Poul Anderson

Nehéz királynak lenni

1.

Egy este a huszadik század közepi New Yorkban Manse Everard belebújt elnyűtt, kényelmes háziruhájába, és kevert magának egy italt. Megszólalt a csengő. Everard káromkodott. Fárasztó napokat élt át, és most nem akart semmilyen társaságot Dr. Watson elveszett elbeszélésein kívül.

Nos, talán le lehet rázni az alkalmatlankodót. Átcsoszogott a szobán és ellenséges arccal kitárta az ajtót.

— Hello — mondta hidegen.

Aztán egyszerre mintha valami korai űrhajó fedélzetén találta volna magát, amiben éppen súlytalanság uralkodik: lebegve és tehetetlenül állt a csillagragyogásban.

— Ó — mondta — nem tudtam… Gyere be.

Cynthia Denison egy pillanatig még állt, és átnézett a férfi válla fölött a mini-bár felé. Everard két lándzsát és egy lószőrforgós bronzkori akháj sisakot akasztott oda. Sötéten csillogtak, és hihetetlenül gyönyörűek voltak. A nő próbált határozottan megszólalni, de nem sok sikerrel.

— Ihatnék valamit, Manse? Ha lehet, most rögtön.

— Hogyne — csukta be a száját Everard, és lesegítette a nő kabátját. Amaz becsukta az ajtót, és letelepedett egy modern svéd kanapéra, ami éppoly letisztult és funkcionális volt, mint a homéroszi fegyverek. Beletúrt a retiküljébe, és cigarettát vett elő. Egy ideig nem nézett a férfire, az se őrá.

— Még mindig Bailey's-t iszol jéggel? — kérdezte Everard. Szavai mintha nagyon messziről hallatszottak volna, és esetlennek érezte magát az üvegek és poharak közt, mintha az Időőrjárat nem képezte volna ki.

— Igen — mondta a nő. — Hát így emlékszel? — Öngyújtója furcsán hangosan csattant.

— Csak néhány hónapja volt — mondta Everard, mert jobb nem jutott eszébe.

— Entrópikus idő. Szabályos, babrálatlan, huszonnégy órás napokból álló idő — Kifújt egy füstfelleget, azt bámulta. — Számomra nem sokkal több ennél. Majdnem megszakítás nélkül benne vagyok az esküvőm óta. Csak nyolc és fél hónap telt el az én saját biológiai időmből azóta, hogy én és Keith… De neked mennyi volt ez, Manse? Hány évet, hány különböző kort jártál végig, amióta Keith legjobb embere vagy?

A nőnek mindig is meglehetősen magas és vékony hangja volt. Ez volt az egyetlen hiba, amit Everard valaha is fel tudott fedezni a nőben, hacsak nem számítja alacsonyságát — alig százötven centi. Sosem volt valami kifejező a hangja. De Everard kihallotta belőle a néma sikolyt.

A kezébe nyomta az italt.

— Fenékig — adta ki az utasítást. — Mindet. — A nő engedelmeskedett. Everard újra töltött neki, aztán felhajtotta saját whiskyjét szódával. Aztán odahúzott egy széket, pipát és dohányt szedett elő molyette kabátjának zsebéből. A keze még remegett, de olyan kevéssé, hogy a nő nem vehette észre. Bölcsen tette a nő, hogy nem rukkolt ki azonnal a hírrel: mindkettőjüknek szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedjék magukat.

Everard most már egyenesen rá mert nézni. A nő mit sem változott. Alakja szinte tökéletes volt a maga finom módján, ezt a fekete ruha csak még jobban kiemelte. Napszíttasra szőkített haja a vállára omlott, hatalmas kék szemei voltak, szépen ívelt szemöldöke, az ajkai egy kissé mindig szétváltak. Nem volt rajta elég smink ahhoz, hogy Everard biztosra vehesse, sírt-e mostanában. De úgy tűnt, eléggé közel áll hozzá.

Everardot hirtelen nagyon lekötötte a pipája megtömése.

— Oké, Cyn — mondta. — Mi a hézag?

A nő megborzongott. Végül kibökte:

— Keith. Eltűnt.

— Huh — egyenesedett fel ültében Everard. — Küldetésben?

— Igen. Hol másutt? Az ősi Iránban. Odament, és nem tért vissza. Ennek már egy hete. — Letette poharát a kanapé karfájára, és összefonta az ujjait. — Persze az Őrjárat kereste. Csak ma tudtam meg az eredményt. Nem találják. Még azt sem tudják, mi történhetett vele.

— Júdás — suttogta Everard.

— Keith mindig… mindig a legjobb barátjaként gondolt rád — mondta a nő kétségbeesetten. — El sem hinnéd, milyen gyakran emlegetett. Manse, én tudom, hogy elhanyagoltunk, de sosem voltál itthon, és…

— Ugyan — mondta Everard. — Ilyen gyerekesnek gondolsz? Dolgom volt. Meg aztán ti is új házasok voltatok.

Miután bemutattalak téged azon az éjszakán ott a Mauna Loa alatt, a holdfénynél. Az Időőrjárat nem vacakol azzal, hogy sznob legyen. Még egy olyan ifjonc is, mint Cynthia Cunningham, aki alighogy elvégezte az akadémiát és függő a saját századában, még ő is szabadon találkozgathat egy érdemes veteránnal… például velem… olyan gyakran, ahányszor csak akarják, szolgálaton kívül. Semmi ok nincs rá, miért ne vihetne el álcázási képességének kihasználásával valcerozni Strauss Bécsébe, vagy Shakespeare színházába — vagy akár fura kis bárokba Tom Lehrer New Yorkjában, vagy napozni és szörfözni Hawaiiba ezer évvel a kenus emberek érkezése előtt. És az őrjárat bármely másik tagja is nyugodtan velük tarthat. Aztán elveheti feleségül a nőt. Bizony.

Everard rágyújtott a pipára. Amikor arcát már jótékony füstfelleg burkolta, megszólalt:

— Kezdd az elején. Régóta nem tartom veletek a kapcsolatot — a saját időm szerint két-három éve — ezért nem tudom pontosan, min is dolgozott Keith.

— Olyan rég lenne? — kérdezte a nő csodálkozva. — Ebben az évtizedben még nem vetted ki a szabadságodat? Arra gondoltunk, hogy eljöhettél volna hozzánk.

— Elég legyen a mentegetőzésből! — reccsent rá Everard. — Beugorhattam volna hozzátok, ha akartam volna. — A tündérszerű arc eltorzult, mintha megütötték volna. Everard restelkedve visszakozott. — Ne haragudj. Már hogyne akartam volna. De mint már mondtam… mi Független ügynökök rettentően elfoglaltak vagyunk, úgy pattogunk a téridőben, mint a bolhák… Ó, a fenébe — próbált mosolyogni. — Ismersz, Cynthia, tapintatlan vagyok, de ez nem jelent semmit. Egy egész kiméra legendát nyomoztam le egyedül a klasszikus Görögországban. Dilaiopod-ként ismertek: ez egy furcsa szörnyeteg volt két bal lábbal, amik a szájából nőttek.

A nő kötelességtudó mosolyra húzta a száját, és felvette cigarettáját a hamutartó széléről.

— Én még mindig csak hivatalnok vagyok a Tervezési Tanulmányoknál — mondta. — De így szoros kapcsolatban állok minden más hivatallal ebben az egész miliőben, a főhadiszállásokat is beleértve. Ezért pontosan tudom, mit tettek Keith ügyében… és az nem elég! Egyszerűen otthagyják! Manse, ha nem segítesz, Keith halott!

Reszketve elhallgatott. Hogy mindketten időt nyerjenek, Everard áttekintette Keith Denison pályafutását.

Született Cambridge-ben, Massachusetts államban, 1927-ben egy szolidan tehetős családba. Huszonhárom évesen már az archeológia doktora nagy feltűnést keltő disszertációval. Egyúttal egyetemi bokszbajnok, és egy kis kétárbocoson átszeli az Atlanti Óceánt. 1950-ben behívják, Koreában szolgál. Bátorságával meglehetős hírnévre tehetne szert egy népszerűbb háborúban. De mielőtt mindezt megtudja róla az ember, látni kell őt magát. Száraz humorral tudott beszélni személyét nem érintő dolgokról, amíg feladatot nem kapott. Akkor pedig mindenféle fakszni nélkül végrehajtotta. Hát persze, gondolta Everard, a legjobb nyeri el a lány kezét. Keith könnyedén lehetett volna Független, ha akart volna. De neki olyan gyökerei voltak itt, amilyenek nekem nem. Gondolom, stabilabb volt.

Leszerelése után állás nélkül volt 1952-ben,ekkor lépett vele kapcsolatba az Őrjárat egy ügynöke, és beszervezte. Könnyebben befogadta az időutazás gondolatát, mint a legtöbben. Rugalmas volt az elméje, és végső soron régész volt, vagy mi. Átesve a kiképzésen boldogan fedezte fel a saját érdeklődése és az Őrjárat érdekei közti szerencsés egybeesést: Specialista lett, a Keleti Indo-európai Protohistória szakértője, sok tekintetben fontosabb személyiség, mint Everard.

Mert a Független ügynök ide-oda utazgathatott az idővonalakon, megmentette a kétségbeesetteket és lecsapott a törvényszegőkre, és őrködött az emberi sors szövete felett. De feljegyzések nélkül ki tudta volna, hogy mit csinál? Már az első hieroglifák megjelenése előtt voltak olyan háborúk és vándorlások, felfedezések és találmányok, amelyeknek következményei az egész kontinuumra kihatottak. Az Őrjáratnak ezeket is ismernie kellett. Az ilyen dolgok feltérképezése volt a Specialisták feladata.

És mindamellett Keith a barátom volt.

Everard kivette a pipát a szájából.

— Oké, Cynthia — szólt. — Mondd el, mi történt.

2.

A vékonyka hang most szinte szárazon kopogott, a nő olyan keménységgel tartotta magát.

— A különböző árja klánok népmozgásait vizsgálta. Tudod, ez nagyon rejtélyes dolog. Egy olyan pontról kell elindulni, ahol a történelem még biztosan ismert, és onnan kell visszafelé haladni. Tehát az utolsó munkájakor Keith Iránba ment i.e. 558-ba. Ez a méd kor vége felé van, azt mondta. Ki akarta kérdezni ezeket népeket, meg akarta ismerni a hagyományaikat, aztán ezt leellenőrizni egy korábbi időben, és így tovább… De hát ezt neked is tudnod kell, Manse. Már segítettél neki egyszer, még mielőtt mi találkoztunk. Ő gyakran beszélt erről.

— Ó, én csak elkísértem, hátha valami gond adódik — vont vállat Everard. — Egy bizonyos csapat vándorlását tanulmányozta a Dontól a Hindukusig. A főnöküknek azt mondtuk, hogy vándor vadászok vagyunk, kértük, hogy fogadjanak be, és néhány hétig velük tartottunk. Jó mulatság volt.

Eszébe jutott a sztyeppe, a határtalan égbolt, a szellős antilop-hajsza, a tábortűz melletti ünnepek, és egy lány, akinek haja a faszénfüst keserédes illatát árasztotta. Egy ideig vágyott arra, bár úgy élhetne és halhatna, mint ezek a törzsi emberek.

— Keith most egyedül ment vissza — folytatta Cynthia. — Ebben az ágazatban mindig szakemberhiány van, de azt hiszem, az egész Őrjáratban is. Oly sok ezer évet kell szemmel tartani, és olyan kevés egy emberélet. Már azelőtt is ment el egyedül. Mindig féltettem, de azt mondta… hogy nomád pásztornak öltözve, akinek nincs semmije, amit ellopni érdemes… nagyobb biztonságban lesz az iráni fennsíkokon, mint a Broadwayn. De most nem így lett!

— Ha jól értem — mondta gyorsan Everard — akkor egy hete ment el, ugye ezt mondtad, hogy megtudja, amire szüksége van, jelentse a szakterülete szerint illetékes elszámolóirodának, aztán visszatérjen ugyanazon a napon, amikor elment — mert csak egy vak fafej hagyná, hogy nélküle teljen az időd. — De nem tért vissza.

— Így van — A nő újabb cigarettára gyújtott az előző csikk parazsáról. — Azonnal aggódni kezdtem. Megkérdeztem a főnökét. Ő lekötelezett azzal, hogy előreszólt egy héttel — máig — és azt a választ kapta, hogy Keith még nem tért vissza. Az információs elszámolóiroda azt mondta, hogy náluk sem járt. Ezért ellenőriztük a Feljegyzéseket a miliő-főhadiszálláson. Az ő válaszuk pedig az volt, hogy… hogy… Keith soha többet nem jött vissza, és semmilyen nyomot nem találtak róla.

Everard gondos mozdulattal bólintott.

— Akkor természetesen keresést rendeltek el, amiről a miliő-főhadiszállásnak jegyzőkönyve van.

A változékony idő rengeteg paradoxont produkál, gondolta immáron vagy ezredszer.

Eltűnés esetén nem kellett csak azért kutatást indítani, mert egy feljegyzés valahol azt állította, hogy ez megtörtént. De máskülönben hogyan lehetne esély arra, hogy megtalálják? Lehet, hogy azzal, ha valaki visszamegy, és ezáltal megváltoztat bizonyos eseményeket, végül a nyomára bukkan — ebben az esetben az iktatott feljegyzés "mindig is" sikerről számol be, és egyedül csak a kereső tudta az "előző" igazságot.

Nagyon össze tudtak bonyolódni a dolgok. Nem csoda, hogy az Őrjárat olyan kényes volt, még a legkisebb változtatásokra is, amelyek nem befolyásolták a fő mintázatot.

