12. fejezet
A HARMADIK TÖRVÉNY

Wöhler a mentő-teherautót olyan sebességgel vezette, amely még nem veszélyeztette utasai épségét, így alig tíz perc alatt érték el a 4. szektor préselőművét.

Derec közben a mellettük elsuhanó várost figyelte, miként lejti továbbra is meggondolatlan fejlődésének kecses táncát a sűrűsödő sötétben, annak ellenére, hogy ez öngyilkossághoz vezet. Féltette a várost, és féltette Katherine-t, vagy bárhogyan hívják is a lányt. Biztosan a kulcsért ment, mert csak ezt az egyetlen módot ismerte, amely kimentheti szorult helyzetéből.

Derec nem sokra tartotta a kulcs használhatóságának esélyét, mégis magát okolta, hogy a lány erre a megoldásra kényszerült. Főként az a veszély rémítette meg, amelynek kiteszi magát Katherine, ha az esőben próbálja megszerezni a kulcsot. Egyedül is utánasiethetett volna, de túlságosan jól ismerte már Robotváros időjárásának pusztító erejét ahhoz, hogy belássa, nem tud segítséget nyújtani neki a viharban. Erre csak egy robotnak van esélye.

Wöhler erélyesen fékezett a préselőmű bejárata előtt, ahol egy sereg alacsony, terpeszkedő épület bújt már ki a földből. Nyoma sem látszott nyüzsgő robotoknak, nem folyt rakodás a teherautókról. Mindenki fedezékbe menekült a közeledő vihar elől.

– Úgy véli, hogy a lány az Iránytoronyhoz ment? – kérdezte Wöhler.

– Meggyőződésem.

– Talán marad annyi ideje, hogy a vihar elől védelmet keressen odabent.

Derec a robotra nézett, aztán megfogta aranyszínű karját. – Nem bemenni akar – mondta. – Megpróbál felmászni rá.

– De miért?

– Valamit elrejtettünk ott, azt próbálja visszaszerezni.

– Akkor mennem kell – jelentette ki habozás nélkül Wöhler. Veszélyben forog az élete.

– A szerkezeted mennyire ellenálló az esővel szemben? – kérdezte Derec a teherautóból kiszállva.

– A szokásos mennyiségű eső nem árt neki. A városi felhőszakadás azonban azt eredményezheti, hogy a víz ezernyi helyen átszivárog fedőlemezeimen, és utat talál az elektronikus rendszeremhez. Ettől kezdve a kár mértékét csak a képzelőerő határozhatja meg.

– Nem is tudom, mit mondjak erre – tétovázott Derec. – Ha nem mégy…

– …Katherine meghal – fejezte be a robot. – Ön nem mondhat nekem semmit.

Kötelességem egyértelmű. Viszontlátásra, Derec.

Wöhler még egyszer hátrapillantott, hogy megbizonyosodjék, kiszálltak-e a teherautóból a szemtanú robotok, majd olyan sebességgel robogott el, amely jóval meghaladta a tűrési határt, amelyet az imént szigorúan betartott.

– Gyertek velem! – szólt oda Derec az eseményrögzítő robotoknak, és elindult a föld alá vezető bejárat csukott ajtaja felé. Féltette Katherine-t, ám el kellett intéznie néhány dolgot. Ha magyarázatot nyújt a gyilkosságra és feltárja ennek összefüggését a városvédelemmel – amit Szem tanúbizonysága minden szempontból alátámaszt –, semmi kétség, hogy hozzáférhet a központi agyhoz és leállíthatja a sokszorozódást. Ez persze már nem akadályozza meg a ma éjszakai esőt, és egy ideig a további felhőszakadásokat sem, de ez lesz a kezdet.

Kinyitotta a külső ajtót, sietve belépett, leszaladt az egyik lépcsőn a pillanatnyilag üresen tátongó rakodótérbe, és elérte a felvonók sorát. Nem ugyanabban a présműben jártak, mint korábban, de az elrendezés tökéletesen egyezett.

Odasietett ugyanahhoz a felvonóhoz, amelybe Avernusszal szálltak be, amikor a föld alá igyekeztek. Belépett a két szemtanú robottal, majd megnyomta a lefelé mutató nyilat. A lift süllyedni kezdett a föld alatti vágatok felé.

