86

BÉCS

Thorvaldsen és Gary újra a könyvtárban találták magukat, csak ez alkalommal Hermann és az alelnök társaságában. Maguk voltak a zárt ajtó mögött, a biztonsági őr kint strázsált.

– Itt jártak az éjjel! – mondta az alelnök feldúltan. – Valahol ott bújhattak meg – mutatott a felső polcokra. – Ez az átkozott hely egészen olyan, mint egy koncertterem! Felhívta az igazságügy-minisztert, és mindent elmondott neki!

– És ez baj? – kérdezte higgadtan Hermann.

– Hála istennek, nem. Brent ugyanis a leendő alelnököm. Ő kezeli az ügyeket Washingtonban, amíg én távol vagyok. Nos, a dolognak ez a része meg van oldva.

– Ez az ember – mondta Hermann Thorvaldsenre bökve – tegnap elrabolta a lányomat. Pedig akkor még nem is hallott semmit!

Az alelnök egyre zaklatottabbá vált. – Ami egy rakat kérdést felvet. Alfred, én nem kérdeztem, mit művel maga. Az Alexandria Linket akarta és a segítségemmel meg is szerezte! Fogalmam sincs, mit művel ezzel az információval, és nem is akarom tudni, de kétségtelenül nagy szart fog kavarni!

Hermann a halántékát dörzsölte. – Henrik, ugye tudja, hogy keservesen meg fog fizetni, amiért leütött. Ilyesmire még soha nem vetemedett senki.

– Épp itt volt az ideje – felelete Thorvaldsen gúnyosan.

– És maga, fiatalember.

Thorvaldsennek összeszorult a torka. Esze ágában sem volt Garyt veszélybe sodorni.

– Alfred – szólalt meg az alelnök. – A kocka el van vetve. Magának kell kezelnie ezt a helyzetet.

Izzadság gyöngyözött Thorvaldsen homlokán, ahogy megértette, mit jelentenek ezek a szavak.

– Örökre el kell hallgattatnunk őket.

– Meg akarja ölni a fiút? – fakadt ki Thorvaldsen.

– És? Maga is megtette volna a lányommal! Igen, végeznünk kell a gyerekkel. – Hermann orrlyuka kitágult, szeme izzott a dühtől.

– Nincs hozzászokva az ilyesmihez, igaz, Alfred?

– Hiába gúnyolódik!

De időt nyer vele, gondolta Thorvaldsen, és ez volt az egyetlen fegyvere. Az alelnökhöz fordult. – Brent Green jó ember volt. Mi történt vele?

– Nem vagyok a lelkésze. Gyanítom, hogy a pozícióm elfoglalásában előnyöket vélt fölfedezni. Amerikának erős vezetésre van szüksége, a hatalomba olyanok kellenek, akik nem félnek élni is vele. Brent és én alkalmas személyek vagyunk.

– És mi a helyzet a szilárd jellemmel?

– Ez egy relatív fogalom. Engem jobban izgat, hogy az Egyesült Államok végre szövetkezzen a világméretű üzleti közösséggel céljai elérésének érdekében, mely szövetség előnyei kölcsönösen üdvösek lehetnek.

– Maga egy gyilkos – szólalt meg váratlanul Gary.

Halk kopogás szakította félbe a beszélgetést, és Hermann ajtót nyitott. Az alelnök egyik biztonsági embere súgott valamit Hermann fülébe. Zavart tekintet jelent meg az osztrák öregúr arcán, majd bólintott, és a biztonsági őr távozott.

– Az elnök van a telefonnál – jelentette be Hermann.

Az alelnök arcára meglepetés ült ki. – Mi a fene?

– A titkosszolgálat révén lenyomozta magát. Az elnök beszélni akar velünk.

Thorvaldsen tudta, hogy innen nincs kibúvó, az elnök nyilván sokat tud.

– Még arra is kitért, van-e kihangosítóm – jegyezte meg rezignáltan Hermann, majd az íróasztalán benyomott két gombot.

– Jó napot, elnök úr! – üdvözölte Hermann az elnököt.

– Ha jól tudom, mi még nem ismerjük egymást. Itt Danny Daniels Washingtonból.

– Nem, uram. Valóban nem. Örülök, hogy megismerhetem!

– Ott van az alelnököm?

– Igenis, elnök úr.

– Maga is, Thorvaldsen? Malone fiával?

– Itt van velem – mondta Thorvaldsen.

– Sajnos szomorú hírrel kell, hogy szolgáljak. Alig térek magamhoz! Brent Green halott.

Thorvaldsen észrevette a pillanatnyi sokkhatást az alelnök arcán. Még Hermann is összerándult.

– Öngyilkosság – mondta Daniels. – Főbe lőtte magát. Én is csak pár perce értesültem róla. Szörnyű! Már dolgozunk a sajtóközleményen.

– Hogy történhetett? – kérdezte az alelnök.

– Nem tudom, de megtörtént, és Green már nincs köztünk. Larry Daley is halott. Fölrobbant a kocsija. Fogalmunk sincs, ki lehet a tettes.

Az alelnök egyre kétségbeesettebb arcot vágott.

– A helyzet az, hogy jelen körülmények között nem tudok a jövő héten Afganisztánba repülni. Amerikának itt van rám szüksége, úgyhogy az alelnökömre bízom az utazást.

Az alelnök nem felelt.

