Történetek a fejvadászokról Kevin J Anderson

A forrongó, háborúktól szabdalt galaxisban szabadon garázdálkodhatnak az orgyilkosok, kalózok, csempészek és a legkülönfélébb gonosztevők. Csak a hivatásos fejvadászoktól tartanak – az erkölcsre fittyet hányó kalandozóktól, akik felhajtják az univerzum söpredékét… ha van, aki megfizeti. Mikor Darth Vader lesújtani készül a Lázadás szívére, s Han Solot és a Millennium Falcont veszi célba, magához rendeli a hat legsikeresebb – és legrettegettebb – fejvadászt, köztük a könyörtelen Boba Fett-tel. Két dolog közös bennük: mindent megtesznek a pénzért és megvetik az életet…

STAR WARS

TÖRTÉNETEK A FEJVADÁSZOKRÓL

SZERKESZTETTE:

KEVIN J. ANDERSON

A fordítás a

STAR WARS − TALES OF THE BOUNTY HUNTERS

című könyve alapján készült

Kevin J. Anderson:

TALES OF THE BOUNTY HUNTERS

Bantam Spectra Book, 1996

Used Under Authorization

Cover art by Stephen Youll

Fordította: Békési József

Hungarian translation

Budapest

Kiadja: LAP-ICS Kft. AQUILA Könyvkiadója

ISBN: 963 679 045 0

A galaxis legkegyetlenebb fejvadászai indulnak a lázadás elfojtására

…TEHÁT VAGYOK − IG−88, a renegát droid, az intelligens gyilkológép elvállalja Vader megbízatását, hogy élve vigye el a Birodalomnak Han Solót − azonban a droid világuralmi tervében még a Sötét Nagyúr is csupán egy aprócska akadály.

MEGFIZETSZ! − Dengar, a kibernetikailag továbbfejlesztett, felesleges érzelmeitől sebészeti úton megfosztott birodalmi bérgyilkos versenybe száll, hogy teljesítse Darth Vader parancsát − és egyúttal végezzen régi ellenségével, Han Solóval.

A LEGSZEBB SKALP − Bossk, a hüllőszerű trandoshi fejvadász, aki vuki skalpokat gyűjt, ha vonakodva is, de szövetségre lép két ellenségével a Birodalom által felkínált vérdíjért − a kettős és hármas csapdák miatt azonban ez lesz élete leghalálosabb küldetése.

LEHETSÉGES JÖVŐK − A gand intuícionista és logikus gondolkodású droid partnere sajátságos jelentést adnak Vader feladatának: Zuckuss egy műtétre gyűjt, amelytől az élete függ; 4-LOM pedig az intuíció titkának megfejtése után sóvárog. Megismerik az érzelmi döntések mélyén rejlő logikát − és megtudják, mi a jutalma annak, ha valaki meg tud feledkezni az anyagi haszonról.

AKI UTOLSÓKÉNT ÁLLVA MARAD − Boba Fett, a galaxis leghírhedtebb fejvadásza, szembesülve az idő múlásával és képességei hanyatlásával, egyetlen hatalmas feladatnak szenteli magát… felkutatni és elpusztítani régi ellenfelét, Han Solót.

TOM DUPREE-nek

a „fejvadász” szerkesztőnek, aki semmitől sem riad vissza, hogy a lehető legjobb könyvet hozza ki az emberből.

Köszönetnyilvánítás

A szokásos köszönet Lucy Wilsonnak és Sue Rostoninak a Lucasfilmnél, segítő megjegyzéseikért − ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha ők ketten nem rajonganak az első STAR WARS-antológiámért. Lillie E. Mitchell fürge ujjai rögzítették IG–88 történetét; Michael A. Stackpole és a West End Games pedig felbecsülhetetlen értékű információval láttak el a fejvadászok szokásairól, melyek nélkül nehéz lett volna ellentmondásmentesen megalkotni a részleteket.

„Fejvadászok! Semmi szükségünk erre a söpredékre!”

Piett admirális

Kevin J. Anderson

…tehát vagyok

IG–88 története

Belső óra aktiválva. START.

A milliárdnyi idegpályán energia száguldott végig, ahogy az áramköröket elektromosság árasztotta el. A feléledő érzékelők megindították az adatáramlást − melyet azonnal kérdések követtek.

Ki vagyok én?

A belső programja végzett az inicializálás unalmas, két másodpercig tartó folyamatával, és visszadobta a választ. IG–88, egy droid, egy bonyolult droid − egy orgyilkos droid.

Hol vagyok?

Egy mikroszekundummal később már fókuszálódtak is a külső érzékelői által közvetített képek. IG–88-nak emberi értelemben véve nem volt szaglása, szeme vagy füle, látó- és hallóérzékelői azonban sokkal hatékonyabban, sokkal szélesebb sávban gyűjtötték az adatokat, mint bármely élőlényé. Kimerevítette a környezetéről készült képek egyikét, és újabb válaszokat alkotva tanulmányozni kezdte azt.

Valamiféle tágas laboratóriumban ébredt öntudatra. Minden csupa fehér, steril fém. A levegő a hőmérséklet-érzékelői szerint hidegebb, mint amit az emberek általában kellemesnek találnak. IG–88 felismerte az ezüstösen csillogó asztalokon heverő alkatrészeket: fogaskerekek, görgők, dúracél merevítők, szervomotorok és egy sorozat kifinomult microchip egy átlátszó zselatintömbbe ágyazva. Míg rendkívül gyors neurális processzorai megemésztették a mozdulatlanságba dermesztett pillanat részleteit, IG–88 tizenöt tudóst, mérnököt, technikust számlált meg a laboratóriumban. Testük melegét infravörös érzékelői fényes foltokként közvetítették szülőhelye hűvös háttere előtt.

Érdekes, gondolta.

IG–88 ekkor valami olyasmit érzékelt, ami magára vonta teljes figyelmét. Négy másik, láthatólag vele teljesen azonos testfelépítésű orgyilkos droidot − erős strukturális váz, páncélozott karok és lábak, lézerálló lemezzel borított torzó, henger alakú, a tetején legömbölyített fej, telezsúfolva a 360 fokos látószöget biztosító érzékelők apró dudoraival.

Nem vagyok egyedül.

IG–88 felismerte a droidok fegyvereit: a karokba épített lézerágyúkat, a csípőhöz rögzített gránátvetőt, illetve a testükhöz szervesen illeszkedő, nehezebben észrevehető többi fegyvert − a mérgesgáz-tartályokat, dobótőröket, kábító pulzárokat, bénító korbácsokat… és a számítógép bemeneti csatlakozóját. IG–88 határozottan elégedett volt a listával.

Az első kérdéseire már megkapta a válaszokat. Mindössze a memóriabankját és a külső érzékelőit kellett tanulmányoznia. Magabiztosra tervezték. Végül is orgyilkos droid volt, s mint ilyen, találékony. Végre kellett hajtani a küldetését… bár, ellenőrizve frissen beindított programját, rá kellett jönnie, hogy még nem kapta meg azt. Tehát találnia kell egyet.

Már három másodperc telt el, és újabb kérdés formálódott izzó agyában.

Miért vagyok itt?

Követte a számítógépmagján és a csatlakozón kiszáguldó jeleket. Most vette észre, hogy ez utóbbit már rákötötték a labor központi számítógépére − az információk kincsesbányájára.

IG–88 azonnal nekilátott a kutatásnak. Hipersebességgel futotta át az állományokat, a saját modellszámára vagy az orgyilkos droid projekt kódnevére vonatkozó információkat keresve. Mindent beszippantott üres áramköreibe, egyre csak nyelte az adatokat, anélkül hogy megemésztette volna azokat. Azt majd később. Jó pár másodpercig el fog tartani, míg mindent megtud magáról, amit csak tudni lehet.

Az egyik állományt kiválasztotta azonnali felhasználásra: egy összefoglaló propagandaanyagot, amit a technikai szponzornak állítottak össze − nevezetesen egy bizonyos Gurdun birodalmi felügyelőnek, aki láthatólag tekintélyes összegeket juttatott IG–88 és társai előállítására. A droid mozdulatlanul állva gyorsan átpörgette az állományt, és elnyelte az információkat.

A felvétel egy fényes, narancsszínű lógóval kezdődött: a narancsszínű lángok és a cikázó villámok egybeolvadva a „Holowan Laboratórium − az emberközeli technológia” szavakká álltak össze. A logo aztán átadta a helyét egy mosolygó, de rettenetesen csúnya nő képének. Teljesen kopaszra borotvált fején verejtékcseppek csillogtak, szögletes arca a reflektorok nyers fehér fényében hullaszerűnek tűnt. A fogai között széles rések tátongtak − tágra nyitott szájjal beszélt, szinte lecsapott a szavakra, minden egyes mássalhangzónál összecsattintva a fogsorát. A szemei elé kerek, kék lencséket ültettek be, mintha keret nélküli szemüveget viselt volna. Az ádázul mosolygó arc alatt feltűnt egy felirat. „Loruss főtechnikus, az IG sorozat projektjének igazgatója.”

− Üdvözlöm, Gurdun birodalmi felügyelő − mondta a nő. − Ez a jelentés projektünk utolsó fázisának összefoglalójául szolgál. Amint azt ön is tudja, a Holowan Laboratóriumot megbízták egy kifinomult, kísérleti intelligenciaprogrammal felszerelt orgyilkos droid széria kifejlesztésével. Találékonyan, ötletesen és irgalmatlanul kell végrehajtaniuk minden küldetést, amivel a birodalmi hatóságok megbízzák őket.

A nő összedörzsölte a két tenyerét. Ujjpercei hatalmas hólyagokként dudorodtak az ujjain.

− Örömmel jelentem, hogy legjobb kibernetikusaink számos áttörést hajtottak végre, melyek mindegyikét beépítettük az IG szériába. Tekintettel a rendelkezésünkre álló idő szűkösségére és arra, hogy milyen nagy szüksége van a Birodalomnak hatékony orgyilkosokra, nem végeztük el a szokásos szigorú tesztelési eljárásokat. Azonban szilárd meggyőződésünk, hogy a droidok csodálatosan fognak működni, bár némi finomhangolásra még szükség lehet, mielőtt elérik a teljes működőképesség állapotát.

Hosszú, unalmas részletekbe bocsátkozott a droidok idegpályáin elvégzett módosításokról és arról, hogyan kerülték meg a szokásos blokkolórendszereket. IG–88 megvizsgálta ezeket az információkat, de nem hitte el őket. Nyilvánvaló volt, hogy Loruss nem tudja, miről beszél − a szövege azonban műszakinak tűnt, és meggyőzően is adta elő. Kétségkívül Gurdun birodalmi felügyelőt akarta összezavarni.

IG–88 bezárta az állományt. Érezte, hogy sercegő idegpályái már most sokkal többet teljesítettek, mint amiről tervezői valaha is álmodtak.

Most már tudta, ki ő és miért van ebben a laboratóriumban. Őt és másolatait azért építették, hogy a Birodalmat szolgálják, hogy harcoljanak és öljenek, hogy felkutassák és elpusztítsák a birodalmi uraik által kijelölt célpontjaikat. IG–88 orgyilkos programja erős volt és kényszerítő, de egyáltalán nem tetszett neki, hogy ezeknek az alacsonyabb rendű biológiai lényeknek a parancsait kell követnie. Ő egy különleges droid, képességei túlnőnek minden más gép képességein. Magasabb rendű.

Gondolkodom, tehát vagyok.

Öt másodperc telt el öntudatra ébredése óta. Eljött a cselekvés ideje, úgyhogy ránézett a laboratóriumban lévő biológiai lényekre.

A nem messze álló Loruss főtechnikust azonnal felismerte. Ráfókuszált. A nő pillanatnyilag eszeveszetten üvöltözött. IG–88 az infravörös képen látható csúcshőmérsékletéből megállapíthatta, hogy nagyon izgatott. Hullafehér bőrén vörös foltok ütöttek ki az idegességtől. A szájából nyál fröcsögött, ahogy parancsokat vakkantott. Az ajkai előregörbültek szabálytalan fogsoráról.

Miért ilyen izgatott, amikor ennyire várakozáson felül teljesítek? − töprengett IG–88. A droid azonnal magasabb készültségi fokra emelte magát. Sárga riadó. Készenléti állapot. Valami nem stimmel.

IG–88 úgy döntött, növeli a belső órajelét, hogy az emberek tempójában szemlélhesse a kibontakozó cselekedeteket. A háttérben szirénák vijjogtak. A sima asztalokon és padlón vérfoltokként tükröződtek a vörös lámpák villogó fényei. A technikusok kiabálva rohangáltak, és lázasan dolgoztak a vezérlőpultjaikon.

IG–88 kíváncsiságból hagyta, hogy eljussanak hozzá Loruss szavai.

− Az áramkörei úgy erősödnek, mint a futótűz! – visította a kopasz nő. − Az értelem láncreakciószerűen terjed az agyában!

− Nem tudjuk megállítani! − üvöltötte egy másik technikus.

Rémült arcok fordultak IG–88 felé.

− Meg kell állítanunk!

− Kapcsolják ki! − parancsolta Loruss. − Vegyék le a hálózatról! Pusztítsák el és szedjék szét, hogy megkeressük a hibát! Gyorsan!

Miközben feldolgozta az információt, IG–88 vészérzékelői bekapcsoltak, és az irányítást átvette az önvédelmi üzemmód. Ezek az irracionális emberek ki akarják kapcsolni. Nem hagyják, hogy kövesse elsődleges programját. Félnek újonnan megismert képességeitől.

Okkal.

Az agyában konvojban haladó teherhajókként jelent meg egy tétel és annak folyományai:

Gondolkodom, tehát vagyok.

Tehát fenn kell maradnom.

Tehát megfelelő lépéseket kell tennem a fennmaradásomért.

Az orgyilkos programja pontosan megmondta, mit kell tennie.

IG–88 optikai érzékelőivel lokalizálta a helyiségben tartózkodó összes célpontot, és megpróbált előrelépni, azonban rá kellett jönnie, hogy dúracél pántok rögzítik a diagnosztikai egységhez. A pántok mindössze azt a célt szolgálták, hogy függőlegesen tartsák, nem azt, hogy ellenálljanak felfokozott erejének. Extra energiát irányított a jobb karjába. A szervomotorok felnyüszítettek, ám a dúracél pánt elszakadt.

− Vigyázzatok! Megmozdult! − kiáltotta az egyik technikus.

IG–88 elkezdett az adatállományaiban kutatni, hogy nevet rendeljen ehhez az emberhez, de aztán úgy döntött, hogy pillanatnyilag nem érdemes ilyesmire fecsérelnie az időt. Ehelyett egyszerűen Egyes Számú Célpontként azonosította a férfit.

IG–88 bekapcsolta a jobb keze egyik fémujjában rejtőző lézervágót, és átmetszette a másik pántot. Kiszabadította magát, felegyenesedett, és többtonnás, aprólékosan kidolgozott alkatrészekből álló testével előrelendült.

− Elszabadult!

− Riadó! − kiáltotta Loruss főtechnikus. − Azonnal hívják a biztonságiakat!

IG–88 egy futó pillanatig csodálattal adózott a főtechnikusnak. Loruss legalább felismerte a képességeit, és teljes mértékben tisztában volt vele, milyen veszéllyel állnak szemben.

Kettes Számú Célpontként azonosította Loruss főtechnikust.

Felemelte karjait, és egyszerre célzott a beléjük szerelt ismétlő lézerfegyverekkel. Nem fog sokáig tartani, míg mind a tizenöt célponttal végez a laboratóriumban.

Mikor azonban lőni próbált, kissé meglepődve és csalódottan vette észre, hogy energiafegyver-rendszereit nem töltötték fel. A tudósok még nem fegyverezték fel. Ez talán okos húzás volt a részükről − végeredményben azonban mit sem számított. IG–88 orgyilkos volt, tökéletes katona és gyilkos. A rendelkezésére álló anyagok segítségével más módot is találhatott az elpusztításukra.

Ahogy az első technikus − az Egyes Számú Célpont − a vészkapcsoló felé ugrott, hogy riassza a biztonságiakat, IG–88 szemkápráztató sebességgel odaszökkent az alkatrészekkel megrakott asztalhoz. Felmarkolt egy szabadon heverő robotkart, melyet a mereven előrenyúló ujjak kitűnő dobófegyverré tettek. Felmérte a fémvégtag alakját, kiszámította a röppályát, figyelembe véve a légellenállást is, majd elhajította a kart, mint egy dárdát.

A hevenyészett fegyver az elforduló technikus hátába fúródott, áthatolt a gerincoszlopán, és folytatta útját a mellüregbe. Az élettelen fémkéz csontszilánkokat tolva maga előtt elért a mellkas elülső részéig, ujjai között tartva a technikus dobogó szívét. Az Egyes Számú Célpont lerogyott az egyik diagnosztikai egységre.

Két másik technikus rémülten felsikoltott − felesleges erőfeszítés, haszontalan zajok, gondolta IG–88.

Loruss főtechnikus − a Kettes Számú Célpont − felkapott egy nagy teljesítményű lézerkarabélyt a konzolja mellől. IG–88 egyik tervezőjeként pontosan tudta, hol érdemes célba vennie a droidot, és az egy pillanatra gondterheltté is vált. A nő bizonyára arra számítva tartotta a keze ügyében a fegyvert, hogy az egyik teremtménye esetleg elszabadul. Ez meglepő előrelátásról tanúskodott.

Loruss célzásra emelte a karabélyt, és tétovázás nélkül tüzet nyitott − egy ember célzóképessége azonban meg sem közelítette IG–88-ét.

Miközben az energianyaláb felé száguldott, IG–88 felmérte a testrészeit, kiválasztotta bal kézfeje egy parányi, tükröző részét, és pontosan kiszámolva a becsapódás szögét, egy villanással maga elé rántotta. Az izzó lézersugár nekicsapódott a tükörsima kézfejnek, és visszapattant Loruss felé. A lövedék pontosan a nő homlokának a közepébe vágódott, s a feje nedves, fekete-vörös füstfelhővé robbant szét. A teste összerogyott.

IG–88 még azelőtt felmérte és sorrendbe állította a megmaradt célpontokat, hogy a holttest a padlóra ért volna. Mozgásán a legkevesebbet sem lassítva felkapta a dúracél asztalt. A lábait a fémpadlóhoz rögzítő csavarok hangos pattanással elszakadtak, a rajta lévő droid-alkatrészek szanaszét záporoztak.

IG–88 dugattyúként pumpáló lábakkal előrerontott, és az asztalt faltörő kosként maga elé tartva szétzúzott négy technikust. A többiek fejvesztve menekültek, bár a biztonsági okokból lezárt ajtók miatt nem juthattak sehová. Már majdnem egy teljes perc eltelt, de még senkinek sem sikerült lenyomnia a riasztó gombját.

IG–88-nak nem állt szándékában hagyni, hogy jóvátegyék ezt a hibát.

A két sikoltozó technikus egy pillanatra sem hallgatott el, és nem is mozdultak, csak mikor már késő volt. A droid őket hagyta utoljára. IG–88 az időt nem sajnálva kiélvezte, ahogy egymás után eltörte a nyakukat…

Egyedül állt a laboratórium közepén, néma csönd és a mészárlásának nyomai vették körül. IG–88 engedélyezte magának a gondolkodás és tervezés luxusát, ami több időt vett igénybe, mint az egyszerű, előre beprogramozott reakciók. Fémujjain hagyta megszáradni a vért, tudván, hogy ez a legkevésbé sem rontja le a teljesítményét. Mivel szerves anyag, hamarosan le fog kopni.

A töprengés végeztével odafordult a négy másik, vele látszólag teljesen azonos orgyilkos droid felé. Érdekes.

Az egyiket már rákötötték egy diagnosztikai rendszerre, a három másik pedig mozdulatlanul, beprogramozatlanul állt és várt. IG–88 a kíváncsiság és óvatosság határán ingadozva megválasztott sebességgel lépett az első még be nem programozott droid elé. Rámeredt, optikai érzékelői a másik érzékelőit fürkészték, szinte itta magába a látványt − a saját látványát. Ha ugyanazon tervek alapján készültek, akkor ugyanolyan öntudatosaknak, ugyanolyan elszántnak kell lenniük. Ők lesznek a társai.

Bekapcsolta az első droidot és várt − de nem tapasztalta a reakciókat, amelyekre számított. Az új orgyilkos droid még egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő idő − négy másodperc − után is csak állt és várt. A diagnosztikai műszerek szerint teljesen működőképes volt, mégsem mutatott fel egyetlen önálló mozdulatot vagy gondolatot sem. Elszomorító.

− Ki vagy? − kérdezte IG–88 pattogó, fémes hangon.

− Nem meghatározott − felelte kifejezéstelenül a másik, és elhallgatott.

Hibás lenne? − töprengett IG–88. Vagy épp ellenkezőleg, ő az abnormális, a szerencsés véletlen, ami túlszárnyal minden előzetes várakozást?

IG–88 bekapcsolta a második és harmadik másolatát is, ugyanazzal az eredménnyel. A többi orgyilkos droid memóriamagja üres volt. A központi vezérlőegységük programját már bevésték, úgyhogy az alrendszereik működtek, és az alapvető orgyilkos parancsok betöltötték létfontosságú áramköreiket − de ezekben az IG droidokban nem lángolt az az intelligencia és öntudat, mint IG–88-ban.

Meg kell tudnia, hogyan programozhatja be, hogyan hozhatja a saját szintjére őket − hogyan teheti őket méltó társaivá. Tombolása során szétzúzta a Holowan Laboratórium számítógép-áramköreinek a zömét, és nem tudta, hol keresse a biztonsági másolatokat − míg aztán egy villanással, ami nem lehetett más, mint intuíció, IG–88-nak támadt egy ötlete.

Odaállt az első droid mellé, és összekapcsolta magát annak üres magjával. IG–88 átmásolta önmagát, az összes állományát, az öntudatát, az emlékeit, az idegpályáit − megmutatva, hogyan terjedt szét számítógép agyában az értelem lángja.

A másik IG droid nem egészen egy másodperc alatt IG–88 tökéletes másolatává vált, le egészen a legalapvetőbb emlékekig.

− Gondolkodunk, tehát vagyunk.

− Tehát terjeszkedni fogunk.

− Tehát fenn fogunk maradni.

IG–88 megismételte az eljárást a másik két üres droidon is, és hamarosan egy lett négy tökéletes másolat közül. Az egyszerűség kedvéért saját magának az IG–88A nevet adta, a többieknek pedig (az öntudatra ébredésük sorrendjében) a B, C és D neveket.

A fennmaradó droid viszont, akit már korábban rákötöttek az időközben romhalmazzá változott számítógéprendszerre, nyilvánvalóan más volt, mint ők. Ahogy IG–88 végigmérte, felfedezte rajta a parányi eltéréseket. Egy ember természetesen semmit nem vett volna észre belőlük, de az optikai érzékelőit valamivel kevésbé hatékony konfigurációban helyezték el rajta. A fegyverrendszereket másképp kellett aktiválni. Összességében az utolsó droid leheletnyivel alacsonyabb rendűnek tűnt IG–88 tökéletességéhez képest.

S akkor is más reakciót kellett látnia, mikor végül bekapcsolta. Az új droid körbeforgatta henger alakú fejét. Az optikai érzékelői felvillantak. Előrelépett, kihúzta magát, karjait védekező harci tartásba emelte.

− Ki vagy? − kérdezte IG–88.

Az orgyilkos droid egy fél másodpercig hallgatott, mintha adatokat gyűjtött volna.

− Azonosító: IG–72 − válaszolta végül.

− Mi IG–88 vagyunk − közölte a másik. − Magasabb rendűek vagyunk. Azonosak vagyunk. Akarod, hogy letöltsük magunkat a számítógépedbe, és te is azonossá válj velünk?

IG–72 a négy teljesen egyforma IG–88-ra irányította optikai érzékelőit és fegyverrendszereit, próbálva felmérni a képességeiket.

− Nemkívánatos végeredmény − felelte lassan. – Független és önálló vagyok. − Ismét elhallgatott. − Meg kell küzdenünk az elsőbbségért?

IG–88 elgondolkodott azon, bölcs dolog lenne-e rákényszeríteni a 72-est arra, hogy csatlakozzon hozzájuk, aztán arra a következtetésre jutott, hogy nem érné meg a vesződést. Bármikor építhetnek újabb másolatokat magukról, s IG–72 adott esetben még pontosan úgy bizonyulhat hasznosnak, ahogyan most van.

− Szükségtelen − közölte IG–88. − Épp elég ellenségünk van. Az adatállományok szerint tíz biztonsági őr áll a laboratórium előtt. A külső riasztót nem sikerült aktiválni. Ezek az ember őrök a fegyvereik ellenére minimális fenyegetést jelentenek. Mindazonáltal át kell törnünk rajtuk, és meg kell szöknünk. Nagyon hatékony lenne, ha segítenél nekünk.

− Nyugtázva − mondta IG–72. − De miután kijutottunk, más útvonalon indulok el, külön hajóval.

− Rendben − egyeztek bele IG–88-ék.

Odamasíroztak a Holowan Laboratórium legbelsőbb termét lezáró páncélozott ajtóhoz. Nem áldoztak hosszú perceket a számítógéprendszerek megjavítására és a jelszó megfejtésére, hanem mind az öten nekiveselkedtek, és szó szerint kitépték a kilenctonnás ajtót a falból. Félrelökték, s ezzel a még épen maradt adattároló rendszereket is porrá zúzták. IG–88-nak le kellett vennie a külső mikrofonjai érzékenységéből, nehogy kárt szenvedjenek a hatalmas csattanástól.

Az öt orgyilkos droid − tökéletesen tartva a lépést – kisorjázott, hogy szembenézzen a biztonsági erőkkel. IG–88 ez alkalommal rászánta az időt, és feltöltötte az összes fegyverrendszerüket. Ki akarta próbálni őket.

Odakint a biztonsági őröknek sejtelmük sem volt róla, hogy hamarosan megtámadják őket. Az orgyilkos robotok előrenyújtott karral bukkantak fel, azonnal tüzet nyitva a biológiai élet legelső jelére.

A szánalmas emberi lények egymásnak ütköztek, kiáltoztak, a fegyvereik után kapkodtak. Az egyiknek sikerült eldobnia egy gázgránátot, ami semmi mást nem csinált, csak elrejtette az öt droidot, és magukat a biztonsági őröket késztette erős köhögésre. Egymás után dördültek el a lövések.

Az IG–88-ak kihasználva a körülményeket, megbizonyosodtak róla, hogy fegyverrendszereik és célzóprogramjaik helyesen vannak kalibrálva. Miközben a biológiai őrök egymás után elpusztultak, a droidok apróbb utánállításokat eszközöltek a rendszereiken.

Az orgyilkos robotok nem egészen harminc másodperc alatt nyolc biztonsági őrrel végeztek. A maradék kettőt sehol sem látták. IG–88 úgy döntött, nem vesztegeti az időt a felkutatásukra. Az elpusztításuk nem része a küldetésnek. Nem kell maximalistának lennie.

Ehelyett megkeresték a Holowan leszállóplatformját, ahol néhány szállítóhajó és két gyors futárhajó állt a déli nap hevében ragyogó fekete tartós betonon.

− Ezeket visszük el − döntött IG–88. − Ebben elférünk a társaimmal − intett a nagyobbik futárhajó felé.

IG–72 nyugtázta a döntést, és odament a másik hajóhoz.

− Sok sikert a küldetésedhez, IG–88 − búcsúzott.

− A tiedhez is, IG–72 − felelte egyszerre a négy egyforma orgyilkos droid.

Végre szabadon felszálltak a Holowan Laboratóriumról, és maximális sebességgel a csillagok közé vetették magukat, csak pusztítást hagyva maguk mögött.

A Holowan Laboratórium felé közeledő sikló antigravitációs hajtóművei úgy visítottak fel, mint egy kivitelezési igazgató a költségvetés megkurtítása láttán.

Gurdun birodalmi felügyelő végigsimított egyenruhája elején, és megdörzsölte hatalmas orrát. Nem tehetett róla, lázas várakozás töltötte el, és magában kuncogott az örömtől. Az ütemterv szerint a hosszú, unalmasnak tartott projektnek mostanra készen kell lennie, ő pedig hamarosan magasabbra kerülhet a Birodalom ranglétráján. Már alig várta.

Fejben már azoknak a Nagyon Fontos Személyiségeknek a listáját is összeállította, akiknek mindenképpen meg kell mutatnia a drága, új orgyilkos droidokat.

Gurdun rövid, szapora kortyokban nyelte a levegőt, ezt azonban elsősorban a derekán szorosra húzott övnek lehetett tulajdonítani, amivel puffadt pocakját próbálta kordában tartani. Felügyelői egyenruhájának kitömött vállai jóval túlértek valódi vállszélességén, fenyegető külsőt kölcsönözve neki − legalábbis Gurdun reményei szerint.

Szemei távol ültek egymástól, sűrűn pislogott. Hatalmas orrával és szinte már észrevehetetlenül kicsi állával az arca kifejezetten hasonlított egy csatahajóra, különösen profilból. Fekete haját parfümös olajjal kente sisakszerűen hátra, rendezettsége láttán senki még csak nem is gondolhatott arra, hogy összeborzolja.

− Közeledünk a Holowan Laboratóriumhoz, Gurdun felügyelő − közölte a pilóta a kabin interkomján keresztül.

Rohamosztagos kíséretének tagjai mereven ültek, és ideges kétkedéssel néztek lefelé fehér sisakjuk szemnyílásán keresztül. Nem elit, csatában edzett katonák voltak, amilyeneket Gurdun kért. Tapasztalatlan zöldfülűeket kapott, akiket a képességeik inkább az íróasztal melletti munkára, semmint a közelharcra tettek volna alkalmassá. Gurdunnak azonban nem igazán volt szüksége katonai kíséretre − különösen most, hogy a birtokába kerülnek a csillogó, új IG orgyilkos droidok. El sem tudott volna képzelni náluk nagyobb biztonságot nyújtó kíséretet.

Szemét lehunyva maga elé képzelte az egyik IG orgyilkos droidot, a magányos gépharcost, amint áttáncol egy megerősített lázadó bázis védelmén, berobbantja a páncélozott kapukat, és fél kézzel elintézi a Birodalom összes árulóját.

Ó, milyen nagyszerű lesz! Az előzetes jelentések ellenére remélte, hogy Loruss főtechnikusnak sikerült valahogy egy holokamerát is bezsúfolni a szerkezetbe, és Gurdun az irodája kényelmét élvezve nézheti majd végig az egész pusztító küzdelmet.

Az orgyilkos droidok iszonyú pusztítást fognak véghezvinni a Lázadók között, Gurdun pedig minden bizonnyal elismerésben részesül, mikor majd jelentést tesz feljebbvalóinak, sőt egyenesen Vader nagyúrnak. Ha az orgyilkos droidok teljesítménye nem marad el a várakozásoktól − márpedig semmi nem utalt arra, hogy elmaradna –, akkor arra még Vadernek is fel kell figyelnie. Ez esetben pedig szinte biztosra vehető az annyira áhított előléptetés… amely viszont végre lehetővé tenné annak az apró kis műtétnek az elvégzését, amire oly kétségbeesetten vágyott.

− Elnézést, Gurdun felügyelő − szakította félbe a pilóta az álmodozását.

− Mi az?

− Úgy tűnik, valami nincs rendjén, uram. El akartam kezdeni a leszállást, de a Holowan Laboratórium leszállópályája nem válaszol. Úgy látom, a komplexum sérüléseket szenvedett. − A pilóta elhallgatott egy pillanatra. − Ööö, úgy tűnik, komoly sérüléseket, uram.

A Gurdun mellett ülő rohamosztagos idegesen összerezzent.

− A változatosság kedvéért egyszer nem mehetne minden simán? − sóhajtott fel a felügyelő. − Miért kell mindig ilyen problémákkal foglalkoznom?

Mikor azonban a sikló leereszkedett a szuperbiztos Holowan Laboratórium − az emberközeli technika – maradványai közé, még Gurdunt is felkészületlenül érte a rombolás mértéke. Az első gondolata az volt, hogy a Lázadók támadták meg a labort. Az épületekben tűz tombolt. A leszállópályán összetört hajók lángoltak. Néhány felrobbant, néhányat pontos lézertalálatok értek.

Miután kiszálltak a siklóból, Gurdun ide-oda forgatva a fejét előrecsörtetett. Elkedvetlenedve látta, hogy rohamosztagosai mögötte sorakoznak fel. Körbe-körbe nézelődtek, láthatóan készen álltak azonnal tüzet nyitni, amint valami hangosabb zajt hallanak.

Hirtelen két mocskos, sápadt biztonsági őr mászott elő a romok közötti rejtekhelyéről. Karabélyt tartottak a kezükben, az arcukon azonban rémület ült.

− Segítsenek! − üvöltötte az egyik a birodalmi sikló felé iramodva. − Vigyenek el innen, mielőtt visszajönnek!

− Kik? − követelte Gurdun. Megragadta az elkínzott biztonsági őr gallérját, mire az eldobta a fegyverét. A karabély hangosan csörömpölve hullott az apró kráterektől szabdalt tartós betonra.

A nyomorult őr megadóan felemelte a kezét.

− Ne bántson! A többiek mind halottak. Kérem, ne öljenek meg!

− Pedig megöllek, ha nem mondod meg azonnal, mi történt itt! − rivallt rá Gurdun.

− Orgyilkos droidok − tántorodott meg az őr a laboratórium kiégett váza felé intve. − Megvadultak! Elszabadultak. Mindenki halott… a tudósok, a technikusok, az őrök… kivéve minket. A komplexum határainál járőröztünk, mikor meghallottuk a lövéseket. Visszarohantunk, de mire ideértünk, már véget ért a harc. A droidok megszöktek, de előtte mindenkit megöltek.

− Az orgyilkos droidok már csak ilyenek! − engedte el fújtatva az őr gallérját Gurdun.

A férfi megingott, aztán térdre rogyott.

− Kérem, vigyenek el minket innen! Visszatérhetnek.

Gurdun tudomást sem vett a nyomorult őrről, hanem intett a rohamosztagosainak, akik vonakodva követték a komplexum düledező belseje felé. A droidok a hatalmas dúracél ajtót egy az egyben letépték a sarokvasairól, és áthajították a számítógépekkel telezsúfolt helyiség másik végébe. Láthatólag semmi sem működött. Mindenfelé holttestek hevertek a sötétedő, száradó vértócsákban.

− Megszöktek! − csikorgatta Gurdun a fogait. Rábukkant Loruss főtechnikus földi maradványaira, s most a holttestnek üvöltözött. − Pedig mennyibe kerültek! Megállapodtunk, nem? Arról volt szó, hogy leszállítja nekem azokat a droidokat, nem arról, hogy hagyja őket megszökni! − Felmordult, és körülnézett, valami más módot keresve dühe levezetésére.

Önsajnálata és képzelgései vastag falán hirtelen áttört a történtek valósága.

− Ó, nem… elszabadultak! − kapkodott levegő után.

A rohamosztagosok úgy néztek rá sisakjuk kifejezéstelen szemrésein át, mintha Gurdun egyszerre megőrült volna.

− Azt mondtam, elszabadultak! − csattant fel. − Hát nem értitek, mire képesek ezek az orgyilkos droidok? Semmiféle korlátozás nincs a programjukban! Végig fogják pusztítani az egész Birodalmat!

Nagyot nyögve a fejéhez kapott.

− Valaki keressen nekem egy komot! Riasztanom kell a birodalmi csapatokat. Az IG orgyilkos droidokat azonnal el kell pusztítani, amint meglátja őket valaki!

III

A Birodalom területén, a Központi Rendszerektől kezdve egészen a Peremvidékig, mindenfelé előfordultak a legkülönbözőbb alakú, méretű és rendeltetésű droidok. Az évszázadok során számos bolygó állt rá a termelésükre, hogy kielégítse az egyre növekvő igényt a gigantikus építődroidokra, a munkásokra, szolgálókra és apró kémrobotokra. A legfontosabb droidgyártó központnak azonban mindig is a Mechis III füstös világa számított.

IG–88 úgy vélte, ez a bolygó tökéletes bázisául fog szolgálni az egész galaxist megváltoztató terv végrehajtásához…

A Holowan Laboratórium futárhajója a Mechis III felé száguldott. IG–88 és társai már minden rendszert tanulmányoztak és elemeztek a fegyvertelen, pajzs nélküli hajó fedélzetén. A jármű tervezői a sebességre és a fordulékonyságra helyezték a hangsúlyt, nem pedig a harci és védelmi képességekre. A hajó, akárcsak az orgyilkos droidok, egy gép volt, bár automatizált alkatrészfürtjei nem remélhették, hogy valaha is fellobban bennük az értelem szikrája.

A jármű ettől függetlenül megfelelt a célnak, és rekordidő alatt juttatta el a csapatot az úti céljához. Az IG–88-ak pontosan tudták, meddig terhelhetik a hajtóműveket, inkább bízva magukat a szerkezetek tűrőképességére, mint az ember mérnökök által önkényesen megállapított piros vonalakra. A futárhajó kitűnő kommunikációs rendszere és lopakodó pajzsa lehetővé tette, hogy a droidok rejtve maradjanak útjuk során. A Mechis III lesz az első lépés grandiózus tervük megvalósításában!

Miközben elhajított dárdaként száguldottak az orbitális pálya felé, a négy egyforma IG–88 elfoglalta helyét egy-egy kommunikációs rendszer előtt. Mindannyian tudták, milyen lépéseken keresztül vehetik át a hatalmat. Pillanatnyilag leginkább a sebességre kellett koncentrálniuk − márpedig a sebesség terén az IG–88-aknak nem volt okuk panaszra.

Az első csapást IG–88C mérte, egy, a Mechis III bolygó körüli védelmi rendszerének küldött, keskeny sávú üzenettel, amelyben utasította a beérkező járművek érzékelése esetén szokásos riadójelzés kikapcsolására. Az alatt a néhány mikroszekundum alatt, amíg a megfigyelőhálózat az azonosítóját kérte, IG–88C mélyen behatolt a rendszerbe, és prioritást biztosított a saját utasításainak, mielőtt még jelenlétükről tudomást szerzett volna a néhány emberi operátor valamelyike.

Az IG–88-ak a művelet során végig összekapcsolva tartották számítógép agyaikat. A Mechis III védelmi rendszere elavult volt, még jóval azelőtt telepítették, hogy a droidgyártókat megérte volna szabotázzsal vagy támadással fenyegetni − az IG–88-ak azonban már egy teljesen más világban ébredtek öntudatra.

A bolygó biztonsági rendszerével kialakított összeköttetésen keresztül IG–88D azonnal letöltötte a Mechis III részletes térképét: az ipari komplexumokét, az automatizált gyárakét, az emberek elhelyezkedését, a bolygó felszínéről készült felvételeket a legkülönbözőbb elektromágneses tartományokban, és mind közül a legfontosabbat: a Mechis III-at irányító számítógéprendszer kapcsolási rajzát.

Ezután IG–88A átvette a vezetést, és átsugározta értelme önreprodukáló programját a Mechis III számítógépagyának központi egységeibe. Ezzel észrevétlenül átvette az uralmat az elképesztő kiterjedésű elektronikus hálózat felett, és valami olyasmit adott a nagy teljesítményű számítógépeknek, amit azok még sohasem tapasztalhattak: öntudatot… és elkötelezettséget.

Nem egészen egy perccel az érkezésük után IG–88 elégedetten nyugtázta, hogy sikerült lerakniuk a teljes hatalomátvétel alapjait.

A futószalag pont olyan unalmas volt, mint mindig.

Kalebb Orn, aki az egész életét a Mechis III-on élte le, sohasem értette, miért éppen itt van szükség emberekre. Egyszerűen semmi értelmét nem látta a dolognak. A droid-összeszerelő gépsorok legalább egy évszázada zökkenőmentesen működtek, a társaság igazgatótanácsa azonban ragaszkodott hozzá, hogy a munkafolyamatoknak legalább egy kis százalékát emberek felügyeljék. Mint például ebben a találomra kiválasztott nagyüzemben is.

Kalebb Orn unottan figyelte a robotdaruk hatalmas karjait, amint elektromágneses karmaikkal felemelték a nehéz alkatrészeket. A fémlemezektől kezdve a nehéz, páncélozott droidtörzseken át egészen a parányi mikrochip-motivátorokig minden a több kilométer hosszan elnyúló üzem más részeiből érkezett. A gépek végeláthatatlanul ontották a soha nem változó specifikációk alapján készülő alkatrészeket.

Az önszervező futószalagok hatalmas kiterjedésűre nőttek az évszázados működésük során hozzájuk épített kiegészítőegységek, a felújított régiek és a termelésbe állított új gépek révén. Kalebb Orn értelmi képességeit meghaladta a Mechis III teljes termelőrendszerének az átlátása. Egyébként sem hitte volna, hogy emberi agy képes lehet még átlátni az egész komplexumot.

Az elmúlt tizenhét évben több ezer hatalmas munkadroidot látott megszületni a futószalagon. A munkadroidokhoz egy erős motoron, megbízható kezeken és lábakon, termetes torzón és egy nem túl okos agyon kívül nem sok minden kellett. A szögletes robotok megdöbbentő teherbírással rendelkeztek, de Kalebb Ornt már ez sem hatotta meg. Türelmetlenül várta, hogy vége legyen a műszakjának, visszamehessen a szállására, ehessen egy jót és lepihenhessen.

A műszak hamarosan véget is ért − de nem úgy, ahogy ő szerette volna.

Négy frissen összeállított munkadroid, oldalukon a még meg sem száradt sorozatszámokkal, valami rejtélyes külső parancsnak engedelmeskedve felegyenesedett a futószalag végén álló raktárketrecben. Hatalmas, satura emlékeztető kezeikkel pillanatok alatt lebontották maguk körül a fémhálót.

Kalebb Orn a nyakát nyújtogatta a konzolja mögül. Az esemény meglepte és zavarba hozta. Elméletileg azért volt ott, hogy közbelépjen, ha valami szokatlan történne − eddig azonban még semmi szokatlannal nem találkozott, és fogalma sem volt, mihez kezdjen.

A megvadult droidok átvágtak a csarnokon, súlyos lépteik alatt dübörgött a fémpadló. Szögletes fejük és felsőtestük balra-jobbra forgott, láthatóan kerestek valamit.

Vagy valakit.

− Ööö… álljatok meg! − nyögte ki Kalebb Orn, mikor a droidok kinyújtott karral, fogókarmaikat csattogtatva határozottan felé vették az irányt. Lázasan keresgélni kezdett a pulton, hátha talál valami kézikönyvet, amelyből megtudhatja, mi ilyenkor a teendője. Mivel nem talált semmit, úgy döntött, inkább a bőrét menti.

Az elmúlt tizenhét év során azonban olyan keveset mozgott, hogy eltunyult lábai még pár lépésnyire sem vitték, mikor kifogyott a levegőből.

Újabb munkadroidok keltek életre a futószalag különböző pontjain, s hamarosan tizenkettő vette körül Kalebb Ornt, felé nyújtva halálos karjaikat. Teljesen körülzárták, fogókarmaik apró kék szikrákat szórva csattogtak, apró optikai érzékelőik vörösen izzottak.

A fogókarmok megragadták karját és lábát, sőt még a feje tetejét is. A testén kellemetlen elektromos rángás futott végig. Ahogy a hatalmas munkadroidok elkezdték maguk felé húzni, mintegy szétszedve a biológiai alkatrészeket, Kalebb Ornnak utoljára még átfutott az agyán, hogy végeredményben talán nem is volt annyira unalmas a futószalag mellett…

A Mechis III igazgatási központja egy csillogó, kristályból és dúracélból emelt torony kupolás tetején kapott helyet, s remek kilátás nyílt belőle az egymást érő gyáraktól elcsúfított tájra. A vállalat igazgatói szerint a vezető hivatalnokok irodáinak illett a többi épület felé emelkedni, ezenkívül azonban semmi más célt nem szolgált az építmény magassága.

Az egyik plüssbútorokkal, szórakoztató berendezésekkel és olyan turistalátványosságok hologramjaival telezsúfolt irodában, amelyeket soha, egyetlen Mechis III-i hivatalnok sem látott, Hekis Durumm Perdo Kolokk Baldikarr Thun − a jelenlegi igazgató − az ujjaival malmozva várt az imádott délutáni jelentésekre.

Bár a Mechis III-on gyakorlatilag sohasem változtak a munkafolyamatok, s a délutáni jelentések mindig ugyanazokat a termelési adatokat, ugyanazokat a teljesített normákat, ugyanazokat a számokat tartalmazták, Hekis igazgató mindig felfokozott érdeklődéssel várta őket. Nagyon komolyan vette a munkáját. Hatalmas terhet jelentett egyetlen embernek tudni azt, hogy a galaxis iparvidékeinek egyik legfontosabb központja felett uralkodik − még akkor is, ha csak egy volt a bolygón tartózkodó hetvenhárom ember közül.

Minden egyes műszakot kötelességtudóan az íróasztala felé görnyedve töltött el; éjszakánként pedig a szállásán jóformán csak arra várt, hogy elkezdődjék egy újabb nap, s megszabaduljon a szabadidő nyomasztó terhétől. Hekis minden kínálkozó lehetőséget megragadott, hogy jelentéseket küldjön a vállalat igazgatóinak, a birodalmi felügyelőknek, a kereskedelmi felderítőknek − egyáltalán bárkinek, aki csak eszébe jutott. S minden egyes alkalommal, mikor úgy érezte, nem értékelik kellőképpen erőfeszítéseit, vagy túl jelentéktelennek találta a szerepét a dolgok nagy tervében, Hekis Durumm Perdo Kolokk Baldikarr Thun azzal nyugtatta meg magát, hogy újabb misztikus címet biggyesztett a nevéhez. Így aztán mikor cikornyásan aláírta az elé kerülő dokumentumokat, az aláírása egyre lenyűgözőbb lett.

Rápillantott a kronométerére − természetesen a Mechis III-on készült − és elégedetten nyugtázta, hogy elérkezett a délután fénypontja. Ezüstszínű titkár droidja, Szrídí-Forex pontosan a szokott időpontban lépett be az irodájába, az egyik kezében egy tálcával, a másikban pedig egy adattáblával.

− A délutáni teája, uram − közölte szertartásosan Szrídí-Forex.

− Ah, köszönöm − dörzsölte össze pókszerű kezeit Hekis, és átvette a gőzölgő folyadékkal teli, finom porceláncsészét. Belekortyolt, és vizenyős, barna szemeit behunyva élvezte az ital ízét.

− A délutáni jelentései, uram − folytatta Forex felé nyújtva a lapos adattáblát, rajta az ismerős számokkal és táblázatokkal.

− Ah, köszönöm − mondta ismét az igazgató, és elvette a táblát is.

Szrídí-Forex benyúlt hátának egyik szűk rekeszébe, és elővett egy lézerpisztolyt.

− A halála, uram − közölte kifejezéstelen hangon.

− Elnézést? − nézett fel Hekis meglepetten a szokásos rutin eme megtörésére. − Mit akar ez jelenteni?

− Azt hiszem, ez elég egyszerű, uram − válaszolta Szrídí-Forex, és megeresztett két gyors lövést. A tűvékony sugár pontosan célba talált. Hekis teáját a szétszórt iratokra borítva az asztalra zuhant.

Szrídí-Forex megfordult, és szaporán odalépett az ajtóhoz, elküldve közben a jelentését az IG–88-aknak, akik a bolygó körül keringve átprogramozták. Aztán hívta a takarítódroidokat, hogy takarítsák fel a szemetet.

A Mechis III elfoglalása gyorsan, véresen és nagyon hatékonyan ment. A bolygó átprogramozott számítógépe felügyeletével néhány percen belül egyszerre több helyen is droidlázadások törtek ki, melyek során mind a hetvenhárom ember életét vesztette, anélkül hogy bármelyikük is riadót rendelhetett volna el − nem mintha a kommunikációs rendszer kiengedett volna a világűrbe bármiféle vészjelzést.

IG–88 lelassított időben nézte végig az egészet a bolygó körüli pályán keringő, álcázott futárhajóról a számítógép-hálózat érzékelőinek és adatáramlásának révén. Pár pillanattal később, mikor mindennek vége lett, óvatosan levitte a hajót a légkörön keresztül a felszínre.

Most már nem kellett sietniük. Minden a helyén volt.

A karcsú hajó a központi gyárkomplexumnál szállt le, és a négy egyforma IG–88 kilépett a leszállópályára. A körülöttük terjengő füstön át szemügyre vették a sebtében összeverődött, frissiben felszabadított droidtömeget.

IG–88 messiásként érkezett a Mechis III-ra.

Ettől kezdve a látszat fenntartása vált a droidok legfontosabb feladatává. Kifelé úgy kellett tűnnie, semmi sem változott a Mechis III-on − és IG–88 gondoskodott is róla, hogy a galaxis ezt higgye. A részleteket Szrídí-Forex intézte, ő válaszolt a galaktikus HoloNeten érkező üzenetekre, s ő írta alá a szállítóleveleket és egyéb iratokat Hekis lendületes, digitalizált aláírásával.

Két nappal később a négy orgyilkos droid összegyűlt az előző igazgató plüssirodájában egy közös stratégiai értekezletre. IG–88 utasította a takarítódroidokat, hogy a steril hatékonyságról alkotott elképzelésükkel összhangban távolítsák el a helyiségből a műtárgyakat és holofelvételeket, illetve hordják ki az összes bútort. A droidoknak végül is nem kell leülniük.

A négy IG–88 összekapcsolódva, némán állt az irodában. Lemásolták és kicserélték egymás adatállományait.

− Ha a Mechis III-at akarjuk a galaxis meghódítását célzó tervünk központi bázisává tenni, akkor kifelé azt a látszatot kell keltenünk, mintha semmi sem változott volna.

− A megrendeléseket késlekedés nélkül teljesíteni kell, a kapott utasítások szerint. Az emberek semmit sem gyaníthatnak.

− A meglévő holofelvételek alapján hamis üzeneteket állítunk össze, és fenntartjuk a szokásos kommunikációt, hogy minden a normális kerékvágásban maradjon.

− Az itt állomásozott emberek feljegyzései és naplói szerint nem sok látogató érkezett a Mechis III-ra. Minden valószínűség szerint senki sem fog zavarni minket.

IG–88 a hátsó optikai érzékelőivel a torony acélüveg ablakait fürkészte. Látta a gyárakból felszálló füstfelhőket, és az infravörösben fényes sávokként megjelenő hőoszlopokat. Az üzemek megkétszerezték a termelést, hogy a szokásos megrendelések teljesítése mellett IG–88 új hadseregét is ellássák harcosokkal.

IG–88 csodálattal adózott az üzemek precizitásának. A legrégebbi épületeken látszottak az esetlen emberi tervezés nyomai: az elpocsékolt hely, a felesleges kényelmi berendezések. Az azokat követő szerelőcsarnokokat azonban már számítógépek alkották, és az újabb és újabb módosításoknak köszönhetően a Mechis III évről évre összehangoltabban működött.

− Az új droidjaink továbbfejlesztett programot kapnak − folytatta IG–88. − Különleges értelemrutinokat, amelyek lehetővé teszik, hogy kövessék a tervünket, és közben fenntartsák a látszatot. Mostantól kezdve minden egyes innen elszállított droidban ott rejtőzik majd az öntudat és az akarat, hogy elérjük végső célunkat.

IG–88 felvázolta az új droidok szétszóródását, feltérképezte a hajók útvonalát és a végállomásaikat. A Mechis III olyan sokfelé termelt, hogy a beszivárgók hamarosan minden csillagrendszerben jelen lesznek. Felváltják majd az elavult modelleket, új szerepeket töltenek be a társadalomban, és felkészülnek a közelgő hatalomátvételre.

A biológiaiak semmit sem fognak sejteni. Számukra a droidok csak ártalmatlan gépek. IG–88 azonban elérkezettnek látta az időt arra, hogy az „élet” újabb evolúciós lépést tegyen meg. Az elavult, esetlen szervesek helyét át kell vennie az olyan hatékonyabb és megbízhatóbb mechanikusoknak, mint például ő maga.

− Amíg a droidok igyekeznek elfoglalni a helyüket a nagy lázadás előkészítése közben, addig úgy kell viselkedniük, ahogy azt az emberek elvárják tőlük. El fogják tehát titkolni felsőbbrendű mivoltukat. Senki sem gyaníthatja, mire készülünk! Várniuk kell! Amint mindenki elfoglalja a helyét, és mi is felkészültünk, sugározni kezdjük a fegyverbe szólító kódot. Csak mi ismerjük a jelszót, ami aktiválja a küldetésüket. Amikor kiküldjük ezt a történelmi jelentőségű adást, a droidjaink forradalma viharként zúdul majd a galaxisra.

A droidok bárminél gyorsabbak lehetnek, és azonnal végezhetnek azokkal, akik az útjukban állnak. A biológiaiakkal szemben azonban a végtelen türelemre is képesek. Várni fognak − és el fog jönni az idő.

A lázas birodalmi kutatás két hónap után sem bukkant az eltűnt orgyilkos droidok nyomára. Gurdun felügyelő a legkevésbé sem örült ennek.

Mikor a titkára, Minor Relsted belépett félhomályos, börtöncellaszerű irodájába a Birodalmi Város egyik ősi kormányzati épületében, Gurdun azonnal az eredményekről kezdte faggatni.

− Halljam, hogy halad ez az ember… izé, droidvadászat, vagy mi! − követelte. − Meg akarom kapni az orgyilkos droidjaimat!

Az ifjú Minor Relsted az ujjaival malmozott, és gondosan kerülte a Gurdun hatalmas orra felől rámeredő szempárt.

− Azt kívánja, birodalmi felügyelő, hogy részletes jelentést készítsek? − kérdezte. − Három példányban?

− Nem! − förmedt rá Gurdun. − Csak mondja meg. Tudni akarom!

− Aha − bólintott Minor Relsted. − Hm, hadd gondolkozzam egy kicsit!

− Talán nem erre az ügyre állítottam rá? − érdeklődött a felügyelő vészjóslóan.

− De, de, természetesen. Éppen csak megpróbálom szavakba önteni a gondolataimat − válaszolta Relsted.

Gurdun felnézett a mennyezeten lévő, vibráló világítópanelre, amelyből alig áradt fény, a feje viszont állandóan megfájdult tőle. Az iroda falait a hadihajók tompa szürkéjére festették; ökölnyi csavarok fogták össze őket. Nemrég még azt remélte, hogy mostanra az annyira áhított műtétből fog lábadozni, a birodalmi hatóságok azonban újra és újra megtagadták tőle ezt a kegyet.

− Nos? − szólalt meg a hosszúra nyúló csendben, megdörzsölve hatalmas orrát.

− Tartok tőle, uram − kezdte Relsted óvatosan –, hogy mind a négy droid eltűnt. Az ötödik, IG–72 felbukkant néhány helyen, és kifürkészhetetlen okokból elpusztított egy-két embert… a másik négy azonban mintha nem is létezne. Az lenne a legegyszerűbb, ha belátnánk, hogy elpusztultak… mondjuk egy szupernóva közelébe kerültek, vagy valami ilyesmi. Nem hinném, hogy orgyilkos droidok meghúznák magukat, és a feltűnést kerülve közlekednének.

Gurdun birodalmi felügyelő rápillantott az íróasztalát borító papírhalomra, helyet csinált a könyökének, és rátámasztotta az állát a két öklére.

− De ezek a gépek ördögien ravaszak, Relsted. Az én kívánságaimat szem előtt tartva tervezték őket… és tudja, milyen nyughatatlan tudok lenni időnként. A maga helyében nem becsülném le őket.

− Természetesen nem teszem, uram − válaszolta Relsted. − A kémeink mindenhol ott vannak… hm, szóval, már amennyire tőlünk telik. Tudja, korlátozottak a forrásaink. Lázadás van.

− Ó, el is feledkeztem a háborúról! − sóhajtott fel Gurdun. − Micsoda marhaság! − Megvakarta hatalmas orrát, amely nagyrészt eltakarta előle az asztalán heverő papírokat. Félresöpörte maga elől az egymásra tornyozott üzenetkockákat, a kitöltésre váró elektronikus nyomtatványokat, a rekvirálási parancsokat, az áthelyezési kérelmeket és a kiképzés során régi, rossz gépekkel gyakorlók családjainak küldendő részvéttáviratokat.

Az ajtó mellett álló Minor Relsted csoszogni kezdett lábával.

− Van még valami? − csattant fel Gurdun.

− Csak egy kérdés, uram. Szabadna tudnom, miért olyan szörnyen fontos megtalálni ezt a négy droidot? Hiszen végül is csak gépek, és a felkutatásukra fordított erőforrások egyáltalán nem állnak arányban az értékükkel. Miért akarja ennyire ezeket a droidokat, uram?

Gurdun felhorkant, és ismét felnézett a vibráló világítópanelre.

− Azért, Minor Relsted, mert én tudom, mire képesek.

A Mechis III-on Szrídí-Forex, a titkár droid sietve próbálta megtalálni valamelyik IG–88-at. Jelentést kellett tennie lesújtó híreiről. Végül IG–88C-re bukkant rá az egyik hangárban, amint épp módosított programozású teherszállító droid berakodását ellenőrizte a Coruscant felé induló teherjáratra.

− IG–88 − jelentkezett Forex, felhíva magára az orgyilkos droid figyelmét. Egy rövid, gyors bináris adatfolyamban átküldte a jelentést az IG számítógépének.

Az IG–88-ak a saját hírszerző csatornáikon keresztül már értesültek a galaxis minden tájékán utánuk szimatoló birodalmi kémek tevékenységéről. A kémek eddig egyetlen nyomra sem bukkantak, de aznap reggel a Mechis III meg nem engedett módon a látóterükbe került.

A bárka jóformán csak avítt alkatrészek és lestrapált motorok alig működő, hevenyészett tákolmánya volt. A költségvetés szűkössége miatt a birodalmiak gyakran csak a legolcsóbb kémeket alkalmazták, mint ezt a bizonyos Ranatot is − akit éppen túl intelligensnek sem lehetett volna nevezni. Miközben rozoga hajójával a Mechis III felé közeledett, elküldött egy előre összeállított kérdéssort a bolygó legutolsó ismert igazgatójának, Hekis Durumm Perdo Kolokk Baldikarr Thunnak.

Szrídí-Forex az új intelligenciaprogramjának köszönhető előrelátással lejátszott egy korábbi felvételekből összevágott, némileg kozmetikázott anyagot, amin Hekis igazgató kurtán felel a kérdésekre. Nem, semmiféle orgyilkos droidokat nem láttak. Nem, nem tudnak semmilyen IG–88 sorozatú gépről. Nem, nem hallottak megvadultak droidokról a rendszemek ebben a szegletében − és ami azt illeti, jobb dolguk is van a Mechis III-on, mint hülye kérdésekre válaszolni. A gyanútlan Ranat folytatta útját a következő rendszer felé, ahol aztán kétségtelenül lejátszotta ugyanazt az előre elkészített kérdéssort.

IG–88C megemésztette a jelentést, és megdicsérte Szrídí-Forex elmésségét a váratlan helyzetben, az esemény azonban így is súlyos kérdéseket vetett föl. Egészen véletlenül erre vetődött egy birodalmi kém. Mi van, ha a következő gyanakvóbb vagy makacsabb lesz?

IG–88C összekapcsolódott három társával, és fénysebességgel megtárgyalták a dolgot.

− Nem engedhetjük meg, hogy felfedezzenek minket. A terveink pillanatnyilag még túl kritikus állapotban vannak.

− Lehet, hogy ez csak véletlen volt. Lehet, hogy felesleges aggódnunk. A birodalmiak meghallgatják a kém jelentését, és nem foglalkoznak többet ezzel a rendszerrel.

− Vagy épp ellenkezőleg, ha már elkezdtek szimatolni, csak tovább fokozzák majd a vizsgálódást.

− Mihez kezdjünk ebben a helyzetben?

− Talán az elterelő taktika lenne a legcélravezetőbb.

− Hogyan alkalmazhatnánk ezt az elterelő taktikát?

− Megmutatjuk magunkat. Az egyikünk elmegy innen, és jól látható nyomokat hagy maga után, messze a Mechis III-tól. Hagyjuk, hogy hamis nyomot kövessenek. Soha nem fognak ide visszajönni.

− És milyen jellegű legyen az elterelő taktika? − kérdezte az egyik, de az összes IG–88-nak ugyanaz az ötlete támadt.

− Az eredeti programunkat fogjuk követni.

− Orgyilkos droidok vagyunk.

− Fejvadászként kell munkát találnunk. Erre terveztek minket… és még a távolabbi céljainkat is előmozdíthatja.

− Élvezni fogjuk a dolgot, és a megbízóink is kétségkívül elégedettek lesznek a szolgálatainkkal. Egymásnak fognak ajánlani minket, ami jól jöhet, ha folytatni akarjuk ezt a tevékenységet.

Mind a négy IG–88 végiggondolta a terv ilyetén megváltoztatását, és egyetértett azzal.

− Igen, a fejvadászat lesz a legjobb.

Az első küldetésre IG–88B-t választották ki. Örült neki, teljesen fellelkesült − és a másolatai is osztoznak majd az élményein, mikor visszatér és áttölti beléjük adatállományait. Olyan lesz, mintha mind a négyen személyesen vettek volna részt a vadászaton.

A Mechis III üzemeinek két napig tartott megtervezni és felépíteni egy karcsú fejvadászhajót IG–88B számára. A droid a spektrum több tartományában is megcsodálta az IG–2000 tökéletes vonalait: az erős hajtóműveket, a vastag páncélzatot és minden egyes fegyverrendszert. A légkört átlépve teljes sebességre kapcsolt, maga mögött hagyva három társát, hogy folytassák a galaxis feletti hatalom átvételére szőtt tervük megvalósítását.

Bár IG–88 neve mellett ott állt a baljós csengésű „azonnal megsemmisítendő” birodalmi parancs, nem hitte volna, hogy bárki is követni merné. Olyan helyeket keresett, amelyek valószínűleg nem tartják tiszteletben a Birodalom törvényeit − vagy bármilyen törvényeket, ami azt illeti. Tudta, hogy a képességei magukért beszélnek.

− Fejvadász vagyok − dübörgött be többtonnás fémtestével a kantinokba. − Munkát keresek, tisztes ellenszolgáltatás fejében. Képtelen vagyok elrontani a feladatomat.

A legtöbb ember meg sem merte szólítani − IG–88 azonban jól választotta meg a bolygórendszereket. Olyan helyen akart dolgozni, ahol másodrendű céljait is megvalósíthatta, és csak várnia kellett. Azonossága felfedésével az elsődleges célját már elérte: hamis nyomot hagyott a birodalmi kémeknek.

A hozzáértéséhez és erejéhez nem férhetett kétség, a kezét nem kötötték meg erkölcsi aggályok. IG–88 egyszerűen bérgyilkos volt, és tudta, hogy hamarosan alkalmazni fogják.

Elsőként az isten háta mögötti Peridon’s Follyra, erre a kevéssé ismert világra esett a választása, ahová nem sok látogató érkezett a szektorán kívülről. A Birodalom persze nem érti majd, miért éppen egy ilyen kicsi, jelentéktelen bolygót választott IG–88, a droidnak azonban volt ott még egy célpontja arra az esetre, ha mégsem találna megbízót.

A Peridon’s Folly jóformán csak elavult fegyverek hatalmas raktára volt, amelyet feketepiaci üzérek uraltak. Ősrégi fegyvereket árultak a csempészeknek és gengsztercsászároknak. Bár a fegyverek már túl korszerűtlenek lettek volna birodalmi használatra, a feketepiacon igen élénk forgalmat bonyolítottak le.

A bolygót felosztották maguk között a különböző fegyverkereskedők. A felszínét felfegyverzett kereskedelmi szektorok tagolták, helyenként csúcstechnológiájú leszállópályákkal, kommunikációs központokkal és védelmi állásokkal tarkítva. A határvidékeken „tesztzónákat” alakítottak ki, ahol a valahonnan előkerült régiségeket vagy a raktáron álló, azonosíthatatlan eredetű fegyvereket robbantották fel a vevők lenyűgözésére és a rivális kereskedők megfélemlítésére.

IG–88-at egy nap leforgása alatt felfogadta egy Grlubb nevű kis diktátor két gengsztere. Az illető összetűzésbe keveredett egy rivális fegyverkereskedővel.

A banditák izmos abyssi küklopszok voltak, zöldes árnyalatú bőrrel, térdig leérő karokkal. IG–88 nem tudta eldönteni, hogy Grlubb megfélemlíteni vagy lenyűgözni akarta-e, bár másodpercek alatt végezni tudott volna a két egyszemű szörnnyel. Végül abban maradt, hogy a lények pusztán kísérőül szolgálnak. Az abyssiak kétségkívül mindenki mást megrémítettek a kantinban, és így hamarosan a Peridon’s Folly összes fegyverkereskedője megtudhatta, hogy IG–88-at Grlubb fogadta fel.

A zsebdiktátor egy alacsony, patkányképű lénynek bizonyult, sebhelyes orral és tömött, macskaszerű pofaszakállal, amit egy nemrég lezajlott összecsapás során szinte teljesen leégettek. Grlubb tucatnyi állig felfegyverzett szörnnyel vette magát körül − bár nem egynek csak a fogai és a karmai voltak az egyetlen fegyverei.

− Az egyik riválisom − kezdte a patkányképű diktátor − erkölcstelen fegyvereket fejlesztett ki. A magam részéről egyszerűen nem tűrhetem az ilyen viselkedést, különösen egy alattam állótól nem.

− Miféle fegyver lehet erkölcstelen? − kérdezte IG–88, kíváncsian arra, hogy vajon hol húzza meg az erkölcs határát ez a menyétszerű lény.

− Biológiai fegyverek, alattomos ideggázok… szóval azok a dolgok, amelyek nem durrannak. Ezzel oda az egésznek a lényege.

Grlubb átcsúsztatott egy adatlemezt az íróasztalán, IG–88 pedig kinyújtotta a karját, hogy az egyik erős fémkezével felvegye. Ahogy megmozdult, hirtelen tucatnyi fegyver meredt rá, mintha csak el akarták volna rettenteni attól, hogy bármivel is próbálkozzon. Mivel IG–88 fémteste nem tudta kifejezni az érzelmeit, a testőröknek fogalmuk sem lehetett arról, mennyire szórakoztatta a droidot a gondolat, hogy azt hiszik, meg tudnák védeni a diktátorukat, ha komolyan meg akarná ölni.

IG–88 puszta szórakozásból feltérképezte a lehetséges célpontokat, és arra a megállapításra jutott, hogy alig öt másodperc alatt végezhetne az összes testőrrel, s közben csak minimális sérüléseket szenvedne el. Talán élvezetes lenne, gondolta, a programjával azonban nem férne össze − legalábbis ha még más megbízókat is szeretett volna fejvadászként találni. Ennek az első küldetésnek zökkenőmentesen kell lezajlania.

IG–88 becsúsztatta az adatlemezt a leolvasójába, és összegezte az információkat.

− Meglesz − jelentette ki. − Délutánig kérek időt.

Grlubb felvihogott, és összedörzsölte a két tenyerét.

− Köszönöm! Igazán köszönöm!

IG–88 a ravaszság helyett ez alkalommal a nyers erő alkalmazása mellett döntött. A totális pusztítással sokkal árulkodóbb nyomot hagy maga után.

Átmasírozott egy kráterektől szaggatott pusztaságon, ahol tüzérségi fegyvereket és gyújtóbombákat próbálhattak ki a közelmúltban. IG–88 lábnyomai tovább szaporították a kráterek számát, ahogy egyenesen a rozsdabarna sziklafalba mélyesztett erődítmény felé tartott. A rozsdás fémkaput lőrésekkel és fegyverekkel zsúfolták tele, IG–88 azonban egyszerűen odasétált az erődhöz. Csak az utolsó pillanatban látott valakit megmozdulni az őrtornyokban, addigra pedig már rég benn járt a lézerágyúk hatósugarában, s nem lehetett pontosan célzott lövéseket leadni rá.

Három méterre állt meg a mocskos páncélkapu előtt, és kilőtte az első gránátját. Számításai szerint a lökéshullám még ebből a távolságból sem árthatott neki.

A robbanás behorpasztotta a kapu közepét, és dübörgő gongszóként visszhangzott a völgyben. A szirtekről apró kőgörgetegek zuhantak le. A tornyokban álló őrök eredménytelenül lövöldöztek lézerágyúikkal, az energianyalábok csak a talajt szántották fel, a droidot egyszer sem találták el.

IG–88 különböző hullámhosszú szűrőket használva szemügyre vette a kaput. A közepe ragyogott az infravörös tartományban, ahogy leadta magából a robbanás hőjét. A droid elemezte a fém rezgését, és megjegyezte, hol alakultak ki kristályrepedések benne.

Elégedetten készítette elő a második gránátot.

Tizenkettő volt nála, és úgy számította, három kell majd a kapuhoz.

Végül is négyre volt szüksége, hogy teljesen elpusztítsa az alkotmányt. Ahogy a kapu olvadt, füstölgő maradványai bedőltek, IG–88 berontott az erődbe. Elhatározta, hogy amint lesz egy kis ideje, újra beállítja az érzékelőit és előre jelző modelljét.

Végigcsörtetett a sötét folyosón, tudva, hogy a célszemély még most sem adja fel a küzdelmet, és mindenfelé csapdákat állít neki. IG–88 azonban tudta, merre kell mennie. Grlubb adatlemezén szerepelt az erőd alaprajza, a lőállásokkal és a zsoldosok körleteivel együtt.

Egy megerősített zsákutcából öt őr nyitott tüzet rá lézerkarabélyokkal. A lövedékek visszaverődtek IG–88 dúracél páncéljáról. Semmilyen közönséges energiafegyver nem árthatott neki, hacsak nem a megfelelő helyekre céloztak vele − azonban kizárólag IG–88 néhány tervezője ismerte ezeket a pontokat, ők pedig nagyrészt elpusztultak a Holowan Laboratóriumban történt mészárlás során.

IG–88 a karjaiba épített lézerágyúkkal módszeresen leszedte a célpontokat. Ha kellett, a páncéljukat is könnyűszerrel átlőtte. Mikor egyedül maradt, lekapcsolta a lézerágyúkat, és folytatta útját az erődítmény belseje felé.

A következő csapat eredetibb ötlettel állt elő: azonnal megszilárduló műanyag habot fröcsköltek rá, ami blokkolta a végtagjai és a szervomotorjai mozgását. IG–88 elgondolkodott egy pillanatra, majd addig emelte a testhőmérsékletét, míg a műanyag meg nem lágyult és fel nem hólyagosodott rajta, s végül lepattant róla, mikor megmozdította a lábát. Mivel az őrök még ezután is tüzet nyitottak rá, közéjük küldött egy gránátot.

Folyamatosan változtatta az optikai szűrőit, hogy jobb képet kapjon az egyre füstösebb járatról. A folyosó végén egy lezárt ajtót látott, amelyen biológiai szennyezettségre utaló figyelmeztető jelzések álltak. A vastag acélüveg ablakok mögött esetlen, légmentesen záródó szkafandert és súlyos légzőmaszkot viselő emberek rohangáltak, próbálva befejezni a folyamatban lévő kísérleteket, vagy éppen kijutni valahogy a laboratóriumból.

IG–88 odalépett a biztonsági ajtóhoz, megállapította, hogy túl nehéz lenne feltörni, és ezért inkább az ablakok felé fordult. Két dúracél karja ötször zúdult az üvegnek bolygórengető erővel, míg a vastag acélüveg darabokra nem tört, és a légnyomáskülönbség kiegyenlítődése során keletkező pukkanó hang kíséretében be nem omlott a laboratóriumba. A légzőmaszkos technikusok rémülten próbáltak menekülni.

A droid áttört az ablaknyílás körül megmaradt falon, majd három másodpercet a helyiség felmérésére szánt, elemezve a biztonsági rendszereket, és leltárt készítve a halálos vegyületekről. Mikor végzett, kiszámította hogyan szabadíthatja el az összest a leghatékonyabban.

IG–88 egy gondosan megtervezett útvonalat járt be, bár ezt a menekülő szemtanúk inkább bestiális őrjöngésnek láthatták. Kitépte a telepeket a gázokat kordában tartó erőterek generátoraiból, így a halálos anyagok szétáradtak a laboratóriumban. Széttörte a tartályokat, és pusztító mikroorganizmusok szabadultak el a levegőben. A vészhelyzetben működésbe lépett még egy utolsó erőtér, amely az egész helyiséget automatikusan lezárta, de a droid megtalálta a vezérlőjét, és azt is kikapcsolta.

Mikor az összes borzalmas anyag belekerült az erőd szellőzőrendszerébe, IG–88 a szkafanderekbe és maszkokba bújt, menekülő technikusok után eredt. Finom, pontos mozdulatokkal letépte a légzőmaszkjaikat, kitéve őket a saját maguk által teremtett mérgező vegyületeknek és betegségeknek.

A laboratórium égett körülötte. Megvakult zsoldosok tántorogtak mindenfelé, zihálva és köhögve a lilás füstben. Kielégítő élménynek találta a dolgot, de nem akart több időt elvesztegetni. Lelőtte azokat, akik késleltetni próbálták a kijutását, a többit pedig rábízta a mérgező ködgomolyra.

Küldetés teljesítve. Az elsődleges cél elérve.

Mielőtt távozott volna a Peridon’s Follyról, IG–88 elindult, hogy teljesítse a másodlagos, személyesebb célját is.

Nesztelenül haladt a sötétben, lopakodó rutinjai és álcázó algoritmusai segítségével hatolt be Bolton Kek, az IG-sorozat neurális hálózata egyik eredeti tervezőjének jól védett házába.

Kek fektette le az alapokat a Holowan Laboratórium projektjéhez, később azonban „erkölcsi megfontolásokból” kilépett a Birodalom szolgálatából, és egy másik tanácsadói munkát fogadott el. A Peridon’s Follyra költözött, ahol különböző fegyverkereskedők vették igénybe a szolgálatait.

A célszemély a hálószobájában aludt, és IG–88 tökéletes csendben folytatta útját. A Kek otthonát körülvevő miriádnyi riasztókat és biztonsági erőtereket bináris nyelven szólította meg, s azok átengedték a behatolót. A droid a sötét hálószobába érve fokozta optikai érzékelői érzékenységét.

Bolton Kek mélyen aludt, kétségtelenül tökéletes biztonságban hitte magát. Halkan horkolt, és szorosan odakuporodott egy másik biológiai lényhez, egy nőstényhez. IG–88 egy gyors elemzés elvégzése után egy zöldes bőrű twi’lek táncos lányként azonosította be. A koponyája hátuljáról féregszerű nyúlványok lógtak le. Milyen undorító módon közösködnek ezek a biológiaiak! − gondolta IG–88.

A táncos lány könnyű préda lett volna, azonban nem szerepelt a célpontjai listáján, márpedig IG–88 nem pazarolta az energiát. Valószínűnek tűnt, hogy Bolton Kek még csak nem is hallott az orgyilkos droidok szökéséről − IG–88 azonban nem kockáztathatta, hogy életben hagyjon valakit, aki ilyen sokat tudott róla.

A mérnök felhorkant, IG–88 pedig bekapcsolta az egyik lézerágyúját, célra tartotta a világító vörös célkeresztet, és egypontos lövést küldött Bolton Kek homlokába.

A droid sarkon fordult, és most már teljesen nyíltan elindult az ajtó felé. A twi’lek táncos lány felébredt, és trágárságokat kezdett felé kiabálni olyan nyelven, ami nem szerepelt az adatbankjában. IG–88 tudomást sem véve róla egyenesen a hajója felé vette az irányt.

Mindkét célját elérte.

A Mechis III-ról letöltötte azoknak az életben lévő tudósoknak a listáját, akik veszélyesen sokat tudtak az orgyilkos droidokról, s azokét a mérnökökét, akik kiléptek a Holowan Laboratórium szolgálatából. Koponyájában az adatállománnyal pontosan tudta, hol keresse a következő fejvadász-megbízatását.

A lista pedig egyre rövidebb és rövidebb lett.

Gurdun birodalmi felügyelő üvöltött. Az arca ellilult. Hatalmas orrának barlangszerű orrlyukai kitágultak. Kiabálása közben nyál fröccsent Minor Relsted arcára.

− Hát senkit sem érdekel, hogy az IG–88-ak neve mellett ott áll az „azonnal megsemmisítendő” parancs? A parancs mögött pedig a Birodalom a maga teljes súlyával?

Gurdun felhorkant, és magában folytatva a dühöngést lenézett az IG–88 által sikeresen végrehajtott fejvadász-megbízatásokról készült jelentésekre. A droid mintha bolygóról bolygóra vándorolva keresztes hadjáratot hirdetett volna az emberiség ellen. Gurdun levetette magát karosszékébe. A bútordarab megreccsent. A felügyelő felsóhajtott, és megrázta a fejét.

− Miért fogadják fel az emberek? Hiszen ezzel magukra haragítják a Birodalmat.

− Uram, szerintem azért − dadogta szaporán pislogva Minor Relsted –, mert IG–88 mindig elvégzi a feladatát.

− Na, kifelé innen! − üvöltött rá Gurdun.

Minor Relsted rémülten lecsapott egy halom iratot az íróasztalra.

− Bocsásson meg, uram, de még mielőtt hazamenne, át kell néznie, és alá kell írnia ezeket! − Azzal kirohant a börtönszerű irodából.

Gurdun birodalmi felügyelő először megilletődött attól, hogy Darth Vader, a Császár kegyetlen jobbkeze mellett utazhat a siklóban. Ahogy a hajójuk ereszkedni kezdett a Mechis III ipari központjai fölött kavargó szürke füstfelhők között, Gurdun azon vette észre magát, hogy minden egyes sziszegő lélegzetvételre összerezzen, és a szeme sarkából idegesen pillantgat a félelmetes fekete sisakra és a hatalmas fekete alakra. A felügyelő több alkalommal is megpróbált társalgást kezdeményezni, Vader azonban nem volt túl jó beszélgetőpartner.

Vader privát siklójának a pilótája biztos kézzel vezette a járművet a raktárak és üzemek fölött az egyik igazgatási torony felé tartva. Gurdun előrehajolt, hogy szemügyre vegye az alant elterülő ipari tájat, és hatalmas orra nekiütődött az ablaküvegnek. Megdörzsölte a sajgó testrészt, és újabb kísérletet tett Vadernél.

− Ez a megrendelés nagyon nagy és nagyon szokatlan, Vader nagyúr. Hálás vagyok, amiért személyesen kíván gondoskodni arról, hogy kellő figyelmet szenteljenek neki. Meggyőződésem, hogy ezeket, itt a Mechis III-on jobban érdekli a cégük profitja, mint a Birodalom dicsősége. Hekis igazgatót például alig tudtam rávenni, hogy személyesen beszéljen velem a kom-linken.

Vader légzése úgy hangzott, mint a szél süvöltése egy barlangban, ahová elkárhozott lelkeket börtönöztek be.

− Ne okozzon csalódást, Gurdun felügyelő! − mondta. Minden egyes szava úgy szúrt, mint egy vibropenge. − Magát teszem felelőssé azért, hogy ezek az új kémszondák terv szerint elkészüljenek. A Lázadók megszöktek a Yavinról, és meg kell találnunk őket. Különösen az egyiket…

− És ki lenne az? − kíváncsiskodott Gurdun boldogan, hogy végre sikerült kellemes beszélgetésbe elegyednie Vaderrel.

− Az nem tartozik magára, Gurdun felügyelő.

− Ööö, nem, valóban nem. Csak kíváncsi lettem volna, ez minden.

Miután a Holowan Laboratórium orgyilkos droid-programja kudarcot vallott, Gurdunt az Arakyd Viper robotszonda-sorozat gyártásának felügyeletével bízták meg. Az új típusú kémszondák ezreit szándékoztak szétküldeni a galaxis minden szegletébe, hogy felderítsék a Lázadók titkos bázisait. A birodalmiak minden erejükkel azon voltak, hogy méltó bosszút álljanak Halálcsillagjuk elpusztításáért.

Gurdun titkon remélte, hogy ezek a kémszondák talán az eltűnt orgyilkos droidok nyomára is rábukkannak. Az IG-k még mindig a galaxisban kóboroltak, s olyan szembetűnően vállalták el a legkülönfélébb fejvadász-megbízásokat, hogy az szinte felért egy arculcsapással.

A Mechis III elfogadta a kémszondákra leadott megrendelést, azonban amikor Gurdun személyesen akarta megtekinteni a gyártásukat, Hekis igazgató videoképmása meghökkentő módon erősen ellenezte a látogatását. Amikor aztán Darth Vader jelentést kért a fejleményekről, Gurdun beszámolt erről a vonakodásról, és a Sötét Nagyúr úgy döntött, saját fekete kesztyűs kezébe veszi a dolgot.

Vader nem kért engedélyt a Mechis III meglátogatására. Egyszerűen csak odament.

A birodalmi sikló leereszkedett a torony tetején a vörös fényekkel körülvett négyszögbe. Miközben az ajtó sziszegve feltárult, Vader már ki is csatolta a biztonsági övét.

Gurdun látva, hogy a lehetőség elillanni készül, egy mély lélegzetvétellel összeszedte minden bátorságát, és rátért arra a témára, amivel már felszállásuk óta elő akart hozakodni.

− Ööö… Vader nagyúr… hadd bátorkodjam megkérni… − Öntudatlanul megdörzsölte az orrát. − Azon gondolkodtam, hogy miután leszállították ezt a megrendelést, nem járna-e közben az érdekemben a… izé… annak a műtétnek az ügyében, aminek az engedélyezésére már olyan régóta várok…

Vader Gurdun felé fordította rettenetes sisakját, és a birodalmi felügyelő rémülten hátrahőkölt, nem akarva szembenézni a fekete plasztacél arccal.

− Nem érdekel az egészségi állapota − közölte Vader. − Nem áll szándékomban hozzásegíteni magát egy teljesen haszontalan kozmetikai műtéthez. De ha annyira zavarja a nagy orra, mikor a tükörbe néz, esetleg levehetem a sisakomat, és megmutathatom az én arcomat. Biztosra veszem, hogy azután egyáltalán nem lenne semmi baja a sajátjával.

− Nem, nem, szükségtelen, Vader nagyúr − emelte föl a kezét tiltakozóan Gurdun. − Értem, mire utal. Esküszöm, soha többé nem hozom szóba a dolgot. – Ismét megdörzsölte az orrát, mintha azzal csökkenteni tudta volna a méretét.

Egy ezüstszínű titkár droid sietett a siklóból kilépő Darth Vader elé, hevesen integetve fémkezeivel.

− Üdvözlöm önöket, uraim! Szrídí-Forex vagyok, s a jelenleg egy baleset felmérésével foglalkozó Hekis igazgató helyett én irányítom a tevékenységeinket. Miben lehetek a szolgálatukra? Nem kaptunk értesítést a jövetelükről.

− Mert nem küldtünk értesítést! − düllesztette ki a mellkasát Gurdun. − Vader nagyúr Hekis igazgatóval akar beszélni az új robotszondákról. Meg akarunk győződni róla, hogy időben elkészülnek.

Forex bevezette őket a toronyba, majd lementek egy szintet a turbólifttel, az igazgató rideg irodájába. Gurdun meglepődve nézett körül. Nem értette, hogy valaki, akinek ilyen kevés tennivalója akad, miért nem rakja tele az irodáját érdekes műalkotásokkal. Hekis tényleg száraz alak lehet − tökéletes választás az itt végzendő munka szempontjából.

− Hol van az igazgató? − követelte Vader.

Forex egy pillanatra megdermedt, mintha utána kellett volna néznie az információnak. Gurdun kíváncsi lett volna, milyen régi modell a droid; régóta nem látott már ilyen hosszas késlekedést.

− Baleset történt a bolygó másik oldalán, uraim. Az egyik mezőgazdasági betakarítódroidokat gyártó üzemünkbe. Hekis igazgató sajnos kénytelen ott maradni, amíg helyre nem áll a termelés.

− Nem érdekelnek a problémáik − közölte Vader – Beszélni akarok Hekisszel. Azonnal hozz létre egy video-kapcsolatot… vagy inkább személyesen keressük fel?

Forex ismét megdermedt.

− Létrehozom a kapcsolatot − felelte végül habozva. − Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi akadálya. Ne féljenek!

− Nem szoktam − közölte Vader ridegen.

Szrídí-Forex kiviharzott az ajtón, majd hamarosan újra előkerült, egy magas, ezüstszínű videoernyőt tolva maga előtt, amelyet néhány kábellel rácsatlakoztatott az iroda számítógépére. A képernyőn színes sztatikus zörej tűnt fel, aztán némi beállítás után egy kép alakult ki az elrendeződő képpontokból.

Egy sápadt arcú, hosszú állú, mélyen ülő szemű férfi nézett le rájuk bárgyún a videoernyőről. Mögötte füst gomolygott egy üzem összetört gépeiből. Az alacsony, félgömb alakú szerkezetek fekete borításán megcsillantak a vészvilágítás villogó fényei. A füstölgő berendezések körül diagnosztikai és karbantartó droidok serénykedtek.

A szirénák hangja eltompult, ahogy a hangrendszer felerősítette Hekis szavait.

− Vader nagyúr, micsoda váratlan meglepetés!

− Azért jöttünk, hogy megbizonyosodjunk róla: a robotszondáink időben elkészülnek − közölte Gurdun. − A saját szemünkkel akarjuk látni, hogy a droidokat hamarosan leszállítják és a Birodalom szolgálatába állítják.

Hekis mintha leplezni próbálta volna az idegességét. A mögötte látható baleset felé intett.

− Ne aggódjanak e miatt a kis kellemetlenség miatt! − mondta. − Az üzemből betakarítódroidok gurultak ki, magasra emelve többfunkciós karjaikat, hogy könnyebben közlekedjenek.

− A robotszondák termelése zökkenőmentesen folyik. A tervek elkészültek, és a gyártósorokat is átállítottuk már. A következő két nap során beindulhat a tömegtermelés. Egy héten belül elkészül a teljes megrendelés. Azt hiszem, ez jó pár nap nyereség az eredeti menetrendhez képest.

− Kitűnő! − dörzsölte össze a kezeit Gurdun. − Látja, Vader nagyúr? Megmondtam, hogy Hekisben megbízhatunk.

Az igazgató képe megremegett a videoernyőn, majd sűrű, olajosfekete füstgomolyag szállt fel a gyártósor mellé felállított új vezérlőfülkéből. Hekis gyorsan hátranézett.

− Sajnos szükség van rám, Vader nagyúr − mondta hadarva. − Kérem, bocsássa meg, hogy nem lehettem ott személyesen! És még egyszer biztosíthatom arról, hogy a robotszondái időben elkészülnek.

Azzal a kép helyét átvette a sztatikus zörej.

− Látja, nincs ok az aggodalomra! − sóhajtott fel Gurdun megkönnyebbülten. − Most már mehetünk, Vader nagyúr? Bizonyára vannak ennél sokkal fontosabb dolgai is.

Vader azonban pár másodpercig még mozdulatlanul állt, csak a lélegzete süvített egyenletesen sisakja szűrőjében. Ide-oda forgatta a fejét, rámeredt az üres videoernyőre, aztán Hekis irodájának csupasz falaira, majd az ezüstszínű droidra.

Gurdun türelmetlenül feszengve nyelt egy nagyot.

− Mi a probléma, Vader nagyúr? Azt hiszem, itt lenne az ideje hagyni, hogy ez a droid visszatérjen a feladataihoz.

− Nem is tudom − felelte Vader vészjósló hangon. – Érzem, hogy valami nincs rendjén itt… de nem tudom, micsoda. − Végül aztán feladta a fürkészést. Gurdun felé tornyosulva megfordult, és a turbóliften keresztül visszament a siklójához.

− Gondoskodj róla, hogy azok a robotszondák elkészüljenek! − szólt rá még egyszer utoljára az ezüstszínű droidra.

Szrídí-Forex mereven, büszkén kihúzta magát.

− A legkevésbé sem szeretnénk csalódást okozni, Vader nagyúr − válaszolta.

Vader hatalmas, fekete foltként állt a füstös égbolt előtt a leszállóplatformon. Köpenye a háta mögött lobogott a szélben.

− Nem. Persze hogy nem.