Amikor kilépett a fülkéből, a szokott nyüzsgést találta a hatalmas csarnokban: Robotváros építési munkálatai változatlan ütemben haladtak. Egyetlen felügyelőt sem sikerült felfedeznie.

Az egyik használaton kívüli, sötét bányavágatnál viszont valami mozgást látott a hatalmas üreg nyugati végében.

Vetette volna bele magát a robotok és járművek tömegébe, aztán megtorpant, hogy erőt öntsön magába. Megfontoltság, ez volt Avernus szabálya. Amint az eszeveszetten kavargó munkatérben tétovázott, egy targonca legalább száz kilométeres sebességgel száguldott el mellette, olyan közel, hogy a huzat az arcába sodorta a haját.

Megfontoltság! Ez az egyetlen módszer!

– Maradjatok mindig mellettem! – figyelmeztette a két eseményrögzítő robotot. Aztán megcélozta a csarnok nyugati végét, lehunyta a szemét, és vakon elindult az örvénylő tömegen át.

Tétovázás nélkül tört előre, és megpróbálta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha a száguldó robotok és járművek közül csak egy is hibázik, nem ússza meg élve. Időnként egy pillanatra kinyitotta a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig a helyes irányban halad. Aztán szorosan összezárta szempilláit, és folytatta útját.

Csaknem tíz percig tartott, mire szerencsésen átvágott az óriási csarnokon. Amikor elérte a bányalejáratot, olyan hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, mintha egész idő alatt visszatartotta volna a lélegzetét.

A bejáratnál egy segédrobot éppen azzal foglalatoskodott, hogy egy függőcsigás emelővel a bányatargoncák seregéből egymás után kiemelje a lemerült telepeket, és feltöltött példányokkal cserélje ki őket. A targoncák hármas sorban várakoztak körülötte.

– Robot! – szólt hozzá a kocsik felett Derec. – Hol találom Avernus felügyelőt?

A segédrobot végigmutatott az alagúton. – Éppen arra készülnek, hogy a tárolómedencéből vizet engedjenek le az elhagyott vágatokba. Veszélyes hely emberek számára.

– Köszönöm – mondta udvariasan Derec, aztán egy targoncára mutatott. – Ebben már kicserélted az akkumulátort?

– Igen.

– Nagyon köszönöm – mondta még udvariasabban, és felpattant a kormányszerkezet mögé.

– Szem, Emese, rajta!

Amikor a két szemtanú helyet foglalt a targonca hátsó ülésein, a segédrobot odakiáltott Derecnek:

– Nem hallotta, mit mondtam? Veszélyes hely emberek számára.

– Köszönöm – intett felé Derec, aztán bekapcsolta a motort, és a kocsi finom elektromos zümmögései fúrta bele magát a sötét alagútba.

Amint robogott a vágatokon, az apró, vörös jelzőfényeket számlálva próbálta felbecsülni a megtett távolságot. Robotokkal megrakott targoncák jöttek vele szembe. A gépemberek kivétel nélkül fülig sárosak voltak, és jó néhánynak bénán lengett valamelyik végtagja. Még robot létükre is igen komoran festettek. Az egyik szembejövő targoncán olyan robotot szállítottak, amelyiknek rövidzárlatot kapott a feje, fotocelláiból meg hangszórójából mindenfelé szikrák röpködtek.

Derec több kilométert tett már meg, és érezte, hogy az alagút enyhe szögben emelkedik.

Végül egy kiterjedt ovális fényfolt felé közeledett, amely hosszan elnyúló, félelmetes árnyakat vetett a durván faragott vágatfalra. Amikor odaért, rengeteg segédrobotot pillantott meg, s a hét felügyelő közül hatan állták körül az alagút megnövelt esésű szakaszának kezdetét.

Derec leugrott a targoncáról, és a tömegen keresztül a bevágás széléhez igyekezett.

