14

KOPPENHÁGA

00.15

 

Dominick Sabre tudta, hogy az elkövetkező órában sok minden eldőlhet. A koppenhágai tévé már leadta a Kronborg Sloton lezajlott lövöldözés hírét, vagyis Malone és volt felesége mozgásba lendültek. Végül hírt kapott az emberétől is, akit a kastélyba küldött, és örömmel nyugtázta, hogy az pontosan követte az utasításait.

Az órájára nézett, majd a szalonból átment a hálószobába, ahol Gary Malone-t tartották fogva. Hivatalos iratokat és megfelelően kemény szavakat használva a fiút még iskolába is beíratták, mindezt feltehetően az Egyesült Államok kormányának a nevében. Két órán belül elhagyták Atlantát egy charterjárattal, és amikor ők már úton voltak, a többiek becserkészték Pam Malone-t, egészen részletesen utasítva a további teendőire. Az előzetes jelentésekből kitűnt, hogy nehéz eset a nőszemély, de egy fiáról készült fotó és a bántalmazás gondolata elég meggyőző erővel hatott, hogy pontosan kövesse az utasításaikat.

Sabre az arcára mosolyt erőltetve nyitott be a hálószobába.

– Csak szólni akartam, hogy hírt kaptunk az apádról.

A fiú az ablaknál gubbasztott, könyvvel a kezében. Tegnap kért pár könyvet, melyeket Sabre be is szerzett neki.

A fiatalember arca felragyogott az apjáról szóló hír hallatán.

– Jól van?

– Simán megy minden. Roppant hálás, amiért vigyázunk rád. A mamád is vele van.

– Anyám itt van?

– Anyád egy másik csapattal érkezett.

– Ez új, még sosem járt itt. – A fiú szünetet tartott.

– Nem jönnek ki apámmal.

Sabre persze ismerte Malone házasságának a történetét, úgyhogy rögtön értette, miről van szó.

– Hogyhogy?

– Elváltak. Régóta nem élnek már együtt.

– Ez téged rosszul érint?

Úgy tűnt, Gary komolyan megfontolja a választ. Korához képest magas, szikár gyerek. Aranybarna haja furcsán hat, tekintve, hogy Cotton Malone egy az egyben az ellenkező karakter: sápadt bőr, zömök testalkat, világos haj. Akármennyire igyekezett is, Sabre semmit nem talált sem a fiú arcában, sem pedig a megjelenésében, amiben hasonlítana az apjára.

– Örülnék, ha együtt lennének, de meg tudom érteni a válásukat is.

– Az a fő, hogy józanul állsz hozzá.

Gary elmosolyodott.

– Apám is ugyanezt szokta mondani. Ismeri őt?

– Ó, hogyne. Évekig dolgoztunk együtt.

– Mi folyik itt? Miért vagyok veszélyben?

– Sajnos nem mondhatom meg, de pár rosszfiú üldözőbe vette apádat, és mielőtt rád és anyádra is rászálltak volna, közbeléptünk, hogy megvédjünk benneteket. – Sabre látta, hogy a magyarázat nem volt teljesen kielégítő.

– De hát apám régóta nem dolgozik már a kormánynak.

– Sajnos az ellenségeit ez nem érdekli, ők egyszerűen keresztbe akarnak tenni neki.

– Nekem ez az egész nagyon furcsa.

Sabre mosolyt erőltetett az arcára.

– Attól tartok, a hivatással jár.

– Magának van gyereke?

– Nem. Sohasem házasodtam meg – felelte Sabre, elcsodálkozva a fiú érdeklődésén.

– Maga rendes arc.

– Kösz. Csak a munkámat végzem – legyintett Sabre, majd érdeklődve fordult a gyerek felé. – Sportolsz valamit?

– Baseballozom. Már tart egy ideje a szezon, de nem bánnám, ha dobhatnék párat.

– Dániában nem olyan egyszerű, a baseball itt kevésbé népszerű.

– Az elmúlt két nyáron már jártam itt, és nagyon bejön nekem.

– Apádat látogattad meg?

Gary bólintott.

– Csak itt tudunk találkozni, de oké ez így. Nem bánom, hogy itt él, ha neki így jó.

Sabre ismét ráhangolódott a fiú gondolatmenetére.

– És neked jó így?

– Többnyire igen, de van, hogy azt kívánom, bárcsak közelebb volna.

– Megfordult valaha is a fejedben, hogy vele élj?

A fiú gondterhelt arckifejezést öltött.

– Anya kikészülne, nem bírná elviselni.

– Van, hogy meg kell tenned, amit meg kell tenned.

– Már én is gondoltam rá.

A férfi elvigyorodott.

– Ne erőltesd túl az agyad, és igyekezz lefoglalni magadat!

– Hiányzik anyám és apám. Remélem, jól vannak.

Sabre eleget csevegett, sikerük a gyereket annyira lecsillapítania, hogy nem lesz probléma vele, legalábbis az elkövetkezendő egy órában biztosan nem, márpedig Sabre-nak mindössze ennyire volt szüksége.