— Az irodánk értesítette a srácokat régi iráni miliőnél, és ők kiküldtek egy csapatot, hogy megvizsgálják a helyet — jósolta Everard. — Ők csak nagyjából tudták, hol akart Keith materializálódni, ugye? Úgy értem, hogy mivel nem tudhatta pontosan, hol rejtheti majd el a gépét, nem írt be pontos koordinátákat? — Cynthia bólintott. — Én csak azt nem értem, hogy később miért nem találták meg a gépet? Bármi történt is Keith-szel, a gépnek ott kellett maradnia valahol a környéken, egy barlangban vagy hasonló helyen. Az őrjáratnak vannak detektorai. Le kellett volna tudniuk nyomozni legalább a gépet, aztán pedig attól visszafelé indulva Keith-t.

A nő olyan erőszakosan szívott bele a cigarettájába, hogy behorpadt az arca.

— Megpróbálták — közölte. — De nekem azt mondták, hogy vad, kietlen táj az, ahol nehéz a kutatás. Semmit sem találtak. Egyetlen nyomot sem. Ha nagyon-nagyon igyekeznek, és óráról-órára, mérföldről-mérföldre kutatnak, talán lehetett volna valami, de erre nem mertek vállalkozni. Tudod, az a miliő nagyon kritikus. Mr. Gordon megmutatta nekem az elemzését. Én nem értettem meg minden olyan szimbólumot, de ő azt mondta, hogy azzal a századdal nagyon veszélyes babrálni.

Everard összezárta tágas öklét a pipája öble körül. A fogás melege valahogy megnyugtatta. A kritikus koroktól mindig a hideg futkosott a hátán.

— Értem — mondta. — Nem tudták olyan alaposan keresni, ahogy akarták, mert ezzel túl sok helyi bugrist piszkáltak volna fel, aminek következtében azok másképp viselkedtek volna, amikor a nagy krízis bekövetkezik. Huh. És az emberek közt nem kérdezősködtek, álruhában?

— Rengeteg őrjárati szakértő megtette. Perzsa időben mérve hetekig próbálkoztak. De a helyiektől semmit sem tudtak meg. Azok a törzsek rettentő vadak és gyanakvóak… talán attól féltek, hogy az ügynökeink a méd király kémei, és én meg is értem, hogy nem kívánják az ő uralmát… nem. Az Őrjárat semmi nyomra nem akadt. Különben sincs ok azt hinni, hogy a mintázat módosult. Arra gondolnak, hogy Keith-t egyszerűen megölték, a gépe pedig eltűnt valahogy. És különben is mit számít… — pattant fel Cynthia. Már kiabált. — Mit számít egy csontvázzal több a pöcegödörben?

Everard is felállt, a nő a karjaiba hanyatlott, ő pedig hagyta, hadd tombolja ki magát. Sosem gondolta volna, hogy ilyen rosszul fogja érinteni a dolog. Már szinte alig gondolt a nőre, talán csak napjában nyolc-tízszer, de Cynthia most itt van, ő pedig kezdheti elölről a felejtés kínos munkáját.

— Nem tudnak lokálisan visszamenni? — kérlelte. — Nem tud valaki visszaugrani egy héttel ezelőttre, hogy megmondja neki: ne menjen el? Olyan nagy kérés ez? Milyen szörnyeteg hozta a törvényt, ami ezt megtiltja?

— Hétköznapi emberek hozták — mondta Everard. — Ha egyszer elkezdünk visszanyúlkálni a személyes múltunkba, hamarosan úgy összekavarodnánk, hogy mind megszűnnénk létezni.

— De egy millió évben egyszer vagy kétszer kell lennie kivételnek!

Everard nem felelt. Tudta, hogy ez így van. És azt is tudta, hogy Keith Denison esete nem tartozna ezek közé. Az Őrjárat nem szentek gyülekezete volt, de a személyzet a saját érdekében nem merte megszegni a törvényét. Úgy fogadták a veszteséget, mint bármelyik hadsereg, és áldomást ittak a halottért, de nem mentek vissza az időben, hogy még élve újra lássák. Cynthia otthagyta, visszatért a poharához, és ledöntötte a tartalmát. Ivás közben sárga tincsei végigsöpörtek az arcán.

— Ne haragudj — mondta. Elővett egy zsebkendőt és megtörölgette a szemét. — Nem akartam jelenetet rendezni.

— Semmi baj.

A nő a padlóra szegezte a tekintetét.

— Megpróbálhatnál segíteni Keith-en. Az átlagos ügynökök feladták, de te még megpróbálhatod.

Olyan kérés volt ez, ami ellen nem volt fellebbezés.

— Megtehetném — mondta Everard — De valószínűleg nem járnék sikerrel. A meglévő feljegyzések azt mutatják, hogy ha próbáltam is, kudarcot vallottam. A téridő bármilyen megváltoztatását pedig nem nézik jó szemmel, még az ilyen apró eseteknél sem.

— Keith számára ez nem apróság — mondta a nő.

— Tudod, Cyn — mormolta Everard — egyike vagy annak a valaha is élt, nagyon kevés nőnek, aki ezt így fogalmazza meg. A legtöbben azt mondták volna: Nekem ez nem apróság.

Elkapta a nő tekintetét, és Cynthia egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.

— Ne haragudj, Manse. Nem gondoltam arra, hogy… azt hittem, hogy ennyi idő után már…

— Miről beszélsz? — vonult védekezésbe Everard.

— Az őrjárati pszichológusok nem tudnának segíteni neked? — kérdezte Cynthia. Megint lekonyult a feje. — Már úgy értem, hogy ha képesek minket úgy kondicionálni, hogy egyszerűen képtelenek legyünk bárki illetéktelennek is beszélni az időutazásról… akkor nyilván az is lehetséges, hogy valakiből kikondícionálják a…

— Hagyd abba — mondta durva hangon Everard.

Egy ideig a pipája szopókáján rágódott.

— Oké — mondta végül. — Van egy ötletem, amit talán még nem próbáltak ki. Ha Keith-t bármilyen módon meg lehet menteni, akkor holnap délig visszakapod őt.

— Nem tudnál átugratni odáig, Manse? — Kezdett reszketni.

— Át tudnálak — felelte a férfi — de nem foglak, így vagy úgy, de holnapra ki kell pihenned magad. Most hazaviszlek, és szépen beveszel egy altatót. Azután visszajövök ide és végiggondolom a helyzetet — A szája valami vigyorfélére rándult. — Hagyd a hálálkodást, jó? Mondtam, hogy gondolkodnom kell.

— Manse… — fonódtak a nő ujjai Everard kezére.

A férfiben hirtelen remény támadt, amiért csak átkozhatta magát.

3.

Az i.e. 542-es év őszén egy magányos férfi bukkant ki a hegyekből, és ereszkedett le a Kur völgyébe. Szemrevaló gesztenyebarna paripát ült meg, amely még a szokásos lovassági állatoknál is nagyobb volt. Ez máshol szinte kihívás lett volna az útonállóknak, de a Nagy Király oly sok törvénnyel látta el birtokait, hogy a mondás szerint akár egy arannyal teli kosarat vivő szűzleány is bántatlanul végigjárhatta Perzsiát. Ez volt az egyik oka annak, hogy Manse Everard éppen erre az időpontra ugrott, tizenhat évvel Keith Denison úticélja utánra.

A másik oka az volt, hogy jóval az izgalom lecsillapodása után érkezzen, amit a másik időutazó megjelenése feltehetőleg keltett 558-ban. Bármi is az igazság Keith sorsát illetően, jobb lesz visszafelé megközelíteni — az előre haladó módszerek mindenesetre nem vezettek sikerre.

Végül pedig, az Akháj Miliő irodája szerint az 542-es ősz volt történetesen az első viszonylag nyugodt évszak az eltűnés óta. Az 558-553 közti évek feszültséggel voltak terhesek, mert Ansan perzsa királya, Kuru-sh (akit az utókor inkább Koresh vagy Kürosz néven ismert) egyre inkább meghasonlott méd felsőbb urával, Asztiagésszel. Aztán jött Kürosz lázadásának három éve, polgárháború gyengítette meg a birodalmat, és a perzsák végül felülkerekedtek északi szomszédaikon. De alig győzedelmeskedett Kürosz, máris ellen-lázadásokkal kellett szembenéznie, valamint turáni betörésekkel. Négy évébe telt, míg ezeken a gondokon úrrá lett és kiterjesztette uralmát kelet felé. Ez megrémítette a többi uralkodót: Babilon, Egyiptom, Lüdia és Spárta szövetségre léptek, hogy elsöpörjék. Az inváziót Krőzus lüd király vezette 546-ban. A lüdöket legyőzték és annektálták, de ők fellázadtak: újra és újra le kellet verni őket, a nehezen kezelhető görög gyarmatokkal: Jóniával, Kariával és Líciával pedig egyezséget kellett kötni. Míg tábornokai ezzel foglalkoztak nyugaton, Kürosz maga keleten háborúskodott, hogy visszaszorítsa a vad lovasnépeket, akik különben felégették volna városait.

Most volt egy lélegzetvételnyi szünet. Cilicia harc nélkül meg fogja adni magát, mert látja, hogy Perzsia a világon eddig még sosem látott emberséggel és a helyi szokások tiszteletben tartásával kormányozza tartományait. Kürosz a nemeseire fogja hagyni a keleti csetepatékat, és életét birodalma megszilárdításának szenteli. 539-ig nem is folytatódik a Babilon elleni háború, és Mezopotámiát is csak akkor szerzi meg. Azután Kürosznak van még egy békés időszaka, amíg az Aral tavon túlról érkező vadak túlságosan meg nem erősödnek, és a Király kénytelen nem lesz haláláig viaskodni velük.

Manse Everard úgy lépett be Pasargadae-ba, mintha a remény tavasza köszöntött volna be.

Nem mintha az akkori idők alapot szolgáltattak volna ilyen légies, virágos metaforákhoz. Poroszkálása közben mérföldes szakaszokon látott kiszáradt földeken görnyedező parasztokat, nyikorgó, festetlen ökrösszekereket. Az út pora a szemébe szállt. Rongyos kisgyerekek szopták a hüvelykujjukat ablaktalan sárkunyhók előtt, és bámulták meg nagy szemekkel. Egy csirke rohangált fel-alá az országúton, amíg a királyi futár, ami fölriasztotta, halálra nem tiporta. Egy csapat lándzsás poroszkált arra festői egyenruhában: buggyos nadrágban, pikkelyes páncélban, hegyes sisakban, vidám csíkos köpenyben, de ők is koszosak, izzadtak voltak, és rossz vicceket pufogtattak. Vályogkerítések oltalmában a gazdagok hatalmas házakat birtokoltak gyönyörű kertekkel, de egy ilyen gazdaság nem tudott eltartani túl sok ilyen birtokot. Pasargadae kilencven százalékban keleti város volt, kanyargós, piszkos sikátorokkal az arctalan kunyhók közt, zsíros fejkendők, lobogó köpenyek, a bazárok kiáltozó árusai, sebeiket mutogató koldusok, nyúzott tevéket és roskadásig málházott öszvéreket vezető kalmárok, szemétdombokon kotorászó kutyák, macskanyávogás-szerű taverna-zene, hadonászó és átkokat szóró férfiak — vajon honnan indult ez a mese a kifürkészhetetlen, titokzatos Keletről?

— Alamizsnát, uram! Alamizsnát, a Fény szerelmére! Adj alamizsnát, és Mithrász rád mosolyog…!

— Vedd meg, uram! Apám szakállára esküszöm, hogy nem volt még ügyesebb kéz, ami finomabb portékát készített volna, mint amilyen ez a kantár, amit most neked ajánlok, te emberek legszerencsésebbike, mindössze ezért a nevetséges összegért…

— Erre, uram, erre, csak négy házzal arrébb van egész Perzsia legjobb szerája — nem, az egész világé. Párnáink hattyútollal vannak töltve, atyám bora egy maharadzsának is megfelelne, anyám pedig olyan piláfot készít, melynek híre a világ minden részébe eljutott, nővéreim pedig az öröm három holdja, mindössze…

Everard ügyet sem vetett a mellette loholó gyerekes hívogatókra. Az egyik megfogta a bokáját, erre Everard káromkodva kirúgott. A fiú a szégyenkezés legkisebb jele nélkül elvigyorodott. Everard remélte: elkerülheti, hogy fogadóban kelljen megszállnia. Bár a perzsák tisztábbak voltak, mint ebben a korban a legtöbb nép, férgek és rovarok azért voltak.

Igyekezett nem védtelennek érezni magát. A járőröknek általában volt valami titkos ütőkártyájuk: mondjuk egy harmincadik századi sokkpisztoly a kabátjuk alatt, meg egy kicsi rádió, amivel az elrejtett időgépet magukhoz hívhatták. De őt bármikor átkutathatják. Everard görög ruhát viselt: tunikát, szandált és hosszú gyapjúköpönyeget, kardot a derekán. Sisakja és pajzsa a ló oldalán lógott. Ez volt minden: csak a fém volt anakronisztikus. Nem fordulhat semmilyen helyi hivatalhoz, ha bajba kerül, mert ez a viszonylag szegény és zavaros kor nem vonzott temporál kereskedelmet. A legközelebbi őrjárati egység a perszepoliszi miliő-főhadiszállás volt, egy generációval később.

Egyre szélesedő utcákon halad előre, a bazárok megfogyatkoztak, a lakóházak pedig nagyobbak lettek. Végül egy négy ház határolta térre érkezett. Látta a külső falakon túl a megmetszett fák tetejét. Alig felfegyverzett fiatal őrök guggoltak a sarkukon, hisz a vigyázzállást még nem találták fel. De Everard közeledtére felálltak és megfeszítették óvatosságra intő íjaikat. Megtehette volna, hogy egyszerűen átvág a téren, de ehelyett odakanyarodott és megszólította az egyik őrt, akit a kapitánynak nézett.

— Üdvözöllek, uram, a nap süssön fényesen rád. — A hipnózis alatt egy órában elsajátított perzsa nyelv folyékonyan pergett ajkáról. — Egy nagy ember vendégszeretetét keresem, aki meghallgatná külországi utazásaim szerény történeteit.