Ugyanazon a területen járt, ahol a robotok egy nappal korábban ástak, csakhogy most más irányból közelítette meg az alagútnak ezt a szakaszát. Az oldalról betorkolló segédalagút meredeken emelkedett fölfelé, ezt kaparták ki kézzel a robotok, és a vágat abba az árokba nyílt, amelyet a távolba nyúló alagút közepén mélyítettek ki a víz elvezetésére. Az árok jelenleg üresen ásított a sötétbe. Euler és Rydberg a szélénél állva az újonnan ásott vágatba kémlelt, míg Avernus azokat a robotokat válogatta ki, amelyek annyira megsérültek, hogy itt már nem vehette hasznukat.

Derec odalépett Eulerhez. – Megfejtettem a gyilkosság rejtélyét – közölte minden teketória nélkül.

Rydberg és Euler egyszerre fordult felé. – Mi okozta a halált? – kérdezte Rydberg.

– Szén-monoxid-mérgezés – mondta Derec. – Amikor lézersugárral vágták ki a lezárt szoba falát, hogy megmentsék Davidet, a hevítés során szén-monoxid szabadult fel, és kitöltötte az egész belső teret.

– Akkor mi hibáztunk – ismerte el Euler.

– Véletlen baleset volt – vigasztalta Derec. – És szemtanúim is vannak rá. – Emese és Szem sietve csatlakozott hozzájuk.

– Két perc – szólalt meg Dante. A tömzsi robot egy targonca végébe felfüggesztett hordozható számítógéppel babrált, hosszú ujjai hihetetlen gyorsasággal futkároztak a billentyűkön.

– Mi lesz két perc múlva? – kérdezte Derec.

– Felrobban a víztározó oldalára erősített töltet, és lefolyik a víz – válaszolta Euler.

– Azt is kiderítettem, miért lépett életbe a biztonsági készültség – folytatta Derec. – David vére miatt! Amikor megvágta magát, és a vére lecseppent a padlóra, ezt a városrobot idegen jelenlétnek értelmezte a vér mikroorganizmusai miatt. A szemtanúk erről is hiteles beszámolót adnak majd.

Euler szólalt meg. – Akkor ezt az információt be kell táplálnunk a központi agyba, és le kell állítanunk a város növekedését. Ha van még rá idő.

– Mire célzol ezzel? – kérdezte Derec.

Avernus csatlakozott a csoporthoz. – Találtunk egy barlangot, amely a tárolómedence összes vizét befogadhatja, hála az ön ötletének a szonogramokkal kapcsolatban. Csak sajnos óriási ásatási munkára van szükség az eléréséhez. – Az árokra mutatott. – Ez a megoldás egy nappal odázza el a feltartóztathatatlan pusztulást, amikor már nem fönt árad szét a víz, hanem idelent, a vágatokban.

– Hol jár most a központi agy? – kérdezte Derec. – Ha hozzáférünk, és leállítjuk a sokszorozódást, akkor a földmunkagépeket is bevethetjük, mielőtt a holnapi eső elered.

Avernus a többi robot feje fölött odaszólt Danténak. – Hol tartózkodik most az agy?

Az apró robot ujjai szinte repültek a billentyűkön, közben Euler azt mondta: – Még a gépekkel is szinte azonnal el kellene kezdenünk az ásatást, hogy idejében elérjük a barlangot.

– Az agy jelenleg a J–33 alagútban található – közölte Dante –, és tíz kilométeres óránkénti sebességgel halad dél-délnyugatnak. – Tétovázott, aztán hozzátette: – Még húsz centád.

Avernus elfordult tőlük. – Ez baj!

– Miért? – kérdezte Derec.

Kisvártatva óriási dübörgés rázta meg az alagutat, és a porfelhőből kavicsdarabok záporoztak rájuk. Derec alig tudta megőrizni egyensúlyát, amint megremegett alatta a föld.

Másodpercek múlva tompa moraj töltötte meg a bányát, és a hangerő félelmetes gyorsasággal nőtt.

– Azért – kiáltotta túl Euler a dübörgést –, mert az agy a J–33 alagútban tartózkodik, amely az árok túlsó oldalán van, és odakinn pedig eleredt az eső.

Az új vágatban megállíthatatlanul zúdult lefelé a víz, tombolva töltötte ki az árkot, majd sisteregve, fehér habot hányva, fenyegetően és zabolátlanul áramlott tova. Derec félelemmel vegyes borzongással figyelte, ahogy a központi agyhoz vezető egyetlen lehetséges útvonal eltűnt a fortyogó folyó mögött, amely másodpercekkel korábban még nem is létezett.