Utána már Gary Malone azt csinál, amit csak akar.

Az ajtóhoz lépve még visszaszólt:

– Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy nemsokára pontot tehetünk ennek az ügynek a végére.

 

Malone Helsingör egyik utcájában állva a kávézót figyelte, melynek bejáratán folyamatosan áramlott ki-be a vendégsereg. A célszemély egy ablak melletti asztalnál foglalt helyet, bögréjéből kortyolgatott valamit. Malone úgy kalkulált, hogy Pamnek ennyi idő alatt már oda kellett érnie a kocsihoz, leparkolnia a vonatállomásnál, és ott várakoznia. Legalábbis nagyon bízott benne. Nincs más esélyük, mint hogy amint mozgásba lendül a pasi, kövessék. Ha az ellenfél valahol itt lapul a közelben, márpedig Malone határozottan hitt ebben, akkor ez az alak az egyetlen nyomravezető hozzájuk.

Pam Dániában való megjelenése zavarba ejtette, bár tény, hogy a nő mindig is így hatott rá. Volt idő, amikor szerelem és tisztelet kötötte össze őket – legalábbis ő azt hitte , mára pedig már kizárólag Gary az összekötő kapocs.

Malone fölidézte, amikor volt felesége augusztusban közölte a tényállást a fiukról.

– Annyi év hazugság után most jön rád, hogy becsületes légy?

– Te magad sem voltál egy szent évekkel ezelőtt, Cotton.

– És ezért tetted pokollá az életemet.

Pam vállat vont.

– Nekem is megvan a magam sara. Mindent egybevetve, franc gondolta, hogy ennyire felzaklat.

– Én legalább mindig bevallottam neked.

– Nem, Cotton. Rajtakaptalak.

– Akárhogy volt is, hogy hazudhattad, hogy Gary az enyém?

– Mert sok szempontból valóban a tiéd, leszámítva a vérségi köteléket.

– Jó duma.

– Eszem ágában sincs magyarázkodni, csak azt gondoltam: meg kell tudnod az igazat. Tavaly kellett volna megmondanom, amikor elváltunk.

– Honnan tudod, hogy nem az én fiam?

– Cotton, hiába próbálsz tesztelni. Próbáld elfogadni, hogy nem te vagy Gary apja, és élj ezzel az információval belátásod szerint.

– Gary tudja?

– Dehogy tudja! Ez már a ti dolgotok, tőlem sosem fogja megtudni.

 

Malone-t újra átjárta az akkori düh, és arra is jól emlékezett, hogy Pam mindvégig megőrizte higgadtságát. Annyira mások ők ketten, hogy végső soron már ez is épp elegendő indok, miért kellett szétválniuk. Malone korán elvesztette ugyan az apját, de az anyja imádta őt, míg Pam gyerekkora a leginkább egy örvényhez hasonlatos. Anyja labilis, léha nőszemély volt, egy napközi otthont vezetett, és előszeretettel herdálta el a család megtakarított pénzét. Az asztrológia volt a gyengéje, képtelen volt ellenállni az okosságaiknak, mohón fogadta be azokat a szavakat, amelyeket hallani kívánt. Pam apja sem volt kevésbé problémás eset: zárkózott, kallódó lélek, akit sokkal jobban érdekeltek a rádióvezérlésű repülők, mint a felesége és a három gyereke. Negyven évet lehúzott egy fagylalttölcsér-gyárban fix fizetésű alkalmazottként, és sosem tudta följebb tornászni magát a középvezetői beosztásnál. Malone apósának állhatatossága egyfajta hamis érzetű megelégedettséggel vegyült egészen addig a napig, amikor a napi három doboz cigarettájának köszönhetően a szíve végül felmondta a szolgálatot.

Amikor megismerkedtek, Pamnek vajmi kevés fogalma volt szeretetről és biztonságról. Szűkmarkúan bánt az érzelmekkel, ugyanakkor mérhetetlen önfeláldozást követelt; amit nyújtani tudott, jóval alulmúlta a másokkal szembeni elvárásait. És a valóság csak táplálta az asszony dühét. Malone hűtlenkedése házasságuk korai szakaszában egyenesen Pam álláspontját igazolta, miszerint semmi és senki nem érdemelheti ki az ő bizalmát.

Legyen szó anyáról, apáról, testvérről vagy a férjéről.

Mind elbuktak.

Velük együtt Pam is.

Nem semmi dolog beleszülni egy gyereket egy házasságba, és végig eltitkolni a férj elől, hogy nem ő a gyerek apja. Mintha Pam még mindig ennek a ballépésnek az árát fizetné meg.

Nem ártana békülőre fogni, de kettőn áll a vásár, és Pam nem tűnik békülékenynek, legalábbis egyelőre.

A gyilkos eltűnt az ablakból.

Malone újra a kávézóra összpontosította a figyelmét.

A férfi kilépett az utcára, odament a kocsijához, bepattant, és gázt adott. Malone azonnal otthagyta hadállását, végigszáguldott a sikátoron, amelynek a végében kiszúrta Pamet.