— Számosak legyenek napjaid — felelte az őr. Everard emlékezett rá, hogy nem szabad baksist ajánlania. Kürosz saját klánjainak perzsái büszke és kemény emberek voltak, vadászok, pásztorok és harcosok. Mind azzal a méltóságteljes udvariassággal beszéltek, ami az egész történelem folyamán jellemző volt népükre. — Krőzust, a lüdöt szolgálom, a Nagy Király alattvalóját. Ő nem fogja megtagadni fedelét tőled…

— Athéni Meandertől — segítette ki Everard. Ez olyan álnév volt, ami megmagyarázta erős csontozatát, világos bőrét és rövid haját. Még így is kénytelen volt ál-Van Dyke szakállt biggyeszteni az állára. Nem Hérodotosz volt az első görög világutazó, úgyhogy egy athéni sem lehet kínosan furcsa. Ugyanakkor fél évszázaddal Marathon előtt az európaiak még mindig elég különlegességnek számítottak ahhoz, hogy érdeklődést keltsenek.

Odahívtak egy rabszolgát, aki szólt a háznagynak, aki újabb rabszolgát küldött, hogy beinvitálja az idegent a kapun. A belső kert épp olyan hűvös és zöld volt, mint Everard remélte. Nem tartott attól, hogy ebben a házban bármit is ellopnának a holmijából, az étel s ital jó lesz, és Krőzus maga valószínűleg hosszasan fogja kérdezgetni a vendéget. Szerencséd van, haver, gondolta magában Everard, elfogadta a felajánlott forró fürdőt, illatos olajokat, tiszta ruhát, a szobájába hozott bort s ételt, az ágyat és a kellemes kilátást. Csak egy szivar hiányzott neki.

Már persze az elérhető dolgok közül.

Ha Keith visszafordíthatatlanul meghalt…

— A pokolba — motyogta Everard. — Erre ne is gondolj.

4.

Napnyugta után meghűvösödött a levegő. A lámpákat nagy ceremóniával gyújtották meg, hisz a tűz szentségnek számított. Egy rabszolga érkezett, és bejelentette, hogy a vacsora tálalva van. Everard követte őt végig a hosszú folyosón, ahol élénk falfestmények ábrázolták a Napot és Mithrász Bikáját. Néhány lándzsás mellet haladtak el, és egy fényesen kivilágított kis kamrába értek, amely édes füstölőktől illatozott, és zsúfolásig volt puha szőnyegekkel. Két kanapé volt az asztal mellé állítva hellén szokás szerint. Az asztalon álló edények már kevésbé voltak hellenisztikusak, csupa ezüst és arany. Rabszolgák várakoztak a háttérben, és egy belső ajtó felől kínaiasan hangzó zene szűrődött be.

Lüdiai Krőzus kegyesen bólintott. Valaha jóképű lehetett szabályos vonásaival, de szemmel láthatóan sokat öregedett az alatt a néhány év alatt, amióta hatalma és vagyona közmondásos lett. Hosszú hajú, őszes szakállú férfi volt, ruházata görögös, de arca perzsa módra pirosítva.

— Örvendek, Athéni Meander — szólalt meg görögül, és felemelte tekintetét.

Everard arconcsókolta, ahogy kellett. Kedves gesztus volt Krőzustól, hogy ekként jelezte: Meander rangban alig áll alatta, mégha Krőzus előzőleg fokhagymát evett is.

— Örvendek, Uram. Köszönöm kedvességedet.

— Ez a magányos étkezés nem azért van, hogy megsértselek — mondta az exkirály. — Csak arra gondoltam… — tétovázott. — Mindig a görögök közeli rokonának tartottam magam, és komolyan szeretnék beszélgetni…

— Uram, érdemeimen felül megtisztelsz — Túlestek a kötelező szertartásokon, aztán enni kezdtek. Everard elkezdte pergetni az utazásairól szóló, előre kigondolt történet fonalát. Krőzus időnként ijesztően buktatós kérdéseket tett fel, de egy Járőr hamar megtanulja ezeket kivédeni.

— Az idők valóban változnak, s te szerencsés vagy, hogy éppen egy új kor hajnalán érkeztél — mondta Krőzus. — A világ sosem ismert dicsőségesebb Királyt, mint… — és így tovább végeérhetetlenül, kétségtelenül a szolgahad fülének szánva, akik mellesleg királyi kémek is voltak. Pedig még igaz is volt, amit mondott.

— Az istenek kegyeikbe fogadták Királyunkat — folytatta Krőzus. — Ha tudtam volna, hogyan óvták őt — már úgy gondoltam, a valóságban, nem a mesék szerint, amelyeket igaznak hittem — sosem merészeltem volna szembeszállni vele. Hisz tagadhatatlan, hogy ő a Kiválasztott.

Everard hű maradt görög mivoltához, és vízzel itta borát. Már bánta, hogy ilyen mértékletes nemzetet választott.

— Hogy szól az a mese, uram? — kérdezte. — Én csak azt tudtam, hogy a Nagy Király Kambüszosz fia, aki a méd Asztiagész alattvalójaként birtokolta ezt a provinciát. Van még valami?

Krőzus előrehajolt. A bizonytalan megvilágításnál tekintete furcsán csillogott a rettegés és lelkesedés valami dionüszoszi keverékével, amit Everard kora már nem is ismert. — Halld hát, és számolj be róla honfitársaidnak — kezdte. — Asztiagész hozzáadta lányát, Manadanét Kambüszoszhoz, mert tudta, hogy a perzsák mozgolódnak igája alatt, és így akarta vezetőiket a házához kötni. De Kambüszosz betegségbe esett és meggyengült. Ha meghal, és fia, Kürosz diadalmaskodik Ansanban, akkor olyan perzsa nemesek zavaros uralma következik, akik nem kötődnek Asztiagészhez. Az álmok arra is figyelmeztették a méd királyt, hogy Kürosz fogja a birodalma végét jelenteni.

— Ezek után Asztiagész megparancsolta rokonának, a Király Szeme Aurvagaushnak (Krőzus Harpagusznak mondta, ahogy minden más helyi nevet is görögösített) hogy tegye el láb alól a herceget. Harpagusz Mandané királynő tiltakozása ellenére elvitte a gyermeket. Kambüszosz betegen feküdt, nem tudott közbelépni, és Perzsia sem tudott fellázadni minden előkészület nélkül. De Harpaguszt nem vitte rá a lélek, hogy megölje a gyermeket. Kicserélte a herceget egy hegyi pásztor halva született gyermekével, és a pásztort titoktartásra eskette. A halott gyereket királyi ruhákba burkolták és kitették a hegyoldalba, aztán odahívták a méd udvar tisztségviselőit, hogy lássák, majd eltemették. Urunk, Kürosz, pásztorként nőtt fel.

— Kambüszosz még húsz évig élt, de nem született másik fia, és nem volt elég ereje, hogy bosszút álljon elsőszülöttjéért. De végül ő is meghalt, és nem maradt utána örökös, akiknek a perzsák engedelmességgel tartoztak volna. Asztiagész megint bajtól tartott. Ekkor bukkant fel Kürosz, akinek személyazonosságát különféle jelek sugallták. Asztiagész már bánta, amit azelőtt tett, ezért szeretettel fogadta és elismerte őt, mint Kambüszosz utódját.

— Kürosz öt évig vazallus maradt, de a médek zsarnokságát még ennél is rosszabbnak érezte. Harpagusznak is volt valami szörnyű megbosszulnivalója: büntetésül a Kürosz esetében tanúsított engedetlensége miatt Asztiagész arra kényszerítette, hogy megegye a saját fiát. Harpagusz tehát összeszövetkezett néhány méd nemessel. Vezetőül Küroszt választották. Perzsia fellázadt, és három év harc után Kürosz mindkét népnek ura lett. Azóta természetesen gyarapította uralmát. Mikor mutatták valaha ki az istenek akaratukat ennél világosabban?

Everard egy ideig szótlanul heverészett a kanapén. Hallotta az őszi levelek száraz zörgését a kertben, a hideg szél süvítését.

— Ez igaz, nem csak valami cifra szóbeszéd? — kérdezte.

— Már többször bizonyságot szereztem igazáról, amióta csatlakoztam a perzsa udvarhoz. A Király maga igazolta, és Harpagusz is, meg mások, akik személyesen érintve voltak.

A lüd nem hazudhatott, ha uralkodója tanúságára hivatkozik: a perzsa nemesek az igazság megszállottai voltak. Ezzel együtt Everard egész járőr-pályafutása alatt nem hallott ennél hihetetlenebb történetet. Mert ez volt az a történet, amit Hérodotosz feljegyzett — néhány módosítással a Shah Nameh-ből — és a vak is láthatta, hogy tipikus hősmítosz. Alapjában véve ugyanezt regélték Mózesről, Romuluszról, Sigurdról, és még tucatnyi nagy emberről. Semmi ok nem volt arra, hogy tényként fogadja el, semmi ok nem volt abban kételkedni, hogy Kürosz teljesen normális körülmények közt nevelkedett fel az apja udvarában, születése jogán simán szerezte meg a trónt, és a szokásos okok miatt lázadozott.

Csakhogy erre a mesére szemtanúk esküsznek!

Itt valami rejtély van. Everard visszakanyarodott eredeti céljához. Az elengedhetetlen csodálkozó megjegyzések után úgy irányította a társalgást, hogy megkérdezhesse:

— Hallottam valami pletykát, hogy tizenhat éve egy idegen bukkant fel Pasargadae-ben, szegény pásztorok öltözetében, de valójában mágus volt, aki csodákat tett. Talán itt is halt meg. Kegyes vendéglátóm tud valamit erről?

Feszülten várta a választ. Úgy sejtette, hogy Keith Denisont nem valami hegyi surmó ölte meg, de nem is valami szikláról lezuhanva szegte nyakát, vagy hasonló módon ért véget. Ebben az esetben ugyanis az Őrjárat megtalálta volna a gépét. Lehet, hogy túl lezseren keresgéltek ahhoz, hogy magát Denisont megtalálják, de a detektoraik figyelmét nem kerülhette el egy időszökkenő.

Ezért gondolta Everard, hogy valami bonyolultabb dolog történhetett. És ha Keith egyáltalán életben maradt, akkor biztosan lejött ide, a civilizációba.

— Tizenhat éve? — vakargatta a szakállát Krőzus. — Akkoriban nem voltam itt. És amúgy is nyüzsgött minden a jövevényektől, mert Kürosz akkortájt jött le a hegyekből, és foglalta el az őt megillető ansani koronát. Nem, Meander, semmit sem tudok róla.

— Nagyon fontos nekem, hogy rátaláljak erre az emberre — mondta Everard — mert egy orákulumjóslata szerint… — Ésatöbbi, ésatöbbi.

— Érdeklődhetsz a szolgák és a városi nép közt — javasolta Krőzus. — Szólni fogok az udvarnál az érdekedben. Ugye, maradsz egy ideig? Talán maga a Király is fogad téged: mindig is érdekelték a külországiak.

A beszélgetésnek hamarosan vége szakadt. Krőzus meglehetősen savanyú mosollyal elmagyarázta, hogy a perzsák a korai fekvésben és korai kelésben hisznek, és hogy hajnalra a királyi palotában kell lennie. Egy rabszolga visszavezette Everardot a szobájába, ahol egy szemrevaló leányzó várta várakozó mosollyal. Egy pillanatig tétovázott, mert eszébe jutott egy kétezer-négyszáz évvel későbbi dolog. De a pokolba vele! Egy férfinek nem szabad elutasítania, amit az istenek felkínálnak neki.

5.

Alighogy felkelt a nap, amikor egy csapat jelent meg a téren, és Meandert, az athénit keresték hangos kiáltozással. Everard otthagyta a reggelijét, kiment, és egy szürke paripás, szakállas, sólyomarcú kapitányt látott maga előtt, a Halhatatlanoknak nevezett katonák vezetőjét. Nyugtalan lovak, lebegő sisakforgók és köpönyegek, csilingelő fém és nyikorgó bőr hangja adta a hátteret az új nap alatt megcsillanó fényes páncélba öltözött férfinek.

— A Kiliarka vár — közölte a tiszt. A rang, amit mondott, persze perzsa volt: az őrség parancsnoka és a birodalom nagyvezíre.

Everard egy pillanatig csak állt, mérlegelte a helyzetet. Az izmai megfeszültek. Ez nem volt valami szívélyes invitálás, de nemigen vitatkozhatott.

— Hallottam, és engedelmeskedem — mondta. — Csak hadd szedjek össze néhány ajándékot, cserébe az engem ért megtiszteltetésért.

— A Kiliarka azt parancsolta, hogy azonnal jöjj. Itt egy ló.

Egy íjász felajánlotta, hogy bakot tart neki, de Everardnak segítség nélkül is sikerült a nyeregbe másznia: ezt a trükköt nem ártott ismerni a kengyel feltalálása előtti korokban. A kapitány keményen, jóváhagyólag bólintott, megfordította a lovát, és kivágtatott a térről egy széles sugárútra, amit szfinxek és a nagy emberek házai szegélyeztek. Ez az utca nem volt olyan zsúfolt, mint a bazársorok, de így is épp elég lovasnak, kocsinak, gyalogosnak kellett kitérni az útjukból. A Halhatatlanok senki ember kedvéért nem álltak meg. A palotaajtók is kinyíltak a jöttükre. Kavics csikordult a lovak patái alatt, úgy vágtattak el a szökőkutas pázsit mellett, aztán csörömpölve megálltak a nyugati palotaszárny előtt.