A Katherine agyában kavargó gondolatok ugyanolyan sötétek voltak, mint a feje fölött tornyosuló felhők, míg villamoskocsija Robotváros utcáin száguldott az Iránytorony felé.

– Attól tartok, nem érjük el a tornyot az eső előtt – közölte vele a segédrobot. – Védett helyet kell keresnünk.

– Azt már nem! – szólt rá a lány. Nem hagyta magát eltéríteni. Meg akarta ragadni az utolsó szalmaszálat, amely a szabadságot jelentette számára. – Gyerünk tovább! Gyorsabban!

– Nem biztonságos idekinn tartózkodnia – makacskodott a robot. – Nem vihetem tovább.

Katherine-t elöntötte a méreg, de attól félt, hogy felkelti a robot gyanúját, ezért megadóan sóhajtotta: – Rendben van. Hajts oda a legközelebbi épülethez.

– Igenis – válaszolt a robot, és nyomban fékezett egy magas épület előtt, amelynek kapuja fölött domború fémbetűkkel a SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM felirat díszelgett.

A robot leszállt a kocsiról, és megmarkolta Katherine karját. – Erre parancsoljon – mondta, és Katherine arra gondolt: az utóbbi időben a robotok, úgy látszik, részletesen tanulmányozták az emberi kétszínűséget.

Hagyta, hogy a gépember bevezesse az épületbe. – Ezt Arion felügyelő tervezte – jegyezte meg a robot –, hogy kellemesen érezzék magukat emberi lakóink.

A lány figyelmét nem kerülte el, hogy a robot a lakóink szót használta a vendégeink helyett.

Ez csak megerősítette gyanúját, amit már eddig is táplált. Nem akarják elengedni innen.

Eszük ágában sincs, hogy távozását elősegítsék. A robotoknak szükségük van rá, hogy valakit szolgáljanak, ezért nem eresztik el gazdáikat.

A múzeum földszintjét geometrikus szobrok töltötték meg zsúfolásig. Legtöbbjük a városrobot anyagából készült, és mindegyik a saját programja szerint, folyamatosan változtatta alakját a kimeríthetetlen formagazdagság jegyében.

Rövid habozás után Katherine megszólalt: – Kapcsolatba lehetne lépni Dereckel, hogy megtudhassa, hol vagyunk? Nem szeretném, ha aggódna miattam.

– Kell lennie egy számítógépnek az igazgató irodájában – felelte a robot. – Kívánja, hogy értesítsem?

– Igen, légy szíves! Nagyon hálás lennék érte.

A robot elsietett. Mihelyt eltűnt az épület távoli végében, Katherine sarkon fordult és futásnak eredt.

Kirohant az épületből, és a kocsiban a vezető helyére ült. A motor könnyen indult. A lánynak sejtelme sem volt róla, hogy az utcák közül melyik vezet a piramishoz, de az úgy magasodott a város fölé, mint egy világítótorony. Egyszerűen abban az irányban kellett haladnia.

Vezetés közben végiggondolta tervét. Már lógott az eső lába. Katherine nem akart bőrig ázni, de kockáztatni kell, hogy kijusson ebből az átkozott városból. Derec említette, hogy csapóajtó vezet az irodából az épület teraszára. Arra gondolt, hogy belülről jut ki a csúcsra. A kulcs a lyukhálózat egyik mélyedésében rejlik, és sokkal könnyebb lesz felülről másznia érte lefelé, mint alulról fölfelé.

Megdördült fölötte az ég, a szél belekapott hosszú hajába, és az arcába fiíjta. Fázott, de nem törődött vele, csak a célra összpontosította figyelmét. Miért viselkedett így vele Derec? Miért kellett átállnia a a másik oldalra? A város a rögeszméjévé vált. Képtelen megérteni, hogy neki szüksége van a szabadságra, nem tud örökké ebben a városban élni.

A piramis mind magasabbra tornyosult fölötte. Szinte vakítóan lángolt fel, amint egy villám végigcikázott az oldalán. Katherine csikorogva fékezett előtte, és éppen kiugrott a kocsiból, amikor zajt hallott a háta mögött.

Két sarokkal odábbról a Wöhler nevezetű robot futva igyekezett feléje, hogy elvágja útját.

