14. fejezet
TÖKÉLETES VILÁG

Derec óvatosan ment végig a gyéren bútorozott gyógyítólétesítmény jórészt sötét folyosóin.

Szép épület lesz belőle, ha befejezik. Olyan hely, ahol Robotváros jövendő emberi lakói az egész galaxis leggondosabb orvosi kezelésében részesülhetnek a roborvosok legképzettebb csapatának közreműködésével. Semmi kétsége nem volt efelől, mert a robotok nem utasítás alapján, hanem önként vállalták ezt a szolgálatot.

Magányosan haladt a folyosókon – sehol egy kísérő, megfigyelő vagy börtönőr. Végre szabad polgárnak tekintették, nem pedig bűnözőnek. És épp a legjobbkor, mert most egyedül akart lenni.

Az egyik folyosó végén fény szűrődött ki valamelyik szobából, és Derec rögtön tudta, hogy a viharos éjszaka után lábadozó Katherine-t találja ott. Nem bántotta többé, amiért a lány bújócskát játszik vele, és az sem érdekelte, miért került vele együtt Robotvárosba. Katherine szeszélyes viselkedése ellenére boldog volt, és hálát adott a sorsnak, hogy a lány életben maradt. Igazából semmi más nem számított.

Lassan ráébredt, miért vált ki ilyen érzelmeket belőle – szerelmes a lányba.

Elérte a szobát, és bedugta fejét az ajtónyíláson. A tágas helyiség valószínűleg csinos kórterem lesz valamikor. Most azonban üresen kongott, és a túlsó végében csak egyetlen beteg tartózkodott.

A lány fél méter magasan lebegett egy légpárnás ágyon, testét erős lámpák világították meg mindenfelől. Meztelenül feküdt, éppen úgy, ahogyan először pillantotta meg a Rockliffe állomáson, a szomszédos ágyon. Ezúttal nem fordította el zavartan a fejét, hanem csak nézte, nézte, és a teste valahogy… nagyon ismerősnek tűnt.

Egy roborvos gördült Derec mellé.

– Hogy érzi magát? – kérdezte tőle.

– Kellemesen, leszámítva az idült betegségét…

– Nem akarok erről hallani – intette le a robotot: hadd maradjon ez a lány titka. – És ezt leszámítva?

– A felszínes alvás szakaszában van – magyarázta a roborvos. – Erőteljes oxigénkezeléssel és infúzióval helyreállítottuk szervezetének kémiai egyensúlyát, valamint fokozatosan felmelegítettük a testét. Bal füléből egy darabka lefagyott, de ezt már pótoltuk lézeres kozmetikai sebészettel. Látogatható állapotban van, akar vele beszélni?

– Szeretnék. De mielőtt felébresztenétek, nem lehetne ráteríteni egy köpenyt vagy valami hasonlót?

– A hőlámpáknak jobb a hatásfokuk, ha…

– Tudom, tudom – hagyta rá Derec. – De őt kellemetlenül érintené.

– Értem – válaszolt a robot egy tapasztalt ápolónő udvariasságával, de Derec fogadni mert volna, hogy egyáltalán nem érti. Amikor a roborvos visszagördült Katherine-hez, Derec tapintatosan kivonult a folyosóra.

Kisvártatva meghallotta, amint a lány a robottal beszél, így hát visszament. Katherine már nem az ágyon feküdt, hanem egy motoros tolókocsiban ült hófehér fürdőköpenybe burkolva.

Arca nagyon sápadtnak látszott.

– Rettentően sajnálok mindent – kezdte zavartan Derec. – Gyanakvó voltam… tüskés…

A lány halványan elmosolyodott, és kinyújtotta felé a kezét.

– Akárcsak én – felelte kissé rekedten. – Azt hiszem, meglehetősen ostobán viselkedtem.

– Emberi előjog – nyugtatta meg Derec. – Egyébként… jól nézel ki.

– Lekaparták rólam a felületi hámréteget – mondta Katherine. – Egy új embert látsz magad előtt. – Aztán tekintetét a padlóra szegezte. – A kulcs eltűnt.

– Nem tudtam. Akkor hát menthetetlenül itt ragadtunk ezen a bolygón.

A lány bólintott. – Hallottál róla, mit tett… mit tett értem Wöhler?

– Igen.

– Sohasem értettem… mit érzel a robotok iránt – telt meg könnyel a lány szeme. – Az ő élete éppoly fontos volt, mint nekem az enyém, és mégis… mégis feláldozta értem… hogy megmentsen.

– Áramkörei teljesen kiégtek. Most próbáljuk a szerkezetét helyreállítani.

A lány felpillantott. – Helyreállítani?

– Természetesen nem lesz többé a régi. Tulajdonképpen valamennyiünk személyiségét az emlékezetünk határozza meg. Az a Wöhler, akit ismertél, jórészt halott.

–De ha helyreállítják – mondta reménykedve Katherine –, valami csak marad belőle?

– Hát igen. Valami…

– Szeretnék odamenni – jelentette ki a lány. – Látni akarom.

Megpróbált felállni, Derec azonban gyengéden visszanyomta a tolószékbe. – Egy beteg kislánynak ezt nem szabad – mondta. Nem rohangálhatsz még kedvedre…

– Azt már nem! – villant fel a régi Katherine akaratossága. – Azért halt meg, hogy én életben maradjak. Ha bármi maradt belőle, ott kell lennem mellette.

– Meglátom, mit tehetek – sóhajtott Derec.

Így aztán fél óra múlva sterilizált öltözékében Katherine begördült a pormentes javítóműhelybe, ahol hat különféle robot dolgozott szorgalmasan a filozófus Wöhler testén.

Derec szótlanul követte a lányt.