A tarkabarkára festett téglapalota egy széles alapzaton állt több más kisebb épülettel együtt. A kapitány leugrott a lóról, kurtán intett, aztán elindult fölfelé egy márványlépcsőn. Everard követte, mögéje pedig felzárkóztak a harcosok, akik harci fejszéjüket is magukhoz vették a nyeregtáskából a kedvéért. Köpönyeges, turbános, jellegtelen arcú házi rabszolgák közt haladtak el egy vörös, majd egy sárga oszlopcsarnokon keresztül, majd egy mozaikos csarnokon át, amelynek szépségét Everardnak éppen nem volt érkezése kellőképpen értékelni. Egy csapat őr mellett beléptek egy szobába, amelynek pávaboltozatát karcsú oszlopok tartották. Kései rózsák illata szállt be a boltíves ablakokon.

Aztán a Halhatatlanok bókoltak. Ami jó neki, az neked is jó lesz, haver, gondolta Everard, és megcsókolta perzsaszőnyeg szegélyét. A kanapén fekvő férfi bólintott.

— Emelkedj fel és várj! — mondta. — Hozzatok a görögnek egy párnát! — A katonák is felálltak mellette. Egy núbiai sietett elő egy párnával, amelyet gazdája lába elé tett a földre. Everard törökülésben rátelepedett. Érezte, hogy kiszáradt a szája.

A Kiliarka, akit Krőzus Harpagusz néven emlegetett, előrehajolt. A kanapé tigrisbőr takarója és a roppant vörös köpönyeg ellenére a méd idős embernek tűnt, vállig érő haja vasszürke, darabos arca szinte elveszett a ráncokban. De szeme élénk ravaszsággal méregette az érkezőt.

— Nos — mondta erős észak-iráni akcentusú perzsasággal — tehát te vagy az athéni. A nemes Krőzus ma reggel beszámolt érkezésedről, és említette ezt is, ami iránt érdeklődsz. Mivel az ország biztonsága foroghat kockán, tudni szeretném, hogy pontosan mit keresel. — Ékszerektől csillogó kezével megsimította a szakállát, és fagyosan elmosolyodott. — Meglehet, hogy ha célod ártalmatlan, talán még segítek is.

Gondosan ügyelt rá, hogy ne alkalmazza az üdvözlés szokásos formuláit. Frissítőt sem kínált, hisz mindezzel megadta volna Meandernek a vendég szinte szentségnek számító státusát. Ez most kihallgatás volt.

— Mi az, amit tudni kívánsz, uram? — kérdezte Everard. Voltak bizonyos sejtelmei, és ezek nem nyugtatták meg.

— Egy pásztor-álruhás mágust kerestél, aki tizenhat nyár előtt jött Pasargadae-be, és csodákat művelt. — A hangját csúnyán eltorzította a feszültség. — Miért van ez, és mit tudsz még az ilyen dolgokról? Ne találj ki hazugságokat — beszélj!

— Nagyuram — mondta Everard — a delfi orákulum azt jósolta nekem, hogy szerencsésre fordíthatom sorsomat, ha megtudom, mi történt egy bizonyos pásztorral, aki, ööő, Piszisztratosz első zsarnokságának harmadik évében jött a perzsák fővárosába. Ennél többet nem mondtak. Te is tudod, uram, milyen homályosak az orákulumok.

— Hmm, hmm. — Félelem suhant át a sovány arcon, és Harpagusz keresztet vetett: a kereszt mitrikus Nap-szimbólum volt. Aztán durván megkérdezte: — Eddig mire jutottál?

— Semmire, nagyúr. Senki sem tudta megmondani…

— Hazudsz! — acsargott Harpagusz. — Minden görög hazug. Vigyázz, mert szentségtelen dolgokkal játszol. Kivel beszéltél még?

Everard látta, hogy a Kiliarka szája megrándul idegességében. Everardnak magának is összeugrott a gyomra. Véletlenül beletenyerelt valamibe, amiről Harpagusz eddig azt hitte, hogy biztonságban el van rejtve. Valami olyan nagy dologba, hogy ahhoz képest a vendégbarátság által kötelezett Krőzus veszélye semmiség. És a valaha ismert legmegbízhatóbb elhallgattató eszköz a pallos… miután fogókkal és tűkkel már kiszedték az idegenből, amit tud… de mi a keserves nyavalyát tudok?

— Senkivel, uram — hazardírozott. — Senkivel, csak a jósdával, és a Napistennel, akinek a jósda a hangja, és aki ide küldött. Tegnap estig csak ők tudtak erről.

Harpagusz nagy levegőt vett: ettől egy kissé visszahőkölt. De aztán szinte láthatóan kihúzta magát:

— Csak a te szavadat, egy görög szavát bírjuk, hogy az orákulumtól hallottad — hogy nem kémleltél ki államtitkokat. De még ha tényleg maga az Isten küldött is ide téged, talán azért tette, hogy elpusztítson bűneidért. Ennek majd még utána nézünk — Biccentett a kapitánynak. — Vigyétek le. A Király nevében.

A Király!

Everardnak az eszébe villant valami. Talpraugrott.

— Igen, a Király! — kiáltott fel. — Az Isten mondta… hogy lesz egy jel… és akkor kell átadnom üzenetét a perzsa királynak!

— Fogjátok meg! — ordította Harpagusz.

Az őrök rohanvást engedelmeskedtek. Everard hátraszökkent, és Kürosz királyért kiáltozott, amilyem hangosan csak bírt. Tartóztassák csak le. Az események híre el fog jutni a trónig, és… Két ember nyomta a falhoz felemelt fejszével. A többiek is ott nyüzsögtek mögöttük. A sisakjuk fölött látta, hogy Harpagusz felugrik a kanapéról.

— Vigyétek ki, és fejezzétek le! — parancsolta a méd.

— Uram, — tiltakozott a kapitány — a Királyt szólította!

— Hogy elvarázsolhassa! Most már kiismertem: Zohak fia, Ahriman ügynöke! Öljétek meg!

— Várjatok — kiáltotta Everard. — Várjatok, nem látjátok, hogy ő az áruló, aki nem hagyja, hogy elmondjam a királynak… Hagyj békén, te buzi!

Egy kéz kulcsolódott a jobb karjára. Elkészült rá, hogy néhány órát elücsörögjön a börtönben, amíg a nagyfőnök tudomást nem szerez az ügyről és ki nem hozatja, de a dolgok kezdtek sürgetőbbre fordulni. Bevitt egy balhorgot, valakinek reccsent az orra. A sebesült őr hátratántorodott. Everard kicsavarta a fejszét a kezéből, megpördült és hárította a bal oldalról támadó katona csapását.

A Halhatatlanok támadásba lendültek. Everard fejszéje fémnek csattant, majd bevágott és szétroncsolt egy ujjpercet. Ezzel együtt annyi esélye sincs, mint egy celofán hógolyónak a pokolban, hogy megálljon ellenük. Egy fejszecsapás süvített el a feje fölött. Egy oszlop mögé húzódott — falmorzsák záporoztak rá. Itt egy rés — ellökött egy embert, átugrott a csörömpölve eldőlő páncélos alakon, és a kupola alatti nyílt terepre állt. Harpagusz felpattant, és egy szablyát rántott elő köpönyege alól: elég bátor a vén gazember. Everard megpördült, hogy szembenézzen vele. A Kiliarka ott volt közte és az őrök közt. Összecsapott a fejsze és a kard. Everard megpróbált közelebb kerülni… ha le tudná fogni, akkor a katonák nem mernének fegyvert dobni rá. De máris ott köröztek, hogy a hátába kerüljenek. Júdás, ez talán egy újabb járőr végét jelenti…

— Állj! Arcra borulni! A Király érkezik!

Háromszor hangzott el a felszólítás. Az őrök megdermedtek mozdulatuk közepén, és csak bámulták a roppant skarlát köntöst viselő férfit, aki az ajtóban állva kiabált, a földre vetette magát. Harpagusz eldobta a kardját. Everard majdnem lecsapta, de aztán észbekapott, és a közeledő katonák csörtetését hallva a folyosóról, maga is elejtette a fegyverét. Egy darabig némán és mozdulatlanul ziháltak, farkasszemet nézve a Kiliarkával.

— Hát… meghallotta… és jött… azonnal — lihegte Everard.

A méd összegömbölyödött, mint egy macska, úgy sziszegte vissza:

— Azért jól vigyázz! Rajtad lesz a szemem. Ha megmételyezed az elméjét, véged…

— A Király! A Király! — rikkantotta a hírnök. Everard is hasra vetette magát Harpagusz mellett.

Egy Halhatatlan-osztag rontott a terembe, és sorfalat állt a kanapéig. Egy lakáj különleges szőnyeget terített a rögtönzött útra. Aztán belépett maga Kürosz is, a köpenye lebegve úszott izmos oldala mellett. Néhány udvaronc követte, szívós férfiak, akiknek megvolt az az előjoga, hogy fegyvert viselhessenek a király jelenlétében is, majd egy rabszolga-ceremóniamester, aki a kezét tördelte, mert nem volt ideje zenészekért küldeni.

A Király hangja dörögve törte meg a csendet:

— Mi ez? Hol az idegen, aki szólított?

Everard megkockáztatott egy oldalpillanást.

Kürosz magas, szélesvállú, de karcsú termetű férfi volt, külseje idősebb kort mutatott, mint azt Krőzus meséi sugallták — negyvenhét éves, jutott Everard eszébe — de tizenhat év állandó háborúskodása tartja formában. Keskeny, sötét arca volt, mogyoróbarna szeme, bal pofacsontján kardvágás seb húzódott, orra egyenes volt, ajka telt. Enyhén deresedő fekete haja hátra volt fésülve, szakálla pedig rövidebbre volt nyírva a perzsa szokásnál. A rangjához képest a lehető legegyszerűbben volt öltözve.

— Hol az idegen, akiről a rabszolga hírt adott?

— Én vagyok az, Nagy Király — mondta Everard.

— Emelkedj föl. Mondd meg neved.

Everard felállt.

— Hello, Keith — mormogta.

6.

Vadszőlő futotta be a márvány kerti lugast. Levelei szinte láthatatlanná tették az íjászokat, akik vigyázták. Keith Denison lerogyott egy padra, aztán csak bámulta a levelek padlóra vetődő árnyait. Szárazon mondta:

— Legalább teljesen titokban tudunk beszélgetni, az angol nyelvet ugyanis még nem találták fel.

Aztán csikorgós akcentussal folytatta:

— Néha azt hittem, hogy ez a legnehezebb az egészben: sosem volt egy magányos pillanatom. Csak annyit tehettem, hogy kidobok mindenkit abból a szobából, ahol éppen voltam, de akkor is ott maradtak az ajtó előtt, az ablak alatt, őrködtek és hallgatóztak. Remélem, most tűkön ül az a drága, hűséges lelkűk.

— Még a magánéletet sem találták fel — emlékeztette Everard. — És a hozzád hasonló fontos személyiségeknek amúgy sem jutott belőle sok, a későbbi korokban sem.

Denison ráemelte fáradt tekintetét:

— Mindig meg akarom kérdezni, hogy van Cynthia — mondta — de persze neki ez nem tartott — nem fog tartani — olyan sokáig. Talán egy hétig. Nincs nálad véletlenül egy cigi?

— Otthagytam a gépben — mondta Everard. — Gondoltam, lesz elég bajom anélkül is, hogy magyarázkodnom kelljen miatta. Sose gondoltam volna, hogy te vezeted ezt az egész kócerájt.

— Én se — vont vállat Denison. — Engem is tökéletesen meglepetésszerűen ért. Az időparadoxonok…

— Mi történt?

Denison megdörgölte a szemét, és felsóhajtott.

— Belekeveredtem a helyi ügyekbe. Tudod, néha minden, ami valaha volt, olyan valószínűtlennek tűnik, mint egy álom. Létezett egyáltalán valaha kereszténység, ellenpontos zene, az Emberi Jogok Nyilatkozata? Az ismerős emberekről már nem is beszélve. Te se ide tartozol, Manse, állandóan azt várom, mikor ébredek fel… Hadd gondoljak csak vissza.

— Tudod, mi volt a helyzet? A médek és a perzsák meglehetősen közeli rokonok, fajilag és kulturálisan is, de akkoriban a médek voltak fönt, és átvettek egy csomó szokást az asszíroktól, amit a perzsák nem néztek jó szemmel. Zömmel földbirtokosok és szabad gazdák vagyunk, és persze nem akarunk vazallusok lenni… — pislogott Denison. — Hé, már megint ez! Miért mondom azt, hogy "mi"? A lényeg, hogy Perzsia forrongott. A méd király, Asztiagész elrendelte a kis Kürosz herceg meggyilkoltatását, de aztán megbánta, mert Kürosz apja haldoklott, és az öröklés feletti viták könnyen polgárháborúba torkollhattak.

— Ekkor jelentem meg én a hegyekből. Egy kicsit keresgélnem kellett időben is, térben is — egy pár napot és sok mérföldet ugrottam — hogy megfelelő rejtekhelyet találjak az időgépemnek. Ezért nem találta meg később az Őrjárat… legalábbis részben ezért. Tudod, végül egy barlangban parkoltam le és gyalog jöttem ki, de azonnal bajba kerültem. Egy méd csapat haladt át azon a területen, hogy elvegye a perzsák kedvét a békétlenkedéstől. Az egyik felderítőjük látott engem előjönni, visszakövette a nyomaimat — én csak annyit tudtam, hogy megfognak, és a tisztjük faggatni kezd, hogy mi az a szerkezet, amit otthagytam a barlangban. Az emberei varázslónak gondoltak, és eléggé tartottak tőlem, de jobban féltek attól, hogy meglátszik rajtuk a rettegés, mint amennyire tőlem féltek. Persze a hír futótűzként terjedt el a vezetők és a nép között. Nemsokára az egész vidék tudta, hogy egy idegen bukkant fel rejtélyes körülmények között.

— Maga Harpagusz volt a tábornokuk, a legravaszabb és legmakacsabb ördög, akit a föld valaha is hordott a hátán. Megparancsolta, hogy mutassam meg, mit tud a vaslovam, de nem engedte, hogy felüljek rá. Viszont át tudtam állítani időmenetre. Ezért nem talált semmit a kutatóosztag. Valószínűleg csak egy pár órát volt ebben a században, aztán bizonyára visszament a Kezdetekig.

