13. fejezet
A KÖZPONTI AGY
Noha Katherine szívósan kapaszkodott a piramis oldalába, kétségbeesetten érezte, hogy nem képes néhány percnél tovább tartani magát, mert az eső bőszülten ostorozta testét, és a szél kegyetlen erővel próbálta letépni a homlokzat mintázatáról.
Szinte ellenállhatatlanul vonzotta a több mint százméteres mélység. Csontig átfagyott a hideg zuhatagban, és már csak életösztöne sarkallta, hogy tartson ki.
Elszántan készült a halálra, miközben agya lázas igyekezttel utasította vissza ezt a lehetőséget. A tomboló viharon keresztül egyszer csak saját nevét röpítette felé a szél, majd újból és újból.
– Katherine!
A kiáltás egyre közelebbről hangzott. Mintha lentről érkezne.
– Katherine!
Leereszkedése kezdetétől most kockáztatta meg először, hogy lefelé pillantson, a hang irányába. Többször hunyorítania kellett az arcán végigömlő jeges víztől, hogy megbizonyosodjon róla, még az eszénél van, mert azt látta, hogy alatta valami szürke tömeg olyan gyorsan kúszik fölfelé a homlokzaton, mintha kísértet volna.
– Katherine, tartson ki! Jövök!
Hitetlenkedve figyelte a közeledő lidércet. Sajgó karjai már azt diktálták, hogy engedjen szorításából és adja át magát a megsemmisülés békéjének, amikor észrevette, hogy alatta az idomtalan tömegből egy aranykéz nyúlik fel, és megragadja a mintázat egyik nyílásának peremét.
– Wöhler!
– Kérem, tartsa magát!
– Nem tudom! – kiáltott vissza, és meglepve hallotta saját, hisztériától reszkető hangját.
Aztán, mintha csak igazolódnának a szavai, bal kezének szorítása gyengült, karja lecsúszott a falon, a jobba pedig görcsös fájdalom nyilallt a megnövekedett súlytól, amint fél karral függött a magasban.
A robot fokozta iramát. Esővédő köpenyébe belekapott a szél, és a lepel úgy lebegett fémteste körül, mint egy terjedelmes őskori madár.
– S…segíts… – vacogta elhaló hangon a lány, és érezte, hogy a jobb karja sem bírja tovább.
– Tartson ki! Kérem, tartson ki!
A sürgető hang meglepte, és még egy kis bátorságot öntött belé néhány másodpercre, s ezek a másodpercek az életet jelentették. Már érezte, hogy keze menthetetlenül csúszik le a nyílás pereméről, amikor a hatalmas test mögéje vágódott, és a homlokzathoz szorította.
Fogókarjaival és lábaival Wöhler olyan szilárdan rögzítette magát a környező lyukakhoz, hogy teste teljesen betakarta a lányt, tökéletes védelmet nyújtva a számára. Katherine elernyedt, utolsó csepp ereje is elszállt, Wöhler azonban rendületlenül tartotta.
– Nem sérült meg? – suttogta a robot a füle mellett.
– Azt… azt hiszem… nem… – válaszolta elhaló hangon. – És most mi lesz?
– Nem tehetünk mást, csak várunk – mondta Wöhler kissé rekedtes hangon. – Egy régi földi közmondás szerint: „A türelem keserű növény, de a gyümölcse édes.” A túlélés lesz a mi… gyümölcsünk… Katherine barátunk.
– Wöhler barátom – szakadt ki a lányból, míg könnyei a jeges esővel elegyedve folytak végig arcán. – Szeretném meg… megköszönni, hogy feljöttél értem.
A robot azonban nem válaszolt.
A felügyelők egy csoportban álldogáltak a vágathajtó mögött, amelyet Derec és Avernus kezelt. Nem segítették, de nem is akadályozták a munkát. Egyszerűen tudomásul vették, ám képtelenek voltak felfogni azt a gondolkodási folyamatot, amely arra késztette a robotóriást, hogy elvonja a gépet a bányászoktól és városépítő munkájuktól. És mindezt miért? Hogy munkába állítsa egy olyan vágat elkészítésére, amely pillanatnyilag nem látszott többnek puszta lehetőségnél.
Derec látott már ilyen kotrógépet. A kisbolygón, ahol felébredt, és rádöbbent, hogy nem ismeri önmagát, a robotok pontosan ilyen berendezéssel vájkáltak az aszteroid gyomrában, hogy megtalálják a Perihélium kulcsát.