A lemezborítás legnagyobb részét már eltávolították, az áramköri lapok és jelfogók óraműpontossággal koppantak a padlón, és egy apró kerekes robot némán seperte össze az elromlott alkatrészeket.

– Közelebb mehetek hozzá? – kérdezte a lány Derectől.

– Miért ne?

Ekkor Euler lépett a szobába, és egyenesen hozzájuk sietett. – Derec barátunk – szólalt meg.

Derec mosolyogva vette tudomásul az ünnepélyes címzés visszatértét. – Befejezés előtt áll az összekötő alagút, amely a föld alatti tárolóüregbe vezeti a vizet, és örömünkre szolgálna, ha jelen lenne a fal átvágásánál.

Derec kérdőn pillantott le Katherine-re. – Nos, más elfoglaltságom van, ezért…

– Szó sem lehet róla – fogta meg Katherine a kezét. – Egy darabig itt maradok, és egy robot majd visszavisz a gyógyítórészlegbe.

Derec arca felderült. – Biztos, hogy nem lesz semmi baj?

A lány szélesen mosolygott. – Tökéletesen megértelek.

Derec Eulerre kacsintott. – Menjünk! – És mindketten sietve távoztak a szobából.

Katherine hallgatta, amint távolodó lépteik elhalnak a folyosón, aztán tolószékével közelebb gördült a műtőasztalhoz. Derec iránti haragját sok más keserű érzéssel együtt Wöhler halála oltotta ki az Iránytornyon. Mert saját felelőtlenségéért más fizetett az életével. Minden egyéb jelentéktelennek tűnt emellett.

Odagördült az aranyfényű robot fejéhez. A gépember testének legnagyobb része darabokra szedve hevert az asztalon, de a fej és a felsőtörzs még érintetlen maradt. A szerkezet körül foglalatoskodó robotok szótlanul alkalmazkodtak a lány jelenlétéhez.

Nézte a fejet, és egyik ujjával óvatosan megérintette. – Nagyon sajnálom – suttogta.

A fej egyszer csak feléje fordult, fotocellái felizzottak. – Hozzám intézte szavait? – kérdezte a robot.

– Wöhler – rázkódott meg a lány. – Hát mégis élsz!…

– Ismerjük egymást? – kérdezte a gépember, és a lány rádöbbent, hogy ez egy másik Wöhler, egy újonnan programozott felügyelő, aki semmire sem emlékszik korábbi élményeiből.

– Nem, nem – fojtotta vissza zokogását. – A nevem Katherine. Örülök… örülök a szerencsének.

– Az új barátság olyan, mint az új bor – szólalt meg ismét Wöhler. – Minél tovább érleli az idő, annál több örömünk telik benne. Katherine… Katherine. Miért sír?

Csak egy kis töltés választotta el az árokban hömpölygő vizet attól az alagúttól, amelyet Derec és Avernus ásott ki a barlangig. A felügyelők és ahány segédrobot csak a közelébe fért, mindnyájan a betorkolló nyílás körül tolongtak, mialatt Derec a kezében tartotta az elektronikus gyújtószerkezetet, amely felrobbantja az apró gátat, és megnyitja az új elvezetőcsatornát.

– Ez az első nap – mondta ünnepélyesen Euler – az emberek és robotok egyesített városának életében. Egy tökéletes világ kezdete.

– Szinetikus cselekvésünk hozta el számunkra ezt a napot – folytatta Rydberg. – Közös munkálkodással még sok sikert érhetünk el.

– Ám közben még rengeteget kell tanulnunk egymástól – vette át a szót Derec. – Én is azt hiszem, hogy új érték jött létre ezen a napon.

– Akkor hát felkérem Derec barátunkat, hogy nyissa meg a gátat, és teremtse meg az új összeköttetést – szólalt meg újból Euler.

– Szíves örömest.

Derec átbillentette a kézivezérlő kapcsolóját. Tompa robbanás rázta meg a töltést, egy pillanatra megemelkedett, aztán enyhe porfelhő közepette szétomlott, és az árokból sebesen átfolyó víz elsodorta a törmeléket.

Derec nézte a hömpölygő vizet, és agyában is sodródtak a gondolatok a megoldatlan kérdésekről. Ki vagyok én? Ki volt a halott ember? Ki rendezte így a dolgokat, és miért?

Aztán eszébe jutott Katherine.

Sok szempontból úgy érezte, mintha kalandos utazása csak most kezdődött volna el, de melengető érzés járta át, hogy valami fontos dolgot hajtott végre a gát átszakításával. Úgy érezte, valami jót, valami példamutatót cselekedett. És ez kellemes érzéssel tciltötte el. Talán éppen ez az élet lényege: apró ütközetek és apró győzelmek sorozata.

– Derec – hangzott fel mögötte a tömegből. Megfordult, és Avernusszal találta szembe magát.

– Igen?

A termetes robot lehajolt hozzá, és csendesen azt mondta: – Kétlem, hogy valaha is megértem, miért kényszerített döntésre olyan különös módon az elmúlt éjjel. De úgy érzem, helyesen cselekedtünk, és ez a legfontosabb.

– Tökéletesen egyetértek – mosolyodott el boldogan Derec. – Akkor barátok vagyunk?

Avernus határozottan bólintott. – Barátok – válaszolta, és mechanikus fogókezét Derec nyitott tenyerébe tette, a béke és a jóakarat egyetemes jelképeként.

Végső soron nem is kezdődött olyan rosszul ez a nap.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1996

Felelős kiadó dr. Kratochwill Balázs igazgató Irodalmi vezető Ambrus Éva Műszaki vezető Szilassy János Felelős szerkesztő Gy. Horváth László A borítót tervezte Zugor Zoltán Műszaki szerkesztő Császár András Szedte TiMac Bt.

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Vadász József Megjelent 21,4 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 268 X