— Jó munka volt — mondta Everard.

— Persze tudtam, hogy tiltott az ilyen mértékű anakronizmus — keskenyedett el Denison szája — de arra is számítottam, hogy az Őrjárat hamarosan megment. Ha tudtam volna, hogy nem így lesz, nem biztos, hogy megmaradtam volna jóságos és önfeláldozó Járőrnek. Ragaszkodtam volna a gépemhez, és belementem volna Harpagusz játékába, amíg lehetőség nem adódott volna arra, hogy magamtól elszökjek.

Everard csak nézett rá komoran. Keith megváltozott, gondolta: nem csak öregedett, de az idegenek közt eltöltött évek is mélyebb nyomot hagytak benne, mint gondolta.

— Ha megkockáztattad azt, hogy változtatsz a jövőn — mondta — akkor kockára tetted Cynthia jövendő létét is.

— Igen. Igen, ez igaz. Emlékszem, hogy magam is gondoltam erre… akkoriban… Milyen távolinak is tűnik!

Denison előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, és kibámult a lugas ablakán. Színtelen hangon folytatta:

— Harpagusz persze köpködött, mint egy kígyó. Egy ideig azt hittem, hogy meg fog ölni. Elhurcoltak és kikötöttek, mint egy darab húst. De mint már mondtam, az emberek már beszéltek rólam, és a pletykák változatlanul keringtek. Harpagusznak támadt egy jobb ötlete. Választás elé állított: vagy vele tartok, vagy elvágja a torkomat. Mit tehettem volna? Még csak a jövő megváltoztatásának kockázata sem merült fel: hamarosan megértettem, hogy olyan szerepet játszom, amit a történelem már megírt.

— Harpagusz lefizetett egy pásztort, hogy támassza alá a meséjét, és Küroszként, Kambüszosz fiaként húzott elő engem.

Everard bólintott. Mindez nem okozott neki meglepetést.

— És neki miért volt jó ez? — kérdezte.

— Akkoriban csak a méd uralmat akarta megerősíteni. Ha Ansan királya az ő bábja, akkor hűséges lesz Asztiagészhez, és a többi perzsát is kordában tartja. Olyan gyorsan történt minden, hogy én zavarodottságomban egyszerűen tettem, amit mondott, bár minden percben reménykedtem, hogy megjelenik egy őrjárati szökkenő, és kihúz a csávából. Ezeknek az iráni arisztokratáknak az igazság-mániája sokat segített nekünk — alig néhányan gyanították, hogy hamisan esküdök, amikor azt állítom, hogy én vagyok Kürosz, bár gondolom Asztiagész szép csendben elsiklott az eltérések felett. Aztán a helyére tette Harpaguszt azzal, hogy különösen kegyetlenül megbüntette, amiért nem teljesítette a parancsát Kürosszal kapcsolatban — még ha Kürosz most hasznosnak bizonyult is. Ebben az volt a legszebb, hogy Harpagusz akkor, két évtizeddel ezelőtt valójában megtette, amit a parancs kívánt!

— Ami engem illet, öt év leforgása alatt nekem is egyre jobban elegem lett Asztiagészből. Most így visszatekintve már látom, hogy nem is volt olyan pokolfajzat, csak az ősi világ egy tipikus keleti monarchiája, de nehéz erre gondolni, amikor végig kell nézned valakinek a kínvallatását.

— Tehát Harpagusz bosszúra szomjazva kitervelt egy lázadást, én pedig elfogadtam a felajánlott vezető szerepet. — Denison csalárdul elmosolyodott. — Végül is a Nagy Kürosz voltam, akinek be kellett teljesíteni a sorsát. Eleinte ránk járt a rúd: a médek újra és újra levertek minket, de tudod, Manse, a végén már szinte élveztem a dolgot. Ez nem olyan, mint a huszadik században, hogy ül az ember a bunkerben, és várja, hogy ez ellenséges lövészárok megadja magát. Persze a háború elég kemény dolog itt, főleg, ha közlegény vagy, és kitör a járvány, ahogy mindig ki is tör. De ha harcolsz, istenem, ha a saját két kezeddel harcolsz! Még tehetséget is fel véltem fedezni magamban erre. Volt egy pár fantasztikus győzelmünk — Everard látta, hogy kezd visszatérni belé az elevenség. — Mint amikor ott volt a túlerőben lévő lüd sereg. A teherhordó tevéket küldtük ki első vonalnak, mögötte a gyalogságot és végül a lovasokat. Krőzus gebéi megszimatolták a tevéket, és uccu neki, vesd el magad, elrohantak. Talán még most is szaladnak. Jól kitoltam vele!

Hallgatásba süppedt, egy ideig Everardot nézte, és beharapta a száját.

— Ne haragudj. Felejtek. Időnként eszembe jut, hogy otthon sosem öltem — a csaták után, amikor látom a szerteszét heverő halottakat, és ami még ennél is rosszabb, a sebesülteket. De nem tehettem semmit ellene, Manse! Muszáj volt harcolnom! Ha nem tartok Harpagusszal, mit gondolsz, meddig élek? Aztán ott volt a birodalom. Én nem kértem sem a lüdöket, sem a keleti barbárokat, hogy támadjanak ránk. Láttál már várost a turániak dúlása után, Manse? Vagy ők, vagy mi, és ha MI hódítunk meg valakit, akkor mi nem hurcoljuk el őket láncraverve, megtarthatják a földjüket és a szokásaikat, és… Mithrára, Manse, mit tehettem volna?

Everard a kert neszeit hallgatta. Végül megszólalt:

— Semmit. Én megértem. Remélem, nem voltál nagyon magányos.

— Megszoktam — mondta Denison óvatosan. — Harpaguszt nehéz megkedvelni, de érdekes fickó. Krőzusról kiderült, hogy nagyon jóravaló ember, Kobádnak, a mágusnak pedig időnként igen eredeti gondolatai vannak, és ő az egyetlen, aki meg mer verni sakkban. Aztán ott vannak a mulatságok, a vadászatok, a nők… — kihívóan nézett a másikra. — Igen. Mit kellet volna még csinálnom?

— Semmit — mondta Everard. — Tizenhat év nagy idő.

— Kasszandané, az elsőszámú feleségem sok bajért kárpótolt. De Cynthia… ó, istenem, Manse! — Denison felállt és Everard vállár tette a kezét. Ujjai fájdalmas szorítással markoltak: másfél évtizedig forgattak fejszét, kardot, feszítettek íjat. A perzsák királya hangosan felkiáltott:

— Hogy fogsz kivinni engem innen?

7.

Everard is felállt, arrébb ment, és kifelé nézett a csipkés falfaragásokon keresztül. Hüvelykujját az övébe akasztotta, és lehajtotta a fejét.

— Nem tudom — felelte.

Denison a saját tenyerébe csapott öklével.

— Ettől féltem. Évről évre jobban tartottam tőle, hogy ha az őrjárat meg is talál… Segítened kell.

— Mondtam már, hogy nem tudok! — csikorogta Everard. Nem fordult hátra. — Gondold végig. Nem valami kis vacak törzsfőnök vagy, akinek a pályafutása már száz év múlva sem hagy nyomot. Te Kürosz vagy, a Perzsa Birodalom alapítója, kulcsfigura egy kulcs-miliőben! Ha Kürosz eltűnik, eltűnik az egész jövő is! Nem lesz huszadik század, nem lesz Cynthia!

— Biztos vagy benne? — esdekelt Denison.

— Kicsit utánanéztem a tényeknek, mielőtt idejöttem volna — szűrte a szót a foga közt Everard. — Ne ámítsd magad. Mi elfogultak vagyunk a perzsákkal szemben, mert valamikor a görögök ellenségei voltak, mi pedig a kultúránk legjobb hagyományait éppen hellenikus forrásokból vezetjük le. De a perzsák legalább olyan fontosak voltak!

— Te a saját szemeddel láthattad. Igaz, a te fogalmaid szerint eléggé durvák, de az egész kor az, a görögök is. És nem is demokratikusak, de nem hibáztathatod őket azért, hogy nem fedeztek föl egy olyan európai találmányt, ami tökéletesen kívül esik szellemi horizontjukon. Ami számít, az a következő:

— Perzsia volt az első olyan hódító hatalom, ami igyekezett elismerni és megbékéltetni a legyőzött népeket, ami megtartotta a saját törvényeit, ami elég területet megbékített ahhoz, hogy szilárd kapcsolatot hozzon létre a Távol-kelettel, ami feltalált egy életrevaló vallást, a zarathustrait, ami nem korlátozódott sem fajra, sem helyre. Talán nem tudod, hogy a keresztény hitnek és rítusnak mekkora része mithrikus eredetű, de hidd el nekem, nagyon nagy része az. Hogy a judaizmust már ne is említsem, amit te, a Nagy Kürosz, személyesen fogsz megmenteni. Emlékszel? Elfoglalod Babilont, és a hitüket megtartott zsidóknak engedélyezed a hazatérést. Nélküled felszívódtak és elvesztek volna az általános kavarodásban, ahogy annyi más törzs.

— A Perzsa Birodalom még hanyatlásának korszakában is a civilizáció etalonja. Mik voltak Nagy Sándor hódításai, ha nem a perzsa területek? És ez terjesztette el a hellenizmust az egész ismert világon! És ott lesznek a perzsa utódállamok: Pontusz, Partia, aztán Firduzi, Omar és Hafiz Perzsiája, az általunk is ismert Irán még a huszadik század után is…

Everard sarkon fordult.

— Ha elmész — mondta — el tudom képzelni, hogy még mindig cikkurátokat építenek, belekből jósolnak, átvágnak Európa erdein, Amerikát nem ismerik — még háromezer év múlva is!

Denison magába roskadt.

— Igen — felelte. — Én is erre gondoltam.

Egy ideig járkált, hátra tett kézzel. A sötét arc minden perccel idősebbnek tűnt.

— Még tizenhárom éve — mormogta, szinte magában. — Tizenhárom év múlva kezdek harcolni a nomádok ellen. Még nem tudom pontosan, hogyan, így vagy úgy, a körülmények erre fognak kényszeríteni. Miért is ne? Minden mást is ezért tettem, akár akartam, akár nem… bárhogyan is taníttatom, tudom, hogy a fiam, Kambüszosz szadista pancser lesz, és Dáriusznak kell megmentenie a birodalmat — Istenem! — Ruhája bő ujjába temette az arcát. — Bocsáss meg. Utálom az önsajnálatot, de nem tehetek róla.

Everard leült, és nem nézett oda. Hallotta Denison ziháló lélegzetét.

Végül a Király bort töltött két kupába, leült Everard mellé a padra, és szárazon mondta:

— Elnézést. Most már jól vagyok. És még nem adtam fel.

— Beszámolhatok a problémáról a főhadiszálláson — mondta Everard egy csipetnyi gúnnyal.

Denison sem maradt adósa.

— Kösz, haver. Nem felejtettem el, milyen a hozzáállásuk. Feláldozhatóak vagyunk. Kürosz egész életét letiltják majd a látogatók elől, hogy ne essek kísértésbe, aztán küldenek egy szép üzenetet. Szépen megmagyarázzák, hogy egy civilizált nép abszolút uralkodója vagyok palotákkal, rabszolgákkal, szakácsokkal, zenészekkel, ágyasokkal, saját vadászmezőkkel, akkor meg mit siránkozok? Nem, Manse, ez olyan dolog, amit nekünk kettőnknek kell megoldanunk.

Everard ökölbe szorította a kezét, amíg a körmei a tenyerébe nem vájtak.

— Nagyon nehéz helyzetbe hozol, Keith — mondta.

— Én csak arra kérlek, hogy gondolkozz el a problémán — és Ahriman átkozzon meg, el is fogsz gondolkozni! — A két erős kéz megint a vállára fonódott, és Perzsia uralkodója valami parancsot vakkantott. A régi Keith sosem használt volna ilyen hangot, gondolta Everard feltámadó haraggal, aztán arra gondolt:

Ha nem jössz haza, és Cynthiának azt mondják, hogy soha nem is fogsz… Visszajöhet hozzád, és egy idegen lány a király háremében nem lesz hatással a történelemre. De ha én jelentést tennék a főhadiszállásnak, mielőtt beszélek vele, és megoldhatatlannak festeném le a problémát, hisz kétségtelenül az is… Akkor Kürosz korát letiltanák, és nem tudna utánad jönni.

— Én magam is voltam már ilyen helyzetben — mondta Denison higgadtabban. — Én is ismerem a következményeket, csakúgy, mint te. De nézd, én meg tudom mutatni neked a barlangot, ahol a gépem, volt abban a néhány órában. Visszamehetnél a megjelenésem pillanatába, és figyelmeztethetnél.

— Nem — jelentette ki Everard. — Ez ki van zárva. Két okból is. Először a szabályok miatt, amik nagyon bölcsen tiltják az ilyesmit. Bizonyos körülmények között tehetnek kivételt, de van még egy ok: te Kürosz vagy. Nem fognak eltörölni egy egész jövőt egyetlen ember kedvéért.

Én megtenném egy nő kedvéért? Nem biztos. Remélem, nem… Cynthiának nem kell ismernie a tényeket. Jobb lenne, ha nem ismerné. Felhasználhatnám a függetlenségemből eredő hatalmamat arra, hogy titokban tartsam az igazságot az alsóbb szintek elől, és csak annyit mondanék neki, hogy Keith visszavonhatatlanul meghalt olyan körülmények között, amelyek miatt le kellett zárni az idejét az idő-forgalom elől. Persze egy darabig gyászolni fog, de túl egészséges ahhoz, hogy örökké búslakodjon… Persze ez aljas fogás. De nem jobb még mindig annál, mint ha hagynám, hogy visszajöjjön ide, hogy szolga legyen, és hogy meg kelljen osztania a férjét még legalább egy tucatnyi hercegnővel, akiket politikai okokból kellett elvenni? Nem lenne jobb neki, ha szépen lezárná a dolgot, és új életet kezdene a saját idejében?