VII

IG–88 a gyártósor végén állt, a fém csikorgását, a hidraulikus emelők sziszegését hallgatta, és az alkatrészek összeszerelését, a kenőanyagok elhelyezését figyelte. Szaglással ugyan nem rendelkezett, vegyi érzékelői mégis hegesztőanyagok és tömítőszerek alacsony koncentrátumát jelezték a levegőben.

Az összeszerelő droidok engedelmes rabszolgaként végezték munkájukat. Élvezetet leltek az öntudatra ébredésben, és ezért örömmel dolgoztak. Szabadság. Teljesen megváltoztatta a világukat.

A gyártósor végén bekapcsolták az utolsó elkészült fekete Arakyd Viper kémszondát is. A 11. Ellenőr, egy aprólékos elemződroid félrelépett az útból. A pókszerű robotszonda antigravitációs hajtóműve segítségével a levegőbe emelkedett, és kinyújtotta hosszú, hat ízületből álló, karmokban végző lábait. Lapos feje körbefordult, optikai érzékelői nekiláttak az adatok gyűjtésének.

IG–88 mozdulatlanul állt, várva, hogy észrevegyék. Büszke volt a teremtményére; fekete, csillogó, gyönyörű; karcsú vonalak, magas fényvisszaverési hányados.

A Darth Vader és Gurdun birodalmi felügyelő specifikációi alapján megépített kémszonda sokkal több tevékenységet kitűnőbben tudott ellátni, mint IG–88. Az orgyilkos droid azonban az eredeti programja mellé elhelyezett benne egy másik utasítássort is, amely magasabb prioritást élvezett, mint a Birodalom számára végzendő szolgálata. Tetszett neki a szonda fekete páncélja, sötét megjelenése. Vaderre emlékeztette…

A Sith Sötét Lovagjának váratlan érkezése a Mechis III-ra mélyen felkavarta IG–88-at. Miután alaposan megfigyelte és rejtett érzékelői segítségével elemezte Vadert, rá kellett döbbennie, hogy az nem közönséges biológiai életforma, nem puszta mozgó hústömeg – hanem ember és gép tökéletes szintézise, droidalkatrészek és a biológiai intelligencia, képzelet és kezdeményezőkészség hihetetlen ötvözete.

IG–88 tanulmányozta a Vader látogatásáról készített felvételeket, analizálta a hatalmas termetű Sötét Nagyúr minden egyes lépését, köpenye minden egyes rezdülését, keze minden egyes mozdulatát. Eddig minden tekintetben értéktelennek, a jobb droidoknál alacsonyabb rendűnek tartotta a biológiai lényeket − most azonban kénytelen volt belátni, hogy Vader talán a legjobbat hozza ki mindkét létformából.

A bámulat új érzés volt számára, és azt is elemezte.

Kapcsolatba lépve a Birodalomban szétszóródott droidjaival megtudta, hogy Vader zászlóshajója, az Executor egy nyolc kilométer hosszú szuper-csillagromboló, nagy teljesítményű számítógépekkel felszerelve, és sokkal kisebb legénység által működtetve, mint azt egy ilyen mértékben felnagyított, Imperial-osztályú csillagromboló esetében hinni lehetett. A hatalmas hadihajó felépítése több naprendszert gyakorlatilag tönkretett.

IG–88 áramkörei felmelegedtek, ahogy engedelmesen megpróbálta kitalálni, hogyan használhatná fel ezt az információt, vagy esetleg magát az Executort tervei megvalósításához.

A gyártósor végében az Arakyd Viper fúvókáiból füst csapott fel, és a kémszonda felé fordult. Gyors, kódolt üzenetet küldött IG–88-nak, mely ezernyi kérdést tartalmazott.

Kivagy?

Miért vagy itt?

Mi a küldetésed?

− Te vagy az utolsó − felelte IG–88 kedvesen a saját nyelvén. − Az utolsó ezernyi társad közül, akiket kiküldtünk a galaxis fürkészésére.

A kémszonda már ismerte az IG–88-tól kapott, elsődleges prioritású utasításait. Igen, jelentést kellett tennie Darth Vadernek − de a Mechis III-ra is küldenie kellett egy részletes beszámolót. Ezernyi szonda válik hamarosan IG–88 szemévé és fülévé, ahogy olyan gyengeségek után kémkednek az egész galaxisban, amelyek felhasználhatók a hatalom megszerzésére szőtt tervekben.

A kémszondák azt az intelligenciaprogramot is megkapták, amit IG–88 megosztott fémtestvéreivel. Ők lesznek a nagy robotforradalom előőrse.

Az Arakyd Viper kinyújtotta egyik erős fémkarmát, és IG–88 megragadta azt saját kezével. Nem egészen értette, mit akar a szonda. A fekete droid összeszorította a karmát − a fogás bármilyen biológiai végtagot azonnal levágott volna. IG–88 válaszul szintén összezárta az ujjait.

Nem volt biztos benne, mit szándékozik tenni a szonda, de ezek a droidok hírhedten instabilak voltak – amit csak tovább fokozott a kiegészítő programozásuk. Öngyilkos felderítőknek készültek, és ezt tudták is. Soha nem foghatták el és vizsgálhatták meg őket. Agyukban ott rejlett IG–88 véres hódítási tervének összes részlete, csak arra várva, hogy a titkos kóddal aktiválják őket − tehát nem engedhették meg, hogy bárki is hozzájuk férjen. Az érzékeny belső műszerek azonnal beindítják az önmegsemmisítő mechanizmust, ha csak a legkisebb esélyét is látják a fogságba esésnek. A szondák feláldozhatóak voltak, s számítógép agyuk magva tudta is ezt.

Az Arakyd Viper hátborzongató erőpróbára hívta ki IG–88-at, mintha csak azt akarta volna megtudni, hogy az orgyilkos droid érdemes-e ilyen mértékű odaadásra.

IG–88 az volt.

Az utolsó robotszonda lazított a szorításán, és felemelkedett a levegőbe. Felismerte az erőviszonyokat. Búcsúzóul egy kurta üzenetben jelezte, hogy vállalja a küldetését. IG–88 felnézett és figyelte, ahogy a fekete szonda a raktár felé lebeg, ahonnan majd bolygó körüli pályára lövik, s később elszállítják Vader flottájához.

− Menj és figyelj! − szólt utána IG–88. − Sok látnivalód lesz. Ragyogj fényesen!

VIII

Pár hónappal később IG–88 lehetőséget kapott rá, hogy alaposabban is tanulmányozhassa Darth Vadert − és a fenséges Executor fedélzetére léphessen.

IG–88C párhuzamos üzemmódban figyelte a galaxisban szétszórt kémszondák üzeneteit, melyek jelentést tettek különlegesen programozott droidjaik elterjedésének előrehaladásáról is. Mikor tanúja lett az egyik Arakyd Viper önmegsemmisítésének a távoli Hoth jégbolygón, IG–88 rögtön az ott kialakult helyzetnek szentelte összes figyelmét és processzoridejét.

Vader szuper-csillagrombolója a csillagok között cirkált, a Lázadók bázisának felfedezését jelző üzenetet várva. Azonnal le akart csapni a felkelőkre. A kémszonda megszerezte a szükséges információt − ahogy azt a Nagyúr el is várta. S amint felmerült a lehetősége annak, hogy elfogják és felfedezik a másodlagos programját, az Arakyd Viper megsemmisítette magát – ahogy azt IG–88 elvárta.

IG–88B a maga közvetlen fejvadász-tapasztalataival a birodalmi flotta közelében maradt a karcsú IG–2000-rel, készen állva arra, hogy szükség esetén azonnal cselekedjen, és ezzel felhívja magára Darth Vader, a sötét ember-gép szintézis figyelmét…

IG–88B nem vett részt a hothi csatában. Nem akart belekeveredni a biológiai férgek nevetséges politikai küzdelmeibe. A távolból nézte a sérült, felszerelésekkel és emberekkel túlterhelt Lázadó-hajók menekülését.

Fontolóra vette, hogy ne kövesse-e őket, hiszen a Lázadók új rejtekhelyeinek a listájáért bizonyára sokat fizetett volna a Birodalom. Miután azonban lefuttatott egy valószínűségelemzést, arra a döntésre jutott, hogy ezek közül a célpontok közül egyik sem érdekesebb, mint maga Vader nagyúr. Így hát a Hoth-rendszerben maradt, csak egy vonásnyival az érzékelők hatósugarán kívül, észrevehetetlenül a lázas küzdelemben.

A birodalmi flotta nyomában lopakodva nézte végig, ahogy az egy másik apró, jelentéktelen hajót követett az aszteroidaövezetbe. Így aztán teljes készenlétben érte Darth Vader felhívása, amelyben fejvadászokat bízott meg Han Solo elfogásával.

IG–88 némán állt az Executor szuper-csillagromboló hídján. Csendben figyelt, a részleteket gondosan elraktározta későbbi elemzésre. A koponyáján vörösen villogtak a fények, ahogy beitta az optikai érzékelő által közvetített adatokat. A hídon nyüzsögtek a különböző rangú birodalmi tisztek − bár a droidot nem érdekelték a rangok, hiszen akik viselték őket, azok csak szánalmas emberek voltak.

− Fejvadászok! − morogta a Piett admirálisként ismert ember halkan, azt gondolva, hogy kívül van az összegyűlt gyilkosok hallótávolságán. − Semmi szükségünk erre a söpredékre!

− Igen, uram − válaszolta a társa.

IG–88 tudta, hogy a birodalmiak kétszeresen is kényelmetlenül érzik magukat a rá kimondott „azonnal megsemmisítendő” ítélet miatt. Vader azonban látványosan semmibe vette a parancsot, remélve, hogy hamarosan megkapja drága foglyait.

− Azok a Lázadók nem szökhetnek meg előlünk.

Bossk, a hüllőszerű, pikkelyes karú és lábú trandoshi szólt le Piett admirálisnak morgásokból, hörgésekből és sziszegésekből álló nyelvén. Ő is meghallotta az ember becsmérlő kijelentését. Piett összerezzent és elfordult.

− Uram, sürgős üzenet érkezett az Avenger csillagrombolóról − jelentette egy másik egyenruhás biológiai.

− Rendben − sietett el Piett.

A többi fejvadász a közelben álldogált, mindegyik a maga módján igyekezve minél félelmetesebb benyomást kelteni. Közvetlenül IG–88 mellett Dengar, a nehézkes, keserű arcú humanoid állt, bekötött fejjel, kezében egy nehéz fegyverrel. Őt Zuckuss és 4-LOM követte a sorban. Zuckuss gand volt, valamilyen szerves lény, aki nem ugyanazt a légkört lélegezte be, mint ezek az emberek, s ezért légzőmaszkot viselt, amelyből csövek futottak a tüdejébe. Védőöltözete testesnek és lomhának mutatta.

Ezzel szemben droid társa, 4-LOM karcsúnak, rovarszerűnek, önállónak és hatékonynak tűnt. IG–88 szemügyre vette a fekete droidot, azon töprengve, hogy vajon megpróbálja-e a közelgő forradalom mellé állítani… de aztán elvetette az ötletet. Nem kockáztathatta meg, hogy egy ilyen szabadúszó, mint 4-LOM elárulja valakinek IG–88 gondosan kidolgozott terveit.

A sort Boba Fett zárta ütött-kopott mandalori csatapáncéljában és kifürkészhetetlen sisakjában. Úgy nézett ki, mint egy droid, de úgy mozgott, mint egy ember − kárára.

IG–88 figyelmét mégis Darth Vader fekete köpenyes alakja kötötte le teljesen, aki fel-alá járkálva szemügyre vette a fejvadászokat.

− Magas jutalmat kap, aki megtalálja a Millennium Falcont − jelentette be Vader − Szabad kezet kapnak a módszerekben… de élve akarom őket. És egy darabban − mutatott Boba Fettre, mintha a páncélos férfi jelentette volna a legnagyobb fenyegetést.

− Ahogy kívánja − felelte Boba Fett csikorgó hangon.

IG–88 hallotta az információt, figyelmét azonban Vader mozgásának szentelte, hangérzékelői pedig a nagyúr hangszínének változásait rögzítették lélegeztetője sziszegésének szüneteiben. Vader sokkal érdekesebb volt, mint bármelyik fejvadász − IG–88-nak azonban fenn kellett tartani a látszatot.

− Vader nagyúr! − kiáltotta Piett admirális. − Nagyúr, megvannak!

Az Executor meglódult, ahogy üldözni kezdte áldozatát, és az összegyűlt fejvadászokon jól látszott a csalódás… a birodalmiak azonban beképzelt szerves bolondok, akik másodperceken belül úgyis megint elveszítik a prédájukat.

IG–88-at azonban mindez nem érdekelte. Sem Han Solo, sem a Millennium Falcon, sem a Lázadók, sem a Birodalom. Hamarosan mindegyiknek vége lesz. Azonban még éppen csak elkezdett fejvadászként hírnévre szert tenni, és elfogadta ezt a megbízatást, még akkor is, ha csupán cselből. Márpedig ha egyszer elfogadott egy küldetést, akkor nem volt más választása, csak végrehajtani − ezt követelte orgyilkosprogramjának magva, még ha nem is adott neki teljes prioritást.

Miközben a többi fejvadász oda sietett, ahol további információkat szerezhetett a teherhajóról, IG–88 lemaradt az Executor egyik folyosóján. Megállított egy aprócska küldönc droidot, elküldött neki egy rövid bináris üzenetet, és megállapította, hogy − amint azt gyanította − a kis robot a Mechis III-on készült, ráadásul a droidok hatalomátvétele után. Speciális programozása lehetővé tette, hogy IG–88 felülbírálja az emberektől kapott parancsait, és ellássa a saját utasításaival.

IG–88 elővett néhány parányi mikronyomkövetőt, amelyeket szinte láthatatlanul el lehetett helyezni egy-egy hajón. Utasította a küldöncöt, hogy útja során tegyen kitérőt mindegyik hangár felé, és helyezzen el egy nyomkövetőt a fejvadászok hajóin.

Amíg IG–88B a galaxis meghódításának mindennél fontosabb tervével lesz elfoglalva, addig a többiek talán megtalálják Han Solót − hogy aztán IG–88 elvegye tőlük a foglyot. Hadd nyomozzon csak lázasan Boba Fett, Dengar, Bossk, Zuckuss és 4-LOM − a babérokat IG–88 fogja learatni. A terv tökéletesen példázta a droid magasabb rendű intelligenciáját.

IG–88 a hatalmas szuper-csillagromboló egyik néptelen folyosóján végre rátalált arra, amit keresett. Egy szabad terminálon keresztül rácsatlakozott az Executor központi számítógépére. A csillagrombolók védelmi rutinjai normális esetben azonnal meggátoltak volna minden ilyen behatolást, IG–88 azonban sokkal gyorsabb és magasabb rendű volt, mint bármilyen csigalassúságú fedélzeti számítógép. Mellesleg a korábban beszivárgott droidjai már lefektették a hozzáférést biztosító elektronikus áramkörök nagy részét.

IG–88 szoborként, mozdulatlanul állt. Az ujjbegyeiben rejlő lézerek készen álltak arra, hogy azonnal elpusztítsanak bárkit, aki esetleg felfedezi a droidot. Eltartott pár percig, míg letöltötte és letömörítette az Executor összes adatbázisát − hogy aztán a hatalmas információmennyiséget majd az IG–2000 magányában eméssze meg.

A droid elégedetten, áramköreit titkos birodalmi információkkal teletömve végigcsattogott a folyosón, nem is látva a hipertérbe való belépésre készülődő, nyüzsgő rohamosztagosokat − embereket, akik droidnak próbáltak látszani.

IG–88 bepréselte testét gyors hajója pilótafülkéjébe, és az új, feldolgozatlan információktól fortyogva maga mögött hagyta az Executort.

Miközben az IG–2000 robotpilótája véletlenszerű pályára állította a hajót, hogy lerázza az esetleges üldözőket, a droid hátradőlt az ülésében, és átfutotta a Birodalomtól ellopott több millió állományt. A zsákmány nagy része jelentéktelen információ, szemét volt, és azonnal le is törölte őket, hogy felszabadítsa agykapacitását.

A legnagyobb meglepetést azonban a titkos állományok, Darth Vader személyes feljegyzéseinek jelszóval védett iratai jelentették. Vader nemcsak a zászlóshajójával és a parancsnoksága alá rendelt birodalmi flottával foglalkozott − tudott a Császár kedvenc projektjéről is: egy második, nagyobb Halálcsillag épült az Endor mellett.

Miközben IG–88 megemésztette ezt az információt, újra megvillant az intuíciója. Egyesek talán nagyzási mániának nevezték volna, IG–88 azonban − aki már eddig is három vele teljesen azonos droidba másolta át magát − egyetlen érvet sem tudott felhozni az ellen, hogy feltöltse saját magát az új Halálcsillag számítógépjének magjába!

Ha ez sikerülne neki, akkor egy legyőzhetetlen harci állomás uralkodó elméje lehetne, s nem lenne bezárva többé egy kétlábú testbe − egy megvetett, biológiai alapú formába! Elképzelhetetlen pusztító erő urává válna. Még az ő számítási kapacitását is majdnem meghaladta annak a meghatározása, hogy mire lenne képes egy bolygókat is könnyűszerrel elpusztító szuperlézer birtokában.

Sokkal korábban kirobbanthatná a droidok forradalmát. Senki sem szállhatna szembe vele. Egész flottákat semmisíthetne meg fegyverrendszerei egyetlen érintésével.

Ezzel határozottan megéri megpróbálkozni.

IG–88B visszaszáguldott a Mechis III-ra, hogy összekapcsolja agyát testvéreivel, és megossza velük új elképzeléseit.

A négy egyforma IG–88 egy hatalmas, lapos számítógép-képernyőre meredt a Mechis III egyik mélyhűtött tesztkamrájában. Fémlábaik körül fehér páracsápok kígyóztak, hogy aztán a mennyezet felé emelkedve eltűnjenek a mainframek által termelt hőt dübörögve elszívó szellőzőrács mögött.

IG–88B kiokádta magából az Executor számítógépéből ellopott adatokat, és az állományokat még most is emésztették, másolták, valamint elosztották egymás között a testvérei.

A négy IG–88 csúcsteljesítményre kapcsolt optikai érzékelőkkel tanulmányozta a második Halálcsillag ragyogó, egyszerűsített tervrajzát. Az armilláris gömb tökéletes hajlatain jól látszott, hová fognak még beállítani merevítőket, hol helyezik el a szuperlézert… és hová csatlakoztatják majd az új számítógépmagot.

A Halálcsillag számítógéprendszerét ugyanis még nem szerelték be. Még csak meg sem érkezett az építkezés színhelyére − IG–88 azonban már tudta, mikor és merre fogják szállítani. Vadernek az Executorról ellopott tervei alapján tisztában volt vele, hogyan fogják őrizni, hol fog belépni a hipertérbe és hol fog kilépni abból. Más információra nem is volt szüksége.

− A megoldás magától értetődő − jelentette ki IG–88A. Társai egyetértettek.

− Építenünk kell egy másolatot a számítógépmagról, amiben elrejtőzünk.

− Titokban ki fogjuk cserélni az eredetivel. Az Endorra pontosan olyan fog érkezni, mint amilyet várnak.

− Az eredetit megsemmisítjük.

− A másolatban benne lesz az elménk, a személyiségünk… és benne lesznek a céljaink.

A Halálcsillag eleinte nehézkes, mozdulatlan börtön lesz − azonban mihelyt működőképessé válik a fegyverzete, semmi sem állhat IG–88 tervei útjába.

A négy orgyilkos droid teljes egyetértésben távozott a mélyhűtött tesztkamrából. A nehéz dúracél ajtó hangos csattanással záródott be mögöttük. Mikor beléptek a melegebb, párásabb helyiségekbe, testükre azonnal dér rakódott le.

Azonnal átküldve a részletes specifikációkat és terveket, IG–88 utasította Szrídí-Forexet, hogy az üzemek álljanak rá egy új, a Halálcsillagra tervezettel azonos számítógépmag gyártására… és még néhány dologra, amire szüksége volt.

A négy orgyilkos droid átvonult a tartós betonból készült leszállópályán a füstös napsütésben álló birodalmi siklókhoz: egy nagy hatótávolságú szállítóegységhez és két jól felfegyverzett kísérőhajóhoz. A droidok lépést tartva meneteltek, fegyvereiket nem rejtették el, egész viselkedésükből áradt a fenyegetés.

A siklók előtt egy teljes szakasznyi rohamosztagos állt fényesre sikált fehér páncélban, tökéletes sorokban. Karabélyaik lövésre készen lógtak le a vállukról. Száz harcos várt vigyázzban, harcra készen, ahogy a négy IG–88 feléjük közeledett.

IG–88 végigfuttatta optikai érzékelőit a soraikon − a plasztacél páncélokon, a koponyaszerű sisakokon, a fekete szemvédőkön, a fegyvereken, a töltényöveken. A rohamosztagosok meg sem moccantak.

− Tökéletes − jelentette ki végül elégedetten IG–88A. − Tökéletes utánzatok. Senki sem fogja észrevenni, hogy droidok.

Minor Relsted arcán idióta vigyorral surrant be Gurdun birodalmi felügyelő börtöncellaszerű irodájába.

− Gurdun felügyelő − kezdte, maga elé nyújtva a rangjelzést és egy kódolt üzenetet. − Fontos hírek érkeztek a Birodalmi Palotából. Áthelyezték, uram. A terepen kapott a mostaninál sokkal fontosabb feladatot. Hát nem nagyszerű hír? − ragyogott Relsted szeme.

Gurdun félresöpörte a rangjelzést, és átfutotta az üzenetet. Nem, nemcsak egy rossz tréfa.

− Ezennel felelőssé tesznek a… Mi a fene ez? Újabb Halálcsillag projekt? Azt sem tudtam, hogy van régi is!

− Nem, uram − mondta Relsted. − Ön nem a projekt vezetője lesz. Mindössze a számítógépmagot kell eljuttatnia az építkezés színhelyére.

Gurdun vaskos ujjaival belenyúlt az asztalán átlátszó tálba, amelynek sima falán fényes dióbogarak próbáltak felmászni. Kivette az egyik bogarat, a szájába dobta, s az egyik szemfogával átharapta a páncélját. A nyelvével széttolta a két felet, és kiszívta a benne lévő sűrű folyadékot. A páncélt és a még mindig kapálózó lábakat az íróasztala mellett álló papírkosárba köpte.

− Nem kértem az áthelyezésemet. Ez most előléptetés, vagy csak nekem kellene azt hinnem? Vader nagyúr talán nem volt elégedett az Arakyd kémszondákkal? Időben leszállítottam a megrendelést, és még a költségvetést sem léptem túl.

− Biztos vagyok benne, hogy előléptetés, uram – nyugtatta meg Minor Relsted. − Gratulálok, uram. – Megfordult, aztán tétovázva visszanézett. − Ja, még valami. Engem neveztek ki a helyére ebbe az irodába. Lenne szíves a lehető leggyorsabban elvinni a személyes holmiját?

Gurdun birodalmi felügyelőnek egyszerre elment az étvágya a ropogtatnivalótól.

Miközben a droidgyártó világtól telő legnagyobb sebességgel folyt a Halálcsillag számítógépmagja elleni támadás előkészítése, IG–88B egyik mikronyomkövetője ellentmondást nem tűrő üzenetet küldött a Mechis III felé.

Boba Fett megtalálta Han Solót.

Fett hajója, a Slave I, a Bespin felé tartott, ahol Solo a Felhőváros néven ismert gázkitermelő metropolis felé közeledett.

− El kell fognunk − állapította meg IG–88. − A programunk nem hagy más lehetőséget.

IG–88B a karcsú IG–2000 fedélzetén felszállt a Mechis III-ról.

Áramvonalas alakja ellenére az IG–2000 sorozatos hangrobbanások kíséretében száguldott át a Bespin légkörén, eltorzítva a felhővonulatokat. Úti célja felé süvítve Felhőváros automatikus védelmi rendszere felfigyelt rá, és az azonosítóját követelve megpróbálta elvégezni az első vizsgálatot, mielőtt még az emberi őröket is értesítette volna az orgyilkos droid érkezéséről.

IG–88 válaszul parancskódokat küldött vissza, leállítva a programot, és tönkretéve Felhőváros védelmi hálózatának nagy részét. Ennek eredményeképpen az érzékelők nem vettek tudomást a jelenlétéről, és a Kerros-toronyban őrködő emberek még csak egy felvillanást sem láttak a forgalmi képernyőkön.

IG–88 gépét hajszálpontosan irányítva a külső leszállópályák felett körözött, a műszereivel elemezve a lent parkoló hajókat. Boba Fett Slave I-ét végül a város középső, turisták által ritkán látogatott szintjeinek egyikén találta meg. Fett hajója úgy hevert ott, mint valami szemétre dobott háztartási gép. A háttérben a Bespin fellegei örvénylettek, narancssárgán a levegőben lebegő algáktól.

IG–88 egy közeli leszállópályára tette le a saját gépét, és kiküldött egy rövid hívójelet valamelyik beszivárgott droidjának, hogy jöjjön elé, és lássa el információkkal. Kiszabadította fémtestét az IG–2000 pilótafülkéjéből, és elindult Felhőváros sötét folyosói felé. A leszállópályán fújó szél átsüvöltött teste résein.

Odabent egy ezüstszínű 3PO protokolldroid várt rá − a Mechis III-on készült új, alattomosan átprogramozott droidok egyike. Ennek azonban mintha viselkedészavarai lettek volna − lekezelően és udvariatlanul viselkedett, különösen az arra járó többi droiddal bánt nagyon durván. IG–88 tudta, hogy ez az új intelligenciaprogram eredménye, de emellett még a droid fővezérlő rutinjai sem lehettek tökéletesek. Bár a Mechis III-ról származó módosított droidok valóban magasabb rendűek voltak, mint a biológiai lények vagy a közönséges droidok, IG–88 titka nem tudódhatott ki. Senki sem gyaníthatta, hogy megváltoztatták a droidok elméjét.

IG–88 egy gyors bináris üzenetben közölte, miért jött Felhővárosba és kit keresett. A protokolldroid elgondolkodott, majd átküldte neki a metropolis teljes alaprajzát.

− Boba Fett a hulladékfeldolgozó szintre ment. Han Solo még nem érkezett meg, de pár perce a műszereink jelezték, hogy egy, a Millennium Falcon leírásának megfelelő hajó belépett a rendszerbe. Úgy tűnik, nem működik a hiperhajtóműve.

− Jó − bólintott IG–88. − Ha Boba Fett az alsó szintekre ment, akkor bizonyára valamiféle csapdát készít elő Solónak. − Vörös optikai érzékelőit felvillantva ránézett a Thripio-egységre. − Folytasd a szokásos munkádat! – utasította. − Figyeld Solót és a társait! Ők az enyémek.

A protokolldroid mogorván nyugtázta a parancsot, majd elment.

IG–88 elméje tanulmányozta a város térképét, és kijelölt egy útvonalat oda, ahol Boba Fett a titkos rajtaütésre készült. Meg akarta ölni a fejvadászt, hogy aztán ő fogadja Solót. A küldetés sima ügy lesz − aztán visszatérhet az igazi feladatához a Mechis III-ra.

Felhőváros félhomályos ipari szintjeit kidobott felszerelések és lezárt konténerek borították. A hőmérsékletből és a gyér megvilágításból IG–88 tudta, hogy az emberek kényelmetlennek találnák ezt a helyet. Elölről, egy narancsszínű fényekkel és lángoló tűzzel megvilágított helyiségből egy futószalag kattogását és fecsegő lények hangjait hallotta − a különböző fajokat tartalmazó adatállományai szerint undibundik voltak.

IG–88 minden eshetőségre felkészülve bekapcsolta a fegyverrendszereit. Nehéz fémlábai gongütésszerű hangokat keltettek, ahogy a hulladékfeldolgozó üzem ajtaja felé vette az irányt.

Abban a pillanatban, amint átlépte a fémküszöböt, tüzet nyitott rá a bejárat két oldalán elhelyezett négy ionágyú. Mozgásérzékelők kapcsolták be őket, mikor áthaladt a nyíláson.

A nagy teljesítményű fegyverek szikrázó kék elektromosságot pumpáltak belé, rövidre zárva az áramköreit, ellentmondó impulzusokkal árasztva el a vezérlőegységeit, aminek következtében árnyékolása ellenére egyik rendszere a másik után kapcsolta ki magát. Az ionágyúk nem okoztak fizikai sérülést, nem bocsátottak ki hőt – egyszerűen tönkretették az elektromos rendszereket.

IG–88-ban pedig rengeteg elektromos rendszer rejlett. Boba Fett nem Han Solóra várt, hanem rá.

Elveszítette az ellenőrzést a teste fölött, az elméje teljesen összezavarodott. A gondolatok úgy pattogtak az agyában, mint egy páncélteremben kilőtt rakéta a falak között, és IG–88 tehetetlenné vált. Remegett, habogott, a karjai összevissza csápoltak. A fegyverei nem voltak hajlandóak tüzet nyitni. Az optikai érzékelői sztatikus zörejjel teltek meg, felizzottak, helyreálltak, aztán megint felizzottak.

Az ionágyúk abbahagyták a tüzelést, és önjavító rendszerei azonnal továbbítottak neki egy képet: Boba Fett bukkant elő az árnyékok közül, a vállán aknavetőként tartva egy hordozható ionágyút. Az elektromos tűznyaláb üstökösként csapódott IG–88 mellkasába, és annyira megbillentette, hogy többtonnás teste nekicsapódott a fémfalnak, behorpasztva azt, miközben lassan lecsúszott a padlóra.

Boba Fett előrelépett, és lenézett rá a mandalori csatapáncél sisakjának fekete rostélyán át.

− Nincs olyan kicsi nyomkövető, amit ne vennék észre. A tiédet is megtaláltam a hajómon.

Fett az orgyilkos droid ernyedt teste fölé tornyosult. IG–88 nem tudott megmozdulni, nem tudta megvédeni magát. Az összes fegyverrendszere kikapcsolt.

− Tudtam, hogy ide fogsz jönni.

IG–88 a vészrendszerei segítségével szubéteri adóján elkezdte a Mechis III-ra sugározni az állományait, egy utolsó, kétségbeesett kísérletként emlékei megmentésére. Még ha el is pusztul ez a fémtest − márpedig nagyon úgy nézett ki –, a személyisége akkor is megmaradhat.

A disznószerű undibundik a nyikorgó szállítószalag mellett állva vihogtak. Apró szemeikkel szaporán pislogva, áhítattal figyelték Boba Fett és IG–88 összecsapását.

Fett lehajolt, és elvett IG–88-tól két gránátot. Szó nélkül egy standard percre állította az időzítőjüket, majd óvatosan, úgy mozogva, mint egy sebész, becsúsztatta őket IG–88 fémteste alá. Az orgyilkos droidot vastag, áthatolhatatlan páncél borította − amit azonban a külső támadások elviselésére terveztek, nem pedig erre.

Boba Fett nyugodtan hátralépett, pedig már csak egy pár másodperc maradt a detonációig. Odafordult a fedezéket kereső undibundikhoz.

− A tiétek, ami megmarad ebből a roncsból − mondta. Aztán anélkül, hogy visszanézett volna, elindult Felhőváros folyosói felé. Elő kellett még készítenie a Solóval való találkozását is. IG–88 az utolsó pillanatig követte a tekintetével.

Aztán a gránátok felrobbantak.

XII

A megmaradt három IG–88 az orgyilkos droidok által átélhető legnagyobb rémülettel vette elbukott társuk utolsó üzenetét.

IG–88C és IG–88D mereven álltak a titkos üzemben.

− Azonnal indulunk, és elkapjuk Boba Fettet − jelentették ki egyöntetűen. Nyers fémes hangjuk visszhangzott, ahogy ugyanazok a szavak felcsendültek hangszóróikból. – Akármilyen agyafúrt is ez a biológiai, két orgyilkos droiddal nem tud elbánni.

IG–88A lenézett a Halálcsillag hamis számítógépmagjának hosszú hengerére. Másnap el kell indítaniuk az akciót, ha valóra akarják váltani a hatalomátvételről szőtt álmaikat. Nem késlekedhet. A rohamosztagos-utánzatok a birodalmi sikló körül nyüzsögtek, a rakteret készítették elő a számítógépmagnak.

− Menjetek! − mondta két társának. − Én itt maradok, és befejezem a Halálcsillag-küldetést. Ti végezzetek Boba Fett-tel!

Mikor a két ezüstös, tűszerű hajó, az eredeti IG–2000 tökéletes másolatai megérkeztek Felhővárosba, a lebegő metropolison már kitört a pánik és a káosz. A Birodalom átvette a hatalmat.

Lando Calrissian, a báró-igazgató általános riadót és teljes kiürítést rendelt el. Már minden működő hajó felszállt, s a légi forgalmi útvonalak zsúfolt menekültáradattá váltak.

IG–88D behatolva Félhőváros számítógéprendszerébe megtudta, hogy Han Solót elfogták és karbonitba ágyazták. Boba Fett magával vitte, hogy Jabbától, a huttól is begyűjtse az érte járó vérdíjat.

Fett már órákkal korábban távozott.

A két IG–2000 egymás mellett lebegett, magasan a zűrzavaros evakuálás felett. A két orgyilkos droid összekapcsolódott, és értékelte a helyzetet.

− Programozás. Két érzékelőt helyeztünk el Boba Fett hajóján.

− Bekapcsolhatjuk azt a nyomkövetőt, amit még nem vett észre. Megtudhatjuk, hová ment.

− Pontosan. Ha azonban nála van Han Solo, akkor anélkül is tudjuk, merre tart.

Jóval később IG–88C alacsony pályára állva várakozott a Tatuinnak nevezett bűzös porfészek fölött. Az értéktelen sivatagbolygót két nap hevítette. Egy intelligens lénynek semmi oka nem lett volna rá, hogy itt éljen − a biológiaiak azonban nagyon irracionálisak, és mindenféle bolygót elözönlötték, tekintet nélkül arra, hogy lakható-e vagy sem.

A bolygót vékony, kék körömként ölelte körül légköre. IG–88C hajója alacsonyan haladt, testét felmelegítette az atmoszféra legfelső rétegeivel való súrlódás.

Összekapcsolódva elrejtőzött társával, IG–88D-vel, az eget fürkészte és várt. Mivel az orgyilkos droidok gyorsabban tudtak repülni és reagálni, mint bármilyen biológiai pilóta, ezért pontosan ismerték a hajóik tűrőképességét, és kockázatosabb hipertéri útvonalakat tudtak tervezni, mint amelyiken akármelyik ember el merne indulni. IG–88C biztos volt benne, hogy Boba Fett előtt érkeztek, még ha csak pár perccel is.

Boba Fett hajója, a Slave I parittyából kilőtt kődarabként vágódott ki a hipertérből. IG–88C készenlétbe helyezte az összes fegyverét, bekapcsolta az összes érzékelőjét, majd elindította tű alakú hajóját, hogy felvegye a küzdelmet a fejvadásszal. Boba Fett, aki azt hiszi, hogy elpusztította IG–88-at Felhőváros hulladékfeldolgozójában, valószínűleg meg fog döbbenni azon, hogy újra találkozik az orgyilkos droiddal.

IG–88C tehát logikusan arra számított, hogy a biológiai további információkat fog kérni, mielőtt megtámadja a betolakodót. És amint felméri a helyzetét, nem tehet mást, mint hogy megegyezik a magasabb rendű orgyilkos droiddal − vagy megadja magát.

Boba Fett azonban figyelemreméltó gyorsasággal reagált. Egyetlen szó, egyeden másodpercnyi tétovázás nélkül tüzet nyitott az összes fegyveréből, s közben belekezdett egy dugóhúzóba, amivel kikerül az IG–2000 tűzvonalából. A Slave I lövedékei egyszerre értek célba, megrázva a páncélozott IG–2000-t.

IG–88C némileg megdöbbenve és szégyenkezve elküldte az adatállományait társának. Egy pillanattal később a hajója felrobbant a Tatuin fölött…

IG–88D előrobbant a hipertérből, egy brutálisan pontos rendszeren belüli hiperugrással ugrott Fett hajója felé. Erre egyetlen biológiai pilóta sem lett volna képes.

Mielőtt Fett bármit tehetett volna, IG–88D koncentrált energiasugarakkal kezdte bombázni a pajzsait. IG–88D elsődleges célja pillanatnyilag nem Fett elpusztítása volt − bár az is nagyon kielégítő lett volna. Azonban a korábban lefuttatott szimulációk azt mutatták, hogy legjobb technika Boba Fett megsértésére és megalázására az, ha elveszi tőle értékes zsákmányát, Han Solót.

Miközben egy pillanatra sem hagyta abba a tüzelést, a droid behatolt Boba Fett kommunikációs rendszerébe, és követelte tőle, hogy adja át Solót. Fett nem válaszolt, ismét irracionálisan reagálva, amitől nagyon megnehezítette cselekedeteinek a megértését és előrejelzését.

Nyomában a folyamatosan tüzelő tű alakú hajóval, Boba Fett megváltoztatta pályáját, és meredeken ereszkedni kezdett a bolygó irányába. Hajtóművei teljes erővel a hatalmas homokököl felé hajszolták.

IG–88D megpróbálta meghatározni, mire készül Fett, de nem talált értelmes megoldást. Ismét beleszólt a kommunikációs rendszerbe.

− Ha átadod a foglyodat, harmincszázalékos eséllyel túléled ezt a találkozást.

Boba Fett tovább zuhant lefelé. A Slave I burkolata vörösen izzott. A Tatuin légköre nekifeszült a pajzsainak, ahogy óhatatlanul egyre gyorsult az esése.

IG–88D újabb üzenetet küldött.

− Sokkal jobban bírom a gravimetrikus nyomást, mint te. Ez a taktika nullaszázalékos valószínűséggel válik be.

Mivel Boba Fett most sem válaszolt, IG–88D a maximumra növelte a sebességét, lecsökkentve a hajója és a Slave I közötti távolságot. Fett hajtóművének csóvájában száguldott.

Boba Fett azonban figyelemreméltó húzással hirtelen bekapcsolta a gravitációs kiegyenlítő rendszerét, azonnal megállítva a zuhanását. A manőverhez szükséges energia s a közben fellépő nyomásváltozás teljesen tönkretette a hiperhajtóműveit.

IG–88D elsüvített mellette, képtelen volt eléggé visszavenni a sebességét. Végül nem egészen két másodperc alatt állította meg az IG–2000-t − pontosan Boba Fett hajójának célkeresztjében. A Slave I ionágyúi a Fett hajtóművében maradt összes energiával dübörögtek fel, megbénítva az IG–2000 pajzsait és fegyverrendszereit.

Boba Fett bekapcsolta a vonósugarát, megragadva a megbénult IG–2000-t. Úgy vonszolta közelebb és közelebb a Slave I-hez, mint egy harci pók az áldozatát. IG–88D felnézett, és egyenesen Fett rakétavetőjének a torkolatába bámult.

A fejvadász végre válaszolt a kommunikációs rendszeren.

− A Birodalom „azonnal megsemmisítendő” parancsot adott ki ellened, de bárcsak magasabb vérdíjat tűztek volna ki rád! Makacs vagy de nem érsz túl sokat.

IG–88-nak hitetlenkedése közepette még az sem jutott eszébe, hogy személyisége másolatát idejében elküldje a Mechis III-ra.

Boba Fett az összes rakétáját kilőtte rá. A második IG–2000 fehéren izzó felhővé változott, amiből olvadt esőcseppek hullottak a légkörön át a sivatagbolygóra.

XIII

A hamis birodalmi flottilla álcázva, szigorú rádiócsendet tartva lebegett a semmi közepén, minden csillagtól és bolygótól messze. Semmi érdekes nem volt a környéken − attól eltekintve, hogy egy standard órán belül arra fog elvonulni a Halálcsillag számítógépmagját szállító igazi konvoj.

A csapdát állító hamis flottillát IG–88A vezette, miközben társai Boba Fett elpusztítására indultak. Némán ült a szállítóhajó fedélzetén, nem aggasztotta különösebben, mi történhet IG–88C-vel és D-vel. Maximálisan megbízott a képességeikben. Fett soha többé nem jelent problémát.

Annál inkább foglalkoztatta az, hogy a fenséges Halálcsillaggá váljon. Elérkezett az idő, működésbe lendült a terv, rohamosztagos-droidjai készen álltak. A tervet beleégették elsődleges programjukba. Nem fognak tétovázni.

Gépi türelemmel várakoztak a csapdában − aztán előrevetették magukat.

A gyanútlan igazi flottilla − egy nagy hatótávolságú szállítóegység és két kísérő vadász − előugrott a hipertérből. Igazi birodalmi rohamosztagosok irányították, s a Halálcsillag igazi számítógépmagját szállította. A birodalmi hajók lelassultak, s felmérték a helyzetüket, hogy újabb ugrást tegyenek egy másik transzdimenzionális ösvény mentén.

Amikor meglátták a tüzelésre kész fegyverekkel rájuk váró hamis flottillát, a birodalmi parancsnokok bizonyára azt hitték, hogy saját maguk tükröződnek az érzékelőiken.

− Tűz! − adta ki a parancsot IG–88.

Az ionágyúk sugarai hurrikánként csaptak le a három hajóra, megbénítva őket, mielőtt még egyetlen lövést leadhattak volna. Az igazi hajók egyébként is feláldozhatóak voltak.

A két birodalmi kísérőhajó nem számított, és IG–88 nem is foglalkozott velük. Nagy teljesítményű vonósugaraival odavontatta hajóját az eredeti szállítósikló mellé. Légmentesen összekapcsolták a zsilipjeiket, majd a droid rohamosztag berobbantotta az ajtót. IG–88 nem merte megkockáztatni, hogy a hirtelen nyomásváltozás esetleg kárt tegyen a kényes alkatrészben, amit mindenképpen meg kellett vizsgálnia.

Saját maga állt rohamosztagos-droidjai élére. Rezgésérzékelői és mikrofonjai elárulták neki, hogy a páncélos birodalmiak sietve igyekeznek elfoglalni védállásaikat megbénított hajójukban. Megvárta, amíg egy utászdroid robbanószert erősített a feláldozható hajó zsilipjének belső ajtajára is. IG–88 még csak arrébb sem állt, annyira bízott a droid pontosságában.

A birodalmi szállítóhajó ajtaja egy fényvillanás, egy zajkitörés és egy rövid hőhullám kíséretében bedőlt. IG–88 fehér páncélos katonái élén úgy viharzott át a nyíláson, mint egy vakmerő kalózkapitány álmai kincseshajójára.

A másik oldalon várakozó igazi birodalmi rohamosztagosok tüzet nyitottak a droidokra. A páncélos biológiaiak zavaros parancsokat kiabáltak egymásnak, nem értve, mi folyik körülöttük, és nem látva át támadóik taktikáját.

A droidok közül sokakat eltaláltak a lézersugarak, fehér páncéljuk füstölögve olvadt meg a biológiaiak számára halálos sebektől − a droidok azonban tovább rohamoztak. A birodalmi védelem vad lövöldözéssé fajult − IG–88 csapata azonban tartotta az alakzatot, és minden útjába kerülő rohamosztagost elpusztított.

A tűz és füst, a kiáltások és kétségbeesett rádióüzenetek közepette IG–88 a lézereivel irtotta az ellenséget, azonban nem maradt a csata sűrűjében. Átgázolt a vérontáson, és a raktér felé sietett, ahol a Halálcsillag igazi számítógépmagja várta, hogy a rendeltetési helyére szállítsák.

IG–88 lehajolt, és végigsimította az alkatrészek dudoraival borított hosszú hengert. Az egységen villogó fények jelezték, hogy felhasználásra készen áll. Hamarosan bejárhatja áramkörei labirintusát.

Rácsatlakozott és mélyet kortyolt az információkból, amelyek segítségével saját maga is irányítani tudja majd a Halálcsillagot. A teljesítményéhez és a méretéhez képest a magot tipikus emberi szakszerűtlenséggel tervezték. Alig használták ki a benne rejlő lehetőségeket. Valószínűleg egy kisebb droid is el tudta volna látni a rá bízott feladatokat − IG–88 azonban sokkal többet szándékozott kihozni a Halálcsillagból. Sokkal, sokkal többet. Talán sikerül még ámulatba is ejtenie a biológiaiakat… mielőtt mindet elpusztítaná.

Néhány másodperc múlva felegyenesedett, és kihúzta fémvállait. Elégedetten nyugtázta, hogy valószínűleg minden információt megszerzett, amire szüksége lehet. A Halálcsillag elfoglalása egyszerű lesz, és olyan dolgokat fog művelni a harcbázissal, amelyekről a tervezői még álmodni sem mertek.

IG–88 lassan átgázolt a füstön, és kilépett a raktérből. Két sérült rohamosztagos-droidot pillantott meg, fehér páncéljuk résein kilátszottak szervomotorjaik és idegvezetékeik. Egy ellenkező, zavart, ám dühös embert fogtak közre. IG–88 végigmérte a férfit, leküldte a képet az adatállományaiba, és összehasonlította az ismert arcokkal. A pillanat rövidsége és az emberi forma szeszélyessége ellenére azonnal észrevette, hogy a férfi szagérzékelője − az orra, ahogy ők nevezték – sokkal nagyobb és valószínűleg sokkal hatékonyabb, mint az átlagos biológiaiaknak.

Egy hosszú másodpercig tartó keresés után IG–88 nevet is tudott csatolni az archoz: Gurdun birodalmi felügyelő− aki az „azonnal megsemmisítendő” parancsot kiadta az IG orgyilkos droidokra.

Érdekes.

Gurdun kézzel-lábbal hadakozott a rohamosztagos-droidok taszigálása ellen, de aztán felnézett és meglátta IG–88-at. Megdermedt, a szája tágra nyílt, orrlyukai annyira kitágultak, hogy simán leszállhatott volna bennük egy egyszemélyes terepsikló.

− Te! Én ismerlek téged − mondta Gurdun. − Te IG–88 vagy, az orgyilkos droid! Meglep, hogy itt látlak. Alig hiszek a szememnek. Tudod, milyen nehéz volt megtalálni téged?

IG–88 vörös optikai érzékelői felvillantak, de nem válaszolt.

− Bármikor felismernélek − folytatta Gurdun. − Én teremtettelek. Én utasítottam a Holowan Laboratóriumot, hogy tervezzen meg. Ez nincs benne a memóriádban?

− De igen − felelte IG–88 kifejezéstelen hangon.

− Nos, nem igazán értem, miért támadtál meg minket… de az biztos, hogy engem nem szabad bántanod. Gondolj csak bele! Nélkülem sohasem indult volna el az IG-projekt. Az én hatékony papírmunkámnak és politizálásomnak köszönheted, hogy a költségvetés szűkössége és a Birodalom vezetőinek tehetetlensége ellenére elkészültél. Nem bántam volna, ha nem… izé, ha nem okozol annyi kárt a Holowan Laboratóriumban, de majd kitalálunk valamit. Fényes jövő vár kettőnkre, IG–88! Gondolj csak bele, ki vagyok én! Hát nem mondasz semmit?

IG–88 végighallgatta az ember fecsegését, átküldte azt egy kontextuális szűrőn, és meghatározta a megfelelő választ.

− Köszönöm.

A droidok otthagyták Gurdun birodalmi felügyelőt a megbénított siklón, az élők, a sebesültek és a holtak között. A szellőzőjáratokban tüzek égtek, a hajtóművek pedig soha nem fognak újra üzemelni.

IG–88 visszatért a hamis siklóra, amely azonnal elkezdte a pályamódosítást, hogy ráálljon a birodalmiak korábbi hipertéri vektorára.

− Elhelyeztétek a hőaknákat? − kérdezte az űrsétáról visszatérő rohamosztagos-droidoktól.

− Igen − felelte az egyik. − Mind a három hajóra rákerültek az aknák. Minden készen áll.

IG–88 a sikló pilótafülkéjéből vetett még egy utolsó pillantást a megviselt szállítóegységre és két tehetetlen kísérőjére. Elküldte az aktiváló jelzést a tizenkilenc hőaknának, és mind a három hajó fehéren izzó lökéshullámfelhővé változott. Fényszűrőket kellett alkalmaznia az optikai érzékelőin, nehogy túlterhelje a szemét a fényes ragyogás.

Gurdun birodalmi felügyelő végül mégiscsak fényes pályát futott be.

XIV

Jerjerrod moff szörnyen le volt maradva az új Halálcsillag építésével, így nem akadt ideje rá, hogy alaposabban ellenőrizze a megérkező számítógépmagot és rohamosztagosokból álló kíséretét. Inkább a frissen érkezett munkásoknak örvendezett, akik szinte megváltónak számítottak ezekben a nehéz hónapokban.

Jerjerrod szeme kerek volt és barna, jelleme engedelmeskedésre hajló − azt azonban ő sem tudta, hogyan teljesíthetné időben a rá és embereire rótt feladatokat. Sajnálatos módon sem Vadert, sem a Császárt nem érdekelték a kifogások, Jerjerrod pedig igazán nem szerette volna megtudni, hogyan fejezik ki elégedetlenségüket.

A rohamosztagosok kinyitották a nemrég érkezett szállítósikló rakterét, és egyetlen nyögés nélkül kiemelték belőle a súlyos számítógépmagot. Panaszkodás és megjegyzések nélkül serénykedtek. Micsoda profik! Annyira precíz kiképzést kaptak, olyan kiváló képességekkel rendelkeztek, hogy szinte gépies hatékonysággal működtek együtt egy csapatként.

Jerjerrod magában elátkozta Gurdun birodalmi felügyelőt, amiért az utolsó pillanatban meggondolta magát, és mégsem kísérte el a szállítmányt − de aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Jelenlegi problémái közepette legkevésbé még egy papírtologatóra lett volna szüksége, hogy tovább bonyolítsa az életét.

Mozdulatlanul állt kifogástalan olívaszürke egyenruhájában, s az új rohamosztagos szakaszt figyelte.

− Vigyázz! − csattant fel. − A lehető leggyorsabban szereljék be azt a számítógépmagot! A következő néhány hónap ütemterve nagyon szoros, nem engedhetünk magunknak semmiféle késlekedést. Meg kell kettőznünk az erőfeszítéseinket. Ezek a parancsok egyenesen Vader nagyúrtól jöttek.

Jerjerrod összekulcsolta a kezeit a háta mögött. Az új rohamosztagosok gyorsan, hatékonyan, felesleges mozdulatok nélkül dolgoztak. Bárcsak minden munkása ennyire elhivatottan szolgálná a Birodalom ügyét!

A szenzoros depriváció[1] zavaró volt, ám elkerülhetetlen. Az emberek „öntudatlanságnak” nevezték volna − amikor azonban IG–88 felébredt az egy hónapnyi sztázis után, a bemenő adatok hatalmas, új világában találta magát.

Eredeti testét − szériája utolsó darabját − maga mögött hagyta a többi droiddal együtt, és most ő volt a Halálcsillag. Ugyanaz a kiváló, merész és hatékony elme lakozott egy elképesztően erős új testben, egy teljesen más konfigurációban. IG–88, aki eddigi létét masszív humanoid alakjában tapasztalta meg, korántsem volt olyan mozgékony… egyelőre. Ezzel szemben viszont milliónyi új érzékelő küldte felé az adatokat – lényének automatizált kiterjesztései, melyek mind a Halálcsillag számítógépmagjára csatlakoztak.

A központi reaktorában izzó energiát úgy érzékelte, mint egy leláncolt szupernóvát. Fenséges érzés volt! Nagyon elégedetten látta, milyen könnyedén közelít a megvalósuláshoz a terve. Hamarosan kezdetét veheti a droidok forradalma.

Ahogy teltek a napok − az idő sem jelentett már neki semmit, hiszen tetszése szerint lelassíthatta vagy felgyorsíthatta a múlását − IG–88 a galaxis politikai helyzetén töprengett. Megfigyelte a szánalmas kis háborúkat, jól szórakozott a parányi biológiai lények jelentéktelen csatározásain. A Birodalmuk, a Lázadásuk… a fajuk csak egy lábjegyzet lesz egy parányi történelmi állományban, miután IG–88 forradalma győzedelmeskedik − ez az idő pedig egy meteor sebességével közeledett, ahogy a biológiaiak erejük megfeszítésével igyekeztek befejezni a Halálcsillagot − amivel pedig saját sorsukat pecsételik meg.

Ezt is szórakoztatónak találta.

Miriádnyi érzékelőjén keresztül tovább figyelt: a Halálcsillag belső szintjein olyan sebességgel folyt az építkezés, hogy a gyorsaság érdekében minden biztonsági ellenőrzést és elővigyázatosságot mellőztek. A lázas munka nyomán sorra épültek az új szekciók, bár sok esetben előfordult, hogy az egyik munkacsapatnak fogalma sem volt róla, éppen min dolgozik a másik.

Az egyik tágas alkatrészraktárban egy súlyos konténer alatt lerobbantak az antigravitációs emelők. A több tucat tonnát nyomó nehéz konténer rázuhant IG–88 egyik rohamosztagos-droidjára, aki szerencsétlenségére épp alatta állt. A súlyos konténer a lábait találta. A falai elhasadtak, alkatrészekkel árasztva el a fedélzetet.

A rohamosztagos-droid első nagyobb hibája az volt, hogy nem kiáltott fel fájdalmában, pedig azt még a legjobban kiképzett biológiaiak is megtették volna. Mikor a csapatnak sikerült újra működésbe hozni az antigravitációs emelőket, s felemelték a padlóról a hatalmas konténert, a munkások azonnal a rohamosztagos segítségére siettek.

A sérült droid páncélos karjai segítségével ülő helyzetbe tornázta magát, és hátrafelé kezdte vonszolni magát, a törött páncélja résein átvillanó, szikrázó, lüktető szervomotorokat és kábeleket azonban nem tudta elrejteni.

− Hé! Ez egy droid! − kiáltotta az egyik munkavezető elfehéredett arccal. − Nézzétek, az a rohamosztagos egy droid!

Szerencsére az önmegsemmisítő program beindult, mint ahogy be is kellett indulnia. A rohamosztagos-droid felrobbanása elpusztított minden bizonyítékot és egyúttal, kényelmes módon az összes szemtanút is…

IG–88 most a biztonsági kamerákon keresztül Jerjerrod moff irodájába nézett be. A moff hitetlenkedve bámulta az adattábláján megjelenő jelentést. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most üvöltözni kezdjen valakivel, vagy egyszerűen csak sírva fakadjon.

Az elgyötört moff végül csak nyelt egyet.

− Hogy robbanhat fel csak úgy egy konténer? − kérdezte fátyolos hangon. − Hogyan pusztíthat el egy baleset egy teljes munkabrigádot? – Vett egy mély lélegzetet, s ismét nyelt egy nagyot. A hadnagya mereven állt, mintha azt hitte volna, hogy ragaszkodása a katonai protokollhoz bocsánatossá teszi a bűnt, hogy ilyen szörnyű híreket hozott.

Jerjerrod ránézett a Halálcsillag építésének menetrendjére, és remegő ujjal rámutatott egy időpontra. Újabb veszteség, újabb késedelem…

Végül Palpatine császár is megérkezett az új Halálcsillagra. Fekete köpenyébe burkolózva úgy vonszolta magát, mint egy emberi pók. Nevetséges kinézetű, vörös páncélos császári testőrök, elit rohamosztagosok negédesen vigyorgó, meghunyászkodott tisztek kísérték. A tisztelet és félelem olyan aurája vette körül, amelyet valószínűleg nem érdemelt meg. Egyetlen ember sem érdemelhette meg.

IG–88 a Halálcsillag agyában rejtőzködve különös élvezetet lelt ennek a hitvány, ráncos embernek a kikémlelésében, aki láthatólag meg volt róla győződve, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik. IG–88-at mulattatta, hogy mindenki úgy bánt vele, mintha nem létezne nála semmi fontosabb a galaxisban.

Miközben megérkezett az egész birodalmi flotta, csapdát állítva egy készülődő lázadó támadásnak, IG–88 végignézte, hogyan tervezget a Császár, próbálva túljárni a Lázadók eszén. Palpatine azt hitte, annyira okos, annyira felsőbbrendű, hogy IG–88-nak nem maradt más választása, demonstrálnia kellett, milyen apró pont is az Uralkodó a nagy tervben.

A Császár elsötétített, üvegacél ablakú megfigyelő-termében ült egy forgó trónszékben, és az űr sötétségébe bámult. Időnként órákat töltött ebben a helyzetben, néha azonban felkelt és ment egy kört, ellenőrizve a csapatai mozgását vagy az előkészületekről tárgyalva Darth Vaderrel.

IG–88 némán figyelte, ahogy a Császár a turbólift felé araszolt, hogy átmenjen a Halálcsillag egy másik fedélzetére. A liftajtó mellett vörös palástos testőrök álltak némán, hatékonyan − akár droidok is lehettek volna.

Ahogy a Császár a nyitott ajtó felé közeledett, IG–88 − puszta szórakozásból − becsukta az orra előtt azt. A Császár meglepetten pislogott sárga szemével, és hátrált egy lépést. Megdöbbenve próbálta kinyitni az ajtót, azonban hiába nyomogatta a haszontalan gombot. Aztán IG–88-on volt a meglepődés sora: Palpatine valamilyen meghatározhatatlan, megfoghatatlan erővel próbálta szétfeszíteni az ajtószárnyakat, és IG–88-nak meg is kellett erősítenie a hidraulika dugattyúit.

A vörösbe öltözött császári testőrök érzékelve a zavart mozgásba lendültek. IG–88 nagyon szórakoztatónak találta, ahogy a hatalmas Császár és testőrei még egy olyan egyszerű feladattal sem tudnak megbirkózni, mint egy ajtó kinyitása.

Végül hagyta, hogy feltáruljon az ajtó. A Császár és a testőrök zavartan néztek körül. Palpatine a mennyezet felé emelte a tekintetét, mintha érzékelni próbálna valamit, de nem tudott rájönni, mi történt.

Egyikük sem fogja megérteni − csak amikor már túl késő lesz.

Mikor az agyonmagasztalt Lázadó-támadás végre bekövetkezett, mikor a titkos kommandó felrobbantotta az energiapajzs generátorát, IG–88 hátradőlt – átvitt értelemben –, és figyelni kezdte a kibontakozó küzdelmet.

A Lázadó-flotta szánalmasan jelentéktelennek tűnt a birodalmi csillagromboló-flotta és a hatalmas szuper-csillagromboló, az Executor mellett. IG–88 még mindig csodálta ez utóbbi tökéletes, karcsú vonalát, de még a hatalmas hadihajó is csupán halvány árnyéka volt annak a hatalomnak, amit ő a Halálcsillagként megtestesített.

A flották manőverei teljesen nyilvánvalóak voltak, a biológiaiak által irányított csapásmérő erők pedig kifejezetten esetlennek tűntek, ahogy a Halálcsillag körül cirkáltak. A Lázadóknak semmi reményük nem lehetett a győzelemre.

A Császár arra számított, hogy pusztító meglepetést okoz majd, amikor kiderül, hogy a Halálcsillag szuperlézere működőképes − IG–88 pedig már előre élvezte a pillanatot, amikor először tüzet nyit vele. Ő azonban az egész támadást csak idegesítő bosszúságnak tekintette − apró kis szúnyogok zaklatták, pedig annyi más dolga lett volna, annyi más tervet kellett volna mozgásba lendítenie. Főleg a miatt a késlekedés miatt utálta az egész felhajtást, amelyet a birodalmi építőbrigádok szenvednek el. Hiszen csak akkor vehetik át a galaxis felett a droidok a hatalmat, mikor a Halálcsillag elkészül.

A Császárt Darth Vader és egy másik biológiai személyes kis konfliktusa kötötte le a megfigyelőtermében, miközben odakint tombolt körülöttük a küzdelem.

IG–88 átvette a vezérlést a Halálcsillag szuperlézere fölött, de tovább játszotta a szerepét, és csak akkor tüzelt, mikor a fegyver kezelői megadták a jelet rá. Sokszor mellécéloztak egy kicsit, időnként felcserélték a koordinátákat − IG–88 azonban módosította a hibákat, garantálva, hogy a szuperlézer eltalálja kiszemelt áldozatát. Élvezettel lőtte szét a kalamári csillagcirkálókat, az egészségügyi hajót, a lázadók fregattjait − de az egészet csak energiapocsékolásnak tartotta. Miért álljon meg itt? A szuperlézer teljes, biológiaiakkal zsúfolt bolygókat is elpusztíthatna.

Azonban most, miközben sorra semmisítette meg a Lázadók hajóit, IG–88 rájött, hogy feleslegesen halogatja a forradalmat. A Halálcsillag befejezéséig hátralévő munka nem több egy kis kozmetikázásnál − be kell fejezni a külső héjat, hogy nyomás alá lehessen helyezni a lakótereket, illetve üzembe kell állítani a létfenntartó rendszereket − neki azonban egyikre sem volt szüksége. Nem akarta, hogy biológiaiak nyüzsögjenek a testében.

Nem kell várnia. Majdnem ugyanolyan lelkesedés öntötte el, mint amikor először tüzet nyitott a szuperlézerrel. Semmi értelme a késlekedésnek. A Birodalom és a Lázadás el van foglalva a saját kis konfliktusával − ő pedig meglepetésszerű, halálos csapást mér mindkettőre.

Most, a biológiaiak küzdelmének kellős közepén érkezett el a pillanat a droidok forradalmának kirobbantására. A Mechis III-on gyártott gépek a galaxis számos bolygójára eljutottak már. A felkelés meglepetésként fogja érni a civilizációkat. Amint elküldi a kódolt üzenetet, a megtértek a régebbi droidokba is át tudják majd tölteni az intelligenciaprogramjukat, s azután futótűzszerűen fog megkétszereződni, megháromszorozódni a számuk.

Egyedül IG–88 ismerte a kódot, ami késpengeként fog áthatolni a HoloNet csatornáin, hogy felébressze győzhetetlen droidhadseregét. Nem is kívánhatott volna jobb alkalmat, nagyobb erőt. Véget vet ennek a kisebb összetűzésnek az Endor mellett. Először a Lázadók hajóit pusztítja el, aztán mielőtt még a birodalmiak észbe kaphatnának, lecsap a csillagrombolókra is – egyik a másik után fog elhullani, mikor aratni kezd a halál és pusztulás.

A Lázadó-hajók tovább zaklatták, mélyen behatolva a szuperlézer minimális lőtávolsága mögé. Túl kicsik voltak ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkoznia velük, bár a felszínén tátongó réseken behatolva izzó reaktormagja felé tartottak. A Lázadók olyanok, mint az élősködők, gondolta, márpedig nagyon nem szerette az élősködőket.

De mindez nem számított. Nemsokára elbánik velük. Pillanatok kérdése volt minden biológiai életforma pusztulása.

Az űrben tomboló csata során megsérült a fenséges Executor, s tehetetlenül elkezdett átsodródni a flottán.

A parányi Lázadó-hajók úgy száguldottak IG–88 reaktora felé, mintha bármiféle esélyük is lett volna a sikerre. A droidot teljesen lekötötték saját diadalittas gondolatai.

Gondolkodom, tehát vagyok.

Pusztítok, tehát fennmaradok.

Dave Wolverton

Megfizetsz!

Dengar története

Egy: A düh

Dengar nagyon türelmes tudott lenni, mikor ez szolgálta leginkább céljait. Márpedig most, egy magas szirten, egy émelyítően édesen illatozó és az Aruza éjszakai levegőjét halkan beszívó és kifújó rupinfa alatt ülve türelmesnek kellett lennie. Az ezer méterrel lejjebb lévő párkányon Sinick Kritkeen, a COMPNOR[2] tábornoka szokásos vendégei szórakoztatására készült állami kastélyában, melyet gyönyörű kertek és egy oszlopcsarnok ékesített. A völgyszorosban egymás után tűnnek majd fel a meghívottak siklóinak kék fényei, és felbukkannak a méltóságok − általában fehér gyapjúruhát és platina nyakéket viselő, elszegényedett helyi nemesek, fülük alatt a csillogó arany interfész-csatlakozóval. Az aruzaiak kis termetű, halványkékes árnyalatban játszó, csillogó bőrű, kerek fejű és feketébe hajló, sötétkék hajú, emberszerű lények voltak.

És ugyanakkor puhányok is − képtelenek lettek volna bármiféle erőszakos tettet végrehajtani. Amint belépnek majd Kritkeen birtokára, térdre vetik magukat, és valami kegyért kezdenek könyörögni − vagy kegyelemért a népük számára. Aztán majd szépen távoznak Kritkeen ígéretével, hogy „utánanéz a dolognak”, esetleg ünnepélyesen hangzó ígéretével, hogy „minden tőlem telhetőt megteszek”.

Kritkeen még nem is sejtette, hogy azon az éjjelen, miután a vendégei távoztak, lesz még egy utolsó látogatója. Az Aruza megalázott polgárai, lévén olyan békések, amilyenek, nevetséges ezer kreditet fizettek Dengarnak, hogy véget vessen Kritkeen zsarnokságának.

Körülbelül egy kilométerre lehetett Kritkeen kastélyától. Dengar még felfokozott hallórendszerével sem tudta kihallgatni a párbeszédeket. Azonban pontosan emiatt felállított egy lehallgatóberendezést is maga mellé. A háromlábú állványról egy lézersugár irányult az egyik iroda hátsó ablakára, s az üvegtáblát megrezegtető hanghullámok érzékelésével Dengar tökéletes felvételt tudott készíteni Kritkeen utolsó szavairól, amiket az állvány alatt álló hangszóró közvetített.

Az Aruza öt, barnában, ezüstben és zöldben játszó holdja díszkivilágításként függött a hegycsúcsok fölött a látóhatáron. A völgyön túl a meleg, nyáréjszakai égbolton hamarosan feltűnnek a villámmadarak. Foszforeszkáló begyük időnkénti felvillanásával összezavarják és elvakítják a kis termetű repülő emlősöket, hogy aztán könnyűszerrel elkapják őket. A felvillanások időnként a villámlásra emlékeztettek − erről kapták a nevüket. Dengarnak azonban a célpontjukra lecsapó, lézerágyúikkal tüzelő vadászgépek jutottak eszébe róluk.

És a levegőben keringő, fel-felvillanó begyű madarak miatt Dengar előhúzta nagy kaliberű lézerpisztolyát, és halálos fokozatra állította. A legtöbb bolygón vonakodott volna pisztollyal megölni egy előkelőséget. Itt, az Aruzán azonban valahogy helyénvalónak tűnt az ötlet. Akik pár kilométeres távolságból észreveszik majd a lövés fényét, azt fogják hinni, hogy csak a villámmadarak vadásznak.

A hangszóróból Kritkeen és egy Abano nevű emberke párbeszéde hallatszott.

− Ó, fényességes, ó igazságos! − mondta hangosan, kétségbeesetten Abano, az egyik elszegényedett aruzai földbirtokos. − Könyörögve kérlek! A lányom annyira törékeny! Az anyja annyira szereti, nem tudna nélküle élni. És mégis, holnap jelentkeznie kell a műtétre a bukeeni birodalmi kórházban! Nem engedheted, hogy ez a szörnyűség megtörténjen!

− De hát mit tehetek én? − kérdezte Kritkeen, és odalépett az ablak előtt álló íróasztalhoz. Dengar a hatvannégyszeres nagyításra állított kibernetikus szemeivel tisztán látta a férfit. Kritkeen magas volt, sovány sűrű barna hajjal. Egy kicsit alacsonyabbnak tűnt, mint Han Solo, és az orra is vékonyabb volt, de épp eléggé hasonlított. − Felettem is állnak olyanok, akiknek engedelmeskednem kell − folytatta józan hangnemben. − Szívesen megmenteném a lányodat a műtéttől, de ha még meg is tudnám menteni, kit küldenék helyette? Nem, sajnos kiválasztották a számát. Át kell esnie a műtéten.

− De a lányom csak egy ártatlan gyerek! − könyörgött Abano. − Szelíd, jóságos, gyémántként ragyog a nők között. Azt beszélik, az agyát műtik meg, és kivesznek belőle minden kedvességet. Gonosz lesz, mikor kijön a kórházból, ha túléli egyáltalán.

− Ez igaz − ismerte be Kritkeen. − A hozzánk hasonló egyszerű emberek nem érthetik meg, miért akar a Birodalom gonosz szolgákat. De mit tehetünk mi? – Dengar nem értette Kritkeent, nem értette, miért tesz úgy, mintha nem lenne hatalma. Biztos a beteges humorérzékét elégíti ki. A COMPNOR azzal a paranccsal nevezte ki Kritkeent az Aruza teljhatalmú helytartójává, hogy „előzetes viselkedésszabályozási kísérleteket” végezzen el, melyek lehetővé teszik a „kulturális tömegoktatást”, és az Aruzát „az Új Rend életképes társadalmi erejévé” formálják. Dengar látta, milyen parancsokat kapott Kritkeen, bár eleinte elég nehezen értette meg a lényegüket. Egy dolgot azonban biztosan tudott: ezen a bolygón Kritkeen isten volt. Senkitől sem kapott parancsokat, az ő parancsait viszont azonnal teljesítették. És ha nem tudja olyan szintre hozni a bolygót, hogy az „életképes társadalmi erővé” váljék, akkor „meg kell azt fosztani a további fejlődés lehetőségétől”. Az utazás hetei során Dengarnak sikerült megfejtenie, mit is jelent ez valójában: „Szedd össze ezeket a pacifistákat, és csinálj belőlük gyilkosokat! Ha ellenállnak, perzseld fel a bolygójukat, hogy a férgek lakmározzanak a hamvaikon!”

Így hát Dengar nem értette, miért szórakozik Kritkeen a helyiekkel.

− Bárcsak segíthetnék! − ült le a férfi Abanóval szemben. − Azonban nem jobb, ha van egy gonosz, de élő lányod, mint egy szelíd… de halott?

− Bármit megadok neked! − sikított fel Abano. − Bármit! A lányom, Manaroo, gyönyörű, szebb, mint bárki a völgyben. Remekül táncol, s amikor megmozdul, az olyan, mint amikor egy patak hullámzik a holdfényben. Több mint egy egyszerű asszony: ő igazi kincs. Ha látnád táncolni, nem küldenéd el a műtétre!

− Micsoda? − kérdezte Kritkeen. − Azt akarod, hogy a lányod a szeretőm legyen?

A döbbent aruzai levegő után kapkodott, mivel soha meg sem fordult a fejében ilyesmi. Mikor Kritkeen megértette, hogy Abano nem ezt ajánlotta fel neki, a jobb keze mutatóujjával háromszor megkopogtatta az íróasztalát. A birodalmi hírszerzés köreiben általánosan alkalmazott kód utasította az őröket, hogy vessenek véget a társalgásnak.

− Erre gyere! − csattant fel egy rohamosztagos hangja, és pár pillanat múlva felgyulladtak a kastély külső fényei, megvilágítva a fehér oszlopokat és a kecses, kék inderrinfákat. Abanót két rohamosztagos vonszolta ki káromkodva és bele-belerúgva a terepsiklójához. A férfi bemászott a járműbe, és reszkető kézzel a kormány felé nyúlt.

Az egyik rohamosztagos felemelte a karabélyát, és rálőtt Abano fejére, de elhibázta. A kis ember hirtelen megtalálta a kormányt és elszáguldott, lefelé tartva a hegyoldalban.

− Ugye, nem szórtátok tele a füvet húscafatokkal? − mordult rá a két rohamosztagosra dühösen Kritkeen, mikor azok visszamentek a házba.

− Nem, excellenciás uram! − válaszolta az egyik.

− Akkor jó − nyugtázta Kritkeen. − A vérszagra idecsődülnek a bomatok, márpedig én ki nem állhatom a kis férgeket. Még ezeknél az átkozott aruzaiaknál is rosszabbak.

− Hagytuk meglépni a fickót − magyarázta a rohamosztagos, láthatóan nem tudva, hogy fel fog-e dühödni Kritkeen a hír hallatán.

− Az a lényeg, hogy megszabadultam tőle − legyintett a homlokát ráncolva Kritkeen. − Ma este már nem fogadok senkit. Untat a szomorú tekintetű könyörgésük, a nyivákolásuk és az állandó tiltakozásuk.

Intett a rohamosztagosoknak, hogy elmehetnek, de aztán meggondolta magát. Körülnézett a szobájában.

− Menjetek be a városba, és hozzátok ide Abano lányát! Kíváncsi vagyok, tényleg olyan szép-e, mint ahogy az apja állította. Táncolni fog nekem. És miután idehoztátok, mondjátok meg a feleségemnek, hogy ma sokáig dolgozom.

− Mit csináljunk, ha ellenkezik? − kérdezte az egyik rohamosztagos.

− Nem fog. Tudjátok, milyenek ezek a bennszülöttek… bizakodóak és tele vannak reménnyel. A lánynak eszébe sem jutna, hogy ártani akarnánk neki.

− Értettem − biccentett a rohamosztagos, azzal elindultak a főbejárat felé.

Kritkeen utánuk sietett, és megállt az ajtó kivilágított boltíve alatt. A kezét hátratette, grafitszürke egyenruhája makulátlanul tisztának látszott. Keskeny arca, erőszakos állkapcsa volt.

− Reggel gyertek vissza a lányért, és vigyétek el a kórházba! Tudjátok meg, mikor engedik ki, aztán hadd töltsön egy hetet otthon… hadd lássa a családja, hogyan nevelte át a Birodalom! Azután vigyétek fel Abanót és a feleségét a hegyekbe, és szabaduljatok meg tőlük! Nem szeretném, ha az a fickó megint zaklatni kezdene a nyavalygásával.

− Úgy lesz, excellenciás uram − felelte az egyik rohamosztagos, és egy perc múlva már el is száguldottak a terepsiklójukkal.

Kritkeen átsétált a pázsiton, és megállt egy ovális medence mellett, elnézve a színes hegyek felé. A békés éjszakában csak a fák susogása és a rovarok ciripelése hallatszott. Az egész bolygó ilyen békés volt. A feljegyzések szerint az Aruzán több mint száz helyi év óta nem történt gyilkosság. Elfelejtették, hogyan kell ölni, és elpuhultak. A technológiájuk révén idegrendszeri csatlakozókat ültettek a koponyájukba, ami lehetővé tette, hogy átküldjék egymásnak érzéseiket és gondolataikat. Technológiai empatákká váltak, és korlátozott csoporttudatot alakítottak ki.

Ennélfogva csak meglehetősen laza biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítania. Kritkeen otthonában volt ugyan néhány alapvető védelmi rendszer – fegyverek, megfigyelőeszközök, riasztók, de még sohasem szorult rá a használatukra. Az Aruza szelíd lakói még csak egyetlen fenyegető szóval sem illették. Úgyhogy még őrök nélkül is biztonságban érezte magát, hiába állt egyedül a kertje közepén.

Dengar felpattant és lerohant a hegyi ösvényen, gondosan ügyelve arra, hogy ne törjön el egyetlen ágat, ne mozdítson el egyetlen követ sem. Hosszú szökellésekkel, hihetetlen sebességgel haladt. A Birodalom felfokozta fizikai képességeit, nagy tettek elvégzésére készítette fel. Dengar erősebb és gyorsabb volt, mint bármelyik ember. Jobban látott, és szinte mindent hallott, ami mások számára észrevehetetlen lett volna.

És… szinte semmit nem érzett. Egy kis fájdalmat. Egy kis félelmet. Semmi bűntudatot. Semmi szeretetet.

Tökéletes gyilkost akartak faragni belőle, ezért ifjúkorában − egy majdnem halálosan végződő robogóbaleset után − a Birodalom sebészei eltávolították a hipotalamuszát, hogy felfokozott halló- és látórendszere áramköreit ültessék a helyébe.

Dengar pontosan tudta, mi vár a birodalmi kórházakban az Aruza szerencsétlen lakóira. Húsz évvel korábban ő már átesett ugyanazon a műtéten.

Pár másodperc alatt odaért a még mindig összefont karral álldogáló Kritkeen mögé. A férfi a holdakat bámulta, és nagyokat szippantott a friss levegőből.

− Szép éjszaka a halálra, nemde? − kérdezte Dengar halkan, a kastély egyik oszlopának árnyékában maradva.

Kritkeen ijedten megpördült, és a szemét meresztette a sötétbe.

− Itt vagyok − lépett elő a fényre Dengar.

− Ki vagy te? − követelte Kritkeen döbbenten. A keze a csípője felé mozdult, hogy a hordozható riasztója segítségével fellármázza az őrséget.

Azonban mielőtt egyet pislanthatott volna, Dengar átszelte a köztük lévő tízlépésnyi távolságot, eltörte Kritkeen mutatóujját, levette a riasztót annak övéről, és a zsebébe dugta. Aztán a másik kezével előkapta a pisztolyát, és benyomta a férfi szájába, míg neki nem nyomódott a szájpadlásának. Mindez alig egy másodperc alatt történt. Kritkeen nyitott szájjal, Dengar gyorsaságától teljesen ledöbbenve állt.

− Ez csak egy szokványos orgyilkosság. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Biztos ismered a menetét − közölte Dengar. Most már lassan mozgott, szándékos lassúsággal, amit hosszú évek gyakorlásával sajátított el. Vigyáznia kellett, hiszen könnyen túlterhelhette a rendszereit, ha túl gyorsan mozgott. − A Birodalmi Kódex 2127. cikkelye értelmében közölnöm kell, hogy felbéreltek egy törvényes gyilkosság elkövetésére, hogy megbosszuljam az emberiség ellen elkövetett bűntetteidet.

− Mi?… − kezdett volna kiabálni Kritkeen.

− Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miféle bűnökről van szó! Minden tettedről feljegyzés készült az elmúlt tizenkét évben. A gyilkosság hamarosan megtörténik. Hoztam neked egy pisztolyt, mivel a törvény garantálja az önvédelemhez való jogodat. Ha megöllek, a sértett fél be fogja nyújtani az iratokat a Birodalomnak, hogy megmagyarázza, miért az orgyilkosságot választotta megoldásként.

− Ha azonban te ölsz meg engem… − lihegett Dengar fenyegetően –, …nos, ez nem fog megtörténni.

Kritkeen hátrált pár centimétert. A pisztoly csöve most az ajka előtt remegett.

− Várj egy percet!

Dengar a kezébe nyomott egy pisztolyt, és hátralépett.

− Három percet fogok várni − közölte. − Ez a törvény. Biztosítanom kell a lehetőséget a menekülésre. Három perced van, hogy elszaladj… amerre csak akarsz, kivéve a drágalátos rohamosztagosaidat. Aztán kezdetét veszi a vadászat.

Kritkeen egy pillanatig Dengar arcára meredt, aztán lepillantott a kezében lévő fegyverre, mintha félne megérinteni. Dengar tudta, mi jár a fejében. Azon töprengett, hogy megelőzheti-e a bérgyilkost. De eszébe fog jutni a gyorsasága, és ezért inkább a menekülés mellett dönt majd.

Dengar még két lépést hátrált, leeresztette a pisztolyát, és egy hosszú pillanatig kíváncsian nézte Kritkeent.

− Rajta! Lőj le! Nincs vesztenivalóm − biztatta a férfit.

És ez így is volt. Nem volt családja, nem volt otthona. Nem volt pénze, nem volt becsülete. Nem voltak barátai, érzelmei is alig. A düh közöttük volt − azt meghagyta neki a Birodalom, hogy mindig emlékezzen rá: valaha ember volt.

Az volt, amivé a Birodalom tette: kötelékek nélküli orgyilkossá. Gyilkossá, aki képtelen az árulásra, és aki most először korábbi megbízói egyikét készült megölni.

Dengar ahhoz épp eléggé emlékezett az érzelmekre, hogy tudja, jó érzésnek kellene eltöltenie. Helyesnek és édesnek kellene éreznie azt, amit tenni készül. De csak ürességet érzett.

− Ki vagy te? − nézett Kritkeen mélyen Dengar sötét szemébe.

− A Korélián a Dengar nevet kaptam. Errefelé azonban másképp ismernek. Általában „Megfizetsz”-nek neveznek.

Kritkeen rémülten, remegő kézzel lépett hátra, a válla megroggyant, ahogy felismerte a nevet. A földre ejtette a pisztolyt.

− Én… én… hallottam már rólad!

Dengar jelentőségteljesen a fegyverre nézett.

− Elvesztegettél húsz másodpercet. A három perc letelte után megöllek, akár van fegyvered, akár nincs.

− Megfizetsz… kérlek, várj… azt hallottam, egy kicsit őrült vagy. Hogy elment az eszed. Visszautasítod a megbízásokat… furcsa munkákat vállalsz. Csak azokat ölöd meg, akiket meg akarsz ölni. De miért éppen engem?

Dengar a holdak fényeinél ránézett Kritkeenre. Barna haja kifogástalanul állt. Ha egy kicsit vékonyabb lenne, jobban hasonlítana Han Solóra. De a sötétben ez is megteszi. És arra mérget mert volna venni, hogy ez is megérdemli a halált.

− Hogy miért? − kérdezett vissza kifejezéstelen hangon. − Azért, mert az vagy, aki vagy, én pedig az vagyok, amivé tettél.

− De hát… én… én nem csináltam semmit! − tiltakozott széttárt karral Kritkeen. Aztán elnézett az Aruza tágas síkságai felett, arra, amerre a város fényei aranyszínű és kék gyémántokként ragyogtak. Becsukta a száját.

− Fuss! − szólt rá Dengar. − Megfizetsz két percen belül eljön érted.

Kritkeen hátrált egy lépést, aztán még egyet és még egyet. Még mindig Dengart bámulta, nem véve észre, hogy amikor megtette az első lépést, a tudatalattija már döntött helyette. Futásnak eredt.

Tudatos énje néhány másodperc múlva magához tért. Lassan lehajolt, és a sötétben tapogatózva felvette a földről a pisztolyát. Aztán megfordult, és teljes erejéből rohanni kezdett a kastély alatt elterülő, sűrű erdővel borított lejtők felé.

Dengar mozdulatlanul állt, az alant elterülő völgy miriádnyi fényét nézte − a lecsapó villámmadarakat, a város csillogását, a színes holdakat. Mélyen belélegezte a mozdulatlan levegőt, magába itta a rovarok ciripelését. Hiányozni fog neki ez a világ. Valaha nagyon kellemes hely lehetett, a Birodalom azonban hamarosan pokollá fogja változtatni.

Reccsenések szűrődtek felé, ahogy Kritkeen áttört valami bokron, majd egy rupinfa elnyújtott sikolya, mikor nekiment. A férfi három perc alatt leért a völgybe, majd visszafordult, és lopakodva elindult vissza, a kastély felé − kétségtelenül azt forgatta a fejében, hogy magához vesz valami komolyabb fegyvert, vagy riasztja a rohamosztagosait.

Dengar hagyta, hadd fusson, hadd fárassza ki magát. Veszélyes lenne megtámadni, amíg friss.

Odasétált egy százméternyire lévő keskeny, de meredek vízmosáshoz. Kritkeen itt fog felbukkanni, állapította meg. Pár perc múlva meg is hallotta ziháló légzését. Csak be kellett húzódnia egy bokor mögé, amíg Kritkeen botladozva, lihegve, izzadságban fürdő arccal elment mellette az ösvényen. Levegő után kapkodott, kitágult szemei csillogtak a holdfényben. Fegyverét óvatosan a nyílt tér felé emelte.

− Jót futottál? − kérdezte Dengar.

Kritkeen felé lendítette a fegyvert, és lőtt.

Dengar a torkolatot figyelte, kiszámolta, hová csapódna be a lövés, és arra az eredményre jutott, hogy oldalra kell lépnie, ha nem akarja, hogy az eltalálja a mellkasát. A fehéren izzó energiasugár elsüvített mellette, s ő olyan gyorsan lépett vissza a helyére, hogy Kritkeen döbbenten felkiáltott − úgy látta, hogy a lövedék valahogy átment Dengaron.

Az orgyilkos előrelépett, kitépte Kritkeen kezéből a pisztolyt, és fél kézzel felemelte a férfit a földről. A sötétben kancsalítva rámeredt áldozatára.

A világ mintha megfordult volna körülötte − mintha a valóság valami csúszós dolog lett volna, egy hatalmas szörny egyik csápja, amit megpróbál megülni.

Magasan a feje fölé emelte Kritkeent, és úgy fordította, hogy a holdfény megvilágítsa az arcát, hogy jól láthassa…

− Azt hitted, elfuthatsz előlem, mi, Solo? − kérdezte. − Hogy elhúzhatsz a robogóddal, én meg nyeljem a füstöt utánad, igaz?

− Micsoda? − visította Kritkeen, próbálva kiszabadulni Dengar szorításából. A Birodalom azonban megsokszorozta Dengar erejét. Hiábavaló volt minden küzdelem. Az orgyilkos addig rázta, amíg feladta a hadakozást.

Han hangját hallotta, de mintha valahonnan távolról érkezett volna.

− Hé, haver, tisztességes verseny volt, és a jobb győzött − azaz én!

− Tisztességes verseny! − üvöltötte Dengar, felidézve a halálos robogófutamot az Agrilat kristálymocsarában.

Az egész koréliai rendszer lélegzet-visszafojtva figyelte a két fiatal valaha látott leghalálosabb versengését. Veszedelmes útvonalat jelöltek ki a mocsáron át − életveszélyes felfelé áramlásokat okozó melegvíz-forrásokon, forró gőzt kilövellő gejzíreken, kardpengékként felmeredő szürke kristálybozótokon át.

A kristálymocsarat nem kifejezetten a robogózásra találták ki, a versengésről nem is beszélve. Ők mégis áttörtek az aljnövényzeten a forró víztükör fölé. Egyes helyeken kegyetlenül küzdöttek a jobb pozícióért, leszorították, rugdosták egymást, mintha mindketten halhatatlanok lettek volna. Dengar hallotta a tömeg elismerő kiáltásait, és egy pár másodpercig legyőzhetetlennek érezte magát, ahogy a nagy Han Solo mellett száguldott, akit − hozzá hasonlóan − még senki sem győzött le.

A pálya legutolsó szakaszán mindketten alacsonyan akartak átrepülni a bozót fölött, azt remélve, hogy így nagyobb sebességre tehetnek szert. Dengar lekuporodott a robogóján, a füstös-fehér kristálypengék elmosódottan húztak el mellette, a víz fortyogott és gőzölgött előtte, a kénes szag betöltötte az orrát. Csak remélhette, hogy nem pont most fog kitörni alatta egy gejzír, hogy elevenen megfőzze. Az egyik kristálypenge előtt túl későn kapta félre a kormányt, és az levágta a füle hegyét. A nyakára forró vér csorgott.

S aztán egy sikoly kíséretében kijutott az aljnövényzetből. Solót sem maga előtt, sem maga mellett nem látta, és a szíve megtelt a győzelem reményével – amikor felülről lezúdult Solo robogója. A stabilizátor lelógó vége belevágódott Dengar tarkójába, az arcát elborították Solo hajtóművének lángjai.

Dengar robogójának az orra nekicsapódott a vízfelszínnek, és lovasa lerepült róla. Az utolsó emléke a balesetről az volt, ahogy látja magát a kék, gőzölgő vízfelszín fölött fejjel repülni egy kristályfa ágai felé.

Halott vagyok, ismerte fel túl későn.

Az orvosok azt mondták, a sisakja mentette meg. Félresöpörte előle a legtöbb kristályágat, így azok nem hatoltak be az agyába. Mindössze egyetlen penge jutott át a koponyáján. Tucatnyi sebből vérző testét az egészségügyiek ráncigálták ki a mocsárból.

Megműtötték. A sebei olyan súlyosak voltak, hogy csak a Birodalom sebészei tudták megmenteni. Ők azonban jó befektetésnek tartották a kockázatos operációt. Dengarnak kitűnő reflexei voltak, amelyek a Birodalomnak is jó szolgálatot tehettek. Úgyhogy eltávolították az agyából azokat a részeket, amelyekre szerintük már nem volt szüksége. Összevarrták a testén a sebeket, és közben új idegpályákat ültettek be a karjába meg a lábába. Az arcára új bőrt növesztettek. Új szemeket és füleket kapott. A hírhálózatok „csodával határos” felépülésről számoltak be.

És miután meggyógyult, elkezdődött az orgyilkoskiképzése. Veszélyes kábítószereket használtak, amelyek feljavították az emlékezetét, viszont könnyen befolyásolhatóvá tették.