Katherine megfordult, és odarohant a bejárati falhoz. Közeledtére a város anyaga képlékennyé vált, és egy bejárati nyílást tett szabaddá.

Odabent tanácstalanul nézett körül. Nem tudta, merre induljon el. Csak annyit tudott, hogy mindenáron fölfelé kell haladnia. Futott, futott végig a folyosók labirintusán; ahol lépcsőt látott, felkapaszkodott, ahol felvonóval találkozott, még feljebb vitette magát. Nagyjából az épület magasságának felénél járt, amikor megszólalt egy láthatatlan hangszóró, és arra figyelmeztetett mindenkit, hogy Katherine szökésben van, és utasításokat adott letartóztatására.

Ereje végső megfeszítésével megkettőzte iramát. Csak abban reménykedhetett, hogy mielőtt felfedezik, eléri a biztonságot nyújtó tiltott zónát.

Észrevétlenül nyargalt végig az egyre rövidülő folyosókon, majd beugrott az utolsó felvonóba. Egy hegesztőkarokkal felszerelt robottechnikus felfigyelt rá, amint elfutott mellette. Dobogó szívvel nyomta meg a felfelé mutató nyilat, és a fülke engedelmesen repítette a legfelső emeletre.

Amint az ajtók félresiklottak, nyomban futásnak eredt. Hangokat hallott a háta mögött, a nevén szólították. Befordult az egyik sarkon, felszaladt egy rövid emelkedőn, és éppen akkor bukkant rá a tiltott terület folyosójára, amikor a robotok vészesen közel értek hozzá.

Odaszaladt az irodába vezető ajtóhoz, és kezét a kilincsgombra tette.

– Katherine!

Felismerte Wöhler hangját, megfordult. A robotokkal zsúfolt folyosó végében mozdulatlanul állt a gépember a tiltott zóna küszöbén, ugyanazon a helyen, ahol az eseményrögzítők is megtorpantak korábban.

– Mit akartok? – kérdezte a lány szikrázó szemmel. – Jöjjön ki onnan! Az a hely tiltott terület.

A lány elmosolyodott. – De nem az én számomra! Ember vagyok, nem emlékszel? Szabad vagyok, és még szabadabbá akarok válni.

– Ne menjen ki a tetőre! – kérlelte Wöhler. – Bármelyik pillanatban eleredhet. Veszélyes lehet az ön számára.

– Nem fogtok többé visszatartani. – Kinyitotta az ajtót, és meglátta a csigalépcsőt.

– Mi szeretnénk, ha közöttünk maradna – folytatta a robot –, de sohasem fogjuk akarata ellenére itt tartani.

– Akkor miért nincs olyan eszközötök, amellyel elhagyhatnám a bolygót vagy segítséget hívhatnék?

– Úgy viselkedik, mintha mi csaltuk volna ide – válaszolta Wöhler nyugodtan. – Semmi ilyet nem tettünk. Hívatlanul érkezett hozzánk. Szívesen láttuk… de nem hívtuk. Kultúránk még nem érte el azt a fejlettségi szintet, amikor lehetőség nyílik a bolygóközi kapcsolatokra.

Ezt ön is láthatja.

– Csak az időt fecséreljük – mondta Katherine, és az ajtó felé fordult.

– Kérem, gondolja meg! – szólította fel a robot. – Ne tegye ki magát veszélynek!

A lány haragos tekintetet vetett a gépemberre. – Minden pillanatban veszélynek vagyok kitéve, amióta ezen a kerge bolygón tartózkodom.

Azzal belépett, és az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte. Felsietett a lépcsőn, és máris az irodában találta magát. Körös-körül a képernyők olyan élethűen közvetítették a haragos felhők látványát, mintha a készülődő vihar kellős közepén állna.

Az irodát átkutatva könnyen meglelte a létrát, fürgén felmászott rajta, és máris a nyitott teraszon találta magát. Olyan erővel fújt a szél, hogy majdnem ledöntötte a lábáról, ezért kúszva közelítette meg a terasz peremét, ahonnan Dereckel együtt először ereszkedtek le a robotok világába.