A mozgókapuzat igazi csodának számított, mert egyszerre termelte ki és építette be újra a földet. Derec Avernusszal együtt ült a kétszemélyes vezérlőfülkében, és feszülten figyelte, miként harapnak bele a jövesztőgémek a sziklafalba csaknem harminc méterrel távolabb. Az egyik gépkar végén marófej forgott, a másikon mikrohullámú lézerek villogtak, és a berendezés szinte őrjöngve rágta bele magát a bolygó anyagába. A gépen számtalan szállítószalag és csigasor szolgált a használható ásványi anyagok elkülönítésére, de ezek most nem működtek. A vágathajtó most egyszerűen felőrölte és összepréselte a földdel kitermelt sziklákat, minden anyagot arra használt fel, hogy szilárd alagutat építsen maga mögött, szintethálóval erősített sima kőfalak és mennyezetlámpák sorát.
Ahogy a berendezés a barlang felé törtetett, minden méterrel közelebb kerültek a város megmentésének lehetőségéhez. Egész éjszaka dolgoztak, Derec azonban így sem tudta elűzni gondolataiból a nyugtalanító kérdést: mi történhetett Katherine-nel és Wöhlerrel. A munkába temetkezett. Semmi hír nem jött felőlük, a vihar már csaknem tíz órája tombolt. Ha életben maradtak, már hallania kellett volna róluk.
Nem zárhatta ki azt a lehetőséget, hogy Katherine megszerezte a kulcsot, eltűnt az esőben, és most talán a Perihélium szürke ködében várakozik, vagy talán eljutott egy másik bolygóra.
Wöhler távollétét azonban semmi sem magyarázta.
A vágathajtó berendezésen töltött fárasztó órák alatt Avernus és Derec nem sokat beszélgetett, mindketten gondolataikba mélyedtek. Derec aggódott Avernusért, mert átérezte, mekkora belső ellenállást kell a robotembernek legyőznie, amelyet csak a megnyugtató végkifejlet és az oldhat fel, hogy fokozatosan meggyőzi magát cselekedetének helyességéről.
– Derec! – hangzott fel Euler kiáltása az újonnan épült alagútból, a berendezés mögül; a vágathajtás megkezdése óta először használta hangszóróját a robot.
Derec az órájára pillantott. Hajnali öt felé járt. Összenéztek Avernusszal, aztán hátraszólt. – Igen!
– Elállt az eső – közölte Euler. – Megtalálták az eltűnteket.
Derec legszívesebben rögtön kiugrott volna a vezérlőfülkéből, hogy hátrarohanjon. De a munka nem várhatott. Avernusra nézett. – Mi legyen?
– Meglátjuk. Meg kell keresnünk a központi agyat, és át kell programoznunk.
– Itt hagyhatlak, hogy folytasd a műveletet, mialatt elmegyek valakivel a számítógéphez?
– Nem – jelentette ki határozottan Avernus. – Én vagyok a föld alatti munkák felügyelője, én ismerem legjobban a járatokat. Ezenkívül… tudnom kell az eredményt. Megérti ezt?
Derec odanyúlt a vezérlőpulthoz, leállította a kotrási műveletet, és készenléti állapotba helyezte a többi gépegységet. – De mennyire megértem! Gyerünk!
Végiglépkedtek a berendezésen, átfurakodtak az álló tartályok között, és hátul az alagútban csatlakoztak a többi felügyelőhöz. Derec első ízben pillantotta meg, mit is végeztek.
Avernusszal együtt kivájt alagútjuk több száz méter hosszan nyúlt el, alig látszott a vége.
– Hol van Katherine és Wöhler? – kérdezte. – Jól vannak?
– Nem tudjuk – felelte Rydberg higgadtan. – Az Iránytorony oldalán lógnak, több mint száz méterre a földfelszíntől, de eddig nem adtak választ a hangjelzésekre, és kísérletet sem tettek a leereszkedésre.
Derec szíve összeszorult. Tehát egész éjjel verte őket az eső.
– Megkezdődtek a mentési munkálatok? – kérdezte.
– Segédrobotok indultak föl a torony oldalán, hogy felmérjék a szükséges munkák körét – válaszolta Euler.
– Mondd csak – fordult Avernus felügyelő Dantéhoz –, hol található most a központi agy?
– Jelenlétem a toronynál megkönnyítené a mentést? – faggatózott tovább Derec.
– A toronnyal kapcsolatos mentés mindig is alapprogramunk részét képezte, noha ennek nem ismerem az okát – magyarázta a robot. – Az előkészítő művelet már megkezdődött. Ön csak hátráltatná ennek lebonyolítását.
