem emelt több kifogást. Raynor nem tudta, hogy miféle hatalma és erői vannak egy Judikátornak, de azt már tudta, hogy a zelóták az Egzekútornak engedelmeskednek, s az erőviszonyok innentől kezdve világosak voltak.

A harcosok közrefogták őket, de a tartásukon és a gesztusaikon látszott, hogy ismét vezérként, vagy legalábbis megbecsült vendégként kezelik Tassadart, nem fogolyként.

Fogadd köszönetem, nemes Artanis! Most pedig ideje felkutatni Zeratult, és mihamarabb hazatérni!

Aztán emberi szövetségese felé fordult, és egy hosszú pillanatig csöndben figyelte.

És veled mi lesz, James Raynor?

A komm.-egység most már percek óta villogott, s Raynor, aki épp válaszolni akart, hirtelen megdermedt. Az ő rádióik és komm.-egységeik a komp reléire voltak hangolva, utána pedig már csak rövid távú kommunikációra voltak alkalmasak.

Ez viszont egy nagy hullámhosszú, széles sávú, bejövő hívás volt.

- Raynor - nyitotta meg a csatornát.

- Kapitány!

Fiatal hang volt, és pokolian ismerős - de mintha egy rég eltemetett életből szólt volna hozzá. S azt hitte, hogy már soha többet nem hallja.

- Matt?! Matt! De örülök, hogy hallom!

A protossok értetlenül figyelték, ahogy az ember hirtelen az eget kezdi kémlelni, és bólint.

Raynor úgy érezte, ha halványan is, ha csak a vizor legnagyobb felbontásával, de már képes észrevenni a légkörbe ereszkedő Hyperion körvonalait.

- Köszönöm, uram! - válaszolta Matt Homer. - Mi itt ugyanígy érzünk. Sajnálom, hogy csak ilyen sokára tudtunk jönni, de a kényszerű térugrás jó néhány rendszerünket szétvitte. Egy csomó javítást kellett elvégeznünk, még mielőtt elindulhattunk volna vissza.

Raynor szinte látta, ahogy a fiatalember egy bánatos dakszli ábrázatával ül a kapitányi székben, és olyan képet vág, mint egy kiskutya, amelyik éppen a szőnyegre pisilt.

- Semmi gond! - vigyorodott el önkéntelenül. - A lényeg, hogy megúszták és visszajöttek! Most már csak le

kellene értünk küldeni egy kompot!

- Már megtörtént uram! Bemértük a jelenlegi pozíciójukat, és leküldtem Bellocot egy komppal.

Raynor haloványan emlékezett erre a Bellocra - köpcös, vigyori fickó, aki a lehető legrosszabb pillanatokban röhögte el magát. Mindegy, ő hozza a kompot! Jim most legszívesebben a keblére ölelte volna.

- Remek! Itt várjuk! - mondta, és kikapcsolta a komm.- egységet.

Örülök, hogy visszatért a hajód, és a társaid életben vannak! Most már te is kedvedre itt hagyhatod ezt a világot.

Tassadar kék szemeiben elégedettséget látott, s talán egy szikrányi szomorúságot is.

- Igen - mondta Raynor, és elhallgatott.

Azért jött ide, hogy megmentse Kerrigant, és elbukott. Meghalt egy csomó embere, és egy részük az ő hibájából. Aztán találkozott Tassadarral és Zeratullal, és... nem tudta, hogy létezik-e a protossok között a barát fogalma, de ő úgy érezte, két új, igaz barátra, szövetségesre és harcostársra tett szert itt, ezen a kiégett, elhamvadt világon. Ok voltak a hídfő, a protossok és az emberek közötti szövetség első lépcsője.

Ez talán megérte a rengeteg kiontott vért és halottat.

Talán.

És igen... elvesztette élete szerelmét.

Megrázta a fejét, és igyekezett másra gondolni.

Végül is, van egy hajója - ha nem is teljes a legénység. Abernathy élve megúszta a kanyonban vívott ütközetet.

Cavez is. McMurty is. Non, Ling, Deslan és egy sor másik bajtársuk azonban nem, és harminc-egynehányan, ha maradtak - őt magát is beleértve.

Nem az a hatalmas sereg, amivel térdre lehetne kényszeríteni Mengsket. De... lehet, hogy egy ekkora csapat is képes kibillenteni a mérleg nyelvét az Aiuron.

Ezenkívül nagyon szeretett volna ott lenni, amikor az a gusztustalan Legfelsőbb Tudat végre megkapja, amit érdemel, és végre szétrúgják a seggét!

És... valószínűleg Kerrigan is a protossok szülővilága felé tart már.Meg hát, Tassadar, Zeratul és ő egészen jól együtt tudtak dolgozni, és nagy kár lenne veszni hagyni egy ilyen ütőképes csapatot!

Mit fogsz tenni?

- Azt hiszem... ha nem bánjátok... mi is beszállunk a buliba - mondta végül.

Aldaris megvetően horkant föl, de Raynor igyekezett tudomást sem venni róla.

- Szeretném látni, hogyan végződik a dolog!

Artanis, aki szemmel láthatóan nem tudta, hogy mit is gondoljon erről az egész helyzetről, kérdőn nézett

Tassadarra. Nagy megtiszteltetés számunkra, ha ő és a társai a mi oldalunkon kívánnak csatába indulni - mondta ünnepélyesen Tassadar -, mert James Raynor remek harcos - és a barátom.

Artanis az ember felé fordult, és meghajolt - kicsit darabosan és bizonytalanul, de legalább őszintén.

Szívesen vesszük, hogy velünk tartasz, James Raynor! Te és minden harcosod!

Tassadar a végtelen hamudűnéket nézte, az agyarforma sziklákat és a kiégett horizontot, aztán biccentett.

Keressük meg a Sötét Templomosokat, s hagyjuk itt végre ezt a helyet! Azután pedig... együtt megyünk a végzet elébe, bármit is hozzon számunkra!

Raynor egy darabig követte a Templomos pillantását, és érezte, hogy neki sem fog hiányozni ez a hely. Igaz, mind tanultak valamit a Charon - Zeratul és Tassadar a bizalmat, ő pedig... végre tudta, hogy mit kell tennie.

Meglehet, hogy az Aiuron is a halál les majd rájuk, de az a jó halál lesz, a harcosokhoz méltó.

S ha mégsem...

- Igen, együtt! - bólintott lassan, aztán elvigyorodott. - Mire várunk még?