– Halló! – emelte fel a hangját Daniels.

– Igen, uram – motyogta az alelnök. – Itt vagyok.

– Remek. Húzza haza a belét még ma, és készüljön fel a jövő heti kiruccanásra! Persze, ha nem akar elutazni, hogy meglátogassa a katonákat, nyugodtan lemondhat. Ön dönt. Bevallom, én személy szerint jobban örülnék annak, ha bevállalná az utazást.

– Hogy érti ezt?

– Mivel a vonalat feltehetően lehallgatják, nem hiszem, hogy szívesen venné, ha kimondanám, amit valóban gondolok. Hadd szemléltessem egy sztorival a helyzetét, amelyet apám mesélt nekem mindig. Egyszer egy madár elindult délre a tél elől, de hóviharba keveredett, és lepottyant a földre. Megfagyott, de arra jött a tehén és rászart. A forró kaki felolvasztotta, és annyira megörült, hogy dalra fakadt. A hangos rikácsolásra odasietett a macska, hogy megnézze, mi ez a hangzavar, hátha valaki segítségre szorul, de mivel eleséget talált, bekapta a madarat. A tanulság pedig a következő: ha valaki rád szarik, nem biztos, hogy az ellenséged, és ha valaki segíteni akar, attól még nem a barátod. És ha átmelegedtél és boldog vagy, köszönhetően akár egy kupac szarnak, akkor is tartsd a szádat. Kapiskálja már?

– Tökéletesen, uram – felelte az alelnök. – Hogy látja jónak, mivel indokoljam a lemondásomat?

– Röhejes lenne a jól bevált „hogy több idő jusson a családomra” szlogent használni. A mi pozíciónkból senki nem lép ki ilyen indokkal. Lássuk csak, a legutóbbi alelnök, aki lemondott, vádhatározattal nézett szembe. Ez a mi esetünkben nem működne. Ugyanakkor az igazat mégsem mondhatja, hogy rajtakapták, amint a legsúlyosabb árulást készült elkövetni. Mit szólna ahhoz, hogy „képtelenek voltunk együttműködni az elnökkel”? A tökéletes politikushoz méltó indoklás, amilyen maga valójában. Biztos vagyok benne, hogy nagyon óvatosan fogja megválogatni a szavait, mert ha bármi olyat hallok, ami nem tetszene nekem, kénytelen leszek napvilágra hozni az igazságot. Beszéljen a rengeteg kiadásról, szónokoljon a nézeteiről, panaszkodjon a népnek, mekkora seggfej vagyok. Így jó lesz. De semmi olyat, amit nem akarok hallani!

Thorvaldsen figyelte az alelnök reakcióit. Úgy viselkedett, mint a sarokba szorított vadállat, aki még védekezni próbál, de aztán rádöbben, hogy jobban jár, ha behúzza fülét-farkát.

– Elnök úr! – szólalt meg Thorvaldsen. – Stephanie és Cassiopeia jól vannak?

– Jól vannak, Henrik. Szólíthatom így?

– Természetes!

– Igen komolyan közreműködtek abban, hogy felgöngyölítsük az ügyet.

– Mi van anyámmal és apámmal? – tört ki Gary.

– Bizonyára Cotton fia! Örülök, hogy megismerhettelek, Gary. A szüleid jól vannak, nemrég beszéltem velük. A szálak magához vezettek, Herr Hermann!

Thorvaldsen mély megvetést vélt kihallani az elnök hanghordozásából.

– Az embere, Sabre megtalálta az Alexandriai Könyvtárat. Pontosabban Cotton találta meg neki, de magának akarta megkaparintani az egészet. Sabre halott. Vesztett, uram. A könyvtár a miénk, és soha senki nem fogja megtudni, hol van. Figyelmeztetem magát, Herr Hermann, ha Henriknek és a fiúnak bántódása esik, velem gyűlik meg a baja! És egy szót sem akarok hallani magáról, különben az izraeliekkel és a szaúdiakkal is közölni fogom, ki hangszerelte ezt az egészet, s ezt valószínűleg nem köszönné meg. Nem lesz egy talpalatnyi hely sem, ahová elbújhatna.

Az alelnök lerogyott egy fotelbe.

– Még valami, Hermann! Egy szót sem bin Ladennek és csapatának! Jövő héten randink lesz vele, amikor a gépemre fognak várni. Ha nem állnak ott készenlétben a rakétalövedékekkel, magára küldöm a rohamosztagomat.

Hermann nem felelt.

– A hallgatását úgy veszem, hogy megértett. Látja, ez a nagyszerű abban, ha az ember a szabad világ vezetője! Rengetegen lesik az óhajaimat, óriási tehetséggel megáldott emberek is. Magának pénze van, nekem hatalmam.

Thorvaldsen sosem találkozott az amerikai elnökkel, de már most kezdte megkedvelni.

– Gary – mondta az elnök. – Apád pár napon belül visszatér Koppenhágába. Henrik, magának pedig köszönöm, amit értem tett.

– Szóra sem érdemes, elnök úr!

– Győztünk, és a játékban ez számít.

A vonal szétkapcsolt.

Hermann némán állt az asztal mellett.

– A levelek már használhatatlanok, Alfred. Nem bizonyíthat velük semmit – szólalt meg Thorvaldsen.

– Tűnjön el!

– Boldogan.

Danielsnek igaza volt.

Game over.