– Értem. – A toronnyal kapcsolatos mentés természetesen alapművelet, gondolta keserűen Derec. A gondnok nyilván aggódott amiatt, hogy ha az irodába visszavezető csapóajtó beszorul, akkor ő a torony fogságába esik, mert képtelen lemászni róla. A mindenható gondnokot nem izgatta, hogy bárki mást lesöpör a szél, csak azzal törődött, nehogy őt magát érje kellemetlenség a tornyon.
Dante odaszólt a targoncája végében elhelyezett hordozható számítógéptől. – A központi agy a 2. szektor D–24 alagútjában halad észak felé.
Avernus bólintott, és Derecre nézett. – Sietnünk kell, máskülönben minden munkánk hiábavalónak bizonyul.
– A munka máris hiábavaló – mondta Waldeyer Avernusnak –, mert a vágathajtó berendezés engedély nélküli lefoglalásával veszélyesen alacsony szintre csökkent a rendelkezésre álló nyersvasellátmány. Egy órán belül a város növekedése a munkaterv szerinti mérték alá zuhan.
A robotóriás szó nélkül lehorgasztotta fejét.
– Egy kérdést tennék fel mindnyájatoknak – szólalt meg Derec. – Ha Avernusszal együtt sikerül elérnünk és átprogramoznunk a központi számítógépet, hogy leálljon a sokszorozódás, eddig elvégzett munkánk lehetővé teszi-e a barlanghoz vezető maradék útszakasz kihajtását még az éjszakai eső előtt?
– Egyhuzamban dolgozva és a géphibát kizárva teljesíthetnénk a feladatot – mondta Euler. – De természetesen mindez csak hipotetikus.
Derec végignézett a robotokon. Fölöslegesnek ítélte most a vitát. Teljesítenie kellett kötelességét. – Hol vannak a vérmintám adatai?
Arion előrelépett, és átnyíjtott egy minilemezt. – Minden itt van rajta, ahogy kérte.
– Köszönöm. – A mellzsebébe csúsztatta a lemezt. – Most pedig figyeljetek! Elindulunk a központi agyhoz. Mihelyt átprogramoztuk, ti azonnal folytassátok itt a munkát, nehogy időt veszítsünk.
Arion elindult a vágathajtó felé. – Azzal már így is, úgy is elkéstünk, hogy visszaszállítsuk a berendezést a vasércbányába, és folytassuk a félbeszakadt műveleteket. Ezért nem látok semmilyen indokot, miért ne folytatódhatna a vágathajtás a távollétetekben is. Nincs vesztegetni való időnk. Magam folytatom a munkát, amíg ti keresitek a központi agyat.
– Ne – szólt közbe Euler. – Most te akarod megsérteni a programunkat és esetleg a Törvényeket is?
– A program végrehajtása már szétzilálódott – lépett fel Arion a berendezésre. – Nincs módunk rá, hogy visszaálljunk az eddigi ütemre.
Derec elégedetten elmosolyodott, amint meghallotta, hogy Arion a készenléti állapotból csúcssebességre pörgette fel a gépet. Odament Dantéhoz. – Szükségünk van a targoncádra – közölte vele határozottan. – Azonnal!
Amint Katherine láza felszökött, hatalmukba kerítették az érzékcsalódások. Megjelent előtte a víz, a vizek világa, fenyegetően húzta le, és a homályból feléje nyúlt Derec-David, David-
Derec, Derec-David, arcán ördögi mosollyal, és ahogy figyelte, emberből átalakult robottá, majd vissza, újból és újból. A fiatalember a hullámok hátán próbálta a karjába venni, de csak azért nyúlt érte, hogy lehúzza őt a vízbe – és belefojtsa! Fojtogatta!
– Katherine… Katherine… ébredjen! Ébredjen!
A hang valahonnan kívülről hatolt a vizek világába. Nem akart tudomást venni róla, egyedül szeretett volna maradni. A víz most csábítóan és melegen ölelte körül.
– Katherine…
Kitartóan rázták, és erőszakkal tépték ki álomvilágából. Kinyitotta a szemét, és a láz fájdalmas futótüze perzselte végig az agyát.
Reggel van, állapította meg. Wöhler oltalmazó karja mögül egy segédrobot tekintett felé.
– F…fázom – vacogta a lány. – Annyira… fázom.