— Huh — mondta Denison. — Ahogy kimondtam azt az ötletet, már el is vetettem. De kell lennie valami más módnak. Nézd, Manse, tizenhat éve létezett egy szituáció, amiből minden más következett, nem az emberi hóbort, hanem az események belső logikája következtében. Mi lett volna, ha én nem bukkanok fel? Harpagusz talált volna egy másik ál-Küroszt. A Király pontos személyazonossága nem számít. Egy másik Kürosz sok apró dologban másként cselekedett volna, mint én, ez természetes, de ha nem reménytelenül ostoba vagy őrült, ha egy kicsit is értelmes és józan — ennyit pedig hitelezzünk meg — akkor pályafutása minden fontosabb tekintetben olyan lett volna, mint az enyém, márpedig a történelembe csak ez kerül be. Ezt te is éppolyan jól tudod, mint én. Egyes kritikus pontok kivételével az idő magától is visszahajlik rendes alakjába. Az apró különbségek csak napokra, évekre téríthetik ki. Csak a kulcspontoknál lehet olyan maradandó hatást gyakorolni, amely az idő előrehaladtával nem elenyészik, hanem megsokszorozódik. Ezt te is tudod!

— Igen — mondta Everard. — De a te esetedben látszik, hogy megjelenésed a barlangban kulcsfontosságú volt. Ez ültette el az ötletet Harpagusz fejében. Ha ez nincs, akkor el tudom képzelni, hogy a dekadens méd birodalom széthullik, talán áldozatul esik Lüdiának, vagy a turániaknak, mert a perzsáknak nem lesz meg a szükséges isteni-jogon-születéstől-adott vezetése… Nem. A közelébe sem megyek annak a pillanatnak ott, a barlangban, hacsak engedélyt nem kapok rá, méghozzá nem kisebb személytől, mint egy Danellitől.

Denison ránézett felemelt kupája fölött, aztán leeresztette a poharát, de tovább nézett. Arca, mint egy idegené. Végül nagyon halkan azt mondta:

— Ugye nem akarod, hogy visszamenjek?

Everard felugrott a padról. A földhöz vágta kupáját. A pohár csörömpölve hullt a padlóra, és úgy folyt belőle a bor, mintha vér lenne.

— Fogd be a szád! — kiáltotta. Denison bólintott.

— Én a Király vagyok — mondta. — Egyetlen intésemre szilánkokra aprítanak az őrök.

— Ez nem a legjobb módszer arra, hogy megnyerd a segítségemet — hörögte Everard.

Denison teste megremegett. Mozdulatlanul gubbasztott egy ideig, aztán végre kibökte:

— Ne haragudj. Te nem tudod, milyen megrázkódtatás… Persze, persze, nem volt olyan rossz életem. Színesebb volt, mint a legtöbb emberé, és az ember hamar belejön ebbe a félisten-dologba. Gondolom, ezért fogom elfoglalni a Jaxartészen túli földeket tizenhárom év múlva: mert nem tehetek mást, hátamban az ifjú titánok tekintetével. A fenébe, néha még el is hiszem, hogy megérte.

Arca mosoly-félére húzódott.

— Némelyik asszonyom fantasztikus volt. És persze ott van Kasszandané. Azért tettem őt elsőszámú feleségemmé, mert a maga sötét módján Cynthiára emlékeztet. Azt hiszem. Ennyi idő után már nehéz megmondani. A huszadik század nekem már nem valóságos. És egy pompás lóban az ember több örömét leli, mint egy sportkocsiban… és tudom, hogy az itteni munkámnak értelme van, ami nem sokaknak adatik meg… Igen. Ne haragudj, hogy úgy rádförmedtem. Tudom, hogy segítenél, ha mernél. De, mert nem teszed, és én nem hibáztatlak ezért, nem kell sajnálnod engem.

— Elég legyen! — morogta Everard.

Úgy érezte, mintha fogaskerekek lennének az agyában, és üresen forognának. A feje fölött a mennyezeten freskót látott: egy ifjú ölt meg egy bikát, és a Bika volt a Nap és az Ember. A vadszőlő levelein, az oszlopokon túl őrök masíroztak bőrpáncélban, arcukat mintha fából faragták volna. Látszott a palota hárem-szárnya is, ahol ezernyi fiatal nő tartotta szerencséjének, hogy várhatja a Király esetleges ölelését. A városfalakon túl szántóföldek húzódtak, ahol parasztok készítették elő áldozatukat a Földanyának, aki már az árják érkezésekor is régi volt ezen a tájon, pedig már ez az esemény is a sötét múltba veszett. A falak fölött ott úsztak a hegyek, ahol farkasok, oroszlánok, vadkanok és démonok kísértettek. Túl idegen volt ez a hely. Everard ezt hitte, hogy már belefásult a másságba, de most mégis hirtelen el akart futni, el akart bújni, ott valahol a saját századában, a saját népe közt, a feledésben.

Kimért hangon szólt:

— Hadd konzultáljak néhány társammal. Részletesen megvizsgálhatjuk az egész korszakot. Kell lennie valamilyen fordulópontnak, ahol… Egyedül semmire sem jutok. Hadd menjek vissza és kérjek tanácsot. Ha kitalálunk valamit, akkor… ugyanerre az estére fogunk visszajönni.

— Hol a géped? — kérdezte Denison. Everard intett.

— Fenn a hegyekben.

Denison végigsimított a szakállán.

— Ennél többet nem árulsz el, mi? Jól teszed. Nem biztos, hogy megbíznék saját magamban, ha tudnám, hogy ott hever egy megszerezhető időgép.

— Én ezt nem mondtam! — kiabálta Everard.

— Ó, ne is törődj vele. Ezen ne vesszünk össze — sóhajtott Denison. — Persze, menj csak haza, és nézd meg, mit lehet tenni. Kell kíséret?

— Inkább nem. Ugye nincs rá szükség?

— Nincs. Ez a hely százszor biztonságosabb, mint a Central Park.

— Ezzel nem mondtál sokat — nyújtotta a kezét Everard. — Csak a lovamat szerezd vissza. Sajnálnám elveszíteni: speciális, időugrásra idomított szolgálati állat. — Tekintete Denisonéba fúródott. — Visszajövök. Személyesen. Bármi is lesz a döntés.

— Hát persze, Manse — mondta Denison. Együtt mentek ki a lugasból, hogy átessenek az őrök és kapustrázsák értesítésének különféle formaságain. Denison mutatott egy hálószobát, ahol egy héten keresztül minden éjszaka tartózkodni fog: itt megtalálják. Végül Everard megcsókolta a király lábát, és amikor a király elment, felült a lovára és lassan kiügetett a palota kapuján.

Ürességet érzett magában. Tényleg nem lehetett semmit tenni, ő pedig megígérte, hogy visszajön, és közli ezt az ítéletet a királlyal.

8.

Délután már a hegyekben járt, ahol cédrusok meredeztek a sziklák közt, és a mellékút, amin elindult, göröngyös csapássá silányult. Bár már akkor is elég szárazság volt, az akkori Iránnak még voltak ilyen erdei. A ló kimerülten poroszkált alatta. Találnia kéne valami házat, ahova bekéredzkedhet, csak hogy kímélje a szerencsétlen párát. De nem lehet: telihold lesz, tud éjszaka is menni, ha akar, és napkelte előtt elérheti a gépet. Úgysem tudna aludni.

De egy hosszú fűvel benőtt, érett bogyókkal hívogató tisztás mégis pihenésre csábította. A nyeregtáskában volt ennivalója, volt bora bőrtömlőben, és hajnal óta semmit sem evett. Biztatóan csettintett a lónak, és megfordult.

Valami feltűnt neki. Lejjebb az úton porfelhőt csillantott meg a nap. A felhő egyre nagyobb lett. Lovasok lehetnek, gondolta, akik pokolian sietnek. Királyi küldöncök? De mit keresnek itt? Idegesség fogta el. Felvette a sisakját, a karjára vette a pajzsát és rövid kardját meglazította a tokjában. Biztosan csak elvágtat mellette, de…

Most már látta, hogy nyolc ember közeledik. Jó lovakon jöttek, és az utolsó vezetéklovakat is hozott. Ezzel együtt az állatok meglehetősen törődöttnek tűntek: izzadságcsíkok éktelenkedtek poros oldalukon, és habfoszlányok tapadtak a nyakukra. Hosszú vágta lehetett. A lovasok annak rendje s módja szerint a szokásos tiszta fehér nadrágot, inget, csizmát, köpenyt viselték magas, perem nélküli süveggel. Nem voltak udvari emberek vagy hivatásos katonák, de banditák sem. Szablyával, íjjal és lasszóval voltak felfegyverkezve.

Everard hirtelen felismerte az élen lovagló szürkeszakállast: Harpagusz!

A kavargó porfelhőn keresztül is látta, hogy követői még az ősi iráni mérce szerint is kemény fickók.

— Ó-ó — nyögött fel Everard félhangon. — Vége a dalnak.

Kattogni kezdett az agya. Megijedni nem volt ideje, csak gondolkodni. Harpagusznak nem lehet más oka arra, hogy kövesse őt a hegyekbe, csak az, hogy elfogja a görög Meandert. Biztos, hogy egy ilyen kémekkel és pletykafészkekkel zsúfolt udvarban Harpagusz legkésőbb egy órán belül megtudta, hogy a Király egyenlőként beszélt az idegennel valami ismeretlen nyelven, aztán útjára engedte észak felé. A Kiliarkának nyilván egy kicsivel több időre volt szüksége, hogy valami elfogadható ürügyet agyaljon ki a palota elhagyására, összeszedje magán-nehézfiúit, és elkezdje az üldözést. De miért? Mert "Kürosz" valaha ugyanezen a fennsíkon jelent meg, valami gépezeten, amire Harpagusz nagyon fente a fogát. A méd nem volt ostoba: nyilván nem elégedett meg a kitérő válasszal, amit Keith adott neki. Logikusnak tűnt, hogy egy nap újabb mágus fog megjelenni a Király hazájából, és Harpagusz ezúttal nem akarta olyan könnyen kiengedni a kezéből a gépet.

Everard nem várhatott tovább. Már alig száz yardnyira voltak az üldözők. Látta a Kiliarka bozontos szemöldöke alól kivillanó tekintetét. Megsarkantyúzta a lovát, és letért az ösvényről, a mezőre.

— Állj! — kurjantotta mögötte egy jól ismert hang. — Állj meg, görög!

Everard lovának már csak nyomorult poroszkálásra tellett. A cédrusok hosszú árnyékot vetettek rájuk.

— Állj meg, vagy lövünk!… Állj!… Lőjetek! De ne öljétek meg! A lovat célozzátok!

Az erdőszélen Everard lecsusszant a nyeregből. Dühös szisszenést hallott, aztán puffanásokat. A ló fájdalmasan felnyerített. Everard hátrapillantott: a szerencsétlen állat térdre rogyott. Ezért még megfizetnek! De ő egyedül volt, amazok pedig nyolcan. A fák közé vetette magát. A bal válla mellett nyílvessző fúródott a fatörzsbe.

Görnyedten, cikkcakkban futott a hűvös, illatos alkonyaiban. Alacsony ágak csaptak az arcába. Jó lett volna egy kicsivel dúsabb aljnövényzet, de legalább a léptei zajtalanok voltak a puha talajon. A perzsák már nem látszottak. Szinte ösztönösen próbáltak utánalovagolni. Nagy recsegés-ropogás és sűrű káromkodások hallatszottak, jelezvén, mennyire eredményes ez a módszer.

Mindjárt elindulnak gyalog. Félrebillentette a fejét. Halk patakcsobogás… A hang felé indult, föl egy meredek, köves lejtőn. Üldözői nem elpuhult városiak, gondolta. Egy páran közülük biztosan hegyi emberek, akik a leghalványabb nyomból is olvasni tudnak. Meg kell szakítania a csapat: akkor kihúzhatja addig, amíg Harpaguszt kötelessége vissza nem szólítja az udvarba. A levegő kaparni kezdte a torkát. Mögötte határozott hangok hallatszottak: valamilyen döntés született, de nem tudta kivenni, mi. Túl messze voltak. A vér pedig túl hangosan lüktetett a fülében.

Ha Harpagusz rálő a Király vendégére, akkor nyilván nem szándékszik hagyni, hogy a vendég erről be is számolhasson a Királynak. Elfogja, megkínozza, amíg meg nem tudja, hol a gép és hogyan működik, aztán jön a megváltó hideg acél. JÚDÁS, gondolta Everard szívdobogva, jól elcsesztem ezt az akciót, iskolapéldája annak, hogyan ne járőrözzünk. Első lecke: ne gondoljunk annyira erősen egy lányra, aki nem a miénk, hogy a legalapvetőbb óvintézkedésekről is megfeledkezzünk.

Magas, nedves talajú folyópartra érkezett. A patak ott folyott a lába alatt a völgy felé. Láthatták, hogy eljött idáig, de azt találgathatják, merre indult ér a folyómederben… Tényleg, merre is induljon?… Az iszap hidegen, síkosan tapadt a bőrére, ahogy csúszkált lefelé. Jobb lesz, ha folyásnak fölfelé indul, így közelebb jut a gépéhez, és Harpagusz talán valószínűbbnek tartja majd, hogy megpróbált visszamenni a Királyhoz.