Átvágott a kereszteződésen, és bevágta magát az anyósülésre.

– Adj gázt, és gyerünk!

– Én? Azt hittem, te vezetsz!

– Ne szarakodj! Ott megy!

Malone meglátta a Volvót, amint bekanyarodik a part mentén az úton, majd elsuhan mellettük.

– Indíts! – kiáltotta.

Pam követte a kocsit.

 

George Haddad hazaért londoni lakásába. A Bainbridge Haliba tett látogatás csak még inkább elmélyítette csalódottságát, az sem érdekelte, hogy a számítógép olvasatlan e-maileket jelez. Leült a konyhaasztalhoz.

Öt éve már, hogy halottként lézeng. Tudni és mégsem tudni. Érteni, ugyanakkor összezavarodni.

Megcsóválta a fejét.

Mekkora dilemma!

Tekintetét körbejártatta a szobán: tovatűnt a lakás megnyugtató, megtisztító varázsa. Kétségtelen, hogy itt az idő. Tudja meg végre mindenki az igazságot! Ezzel a kinyilatkoztatással tartozik minden egyes léleknek, akik odavesztek a nakbában, akiknek elvették a földjeiket, és elkobozták a vagyonukat. És tartozik vele a zsidóknak is.

Mindenkinek egyaránt joga van az igazsághoz.

Hónapokkal ezelőtt, amikor először próbálta, úgy tűnt, nem működik. Ezért tegnap újra a telefon után nyúlt.

Most immár harmadszor tárcsázta a nemzetközi számot.

 

Malone figyelte az utat, miközben Pam vezetett a tengerparti országúton délre, Koppenhága felé. A Volvo fél mérfölddel járt előttük. Malone jó pár kocsit maguk elé engedtetett, hogy ütközőzónát biztosítson, de többször figyelmeztette Pamet, hogy ne maradjon le túlságosan.

– Nem vagyok ügynök – közölte Pam, tekintetét a szélvédőre tapasztva. – Soha nem csináltam ilyet.

– Nem tanítanak ilyesmit a jogon?

– Nem, Cotton, ezt te tanultad a kémsuliban.

– Nem volna rossz, ha lenne ilyen tantárgy, de sajnos a munkám során kellett elsajátítanom a szakmai ismereteket.

A Volvo felgyorsított, Malone megijedt, hogy talán észrevették őket, de aztán látta, hogy a kocsi egyszerűen csak előzött. Érezte, hogy Pam ösztönösen gyorsít, hogy fölvegye a másik sebességét.

– Ne! Ha kiszúrt minket, akkor ez egy trükk, lehet, hogy így akarja lecsekkolni, van-e társasága. Látom őt, nem kell gyorsítanod!

– Mindig is sejtettem, hogy az igazságügyi minisztériumban értik a dolgukat.

Ritka jelenség, hogy Pam humorizáljon, de Malone méltányolta a próbálkozást. Bízott abban, hogy jó nyomon haladnak, Garynek valahol itt kell lennie a közelben, és Malone-nak mindössze egyetlen megfelelő alkalomra volt szüksége, hogy kiszabadítsa a fiút.

Elérkeztek a főváros külső övezetéhez. A forgalom vánszorgássá lassult. Négy kocsival voltak lemaradva, miközben a Volvo átmanőverezett a Charlottenlund Slots parkon Dél-Koppenhágába, és elindult a belvárosba. A királyi palota előtt a Volvo nyugatra fordult, és rákanyarodott egy lakónegyed felé tartó útra.

– Vigyázz! – figyelmeztetett Malone. – Itt könnyedén kiszúrhat minket. Maradj le!

Pam növelte a két kocsi közti távot. Malone ismerős volt a városnak ezen a részén, a Rosenborg Slot, ahol a dán koronaékszereket őrzik, pár háztömbnyire volt, és a botanikus kert sem lehetett túl távol.

– Megadott helyre igyekszik – állapította meg Malone.

– Ezek a házak olyan egyformák, hogy tudnia kell, hová megy.

Két újabb kanyar, majd a Volvo lehajtott egy háromsávos útra. Malone rászólt Pamre, hogy álljon meg a saroknál, és figyelte, amint az üldözött vad rákanyarodik egy kocsifeljáróra.

– Ott parkolj le! – mutatta Malone.

Miközben Pam leparkolt, Malone magához vette a Berettát, és kinyitotta az ajtót.

– Ne mozdulj el innen! Nem viccelek! Kezd komolyra fordulni a dolog, és nem tudom megmenteni Garyt, ha rád is vigyáznom kell!

– Szerinted odabent van?

– Jó eséllyel.

Malone őszintén remélte, hogy Pam most az egyszer nem fogja megnehezíteni a dolgát.

– Rendben. Itt várok.

Ahogy Malone kiszállt a kocsiból, Pam megragadta a karját. Keményen szorította, de nem volt ellenséges; ez érzékenyen érintette a férfit.

A nő szemében leplezetlen rettegést látott.

– Ha tényleg odabent van, hozd őt vissza!