Balra tőle fények villantak, szikraeső zuhogott. Hunyorogva nézte a jelenetet. Lézersugarak dolgoztak lángolva, hogy leválasszák Wöhler fogókezét a homlokzatról, ahová a gépember szorosan rögzítette magát. A lángvágó robot a város anyagából font kötélen függeszkedett egy emelő csigasor alatt, amely mágnesesen tapadt a gúla oldalához.
– Csak a vágólánggal tudjuk kiszabadítani – szólalt meg mellette a segédrobot. – Ön alá függesztettünk egy hálót és egy hordágyat. Most már biztonságban lesz.
– F…fázom… – sóhajtotta dideregve.
– Felmelegítjük. Rövidesen orosi ellátásban részesül – nyugtatta a robot.
Homályos köd ülte meg az agyát, de így is érezte, hogy még mindig Wöhler testének szilárd biztonsága védi.
– Wöhler! – kiáltotta. – Meg… megmenekültünk! Wöhler!
– Wöhler felügyelő… működésképtelen – közölte a segédrobot.
Kábult állapota ellenére a szégyen hullámai öntötték el a lányt. Mindazok után, ahogy viselkedett, kibírhatatlan volt számára, hogy a robot életét adta érte.
Egyszer csak érezte, hogy meglazul mögötte a fémtest szorítása, azután kezek emelik mindkettőjüket az alattuk kifeszített hordágyakra. Megérezte arcán a reggeli nap melegét, Wöhler azonban ezt a napsütést már sohasem fogja érzékelni. És mivel saját önzésének szomorú következményét képtelen volt elfogadni, agya ismét visszasüllyedt a boldogító öntudatlanságba.
– Hagyta volna? – kérdezte Avernus Derectől, míg a targoncával észak felé robogtak a D–24 alagút felé.
– Mit? – kérdezett vissza Derec. Az alagút fala konok egyhangúsággal suhant el mellettük, a mennyezeti vörös jelzőlámpák pedig két másodpercenként száguldottak el fölöttük.
– Hagyta volna elpusztulni a robotokat, ha nem egyezem bele, hogy segítek kiásni az alagutat?
– Nem – rázta meg a fejét Derec. – Eszem ágában sem lett volna ilyet tenni. Csak rá akartalak venni a helyes döntésre.
– Hazudott nekem.
– Azért hazudtam, hogy megóvjalak – magyarázta Derec. – Emlékszel az Iránytoronyban folytatott beszélgetésünkre a hazugságról? Másfajta valóságot, egy feltételezett valóságot alkottam neked, hogy más pályára tereljem a gondolkodásodat.
– Hazudott nekem.
– Hát igen.
– Nem tudom, megértem-e valaha ezt – mondta Avernus, finoman Derec tudomására hozva, hogy kapcsolatuk nem lesz többé felhőtlen.
– Megpróbálok hozzászokni majd – mondta szomorúan Derec. – Nem mindig az a legjobb, ami a leghelyesebb. Sajnálom, ha megbántottalak.
– Megbántott? Ezt a kifejezést nem értem – válaszolta a robot.
– Tudom – bólintott Derec, és a Dante által hátul ott hagyott készülékkel kezdett babrálni –, de ez a kifejezés illik ide a legjobban.
A készülék révén kapcsolatba lépett a város sebtében megszervezett orvosi részlegével, hogy felvilágosítást kérjen Katherine-ről és Wöhlerről. Avernusszal együtt elhagyták a 4. szektort, átvágtak a városon a 2. felé, és jelenleg ismét a föld alatt haladtak. A D–24 alagút a legtávolabbi aknákhoz csatlakozott, amelyeket a műanyaggyártáshoz szükséges kőolaj kitermelésére fúrtak. Fejük fölött a mennyezetre erősített csővezetékben hangos csobogás hallatszott.
– Katherine-t és Wöhlert lehozták a toronyról – szólalt meg Derec, miközben azért fohászkodott, bárcsak Dante ujjainak fürgeségével tudná kezelni a billentyűket.
– Hogy vannak?
– Katherine sokkos állapotban van, kimerült – olvasta Derec izgatottan. – Orvosi kezelésben részesül, hamarosan jobban lesz. Wöhler azonban… azonban… – Szomorúan fordult Avernushoz. – Wöhler halott.
– Nézze! – kiáltott a robot, és előremutatott.
Messze az alagútban egy mozgó fénygyűrűt pillantottak meg. Gyorsan közeledtek a különös tárgyhoz, amely hat méter hosszúnak látszott, és csaknem súrolta a mennyezeti lámpákat.