A kövek felhorzsolták, a hideg víz pedig elzsibbasztotta a lábát. A fák tömött sorfalat alkottak mindkét parton, úgyhogy az égnek csak egy keskeny sávját látta a feje fölött, melynek kékje egy pillanatra elsötétült. Magasan fent egy sas körözött. A levegő egyre hidegebb lett. De egy szerencséje mégis volt: a patakocska úgy kanyargóit, mint egy részeg kígyó, így gyorsan kikerült a kiindulópontja látószögéből. Megyek egy jó mérföldet, gondolta, aztán majd csak lesz valahol egy benyúló faág, amire felkapaszkodhatok, hogy ne hagyjak nyomot, amikor kimegyek a mederből. Lassan teltek a percek.

Tehát elérem a gépet, gondolta, előremegyek, és segítséget kérek a főnökeimtől. Persze nagyon jól tudom, hogy úgysem fognak adni. Miért is ne áldoznának fel egy embert a saját létük és a saját dolgaik biztosítása érdekében? Ezért ragad itt Keith, hogy aztán tizenhárom év múlva lekaszabolják a barbárok. De tizenhárom év múlva Cynthia még mindig fiatal lesz, és a száműzetés meg a férje előre ismert halálának lidércnyomása után egyedül marad, idegenként egy tiltott korban, egyedül az őrült II. Kambüszosz megfélemlített udvarában… Nem, titokban kell tartanom előtte az igazságot, otthon kell tartanom, hadd gondolja csak, hogy Keith halott. Ezt maga Keith is így akarná. Egy-két év múlva megint boldog lesz: én majd megtanítom a boldogságra.

Már nem is figyelt rá, hogyan csapkodják a kövek a lábát, hogyan reszket a teste, vagy milyen hangosan csobog a víz. De aztán kibukkant egy kanyar mögül, és meglátta a perzsákat.

Ketten voltak, és lefelé gázoltak. Látszott, hogy az ő elfogásának vágya még vallásos hitüket is legyőzte, amely tiltotta a folyó beszennyezését. Két másik fent haladt a fák közt a folyó két partján. Ezek egyike Harpagusz volt. Kardjuk szisszenve röppent ki a tokjából.

— Állj! — dörögte a Kiliarka. — Állj meg, görög! Add meg magad!

Everard sóbálvánnyá meredve állt. A víz körbenyaldosta a bokáját. A két feléje csörtető ember szinte valószínűtlennek látszott itt, az árnyak völgyében: sötét arcuk nem is látszott, csak fehér ruhájuk és csillogó karjuk világított. Az üldözők látták a folyóágyba levezető nyomait, rándult össze a gyomra. Ezért két csoportra oszlottak, és fölfelé is, lefelé is elindultak, a szilárd talajon pedig gyorsabban haladtak, mint ő a vízben. Miután úgy gondolták, hogy már megelőzték, elindultak visszafelé, lassabban, de biztosan a zsákmányban.

— Élve fogjátok el — emlékeztette embereit Harpagusz. — Vágjátok el az inait, ha kell, de élve fogjátok meg!

Everard felhorkant, és Harpagusz oldala felé fordult.

— Oké, rohadék, te akartad — mondta angolul. A két ember a vízben felordított, és futásnak eredt. Az egyik megbotlott és hasra esett. Az egyik felső ember a hátsófelén csúszott le a lejtőn.

Az iszap csúszós volt. Everard belevágta a pajzsa alsó peremét, úgy mászott felfelé. Harpagusz hidegen mozdult, hogy bevárja. Amikor közel ért, a vén nemes pengéje suhogva csapott le felülről. Everard elrántotta a fejét és a sisakja oldalára kapta a kongó ütést. A penge lecsúszott és megvágta a jobb vállát, de nem vészesen. Csak egy karcolást érzett, aztán meg túlságosan sok dolga támadt ahhoz, hogy bármit is erezzen.

Nem számított rá, hogy győzhet, de elérheti, hogy megöljék, és megfizessenek ezért az előjogért.

Fűre ért, és épp időben emelte fel a pajzsát ahhoz, hogy megvédje a szemeit. Harpagusz a térde felé vágott. Everard félreütötte a pengét saját rövid kardjával. A méd szablya sziszegve szelte a levegőt, de közelharcban egy könnyű fegyverzetű ázsiainak nincs esélye egy görög nehézgyalogos ellen, amint azt a történelem is igazolja majd néhány emberöltő múlva. Istenem, gondolta, Bár lenne mell- és lábvértem, mind a néggyel elbánnék! Ügyesen forgatta nagy pajzsát, beletartotta minden csapásba, és egyre azon dolgozott, hogy a hosszabb penge alatt Harpagusz védtelen hasához férjen.

A Kiliarka alattomosan elmosolyodott kusza szürke bajsza alatt, és elugrott. Hát persze, időhúzás. És sikerült is neki. A másik három ember már mászott fel a parton, kiabálva és hadonászva. Rendezetlenül támadtak. Egyenként kiváló harcosok voltak a perzsák, de sosem sajátították el az európai stílusú csapatfegyelmet, ami a vesztüket hozta Marathonnál és Gaugamelánál. De négyen egy páncéltalan ellen így is bőven elegendőek voltak.

Everard egy fatörzsnek vetette a hátát. Az első támadó lendületből érkezett, kardja hangosan csattant a görög pajzson. Everard pengéje kicsapott a bronz téglalap mögül. Puha, furcsán nehéz ellenállásba ütközött. Ezt az érzést már ismerte. Kihúzta a kardját és fürgén oldalra lépett. A perzsa leült, ahogy az élet távozott belőle. Egyet hördült: tudta, hogy meghal, és arcát az ég felé emelte.

Társai már rajta voltak Everardon, minden oldalról. A belógó ágak miatt a lasszókat nem lehetett használni: kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni. A Járőr pajzsával blokkolta a baloldali támadót. Emiatt védtelenül maradt a jobb oldala, de mivel ellenségeinek parancsba volt adva, hogy ne öljék meg, megengedhette magának ezt a fényűzést. A jobb oldali harcos Everard bokája felé csapott. Everard felugrott, és a kard a talpa alatt suhant el. A bal oldali alacsony szúrással támadott. Everard tompa ütést érzett, és látta a fémet a vádlijában. Kirántotta magát. A lenyugvó nap egy sugara áttört az ágak közt és épp a vérre esett: elképzelhetetlenül ragyogó rubinvörös folyadék. Everard érezte, hogy összecsuklik a lába.

— Úgy, úgy — rikkantotta Harpagusz biztonságos távolból. — Vágjátok!

Everard a pajzsa teteje fölött dörögte vissza: — Sakál-vezéretek nem mer maga jönni ellenem, miután az előbb fülét-farkát behúzva menekült!

Ez talált. A támadók lendülete egy pillanatra alábbhagyott. Előrelépett.

— Ha már perzsa létetekre egy méd hű kutyái vagytok — recsegte — akkor miért nem egy olyan médet választottatok, aki igazi férfi, nem úgy, mint ez a szánalmas teremtés itt, aki elárulta királyát és most megfutamodik egy szál görög elől?

Egy keleti még ilyen nyugaton és ilyen régen sem szégyenülhetett meg így. Nem mintha Harpagusz gyáva lett volna: Everard pontosan tudta, milyen igaztalanok a vádjai. A Kiliarka mégis átkokat köpködve rontott rá. Everard egy pillanatra elkapta ez egyik beesett, horgasorrú arc vad tekintetét. Észrevétlenül előbbre nyomult. A két perzsa a kelleténél egy másodperccel tovább tétovázott. Ez elég volt ahhoz, hogy Harpagusz és Everard elérjék egymást. A méd szablya felemelkedett majd lecsapott, lepattant a görög sisakról és pajzsról, aztán oldalsó csellel próbálkozott a lába felé. Lenge fehér tunika libbent Everard előtt. Összegörnyedt vállal döfött.

Azzal a gonosz, profi csavarással húzta vissza a pengét, ami garantálja, hogy a seb halálos legyen, majd megpördült a jobb sarkán és pajzsával hárított egy csapást. Vagy egy percig vadul hadakozott a perzsával. A szeme sarkából látta a másik katonát, aki éppen azon volt, hogy mögé kerüljön. Végül is, gondolta halványan, megölte az egyetlen embert, aki veszélyt jelenthetett volna Cynthiára…

— Hagyjátok abba! Megállni!

A kiáltás gyengén hangzott, halkabban, mint a patak zuhogása, de a harcosok visszaléptek és leengedték pengéjüket. Még a haldokló katona is levett tekintetét az égről.

Harpagusz ülő helyzetbe küzdötte magát. Saját vérének tócsája vette körül. Bőre elszürkült.

— Ne… állj… — suttogta. — Várjatok. Ez nem ok nélkül történt. Mithrász nem sújtott, volna le, ha…

Fenséges mozdulattal odaintette magához Everardot. Everard eldobta a kardját, és letérdelt Harpagusz mellé. A méd a karjaiba roskadt.

— Te a Király hazájából jöttél — hörögte véres szakállal. — Ne is tagadd. De tudd meg… Aurvagaush, Khshayavarsha fia… nem áruló — A vékony test megfeszült, királyian, mintha megparancsolná a halálnak, hogy várjon még egy kicsit. — Tudtam, hogy vannak valamilyen erők — mennyeiek vagy pokolbéliek, a mai napig sem tudom — a Király eljövetele mögött. Én felhasználtam ezeket, és őt is felhasználtam, de nem magamért, hanem azért, mert hűséget esküdtem saját királyomnak, Asztiegésznek, neki pedig szüksége volt egy… Küroszra… különben a birodalom széthullik. Aztán Asztiagész a maga gonoszságában eltékozolta az eskümet. De én megmaradtam médnek. Küroszban láttam az egyetlen reményt — a legjobb reményt — Média számára. Mert nekünk is jó királyunk birodalmában csak a perzsák állnak felettünk megbecsülésben… Érted ezt te, aki a Király hazájából jöttél? — Homályos szemei megmozdultak, hogy belenézzen Everard szemébe, de erre már nem volt képes. — Foglyul akartalak ejteni — hogy kiszedjem belőled a gépezetedet és annak titkát, aztán megöljelek… igen… de nem saját hasznomra. A birodalomért. Féltem, hogy hazaviszed magaddal a Királyt, hisz tudtam, hogy oda vágyik. És akkor mi lett volna velünk? Légy könyörületes, ahogy neked magadnak is a könyörületességben kell reménykedned.

— Az leszek — mondta Everard. — A Király itt fog maradni.

— Jól van — sóhajtotta Harpagusz. — Elhiszem, hogy igazat szólsz… Nem merek mást hinni… Akkor hát bocsánatot nyertem? — kérdezte halk, aggodalmas hangon. — A gyilkosságért, amit elkövettem régi királyom parancsára — hogy kitettem egy magatehetetlen gyermeket a hegyoldalba, és végignéztem, ahogy meghal — bocsánatot nyertem? Mert a herceg halála volt az… ami majdnem pusztulásba vitte az országot… de én találtam egy másik Küroszt! Megmentettem a birodalmat! Ez elég vezeklés?

— Igen — mondta Everard, és arra gondolt, hogy vajon mennyire áll hatalmában, hogy feloldozást adjon.

Harpagusz lehunyta a szemét.

— Akkor hagyj magamra — mondta. Szava, mint egy parancs halvány visszfénye.

Everard lefektette a földre és elbotorkált. A két perzsa ura mellé térdelt, és valami rítusba kezdett. A harmadik ember visszatért a saját szenvedéséhez. Everard leült egy fa alá, leszakított egy csíkot a köpenyéből és bekötözte a sebét. A lábvágásra ügyelni kell. Valahogy el kell jutnia a gépig. Nem lesz egy kéjutazás, de meg tudja csinálni, és akkor egy őrjárati orvos néhány óra alatt rendbe hozza a jövő orvostudománya segítségével. Valamelyik kis fiókirodába fog menni, egy homályosabb miliőbe, mert a huszadik században túl sok lenne a kérdezősködés.

Ezt pedig nem engedhette meg magának. Ha a feljebbvalói megtudnák, mit tervez, valószínűleg megtiltanák.

A válasz nem úgy jelent meg előtte, mint vakító megvilágosodás, hanem mint fáradt tudomásulvétele valami tudásnak, amit már régen hordozhatott tudat alatt. Hátradőlt, és kezdett végre lélegzethez jutni. Közben a másik négy perzsa is megérkezett, és megtudta, mi történt. Ügyet sem vetettek Everardra, csak néha vetettek rá büszke, ugyanakkor rettegő tekintetet, és a gonosz ellen védő jeleket mutattak a kezükkel. Felemelték halott vezetőjük és haldokló társuk testét, és bevitték az erdőbe. A sötétség egyre sűrűbb lett. Valahol felhuhogott egy bagoly.

9.

A Nagy Király felült az ágyában. Zajt hallott a függöny mögül.

Kasszandané, a Királynő láthatatlanul megmoccant mellette. Karcsú kéz érintette az arcát. — Mi a baj, mennyboltom napja? — kérdezte a nő.

— Nem tudom. — A király a kardja után kotorászott, amit a párnája alatt tartott. — Semmi.

A puha tenyér a mellkasára siklott.

— Nem, több annál — suttogta a nő. — A szíved úgy ver, mint egy harci dob.

— Maradj itt — lépett ki a függöny mögül.

Holdfény vetült a padlóra egy boltozatos ablakon át a mélybíbor égből. Majdnem vakítóan csillant meg egy bronz tükrön. A levegő hűvös volt a puszta bőrnek.

Egy fekete fémből való dolog lebegett ott utasával, aki kis műszereket kapcsolgatott az irányítópanelen. Hangtalanul leereszkedett a szőnyegre, és a vezető leszállt. Testes ember volt görög tunikában és sisakban.

— Keith — lehelte.

— Manse! — Denison kilépett a holdfényre. — Hát eljöttél!

— Nagy szó — szortyantott gonoszkodva Everard. — Hall valaki minket? Nem hiszem, hogy észrevettek. Egyenesen a tetőn materializálódtam, és onnan ereszkedtem le antigravval.

— Az ajtó előtt vannak őrök — mondta Denison — de nem jönnek be, amíg meg nem ütöm a gongot, vagy nem kiáltok.