Amióta kiszabadult az elszigetelt szobából, első ízben kerekedett felül haragján a félelem, amint átóvakodott a peremen a szédítő mélység fölött, hogy megkezdje a leereszkedést. A szél úgy támadt rá, mintha nyirkos, vad kezek tapogatnák végig, füle és orra elzsibbadt, ujjait a hideg marta.

Noha a piramis ugyanabból az anyagból készült, mint a város többi része, másban nem hasonlított hozzá. Szilárd és sima felületébe lyukak voltak vágva, amelyekbe korábban kézzel-lábbal kapaszkodtak Dereckel együtt, amikor első leereszkedésük alkalmából elrejtették a kulcsot.

Lassan, óvatosan mászott lefelé, agya lázasan dolgozott. Milyen mélyen lehet az a tárgy? Ő gyorsabban haladt Derecnél, aki a kulcs miatt alig tudta követni. Aztán megpihentek, hogy tanácskozzanak. Ekkor határozták el, hogy elrejtik a kulcsot, és nélküle másztak tovább lefelé. De hol tarthattak? Nagyjából a piramis oldalmagasságának negyedénél, és a mintázat bal szélső nyílásába rejtették a tárgyat.

Folytatta útját lefelé, ujjai már fájtak, szemét állandóan a csúcsra függesztette, hogy megpróbálja bemérni a megtett távolságot. Tapogatózva kezdte vizsgálni a szélső nyílásokat az ismétlődő alakzaton, de hiába. Még nem érte el a rejtekhelyet. Egyszerre valami nedves és hideg ütést érzett a hátán. Kezei a rémülettől csaknem ösztönösen elengedték a falat. Egy esőcsepp volt, amely egyetlen pillanat alatt eláztatta kezeslábasának hátát.

Kifutott az időből.

A nyílások egyhangúan ismétlődtek, aztán amikor a dermesztő szélben ismét felpillantott, már tudta, hogy elérte a keresett szintet.

Utolsó erejével a piramis oldalába kapaszkodva lassan oldalra nyúlt, és bedugta kezét a szélső mélyedésbe.

A kulcs eltűnt.

– Ez nem lehet igaz! – sikoltott fel hangosan, és mintegy válaszul teljes erővel zuhant rá az égből a láthatatlan esőfüggöny, hogy elnémítsa tiltakozását.

Derec a préselőmű kijáratánál állt, hallgatta az ajtón dörömbölő esőt, és szórakozottan figyelte azt az apró tócsát, amely valahogy beszivárgott az ajtó szigetelt szegélye alatt.

Katherine valahol a szabadban tartózkodik, akárcsak Wöhler. Az esőzés kezdetéig egyikükről sem érkezett hír. Avernus érintkezésbe lépett az Iránytoronnyal, és jóllehet mindkettőjüket látták, pillanatnyilag egyiküket sem találták az épületben.

Az esőhöz igazodó napi munkaritmus következtében mindenütt megállt az élet, lehetetlenné vált a kutatás, lehetetlenné a kapcsolatfelvétel a központi aggyal, lehetetlenné minden, kivéve a mindenható építési terv konok végrehajtását. Őrjítő helyzet, gondolta Derec.

Az ajtóra csapott, és az anyag párnaként süppedt be az ökle alatt. Legszívesebben feltépte volna a kijáratot, hogy elrohanjon a városba, és megkeresse a lányt – de tudta, semmire sem megy vele. Valószínűleg semmit sem tudna kideríteni, amíg az eső el nem áll másnap reggel.

Hátat fordított az ajtónak, és az egyik lépcsőn lesietett a rakodótérbe, ahol a hat felügyelő robot türelmesen várt rá. Egész testét átitatta az aggodalom.

– Derec barátunk – szólította meg Euler –, Rydberg felügyelő javasolt egy tervet. Talán önnek is volna észrevétele.

Derec értetlenül meredt Rydbergre, majd megpróbálta rendezni gondolatait. Miért van rá ilyen hatással ez a nő? – Halljuk hát! – egyezett bele.

– Elébe kell mennünk az eseményeknek, meg kell határoznunk a föld alatt dolgozó robotok számára a kiürítési tervet – kezdte Rydberg. – Előreláthatólag holnap reggel lehetővé válik, hogy kapcsolatba lépjen az aggyal, és leállítsa az építkezést. Azzal már elkéstünk, hogy utat vágjunk a barlanghoz, de legalább alkalmunk nyílik rá, hogy kimentsük bányamunkásainkat az áradás kezdete előtt.