– A központi agy! – taposott bele Avernus a fékbe, és a targonca nyikorogva megállt.
– Mit művelsz? – szólt rá Derec. – Elszökik az orrunk elől!
– Gyalog hamarabb utolérjük – felelte Avernus.
– Én ugyan nem. Nem tudok elég gyorsan futni ahhoz, hogy…
– Másszon fel a hátamra! Siessen! – utasította a robot.
A gépember ülve maradt, Derec felkapaszkodott a hátára, két karját körülfonta nyakán, a robot pedig fél karjával felnyúlt, és szorosan megtámasztotta hátulról a fiatalembert.
Ezután Avernus leugrott a targoncáról, és úgy száguldott, mintha puskából lőtték volna ki.
Az alagút falának szakaszai szinte összemosódtak Derec szeme előtt, a mozgó agy viszont egyre jobban betöltötte látóterét.
Hamar utolérték. Avernus a központi agy haladási sebességére lassította le futását. A számítógép burkolatát rendkívül vastag, átlátszó műanyag alkotta, ebben – mint valami óriási tojáshéjban – helyezkedett el a bonyolult berendezés. Hátlapján lépcsősor vezetett fel egy tolóajtóhoz.
Avernus egyetlen ugrással a lépcsőn termett, felmászott rajta, majd megfogta Derecet, leemelte a hátáról, és az ajtó elé penderítette. – Menjen! – szólt rá. – Menjen! Egyszerre csak egyvalaki haladhat át rajta.
Derec félretolta az ajtót, és egy áttetsző kamrában találta magát. A műanyag falban vörös kapcsológombot pillantott meg. Amikor megnyomta, fúvókák és infravörös lámpák sora kapcsolódott be, s egész testét sűrített levegő permetezte végig, hogy eltűnjön róla minden szennyeződés. Aztán légszivattyú sivító hangja hallatszott, a szemközti fal félresiklott, és Derec beléphetett Robotváros dobogó szívébe.
Mintha egy műtőasztalon feltárt agyat látna, a számítógép idegvezetékein szikrázó fénypontok futkároztak, áttetsző csöveiben színes folyadékok áramlottak. Derec előtt lüktetett a mérnöki képzelőerő csodája. A berendezés hosszában félúton egy billentyűzettel ellátott képernyőt talált. Gyorsan életre keltette, míg fél füllel figyelte, hogy mögötte a kamrában Avernusszal is megkezdődött a szertartásos művelet. A robot meggörnyedve állt a „tisztaszobában”.
Derec először is létrehozott egy alkönyvtárat HEMOGLOBIN címmel, majd belemásolta az adatokat a korongról, amelyet Ariontól kapott. Ezután megkereste a VÉDELEM csoportot, és addig ment bele, amíg el nem ért a „felügyelő jelszavá”-ig.
Amikor meghallotta a surrogva nyíló ajtót, hátrafordult. Avernus még mindig görnyedten belépett, és odasietett mellé a képernyőhöz.
– Kérem a jelszót! – nézett rá Derec.
Avernus szótlanul a billentyűzet felé nyúlt, és rágépelte a képernyőre:
AVERNUS–202–1719.
JELSZÓ: SZINETIKA.
Másodpercnyi tétovázás nélkül írta ki a számítógép:
VÁROSVÉDELEM LEÁLLÍTÁSÁNAK INDOKAI?
Derec remegő ujjakkal gépelte be, s közben átmásolta a VÁROSVÉDELEM alkönyvtárba a HEMOGLOBIN adathalmazát mintegy bizonyítékul, de tárolásra is, hogy többé ilyesmi elő ne fordulhasson.
Amikor mindent betáplált, mély lélegzetet vett, és szorongva szegezte tekintetét a BELÉPÉS billentyűre.
– Meg kell tudnunk a választ! – biztatta Avernus.
Derec bólintott, nyelt egyet, aztán megnyomta a billentyűt, és ezzel bevitte az összes információt a gépbe.
A központi agy halkan zümmögött néhány pillanatig, ami a fiatalember számára örökkévalóságnak tűnt. Végül a gép minden hűhó nélkül, egyszerűen kiírta a választ:
INDOKOK ELFOGADVA – VÉDELEM LEÁLLÍTVA.
Egy ideig mindketten mozdulatlanul meredtek a képernyőre, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. Aztán észrevették, hogy az agy mozgása lassulni kezd. Eltelt még néhány másodperc, és a központi számítógép végleg abbahagyta a vándorlást.
Az átprogramozás sikerült.