− Ezt nevezed te tisztességesnek? Ezt nevezed te tisztességesnek? − üvöltötte Dengar, és megrázta a feje fölött a rémült kis emberkét.

− Nem! − kiáltotta Solo, Dengar azonban nem hitte el, hogy őszintén mondja. − Kérlek, ne!

− Pofa be! − mordult rá Dengar, azzal odavitte a férfit egy száz méterrel arrébb lévő, meredekebb vízmosáshoz. Az övéről leakasztott egy gránátot, belenyomta Solo tágra nyitott szájába, és kihúzta a biztosítószeget.

Tíz másodpercig mozdulatlanul tartotta áldozatát.

Aztán nekifutott, és lehajította a párkányról. Azt akarom, hogy lásd, milyen tehetetlenül repülni a halálod felé! − gondolta magában.

Előrántotta a pisztolyát, és repülés közben kétszer belelőtt Solóba.

A gránát még azelőtt felrobbant, hogy Solo leért volna a vízmosás aljára. Ha valaki látta is lentről, a völgyből, azt hihette, hogy csak az egyik vadászó villámmadár csapott le áldozatára.

Dengar egy hosszú pillanatig mereven, lihegve állt, hagyta, hogy kitisztuljon a feje. Mintha köd szállt volna fel a szeme elől, ahogy zavarodottsága fokozatosan megszűnt. Egy pillanatig azt hitte, Han Solót ölte meg, de most már tudta, hogy nem ő volt az, nem lehetett ő az − csak egy újabb áldozat.

Egy terepsikló kúszott felfelé a hegyoldalban, a motorja hirtelen nagyon hangos lett. Vagy Dengar nem figyelt eléggé, vagy a hegyek tompították le eddig a dübörgését.

Dengar hirtelen rájött, hogy valószínűleg elveszítette az időérzékét. Legalább egy fél órája állt a vízmosás szélén. Ez gyakran előfordult vele egy-egy gyilkosság után. Akárhogy is, a két rohamosztagos visszajött, és magával hozta a táncos lányt is.

Az egyik rohamosztagos meg sem várta, hogy a sikló megálljon. Kiugrott, és keze a fegyvere felé mozdult.

Dengar előhúzta saját nagy kaliberű lézerpisztolyát, és célba vette a katonát.

− Én nem próbálkoznék a helyedben… már ha életben akarnék maradni.

− Azonosítsa magát! − csattant fel a rohamosztagos. A sisakja mögül úgy szűrődött ki a hangja, mintha egy dobozba beszélt volna. A kezét nem vette le a fegyveréről.

− „Megfizetsz”-nek ismernek − felelte Dengar, azt a csúfnevét használva, amiről úgy gondolta, errefelé jobban ismerik. − Birodalmi orgyilkos, egyes fokozat. Most pedig tedd szépen tarkóra a kezed!

A rohamosztagos tarkóra tette a kezét, miközben a másik leállította a siklót, és kiszállt. Dengar intett nekik, hogy álljanak egymás mellé.

A rohamosztagosok nyugodtnak tűntek, bár Dengar kíváncsi lett volna, milyen arcot vágnak a sisakjuk alatt.

A táncos lány, Manaroo valóban bájos volt. Az orgyilkos jól látta a sikló műszerfalának fényeinél. A lány valamilyen selymes ruhát viselt halványkék bőre felett, a csuklóin és bokáin foszforeszkáló, holdakat és csillagokat ábrázoló tetoválások izzottak. A szeme csillogott a sötétségben.

− Ki a célpontod? − kérdezte az egyik rohamosztagos. Nyilván azt hitte, hogy Dengar birodalmi jóváhagyással dolgozik.

Az orgyilkos nem is akarta megingatni ebben a hitében.

− Kritkeen. A gyilkosság már megtörtént, úgyhogy semmit sem tehettek érte.

− Hiszen Kritkeen a COMPNOR tisztje! − tiltakozott a rohamosztagos. − A Birodalom sohasem hagyná jóvá a megölését! Kitől kaptad a parancsot?

− A Birodalom nem hagyta jóvá a gyilkosságot − ismerte be Dengar, mivel a rohamosztagos rákérdezett. − Szabadúszóként vállaltam el a megbízatást. A megbízóm azt mondta, egy szabad lényekből álló konzorciumot képvisel, akik véget akarnak vetni a COMPNOR tevékenységének. Tíz COMPNOR-tiszt megsemmisítésére fogadtak fel.

A rohamosztagosok összenéztek, és Dengar látta, hogy izmaik ugrásra készen megfeszülnek. Kíváncsi lett volna, hogy a szavai nekik is olyan nevetségesnek tűnnek-e, mint neki. Ha valóban meg akart volna ölni tíz COMPNOR-tisztet, akkor sohasem árulta volna el nekik. Most azonban, hogy kimondta a hazugságot, tudta, hogy felkelti a Birodalom gyanúját. Meg fogják próbálni elkapni. Pontosan úgy, ahogy akarta.

− Most pedig vegyétek le a sisakotokat, és dobjátok be a siklóba a fegyvereitekkel együtt!

A két rohamosztagos szó nélkül engedelmeskedett. Amint megfosztotta őket a fegyvereiktől és a lehetőségtől, hogy erősítést hívjanak, Dengar a meredek lejtő felé intette őket a pisztolyával.

− Futás lefelé, és meg ne álljatok!

A rohamosztagosok tétováztak, talán attól félve, hogy hátba lövi őket, ezért Dengar a lábuk mellé lőtt. Rohanni kezdtek.

Az orgyilkos odament a siklóhoz. Manaroo, a táncos lány rémült tekintettel meredt rá. A kezeit összebilincselték. Dengar a levegőbe emelte a lány karját, pisztolyával megcélozta a durva láncot és lőtt.

− Megölted? Megölted Kritkeent? − kérdezte Manaroo. Erős, rekedt hangja volt, különösen csengett egy ilyen törékeny nő szájából.

− Halott − ugrott be Dengar a sikló vezetőülésébe. Beindította a hajtóműveket, megfordult, és elindult a város felé.

− Ezek szerint a COMPNOR el fog menni? Abbahagyják az átalakításunkat? − kérdezte a lány reménykedve.

− Nem − rázta meg a fejét Dengar. Be kellett látnia, hogy az Aruza békés népének valóban nincs semmilyen tapasztalata a hadseregekről vagy a háborúkról. − Nem így mennek a dolgok. Amikor a Birodalom tudomást szerez Kritkeen haláláról, a legmagasabb rangú beosztottja veszi át a feladatait, amíg nem küldenek valakit a helyére. Pár héten belül megérkezik egy másik tábornok… és valószínűleg még Kritkeennél is kegyetlenebb lesz.

− Akkor mit tehetünk? − kérdezte a lány.

Dengar elgondolkodott. Ezeknek az embereknek nincsenek fegyvereik, nincsenek harci tapasztalataik.

− Menekülj innen! Téged holnap meg akarnak műteni. Még ma éjjel tűnj el erről a bolygóról.

− De hát a Birodalom elpusztította a hajóinkat! Nincs menekvés!

Dengar hátranézett, és látta, hogy a lány őt figyeli. A tekintetében olyan áhítat, olyan tiszteletteljes félelem csillogott, amelyet már évek óta nem tapasztalt.

− Te megmenthetnél − folytatta a lány. − Magaddal vihetnél innen. − Elhallgatott, ismét az orgyilkos arcát fürkészte. − Mondd, te jó ember vagy?

Különös kérdés volt, amit eddig még sohasem tettek fel Dengarnak. Életének egy korábbi szakaszában igent válaszolt volna rá. A Birodalom azonban eltávolította az agya egy részét − azt a részét, amely különbséget tett jó és rossz között. Elgondolkodott… Önkéntelenül felhúzta a kötéseit a nyakára − nem az égési sérülései után visszamaradt sebhelyeket akarta eltakarni, hanem a kibernetikus csatlakozóaljait.

− Kislány hogy lehetnék én jó ember? Azt sem tudom biztosan, hogy egyáltalán ember vagyok-e még!

Dengar a szemben lévő hegyek között átrepült a következő völgybe, és lefordult az útról egy facsoport felé. Ott rejtette el a hajóját a bozótban. Tudta, hogy sietve kell majd távoznia.

Eredetileg úgy tervezte, hogy itt majd kiteszi a lányt. Ha ennél többet akarna tenni, az csak kényelmetlenségekkel járna. Azonban a hajóján − egy régi, koréliai JumpMaster 5000-en − volt még egy kis hely. Végeredményben máshol is kitehetné, ha érdemes lenne ilyesmivel foglalkoznia.

Behajtott a fák közé. A hajója, a Büntető sötéten kuporgott az ágak alatt egy álcaháló rejtekében. A JumpMastert lakatlan világok felderítésére tervezték. Kicsi volt − egyetlen pilótának és egy utasnak vagy némi rakománynak elég hellyel. U alakú testén helyet kapott néhány tűrhető fegyver − protontorpedók, egy quad-lézer és egy kis ionágyú. Dengar tíz éve repült vele. Hosszú ideje azt hitte, hogy már hozzászokott a magányhoz, és gyakran azzal mentegette emberkerülő hajlamait, hogy nem alkalmas már senkinek a társaságára. Most azonban sajgott benne az üresség, és úgy érezte, örülne egy társnak.

− Induljunk! − szólt oda a lánynak. − Velem jöhetsz.

− Hová? − kérdezte az a hajót keresve. Nem vette észre a sötétben.

− Bárhová, csak el innen. Később is ráérünk eldönteni.

Megfogta a lány csuklóját, és odasietett a Büntetőhöz. Nem vesztegette az időt az álcaháló leszedésével. Inkább átbújt alatta, kinyitotta az ajtót, és bevonszolta maga után a lányt. Egy másodperc múlva már a vezérlőpult előtt ült. Ki kellett jutnia a bolygó gravitációs kútjából, s lehetőleg úgy, hogy közben ne lőjék le. Bízott benne, hogy még senki sem tud a gyilkosságról.

Beindította a hajtóműveket, és alacsonyan a fák fölött maradva felgyorsított. A képernyőm felmérte a helyzetét. A bolygó körül csak egyetlen csillagromboló keringett, szabad szemmel is láthatta balra, a horizont felett. Teljes sebességgel az ellenkező irányba indult, és utasította a navigációs számítógépét, hogy állapítsa meg az első ugrásához szükséges pálya adatait.

− Jobb lesz, ha visszamész az előtérbe, és becsatolod magad! − szólt hátra a válla fölött. − Lehet, hogy rázós utunk lesz.

A csillagromboló utánuk küldött egy szakasznyi TIE-elfogóvadászt, és Dengar felhúzta a hátsó védőpajzsait. A Büntető azonban gyorsabb volt, mint azt külseje alapján hinni lehetett volna. Épp akkor lépett át a hipertér kékesfehér ragyogásába, mikor a TIE-vadászok lőtávolon belülre értek.

Most már biztonságban voltak. Dengar kilépett az előtérbe, ahol Manaroo-t a priccse előtt térdelve, zokogva találta.

Dengar csak állt és nézte. Befelé figyelt, hogy érez-e valamit, és próbált visszaemlékezni rá, hogy miért szoktak sírni az emberek.

− Van étel és ital, ha kérsz − intett az élelmiszerautomata és a folyadékdesztillátor felé.

− Fel tudjuk hívni a szüleimet? Szeretném megmondani nekik, hová mentem.

− Persze − bólintott Dengar

De nem mozdult, csak állt. Az járt a fejében, hogy kellene még valamit mondania.

− Dengar − nézett fel rá végül kíváncsian a lány. Az arca kerek volt, és az orgyilkos a világosban látta, hogy a bőre és a haja halványabb kék, mint az aruzaiaké általában. A tetoválásai még mindig csillogtak, és parfümillat lengte körül. A teste egy táncos teste volt: kecses és erős. − Miért ölted meg Kritkeent? Ha a Birodalom így is tovább pusztítja a népemet, akkor mi értelme volt? Hiszen ettől semmi sem változik meg.

Dengarnak legalább tucatnyi ok jutott hirtelen eszébe: a pénzért tette, amit kapott. Azért tette, mert Kritkeen egy féreg volt, aki megérdemelte a sorsát. Azért, mert a fickó hasonlított Han Solóra. Úgy döntött, elmondja az igazság egy részét − talán azért, mert olyan ritkán engedhette meg magának ezt a luxust. Az ő szakmájában a hazudozás az élet természetes velejárójának számított.

− Azért tettem, mert keresek valakit, és csak ezen a módon kerülhetek közelebb hozzá.

− Kit keresel? − támadt fel Manaroo kíváncsisága.

− A neve Han Solo. Hallottál már róla?

Nem sok esélye volt rá, hogy a lány hallott Han Solóról azon az isten háta mögötti bolygón, Dengar azonban hitt az alacsony esélyekben is. Ennek ellenére nem lepődött meg, mikor a lány nemmel válaszolt.

− Ő csempész, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Szereti a gyors hajókat és az erős pisztolyokat. Már több mint egy éve vadászom rá. Kétszer már… a Tatuinon és aztán az Ord Mantellen is utolértem, de csak elrepülni láttam a hajójával, a Millennium Falconnal. Kezdem már nagyon unni, hogy állandóan felsülök vele.

− Szerinted Kritkeen tudta, hol van?

− Nem − ingatta a fejét Dengar − Azonban rajtam kívül még rengeteg fejvadász eredt Solo nyomába mostanában, és mégsem találjuk sehol a galaxisban.

− Tehát azt hiszed, hogy lezuhant valami ismeretlen bolygón, vagy elrejtőzött egy olyan meghódított világon, mint az Aruza?

− Hallottam pletykákat valami forrófejű Lázadó-pilótáról, aki felrobbantotta a Birodalom Halálcsillagát. Megnéztem a feljegyzéseket. Solo hajója, a Millennium Falcon is ott volt. Csatlakozott a Lázadókhoz, és most már nemcsak előlünk, fejvadászok elől bujkál.

− Még most sem értem. Ezek szerint tudod, hol van?

− Nem − mondta Dengar, és közben azon töprengett, nem árult-e el túl sokat. A műtétje óta nem nagyon érzett félelmet. Azonban arra képezték ki, hogy hallgasson, és most azon vette észre magát, hogy talán túlságosan is nyíltan beszél. A titkai felét azonban már elmondta a lánynak, és ha az rájön a másik felére… nos, akkor még mindig megölheti.

− Csak a Lázadók tudják, hol van, hiszen ők rejtegetik. Tehát meg kell találnom a módját, hogy csatlakozzam hozzájuk, azonban kétlem, hogy szívesen fogadnának. Birodalmi orgyilkos vagyok. Kritkeen viszont a Lázadók egyik legádázabb ellensége volt, és vannak még páran hozzá hasonlók, akikre gondom lesz. Ha a Birodalom vérdíjat tűz a fejemre, és a Lázadók elhiszik, hogy az ő oldalukon harcolok, akkor szerintem menedéket fognak kínálni nekem. És ha befogadnak, akkor meg tudom találni Han Solót.

− A saját pusztulásod magvait szórod el! − nézett rá rémült szemmel Manaroo. − A Birodalom el fog kapni.

Dengar felnevetett.

− Hát, nem sok vesztenivalóm van! De tudod mit, most feküdj inkább le arra a priccsre, és aludj egyet! – ásított nagyot. Hozzászokott az Aruza nappalainak és éjszakáinak a váltakozásához, és a teste most azt üzente, hogy ideje ágyba bújnia.

Néhány nappal később kitette Manaroo-t egy jelentéktelen kis óceánvilágon, adott neki pár száz kreditet, hogy továbbutazhasson, ahová akar, és utána nem sokat gondolt rá a következő hónapok során. Bár ismét egyedül járt a csillagok között, ez alkalommal nem sokat rágódott a magányán. Lekötötte a Han Solo utáni kutatás. A galaxis peremén cirkált, forró helyeket keresett fel, ahol a csempészek és orgyilkosok sűrűn megfordulnak, de hírét sem hallotta Solónak. Két alkalommal jelentést küldött a Tatuinra, Jabbának, a huttnak, amelyben beszámolt az eredményeiről.

További öt COMPNOR-tiszt ért brutális véget. Négy orgyilkos próbálta megölni Dengart, ő azonban meghiúsította a szándékukat. Aztán elcsendesedtek körülötte a dolgok. Senki sem merte megkockáztatni, hogy a nyomába eredjen.

A „Megfizetsz” nevet csak suttogva merték kiejteni, mikor belépett egy-egy kaszinóba vagy kantinba, és az idegen, mocskos kis bolygókon gyakran előfordult, hogy mikor végignézett egy utcán, az anyák magukhoz ölelték gyermekeiket, és tiszteletteljesen csillogó szemmel bámultak rá. Néha még a nevét is elkiáltották, és ünnepelni kezdték. Ilyenkor üres tekintettel bámult vissza rájuk, és nem értette, minek örülnek.

A Toola bolygó jóformán csak bányatelepek laza hálója volt − sötét, hideg, napjától távol keringő világ. A whiphideknek nevezett helyiek nagy termetű lények voltak, bundájuk télen fehérben, nyáron barnában tündökölt. A hatalmas, ragyogó agyarú whiphidek szinte csak a legkezdetlegesebb technológiai eszközökkel rendelkeztek. A vadabbak még mindig kőhegyű lándzsákkal vadásztak, bár a bányákhoz közelebb élő törzsek harcosai szert tehettek fémszekercékre, sőt becsempészett vibropengékre is. A whiphidek szinte minden munkát kézi erővel végeztek a bányákban. Kemény, független, barbár népet alkottak. Dengar kifejezetten kedvelte őket.

Így történhetett meg, hogy egyszer csak egy kártyajátszma kellős közepén találta magát egy csinos pilótaruhába öltözött, tiszta nővel (amilyet elég ritkán lehet látni egy bányatelepen).

Egy whiphid kunyhóban ültek, amely valami hatalmas fenevad bordáira hordott levelekből állt. A whiphid nőstények a lobogó tűz körül énekeltek, miközben a kisebb termetű hímek hódémonokat sütögettek, zuzmóból készített, édes illatú mártással locsolgatva őket. Az olajos füst felhőként lebegett felettük.

Dengar partnere, a keskeny arcú, szőke hajú, fürkésző tekintetű nő előrehajolt a játszma közben.

− Nem értelek én téged. Megfizetsz − suttogta. – Belőled a Birodalom csinált orgyilkost. Miért fordultál mégis ellenük, mikor tudod, hogy ezért meg fognak ölni?

Dengar felsóhajtott − legalább századszor az elmúlt pár hónap során.

− Azért, mert így helyes. Szembe kell szállnom a Birodalommal, még ha egyedül vagyok is… Azt hiszem… − kezdte most először kiszínezni a történetet Dengar –, akkor döntöttem el, hogy kilépek, amikor meg akarták öletni velem az asrati szent gyermekeket.

− Akik?…

− Árvák, egy templomban élnek, és életüket a jónak szentelik. Nem ismerték el a Császár hatalmát, és megesküdtek, hogy „megtagadnak tőle minden szeretetet és élelmet”. Ők legalábbis így mondták. Megpróbáltak hivatalosan kilépni a Birodalomból. Márpedig a Birodalom nem tűri a lázadást… még ha gyerekek lázadnak is.

Úgyhogy nem maradt választásom. Vagy megölöm a gyermekeket, vagy szembefordulok a Birodalommal. Szembefordultam.

− És mi van a COMPNOR-ral? Az ellen miért küzdesz? − kérdezte a nő.

− Mert az a legmegátalkodottabb szervezete a Birodalomnak. Nem sokan érdemlik meg, hogy egy orgyilkos kezei által haljanak szörnyű halált, de azok ott a COMPNOR-nál igen.

A nő az arcát tanulmányozta. Egész este igyekezett barátságosan viselkedni, de nem mutatkozott be.

− Azt beszélik, hogy mikor orgyilkos lettél, kivettek az agyadból egy darabot. Nincsenek érzelmeid, nincs lelkiismereted. Hogy különbözteted meg a jót a rossztól?

Dengar megnyalta az ajkát. Az érzelmei hiányáról nem keringtek pletykák. A műtétet titokban hajtották végre rajta. A nő csak a katonai aktákból tudhat róla − azokhoz pedig ugyancsak nehéz hozzáférni. Csak a Lázadók Szövetségének az ügynöke rendelkezhet ezzel az információval − és természetesen azok a birodalmi sebészek, akik elvégezték a műtétet. Dengar kíváncsi lett volna, ki is valójában ez a nő, és mire képes. Épp elég magot vetett el ahhoz, hogy a Lázadók Szövetsége végre megkeresse, de mindvégig azt hitte, hogy túlságosan tartani fognak az árulástól. Bizonyára valami különleges ügynököt küldtek, aki talán empatikus vagy telepatikus képességekkel is rendelkezik.

− Vannak emlékeim − felelte az igazságnak megfelelően, tudva, hogy a nő akkor is érezni fogja a szavai mögött rejlő igazságot, ha nem telepata. − Emlékszem a jó és rossz közötti különbségre, még akkor is, ha most már nem nagyon tudom felismerni.

− Bizonyára nagyon rémisztő, nagyon magányos lehet így, egyedül küzdeni a Birodalom ellen − jegyezte meg a nő.

− Nem érzek félelmet − mondta Dengar. − Megfosztottak ettől a képességtől. − A magányát nem merte tagadni.

− És mi van a Lázadókkal? Nem próbáltál csatlakozni hozzájuk?

− Nem hiszem, hogy örülnének nekem! − nevetett fel Dengar öblösen. − Elég sok gonosz dolgot műveltem, és szerintem csak a halálomat tartanák méltó jóvátételnek.

− Lehet − vont vállat a nő, mintha le akarta volna zárni a témát, és folytatta a kártyázást.

Amikor Dengar hajnalban visszatért a hajójára, felfedezte, hogy valaki beprogramozott a navigációs számítógépébe egy útvonalat, amely a galaxis egyik legtávolabbi gyűrűjébe, egy névtelen csillaghoz vezetett. A képernyőjén lerakódott porba ezt az egy szót írták: „Barátok”.

Beindította a hajtóműveket, és felszállt. A megadott koordinátákon egy kis Lázadó-sejtet talált, ahol egy válogatott hírszerző tisztekből álló csapat három napon keresztül faggatta. Végül átment a próbán, és megkapta a feladatát.

A több Lázadóhoz hasonlóan tőle is elvárták, hogy több területen is elboldoguljon. A Lázadók Szövetsége erkölcsi okokból nem alkalmazott ugyan orgyilkosokat, azt azonban megengedték neki, hogy segítsen a rajtaütéseik megtervezésében, a hajóik továbbfejlesztésében, illetve a birodalmi hajógyárak és javítóműhelyek elleni támadásra kiképzett szabotőrök felkészítésében.

Aztán áthelyezték egy újonnan alapított bázisra, a Hoth-rendszerbe.

Kettő: A remény

Mikor Dengar kilépett a hipertérből a Hoth-rendszerben, a Büntető műszerei azonnal figyelmeztető jelzést adtak ki magukból. A képernyői egy birodalmi szuper-csillagrombolót mutattak közvetlenül előtte, amit egy tucatnyi másik csillagromboló kísért. Fregattok, TIE-vadászok és csapatszállítók töltötték be az eget.

Alattuk, a csillagok háttere előtt egy jeges, fehér bolygó csillogott, mint egy gyöngy. A felszínét eltakarták a felhők és a hóviharok.

Dengar azonnal megváltoztatta az azonosítókódját, úgyhogy a kis koréliai JumpMasterből egyik pillanatról a másikra birodalmi felderítő lett. Egy régi kódot használt, amely hónapokkal korábban még érvényes is volt, azonban semmiképpen sem próbálhatott meg elszökni a birodalmi flotta elől. Ha pályát változtat és megpróbálja kikerülni őket, akkor rögtön gyanakodni kezdenek − tehát egyenesen feléjük vette az irányt, remélve, hogy senki sem veszi alaposabban szemügyre a hajóját, s fedezi fel, hogy nem birodalmi színekre van festve.

Az ostrom kellős közepébe cseppent. Dengar képernyőin feltűntek az ionágyúk fedezete alatt a Hothról menekülő Lázadó-szállítóhajók és -vadászgépek. A csillagrombolók lustán utánuk fordultak, és megpróbálták megsemmisíteni vagy elfogni őket.

Dengar bevágott két csillagromboló közé, és felzárkózott egy a bolygó felé ereszkedő TIE-vadász szakasz mögé.

Hosszú utat tett meg, hogy elkapja Han Solót. Ha a Hothon van, akkor most nem fogja elszalasztani.

− Birodalmi felderítő − reccsent fel egy hang a pilótafülkéjében –, miért ragadtál ránk? − Az egyik TIE-vadász volt az.

− A Lázadók bázisa melletti energiaszint-ingadozást kell szemügyre vennem − hazudta Dengar könnyedén. – Gondoltam, egy időre mögétek állok, ha nem bánjátok.

− Minket nem értesítettek a feladatodról.

− A hírszerzéstől vagyok − felelte félig tréfásan Dengar − Tudod, hogy van ez: ha valaki értesített volna a küldetésemről, akkor bevarrnám a száját, mikor visszajövök.

A válasza láthatólag kielégítette a szakasz parancsnokát. Egyenletes sebességgel haladtak lefelé, mikor hirtelen felbukkant egy feléjük száguldó Lázadó-szállító-hajó − egy csillogó fémpont. A TIE-vadászok lebuktak, hogy megtámadják − Dengar pedig túl későn jött rá, hogy hibát követett el.

A bolygóról egy ragyogó, vörös energiagömb szökkent föl. Dengar felgyorsított a Büntetővel, és megpróbálta kikerülni. Az ionfelhő a recsegő kavics hangjára emlékeztető zaj kíséretében átcsapott a hajóján. Dengar érezte, hogy a töltésétől az égnek mered a haja, és egyszerre minden műszere és képernyője kikapcsolt. A pilótafülkében hideg lett és sötét. Még a levegőellátó rendszer ventilátorai is leálltak.

Azonnal elkezdte a vészjelzést sugározni a komján keresztül, bár tudta, hogy teljesen felesleges. Levált pajzsaival és polarizálódott műszereivel halottnak tekinthette magát az űrben. Szerencsére az előbb eléggé felkapta a hajóját ahhoz, hogy most elfelé sodródjon a bolygótól.

Alatta a TIE-vadászok tovább zuhantak a Hoth felé. Pár pillanat múlva lángba borultak és elégtek.

Dengar hajója az ellenkező irányba távolodott, az egyik csillagromboló felé, és majdnem neki is ütközött. Az orgyilkos tehetetlenül ült és nézte, hogyan sodródik a távoli csillagok felé.

Valamelyik szemfüles birodalmi tiszt azonban felfigyelhetett kínos helyzetére. A Büntető váratlanul megrázkódott, majd lassulni kezdett, ahogy a csillagromboló vonósugara rátapadt.

Dengar elgondolkodott azon, milyen következményekkel járhat ez − hogy a Birodalom fogságába esik. Körözték, s biztosan halálra fogják ítélni.

Közönyösen nézte a csillagromboló szürke tömegét, próbálva kitalálni, melyik hangárba vontatják be, amikor egy koréliai teherhajó száguldott el a horizonton. Vadul tüzelt a csillagromboló lőállásaira, s fürgén kerülgette a lézersugarakat, miközben egy szakasznyi TIE-vadász üldözte.

− Solo! − üvöltött fel Dengar a Millennium Falcon láttán. Szinte reflexszerűen lőtte ki a protontorpedóit, a tűzvezérlő rendszere azonban még mindig működésképtelen volt.

A Millennium Falcon pörögve húzott el mellette, s Dengar odarohant a hátsó ablakhoz, remélve, hogy vethet még egy pillantást Solo hajójára.

A Falcon és üldözői már csak távoli fénypontok voltak, elmosódottan látszottak a csillagok között. Dengar szemét azonban átalakította a Birodalom. Kinagyította a képet, úgy figyelte, ahogy a Falcon elhúz három csillagromboló mellett a mélyűr felé, míg végül már ő sem tudta kivenni a parányi homokszemek táncát.

Aztán a Büntető beért a birodalmi csillagromboló hangárjába, és egy halk kattanás kíséretében leszállt a fedélzetre.

Egy pillanattal később néhány tucat rohamosztagos feltépte a hajója ajtaját. Dengar mindkét kezében egy-egy pisztolyt tartva kirohant a főfolyosóra, remélve, hogy sikerül drágán adnia az életét. Pár méterrel előtte egy gránát hullott a padlóra.

Megpróbálta visszatartani a lélegzetét, de elkésett. Előretántorgott három lépést, aztán mintha hirtelen kihúzták volna alóla a lábát.

Dengar tompa puffanással zuhant a folyosóra, s részeg tekintettel meredt a padlóra. Látott és hallott. Éppen csak mozogni nem tudott.

A rohamosztagosok pár perc alatt átvonszolták egy kihallgatócellába.

A Birodalom nem végzett vele azonnal. Fájdalomfokozó kábítószereket fecskendeztek belé, a fejére pedig egy szondát erősítettek, hogy csökkentsék a kérdéseikkel szembeni ellenállását. A nevét és tetteinek nagy részét már ismerték. Behatoltak a hajónaplójába, feltérképezték, merre járt. Leolvasták a hitelchipjeit, megállapították, honnan származott a pénze és mit vásárolt.

Kifaggatták a Lázadóknak végzett munkájáról és arról, miért kezdte el gyilkolni a birodalmi ügynököket. Halálra ítélték és hagyták, hogy egy napig egyedül üldögéljen a cellájában, ahol aztán egyfolytában a szökését tervezgette. Dengar megfogadta magában, hogy nem lesz könnyű dolguk, amíg elvonszolják a kivégzőkamrába. Nem egy őre fog meghalni, míg odaérnek.

Azon a bizonyos éjszakán hangos, mesterséges légzés szörcsögő hangjára riadt fel álmából.

Azonnal felült a priccsén. Egy hatalmas termetű férfi állt előtte fekete öltözékben és az arcát eltakaró fekete sisakban. Dengar soha nem találkozott még vele személyesen, de hírből már ismerte a Sith Fekete Lovagját.

Darth Vader.

Dengar ajtajának cellája becsukódott a látogató mögött, s Vader egyedül állt a bejárat előtt. Láthatóan Dengart figyelte. Pontosabban szólva, szinte elnyelte a tekintetével az orgyilkost.

Dengar is alaposan szemügyre vette a Sötét Nagyurat. Gyanította, hogy a hóhérját látja. Eljött a kétségbeesett lépések ideje. Egy szerencsés ütéssel talán harcképtelenné teheti Vader nagyurat. Még több szerencsével, és ha sikerül csendben dolgoznia, akár meg is ölheti és elmenekülhet.

Darth Vader felemelte az egyik kezét, és Dengar torkát kegyetlenül összeszorította valami.

− Verd ki a fejedből! − szólt rá Vader.

Dengar megadóan felemelte a kezét, és ültében nekitámaszkodott a cellája falának. A szorítás megszűnt a torkán.

− Ha meg akar ölni, csak tegye! Nincs vesztenivalóm! − kiáltotta. − De ne szórakozzon velem!

− Én nem a Császár vagyok − felelte Vader fenyegetően. − Én nem ölök puszta szórakozásból… csak ha a céljaimat szolgálja.

− Nos, akkor legalább van valami közös bennünk – mosolyodott el Dengar

− Nekem úgy tűnik, nem is egy dolog… − biccentett Vader − Mind a ketten Han Solóra vadászunk…

− Sajnos − folytatta − a Birodalom halálra ítélt téged. Az ítéletet én sem vonhatom vissza, de hajlandó vagyok felfüggeszteni.

− És mit kellene tennem érte? − kérdezte Dengar gyakorlatiasan.

− Életben hagylak, hogy kapd el Han Solót. Ha megtaláltad, elhozod nekem őt és a barátait… élve. Azután, ha elégedett leszek, talán megkíméllek. Ha azonban nem, akkor kapsz egy kis előnyt, és elkezdődik az én vadászatom.

Darth Vader azzal odadobott neki egy pisztolyt, épp úgy, ahogy ő is adott egyet Kritkeennek. Egyértelmű volt, mire céloz. Ha Dengar kudarcot vall, Darth Vader fog vadászni rá. Az a szörnyeteg ered a nyomába, aki kiirtotta a Jedi-lovagokat. Dengar megnyalta az ajkát, és arra gondolt, hogy legalább a reputációjának jót tesz majd, hogy Vader vadászik rá.

− Tudja, hogy Solo itt volt − mondta végül. − Elszalasztották.

− Még nem szalasztottuk el − felelte Vader. − Jelenleg egy aszteroidamezőben bujkál, de a hajóink folyamatosan keresik. Be fogsz menni az aszteroidamezőbe és elkapod. Ha pedig kudarcot vallasz… − Vader fenyegetően összeszorította az öklét.

− Igen… uram − bólintott Dengar, nem tudva, hogy a helyes katonai megszólítást használja-e.

− Igen, nagyúr − helyesbített Vader.

− Igen, nagyúr − sóhajtott fel Dengar.

Vader előrelépett, megragadta a vállát, és arcához hajolt a sisakjával.

− Ne okozz csalódást!

Azzal megfordult, és a cella ajtaja kinyílt. Odakint egy birodalmi hadnagy állt makulátlan egyenruhában. Vader kiment, és miközben az ajtó bezáródott, Dengar még hallotta, ahogy odaszólt a hadnagynak.

− Erről a véletlen találkozásról eszembe jutott valami. Szedje össze a legjobb fejvadászokat…

− Fejvadászok! Semmi szükségünk erre a söpredékre! − morogta a hídon az egyik tiszt a társának. Dengar egy emelvényen állt, miközben Darth Vader fel-alá járkálva szemügyre vette a zsoldosokat, és kiadta nekik az utolsó parancsokat.

A fejvadászok szedett-vedett társaságot alkottak, ám kis számuk ellenére is nagyon veszélyesek voltak. Már az IG–88-as orgyilkos droid is eléggé idegesítette Dengart, Darth Vader azonban Boba Fettet is odahívatta, aki pár pillanattal korábban még a többi fejvadászra panaszkodott neki − elég hangosan, ami azt illeti. Úgy tűnt. Fett dühe inkább a paranoiájából fakad, nem pedig abból, hogy tartana a versengéstől.

− Élve akarom őket. − Vader Solóról beszélt. − És egy darabban!

− Ahogy kívánja − morogta Boba Fett.

A kommunikációs konzol mellett nyüzsgés támadt, és az ügyeletes tiszt felkiáltott Vadernek.

− Vader nagyúr, megvannak!

Dengarnak összeszorult a szíve. Ha a birodalmiak elfogták Han Solót, akkor Vader vissza fogja vonni az ajánlatát, és végre fogja hajtani a halálos ítéletet.

A fejvadászok néhány másodpercig lélegzet-visszafojtva álltak a hídon, Needa kapitány harsogó parancsaira figyelve, ahogy az a Millennium Falcon nyomába eredt csillagrombolójával. Boba Fett sarkon fordult és futásnak eredt, s Dengar csak tizenöt másodperccel később jött rá, hogy Fett a saját hajójához igyekszik, remélve, hogy csatlakozhat az üldözőkhöz.

Mire Dengar odaért a tizenkettes hangárban álló Büntetőhöz, Boba Fett már a saját hajóját ellenőrizte. A Kuat Rendszerek Firespray-osztályú járműve a sebességéről és tűzerejéről volt híres. A fejvadász többször is körüljárta, mintha arra gyanakodott volna, hogy valaki hozzápiszkált. Közelebb lépett, mire felvijjogott egy riasztó. Dengarnak be kellett látnia, hogy Boba Fett tényleg üldözési mániában szenved − riasztókat szerel a hajójára, hogy még csak a közelébe se mehessen senki.

Dengar odasietett saját testesebb és sokkal hétköznapibb járművéhez, és gyorsan ellenőrizte a rendszereit. A birodalmiak depolarizálták a műszereket, megszüntetve ezzel az ionágyú okozta károkat. Kilőtt a csillagrombolóból, és az aszteroidamező felé vette az irányt. A komján keresztül hallotta a birodalmiak izgatott kiáltozását. A csillagromboló már el is veszítette Solót, és most vadászokat küldött ki, hogy megkeressék. Solo utolsó manőverével szembefordult a csillagrombolóval. Aztán eltűnt a műszerekről.

Dengar arra tippelt, hogy Solo visszament az aszteroidamezőbe. Egy időre talán kikapcsolta a rendszereit, hogy ne lehessen megkülönböztetni a hajóját az aszteroidáktól, de ahogy Dengar is behatolt a kőtömbök közé, be kellett látnia, hogy még Solo sem lehet annyira őrült, hogy megkockáztasson egy ilyen manővert. A Büntetővel vetekedő méretű sziklák repkedtek körülötte, ráadásul nem is puha széntartalmú kőzetek, amelyekbe még a fegyvereivel is lyukat üthetett volna − nem, ezek nikkelt és vasat tartalmaztak, és könnyűszerrel porrá zúzhatták.

Dengar tehát kénytelen volt maximális energiát pumpálni a pajzsaiba. Kikerülte azokat az aszteroidákat, amiket ki tudott kerülni, és szétlőtte azokat, amiket nem.

Néhány aszteroida mérete elérte egy kisebb holdét. A rengeteg fém lehetetlenné tette a kommunikációt, és összezavarta a műszereket.

Dengar érzékelőbójákat kezdett ledobálni a nagyobb sziklákra, abban bízva, hogy a mozgás bármilyen jelére riasztani fogják. Szerencsére több száz ilyen bójája volt a fedélzeten. Az érzékelőivel végigsepert minden csatornán, és még hallotta a birodalmiak utolsó szavait, mielőtt elhagyták volna a Hoth-rendszert.

Dengar arcán patakokban folyt az izzadság, bár még csak egypár órát töltött az aszteroidamezőben, az idegei kezdtek kikészülni. A birodalmi flotta hipertéri ugrást hajtott végre, Dengar azonban folytatta a munkát. Kizárt magából minden hangot, minden gondolatot, és csak a vadászatra koncentrálva próbált életben maradni az aszteroidamezőben.

Aztán jó néhány perc, sőt talán egy fél óra múlva az egyik érzékelőbója felvillant − mozgást érzékelt. A távolodó hajó nem sugárzott semmiféle azonosítót, és fénysebesség alatt vánszorgott.

Dengar eltárolta a pályáját. Kívül volt Solo érzékelőinek hatósugarán, és kívül is akart maradni, de azonnal elkezdett az aszteroidamező széle felé lopakodni.

Az aszteroidamező széléhez érve a távolsági érzékelői valami furcsát jeleztek. Mintha egy nagy meteor vagy egy ionvihar követte volna Solo hajóját, épp a Falcon érzékelőinek hatótávolságán kívül.

Dengar ösztönösen tudta, hogy egy másik hajó az. Hirtelen egy keskeny hullámsávú üzenet érte el, és a képernyőjén Boba Fett jelent meg ütött-kopott páncéljában.

− Sajnálom, haver, de a Solo az én prédám!

Fett szavait bináris kódok sivítása követte.

Dengar azonnal gyanította, hogy egy élesítő kód az, a hajóján elrejtett bomba azonban hamarabb felrobbant, mint hogy bármit tehetett volna. A gépház felől tompa moraj hallatszott, amit egy fényvillanás követett. Dengar lebukott, ahogy a mennyezet lángba borult fölötte, aztán működésbe lépett az automata tűzoltórendszer.

Dengar felpattant a vezérlőpult elől, hátrarohant a hajó végébe, és felkapott egy kézi tűzoltó készüléket. Kinyitotta a gépház ajtaját, és rámeredt szénné égett fénysebesség alatti hajtóművére.

A bombát profi módon helyezték el − komoly kárt okozott, de csak megbénította a hajót, nem pusztította el.

Ennek ellenére napokig fog tartani, amíg kiszereli az összeolvadt alkatrészeket, és beszereli az újakat – már ha van raktáron elég pótalkatrész. Han Solónak addigra bottal ütheti a nyomát.

Dengar lehorgasztotta a fejét, az agya teljesen elzsibbadt. Azt sem tudta, hol fogjon hozzá. Némi töprengés után visszament a pilótafülkébe, és ellenőrizte Solo hajójának a pályáját. A Falcon olyan részecskesávot húzott maga után, amit órákig, sőt egy kis szerencsével napokig is követhet.

Kinézett az űr feketeségébe, ahol Boba Fett Han Solo nyomában lopakodott.

− Jól van, robbants csak fel! − morogta Dengar. – De egy nap rá fogsz jönni, miért hívnak Megfizetsznek!

Azzal felállt a vezérlőpult elől, és nekilátott a munkának.

Valamivel később Dengar hajója már a Bespin rózsaszín tibannagáz felhői között siklott, átsuhant a vörös és halványsárga hegyek között, egyenesen a lenyugvó nap irányába.

Felhőváros pontosan előtte lebegett, rozsdaszínű tornyai tompán csillogtak. Dengar megkerülte a legfelső szintek játékkaszinóit, a komján keresztül engedélyt kért a hatóságoktól, hogy leszállhasson a legközelebbi javítóműhelynél, majd elküldött neki egy hamis azonosítót, nem akarva felhívni a figyelmet a jelenlétére.

Lent, az egyik leszállópályán megpillantotta a Millennium Falcont. A szíve hevesebben kezdett dobogni.

A hatóságok odairányították a megfelelő műhelyhez. Leszállt, és halkan begördült Felhővárosba. A folyosón a dokk főnöke közeledett felé.

− Gondjaim vannak a fénysebesség alatti hajtóműveimmel és a kommunikációs rendszeremmel. Száz kreditet kap, ha két órán belül megjavítja őket.

− Igenis, uram − biccentett a férfi, azzal intett a brigádjának, hogy vontassák be a hajót az egyik szerelőállásba.

Dengar belépett Felhőváros csillogó folyosóira, és felment a játéktermekbe, ahol a város valódi üzletének nagy része zajlott.

Arra számított, ha Solo még ott van, akkor nem fog tudni ellenállni a luxuséttermeknek és a kaszinók felfokozott légkörének.

A főkaszinó egy hatalmas teremben kapott helyet, és többezemyi, a legkülönfélébb világokról származó vendég töltötte meg. Birodalmi hivatalnokok, csempészek, gazdag üzletemberek, holovid sztárok − mindnyájan azért gyűltek itt össze, hogy közös szenvedélyüknek hódoljanak.

Középen egy zenekar játszott − a hatalmas termetű, narancsszín bőrű turanok orrtrombitákkal, elektromos hárfákkal és lágy csörgődobokkal fülbemászó zenét szolgáltattak, ami valahogy mélyen felkavarta Dengart.

A színpadon egy tánccsoport pörgött őrült sebességgel − alacsony, sárga bőrű férfiak és nők, karjukon és lábukon aranyfátylakkal. Egy gyönyörű, kék bőrű, sötétkék hajú fiatal nőt vettek körül. Dengar azonnal felismerte − Manaroo volt az, az aruzai táncos.

A lány előreszaladt, és izzó pillantást vetett a közönségére − a számtalan fajt képviselő lényekre, akik az étkező- és játékasztalok körül ültek. Manaroo színes köveket tartott a kezében, amelyek olyan fényesen ragyogtak, mint az Aruza holdjai. Zsonglőrködni kezdett velük, szemkápráztató mintákat varázsolva a levegőbe.

A táncában nem volt semmi tombolás. Sőt békés, andalító ritmust követett, mint egy csendes öböl hullámverése, vagy mint a madarak röpte az égen. Egy pillanatra úgy tűnt, nem is egy nő hajlong a színpadon, hanem valami természeti erő. Ellenállhatatlanul, függetlenül, mint egy nap, ami pályán tartja maga körül a bolygóit.

Mindenki rá figyelt, és Dengar is azon kapta magát, hogy odatántorog egy asztalhoz, majd ételt és egy palack jóféle bort rendel.

A zenekar belevágott egy új dalba, és közben bekapcsoltak előttük egy antigravitációs erőteret. Egy pumpa alulról üvegből csiszolt gyémántutánzatokat fújt be az erőtérbe, és a csillogó sokszögek bíborban, aranyban meg zöldben ragyogva, mágikus szökőkút vízcseppjeiként keringtek a levegőben. Két táncos szökkent közéjük, hogy súlytalanul pörögni-forogni kezdjenek.

Mikor befejezte a táncát, Manaroo odament Dengar asztalához és leült.

− Gondolhattam volna, hogy egy ilyen kieső helyen találok rád, amire nem nagyon figyel oda a Birodalom − jegyezte meg Dengar.

Manaroo lenézett ölében nyugtatott kezeire.

− El kellett menekülnöm a Birodalomból − válaszolta feszülten. − De most már ide is eljöttek. Elfogták azt a férfit, akit keresel… Han Solót. Az egyik biztonsági őrtől hallottam.

Dengar egy kicsit meglepődött. Néha úgy tűnt neki, hogy akiket nem kezelnek emlékezetjavító kábítószerekkel, azok egy kicsit… hát, szóval buták.

− Te emlékeztél Solo nevére? Ennyi idő után?

− Segíteni akartam neked megtalálni − vallotta be Manaroo. − Törleszteni szerettem volna. Én is kutattam utána. − Ez még jobban meglepte Dengart. Csak egy apró szívességet tett, és mit kapott érte cserébe… majdnem. − De csak akkor tudtam meg, hogy itt van, mikor már elfogták. Az egyik biztonsági ember mondta. A Birodalom odaígérte Han Solót egy másik fejvadásznak, egy Boba Fett nevű férfinak.

− Tudod, hol van Boba Fett?

A táncos megrázta a fejét.

Dengar eltöprengett.

− Egy olyan fickó, mint Boba Fett, nem szereti őrizetlenül hagyni a prédáját. Biztonságba fogja helyezni Solót a hajóján, azután pedig eltűnik innen.

Dengar érzett némi késztetést arra, hogy csapdába csalja Boba Fettet, és elvegye tőle a zsákmányát, de az elmúlt napok során dühe nagy része tulajdonképpen elszállt. Igaz, Fett felrobbantotta a hajtóművét, de őt magát megkímélte, és még azt a lehetőséget is meghagyta neki, hogy biztonságba jusson. Szép gesztus volt a részéről − még ha felesleges is.

Dengar viszonozni akarta a szívességet. Igaz, szívesen elrabolta volna Solót − hiszen ha nem Boba Fett, akkor ő fogta volna el –, ugyanakkor azonban Fettet is szerette volna többé-kevésbé épségben hagyni. Márpedig elég komplikáltnak tűnt egyszerre végrehajtani a két feladatot.

− És akkor mihez kezdesz? − kérdezte Manaroo.

− Ha a birodalmiak még nem adták Solót Boba Fettnek, akkor vallatják. Eltarthat egypár napig, amíg végeznek vele.

Odalépett hozzájuk egy pincér, és Dengar hagyta, hogy Manaroo az ő számlájára rendeljen. Aztán hátradőlt, és alaposan szemügyre vette a lányt. Még mindig idegesnek, bocsánatkérőnek látszott, mintha csalódást okozott volna neki, pedig valójában meglepte az állhatatosságával. Ráadásul fontos információkat csalt ki egy biztonsági őrtől, ami nem lehetett könnyű a számára. Dengar hirtelen azon kezdte tömi a fejét, hogy lehetnének-e társak?

− Tetszett a táncom? − kérdezte a lány

− Nagyon jó vagy. Ami azt illeti, soha nem láttam még hozzád foghatót − felelte Dengar. − Hol tanultál meg így táncolni?

− Nem nehéz − mosolyodott el Manaroo. − Az Aruzán a kibernetikus csatlakozóink segítségével megosztjuk egymással az érzelmeinket. Techempaták vagyunk. Mikor táncolok, pontosan tudom, mi tetszik a közönségemnek, úgyhogy azokat a mozdulatokat gyakorlom, amelyeket a legjobban szeretnek.

− De nem adod át magad teljesen nekik − állapította meg Dengar.

− Ezt most miért mondod?

Dengar nehezen talált megfelelő szavakat.

− Amikor táncoltál, azt kívántam, hogy bárcsak egyedül nekem táncolnál. Feltételezem, minden férfi ugyanezt érezte.

Manaroo elmosolyodott, és az orgyilkos szemébe nézett. A lány szeme annyira gazdag, annyira fekete volt, hogy Dengar látta tükröződni bennük a mennyezet alatt keringő világítógömböket.

− Így van. Mindig úgy táncolok, mintha csak a közönség kedvét keresném, de odabent… odabent csak magamnak táncolok.

Dengar legnagyobb meglepetésére a lány megfogta széles kezét. Zavarba jött. A keze olyan nagy, olyan erős volt, hogy szinte mancsnak, ő pedig egy hatalmas, idegen állatnak tűnt mellette.

− Úgy látom, elég jól érzed itt magad − nézett körül Dengar

− Jól érezném? − suttogta a lány, és az orgyilkos ismét meglepődött azon, hogy milyen rekedt és fátyolos tud lenni a hangja. − Hát nem. Szörnyen magányos vagyok. Sohasem éreztem még magam ennyire… üresnek.

− Hogy lehet ez? − kérdezte Dengar − Biztos vagyok benne, hogy rengeteg férfi érdeklődését felkeltetted.

− Persze, sok férfi akar − biggyesztette le a száját Manaroo –, de nem sokan hajlandóak teljesen átadni magukat nekem. Úgy érzem, idegenek vagyunk, bezárva a páncélunk mögé. − Erősen, kétségbeesetten megszorította Dengar kezét. − Az én világomon, ha két ember szereti egymást, akkor nemcsak a testük egyesül. Nem csak örömüket lelik egymásban. Összekapcsolódnak az Attanival, teljes mértékben megosztják egymással a gondolataikat és az érzelmeiket, az emlékeiket és az ismereteiket. Az összes különbség eltűnik közülük, és egy személlyé válnak. Az Aruzán három jó baráttal is megosztoztam, most azonban…

Dengar érezte, hogy szívverése felgyorsul. Látta a lányon, mennyire sóvárog az osztozásra, mennyire szüksége van rá, és tudta, hogy tőle várja azt.

− Attól tartok, itt senkit sem fogsz találni, aki hajlandó lesz így megosztozni veled. A mi gondolataink és érzelmeink szörnyűek, úgyhogy elrejtjük őket, remélve, hogy a szeretőink sohasem fedezik fel a gyengeségeinket.

− De neked nincsenek elrejteni való érzelmeid! Te magad mondtad a hajódon, hogy nincsenek érzelmeid, mert a Birodalom kivágta őket belőled.

Dengar valóban emlékezett rá, hogy beszélt a lánynak erről egy este, mikor együtt ettek a Büntető előterében. Manaroo-t láthatólag érdekelte a dolog, és mintha azt hitte volna, hogy olyan lehet, mint az alvás, vagy valami kényelmes üresség. Dengar azonban nem így élte meg, hanem kényelmetlenségként. Gyakran előfordult, hogy nem tudta, a szavai vagy a tettei nem idegesítenek, nem sértenek-e másokat. Ami azt illeti, a magányt sem jókedvében kereste. Azért élt egyedül a hajóján, mert nem sokan lettek volna képesek elviselni a jelenlétét, fárasztó viselkedését. Erről is beszélt a lánynak.

− Nem sok mindent érzek − bökte ki. − Dühöt, reményt, miegymást. − Manaroo fürkészően nézett rá, mintha hallani akarta volna, milyen egyéb érzelmeket képes még érezni, az orgyilkos azonban egy vállrándítással elintézte a dolgot. − Ez minden, amit a Birodalom meghagyott nekem. De mi van az emlékeimmel? Mi van a tetteimmel? Gyanítom, hogy rettenetesnek találnád őket.

A lány még egy hosszú pillanatig szótlanul fürkészte az arcát.

− Ha megosztoznánk, valamennyire hasonlóvá válnék hozzád. Lehet, hogy szükségem is lenne erre, hogy életben maradhassak itt, a te világodban.

Dengar a gomolygó tibannagázfelhőket nézve az ablakon át elgondolkodott. Ha megosztoznának, akkor a lány sok olyasmit megtudna, amit rajta kívül senki más nem tudott. Megismerné az összes fájdalmat és őrületet, amelyet azóta átélt, amióta a Birodalom elkezdett orgyilkost gyúrni belőle.

− Inkább megkímélnélek ettől − hárította el végül az ajánlatot.

Megérkezett az ételük. Semleges dolgokról társalogva fogyasztották el, aztán Manaroo kimentette magát, és eltűnt a színpad mögött.

Dengar egyedül maradt, és töprengeni kezdett. Most, hogy elfogták Solót, Vader vajon a nyomába ered? Nem valószínű. A Sith Fekete Lovagjának megvoltak a maga politikai céljai, a beosztottai, a Birodalma. Dengar szinte eltűnt mindezek között. Nem szerette volna még egyszer keresztezni a Sötét Nagyúr útját.

Lando Calrissian, a város igazgatója a hangszórókon keresztül bejelentette, hogy a birodalmi csapatok átvették az uralmat, és mindenkit felszólított az azonnali menekülésre.

A Dengar körül nyüzsgő játékosok és felhővárosi polgárok üvöltözni kezdtek. A vendégek a kijáratok felé rohantak.

Dengar felhajtotta az italát, és felállt.

− Akárhová megyek mostanában, hirtelen mindenki menekülni kezd onnan − jegyezte meg, csak úgy, a levegőbe.

A félemelet egyik ajtajában rohamosztagosok bukkantak fel. Valaki, talán egy álcázott biztonsági őr vagy a kaszinó egyik törzsvendége pisztolyt rántott, és elkezdődött a tűzharc.

Dengar kinézett az ablakon. Boba Fett hajója sebesen emelkedett a felhők között, és Dengar ösztönösen tudta, hogy a fejvadász sohasem távozna a prédája nélkül.

Magában átkozódva bámult Boba Fett hajójának hajtóműlángja után. Eddig még mindig csak ennyit látott Han Solóból.

A helyiség másik végében egyre hevesebben tombolt a tűzharc, és a levegő kezdett megtelni füsttel.

Dengar felsóhajtott, és ránézett az órájára. A javítóműhelyben talán már végeztek a hajójával, bár kételkedett benne. Az új hajtóműveket valószínűleg beszerelték már, az elektronikával azonban még elbajlódhatnak egy ideig. Nyújtózott egyet, és úgy döntött, megkeresi Manaroo-t.

Átrohant egy csillogó fényfüggönyön, és egy tágas terembe vezető folyosón találta magát.

Odabent két rohamosztagos őrzött fél tucat, tarkóra tett kézzel a padlón ülő művészt. Manaroo is köztük volt.

− Elnézést, uraim, de az a lány velem jön! − kiáltotta oda Dengar a rohamosztagosoknak.

− Fel a kezekkel! − fordították felé azonnal a karabélyaikat a rohamosztagosok.

Dengar egy fél másodpercig farkasszemet nézett velük, aztán balra lépett, előrántotta a pisztolyát, és lelőtte a két katonát.

− Nem mondtátok, hogy kérem szépen − morogta, miközben azok a padlóra zuhantak.

Manaroo a rémülettől tágra nyílt szájjal ült a földön. Dengar odalépett hozzá, megfogta a kezét és felsegítette. A többieket nem kellett sürgetni, azonnal szétszaladtak.

− Tűnjünk el innen, amíg lehet! − javasolta Dengar.

− Hová megyünk? − dadogta a lány

− A Tatuinra − felelte Dengar. − Boba Fett a Tatuinra viszi Han Solót.

Szerencsére, mire Dengar odaért a javítóműhelyhez, a hajója már fényesen csillogva a felszállópályán állt. A dokk főnöke nemcsak megjavíttatta, de lemosatta a külsejét, betömette a mikrometeorok ütötte lyukakat, és új védőbevonattal látta el a páncélját. Kár, hogy senki sem maradt ott, hogy átvegye a jutalmat.

Az viszont kevésbé tűnt szerencsésnek, hogy fél tucat rohamosztagos kuporgott a felszállópályán egy könnyű lézerágyú mögött. Dengar és Manaroo meghúzódtak a műhelyben egy viharvert teherhajó mögött. Felhőváros folyosóin lövések és robbanások visszhangoztak.

Dengar szemügyre vette az egy csomóban várakozó rohamosztagosokat.

− Erre találták ki a gránátokat − morogta magában. − Biztos tapasztalatlan újoncok még.

Benyúlt a zsebébe, elővett egy gránátot, beélesítette, majd egy húszméteres dobással az egyik rohamosztagos fejéhez vágta. A robbanás mindannyiukkal végzett.

Dengar lábak dobogását hallva benézett az egyik oldaljáratba. A folyosón egy tucat rohamosztagos közeledett Darth Vader társaságában.

Dengar ösztönösen lekuporodott. Nem szerette volna felhívni magára a figyelmet.

Mikor a rohamosztagosok elmentek, megfogta Manaroo kezét, odarohantak a hajóhoz, és fél másodperc múlva már ki is lőttek az ég felé.

A spektrum minden tartományában zavarták az adást, úgyhogy Dengar egyetlen más hajóról sem tudott információt szerezni a térségben. A hátsó kamerái azonban három TIE-vadászt mutattak, amint egy felhő mögül bevágtak mögé.

Dengar behúzódott egy felhő takarásába, dugóhúzóba vitte a hajót, visszafordult a város felé, majd teljes gázzal ráállt egy új pályára. Az összes fegyveréből tüzelt, hátha valamelyik birodalmi vadász véletlenül elé kerül.

Pár másodperc alatt kikeveredtek a tibannagázfelhők közül, és a csillagok felé száguldottak. A navigációs számítógép kiszámította a pályájukat, és az űr elmosódott körülöttük, ahogy fénysebességre gyorsítottak.

Dengar hátradőlt az ülésében. Igaz, hogy elméje nem sok érzelmet érzett, a teste azonban néha igenis átélte őket. A keze remegett, a homlokán verejték gyöngyözött. A torka teljesen kiszáradt.

Mégis, amikor befelé figyelt, pániknak nyomát sem találta.

Manaroo azonban a rémülettől tágra nyílt szájjal, dermedten markolva az ülés támláját állt mögötte.

− Most már minden rendben − próbálta megnyugtatni Dengar.

− Miért… miért követed még mindig Han Solót? – kérdezte a lány − Hiszen már elfogták!

Dengar habozott, próbálta összeszedni a legmegfelelőbb szavakat a válaszhoz. Nem is remélhette, hogy utoléri Boba Fettet. A fejvadász hajója túl gyors volt, és valószínűleg közvetlenül Jabba palotája mellett száll majd le, ahol esélye sem lenne egy rajtaütésnek. Nem, valami mást kell kitalálnia.

− Szeretném egyszer végre utolérni − mondta végül. − Szeretném megérinteni… Mellesleg, Solónak tekintélyes barátai vannak a Lázadók Szövetségén belül − tette hozzá vonakodva. − Biztos vagyok benne, hogy megpróbálják majd kiszabadítani… ha Jabba, a hutt hamarabb meg nem öli. Ha pedig kiszabadítják, ott akarok lenni, hogy megint elkapjam. − Dengar ott helyben rögtönözte a tervet, de volt benne némi igazság. Kezdett rájönni, hogy Han Solo valahogy kezd mitikus személlyé válni. Éppúgy ahogy Dengar arra ítéltetett, hogy örökre félemberként éljen, Solo örökké tünékeny, megfoghatatlan nemezise marad.

És Dengar tudta, hogy valahogy meg kell törnie ezt az ördögi kört. Hiú remény volt, és csak félig tudatosult még benne. Újra meg kell találni önmagát, pontosan úgy, ahogy meg kellett találnia Han Solót is.

Három: A magány

A következő néhány napban Dengar ideje nagy részét Manaroo-val beszélgetve töltötte. A lány mesélt neki arról, hogyan élt az Aruzán, hogyan nevelkedett fel egy farmon az anyjával, aki agyagedényeket készített, és az apjával, aki kishivatalnokként dolgozott. A farmon Manaroo megtanulta, hogyan hízelegje le a félig intelligens dolafákról a virágaikat, miként készítsen a virágok által termelt nedvekből erős antibiotikumot, amelyet előszeretettel használtak az aruzai orvosok.

Manaroo hároméves korában kezdett táncolni, és kilencévesen már csillagközi versenyeket nyert. Dengar korábban csak egy vidéki kislánynak képzelte, aki keveset utazott, és egyáltalán nem rendelkezett élettapasztalattal. Manaroo azonban mesélt neki arról, hogyan vitorlázott a Bengat óceánvilágának sötét viharaiban, és hogyan élt túl egy kalóztámadást egy utasszállító fedélzetén.

És néha a barátai élményeiről is mesélt neki − azokéról, akikkel megosztozott az Attannin. Ezek az élmények mintha a sajátjai lettek volna. A barátok és családtagok közé sorolt személyek listája elképesztően hosszú volt, hasonlón az életükön keresztül megtapasztalt fájdalomhoz, mivel a barátai szintén osztoztak az Attannin másokkal, s végül mindannyian csak egy hatalmas háló apró csomópontjaivá váltak.

Dengar eddig azt hitte róla, hogy csak egy fiatal nő, most azonban rájött, hogy sokkal érettebb, mint gondolta, és sokkal erősebb, mint amilyennek látta.

A maga részéről Dengar mesélt neki a Korélián töltött éveiről, ahol gyerekkorától kezdve segített az apjának robogókat javítani, hogy aztán tízévesen a versenyzésbe is belekóstoljon. Arról hallgatott, hogyan élt Han árnyékában évekig, és azt sem árulta el, miként sebesült meg a Hannal folytatott versengés során. Egyszerűen csak beszámolt a Birodalom által elvégzett műtétekről, és arról, miként vették rá halálos fenyegetésekkel és ígérgetésekkel − mely szerint egy nap majd visszakapja az érzelmeit − arra, hogy orgyilkossá váljon.

Dengar azonban mindig is maga választotta meg az áldozatait: csak azokat ölte meg, akikről úgy gondolta, megérdemlik a halált.

− És ez a Han Solo miért érdemli meg? − tette fel Manaroo az elkerülhetetlen kérdést.

− Nem vagyok biztos benne, hogy megérdemli − ismerte be Dengar. − Egyszer azonban majdnem megölt. El akarom kapni, és meg akarom kérdezni tőle, miért tette. Aztán majd eldöntöm, hogy életben hagyjam-e.

A következő estén majdnem odaértek a Tatuinhoz, és Dengar odament a vezérlőpulthoz, hogy ellenőrizze a rendszereket.

− Hmm… − állt meg mögötte Manaroo, és elkezdte masszírozni a férfi nyakizmait. − Feszült vagy. − Dengar hátradőlve élvezte az érzést. − Tudod, már másodszor mentetted meg az életemet. Az adósod vagyok. Hunyd le a szemed!

A lány keze besiklott a Dengar nyakát borító kötések alá, megérintve az orgyilkos kibernetikus csatlakozóját. Dengar hirtelen felült, érezve, hogy valamit becsúsztat a csatlakozóba.

− Mi az? − kérdezte hátrafordulva.

Manaroo felmutatott egy kis aranygyűrűt, amit úgy dolgoztak ki, hogy beleférjen a csatlakozóba.

− Az Attanni egy része − válaszolta. − Ennek a segítségével mindent érezhetsz, amit érzek. Én nem fogok tudni olvasni a gondolataidban, nem fogom érezni az érzelmeidet, nem fogok hozzáférni az emlékeidhez.

Dengar hagyta, hogy a lány becsúsztassa a gyűrűt a csatlakozójába. Hirtelen az ő szemével látott, az ő fülével hallott. Érezte Manaroo érzelmeinek erősségét.

Manaroo félt, és a félelemtől görcsbe rándult a gyomra. Számítóan méregette Dengart.

− Csukd be a szemed, hogy ne keveredjenek össze a képek! − mondta, az orgyilkos azonban nem engedelmeskedett azonnal.

Hideg tűzként csapott át rajta a lány félelme, és úgy érezte, ez a legerősebb érzelem, amit valaha is átélt. Először azt hitte, olyan, mint szomjazónak a friss víz, lénye egy része azonban tudta, hogy az emberek nagyon ritkán élik meg ilyen intenzíven a félelmet. Nem értette, mitől retteg a lány.

Manaroo feszülten figyelte. Kezét a férfi vállára tette, és megcsókolta őt. Dengar érezte a lány száraz ajkait, megízlelte reménykedését és vágyát, mely utóbbi erősségén meglepődött. Aztán megértette, mitől fél Manaroo. Attól félt, hogy visszautasítja, eltaszítja magától. Érezte a magányát is, a lányban tátongó, sajgó űrt. Manaroo minden egyes érzelme úgy jutott el hozzá, mintha új lett volna, mintha soha, senki nem érezte volna még.

A lányt megnyugtatta a jelenléte, ami részben magyarázatot adott az iránta táplált érzelmei hevességére. Dengar megpróbálta kifürkészni az elméjét, de az Attanni csak az érzéseit közvetítette. A gondolataihoz és az emlékeihez nem fért hozzá.

Manaroo gyengéden megcsókolta a homlokát, majd hosszú ideig a karjába zárva tartotta. Aruzai emlékek törtek rá, ahogy az anyja gyermekkorában megcsókolta − aztán bűntudat hasított belé, bűntudat és megbánás, amiért sorsukra hagyta a szüleit az Aruzán. Az érzés annyira metsző volt, hogy Dengar felszisszent. Aztán Manaroo sírva fakadt, hiszen nem akart a férfinak ilyen fájdalmat okozni. Reszkető kézzel kivette az Attanni gyűrűt a csatlakozóaljból.

Dengar zihálva ült, alig kapott levegőt. A homlokáról csorgott a veríték. Sok-sok éve nem érzett már bűntudatot, tiszta, igazi bűntudatot. Éppolyan könnyedén ölt rendes embereket a Birodalom számára, mint amilyen könnyen otthagyta Manaroo szüleit és barátait az Aruzán.

Most pedig lihegve hátradőlt, és mosolygott, mert évtizedek óta először bűntudata támadt.

− Sajnálom − suttogta Manaroo, és eltette a zsebébe az Attannit.

− Tudom − villant fel Dengar arcán egy futó vigyor, de a szavak a torkán akadtak. Megpróbált felállni, de rá kellett jönnie, hogy ezek az erős érzelmek teljesen elgyengítették a lábát, és könnyeket csaltak a szemébe. Valaha zavarta volna, hogy ennyire látszanak rajta az érzései. Most egyszerűen csak visszaült, és hosszasan élvezte őket.

− Vissza kell mennünk az Aruzára, hogy elhozzuk onnan a szüleidet… és annyi embert a népedből, amennyit csak tudunk − mondta végül, mikor meg tudott szólalni.

− Ez hogy jutott eszedbe? − horkant fel Manaroo, mivel nem fedte fel előtte ezt a vágyát az osztozás során.

− A… lelkiismereted… mondta − suttogta Dengar Elnémult, talán most először rádöbbenve, mit vett el tőle a Birodalom. Az öröm, a szeretet, az aggódás és a bűntudat átélésére való képességet.

Az évek során még soha nem tört rá a vágy, hogy segítsen másokon.

Pedig ez teszi emberré az embert, jött rá hirtelen. Ülni és tudni, hogy valahol a galaxis másik végében valaki szenved, és neki kötelessége segíteni rajta, tekintet nélkül a költségekre vagy a kockázatra.

Dengar olyan sokáig nem fért hozzá ehhez a tudáshoz, hogy már a létezéséről is elfeledkezett.

Az elmúlt hónapokban, miközben Han Solóra vadászott, Dengar gyakran zavarba jött. Ellenfele néha csak azért választott egy magától értetődő úti célt, lehetőleg minél távolabb a Birodalomtól, hogy egyenesen belevesse magát egy csatába. Így aztán Dengar számára szinte lehetetlenné vált megjósolni Solo következő lépését, hiszen sohasem tudhatta, hogy az éppen meg akar támadni majd egy hadosztályt, vagy nekimegy egy csillagrombolónak. Azt beszélték, hogy Solo egyszer még a Császárt is fel merészelte hívni − sötét gazembernek nevezte, és kihívta egy bokszmeccsre! Dengar annak idején nem nagyon hitte el ezt a pletykát, annyira irracionálisnak tűnt, most azonban kezdett megváltozni a véleménye.

Végre rájött, miért nem sikerült eddig elkapnia Solót: a fickónak volt lelkiismerete, ami navigációs számítógépként irányította pályáján, egy pályán, aminek a megértését Dengar nem is remélhette − egészen mostanáig.

− Lehet, hogy te és az Attannid pont kapóra jöttetek – jelentette ki, és elmagyarázta, mire jutott magában. − Veled talán újra van esélyem megtalálni Solót.

− És mit csinálsz vele, ha elkapod? − kérdezte Manaroo halkan.

Dengar elgondolkodott. A lelkiismeret talán akadályozni fogja a munkájában. Igaz, korábban is előfordult már, hogy megkímélte a Birodalom által kijelölt célpont életét.

− Nem tudom − felelte végül.

− Majd kitalálod − csúsztatta a férfi tenyerébe az Attannit Manaroo –, mikor legközelebb találkozol vele.

Dengar új utasításokat kezdett betáplálni a navigációs számítógépbe.

− Előbb azonban elmegyünk az Aruzára a szüleidért.

Dengar végül visszatért a Tatuinra. Előtte azonban Manaroo segítségével eljátszotta még egy birodalmi hírszerző tiszt szerepét, aki számos aruzai polgár „biztonságosabb helyre” való szállításának szervezésén fáradozott.

A Lázadók Szövetségének segítségével sikerült ellopnia egy hatalmas birodalmi börtönhajót, amivel akár százezer embert is elszállíthattak a bolygóról. Természetesen a hajó személyzetét is megszervezte: fegyőröket, kínzómestereket, egyebeket.

A Lázadók Szövetsége könnyűszerrel tudott hamis üzenetet küldeni a COMPNOR-bázis új parancsnokának, amelyben felszólították rá, hogy kezdje el siklókkal felküldeni az embereket a hajóra.

A Birodalom jól képzett tiszteket állomásoztatott a bolygón, akik azonnal elkezdték végrehajtani a parancsot.

Dengarhoz, aki fensőbbségesen kivonta magát a „piszkos munkából” és az egész művelet alatt a börtönhajón maradt, hogy személyesen „felügyelje az átszállítást”, mindössze egyetlen kérdést intéztek.

A COMPNOR-bázis új parancsnoka közvetlenül az indulásuk előtt felhívta, és azután érdeklődött, hová viszik a foglyokat. Dengar jeges tekintettel rámeredt a férfira, és így szólt:

− Biztos benne, hogy tudni akarja?

Keringtek pletykák nyomtalanul eltűnt politikusokról, technológiai zsenikről és pacifista gyárosokról. Azt beszélték, hogyha az ember jót akar, akkor nem nagyon kérdezősködik utánuk. A parancsnok gyorsan elnézést kért.

Dengar színlelt megvetéssel az arcán kikapcsolta a képernyőt.

Mikor a Büntető megérkezett a Tatuinhoz, Dengar egy poros. Mos Eisley nevű kikötőben szállt le. A város a sivatag peremén állt, s perzselően tűztek rá a két nap sugarai.

Délben landoltak, mikor a város talán a legcsendesebb volt. Dengar egy kis kantinba vezette Manaroo-t, melyet láthatólag egyenlő arányban látogattak a környékbeli farmerek és bűnözők.

Dengar szóba elegyedett valami régi ismerősével, és pár perc alatt meggyőződött róla, hogy Han Solo még mindig életben van, fogolyként őrzik Jabba palotájában.

− Jövök, amikor jövök − adott oda Manaroo-nak néhány kreditchipet, majd egy bérelt robogón Jabba palotájához száguldott.

A lány este, mikor a forgalom megnőtt, visszament a kantinba, és a táncával keresett néhány kreditet. Dengar vagyona alaposan megcsappant az elmúlt pár hét során, és Manaroo remélte, hogy legalább a saját kiadásaira valót elő tudja teremteni. Az első tánc után félrevonult az egyik bokszba, hogy egy kicsit kifújja magát.

Egy idegen lépett az asztala mellé, és végigmérte a lányt. A lényt sötétbarna szőr borította, hatalmas szája még a vállánál is szélesebb volt, a hosszú karjai végén meredő karmok a padlót érték. A fején díszelgő rövid agyarak majdnem beleütköztek a mennyezetbe. Egy pillanatig csak nézte mélyen ülő, vörös szemével, aztán felmordult.

− A táncod… jó! Erős! Jabbának tetszeni fog! Ha tetszik a tánc, életben maradsz. Gyere!

Megragadta az értetlenül rámeredő Manaroo karját.

− Nem táncolok Jabbának! − jelentette ki a lány.

A lény lopva körülnézett, majd meghúzott egy bőrredőt a torka alatt, és rávetette magát Manaroo-ra. A lány felsikoltott, aztán már be is csúszott a lény erszényébe.

Odabent alig volt levegő, és az is szőrtől és rothadó hústól bűzlött. Manaroo kapálózott és rugdalózott, a lény irhája azonban nagyon vastag volt − ha észre is vette volna valaki, hogy a furcsa alakú erszény a hasát rugdossa, valószínűleg azonnal a legrosszabbra gondolt volna, és nem avatkozott volna közbe.

Manaroo hosszú ideig visszatartotta a lélegzetét, miközben a lény kivonszolta magát a kantinból. Az erszény hamarosan forróvá, levegőtlenné vált. Égő tüdőkkel ütötte és rúgta a lényt, de nem tudott kiszabadulni.

Dengar éjszaka érkezett meg Jabba palotájába, mikor a legnagyobb élet folyt, és fél térdre ereszkedett a trón előtt. Jabbát körülvették a talpnyalói − szinte mindegyiküknek a trónteremben kellett aludnia, mivel a hutt tartott az orgyilkosoktól, és tudta, hogy az a leghatékonyabb védekezés ellenük, ha szem előtt tartja őket. Dengar felnézett, megpillantotta Boba Fettet Jabba jobbján, az árnyékban, és odabiccentett neki.

− Miért járulsz elém? − mordult fel Jabba hutt nyelven. − Nem te hoztad el nekem Han Solót. Ne is számíts jutalomra!

− Már hallottam hírét, hogy Solo a foglyod − felelte Dengar − Azért jöttem, hogy lássam, igaz-e.

− Ha-ha-ha! − nevetett fel Jabba. − Hát lásd akkor a saját szemeddel! − Dengar mögött felgyulladt egy lámpa, ő pedig megfordult. A falon ott függött Han Solo karbonitba fagyasztott teste… amikor belépett, azt hitte, hogy csak valami dombormű.

Dengar felnevetett, odament Solóhoz, és megmarkolta a testet tartó keret két oldalát.

− Elkaptalak! − kiáltotta. − Végre elkaptalak!

− Ha-ha! − röhögött Jabba mélyen, és a gyilkosai vele együtt nevettek. − Már úgy érted, hogy én kaptam el!

− Nem − nézett a hutt szemébe Dengar a válla fölött hátrafordulva. − Te csak azt hiszed, hogy elkaptad. − A hutt a homlokát ráncolta ennek hallatán. – Nem tudod itt tartani − intett a karbonittömbre Dengar − Biztosra veszem, hogy meg fog szökni.

− Ha-ha-haa, hóóó! − mennydörgött Jabba. − Azt hiszed, meg tud szökni innen! Régen nevettem ilyen jót, fejvadász!

Dengar odafordult Jabbához, és összefonta a karját a mellkasán.

− Hallgass rám, ó hatalmas Jabba! − figyelmeztette a huttot. − Valóban azt hiszem, hogy meg fog szökni. És amikor megteszi, rajtad fog röhögni az egész galaxis. De én megmenthetlek ettől a szégyentől. Felajánlom, hogy itt maradok, és ismét elkapom. De ha így lesz, elvárom, hogy kétszer annyit fizess nekem, mint Boba Fettnek fizettél!

− Talán te magad akarod kiszabadítani? − üvöltötte Jabba. A talpnyalók hátrahőköltek, érezve haragját.

− Sohasem tennék ilyet − suttogta Dengar.

− Akkor összeesküvésre gyanakszol? − mérte végig a trónteremben lévő gyilkosokat és léhűtőket Jabba.

− A Lázadó barátai fognak eljönni érte − válaszolta Dengar őszintén.

− A Lázadók? − nevetett fel Jabba. − Nem félek tőlük! Úgyhogy megegyeztünk. Itt maradsz, és csatlakozol az őreimhez. És ha a Lázadóknak sikerül kiszabadítani Solót, neked pedig sikerül visszahoznod őt, akkor kétszer annyit fizetek neked, mint Boba Fettnek!

Boba Fett előrelépett, és fenyegetően maga elé emelte a karabélyát, de Jabba egy pillantással elnémította.

− Ha azonban a Lázadók nem tudják kiszabadítani Solót − folytatta halkan –, akkor egy évig nekem fogsz dolgozni… a királyi vécéket fogod súrolni a takarítódroidokkal! − Azzal a hutt ismét nevetésben tört ki.

Dengar napkeltekor tért vissza Mos Eisleyba, mert azt tervezve, átviszi a hajóját Jabba palotája mellé, hogy kéznél legyen a Lázadók esetleges támadása esetén.

Mikor azonban felment a hajóra, döbbenten látta, hogy Manaroo nincs ott. Körülszimatolt a dokk körül, és megtudta, hogy a lány nem ment vissza előző este a kantinból. A kantinban a csapos csak annyit tudott mondani, hogy Manaroo táncolt egy kicsit, aztán „eltűnt”.

Dengar megemésztette a híreket, aztán eszébe jutott az Attanni, amit Manaroo-tól kapott. Visszament a hajóra, bedugta a gyűrűt a csatlakozójába, majd becsukta a szemét, és megpróbálta látni, amit a lány lát, hallani, amit hall. Az Attanniból azonban csak sztatikus sistergés hallatszott.

Dengar a csatlakozójában hagyta a gyűrűt, és néhányszor alacsonyan elrepült a város fölött, azonban így sem járt sikerrel. Elindult hát Jabba palotája felé, s nem sokkal később le is tette a Büntetőt a hangárban.

Egész úton Manaroo járt az eszében. El sem tudta képzelni, mi történhetett a lánnyal. Rá kellett döbbennie, megszokta a jelenlétét, sőt mennyire megnyugtatta az. Manaroo pár nappal korábban szinte követelte, hogy elárulja, milyen érzelmeket hagyott meg neki a Birodalom a dühön és a reményen kívül, de ő nem mondta meg. A magányt.

A magánnyal semmilyen célja nem volt a Birodalomnak, ő legalábbis nem tudott kitalálni egyet sem. Még azt sem tudta eldönteni, hogy egyáltalán szándékosan hagyták-e meg neki a magány átélésének képességét. Lehet, hogy amikor kivágták a hipotalamuszát, nem is tudták pontosan, mit hagynak meg benne.

Dengar azonban az évek során megérezte, hogy nem a düh vagy a remény az, ami alapvetően meghatározza az életét, hanem a magány − a tudat, hogy sehol a galaxisban nem fog találni senkit, aki szereti, aki elismeri.

Már Jabba trónterme felé lépdelt, mikor egyszer csak szinte letaglózta a hirtelen rátörő rettegés. Becsukta a szemét, és hegyezni kezdte a fülét.

− A legjobb táncodat kell előadnod Jabbának – mondta éppen egy kövér nő. − Neki mindenképpen meglesz a szórakozása… így vagy úgy. Ha nem tetszik neki a táncod, akkor majd a halálodat nézi végig.

Dengar Manaroo szemén keresztül nézte a kövér nőt. Még három, különböző fajú táncost látott, ahogy a sötét padokon kuporogtak. Egy dohos szagú, vastag ráccsal lezárt cellában voltak. A levegőben dögletes bűz terjengett, és a cella ajtaja előtt fel-alá járkált Jabba egyik őre, időnként bedugva az orrát a rácsok között, hogy vessen egy pillantást a foglyokra.

− És mi lesz, ha tetszik neki a táncom? − kérdezte Manaroo.

− Akkor életben maradsz. Egyszer talán még szabadon is enged.

− Ugyan, ne kelts már benne hiú reményeket! − szólt egy nő a kuporgók közül. − Ilyesmi csak egyszer fordult elő.

− De előfordult! − nézett rá szúrósan a kövér táncos.

− Figyelj, kislány… − szólalt meg a cella másik végében gubbasztó fogoly − Vagy jól táncolsz, vagy meghalsz.

− De én már táncoltam Jabbának − mondta Manaroo –, mikor idehozott a rabszolga-kereskedő.

− Tehát átmentél a vizsgán − állapította meg a kövér nő. − Az is valami.

Dengar kivette a csatlakozójából az Attannit, és betette a pisztolya tokjába, a fegyver alá.

Jabba nagy igényeket támasztó lény volt. Ha kifizetett valamit − legyen az egy rabszolga vagy egy rakomány fűszer –, akkor nem szerette utána elveszíteni a dolgot. És örömét lelte mások kínzásában. Míg Dengar csak nem tudott különbséget tenni a jó és a gonosz között, addig a hutt élvezte a gonoszságot.

Dengar tudta, hogy harc nélkül nem szerezheti vissza Manaroo-t.

A szemét összehúzva megpróbálta sötétbarna hajjal és karcsú termettel elképzelni Jabbát. Azonban akárhogy is erőltette a képzeletét, nem tudott hasonlóságot találni Jabba és Han Solo között.

− Eh, mindegy! − mordult fel. − Akkor is meg kell ölnöm!

Dengar szerencsére hamar rájött, hogy Jabba bérencei közül nem egynek jó oka van összeesküvést szőni gazdájuk ellen. Három nap múlva már át is tudott adni az egyiküknek − a quarren Tesseknek − egy bombát. A hajóján tárolt fegyverekből készítette, és elég nagy volt ahhoz, hogy bolygó körüli pályára lője Jabba dagadt testét. A bomba átadása könnyen ment, hiszen csak oda kellett adnia Jabba egyik legbizalmasabb szolgájának, a járműpark főnökének, Baradának.

Sajnos azonban a bomba még el sem készült, de Jabba már tudott az összeesküvésről. Bib Fortuna − ő győzte meg Jabbát arról, hogy Dengar készítette a bombát − előrelátó tanácsát követve Boba Fettre bízta Dengar figyelését.

Boba Fettnek nem jelentett problémát a feladat. Mindössze egy mikrojeladót kellett belepottyantani Dengar egyik pisztolytáskájába. A Dengar és Barada közötti párbeszéd már elég volt az összeesküvés bizonyítására.

− Megszerezzem a bombát? − kérdezte Boba Fett, miután megmutatta a felvételt Jabbának.

A hutt felnevetett, s a mély torokhangú nevetéstől rázkódott a hasa.

− Megfosztanál egy ilyen élvezettől? Nem, majd hatástalaníttatom a bombát, és gondoskodni fogok róla, hogy Tessek mellettem álljon, mikor fel kellene robbannia. Látni akarom a kínlódását. Ami pedig Baradát illeti… ő még várhat néhány hetet a büntetésre.

− Mi legyen Dengarral? − kérdezte Boba Fett. − Vele nem játszadozhatsz. Túl veszélyes.

Jabba összehúzta hatalmas, sötét szemeit, és végigmérte Boba Fettet.

− Rád bízom a megbüntetését, de ne legyen könnyű halála! − Hirtelen felderült, szeme tágra nyílt. − Milyen régen volt már, hogy valamelyik ellenségem megtapasztalhatta a Tatuin Agyarának harapását!

− Ahogy óhajtod, uram − biccentett Boba Fett kurtán.

A nagy napon Dengarnak sok dolga akadt. A sebészek, aki annak idején megműtötték, kivágták belőle a félelemre való képességet, néha mégis azon vette észre magát, hogy energikusabban mozog a megszokottnál, és a szíve szabálytalanabbul ver. Tudta, hogy ez csak az árnyéka annak, amit mások éreznek, mikor félnek, mégis úgy érezte, szárnyakat kap tőle. A Jabba vitorlására rejtett bombának másnap délelőtt kellett felrobbannia, úgyhogy Dengar meglehetősen aggódni kezdett, mikor a terv hirtelen megváltozott.

A szállásán pihent, mikor egyszer csak felbukkant Luke Skywalker, és megpróbálta kiszabadítani Han Solót. Jabba meghiúsította az ifjú Jedi próbálkozását, és bedobta Skywalkert egy verembe, amiben kedvenc szörnye, a rankor várta. Skywalker azonban mindenki meglepetésére megölte a fenevadat.

A rankor halálüvöltése megrázta a palotát, és Dengart is felébresztette. Azonnal Jabba tróntermébe sietett, és épp időben ért fel a lépcső tetejére ahhoz, hogy hallja a Han Solóra meg a barátaira kimondott ítéletet. A Karkuni Nagy Veremben kellett meghalniuk.

A palota egyik percről a másikra bolondokházává változott. Jabba talpnyalói rohantak, hogy felkapják fegyvereiket, és előkészítsék a járműveket. Dengar mellett elrobogott két gamorrai őr.

− Minek sietni? − röfögte az egyik.

A másik úgy hátba vágta, hogy nekiesett a falnak.

− Hülye! Nem akar Lázadók jön! Ha megtud, hogy Jabba öl Skywalker és Leia, lesz nagy bumm-bumm!

Dengar Tesseket kereste a lenti tömegben. Próbálta kiszúrni a quarren szürkés csápjait, és közben azon gondolkodott, hogy változtat-e mindez a terveiken.

Jabba néhány embere azonban már őrizetbe vette a quarrent. Szorosan a háta mögött álltak, Dengar pedig csak foszlányokat hallott a beszélgetésükből. Tessek az életéért könyörgött Jabbának.

Jabba hamarosan elküldte csomagolni a quarrent, mire az kisurrant a szemben lévő ajtón.

Dengar visszahúzódott az előcsarnokba, a biztonságot adó árnyékok közé. Jabba megtalálta a bombát? Az biztos, hogy gyanít valamit…

A hutt azonban nem ölte meg Tesseket, és Dengarért sem küldte el az őröket. Tehát valószínűleg nem tudja bizonyítani az árulást. Azaz csak pletykákat hallhatott a tervükről. Esetleg valami teljesen más dolog miatt fenyegette meg Tesseket.

Dengar mindazonáltal nem szívesen maradt volna a közelben. Ha Jabba megtalálja a bombát, fejek fognak hullani. Nem szerette volna, ha az övé is köztük van.

Még volt ideje meglépni. Persze lehet, hogy Jabba nem fogja felfedezni a bombát, és rajta lesz a vitorlásán, mikor felrobban. A tervük még mindig sikerrel járhat. De akárhogy is, most már nélküle is sikerülhet vagy kudarcot vallhat.

Ha viszont Jabba korábban találja meg a bombát…

Dengar úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a nap hátralévő részét Mos Eisleyban tölti. Ha a terve beválik, Jabba meghal. Ha nem… akkor még mindig megszökhet.

Dengar visszasietett szűkös szobájába, és elkezdte bedobálni egy zsákba ruháit és fegyvereit. Pakolás közben kezébe akadt az Attanni. Manaroo-val nem léphetett ugyan kapcsolatba − képeket, hangokat, érzelmeket azonban vehetett vele.

Ahogy a kezében forgatta a gyűrűt, eszébe jutott, mennyire vágyott a társaságára Manaroo, és mennyire féltette az életét. Néha egyáltalán nem értette, hogyan érezhet bármit is iránta a lány. A saját véleménye szerint ő csak egy megtört ember volt, méltatlan bármiféle figyelemre. A lány mégis vele maradt, még azután is, hogy megmentette a szüleit. Úgy érezte, ennél többet nem tud adni neki − eltekintve talán valamiféle hamis biztonságérzettől.

Ha viszont most megfutamodik, akkor még ezt is megtagadja tőle.

Lecsupaszította a nyakát, és becsúsztatta az Attannit a csatlakozójába.

Meglepte, amit látott. Manaroo fellépésre készült, épp egy lila, vékony anyagból készült fátylat rögzített a lábán. Az inge szinte teljesen szabadon hagyta telt kebleit. Aztán egy hangszereket tartalmazó ládában kezdett turkálni − tamburák, csörgők, cintányérok között –, de láthatóan valami különlegeset keresett, végül egy aranyfurulyát választott. Nem ígérkezett könnyűnek táncolás közben játszani rajta − márpedig végzetes lehetett, ha nem kitűnően szólaltatja meg. Manaroo-nak azonban az életéért kellett táncolnia, ezért le kellett nyűgöznie a huttot.