— Remek. Vegyél föl valamit.

Denison elejtette a kardját meglepetésében. Egy pillanatig meredten állt, aztán robbant ki belőle:

— Tudsz valami kiutat?

— Talán. Talán. — Everard nem nézett a másikra, és ujjával a gép tetején dobolt. — Nézd, Keith — mondta végül — Van egy ötletem, ami vagy bejön, vagy nem. Neked is segítened kell, hogy megcsináljuk. Ha sikerül, haza tudsz menni. A központ el fogja fogadni a kész tényeket, és kénytelen lesz szemet hunyni a szabálysértés fölött. De ha nem sikerül, akkor ugyanerre az éjszakára kell visszatérned, és Küroszként kell leélni az életed. Benne vagy?

Denison megborzongott, de nem csak a hidegtől. Nagyon halkan mondta:

— Azt hiszem.

— Én erősebb vagyok, mint te — mondta Everard durván — és csak nekem vannak fegyvereim. Ha kell, erőszakkal hozlak vissza. Kérlek, ne kényszeríts erre.

Denison hosszan beszívta a levegőt.

— Nem foglak.

— Akkor reméljük, hogy a Nornák segítenek. Gyerünk, öltözz. Majd útközben mindent megmagyarázok. Mondj búcsút ennek az évnek, és bízzunk benne, hogy nem "viszontlátásra" lesz belőle, mert ha az ötletem bejön, akkor se te, se más nem látja soha többé.

Denison, aki már indult a sarokba hajított ruhák felé, amit egy rabszolga cserélt volna tisztára hajnalban, megtorpant.

— Micsoda? — kérdezte.

— Meg fogjuk próbálni átírni a történelmet — mondta Everard. — Vagy talán azt a történelmet visszaállítani, ami eredetileg volt. Nem tudom. Gyere, ugorjunk!

— De…

— Siess, ember, siess! Hát nem érted, hogy ugyanaznap jöttem vissza, mint amikor otthagytalak, és ebben a pillanatban éppen sebesült lábbal vánszorgok fenn a hegyekben, csak hogy neked több időd maradjon? Mozogj már!

Denison végre elszánta magát. Az arca nem látszott a sötétben, de nagyon halkan és tisztán szólt:

— Van még egy személyes búcsúznivalóm is.

— Kitől?

— Kasszandanétól. A feleségem volt, istenem, majdnem tizennégy évig! Három gyereket szült nekem, kétszer ápolt ki a lázamból és százszor a kétségbeesésből, és egyszer, amikor a médek már a kapuink előtt álltak, kivezette Pasargadae asszonyait, hogy bátorságot öntsön belénk és végül győztünk… Öt percet adj, Manse.

— Jó, jó. Bár nem hiszem, hogy ennyi idő elég lenne ahhoz, hogy elküldd érte az eunuchot…

— Itt van.

Denison eltűnt az ágy függönyei mögött.

Everard egy darabig villámsújtottan állt. Számítottál rá, hogy visszajövök ma este, gondolta, és remélted, hogy vissza tudlak vinni Cynthiához. Ezért küldettél Kasszandanéért.

Aztán amikor már fájni kezdtek az ujjai, úgy szorította a kardmarkolatát: Ó, hallgass, Everard, te alattomos, önfejű fráter.

Aztán Denison visszajött. Szótlanul kapkodta magára a ruháit és felült a hátsó ülésre. Everard tért ugrott: a szoba eltűnt, és holdfény árasztotta el a hegyeket. Hideg fuvallat süvített el mellettük a levegőben.

— Most pedig Ecbatanába megyünk — Everard felkapcsolta a világítást, és állítgatni kezdte a műszereket a panelre karcolt jegyzetek alapján.

— Ecba… ó, Hagmatanra gondolsz? A régi méd fővárosra? — Denison meglepettnek látszott. — De hát az már csak nyári rezidencia.

— Én a harminchat évvel ezelőtti Ecbatanára gondoltam — mondta Everard.

— Tessék?

— Nézd, a jövő összes tudományos történésze meg van győződve róla, hogy Kürosz gyermekkorának az a története, amit Hérodotosz és a perzsák mesélnek, csak mese. Nos, talán igazuk is volt. Talán a te tapasztalataid csak azok közé a kis téridő botlások közé tartoznak, amiket az Őrjárat megpróbál kiküszöbölni.

— Értem — mondta lassan Denison.

— Gondolom, elég gyakran megfordultál Asztiagész udvarában, amikor még a vazallusa voltál. Úgyhogy te vezetsz. Nekem maga az öreg kell, lehetőleg egyedül és éjszaka.

— Tizenhat év hosszú idő — mondta Denison. — He?

— Ha úgyis meg akarod változtatni a jövőt, miért kellek ide most én? Gyere és szedj fel akkor, amikor még csak egy éve vagyok Kürosz, és már ismerem Ecbatanát, de még nem teltei…

— Sajnos nem lehet. Nem merem megkockáztatni. Már így is épp eléggé a borotva élén táncolunk. Isten tudja, hova vezetne egy másodlagos hurok az idővonalakban. Még ha meg is ússzuk, az Őrjárat mindkettőnket száműz, amiért ilyesmivel próbálkoztunk.

— Nos…valóban. Értem, mire gondolsz.

— Te sem vagy a saját magad ellensége — mondta Everard. — Tényleg azt akarnád, hogy az e pillanatbeli éned ne létezzen? Gondolj csak bele, mivel járna ez.

Befejezte a beállítást. Utasa megremegett.

— Mithrászra! — lehelte Denison. — Igazad van. Ne beszéljük erről többet.

— Akkor indulás — fordította el Everard a főkapcsolót.

Egy ismeretlen síkság fallal körülvett városa fölött lebegtek. Bár most is holdas éjszaka volt, a várost csak egy fekete tömbnek látták Everard benyúlt a nyeregtáskába. — Tessék — mondta. — Vegyük fel ezeket a jelmezeket. A Közép-Mohendzsodáro irodában a fiúk egy kicsit felspécizték nekem. Náluk olyan a helyzet, hogy nekik maguknak is gyakran van szükségük ilyesfajta álcára.

Sötéten süvített mellettük az éjszaka, amint lefelé suhantak. Denison oldalra mutatott Everard mellett.

— Az a palota. A királyi hálókamra a keleti oldalon van…

Az épület nehézkesebb, kevésbé kecses alkotmány volt, mint Pasargadae-i utódja. Everard észrevett néhány fehér, szárnyas bikaalakot a télikertben, az asszírok hagyatékát. Látta, hogy az ablakok túl keskenyek, nem fér be rajtuk. Elkáromkodta magát, és a megcélozta a legközelebbi ajtót. Néhány lovas őr nézett föl a zajra: meglátták őket, és elbődültek. Everard gépe szétforgácsolta az ajtót. Eggyel több csoda nem fogja befolyásolni a történelmet, főleg egy olyan korban, amikor úgy hisznek a csodákban, mint ma a vitaminokban, és talán még több okuk is van rá. Lámpásokkal kivilágított folyosón haladt végig rémülten kiáltozó őrök és rabszolgák közt. A királyi hálószobánál Everard kardot rántott, és a markolattal megzörgette az ajtót.

— Te jössz, Keith — te ismered az árja méd nyelvjárását.

— Nyisd ki, Asztiagész! — dörögte Denison. — Nyiss ajtót Ahuramazda küldönceinek!

Everard szinte maga is meglepődött, hogy a szoba lakója engedelmeskedik. Asztiagész bátor volt, mint a népe általában. De amikor zömök, kemény vonású, kora középkorú király meglátta a két ragyogó öltözetű, dicsfénnyel övezett fejű, fénynyaláb-szárnyú alakot, akik lebegő trónuson ültek, a földre borult.

Everard hallotta, hogy Denison a legjobb sztentori stílusban dörög valami olyan dialektusban, amit nem tudott követni:

— Ó, gonoszság szégyenletes edénye, az ég haragja száll reád! Hát azt gondolád, hogy akár a legkisebb gondolatod is, hiába rejtezik a sötétségben, mi szülte, rejtve maradhat a Nap Tekintete elől? Azt gondolád, hogy a mindenható Ahuramazda eltűr egy oly gonosz tettet, mint a te összeesküvésed…

Everard oda sem figyelt. Lefoglalták a saját gondolatai: Harpagusz valószínűleg itt van valahol, ebben a városban, fiatalsága teljében, és még bűntudattól mentesen. Most majd nem kell cipelnie azt a terhet. Sosem fogja kitenni azt a gyereket a hegyre, és nem fogja lándzsájára támaszkodva hallgatni, hogyan sír és reszket, amíg végleg el nem csendesedik. A jövőben persze fel fog lázadni személyes okokból, és Kürosz Kiliarkája lesz, de nem az erdőben fog meghalni ellensége karjaiban, és egy bizonyos perzsa, akinek a nevét Everard nem tudta, szintén megmenekül egy görög kard szúrásától, és a lassú haláltól.

Mégis, ennek a két embernek, akiket megöltem, az emléke beleégett az agysejtjeimbe, van egy vékony fehér forradás a lábamon, Keith Denison pedig negyvenhét éves, és már király módjára gondolkodik.

—…tudd meg, Asztiagész, hogy a gyermek Kürosz az ég pártfogoltja. Az ég pedig kegyes: figyelmeztet téged, hogy ha beszennyezed lelkedet ártatlan vérével, ezt a bűnt sosem moshatod le magadról. Hagyd Küroszt békében felnőni Ansanban, vagy égj örökre Ahrimannal! Ez Mithrász üzenete.

Asztiagész remegett, és homlokát a padlóhoz verdeste.

— Menjünk — mondta Denison angolul.

Everard a perzsa hegyekhez ugrott, harminchat évvel későbbre. Holdfény hullt a cédrusokra az út mellett, a patakhoz közel. Hideg volt, és farkas vonyított.

Everard letette a gépet, leszállt, és kezdte levenni a kosztümöt. Denison szakállas arca idegenül bukkant elő a maszk mögül.

— Kíváncsi vagyok — kezdte. Hangja szinte leveszett a hegyek végtelen csendjében. — Kíváncsi vagyok, nem ijesztettünk-e rá túlságosan Asztiagészre. A történelem feljegyzi, hogy három évet csatázott Kürosz ellen, amikor a perzsák fellázadtak.

— Még mindig visszamehetünk a háború kitörésééig, hogy egy újabb jelenéssel ellenállásra biztassuk — mondta Everard. Igyekezett, hogy ez minél természetesebben hangozzék, pedig magában ő is rettegett. — De nem hinném, hogy erre sor kerülne. Nem fog hozzányúlni a herceghez, de ha egy vazallus fellázad, az eléggé feldühít ahhoz, hogy leszámoljon azzal, amit addigra már talán csak álomnak vél. A saját nemesei, a méd érdekek amúgy sem hagynak, hogy meghátráljon. De nézzük csak meg. Nem vezet a Király egy ünnepi menetet a téli napforduló ünnepén?

— De igen. Menjünk. Gyorsan.

És máris napfény ragyogott körülöttük, Pasargadae felett. Elrejtették a gépet, és gyalog indultak el: két vándor a Mithrász születésnapjára özönlő tömegben. Útközben megkérdezték, mi minden történt, mondván, hogy hosszú külországi útról tértek vissza. A válaszok kielégítőek voltak, még ha egyes részleteiben el is tértek attól, amire Denison emlékezett, de a krónikák nem említették meg.

Végül ott álltak a fagyos-kék ég alatt emberek ezrei közt, és mély meghajlással köszöntötték Küroszt, a Nagy Királyt, aki fő emberei, Kobád, Krőzus és Harpagusz társaságában lovagolt el előttük, nyomában Perzsia pompás, büszke papságával.

— Fiatalabb, mint amilyen én voltam — suttogta Denison. — És egy kicsit kisebb is… teljesen más az arca, nem…? De azért megjárja.

— Akarsz maradni a mulatságra? — kérdezte Everard.

Denison összevonta magán a köpönyeget. A levegő megkeseredett.

— Nem — mondta. — Menjünk vissza. Hosszú ideig voltam távol, még ha nem is történt meg.

Huh — Everard komorabbnak tűnt, mint ahogy egy diadalmas megmentőhöz illene. — Sosem történt meg.

10.

Keith Denison kiszállt egy New York-i épület felvonójából. Enyhén meglepődött, hogy nem is emlékezett a lift kinézetére. Még a lakása számára sem emlékezett, a nyilvántartásból kellett kinéznie. Részletek, mindig csak részletek. Igyekezett úrrá lenni reszketésén. Cynthia már nyitotta is az ajtót.

— Keith — mondta szinte csodálkozva. Denison nem tudott mást mondani:

— Manse szólt, hogy jövök, ugye? Mondta, hogy figyelmeztet.

— Igen. Nem érdekes. Nem gondoltam, hogy ennyire megváltoztál. De nem érdekes. Ó, kedvesem!

Behúzta a lakásba, becsukta az ajtót, és a férfi karjába vetette magát.

Denison körülnézett. Már elfelejtette, milyen szűkösen is voltak. És sosem szerette a felesége ízlését a díszítést illetően, bár nem vitatkozott vele.

Újra meg kell tanulnia engedni egy asszonynak, de még azt is, hogy akár csak a véleményét megkérdezze. Nem lesz könnyű.

Az asszony csókra nyújtotta nedves arcát. Tényleg ÍGY nézet ki Cynthia? De nem tudott visszaemlékezni — egyszerűen nem tudott. Ennyi idő után csak annyi maradt meg benne, hogy kicsi és szőke. Csak néhány hónapig élt vele: Kasszandané a hajnalcsillagának nevezte, három gyermekkel ajándékozta meg, és tizennégy évig leste az akaratát.

— Ó, Keith, isten hozott újra otthon — szólt a vékony, magas hang.

Otthon!, gondolta. Istenem!