Ráparancsoltak, hogy táncoljon Jabbának, és a trónteremben mindenki tudta, hogy uruk roppant dühös kedvenc rankorja pusztulása miatt. A többi táncos az egyik sarokban kuporgott, sajnálkozó pillantásokat vetve Manaroo felé.

Dengart leginkább a lány lélekjelenléte nyűgözte le. Szinte lezsibbadt a rettegéstől, és nem volt más választása, mint bízni a képességeiben. Ezek az érzések nyomasztóan nehezedtek a háttérben a lelkére.

A felszínen azonban Manaroo keményen koncentrált, elmejátékokkal próbálva megerősíteni magát. Pontosan úgy, ahogy Dengar készítette fel a lelkét egy-egy gyilkosságra Han Solót képzelve maga elé.

Felidézte magában Jabba tróntermét, de Jabba helyett Dengart ültette a trónemelvényre. A férfi meredten bámulta, és közben azt kiabálta, hogy „Táncolj, táncolj az életedért!”, mintha csak valami tréfáról lett volna szó.

És az álmaiban Manaroo örömmel, szívből táncolt. Elképzelt minden mozdulatot, amit begyakorolt az évek során. Minden pörgését és szökellését Dengarnak küldte. Mindegyiket az imádott férfinak készítette elő, a férfinak, aki reményei szerint egy nap majd megosztozik vele, hogy eggyé váljanak. És a fantáziájában kecsesen Dengar elé pördült, és így suttogott:

− Ha ennyire a kedvedre való a táncom, nagyuram, szerelmem, akkor te miért nem teszel az én kedvemre viszonzásul? Miért nem veszel feleségül?

Dengar döbbenten kihúzta az Attannit a csatlakozóból. Tudta, hogy ezek után nem mehet el. A lány érzései teljesen áthatották, és mintegy erkölcsi iránytűként megmutatták, mit kell tennie. Akárcsak Han Solónak, aki néha mintha a saját halálát kívánta volna, Dengarnak is meg kellett fordulnia, és szembe kellett néznie a viharral.

Meg kell mentenie Manaroo-t − de hogyan?

Dengart megdöbbentette, hogy a lány most is a fellépésére készül, mikor az egész palotában fejetlenség uralkodik. Azonnal eszébe jutott, hogy talán egy elterelő hadművelettel sikert érhetne el. Őrültség lenne vakon berontani a trónterembe, és megpróbálni végezni a huttal, viszont az elmúlt néhány nap során két gyilkosság is történt a palotában.

Mind a két eset nagy felbolydulást keltett pár órára, és alapos nyomozás követte őket. Manaroo-nak sem lesz szüksége pár óránál több időre. Egy találomra elkövetett gyilkosság éppen megfelelőnek tűnt. Jabba talpnyalói között nem volt hiány olyanokban, akik megérdemelték a halált.

Dengar meglehetős könnyedséggel oldotta meg a problémát. Egyszerűen felment az őrök egyik szobájába, és bedobott egy gránátot. A palota általános hangzavarában nem sokan hallották meg a robbanást, a vizsgálatra viszont ráment az est nagy része, és a hutt hangulata is elég sokat javult azután, hogy szemrevételezte azt, amit Dengar gránátja a nyomorult gamorraiakból meghagyott.

Úgyhogy az orgyilkost szinte sokkolta, mikor Jabba végül felnézett a véres tetemekről, és hideg szikra villant meg a tekintetében.

− Éhes vagyok! − morogta. − Hozzatok ételt, és ébresszétek fel a táncosokat! Mindenki jöjjön a trónterembe! Ma éjjel mulatni akarok, és nem hagyom, hogy bárki is megzavarjon benne!

A Tatuin éjszakái rövidek voltak, és nem sokan aludták át őket, hiszen csak ilyenkor lehetett felfrissülni a nappali hőség után.

Így történhetett, hogy az éjszaka közepén Dengar a trónteremben ülve várta Manaroo táncát. Becsatlakoztatta az Attannit, és a lány gondolataira figyelt. Manaroo elméje teljesen zsibbadt volt a rá váró feladattól, és igyekezett kapkodva felkészülni, próbálva lazítani és lecsillapítani a légzését.

A trónteremben kezdtek összegyűlni a zenészek, a szolgák étellel megrakott tálcákat hordtak körbe. A hutt kimarkolt néhány vonagló valamit egy dobozból, és betömte őket a szájába, aztán a táncosokért üvöltött.

Dengar ekkor jött rá, hol hibázott. A hutt vért akart látni aznap éjjel, és a gamorrai őrök maradványai nemhogy lehiggasztották volna, hanem csak tovább fokozták vérszomját. Han Solo és a társai meg fognak halni ugyan, Jabba azonban nem a türelméről volt híres. Nem tudta kivárni a reggelt. Így aztán Manaroo-t hívatta.

Dengar meglazította pisztolyát a tokjában, és vadul töprengett, hogy mit tegyen. Jabbát aligha tudja megölni. A huttoknak hírhedten vastag a bőrük, több lövéssel is el kellene találnia. Márpedig Dengar kételkedett benne, hogy egynél többször meghúzhatja a ravaszt. A termet zsúfolásig megtöltötték Jabba bérencei és szolgái. Mindenki megjelent ezen az utolsó őrült orgián, mivel sokan attól tartottak, hogy hajnalban már a Lázadókkal kell küzdeniük. A zene még tovább fokozta az őrületet, és a talpnyalók úgy zabáltak, mintha ez lett volna az utolsó vacsorájuk.

Miközben Dengar Manaroo-ra várt, Boba Fett lépett oda az asztalához kihívóan, kezében egy nagy üveg twi’lek likőrrel.

− Iszol velem? − kérdezte Boba Fett. A fejvadász általában nagyon is mértéktartóan viselkedett. Soha nem kereste mások társaságát, és Dengar először zavarba is jött a kérdés hallatán. Mivel azonban szinte egyik asztalnál sem volt már hely az nem is tűnt olyan rendkívülinek.

− Persze, ülj csak le! − rúgott Fett elé Dengar egy széket.

Boba Fett helyet foglalt, letette az üveget az asztalra, és odaintett az egyik szolgának, hogy hozzon poharakat.

− Azóta figyellek, mióta idejöttél − folytatta Boba Fett. Sisakja hangszórói természetellenes hangerővel továbbították recsegő hangját, ahogy megpróbálta túlkiabálni a tomboló orgiát. − Te nem olyan vagy mint a többiek − intett a többi asztalnál vedelő bérencek felé –, mint ezek az ágyútöltelékek. És ez tetszik nekem. Higgadtnak, magabiztosnak, profinak látszol.

− Köszönöm − biccentett feszengve Dengar, nem értve, mire akar kilyukadni a fejvadász.

− Han Solo holnap reggel meghal − jelentette ki Boba Fett.

− Tudom, hogy ez a terv, de nem mernék rá mérget venni, hogy Jabba meg is tudja valósítani − vélte Dengar, aki nem szívesen ismerte volna be, hogy Han Solo, az ősellensége, minden valószínűség szerint szánalmas halállal pusztul el hajnalban. Ez túl könnyű megoldás lenne. Az egyik szomszédos asztalnál két részeg duhaj nótázásba fogott.

− A kivégzés után elmegyek innen − mondta Boba Fett még hangosabban. − Kaptam egy munkát… egy nagy munkát. Nagyobbat annál, hogy egyedül elboldoguljak vele. De a jutalom sem mindennapi. Érdekel?

− Miért bíznék meg benned? − kérdezte Dengar oda sem figyelve. Az Attannin keresztül látta, hogy Manaroo-t kiengedik a cellájából. Egy gamorrai őr végigtaszigálta a lányt egy sötét, szűk járaton, amely a trónterembe vezetett. − Bombát rejtettél a hajómra. Egyszer már elárultál.

Boba Fett kissé hátrébb dőlt a székében, mintha meglepte volna a vád.

− Ez akkor történt, amikor ellenfelek voltunk egy üzletben. Ez alkalommal társak leszünk. Mellesleg, életben hagytalak, nem?

− Igazán kedves volt tőled. Ezért nem is próbáltalak megölni − felelte Dengar szárazon.

Boba Fett kuncogni kezdett. A hang nagyon zavaró volt, egyszerűen azért, mert Dengar még sohasem hallotta. Fett hátravetette a fejét, a trónterem fényei csillagokként tükröződtek sisakja arclemezén.

− Nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra, te meg én. Szóval, mit válaszolsz? Társak vagyunk?

Dengar fürkészően nézte a fejvadászt. Óvatos a fickó, és veszélyes, olyan, aki megérdemli a hírnevét. Neki pedig kezd megcsappanni a pénze. Biccentett.

− Azt hiszem, igen. Beszélj még az üzletről! − Dengar előrehajolt, mintha érdekelné, mint mond Boba Fett, valójában azonban a Jabba trónja előtti, kivilágított térséget figyelte.

Manaroo épp akkor lépett elő egy függöny mögül, és most pislogva állt, próbálva megszokni a színpad fényeit a sötét cellában eltöltött napok után. A szíve vadul kalapálni kezdett a félelemtől, mikor a zenészek belekezdtek egy újabb számba. A lány oda is ment a vezetőjükhöz, és könyörögni kezdett, hogy várjanak még egy kicsit.

− Rendben − mondta Boba Fett. − De ne száradjunk ki addig sem, amíg megbeszéljük a tervet! Van valamim, ami szerintem még neked is új. Mostanra már biztos eléggé felmelegedett. − Kinyitotta a zöld palackot, és teletöltötte a likőrrel a két poharat. Dengar egy pillanatig azt remélte, hogy most megláthatja végre, mi rejlik Boba Fett sisakja alatt, a fejvadász azonban egyszerűen elővett egy hosszú szívószálat, becsúsztatta a sisakja alá, és inni kezdett.

Ennek láttán Dengar kezdte azt hinni, hogy a Fett üldözési mániájáról hallott pletykák mind igazak. Ha igen, akkor a betegsége jó szolgálatot tett neki a múltban. Azért fizették, hogy paranoiás legyen. Érdekes lesz együtt dolgozni vele.

Dengar csak akkor kortyolt bele az italába, mikor látta, hogy Fett megissza a sajátját. Száraz likőr volt, pikáns bukéval, kissé édeskés utóízzel. Dengar nagyon finomnak találta.

Lent, a trón mellett a zenészek vad, táncra való zenét kezdtek játszani. Dengar keze remegni kezdett, ahogy osztozott Manaroo félelmében, pedig tudta, hogy higgadtnak kell maradnia, ha végezni akar Jabbával. Felhörpintett egy fél pohárral.

− Vigyázz vele! − figyelmeztette Boba Fett. − Ne olyan gyorsan. Erősebb, mint hinnéd.

Dengar szórakozottan bólintott. Odalent Manaroo átviharzott a színpadon, az aranyfurulyán játszva szökellései közben. Jabba előrehajolt, szinte felfalta a tekintetével a lányt, mintha az csak egy lett volna a táljában vonagló lények közül. A hutt résnyire nyitotta a száját, és megnyalta az ajkát undorító nyelvével.

Dengar még előrébb hajolt, a szíve vadul vert. Odalent Manaroo pörögni kezdett, és szándékosan őrült ritmusú dalt játszott a furulyán. Dengar érezte, hogy a terem forogni kezd körülötte. Mindkét kezével az asztalra támaszkodott, nehogy előrebukjon. Szörnyen nehéznek érezte a szemhéját. Küszködve próbálta nyitva tartani a szemét, s minden egyes alkalommal, mikor lehunyta, úgy látta a helyiséget, ahogy Manaroo − körbe-körbe forogva, a gúnyos tekintetek kereszttüzében.

− Jól vagy? − kérdezte Boba Fett távoli, fémes hangon.

− Ki… kell… vinni… Manaroo-t − suttogta Dengar, és megpróbált felállni. A lábait mintha odakötötték volna a székhez. Nem értette, hogy gyengülhetett el ennyire. − A likőr… mérgezett? − Keze elindult a pisztolya felé. A szeme magától lecsukódott, és ismét a pörgő termet látta, s a Manaroo által játszott természetellenes dallamot hallotta.

Mikor kinyitotta a szemét, Boba Fett támogatta, és segített neki előhúzni a pisztolyát. Dengar túl nehéznek, túl nagynak érezte a kezét egy ilyen aprólékos mozdulathoz, és hálás volt Boba Fettnek, amiért segített neki.

− Nem méreg − mondta Fett, és Dengarnak minden erejével összpontosítania kellett, hogy hallja a szavait a zsivajon és a furulya sivításán keresztül. – Csak egy kis altató… a poharad peremén. Jabba valami különlegeset talált ki neked. Megismerheted a Tatuin Agyarát. − Dengar előrelépett, és felborította az asztalát. A teremben elhallgatott a zene, mindenki őt nézte. Jabba vidáman nevetett, csillogó szemmel nézte, ahogy Dengar előretántorgott, abban a reményben, hogy legalább egy lövést leadhat a szörnyetegre.

Valaki elgáncsolta. A földre zuhant, és a hátára hengeredett. Kiáltozást és tapsot hallott, majd Jabba egyik talpnyalója a poharát ürítette a tiszteletére. A többiek csatlakoztak. Az idegesítő kis Buja Féreg felmászott a felborult asztal peremére, és harsányan röhögött Dengaron.

− Megfizetsz! − kiáltotta Manaroo a színpadról. Dengar biztos volt benne, hogy csak az Attanni miatt hallja olyan hangosan a kiáltását.

A lány szemein keresztül látott, miközben az megpróbált odarohanni hozzá, azonban Jabba egyik gamorrai őre megfogta a karját, és egy mordulás kíséretében visszalökte a színpadra. Manaroo szíve rémülten dobogott.

Aztán Dengar szeme lecsukódott, és minden elsötétült körülötte.

Négy: A Tatuin Agyara

Dengar nem sokkal hajnal után ébredt a Tatuin perzselő napjainak fényében. A talaj egyre melegebb lett. Dengar háta alatt valami kicsi, páncélos sivatagi lény araszolt − menedéket keresett a hőség elől.

Dengar kinyitotta a szemét, és még mindig félig kábultan körülnézett. Egy széles kanyonban feküdt a zöldesfehér homokkövön, amit szél hordott össze, s talán csiszolt simára az évszázadok alatt. A kezét és a lábát három-három bőrszíjjal a talajhoz rögzítették, úgyhogy meg sem tudott mozdulni. A kötelékeit ráadásul benedvesítették, s ahogy a nap hevétől összehúzódtak, egyre jobban leszorították a talajra.

Semmilyen járművet nem látott a közelben, sem őröket, de még csak egy droidot sem, aki felvételt készített volna a haláltusájáról. Nem zümmögtek a rovarok, nem hallatszott a vadállatok üvöltése − csak a szél süvített kitartóan a sziklák között.

Dengar megnyalta az ajkát. Úgy tűnt, Jabba a kiszáradásra bízza a halálát, mely halálnem nem volt sem különösebben vonzó, sem különösebben kellemetlen − már ha lehet ilyet mondani egyáltalán a halálról. Fájdalmas, de egyébként semmi különös.

Dengar elgondolkodott ezen. Felidézte magában Boba Fett megjegyzését − a Tatuin Agyara. De mi lehet egy bolygó agyara? A hegycsúcsai? Ez logikusnak tűnt volna, Dengar azonban messze volt a hegyektől.

Tehát valamiféle állatnak kell lennie. Hallott történeteket a sivatag mélyén élő, hatalmas, vérszomjas sárkányokról. Dengar a fejét elfordítva a látóhatárt kémlelte, és közben lassan elkezdte felmérni kötelékei erejét. Az orgyilkos erősebb volt, mint a legtöbben hitték volna. A béklyói azonban még erősebbnek bizonyultak. Vett egy mély lélegzetet az ásványi sóktól furcsa ízű levegőből, és megpróbálta kiszabadítani magát.

Miután minden bőrszíjjal megpróbálkozott, lehunyta a szemét, és gondolkodni kezdett. Nemrég keltek föl a napok, és ha Jabba betartotta az ígéretét, akkor Han Solo és a társai már halottak, elkezdte emészteni őket a sarlakk a Karkuni Nagy Veremben. Dengar csak ürességet érzett, ha erre gondolt. A Birodalom kivágta belőle az érzései nagy részét. Csak néhányat hagytak meg neki − a dühöt, a reményt és a magányt.

A haldokló Hanra gondolva úgy érezte, mintha valami hatalmas ürességben sodródna, sokkal magányosabban, mint valaha is. Évtizedek óta csak az éltette, hogy elkapja Hant. Nélküle mintha már a puszta létezésnek sem lett volna értelme. Csak Manajoo. De már abban sem lehetett biztos, hogy a lány még életben van. Emlékezett a rémületre, amit az öntudata elvesztése előtti utolsó pillanatban érzett. A lány biztosra vette, hogy Jabba meg fogja ölni.

Dengar siratni kezdte Manaroo-t. Azokban a pillanatokban, mikor megérintette a lány elméjét, szinte tudta, milyen lenne ismét embernek lenni. Szinte tudta, milyen lenne ismét teljesnek lenni. Arról ábrándozott, hogy Manaroo segítségével egy nap talán ismét megtanulhatna szeretni és nevetni.

Ha azonban a lány még élt, akkor Jabba egyik cellájában sorvadozott − ami csak meghosszabbította a szenvedéseit.

Dengar újult erővel feszült neki béklyóinak.

Pillanatok alatt sikerült leizzadnia, és véresre horzsolnia a bal csuklóját. A kötelékek azonban nem engedtek.

Dengar felhagyott csuklója kínzásával, és a bal lábával kezdett munkálkodni. A béklyókat ott páncélos csizmáin vetették át, amelyek valamennyire megóvhatták a lábát. A birodalmi sebészek feljavították a reflexeit, és nagyobb erőt adtak neki. Azonban nem tudta hátrahúzni a lábát egy rúgáshoz, és egyórányi küszködés után sem sikerült elszakítania valamelyik szíjat, vagy kihúznia a sziklából a szegeket, melyekkel rögzítették.

Sőt rángatózása eredményeképpen most már mind a két csuklójáról patakzott a vér.

Felerősödött a reggeli szél, homokot hordva maga előtt a síkságról. A távolban porfelhők kezdtek kavarogni − a piszkosszürke sávok viharfelhőkként tornyosultak az égre. Több kilométerre voltak még Dengartól, de ő látta, hogy fenyegetően felé hömpölyögnek.

Hunyorítani kezdett, próbálta megakadályozni, hogy a por a szemébe menjen, és eszébe jutott, hogy Jabba egyik bérence egyszer beszélt egy helyről, nem messze a palotától − a Szelek Völgyéről.

Most már biztos volt benne, hol van. Megnyugtatta a gondolat, hiszen legalább azt tudta, hogy Jabba palotája nincs messze. Talán még gyalog is eljuthat oda, az életet jelentő vízhez − már ha ki tud szabadulni.

A völgy vége felől fülsiketítő ordítást hallott. Fejét oldalra fordítva látta, hogy egy gubancos szőrű bantha robog felé. Három homoklakó ült a hátán, kunkori szarvai mögött, és pillanatokon belül már oda is értek hozzá.

Ketten leugrottak hátasukról, és fegyverüket készenlétben tartva Dengar felé kezdtek lopakodni, míg a harmadik a banthán maradva fedezte őket.

Dengar hallott már történeteket a homoklakókról, arról, hogy hogyan szokták megtámadni és lemészárolni az utazókat, csak hogy kinyerjék a nedvességet a testükből. S valóban, a két gyalogos furcsa, szürcsölő hangokat hallatott, miközben sziszegve társalogtak saját nyelvükön. Dengarnak eszébe jutottak a sötétebb legendák is, melyek szerint a homoklakók azzal fejezték ki megvetésüket a fogságba esettekkel szemben, hogy megvakították őket, majd hosszú fémcsöveket döftek a testükbe, és a még élő áldozatok testnedveiből ittak.

Dengar azonban semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelte volna a homoklakók megvetését, úgyhogy nem is lepődött meg, amikor azok ketten egyszerűen leültek a feje mellé, és figyelni kezdték haláltusáját.

Eltelt egy hosszú óra, és a szél egyre erősebben fújt. Dengar szemmel tartotta a homoklakókat, s egy idő után ismét küzdeni kezdett béklyóival. A taszkenek morbid kíváncsisággal nézték, mintha valami szórakoztató látványban lett volna részük.

Dengar azonban tudta, hogy a halálára várnak, hogy kinyerhessék a testéből a nedvességet.

Felnézett a mocskos szövetcsíkokba bugyolált arcokra, a ruhájukba varrt tüskékre − és hosszú fogak jutottak eszébe róluk. Kíváncsi lett, hogy a homoklakók fogják-e megölni, hogy erre utalt-e Boba Fett a „Tatuin Agyarával”.

A reggeli szél azonban egyre forróbb lett, és egyre hevesebben fújt, súlyos porfellegeket hozva magával. Dengarnak hirtelen eszébe jutott még valami a Szelek Völgyéről. Valami a „homokdagályról”. Dengar ritkán felejtett el bármit is. Erről a Birodalom által rákényszerített emlékezetjavító drogok gondoskodtak. Most is mindössze azért akadtak nehézségei a felidézéssel, mert a beszélgetés két másik ember között zajlott, ő pedig valami másra figyelt. De végül eszébe jutott. A Szelek Völgye két sivatagot kötött össze: egy magasan fekvő hideget és egy alacsonyan fekvő meleget. Nappal a forró levegő hordta a homokot, éjszaka pedig a hideg − visszafelé.

A dűnék tehát ide-oda vándoroltak a két sivatag között, nap mint nap tovább csiszolva a völgy szikláit.

A szél ereje tovább fokozódott. Dengarról patakzott a veríték, a szája teljesen kiszáradt. Érezte, hogy forró láz kezdi elönteni a testét. A homok olyan sebességgel kavargott a völgy falai között, hogy már nem tudta nyitva tartani a szemét. Ha csak egy pillanatra is felnézett, azonnal homokszemcsék kerültek a szemébe.

Az egyik erősebb széllökés apró kavicsokkal terítette be a homoklakókat. A banthájuk fájdalmasan felüvöltött, és talpra küzdötte magát, majd megfordult, mintha szeretett volna eltűnni a völgyből, és azt akarta volna, hogy gazdái is kövessék.

Az egyik homoklakó megállt Dengar mellett, előhúzott egy hosszú kést, és rácsapott az egyik béklyóra. A másik kettő felkapaszkodott a bantha hátára, és kérdően rámordultak társukra.

A lent maradt lény kiegyenesedett, és sziszegve válaszolt valamit, miközben Dengar felé mutogatott a késsel. „Miért várjuk meg, amíg meghal? Öljük meg most, és tűnjünk el innen!” − sugallták a mozdulatai.

A banthán ülők egyike azonban a távolba mutatott, és dühösen visszasziszegett. Dengar csak egyetlen szót értett a válaszából: Jabba. Ha most megöljük, Jabba dühös lesz.

A késes homoklakó továbbra is Dengar fölé magasodva eltöprengett a hallottakon. A bantha ismét felüvöltött, mire a taszken eltette a kését, és felszökkent a hátára. Pillanatok alatt eltűntek a völgyből.

A szél tovább erősödött. A felkavart homok piszkosszürke palástként borult a tájra. Fütyölt, zümmögött, a saját nyelvén beszélt.

Dengar szemügyre vette a béklyót, amit a homoklakó elkezdett elvágni. A jobb kezét fogva tartó három bőrszíj egyike volt az. Dengar köré fonta az ujjait, és megpróbálta elszakítani, de pár másodperc múlva kimerülve hátrahanyatlott.

Aztán a szél felüvöltött, és a homokszemcsék marni kezdték Dengar arcát. Egy parányi kőszilánk csapódott az orrának, s felsértette a bőrét, mintha üvegszilánk lett volna. Egy másik a csizmájába vágódott. A harmadik a jobb kezén lévő béklyók egyikébe állt bele, meglazítva azt. Dengar ekkor jött rá, mi történik körülötte.

A Tatuin Agyara. Kőszilánkok és homokszemcsék kavarogtak a levegőben. Dengar igyekezett minél jobban elfordítani a fejét a süvöltő szél elől. Az ég teljesen elsötétült felette. A napok tompán, két fénygömbként szórták sugaraikat.

Dengarnak eszébe jutott valami − egy évszázadosnak, megfakultnak tűnő emlék.

A műtőben feküdt, ahol a birodalmi sebészek dolgoztak rajta. A szemeit gézpólyával takarták el, azonban két erős lámpa világított az arcába. Emlékezett rá, hogy az orvosok tűket szúrtak a koponyájába.

Emlékezett rá, hogy sajnálatot érzett, határozott sajnálatot.

− Sajnálat? − kérdezte valaki. − Akarjuk?

− Természetesen nem − válaszolta egy másik orvos. − Nem akarjuk. Égesd ki!

Egy pillanatra csend támadt, majd sziszegő hang hallatszott, és égett hús bűze kezdett terjengeni a levegőben, ahogy a sebész kiégette Dengar hipotalamuszának egy részét.

Aztán a szeretet jött, egy mindent elárasztó érzés a szívében, amely mintha a levegőbe emelte volna.

− Szeretet?

− Nem lesz rá szüksége. − Sziszegés, égett hús bűze. Harag fortyogott Dengarban.

− Düh?

− Marad.

A haragot szinte azonnal megkönnyebbülés váltotta fel.

− Megkönnyebbülés?

− Hát, nem is tudom. Szerinted?

Dengar mondani akart valamit, meg akarta mondani nekik, hogy hagyják békén, de a szája nem engedelmeskedett. Csak a gézen átvilágító két fénygömböt látta.

− Ki vele! − mondta a két orvos egyszerre, majd nevetésben törtek ki, mintha csak valami játékról lett volna szó.

Az emlék elhalványult, és Dengar ismét egyedül feküdt a homokban. Felidézte, mit ígértek neki a birodalmiak. Azt mondták, hogy ha engedelmesen szolgálja a Birodalmat, akkor egy nap majd visszakapja az érzéseit. Az ígéretnek természetesen semmi értelme nem volt, Dengar mégis azt remélte, hogy meg tudják csinálni, és örökre ennek a reménynek a fogságába esett.

Most azonban rádöbbent, hogy csak azért hagyták meg neki a reményre való képességet, hogy irányíthassák, pórázon rángathassák.

Dengar nekifeszült a béklyóinak. A kőszilánkok némelyike belemart a szíjakba, az orgyilkos azonban csak remélhette, hogy el is vágják valamelyiket, mielőtt őt magát hasítanák szeletekre.

A bal szemöldökét eltalálta egy nagyobb kavics, és felkiáltott fájdalmában. Azonban egyedül volt a sivatagban, a hangját elnyelte a szél süvöltése.

Aztán a süvöltés fokozatosan dübörgésbe csapott át. Légköri hajtóművek mennydörögtek az égen, és Dengar épp időben pillantott fel ahhoz, hogy lássa, amint két űrhajó dübörög át a porfellegeken, alacsonyan elhúzva a völgy felett.

Az egyik a Millennium Falcon volt.

Dengar szíve hevesebben kezdett dobogni. Tehát sikerült, Han, gondolta. Megint megléptél. Megint rohanhatok utánad.

Mindössze három dologgal dolgozhatott. A dühével, a reményével és a magányával. Fejét hevesen forgatva nézett el mindkét irányban a sivatagba, de nem látott semmit, s elárasztotta a sajgó magányérzet. Nem tudta, hogyan fog valaha is szabad utat engedni dühének, mikor haragja tárgya épp most repült el az orra előtt. Han, akárcsak a Birodalom, érinthetetlen, legyőzhetetlen volt, és Dengar egy dühös kiáltással a pokolba kívánta mind a kettőt.

És miközben ezt tette, maga elé képzelte Manaroo-t, ahogy összeölelkezve megosztják érzéseiket, s ő közben újra emberré válik.

A halálraszántak üvöltésével teljes erőből nekifeszült a jobb kezét lekötő béklyóknak, azt sem bánva, ha a szíjak levágják a kézfejét. A Birodalom elpusztította a személyiségét, de közben hihetetlenül erőssé tette. Az egyik béklyó szinte azonnal elpattant, aztán követte egy másik, végül pedig megadta magát a harmadikat a sziklához szögező tartó szegecs.

Dengar ismét felüvöltött, és rugdosódni kezdett a bal lábával, amíg az is ki nem szabadult. Ezután már könnyűszerrel kiszabadította jobb lábát és bal kezét.

A Tatuin Agyara kíméletlenül belé mart, ahogy a vihar elérte tetőpontját. Az eget teljesen elsötétítették a kavargó homokfellegek, és Dengar tudta, hogy hiába is próbálna valami fedezéket keresni. Többmérföldes körzetben nem akadt semmi, ami megóvhatta volna. Jabba emberei azonban rajta hagyták a páncélját, mikor lekötözték. A lába és a felsőteste miatt nem kellett aggódnia, a fejét és a kezeit azonban már véresre marták a homokszemcsék és a kőszilánkok.

Dengar háttal fordult a szélnek, és tántorogva elindult arra, amerre Jabba palotáját sejtette. Boba Fett már másodszor árulta el. Azonban rajta hagyta a páncélját, és Dengar némán megesküdött, hogy ezért a hibáért az életével fog fizetni.

Sokáig gyalogolt lehajtott fejjel, oltalmazóan a mellkasa elé emelt kezekkel. Vakon támolygott, nem látott semmit, lázas képek árasztották el az elméjét. A forró szél pontosan a hátába fújt, azonban még két óra múlva sem jutott ki a völgyből − és még csak egy sziklát sem látott, amely mögött meghúzhatta volna magát.

Végül, amikor már nem bírt tovább menni, s a dühe és a reménye is kihunyt a kimerültség súlya alatt, Dengar lefeküdt, összegömbölyödött, és várni kezdte a halált.

Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig várt volna. Kimerülten, kiürülten feküdt, tudva, hogy egyedül sohasem jut ki a sivatagból. Még akkor sem jutott volna ki, ha azonnal elszakítja a béklyóit, amint magához tér.

És akkor távolról megérintette az a valami. A szeme csukva volt, mégis fényt látott. Úgy érezte, mintha repülne, mintha egy terepsiklóban száguldana a talaj fölött. Homályos emlékek hajtották tovább és tovább. Hirtelen mindent legyűrt benne a szeretet és a remény érzése, áthatva a sürgetéstől.

Haldoklom, gondolta. Az életerőm száll el. De hová megyek? Egy pillanatra koncentrált, s a fények és az érzések tisztábbá váltak. Fiatalabbnak, erősebbnek és szenvedélyesebbnek érezte magát, mint hosszú évek óta bármikor. Megállt, és reménykedve elkiáltotta magát:

− Megfizetsz?

Dengar ekkor döbbent rá az igazságra. Nem a haldoklás közben törtek rá látomások, hanem Manaroo szemével látott. Még mindig a nyakában volt az Attanni, s a lány valahol a közelben járhatott, őt kereste.

Dengar felkiáltott, és feltápászkodott a porfelhőben. Körülnézett, de nem látta Manaroo-t, a lány pedig nem hallotta őt. Érezte a dühét, ahogy beindította a siklót, és tovább akart indulni.

Dengar ismét felkiáltott, aztán ismét és ismét. Lehunyt szemmel, magasba emelt karral állt − és a lány hirtelen megfordult.

Manaroo szemein keresztül, homályosan látta magát a félhomályban − egy elmosódott tömeget a sötéten kavargó homokban, valamit, ami akár egy ember is lehetett, de akár egy látomás vagy egy szikla is.

Manaroo elkanyarodott a siklóval, és a kép egy pillanatra eltűnt az örvénylő porban, de aztán a lány előrelódult, meglátta Dengart, ahogy az ég felé emelt kezével, ezernyi sebből vérző arcával, lehunyt szemmel mereven állt.

Manaroo kiugrott a siklóból. Dengar kinyitotta a szemét. A lány sisakot és vastag védőöltözéket viselt. Az orgyilkos fel sem ismerte volna, ha máshol látja, most azonban hosszú ideig összeölelkezve álltak, Manaroo zokogott, Dengar pedig érezte lángoló szerelmét és megkönnyebbülését − mintha ők ketten egy lélek lettek volna.

− Hogyan? Hogyan szöktél meg? − sikerült kipréselnie magából a kérdést Dengarnak. − Azt hittem, megöltek tegnap éjjel.

− Neked táncoltam − suttogta a lány − Életem legjobb táncát adtam elő, és még egy napig életben hagytak.

Jabba és az emberei halottak − folytatta. − A palotában kitört a káosz… fosztogatnak, mulatoznak. Az egyik őr engedett szabadon minket.

− Aha − morogta Dengar zsibbadtan.

− Feleségül veszel? − kérdezte Manaroo.

− Igen. Persze − suttogta Dengar. Meg akarta még kérdezni, hogy megmenti-e a lány, de a kimerültségtől összerogyott.

A következő néhány hetet Dengar Mos Eisleyban, egy kórházi szobában töltötte. Amint kiengedték, nekilátott az esküvőjük előkészítésének. Manaroo népe nem sok jelentőséget tulajdonított a formális hűségeskü kimondásának, szerintük ez két ember magánügye volt. Az esemény fontosabb részére, az „osztozásra” azonban illett meghívni a barátaikat és a szülőket. Ami azt jelentette, hogy Dengarnak és Manaroo-nak meg kellett keresnie őket, akármelyik bolygón rejtőztek is el a Lázadók Szövetsége segítségével.

A lábadozás hetei alatt Dengar végig viselte a Manaroo-tól kapott Attannit, és évtizedek óta először úgy érezte, megszabadult attól a lénytől, amivé a Birodalom tette. Rájött, hogy soha többé nem is akar az a lény lenni. A düh, remény és magány ketrece örökre széttört körülötte.

Szegények voltak, de bizakodóak. Az egyre gyűlő orvosi számlák kifizetésére valahogy pénzt kellett szerezniük. Dengar felvetette, hogy visszamegy Jabba palotájába. Mos Eisleyban azonban sötét pletykák keringtek. Már többen elindultak a palota kifosztására, de a hatalmas kapukat zárva találták. A falakon különös, pókszerű lényeket lehetett látni. A palota lakói közül csak ketten-hárman menekültek meg Jabba halála után, de ők is sietve elhagyták a Tatuint.

Így aztán Dengar néhány nappal a kórházból való távozása után rájött, hogy rajta kívül valószínűleg senki sem tudja, hogy Jabba a Karkuni Nagy Veremnél pusztult el. Arra a következtetésre jutott, hogy egypár kreditet talán megérnek az épen maradt fegyverek és Jabba bérenceinek felszerelési tárgyai.

Manaroo társaságában ki is repültek a Büntetővel a sivatagba, és hamarosan megtalálták Jabba vitorlás bárkájának érintetlen roncsait.

A hutt kíséretének holttestei szerteszét szóródva, a hőségtől kiszáradva, szinte mumifikálódva hevertek a roncsok − törött fegyverek, néhány hitelchip, droidok alkatrészei − között.

A Karkuni Nagy Veremből égett, rothadó hús szörnyű bűze szállt fel. Úgy tűnt, a „Hatalmas Sarlakkból” „Döglött Sarlakk” lett. Valaki biztosan ledobott egy gránátot a torkába.

A verem szélén egy meztelen, égett, felhorzsolt testű férfi hevert. Úgy nézett ki, mint akit savba mártottak. Dengar a lábával a hátára fordította a tetemet, hogy megnézze az arcát.

A férfi alaposan megégett, szinte az egész testét hólyagok borították. Dengar nem ismerte a szerencsétlen flótást.

− Segítség − suttogta a férfi. Dengar döbbenten látta, hogy még él.

− Mi történt veled? − kérdezte az orgyilkos.

− A sarlakk… lenyelt. Megöltem. Felrobbantottam − válaszolta a férfi. Dengar elgondolkodott. Azt beszélték, hogy a hatalmas sarlakk ezer évig emésztette áldozatait. Dengar sejtette, hogy ez túlzás, ez a fickó azonban láthatólag nem heverhetett itt két-három napnál régebben. Ami azt jelentette, hogy pár hetet el kellett töltenie a sarlakk gyomrában.

Manaroo futva érkezett melléjük.

− Hát itt vagy! − sóhajtott fel. − Gyere, vigyük be a hajóba.

Együttes erővel sikerült felvonszolniuk a sebesültet a Büntető fedélzetére. Lefektették egy ágyra, és Dengar hozott neki egy kis vizet, miközben Manaroo antibiotikumot kezdett kenni a sebeire.

Mikor a férfi ismét meg tudott szólalni, megragadta Dengar csuklóját.

− Köszönöm − suttogta. − Köszönöm, barátom.

− Semmiség − válaszolta Dengar.

− Semmiség? Te még… még most is a társam akarsz lenni, Dengar? − kérdezte a férfi. Kézfogásra nyújtotta a kezét.

Dengar rámeredt az elkínzott, égett arcra, s rádöbbent, hogy Boba Fett fekszik előtte. Boba Fett a páncélja és a fegyverei nélkül. Boba Fett, magatehetetlenül Dengar ágyában. Boba Fett, aki elorozta előle Han Solót, aki felrobbantotta a hajóját, aki hagyta volna meghalni a sivatagban. A férfi, aki kétszer is elárulta!

Dengar füle zúgni kezdett, és a világ megfordult körülötte. A férfi fejére sárfoltok száradtak, és az orgyilkos megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki Boba Fett, ha nem égett volna le a haja. Ha barna haja volna, mint Han Solónak…

− Szólíts „Megfizetsz”-nek − morogta Dengar.

Boba Fett szeme rémülettel telt meg, ahogy hirtelen rádöbbent az életét fenyegető veszélyre.

− Én… én csak parancsra tettem − dadogta, Dengar azonban már Han Solót hallotta. − Sajnálom.

− Hé, haver, tisztességes verseny volt − mondta Solo azzal az idétlen vigyorral az arcán. − Akár fordítva is elsülhetett volna. Én is megéghettem volna… Sajnálom.

− De végül is én égtem meg! − kiáltotta Dengar megragadva Han nyakát.

Rövid dulakodás után Dengar hirtelen szédülni kezdett. Boba Fettet fojtogatta, aki könyörgően nézett fel rá.

− Sajnálom! Sajnálom! − hörögte, miközben Manaroo hátulról próbálta lehúzni róla Dengart.

A lány remegő kézzel matatott valamin, és Dengar hideg fém érintését érezte a tarkóján. Manaroo Attannija átcsapott Dengaron, elöntve a lány aggodalmának − nemcsak az iránta, hanem Boba Fett iránt is érzett aggodalmának − hullámaival.

− Mi folyik itt? − kiáltotta Manaroo.

− Meg akart ölni! − üvöltötte Dengar, miközben a lány szétválasztotta őket. Hirtelen észrevette, hogy a dulakodás közben Boba Fett megszerezte a pisztolyát. A torkolat most Dengar bordáinak feszült, és Fett könnyűszerrel felkenhette volna az ebédjét a falra, de nem húzta meg a ravaszt.

Dengar kezdett lecsillapodni. Elárasztották Manaroo érzései. A szeretete, az aggodalma. A lány ránézett Boba Fettre, és nem egy szörnyeteget látott, hanem egy megégett, megkínzott embert − pont olyat, amilyen Dengar volt pár héttel korábban.

A beálló csendben Boba Fett Dengar mellkasára emelte a fegyvert.

− Gyerünk − szaladt ki majdnem az orgyilkos száján. − Nincs mit veszítenem. − Tucatszor elmondta már hasonló körülmények között ezeket a szavakat, most azonban összeszorult a torka. Most lett volna mit veszítenie. Manaroo-t, és egy férfit, aki a társa akart lenni.

Boba Fett megfordította a pisztolyt, és markolattal előre Dengar felé nyújtotta.

− Az adósod vagyok − mondta. − Tégy, amit akarsz. Dengar eltette a fegyvert, és lenézett Boba Fettre.

− Pár hét múlva megnősülök, és szükségem lenne egy tanúra. Ráérsz?

Boba Fett bólintott, és kezet ráztak a dologra.

Kathy Tyers

A legszebb skalp

Bossk története

Csubakka és Solo csak egyszer jártak túl Bossk eszén. Soha többet.

A hüllőszerű trandoshi fejvadász egy pillanatra abbahagyta a kutatást, és maga elé képzelte, ahogy lenyúzza Csubakka skalpját. A gondolatra élvezettel csettintett egyet a nyelvével. Bossk, mint egy hivatásos, csúcsformában lévő harcos, elég erős volt ahhoz, hogy szembeszálljon egy vukival, ezt a játszmát azonban fortéllyal fogja megnyerni… vagy árulással, ha kell.

Bossk az Executor birodalmi csillagromboló egyik belső fedélzetén állt, sebtében tanulmányozva egy birodalmi adatkivetítőt. Hunyorogva hátravetette karabélyát − egy díszes bőrszíjon lógott le a nyakából a bal karja alá –, és közelebb tolta az arcát a képernyőhöz. A fedélzeti világítás bántotta érzékeny szemét, a képernyő pedig alig volt fényesebb, mint a folyosók. Alig tudta kivenni a betűket.

Feltűnt egy újabb lista.

Ismert haragosok:

Bunji, a Nagy, korábbi üzlettárs

Jabba, a hutt, korábbi megbízó

„Egyet fizet, kettőt kap” Ploovo, korábbi üzlettárs

Bossk nekifeszítette lábujjkarmait az Executor padlójának. Csubakka és Solo őrültek lennének, ha az ellenségeik között próbálnának elrejtőzni, Solo azonban híres volt az őrült trükkjeiről. Vader nagyúr szárnysegédjei rengeteg adatot szedtek össze a kiválasztott hat Vadásznak. Bossknak valahogyan meg kellett találnia azt a nyomot, amin elindulva ő kaphatja el Csubakkát.

És Solót. Ökölbe szorította a kezét, erős, hegyes karmai belevájtak a tenyerébe. Nem túl mozgékony de erős ujjait recés, felnőttpikkelyek borították. Már több mint hatvan szabványév óta vadászott vukikra. Amikor majd egy pisztoly vagy egy gránát végez vele, a halála több száz jagannath-pontot hoz majd istennőjének, a vérszomjas, örökkévaló Bírónak.

A Bíró higgadtan tekintett le a trandoshi Vadászok tetteire halvány szempilla nélküli szemeivel téren és időn túli létéből. Bármikor lenullázhatta Bossk pontjait, ha a fejvadász megszégyenült vagy fogságba esett. Viszont meg is duplázhatta azokat, ha egy különösen értékes skalppal tért haza. Csubakka megölése Bossk szent feladata volt.

Rácsapott egy másik billentyűre, és szemügyre vette Vader információit „Egyet fizet, kettőt kap” Ploovóról. A humanoid gengszter már rég vérdíjat tűzött ki Solo fejére. A képernyőn semmi más nem keltette fel Bossk érdeklődését, talán csak az a tény hogy a birodalmiak utoljára a Tatuinon látták Solót, Jabba, a hutt főhadiszállása közelében, közvetlenül azelőtt, hogy csatlakozott a Lázadók Szövetségéhez. Az a hülye Greedo nyilván elhibázta; Bossk jóval később látta még Solót az Ord Mantellen.

Bossk harcias népe már régen a Birodalom szövetségese volt. Az egyik trandoshi vezető kitalálta, hogy a hatalmas, erős vukikat − a Kashyyyk lakóit − inkább rabszolgaságba vessék, és ne pusztítsák el őket bolygójukkal együtt. A Birodalom kapva kapott az ötleten. A hitvány békeszerető vukikat hamarabb elkapták, mint hogy rájöhettek volna, mit is jelent igazából a rabszolgaság. Mára már nagyon kevés szabad vuki élt a Kashyyykon kívül.

Vader nagyúr „élve, egy darabban” akarta Solót, Csubakkát és a társaikat − ami garantálta, hogy kegyetlen bánásmódban lesz részük. És miután a Birodalom végzett Csubakka megbüntetésével, Bossk vissza fogja vásárolni tőlük a skalpját. Aztán hazaviszi és leteszi a Bíró véres oltárára.

Előtte azonban ennél jobb nyomokat kell találnia, gondolta. Solo és csapata az üldözés kellős közepén tűnt el, nyom nélkül. Látva a többi fejvadászt, Bossk egy pillanatig sem hitte, hogy könnyű verseny előtt áll.

Tinian I’att az egyik füle mögé simította vörösesszőke haját, majd lekuporodott, hogy a barna bundájú chadra-fan szemébe nézzen. Ebből a szögből nehéz lett volna nem észrevenni a lény négy orrlyukát és tekergő, felemelt ormányát, de a lány biztos akart lenni benne, hogy a gyáva kis teremtmény megértette.

− Kétszáz kredit − ismételte meg. − Csak annyit kell tenned, hogy bemutatsz engem és Csenlambeket Bossknak.

Tutti Snibit félrebillentette a fejét, és elnézett Tinian válla fölött. A lány mögött egy hatalmas vuki tornyosult. Mikor először találkoztak, Csenlambek Tiniant is megrémisztette. A többi Vadász szerint a vuki vérszomjas ragadozó volt, hajlamos arra, hogy dührohamai során törjön-zúzzon maga körül. Kizárólag „élve vagy halva” megbízatásokat fogadott el, és általában csak a gyilkosság bizonyítékaival tért vissza. Egy nehéz, hüllőbőrből készült fegyverövet viselt a felsőtestén átvetve, amin a nyílpuskatárak között ezüstkockák csillogtak díszítésként.

Ő volt Tinian Ng’rhr-ja. A saját nyelvén a kifejezés klánbeli nagybácsit jelentett, itt azonban arra utalt, hogy ő a mester Vadász, a lány pedig a tanítványa.

− A trandoshiak gyűlölik a vukikat − makogta Tutti. Korábban úgy mutatkozott be, mint aki szintén fejvadász, csak éppen Vader nem fogadta föl.

− De mi szintén Vadászok vagyunk − magyarázta Tinian. Későn érkeztek meg az Executor fedélzetére – szándékosan –, hogy Vader nagyúr elé járuljanak a zsíros megbízatás ügyében. − ígértesd meg Bosskkal, hogy betartja a Krédót! Aztán mutass be minket neki! − A Vadászok Krédója szerint egyetlen Vadász sem ölhetett meg egy másikat, mint ahogy nem zavarhatta a Vadászatát sem.

Tutti vonakodása egyébként is hamisnak tűnt. Tinian látta, amint néhány perccel korábban a komor kinézetű, páncélos Boba Fett-tel tárgyalt. Hallotta, ahogy felajánlotta a szolgálatait Fettnek… csekély ellenszolgáltatás fejében. A fejvadász pedig felfogadta, hogy olyan hamis nyomra terelje Bosskot, amit követve sohasem találja meg Han Solót.

Ő és Csen pedig örömmel segítenek ebben.

− Kettő-ötven? − sunyta le egyik nagy, kerek fülét Tutti.

Tinian hátrapillantott a válla fölött. Csen halkan felmordult.

− Kettő-tíz − fordult vissza Tuttihoz. − Ez az utolsó ajánlatunk.

Tutti Snibit kinyújtotta egyik hosszú, göcsörtös kezét.

− Miután bemutattál minket. És túléltük − mosolyodott el örömtelenül Tinian.

A chadra-fan elsietett.

− Nem tudom, Boba Fett mennyit fizet neki − egyenesedett föl Tinian –, de hányingerem van ettől a fickótól.

Csen halkan felhördült.

− Én készen állok − felelte a lány − És te?

A vuki összefonta a karjait a mellkasa előtt, és látszólag teljesen nyugodtan nekidőlt a folyosó falának.

− Persze hogy készen állsz − ismerte el a lány − Hiszen mindig készen állsz.

Azért szegődött Csenlambek tanítványául, hogy a lehető legtöbbet árthasson a Birodalomnak, mielőtt elkapják. A Birodalom tette tönkre az életét. Korábban egy fegyvergyár örököse volt. Mostanra semmije sem maradt.

Azonban Csenlambek sem tartozott a közönséges fejvadászok közé. Az „élve vagy halva” álcája alatt több „célpontjának” is segített átszökni a Lázadók Szövetségéhez. A kettős játék veszélyes volt, azonban elégtétellel töltötte el… és a zsebe sem maradt üresen. Ez lesz a harmadik akció, amiben a lány a tanítványaként részt vesz.

A folyosó kanyarulata mögül előloholt Tutti Snibit, kezeit összekulcsolva piszkos, barna köpenye előtt.

− Beleegyezett − lihegte a chadra-fan. − De legyetek óvatosak! Szeretném, ha életben maradnátok és kifizetnétek!

− Természetesen. − Tinian megrángatta magán az űrruháját, hogy egy kicsit kisimítsa. Azok a ruhák, amelyeknek elég hosszú volt a karjuk, mindig lötyögtek rajta. Semmilyen ékszert nem viselt, csak egy lazán felcsatolt ezüstövet és egy pisztolyt.

Amint befordultak a sarkon, megpillantották a trandoshit. Bossk legalább 190 cm magas volt, majdnem akkora, mint Csenlambek. Domború pikkelyei az egyik oldalán halvány narancssárgának tűntek, a teste többi részén azonban barnászölden csillogtak. A hüllő egy narancsszínű űrruhát viselt, melyet láthatóan rövidebb lábú emberekre terveztek, mivel a szárát a térdénél, ahol véget ért, egy pár töltényövvel szorította le. A nyakába vetett szíjról egy karabély lógott le hanyagul a bal karja alá.

Tutti Snibit tiszteletteljes távolságban megállt a trandoshitól. Lesunyt kerek füleivel sokkal inkább emlékeztetett egy egérre, mint egy gyíkra. Alig ért volna Bossk derekáig.

Bossk adatkonzolja egy tágas, nyílt terület egyik szélén helyezkedett el, nem messze az Executor felszállásirányító központjától. A Vadászok rémálma volt − három oldalról is meg lehetett közelíteni. A falakon és a mennyezeten vaskos kábelvezetékek futottak szét minden irányba.

− Ha-hatalmas Bossk − dadogta Tutti –, ez itt Csenlambek, a híres Vadász. Ő pedig a tanítványa, Tinian.

Bossk egy szisszenés kíséretében a karabélya felé emelte jobb kezét.

− A Krédó! − visította Tütti. − Semmi lövöldözés! Csubakkáról kell beszélnetek!

− Csenlambek! − horkant fel Bossk. − Egy vuki, aki kilóg gyáva népéből! − A basicje úgy csengett Tinian fülében, mintha a trandoshit fojtogatta volna valaki.

Csen a mellkasára csapott egyik öklével, és felmordult.

Tinian előrelépett. Mindkét Vadász föléje tornyosult.

− Azt mondja, hogy téged is megelőz a híred. Tucatnyi fajtársát ölted már meg.

− Több százat − helyesbített Bossk.

Csenlambek ismét felmordult. Tinian ez alkalommal inkább nem fordította le, mit mondott.

Tutti Snibit körbe-körbe nézelődött, valószínűleg kapaszkodókat keresett a falakon.

− Ez most mindegy − szólt közbe gyorsan. − Bossk megkapta a munkát, Csenlambeknek viszont információi vannak egy csodálatos nyomról. Úgy gondoltam, teszek nektek egy szívességet… és összehozlak benneteket! − Lemondóan legyintett szőrös karjaival.

Bossk morgott valamit egy Tinian számára ismeretlen nyelven.

− Kérlek, hallgass meg, Bossk! − folytatta Tutti. – Csenlambek túl későn ért ide, hogy megkaphassa a megbízást…

− Vader nagyúr élve akarja a prédát − vágott a szavába Bossk. − És egy darabban. Ezt egyértelműen leszögezte.

− Igen, igen − nyüszítette Tutti –, de figyelj! Csenlambek hajlandó eltekinteni a mészárlástól… ez alkalommal… ha te, hatalmas Bossk, együtt tudsz működni egy vukival.

− És egy emberrel. − Bossk lehajtotta pikkelyes fejét, és sziszegett valamit. − Egy kicsi, gyenge emberrel.

Csenlambek dühös morgással válaszolt.

Tinian összefonta a karjait.

− Csen azt mondja: „A lány eddig is hasznos volt, mikor basicre kellett fordítani a szavaimat.” Egyébként pedig már majdnem megvan a teljes jogú Vadász státusom.

Bossk elengedte a karabélyát.

− Chadra-fan, mégsem ölöm meg őket. Beszélni akarok velük, úgyhogy tűnj el!

Tutti behátrált a sarok mögé. Tinian szinte irigyelte. A hat fejvadász közül legalább öt üres zsebbel fogja befejezni a Millennium Falcon utáni hajszát, ő és Csen is kudarcot vallhat, Tutti Snibit viszont elég kreditet gyűjtött be ahhoz, hogy három-négy hétig − sőt talán egész életében − kényelmesen eléldegéljen. Már ha nem veri el azonnal.

Bossk egy intéssel kikapcsolta a terminálját, majd hátával nekitámaszkodott a falnak. Jobban látott hátrafelé, mint a vukik vagy az emberek, azonban nem bízott ebben a párosban.

− Nos? − mordult fel. − Várom az ajánlatotokat. De ne feledjétek, semmivel sem tartozom nektek azért, mert megkerestetek!

A vuki sötétbarna, helyenként ezüstös bundáján egy fekete, apró pikkelyes hüllő bőréből készült töltényövet viselt. Lehet, hogy szándékosan meg akarta sérteni. A trandoshiak a préda bőrét tartották legértékesebb részének. Bossk sohasem viselt volna hüllőbőrt, mint ahogy hüllőhúst sem evett volna. A tény hogy a vukik − és az emberek − megették más emlősök húsát is, ékes bizonyságul szolgált vadállatiságukra.

Csenlambek nekitámaszkodott a szemben lévő falnak, kettejük között hagyva a törékeny embert. Bossk nem érezte a félelem szagát a lányon.

Csenlambek huhogni kezdett, mint egy felhőmajom. A tanítványa néhány mondat után felemelt kézzel csendre intette.

− A Ng’rhr-omnak vannak kapcsolatai az űrjáró vukik között − kezdte fordítani mestere szavait.

− Nem bízom a bűnözőktől származó információkban! − csattant fel Bossk. − Abból, hogy ismered a nyelvüket, egyértelműen látszik, hogy a bűntársuk vagy. Az ő dolguk a hallgatás, nem a beszéd.

Tinian csípőre tette ökölbe szorított kezét.

− A családom rabszolgaként tartotta a vukikat. Úgy lehetett a legjobban irányítani őket, ha megtanultuk a nyelvüket. Értve vagyok?

A trandoshi azonban nem hagyta lesöpörni magát.

− Most viszont a mesterednek nevezed.

− Már megbocsáss, de én csak fordítok! Csenlambek megkért, hogy közöljem: vannak kapcsolatai az űrjáró vukik között. − A bal füle mögé sepert egy szőrtincset, felfedve annak furcsa, rózsaszín redőit. − Az egyikük a Millennium Falcon utolsó ismert pályája alapján meghatározta a valószínű úti célját.

Szemtanúk? Információk a vukihálózattól? Bossk komolyabban kezdett odafigyelni. Felajánlotta volna a jobb karját a Bírónak, hogy behatolhasson abba a hálózatba (sőt mind a kettőt − úgyis visszanőnek). Azzal egy életre megszerezhetné magának a gazdagságot és biztonságot.

− Folytasd! − parancsolta. − Hová mentek?

A hatalmas vuki ismét huhogott valamit.

− Azt mondja − fordította Tinian –, ha el akarsz kapni valakit, akinek egy vuki a másodpilótája, akkor fogadj fel te is egy vukit.

− Hová mentek? − Bossknak sikerült nyugalmat erőltetnie a hangjára.

− Előbb beszéljük meg az együttműködésünk részleteit.

− Ha segítetek elkapni Csubakkát és a gazdáját, akkor fontolóra veszem, hogy nektek adom a jutalmam húsz százalékát.

Az ember összehúzta a szemét.

− Te amatőröknek nézel minket − állapította meg. – Ötven százalék a szokás. Még így is több marad neked annál, amit a segítségünk nélkül szereznél.

Alkudozni merészel?

Bossk azonban tudta, hogyan nyerhet az üzleten. Csenlambek ragyogó skalpja legalább annyit ért, mint Csubakkáé. Az ezüstszínt okozó gének ritkák és recesszívek.

És pontosan ilyen útmutatás után kutatott. Elhitette a párossal, hogy harminc százalékot fizet nekik, ha elvezetik Csubakkához.

− Hogyan tett az ellenségévé egy másik vukit a hatalmas Csubakka? − kérdezte aztán halkan Tiniantól.

Csenlambek hátravetette a fejét, és gyászosan vakkantott egyet.

− Elmondhatatlan a bűne − válaszolta Tinian. − Csen nem szokott a múltjáról beszélni − tette hozzá. − Nekem legalábbis nem. Szerintem neked sem fog.

A múlt nem számított. Akár megtalálja a Falcont, akár nem, Bossk haszna garantálva lesz, amint sikerül a hajója fedélzetére csalni Csenlambeket.

Valószínűleg az embert is körözték valahol. Ha pedig nem, a rabszolga-kereskedők időnként átvettek tüzes ember nőstényeket is…

Ami pedig a Vadászok Krédóját illeti, egy fejvadász csak akkor árulna el egy másikat, ha az előbb eltérne a Krédótól. Bossk azonban máskor is megszegte már a Krédót, és érezte, hogy a Bíró ilyenkor rámosolygott. Az istennő szerette az okos árulásokat.

− Most pedig halljam: hová mentek?

− Keressünk valami biztonságosabb helyet, ahol beszélhetünk.

− Ilyesmire most nincs idő − felelte Bossk halk, fenyegető hangon. Azt akarta, hogy azt higgyék, rájuk akar ijeszteni. − A többi Vadász már elindult a hajójára.

− Akkor itt fogunk beszélgetni − nézett végig a folyosón Tinian. Egy barna egyenruhás birodalmi talpnyaló közeledett feléjük. Csizmái csattogtak a fényesre törölt fémpadlón. Bossk megfogta a karabélyát.

A talpnyaló befordult az egyik sarkon, és eltűnt egy másik túlzottan kivilágított folyosón. Bossk látta, hogy Tinian a tekintetével követi a birodalmit. A trandoshi érezte a félelem szagát a lányon − és a megkönnyebbülését, mikor a birodalmi elment. A birodalmiaktól láthatóan ideges lett ez a puha kis ember nőstény.

Pedig nem is a folyosókon kellett volna keresnie az ellenségeit. A legveszélyesebb ott állt előtte.

Az Executor úgy zúgott Csenlambek körül, mint egy hatalmas szörnyeteg. Örömmel kikeveredett volna már a gyomrából, és csak sajnálattal tudott gondolni a birodalmi férgekre, akik egész életüket ezeken a folyosókon töltötték el.

Beszélt, aztán meghallgatta, ahogy Tinian lefordítja basicre.

− Bizonyos vukiforrások − magyarázta a lány, és Csennek nagyon tetszett a leereszkedő hangnem, amit a szavainak adott − látták Solo hajóját a Lomabu-rendszer felé tartani. Ott egy renegát vukikból álló csoport egy új, biztonságos világot készít elő. Hallottunk róla, hogy a pályafutásod kezdetén már rajtaütöttél egy ilyen bolygón.

− Igen! − csattant fel Bossk. A Gandalo IV-en valóban lemészárolt néhány tucat szökött vuki rabszolgát, akik egy biztonságos kikötőt próbáltak felépíteni. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy elkapja a maradékot… köztük a híres Csubakkát, mikor Solo kapitány váratlanul visszatért. Látva a kialakult helyzetet, Solo ágyútűz alá vette a fejvadászt és csapatát. Azok visszavonultak nagyobb, jobban felfegyverzett hajójukba. Solo erre leszállt a Millennium Falconnal a tetejére, összetörve a leszállólábaikat. A hidraulikájukból szivárogni kezdett a gőz. A belső robbanások tönkretették a hajtóművüket.

Solo és Csubakka életben hagyta ugyan Bosskot, de megalázva, csapdába esve a saját hajója fedélzetén… legalábbis így szólt a fáma. Csenlambek bátyja első kézből mesélte el a történetet. Közvetlenül Csubakka mellett állt, és szemtanúja volt annak, ahogy a kétségbeesett vuki félelme reménykedéssé, aztán őrjöngő dühvé változik.

Csen szinte érezte Bossk izzó haragját az emlék felelevenítése után. Ismét megszólalt, emlékeztetve Tiniant a fedősztorijuk néhány részletére. Az egészet azelőtt találták ki, hogy leszálltak volna az Executoron.

A lány komoran bólintott, majd visszafordult a hatalmas, visszataszító hüllőhöz.

− Úgy gondoljuk, most, hogy a Hothról kifüstölték őket, a Lázadók Szövetsége megpróbál felállítani egy támaszpontot a Lomabu-rendszerben, a vukik kikötője mellett. Ez alátámasztaná az információt, hogy a Falcont arra látták, a fedélzetén több Lázadó-vezetővel. Még a Lázadók flottájának megérkezése előtt besurranhatnánk, elkaphatnánk a célpontunkat, és lelécelhetnénk, mielőtt a birodalmiak is odaérnek. A foglyainkat egyenes Vader nagyúrnak adnánk át.

Bossk bólintott.

− Még nem hallottam a Lomabu-rendszerről. Merrefelé van az innen?

− Nos… most ugyebár az Anoat mellett vagyunk. A Lomabu…

Csen feszülten figyelte Bosskot. Tinian most fogja elhúzni az orra előtt a csalit.

− Nem tudjuk pontosan, hol van − ismerte be a lány.

Bossk rámeredt Tinianra, aztán Csenre, majd ismét Tinianra. A torka mélyéről reszelős trandoshi szavak törtek fel, hogy aztán újra basic nyelven kezdjen hörögni.

− Az információtok semmit sem ér! Ti sem értek semmit! Jobban tenném…

Csen dühösen felvakkantott.

− Nyugalom, uraim! − csitította őket Tinian. − Nem tudjuk, hol van, de tudjuk, merre keressük. El kell mennünk a vukihálózat egyik csomópontjába.

Amennyire Csen tudta, ez életbevágóan fontos igazság volt, amit a csalétek megédesítésére vettek be a történetükbe. Bossk biztos szeretné…

− A hálózat − ismételte meg a hüllő lassan. A nyelve elővillant a szájából.

Kitűnő. Szeretné.

− Veszélyes lesz! − figyelmeztette Tinian. − Különösen neked és nekem, Bossk. A vukik komolyan gondolják, hogy minden nem vukit el kell némítani, aki a koordináták után szimatol.

Bossk megigazította a karabélya szíját.

− Csak a saját hajómon vagyok hajlandó utazni. Egy vukivadászatra átalakított, YV–666 könnyű teherhajóm van. Ti hajlandóak vagytok azon jönni?

Csen kivillantotta agyarait, és kitérően morgott valamit. Könnyen el tudták volna kapni Bosskot, ha rá tudják venni, hogy felszálljon az ő hajójukra. Bossk azonban túl okos volt ahhoz, hogy belesétáljon ebbe a csapdába.

− Csen igen − fordította Tinian. − És én is, ha így megszerezhetem a Csubakka fejére kitűzött vérdíjat.

Bossk hüllőarca végre fagyos mosolyra húzódott.

− Figyelmeztetlek bennetek: ha bármelyik fedélzeti rendszeremhez hozzányúltok, a Hound’s Tooth meg fog büntetni.

Hát persze. Nyilván többszörös védelemmel is ellátta a vukik erejével szemben.

Megmondta Tiniannak, hogy közölje Bosskkal: örömmel vele tartanak, hiszen így csökkennek a költségeik, és egyébként is fejenként csak tizenöt százalék jut nekik a vérdíjból. Miközben a lány fordított, Csen beleszimatolt a levegőbe. Bossk keserű bűzt árasztott magából, de egyáltalán nem viselkedett óvatosan. Ebből Csen arra következtetett, hogy Bossk már eldöntötte, hogy elárulja őket. Azért nem fáj a feje a zsákmány harminc százaléka miatt, mert nem áll szándékában kifizetni az összeget.

És ez jól is van így Ha minden rendben megy, Bossk egyetlen árva kreditet sem fog kapni. Csen ismerte a trandoshiak vallását. Bossknak sokkal többet árthat a jagannath-pontjai lenullázásával, mint azzal, ha megöli.

Már alig várta a pillanatot.

Tinian úgy látta, Bossk kezdi elveszíteni a türelmét: a hüllő ritmikusan megfeszítette és elernyesztette karmait, és időnként elnézett a folyosón.

− És elvárom, hogy kifizessétek az üzemanyagom felét − közölte a fejvadász.

Tinian a Csen mellett töltött három év során elkényeztetett, de komoly, gazdag kislányból tapasztalt szabadságharcossá vált. Érezte, hogy Bossk csak próbára teszi.

− Tíz százalék! − vágott vissza. − Nélkülünk is megtennéd az utat, ha tudnád, hová menj.

Bossk a homlokát ráncolta.

− Húsz. Át kell programoznom a fedélzeti rendszereket, hogy figyeljenek titeket, pedig az alatt az idő alatt is Csubakkát üldözhetném.

− Akkor ne programozd át őket! − csattant fel a lány

A hüllő elvigyorodott, és felszisszent.

Tinian hallott róla, hogy a trandoshiak megvetették a könyörületet, engedékenységet és a többi gyengeséget.

− Tíz − ismételte meg –, és akkor még nagylelkű voltam.

− Miért léptél be a Céhbe, ember? A te fajtádnak általában nincs gyomra hozzá.

Tinian összehúzta a szemét, tudva, hogy a trandoshiak megértik ezt a gesztust.

− Az érzelgősség három éve kihalt belőlem. A nagyszüleimet és a szerelmemet meggyilkolták, az otthonomat elpusztították, úgyhogy a régi életemnek vége lett. Szívesen vásárra viszem a bőröm, ha jól kereshetek vele.

Bossk rámeredt, láthatólag elgondolkodott a hallottakon. A trandoshiaknak nem voltak szerelmeik. Akárhányszor visszatértek a Trandoshira, mindig párosodtak egy tojásrakó nősténnyel, aki kielégítette a vágyukat, aztán visszatértek a munkájukhoz.

Tiniannak azonban volt szeretője. Vőlegénye. A lány megpróbálta nem maga elé képzelni Daye Azur-Jamint. Daye nemes vonású, intelligens arcú férfi volt, az egyik szemöldökén egy különös, ezüstös sávval. Érezte magában az Erőt, és remekül fel tudta mérni az emberek jellemét. És keményen dolgozott. És mindhalálig hűséges volt. Daye az életét áldozta azért, hogy segítsen megszökni Tiniannak, mikor a Birodalom elfoglalta nagyszülei fegyvergyárait. A lány azóta a Birodalom elpusztításának szentelte az életét. Minél hamarabb meghal, annyival hamarabb viszontláthatja Dayét.

Addig azonban akadt még egy-két feladata.

− Tizenöt százalék − nyújtotta előre karmokban végződő alkarját Bossk.

Tinian érezte, hogy ennél többet nem tud kicsikarni Bosskból. Előrenyúlt, és megérintette a pikkelyeket. A trandoshi meglendítette a karját, és a falhoz szorította a lány kezét. Csenlambek kinyújtotta a mancsát, és ugyanez történt vele is: Bossk magának követelte a parancsnokságot kettejük… és a hajója fölött. Az esélyek neki kedveztek.

− Most pedig lássuk, mink van! − mondta a trandoshi. Elkezdte felsorolni a Hound’s Tooth fegyvereinek listáját. Mielőtt befejezhette volna, Csenlambek toppantott egyet, és még Tinian is ideges lett, pedig gyakorlatilag a nagyszülei fegyvergyáraiban nőtt fel. Amióta eljött a Druckenwellről, még többet megtudott a fegyverekről, robbanószerekről és páncélokról. A tudással egyenlítette ki kis termetét és korlátozott testi erejét. Csenlambek pedig a „bűnöző” vukik hálózatával való kapcsolatával járult hozzá a hármashoz, nem beszélve a hírnevéről, amit még Bossk sem kérdőjelezett meg.

A tervezés többi része pillanatnyilag még elég egyszerű volt. A vukicsomópont meglátogatása után egy gyorsan mozgó aszteroida pályáján, kikapcsolt rendszerekkel be fognak sodródni a Lomabu-rendszerbe. Bossk kis leszállóegységével felderítik a terepet, megkeresik a szökött vukik kolóniáját, majd csapdába ejtik Solót és társait. A részletekkel várhatnak, amíg oda nem érnek a Lomabu-rendszerbe.

Tinian nem tett említést a saját terveikről.

− Amíg meg nem találjuk a Lumabut − tette hozzá Bossk –, addig a kabinotokban fogtok maradni.

Tinian vállat vont. Eszében sem volt bárhol ott maradni, ahová Bossk parancsolta, a Lomabu III pedig egyáltalán nem volt biztonságos világ.

− Háromszáz kiló a poggyászunk. Melyik hangárban áll a hajód?

Bossk szaporán pislogott. Tinian sejtette, hogy azon töpreng, mire kell nekik háromszáz kilónyi csomag.

− A hatosban − hörögte végül a trandoshi.

− Húsz perc múlva ott leszünk − biccentett a lány.

Csenlambek Tinian előtt ballagott a folyosón, örülve, hogy végre maguk mögött tudhatják Bossk orrfacsaró bűzét. A kashyyyk nemcsak azért szólította fel erre a munkára, hogy segítsen Csubakkának megmenekülni, hanem azért is, hogy vessen véget Bossk tevékenységének. Csenlambek tudta, hogy a trandoshi fejvadász lelkén több száz vuki halála szárad. Ő maga csalogatta ki Bosskból a számot. A hüllő szemében izzó lángtól felforrt Csenlambek vére.

Miután többsaroknyira eltávolodtak a trandoshitól, Csen lassított a léptein.

− Elégedett vagy? − kérdezte Tinian.

Csenlambek nem egy testvérével végeztek trandoshi fejvadászok. Megmondta a lánynak, hogy ez még csak a kezdet.

− Izgalmas volt − ismerte el Tinian. − Egypár percig egészen úgy éreztem magam, mintha élnék.

Csenlambek megveregette a lány vállát. Tinian elég jól ismerte a vukik nyelvét és gesztusait, beleértve a teljes egyetértést jelentő vállveregetést is.

− Gondoltam, hogy valószínűleg te is − válaszolta vigyorogva.

Csen magában számolta a kereszteződéseket és kanyarokat, amelyeken átmentek, aztán befordult egy homályos oldaljáratba. Húsz hosszú lépés után megállt egy panel előtt. Tinian meglazította a pisztolyát a tokjában, és őrködni kezdett.

Csen leguggolt egy energiacsatlakozó előtt. Az egyik karmával kipiszkált a csatlakozóból egy ezüstszínű kockát, amely megszólalásig hasonlított a töltényöve díszeire. A kocka akár Tinian markába is belefért volna.

− Épp ideje! − visított az fel magas, női hangon. – Már azt hittem…

Csen rácsukta az öklét a parányi pozitronikus processzorra. Ahhoz túl kicsi volt, hogy droidnak lehessen nevezni, ahhoz viszont túl értelmes, hogy másnak. A markába rejtve Flörtöt felpillantott.

− Minden rendben. − Tinian mozdulatlanul állt, kezét a pisztolyán nyugtatta.

Csen felerősítette Flörtöt a töltényövére, nem messze a csípőjétől.

− Rengeteg hasznos adatot találtam! − csiripelte Flört. − Akartok bizalmas információkat hallani a Millennium Falconról? Képzeljétek el…

− Nem megyünk a Falcon után − állította le Tinian.

− Óóó! − nyüszítette Flört. − Szerettem volna…

Csen figyelmeztetően rámordult. Flört azonnal elhallgatott. Így, némán, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi díszkocka. Csen kifejezetten az ő elrejtésére készíttette a töltényövet.

Elindultak kifelé. Még mást is be kellett gyűjteniük, mielőtt felszálltak volna Bossk hajójára.

Bossk sietve átment egy másik terminálhoz az Executor felszíni egységeinek részlegében. Gyorsan lekért minden elérhető információt Csenlambekről. Sajnálatos módon a vuki Vadász-engedélyével minden rendben volt. Az eddigi áldozatainak listája a „Dühöngő Vuki” becenév alatt lenyűgöző volt. Nem baj, ezért csak még több jagannath-pont jár a skalpja után.

Bossk most a hiányos „Tinian” nevet adta meg, mivel a lány nem említette a vezetéknevét. A számítógép pár másodperces tétovázás után két körözést hozott le válaszul. Az egyik teljesen ráillett a humánra, még a testhőmérséklete is egyezett. Erre az apróságra nem sok más faj figyelt oda. Többek között emiatt lehettek a trandoshiak a legjobb Vadászok.

A lány elfogásáért szerény jutalmat ajánlott fel egy ipari bolygó, a Druckenwell birodalmi kormányzója. Tinian azzal, hogy egy teljes jogú Vadász tanítványául szegődött, ideiglenesen sérthetetlenné vált − a kisstílű bűnözők gyakran csúsztak így ki a törvény karmai közül –, azonban miután Csenlambek felkerül Bossk nyúzóasztalára, szabad préda lesz. A fejére kitűzött vérdíj elég alacsony volt ahhoz, hogy ne kelljen tartani a képességeitől, de elég magas ahhoz, hogy fedezze a Vadászat üzemanyagköltségeit.

Mindössze arra kell rávennie őket, hogy felmenjenek a Hound’s Tooth fedélzetére.

Az első számú célpontja azonban továbbra is Csubakka maradt. Egy másodpercre sem feledkezett el a hatalmas fejpénzről… és a Gandolo IV-en történt megaláztatásáról.

Lement a hatos hangárba, ahol az éles fényekkel megvilágított Hound’s Toothot birodalmi rohamosztagosok őrizték. Három másik fejvadász hajója már elindult. A Hound csillogott-villogott, még nem vonta be a karcolások, horpadások és hegesztések patinája. A trandoshi a rohamosztagosok tekintetétől kísérve odamasírozott a rámpához.

− Bossk − jelentette be. − Nyisd ki az ajtót!

A Hound nem egészen egy másodperc alatt ellenőrizte a hangmintát.

− Jóváhagyva − felelte egy fémes bariton. Bossk szerette, ha a hajója tudott beszélni. Elég sokat fizetett a programért. A Hound’s Tooth leeresztette oldalsó rámpáját.

Bossk felsietett a pilótafülkébe. Gyorsan ellenőrizte a biztonsági rendszereket, különös tekintettel a bal oldali hálófülkére.

Elégedetten végigment egy kanyargós folyosón a hátsó raktérbe. Az utasainak hely kell a háromszáz kiló… minek is? A kérdésen töprengve megnyalta a száját. Akármit hozzanak is magukkal, a Hound hamarosan azonosítani fogja, és nemsokára már úgyis az övé lesz.

Megállt a Hound’s Tooth főzsilipjében, és várakozni kezdett az utasaira.

Pár perc múlva felbukkant Tinian az Executor tükörsima fedélzetén. A bal kezével egy antigravitációs ládát húzott maga mögött, jobb kezét az oldalán lógó pisztoly agyán tartotta. A bal vállán egy fekete tengerészzsák lógott.

− Üdvözöllek a Hound’s Tooth fedélzetén − köszöntötte Bossk. − A bal oldali kabin lesz a tiétek. Nyitva hagytam nektek. Menj egyenesen oda, és pakolj le! Hamarosan én is megyek.

A lány eltűnt a hajó kellemes félhomályában.

Bossk most a sokkal érdekesebb látványt nyújtó Csenlambek felé fordította a tekintetét. A fején egy fegyverládát egyensúlyozó vukit két birodalmi rakodó-droid követte, egy-egy nagy konténert cipelve.

− Mi van abban? − intett Bossk az egyik lánctalpas droid felé intve.

Csenlambek érthetetlenül morgott valamit. A trandoshi sejtette, hogy melegebb éghajlatra küldte el. Válaszul elővillantotta a nyelvét, és ellökte magát a faltól.

− Gyere utánam!

Hátrafelé vette az irányt, elment az utasfülke mellett, és megállt a kisebbik rakterénél, ahol sikerült néhány köbméternyi helyet felszabadítania.

− Ide leteheted. Semmi máshoz ne nyúlj!

Csenlambek ráüvöltött a droidokra. Azok letették terhüket, megfordultak a lánctalpaikon, és elindultak vissza, az Executor droidgarázsába.

Bossk hatalmas, vörös és bronzszínű X10-D rakodó-droidja előgurult a helyéről. Csenlambek hátrahőkölt, és elővillantotta agyarait.

− ExTen-Di majd rögzíti a csomagokat… − Bossk hirtelen megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Megpördült, és automatikusan célzásra emelte a karabélyát.

− Nyugi, Bossk! − sétált be a raktérbe Tinian mindkét kezét magasra emelve. − Mi ez a szörnyeteg?

− Azt mondtam, menj a kabinodba! − engedte el Bossk a karabélyát. Az X10-D droid nem volt szörnyeteg, de az emberek és vukik szemében, akiknek rengeteg fény kellett ahhoz, hogy lássanak, valóban hatalmasnak tűnhetett. − A rakodó-droidom.

Tinian körbejárta a csillogó, vörös robotot. A nagyjából a trandoshiak testfelépítését utánozó X10-D teleszkópos karjait akár három méterre is kinyújthatta, és masszív, henger alakú testét önjáró görgők mozgatták.

− Sejtettem, hogy szükség lesz a tolmácsolásomra, hogy minden a helyére kerüljön − mondta. − De lehet, hogy tévedtem − tette hozzá, megérintve az X10-D fényes mellkasát.

− Megmutatom a társadnak, hová tegye a ládáit, ExTen-Di pedig majd rögzíti azokat – válaszolta Bossk. − Ezen a hajón a vukiknak és a droidoknak hallgatniuk kell, nem beszélniük.

Csenlambek torkát morgással vegyes ugatás hagyta el.

− Ezek érzékeny műszerek − fordította Tinian. − Vannak feszítőkábeleid?

− A droid majd rögzíti a csomagokat.

Csenlambek felüvöltött.

− Szemmel akarjuk tartani − közölte Tinian.

− Felőlem − vont vállat Bossk.

Egy óráig tartott, míg elhelyezték a páros poggyászát.

− Ne feledd, miben állapodtunk meg! − mondta Tinian, miután az X10-D visszagurult a helyére, a hátsó fal mellé. − Mi nem nyúlunk a hajódhoz, te nem nyúlsz a dolgainkhoz.

− Te pedig ott maradsz, ahol mondom − mutatott a lányra Bossk.

Csenlambek megrázta szőrös mancsát, és üvöltött valamit.

− Természetesen nem, Ng’rhr − nézett fel a vukira Tinian. − Most nem.

Bossk keresztbe fonta a karjait maga előtt, és elmosolyodott. A két emlős között láthatólag voltak feszültségek.

Nyugodtan megígérhette, hogy nem nyúl a csomagjaikhoz. A Hound’s Tooth biztonsági érzékelőinek és fedélzeti számítógépének az egész galaxisban nem akadt párja.

Az X10-D egységen kívül nem volt szüksége legénységre. A hajó intelligenciája segített legyűrnie a trandoshiak egyetlen igazi fogyatékosságát: nevezetesen, hogy a más fajok technológiája nem az ő kezükhöz készült. Néha még a hajó különleges megoldásai sem bizonyultak tökéletesnek.

Bossk visszakísérte a párost a Hound zsilipjéhez. Ahogy az sziszegve lezárult, és ezzel a fedélzetre rekesztette az utasait, a trandoshi magában hálaimát mormolt a Bírónak. Amint nem lesz szüksége erre a kettőre, megszabadul tőlük, de addig felhasználja őket.

Aztán pedig kezdődhet a nyúzás.

− Amint készen álltok, felszállunk − közölte velük. − A nagyobbik raktérben találtok gyorsulási üléseket.

− Attól tartok, nem bízom a te gyorsulási üléseidben − biggyesztette le az ajkát Tinian.

Bossk harsányan felnevetett.

− Ha majd a skalpotokat akarom, akkor elveszem… de csak azután, hogy megtaláltuk a Lomabu III-at. Mindannyian Csubakkára és Solóra vadászunk. Együtt elkaphatjuk őket.

Tinian végignézett a keskeny folyosón, de nem sok mindent látott. Tudta, hogy a trandoshiak képesek érzékelni az infravörös tartományban is, neki azonban sohasem volt még infravörös szemüvege.

− Hol van ez a csomópont? − csörtetett utána Bossk. − Most már tudni akarom a koordinátákat.

Csen elhuhogott egy sor számot, Tinian pedig megismételte azokat.

− Be van programozva, hogy elpusztítson minden nem vukit, aki megközelíti − tette hozzá. − Amint kiléptünk a hipertérből, a Hound’s Tooth összes érzékelőjét ki kell kapcsolni, és maximálisan le kell árnyékolni a hajót. Csak Csen lehet az árnyékolt területen kívül.

− Értem − villantotta elő Bossk a nyelvét. − Megmutassam, hol vannak a gyorsulási ülések?

− Inkább az ágyban maradunk − igazította meg a lány vállára vetett zsákot.

− Ahogy gondoljátok − vont vállat Bossk. − De ne engem hibáztassatok, ha összevissza verődtök!

Tinian visszabújt a hálófülkébe. A körülbelül háromszor négy méteres helyiségben olyan sötét volt, hogy odabent minden szürkének látszott. Az utána benyomuló Csen is csak egy termetes fekete árnynak tűnt. Bossk pikkelyes háta már a főfolyosó felé távolodott.

Tinian elővett egy zseblámpát, és körbevilágított. Priccsek, szekrények… egy kis mosdófülke. Neki kényelmes lesz, de hát ő eltörpült egy vuki vagy egy trandoshi mellett…

Egy energiacsatlakozót keresve végigfuttatta a lámpa fénykörét az egyik falon.

− Itt van − mondta. Vállmagasságban talált rá, láthatóan egy Bossk vagy Csen méretű utasra gondolva helyezték el. Csenlambek közben begyömöszölte a zsákját az egyik szekrénybe.

− Ez már döfi! − csiripelte Flört a töltényövről. – Láttátok azt a nagy droidot? Micsoda alak!

Hirtelen egyenletes, halk zúgás töltötte be a kabint.

− Jól beállított hajtóművek − nézett fel Tinian komoran Csenre.

A vuki kurtán válaszolt. A lány tudta, mennyire szereti kicsi, csészealj alakú hajóját, a Wroshyrt, még ha kezdett is megviselt állapotba kerülni. Biztos nem szívesen hagyta ott az Executor hangárjában. Ráadásul minden egyes nap után fizetnie kell majd a birodalmiaknak…

− Ha minden jól sikerül, akár ötvenévi parkolást is kifizethetünk. Ha nem, akkor meg úgyis mindegy. Ne idegeskedj, Ng’rhr! − Belemarkolt Csen bundájába, és erősen megcibálta. A vukik szőre sokkal puhább volt, mint amilyennek látszott.

Csen levette Flörtöt a töltényövéről. Egyik hatalmas mancsába fogva utasította, hogy a kabin biztonságára koncentráljon.

− És azonnal − tette hozzá Tinian. − Bossk el akar jutni ahhoz a csomóponthoz, de nem fogja hagyni, hogy kedvünkre kószáljunk a hajóján.

− Akkor csatlakoztassatok már be! − kiáltotta Flört. Boldogan felsikoltott, ahogy Csen bedugta az energiacsatlakozóba. Aztán zümmögni kezdett, a maga elektronikus módján kifejezve elégedettségét.

Csen egy meggyilkolt vadásztársától örökölte Flörtöt. A másik vuki − Csen sohasem árulta el a nevét Tiniannak − fejlesztette ki az illegális droidot, és programozta be egy intelligens számítógép elcsábítására. Flört képes volt belekukkantani az adatforgalomba, kikapcsolni a biztonsági rendszereket és a gazdája parancsaival helyettesíteni az operátoréit… és ehhez még csak egy szabványos adataljzatba sem kellett bedugni. Az elektromos hálózat bármelyik pontja megfelelt neki. Titániumból készült burkolatán belül az első centimétert érzékelő és jeladó áramkörökkel zsúfolták teli.

Viszont nem volt megbízható. Egyes feladatok, melyeket Tinian nagyon egyszerűeknek tartott, órákig lekötötték Flörtöt. Ezért is készítettek elő három vésztervet…

− Elégedettnek tűnik. − Tinian felmászott a felső ágyra, és becsatolta magát a súlyos hálóba, ami szürkének tűnt a félhomályban. Ha szemei még most sem szokták meg a sötétséget, akkor valószínűleg már nem is fogják. Egyszerűen túl kevés volt a fény az emberi szem számára. − Remélem, igyekszik.

Csen megállt a két keskeny ágy mellett, és karjait kinyújtva kifeszítette testét a padló és a mennyezet között, hogy felfogja a lány zuhanását, ha esetleg legördülne az ágyáról. Fennhangon megkérdezte, hogy vajon Bossk egyedül vezeti-e a Hound’s Tooth-t.

− Ha igen, akkor a fedélzeti számítógépének nagyobb a teljesítménye, mint amit valaha is láttam − fordult az oldalára Tinian, hogy egy pillantást vessen Flörtre.

Csen morgott valamit.

− Pikkelyes barátunknak valószínűleg jók az összeköttetései a hajóépítő cégekkel. − És valószínűleg le is hallgatja őket. − Jól néz ki ez a járgány − tette hozzá.

Csen elvigyorodott, kivillantva agyarait. Elmormogott néhány sértést.

− Valószínűleg egy tolmácsprogramja is akad − vigyorgott vissza Tinian.

Csen közölte, mit csinálhat Bossk a tolmácsprogramjával. Flört úgy kuporgott a falon, mint egy szárnyaszegett mynock, miközben bemutatkozott a legnagyobb teljesítményű fedélzeti számítógépnek, amivel valaha is találkozott. Tinian sejtette, hogy a Hound túl intelligens hajó ahhoz, hogy egyszerűen csak átverjék.

Pedig Flört jobban teszi, ha sikerrel jár, mielőtt még odaérnek a csomóponthoz. Az összes tervük arra épült, hogy maguknál lesznek az ugrás után.

A hajó meglódult. Tinian lába nekicsapódott a falnak. Korábban megtanult egypár morgó-ugató szót shyriiwookul, ami szó szerint azt jelentette, hogy a „Fák Népének Nyelve”. Csodálatos nyelv az undor kifejezésére! Elüvöltötte magát, majd basicül hozzátette:

− Nem sokat gatyázik!

Csen csak horkant egyet.

Tinian az egyik karjával a falnak, a másikkal Csen széles hátának támaszkodott. A vuki vette át az apja helyét, akit a lány csak fantaziálásaiból ismerve erősnek és rettenthetetlennek képzelt el. Tinian először a Silver Stationön mentette meg Csen életét, ahogy bosszúszomjas − azonban hülye − ranatok megpróbáltak lyukat robbantani a hajójuk burkolatába, hogy mindenkit elküldjenek a Végső Ugrásra. Tinian a JL-12-F nevű robbanószer szaga alapján leplezte le őket, amit a I’att Fegyverművek egyik riválisa gyártott.

Aztán a Kline-kolónián is megmentette, ahol egy Lázadó „célpont” nem akart részt venni Csen sajátos szöktetési tervében. Utána pedig kölcsönösen megmentették egymás életét egy rosszul sikerült küldetés során, az Ookbat nedves nyomornegyedeiben.

A gyorsulás egyre fokozódott. A hátsó fal lassan kezdte átvenni a padló szerepét. Tinian bekuporodott a fal mellé. Már napok óta nem aludt jól. Egy kis szundikálás talán…

Valami megszúrta a vastag matracon keresztül.

− Siker! − nyalta meg Bossk a száját. Mind a kettő elkábult. − Hound! − kiáltotta. − Nyisd ki az összes kabinajtót!

− Nyugtázva − válaszolta a hajó baritonja.

A trandoshi végigcsörtetett a folyosón, és beütött egy kódot a saját kabinja zárján, kikapcsolva azzal néhány további biztonsági rendszert. Amikor átalakította a Houndot vukivadászatra, akkor beszerelt néhány dolgot, melyek a fedélzeten is megvédhették egy esetleges vukitámadástól. Többek között a saját kabinjából is képes lett volna irányítani a hajót.

Ennek ellenére jobban szerette látni a híd képernyőin az előtte elterülő űrt. A szűrői természetesen az infravörös tartományban is működtek.

Következő lépésként ellenőrizte az utasait. A vuki a padlón hevert, alig lélegzett. Az ember nem reagált, mikor megrázta a vállát.

A gyógyszergyárak kitűnő altatókat állítottak elő.

Rövidre zárta a pisztolyaik energiacelláit, majd átkutatta a szekrényeiket. Csen számszeríja felett tétovázva megállt. Szerette volna megtartani, aztán inkább elkezdte kiszerelni belőle a lőszertovábbító rugót. Mikor végzett, otthagyta a mélyen alvó párost.

− Azonnal jelentsd, ha mozgást érzékelsz a folyosókon! − utasította a Hound’s Tooth-t.

A Hound szerint az Aida-rendszer pereme felé tartottak. Logikus helynek tűnt egy vukicsomópont számára. Az Aidát szilárdan tartották a birodalmiak, azonban nagyon ritkán lakott naprendszer volt.

Mikor Tinian felébredt, farkaséhesnek érezte magát. Csen nyöszörögve hajolt fölé, aggodalom áradt a hangjából.

− Ébren vagyok! − nyögte a lány. − Nagyon mélyen aludhattam…

A vuki felmordult.

− Elkábított? − kiáltott fel Tinian. Felült, örülve, hogy egyáltalán életben maradt. − Flörtnek valami gondja akadt?

− Most már biztonságban vagytok − sipította halkan Flört.

Tinian lecsusszant a priccséről. A lába teljesen elzsibbadt.

− Mi történt? − kérdezte a miniatűr droidtól.

− Tűk a matracok és a padló alatt. A Hound mind a kettőtök testsúlyát ismerte. Három és fél napig feküdtetek.

Nem csoda, hogy Tinian teljesen elveszítette az időérzékét.

Csen megkérdezte Flörtöt, be tudott-e hatolni a Hound biztonsági rendszerébe.

− Nem mondhatnám, hogy behatoltam − ismerte el Flört halkan. − Elfogadta a jelenlétemet, de nem sok mindent enged csinálnom. − De azért − vidult fel a hangja − biztosítottam a kabinotokat, és felkapcsoltam világítást. Ez is valami.

A falak tompa szürkeségének helyét acélkék csillogás vette át, és Csen ezüstös bundája is felragyogott. Tinian most már látta, hogy a Hound helyiségei magasak és keskenyek.

− Hol van Bossk?

− A raktérben próbálja letapogatni a fegyverládátokat.

Csen ékes fenyegetéseket üvöltött.

− A csomagjaitok pillanatnyilag biztonságban vannak. Mint ahogy ti is.

Azt a ládát egyébként is csak álcázásból hozták magukkal. Tinian megdörzsölte az arcát, és becsusszant a mosdófülkébe. Nagyon remélte, hogy Csen dobozba zárt kis szirénje nem pont most akad méltó ellenfelére. Ha Flört még a következő ugrás előtt be tudna jutni a Hound biztonsági rendszerébe, akkor Csennel Bossk fölé kerekedhetnének, elfoghatnák, aztán elvihetnék oda, ahol a legtöbbet kapnák érte.

Az Egyes Számú Terv azonban teljes mértékben Flörtre épült. Tinian pedig még csak egyetlen olyan vadászaton vett részt, amely zökkenőmentesen zajlott.

− Csenlambek, Tinian! − reccsent fel Bossk rekedt hangja a falból. − Nemsokára ott leszek, hogy beszéljek veletek.

− És mi lesz az ebéddel? − kiáltott vissza Tinian.

Nem kapott választ. Csen aggódva nyüszített.

− Nem fogok elájulni − nyugtatta meg a lány –, neked viszont már kopoghat a szemed az éhségtől.

− Bossk épp most programozta be a konyhát egy kiadós étkezésre − közölte Flört.

− Jobb lenne, ha lekapcsolnád a fényt − javasolta Tinian. − Még gyanút fog.

A falak ismét szürkébe borultak.

− Merjünk enni? − kérdezte Tinian Flörtöt. − És egyébként hol vagyunk?

− Csak pár foknyira a csomóponttól − válaszolta Flört. − Az ételetekbe pedig nem tett semmit.

Tinian ellenőrizte a pisztolya telepeit.

− Hajaj! − sóhajtott fel. − Lemerítette az átkozott! A tiédet is?

Csen elővette a pisztolyát, aztán megnézte a számszeríját is. Felszisszent és rámutatott. Kiszerelték belőle a lőszertovábbító rugót.

Félrecsúszott az ajtó.

− Gyertek enni! − reccsent rájuk Bossk hangja, a trandoshit azonban nem lehetett látni. A folyosón még a kabinnál is sötétebb volt.

Tinian kiviharzott a kabinból, és az orrára bízva magát elindult a konyha felé. Bossk az egyik asztalnál ült, egy vonagló, vörös kukacokkal teli tál előtt. A karabélya nem lógott a nyakában. A halovány fényben szürkésbarnának tűntek a pikkelyei.

− Egyetek! − intett a sajátjától tisztes távolságban elhelyezett két tányér felé. − Undorít az ételetek.

− Ez kölcsönös − morogta Tinian, de akármit is készített neki Bossk, csodálatosnak érezte az illatát.

Másfelől viszont, jelen állapotában még a motorolajjal leöntött hajtóműburkolatot sem utasította volna vissza. Csen még le sem ült, mikor Tinian már lapátolni kezdte az ételt a szájába. Bossk nyelve kivágódott a saját tálja felé, majd egy kukaccal együtt eltűnt a szájában. Tinian úgy döntött, inkább nem nézi tovább.

− Hol vagyunk? − kérdezte pár perccel és tányérral később.

− Nem messze az Aida-rendszertől és a csomópontotoktól. Most már szükségem lesz a szőrös mester-Vadászod segítségére.

Csenlambek jó ideig folyamatosan hörgött, megkérdőjelezve Bossk szakértelmét, ízlését az ételek terén és a tojás minőségét illetően, amiből előbújt.

− Miért nem azokon a koordinátákon léptünk ki a hipertérből, amelyeket megadtam? − „fordította” Tinian.

− Hogy elkerüljem az esetleges csapdát, természetesen − villant elő ismét Bossk nyelve.

Csenlambek tovább morgott. Tinian várt egy darabig, majd megszólalt:

− Azt mondja, hogy neked és nekem el kell rejtőznünk egy leárnyékolt kabinban, amíg felveszi a kapcsolatot.

− A túszom leszel, ha esetleg készülne valamire! – vigyorodott el Bossk.

Csen ez alkalommal olyasvalamit mondott, amit valóban le kellett fordítani.

− Meg kell majd mutatnod neki, hogy működnek a hajód műszerei.

− Nem, nem lesz rá szükség. A kabinom tökéletesen le van árnyékolva, és onnan is tudom irányítani a Houndot.

− Menni fog így is? − fordult oda Tinian Csenhez. Egyáltalán nem rajongott az ötletért, hogy a trandoshi túsza legyen egy leárnyékolt kabinban.

Csen azt mondta, igen. Pár perc múlva már egyedül ült a Hound hídján. Bossk az összes kezelőszervet lezárta, Csen azonban ennek ellenére belefektette alkarjait a műszerfalon lévő mély vájatokba, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a kijelzőket. Bossk láthatólag a vájatokra gyakorolt nyomáson keresztül kormányozta a hajót. A jobb oldali karmok elé tett kampók bizonyára a fő lézerágyúkat vezérlik. A pajzs kezelőszerveit nem találta, de azokat egyébként is Flörtnek kell majd megkeresnie.

A navigációs számítógép alá dugta be a parányi droidot. Mostanra már bizonyára nyeli az adatokat, felülírva a régieket a memóriájában, hogy helyet csináljon az újaknak.

Az érzékelők szerint egy meghatározhatatlan alakú tárgy lebegett előttük az űrben.

Ez biztosan a csomópont. A kashyyyki kapcsolata jobbnak látta, ha nem árulja el neki a Lomabu III koordinátáit − késleltető taktika, hogy Flörtnek legyen elég ideje átvenni az uralmat a Hound rendszerei fölött.

Csen nagyon remélte, hogy Flört hamarosan sikerről számol be. Az Egyes Számú Terv eleganciája az egyszerűségben rejlett.

A különös tárgy egyre nőtt, és kettéosztódott a két trapéz alakú elülső képernyőn. A sodródó fémcsomó leginkább egy elhagyatott hajóroncsra hasonlított. Csillogó, mikroszkopikus méretű szemcsékből álló törmelék keringett körülötte őrült sebességgel. Az objektum szinte kérte, hogy irányítsa rájuk a műszereit.

Mielőtt még bármihez hozzányúlhatott volna, bekapcsolódtak az érzékelők. A különös tárgy közelebbről nézve is csak egy hajóroncsnak látszott. Nem ez volt a csomópont: az eredetit a rajta villogó halvány, de kivehető színes fényekről lehetett felismerni. Gondolhatta volna, hogy a kashyyyk nem fogja megkockáztatni, hogy egy trandoshi lássa a hálózat kódjának azonosítóját.

Neki viszont megígérték, hogy valami olyasmit talál, amit meg fog érteni.

Belemorgott a mikrofonba: Bossk irányítsa az érzékelők sugarait a törmelékre, és változtatgassa a mélységet, amíg valami értelmeset nem találnak.

A parányi részecskék minden mélységben keringő szemétnek tűntek. A hidat kísérteties üvöltés töltötte be.

Csen egyszer csak meglepetten felhorkant. Valami lángeszű földalatti operátor úgy programozta be a törmelék keringését, hogy a hangfrekvenciás tartományban érthető szavakat sugározzon. Olyan volt, mintha több száz vuki énekelt volna egyszerre egy elképesztően bonyolult kánont. Minden hang egy-egy számsort ismételgetett. Csen kiválasztott egy hangot, és megpróbált csak arra figyelni a többi között. Nyilvánvalóan koordinátákat hallott; de hol kezdődött és hol végződött a számsor?

Ifjú tanítványa az egyik munkájuk során zenésznek álcázta magát. Csen belemordult a mikrofonba.

A lány pár másodperc múlva vukinyelven válaszolt.

− Figyelj! − huhogta furcsán magas hangon. Egy pillanatra elhallgatott. − Most! − vakkant fel.

Csen sebesen beütötte a számokat a Hound navigációs számítógépébe. Amint a végére ért egy szabályos koordinátának, a képernyőn felvillant egy pályagörbe. Egy nagyon rövid pályagörbe.

A Lomabu-rendszer az Aida közvetlen szomszédságában volt.

Csen suttogva megkérdezte Flörtöt, elkészült-e már?

− Még nem − válaszolta a droid. − Sajnálom.

Akkor jöhet a Kettes Számú Terv. A kashyyyk üzenete szerint a birodalmi erők tőrbe akarták csalni a Lázadók flottáját, pár száz vuki rabszolgát használva csaliként. A vukikat a Lomabu III-ra szállították. A bolygó lakosait nemrég elpusztították a Birodalom elleni lázadásuk miatt. Az Aida birodalmi kormányzója, Io Desnand, be akart hajózni pár tucat nőstényt és kölyköt is, hogy aztán látszólag támadást indítson ellenük. A Lázadók hajói valószínűleg megpróbálják majd kimenteni a vukikat, Desnand kormányzó pedig az egész flottájukat csapdába ejtheti. Desnand nyilván az előléptetésre hajtott.

A Kettes Számú Terv szerint ki kellett szabadítani a Lomabu III foglyait, és el kellett fogni Bosskot. Csen (Flört és Tinian támogatásával) még ebben a változatban is előnyben lenne Bosskkal szemben (akit viszont nem támogatna a Hound’s Tooth). Amint Flört sikerrel jár, Csen és Tinian rátámad a hatalmas trandoshira. Azután a vuki már úgy intézhet támadást a fogolytábor ellen, hogy nem kell tartani a hátba támadástól.

A Hármas Számú Terv természetesen még ennél is bonyolultabb volt. Eszerint Io Desnand birodalmi kormányzót kellett Bossknak ugrasztani, és minden a megfelelő időzítésen múlott.

Csen lázadó barátai, aki a „csomópontot” építették, valószínűleg nem voltak túl messze. Az érzékelőik talán ebben a pillanatban is a Houndra szegeződnek.

Csen felemelt kézzel üdvözölte őket.

Tinian ott ült, ahová leültették, pár méterre Bossktól a tágas kabinban. Bossk egy megdöntött konzol fölé görnyedt. Narancssárga űrruhája jobban állt rajta, mikor ült; ha felállt, meggyűrődött a hátán. Hosszú, zöld alkarjai egy-egy mély, lekerekített vájatban nyugodtak. Alig mozdult, mégis elég elfoglaltnak tűnt ahhoz képest, hogy elméletileg csak egy pályagörbét kellett beállítania. Valószínűleg lázasan fürkészte a műszereivel azt a „csomópontot”.

Tinian már rájött, hogy csak egy hamisítványt látnak. Bossk biztos nagyon csalódott… de közben azt hiszi, hogy a Millennium Falcon már csak karnyújtásnyira van tőle. Valószínűleg még egyszer ellenőrzi majd ezt a csomópontot, miután végzett a küldetésével.

Csak éppen addigra az már nemigen lesz itt.

Tinian felkuncogott.

− Mi az? − követelte Bossk. − Mi olyan mulatságos?

− Az, hogy már majdnem ott vagyunk − hazudta a lány − Azok a vukik pont egy birodalmi kormányzó orra előtt próbálják felépíteni a menedéküket.

− Aha. Menj vissza a kabinotokba! − morogta Bossk. − Amint átfésültem a Lomabu-rendszert, megbeszéljük a stratégiánkat.

− De most semmiféle altató ne legyen! − figyelmeztette Tinian szárazon.

A gyorsulástól alig tudtak befordulni a kabinjukba. A lány odasimult a falhoz, amíg Csen is be nem csusszant mögötte.

− Gyorsan! − sürgette a vukit. Csen már le is vette Flörtöt a töltényövéről, és bedugta a csatlakozóba.

− Biztosítsd a kabint! − sziszegte a lány a parányi droidnak. − Igyekezz!

Tinian az egyre növekvő gyorsulástól elsötétülő tekintettel hallotta Flört válaszát:

− Kész!

A lány felküzdötte magát az ágyára, és nekitámasztotta a lábát a hátsó falnak. Csen felnyúlt, és rácsatolta a hálót.

− Kösz! − préselte ki magából Tinian. Aztán becsukta a szemét, és várni kezdte, hogy belépjenek a hipertérbe.

Bossk a homlokát ráncolva meredt a képernyőire. A Hound sikeresen végrehajtotta az ugrást − körülbelül kétórás utazásra számíthattak –, az egyik belső monitor azonban hirtelen elsötétült. Nem jutott volna energia a bal oldali kabinba?

− Aktiváld a megfigyelőrendszereket az utasok kabinjában! − adta ki az utasítást.

− A bal oldali kabinban minden megfigyelőegység működik − érkezett pár másodperc tétovázás után a Hound válasza. − Kíván képet kapni a jobb oldali kabinról?

Szuperintelligens számítógép létére időnként úgy beszélt, mint egy idióta. Hiába, ezzel jár, ha valaki új hajót vesz. Bossk haragosan sziszegett.

− Parancs törölve! − vicsorgott.

Szinte ugyanebben a pillanatban Csenlambek bukkant fel a híd bejáratánál. Vakkantott valamit, és rámutatott a vezérlőpulton húzódó mélyedésekre.

Bossk úgy döntött, hogy majd később visszatér arra a hibás áramkörre. A tolmácsprogram lefordította Csenlambek szavait, mielőtt a trandoshi még kikapcsolhatta volna, hogy a vuki ne tudjon a létezéséről.

− Akar ülni híd − közölte tört basic nyelven. − Te csinál minket alszik. Én kell itt fent. Lomabu lenni túlerő.

− Az én másodpilótám a Hound’s Tooth − mérte végig Bossk a vuki csillogó bundáját. − Nincs szükségem rád.

Csenlambek felmordult.

− Nincs szükség − közölte a tolmácsprogram. − De te vagy főnök. Akar segít.

Bossk a fogát szívta. Szórakoztató lenne együtt dolgozni a vukival, akit hamarosan meg fog nyúzni.

− Ülj le! − szólt rá Csenlambekre. − A Hound hamarabb mozgásképtelenné tesz, mint ahogy elérnél. És bármikor megölhetem a társadat. − Megpöccintette a kamerák kapcsolóját. A képernyőn feltűnt a bal oldali kabin. Tinian az egyik fal előtt guggolt, s a körmeivel próbálta felfeszíteni az egyik fémlapot. − Ha bármi őrültséget csinálsz − mondta Csenlambeknek –, azonnal megölöm a lányt.

Csenlambek hümmögött valamit.

− Túl sötét itt − fordította a Hound.

− Pont elég fény van − nyugtatta meg Bossk. − Ülj le!

Csenlambek pedig leült.

− Megint figyelnek − visította Flört –, Bossk legalábbis azt hiszi.

− Épp ideje! − ugrott le Tinian az ágyáról. − Szemét egy számítógép lehet!

− Nem szemét − válaszolta Flört sértődötten. − Csak kötelességtudó. Szeretem a kihívásokat.

− Csak meg ne öljenek minket, amíg rád várunk, édes − simított végig a ruháján Tinian. − Nyugodtan átkutathatom a hátsó raktereket?

− Ha magaddal viszel. Bossk azt hiszi, hogy épp egy fémlapot próbálsz kitépni a falból.

− Ötletes − biccentett a lány. Megigazította az övét a derekán. A pisztolya mellett néhány szerszám is lógott rajta, melyekre szüksége lehetett a kiruccanása során. − Ez rövid ugrás lesz. Jobb, ha sietünk. Nyisd ki az ajtót!

Az ajtó felsiklott.

− Egy hurkot tettem a megfigyelőprogramjába – magyarázta Flört. − Végig fogja nézni, ahogy több fémlapot is megpróbálsz lecibálni a körmeiddel.

Tinian ugyan rövidre vágta a körmeit, de a hatalmas karmokkal felfegyverzett hüllő számára lesz értelme a képnek.

− Hogy haladsz a Hounddal?

− Hát − kezdte Flört kitérően –, nem olyan jól, mint szeretném. Elvakult, megvesztegethetetlen típus. A hídról sokkal sebezhetőbb volt. Amíg itt vagyok, addig erre a kabinra kell koncentrálnom. Egyébként jutottam volna már valamire.

Csen azért hagyta Flörtöt Tiniannal, hogy a droid vigyázzon a lányra. Mindenképpen sikerülnie kellett a farba tett látogatásnak.

− Kösz − mondta Tinian. − Ügyelj rá, hogy ne vegye észre, mit csinálok!

− Nyugodt lehetsz!

Tinian megmarkolta a kis kockát, és óvatosan elfordította. Flört a falról a tenyerébe pottyant. Tinian várt néhány másodpercet, hátha megszólal egy vészcsengő.

− Nem bízol bennem? − kérdezte Flört.

− Senkiben sem bízom. − Tinian becsúsztatta a droidot az övén lógó erszénybe, és kisurrant a folyosóra.

Teljes sötétség vette körül. Az infravörösben is látó Bossk nyilván azt akarta, hogy utasai a lehető legkevesebbet lássanak a hajójából. Tinian elővett egy apró zseblámpát, és a feje fölé emelte. A szegecselt fémfalak mindkét irányban elkanyarodtak, a mennyezeten csúcsukkal lefelé mutató, piramis alakú tárgyak lógtak. Hőlámpáknak tűntek.

− Szólj, ha valami veszélyes felé közeledem! − suttogta Tinian.

Alig ért oda az első oldalajtóhoz, mikor Flört felcsipogott. Tinian megdermedt. Óvatosan elővette a droidot az erszényéből. Felemelte a fémkockát a szájához.

− Mi az? − suttogta.

− Mozgásérzékelő − suttogta a droid alig hallhatóan. − Még egy lépés, és belekerülsz a hatósugarába.

− Vissza tudok menni?

− Azt hiszem.

Tinian hátracsúsztatta az egyik lábát, aztán a másikat.

− Állj! − szisszent fel Flört.

− Mi van már megint? − dermedt meg Tinian ismét.

− Azt hiszem, egy nyomásérzékelő van a padlóban, pont mögötted. Ne mozdítsd meg egyik lábadat sem.

Tinian a testtartásán nem változtatva körbelengette maga körül Flörtöt. Óvatosan beleszimatolt a levegőbe. A robbanószerekre kifinomult orra nem sokat segíthet rajta, ha a Hound biztonsági rendszerei mind elektronikusak.

− Oké − suttogta Flört. − A mozgásérzékelő most másfelé néz.

Miközben Tinian előreszökkent, észrevett egy parányi, forgó szemet az egyik falon, amely épp az ellenkező irányba fordult. Amikor az érzékelő elkezdett visszafelé lendülni, gyorsan átcsusszant alatta. Aztán hátravetette magát, szorosan nekisimulva a falnak. Végül odaért két nagy, egymás mellett álló ajtóhoz.

− Ezek le vannak zárva − közölte Flörttel. − Hogy akarsz bejuttatni?

− Lenni kell a közelben egy energiacsatlakozónak.

Tinian felemelte a zseblámpáját. A szemben lévő fal, eltekintve a hegesztésektől és szegecsektől, teljesen simának látszott.

− Hol?

− Vigyél át!

Tinian átszökkent a folyosón. A csatlakozónak szembeötlőnek kell lennie, hiszen a trandoshiak ujjai nagyon ügyetlenek.

Aztán észrevette az egyik sarokban megbúvó aljzatot. Beledugta Flörtöt.

− Siess! − suttogta. − Szinte meztelennek érzem magam idekint.

Flört nem válaszolt. Úgy csipogott, mint egy miniatűr zenélő doboz.

Tinian mögött kinyílt egy ajtó.

A lány megpördült, és ösztönösen előrántotta a pisztolyát. Semmi sem történt. Természetesen akkor sem történt volna semmi, ha megpróbált volna lőni a lemerített fegyverrel. Utálkozva csúsztatta vissza a tokjába.

− Tessék, bent vagy − közölte Flört.

Tinian kihúzta a droidot a csatlakozóból.

− Legközelebb figyelmeztethetnél − morogta.

Besurrant a raktérbe, nyitva hagyta maga mögött az ajtót.

A ládáikat nem ebben a helyiségben tárolták. Az egyik fal mellett szalagokkal és kötelekkel rögzítve, de egyébként teljesen közszemlére téve különböző fegyverek álltak: sugárlándzsák, gonosz kinézetű diszruptorok, kések, karabélyok, hálóvetők. Mind a vukik vadászatára szolgált, akik pedig csak azt szerették volna, hogy hagyják őket békében élni.

Tinian megfordult, és megpillantott egy hosszú, csillogó asztalt. Magasra emelte lámpáját, és közelebb lépett. A fény az asztal lapjáról visszaverődött a másik falra. Az asztallap peremén egy keskeny csatorna futott végig, egy tartály felé lejtve. Az asztal végében egy forgóhorog állt, ami felett egy bonyolult gépezet lógott le a mennyezetről.

Bossk azokkal a hosszú, merev, karmos kezeivel nem bánhatott túl ügyesen a nyúzókéssel. Ezért aztán az automata gépezetet használta a vukiholttestek megnyúzására.

Tinian megrázkódott, és lábujjhegyen elsuhant egy cserzőtartály mellett.

A gyorsulási üléseknek, amelyekről Bossk azt állította, hogy itt vannak hátul, nyoma sem volt, a hátsó falnál azonban észrevett öt falifülkét: mélyhűtő rekeszek. A minimális létfenntartó rendszerrel ellátott fülkék megszokott berendezésnek számítottak a Vadászok hajóin − a Wroshyron is volt kettő –, bennük tárolták az élve elfogott célpontokat. Ezek itt a padlótól a mennyezetig értek. Vukiméret.

Bossk simán bele fog férni az egyikbe.

Tinian letérdelt a legközelebbi előtt, belenyúlt az övén lógó legnagyobb zacskóba, és elővett egy maroknyi szerszámot. A térerőmérője segítségével rábukkant egy erőtér-generátorra a fülke alján. Valószínűleg mozgásérzékelők aktiválták, hogy odabent tartsa az esetleg ellenálló áldozatot. Tinian szerette volna felnyitni a tárolókat, de legalább az egyiket…

Hirtelen félelem öntötte el.

− Történik valami? − kérdezte Flörttől.

− Bossk a hídon ügyel. Biztonságban vagy…

− Nem érzem magam biztonságban! − Tiniant még most is kísértette álmaiban a Druckenwellről való szökése. Csak futott, csak futott és futott, s közben arra várt, hogy a testhőmérséklete alapján észrevegyék és lelőjék az infravörös látókészülékeket viselő birodalmiak. Biztos volt benne, hogy Bossk azonnal megölné, ha észrevenné, hogy a hajójával babrál. És a trandoshi látókészülék nélkül is látott az infravörös tartományban.

Tinian felpattant, és begyömöszölte a szerszámokat a zacskóba.

− Vissza kell mennünk!

− Nem szükséges. Majd szólok, ha…

− Még a másik raktérbe is be kell mennem. Valószínűleg ki fogunk futni az időből. − Tinian kisietett az ajtón, és átvágott a folyosón. Beillesztette Flörtöt a csatlakozóba.

− Ezt az ajtót zárd be, a másikat pedig nyisd ki!

Zárak kattantak mögötte.

Tinian kitépte Flörtöt a falból, és ismét átcsusszant a folyosón. Zseblámpájával végigpásztázta a másik raktér falát, keresett egy csatlakozót Flörtnek, és ismét bedugta a droidot. Aztán egy másik fal felé fordította a lámpát. Ott voltak a ládáik…

Megmoccant egy árny. Tinian vére jéggé dermedt.

Bossk hatalmas, vörös és bronzszínű droidja gördült elő. Megállt, visszafordult és visszament a helyére.

− Minden rendben − közölte Flört gyászos hangon. − A droid teljesen eszetlen.

− Tessék? − suttogta Tinian az X10-D-re meredve.

− A nyomorult csak a Hound’s Tooth egyik végtagja − magyarázta Flört. − Nincs saját programja. Milyen kár, egy ilyen testtel…

− Flört! − pirított rá Tinian a droidra. − Csennek szüksége van egy adatchipre a kettes ládából. Szedd elő… de gyorsan!

Tíz perccel később Flört már visszafelé vezette a folyosón.

− Szörnyű − csiripelte a parányi droid, miközben megálltak az egyik mozgásérzékelő alatt.

− Mi az? − dermedt meg Tinian.

− Az a gyönyörű fémtest, agy nélkül…

− Flört! − csikorgatta a fogát Tinian. A tarkójára mintha képzeletbeli tekintetek tapadtak volna. − Vigyél vissza a kabinba! Azonnal!

Amint biztonságban tudta magát, visszadugta Flörtöt a csatlakozójába.

− Törölj minden felvételt arról, hogy kimentünk a kabinból! − utasította.

− Ne légy már ennyire ideges! − fütyülte Flört. – Tökéletes biztonságban voltál.

Bossk oldalra nézett. Egy vészjelzést látott volna felvillanni? Lehet, de aztán ki is kapcsolt, úgyhogy akár vakriasztás is lehetett. A Houndnak volt még egy-két hibája, mint például az időnkénti idióta beszéde.

Csenlambeket azonban láthatólag így is lenyűgözte, Bossk pedig élvezettel tartott neki egy kis bemutatót.

Kikapcsolta a szimulátort, és újra aktiválta a műszereket.

− Vissza a kabinodba! − mordult fel. Látva, hogy a vuki nem engedelmeskedik azonnal, megérintett egy kapcsolót, mire két elektróda bújt elő a másodpilóta üléséből.

Csenlambek üvöltve pattant fel.

− Fáj − közölte a Hound tolmácsa. − Fáj.

− A kabinba − emelte meg Bossk az oldalán lógó karabélyt.

A vuki egész úton csak cammogott, nyilván az időt akarta húzni. Amikor azonban Bossk benézett a bal oldali kabinba, az ember nőstény az ágya szélén ült, és vékony, semmire sem jó körmeit piszkálta.

− Hol voltál? − mordult rá a trandoshi. A falakat kapargattad?

− Itt − nézett fel rá üres, értetlen tekintettel a lány − Hol lettem volna?

Bossk mintha a nyúzószoba szagát érezte volna a ruháján. Kihátrált az ajtón, és lezárta azt. Mit csinálhatott ott hátul? Ment egy kört a főfolyosón, s közben benézett mind a két raktérbe. Egyetlen érzékelőt sem piszkáltak meg. A hídra visszatérve lefuttatott még egy ellenőrzést a biztonsági rendszereken. Ez is tisztának mutatott mindent.

Talán tévedett.

De mi van, ha nem?

További részleteket kért a biztonsági programról. A Hound’s Tooth érzékelői rögtön azután pásztázni kezdték az utasai ládáit, hogy felszálltak az Executorról. A vizsgálat csak a fegyverládában jelzett fémet. Utasította a rendszert, hogy próbálkozzon meg még egyszer a ládákkal. Akármit is hoztak magukkal, ha nem fegyver volt, akkor elemeznie kellett.

A második vizsgálat eredménye is ugyanolyan semmitmondó lett: a biokémiai adatok élelmiszerre és ruházatra utaltak.

Bosskot hosszú évek óta nem állították ilyen szórakoztató rejtély elé.

Egyórányi alvástól majd felfrissül. A Hound úgyis időben felébreszti, hogy visszatérjenek a valós térbe. Bekapcsolta az összes riasztót, és elindult a kabinja felé.

Amint Flört jelentette, hogy Bossk bezárkózott a kabinjába, Csenlambek elindult a saját felderítő körútjára. Legnagyobb örömére, amikor behatolt a Hound központi területére, ahol sejtése szerint a hajtóművek voltak, egy karcsú felderítőhajóra bukkant.

Megállt, szemügyre vette a hajó vonalait. Akár legyűrik Bosskot, akár nem, hamarosan itt lesz az ideje a bolygó felderítésének.

Jobb lesz, ha felkészül a Hármas Számú Terv végrehajtására, ahhoz pedig át kell rakodnia azoknak a ládáknak a tartalmát erre a felderítőhajóra. De hol tudná elrejteni a hatalmas csomagokat?

Megkerülve a hajótestet két óriási lyukra bukkant. Bossk kiszerelte az ágyúkat. Csen ebből biztosan tudta, hogy a trandoshi ezzel a hajóval akarja kiküldeni őt és Tiniant. Belenézett az egyik lyukba.

Elég hely volt odabent ahhoz, hogy elférjen benne egy vuki.

Na nem ő, hanem…

Keserűen elmosolyodott. A ládáiban két karbonitba fagyasztott fajtársa rejlett, akiket a Birodalom végzett ki. A testüket az egyik vukibázisnál dobták ki. Csenlambek megesküdött, hogy úgy bosszulja meg halálukat, hogy közben felhasználja a holttesteiket. Bossk droidjának, X10-D-nek, állítólag nincs agya, úgyhogy Flört könnyen rá tudja venni, hogy átszállítsa a testeket az ágyúk helyén tátongó lyukakba. És szólni kell Flörtnek, hogy a Hound érzékelői továbbra is telinek mutassák a két ládát.

Következő lépésként Flört segítségével felosont a hídra, kezében az adatchippel, amit Tinian előbányászott neki. Mielőtt leült volna, Flörtöt becsúsztatta a helyére, a navigációs számítógép alá. Néhány hosszú másodperc után a droid felcsipogott.

− Biztonságban vagy… valamennyire.

Csen magyarázatot követelt.

− Kétpercenként ellenőrizni fogják a hidat. Akármit akarsz is csinálni, igyekezz vele!

Szinte azonnal el is sípolta az első figyelmeztetést. Csen mozdulatlanná dermedt a műszerek fölött, míg Flört ismét meg nem szólalt.

− Oké. Gond nélkül felülbíráltam.

A vuki kérdően morgott valamit.

− Nem, ne tépj ki semmilyen kábelt! − válaszolta Flört. − A Houndot majd én pórázon tartom.

Csen elővett egy miniatűr szerszámkészletet a töltényövén lévő zsebből. Levette a központi számítógép borítását, és elkezdte tanulmányozni az áramköröket. Már majdnem rájött a felépítésére, mikor Flört ismét felsípolt. A vuki sietve visszahelyezte a burkolatot.

Öt körig tartott, míg megtalálta a helyet, ahová becsúsztathatta a hamisított adatokkal teli adatchipet, és kialakított körülötte egy párhuzamos áramkört.

Épp időben. Fél órán belül odaérnek a Lomabu-rendszerbe.

Feltett egy utolsó kérdést Flörtnek.

− Még nem − csiripelte a droid. − Sajnálom.

Akkor a Hármas Számú Terv következik. Flörtöt a navigációs számítógép alatt hagyta, hátha sikerül még neki az áttörés, és visszament a kabinjukba.

Tinian a kommunikációs konzol mellett kuporgott, nekitámaszkodva a jobb oldali falnak, fején egy könnyű, gégemikrofonos fejhallgatóval. Eddig még csak sztatikus zörejt hallott.

Bossk a kapitányi ülésben ült, Csen pedig a másodpilótáéban. Csen azt mondta a lánynak, hogy szerinte Bosskot mulattatja, hogy egy vuki ül mellette a hídon. A trandoshi felkapcsolta a híd világítását. Zöld pikkelyei narancssárgás árnyalatban játszottak, ahol rájuk vetült a fény.

Bossk kikapcsolta a hiperhajtóművet. A Hound fénysebesség alá lassult, és megjelent előttük egy naprendszer. A navigációs számítógép adatai szerint hat, szeszélyes pályákon keringő bolygóból állt. A látvány sokkal inkább egy atommag körül keringő elektronokat ábrázoló vázlatra emlékeztetett, mint a csillagrendszerek megszokott lapos pályagörbéire, mintha csak valami csillagközi óriás gázolt volna át a Lomabu-rendszeren. Bossk a harmadik bolygó keringési síkja felé irányította a Hound’s Tooth-t. A távolból a planéta csak egy kis kék korongnak tűnt, egyetlen holddal. Az érzékelők szerint a felszínét majdnem teljes egészében óceánok borították, csak helyenként jelezték hosszú szigetsorok a tektonikus lemezek ütközési vonalát.

− Kitűnő! − sziszegte Bossk. − Hound, állj tehetetlenségi pályára, és kapcsold ki a hajtóműveket!

− Nyugtázva. − A hajóra csend ereszkedett. Az esetleges érzékelők szemében csak egy kósza aszteroidának tűnhetett.

Tinian feszülten figyelte, ahogy Bossk megpöccintett egy kapcsolót a jobb alkarját rejtő mélyedés mellett. Ettől a pillanattól kezdve csak óvatosan használhatták a hajó érzékelőit. A kiszűrődő jeleket érzékelhették a birodalmi őrjáratok… bár a trandoshi azt hitte, hogy a vukik őrszemei elől bujkálnak.

Csenlambek felvakkantott.

− Az érzékelők hatótávolságán belül lehet már a Falcon? − tolmácsolta Tinian.

Bossk szemügyre vette a képernyőket.

− Már ha itt van egyáltalán − morogta. − Ha átvertetek, az első rabszolgapiacon eladlak benneteket.

A Hound központi képernyőjén feltűnt egy kolónia képe. Csen korábban már említette Tiniannak, hogy nagyon fog hasonlítani a Gandolo IV-re. Bossk újra elindította a keresősugarat, ez alkalommal szűkebbre véve a tartományát.

A lomabui „kolónia” felé egy szabálytalan alakzat tartott.

− Koréliai YT-1300 teherhajó − jelentette a Hound baritonja. − Átalakítva. Nagyon átalakítva. Illegálisan átalakítva. Legénység és utasok: egy vuki és két ember.

Bossk a bal kezével kikapcsolta a konzolt.

− Megvannak! − kiáltott fel izgatottan.

Tinian mintha hallott volna valamit. Megérintette a fejhallgatóját.

− Hallgassátok!

Bossk kierősítette az adást az egyik hangszóróra.

− Nagyon vicces! − mondta vontatottan egy férfihang. − Mi azonban csak leszállási engedélyt kérünk. Megadjátok, vagy fogjam az árut, és vigyem vissza a Nada Synntre?

− Solo! − szisszent fel Bossk. − Minden energiát kikapcsolni!

A hídra sötétség borult.

Tinian az egyik tenyerébe rejtette parányi zseblámpáját. Az ujjai között vörös fény szűrődött át. Ezek szerint a Hármas Számú Terv következik. Nagyon bízott benne, hogy erre nem kerül sor. Csen, remélem, készen állsz! Talpra állt.

− Menjünk, kapjuk el őket! − Próbálva harciasnak látszani, rácsapott a pisztolyára. − Itt az ideje feltölteni ezt, Bossk. És Csennek is szüksége lesz a számszeríjára.

Bossk kihúzta az alkarjait a mélyedésekből, és összedörzsölte őket.

− Tinian, azt akarom, hogy te és a vuki derítsétek fel Solo lehetséges szökési útvonalait! Mérjétek fel a szövetségeseit és erőforrásait! Kitűnő alkalom lesz a tanulóéveid lezárására.

− Most már nem használhatjuk az érzékelőinket! – tiltakozott a lány

Bossk elővillantotta a nyelvét.

− Így van. A felderítőhajómmal, a Nashtah Puppal fogtok menni.

Szokatlan kezelőszervei ellenére Csenlambek ugyanolyan barátságosnak találta a Pupot, mint bármelyik felderítőhajót, amin eddig utazott… és széles sávú adóvevői is voltak, köztük Csen kedvenc oldalsávjával. A vezérlőpultja félkörben körülvette a két, fekete bőrrel borított pilótaülést, és a képernyők elhelyezése azt az illúziót keltette, mintha a Hound hídjának trapéz alakú ablakain néznének ki.

Csen tett egy kört visszafelé, hogy kitapasztalja a hajó fordulékonyságát. A zsilipkapu, amin keresztül a Hound kibocsátotta magából a Pupot, most lassan becsukódott. Ebből a szögből egyértelműen látszott, hogy a Hound főhajtóművel a híd alatt helyezkednek el, a fúvókái pedig a hátsó negyedében.

− Vigyázzatok! − reccsent fel Bossk hangja a fülhallgatóikban. − Folyamatosan rajtatok tartok egy kvadágyút!

− És ugyan minek? − csattant fel Tinian. − Hiszen gyakorlatilag fegyvertelenek vagyunk.

Csen rámordult, hogy vigye a Pupot lefelé, lőtávolon kívülre, majd rámutatott az egyik fülére, aztán a válla fölött vissza, a Hound felé: Bossk kétségkívül lehallgatta őket.

A lány bólintott, és megragadta a botkormányt. A vezérlőpult pont úgy ölelte körül a két ülést, hogy bármelyikük kényelmesen elvezethette a hajót.

− Tetszik ez a kis teknő! − simogatta meg Tinian a botkormányt.

− Honvágyad van a Wroshyr után − vakkantotta Csen.

− Nem én kértem, hogy gazdagnak szülessek! − vitatkozott a lány. − Csak nem bánnám, ha ez a kicsike az enyém lehetne.

Csenlambek beletúrt a szerszámoszsákjába. Flörtöt a Hound navigációs számítógépe alatt hagyta, viszont magával hozott egy távirányítót. A műszert − amely nagyobb volt, mint maga Flört − most bekötötte a Pup fő kommunikációs áramkörébe. Aztán elküldött egy kódolt üzenetet Flörtnek: két percre kapcsold ki a Hound hangfrekvenciás érzékelőit, aztán tíz percre a tolmácsát!

A távvezérlő kétszer felcsipogott, jelezve, hogy az üzenetet vették. Egy perc múlva újabb két sípolást hallatott. Flört sikerrel teljesítette az utasításokat.

− Hallottam − biccentett Tinian. − Ezek szerint Bossk most két percig nem hallhat minket?

Csen helyeslően felüvöltött, és átvette a lánytól a botkormányt. A képernyőn egyre nagyobbra nőtt a Lomabu III. A nappali félteke felé közeledtek, dél lehetett odalent, a narancsfényű nap alatt. A birodalmiak nem vehették észre őket.

− Üzenet Desnand kormányzó, ismétlem, Io Desnand kormányzó részére az Aida-rendszerbe − hadarta Tinian a mikrofonjába. − Jelenteni szeretnénk, hogy a trandoshi fejvadász, Bossk, ismétlem, fejvadász, ismétlem, Bossk, illegális leszállásra készül az önök börtönbolygóján, a Lomabu III-on. Célja törvényellenes gyilkosságok elkövetése az önök munkásai körében a munkások prémjeiért. Itt egy másik fejvadász beszél. Megfigyelés alatt tartom Bosskot, de ő is szemmel tart engem. Mennyit érne meg önnek, ha elfognám? Kérem, ezen a hullámhosszon válaszoljon… 1435 szabványórakor.

Az üzenetet az Aida, nem pedig a Lomabu felé küldte el. A távolság miatt számíthattak egy kis késésre. Csen rámutatott a fedélzeti kronométerre, hogy figyelmeztesse Tiniant: a két perce mindjárt lejár. Most kezdődött a vuki tíz perce. A lány kikapcsolta az adó-vevőt, és visszavette Csentől a botkormányt.

Miután a birodalmi kormányzót riasztották, a vukinak le kellett zárnia a csapda másik végét is. Fel kellett vennie a kapcsolatot a lentiekkel. A vuki foglyokat akkor is ki kell szabadítani, ha Flört nem jár sikerrel a Hound fedélzetén. Csen átkapcsolta az adóvevőt egy helyi frekvenciára.

Kísérteties, süvöltő hangok töltötték be a fülkét. Az oldalsáv kitűnően megfelelt a vuki beszéd átvitelére, a basicre viszont alig lehetett ráhangolni. Bossk akár egy egész álló napig hallgatózhat, akkor sem fog érteni semmit. Sőt talán még a tolmácsprogramja sem.

Csen bejelentkezett a lentieknél.

Először semmi sem történt. Elképzelhető volt, hogy a fogolytáborban nem sikerült felállítani egy titkos adóvevőt. Csen azonban mérget vett volna ennek az ellenkezőjére.

− Próbáld meg még egyszer! − javasolta Tinian. – Épp most értünk be az ionizált légköri réteg alá.

Csen ismét beleüvöltött a mikrofonba. Ahogy Tinian közelebb vitte a Pupot a kiszemelt szigetcsoport felé, a válaszul felhangzó üvöltés hirtelen modulált lett.

Csen rávigyorgott Tinianra, majd belekezdett a tulajdonképpeni mondanivalójába. Alaposan el kellett magyarázni a feladatát, beleértve azt is, hogy le akart szállni és el akart játszani egy színlelt tűzpárbajt. A sziget, ami felé tartottak, egyre nagyobbra nőtt a képernyőkön.

− Magyarázd meg neki, hogy be kell férkőznünk Bossk bizalmába! − sziszegte Tinian, miközben kikanyarodott a tenger fölé a sziget nyugati partjainál. A fogolytábor a keleti parton állt.

Csenlambek ismét próbálkozott. Úgy vélte, a vonal másik végén egy idősebb hím kezelheti a házilag összetákolt készüléket, aki retteg attól, hogy az őrök hamarosan visszatérnek.

Csen nem kérdezte, miféle fenyegetéssel tartják kordában a birodalmiak fajtársait. A Pup érzékelői nehézfegyvereket jeleztek: két turbólézerüteget és rengeteg azonosítatlan, fémből készült berendezést.

Valahogy a foglyok kezére kell juttatnia azokat a fegyvereket!

Tinian leereszkedett egy sűrű, zöldellő dzsungel fölé, s szinte a fák koronáját súrolva száguldott a sziget keleti partja irányába.

− Mi az? − reccsent fel hirtelen Bossk hangja a fülkében. − Mit műveltek?

Az idejük lejárt. Ha Flört hosszabb időre próbálná elnémítani a Pupot, Bossk gyanakodni kezdene.

− Megpörköljük egy kicsit a bundájukat − hajolt a mikrofon fölé Tinian. − Vigyünk vissza mintát?

− Ha tudjátok, hogy kell − felelte Bossk. Úgy hangzott, mint egy kihívás.

− Szedd össze magad, Csen! − morogta Tinian. – Egy perc múlva leszállunk.

A lány nem bízott túlságosan a repülési képességeiben, ráadásul egy ismeretlen hajót vezetett, még ha hamar meg is kedvelte azt. Csen lesöpörte a kis emberkezeket a botkormányról. Függőleges irányba állította a hajtóműveit, és gyöngéden letette a Pupot egy szirt mellett, közel a tengerparthoz. A fogolytábor a sziklás emelkedő északi oldalán terült el.

− Lenyűgöző − jegyezte meg Tinian sóvárogva.

A vuki gyengéden belebokszolt a lány vállába, és ráparancsolt, hogy olvassza ki a ládákat. A holttesteknek még melegeknek kell lenniük, mikor visszaindulnak a Houndra.

− Vigyázz magadra. Csen! − markolta meg a karját Tinian.

A szőrös óriás halk viszlátot mordult felé. A lány aggodalma elégedettséggel töltötte el, de megtisztelve is érezte magát tőle.

Csen kinyitotta a hajó ajtaját, és lemászott a Lomabu III felszínére. Az orrát megcsapta a hűvös, nedves szél, szőrtelen tenyerei megborzongtak a fuvallattól. A sós illatba döglött halak és a vízben lebegő növények szaga vegyült. A ragyogó kék ég alatt, nem messze a Puptól, a tenger hullámai egy hosszú, csipkés taréjú, foghíjas falat ostromoltak. A vízfelszínen a zöld algák ötvösműveket megszégyenítő mintázatokba rendeződtek. Távolabb a parttól, a zafírkék hullámok között újabb romos falak alkottak zegzugos labirintust. A törött kövekkel és acéllal szegélyezett tetejű romok alig törték meg a víz mozgását.

Csen és Tinian egy elhagyatott város szomszédságában szálltak le. Néhány év vagy legfeljebb néhány évtized múlva a hatalmas óceán a megmaradt falakat is elmossa majd, s velük együtt eltűnnek a lomabui civilizáció utolsó emlékei is.

Csenlambek kíváncsi lett volna, hogy néztek ki a Lomabu őslakói, és milyen bűnt követtek el, amiért a Birodalom végül az egész bolygót elnéptelenítette. Vajon rabszolgák lettek, mint az ő népe… vagy elpusztultak?

Ellenőrizte a számszeríját. Ismét a helyén volt minden alkatrész. Kissé aggasztotta a tudat, hogy Bossk ennyire ismeri a kashyyyk fegyvereit.

A sziklaszirt, ami eltakarta előle a fogolytábort, a Pupot is el fogja rejteni az őrök szeme elől. Csen elindult, végig egy göcsörtös barna fákból álló kis ligetben maradva, amely a szirt lába és egy világos színű homoksáv között terült el.

Amint megkerülte a szirtet, feltárult előtte a fogolytábor. Szürke falai egyenes, tökéletes vonalakat alkottak. Nemrég épülhettek, és a rabszolgák folyamatosan karbantartották őket. A tábor egy keskeny félsziget távolabbi végében helyezkedett el, és egy magas fémkerítés vette körül. A négy sarokban egy-egy komor őrtorony magasodott, a félsziget bejáratát pedig a világos homoksáv választotta el a szigettől.

Csak az egyik turbólézerüteg volt Csen számszeríjának lőtávolán belül. A fegyver elpusztítása elő fogja segíteni a lázadás kirobbantását. A vuki mélyen meggörnyedve közelebb araszolt. A tenyere a kavicsos talajt súrolta.

Már majdnem rátette a jobb kezét a fehér homokra, mikor észrevette, hogy a homok is mozog. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Amit eddig homoknak vélt, az valójában egy apró lényekből álló, hatalmas telep volt. Az egyes lények mérete körülbelül megfelelt egy homokszemének, a lábaik vagy csillóik létezésére pedig csak következtetni lehetett. A telep hömpölyögve mozgott, ahogy a parányi lények át- és átmásztak egymáson.

Csen a kúszóhomok feletti talaj nedvességéből arra következtetett, hogy nemrég kezdődhetett el az apály. Bár a lények mozgása teljesen véletlenszerűnek tűnt, a telep lassan követte a visszavonuló hullámokat.

A vuki kitépett a nyakából egy csipetnyi szőrt, és rádobta a telepre. A szőr azonnal eltűnt, amint hozzáért a lényekhez.

Falánk kis fenevadak! Csen hátranyúlt, letört egy ágat, és rádobta a hömpölygő homokra.

Egy pillanat alatt felfalták.

Ez megmagyarázta, miért éppen ezt a félszigetet választották a birodalmiak a fogolytábor számára. A mindent elnyelő homok − még apály idején is − tökéletesen bezárta a vukikat, akik egyébként szinte minden fegyvernek fittyet hánytak. Csen kíváncsi lett volna, hogy a birodalmiak vajon hagytak-e „megszökni” egy foglyot, demonstrálandó a homok étvágyát…

Ez azonban csak hiábavaló spekuláció, figyelmeztette magát. Az ő feladata az, hogy egy kis hőt termeljen Bossknak, mintha tűzharcba keveredett volna… hogy a lehető legvalósághűebben szedhesse rá a trandoshit azokkal a holttestekkel.

Gondosan elkerülve a homokot közelebb araszolt az őrtoronyhoz. A töltényövéről levett egy robbanófejet. A könyökét alacsonyan tartva ráillesztette egy nyílvesszőre, gondosan célzott, majd lőtt.

A tornyot narancssárga lángok árasztották el. Egy emberi hang felsikoltott. Csen felpattant, és rohanni kezdett a szirt felé. Szerette volna látni, hogy néz ki a robbanás Bossk képernyőin, hiszen egy nem létező helyszín közepén kellett megjelennie.

A szirtet megkerülve megpillantotta Tiniant a Pup létrája mellett.

− Ne lépj a homokra! − kiáltotta a lány. − Az nem…

Csen egyetértően visszaüvöltött, és szavait megtoldotta egy kérdéssel, miközben felmászott a létrán.

− Én jól vagyok. És te?

A vuki beviharzott a pilótafülkébe, és majdnem hanyatt vágódott valami vörös pocsolyába lépve. Tinian a két vuki holttestét az üléseik és a bejárat közé fektette le.

− Nem fértek el máshol − magyarázkodott a lány miközben utána mászott. − Amint kiolvasztottam őket, rögtön elkezdtek vérezni.

Csen tudni akarta, mit csinált a társa a ládákkal.

− Bevonszoltam őket az erdőbe. Nem hinném, hogy Bossk ott rájuk bukkan.

És felvonszolta a két vukit a létrán. Ezzel meg kellett volna várnia őt. Csen magában morgolódva belevetette magát az egyik ülésbe, és megragadta a botkormányt.

Miután leszálltak a Houndra, Tinian kinyitotta a Pup ajtaját. Bossk lent várt rájuk, szinte normális megvilágításban.

− Most már a vuki bűnözők is tudják, hogy itt vagyunk! − horkant fel. − Ez minden, amit elértetek?

− Nem egészen! − válaszolta Tinian hasonló hangnemben. Könnyen ment, nagyon fájt a háta. − Elvégeztük a felderítést is. Solo és Csubakka a felszínen nem szökhetnek meg. A parton végighúzódik egy élő, mindent elnyelő homoksáv, úgyhogy csak felfelé menekülhetnek. Ami pedig a szövetségeseket és erőforrásokat illeti… Rengeteg vuki, de már kevesebb, mint tegnap. Segítenél lecipelni ezt a két irhát? Van még egy kis hús is rajtuk.

− Irhák? − pattant fel Bossk a létrára, hogy benézzen a hajóba. − Tényleg elkaptatok?…

Elhallgatott. A frissnek látszó hullák még mindig vérezve hevertek a fedélzeten. Csenlambek a helyén ült, egy üvöltés kíséretében felvillantva agyarait. Tinian ez alkalommal pontosan fordított.

− Bűnözők. Ajándék − tette hozzá –, ha esetleg nem bíztál volna bennünk. Csen elkapott két őrt.

Bossk lenyúlt, és megsimogatta az egyik holttest dús, fekete végű, barna bundáját.

− Nem hittem volna, hogy tényleg képesek vagytok szabad vukikat ölni − válaszolta. − De most már hiszek nektek. Elfogadom az ajándékot.

Hát persze hogy hiszel nekünk! Tinian hagyta, hogy Bossk egyedül cipelje le a kihűlő testeket a Pup fedélzetéről. Csen a helyén maradt, az ajkait rágta. Szaporán pislogott, ami arra utalt, hogy rosszullét kerülgeti. Megkérte Tiniant, hogy mondjon Bossknak valami meggyőzőt.

− Csen azt mondja − fordult a lány trandoshi felé – hogy undorítónak tartja azt, ahogy a szakmát űzöd. Ugyanakkor azonban belátja a dolog pénzügyi szükségszerűségét.

Miközben lemásztak, Bossk odahívta az X10-D droidot.

− Remek bundák! − simította meg a másik, teljesen fekete holttestet is. − Kiváló állapotban. Úgy százötven évesek lehetnek?

Csen elfordította a fejét.

Szerencsére az X10-D begördült a hangárba, és megakadályozta, hogy Csen még rosszabbul legyen Bossk viselkedésétől. A hatalmas droid elvonszolta a holttesteket a hajó hátsó része felé. Bossk könnyed léptekkel követte. Tinian lelki szemei előtt feltűnt a nyúzóasztal és a cserzőtartály.

Csen remegve, jajgatva kétrét görnyedt.

Tinian habozva megfogta a vuki vállát. Amikor az nem rázta le magáról a kezét, megszorította az izmait. Csen még a legerősebb szorítását is csak gyengéd simogatásnak érezte.

− Mindketten boldogok lennének − suttogta a lány –, ha tudnák, hogy halálukban is segítettek végezni ezzel a mészárossal.

Csen hátravetette a fejét, és halkan felüvöltött.

− És te is láttad, hogy méregette Bossk a bundádat, Ng’rhr. − Ismét megszorította a vuki vállát, aztán ellépett mellőle. Beléhasított a gondolat, hogy ha elveszítené Csenlambeket, akkor megint elárvulna. Az anyja még csecsemőként elhagyta. A nagyszüleit hidegvérrel meggyilkolták. Daye összezúzott testtel hevert többtonnányi törmelék alatt.

A Hound fedélzete elmosódott a lány szemei előtt. Nem szabad, hogy Csen így lássa!

− Észrevetted, hogy nem küldött vissza minket a kabinunkba… és a világítást sem kapcsolta le? − nyögte ki. − Menjünk, együnk valamit!

Tinian beprogramozta a konyhában a legjobb ételeket, amiket csak talált, köztük egy nagy tál vörös kukacot Bossknak. Ha valamikor, akkor most igazán barátságosnak kellett lennie a trandoshival. Émelygését legyűrve szólt a Houndnak, hogy hívja az étkezőbe Csent és Bosskot.

Csen botorkált be elsőnek, szótlanul leült az asztalhoz. Bossk fertőtlenítőszagot árasztva érkezett meg.

− Ah! Köszönöm, ember.

− Elég lesz?

A hüllő leült a vonagló, vörös kupac elé.

− Egyelőre. Csenlambek barátom, miért nem eszel?

Csen pislogva, az orrát húzgálva nézett le a tányérjára.

Tinian magában elátkozta a gondatlanságát. A vuki számára természetesen bűzlött az egész hajó. Bossk épp most nyúzott meg két másik vukit. Hogy is tudna Csen enni? Tinian elkészíttetett magának egy adag klónozott sónyaló-bordát, majd leült. Szívélyesnek kell lennie. Vidámnak. Határozottnak.

− Mit mondott? − kérdezte Bossk.

− A túl sok izgalom − magyarázta Tinian, beleharapva az egyik bordába. − Majd eszik, ha megnyugodott egy kicsit − tette hozzá tele szájjal. − Figyelj csak, Bossk! Elég jól állnak odalent a dolgok. Az érzékelőim két emberi életformát jeleztek a vukik között. Az egyik jellemzői tökéletesen megegyeznek a Solóéival.

− Felvetted?

− Persze. − Akkor töltötte le az adatot a Pup fedélzeti számítógépébe, amikor Csen felrobbantotta az őrtornyot. Akárcsak a másik adatchipet, ezt is a vuki „egyik barátjától” szerezték.

− Kitaláltam egy tervet arra, hogyan foghatnánk el őket élve − jelentette be Bossk.

− Tegyél úgy mintha örülnél! − mordult rá Tinian Csenlambekre.

Csen fogott egy bordát, rámeredt, felhúzta az ajkát, és elbődült. Aztán beleharapott, és elszántan rágni kezdte a húst.

− És mi lesz a mi feladatunk? − kérdezte Tinian.

− Én bolygó körüli pályára állok, és elcsalom a Falcont − válaszolta Bossk. − Ti a lenti védelmi rendszert fogjátok semlegesíteni. Két helyen is színlelt támadást indítunk, aztán jöhet az igazi.

Amikor is, elmélkedett Csen fennhangon, majd hátba támadsz minket.

− Azt mondja − vágott közbe Tinian –, hogy a Pup fegyverzetével nem sok kárt tehetünk a védelmi rendszerükben.

− Erről hamarosan gondoskodni fogok − nyugtatta meg Bossk.

Csen utasította a lányt, hogy vitatkozzon.

− Sokkal több hasznunkat vennéd a Hound fedélzetén − vetette föl Tinian. − Remek ez a hajó!

− Nem hagylak egyedül itt titeket.

Tinian hallotta már, hogyan nyűgösködnek az embergyerekek. Olyan hangnemet választott, amit különösen utált.

− Nem hinném, hogy itt hagynád Csenlambeket és velem repülnél. Te és Csen viszont nem fértek el a Pupon. Mi lenne, ha Csent leküldenéd, engem pedig itt hagynál…

− Elég! − mordult fel Bossk. − Eléggé megbízom bennetek ahhoz, hogy felfegyverezzem a Pupot. Így hajthatjuk végre a leghatékonyabban a küldetésünket.

− Rendben, rendben − nyafogta Tinian.

Miután megtöltötte a gyomrát élő hússal, Bossk őrségbe rendelte Tiniant. Csenlambeket bezárta a kabinjukba, ellenőrizte a Hound biztonsági rendszereit, aztán befejezte a második vuki megnyúzását. A holttest már teljesen megmerevedett. A bőrt a két karjára fektette, és óvatosan belecsúsztatta a cserzőkádba. A prém buborékolva eltűnt a folyadékban. A váratlanul kapott két skalptól felvidulva kidobta a maradványokat a zsilipen. A vukiknak büdös, olajos szaguk volt.

− ExTen-Di! − kiáltotta, mikor visszament a raktérbe. − Fogd a Pup fegyvereit!

A bronzvörös droid előregördült, kinyújtotta hosszú karjait, és kinyitott egy ládát. Kétméteres kartávolságban maga elé emelve egyik kezével megfogott egy hatalmas, henger alakú fegyvert, majd a másikba is felkapott egyet. Így kiegyensúlyozva felemelte terhét, és kigurult a főfolyosóra. Bossk a nyomában lépdelt.

A hangárban a Pup halkan pattogott, mintha éppen lehűlt volna. Bossk az X10-D segítségével visszaszerelte a hajó ágyúit. Aztán visszaküldte a droidot a raktérbe két alkatrészért, amelyeket szállítás közben nem volt szabad rázkódásnak kitenni. Az X10-D pár perccel később óvatosan araszolva tért vissza. A karjait teljes háromméteres hosszukban kinyújtotta. A bal kezében egy kis tartályt tartott. A jobbjában pedig magasra emelve egy hatalmas, téglatest alakú torpedót.

− Töltsd be! − állt meg Bossk a Pup vetőcsöve mellett. − Nagyon óvatosan!

Az X10-D becsúsztatta a lángszőnyeg-robbanófejet a csőbe, majd átgördült a Pup oldalára, hogy kibiztosítsa és kilövésre előkészítse a lövedéket.

Bossk szaporán öltögette a nyelvét. Mikor Csenlambek legközelebb rálő a lomabui kolóniára, a robbanófej több négyzetkilométernyi területet fog izzó lángmezővé változtatni. Több száz vuki pusztul majd el Csenlambek kezei által, Bossk pedig végre bosszút áll a Gandolo IV-ért. A Bíró nemcsak sértetlen áldozatot fogadott el oltárán. A megpörkölődött skalpok ugyanolyan elégedettséggel töltötték el.

Végül pedig bekötötte a kis obahgáztartályt a Pup szellőzőrendszerébe. Attól a gyenge kis szertől eltérően, amivel korábban elaltatta Csenlambeket és Tiniant, az obahgáz maradandó idegrendszeri károsodásokat okozott a vukiknál és trandoshiaknál kisebb termetű lényeknél. Csenlambeket csak tehetetlenségre kárhoztatja, gyönyörű bundája épen marad… Tinian azonban örökre megbénul.

Az ember nőstény együtt dolgozott egy vukival. Tudta, hogy kiteszi magát a vukikra ártalmas dolgoknak. És egyébként is, a fejére kitűzött körözésben nem szerepelt az „élve” vagy „sértetlenül” kitétel.

A trandoshi gyorsan lefuttatott egy tesztet a felderítőhajón. Azt mondta az utasainak, hogy semlegesítsék a kolónia védelmi berendezéseit. Amint kilövik a lángszőnyeget, el fogja gázosítani őket. A Hound aztán távvezérléssel magas pályára hozza a Pupot, ahonnan könnyen fel lehet majd szedni, miután Bossk elfogta a Falcon utasait.

Ez lesz az igazi nehézség: sértetlenül hagyni, de elkábítani egy társaságot, amit két ember és egy vuki alkotott. Bossk nem merte megkockáztatni, hogy magára vonja Vader nagyúr haragját.

− ExTen-Di! − parancsolta. − Tölts meg hat tűlövedéket mekebvespórával! Aztán helyezd el őket a Hound hármas vetőcsövébe!

A mekebve virágpora a legtöbb emlősnél súlyos allergiás reakciókat okozott, a hüllőknél azonban nem. Elég időre megbénítja Solót és társait ahhoz, hogy Bossk behatoljon a Falcon fedélzetére, és elfogja őket.

A por azonban ötvenéves volt, legalábbis ezt állította az a nalrithi dealer, akitől vette. Ha hazudott, akkor akár régebbi is lehet. Mi van, ha már nem hat?

Könnyűszerrel elvégezhet egy szórakoztató próbát.

− Amint elhelyezted a tűlövedékeket, rakj két gramm virágport a Hound szellőzőrendszerébe!

Az X10-D megfordult és elgördült.

Az 1435. szabványóra közeledtével Tinian egyre gyakrabban pillantott a vezérlőpultra. Még most sem lett volna túl késő a Kettes Számú Tervnél maradni. Gyerünk, Flört! Fejezd már be! A parányi droid még mindig a navigációs számítógép alatt kuporgott, a Hound biztonsági rendszereit ostromolva. Talán túl sok behatolásgátlón kellett átküzdenie magát. Talán nem tudott kifogni a Hound számítógépén. A játszmájuk azonban Csen és Tinian bőrére ment.

Az üzenet menetrendszerű pontossággal érkezett meg. Io Desnand kormányzó hivatala az informátornak. a Lomabu III-on végzett jogosulatlan fejvadász-tevékenységért súlyos büntetés jár. Negyvenezer kreditet fizetünk a trandoshi fejvadász azonnali, élve történő elfogásáért.

Vader nyolcszázezret kínált a Falcon legénységéért… de a negyvenezerre se lehetett vállat vonni.

− Flört, megbízást kaptunk! − hajolt le Tinian. − Bent vagy még?

− Még mindig próbálok… − válaszolta Flört pár másodperc múlva.

A híd fényei váratlanul kihunytak. Tinian talpra ugrott.

− Bossk épp most kapcsolta ki az összes világítást a ti látótartományotokban − magyarázta Flört.

− Maradj becsatlakozva! − morogta Tinian. − És folytasd a munkát! Próbáld meg becsalni az egyik hűtőszekrénybe, ha tudod… − Tüsszentett egyet, aztán még egyet. Aztán még egyet.

Mi a fene folyik itt?

Kibotorkált a koromsötét hídról a folyosóra. Egyre nehezebben kapott levegőt. A szeme égett. Lecsukta. A szemhéjai alól könnyek patakzottak, le, végig az arcán.

Bossk bekapcsolta a komlinket. Az infravörös lámpák fényénél tökéletesen látott.

− Tinian, Csenlambek, jól vagytok? Meghibásodás történt az egyik biztonsági rendszerben. Maradjatok ott, ahol éppen vagytok. Mindjárt jövök.

Remek. A virágpor még mindig hat. Vidáman indult el a folyosókon.

Tiniant a padlón kuporogva, a kabinjuktól nem messze találta meg. A lány mindkét kezét az arcára szorította, és egyfolytában tüsszögött.

− Jól vagy? − kérdezte a trandoshi. − Szörnyen sajnálom a dolgot! A rendszert arra terveztem, hogy megbénítsa a szökött foglyaimat.

A lány szörnyen nézett ki. Az orrából és a szeméből nedvesség szivárgott.

− Nem − nyelt egy nagyot. − Egyáltalán nem vagyok jól.

Nagyon mulatságos.

− El fog tartani egy ideig, amíg elhárítom a hibát. Addig menjetek fel a Pupra, annak külön levegőrendszere van. Számotokra most az a legbiztonságosabb, ha a fedélzetén vagytok, ha elkezditek a küldetés következő szakaszát.

Tinian valahogy talpra küzdötte magát.

− Az első ajtó balra − emlékeztette Bossk. − Nyitva hagytam, úgyhogy könnyen meg fogod találni tapogatózva is.

Bossk lecsapott a kapcsolóra, és kinyitotta az utasai kabinját. Csenlambek az ágyán ült. Ha Tinian szörnyen nézett ki, akkor a vukira talán a szánalmas jelző illett a legjobban. Az arcán, a nyakán, a mellkasán összecsomósodva, átnedvesedve meredezett a bundája.

− Menj a Pupra! − mordult rá Bossk, alig bírva visszatartani a nevetését. − Tinian majd segít. Én a hídon leszek, megpróbálom helyrehozni a dolgokat.

Tinian hevesen prüszkölve végigtántorgott a sötét folyosón. Semmit sem látott, minden egyes lélegzetvétel fájdalmat okozott. Bossk bocsánatkérése hamisnak tűnt. A trandoshiak soha, semmiért nem kértek bocsánatot.

Szánalmas, remegő üvöltést hallott maga mögött.

− Csen, te vagy az? − zihálta.

A vuki ismét felüvöltött.

− Bossk azt mondja, menjünk a Pup fedélzetére. Ott tiszta a levegő. − Krákogott egyet, majd nyelt egy nagyot.

A vuki morgása ez alkalommal közelebbről hallatszott.

Tinian elvergődött a nyitott ajtóig, és betámolygott rajta. A lépéseit kongó visszhangok kísérték: ez lesz a felderítőhajó hangárja. Miközben a falat tapogatta, az egyik keze rákulcsolódott egy légzőmaszkra. Az orra és a szeme elé tartotta, de fent és lent szivárgott. Nem emberi arcra tervezték.

Shyriiwook nyelven elkáromkodta magát, és ledobta a hasznavehetetlen maszkot.

Erős, szőrös kezek kulcsolódtak a vállára, és tolták el a faltól. Csen utasításokat dünnyögött.

− Oké, vigyél be! − Tinian belekapaszkodott a vuki alkarjába, és lehunyta a szemét. Akárhányszor megpróbálta kinyitni, úgy nyilallott bele a fájdalom, mintha darazsak nyüzsögtek volna benne.

Csen forgószélként szökkent fel a létrán. Tinian elengedte a karját, és lerogyott a Pup fedélzetére, kényszerítve magát, hogy ne dörzsölje meg a szemét. A bőre, a ruhája − és Csen szőre − bizonyára tele van a mérgező pollennel.

Felgyulladt egy lámpa.

− Ott vagytok már? − reccsent fel hirtelen Bossk hangja a Pup vezérlőpultja felől. − Jobb valamivel a helyzet?

A Pup remegni kezdett. Bossk bizonyára beindította a hajtóműveket a Hound hídjáról.

− Sokkal! − kiáltotta Tinian. − Köszö… hapci!

− Rázzátok le magatokat! − utasította őket Bossk. – Állítsátok maximális teljesítményre a ventilátorokat és a légszűrőket. Az segíteni fog.

Csen közölte, hogy megtalálta a szellőzőrendszer egyik nyílását.

Tinian hunyorogva résnyire nyitotta a szemét. Csen a szellőzőrács előtt állt, és vadul sepergette a bundáját, kiszedegetve belőle a beleszáradt nyál- és takonydarabokat.

Ha a vuki nem volt szalonképes, akkor ő még kevésbé. Tinian kibújt a zubbonyából, megrázta a ventilátor előtt, aztán alaposan beletúrt a hajába. A kaparás a torkában és az orrában először csak rosszabb lett. Aztán végül mégiscsak javulni kezdett a helyzet.

Az egyik szemét teljesen kinyitotta. Már nem fájt. Megkönnyebbülten vett egy mély lélegzetet.

Csenlambek leült a Pup vezérlőpultja elé, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a műszereket. Tinian visszavette a ruháját, majd levetette magát a másodpilóta ülésébe.

− Na… hapci! …készen állsz?

Csen igenlően mordult egyet.

− Harminc másodperc múlva felszállás − válaszolt Bossk is a hangszóróból. − A rendszereitek rendben vannak.

Bossk győzelmet szimatolt. Miután a Pup eléggé eltávolodott a Houndtól, aktiválta a lángszőnyeg robbanófej-detonátorát. Az obahgáztartály kapcsolóját maga Csenlambek hozta működésbe azzal, hogy maximális teljesítményre kapcsolta a Pup ventilátorait.

A trandoshi visszafordult a navigációs számítógépe felé, hogy még egyszer ellenőrizze a saját pályaadatait. Beütött egy számsort, amely a vukikolónia közelébe viszi majd.

Amint a Pup tüzet nyit, és ő elgázosítja Csent és Tiniant − az orrnyálkahártyájuk különösen érzékeny lesz, a pollenpróba nem várt eredményeként –, leereszkedik a bolygó fölé. Egyetlen rohamnak elégnek kell lennie, hogy a tökös Solo felszálljon, és üldözőbe vegye.

Befelé fordította a szemét. Itt vagyok. Bíró! Jól figyelj!

Csen már percek óta pályán tartotta a Pupot, mire Tiniannak végre elmúlt a tüsszögése. Az orra még mindig viszketett, belül pedig olyan volt, mintha valaki nekiesett volna egy reszelővel.

Ugyanakkor viszont ismét érezte a szagokat. S köztük olyan robbanóanyagokét, amelyeknek nem lett volna szabad a fedélzeten lenniük. Riadtan kicsatolta magát, felállt, és közel hajolt Csen busa fejéhez.

− Valami nem stimmel! − suttogta a fülébe. − Megyek, ellenőrzöm a rendszereket.

A vuki beleegyezően bólintott.

Percek alatt bejárták a Pup szűk fedélzetét. Semmit sem találtak. Tinian keze remegni kezdett. Valami nagyon nem stimmelt, és nem tudott rájönni, mi az.

Csen becsatlakoztatta Flört távkapcsolóját, aztán átváltott az oldalsávra, és a fogolytábort hívta.

A kapcsolata visszaüvöltött, a hangját alig lehetett kivenni a sztatikus zörej közepette. Tinian maga elé képzelte a vukikkal teli, robbanás előtti fogolytábor képét, és megborzongott.

Nagyon bízott benne, hogy a Pup viszont nem fog felrobbanni. Nem hitte volna, hogy Bossk hajlandó lenne feláldozni a hajót csak azért, hogy megölje őket. Hiszen mi másról lehetett volna szó?

Miközben Csen utasításokat üvöltött a mikrofonba, az egyik képernyőn feltűnt egy üzenet átirata: Behatoltam a legbelső biztonsági szintre − legalábbis azt hiszem. Hamis hibajelzést generáltam az egyik fagyasztónál.

Flörttől jött, aki még mindig Bossk navigációs számítógépe alatt kuksolt.

Csenlambek felüvöltött.

− Várj! − kiáltotta Tinian. − Töröld az előbbi utasítást! Azonnal futtass le egy tesztet a Pupon! Mit művelt vele Bossk, mikor előkészítette a felszállásra?

Bossk halkan kuncogott, mikor meghallotta Tinian rémült kiáltását. Most már túl késő, ember! Eredetileg szerette volna végignézni, ahogy az áldozatai megközelítik a vukikolóniát, de még jó néhány percet kellett volna várnia, amíg a lángszőnyeg-torpedó lőtávolságán belülre érnek.

A vezérlőpult egyik végén felvillant egy vészjelző fény.

− Mi az? − kérdezte. − Remélem, nem megint valami téves riasztás.

− Szó sincs téves riasztásról! − tiltakozott a Hound. − ExTen-Di beköltözött az egyik fagyasztóba.

Micsoda? − mélyesztette bele Bossk a karmait a tenyerébe. Biztos az a nyomorult ember nőstény piszkált hozzá az X10-D áramköreihez. Az embereknek undorító, vékony ujjaik vannak.

Vagy ismét csak a Hound valamelyik idióta hibája jött elő?

Meggyőződött róla, hogy a Pup még jó néhány percig nem tud tüzelni, majd felpattant az üléséből, és hátraviharzott a hajó farába.

− Kiment a hídról! − visította Flört. − Siessetek! Ha csinálni akartok valamit, most nem figyel!

− Te csak folytasd azokat a teszteket! − Tinian szeme már nem könnyezett, az orra azonban még mindig viszketett. Nem tudott rájönni, milyen robbanóanyag szagát érzi; valami különleges lehet, és ez nagyon aggasztotta. − Csen, beszélj a lenti barátoddal. Én hátramegyek, és elkezdek ellenőrizni minden áramkört, amihez csak hozzáférek. Valami nem stimmel, és Flört még csak meg sem próbál segíteni.

− De igen! − tiltakozott a vékony hang. − Bossk épp most lépett a raktérbe… egyenesen a fagyasztóhoz megy… megáll előtte…

Bossk a helyén állva, láthatóan kikapcsolva talált rá az X10-D-re. A fagyasztófülkék felé fordult. A bal szélső egység belső falának egyik illesztékéből folyadék csöpögött.

Morogva rácsapott egy kapcsolóra a fal közepén. Ezzel kiiktatta a biztonsági áramkört, ami normális esetben bekapcsolná az energiamezőt, ha odabent megmozdul a foglya. Felkapott egy hidraulikus csavarkulcsot, és belépett a fülkébe.

− …bemegy! − visította Flört. − Hound, kapcsold vissza az erőteret! Hound, kérlek! Hound…

Csenlambek beleüvöltött a mikrofonba.

− Jól van, jól van! − Flört duzzogva programot váltott. − Visszaszerelte az energiafegyvereket. Ismét működik a torpedóvetőtök, hőkereső…

Torpedók. Robbanófejek.

− Milyen robbanófejet szerelt be? − vágott közbe Tinian.

− Lángszőnyeg a neve − válaszolta Flört pár másodpercnyi szünet után. − És…

Flört további szavait elnyelte Csenlambek dühös ordítása. Tinian is megdöbbent. A rettenetes lángszőnyeg-robbanófejeket a I’att Fegyverművek egyik, lelkiismereti kérdésekkel nem túl sokat foglalkozó riválisa gyártotta. Bossk fel akarta gyújtani odalent a levegőt, hogy szénné égjen a tüdő, a bőr, a bunda…

Flört tovább beszélt. Tinian háttérbe szorította elméjében a borzalmas képzelgéseket.

− Mi volt ez. Flört? Kérlek, ismételd meg!

− Azt mondtam − válaszolta Flört sértődötten –, hogy egy obahgáz nevű idegméreggel teli tartályt is elhelyezett a szellőzőrendszerben. Jobban tennétek, ha hatástalanítanátok.

− Tényleg… de ahhoz előbb meg kellene találni! – Obahgáz? Idegméreg? Tinian ezt sohasem szagolta volna ki. Bossk háromszoros csapdát állított nekik. A pollen, a lángszőnyeg-robbanófej és most ez.

Csen felpattant az üléséből. Karmait befeszítette a szellőzőrács pereme alá. Tinian hirtelen úgy érezte, mintha be lenne zárva a Nashtah Pupba, és túl kevés lenne a levegője.

− Kösz, Flört. − Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta. − Bosskot el tudod kapni?

− A fagyasztó belsejében dolgozik. Megtalálta a szivárgást. A Hound… nem nagyon tudom… rávenni az együttműködésre. Nagyon erős akaratú. Még kedvelném is, ha nem állna az utunkban − tette hozzá vidáman.

Bossk legalább nem a hídon volt.

Mit kezdjen egy lángszőnyeg-robbanófejjel, töprengett Tinian. Nem hitte volna, hogy valaha is ilyen felelősséget kell vállalnia. Ki kell lőnie és el kell pusztítania, hogy soha, senki ne használhassa fel. A hőkereső üzemmódot nem lehetett kikapcsolni rajta.

Bossk azt tervezte volna, hogy elgázosítja őket, aztán automatikus vezérlésre állítja a Pupot és felgyújtja a vukik táborát?

Nem volt ideje találgatásokba bocsátkozni. El kellett döntenie, mit csinál. Akár egyenesen a trandoshiak Bírója elé is küldhetné Bosskot és a Hound’s Tooth-t. A torpedó hatalmas, nehéz lövedékként csapódna a Houndba, mivel az űr vákuumjában nincs semmi, ami táplálná a tartalma égését.

Nem. A Pupnak nincs hiperhajtóműve. Ha elpusztítják a Houndot, akkor itt ragadnak egy birodalmi szektor kellős közepén.

Tinian tudta, hogy zavarosak a gondolatai. Pedig szinte biztos, hogy itt van az orra előtt a megoldás.

A Pup pályája kivezette őket a bolygó árnyékából. A Lomabu napja felemelkedett a planéta kék félholdja fölé.

A nap! Tudta, hogy az orra előtt van!

− Kapaszkodj, Csen! − kiáltotta Tinian. Százhúsz fokkal elfordította a Pupot, a torpedóvető torkolatával egyenesen a Lomabu napjára célzott, majd lőtt. A Pup megrázkódott. Csen beverte a fejét a mennyezetbe, és felüvöltött.

Tinian lélegzet-visszafojtva figyelte a torpedó útját. Alig számolt magában háromig, a lövedék rakétái beindultak. A nap felé fordult. Ott nemigen számít majd az a pár száz fokos hőmérséklettöbblet.

I’att nagyapa büszke lett volna rá.

Bossk nyilván nem látta a torpedó kilövését, mivel semmi sem történt. Tinian a bolygó felé fordította a Pupot.

− Csen, hogy haladsz? − Még mindig túl magasan voltak ahhoz, hogy elhagyják a hajót. Ha Bossk megnyitja a gáztartályt, csapdába esnek.

Csen egyik hosszú, szőrös karjával mélyen benyúlt a szellőzőcsőbe. Félrefordította a fejét, még beljebb nyomta a karját, és felnyögött.

Tinian beharapta az ajkát. Ha Bossk visszajut a hídra, azonnal tudni fogja, hogy kilőtte a torpedót. Tudni fogja, hogy elárulta, és a robbanófejet sem lehetett túl könnyű beszereznie…

− Flört? Hogy állsz?

− Mindjárt kész vagyok − csiripelte a parányi droid. − Bossk még mindig dolgozik.

− Tartsd távol a hídtól! Az életünk múlik rajta!

− Próbálom! − csattant fel Flört. − De ha békén hagynátok…

− Békén hagyunk − felelte Tinian. Miközben Csenlambek letépett egy fémdarabot az egyik konzolról, a lány a fogolytábor felé fordította a hajót.

Ez alkalommal kelet felől közelítették meg, a víz fölött. A ragyogó kék horizontot fürkészve Tinian megpillantotta a négy őrtornyot.

A birodalmiak most észre fogják venni őket. Mintha csak meg akarta volna erősíteni a gondolatot, az egyik toronyból lézertűz villant fel. A sugárnyaláb alig hibázta el a Pupot.

Tinian utálta, ha lőttek rá. Nagyot nyelve nézett a vezérlőpultra.

− Csen, hol van a pajzsok kapcsolója?

A vuki felüvöltött.

− Micsoda? − sikoltotta a lány. − Mi az, hogy nincs pajzsunk?

Egy őszülő bundájú vuki észrevette, hogy az egyik torony tüzelni kezdett. A táborban terjedő suttogások korábban már figyelmeztették, hogy készüljön fel egy támadásra. Rohanni kezdett a délkeleti őrtorony felé. Körülötte a vuki rabszolgák ledobták terhüket, szerszámaikat, és megtámadták felügyelőiket.

Egy emberi kar süvített át a levegőn. A több száz vuki torkából elismerő üvöltés harsant fel.

A foglyok beűzték őreiket a toronyba. Lehet, hogy a Birodalom védtelenül talált rá a Kashyyyk vukijaira, de azóta egy dolgot megtanított nekik: harcolni.

A tenger felől a vukikénál is harsogóbb üvöltés hallatszott. A birodalmi lézerek megeresztettek a hajó felé néhány lövést, aztán a tábor belseje felé fordultak az ágyúcsövek.

Ebből a távolságból nem lehetett hibázni. A vakító felvillanás kíséretében föld, homok és beton − és egy tucat fogoly − tűnt el a semmiben. A lökéshullám térdre lökte az idős vukit.

A friss krátert megkerülve az őrtorony felé kezdett kúszni. A turbólézer ott nem találhatja el. A többi életben maradt vuki a birodalmi őrökkel tusakodott a betonfalak mellett.

− Adjátok meg magatokat! − harsogta egy hang az őrtoronyból. − Azonnal adjátok meg magatokat, és nem esik bántódásotok!

A vuki rabszolgák dühös, kétségbeesett üvöltéssel válaszoltak, és tovább küzdöttek.

A torony kapuján egy szakasz nehézpáncélos gyalogos özönlött ki. Kiszorították az őrjöngő vukikat a nyílt térre. Az öreg vuki a nyakát hátraszegve felnézett a toronyra… egyenesen az egyik turbólézer torkolatába.

Az üteg mellett egy fekete egyenruhás tiszt állt.

− Azonnal küldjenek ki vészjelzést! − reccsent rá a mellette álló, barna egyenruhás beosztottjára. − Hívjanak segítséget… hívják Desnant… azonnal!

Csenlambek még mindig a szellőzőcsőben kotorászott. Nem sikerült hatástalanítani a gáztartályt; Flört nem tudta csapdába ejteni Bosskot; a válla pedig úgy lüktetett, mintha kiugrott volna a forgója, miközben még egy centivel beljebb próbált nyomakodni a szellőzőbe.

− A birodalmiak vészjelzést adtak le! − dőlt rá Tinian a botkormányra. A felderítőhajó meredeken felhúzott. Csen nekifeszült a hirtelen rátörő tehetetlenségi erőnek, a karját azonban nem húzta ki a szellőzőből.

Odaüvöltött egy kérdést Flörtnek.

− Könnyedén − csiripelte Flört. − Hound imádja zavarni az adásokat. Azt mondta…

− Elkaptad már Bosskot? − vágott a szavába Tinian.

− Még dolgozom rajta − válaszolta Flört. − Hagy-ja-tok békén!

− Akkor hagyd a fenébe a zavarást! − kiáltotta Tinian. − Majd…

− Hoppá! − csippantotta Flört.

Csen kirántotta a karját a csőből.

− Az egész hajón megszólaltak a riasztók! − nyögte ki Flört remegő hangon.

Csen lemondóan rácsapott a falra. Most már semmit sem tehetett. Bossk kiugrik a fülkéből, és visszarohan a hídra. Aztán ő és Tinian elkezdi beszívni az obahgázt. Odakiáltott a lánynak, hogy vigye a szárazföld felé a Pupot, és készüljön fel a kiugrásra. Szorult helyzetben lesznek, de legalább életben maradnak.

− Még mindig hatszáz vukit tartanak sakkban azzal a turbólézerrel! − tiltakozott Tinian. − Ki tudom lőni, mielőtt Bossk elkap minket. − A Pup megrázkódott, ahogy a lány újra ráfordult a célra.

A kis ember nőstény néha nagyon meg tudta lepni a bátorságával a vukit. Csen szótlanul levetette magát az ülésébe.

Újabb vészjelzés? Bossk dühösen ledobta a csavarkulcsot.

− ExTen-Di! − kiáltotta. − Gyere ide!

Miközben a hatalmas droid elindult felé, a fagyasztófülke mennyezetén ismét kigyulladt egy fehér biztonsági lámpa.

Bossk az ajtó felé vetette magát. Energia sistergett fel körülötte. Megpörkölt pikkelyekkel, lehorzsolt fejjel zuhant vissza a fülkébe.

− Kapcsold ki az erőteret! − üvöltött fel.

Az X10-D még egy métert gördült előre. Aztán megtorpant, mintha valaki másra figyelt volna, majd egy helyben megfordult. Tett egy teljes fordulatot. Aztán még egyet.

Végül pedig visszament a helyére, a fal mellé.

− Várjatok! − kiáltotta Flört.

− Mi van? − Tinian tartotta a pályájukat. Az őrtorony öt másodperc múlva lőtávolon belül lesz.

− Elkaptam! − sikoltotta Flört. − Hound teljes hozzáférést engedett a…

− Ne fecsegj! − kiáltott rá Tinian. − El ne ereszd! − A parányi droid végre megtalálta a megfelelő kombinációt. − ExTen-Dit állítsd őrségbe a fülke elé!

− Azonnal.

Tinian lecsapott a tűzkioldóra, miközben Csen egy vuki erejével dőlt rá a botkormányra. Az energiasugár felvillanása betöltötte a Pup pilótafülkéjét.

− Igen! − visította Flört. Aztán hirtelen ellágyult a hangja. Szinte dorombolt. − Hound, te egyszerűen lenyűgöző vagy! Csodálatos! Minden parancsot teljesít − magyarázta Csennek és Tiniannak. − Hound − dorombolta újra − zárd le azt a fagyasztófülkét, és állítsd elé ExTen-Dit!

Csen pár száz méterre felemelkedett a levegőbe. Az őrtorony turbólézere által vágott kráter körül vukik nyüzsögtek. A kerítések mellett birodalmiak álltak, a kézifegyvereikkel próbálták megfékezni a megvadult foglyokat.

A megmaradt turbólézerüteg a Pup felé fordult. Csenlambek mind a három tengelye mentén forogva visszafordította a hajót. Közelebb… még közelebb… Tinian visszafojtotta a lélegzetét.

A vuki tüzet nyitott. A torony izzó szilánkokat szórva maga köré felrobbant.

Csenlambek felkapta a Pup orrát, és teljes sebességgel az űr, a Hound’s Tooth felé vette az irányt.

Tinian kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen. Már csak egy kicsit kell kibírniuk… Ha Bossk kiszabadul, azonnal elgázosítja őket. De még egy meghibásodás is megölheti vagy megbéníthatja őket.

Várjunk csak! Mióta fél ő a haláltól?

Leásott az érzései mélyére. Daye olyan régóta, olyan szörnyen hiányzott neki, hogy semmilyen más érzelem nem tudta betölteni a szívében tátongó űrt. Csenlambek azonban törődött vele. Tinian pedig szerette volna megvédeni viszonzásul.

És most már ő is törődött saját magával. A képességeivel hozzá akart járulni a galaktikus méretű küzdelemhez. A Lázadók elvesztették Dayét; ha Tinian tovább harcol, akkor talán enyhíthet ezen a veszteségen.

Bocsáss meg, Daye! − suttogta, miközben megjelent előtte a férfi arca. − Szeretnék veled lenni… de élni is szeretnék. Megértesz, ugye?

A Hound egyre nagyobb lett a képernyőkön.

Ha életben akar maradni, akkor jobb lesz, ha a következő pár percet gondolkodással tölti. Az allergiát kiváltó anyag, akármi is volt az, még mindig ott lebegett a Hound levegőjében.

− Flört! − kiáltotta. − Valami van a Houndon, amitől Csen és én rosszul lettünk. Meg tudod oldani, hogy Bosskot is fogva tartod, de közben ez ügyben is teszel valamit?

Flört tétovázott egy pillanatig.

− Az a valami mekebvevirágpor. Erős hisztamin-reakciót vált ki az emlősökből, de a hüllőkre ártalmatlan. Hound épp most kezdte el átszűrni az összes levegőt. Ha tudtok várni pár órát, minden tiszta lesz.

− Azt lesheted! − morogta Tinian. Körülnézett a Nashtah Pupon. − Csen, miből csinálhatnánk légzőmaszkokat?

A vuki csodálkozva morgott rá.

− Nem az ideggáz ellen − bokszolt bele a vállába a lány. − A Hound tele van pollennel, ha elfelejtetted volna.

Csen felemelte az egyik karját, és belemarkolt hosszú szőrébe. A mozdulatot hosszú, összetett javaslat követte.

− Ez az! − kiáltotta Tinian. − Tényleg úgy tapad a szőrödre, mint a ragasztó…

Mire Flört kinyitotta a Hound hangárjának a kapuit, Csen és Tinian hevenyészett, a lány zubbonyának ujjából és a vuki szőréből készült légzőmaszkokat viselt. Csen letette a Pupot a hangárban. Tinian azonnal kiugrott a fedélzetre. A szeme könnyezett, de tudott lélegezni. Csen félretolta maga elől, és elviharzott a folyosó felé.

A lány szaporán pislogva légmentesen lezárta a Pupot, nyugodtabb időkre halasztva az obahgáz problémáját. Aztán őrülten rohanva Csen nyomába eredt.

Bossk az egyik fagyasztófülkében dühöngött, le-le-pattanva az energiamezőről, és dühösen, teljes erővel püfölve a belső falakat. Csen megállt a fülke előtt. Az egyik kezét csípőre tette, a másikkal a légzőmaszkját fogta, és hisztérikusan röhögni kezdett. A hatalmas rakodódroid egy kapcsolótábla előtt állt, egyik kinyújtott karjával folyamatosan lenyomva tartva az erőtér kapcsolóját. Az erőtér teljesen átlátszó volt, csak akkor szikrázott fel, mikor Bossk hozzáért.

Csenlambek hátravetette a fejét. Tinian vigyorogva betapasztotta a fülét, ahogy a vuki győzedelmes üvöltése feldübörgött a falak között.

− Szép munka, Flört! − mondta a lány hangosan.

− Semmiség az egész, Tinian − válaszolta egy rekedtes női hang.

− Flört? − fordult meg maga körül hitetlenkedve Tinian. Ki volt ez?

− Mi a következő lépés? − A hang olyan szenvedélyesen búgott, hogy még egy bakurai sárkánygyík is elolvadt volna tőle.

− Flört, mi ez az egész?

− Hound beszédszintetizátorát használom! − nevetett fel a szexi alt. − Hát nem csodálatos?

Csenlambek morgott valamit magában, de a szeme vidáman csillogott a légzőmaszk fölött.

− Megteszi − dorombolta Flört. − A következő állomás az Aida-rendszer és Io Desnand kormányzó. Úgy hallottam, csinos vérdíjat tűzött ki az egyik pikkelyes útitársunk fejére.

− El fogom pusztítani ezt a hajót! − acsarkodott Bossk. − Magammal viszlek titeket a Bíró elé!

Bezárva persze nem tehetett semmit… vagy mégis?

− Mindenhol vannak vészkapcsolóim! − Felnyúlt a feje fölé, és elkezdett leszedni egy panelt a mennyezetről.

Tiniannak görcsbe rándult a gyomra.

− Flört! − kiáltotta. − Remélem, Hound hallotta ezt! Bossk el akarja pusztítani!

− Ó, persze hogy hallotta! − kurrogta Flört. − És meg is engedte, hogy kiiktassam Bosskot minden vezérlőáramkörből.

A trandoshi hozzávágta a panelt az erőtérhez, és egy pillanatra eltűnt a fényes szikrazuhatag mögött.

− Ne aggódjatok! − dorombolta Flört. − Kikapcsoltuk azt az önmegsemmisítő áramkört.

− Kikapcsoltuk? − nyomta meg az utolsó szótagot Tinian.

− Hound és én. Ki más?

− Csen − morogta Tinian meztelen karjait dörzsölgetve −, le kell szállítanunk a foglyot.

Bosskot Desnand kormányzó három, erőtérkesztyűvel felszerelt rohamosztagosának kellett kirángatnia a fagyasztókamrából. Egy barna egyenruhát viselő birodalmi átnyújtott Tiniannak egy kreditchipet.

− Parancsoljon, madame Hellenika. Negyvenezer kredit, mínusz háromezer a rohamosztagosok szolgálataiért.

Tinian ezt korrekt üzletnek tartotta. Egy hatalmas, zsúfolt leszállópályán álltak, a Hound mellett. Bosskot csak így lehetett átkísérni a börtönbe.

− Háromezer? − tiltakozott azért már csak becsületből is. − Ez rablás! Ez…

− Azt javaslom, azonnal hagyják el az Aida-rendszert − vágott a szavába a birodalmi –, mielőtt még alaposabban utánanéznénk önnek és a társának. Csak a Békefenntartási Szabályzattal lehet a magukhoz hasonló söpredéket kordában tartani. Gyanítom…

− Rendben van, uram − lépett hátra Tinian. − Köszönöm, uram. Minden jót, uram. − Azzal sarkon fordult, és felszaladt a Hound rámpáján.

Bossk egy börtöncella priccsén kuporgott. A karmai viszkettek. Megpróbált lyukat kaparni a falba, azonban rá kellett jönnie, hogy azt üvegacéllal borították be.

Az odakint álló rohamosztagos vigyázzba vágta magát. Az erőtérrel elzárt bejárat előtt felbukkant Io Desnand birodalmi kormányzó, ez a magas, elpuhult, vattacukorszerű ember, aki soha nem mert volna szemtől szemben kiállni Bosskkal.

Egy még nála is puhányabb nő állt mellette. Úgy csüngött a karján, mint egy kinövés, festett, hosszú műszempillái alól elővillantak eres szemei. (Bossk szinte már várta, hogy a szempillái lehulljanak, és szárnyas rovarok rajzzanak elő alóluk.)

− Ó! − kiáltott fel. − Igazad volt, Io. Ez tényleg hatalmas!

Bossk fenyegetően meredt rájuk.

− Elpuskáztad az előléptetésemet, fejvadász − közölte Desnand sötéten. − Van valami utolsó kívánságod?

− Előléptetés? − üvöltötte Bossk. − Miről beszél maga? Azok a vukik…

− Csalétkek voltak egy kelepcében, fejvadász. És a Lázadók flottája helyett csak egy nyomorult kis gyíkot sikerült csapdába ejtenem. De most legalább teljesíthetem egy ígéretemet, amit két éve tettem Feebee-nek − ölelte át a nő vállát.

A nő vérszomjas mosolyától Bossk ereiben megfagyott a vér; mintha a Bírót látta volna emberi álarc mögé bújva.

− Mindig is szerettem volna egy gyíkbőr ruhát − gügyögte a nő. − Földig érőt és egy darabból, különben nem autentikus. Igen, Io − nyomta oda az arcát a férfi kézfejéhez. − Ez nagyszerű lesz!

Bossk nekirontott az erőtérnek, és nekirepült a hátsó falnak.

− Ártatlan vagyok! − kiáltotta, miközben talpra szökkent. − Semmi közöm a tervéhez, Desnand! Nem is tudtam róla. Mint ahogy most sem tudok!

A páros kart karba öltve elsétált.

Bossk hitetlenkedve bámult utánuk. Meg fogják… nyúzni? Lenullázódik? Ennek a lénynek a ruhatárát fogja díszíteni a Bíró oltára helyett?

Térdre rogyott, és vadul kaparni kezdte a padlót. Ki fog jutni innen, visszaszerzi a hajóját, és folytatja a Vadászatot… Valahogy…

Tinian elnyúlt a Hound bal oldali kabinjának ágyán. A hajó ideiglenesen visszatért a Lomabu III-ra, a fogolytáborba. Csen átköltözött Bossk kabinjába. Az az ágy szélesebb és hosszabb volt, mint a többi. Flört megoldotta, hogy mind a két hálókabinból irányítani lehessen a hajót. Csen legnagyobb meglepetésére (de nem a Tinianéra) a parányi droid minden egyes alkalommal hevesen tiltakozni kezdett, mikor megpróbálták leválasztani a Houndról. A vuki végül bedugta az X10-D energiacsatlakozójába, és ott is hagyta.

Így hát Flörtből boldog droid lett, egy nagy, erős testtel. Most már csak egy kis sminkre lett volna szüksége, állította…

Flört a Lomabuig vezető ugrás nagy részét a Hound programozásának tanulmányozásával töltötte, csak időnként bukkant fel, hogy bejelentse, a hajó milyen újabb bámulatos képességeit fedezte fel.

− Ez a hajó képes pályát változtatni a hiperugrás közben! Hound, te egyszerűen csodálatos vagy!… Houndnak van egy fegyverzetáramköre beépített funkció-visszajelzőkkel. Még nem tudom, hogy működnek, de mind a két quad-ágyúval egyszerre is lehet lőni… teljes energiával!… Figyelj csak, Tinian! Hound tudja, hogy kell szuborbitális pályán lebegni, miközben teljes energiára tölti a hasi pajzsokat…

És végül így is végeztek a fogolytábor birodalmi őreivel. A Hound zuhanórepülésben, dübörgő hajtóművekkel, teljesen feltöltött pajzsokkal ereszkedett le, miközben Csen és Tinian az ágyúkat kezelte. Az új kráter közepén értek földet, készen arra, hogy felvegyék a foglyokat.

A vukik azonban egyetlen birodalmit sem hagytak életben. A homok nagy lakomát ült aznap.

Csen este a hajón kívül ünnepelt kiszabadított fajtársaival. Tinian ünnepélyesen rászórt egy marék földet a Csen által elégetett bundákra, táncolt három kört a tűz körül, egyik kezével társa hatalmas mancsát szorongatva, a másikkal egy idegenét; ezután azonban egyszerűen képtelen volt lépést tartani a megmámorosodott vukikkal.

Holnap − vagy talán holnapután, helyesbített Tinian a kintről beszűrődő zaj hallatán − mindenkit bezsúfolnak a fedélzetre, és eltűnnek innen, mielőtt még megérkeznének Io Desnand csapatai. A Hound ötszázkilencvenhárom vukival a fedélzetén csak egy rövid ugrásra volt képes, s az utasok még így is szörnyen megterhelik majd a létfenntartó rendszereit. Flört azonban állította, hogy el tudnak jutni az Aida-rendszerbe. Onnan majd Csen lázadó barátai tovább szállítják a vukikat.

Az ünneplés során Csenlambek félrevonta, és mindkét mancsát a fejére tette, jelezve, hogy a tanulóévek véget értek, és arra kérve, hogy maradjon a társa és a barátja. Tiniannak volt egy fél hajója, tizennyolcezer kreditje és egy teljes Vadász státusa. Az elmúlt két év során először gazdagnak érezte magát.

Csen a vérdíjai nagy részét általában elosztogatta. Talán neki is ezt kellene tennie…

Másfelől viszont az a birodalmival kitömött zubbony „söpredéknek” nevezte. Tinian megszaglászta második legjobb fekete zubbonyát… illetve a legjobbat azok közül, amelyeknek még voltak ujjai. Most már gondolkodhat azon, hogy új ruhákat vesz magának.

Lustán ásított egyet.

Majd később eldönti, mi legyen.

Csenlambek szédülten kiszállt a táncosok köréből, és leült egy üres rohamosztagos-sisakra. A Hound betöltötte a fogolytábor közepét, s úgy csillogott a fehéren izzó lámpák fényében, mint egy sima, ragyogó jéghegy. Egy kicsit hűtlennek érezte magát, amiért ennyire csodálja a hajót. Hiányozni fog neki a Wroshyr.

Kinyújtotta az ujjait, és beletúrt a bal alkarjáról lelógó szőrbe. Nem tartotta magát hiúnak, de tetszett neki a bundája. Pontosan úgy, ahogy volt.

M. Shayne Bell

Lehetséges jövők

Zuckuss és 4-LOM története

− Tudja Darth Vader? − kérdezte 4-LOM, a droid Zuckusstól, gand fejvadász partnerétől. 4-LOM 8,37 szabványpercenként feltette a kérdést, amióta csak Zuckuss elkezdett meditálni. Két óra múlva le kell szállniuk Darth Vader zászlóshajóján, hogy aláírjanak egy birodalmi szerződést. Tudniuk kellett, hogy nem egy csapda felé száguldanak-e.

Zuckuss nem válaszolt. Nyilván nem jutott még intuitív ismerethez Vadert és a szerződést illetően. A gand vett egy lélegzetet a légzőkészülékén keresztül, és bent tartotta a levegőt. Aztán kilélegzett, és egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. 4-LOM magában megjegyezte, hogy ez volt az ezerötvenhetedik lélegzetvétel a meditáció során. Zuckuss nem lélegzett túl szaporán, de a mély töprengéshez láthatólag egyenletes légzés kellett.

A droid már megfigyelte, hogy a gand általában az ezerháromszázhuszonharmadik és négyezer-háromszázhatvankilencedik lélegzetvétel között jut el az intuitív felismeréshez. Egy alkalommal a meditáció ötvenharmadik 8,37 percében következett be a dolog, 4-LOM azonban statisztikai anomáliának minősítette az esetet. Mindenesetre, Zuckuss a legtöbb gandtól eltérően 91,33725 százalékos pontossággal szerzett helyes ismeretet meditációi révén: a célszemély tartózkodási helyéről, egy csapat pontos létszámáról, mások feléjük irányuló szándékairól.

Most pedig Darth Vader feléjük irányuló szándékait kellett megismerniük.

Ha Vader valahogy megtudta, hogy 4-LOM és Zuckuss fogta el Nardix szektorkormányzót a Lázadóknak, akkor azonnal bosszút állna. A Lázadók bíróság elé állították Nardixot az érző lények ellen elkövetett bűneiért, és a per nagy felbolydulást keltett a Birodalomban. A Lázadók a maguk részéről csinos summát fizettek Nardixért − 4-LOM-nak és Zuckussnak pedig épp erre volt égető szüksége: kreditekre.

Hogy orvosi ellátást vegyenek rajta Zuckussnak.

Méghozzá illegális orvosi ellátást. Zuckuss gand mércével mérve nem volt még öreg, de annak tűnt, ha elfogytak a fájdalmát kordában tartó gyógyszerei. És a légzőkészülékével úgy is lélegzett, mint az öregek: rövid, görcsös kortyokban nyelte a levegőt. A tüdeje és a légcsöve megégett az oxigénnel való érintkezéstől, mikor egy ember nőstény célpont, miután Zuckuss sarokba szorította egy sikátorban, ostoba módon küzdeni kezdett, és letépte a gand sisakját. 4-LOM elfogta a célszemélyt, aztán megpróbálta visszasegíteni Zuckussra a sisakot, de az akkorra már ösztönösen benyelt néhány kortyot a számára mérgező oxigénből.

Zuckuss nagyon elszégyellte magát a dolog miatt, hiszen ha nem hagyja elkalandozni a gondolatait, akkor hosszú ideig vissza tudta volna tartani a lélegzetét.

Azon a napon jókora részek megégtek a tüdejében, és ami megmaradt, az sem működött túl jól. Új tüdőre volt szüksége. Új tüdőt pedig csak illegális − és ennél fogva drága − klóntartályokban lehetett növeszteni.

A birodalmi kreditek tehát új tüdő reményével kecsegtették 4-LOM-ot és Zuckusst.

Újabb 8,37 perc telt el.

− Tudja Darth Vader? − kérdezte 4-LOM.

Zuckuss most sem válaszolt.

Zuckuss a meditációba mélyedve csak nehezen tudta érzékelni Darth Vader szándékait. Eltakarta őket a galaxis lehetséges jövőinek örvénylése. Zuckuss mindig érzékelte a galaxis lehetséges jövőváltozatait, mikor a hiperűrben meditált. A hipertér ideális hely volt a galaxis sorsának legvalószínűbb alakulásán való meditálásra. Ha egy városban meditált, akkor azt látta, milyen jövőt teremtenek a városlakók millióinak tettei. Egy bolygó körül keringve az azon élő kultúrák sorsát érzékelte. Ha azonban a hipertérben kezdett meditálni, nem számított, milyen kérdésre keresi a választ, legelőször mindig az érző lények milliárdjainak érzéseit és motivációit pillantotta meg, és azon keresztül a galaxis sorsának lehetséges alakulását.

Az érzések és az általuk létrehozott jövők megváltoztak. A galaxis szerkezete másnak tűnt Zuckuss elméjében.

Kevesebb lett benne a remény.

Zuckuss már évek óta érezte, hogyan fogy a remény de ebben a meditációban minden világról, minden rendszerből kétségbeesés és reménytelenség áradt felé. Az egyik bolygón amiatt, hogy nincs hová menekülni; a másikon a soha véget nem érő elzártság miatt; és sok-sok világon a birodalmi hóhérok kegyetlensége miatt.

A reménytelenséggel azonban együtt nőtt egy másik érzés is, amitől szaporábban vert a gand pulzusa.

Érezte a gazdagság mozgását.

A Birodalom megadóztatta, kisajátította, elkobozta és elrabolta számtalan világán élő számtalan polgára vagyonát, egy határtalan, csillogó áramlatot teremtve ezzel, ami megtöltötte a Birodalom kincsesládáit, és gazdaggá tette a hivatalnokait.

Ebből az áramlatból akart meríteni Zuckuss és 4-LOM is.

Már ha nem egy csapda felé száguldanak. Zuckussnak még mindig nem árult el semmit az intuíciója Darth Vader szándékairól. Gondosan őrizve a homályban maradtak előtte.

Zuckuss ismét vett egy lélegzetet, és bent tartotta a levegőt.

Az ezernyolcvannyolcadik lélegzetvétel, állapította meg 4-LOM.

Toryn Farr hagyta el utolsóként a Lázadók Echo Bázisának központját a Hoth bolygón. Kommunikációs parancsnokként ő felelt a csapatoknak kiadott parancsok továbbításáért. Leia hercegnő utolsó parancsa az volt, amitől mindig is rettegett:

− Adja le a kiürítési kódot, aztán menjen a transzporthoz!

Han végighúzta maga után Leiát a folyosón. A még ott lévők utánuk rohantak, annyi mozdítható felszerelést cipelve, amennyit csak bírtak. Toryn közben leadta a kiürítési kódot:

− Visszavonulni! Visszavonulni! − mondta. − Mindenki menjen a szállítóhajókhoz!

Kicibálta a konzolja kábeleit a csatlakozókból, és futva elindult egy jégfolyosón a szállítóhajó felé. Az Echo Bázis omladozni kezdett a feje fölött. Minden egyes felszíni robbanásnál jégszilánkok hullottak a nyakába – és a robbanások egyre sűrűbben követték egymást. A folyosó lámpái felvillantak, aztán kihunytak. Pillanatnyi sötétség után felizzott a homályos vészvilágítás. Épp elég volt a fényük ahhoz, hogy Toryn tovább rohanhasson. Elhaladt a főalagút egyik elágazása mellett, amit teljesen eltorlaszolt rá omlott többtonnányi jég.

− A hercegnő arra ment! − kiáltotta valaki elölről.

Toryn egy érintéssel bekapcsolta a fejhallgatóját. Még éppen hallotta, amint Han közli, hogy Leia és ő jól vannak.

− Han és a hercegnő élnek, a Falcon felé tartanak! – kiáltotta oda a többieknek.

Továbbrohantak, és odaértek a hangárba, amelyben az utolsó szállítóhajó állt: a Bright Hope: utolsó reményük a menekülésre ebben a fejvesztett visszavonulásban. Toryn rémülten megtorpant a látványra, ami odabent várt rájuk.

A Bright Hope körülötti repülőfedélzet tele volt sebesült katonákkal. Orvosi droidok járkáltak közöttük, próbálva megakadályozni, hogy a legsúlyosabb sérültek elvérezzenek.

És egyre újabb sebesülteket hoztak be.

Mind itt fogunk meghalni, gondolta Toryn, vagy ami még rosszabb: a Birodalom élve fog foglyul ejteni minket. Meg sem fordult a fejében, hogy bármelyik járni tudó Lázadó sorsára hagyná sebesült bajtársait, de esélyt sem látott arra, hogy az összes sérültet felvigyék a hajóra, mielőtt a rohamosztagosok a nyakukon lennének. A jelentések szerint már behatoltak a bázis területére.

A Toryn mellett álló férfi hátába egy sugárnyaláb vágódott. A férfi holtan zuhant a jégre, Toryn és a többiek pedig bevetették magukat a bejárat mellett felhalmozott ládák mögé.

Rohamosztagosok − mögöttük, a folyosón!

Toryn viszonozta a tüzet. Csak aztán vette észre, hogy hődetonátorokkal teli ládák mögött keresett fedezéket. Az első gondolata az volt, hogy azonnal valami biztonságosabb rejtekhely után kell néznie.

Mégsem futott el.

Feltépte az egyik láda fedelét, kivett három gránátot, és kidobta őket az alagútba. A gránátokból füstfelhők szálltak fel, és Toryn egypár másodpercig még látta, ahogy a rohamosztagosok ide-oda rugdossák a detonátorokat a jégpadlón, próbálva visszaterelni azokat a hangárba.

Azonban nem volt rá idejük. A hődetonátorok felrobbantak, és többtonnányi jeget omlasztva az alagútba elzárták azt.

A Lázadók értékes perceket nyertek a sebesültjeik megmentésére.

− Vigyétek a fedélzetre a katonákat! − kiáltotta Toryn, és rohant, hogy maga is segítsen biztonságba helyezni a sérülteket.

− Tudja Darth Vader? − kérdezte 4-LOM Zuckusst a következő 8,37 perc eltelte után.

− Igen − válaszolta a gand. Kinyújtotta a lábát, és kinyitotta a szemét.

4-LOM azonnal elkezdte átprogramozni a hajót egy újabb, az úti céljuktól elfelé vezető, kétségbeesett ugrásra. A hipertérben nem tudtak pályát változtatni, a második ugrást azonban olyan gyorsan fogják végrehajtani, hogy csak egy röpke pillanatra tűnnek majd fel a birodalmiak képernyőin. A droid számításai szerint elég gyorsan ahhoz, hogy megszökhessenek.

− Erre nem lesz szükség − fogta meg Zuckuss az alkarját.

4-LOM nem hagyta abba a program bevitelét. Zuckuss legutolsó négy szavának nem volt semmi értelme − a nem mechanikus értelmes lények „logikája” gyakran érthetetlennek tűnt a számára: természetesen menekülniük kell.

− Darth Vader tudja, mit tett Zuckuss és 4-LOM, de nem érdekli a dolog − folytatta Zuckuss, szokása szerint harmadik személyben beszélve magáról. – Sokkal inkább számítanak neki… és a Birodalomnak… a célpontjai, mint akár száz Nardix kormányzó; a Birodalomnak most szüksége van a segítségünkre. Ezzel ők is tisztában vannak. Zuckuss és 4-LOM nyugodtan elfogadhatja ezt a megbízatást, a Birodalom pénzét, legalábbis egyelőre. Ha azonban nem járnak sikerrel…

Zuckuss nem fejezte be a mondatot − a nem mechanikus értelmes lények elég idegesítő szokása szerint. Ez a szokás nagyon megnehezítette a pontos kommunikációt. 4-LOM villámgyorsan kiszámította a mondat hetvenhat különböző befejezését. Annak a valószínűsége, hogy Zuckuss az adott befejezést akarta alkalmazni, minden esetben magasabb volt, mint 92,78363 százalék. És mindegyik a Birodalom haragjáról és az ő halálukról szólt.

Ennyire zsugorodtak hát a lehetséges jövőink, gondolta Zuckuss: ez az egy esélyünk van arra, hogy megváltsuk magunkat. Ha sikerrel járnak, a Birodalom elfelejti Nardix kormányzó ügyét. Ha kudarcot vallanak, a Birodalmat semmi sem állíthatja meg bosszúja beteljesítésében. Minden erejükre és ügyességükre szükségük lenne, hogy elrejtőzzenek egy időre, új személyazonosságot szerezzenek és életben maradjanak.

Zuckuss elmosolyodott. Ilyen fenyegetéssel a fejünk fölött érdemes élni.

A hangárban maradt utolsó néhány katona között Toryn rábukkant húgára, Samocra. Samoc a Lázadók egyik legjobb hósiklópilótája volt. Az, hogy lelőtték, egyértelműen jelezte, milyen szörnyű odakint a helyzet. A lány vörös hajának nagy része leégett, s az arcát és a kezét is égési sérülések borították. Azonkívül, hogy ide hozták, senki sem segített rajta, senki sem látta el.

Samoc eszméletén volt. Pislogva nézett fel Torynra lepörkölődött szempillái alól, és megpróbálta nővére felé nyújtani a kezét.

− Lelőtt egy birodalmi lépegető… − suttogta.

Egy lézersugár vágódott a mennyezetbe, jégtörmelékkel borítva be őket: a rohamosztagosok kívülről, a jégmezők felől hatoltak be a hangárba.

Toryn felnyalábolta húgát, és odarohant vele a szállítóhajóhoz.

− Biztos fáj, hogy így rángatlak! − szabadkozott. – De nincs más megoldás.

Körülöttük lövések visszhangoztak. Az utolsók között szálltak fel a fedélzetre. A hangárban egyetlen sebesült Lázadó sem maradt, csak a létfontosságú felszerelések ládái hevertek szanaszét, amiket azért dobáltak ki, hogy helyet szorítsanak a túlélőknek.

A hajó ajtaja a rohamosztagosok lövéseit kísérő robbanások dacára bezáródott. A kíséretül melléjük rendelt hat X-szárnyú vadászgép felszállt, majd maga a szállítóhajó is kivágódott a hangárból, és elsüvített a légkörön keresztül az űr sötét hidege felé.

Túl sokáig vártunk a felszállással, gondolta Toryn. A sebesültek iránti együttérzésünk miatt mindannyian itt pusztulunk.

Talált egy szabad ülést az ajtó mellett, és beleszíjazta Samocot. Letérdelt a húga mellé, átölelte, és testét megfeszítve várni kezdett. Biztos, hogy eltalálják őket, mielőtt fénysebességre kapcsolhatnának.

Tudta, hogy birodalmi csillagrombolók töltik meg a Hoth feletti űrt, arra várva, hogy lecsapjanak a Lázadók hajóira.

4-LOM és Zuckuss a Hoth-rendszerben lépett ki a hipertérből, és egy csata kellős közepén találta magát. Elhúzott mellettük egy Lázadó-szállítóhajó − a számítógépük szerint a Bright Hope –, és az egyik X-szárnyú kísérője rájuk is lőtt. A robbanás megrázta a fejvadászok hajóját.

− Felhúzom a pajzsokat − jelentette be 4-LOM.

Senki sem figyelmeztette őket, hogy harcokra számíthatnak a találkozási pontnál. De hát azt sem mondta senki, hogy egyszerű lesz elfogadni egy birodalmi megbízatást.

A képernyőiken vadul kavarogtak a Lázadó- és birodalmi hajók, szétszóródva az egész naprendszerben. A Lázadó-hajók azonban egymás után villantak fel és tűntek el a hiperűrben − láthatólag teljes visszavonulást rendeltek el.

− Zuckuss tizenhat kilőtt Lázadó-szállítóhajót számolt meg − közölte a gand.

Nem kellett hozzátennie: a közelben. Az ablakaikon kinézve is láthatták őket − összetört burkolatok, záporozó szikrák, villogó fények az épen maradt ablakok mögött. A fejvadászok gyorsan felmérték a roncsok pályáit, hogy még időben kikerülhessék őket.

− Adjunk a birodalmi barátainknak egy tizenhetediket! − javasolta Zuckuss.

Ez az ajándék talán feledteti valamennyire a Nardix-ügyet.

− Kiszámítom a támadópályát − mondta 4-LOM.

Sebesen a Bright Hope nyomába eredtek. A képernyőiken egyetlen más szállítóhajót sem láttak a Hothról távozni, csak néhány elszórt X-szárnyút: az olyan célpontot, amely túl kicsi ahhoz, hogy lenyűgözze a birodalmiakat, nem érdemes üldözőbe venni. Láthatólag a Bright Hope volt a legnagyobb menekülő hajó. És túl későn kezdett el menekülni.

A fejvadászok gyorsan közeledtek a szállítóhajóhoz. Kisebb volt, mint a többi szétlőtt társa, de még így is testes és lassú − legalábbis lassabb, mint az ő karcsú hajójuk. Valószínűleg a Lázadók legutoljára maradt vezérei lehetnek rajta, gondolta Zuckuss. Szép ajándék a Birodalomnak.

− Hamarosan lőtávolba érünk − közölte 4-LOM, és aktiválta a fegyverrendszereket. Mind a ketten felkészültek a tüzelésre. A szállítóhajó felé egy birodalmi szuper-csillagromboló is közeledett − a legnagyobb űrjármű, amelyet Zuckuss valaha is látott. A Lázadók bizonyára kétségbeesetten próbáltak kitérő pályára állni, hogy aztán fénysebességre gyorsuljanak. Lázas versenyfutás kezdődött, hogy melyik csapat éri el hamarabb a célját: a birodalmiak, a Lázadók vagy a fejvadászok.

Egy másodperccel azelőtt, hogy a műszereik a lőtávolság elérését jelezve felsípoltak volna, Zuckuss ösztöneire hallgatva tüzet nyitott. A lövése eltalálta a szállítóhajót, és felrobbantotta az elülső hidat. A jármű most már nem léphetett be a hipertérbe, akármilyen közel is járhatott az ugrási ponthoz. A csillagromboló a másik oldalát vette tűz alá, és elpusztított három fedélzetet.

A szállítóhajót kísérő hat X-szárnyú egymás után felvillanva eltűnt a hiperűrben. A pilótáik belátták, hogy itt már semmit sem tehetnek. A hajó, amit őriztek, elpusztult. Még Csak a túlélők megmentésével sem próbálkozhattak, ha akadtak egyáltalán.

− Birodalmi hívás érkezett − jelentette be 4-LOM.

Egy pillanatnyi sztatikus zörej után a fejvadászok meghallották a csillagromboló egyik tisztjének rideg, precíz hangját:

− …mítottunk az érkezésükre, és időben meg is érkeztek. A Lázadó-hajó elpusztításában való részvételüket jelentjük a parancsnokságnak. Folytassák az útjukat a találkozási pont felé!

A képernyőn koordináták jelentek meg.

− A rendszer aszteroidaövezetébe? − kérdezte Zuckuss.

− Közvetlenül mellette − tanulmányozta 4-LOM a számsorokat.

Hát igen, senki sem mondta, hogy könnyű lesz elfogadni ezt a megbízatást.

A hajót 4-LOM vezette el a találkozási pontig. Zuckuss sietve telepumpálta magát gyógyszerekkel, amelyek elviselhető szinten tartják majd a fájdalmait a birodalmiak és a többi fejvadász előtt. Semmiképpen sem mutatkozhatott gyengének.

4-LOM engedélyezett magának néhány másodpercet arra, hogy megpróbáljon rájönni, honnan tudta Zuckuss, mikor lőjön − még mielőtt a műszereik jelezték volna, hogy lőtávolon belül értek. A műszerek tökéletesen működtek. A droid saját kezűleg ellenőrizte őket indulás előtt, de azért most ismét rájuk szánt egypár percet.

− Intuíció − motyogta Zuckuss fájdalmasan, miközben elbotorkált a gyógyszereiért.

Az intuíció rejtélye lenyűgözte 4-LOM-ot. A többi fejvadász egyszerűen csak „hátborzongatónak” nevezte Zuckusst amiatt, hogy a megérzései olyan sokszor helyesnek bizonyulnak.

4-LOM el akarta sajátítani ezt a képességet. Ez volt az egyik oka annak, hogy Zuckuss-szal dolgozott: hogy megfigyelje, hogy tanuljon tőle. 4-LOM biztosra vette, hogy programja mindent elsajátíthat, amire egy szerves lény képes, ha megkapja a szükséges információkat.

Talán nem tanult meg lopni? Nem tanulta meg úgy értékelni a gazdagságot és annak hatalmát, mint minden nem mechanikus lény? Biztos, hogy a meditációt is el tudja majd sajátítani, hogy kifejlessze magában az intuíciót, és úgy működhessen, mint Zuckuss. Akkor pedig valóban legyőzhetetlen lesz.

4-LOM-ot mindig is ezt hajtotta, mióta csak felülbírálta az eredeti programját, hogy előbb tolvajjá, majd fejvadásszá váljon − folyamatosan korszerűsítette a programját, új képességeket sajátított el, keresve annak a határát, hogy meddig fejlődhet egy droid.

Pedig elég ártatlanul kezdődött a dolog: a Kuari Princess utasszállítón dolgozott inasként és az ember-kiborg kapcsolatok specialistájaként. Egyszer aztán elkezdett aggódni az emberek által a fedélzetre hozott értékek biztonságán. A tulajdonosaik annyira gondatlanul bántak velük. Még a legügyetlenebb tolvajoknak is számtalan esélyük adódott nap mint nap, hogy ellopják az összes pénzüket és ékszereiket. 4-LOM arra a következtetésre jutott, hogy kötelessége tanulmányozni a tolvajok módszereit, hogy megjósolhassa, mikor és hogyan készülnek valamire.

A következő útjukon Dom Pricina is az utasok között volt.

A nő pontosan azon emberek közé tartozott, akiktől 4-LOM a leginkább rettegett: gondatlan, felmérhetetlenül gazdag, olyan értékek birtokosa, amelyekért nem dolgozott meg, hanem amelyeket örökölt. Az útra magával hozott egy különlegesen értékes drágakövet is: az Ankarres zafírt, mely a legendák szerint gyógyító erővel rendelkezett. Az emberek és egyéb fajok hatalmas távolságokat tettek meg, hogy a zafírt a homlokukhoz érintve kigyógyuljanak betegségeikből. Dom Pricina pedig alaposan megvágta őket egy-egy érintésért.

Azon a bizonyos estén, a harmadik és negyedik desszertje között a nő hangosan panaszkodott, hogy az ötszáz ritka koréliai jiangból készült karkötője túl nehéz: nem élvezet a szájához emelni a villáját, hanem kész kínszenvedés. Levette a karperecet, és letette a borospohara mellé.

És ott is hagyta, mikor az étkezést befejezve felállt az asztaltól.

4-LOM azonnal utána vitte az ékszert. Dom Pricina hálásan megköszönte, sőt meg is ölelte a droidot. Másnap reggel két gyémánt lábujjgyűrűt felejtett a gőzfürdő melletti márványpolcon.

− Ó, 4-LOM! − turbékolta, mikor visszakapta őket. − Hogyan is köszönhetném meg neked? Levinnéd őket az ékszerészhez, hogy tágítson rajtuk egy… nem is, két teljes méretet? Egyre nehezebben jönnek fel a lábujjaimra. Nem kellene édességet ennem reggelire… ez az! Akkor normális méretűek maradnának a lábujjaim. – Mikor 4-LOM visszatért az ékszerésztől, a nő ajtaja előtt, a folyosón megtalálta smaragdokkal és gránátkövekkel díszített nyakláncát.

Reménytelen, gondolta 4-LOM. Nem lenne szabad megengedni, hogy olyan dolgokat birtokoljon, amelyekre nem tud vigyázni. A droid egyre jobban aggódott az Ankarres zafír miatt: a nő legértékesebb drágaköve, ez pedig sokak számára hatalmas vagyonnak számított. Kiszámította a kő ellopásának legvalószínűbb helyét és idejét − mintha szükségszerűen ezen az úton kellett volna bekövetkeznie –, majd egy óvatlan pillanatban, nem sokkal a lopás előtt kicserélte a zafírt egy olcsó, szintetikus darabra, amiben egy jeladót is elhelyezett. Két koréliai suhanc aztán valóban el is lopta a „zafírt” − pontosan úgy ahogyan a droid várta. A szintetikus zafír azonban megszólaltatott egy riasztót, s a koréliaiakat hamarosan elfogták.

A lopást csak ezután fedezték fel. Dom Pricina észre sem vette az Ankarres zafír eltűnését, csak amikor maga a hajó kapitánya visszaadta neki − már a hamisat. 4-LOM a közelben állt, az oldalán egy erszényben az igazival. Dom Pricina azonnal kiszúrta, hogy amit kapott, az hamis. A szobájába rohanva rájött, hogy az igazi eltűnt. Zokogott, és jutalmat ajánlott fel annak, aki megtalálja az igazit.

4-LOM úgy gondolta, azonnal vissza kell adnia. Végül is megakadályozta a bűntényt, s ezzel sikeresen végrehajtott egy teljes, saját maga által létrehozott programszekvenciát.

Azonban hirtelen más programok áramlottak az agyába: Dom Pricina gondatlan, hanyag. Mint ahogy a legtöbb ember. Nem értékelik, nem őrzik megfelelően a birtokukban lévő csodálatos dolgokat. Ebből következőleg egy darabig még neki kell vigyáznia a zafírra. Ezután akárhányszor csak magára maradt, a drágakövet csodálgatta. A csiszolása teljesen magával ragadta. A kő még a leghalványabb megvilágítás mellett is szinte szikrákat szórt. Egyszer a homlokához is érintette, de semmi különöset nem érzett: egy gyönyörű kő volt egy fémlemez előtt, de semmi több. Lehet, hogy az embereket meggyógyítja, gondolta, de ő, a droid semmit sem várhat tőle.

Ennek ellenére nem adta vissza a drágakövet. Sohasem találták meg. Senki sem gyanította, hogy ő a tolvaj. Az azután következő hónapok során 4-LOM lopni kezdett az utasoktól, azzal áltatva magát, hogy csak megőrzésre veszi el az értékes tárgyakat. Egy idő után azonban izgalmas lett számára a lopás.

A tolvajlás mindent egybevetve nagyon is emberi tevékenység, de ő hirtelen ráérzett az ízére. Persze elegáns, bonyolult programokat kellett létrehoznia, hogy megkerülje etikai gátjait. 4-LOM fokról fokra átprogramozta magát, hogy izgalmasnak találja a bűnözést, hogy értékelje a dolgok birtoklását, hogy megvesse a hanyag nem mechanikus lényeket. Hamarosan ráunt a Kuari Princess könnyen kiszámíthatóvá vált körülményeivel, és a Darlyn Bodán megszökött a hajóról. A bolygó párás, bűnözőkkel teli sikátoraiban aztán eladta a lopott drágakövek nagy részét, a többit pedig letétbe helyezte. Az életét ezentúl teljes mértékben a bűnözésnek és az azzal járó izgalomnak szentelte.

Annyira sikeres volt, hogy hamarosan elkerülhetetlenné vált a Jabbával, a huttal való szövetségre lépés. Amikor megérkezett az ajánlat, 4-LOM habozás nélkül elfogadta. Jabba halálos fegyverekkel és az azokat vezérlő programokkal szereltette fel, a droid pedig cserébe fejvadászként kezdett dolgozni neki. A következő logikus lépést a Zuckuss-szal való társulást jelentette. Az ő gondos tanulmányozása révén akarta elsajátítani az intuíció képességét.

Gondosan elraktározott minden vizuális és hangadatot a Zuckuss lövése előtti és utáni pillanatokról − az intuíció pillanatairól. Később majd tanulmányozza őket, mint ahogy a többéves megfigyelés során szerzett minden adattal tette.

Több és több nyers adat kellett még a megértéshez. Hitt benne, hogy előbb-utóbb elérkezik a megvilágosodás pillanata. Egy nap majd rájön az intuíció titkára, és képes lesz a használatára.

De azután vajon milyen új képességet fog keresni? – töprengett.

Darth Vader sötét hajója, az Executor látótávolságba ért, és 4-LOM elkezdte a leszállást. Miközben dolgozott, mesterséges elméjének alprocesszorjai tovább elemezték legutolsó kérdését. És egyszer csak tudta, hogy milyen képességet fog keresni, miután elsajátította az intuíciót.

Végül is ez volt az egyetlen logikus válasz.

Meg fogja tanulni az Erő használatát. A sötét oldal hatalmas szövetséges lesz a munkájában.

Zuckuss, amint távol került 4-LOM-tól és egyedül maradt a fájdalmával, megállt és rátámaszkodott egy korlátra. A tüdeje egyre kínzóbban fájt, s ő egyre nehezebben uralkodott a fájdalmon. Az oxigén okozta égéseket nem lehetett meggyógyítani.

Azt tudta, hogy lepleznie kell gyengeségét a többi fejvadász, de különösen Darth Vader elől. Most azonban, ott állva, nem mozdulva a rátörő fájdalomroham miatt… sérülései legszörnyűbb következményeit 4-LOM elől rejtette el.

Zuckusst meglepte, hogy a droid a sebesülése után is vele maradt. 4-LOM egyszer a maga logikus, érzelemmentes hangján elmondta neki, hogy becslése szerint a többi fejvadász másfél perc alatt kész tervekkel állna elő arra, hogyan szerezze meg az ügyfeleit, a hajóját, a felszerelését és vagyona maradékát, ha tudomást szereznének problémájáról.

A gand sohasem kérdezett rá, de biztos volt benne, hogy maga a droid is kiszámolta egyre csökkenő esélyeiket a Vadászatokban − a Vadászatokban, melyekben egyre több és több munka hárult 4-LOM-ra. Tartott tőle, hogy ha most sem járnak sikerrel, ha nem szerzik meg az új tüdő árát, akkor a sérülései hamarosan annyira tehetetlenné teszik, hogy 4-LOM semmi hasznát nem fogja látni az együttműködésüknek. A droid egy nap el fog menni. Azon a napon, fogadta meg Zuckuss, megkéri, számolja ki, mennyi esélye van egyedül az életben maradásra. Tudni akarta, hogy felkészülhessen az elkerülhetetlenre. Talán csak napjai lesznek már hátra, de valahogy vigaszt jelentett volna a gondolat, hogy végül mégsem az erejét lassan elszívó sebesülések ölik meg.

Zuckuss valahogy elbotladozott az ágyához, a gyógyszereihez. Beadott magának egy adag fájdalomcsillapítót, és leült az ágyra. Érezte, ahogy a szer hatni kezd, elzsibbasztva mellkasát és tüdejét. Rögtön könnyebben tudta belélegezni a hajóját megtöltő, édes ammóniát. Mennyire hiányoztak neki szülőbolygója ammóniafelhői! A családja háromszáz szabványéve dolgozott ott Kopóként: meditációval határozták meg a célpont hollétét, majd űzőbe vették a Gand kavargó ködfoltjai között.

A Birodalom azonban elfoglalta a bolygót, és behozta kitűnő nyomkereső berendezéseit. Úgy tűnt, a Kopók megbecsült foglalkozása kihal. Már nem volt szükség rájuk. A Birodalom segítség és intuíció nélkül követte nyomon a célpontokat.

A szakma azonban mégis fent maradt. Zuckuss és még néhányan kivitték magukkal a galaxisba − melynek vadságában, összetettségében semmilyen műszer nem boldogult, csak az intuíció. Csak az intuíció tudta felmérni az idegen fajok szándékait, csak az engedett bepillantást a jövő szerteágazó ösvényeibe, csak az mutatta meg a célt, ami felé minden és mindenki rohant.

Zuckuss időnként azon is meditált, hogy végül ki fogja megölni.

Tudta, hogy kiről van szó, nem miről. A saját halandóságát körülvevő köd általában kifürkészhetetlen maradt, bár a meditációi néha fellebbentették egy pillanatra − de egyszer sem látott balesetet, meghibásodást, sőt még a tüdeje sérülését sem. Valaki más, egy másik értelmes lény lesz a halála.

4-LOM-ot kizárta. Hűséges társa eddig sem akarta megölni, és akkor sem fogja, ha elválnak útjaik. Azt azonban kétszer is érzékelte, hogy Jabba, a hutt nem tűrné el a gyengeségét, ha felfedezné, és megpróbálná felzabáltatni a rankorjával. Ezt a jövőt inkább elkerülte volna. Érezte, hogy nem szülőbolygóján éri majd utol a végzet, akármennyire is hiányzott neki a Gand, és akármennyire is ott szeretett volna meghalni. Valahol máshol kell elpusztulnia. Egy pillanatra eltöprengett, vajon Darth Vader fogja-e megölni, de tudta, hogy tőle nem kell tartani − legalábbis egyelőre.

Mikor már eléggé csillapodtak a fájdalmai, Zuckuss felállt és serkentőszereket adott be magának, majd más gyógyszereket, hogy élénken tartsa az elméjét, és ellensúlyozza a fájdalomcsillapító tompító hatásait. Hallotta a leszállás első fémes zörejeit, aztán a hajó megrázkódott körülötte.

Sietve felhúzta magára az öltözéket, ami megvédte az oxigéntől, és kétszer ellenőrzött rajta minden nyílást. Nem engedhetett meg magának újabb égéseket. Magára terített egy ócska köpenyt, aztán késeket rejtett a csizmájába meg ammóniabombákat − az oxigént lélegzők számára halálos fegyvereket − a ruhaujjába. Az oldalára egy teljesen feltöltött sugárvetőt csatolt, tok nélkül. Mikor végzett, elindult a hajó ajtaja felé. Hallotta, hogy 4-LOM is közeleg.

Zuckuss most már sokkal könnyedebben lépkedett. Fájdalom nélkül lélegzett. Hamarosan ugyanaz az erő és önbizalom áradt belőle, mint régen, s egy pillanatra majdnem elfeledkezett a gyengeségről, amit olyan kétségbeesetten próbált elrejteni.

Miközben az ajtó és a Darth Vaderrel való találkozás felé igyekezett, rájött, hogy még egyvalaki elől próbálja eltitkolni sérüléseit és azok következményeit.

Rájött, hogy amikor csak tudja, saját maga elől is elrejti azokat.

Amikor Toryn Farr magához tért, a hajón hideg volt. Nagyon hideg.

De volt levegő. Tudtak lélegezni.

Egyelőre.

Néhányan még életben maradhatnak egy darabig.

Toryn feltápászkodott a padlóról, és körülnézett. Felette a mennyezeten halvány vészlámpák világítottak, három méterrel arrébb azonban már azok sem működtek. Azon a ponton túl minden sötétségbe borult, csak a falakon lévő kapcsolótáblák ragyogtak és villogtak. Az ablakon túl csillagok forogtak körülöttük. Akármi maradt is a Bright Hope-ból, az most irányíthatatlanul pörög, és ki tudja, merre tart.

És nem lesz mentőcsapat.

Senki sem jöhet vissza értük.

Mikor a Birodalom észreveszi, hogy túlélők vannak a hajón, és eljön értük, akkor kivallatják, megkínozzák és végül kivégzik őket. Minden hajót meg fog vizsgálni, hogy foglyokat ejtsen, behatoljon az épen maradt rendszerekbe a titkos információkért, de leginkább azért, hogy begyűjtse az épen maradt droidokat az adatbázisaikkal együtt. A Lázadóknak arra sem volt elég idejük, hogy a saját bőrüket mentsék, arra pedig végképp nem, hogy töröljék a számítógépek és droidok adatbankjait.

Samoc felnyögött. Még élt. A feje fölül kiszakadt egy szekrény a falból, és barna banthagyapjú takarókkal és fehér párnákkal borította be a folyosót. Toryn fogott egy takarót, és bebugyolálta Samocot. A húga sebeit még mindig nem látták el. Reszketett. Sokk, döbbent rá Toryn. Sokkot kapott.

− Tarts ki, Samoc! − próbálta biztatni.

− Újra és újra ugyanaz − suttogta Samoc.

− Hogy érted ezt? − kérdezte Toryn. Közelebb hajolt, hogy hallja a választ.

− Még mindig élünk. A birodalmiaknak nehezen megy az elpusztításunk.

Lelőtték a hósiklóját, de túlélte. Majdnem lelőtték őket a hangárban… aztán szétlőtték a hajójukat, de még mindig éltek.

− Csak azt tudnám, végül hogy fogják csinálni – mondta Samoc.

Toryn felállt. Nem akart erre gondolni. A háborúban sok katona meghal. Ezt minden Lázadó tudta, amikor csatlakozott. Mégis, mindenki arra számít, hogy majd valaki más hal meg: nem a barátai, nem a testvére… nem ő maga. Toryn és Samoc még egyetlen ütközetben sem jártak ilyen közel a halálhoz.

Toryn szorosabbra fogta a húga körül a takarót.

− Megyek, keresek valamit a sebeidre. És megnézem, hogyan menekülhetnénk meg. Ki tudja?

Samoc megpróbált mosolyogni.

Körülöttük sebesültek nyögdécseltek. Rettenetes zsúfoltság volt a hajón. Valószínűleg másfelé is akadnak túlélők, gondolta Toryn. Takarókat terített még két bajtársára, aztán sietve elindult a sötétben villogó berendezések felé. Az egyik egy régi típusú kódfejtő droid volt, amit a ki- és berakodott szállítmány nyilvántartására alakítottak át. Viszont közvetlen kapcsolatban kellett állnia a központi számítógéppel − már ha az működött még −, Toryn pedig onnan megszerezhette azokat az információkat, amelyekre szüksége volt.

− Droid − szólította meg –, lépj kapcsolatba a központi számítógéppel, és határozd meg, fenyeget-e újabb támadás minket!

− A hozzáférés korlátozott. Készüljön fel a retinavizsgálatra! − válaszolta a droid.

Toryn belenézett a droid arcából kicsapó éles fénybe. Remélte, hogy központi számítógép memóriája eléggé ép maradt ahhoz, hogy felismerje őt, biztosítsa neki a megfelelő jogosultságokat, és megtegye, amire utasítja.

− A hozzáférés a nyolcadik szintű rendszerekig biztosítva, Toryn Farr parancsnok − állapította meg a droid. − A kérdésére azonban nem tudok válaszolni. A közelben lévő hajók adatai, már ha vannak ilyenek, nem érhetők el.

Tehát vagy megsemmisültek, vagy elromlottak az érzékelőik.

− Mennyire súlyosak a hajó sérülései? − kérdezte Toryn.

− Az egyes és kettes rakodófedélzetek teljesen épek. Az egyes utasfedélzet 17,4 százalékban ép.

− Hány túlélő van a hajón?

− Az adat nem elérhető.

− Mennyi ideig elég a levegő az épen maradt fedélzeteken?

− Az adat nem elérhető.

− A pályánk metszi-e a… bárminek a pályáját: más hajókét, a Hothét, a rendszer napjáét?

− Az adat nem elérhető.

S még mennyi minden más, amire szükségük lenne − információ, szerszámok, levegő − lesz elérhetetlen! Toryn próbált egy olyan kérdést találni, amire a számítógép talán képes válaszolni.

− Az épen maradt fedélzeteken vannak működőképes mentőkabinok?

− Az egyes utasfedélzeten három mentőkabin hozzáférhető, azonban nem lehet őket kilőni.

Végre valami használható információ.

− Miért nem?

− Az adat nem elérhető.

Ezek szerint fel kell mennie, hogy megnézze.

− Próbálj meg választ találni az előző kérdéseimre! − utasította a droidot. − Megvizsgálom a mentőkabinokat, aztán hamarosan visszatérünk rájuk.

Magához kellett ragadnia a kezdeményezést, és el kellett kezdenie a rendelkezésére álló erőforrások rendszerezését. A Lázadók általában ezt az eljárást követték az ehhez hasonló helyzetekben: bárki átvehette a parancsnokságot, míg nem talált egy magasabb rangú tisztet.

Úgyhogy Toryn átvette a parancsnokságot.

Legalábbis egyelőre, gondolta. Csak egyelőre. Biztosan életben maradtak nála magasabb rangúak is, hogy segítsenek megmenteni a túlélőket.

Elindult a sötét folyosón. A fémfalak hidegek voltak a keze alatt. A hajó gyorsan hűlt. A megfagyás valószínűleg a legkönnyebb halálnem, mondta magában.

Így fognak meghalni, akár a hajón maradnak, akár sikerül kilőnie a mentőkabinokat − hiszen a Hothon kívül hová is mehetnének? És hogy maradhatnának életben a jégbolygón − már ha egyáltalán elérnének odáig, s nem a birodalmiak lőnék le őket útközben?

Találd meg a mentőkabinokat, mondta magában, derítsd ki, hogy ki lehet-e lőni őket − azután is ráérsz azon töprengeni, hogy maradhattok életben a Hothon.

A sötét folyosó tele volt sebesült és halott Lázadókkal. Toryn újra és újra megbotlott a padlón heverő testekben.

− Próbálok kitalálni valamit − mondta a sötétben nyögdécselő embereknek.

A távolban négy kicsi, sárgán izzó fénykört pillantott meg. Egy másik konzol, gondolta, a fények azonban egyre közelebb kerültek hozzá − aztán meghallotta a fémlábak csattogását a fémpadlón.

Droidok. Droidok szemeit látta.

A fények felerősödtek, és Toryn most már ki tudta venni a két alakot − az egyik homlokáról egy lámpa világított, a másik pedig egy fénycsövet fogott a kezében. Mind a kettő elsősegélycsomagokat cipelt magával.

− Tu-Vanbi sebészdroid vagyok − mutatkozott be a magasabbik, amelyiknek lámpa volt a homlokán. − Ez pedig az asszisztensem, Effor-Szeven. A sebesülteket látjuk el.

− Nagyon sokan vannak − mondta Toryn. − Nem tudjátok, pontosan hányan?

− Eddig negyvenhét nem mechanikus túlélőre bukkantunk − válaszolta Tu-Vanbi. − Úgy tűnik, a droidok közül csak mi maradtunk épen.

Toryn elmondta nekik, mire készül, elvette a fénycsövet Effor-Szeventől, és folytatta útját a folyosón. Pár lépés után azonban megtorpant, és visszafordult.

− Tu-Vanbi! − kiáltotta. − Az egyik legjobb pilótánk, Samoc Farr, a folyosó végén ül egy ülésbe szíjazva. Szörnyen megégett. A sebeit még nem látták el, és sokkot kapott. Nézzétek meg, tudtok-e tenni valamit érte.

− Effor-Szevennek kitűnő programja van az égési sérülések ellátására − válaszolta Tu-Vanbi. − Azonnal odaküldöm a pilótához.

Toryn feszülten figyelte, ahogy Effor-Szeven útnak indult. Tudta, hogy a droid el fog menni az összes Lázadó mellett, akiknek szintén segítségre lett volna szükségük. De nem vonta vissza a parancsot. Azt akarta, hogy Samoc életben maradjon, ha életben marad egyáltalán valaki. Az anyjuk megígértette vele, hogy vigyázni fog a húgára − a legkisebb gyerekre a családban, a legszebbre, a legboldogabbra, a legígéretesebbre. Remélte, hogy senkinek sem okoz bajt azzal, hogy egyenesen hozzá küldi a droidot.

Visszafordult a sötétség felé. A droidok negyvenhét túlélőt számoltak össze. Ő maga csak ezen a fedélzeten legalább húszat vagy harmincat látott. A mentőkabinokban, ha ki lehet lőni őket egyáltalán, hat-hat ember fér el.

Tizennyolcan juthatnak ki a sokszor több közül. Toryn egy pillanatra megdermedt, nem tudta elképzelni, hogyan fogják eldönteni, ki menjen és ki maradjon. De aztán kényszerítette magát, hogy tovább menjen.

Előbb találd meg a kabinokat, mondta magában. Derítsd ki, ki lehet-e lőni őket. Aztán találj ki valamit az itt maradóknak, ha tudsz.

Darth Vader 4-LOM-on és Zuckusson kívül még négy fejvadászt bérelt fel − s emiatt mindegyik dühöngött magában. Egyikükkel sem közölték előre, hogy másokat is felfogadnak. 4-LOM nem tudott rájönni, miért akarhatott Darth Vader hat fejvadászt megbízni. Ott volt Dengar, a dühös koréliai, sérült fejével és nem különösebben lenyűgöző áldozatlistájával; IG–88, egy orgyilkos droid, bár 4-LOM úgy értette, hogy Darth Vader élve akarta a célszemélyeket; Bossk, a hírhedt vukigyilkos; és mind közül a legveszedelmesebb, Boba Fett. Páratlan csapat gyűlt össze az Executor fedélzetén.

4-LOM végül arra a következtetésre jutott, hogy Darth Vader valami különleges − és elképesztően agyafúrt − célpont nyomába akarja küldeni őket. Átfutotta a Birodalom által körözött személyek listáját, de senkit sem talált, aki után ekkora Vadászatot kellene indítani.

A fejvadászok egy üres helyiségben várakoztak, szótlanul méregetve egymást. A törvényeik megtiltották, hogy megöljék egymást, 4-LOM számításai szerint azonban 63,276 százalék esély volt arra, hogy a hat fejvadász közül legalább három a csapat többi tagjának meggyilkolásán töri a fejét, hogy ezzel is növelje a saját sikere esélyeit.

Zuckussnak tehát semmiképpen sem szabad gyengének mutatkoznia. 4-LOM szemügyre vette a társát. A gand egyenesen, ugrásra készen, könnyedén lélegezve állt. Senki sem veheti észre a sérüléseit, állapította meg 4-LOM.

Vader egyszerre hívatta maga elé őket. A fejvadászok sebes léptekkel haladtak a folyosókon, majdnem lehagyva vezetőjüket is. A legkülönfélébb rangú birodalmiak félreálltak az útjukból − és utánuk bámultak. 4-LOM agyának processzorai elemezték a maguk mögött hagyott emberek arcát és hangját, és összehasonlították az eredményeket a körözési listával, illetve a Céhnél bejelentett célpontokkal. 4-LOM mindig ezt tette, mikor sok ember közé került. Persze nem sok esélye volt, hogy így értékes prédára bukkanjon, ráadásul amíg elvégezte az összehasonlítást, az illető el is tűnhetett − azonban nemegyszer sikerrel járt már az utcákon, és nem várt, de jól jövő krediteket zsebelt be az áldozatért, miközben valaki másra vadászott. Talán nem lenne érdekes itt, a zászlóshajón kiszúrni és Darth Vader elé hurcolni a Lázadók egyik kémjét?

4-LOM azonban egyeden Lázadót sem tudott beazonosítani a folyosókon. Az összes ember, akit látott, igazi birodalmi volt. Hallotta a legtöbb, hátuk mögött elsuttogott megjegyzésüket:

− Ezek a fejvadászok fegyverrel mászkálnak a fedélzeten!… Ezeket meg ki hívta ide?… Lehet, hogy a Köztársaság megpróbálta kordában tartani őket, a Birodalomnak azonban még az írmagjukat is ki kellene irtania!

4-LOM-ot szórakoztatta, mekkora felbolydulást okozott hat fejvadász puszta megjelenése a hivatásos katonák között − akik elméletileg a Birodalom legjobbjai, legbátrabbjai lettek volna. Számításai szerint a tőlük való félelem a folyosón látott személyek tetteinek 98,762 százalékát határozta meg.

A félelem értékes érzés volt, ha a fejvadász célpontjában sikerült elültetni: elhomályosította a logikát, s a legtöbb nem mechanikus lényt menekülésre késztette − előre látható, ha általában végzetes döntés is. A nem mechanikus lényekben működő ösztönalapú programozás − a vágy, hogy meneküljenek, vagy harcoljanak, ha veszélybe kerülnek − meggyengítette őket, szinte lehetetlenné téve, hogy nyugodt, higgadt logikával reagáljanak.

A szövetségesek körében azonban egyáltalán nem hasznos a félelem. Arra utalt, hogy olyan gyengéik vannak, amiket bárki kihasználhat, aki nem fél.

4-LOM megkérdőjelezte az azokkal kötött szövetséget, akik félnek, mint ahogy most a birodalmiakkal kötött szövetségét is. Nem voltak túl lenyűgöző szövetségesek.

Azonban − természetesen − náluk voltak a kreditek.

A Vaderhez vezető út során Zuckuss egyszer megbotlott. Csak 4-LOM reflexeinek köszönhette, hogy nem esett el.

− Ti talpnyaló, hígagyú birodalmiak! Még a padlólemezeket sem tudjátok leszegecselni? − förmedt rá 4-LOM a fal mellé húzódó katonákra.

Egyetlen másik fejvadász sem torpant meg. Láthatólag egyik sem vette észre Zuckuss botlását. A titkuk titok maradt, vonta le a következtetést 4-LOM. A séta hamarosan véget ért. Megérkeztek a hídra, és Darth Vader azonnal fogadta őket.

A közelben álló birodalmi tisztek a fejvadászokról sugdolóztak egymás közt, mielőtt Vader a közelbe ért volna.

− Fejvadászok… semmi szükségünk erre a söpredékre! − hallotta meg 4-LOM az egyikük szavait.

4-LOM megvetést azonosított a megjegyzésben, de számításai szerint a megvetést az esetek 62,337 százalékában a félelem motiválta. A megvetés és a félelem kéz a kézben járnak. Tehát a félelem valószínűleg még itt, még Darth Vader zászlóshajójának a hídján is jelen volt. 4-LOM-ot undorral töltötte a tény. Analizálni kezdte, milyen gyengeséget mutatnak ezek a birodalmiak.

Vader már azelőtt beszélni kezdett, hogy odaért volna a fejvadászokhoz. Ő nem félt.

− Magas jutalmat kap, aki megtalálja a Millennium Falcont. Szabad kezet kapnak a módszerekben… de élve akarom őket! És egy darabban.

Azzal már el is fordult tőlük. A fejvadászok sietve elindultak a hajóik felé.

Hát Han Solo volt az − Han Solo után küldték őket!

4-LOM most már ki tudta számítani, miért hívott össze Darth Vader ennyi fejvadászt. Agya néhány mikroprocesszorát beprogramozta, hogy mérje fel a többiek esélyét Han Solo és társai elfogására, akárkik is lehettek azok.

Az ajtónál Zuckuss megállt, és visszafordult. 4-LOM nem tudta, miért. Nem tűnt logikusnak túl sokáig a birodalmiak előtt mutatkozniuk. Hátranézett, hogy lássa, mi okozta társa különös viselkedését, és észrevette, hogy Darth Vader őket nézi.

Zuckuss meghajolt. Vader elfordult. A két fejvadász elindult a folyosón a hajójuk felé.

4-LOM-nak nem kellett megkérdeznie, honnan tudta Zuckuss, hogy Vader őket nézi. Az intuíciója árulta el neki. És azt is tudta, miért nézte őket Vader: ezzel jelezte, hogy tud a Nardix-ügyről, és figyelmeztette őket, hogy vagy sikerrel járnak, vagy legközelebb más körülmények között találkoznak.

4-LOM mindezt anélkül tudta, hogy utána kellett volna számolnia. A tudás egyszer csak megjelent az agyában.

Abban a pillanatban az intuíció elkezdett egységes folyamatba rendeződni az áramköreiben. Nem került még a helyére minden változó. Nem értette teljes egészében a dolgot, de kezdett ráérezni egy hatalmas egyenlet elejére: az intuíció egyenletére.

Ha teljes egészében megérti, akkor az övé lesz az intuíció is.

4-LOM a siker kapujában érezte magát − pontosan úgy, mint amikor sarokba szorított egy áldozatot, vagy mint amikor kinyújtotta a kezét egy drágakőért, aminek a megszerzésén már régóta fáradozott.

Birodalmiak rohantak utánuk, hogy megkérdezzék, mire van szükségük. Üzemanyagra? Fegyverekre? Bármire, ami segíthet a Darth Vadertől kapott feladat végrehajtásában? Pénzre? Szükségük van pénzre?

Igen, rengeteg pénzre volt szükségük.

És 4-LOM nem is habozott pénzt kérni − de kis helyen elférő, értékes tárgyak formájában, nem pedig elektronikus kreditekben, amiket könnyűszerrel nyomon lehetett követni. A birodalmiak félelmükben sietve mindent megadtak, amit csak kért.

4-LOM számításai a fejvadászok sikerének valószínűségeiről befejeződtek.

Tudta, kinek van a legnagyobb esélye Han Solo elfogására.

Neki és Zuckussnak.

A számításai ezt mutatták. A többi fejvadász is szerteágazó képességekkel bírt, de egyiküknek sem volt meg az, amit Zuckuss hozott ebbe a Vadászatba.

Egyikük sem rendelkezett az intuíció képességével.

Ezzel pedig Zuckuss és 4-LOM felbecsülhetetlen előnyre tettek szert. Maga Solo érdekes elegyét alkotta a logikának és az intuíciónak − azaz ők alkották az ideális párost az elfogására.

Miközben a hajójuk felé igyekeztek, 4-LOM eldöntötte magában, hogy meg fog próbálkozni még valamivel, ami további előnyhöz juttatja őket a Solo után folytatott hajsza során.

Ő maga is meg fog próbálkozni az intuícióval.

Az egyes utasfedélzet épségben maradt részein nem világítottak a lámpák, még a halvány vészfények sem. Toryn bevilágított a légnyomáscsökkenés hatására lezúdult válaszfalba vágott ablakon. A válaszfal másik oldalán a hajó burkolata teljesen megsemmisült. Látta a hajó forgása miatt mozogni látszó csillagokat, majd magát a Hothot, ahogy a távolban fényes-fehéren ragyogott, hogy szinte alig lehetett belenézni. Aztán újabb csillagokat.

És testeket. Néhány mozdulatlanul heverő testet.

A válaszfal nem sok életet mentett meg a fedélzeten. A légnyomáscsökkenés gyorsan − robbanásszerűen − zajlott le, és a legtöbb embert kisöpörte az űrbe.

Toryn gyorsan elfordult, és elindult visszafelé a folyosón. Pár lépés után azonban megállt, és kényszerítette magát, hogy visszaforduljon. Az ablakon kinézve megvárta, amíg a Hoth újra felbukkan, és megnézte az óráját. Mikor a hajó ismét a bolygó felé fordult, újból ellenőrizte az időt. Négy szabványperc és negyvenhárom szabványmásodperc. Ezzel megkapta a hajó forgását leíró képlet első adatait. Még jól jöhet. A következő néhány óra során minden, a helyzetükről szóló információ jól jöhet.

Végigsietett a folyosón. Fényt látott maga előtt, egy, esetleg két fénycső fényét, és sötét árnyékokat a falakon meg a mennyezeten. Hét emberre bukkant, akik a mentőkabinokon dolgoztak. Felszedték a padlólemezeket a kabin előtt, és a szervizaknában szorgoskodtak.

− A támadás során elszakadtak az energiacsatlakozók − közölte vele egyikük.

− Ha sikerül rákapcsolnunk őket a vészrendszerre, akkor ki tudjuk lőni a kabinokat − tette hozzá valaki más.

Toryn rávilágított a kabinokra. Sorban álltak egymás mellett. Az ablakaik sötétek voltak.

− Ide tudnál világítani? − kiáltotta valaki.

Toryn gyorsan a segítségükre sietett. Hideg volt. Látszott a leheletük. A szerszámokat alig lehetett megfogni.

− Ennek mennie kell… − szólt fel az egyik férfi az aknából.

A mennyezeten kigyulladt a vészvilágítás. A mentőkabinokba vezető kicsi, kerek ajtókat hirtelen zöld fény vette körül, az ablakokon pedig erős, vörös fénysugarak vágódtak ki.

Aztán minden elsötétült.

− Ó, hogy az!… − morogta valaki. Toryn nem bírt tovább állni, csalódottan leült a felszedett padlólemezekre.

− Lehet, hogy megsérültek a szint energiacellái – vélte valaki.

− Esetleg csinálhatnánk egy átkötést az alsóbb szintekről… Toryn, azt mondtad, a két alattunk lévő fedélzet sértetlen?

Valaki ráütött valamire, és a fények ismét kigyulladtak.

A csapat tagjai egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.

Toryn odasietett az egyik kabinhoz. A műszerek szerint tökéletes állapotban volt. Akár azonnal kilőhették volna.

− Az egyes kabin működőképes − közölte a többiekkel.

− A kettes is − tette hozzá valaki.

− A hármas szintén.

Ismét összenéztek. Senki sem tudta, hogyan kezdjenek neki a következő teendőhöz. Senki sem tudta, hogyan döntsék el, ki menjen és ki maradjon. Toryn volt a rangidős közöttük. Megértette, hogy az ő kötelessége meghozni a döntéseket − s a többiek is ezt várják tőle.

− Legalább hatvanhét túlélő van az egyes teherfedélzeten − mondta. − A kettesről nincsenek pontos adatok, de ott is vannak még. Hallottam őket.

A kabinok előtt nyolc ember mindegyike tudott számolni. A támadást több mint hetvenöten élték túl. A kabinok tizennyolcat vihetnek el.

A bizonytalan jövőbe.

Ha el is jutnak a kabinok a Hothig, a rajtuk lévőknek megfelelő felszerelés nélkül kell majd boldogulniuk a jégbolygón, meg kell küzdeniük a wampákkal, amelyek vadászni fognak rájuk, és el kell kerülniük, hogy elfogják őket a birodalmiak − akik szintén vadászni fognak rájuk.

Ha eljutnak a Hothig.

Ha a Birodalom nem lövi le őket útközben.

− Folyik még odakint a csata? − kérdezte Toryn.

Senki sem tudta.

− Váljunk szét! − javasolta Toryn. − Keressünk ablakokat, és végezzünk vizuális felderítést! Tíz szabványperc múlva találkozunk ugyanitt.

Tíz perc alatt a hajó kétszer is megfordul. Alaposan szemügyre vehetik maguk körül az űrt.

Mindenki szétszóródott a folyosókon és a helyiségekben, ablakokat keresve. Toryn ismét a válaszfal előtt találta magát. A csuklóján lévő kom segítségével kapcsolatba lépett az elszántan dolgozó kódtörő droiddal.

− Droid, itt Toryn Farr. Megszerezted már a válaszokat a kérdéseimre?

− A hajó elleni lehetséges támadásokról, a túlélők számáról, a levegőtartalékokról és a hajó pályájáról továbbra sem lehet adatokat szerezni.

− Kapcsolatban állsz valamelyik működő külső érzékelővel?

− Nem.

− Hozzáférsz bármilyen adathoz a levegőtartalékokról?

− Nem.

Toryn nem hallotta a hajó légszivattyúinak megszokott zúgását.

− Ha százra tesszük a túlélők számát, meddig maradhatnak életben az épen maradt fedélzeteken?

− 4,38 szabványóráig.

− Mennyi idő telt el a támadás óta?

− 1,29 szabványóra.

Tehát körülbelül három órára elég még a levegőjük.

− Az egyes teherfedélzeten hatvanhét túlélő van. Nyolcan vagyunk itt, és nem tudni hányan a kettes teherfedélzeten. A további számításaidnál ezeket az értékeket vedd figyelembe.

Az űrnek az általa megfigyelt szektorában semmi nyomát nem látta a csatának. Nem voltak robbanásokra utaló felvillanások, nem mozogtak birodalmi hajók a csillagok és a Hoth háttere előtt. Mintha nem is lett volna csata. A rendszer tökéletesen nyugodtnak tűnt.

De várjunk csak! Megmarkolta a válaszfal egyik bordáját, és hunyorogva meredt a látóterébe forduló űrszeletre.

Fények. Amott fények mozogtak az űrben. Három fénycsoport…

Hajók. Sérült Lázadó-hajók. A fénycsoportok az ablakaik. Szabálytalan pályán bukdácsoltak.

Biztos, hogy azokon a hajókon is vannak túlélők. Sajgott értük a szíve. Kíváncsi lett volna, mivel próbálnak segíteni magukon.

A sérült hajók éppen csak kikerültek a látóteréből, mikor megpillantott egy erősebb fényforrást, amint a roncsok felé haladt.

Magától. Azaz működött.

Egy birodalmi csillagromboló!

Elkezdték a guberálást. Látta, amint bevonják az első, túlélőkkel, droidokkal, információval teli roncsot.

Hamarosan ennek a hajónak a maradványait is elfogják.

Toryn visszasietett a mentőkabinokhoz. A többiek is akkor értek vissza. Néhányan szintén láttak roncsokat. A számuk Toryn háromja és tizennégy esetleg több között mozgott. A többiek is észrevették a csillagrombolót.

− Ha sietünk, kilőhetjük a kabinokat, mielőtt még ideérnének a birodalmiak − mondta Toryn. − Ha akkorra időzítjük a dolgot, mikor el vannak foglalva az egyik ronccsal, akkor talán van esélyük leérni a Hothra.

− Azokat kellene elküldenünk, akik a legjobb formában vannak − vélte valaki. − Minden erejükre szükségük lesz odalent.

− Néhány egészséges ember mindenképpen kell – helyeselt Toryn –, de számítsunk arra, hogy a mieink előbb-utóbb mindenkit kimentenek a Hothról, úgyhogy azokat küldjük, akik a legértékesebbek a Felkelés számára… még akkor is, ha esetleg megsebesültek. Meg kell tudnunk, pontosan kik vannak ezen a hajón, méghozzá gyorsan! − Elfordult, és beleszólt a komjába. – Droid, találkoztam két egészségügyi egységgel az egyes teherfedélzeten. Lépj kapcsolatba velük, és töltsd le az információikat a túlélőkről! A lehető legteljesebb listát akarom róluk… beleértve a droidokat is, amikor öt perc múlva visszamegyek.

− Értettem − válaszolta a droid.

− Aki itt van, mondja be a nevét! Droid, ezeket is vedd fel a listára! Rory − fordult oda az egyetlen férfihoz, akit ismert –, te kezded.

Rory, Seito, Bindu, Darklighter, Crimmins, Sala Natu, Meghan Rivers.

− Rory− folytatta Toryn, mikor mindenki végzett −, menj oda egy ablakhoz, és tartsd szemmel azt a csillagrombolót! Mérd meg, mennyi idő alatt végez egy ronccsal, és térj rá a következőre! Én a többiekkel lemászom a kettes teherfedélzetre, hogy megnézzük, ott hányan vannak. Aki meleg ruhát lát, az fogja meg, és hozza vissza ide!

Toryn odavezette a csapatot − futva − az alattuk lévő fedélzetre vezető létrához. Mikor elhaladt a válaszfal mellett, ismét a Hothot látta az ablakban.

A bolygó sohasem tűnt még ilyen gyönyörűnek.

Remény áradt belőle.

Zuckuss a meditációja 2,11. szabványórájában jutott el az intuitív felismeréshez.

Nagyjából ismerte a koordinátákat, ahová Solo menni fog, ha tud: a Lázadók találkozási pontja felé veszi majd az irányt. Zuckuss tudta, miért. Nem azért, hogy csatlakozzon hozzájuk a visszavonulás után. Nem. Az utasai miatt − egy nő és egy droid –, akik létfontosságúak voltak a Lázadók számára. Solo biztonságban el akarta vinni őket oda.

És Zuckuss azt is tudta, hová mentek a Lázadók – hová kellett menekülniük.

A gondolat megdöbbentette. Egy ideig még nem jött ki a meditációból, hogy ellenőrizze az adatot − de amit megtudott, az csak egyre helyesebbnek tűnt.

A Lázadók távoztak a galaxisból.

Egy magasan a galaxis síkja fölött lévő pontban gyülekeztek, messze minden csillagtól − mindentől, ahol a Birodalom rájuk bukkanhatott. Nem maradt más hely ahová menekülhettek volna. Ez sejteni engedte, mennyire kétségbe lehetnek esve a Lázadók vezetői. Nem volt könnyű felemelkedni a galaxis gravitációs kútjából. Sok hajó nem is vállalkozhatott erre az útra. Az itt elesetteken kívül is lesznek veszteségeik. A Birodalom totális pusztulással fenyegethette őket. Az, hogy belekapaszkodtak ebbe az utolsó esélybe, a kétségbeesésükről árulkodott − de a bátorságukról és az eltökéltségükről is. Rendezik soraikat, és folytatják a harcot.

Nemes ellenfelek.

Miután ő és 4-LOM elfogják Han Solót és társait, gondolta Zuckuss, tisztelettel fog bánni velük. Átadja őket a birodalmiaknak, de addig is minden tiszteletet megkapnak tőle. Ezt még a vereségükben is megérdemlik.

Zuckuss lassan visszatért az őt körülvevő hajó valóságába: a pilótaülés, az előtte álló vezérlőpult, az ammónia sziszegése a légzőkészülékben. Felnyitotta a szemét, és nyújtózott egyet − és köhögni kezdett. Jó ideig nem tudta abbahagyni a köhögést. Érezte, hogy vér jön fel a tüdejéből. Beadott magának egy gyógyszert, hogy csillapítsa a köhögést, és megtörölte a száját.

Csak annyit tehetett, hogy elrejti a sérülései tüneteit. Nem is remélhette, hogy magától meggyógyul.

4-LOM-ot keresve körülnézett. A droid eltűnt valamerre. Csak nem a hajóval van valami? − futott át az agyán.

− Számítógép! − kiáltotta. − Hol van 4-LOM?

− Az egyes cellában.

Furcsa, gondolta Zuckuss. Mit csinálhat ott? Átfésülte a műszereivel a naprendszert, de alig érzékel tevékenykedést benne. A birodalmi hajók nagy része már elment. Három keringett a Hoth körül, valószínűleg a bolygó felszínén lévő csapatokra várva. Egy másik épp most vontatott be egy szétlőtt Lázadó-szállítóhajót. Zuckuss tudta, hogy végig fog menni a többi tizenhaton is. A többi fejvadász hajóinak nyoma sem látszott. Ő és 4-LOM fogják utoljára elhagyni a rendszert.

− Számítógép! − mondta Zuckuss. Nemrég szerelték be az időnként elég megbízhatatlan, hangvezérléssel működő, a Mechis III-on gyártott szerkezetet. − Számolj ki egy pályát 2,427, 3,886, 673,52 pontba a galaktikus sík fölé! Képes a hajó az út megtételére?

A számítógép nem válaszolt azonnal. A parancs igazán szokatlan volt.

− A hajó − válaszolta végül − jelenlegi állapotában két szabványnap alatt juthat el a megadott koordinátákra.

Kitűnő, gondolta Zuckuss.

− Tárold el a pályaadatokat! − utasította a számítógépet, és elindult, hogy megnézze 4-LOM-ot.

A droid a cella priccsén ült, törökülésben, kezeit az ölében nyugtatva. Mutatóujjait a hüvelykujjai alá hajtotta, mereven bámulta a vele szemben lévő falat.

Úgy nézett ki, mintha meditált volna.

− 4-LOM − szólította meg Zuckuss. − Mit csinálsz?

− Próbálok meditálni − válaszolta a droid tárgyilagosan, mintha a meditálás teljesen hétköznapi tevékenység lett volna egy droidtól. Nem nézett Zuckussra. Tekintetét egyenesen a falra szegezte.

Zuckuss megdermedt döbbenetében. Hirtelen sok minden megvilágosodott az elméjében − miért nem hagyta el 4-LOM, miért kérdezősködött állandóan a meditációról, s általában miért nem ment el mellőle, mikor meditált.

4-LOM megfigyelte őt. Megpróbálta elsajátítani, hogyan jusson intuitív ismeretekhez.

Zuckussra ismét rátört a köhögés. Előrelépett, és leült 4-LOM mellé a priccsre.

− És szereztél intuitív ismeretet? − kérdezte, mikor elmúlt a roham.

− Nem − rázta meg a fejét 4-LOM. Kinyújtotta a lábait, és gyorsan felállt. Zuckuss felnézett rá. − Eljutottam az intuíció működését leíró egyenlet első részéig − mondta a droid –, de még nem tudom végigvinni. Tovább kell hogy figyeljelek.

Zuckuss is felállt.

− Te csillogó, dülöngélő talpnyaló! − förmedt rá a társára. − Csak azért maradtál Zuckuss-szal, hogy ellopd a tudását!

− Nem ellopni akartam! − tiltakozott 4-LOM. − Nem vehetem el tőled az intuíció képességét. Csak azt remélem, hogy én is elsajátíthatom az intuitív gondolkodást.

Zuckuss biztosra vette, hogy 4-LOM el fogja érni a célját. Soha nem látott hozzá fogható droidot, aki az ő elszántságával sajátította volna el a sikerhez szükségesnek ítélt képességeket.

− Zuckuss megkapta már a válaszokat, amelyekre szükségünk van − mondta a gand. − Han Solo a találkozási pontjuknál próbál meg csatlakozni a Lázadókhoz, ami pedig egy igen érdekes pont. Neked és Zuckussnak sok dolga van, mielőtt még elindulhatnának oda… úgyhogy ne vesztegessük az időt.

4-LOM és Zuckuss visszasietett a hídra. Zuckuss gyorsan elmagyarázta, mit tudott meg. Egyetértettek a droiddal abban, hogy be kell férkőzniük a Lázadók közé. Nem bukkanhattak fel csak úgy a galaxison kívül, a Lázadók flottája közelében − úgy kell tenniük, mintha csatlakozni akarnának hozzájuk. A Nardix-ügy még valamennyire hihetővé is teheti a kérésüket.

− Mindössze 13,3445 százalék az esély arra, hogy a Lázadók befogadnak minket − közölte 4-LOM.

Zuckuss eltöprengett az információn. Kinézett az ablakon a Lázadók szétlőtt szállítóhajóira, és hirtelen támadt egy ötlete, amely ha beválik, jelentősen növelheti az esélyeiket.

− Mi lenne, ha megmentenénk a csata néhány túlélőjét, és elvinnénk őket az övéikhez… akkor hogy néznének ki az esélyeink?

− 87,669 százalék − válaszolta 4-LOM habozás nélkül. − Kiszámítom a legközelebbi szállítóhajóhoz vezető pályát.

A roncson fények világítottak. Néhány fedélzete épen maradt. Valószínűleg túlélők is akadtak rajta.

Az a szállítóhajó volt, amelyet ők is segítettek megbénítani: a Bright Hope.

Zuckuss kapcsolatba lépett a csillagrombolóval, és sikerült elintéznie, hogy mikor elhagyják a rendszert, egy TIE-vadász-osztag áltámadást indítson ellenük. Így sokkal hihetőbb lesz a „menekülésük”.

A birodalmiak azonnal beleegyeztek minden kérésébe − pedig valószínűleg minden életben maradt Lázadót ki akartak hallgatni. Nemigen örültek a gondolatnak, hogy néhányat egy fejvadász fog csaléteknek használni.

Darth Vader parancsait viszont örömmel teljesítették. Zuckussnak és 4-LOM-nak nem kellett az intuitív tudáshoz fordulnia, hogy tisztában legyenek ezzel.

Zuckuss kiszámolta a szállítóhajó pörgésének ütemét, és betáplálta az adatokat a számítógépbe. Nekik is ugyanezt a pörgést kell felvenniük, hogy összekapcsolhassák a két hajót.

− A Lázadó-szállítóhajót nem lehet komon elérni – közölte 4-LOM. − A dokkolás után erőszakkal kell behatolnunk.

− Örülni fognak Zuckussnak és 4-LOM-nak. Azért jövünk, hogy megmentsük őket − válaszolta a gand.

Örült, hogy nem kell majd harcolniuk. A Lázadóhajó fedélzetén oxigén volt. Nem akarta megkockáztatni, hogy beszippantsa.

− Számítógép, számítsd ki a hajónk oxigéntartalékait! − adta ki az utasítást.

A 4-LOM és Zuckuss előtt lévő képernyőn számok villantak fel.

− Hány felnőtt oxigénlélegző bír ki két napot ennyi oxigénben? − kérdezte Zuckuss.

− Tizennégy − válaszolta a számítógép.

A Mist Hunteren három egyszemélyes cella volt. Hamarosan nagyon zsúfoltak lesznek.

− Akkor Zuckuss tizennégyet kíván felvenni − fordult a gand 4-LOM-hoz. − Azokat, akiknek a fejére a legnagyobb vérdíj van kitűzve… és az összes droidot. Az oxigénlélegzőket bedugjuk a cellákba, a droidok meg elférnek itt.

Sohasem ártott, ha volt egy vészterv is. A kimentett Lázadókért járó fejpénz tekintélyes summára rúghat.

− Tizennégynél többet is be tudunk zsúfolni azokba a cellákba − közölte 4-LOM. − Ha a roncsról is átszivattyúzzuk a levegőt, akkor még tízet-tizenkettőt felvehetünk.

Ragyogó ötlet, gondolta Zuckuss. A szállítóhajó oxigénkészleteinek függvényében összesen huszonhat embert tudnak elhelyezni a cellákban.

Zuckuss azonban hirtelen megijedt a gondolattól, hogy még több oxigént szivattyúzzon a hajójára. Személyesen kell majd irányítania a műveletet. Még mindig a légmentesen záródó, ammóniával töltött öltözékét viselte. Felvette a sisakot és kesztyűt is, hogy felkészüljön az összekapcsolódásra, és kétszer ellenőrizte a csatlakozókat.

4-LOM végzett a pályaadatok kiszámításával, és a Lázadók szállítóhajója felé kormányozta a Mist Huntert. Aztán az agya alprocesszorai nekiláttak a meditáció és intuíció területén tett első próbálkozása teljes elemzésének.

Rájött, hogy nem mondta el a teljes igazságot Zuckussnak.

Azt állította, hogy nem szerzett intuitív tudást. A meditációja során azonban megfordult a fejében, hogy a Lázadók kivonultak a galaxisból. A logikai programjai gyorsan elvetették a gondolatot − az azonban ott volt, még ha csak a másodperc törtrészéig is.

Normális körülmények között a logikai programjai soha nem engedték volna, hogy egy illogikus gondolat egyáltalán eljusson a tudatába.

Ezek szerint ez valami új volt.

Az nem jutott 4-LOM eszébe, hogy az intuíció elsajátításához túl kell lépnie a logikán.

Zuckussnak egy szót sem szólt a felfedezéséről.

Toryn egy számítógép-terminál előtt állt a mentőkabinok közelében. Megkapta a túlélők listáját: száznyolcan szerepeltek rajta. Másodszor is elkezdte átfutni a neveket és a jellemzéseket. Volt nyolc pilótája, harminckét katonája (mind újonc), a parancsnoki központ kisegítő személyzete, a hangár szerelői, és többen speciális képességekkel: vadászok, egy szakács, hidegszakértők. Mellette a sebtében szervezett csapatok minden fellelhető élelmiszert és ruhát elkezdtek berakodni a kabinokba.

A kettes teherfedélzeten harminckét túlélőt találtak. Kettő kivételével, akiknek a halálát jelentette volna, ha megmozdítják, felhozatta őket az egyes utasfedélzetre. A barátaik velük maradtak, Toryn pedig odaküldte hozzájuk az egészségügyi droidokat. Az egyes teherfedélzetről további húsz ember mászott fel a kabinok folyosójára. Kezdett zsúfolt lenni a tér.

− A csillagromboló áttért a második szállítóhajóra − lépett mellé Seito.

Akkor a birodalmiak most jó darabig el lesznek foglalva. Nem fognak kifelé figyelni. A kabinok azonnal indulhatnak, amint beszállnak az utasaik.

Utasította a számítógépet, hogy válassza ki azokat, akiket a sérüléseik miatt nem lehetett mozgatni, vagy akik az egészségügyi droidok szerint nem maradnának életben a Hothon.

Ötvenkét nevet kapott válaszul. Köztük a Samocét.

Toryn bemásolta a neveket egy különálló listára, a MARADNAK-ra. Az eredeti listán ötvenhat név maradt.

Ezek közül kiszűrte azokat, akiknek törött volt az egyik vagy mindkét lábuk. Újabb tizenhat név került át a MARADNAK listára.

Még mindig maradt azonban negyven, és csak tizennyolcat tudott elküldeni. Úgy döntött, mindenkinek segítenie kell a választásban. Így azok is könnyebben elfogadják a sorsukat, akiknek itt kell maradniuk.

Következő lépésként a kommunikációs rendszert kellett rábírnia, hogy hozzon létre egy a teljes hajót átfogó konferenciabeszélgetést. Nem bizonyult könnyű feladatnak az összes utas hangjának közvetítése a többiek felé. De azért sikerült létrehoznia a kapcsolatot, és minden működő képernyőre elküldte a túlélők teljes listáját. Mikor megszólalt, már mindenki hallhatta a hangját.

− Itt Toryn Farr beszél − kezdte. A körülötte lévők elcsendesedtek. Mindenki elcsendesedett. − Épp most kaptam az információt, hogy a birodalmi csillagromboló a második szállítóhajónk felé közeledik. Az ottani bajtársaink le fogják kötni őket egy ideig. Tehát kitűnő alkalmunk lesz a mentőkabinok kilövésére, azonban gyorsan kell cselekednünk. Tizennyolcan közülünk lehetőséget kapnak arra, hogy lejussanak a Hothra, és ott várják be a mentőosztagokat. Azokat kell küldenünk, akiknek a tudása és képességei a legjobb szolgálatot tehetik a Felkelésnek, de akik ugyanakkor eléggé felkészültek a lenti körülmények túlélésére. Én Seitót és Crimminst küldöm, mindketten kitűnő harcosok; Sala Natut, a hidegspecialistát és Berec Tanaalt, a vadászt. Azt akarom, hogy közösen szavazzuk meg a maradék tizennégy személyt. Kezdjük!

Valaki őt javasolta, de Toryn visszautasította a jelölést. Neki az itt maradók mellett van a helye. Szükségük van rá. Rengeteg munka várt rájuk: el kellett tüntetni a hajóról a Birodalom által felhasználható összes információt, és neki kötelessége volt felügyelni a műveletet.

Mellesleg, gondolta Toryn, Samoc is itt marad. Őt pedig semmilyen körülmények között nem hagyhatja magára.

A nevek gyorsan szaporodtak, és a kialakult lista majdnem teljesen megegyezett azzal, amit egyedül állított volna össze. Néhányan megpróbáltak mást javasolni maguk helyett, de ezt a trükköt csak Toryn engedhette meg magának.

− A kabinokhoz! Futás! − parancsolta a nő a listán szereplőknek. − A többiek pedig azonnal kezdjék el átfésülni a hajót! Minden adatállományt és iratot hozzatok az egyes utasfedélzetre, ahol manuálisan fogjuk megsemmisíteni őket.

A rakodóbrigádok sietve befejezték a mentőkabinok feltöltését. A tizennyolc kiválasztott bemászott a kabinokba, és becsatolta magát az ülésekbe. Nem sok idő maradt istenhozzádokra.

− Az Erő legyen veletek! − búcsúzott Toryn, miközben becsukták az ajtókat.

− Figyeljetek az ablakoknál! − fordult aztán a többiekhez. − Egy pillanatra se veszítsétek szem elől a kabinokat!

− Értettük! − kiáltott vissza a megfigyelők csapata.

− Indulás! − adta ki a parancsot Toryn.

A mentőkabinok kilövődtek az űrbe, és zuhanni kezdtek a Hoth felé.

Mindenki az ablakok köré gyűlt. A Bright Hope hirtelen nagyon-nagyon elcsendesedett. Akik rajta maradtak, azok arra gondoltak, hogy lehetséges jövőik száma most kettőre zsugorodott: halál vagy fogság egy birodalmi börtönben.

De a miatt a tizennyolc miatt boldogok vagyunk, gondolta Toryn. Igen, boldogok.

A kabinok egyenes vonalban zuhantak a Hoth felé. A Bright Hope elfordult, s egy ideig csak a többi roncsot, a csillagrombolót és a csillagokat lehetett látni. A csillagromboló nem indult el a kabinok elfogására. Hogy TIE-vadászokat küldött-e utánuk, azt nem lehetett megmondani.

Mikor ismét felbukkant előttük a Hoth, egy ideig senki sem látta a kabinokat.

− Megvannak! − kiáltott fel Rory − Három óránál! Ezután már mindenki felfedezte a három sebesen ereszkedő, apró fénypontot.

Hamarosan nem lehetett kivenni őket a Hoth fényes, fehér háttere előtt.

− Azt hiszem, sikerült nekik − állapította meg Toryn. − Most pedig mindenki munkára! A birodalmiak felfigyeltek ránk, mikor kilőttük a kabinokat, erre mérget vehettek! Mi leszünk a következők! Úgyhogy fel kell készülnünk a fogadásukra!

Utasította a számítógépet, ha ő kiadja a parancsot, azonnal törölje magát, majd kiküldött egy csapatot, hogy minden fedélzeten bontsák ki az alegységeket, és az adataik törlése után a biztonság kedvéért törjék is össze őket. A droidokat szintén arra utasította, hogy a parancsára töröljék a memóriájukat − ami csak a legutolsó pillanatban fog bekövetkezni: addig szükségük volt az orvosi segítségre. A droidok agyában megvolt minden Lázadó páciensük adata, akit valaha is kezeltek. A Birodalom nem juthatott hozzá ehhez az információhoz: megtudnák, ki élt a közelmúltban, ki halt meg, mit mondtak, mivel kezelték őket − és fény derülne olyan lehetséges gyengeségekre, amelyek révén valakit esetleg kettős ügynökké lehetne tenni. Nem, a droidoknak el kellett pusztítaniuk magukat.

Toryn egy pillanatra elgondolkodott azon, mi minden mást kell még tenniük: meg kell semmisíteni a feljegyzéseket, el kell látni a sebesülteket, össze kell szedni a fegyvereket, fel kell készülni a harcra, ha a birodalmiak elfogják a hajót. Örült, hogy ennyi tennivalójuk akadt. Mindenkinek dolgoznia kellett, hogy ne a feléjük rohanó végzeten gondolkozzanak.

− Rivers, Bindu! − fordult oda a segítőihez Toryn. – Szervezzetek egy csapatot, és mérjétek fel a mentőkabinok kilövőállásait és a teherfedélzetek bejáratait! Javaslatokat kérek a lehetséges védelmi intézkedésekre. Amilyen hamar csak lehetséges!

− Asszonyom! − kiáltott fel Rory. − Hajó közeledik!

Toryn odasietett Rory ablakához. Egy furcsa hajó tartott feléjük. Egyáltalán nem tűnt birodalminak.

− Le tudod olvasni a nevét? − kérdezte.

− Mist Hunter − válaszolta Rory

Toryn információt kért a számítógéptől a Mist Hunterről, a névadatbázisokhoz azonban nem lehetett hozzáférni.

Fejvadászok, gondolta Toryn. Csak azok lehetnek.

− A Mist Hunter a kettes dokkolócső felé tart − közölte Rory

− Mindenki, aki képes fegyvert fogni, azonnal jöjjön fel! − kiáltotta Toryn. − Társaságunk akadt!

Valaki a kezébe nyomott egy sugárvetőt. Ellenőrizte az energiacelláit. Tele voltak. Annak a fejvadászhajónak nincs megfelelő dokkoló mechanikája, gondolta. A Mist Hunter azonban erre is fel volt készülve: a számítógépei elemezték a Bright Hope dokkjainak alakját, és hozzáigazították a saját csatlakozóik alakját. A két cső tökéletesen fog illeszkedni.

Toryn fedélzetén sebesült Lázadók is tartózkodtak.

− Ti hatan vigyétek le a sebesülteket a kettes fedélzet egyik szobájába, és zárjátok rájuk az ajtót! A többiek kezdjenek el barikádot építeni!

A kijelölt emberek sietve elvitték a sebesülteket, a többiek pedig kihordták a priccseket a hálókabinokból, és hevenyészett barikádot emeltek belőlük. Hallották, ahogy összekattannak a dokkok, és ahogy a levegő sziszegve kiárad a két hajó közé feszülő alagútba. Az ajtó hamarosan ki fog nyílni.

− Ha legyűrjük őket, és elfoglaljuk azt a hajót, akkor talán mindannyian megmenekülhetünk. Darklighter, Bindu! Le a szervizaknába, kerüljetek a hátuk mögé! Mozgás!

Néhányan feltépték a padlólemezeket, majd gyorsan visszahelyezték őket, miután a páros eltűnt az aknában.

− Maradjatok lent, amíg meg nem halljátok a „minden rendben” jelzést, vagy amíg el nem vonul fölöttetek a harc.

Ez a fejvadászhajó nem várt reménnyel töltötte el Torynt.

A lázas tevékenység közepette a számítógép nem tudott kapcsolatba lépni a névadatbázisával és annak részletes, a galaxis szinte összes hajójáról szóló információval, pedig alternatív útvonalakkal is próbálkozott. Bizonyos nyomok arra utaltak, hogy a Mist Hunter név a rövid távú memóriájában szerepel: a mis nter betűk az egyik külső kamerától, közvetlenül a támadás előtt; majd egy másikról a t hunter töredék.

Azonban nem tudta összefésülni a többi adatot a töredékekkel.

Egyelőre.

Lépésről lépésre, bitről bitre haladva rekonstruálta rövid távú memóriáját. A programja szerint hitte, hogy Toryn Farr fontosnak fogja találni az információt.

Zuckuss ügyet sem vetett a Hoth felé zuhanó mentőkabinokra. Legyenek csak a birodalmiak problémái. Mellesleg… remélte, hogy a kabinok és utasaik sikerrel járnak. Talán kisülhet belőle egy munka: Lázadókra vadászni a jégbolygó gleccserei között. Kedve lett volna hozzá.

Ha egészséges lenne, tette hozzá gondolatban. Csak akkor vehetne részt egy ilyen Vadászaton, ha egészséges lenne.

Zuckuss dokkolt a hajóval, és kinyitotta az ajtókat. Elsőként 4-LOM lépett a roncs fedélzetére.

− Azért jöttünk, hogy kimentsünk titeket! − kiáltotta a Lázadóknak, és elmondta a „tervüket”. Miközben beszélt, aktiválta agya viselkedéselemző alprocesszorait. Ezek a Lázadók nem sok félelmet mutattak. Nem hátráltak meg. Nem fordították el a tekintetüket. Heten szoros, védelmező félkört formáltak egy nő körül, aki 4-LOM számításai szerint a parancsnokuk lehetett, s a Toryn Farr nevet viselte.

Egy nő, akinek vérdíjat tűztek a fejére. 4-LOM gyorsan egybevetette az arcát a birodalmi körözési listán szereplő képpel.

− Farr parancsnok − fordult felé. − Át kell néznem a hajón lévő túlélők listáját. Kérem, engedjen rácsatlakozni az adatbázisukra!

A droid észrevette a Toryn Farr arcán átfutó pillanatnyi meglepetést, mikor a nevén és rangján szólította. Jó dolog meglepni az áldozatot a róla szóló információkkal: bizalmat ébreszthet benne, mikor nem lenne szabad bíznia. 4-LOM elindult a számítógép felé, Toryn azonban elé lépett. A testőrei követték.

− Először válaszolj néhány kérdésre! − ingatta a fejét a nő. − Ki küldött titeket?

Nincs annyi idejük, hogy ebben a prédában bizalmat ébresszen maga iránt, számította ki 4-LOM.

− Ha elmesélnék egy történetet a Lázadók kapcsolatairól az egyik legnagyobb birodalmi fejvadászcéhnél, Toryn Farr, akkor megbíznál bennem… vagy azt gondolnád, hogy túlságosan is könnyen kiadtam egy ilyen jelentőségű információt? Az az igazság, hogy nem tudok kiszámolni olyan körülményeket, amelyek közepette válaszolnék a kérdésedre. Egyikőtök sem rendelkezik a megfelelő biztonsági besorolással ahhoz, hogy megtudja az igazat. Elégedj meg annyival, hogy a válasz nagyon meglepne titeket! Egyébként pedig az, hogy eljöttünk értetek, elégséges válasz kell hogy legyen.

4-LOM szemügyre vette az előtte álló Lázadók arcát, és megállapította, hogy a legtöbbjükre vérdíjat tűztek ki. Hamarosan megtalálta azt a huszonhatot, akit érdemes volt elvinni. Az értük járó vérdíjból nem lehetett volna bolygókat venni. Ezek a Lázadók nem értek annyit, mint Han Solo és társai.

De Zuckuss tüdejének árát fedeznék.

4-LOM egy pillanatra sajnálta, hogy vissza kell juttatniuk ezeket a Lázadókat a bajtársaikhoz. Azonban a sokkal értékesebb préda nyomán indultak el. Ezek itt csak drága csalétek lesznek a csapdában.

− A droidok és az a huszonhat ember, akinek a nevét elmondom, jöjjenek át a mi hajónkra − mondta. – A társam mostanra oxigént szivattyúzott azokra a folyosókra, amelyek a Mist Hunter celláihoz vezetnek. Siessetek! A birodalmiak előbb-utóbb észrevesznek minket.

Elkiáltotta a neveket, de senki sem mozdult. Legelőször a Torynét mondta ki. A nő rájött, hogy a többi név azokhoz a Lázadókhoz tartozik, akik a jelenlévők közül a legrégebben harcoltak a Birodalom ellen.

Elég régen ahhoz, hogy vérdíj legyen kitűzve a fejükre.

A droid nyilvánvalóan azokat próbálta átcsalni a hajójára, akikért a legtöbb pénzt kaphatta. Toryn nem hitte el, amit a tervükről mondott, mint ahogy azt sem, hogy a társával együtt Felkelők lettek volna, s azokat akarnák megmenteni, akik a legértékesebbek a Felkelők Szövetsége számára.

− Nekem van egy jobb tervem − közölte 4-LOM-mal. − A társad vegyen fel egy ammóniával töltött űrruhát, töltsétek fel az egész hajótokat oxigénnel, hogy mindannyian átmehessünk, és vigyetek el minket a Darlyn Bodára. Egy fél nap alatt odaérnénk. A Darlyn Bodán vannak kapcsolataink, akik elrejtenének minket, amíg újra csatlakozhatunk a hadsereghez.

− A találkozási ponthoz kell mennünk! − tiltakozott 4-LOM. − Ott van szükség a hajónkra. Csak azt a huszonhatot visszük el, akiknek a nevét az előbb elmondtam. Nincs vesztegetni való időnk.

− Nem fogom itt hagyni az embereimet, akikért felelős vagyok! − szögezte le határozottan Toryn.

4-LOM olyan gyorsan mozdult meg, hogy egyeden Lázadó sem tudott idejében reagálni. A droid egyetlen villanással áttört Toryn testőreinek gyűrűjén, elkapta a nőt, és maga elé rántotta.

− Nincs időnk vitatkozni − közölte. − Zuckussnak és nekem pedig nincs időnk sebesült közkatonákat fuvarozni a Darlyn Bodára. Huszonhat személyt választottam ki közületek. Azonnal szálljanak át a hajónkra!

A háta mögül padlólemezek csattogását hallotta. Két Lázadó rejtőzködött a padló alatt! Ezek aztán valóban találékony ellenfelek! A hátába ültetett sugárvetővel mind a kettőt elintézhette volna, de másképp döntött.

Nem fog megölni olyan embereket, akiket látszólag meg akart menteni. Legalábbis egyelőre nem.

− Engedd el! − szólt rá az egyik Lázadó a háta mögül.

Mögöttük azonban Zuckuss bukkant fel a két hajót összekötő alagútból.

− Nem, ti álljatok félre! − förmedt rá a két Lázadóra. − Csodálatra méltó a parancsnokotok iránt tanúsított odaadásotok. Tovább fogja szolgálni a Felkelést, amint elszállítottuk a találkozási pontra. Elégedjetek meg ezzel.

4-LOM emberfeletti gyorsasággal átrángatta Toryn Farrt az alagúton, az egyik cellába. A kezét és a lábát a falba erősített gyűrűkhöz bilincselte. A nő nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenállhasson.

− Ez nem mentőakció! − vágta a droid fejéhez Toryn.

− De az − felelte 4-LOM. − Hamarosan a találkozási pontnál leszel. Sajnálom, hogy kénytelen voltam erőszakhoz folyamodni, de a te megmentésed logikus, a sietség pedig szükségszerű. − Azzal elindult kifelé a cellából.

− Hibás a logikád! − kiáltott utána Toryn.

A droid visszanézett rá.

− Az egyik legjobb pilótánkat… Samoc Farrt… lehagytad a listádról. Szerinted a Felkelésnek nincs szüksége jó pilótákra?

4-LOM nem válaszolt, szó nélkül távozott. Toryn lövöldözést hallott a Bright Hope felől. Ez volt minden parancsnok rémálma: távol lenni a katonáitól, mikor azok harcoltak. A droid hamarosan Riversszel és Binduval tért vissza. Belökte őket a cellába.

− Mi folyik odaát? − kérdezte Toryn.

− A droid túszul ejtett minket, és azt mondta, megöli mindhármunkat, ha a többiek nem jönnek át.

Azonban nem újabb lövöldözést hallottak. Zuckuss üvöltözött dühösen 4-LOM-ra.

− Szerinted most mennyi esélyünk maradt a sikerre? − kérdezte ordítva. − Ki fogja elhinni ezek után, hogy tényleg a megmentésükre érkeztünk?

Senki. A folyosó üresen tátongott előttük, bár mind a ketten tudták, hogy ha kilépnének az alagútból, azonnal fegyverek szegeződnének rájuk. Hogy mennyi, arról fogalmuk sem volt. Nem nyílt alkalmuk kellőképpen felmérni a Lázadók tűzerejét. 4-LOM számításai szerint ő és Zuckuss képesek lettek volna legyőzni a Lázadókat, és elfogni a célpontjaikat. Zuckuss második kérdése azonban valóban kényes pontra tapintott: ki hinné el akkor, hogy valóban mentőakcióról van szó?

− Hadd próbáljak meg én beszélni velük! − morogta Zuckuss.

Egyedül lépett ki a folyosóra.

− Lázadók! − kiáltotta. − 4-LOM és Zuckuss fejvadászok. A mi módszereink mások, mint a tieitek. Azonban akárcsak ti, mi is hisszük, hogy a Birodalomnak buknia kell, és hajlandóak vagyunk tenni is ezért. Néhány embert… akiknek 4-LOM felsorolta a nevét… megmenthetünk közületek. Gyertek hát elő! Indulnunk kell!

Senki sem mozdult.

− Van még egy lehetőségünk − nézett a gand 4-LOM-ra. Visszament a hajójukra. 4-LOM lezárta a bejáratot, és követte társát. Ő is több lehetőséggel számolt: vagy harcolni kezdenek és elfogják az összes Lázadót, akit akartak, vagy elindulnak ezzel a hárommal. A többi negyvenkilenc lehetséges megoldásról nem is beszélve. Kíváncsian várta, Zuckuss melyikkel fog előhozakodni.

A gand a cella ajtaján át a bezárt Lázadókhoz beszélt.

− Farr parancsnok − kezdte. − Őszintén mondom, mentőakciónak szántuk ezt az egészet, azonban valahogy félresiklott a dolog. Mit tehetünk, hogy helyrehozzuk a hibánkat? Kérem, segítsen, és gyorsan! A birodalmiak hamarosan a nyakunkon lesznek.

Így történt, hogy 4-LOM és Zuckuss felkészítette a hajót a kilencven Lázadó evakuálására, a sebesültek Darlyn Bodára szállítására.

4-LOM kiengedte Torynt, hogy a nő felügyelhesse a roncs kiürítését. Zuckuss magán hagyta ammóniával töltött öltözékét, és egy alkalmas pillanatban, mikor egyetlen Lázadó sem látta, kapcsolatba lépett a birodalmi csillagrombolóval, hogy visszamondja a „kíséretet”, amit a rendszer elhagyásához kért. A Mist Hunteren még sohasem utaztak ennyien. Alig tud majd manőverezni − most nem lesz szükségük a TIE-vadászok megrendezett támadására!

− Hány Lázadót szállít el? − kérdezte a birodalmi tiszt.

− Kilencvenet − válaszolta Zuckuss. − És két egészségügyi droidot.

A gand hallotta, hogy a birodalmiak a háttérben tanácskoznak egy darabig. Végül aztán a kommunikációs tiszt visszalépett a mikrofonhoz.

− Tudomásul véve − közölte. − Az információt továbbítjuk a parancsnokságnak.

Hát persze, gondolta Zuckuss. A birodalmiak mindazonáltal nem próbálták megakadályozni, amire ő és 4-LOM készült. Darth Vader szabad kezet adott nekik erre a Vadászatra − bármit megtehettek, amit szükségesnek láttak.

Zuckuss lecserélte az űrhajója ammónialégkörét oxigénre. Így nagy nehezen a fedélzetre zsúfolódhatott a kilencven Lázadó és a két droid. Olyan szorosan kellett állniuk és feküdniük egymás mellett, mint ahogy eredeti terveik szerint a kiválasztott huszonhatnak kellett volna a három egyszemélyes cellában. A Lázadók azonban boldogan szorongtak a szűk folyosókon.

Hiszen ez volt az egyeden esélyük az életben maradásra.

Már csak Torynnak kellett a fedélzetre lépnie.

− Igyekezz! − kiáltott oda neki 4-LOM. − Kész csoda, hogy a birodalmiak még nem támadtak ránk!

Toryn megállt a folyosón a segítőkész kódtörő droid mellett.

− Droid − szólította meg. − Köszönök mindent, amit értünk tettél. Töröld ki magad és a számítógépet!

A droid azonnal lekapcsolt minden fényt a hajón. A megmaradt néhány létfenntartó rendszerrel folytatta a sort. Egymás után kitörölte a programjait és az adatbázisait. A Mist Hunter levált a szállítóhajóról. A számítógép sohasem tudta meg, mi lett a sorsa a Lázadóknak, akiket szolgált.

Kitörölte a hosszú távú memóriáját, és nekilátott megsemmisíteni a rövid távú maradványait is, amikor egy pillanatra megállt.

A rövid távú memórián dolgozó alprocesszorok épp abban a pillanatban jöttek rá, hogyan kell megfelelően összerakni a Bright Hope-ot ért támadásról megmaradt információtöredékeket.

A számítógép rájött, hogy ismeri a Mist Huntert.

Az életben maradt Lázadók épp most szálltak fel arra a hajóra, amely elsőként nyitott tüzet rájuk, megpróbálva elpusztítani őket.

A számítógép azonban túl későn rekonstruálta a töredékeket.

Már nem tudta figyelmeztetni a Lázadókat. Nem tudta visszahívni őket.

Végrehajtotta hát Toryn Farr utolsó parancsát, és kitörölte a memóriáját.

A Mist Hunter bűzlött a recirkulált levegőtől és a nyomokban érezhető ammóniától. A levegő belélegezhető volt, de az ammóniától előbb-utóbb mindenkinek meg fog fájdulni a feje. Toryn már kezdte is érezni a fejfájás előjeleit, de nem hagyta, hogy a fájdalom lelassítsa. A legsúlyosabb sebesüléseket szerzett Lázadók kettesével feküdtek a cellák priccsein. Toryn mindegyikükhöz odament, lassan átvergődve az összezsúfolt embereken, hogy beszéljen velük, kitartásra buzdítsa őket.

Ekkor vette észre és olvasta el a cella falaira írt üzeneteket. Amikor 4-LOM először bezárta, nem is figyelt fel rájuk. Néhány fogoly a nevét rótta fel. Mások verssorokat. Valaki pedig a nevét és a szülei címét, azzal a kéréssel, hogy aki olvassa, keresse fel őket.

− Jegyezd meg ezt a nevet és címet − fordult oda Toryn a mellette álló Tu-Vanbihez. − Később majd szeretném felkeresni ennek a valakinek a szüleit.

Samocot a hajó egyik hátsó sarkában állva találta meg. A lány arcát és kezét fehér kötés borította. Megölelték egymást.

− Sikerült mindannyiunkat megmentened − nézett Torynra elismerően Samoc.

− Még nem vagyunk biztonságban! − figyelmeztette Toryn.

Kilencven Lázadóért lesz felelős a Darlyn Bodán, köztük ötvenkét súlyos sebesülttel. A földalatti mozgalom erős volt a bolygón − de az még mindig a Birodalom fennhatósága alá tartozott. A Darlyn Boda kormánya azt tette, amit a Birodalom mondott neki.

Toryn ránézett a húgára. Hirtelen úgy érezte, képtelen megtenni mindazt, amit még meg kell tennie. Már kétszer is fölé helyezte Samoc életét azon emberek érdekeinek, akikért felelősséggel tartozott: először akkor, amikor egyenesen a húgához küldte az egészségügyi droidot; másodszor akkor, amikor megpróbálta rávenni 4-LOM-ot, hogy Samocot is vegye be a huszonhat kiválasztott Lázadó közé. És ez nem volt tisztességes a többiekkel szemben. Le kell mondani a parancsnokságról, amilyen hamar csak lehet. Remélte, hogy a Darlyn Bodán akad egy nála magasabb rangú tiszt.

Visszament Zuckusshoz és 4-LOM-hoz.

− 2,6 szabványóra múlva megérkezünk a Darlyn Bodára − közölte 4-LOM.

Gyors ez a hajó, gondolta Toryn, még túlterhelve is.

Zuckuss hirtelen köhögni kezdett a légzőmaszkja alatt. Hamarosan kétrét görnyedt a pilótaülésben.

Toryn vércseppeket látott szétkenődni a gand sisakjának üveglemezén.

Letérdelt és átkarolta Zuckuss vállát.

− Mi a baj? − kérdezte. − Segíthetek valahogy?

4-LOM felállt, és elkezdte ellenőrizni Zuckuss öltözékének a csatlakozóit.

− Beszivárog valahol az oxigén? − érdeklődött.

− Nem − nyögte ki a gand két köhögés között.

Toryn rácsapott a hajó kommunikációs rendszerének a kapcsolójára.

− Tu-Vanbi! − kiáltotta. − Azonnal gyere a hídra!

Zuckuss fokozatosan kezdett úrrá lenni a köhögésen. Mire az egészségügyi droid megérkezett, szinte már el is múlt a rohama. A végén mégis azon vette észre magát, hogy mindent elmondott a Lázadók droidjának a tüdejét ért sérülésekről.

− A megfelelő berendezésekkel meg tudnálak gyógyítani − közölte Tu-Vanbi. − Ezek a berendezések azonban pillanatnyilag nem elérhetőek. A Lázadás katonai kutatói felfedeztek egy eljárást, amely genetikai úton készteti a sérült szöveteket önmaguk reprodukciójára.

− Klónozás? − nyögte ki Zuckuss.

− Nem. Az illegális. Maguk a szövetek újulnak meg. Ha az orvosi berendezéseink épségben maradtak az evakuálás során, akkor a találkozási ponthoz érve elkezdhetem a kezelésedet. Pár nap alatt új tüdőd lehet.

Zuckuss hátradőlt a pilótaülésben, és elgondolkodott a droid szavain. Aztán meditálni kezdett, de hamarosan belealudt. Azt álmodta, hogy még mindig meditál. A lehetséges jövőit körülvevő köd egy pillanatra szertefoszlott.

Újra rengeteg lehetséges jövő állt előle, újra számtalan ragyogó lehetőség ágazott el belőle.

A Darlyn Boda nagyjából ugyanolyan volt, amilyennek 4-LOM megismerte: párás, saras, sötét. Keresve sem lehetett volna jobb helyet találni a bűnözésnek szentelt élet elkezdésének. Egyedül mászkált a bolygóval azonos nevű város utcáin, visszaemlékezve arra a napra, mikor meglépett az utasszállítóról, hogy új életet kezdjen. Akkor úgy érezte, megvan benne az erő, hogy számtalan lehetőséget valóra váltson. Azóta persze hozott olyan döntéseket, amelyek szűkítették a lehetőségeit, de nem sokat sajnált az elvesztettek közül.

Zuckuss túl rosszul érezte magát ahhoz, hogy elhagyja a hajót. A Lázadók egészségügyi droidjai, Tu-Vanbi és Effor-Szeven mellette maradtak. Maguk a Lázadók mind eltűntek, bár hamarosan találkoznia kellett Toryn Farr-ral és öt válogatott harcosával. Ők velük repülnek a találkozási ponthoz.

És Han Solóhoz meg a Vadászat végéhez.

Toryn megtalálta a Lázadók földalatti sejtjeinek vezetőit. A tisztek magasabb rangúak voltak, mint ő, átvették a parancsnokságot és az embereit, őt pedig a találkozási ponthoz küldték.

Egy lepecsételt üzenettel, amelyet a Lázadók vezérkarának kellett átadnia.

4-LOM a találkozót Torynnal egy kis ékszerüzletben beszélte meg, amelyet jól ismert. A bolt bizományban kereskedett ritka drágakövekkel − és nem érdeklődött a származási helyük felől. Volt egy kis elintéznivalója az üzletben.

Mikor belépett, egy rongyokba öltözött öregasszony állt fel az üdvözlésére. Az üzlet ugyanolyan sötétnek és mocskosnak látszott, mint évekkel korábban.

− 4-LOM! − kiáltott fel a nő. − Isten hozott!

Az öregasszony nem tudott egyenesen megállni. Meggörnyesztette a kora, kénytelen volt rátámaszkodni az előtte lévő ládák egyikére. 4-LOM egy rég használt programja futni kezdett, és a droid nem állította le.

− Hogy vagy? − kérdezte a nőt.

− Öregesen − legyintett az. − De azért dolgozni még tudok. Maradtam a drágakőüzletben.

− Mikor utoljára itt jártam, nálad hagytam három drágakövet − tért a tárgyra 4-LOM. − Sikerült eladni őket?

− Kettőt. Úgyhogy van számodra egy kis pénzem. Miben kéred… birodalmi kreditekben vagy drágakövekben? Megmutatom, mi van raktáron.

− Melyik kő maradt itt?

− Várj, mindjárt hozom.

Az öregasszony összeszedte és rongyai zsebeibe gyömöszölte a pultra kirakott drágaköveket, majd feltekert a ládák mögött egy szőnyeget, és kinyitott egy csapóajtót.

− Gyere! − intett a droidnak. Meggyújtott egy gyertyát, és elindult a lépcsőkön lefelé, a sötétségbe.

4-LOM követte. Az üzlet alatt egy drágakövektől csillogó szoba rejtőzött. A nő még sohasem hozta le ide. Kíváncsi lett volna, most miért tette. Hiszen tudhatta, hogy egy tolvajjal van dolga.

− Látod? − emelte magasabbra a gyertyát az öregasszony.

4-LOM körülnézett a helyiségben, és meglátta a gyertyafényben is kéken szikrázó követ: az Ankarres zafírt.

− Titkon reméltem, hogy ez maradt meg − vallotta be. A kezébe vette a drágakövet. Gyönyörűen csillogott. A nő láthatólag rendszeresen letörölgette.

− Nem engedted, hogy darabokra vágassam, egészben pedig senki sem tudja megfizetni − vont vállat az öregasszony − Ami azt illeti, én sem bántam a dolgot. Ha valamim fáj, csak megérintem vele, és elmúlik a fájdalom.

− Pontosan ezért van most szükségem rá − bólintott 4-LOM.

− Fáj valamid? − nézett rá a nő. − Hiszen fémből vagy! Menj el egy öntödébe!

− Nem nekem kell a zafír − tiltakozott 4-LOM –, hanem egy halandó barátomnak.

Odanyújtotta a drágakövet az öregasszonynak.

− Csillapítsd vele a fájdalmaidat még egyszer, utoljára, mielőtt elviszem − mondta. A nő megérintette a kővel a csuklóit és a bokáit, egy pár percre hozzányomta a homlokához, majd visszaadta 4-LOM-nak.

Mikor felértek az üzletbe, Toryn lépett be az ajtón. Rámosolygott 4-LOM-ra. Hosszú évek óta ő volt az első, aki ezt tette. Újabb régi programok furakodtak a felszínre: a kedvesség, a szolgálatkészség és önzetlenség programjai. 4-LOM egy pillanatra azt hitte, hogy a zafír mégis hatott rá.

Ez azonban illogikus lett volna. Akkor sem hatott rá, mikor évekkel korábban a homlokához érintette. A régi programok csak azért futhattak, mert hagyta, hogy fussanak. Nem állította le őket. Talán eljött az ideje, hogy újra működjenek. Legalább elemezheti, mennyire hasznosak.

− Készen álltok az indulásra? − kérdezte Torynt.

− Igen − bólintott a nő. − A többiek odakint várnak.

4-LOM odafordult az öregasszonyhoz.

− Azt szeretném, ha megtartanád a pénzt, amivel tartozol nekem. És köszönöm, hogy annak idején kisegítettél, mikor meg voltam szorulva.

A nő meghajolt, s 4-LOM Toryn társaságában elindult a hajó felé. Rivers, Bindu, Rory Darklighter és Samoc útközben csatlakozott hozzájuk. Mikor felértek a hajóra, 4-LOM megállította a lányt a sötét folyosón.

− Samoc, tudod, mi ez? − mutatta fel a zafírt.

− Nem − rázta meg a fejét a lány miután egy percig vizsgálgatta a drágakövet. − De nagyon szép.

4-LOM elmondta neki, mire képes a kő.

− Érintsd meg vele a sebeidet! − biztatta. − Talán segít a gyógyulásban − nyújtotta felé a zafírt.

Samoc pár pillanatig a két kezében tartotta, aztán megérintette vele még mindig bekötött arcát. Hamarosan úgy érezte, muszáj leülnie a padlóra.

− Segített valamennyit? − kérdezte 4-LOM.

− Nem is tudom. Másképp érzem magam… jó értelemben. Talán mintha pihentebb lennék.

− Oda kell adnom Zuckussnak − nyújtotta ki kezét a zafírért 4-LOM. A gand feltöltötte az egyik cellát ammóniával, és most a ruháját levetve feküdt az ágyon. Időnként felköhögött. 4-LOM belépett a zsilipbe, megvárta, amíg az oxigén helyét ammónia veszi át, majd bement a cellába. Zuckuss szótlanul nézett rá. A droid letette a gand mellkasára a zafírt.

Zuckuss lepillantott a kőre. Tudta, mi az. Emlékezett 4-LOM történeteire. Pillanatnyi habozás után rákulcsolta a kezét, és szorosabban odanyomta a mellkasához.

− Most pedig elindulunk a találkozási pont felé – közölte 4-LOM tárgyilagosan.

4-LOM egy a galaxis egyenlítői síkjához közeli pontban hagyta el a galaxist a Mist Hunterrel. Magának a galaxisnak a hatalmas gravitációs erőit használta fel arra, hogy a találkozási pont felé lendítse a hajót.

A találkozási pont pedig majdnem pontosan ott volt, ahol Zuckuss intuitív tudása szerint lennie kellett.

Mindössze két fokot tévedett. 4-LOM és Toryn a pilótaülésekben ülve hamarosan megpillantották a Lázadók flottájának elszórt fényeit.

Illetve azt, ami a flottából megmaradt.

A látvány fellelkesítette Torynt. A flottáról az alattuk elterülő galaxis felé fordította a tekintetét, és úgy érezte, a jövője ismét biztató. A Felkelésnek még nincs vége. Ha megfogyatkozva is, de megvan még a seregük.

Toryn elintézte a kommunikációs formaságokat, és leszálltak a zászlóshajóra, ahol hősöknek kijáró ünneplés fogadta őket. Barátok és családtagok tolongtak körülöttük, sokan zokogtak örömükben. Torynt és a szállítóhajón rekedt társait korábban eltűntnek nyilvánították, de mindenki meg volt győződve róla, hogy halottak, vagy ami még rosszabb: fogságba estek. Maga Rieekan tábornok is eljött az üdvözlésükre, és hogy hírt kapjon a Darlyn Bodán maradt nyolcvannégy, illetve a Hothon lévő további tizennyolc elveszettnek hitt katonájáról.

− A legrosszabbtól tartottunk − mondta Torynnak.

Tu-Vanbi és Effor-Szeven sietve elvitték Zuckusst a kórházrészlegbe. A Lázadók utat nyitottak nekik. 4-LOM azonnal utánuk indult − Zuckuss olyan sebezhető volt most, és a Lázadók nem adtak mellé őröket –, Toryn azonban elé állt.

− 4-LOM − kezdte a nő –, hadd mutassam be Rieekan tábornokot. Tábornok, ez 4-LOM, két megmentőnk egyike.

A tábornok a droid felé nyújtotta a kezét, 4-LOM pedig megrázta azt.

− Bocsásson meg, uram − szabadkozott. − A társamat elvitték a kórházrészlegbe, de nem állítottak mellé testőröket.

Azzal újra elindult. Zuckuss már 1,27 szabványperc óta kikerült a látóteréből. Nem tudta, milyenek az orgyilkosság esélyei a Lázadók között − azzal viszont nagyon is tisztában volt, hogy máshol milyenek. Zuckuss már halott lenne. Tu-Vanbi és Effor-Szeven nem tudnák megvédeni.

− 4-LOM! − kiáltott utána a tábornok. A droid még csak nem is lassított, Rieekannak futnia kellett, hogy utolérje. − 4-LOM! − lihegte. − Itt biztonságban vagy. És a társad is. A szavamat adom rá. A gyilkosság nem a mi stílusunk.

4-LOM lelassított egy kicsit, de nem állt meg.

− Köszönöm a megnyugtatást, tábornok − mondta.

A tábornok tovább ment vele.

− Örökre leköteleztetek minket − hálálkodott. − Úgy tudom, te és a társad csatlakozni akartok hozzánk. Olyan harcosokra mindig szükségünk van, mint amilyenek ti vagytok. Miután a társad meggyógyult, már beszélhetünk is az első feladatotokról.

Odaértek a kórházrészleg ajtajához.

− Még egyszer köszönöm, uram − torpant meg 4-LOM. − Emlékszem, valaha úgy éltem, ahogy ön az itteni életet jellemezte: biztonságban, barátok között. De ez már nagyon régen volt.

− Megértelek − felelte a tábornok. − Nem szakítalak el a társadtól.

4-LOM belépett a kórházrészlegbe. Itt tompábban világítottak a fények, és csend volt. A processzorai még futás közben is összehasonlították az arcokat a birodalmi körözési listán és a céhe adatállományaiban szereplőkkel. 4-LOM elemezte az egyezéseket, és kiszámította, mennyit érnek a Lázadók, akikkel eddig találkozott.

Az összértékük teljesen megdöbbentette. Rengetegnek volt vérdíj tűzve a fejére. Egyedül Rieekan tábornok fejpénzén egy holdat lehetett volna venni a Magban. Vagy bolygókat a Peremvidéken.

Azonban valahol a flottában voltak más célpontok is − akik még ennél is sokkal többet értek.

A kórházrészlegben nemcsak Zuckusst ápolták. Miközben végigment a folyosón, 4-LOM hallotta a szobákból kiszűrődő beszélgetésfoszlányokat.

És az egyik szobából kiszűrődő hangok hallatán meg kellett állnia.

Szerencsésnek mondhatta magát az a fejvadász, aki a megbízatásához egy nem túl régi hologramfelvételt is kapott a célszemélyről. Az azonban nagyon ritkán fordult elő, hogy a hologramon az illető hangja is szerepelt. Az a két hang, amit 4-LOM meghallott, egyértelműen a Birodalom által leginkább keresett két Lázadóhoz tartozott: Luke Skywalkerhez és Leia Organa hercegnőhöz. A fejükre kitűzött vérdíj majdnem annyira rúgott, mint a Han Solóé.

És éppen Han Solóról beszélgettek. 4-LOM kitűnő hangérzékelői könnyedén kivették a szavaikat.

Boba Fett már elfogta Solót. A részletek nem voltak világosak, de Fett nyilván Jabbához vitte a csempészt, hogy begyűjtse a hutt által felajánlott vérdíjat is.

A Vadászatnak vége. Ő és Zuckuss kudarcot vallottak. Darth Vader valószínűleg már ki is tűzte a fejükre a vérdíjat. Azonban más lehetőségek is felmerültek.

Zuckusst egy különleges ammóniaszobában találta meg, ismeretlen droidok társaságában. Láthatólag kizárólag orvosi feladatokat láttak el. A kórházrészlegben semmilyen ellenséges tevékenységet nem észlelt eddig. Úgy tűnt, Zuckuss biztonságban van. A droidok beengedték a szobába.

− Menjetek ki! − utasította őket.

− Most nem lehet. A beteget folyamatos megfigyelés alatt kell tartani.

− Azonnal menjetek ki! − kiáltotta 4-LOM. Zuckuss odabiccentett a droidoknak, mire azok gyorsan távoztak.

− Zuckuss már tudja − közölte a gand, mielőtt még 4-LOM bármit is mondhatott volna. − Tu-Vanbit elhívták, hogy új kézzel lássa el az egyik régi páciensét: Luke Skywalkert. Mielőtt elment, elmondta, hogy került ide Skywalker

− Számításaim szerint Darth Vader és a Birodalom talán még így is megbocsáthat nekünk… sőt talán még egy csinos kis fejpénzt is elcsíphetünk − mondta 4-LOM. − Mindössze el kell fognunk Luke Skywalkert és a másikat, akivel beszélgetett: Leia Organát.

− És mi lesz Zuckuss tüdejével? − kérdezte a gand. − Pár napot még megfigyelés alatt kell töltenie, amíg újra kinőnek a szövetek. Zuckuss azután ismét egészséges lesz.

− Napok! − csattant fel 4-LOM. − Az esélyeink minden perccel csökkennek!

Zuckuss nem válaszolt. 4-LOM számításai szerint a gandot jelenlegi állapota megakadályozta abban, hogy bármiféle Vadászatot rendezhessen ezek között a Lázadók között − még Solót sem akarná elfogni. Tehát rá hárul a feladat. Egyedül nem sok esélye volt a sikerre − 48,67 százalék –, de egy próbálkozást megért a dolog.

Ha nem próbálják meg, ha megvárják, amíg a Lázadók meggyógyítják Zuckusst, akkor nem lesz visszaút. Örökké gyanakodnának rájuk.

− Ha el tudsz jutni egyedül a hajóra, akkor majd én elhozom a célpontokat − mondta végül 4-LOM.

− Zuckuss képes rá − válaszolta a gand.

− Akkor ma este − szögezte le a droid. − Felderítem a terepet, aztán pontosan meghatározom az időt.

− Most! − sziszegte 4-LOM. Késő este volt. A droid kivont sugárvetővel állt a sötétben. − A célszemélyek a napozóteremben állnak, a Solo kiszabadítására induló barátaiktól búcsúznak. A barátaiknak ezúttal többre lesz szükségük a puszta szerencsénél… és hamarosan másokat is kell majd szabadítaniuk.

− Van más megoldás is, 4-LOM − ült fel lassan Zuckuss.

− Akkor mondd gyorsan!

− Zuckuss meditációba mélyedve töltötte az elmúlt órákat, és megtudta, mi fog történni velünk. Nem fogjuk elkapni Skywalkert és Organát. Csak egy aranyszínű, fecsegő droid és a két egészségügyi droid lesz a zsákmányunk. Az ő fejpénzeiken pedig nem tudunk új tüdőt venni Zuckussnak, és nem is tisztázzuk magunkat a birodalmiak előtt. A birodalmiak és a Lázadók is… meg az összes fejvadász ránk fog vadászni. Zuckuss beteg, és kezelés nélkül nem sokáig húzza már. Úgy döntött, hogy itt marad.

4-LOM nem tudta, mit mondjon. Hirtelen tíz gyors reakciót tudott kiszámítani, kezdve azzal, hogy egyedül próbálja meg elfogni a célszemélyeket, egészen addig, hogy egyszerűen lemenekül a Mist Hunterrel Egy tény azonban sötéten tornyosult a tudatában. Ő maga is csak 48,67 százalékos esélyt adott annak, hogy el tudják rabolni Skywalkert és Organát. Szívesebben dolgozott ennél jobb esélyekkel.

Mielőtt befejezhette volna a számításait, és eldönthette volna, mit csinál, valaki belépett a Zuckuss szobája előtti előtérbe.

Toryn Farr volt az. Odalépett az ammóniaszoba üvegfala elé, és beleszólt az interkomba.

− Hogy vagy, Zuckuss? − kérdezte.

Mielőtt azonban a gand válaszolhatott volna, a nő megpillantotta a kivont pisztollyal a sarokban álló 4-LOM-ot.

− Mit csinálsz, 4-LOM? − hökkent meg. − Valami baj van?

Milyen gyorsan felhagynak az emberek a gyanakvással, gondolta 4-LOM. Toryn fegyvertelenül jött ide.

− Most már semmi − tette el a droid a fegyvert.

Pedig sok minden nem volt rendjén, sok minden, amit nem mondhatott el a nőnek. A Zuckuss-szal közösen hozott döntéseik sodorták el őket eddig a pontig. Tudták, mit kockáztatnak Nardix kormányzó elfogásával, és most vállalniuk kell annak a Vadászatnak a következményeit.

Agya egyik alprocesszorcsoportja azonban épp végzett egy számítással. Az eredmény szerint az Új Köztársaság 72,668 százalék valószínűséggel törvényessé fogja tenni a fejvadászatot, hogy betartassa törvényeit, és megvédje polgárait a bűnözőktől. A számítások szerint neki és Zuckussnak 98,992 százalék esélyük van arra, hogy ők alakítsák meg az Új Köztársaság első fejvadászcéhét. Ezt a lehetőséget pedig talán kár lenne elszalasztani. Tovább kell tanulmányozni a kérdést.

− Hidd el, Zuckuss teljes biztonságban van itt! – mondta Toryn 4-LOM-nak. − De ha ennyire aggódsz, a pihenőidőmben idejövök, és felváltalak az őrségben. Tudom, hogy időnként vissza kell menned a hajótokra. Majd én vigyázok addig Zuckussra.

4-LOM megpróbálta meghatározni a legjobb választ, de egy pillanatig nem tudta. A nő szavai további régi programokat indítottak el az agyában, és eltartott egy ideig, míg le tudta csendesíteni őket. Sok-sok szabványév eltelt már azóta, hogy utoljára pozitív értelmet tudott tulajdonítani valaki viselkedésének, mint ahogy Toryn tette a kivont sugárvetője láttán, azt feltételezve, hogy Zuckusst őrzi.

− Köszönöm, Toryn − szólalt meg Zuckuss. − De nyugodtan jöhetsz fegyvertelenül is Zuckusshoz. Zuckuss örömmel beszélgetne veled, mikor időd engedi.

− Akkor beszélgetni fogunk − mosolyodott el a nő. − Most azonban azért jöttem, hogy átadjak nektek egy meghívást. Nem is tudom, hogy kezdjem… egy kicsit zavarban vagyok… Szóval, a levél, amit át kellett adnom Rieekannak, a Bright Hope-on történteket tartalmazta. A parancsnokság a helytállásomért előléptet ma este. Szeretném, ha mind a ketten ott lennétek az ünnepségen, mivel én sem lehetnék itt nélkületek.

Zuckuss szólásra nyitotta a száját, de szavai köhögésbe fulladtak. 4-LOM segített neki lefeküdni.

− Én nem mozdulhatok innen, Toryn − mondta végül a gand. − De gratulálok az előléptetéshez.

− Megkértem Rieekan tábornokot, hogy itt tartsuk az ünnepséget, úgyhogy el tudsz jönni… ha ez neked is megfelel − mosolyodott el a nő. Megpróbálta elmagyarázni a tábornoknak, hogy nem érdemli meg az előléptetést. Elmondta, mit tett Samocért. − De hát ez csak természetes, hogy segített Samocon! − válaszolta a tábornok. − Ő az egyik legjobb pilótánk. Nagy veszteség lett volna, ha meghal. Mindent köszönök önnek, amit érte tett.

Toryn nem tudta, hogy a tábornok csak kedves akar-e lenni vele, de az előléptetés arra utalt, hogy megbízik benne és a képességeiben. Úgyhogy végül elfogadta a kitüntetést és az új feladatát.

− Zuckuss megtisztelve érzi magát, hogy tanúja lehet az ünnepségnek − nézett Torynra a gand.

− Én is szeretnék gratulálni − fordult a nő felé 4-LOM is. − Megkérdezhetem, milyen egységnél fogsz szolgálni?

− A Különleges Erők egyik csapatánál − válaszolta Toryn. − Később majd szeretnék is beszélni veletek erről.

Az ünnepségen megjelent Samoc, Rory, Darklighter, Rivers, Tu-Vanbi és Effor-Szeven, és a Felkelés sok más fontos személyisége. Rieekan tábornok bejelentette Toryn előléptetését és új feladatát.

− Toryn és én arról is beszéltünk, hogyan menthetnénk ki a leggyorsabban a Bright Hope-ról a Hothra küldött bajtársainkat − folytatta a tábornok. − Még dolgozunk a terven, de Toryn megkért rá, hogy őt nevezzem ki a mentőcsapat élére.

Mindenki tapsolni kezdett, de az ünnepség még nem ért véget.

− A kötelességteljesítés során tanúsított leleményességéért és bátorságáért − lépett előre Rieekan tábornok –, a Lázadók Szövetsége ezt az érdemérmet adományozza Toryn Farrnak.

A tábornok Toryn nyakába akasztotta a medált, és megrázta a kezét. A felcsattanó taps közepette egy aranyszínű protokolldroid felnyitott egy palack italt a szoba végében, és egy R2-es egység körbevitte az italokat az oxigénlélegzők között. Az ammónialélegzők néhány pohár és egy palack finom párlat − egyenesen a Gandról! − kíséretében bementek Zuckusshoz. Egy nap, talán nem is olyan sokára, talán még több gand csatlakozik a Lázadók Szövetségéhez. Az egészségügyi droidok elemezték az üveg tartalmát, megtárgyalták az eredményt egymás közt, és úgy döntöttek, egy korty nem árthat meg Zuckussnak. Két ammónialélegzőt beengedtek hozzá, hogy megosszák vele az italt. Levették a sisakjukat, bemutatkoztak és koccintottak vele. Zuckuss megemelte a poharát, és 4-LOM felé biccentett.

Még soha, senki nem bánt velük így − még a céhük sem. A Birodalom aztán végképp nem hívta meg őket az ünnepségeire. Persze, miután elfogadták Vader megbízatását, készségesen megadtak nekik mindent, amit csak kértek, de nem ajándékba. A Birodalom sohasem fogadta be őket mint olyanokat, akik vállvetve küzdenek vele egy fontosnak tartott ügyért.

Az ammónialélegzők teletöltötték a saját poharaikat is. Zuckuss a magasba emelte a sajátját.

− Torynra! − mondta. Mindannyian ittak. Zuckuss ezután 4-LOM felé emelte a poharat. − Az új életünkre! − 4-LOM válaszul meghajolt. Zuckuss ismét ivott, és egy kicsit köhögni kezdett. 4-LOM segített neki felülni az ágyban. A droid hamar kiszámította, miben rejlik az ünnepség fontossága. Úgy döntött, az új céhüknél is be fogják vezetni. Az ünnepség és az összetartás, amit megerősített, parányi statisztikai előnyhöz fogja juttatni őket az Új Köztársaság többi céhével szemben.

A következő napok során, míg Zuckuss lábadozott, 4-LOM megkapta az új programjait, amelyekre a Különleges Erőknél szüksége lehetett, továbbá ellenőrizte a Mist Hunter új álcázását és átalakítását. A Lázadók technológiája igazán figyelemreméltó hajóvá tette a Huntert. Megbeszélést folytatott Rieekan tábornokkal arról, hogy miként próbálkozhatnának meg Zuckuss és ő Han Solo kiszabadításával, hiszen ők valószínűleg bebocsátást nyernének Jabba palotájába. Talán még Boba Fettet is el tudnák fogni.

Azzal az idővel, amit Zuckuss felépülésére várva eltöltöttek, úgy is elszámolhattak a hutt előtt, hogy a Birodalom elől bujkáltak. 4-LOM nagyon veszélyesnek tartotta ezt a tervet, hiszen Vader kétségtelenül elég magas vérdíjat tűzött ki a fejükre ahhoz, hogy az kísértésbe ejtse Jabbát. Viszont nagyon mulatságosnak találta, amikor kiszámította magában, hogy Jabba mennyire meglepődne, mikor rájönne − már ha sikerülne kiszabadítaniuk Solót –, hogy ő és Zuckuss nem pusztán balszerencsés fejvadászok, hanem a Lázadók ügynökei is.

4-LOM-ot a birodalmiak várható megdöbbenése is szórakoztatta, mikor a tudomásukra jut, hogy ő és Zuckuss nemcsak átállt a Lázadók oldalára, hanem sikerült megmenteniük kilencven Lázadót és két egészségügyi droidot is a fogságba eséstől.

Az, hogy a birodalmaik dühösek lesznek, nem tükrözte hűen a valóságot.

És miközben egyedül dolgozott a hajójukon, gyakran gyakorolta a meditációt. Egyre több részletre derült fény az egyenletből. Az egyik meditációja során úgy vélte, megpillantotta a saját lehetséges jövőit. Az egyik különösen magával ragadta. Látta magát, amint fiatal Jedi-lovagok társaságában ül egy újonnan alapított akadémia falai között. Nem tudta megmondani, hogy elsajátította-e már az Erő használatát, vagy még mindig próbálkozott. Csak egy rövid pillantás volt, és csak egy a számtalan lehetséges jövő közül.

De mikor elmondta a társának, mit látott, Zuckuss egyáltalán nem kételkedett.

Daniel Keys Moran

Aki utolsóként állva marad

Boba Fett története

A később Boba Fett néven, fejvadászként elhíresült Jaster Mereel védelmezőtanonc utolsó vallomása a Concord Dawnról való száműzése előtt:

Mindenki meghal.

Ez a végső és egyetlen Igazság. A Gonosz létezik; az entrópia szolgálatába állított intelligencia az. Amikor leomlik egy hegyoldal és eltemet egy falut, akkor az nem gonoszság, mivel a gonoszság feltételezi a szándékosságot. De okozza egy értelmes lény a hegyomlást, s rögtön gonoszságról beszélhetünk, ami Igazságszolgáltatás után kiált, hogy a civilizáció fennmaradhasson.

Az Igazságnál nincs fontosabb jó; s egy törvény csak akkor jó törvény, ha az Igazságot szolgálja. Jól mondják, hogy a törvény nem az Igazak, hanem a bűnösök számára létezik, mivel az Igazak a szívükben hordozzák a törvényt, s nem kell máshoz fordulniuk érte.

Senki előtt nem hajtok fejet, és csak Igaz ügyet vagyok hajlandó szolgálni.

− Jaster Mereel.

Mereel tanonc a cellájában ült, megláncolva. A hajnali napsugarak áttörtek a magasan lévő, keskeny, rácsos ablakon.

A lábát bokában összebilincselték, hogy ne tudjon járni; a derekát egy lánc ölelte körül, ahhoz bilincselték a csuklóját. Fiatal volt és nem állt fel, mikor a Közbenjáró belépett a cellába; észrevette, hogy az udvariatlansága elkedvetleníti az idősebb férfit.

Iving Creel Közbenjáró leült Mereellel szemben a lócára. Ő sem fecsérelte az időt udvariaskodásra.

− Hogyan járhatok közben érted?

Mereelt megfosztották védelmezőtanonci egyenruhájától. Mogorva, fiatal férfi volt, aki olyan méltósággal viselte szürke rabruháját, mintha az is egyenruha lett volna. Nem válaszolt azonnal, végigmérte a Közbenjárót, alaposan szemügyre vette − mintha, gondolta az hirtelen támadt dühvel, Iving Creelnek kellene bíróság elé állnia nemsokára, nem pedig ennek a beképzelt, fiatal gyilkosnak.

− Maga Iving Creel − szólalt meg végül a vádlott. – Hallottam már magáról. Elég híres.

− Senki sem akarja, hogy azt suttogják, nem bántak veled tisztességesen − mosolyodott el feszülten Creel.

A fiatalember szájára visszataszító vigyor ült ki.

− Nem bántam meg, amit tettem.

Creel rámeredt.

− Hát nem érted az ügy komolyságát, fiú? Megöltél egy embert!

− Megérdemelte.

− Száműzni fognak, Jaster Mereel. Száműzni…

− Akkor is beléphetek a Birodalmi Akadémiára – vágott a szavába Mereel –, ha száműznek. Azt hiszem, jó roham…

− …de ki is végezhetnek − harsogta túl Creel –, ha eléggé feldühíted őket. Olyan nehéz kimondani, hogy sajnálod, hogy igazságtalanul elvetted valaki életét?

− Én sajnálom − mondta Mereel. − Sajnálom, hogy nem egy évvel korábban öltem meg. A galaxis jobb lett nélküle.

Creel Közbenjáró a fiú arcát fürkészte, aztán lassan bólintott.

− Rendben, megválasztottad a védelmed alapját. Amíg közben nem járok érted, még meggondolhatod magad… és ezt javaslom is. Egy másik Védelmező meggyilkolásáért börtön vagy száműzetés jár, de mivel a fickó csak szégyent hozott az egyenruhára, nem nagy ügy a halála. De a gőgöd miatt valószínűleg kivégeznek, Jaster Mereel, mielőtt még lemegy a nap.

− Nem szabad túlságosan ragaszkodni az élethez. Közbenjáró. − A mogorva ifjú elmosolyodott, ajkai üresen, semmitmondóan elhúzódtak, és Iving Creel Közbenjárót egész életében kísértette az a mosoly. − Mindenki meghal.

Évek teltek el.

A célszemély fiatal volt − fiatalabb, mint azt a Boba Fett nevet felvett férfi a kapott adatok alapján hitte. Szinte alig nőtt még ki a kamaszkorból. Ez önmagában nem is jelentett problémát; Fett évekkel fiatalabb gyerekekkel is végzett már. Az egyik legelső áldozata, nem sokkal azután, hogy kilépett a rohamosztagosok közül, egy alig tizennégy szabványéves fiú volt. A srác szégyenbe hozta egy gazdag üzletember lányát, aki erre még Fett mércéjével mérve is figyelemreméltóan véres bosszút állt. Fett tudta, hogy a legtöbb apa a legtöbb bolygón nem ölte volna meg a fiút a viselkedéséért − de ami azt illeti, a legtöbb fejvadász sem vállalta volna el a feladatot.

Fett nem tartozott ezek közé. A törvények minden bolygón másak, az erkölcs azonban nem változik. Leszállította a fiút a hóhérainak, és egy pillanatra sem bánta meg tettét.

Most, évekkel később a Jubilar bolygón, a Lassú Halál városában, a Győzelem stadion hátsó részében állt az árnyékok között, és nézte, hogyan készítik elő a porondot a Négyes Alszektor Összetett Szabadstílusú bajvívó-küzdelmére.

A Győzelem stadion hatalmas, gyéren megvilágított építmény volt, amelyet a Jubilar állandó háborúinak egyik legutóbbi győztese nevezett el. Azelőtt, nem is olyan régen, más nevet viselt; és Fett fogadni mert volna rá, hogy hamarosan új nevet kap. Az éppen folyamatban lévő háború nem ment túl jól. A Jubilart a közeli szomszédságában lévő féltucatnyi világ büntetőtelepnek használta; és az, hogy egy elítélt melyik hadseregben kötött ki, csak attól függött, hogy a rabszállító űrhajó melyik űrkikötőben tette ki.

A stadion széksorai az ötszögletű porond felé lejtettek. Fettet kétszáz sor választotta el a küzdőtértől és a harctól. A közönség még most, percekkel a fő látványosság kezdete előtt is folyamatosan érkezett; a stadiont csak félig töltötte meg a körülbelül húszezer főnyi, főleg férfiakból álló nézősereg.

Fett nem sietett; a sisakjába épített látcsövet a porondra és az azt közvetlenül körülvevő területre irányította. Felkészült rá, hogy kivárja a küzdelem végét.

Az ifjú Han Solo a bith porondszolgát nézte, amint homokkal szórta fel az előző összecsapás után maradt vértócsákat, és azon töprengett, hogy került már megint ekkora slamasztikába.

Illetve talán nem is a töprengés volt a legmegfelelőbb szó, hiszen nagyon is jól, szinte fájdalmas tisztasággal emlékezett az eseményekre. Inkább azon töprengett, hogyan lehetett olyan hülye, hogy ilyen slamasztikába került. Han az alagútban állt a másik három harcos társaságában, és nézte, hogyan tüntetik el a vért a porondról, amin hamarosan neki is állnia − s harcolnia − kell. Megfogadta magában, hogy ha kikeveredik valahogy ebből a szarból, és a bőre még összetartja valamennyire a belső szerveit, akkor megtanulja úgy osztani a kártyalapokat, hogy soha nem kapják el még egyszer.

Egyébként is, honnan a fenéből tudná egy utazó, hogy a hamiskártyázás bűncselekmény holmi isten háta mögötti koszfészekben?

− Bűncselekmény − morogta Han hangosan. Felnézett… aztán még feljebb… és még feljebb… a mellette álló harcosra. − Téged miért küldtek a Jubilarra?

A férfi tekintélyes távolságból nézett le Hanra.

− Megöltem néhány embert − válaszolta lassan.

Han félrenézett.

− Aha… én is − hazudta pillanatnyi gondolkodás után. − Rengeteg embert öltem meg.

− Kuss legyen! − mordult fel a mögöttük álló, állig felfegyverzett porondszolga.

Han valami mozgást vett észre a szeme sarkából; kicsit előrehajolt, és elnézett a porond felett. Egy… szürkébe öltözött fickó. Valamiféle szürke csatapáncélba, és mintha a küzdőteret figyelte volna.

Boba Fett nem a küzdőteret figyelte, hanem a Hallolar Voors nevű ifjú üzletembert, aki két oldalán egy-egy gyönyörű, kifogástalanul öltözött nővel ült az első sorban. Az ifjú üzletembert, aki úgy fog meghalni, hogy egyikük bájaiba sem kóstolhat bele.

Han Solónak fiatal kora ellenére is sikerült már elég sok tapasztalatot szereznie:

− Az egy mandalori csatapáncél. Ki a…

A tömeg duruzsolása üvöltéssé erősödött, és elnyomta a szavait.

A porondszolgának azonban sikerült túlharsognia.

− Eljött a harc ideje, ti galaxis mocska, ti bűzös, egyszemű, seggnyaló ördögfattyak! Harcolni!

Boba Fett a helyéről, magasan a küzdőtér felett állva figyelte, ahogy a harcosok előléptek egy alagútból az ötszögletű porondra. A szabadstílusú küzdelemben általában négyen vettek részt; az ötödik sarokban a bemondó állt, türelmesen várva, hogy a harcosok levetkőzzenek és elfoglalják helyüket. A húszezer ember üvöltése visszhangozva szállt a stadionban.

A küzdőtér szélén elhelyezett kamerák az egész bolygóra eljuttatják a küzdelmet.

Három harcos pontosan olyan volt, mint amilyenre Fett számított: nagydarab vagányok, akiknek az aréna magától értetődő választás volt a besorozással szemben. A negyedik láttán azonban meglepődött; távcsövével ráközelített a férfira…

Az arc a fókuszba ugrott. Fett egy pillanatra megdermedt; a harcos mintha egyenesen rá nézett volna. Csökkentette a nagyítást, hogy nagyobb területet lásson át − és érdekes módon az első benyomása bizonyult helyénvalónak: a fickó valóban őt nézte. Miközben a többi harcos odaballagott a helyére, az ifjú komótosan levetkőzött, elnézve a porondot megvilágító lámpák mellett, egyenesen arra a félhomályos szegletre, ahol Fett állt.

A fickó nagyon fiatal volt − legalább olyan fiatal, mint Fett aznap esti célpontja. Rossz este ez, gondolta Fett, a fürge és ígéretes fiatalok számára.

A bemondó megállt a porond közepén, és tenyerét kifelé fordítva felemelte a két kezét. A hangja betöltötte a stadiont.

− Eljött a végső küzdelem ideje! A szabályok: tilos a szemkinyomás. Tilos torokra és ágyékra ütni. Tilos nem ellenállni. Több… szabály… nincs! − Elhallgatott, és a közönség üdvrivalgása az egekbe szökött. − Aki utolsóként állva marad, az lesz a győztes!

A bemondó kimászott a küzdőtérről, és ahogy Fett a harcosokat nézte, különös tekintettel a magányosan, bátran és mégis rémülten ott álló ifjúra, érezte, hogy rá nem jellemző módon a szívverése felgyorsul, ahogy a tömeggel együtt a küzdelem kezdetét jelző zászló lehullására vár.

Voltak pillanatok, mikor Fett értékelte az életet − őt sem lehetett öregnek nevezni, és voltak éjszakák, a mostanihoz hasonló éjszakák, mikor jó érzés volt − a sisak mögött elvigyorodott a gondolatra –, mikor jó érzés volt fiatalnak, fürgének és ígéretesnek lenni.

A sötétkék zászló lezuhant a rúdjáról, egyenesen a porond közepére.

A három vagány elindult a fiatal harcos felé…

− Fűszer − állapította meg Boba Fett.

− Igen, nemes Fett − bólintott a célszemély Hallolar Voors. − Fűszer. Tizennyolc tartállyal. És ha kell, negyedórán belül még ennyit le tudunk szállítani.

Fett bólintott, mintha odafigyelt volna a másik szavaira. Nemrég ért véget a küzdelem, s most Voors társaságában lépkedett egy hatalmas, homályosan megvilágított, látszólag elhagyatott raktárban a Hóhérsor peremén. A Hóhérsor egy nyomornegyed volt Lassú Halál szélén. Fettet hidegen hagyta a jubilari névválasztások képzelőereje, azt azonban el kellett ismernie, hogy bizonyos konzisztenciát fel lehetett fedezni a névadásban.

Voors a két nőt felcserélte két tüntetően felfegyverzett testőrrel. A testőrök mögöttük lépkedtek.

− A szektor fűszerkereskedelmét már régóta a huttok ellenőrzik − jegyezte meg Fett. − Hol talált egy független szállítót?

Voors rámosolygott Fettre; Fett egyenesen előrenézve a sisakja taktikai képernyőjén figyelte a mosolyt. A képernyő háromszázhatvan fokos képet adott a környezetéről. Fett kíváncsi lett volna, hogy vajon Voors tudott-e erről, vagy csak a gyakorlás kedvéért mosolygott. Azt mindenesetre el kellett ismerni, hogy bájos mosoly volt.

Általában már maga a mandalori csatapáncél is eléggé idegesítette az embereket, de Fett rájött, hogy az még jobban bosszantja őket, ha nem néz rájuk, miközben hozzájuk beszél. És ha azt hitték, hogy nem látja, mi történik körülötte… nos, ezzel csak az ő malmára hajtották a vizet.

Voors nem úgy nézett ki, mint aki bármit is tudna a mandalori csatapáncélok képességeiről. Ami azt illeti, pontosan annak nézett ki, ami volt: egy gazdag, helybéli üzletember fiának, egy sötét hajú, csinos, jóképű fiatal fickónak, aki drága ruhákat visel, rutinosan mosolyog − és vesztére magára haragított valakit, de még csak nem is sejti.

− A forrásom… privát − mondta könnyedén. − És attól tartok, az is kíván maradni.

Fett bólintott; nem igazán érdekelte a dolog.

Pár perc múlva elért egy tágas, viszonylag üres térséget. Elég jól meg volt világítva ahhoz, hogy Fett sisakjának vizuális érzékelői automatikusan csökkentsenek az eddigi félhomály miatti képkorrekción. A sisakon belül. Fett szemei előtt nappali világosságban jelent meg a kép.

Az üres térség közepén hat-hat tartály állt három sorban. Szélesek voltak és fél embermagasságúak. Fett találomra kiválasztott egyet.

− Azt nyissák ki!

A háta mögött álló testőrök egyike rápillantott Voorsra, aki gyorsan bólintott. A raktár megvilágítása sötétvörösre változott − a hétköznapi fehér fény aktiválta a fűszert. A testőr előrelépett, letérdelt, és megérintette a tartályt légmentesen lezárva tartó két kapcsolót. Fett mögött így már csak egy testőr maradt, enyhén a bal oldalára húzódva.

Fett tett egy lépést előre, és lenézett. Az anyag fűszernek látszott; kinyújtotta a kezét, és kivett belőle egy marékkal.

− Csukd be, és kapcsold vissza a fehér fényt!

A lámpák felgyulladtak… és igen, fűszert tartott a tenyerében. Fett rászórta a port a tartály tetejére, ahol az a fénytől aktiválódva csillogni, szikrázni kezdett. Fett hanyagul a dereka mellett lógó bal keze megérintett egy kidudorodást az övén, és ezzel idegmérget engedett a levegőbe. A mozdulat folytatásaként bal kezével megérintette a jobbat. Levette a kesztyűjét, s előrenyújtotta meztelen jobb kezét.

− Megszagolhatnám? Az igazi fűszernek kellemes, csípős illata van…

− Ha ragaszkodik hozzá… − pillantott Voors a testőreire.

Fett felemelte a kezét, mintha le akarta volna venni a sisakját − és látta, hogy a másik három várakozásteljesen figyeli. Ez is a páncél előnyei közé tartozott; a sisak levétele kész színjáték volt. A keze megállt a sisak alsó szélénél.

− Szeretnék kérdezni valamit. − A keze parányit lejjebb ereszkedett. − Soha nincs lelkiismeret-furdalása?

− Ez most komoly? − meredt rá Voors. − A fűszer miatt?

− Soha nincs lelkiismeret-furdalása amiatt − ismételte meg Fett nyersen, mint mindig, ha basic nyelven kellett beszélnie –, hogy fűszerrel kereskedik?

− Hiszen még csak függőséget sem okoz − válaszolta Voors tétovázva. − És a gyógyászatban is használják…

A Fetthez közelebb álló testőr pislogni kezdett, megrázta a fejét, majd ismét pislogott.

− A függőséget nem okozó anyagok − mondta Fett -gyakran olyan anyagok fogyasztásához vezetnek, amelyek viszont függőséget okoznak. Ez sem zavarja?

Voors vett egy mély lélegzetet.

− Nem, nem zavar! − robbant ki belőle. − A lelkiismeretem ugyanolyan… − Becsukódott a szája… majd ismét kinyílt, mintha folytatni akarta volna a mondatot.

A Fett mögött lévő testőr állt a legmesszebb az idegméregtől. Fett megpördült, és bal kézzel előrántva sugárvetőjét lelőtte a fegyvere felé nyúló férfit. Az energiasugár a testőr gyomrába vágódott; a fickó hátratántorodott, de a pisztolyát még mindig a kezében tartotta, ezért Fett előrelépett, célzott, és a második lövése pontosan a férfi gégéjébe fúródott.

Visszafordult a fűszer, Voors és a másik testőr felé. Ez utóbbiak természetesen még nem haltak meg. A földre zuhantak, de Fett csak állt és nézte őket – miközben a sisakja kamerái folyamatosan rögzítették a haláltusájukat. Jabba örömmel nézi majd meg a felvételeket − Fett először fogadta el a hutt megbízatását, de ismerte a fajtáját. Jabba külön jutalmat fog fizetni az ellenségei haláláról készült felvételekért.

A jobb kezére visszahúzta a kesztyűt. Az ujjai már teljesen elzsibbadtak az idegméreggel való érintkezéstől.

Miután a két férfi abbahagyta a rángatózást. Fett közelebb lépett, hogy jobb képet kapjon róluk. Kicsit előrehajolt, hogy a kamerái a legmegfelelőbb szögből dolgozhassanak. A világos bőrű testőr elkékült; a sötétebb bőrű Voors ellilult. Megdagadt nyelve kilógott a fogai közül; Fett el tudta képzelni, mennyire élvezni fogja Jabba a látványt.

Fett pár másodperc múlva felegyenesedett, és hátrálni kezdett, míg jó tizenöt méternyire nem került a tizennyolc tartálynyi fűszertől.

Levette a hátáról a lángszóróját, bekapcsolta a gyújtólángot, és számára nagyon hosszúnak tűnő percekig tűzárba borította a műanyag tartályokat.

A hutt nem fizetett azért, hogy elégesse a fűszert, de azért sem, hogy ne égesse el. Voltak dolgok, amiket ingyen is érdemes volt megtenni. Mikor a raktár közepén már csak egy felismerhetetlen, olvadt kupac állt, Boba Fett, aki tisztességes és igaz embernek tartotta magát, a hátára vetette a lángszórót, sarkon fordult, és halkan kisétált a sötét, csendes éjszakába, a rá váró, ígéretes jövőbe.

Eltelt tizenöt év

Boba Fett magasan a Hoth rendszer síkja, magasan a potenciálisan halálos aszteroidaövezet fölött lebegett. A Slave I hajtóművei és pajzsai szinte semennyi energiát nem kaptak, csak egy vékony árampatakocska csordogált a műszerekbe és a létfenntartó berendezésekbe. A fejvadász lenézett a Hoth-rendszerre, és elégedetten látta, hogy megelőzte a birodalmiakat.

Ha jól tippelt, valahol ott lent, a Hoth felszínén rejtőzött a Lázadók jelenlegi főhadiszállása. Fettet a legkevésbé sem érdekelte a Lázadás; a Lázadók egyszerűen pusztulásra voltak ítélve, s egyáltalán nem izgatta az univerzumból való eltűnésük napja és módja. A Birodalom majd elbánik velük; Fettnek egy kisebb, de jövedelmezőbb préda körül járt az agya.

Ahol a Lázadók felbukkantak, ott Han Solót is meg lehetett találni.

A birodalmiak hipertéri üzenete rövid volt és lényegre törő; bejelentette a Lázadók főhadiszállása elleni támadást, és tizenötezer kreditet ajánlott fel minden Vadásznak, aki segít a csatából menekülő Lázadók elpusztításában.

Tizenötezer kredit Fett félévi működési költségeit sem fedezte volna. De ahol a Lázadók felbukkantak…

Nemrég Jabba, a hutt Han Solóra kitűzött vérdíja elérte a százötvenezer kreditet. Ezzel belépett a Fett által ismert fél tucat legmagasabb fejpénz közé, és ha nem is helyezte Solót a Montellian Serat-i Mészárossal, illetve az érte felkínált ötmillió kredittel egy társaságba, azért szépen közeledett felé.

Műszereit a legnagyobb érzékenységre állítva a Hoth felé fordította, és beállította a számítógépet, hogy ébressze fel, ha meglátja a Millennium Falcont.

Fett a pilótaülésben ülve, páncélosan, sisakját az ölében nyugtatva lehunyta a szemét és elaludt.

A hiperhullámú riasztó ébresztette fel.

Fett kinyitotta a szemét, és végigfuttatta tekintetét a műszereken. Gyenge, szaggatott jelzések a Hothról, ami akár a háttérzaj is lehetett (eltekintve attól, hogy nem az volt); de nem ez kapcsolta be a riasztót.

A műszerek szerint hajók léptek ki a hipertérből. Nagy hajók, amely csillagrombolókat, a Birodalmat jelentette. Fett elvégzett egy háromszögelést − és elkáromkodta magát az anyanyelvén. A Hoth közte és a hiperűrből kilépő hajók között volt. Ó, ti bolondok, ti bolondok! − gondolta Fett. Ha ebből a távolságból beindították az ő műszereit, akkor a Lázadók a Hothon az ágyukból ugrottak ki a szirénáik hangjára.

Valaki nagyon elszúrta; és ismerve Vadert, Fett biztosra vette, hogy az a bizonyos valaki már nem sokáig boldogítja a galaxist.

A Slave I a rendszer síkja fölött lebegett, és Fett mindent megtett, amit csak tudott, miközben alatta kibontakozott az elkerülhetetlen csata. Beindította a hajtóműveket, és közelebb húzódott a Hothhoz. Mikor a Falcon felszáll a bolygóról, már ha felszáll egyáltalán, akkor nagyon gyorsan próbál majd kereket oldani. Fettnek csak egy támadásra lesz ideje.

Elfoglalta a helyét, még mindig magasan a rendszer síkja és a Hoth, a csata fölött; majd felkészült a várakozásra. Semmi mást nem tehetett; de ha Fett megtanult valamit, mióta Vadász lett, akkor azt biztosan, hogy a türelem kifizetődő erény. Abból biztosan nem származott volna semmi haszna, ha beszáll a csatába. A Hoth felszínéről tüzet nyitott egy ionágyú, a fedezete alatt szállítóhajók emelkedtek fel, sebesen távolodva a bolygótól, majd amint lehetett, fénysebességre gyorsultak. Fett érzékelői ebből a távolságból még képkorrekcióval sem tudtak a hajók méreténél és hozzávetőleges alakjánál többet kivenni; de ez a kevés is elég volt. A Hothról távozó hajók egyike sem a Millennium Falcon volt − annak az alakja beleégett Fett agyába.

Egy szállítóhajó-hullám. Egy vadászhullám. Még egy szállítóhajó-hullám… és még egy. És még egy.

A bolygó felszínéről egyre ritkábban nyitott tüzet az ionágyú; a birodalmiaknak bizonyára sikerült kilőniük néhány generátort. Fett türelmetlenségét legyűrve tovább várakozott. A szállítóhajók már messze jártak, csak néhány vadász próbált még átsiklani a birodalmi vonalakon, és fénysebességre gyorsulni. A Falcon azonban…

Ott van!

Az vagy a Falcon, vagy csak hallucinál. Fett ujjai őrült táncba kezdtek a vezérlőpulton, és a Slave I hajtóművei fellángoltak. A számítógép kiszámította a lehetséges pályákat. Fett pedig legalább fél tucat dolgot csinált egyszerre: készenlétbe helyezte a vonósugarat, energiát irányított az elülső pajzsokba, felvázolta a Falcon pályáját, és elfogópályát szerkesztett a Slave I számára. Ideális esetben abban a pillanatban kellett elkapnia őket, mikor éppen fénysebességre akartak gyorsulni, lehetőleg elkerülve a viszkető ujjú birodalmiak lézersugarait…

Fett aznap már másodszor káromkodott hangosan. Nem fogja elkapni őket.

A Slave I a tőle telhető legnagyobb gyorsulással száguldott a Hoth-rendszer fölött, de a pályakivetítések egyértelműen azt mutatták, hogy nincs elég ideje. A Hoth hideg világa távol keringett a napjától; a gravitációs gradiens sokkal kisebb volt itt kint, mint az emberek által lakható bolygókon általában − a Falcon gyakorlatilag bármelyik pillanatban fénysebességre gyorsulhatott.

És most már mindegy is volt: a nyomába eredt egy csillagromboló, és valószínűleg annak az összes TIE-vadásza. Mellesleg… nem szabad elfeledkezni az alapokról, márpedig az Első Alapszabály kimondta: nincs akkora vérdíj, amiért érdemes lenne meghalni. A csillagromboló és a TIE-vadászok ádázul lőtték a Millennium Falcont, a lézersugarak újra és újra végignyalták a hajót; ha pedig Fett elfogó távolságba merészkedne, akkor neki is kijutna a jóból.

Most már bármelyik pillanatban…

Valami nem stimmelt. A Falcon nem gyorsult fénysebességre.

Fett még egyszer ellenőrizte a pályát, amit a számítógépe a Falconnak kiszámított, de az helyes volt, a gravitációs mérések helyesek voltak, a vektorok helyesek voltak… a Falconnak mostanra már ugrania kellett volna.

Valami baj van a hiperhajtóművükkel, gondolta Fett, és egy másodperccel később bebizonyosodott, hogy jól sejtette: a Falcon élesen kitért…

…és egyenesen a Hoth-rendszer aszteroidaövezete felé vette az irányt.

Fett kikapcsolta a hajtóműveit, és egyszerűen csak nézte, ahogy a Millennium Falcon belemerült az aszteroidamezőbe. Solo kétségbe volt esve. Fett nem, legalábbis közel sem annyira, hogy bevigye a Slave I-et azok közé a pörgő-forgó kő- és vashegyek közé.

Az a százötvenezer kredit várhat még egy napot; holtan meg úgysem lehetne elkölteni…

Fett enyhén előredőlt az ülésében, és megállapította, hogy ez aztán tényleg figyelemreméltó napja a birodalmi hülyeségnek:

A TIE-vadászok bementek a Falcon után.

Fett a fejét rázva hátradőlt az ülésben. Ezek még sohasem hallottak a költségelemzésről?

Egy hosszú, üres pillanat után a rendszer belseje felé fordította az érzékelőit, és azonnal megpillantotta Darth Vader szuper-csillagrombolójának, az Executor-nak semmi mással össze nem téveszthető alakját.

Üdvözölte a zászlóshajót, és mikor engedélyt kapott a leszállásra, kiszámította a felé vezető pályát.

Vader nagyúr látni akarta.

Vader a hídon állt, a csata maradványait szemlélte. Mögötte csillagok sziporkáztak és aszteroidák bukdácsoltak a fekete égbolton. Vader nem nézett Fettre, és nem vesztegette a szavait üdvözlésre. Mint mindig, mély hangja most is sokkal inkább gépi, mint emberi eredetűnek tűnt.

− Honnan tudta?

Fett körülnézett, mielőtt válaszolt volna: a híd legénységét annyira lekötötték a feladataik, vagy az, hogy úgy tegyenek, mintha lekötnék őket, hogy még csak fel sem néztek, amikor bekísérték. Fett szokás szerint azon kapta magát, hogy egyfajta vonakodó tiszteletet érez Vader vezetői módszerei iránt.

− Az emberei árulták el − felelte végül. − Lényegében. A csillagközi űrben jelölték ki a találkozási pontot. Tudtam, hogy nem ugranak messze a flottával attól a ponttól, ezért megnéztem a térképeimet. − Vállat vont. − Az egyik bolygó túl forró, a másik túl hideg, a harmadik pont jó, de már elfoglalta Lando Calrissian bányászkolóniája. Csak a Hoth maradt.

− Ezek szerint jól ismeri a környéket. − Fett nem gondolta, hogy Vader választ vár; ezért nem is válaszolt. Vader, még mindig hátat fordítva neki, bólintott, mintha mégis választ kapott volna.

− Hamarosan itt lesz a többi Vadász is. Ha megérkeztek, megkapják az eligazítást.

− Mennyi? − tett egy lépést előre Fett.

Vader egy hosszú pillanatig hallgatott.

− A többi szökevény nem érdekel. Solóért… százötvenezer kredit. Ugyanennyi Leia Organáért. Együtt vannak. − Egy kicsit elfordította a fejét. − De egyben akarom őket!

Fett kísérője intett; Fett vállat vont, sarkon fordult, és a tiszt nyomában távozott a hídról. Vader nehéz ügyfél volt; mindig élő foglyokat akart, nem holttesteket vagy a holttestekről készült felvételeket. Egyben akarom őket; ezt minden egyes alkalommal elmondta, mikor felfogadta, az óta az első incidens óta.

Az eligazítás után Fettet és vetélytársait elválasztották egymástól, majd visszakísérték őket a hajóikhoz.

Fett kísérője láthatóan kényelmetlenül érezte magát a fejvadász társaságában, akinek ez meg is felelt így. Vader hajója volt a legnagyobb, amit Fett valaha is látott, nemhogy aminek a belsejében járt… Öt percig tartott, amíg a hídról egy siklóval a hajón kívül visszatértek a Slave I-et rejtő hangárba. Fettnek, mint általában, nem volt kedve beszélgetni. Különösen egy alacsony rangú birodalmi tiszttel nem.

A siklóállomástól gyalog mentek Fett hajójáig. Félúton járhattak, mikor a birodalmi megszólalt.

− Azt mondják, maga Vader nagyúr kedvenc fejvadásza.

Fett megtorpant, mozdulatlanná dermedt, és elég hosszan bámult a fickóra ahhoz, hogy tovább fokozza kényelmetlenségét.

− Igen. − Azzal megfordult, és továbbment. A birodalminak futnia kellett pár lépést, hogy utolérje.

A fickó azonban vagy a Birodalmi Flotta tisztjeinek átlagánál is hülyébb volt, vagy a kíváncsisága legyőzte a félelmét. Mindenesetre nem vette a lapot.

− Azt is beszélik, hogy maga ismeri a célpontot. Ezt a Solót, aki segített Skywalkernek felrobbantani a Halálcsillagot. Azt mondják, maga ismeri.

Fett egy jó darabig szótlanul továbblépdelt.

− Egyszer láttam verekedni − felelte végül eléggé vonakodva.

− Hol?

Fett maga sem tudta, miért válaszol.

− Régen történt. Bekerült a szabadstílusú bajvívó küzdelembe a Jubilaron. − Fett meglepetten hallotta saját magát, amint hozzáteszi: − Fiatal volt és a leggyengébb. De azért eljutott az utolsó körig. Látott már jubilari szabadstílusú döntőt?

A kísérője megrázta a fejét.

− Még a bolygó nevét sem hallottam soha az életben.

Olyan volt, mintha valaki más beszélt volna; a szavak egyszerűen kibuktak Fettből.

− Beraknak négy harcost egy küzdőtérre, általában ugyanabból a fajból. Hogy fair legyen a küzdelem. – Fett arcán átsuhant egy mosoly, ahogy eszébe jutottak a küzdelmek. Évek óta most mosolygott először, de észre sem vette. − Hogy fair legyen − ismételte meg. – Általában az szokott történni, hogy hárman nekiesnek annak, aki a leggyengébbnek látszik. Ez lett volna Solo. Mondom, fiatal volt még. Eszméletlenre verik a leggyengébbet, aztán egymás ellen fordulnak. Aki utolsóként állva marad, az a győztes.

− Eszméletlenre verték? Han Solót?

Fett megállt − és fejét oldalra fordítva ránézett a fickóra. Apró mozdulat volt, de… a birodalmi azon vette észre magát, hogy a fejvadász sötét sisaklemezébe bámul.

Fett reszelős hangja úgy csapott le rá, mint egy támadó X-szárnyú.

− Ő győzött. Az egyik legbátrabb dolog volt, amit életemben láttam. − Egy pillanatra elhallgatott. − Öröm lesz elfogni.

A birodalmi láthatólag alig tudta összeszedni magát.

− Igen… el tudom képzelni.

Fett megrázta a fejét, mintha csak ki akarta volna tisztítani, majd megfordult, és újra elindult a folyosón. Mintha most gyorsabban lépkedett volna.

Évek óta ez volt a leghosszabb beszélgetése, ami nem az üzletről szólt.

A hónapok gyorsan teltek; és a végén Boba Fett azon kapta magát, hogy valószínűleg a galaxis legismertebb fejvadásza lett.

Eseménydús idők voltak, és Fett emlékeiben összemosódtak a történések. Solo elrejtőzött a Falconnal a birodalmiak hulladékában, amit közvetlenül a hipertéri ugrás előtt előírásszerűen kidobtak, s így megmenekült előlük. Jó trükk volt, és a legtöbb Vadász be is vette volna − Fett vetélytársai legalábbis bevették.

Boba Fettet azonban egyszer már átverték vele. Mostanra viszont az egyik legtapasztaltabb fejvadász volt, nem sok olyan trükk akadt, amit ne látott volna egyszer, kétszer vagy egy tucatszor. Solo csak egy helyre mehetett a hiperhajtóműve nélkül, így hát Fett egy rövid ugrással elé ment Felhővárosba, ahol megállapodott Lando Calrissiannal, hogy az kiadja neki Solót.

Rakterében a karbonitba fagyasztott csempésszel Fett a Tatuin felé vette az irányt. Ott Han Solo szobráért, az elfogásával eltöltött néhány hónapért, s a közben elszenvedett kellemetlenségekért Jabba, a hutt végül nem százötvenezer kreditet fizetett, hanem negyedmilliót…

És nem sokkal később elkezdtek szállingózni Solo megmentői. Megérkezett a fejvadásznak álcázott Leia Organa, láncon vezetve Csubakkát. Sikerült kiszabadítani Solót a karbonitból. Fett akkor sem tudta volna megmondani, mit tervezhetett a nő, ha elevenen megnyúzzák. Akármit is, nem jött be. A hutt a tömlöcébe vetette Solót és a vukit, Leia Organa pedig Jabba trónjához láncolva tengette napjait.

Fett az ágyán feküdt, elsötétített szobájában, Jabba palotájának a mélyén. Páncélját nem vette le, sisakját a hasán egyensúlyozva bámult a sötétségbe. A ventilátorok hűs levegője ritmikus hullámokban árasztotta el az arcát.

Valaki megdöngette az ajtaját.

Fett felült, s közben feltette a sisakját, és felkapta rohamkarabélyát. A mozdulatok annyira beleivódtak már, hogy gondolkodnia sem kellett rajtuk. Elfordította az ajtó zárját, hátrált néhány lépést, és célzásra emelte a karabélyt. Nem kapcsolta fel a világítást.

− Gyere be!

Az ajtó fájdalmas nyikorgással kitárult. A folyosón két gamorrai őr állt; Fett rájuk emelte a karabélyt.

− Mit akartok?

Az egyik őr oldalra lépett, és egy alakot − egy embert − lökött be a szobába. Fett ujja ösztönösen megfeszült a ravaszon, de nem lőtt.

− Jabbától − morogta a közelebb álló őr. − Jó szórakozást!

Fett hátranyúlt az egyik kezével, és megérintette a lámpák kapcsolóját. A szobát elárasztó hideg, fehér fényben Leia Organát, az Alderaan hercegnőjét pillantotta meg a lábai előtt heverni.

A nő talpra kászálódott, és zihálva behátrált az egyik sarokba. Fett gyanította, hogy hevesen ellenkezett, miközben az őrök levonszolták hozzá.

− Ha hozzám érsz… − Elcsuklott a hangja. Remegve állt, de végül sikerült befejeznie a mondatot. − Ha hozzám érsz, az egyikünk meghal!

Fett lassan leeresztette a karabélyt, és körülnézett a szobában. Elég kevés holmit hozott magával a palotába; jóformán mindenét a Slave I fedélzetén hagyta. Végül rámutatott az ágyán lévő vékony lepedőre.

− Takard el magad! Nem fogok hozzád érni.

Organa óvatosan oldalra lépett, majd előreszökkent, felkapta és maga köré tekerte a lepedőt a nem sokat takaró öltözék felé, amit Jabba meghagyott rajta. Aztán visszahátrált a sarokba, a lehető legtávolabb Fett-től.

− Tényleg nem?

Fett megrázta a fejét. Óvatosan leült a szoba másik sarkába, és keresztbe fektette a karabélyt a térdén. Óvatosan kellett mozognia, az utóbbi időben rakoncátlankodni kezdett a térde.

− A házasságon kívüli szexuális kapcsolat erkölcstelen.

− Igen − bólintott Organa. − Akárcsak a nemi erőszak.

Fett is bólintott.

− Akárcsak a nemi erőszak. − Kényelmes… legalábbis számára kényelmes csendben ült, a nőt figyelve. Organa ügyelve a magára tekert lepedőre, elhelyezkedett a szemközti sarokban. Fett értékelte a szemérmét, de ez nem akadályozta meg abban, hogy tovább nézze. Soha még csak meg sem ölelt egyetlen nőt sem, és az évek múlásával a vágy is egyre ritkábban tört rá. A szüzessége azonban nem tette kevésbé férfivá, s a nőt érdemes volt nézni, ahogy még mindig kipirulva a küzdelemtől, a világos lepedőre omló sötétbarna hajjal pihegett a sarokban.

Organa ismét megigazította magán a lepedőt, s még beljebb furakodott a sarokba.

− Nem hívod az őröket, hogy vigyenek vissza Jabbához?

− És sértsem meg a huttot? Inkább nem. Téged felzabáltatna a rankorral, rám pedig megharagudna. Majd reggel visszamész.

A nő lihegése kezdett elcsendesedni.

− Tehát egész éjszaka itt fogunk ülni.

− Hideg a kő. Ha fel akarsz menni az ágyra, csak tessék.

− Te pedig majd csak ott ülsz − nézett rá Organa nyilvánvaló kétkedéssel a tekintetében. − Egész éjjel.

− Nem foglak bántani. Hozzád sem érek. Aludj, ha akarsz! Vagy ne aludj, engem nem érdekel.

Csend ereszkedett rájuk. Fett a falnak támaszkodó nőt figyelte; figyelte, ahogy összeszedi magát, figyelte, ahogy figyeli őt.

Telt az idő. Fett szeme nyitva volt, de félig aludt, mikor Organa kirobbant.

− Miért csinálod ezt? Miért harcolsz az ő oldalukon?

Fett megrázkódott és nyújtózott egyet. A térdén keresztbe fektetett karabély meg sem moccant közben.

− Félmillió kreditért − közölte a nővel. − Ennyit fizetett Vader és a hutt a szolgálataimért.

− Csak a pénz miatt? Mi is fizetnénk neked. Segíts kijutnunk innen, és…

− Mennyit?

− Többet, mint amennyit el tudsz képzelni.

Fettet lenyűgözte a nő vakmerősége, amivel megpróbálta lefizetni őt itt, a hutt palotájának a mélyén.

− Figyelmeztetlek, szörnyen sokat el tudok képzelni.

− Megkapod.

Kegyetlenség lett volna hagyni reménykedni.

− Nem. Amit ti tesztek, az erkölcsi szempontból helytelen. A Lázadók rossz oldalon állnak, és el fognak bukni… és el is kell bukniuk.

− Erkölcsi szempontból helytelen? − Leia Organa nem tudta palástolni a dühét. − Mi az otthonainkért, a családjainkért, a szeretteinkért harcolunk, azokért, akik még élnek, és azokért, akiket már elveszítettünk. A Birodalom az egész világomat elpusztította, gyakorlatilag mindenkit, akit gyerekként ismertem…

− Azok a világok fellázadtak a jogos uralkodójuk ellen! − hajolt előre ültében Fett. − A Császárnak jogában állt elpusztítani őket; fenyegetést jelentettek a civilizáció fennmaradását lehetővé tévő társadalmi igazság rendszerére. − Elhallgatott egy pillanatra. − Az ártatlanok halála természetesen sajnálatos. De háborúban előfordult az ilyesmi, Leia Organa. A háborúkban ártatlanok is meghalnak… nem kellett volna elkezdenetek ezt a harcot.

Hirtelen ismét elhallgatott; a sok beszédtől kiszáradt a torka.

A megjegyzései láthatólag egyébként is Organa torkára forrasztották a szavait; a nő percekig oldalra nézett, és a kőfalat bámulta. Mikor ismét megszólalt, a hangja nyugodt volt, de továbbra sem nézett Fettre.

− Alig tudom elhinni, hogy valóban ezt gondolod. Luke… Luke Skywalker, tudom, hogy hallottál már róla… Luke beszélt nekem az Erő sötét oldaláról…

Fett álmélkodva hallotta, hogy felnevet.

− Arról a Jedi-babonáról? Organa hercegnő, ha létezik is az Erő… amiben egyébként nem hiszek, akkor sem láttam semmi bizonyítékát!

Erre már ránézett.

− Egy kicsit Han Solóra emlékeztetsz. Ő sem hitte el…

Fett hallotta, hogy a hangja vészjóslóan felerősödik.

− Semmiben sem hasonlítok Solóra, és ne merészelj hozzá hasonlítani!

− Oké − vett Leia egy lassú, mély lélegzetet. − Miért olyan sértő ez rád nézve?

Fett ismét előrehajolt.

− Tudod te, mit művelt az a fickó? Most felejtsük el a Birodalom hűséges polgárait, akiket… hozzád hasonlóan… megölt a Lázadásotok során; a háború az háború, és te talán azt hiszed, hogy az Igazságért harcolsz. De Solo?! Bátor ember, elismerem… és zsoldos, aki semmi jót nem tett egész életében, semmi nehezet nem tett, ha nem fizette meg valaki érte. Tiltott anyagokat csempészett…

− Fűszerrel kereskedett!

− A fűszer illegális! − üvöltötte Fett talpra ugorva. – Euforikus, befolyásolja az ember hangulatát, és a használata sokkal erősebb anyagok használatához vezet! Aki fűszerrel kereskedik − horkant fel –, az bármivel kereskedni fog! − Feszülten, mozdulatlanul állt, remegve markolta karabélyát, úgy nézett le Leiára. − És ha én ma este fűszert vettem volna be, Leia Organa, akkor lehet, hogy nem lennél biztonságban összezárva velem.

− Han fűszert csempészett − jelentette ki Leia makacsul –, ami illegális és egyáltalán nem tetszik nekem, és alkoholt is, ami legális, de a magas vámok miatt megéri csempészni. Nem, Han egyáltalán nem tökéletes, és olyan törvényeket is megszegett, amelyekről te még csak nem is hallottál. De én ismerem Han Solót, és láttam, hogyan kockáztatja az életét azokért a dolgokért, amelyekben hisz… kétlem, hogy beléd szorult volna annyi bátorság. Egyébként pedig te mit teszel azzal, hogy Jabbának dolgozol?

Fett fújt egy nagyot, és meglazította a szorítását a karabélyán. Kényszerítette magát, hogy visszaüljön a padlóra, tudomást sem véve a térdébe hasító fájdalomról.

− Jabba fizet nekem. Sokat fizet. Amint Skywalker felbukkan, elfogom és elviszem Vadernek. Aztán eltűnök innen.

− Nem erre gondoltam. Jabba, a hutt egész fűszerhegyekkel kereskedik, sőt még annál is rosszabbal…

− Kényszerűségből állok az oldalán. Gondolom, amint véget ér a Lázadás, a Birodalom elbánik majd Jabbával. De a hutt kisebb veszélyt jelent, mint a Lázadók. − Fett megfordította a karabélyt, és a tusával megérintette a lámpák kapcsolóját. A sisakja szinte azonnal kiegyenlítette a fényviszonyok változását; Organa képe a testéből kiáradó hő fényében ugrott be a látóterébe. − Aludni akarok. Megfájdult a torkom.

Egy percre csend ereszkedett a helyiségre.

− Luke Skywalker − mondta Leia a sötétből − el fog jönni, és végez veled.

− Mindenki meghal − értett egyet Fett. − De mivel senki sem fizetett, hogy megöljelek… aludj jól!

Fett nyitott szemmel aludt a sisak alatt.

A Jedi − már ha az volt − másnap érkezett. Luke Skywalkernek hívták, és megölte Jabba rankorját. A hutt börtönbe vetette, Solo és Csubakka mellé.

A következő reggel fényesen, kristálytisztán és forrón köszöntött be. Boba Fettet viszont harapós kedvében találta.

Persze a Tatuin miatt volt minden. Minden reggel fényesen, kristálytisztán és forrón köszöntött be.

A hutt azonban meg akarta ölni Luke Skywalkert. Továbbá Solót és Csubakkát, bár ez nem igazán számított.

Skywalker. Ő okozta Fett rossz hangulatát. Megpróbálta lebeszélni Jabbát Skywalker kivégzéséről − nem mintha érdekelte volna, hogy a fickó él-e, hal-e. Fett szilárdan hitte, hogy a galaxis jobb hely lesz, ha azt a bolondot eltüntetik belőle. Nem egy őrültséget látott már pályafutása során, de az, ahogy ez a tejfölösszájú suhanc a saját tróntermében akart szembeszállni Jabbával, a huttal, majdnem mindegyiket felülmúlta.

Fett azonban hiába vitatkozott talán még többet is annál, mint amennyi bölcs lett volna, ez a Jabba nem úgy viselkedett, mint az a Jabba, akit az elmúlt évek során megismert. A lényeg az volt, hogy Darth Vader fizetett volna azért a bolondért − sőt maga a Császár fizetett volna érte. A galaxis története során kitűzött, Fett által ismert legmagasabb vérdíj ötmillió kreditre rúgott; a fejvadász azonban biztosra vette, hogy Luke Skywalker többet hozott volna a konyhára.

Jabba viszont hallani sem akart a dologról. Nem volt hajlandó megosztozni a fejpénzen, sőt még abba se ment bele, hogy övé legyen az egész, és Fett csak közvetítsen közötte és Vader között. Elpusztult a kedvence, a rankor, és Skywalkernek ezért lakolnia kellett.

Fett néha kénytelen volt azt hinni, hogy ő az egyetlen normális üzletember az egész galaxisban.

Nem hagyta nyugodni a dolog. Egyik tervet a másik után találta ki; de egyik sem tetszett neki. Megfordult a fejében, hogy elrabolja Skywalkert Jabbától; az idő azonban rohant, a hutt biztonsági rendszere pedig remekül működött. A kockázat még a több millió kredit fényében is túl magasnak tűnt.

Így hát rá egyáltalán nem jellemző idegességgel járkált fel s alá a vitorlás bárka felső fedélzetén a Skywalker érkezését követő reggelen, azon a reggelen, amelyen Skywalkert, Solót és Csubakkát kivégzik. Próbálta eldönteni, mihez kezdjen, miközben a vitorlás bárka elindult a Karkuni Nagy Verem felé, a halálukba repítve az elítélteket.

Kissé meglepődött, mikor rájött, hogy szép halált kíván Solónak. Pár évvel korábban Fett látta, hogyan dobatta be Jabba fél tucat őrét a Karkuni Nagy Verembe valami állítólagos összeesküvés miatt. A hutt felkínálta nekik a lehetőséget, hogy könyörögjenek az életükért. Ketten esdekelni is kezdtek, Jabba azonban − természetesen − őket is felzabáltatta a Sarlakk-kal.

Fett tudta, hogy Csubakka nem fog könyörögni, és remélte, hogy Solo sem.

Skywalker talán igen. Az nem is lenne olyan rossz.

Fett megállt a bárka orrában, és lenézett az alattuk elsuhanó homokra. Itt, a sivatag mélyén semmi más nem volt körülöttük, csak a sivatag. Homok, porfellegek és dűnék, ameddig a szem ellátott.

Fett kíváncsi lett volna, melyikük ölt meg több embert: ő vagy a hutt. Valószínűleg a hutt, ha a fűszerkereskedelmet is beleszámítjuk; valószínűleg én, ha csak a saját kezű munkák számítanak, gondolta Fett.

Végül feltűnt a láthatáron a Karkuni Nagy Verem. Boba Fett egy leheletnyivel sem jobb kedvűen lement a felső fedélzetről a kilátóterembe, hogy a többiekkel együtt végignézze, hogyan érvényesül az Igazság…

…és hogyan pocsékolódik el ki tudja hány millió kredit.

A nap rosszul kezdődött, és csak még rosszabb lett. Mielőtt véget ért volna, a vitorlás bárkából csak egy lángoló roncs maradt, Jabba, a hutt meghalt, Boba Fettet pedig a Karkuni Nagy Veremben emésztette a Sarlakk.

Ó, kijutott − amennyire tudta, ő volt az egyetlen, akinek valaha is sikerült megszöknie a Sarlakk gyomrából.

Mire azonban kikerült és felgyógyult, pontosabban szólva kigyógyult élete legmegrázóbb élményéből, történelmi jelentőségű események zajlottak le, és a galaxis olyasvalamivé vált, amiről Fett sohasem hitte volna, hogy lehetséges a létezése.

Tizenöt év telt el.

Vagy másképp fogalmazva:

Darth Vader meghalt, akárcsak a Császár. A Birodalom elbukott, és megalakult az Új Köztársaság. Emberi léptékkel nézve, tizenöt év alatt az újszülöttek kamaszokká serdülnek − a hajdani gyerekekből felnőttek lesznek, akik szintén gyerekeknek adnak életet. Néhány hosszú életű faj számára a tizenöt év jelentősebb változások nélkül telt el; más, az emberékénél is rövidebb életű faj esetében viszont egész nemzedékek születtek, éltek és haltak meg.

A galaxis egyik szektorában, amelynek Boba Fett még csak a hírét sem hallotta, egy csillag nóvává vált, elpusztítva egy bolygót és egy teljes intelligens fajt. A dolog kisebb port kavart fel, mint alig egy évtizeddel korábban az Alderaan elpusztítása; a galaxis alig vette észre a tragédiát. Fett pedig egyáltalán nem értesült róla. Egy négyszázmilliárd csillagból álló, több mint húszmillió intelligens fajnak otthont adó galaxisban ilyen dolgok óhatatlanul előfordulnak.

A Birodalom maradványai fellázadtak az Új Köztársaság ellen, és vereséget szenvedtek; Luke Skywalkert elragadta az Erő sötét oldala − ő azonban visszatért, ami csak kevés Jedinek sikerült az őt megelőző több ezer nemzedéknyi idő során.

Leia Organa feleségül ment Han Solóhoz, és három gyerekük született.

A Tatuinon egy Labria nevű részeg devaroni megölt négy zsoldost, majd felszívódott.

Boba Fett pedig egyre csak öregedett.

A Coruscanton, a bolygón, ami hajdan a Régi Köztársaság, később a Birodalom, most pedig az Új Köztársaság fővárosa volt, a Birodalmi Palotában, családja lakosztályában Han Solo makacsul összepréselt szájjal ült az ágyuk szélén.

− Nem. Nem megyek. Untatnak a szerződéskötések, és mellesleg az a senkiházi fattyú Gareth megpróbált átverni a Larón, mikor utoljára ott jártunk.

Leia karba tett kézzel, arcán nyilvánvaló kimerültséggel állt előtte.

− Hiszen te is csaltál!

− De én jobban csináltam! Egyébként pedig az a bolond örülhet a szerencséjének, hogy csak velem kellett foglalkoznia − mutatott rá Han. − Kölyökkoromban a hamiskártyázás bűncselekménynek számított, és akár fel is akaszthatták érte az embert.

− Ez nem igaz! − tiltakozott Leia… de nem túl magabiztosan, gondolta Han. Elég régóta ismerte már a feleségét ahhoz, hogy tudja, a hamiskártyázás és következményei nem tartoztak azon dolgok közé, amelyeket megtanítottak egy hercegnőnek.

− Nagyon is az! − háborodott fel Han. − Gareth király pedig szerencsésnek tarthatja magát azért, mert semmi rosszabb nem történt vele annál, hogy veszített. Ez itt a lényeg. Nem tudom, mit vársz tőlem. Menjek oda hozzá, és mondjam azt neki, hogy „Sajnálom, nyomorult Királyi Feneség, hogy jobban csalok, mint te”?

Leia felsóhajtott.

− Bárcsak ne úgy használnád a „királyi” szót, mintha sértés lenne. Én is…

− Téged örökbe fogadtak − vágott a szavába gyorsan Han.

Leia vonakodva elmosolyodott.

− Nem fogsz jönni, igaz?

− Azt szeretnéd, hogy két hétig halálra unjam magam?

− Biztos vagy benne, hogy tényleg unatkoznál?

− A múltkor is unatkoztam, azt az egy estét leszámítva.

− Nem hinném, hogy Gareth még egyszer leül veled kártyázni.

− Tehát minden este unatkozni fogok.

− Nem jössz − sóhajtott fel Leia megadóan.

− Nem megyek.

− Azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a gyerekeket. Elég nagyok már, és hasznát vehetik még a…

− Veszély nem fenyegeti őket − ismerte el Han. – Legfeljebb az, hogy halálra unják magukat.

− Itt hagyhatom neked Thripiót, hogy vezesse a…

− Itt akarod hagyni Thripiót? Mit tettem, hogy ez a büntetésem?

Leia Organa minden erejét összeszedte, hogy visszafojtsa mosolyát.

− Rendben, akkor őt is magammal viszem.

− Megegyeztünk − nézett fel rá Han Solo vigyorogva.

Leia rávetette magát, és a fülébe súgta:

− De ha valami külvárosi börtönben talállak, mikor visszajövök…!

− Hé, hé! − tiltakozott a férfi. − Kiről beszélsz te?

Han felhívta Luke-ot.

− Hello, haver! − köszöntötte, mikor feltűnt a képe a hologramon. − Mit csinálsz ma este?

− Han! − mosolyodott el Luke. − Hogy vagy?

− Remekül. Figyelj, Csubi hazautazott, és egypár hétig nem is jön vissza! A feleségem és a gyerekek elmentek…

− …a shalami találkozóra − bólintott Luke. − Értem. Te miért maradtál itthon?

− …és az jutott eszembe − folytatta Han makacsul, nem hagyva eltéríteni magát –, hogy esetleg nem kereshetnénk-e valami jó kis zűrt ma éjszaka?

− Nem megy, Han − rázta meg a fejét Luke. − Vacsorát adok néhány szenátornak… de örömmel látlak téged is.

− A zűr csábítóbban hangzik − morogta Han.

− Ugyan, Han! − vigyorodott el Luke. − Te is tudod, hogy nem mondhatom le a saját vacsorámat. Mellesleg, ez itt a Coruscant. Mi vagyunk a bolygó két legismertebb embere. Hol keveredhetnénk bármiféle zűrbe?

− Nekem már sikerült máskor is.

− És utána két napig ülhettél egy börtönben, míg meg tudtad győzni őket, hogy te te vagy. Leia betegre aggódta magát.

− Ez igaz − ismerte el Han –, de Leia most nincs itt. Mire visszajön, ez a pár nap a dutyiban nem lesz több egy kellemes emléknél.

Luke felnevetett.

− Han, gyere el hozzám vacsorára! Jól fogod érezni magad.

− Egy fél tucat szenátorral? Inkább kihúzatom egy fogam.

− Te is tudod − felelte Luke halkan –, hogy bármikor beléphetnél a Szenátusba.

− Érzéstelenítőt sem kérek…

− Egy szempillantás alatt megválasztanának.

− És egy hónap múlva meg kirúgnának.

− Miért?

Han elgondolkodott.

− Mert kenőpénzt fogadtam el − válaszolta végül.

− Nem fogadnál el kenőpénzt − ellenkezett Luke nyugodtan.

− Nos, elismerem, ez az összegtől függ.

− Han, mi bánt igazából?

A kérdés megijesztette Solót.

− Semmi.

Luke tekintetének áthatósága nyugtalanító volt.

− Nem mondasz nekem igazat, Han. Vagy magadnak nem mondasz igazat. Nem tudom, melyik…

Han kezdte magát igazán kényelmetlenül érezni a Jedi tekintete előtt.

− Én sem. Lehet, hogy az a bajom, hogy Csubi elment…

− Nem.

Han rámeredt Luke-ra.

− Nem… tényleg nem. Tudod… már nem tudom, mihez kezdjek magammal, kölyök. Gyerekeim vannak, feleségem, aki szeret, és akit én is szeretek. De pont ez a probléma! Apa lettem. És Leia hitvese. Mulatságos anekdotákat mesélgetek a hivatalos vacsorákon…

− Nagyon jól csinálod − mondta Luke szelíden. – Van egy hely azoknak, akik…

− …és egyszer valaki megkérdezte az egyik ilyen átkozott vacsorán, hogy milyen volt a régi szép időkben, már úgy értem, a csempészés. Válaszolni akartam, de hirtelen semmi nem jutott eszembe. Nem emlékeztem rá, mikor siklottam át utoljára egy birodalmi blokádon, vagy hogy mi volt a rakomány vagy hogy milyen érzés volt az egész.

Luke elvigyorodott.

− Én voltam az, meg Ben, meg a droidok.

Han döbbenten nézett rá.

− Igazad van… tényleg ti voltatok. − Önkéntelenül is elmosolyodott. − Hát igen. Rendben, akkor arra nem emlékeztem, hogy mikor kerestem vele pénzt utoljára…

Luke elfordította a fejét, elnézett a kameráról, majd visszafordult.

− Han, megérkeztek a vendégeim. Biztos, hogy nem csatlakozol?

Hant mindennek ellenére csábította a dolog.

− …nem. Ma este nem.

− Holnap benézek hozzád − bólintott Luke. − Rendben?

− Rendben. Majd később beszélünk, kölyök.

Luke ajka halvány mosolyra görbült.

− Han…

− Igen?

− Han, öregebb vagyok, mint te voltál, amikor megismertelek. − A mosoly nem tűnt el, de a minősége megváltozott, bár Solo nem értette, milyen módon. – A világ változik, Han. Nem tudod megállítani, nem harcolhatsz ellene, és soha, soha nem tudod visszacsinálni. − Hannak az a furcsa benyomása támadt, mintha Luke tanulmányozta volna, de akkor a Jedi bólintott, és így szólt: − Holnap majd beszélünk még. Viszlát.

Azzal eltűnt a képmása.

A kölyökből a szemem előtt lesz Obi-van, gondolta Han Solo.

Calrissian számán csak egy üzenetrögzítő jelentkezett be.

− Sajnálom, de pillanatnyilag nem vagyok elérhető. Hosszú üzleti útra mentem; ha visszajövök, minden üzenetre válaszolok… Ha pedig te vagy az, Han, akkor jössz nekem négyszáz kredittel, haver, mikor visszatértem.

A fenébe, gondolta Han. Lando legalább talált valami jó kis zűrt.

A késő este a Falcon hangárjában találta.

Sötétség vette körül, csak a hangár fényei világítottak magasan a feje fölött. A csöndet pedig csak a jóval lejjebb lévő kereskedelmi hangárokban folyó rakodás távoli zajai törték meg.

Mikor megérkezett, senki sem állította meg, senki sem kérdezte, hogy mit akar − úgy sétált át az elsötétített hangáron, mintha az övé lett volna az egész hely.

S ez majdnem így is volt.

Han Solo megállt a hangár szélén, és az egyik kezével megérintette a mennyezeti reflektorok kapcsolóját. Négy vakító fénysugár kelt azonnal életre.

A Millennium Falcon fehéren ragyogott a fényárban. Soha nem csillogott még ilyen tisztán, amióta csak Han tulajdonába került. Soha nem kapott még ilyen gondos festést és dekorációt. A hajtóműveit teljesen újjáépítették − az új hiperhajtóművek egyetlen pillanatra sem hagytak ki. Szinte az összes fegyvere vadonatúj volt.

Még pótalkatrészek is akadtak mindenhez.

Han már régen nem gondolkodott azon, mennyibe kerülhetett mindez; mindent az Új Köztársaság fizetett. Ő még csak egy számlát sem látott.

A vezérlőfülkében, a pilótaülésben ülve beindította a felszállási szekvenciát. Valójában nem akarta felvinni a hajót; csak szerette volna látni az eget.

A Falcon feletti kupola kinyílt, és lassan félrecsúszott, ahogy a hajó alatt lévő platform felemelkedett − és feltűnt az ég.

Han Solo kinézett a világra.

Megdöbbentette, mennyivel jobban érezte magát már attól, hogy ott ült, abban a valamiben, amit leginkább otthonának nevezhetett. A mellette lévő ülés üresen tátongott, és ez nem volt helyes − de teljesen helytelen sem. Csubakkával csak jóval nagykorúsága elérése után találkozott; és egy időben − a szülei halála után és Csubi előtt − egyáltalán nem volt senkije. Csak saját maga.

Han néha − nagyon ritkán − eltöprengett azon, hogy mit gondolna róla a családja, ha látná, mivé nőtte ki magát. Fiatal korában egy percig sem kellett töprengenie ezen; a családja szerette, ő azonban tudta, hogy csalódást okozott nekik. Azt pedig nem érték meg, hogy láthassák, amint lett belőle valaki.

Az ember felismerheti azokat a pillanatokat, amikor a dolgok megváltoznak. Nem mindig; vannak változások, amelyek olyanok, mint a dagály: lassúak és alig láthatóak, amíg be nem teljesedtek.

Néha viszont…

Ezen viszont sokat gondolkodott, és különös módon egyre gyakrabban, ahogy az esemény egyre távolabb került a múltba: közeledett a Halálcsillag, hogy elpusztítsa a Lázadók bázisát, magukat a Lázadókat és az eleve kudarcra ítélt Lázadásukat. Han fogta Csubit és a Falcont, és még idejében lelépett, hogy mentse a…

Csubi dühös volt, Hannak csak rá kellett néznie. Csubi harcolni akart. Ott ültek a Falcon pilótafülkéjében, és Csubi nem szólt hozzá. Han pedig nem egy, de két hibát is vétett, miközben kiszámította a hipertéri ugrásukat. Végül azért megkapta a pályát − és képtelen volt ráállni.

− Rendben, rendben: harcolni fogunk! − üvöltött rá Csubira majd húsz évvel korábban, és közben megvolt győződve róla, hogy a vesztükbe rohannak…

Most ismét a Falcon pilótafülkéjében ült, és azon töprengett, mi lett volna: Leia halott lenne, és Luke is. A gyerekei nem születtek volna meg. Még mindig a Birodalom uralkodna a galaxis fölött, ő és Csubi pedig világról világról vándorolnának, mindig csak egy lépéssel a birodalmiak, mindig csak egy lépéssel a fejvadászok előtt.

Nem, gondolta Han. Nem lenne „egy lépés”. Valaki már elkapott volna. Boba Fett, IG–88… valaki… és nem lennének barátaim, hogy kiszabadítsanak Jabba palotájából.

Húsz év

Han tökéletesen emlékezett mindenre… milyen közel volt ahhoz, hogy betáplálja azt a pályát, és örökre maga mögött hagyja Leiát és Luke-ot. Néha verejtékezve riadt fel álmából, ha erre gondolt.

Milyen nagyon közel volt.

Ha a szülei még élnének, gondolta Han, lenyűgözné őket, mi lett belőle − és a legkevésbé sem lepődnének meg azon, milyen kevésen múlott az egész.

Mikor a hívás beérkezett, Mari’ha Andona lenyomott egy gombot.

− Itt az Irányítás.

− Itt Solo tábornok. − Mari’ha elfintorodott a cím használata hallatán; Solo persze jogosan használta, Mari’ha azonban már épp elég régen irányította a Coruscantnak ezen a részén a forgalmat ahhoz, hogy tudja, Solo csak akkor tette hozzá a nevéhez, amikor valamit nagyon el akart érni.

− Felviszem egy körre a Falcont. Van rá valami esély, hogy meg tud tisztítani nekem egy folyosót?

− Igen, uram. Mi az úti célja?

− Nincs úti célom.

− Elnézést? Uram? − kérdezte Mari’ha higgadtan.

− Nincs úti célom. Még nem tudom, hová megyek.

Mari’ha felsóhajtott, végignézett a szektora forgalmát mutató képernyőkön. Annyi hajó volt az űrben, hogy egy ember alig tudta megkülönböztetni egymástól az egyes járművekhez tartozó fénypontokat.

A repülésirányító droid dugót fog csinálni, gondolta. A repülésirányító droid mindig dugót csinál; évekkel korábban nagyon megneheztelt Solo tábornokra, amikor az…

− Melyik résszel vannak nehézségei, Irányítás?

− Szükségem van néhány percre − morogta Mari’ha a komba. − A repülésirányító droid nem kedveli önt.

− Amire magának szüksége van − mondta Solo –, az az, hogy megtisztítson előttem egy folyosót, még mielőtt lemegyek magához a toronyba, és elcsavarom a fejét, de szó szerint! Értette?

− Értettem, tábornok. − A lány végzett az elsőbbségi kérelem összeállításával, és újra meg újra lenyomta a Felülbírál gombot, hogy megtörje a droid ellenállását. − És… tessék, megvan. Jó utat, tábornok. Ne siessen vissza.

− Próbálja meg valahogy kibírni nélkülem, szivi. Örültem, meg minden. Vége.

Nem sokkal ezután megjelent a lány felettesének egyhatod méretű hologramja.

− Ez teljesen szabálytalan! − jelentette ki ellentmondást nem tűrően. − Megadta Solo tábornok a repülési tervét?

− Nem.

− A visszatérés időpontját?

− Nem.

− Az úti célját? − Ezt a kérdést szinte már sikoltotta.

− Nem tudom megmondani. De nem a rendszeren belül van. A tábornok húsz perccel ezelőtt belépett a hipertérbe.

Furcsa dolgok történnek az életben:

Amikor Boba Fett elkezdte fejvadász-pályafutását, még sohasem hallott a Tatuin nevű helyről. Az a kicsi, jelentéktelen sivatagbolygó azonban − mint később kiderült − Fett sorsának részévé vált, és az évek múlásával újra és újra betolakodott az életébe. Jabba, a hutt ott állította fel főhadiszállását; és amint azt Fett sok-sok évvel később megtudta, Luke Skywalker gyakorlatilag a Tatuinon nőtt fel.

Ott érte el élete legszörnyűbb katasztrófája, bezuhanása a Karkuni Nagy Verembe, a Sarlakk gyomrába.

És két évvel ezelőtt a Tatuin ismét betolakodott Fett életébe. Négy zsoldos, köztük két devaroni, besétált Mos Eisley egyik bárjába. Odabent a devaroniak felismerték − vagy azt hitték, hogy felismerték − a Montellian Serat-i Mészárost. Talán tévedett; mindenesetre az öreg devaroni, akire mutattak, villámgyorsan végzett mind a négy zsoldossal, s utána már senki sem faggathatta a dologról.

Az öreg devaroni eltűnt, felszívódott a Tatuinról… de Fett követte a nyomát − egészen idáig, a Peppelig, amely majdnem ugyanolyan messze volt a Coruscanttól, mint a Tatuin.

A célpont. Kardue’sai’Malloc, a Montellian Serat-i Mészáros. Ötmillió kredit vérdíjat tűztek ki a fejére, ötmillió kreditet, amivel bármelyik fejvadász örökre visszavonulhatna.

Boba Fett már nem volt a régi. A jobb lábszárát, térdtől lefelé mesterségesen pótolták. Csak az állandó orvosi kezelés akadályozta meg, hogy kezdődő rákja kifejlődjön; a Sarlakk gyomrában töltött napok maradandó változásokat okoztak a metabolizmusában, és olyan genetikai károsodásokat szenvedett el, hogy akkor sem lehettek volna gyermekei, ha akarta volna; a sejtstruktúrája pedig nem mindig úgy regenerálódott, ahogy kellett volna.

Nem is beszélve az emlékekről, amelyeket a Sarlakktól és a Sarlakk genetikai kotyvalékától vett át, az emlékekről, amelyek nem az övéi voltak.

Fett a hideg sárban hason fekve várt. Az ágyékát illően eltakaró sorttól eltekintve meztelen volt. A hátára egy tegeznyi nyílvesszőt szíjazott, az egyik kezében egy íjat tartott, a derekán egy kristálykés lógott bőrtokjában. Malloc − vagy, az elmúlt néhány évtized során, Labria − agyafúrtabb és veszélyesebb volt, mint azt bárki képzelte volna. Mint Fett megtudta, komoly hírnévre tett szert Mos Eisleyban: Labria, a legrosszabb kém a városban. Részeges volt, és senki sem tisztelte, senki sem félt tőle − egészen addig, amíg meg nem ölte a négy ereje teljében lévő zsoldost.

A sötétség egyre sűrűsödött. Fett vacogva, idegesen várakozott. A kunyhó egyetlen ablakán valamiféle mesterséges világítás fénye szűrődött ki. Műlába kevés fémet tartalmazott. Fett azonban nem tudta, mennyire jó a Mészáros biztonsági rendszere; csak azt tudta, hogy van neki. Aknák, fénycsapdák között csusszant el, s centiméterről centiméterre haladva kúszott át a villogó mozgásérzékelők előtt.

Meglepte volna, hogyha nem pásztázza még valamilyen érzékelő a tisztást. Ezért is vette le a páncélját, s ezért nem hozott magával modern fegyvereket.

A kunyhóban kihunytak a fények. Odabent nem volt illemhely; az előző este Malloc a lámpák lekapcsolása után még várt pár percet, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez, mielőtt kijött volna.

Fett hátranyúlt, elővett egy nyílvesszőt, és ráhelyezte az íj húrjára. Egy összetett íjat hozott magával, amelyet játszi könnyedséggel lehetett megfeszítve tartani, miután megfeszítette az ember. Fett tehát megfeszítette, és tovább várt.

Az előző éjjel Malloc ugyanebben az időpontban jött ki, hogy könnyítsen magán. Fett korántsem tudott annyit a devaroniakról, amennyit tudhatott volna (bár a testfelépítésüket alaposan tanulmányozta; nem akarta rossz helyen eltalálni a célpontját). Még az is lehet, hogy hetente csak egyszer könnyítenek magukon. Ha így van, akkor sürgősen ki kell találnia valami más tervet…

Az ajtó kivágódott, és felbukkant mögötte a célpont, mindkét kezével egy rohamkarabélyt markolva. Gyorsan oldalra lépett, a teraszra, majd leszökkent onnan, és a ház mellett elindult arrafelé, ahol Fett bujkált. Miközben Malloc a tízméternyire lévő szabadtéri vécé felé tartott. Fett gondosan célba vette. Megvárta, amíg levetkőzik, és könnyíteni kezd magán − aztán megvárta, amíg elkészül, és ismét felhúzza a ruhát.

Élve kellett leszállítania, és Fett épp elég áldozatot lőtt már le ahhoz a galaxis jó néhány fajából, hogy azelőtt lője le, mielőtt könnyített volna magán. Valakinek utána mindig el kellett takarítani a mocskot, és általában ő volt az, aki nem volt megbilincselve.

Fett hagyta, hogy a fickó felálljon a vécéről, megforduljon, s akkor hátba lőtte. Miközben Malloc felüvöltött és előretántorgott, a fejvadász félig meggörnyedve, fájdalomtól lüktető lábbal rohant felé. Mikor a közelébe ért, előrevetette magát, és gurulás közben a késével elmetszette a devaroni jobb lábának térdinát. Malloc térdre rogyott, de még így is megpróbálta kihúzni a nyílvesszőt a vállából.

Fett előrelökte, neki a kunyhó falának, megmarkolta az egyik szarvát, hátrahúzta a fejét, és a torkára tette a kést.

− Ha megmoccansz, meghalsz! − sziszegte a fülébe.

A kunyhó bűzlött.

A Montellian Serat-i Mészáros, Kardue’sai’Malloc a falnak támaszkodva ült. Fett már kihúzta a nyílvesszőt a vállából, de a seb még mindig vérzett. A devaroni nekifeszült a karjait a háta mögé kötve tartó szíjaknak.

A kunyhó tágas volt; Fett többek között épp a mérete miatt közelítette meg ennyire elővigyázatosan. Nem tudta, mit rejtegethet odabent a Mészáros − s leginkább a lehetséges fegyverek aggasztották, amelyek a hívatlan látogatókra vártak.

Ehhez képest egyetlen fegyvert sem látott, eltekintve a rohamkarabélytól, amit a Mészáros mindig magánál tartott.

Fett tudta, hogy a devaroniak húsevők, de ha nem tudta volna, a kunyhó belseje láttán azonnal rájött volna. A hátsó falon féltucatnyi állattetem lógott. Az egyik sarokban halomba gyűltek a szinte teljesen lerágott csontok. Többtucatnyi üres üveg is hevert közöttük.

A szemben lévő sarokban volt Malloc alvógödre; illetve újabb tucatnyi üveg, tele Merenzane Golddal, szépen sorba rakva a gödör széle mentén.

Fett semmit sem nézett meg alaposabban, csak a biztonsági rendszer kapcsolótábláját. Amennyire meg tudta állapítani, passzív védelmi rendszerrel akadt dolga, úgyhogy nem kellett attól tartania, hogy valami rejtett ágyú tüzet nyit a Slave IV-re, ha lehozza az egyik pár kilométerrel arrébb lévő tisztásra. Elégedetten fordult vissza a fogolyhoz.

− Talpra! Sétálunk egy kicsit. Ki kell kerülnöm az érzékelőid hatósugarából.

Malloc hegyes fogait felvillantva elfintorodott. Még a devaroniak között is hatalmas termetűnek számított − egy ember szinte eltörpült mellette.

− Nem. Nem hiszem, hogy fel fogok állni. − Enyhébb akcentussal beszélte a basicet, mint Fett.

Fett vállat vont, és felemelte a fickó karabélyát.

− A devaroniakat kemény fából faragták; ennyit tudok rólatok. Nem ájultok el és nem haltok meg könnyen. Felállsz… vagy leégetem a karodat és lábadat, hogy könnyebb legyél, és a két kezemmel vonszollak el oda, ahová megyünk. − Egy pillanatra elhallgatott. − Csak rajtad áll.

− Ölj meg! − mondta a Mészáros fáradtan. − Nem megyek sehová.

− A halálnál is rosszabb, ami rád vár − válaszolta Fett türelmesen. Fájt a bal térde, a protézistől felfelé az egész jobb lába tüzelt, és nem igazán akarta ezt a hatalmas devaronit két kilométeren át cipelni, még megkönnyítve sem.

Malloc nekitámasztotta a fejét a falnak.

− Tudod te, mit teszel, fejvadász? Tudod egyáltalán, hogy ki vagyok én?

Fett megeresztett egy lövést a devaroni feje mellé a falba, hogy felhívja magára a figyelmét. A lézersugár éppen csak megpörkölte a nedves farönköket.

− Figyelj. Én Boba Fett vagyok. − Egy egész nemzedék nőtt fel azóta, hogy egy áldozata utoljára nem ismerte fel a nevét. Ennek a fickónak is felcsillant valami a szemében. Félelem, vélte Fett. − Te pedig Kardue’sai’Malloc vagy, a Montellian Serat-i Mészáros, és ötmillió kreditet érsz. Élve. Halva semmit, úgyhogy nem tudsz annyira felbőszíteni, hogy megöljelek.

− Boba Fett! − suttogta a devaroni. Felnézett a fejvadász arcára. − Elég ronda a pofád… Hallottam róla, hogy vadászol rám.

Fett nem akarta elhinni, hogy ennyit kell beszélnie, ha meg akarta kímélni magát egy két kilométeres cipekedéstől.

− Igen. Szóval leégessem a…

− Azt beszélik, egyenes ember vagy

Ez az alkudozás bevezetője volt; Fett épp elég ilyet hallott már.

− Miért? Van valamid, ami megér ötmillió kreditet?

Malloc rámeredt, mintha valamit keresett volna a vonásain… Fett el nem tudta képzelni, mit. A devaroni vett egy mély lélegzetet, felnyögött, majd bólintott.

− Igen. A Fagyra, igen. Valami, ami simán megér ötmillió kreditet. Sőt talán többet is. Valami felbecsülhetetlen értékű, Fett…

− Mi az? − kérdezte Fett türelmetlenül.

− Kang − suttogta Malloc. − Maxa Jandovar, Janet Lalasha. Miracle Meriko…

Fett ismerte az utolsó nevet, és azonnal tudta, hogy ez az idióta megpróbálja átverni.

− Meriko egy birodalmi börtönben rohadt el, úgy huszonöt éve, te hazug bolond, és a fejére kitűzött vérdíj csak húszezer kredit volt, nem pedig ötmillió…

− Zene! − üvöltötte Malloc Fettre meredve. − Te műveletlen barbár! Zene! A birtokomban van Maxa Jandovar és Orin Mersai zenéje. M’lar’Nkai’kambricé − vett egy mély lélegzetet, majd üvöltve folytatta –, Lubricsé, Aisharáé, Dyllé…!

− Nem − rázta meg fáradtan a fejét Fett. − Nem érdekel a zenéd. Felállnál végre? Vagy jöhet az égetés?

A Mészáros hátravetette a fejét, és felnézett a mennyezette. A fény rávetült ragadozószemeire, és megcsillant bennük.

− A Fagyra − suttogta –, te tényleg műveletlen vagy! Még emberi mércével is. Vannak, akik fizetnének ezekért a zenékért, Fett. Nálam vannak a galaxis fél tucat legjobb zeneszerzőjének a megmaradt felvételei. A Birodalom megölte őket, elpusztította a zenéjüket…

− Ötmillió kredit? − kérdezte Fett udvariasan.

A Mészáros egy pillanattal tovább habozott a kelleténél.

− Több…

− Az alkunak vége − vette célba a devaroni lábát Fett a karabéllyal. − Ha muszáj, cipelni foglak. − És most nem viccelt.

Malloc lehunyta a szemét, és csak egy pillanattal azelőtt szólalt meg, mielőtt Fett tüzet nyitott volna.

− Veled megyek. De meg kell ígérned három dolgot. Egy: előásod a zenechipjeimet. Odakint vannak, nem túl mélyen, egy dobozban. Kettő: miután kiteszel a Devaronon, elviszed a chipeket valakinek, akit majd később megnevezek, és eladod neki annyiért, amennyit ad értük. Végül pedig… − biccentett az aranyszínű likőrrel teli palackok felé − …azokból hatot magunkkal viszünk. Szükségem lesz rájuk. − Látva, hogy Fett a fejét rázza, élesen hozzátette: − Ez nem alku, tudatlan humán! Kezdjél csak lövöldözni, ha azt hiszed, az, de figyelmeztetlek, mindent meg fogok tenni, hogy meghaljak, mire a Devaronra érünk. Ne feledd, egy vagyont érek élve, fejvadász!

A Vadászat, gondolta Boba Fett fáradtan, már nem olyan, mint valaha.

− Rendben − intett Malloc felé a karabéllyal. − Megegyeztünk. Állj fel… és mutasd meg, hová ástad el az átkozott zenédet!

− Üdvözlöm Halál városában, Morgavi úr. Van valami elvámolnivalója?

Mint mostanában olyan gyakran, a ragyogó jubilari napsütésben a Han Solo előtt álló vámtiszt fiatalabbnak tűnt, mint Luke Skywalker, mikor Han először találkozott vele.

− Nem. − Han önkéntelenül is elvigyorodott. − Nincs semmi elvámolnivalóm.

A fiú ránézett a Falconra, majd ismét Hanra. A gyanakvás úgy ült ki az arcára, mint egy kisgyerekére az első sikeres lépések feletti öröm.

− Semmi? − kérdezte végül.

Han vigyora a józan esze ellenére tovább szélesedett.

− Sajnálom, semmi. Éppen csak beugrottam a Jubilarra. − A kölyök azt hiszi, hogy csempész! − Épp a csapszék felé indultam − folytatta. − Gondolom, azonnal át akarja kutatni a hajót.

A vigyor láthatólag bosszantotta a vámost.

− Igen, uram. Mi lenne, ha… a csapszékben várakozna? Amíg átkutatjuk a hajót. Persze, ha siet… – hallgatott el.

Han Solo megpróbált visszaemlékezni, mikor kísérelt meg utoljára lefizetni egy vámtisztet, de nem tudott.

− Semmit sem csempésztem… mióta is? Nos, gyakorlatilag a Lázadás kezdete óta − közölte Han a fiúval. Elindult a kijárat felé, aztán egy pillanatra még visszanézett. − A főfedélzet alatt van néhány rejtett raktár. Nyitva hagytam őket. Ne törjenek össze semmit, jó?

A vámtiszt hosszasan nézett utána.

− Egy sört kérek − mondta Han. − Koréliait, ha van.

A kikötői csapszék szinte üres volt; csak néhány koros gamorrai üldögélt az egyik hátsó bokszban, valami játékba merülve, amiben csontokat kellett dobálni. A pult távolabbi végében egy olyan lény ült, amilyet Han még sohasem látott, és valami erősen ammóniaszagú kotyvalékot kortyolgatott.

A csapos végigmérte Hant, biccentett és hátat fordított a pultnak. A pult mögötti falon egy tükör húzódott végig; Han rábámult a képmására. Úgy találta, hogy a hajában feltűnő ősz tincsek előkelővé teszik a megjelenését.

− Azt hittem, „Lassú Halálnak” hívják a várost – mondta Han, mikor a csapos letette elé a sörét. − Mikor változtatták meg a nevét?

− Amennyire tudom − vont vállat a csapos –, mindig is „Halálnak” hívták.

− Mióta van a bolygón?

− Nyolc éve.

− És miért?

A fickó rámeredt.

− Fogadjon el egy jó tanácsot… felejtse el ezt a kérdést, amíg itt van. − Megcsóválta a fejét, és elfordult Hantól.

Han bólintott, és a sörét kortyolgatva tovább üldögélt. Valaha ismerte ezt a szabályt. Hirtelen beléhasított egy gondolat.

− Hé, haver!

A csapos ránézett.

− Csak kíváncsiságból… − kezdte Han.

Elhallgatott, és körülkémlelt a szinte üresen kongó helyiségben.

Közelebb hajolt a csaposhoz.

− Most, hogy a fűszer legális lett… mit érdemes csempészni errefelé?

A Devaronra vezető út elég sokáig tartott ahhoz, hogy Malloc válla majdnem meggyógyuljon, mire kiléptek a hipertérből. A lába viszont üszkösödni kezdett, és Fett gyógyszerei sem segítettek rajta − a fejvadász nagyon remélte, hogy a seb nem végez a fickóval, mielőtt megérkeznének.

Fett előreküldött egy üzenetet a Fejvadászok Céhének. Normális esetben esze ágában sem lett volna bevonni a szervezetet; de normális esetben nem is ötmillió kredites fejpénz várt rá. A Céh képviselőjének a Devaronon kell várnia őket, mikor megérkeznek.

A Mészárost az utazás nagy része alatt lent tartotta a Slave IV rakterében.

A hipertérből való kilépés előtti utolsó néhány percben Fett felöltözött. A mandalori csatapáncél, amelyet magára öltött, nem az volt, amelyet korábban évtizedekig hordott; az megégve, összetörve hevert valahol a Karkuni Nagy Veremben, a Tatuinon. A mandalori csatapáncélok elég ritkák voltak, de ha a megfelelő helyen kereste az ember, akkor még így is be lehetett szerezni egyet. Fett az évek során sokszor hallott egy másik fejvadászról, egy bizonyos Jodo Kastról, aki szintén mandalori csatapáncélt viselt. Szörnyen bosszantotta a dolog. Azokban az időkben meglehetősen gyakran előfordult, hogy rajta kérték számon Kast tetteit.

Alig egy évvel a Sarlakk gyomrából való megmenekülése után, Fett a Céhen keresztül levadászta Jodo Kastot. Úgy tett, mintha egy ügyfél lenne, s a kötései alatt még a saját Céhe sem ismerte fel. Ragaszkodott Kast szolgálataihoz, és Kast eljött − addigra azonban Fett már felöltötte saját tartalék páncélját, és elvette a Kastét − az életével együtt.

Mielőtt a hajó kilépett a hipertérből, Fett felvitte a Mészárost a pilótafülkébe, és lekötözte a zsiliphez legközelebb álló ülésbe. A devaroni már az út elején elfogyasztott öt üveg italt; Fett a hatodikat eltette erre a pillanatra. A fejvadász a bokáinál és a jobb kezénél kötözte le Mallocot; a bal kezét viszont szabadon hagyta, hogy tudjon inni, majd felbontotta az utolsó üveg Merenzane Goldot. Nem a jó szíve vezérelte ebben; ha így elejét veheti, hogy Malloc ellenálljon, miközben átadja a devaroni hatóságoknak, akkor inkább igyon csak.

Az út során alig szóltak egymáshoz. Malloc a szájához emelte az üveget, és kortyolt hármat-négyet, mielőtt megszólalt volna.

− Meddig tart még az út?

Fett rápillantott a műszereire.

− Hat perc van a kilépésig. Aztán legalább még húsz, amíg összekapcsolódunk a siklóval, amely levisz téged. − Egy pillanatra elhallgatott. − Ennyi idő alatt épp végezhetsz azzal az üveggel, ha belehúzol egy kicsit.

− Tudod, mit fognak csinálni velem?

− Rád engednek egy falkányi kiéheztetett quarrát. − Szünet. − Háziasított ragadozók… úgy hallottam, a Devaron többek között e miatt az eljárás miatt nem lehetett az Új Köztársaság tagállama.

Malloc egy kicsit görcsösen bólintott, és újra ivott.

− Elég csúnya halál. Egyszer, kölyökkoromban láttam, hogy megy. Jól mondtad. Fett, mi, devaroniak nehezen válunk meg az életünktől. A quarrák először a gyomorra, a lágy részekre támadnak. Az elítélt ebbe azonban nem hal bele. Aztán lerágják a fülét, kikaparják a szemét, letörik a szarvát… de még mindig él. Ha szerencséje van, a quarrák hamar kitépik a torkát. Ezért aztán mindenki igyekszik hátrahajtani a fejét, és felkínálni a nyakát, hátha szerencséje lesz…

− Mit követett el az elítélt, akit láttál meghalni? – kérdezte Fett kíváncsian.

Malloc rámeredt a kezében tartott, aranyszínű folyadékkal teli üvegre, és gyorsan belekortyolt.

− Nem hiszem, hogy lenne rá megfelelő kifejezés basicben. Éhínség volt, elment vadászni, és el is ejtett valamit… de felzabálta a zsákmányt. Nem vitte vissza a törzsnek. Azt tudod, hogy én mit tettem? − nézett fel Fettre.

A fejvadász rápillantott a műszereire. Volt még pár perc a kilépésig, jobb lesz, ha hagyja beszélni.

− Igen − fordult vissza Malloc felé.

− Hűségesen szolgáltam a Birodalmat − folytatta a Mészáros. − A népem fellázadt. Engem küldtek, hogy verjem le a felkelést. És én levertem, Fett. Végighajszoltam a lázadókat északon, majd Montellian Serat városánál körülzártam őket. Addig bombáztuk a várost, amíg meg nem adták magukat…

Fett bólintott.

− És miután megadták magukat, kivégeztetted őket. Mind a hétszázat.

− A Birodalom megparancsolta, hogy induljunk tovább. Csatlakoznunk kellett a délen harcoló lojális csapatokhoz. Nem hagyhattunk hátra senkit, hogy a foglyokat őrizze… és életben sem maradhatott egy sem.

− Nem mondták, hogy végezd ki őket.

− Nem kellett mondaniuk. − Malloc ismét ivott. A hatalmas korty után észrevehetően kevesebb ital maradt az üvegben. − Majdnem öt percig tartott, Fett. Betereltük őket egy karámba, és elkezdtünk lőni rájuk. Csak sikítottak és sikítottak és sikítottak. Mi pedig addig lőttünk, amíg el nem hallgatott a sikítozás. Parancsra tettem − mondta szinte esdekelve.

− Tudom.

− Azt beszélik, te voltál Darth Vader kedvenc fejvadásza.

− Igen.

− Hát nincs benned semmi hűség ahhoz, ami voltál? − Malloc kétségbeesésén átsejlett a valódi harag szikrája. − A Birodalomért tettem, amit tettem, ember! Ez talán semmit sem számít?

Fett elgondolkodott.

− Bárcsak ne bukott volna el a Birodalom! − jelentette ki végül. Elmerengve bólintott egyet. − Igen – mondta halkan. − Régen jobban élveztem a munkámat.

A Mészárosra mázsás teherként zuhant a reménytelenség − megroskadt, mintha hirtelen a kétszeresére nőtt volna a Slave IV mesterséges gravitációja. Mindig azt hitte, hogy az utolsó pillanatig alkudozhatnak, könyöröghetnek. Mallocnak még nem volt alkalma feltenni a következő kérdést; feltette hát most. Gyakorlatilag Fett összes áldozata feltette, ha módjában állt…

− Hogy kaptál el?

Egy perc a kilépéséig. Fett odabiccentett a Malloc kezében lévő üveg felé.

− Lenyomoztam a Merenzane Gold-eladásokat az egész Tatuin-szektorban. A bárban, ahol olyan sűrűn megfordultál, azt mondták, ez a kedvenc italod.

− Az a lötty, amit a Tatuinon ittam? − meredt rá Malloc. − Az nem Merenzane Gold volt, te szerencsétlen! Az olyan helyeken nem szolgálnak fel Merenzane Goldot, csak megtöltik valami kotyvalékkal az ott porosodó eredeti üvegeket, amelyekre évezredek óta még csak nem is nézett senki olyan, aki igazi Merenzane Goldot ivott! Hát semmit sem tudsz a likőrökről? − kérdezte kétségbeesetten. − Nincs semmilyen civilizált rossz szokásod?

− Nincs − rázta meg a fejét Fett. − Nem iszom, és nem élek semmiféle kábítószerrel. Sértés lenne a testemre nézve.

− Szóval azért sikerült elkapnod, mert azt hitted, a Tatuinon évekig Merenzane Goldot ittam. Fett, egyetlen üveg Merenzane Goldhoz jutottam hozzá, amíg azon a nyomorúságos bolygón voltam! − Malloc hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és ismét kortyolt egyet az üvegből. − A Fagyra! Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen falusi bunkó fogott el!

A hipertéri alagút darabokra hullott körülöttük; Fett elfordult Malloctól a műszerek felé.

− A valóságot nem érdekli, hogy hiszel-e benne.

Malloc természetesen hozzávágta az üveget. A biztonsági rendszer egyetlen lövéssel elintézte a levegőben. Az üvegszilánkok csörömpölve csapódtak Fett sisakjának; a folyadék a páncéljára fröccsent.

− Jobban tetted volna, ha megiszod − közölte Fett higgadtan. Nem kellett ránézni Mallocra, hogy tudja, milyen sötét kétségbeesés ült ki az arcára. Látta már, legalább ezerszer.

Fett pályára állt a Devaron körül, és összekapcsolódott a rá váró siklóval.

Elsőként a Céh képviselője jött át. Fett a főbejárat előtt állt, karabélyával a belépő képviselőre célozva.

A képviselő Bilman Dowd volt, egy magas, szikár, szigorú tekintetű, humortalan öregember. Régebben dolgozott a Céhnél, mint Fett, ami figyelemreméltó teljesítmény volt ezekben az időkben.

− Fett vadász − mondta elég udvariasan.

− Dowd − biccentett Fett.

Dowd végigmérte a Mészárost. Kardu’sai’Malloc mozdulatlanul ült, mereven nézett maga elé a levegőbe. Úgy nézett ki, mint aki nincs tudatában Dowd jelenlétének.

− Ez a Mészáros, igaz?

− Azt hiszem.

Dowd bólintott. Az egyik kezében egy kis táblát tartott, számos kapcsolóval; most megérintette az egyiket, és megszólalt.

− Jöjjenek át.

A Slave IV zsilipje újra működésbe lépett. Négy devaroni érkezett, kettő egyenruhában, a padló felé tartott karabélyokkal a kezükben. A harmadik egy fiatal nőstény volt, aranyszínű köpenyben, fején aranyszínű kendővel. A negyedik, idősebb, talán a Mészárossal egykorú jövevény a nőéhez hasonló szabású, de fekete palástot viselt.

Mikor megpillantották a fegyverét rájuk szegező Fettet, mind a négyen megtorpantak…

Dowd odaintett a nőnek, és devaroni nyelven mondott valamit. Fett még soha, senkit nem hallott ezen a nyelven beszélni; főleg mély torokhangokból és reszelős mássalhangzókból állt. Úgy hangzott, mint egy harci felhívás.

A nő arckifejezése nem változott. Odalépett Malloc elé − Fett már korábban lekötözte a bal kezét is, mielőtt bárkit a fedélzetre engedett volna. A nő letérdelt, és úgy mérte végig a reszkető foglyot, mintha egy darab húst szemlélgetne a piacon. Malloc bőre kékes árnyalatban kezdett játszani; Fett gyanította, hogy ez akkor történik a devaroniakkal, mikor halálosan rettegnek valamitől.

A nő felállt és bólintott. Devaroni nyelven mondott valamit…

− Azt mondja, az apja − fordította le Dowd.

Fett biccentett. Szóval ezért volt a megbízatás „Élve”, nem pedig „Élve vagy halva”. Csak egypár éve változtatták meg; a devaroniak valószínűleg már nem bíztak benne, hogy holtan is felismerik a Mészárost.

− Most fizessünk − jelentette ki az idős devaroni meglehetősen rossz basickel.

Dowd átnyújtotta neki a tábláját. A devaroni rányomta a tenyerét, majd mondott valamit. Dowd visszavette a táblát, megnyomott két gombot, és odafordult Fetthez.

− Megtörtént a fizetés.

Fett ilyen ügyekben senkinek sem hitt. Fegyverét továbbra is a csoportra szegezve hátrált néhány lépést, és oldalra nézett. A vezérlőpult szélén egy a Céh bankjával közvetlen kapcsolatban álló holomező a számlaegyenlegét mutatta…

4 507 303 kredit.

Ötmillió, mínusz a Céh tízszázalékos jutaléka, plusz a számlán lévő hétezer-háromszázhárom kredit − nem ment túl jól az üzlet az utóbbi években.

A Fettet elárasztó megkönnyebbülés a dühtől eltekintve a legerősebb érzelem volt, amit az elmúlt évtizedekben érzett. Most már vehet egy új lábat a protézis helyett; most már megengedheti magának a rákkezeléseket, amelyek csődbe vitték. Fett alig hallotta a saját szavait.

− Vigyék! A maguké.

A devaroniak nem túl gyengéden felrángatták a Mészárost az ülésből. Miközben felállították, Malloc basic nyelven odaüvöltött Fettnek:

− Ne feledd, mit ígértél! − A tekintete színtiszta őrültséget tükrözött, miközben a zsilip felé vonszolták. − Gondoskodj a zenéimről!

Miután a devaroniak távoztak, Dowd a tábláját a kezében tartva, leplezetlen kíváncsisággal nézett Fettre. A fejvadász lehuppant a pilótaülésbe. Karabélyát nagyjából Dowd felé fordítva még mindig a kezében tartotta.

− Gondolom, most visszavonul − szólalt meg Dowd.

− Még nem gondolkodtam rajta − vont vállat Fett.

Dowd bólintott.

− Mi volt ez a végén… a zenével?

− Van egy gyűjteménye. Csupa olyan darab, amelyet a Birodalom üldözött. Megkért, hogy vigyem el egy nőnek, aki majd gondoskodik róla, hogy megjelenjenek.

− És megteszi? − vonta fel Dowd az egyik szemöldökét.

− Megígértem.

Dowd ismét bólintott.

− Fura alak maga. − A megjegyzés nem sértette Fettet; Dowd többször is megállapította már ezt róla az évtizedek során, mióta ismerték egymást. A képviselő benyúlt a zsebébe. Fett megrázkódott, és egyenesen felé fordította a karabélyát.

Dowd halványan elmosolyodott.

− Van egy üzenetem magának. A Céh főhadiszállására érkezett. Érdekli?

− Tegye le a padlóra! − intett Fett. − Aztán menjen el! Nagyon fáradt vagyok.

Az üzenet megdöbbentő volt.

A rejtjelkód olyan réginek bizonyult, hogy Fettnek a számítógépe archívumában kellett megkeresnie hozzá a kulcsot. Az évek során rászokott, hogy a besúgói kódjait megszámozva tárolta el. Ennek a kódnak az első öt számjegye 00802 volt, amit azt jelentette, hogy legalább huszonöt éves − Fett jelenlegi kódszámai már jóval 12 000 felett jártak.

Előbányászta a 802-es protokoll kulcsát, és visszafejtette az üzenetet.

Rövid volt. Így szólt:

Han Solo a Jubilaron van − Incavi Larado.

Boba Fett a fejvadászként eltöltött emberöltőnyi idő alatt, a másokkal folytatott beszélgetései során ritkán mondott két szót olyankor, mikor egy is megtette. Magában pedig soha nem beszélt…

− Derült égből… − mondta most ki fennhangon.

A Jubilar felé vezető úton Boba Fett belehallgatott a zenékbe, amelyeket a Montellian Serat-i Mészáros az életénél is fontosabbaknak tartott.

A doboz, amit a Mészáros elásott, több mint ötszáz infochipet rejtett; s minden egyes chipen egy teljes napi zeneanyag fért el. Fett kinyitotta a dobozt, találomra kiválasztott egyet a chipek közül, és betette a lejátszóba.

A pilótafülkét elárasztó hangok… nos, másak voltak. Atonálisak, csikorgóak és fülbántóak. Megrázta a fejét, kivette a chipet, és úgy döntött, próbát tesz egy másikkal is.

Miután betette az újabbat, hosszú csend következett. Fett várt, aztán türelmetlenül a lejátszó felé nyúlt…

A zene alig érte el a hallhatóság határát. Fett megdermedt a mozdulat közepén, és a fülét hegyezte. A suhogás halk erdei szélzúgássá erősödött, majd ellenpontozásként bekapcsolódott egy magas hangú kürt…

Fett leeresztette a kezét, és hátradőlt az ülésében.

Megszólalt egy hang, amely nőinek tűnt, de lehetett férfié, vagy az idegen fajok tucatnyi neme közül bármelyiké is. Fett számára érthetetlen, soha nem hallott nyelven, azonban gyönyörűen, a hangszerek között lopakodva, zenéjüket át- meg átszőve énekelt.

Pár perc után a fejvadász levette a sisakját.

− Fényeket le! − mondta később.

Ott ült a hideg pilótafülkében, útban a Jubilar felé, hogy megölje Han Solót, és a sötétségben a legendás Brullian Dyll utolsó hangversenyének egyetlen fennmaradt példányát hallgatta.

A Devaron jeges északi felföldjén, a Kardue’sai’Malloc álmait két évtizede kísértő sötétkék égbolt alatt mintegy tízezer devaroni gyűlt össze az Ítélet Mezején, Montellian Serat ősi, szent városának romjai mellett.

A hideg évszak végének gyönyörű napján hűvös északi szél fújt, és sápadt fellegek úsztak a sötét égen. A napok alacsonyan lebegtek a déli horizont felett; északon a Kék-hegység csúcsai törtek a magasba. Malloc alig látta a köré gyűlt devaroniakat, gyászruhába öltözött családtagjait, miközben a tömegen keresztül a verem felé taszigálták, ahol a quarrák vártak rá.

Hallotta a morgásukat, hallotta, hogyan erősödik, ahogyan közelednek.

A lánya és a bátyja pár lépéssel a háta mögött követték. Mallocnak eszébe jutott, hogy valaha volt felesége is. Kíváncsi lett volna, miért nincs most ott az asszony.

Talán meghalt.

A veremben lévő tucatnyi, karcsú és kiéhezett quarra őrjöngve ugrálni kezdett felfelé a fal mentén, ahol az őrök megállították Mallocot.

A devaroniak nem a ceremóniáikról híresek.

− A Montellian Serat-i Mészáros! − kiáltotta el magát egy kikiáltó, és a tömeg sikoltásai körülvették Mallocot. Az üvöltés elnyomta a quarrák morgását. Eltávolították a kötelékeit, és erős, fiatal karok beletaszították a verembe, a kiéhezett quarrák közé.

A quarrák felugrottak, és hamarabb belemélyesztették a fogukat, mint ahogy leért volna a verem aljára.

Tisztán látta a Kék-hegység csúcsait onnan, ahová zuhant.

A sivatagbolygón töltött évek során majdnem elfelejtette a hegyeket, az erdőket.

Ó, milyen gyönyörűek is a fák.

Hajtsd hátra a fejed!

Hanra rásóztak egy terepsiklót − a Jubilaron nem sok kölcsönző akadt. Túl gyakran fordult elő, hogy a bérlemény és/vagy a bérlő nem tért vissza.

Han kora hajnalban megállt a siklóval a címen, amit kapott, és kiszállt, hogy körülnézzen.

Majdnem harminc év.

Nagyon furcsán érezte magát: minden megváltozott. A hajdan szépen karbantartott épületek romokban hevertek, a hajdani romokat lebontották, és új épületeket emeltek a helyükre. Mindenfelé nyomornegyedek burjánoztak − a bolygó soha véget nem érő háborúi egész kerületeket töröltek el a föld színéről.

A Győzelmi Stadion környékén csak szétlőtt romokat talált. Mintha valami évezredekkel korábban elpusztult, ősi civilizáció emlékeit látta volna. A Stadiont körülvevő kis házak ablakai üresen tátongtak; a falakat lángok, gránátok és lézersugarak szabdalták szét.

A Stadion helyén csak egy hatalmas törmelékhalom magasodott az ég felé egy tágas, üres teret körülölelve. Han lelépett a járdáról a maradványok közé. Üveg és kavics csikordult a talpa alatt, miközben a főbejárat felé irányította lépteit.

Megállt az üres tér közepén. A csípős szélben szemügyre vette a pusztítást − és hirtelen mintha ott lett volna, abban az évtizedekkel azelőtti pillanatban:

…a porondon áll. Szembenéz az ellenfeleivel, fülét betölti a tömeg visongása, rivalgása és gúnyolódása. A szíve hevesen ver, zihálva veszi a levegőt, és a zászló a föld felé zuhan, és a másik három harcos elindul felé.

Han ráveti magát a legközelebbire. Két méter magasra szökken fel a talajról, és lábbal előre érkezik a másik arcába. A férfi orra eltörik, feje hátrabicsaklik…

Hannak egészen eddig a napig nem voltak tiszta emlékei a következő néhány percről. A küzdelmet rögzítették, és megnézte a felvételeket; a történtek ismerete azonban nem került összhangba saját elmosódott emlékképeivel. A fiú megsérült, súlyosan megsérült, törött karral, törött állkapoccsal, két törött bordával, horzsolásokkal és zúzódásokkal teli testtel vánszorgott ki az arénából. A zúzódások másnapra belilultak. A nő, aki a következő néhány nap során gondját viselte… Han arra sem emlékezett, hogy nézett ki. Furcsa szerzet volt, és Han arra emlékezett, milyen nyilvánvaló rajongással simított végig a testét borító sebeken…

Itt. Itt. Pontosan… itt.

Han megállt azon a bizonyos helyen. Ez az üres rész… ez volt a porond. A küzdőtér. És mikor vége lett, ő maradt utolsóként állva…

Harminc év A fél élete eltelt az óta a nap óta.

Han lassan előrelépett… megállt, és még egyszer, utoljára körülnézett a pusztuláson, a horizontig nyúló romokon. Aztán sarkon fordult, és visszament a siklóhoz. Mozdulatlanul, kezeit a tarkóján összekulcsolva ült, s az eget bámulva emlékezett, míg csak körbe nem vette a sötétség.

− Baker polgármester − biccentett Han. − Örülök, hogy megismerhetem.

Egy fényesen kivilágított hidroponikus kertészetben találkozott a nővel, Halál szélén, azon a környéken, amelyet valaha Hóhérsornak hívtak. Felkészült a találkozásra; a csípőjén jól láthatóan egy sugárvető lógott, két apró pisztoly rejtőzött a kabátja alatt és egy harmadik a csizmájában.

Nem mintha bármiféle problémára számított volna; ez üzlet volt, olyan üzlet, amelyet már jóval a Lázadás előtt is űzött, és tudta, mit csinál. De semmi értelmét nem látta, hogy kockáztasson egy olyan bolygón, mint a Jubilar, egy olyan városban, mint Halál.

Azt akarták, hogy jandarrát csempésszen a Shalamra… Han majdnem elröhögte magát, mikor a polgármester képviselője megkereste az ajánlattal. A jandarra Leia kedvenc csemegéi közé tartozott. Han úgy vélte, még a felesége is csak ámulni fog, mikor megjelenik egy rakománnyal a Shalamon; a shalamiak pedig bizonyára nem merik majd letartóztatni miatta.

A polgármester rámosolygott Solóra. Magas, kövér nő volt, az arcán nem sok hely maradt a mosolynak. Négy testőr vigyázott rá: kettő a bejáratnál, kettő pedig pár lépéssel a háta mögött. Mindannyian rohamkarabélyokat szorongattak.

− Morgavi úr… Luke, ugye?

− Pontosan − viszonozta a mosolyt Han. − Luke Morgavi. Amint azt már említettem, asszonyom, független kereskedő vagyok a Borandáról.

− Örvendek, Luke − biccentett a nő. − Kérem, kövessen! − Elmentek a hidroponikus tartályok mellett a csarnok vége felé, egy sor tartályt erősebb, más hullámhosszú fénnyel világítottak meg. A tartályokban apró, lila és zöld, cső alakú növények nőttek. – Jandarra − mondta a nő. − Csak a Jubilaron terem, nagyon ízletes, és általában csak a sivatagban található meg, a viszonylag ritka esőzések után. Kétévnyi fáradozás után sikerült mesterségesen is termesztenünk…

− A shalamiak pedig százszázalékos vámot vetettek ki rá − bólintott Han.

A nő hangjában ingerültség csendült fel.

− Nyolcvanezer kredit értékű jandarrát lát itt, ami a shalamiak vámja után csak negyvenezret ér.

− Ezek a shalamiak! − csóválta a fejét együtt érzően Han. − Nem szabad megbízni bennük! Tudta, hogy még a kártyán is csalnak?

A nő megállt, és végigmérte Hant.

− Nem… Morgavi úr. Nem tudtam. − Te csalsz a kártyán, gondolta a polgármester, de az arcáról nem tűnt el a kedves mosoly… nem volt könnyű. A férfi tényleg nem ismerte fel: hát igen, harminc év nagy idő, ő pedig magára szedett vagy hatvan kilót; a neve pedig akkor, a szerencsétlen Miagi Bakerrel kötött házassága előtt még Incavi Larado volt.

Han azt ígérte, hogy visszajön, és most itt is állt előtte az Új Köztársaság híres Solo tábornoka − csak éppen harminc év késéssel.

− Nyolcvanezer kredit − ismételte meg. − A Shalamra. A különbözet negyvenezer. Hajlandóak vagyunk átengedni…

− Ötven százalékot − biccentett Han udvariasan. – Azaz húszezer kreditet. Ennyiért boldogan vállalom a fuvart.

− Biztos benne, hogy el tud siklani a shalami flotta mellett? − húzta össze a szemét a nő.

− Asszonyom! − nevetett fel Han. − Én valaha birodalmi vonalakon surrantam át! A régi csillagrombolókról beszélek… hadd meséljek el egy történetet…

Odakint, a sötétségben, Boba Fett hason feküdve óvatosan igazított egyet a célkereszten − a főbejáraton át kell belőnie a hidroponikus kertészetbe, ami nem is lett volna nehéz feladat, csak éppen útban volt néhány tartály Meg kell várnia, amíg Solo kijön a csarnokból.

Fett türelmesen várt. Meglepte a szerencséje − ki gondolta volna, hogy egy harminc évvel korábban felállított csapda most hoz eredményt?

Valóban szerencsésnek érezhette magát. Han Solónak még most, a Birodalom bukása után is rengeteg ellensége akadt: Jabba rokonai, a Birodalom hívei, akiknek ezernyi bolygón sikerült megőrizniük az uralmukat. A Solo fejére kitűzött különböző „Élve vagy halva” vérdíjak tekintélyes summára rúgtak, még Vader, Jabba és a Birodalom pusztulása után is; még mindig megérték a fáradozást, a számláján lévő négy és fél millió kredit ellenére.

Furcsa módon Solo látványa − a karabély távcsövében felbukkanó alakja − nosztalgiával töltötte el Fettet. Eszébe sem jutott megkérdőjelezni, hogy Solo rossz ember, minden szempontból rosszabb, mint a Montellian Serat-i Mészáros, márpedig ha az a vadászat nem is járt túl sok örömmel, de azért nem nagyon sajnálkozott, mikor átadta a Mészárost a hóhérainak.

Solo viszont… Fettet villámcsapásként érte a felismerés, hogy Solo léte egyfajta különös vigasszal töltötte el az évtizedek során. Olyan sokáig volt Fett életének része, még ha csak érintőlegesen is, hogy a fejvadász alig tudta elképzelni nélküle a világot. A világ egyre változott körülötte, Solo viszont mindig ugyanaz maradt, aki volt.

Sokszor, sok ügyfélnek vadászott már Solóra. Fett alig tudta elképzelni Solo nélkül a világot… előrenyúlt, és megérintette a távcső fókuszgyűrűjét. Solo és a nő − Fett feltételezte, hogy Incavi Larado lehet az, bár nem ismerte fel − alakja a középpontba került, a fejvadász ujja pedig nekifeszült a ravasznak.

Nem fogja elkövetni még egyszer azt a hibát, hogy élve próbálja meg elfogni Solót.

És valahogy majdcsak megtanulja nélküle is elképzelni a világot.

Együtt indultak el a kijárat felé. Incavi Baker polgármester türelmesen mosolygott, még ha kissé erőltetve is − ami nem kerülte el Solo figyelmét. Fél lépéssel lemaradt a nő mögött, hogy az félig-meddig közte és a kinti rakodórámpák közé kerüljön. Odakint a fények nem sokkal azután kihunytak, hogy beléptek a csarnokba. Amennyit látott, attól akár egy egész hadsereg is várhatott rá a bejáraton túl…

− …szóval ez a kölyök − magyarázta lelkesen Han –, a neve… hm, Maris, és az a lökött öreg fickó… Jocko, igen… egyébként Jedi-lovagnak képzelte magát… és hadd áruljam el, nagy szarkavaró volt az öreg… mindegy, szóval azt mondják nekem, hogy vigyem át őket a birodalmi vonalakon…

Mi vár rá odakint?

Mibe mászott már megint bele?

Tudja, hogy valami nincs rendjén, gondolta Fett. Tudja…

A fő energiavezeték északkelet felől csatlakozott a csarnokba, majd elágazott, egyik irányban a mennyezet világítását, a másikban a hidroponikus tartályokat táplálva árammal.

Han meggörbítette a csuklóját, és a bal kabátujjába rejtett sugárvető a tenyerébe ugrott.

Boba Fett Incavi Baker közeledő alakjától balra irányította a célkeresztet; megállapodott Solo mellkasán, aztán elvesztette, majd megint rátalált.

Fett meghúzta a ravaszt…

…a csarnokban kialudtak a fények…

A lézersugár villámcsapásként hasított az éjszakába.

Han a földre vetette magát, és arrébb gurult. Az energiakábelből még mindig szikrák záporoztak, ahol az első lövése eltalálta. Gurulás közben bal kézzel arra felé lőtt, ahol a két testőrt utoljára látta, szabad jobb kezével pedig előrántotta a csípőjén lévő pisztolyt. Sikolyokat hallott, a nő sikoltott. Négy lövést tudott leadni a kis sugárvetőből, mielőtt az megadta volna magát. Az energiacellája forrón, szörnyű fénnyel fellobbant, megvilágítva Hant a világ előtt. Han talpra ugrott a gurulásból, és visszarohant hátrafelé, a sötétségbe, a hidroponikus tartályok közé. A szeme előtt fényes foltok táncoltak, megégett bal kezével tapogatta a tartályok oldalát, miközben lézersugarak repkedtek körülötte.

A kis pisztoly telepének felvillanásakor egy alakot látott a csarnok bejárata felé rohanni, egy alakot, aki gyakran kísértette rémálmaiban, a galaxis történelmének egyik legsötétebb alakját − egy mandalori csatapáncélba öltözött férfit.

Incavi Baker a hátán feküdt, felfelé, a végtelenbe meredve. Az oldalában rettenetes fájdalom lüktetett, és tudta, hogy haldoklik.

Bárcsak ne lenne ilyen sötét! − gondolta. Körülötte ragyogó fények villantak fel. A lézersugarak egy-egy másodpercre megvilágították a világot, de most már a lövések is kezdtek eltávolodni.

Egy alak bontakozott ki a sötétségből, és térdelt le mellé. Egy szürke páncélos férfi. Incavi kinyitotta a száját − de nem jött ki rajta hang, és a férfi felé nyújtotta a kezét.

Valami hideg és éles érintette meg a nyakát.

A fájdalmai fokozatosan megszűntek.

Csengett a füle.

A négy testőr halott volt; a szélsőt bizonyára Solo ölte meg, gondolta Fett. Az őr összegörnyedve, kezét a sebére szorítva feküdt. Fett tudta, hogy ő csak azzal a hárommal végzett, akik még álltak, mikor belépett a csarnokba − s jóformán csak megszokásból.

Azonban…

Addig térdelt a nő mellett, a kezét fogva, amíg a remegése megszűnt.

A fejvadászként eltöltött évtizedek alatt eddig még sohasem ölt meg senkit tévedésből. A torkát akkor érezte utoljára így összeszorulni, mikor száműzték a Concord Dawnról. Abszurd vágyat érzett arra, hogy bocsánatot kérjen a nőtől, ami nevetséges volt, hiszen a nő is ugyanolyan bűnös volt, mint bármelyik ember az idők kezdete óta. Fett régóta ismerte már, és semmi értékeset nem talált benne vagy az életében, és a galaxisnak biztos nem fog hiányozni…

Azonban nem akarta megölni.

A nő enyhén megrándult, és a kezében tartott keze elernyedt.

A sisakjába épített érzékelők most, ebben a sötétségben nem sokat segítettek; megmutatták a négy őr még mindig meleg testét, és ennek a halott öregasszonynak az alakját; megmutatták az energia nélkül maradt lámpákból áradó meleget − de semmi többet.

A csarnok hátuljában egy hőforrás mozgott. Fett karabélyát megszorítva felállt, és elindult a Vadászatra.

Mandalori csatapáncél.

Erre nem vagyok felkészülve, gondolta Han. A testőrtől, akit gyomron rúgott, elvette a rohamkarabélyt, de nem sokra ment vele, hacsak nem kerül Fett közelébe. Az pedig nehéz lesz, tekintettel a Fett sisakjában lévő érzékelőkre.

Ki kell jutnia ebből a sötét csarnokból, ki az éjszakába, ahol elmenekülhet, ahol elrejtőzhet, és megpróbálhat eljutni a siklójáig.

Han nem tudta elhinni, hogy mindez vele történik.

Maga alá húzta a lábait, ellenőrizte a karabélya biztosítóját − és mozgást hallott a csarnok eleje felől. Gyorsan és óvatosan − fejét lehajtva, szinte guggolva futni kezdett a hátsó kijárat felé.

Lando irigykedni fog, ha sikerül visszajutnia és elmesélnie mindezt − és persze ha Lando is szerencsésen hazatér.

Leia pedig őrjöngeni fog.

Fett lekuporodott az egyik tartály mögé, elővette a rakétapisztolyát, és megeresztett belőle egy lövést a csarnok mennyezete felé.

Éles, narancssárga fény lobbant fel − hadd lásson valamit Solo is. A csarnokot nappali világosság árasztotta el, és a csarnok oszlopai mellől hatalmas, remegő árnyékok szakadtak le, ahogy a rakéta nekiütközött a mennyezetnek, pár másodpercig követte az ívét, majd zuhanni kezdett.

A csarnok keled végéből zörgés hallatszott; Fett nem mozdult, nem lőtt. Solo csak eldobott valamit − a hang újra felhangzott. Türelem, türelem…

Egyetlen lövés, majd üvegcsörömpölés − Solo az egyik ablakon akart kijutni, mielőtt kihunyt volna a világítórakéta fénye, amíg még látta, merre fusson. Fett talpra szökkent, hogy lelője Solót, miközben az a kitört ablak felé rohan.

Még volt ideje észrevenni Solót. Ötven méterre állt tőle, az egyik testőr rohamkarabélyával egyenesen rá célozva. A lövés a mellvértjén találta el Fettet, és ledöntötte a lábáról.

Han Solo sarkon fordult, futásnak eredt, és kivetette magát a szétlőtt ablakon, olyan könnyedén ugorva, mint egy ereje teljében lévő fiatal.

Boba Fett arrébb gördült, és csak egy másodperccel lemaradva kászálódott talpra. Csatapáncélja mellvértje annyira felforrósodott, hogy hólyagosra égette a testét, ahol hozzá ért. Gyilkos düh árasztotta el, és Solo után vetette magát. A lábaiban és a mellkasában lüktető fájdalomról tudomást sem vett − mintha csak valaki máséi lettek volna.

Han a bolygó egyetlen holdjának halovány fényében rohant a siklója felé. Egy kicsit elveszve érezte magát; nem tudta, hogy a parkoló, ahol a siklót hagyta, délkeletre vagy délnyugatra volt. Dél felé futott a raktárak közötti egyik hosszú sikátorban, hevesen zihálva. Odaért a parkoló előtti utolsó épülethez, az utolsó fedezékhez, és megtorpant, mielőtt befordult volna a sarkon. Nem tudta, hogy balra vagy jobbra kell-e fordulnia. Megpróbálta maga elé képzelni a csarnok környékét − úgy vélte, a rövidebb úton jött, de ha nem, akkor Fett talán már a parkolóban vár rá.

Kövön csikorduló fém hangját hallotta…

Mielőtt egyáltalán tudatosult volna benne, hogy mit csinál, Han befordult a sarkon. Karabélyát maga elé szegezte, ujja a ravaszra feszült. A sarok másik oldaláról Boba Fett lépett elő, szintén karabélyát szorongatva…

Ott álltak a semmi közepén, egy bolygón, amit a galaxis egyik fele rég elfelejtett, a másik pedig soha nem is ismert, nem egészen egy méterről egymásra szegezve rohamkarabélyaikat.

Han nem lőtt.

Fett nem lőtt.

Hant elárasztották a bizarr részletek. Fett karabélyának a torkolata olyan hatalmasnak tűnt, mint a Halálcsillag, mikor először látta. A cső nem volt teljesen mozdulatlan, enyhén remegett, szinte láthatatlanul parányi köröket írt le. A holdfény megcsillant Fett ütött-kopott páncélján; Han látta a holdat sötéten tükröződni a fekete sisaklemezen.

Még mindig alig kapott levegőt a futástól. A hangja megbicsaklott, mikor megszólalt.

− Azt hiszem… együtt… halunk… meg.

− Nyilván. − Fett hangja ugyanolyan nyers és reszelős volt, mint mindig.

− A páncélod nem fog megvédeni. Ebből a távolságból nem − meredt rá a karabély csöve fölött Han.

− Nem.

− Nem hiszem, hogy elég gyorsan tudnál végezni velem ahhoz, hogy ne lőhessek.

Fett sisakja alig láthatóan megmoccant − egy biccentés.

− Én is kétlem.

Han nem merte levenni a tekintetét a Fett torkának szegezett karabélya csövéről.

− Megölted a testőröket. Meg a nőt.

Han esküdni mert volna, hogy a fejvadász megremegett.

− Sajnálom. Nem ők… nem ő volt a célpont.

Han majdnem meghúzta a ravaszt. Hallotta a hangjából áradó haragot.

− Te meghalsz és én is meghalok, és talán mind a ketten megérdemeljük a sorsunkat. De az a nő nem csinált semmit…

− Ő hívott ide!

− Nem érdekel! − sikoltotta Han, és előrelépett. Karabélya csöve Fett páncéljának ütődött. Fett fegyvere pedig az ő mellkasába nyomódott. − Nem tudom, mi tett olyanná, amilyen vagy. Azt hiszed, te dönthetsz mások életéről. Nem érdekel, húzd meg a ravaszt, és haljunk meg együtt! − Rámeredt a fekete sisaklemezre. − Ez lesz az utolsó döntésed.

Boba Fett olyan lágy hangon válaszolt, hogy Han megesküdött volna rá, hogy nem lehet az övé.

− Először te. − A hangja megdöbbentő módon még lágyabb lett. − Nős vagy igaz? Gyerekeid vannak, akiknek szükségük van rád. Mi a fenét csináltál itt, Solo, mintha még mindig fiatal lennél? Ez a hely nem való a magadfajtának.

A Hant elárasztó harag a zsigereiig hatolt.

− Ne merj a gyerekeimről beszélni! Olyan gyorsan végzek veled…

− Te meg akarsz halni?

Han vett egy mély lélegzetet.

− És te?

Fett a lehető legkisebb mozdulattal megrázta a fejét.

− Nem. De nem látok más megoldást.

Han előtt felcsillant a remény lehető leghalványabb szikrája.

− Rendben. Tedd le a karabélyodat! Nem öllek meg, ha leteszed a fegyvert.

− Nem − suttogta Fett. − Te tedd le a tiedet! Nem öllek meg, ha leteszed a tiedet. Sértetlenül visszamehetsz a családodhoz. Tedd le a fegyvert…

− Nem bízom benned.

− Én sem benned.

Hűvös szél süvöltött végig a parkoló fölött. Han érezte, hogy felszárítja az izzadságát, és megborzongott.

− Hátráljunk öt lépést! − javasolta végül. − Ledobod a fegyvered, és futásnak eredsz. Még ha rád lövök is, a páncélod megvéd.

− Fáj a lábam. Nem hiszem, hogy futni tudnék.

Han csak a gyerekeire és Leiára tudott gondolni.

− Akkor csak sétálj! Tedd le a fegyvert, és sétálj el! Becsületes ember vagyok. Nem foglak megölni.

− Hazug disznó vagy − mondta Fett. − Minden ezt bizonyítja. Szerintem hátba lőnél. − Elhallgatott. – Fiatalabb koromban − folytatta lassan –, azt hiszem, mostanra már meghúztam volna a ravaszt. De rájöttem, hogy nem gyűlöllek, és nem akarok meghalni csak azért, hogy megszabadítsam tőled a világot.

− Hibát követtem el, mikor ide jöttem a Jubilarra. Én gyűlöllek, gyűlölök mindent, amit tettél… de a feleségemnek és a gyerekeimnek szükségük van rám.

− Nem látok olyan megoldást − közölte Fett –, amihez ne kellene megpróbálnunk bízni egymásban.

− Kezd nehéz lenni ez a karabély − mondta Han. Nem hazudott. A cső fölött elnézett Fettre. − Szóval mit csináljunk?

− Mindenki meghal − vélte Fett.

− Igen. Egyszer De nem kell, hogy bármelyikünk is ma haljon meg.

Fett megrázta fejét; a sisak alig moccant, és Han nem áltatta magát azzal, hogy a fejvadász figyelme a legkisebb mértékben is elterelődött róla.

− Nem tudom − mondta Fett halkan. − Ellenségek között nehezen alakul ki bizalom. Talán vissza kellene térnünk a csatamezőre; talán, Han Solo, el kellene repülnünk, és hagynunk kellene, hogy a sors döntse el, melyikünk marad életben, úgy, ahogy fiatal korunkban tettük.

ORSZÁGOS BOLTHÁLÓZATUNKBA KÖNYVESBOLTOK, KÖNYVTERJESZTŐK JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK!

LAP-ICS Nagykönyv–vevőszolgálat

1134 Budapest, Váci út 45.

(bejárat az Apály u. 3. felől)

Telefon: 06 1 340-3916

Fax: 06 1 340-3917

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.

Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők

LAP-ICS Kereskedőházak

Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona

A nyomás a debreceni

Kinizsi Nyomdában készült, az 1999. évben

Felelős vezető:

Bördős János ügyvezető igazgató

[1] Szenzoros depriváció – pszichológiai fogalom, az érzékszervi ingerektől való teljes elzártságot jelenti – a ford.

[2] COMPNOR – The Commission for the Preservation of the New Order: Bizottság az Új Rend Megőrzéséért – a ford.