– Miért adjátok fel ilyen könnyen? – kérdezte elkeseredetten Derec. – Hallottátok, mi váltotta ki a készültséget. Miért ne állhatnátok le most, hogy a földmunkagépekkel ássatok a barlang felé?

Waldeyer, a zömök, kerekes lábú felügyelő szólalt meg: – A központi agy szolgáltatja számunkra a legfőbb vezérlőprogramot. Ettől nem térhetünk el. Csak a központi számítógép ítélheti meg az ön állításainak igazságtartalmát, és hozhatja meg a végső döntést.

– De hát éppen arra készülök, hogy átprogramozzam – fakadt ki Derec. – Éppen azt változtatom meg benne, miként ítélje meg a valódi „igazságot”. Ezenkívül a robotika törvényei jelentik számotokra a legfőbb programot, és a Második Törvény értelmében engedelmeskednetek kell egy emberi lény utasításának, kivéve, ha ez ellentétes az Első Törvénnyel. Ezért most megparancsolom, hogy állítsátok le a bányaműveleteket, és kezdjétek ásni a barlanghoz vezető csatornát.

– A vészhelyzethez igazodó feladatokat a központi agy tervezte meg a város védelmére, a város pedig az ember védelmét szolgálja – folytatta az érvelést Waldeyer. – A központi agynak kell tehát a meghatározó szerepet játszania bármely döntésben, amely a készültség megszüntetésével kapcsolatos. Noha az ön érvei emberséges megoldást kínálnak, lehet, hogy végső soron ellentétesek az Első Törvénnyel. Ha a központi agy hibásnak ítéli az ön következtetéseit, akkor a védelmi intézkedések felfüggesztése a legnagyobb veszélyt idézhetné elő.

Derec úgy érezte, mintha egy mókuskerékbe került volna. A vita állandóan a központi számítógép körül forgott. Hiába volt bizonyos afelől, hogy a központi agy visszaáll a régi működési szintre, ha közli vele az emberi vérre vonatkozó adatokat. Semmilyen módon nem tudta erről meggyőzni a robotokat, akik viszont megtagadták, hogy bármit is tegyenek a város szédítő iramú fejlődésének megfékezésére, amíg nem kapják meg a jóváhagyást ehhez a központból.

Ekkor egy ötlet villant fel agyában, egy olyan merész elképzelés, amelynek a robotokra gyakorolt hatását először végig sem merte gondolni. Olyan megoldást forgatott a fejében, amely vagy felszabadítja a gépemberek gondolkodását a kötöttségeik alól, vagy olyan ellentmondásos tudati állapotba kergeti őket, amely teljesen leblokkolja agyukat és pusztulásukhoz vezet.

– Hogyan vélekedik Rydberg tervéről? – kérdezte Avernus. – Robotok tömegét mentenénk meg így.

Avernus – ez az, semmi kétség. Avernus nem mutat majd olyan konok ellenállást, mint a többi felügyelő. Derec tudta, hogy ötletétől lebénulhatnának a robotok, Avernus azonban más.

Vonzódik az emberekhez, és ezzel talán megóvhatja magát és Robotvárost egyaránt.

– Később fűznék megjegyzéseket a kiürítési tervhez – nézett körbe Derec. – Először négyszemközt szeretnék beszélni Avernusszal.

– Együtt hozzuk döntéseinket – ellenkezett Euler.

– Miért? – kérdezte kihívóan Derec.

– Mert mindig így csináltuk – felelte Rydberg.

– Többé nem lesz így – emelte meg a hangját Derec. – Hacsak nem tudjátok az Első Törvénnyel szorosan összefüggő okát adni, miért ne beszélhetnék egyedül Avernusszal, arra a következtetésre kell jutnom, hogy ti magatok sértitek meg a Törvényeket.

Euler a terem közepére ment, aztán lassan visszafordult, és Avernusra szegezte tekintetét. – Eddig mindig együtt döntöttünk – mondta jelentőségteljesen.

Avernus, az óriás rendíthetetlen nyugalommal odament Eulerhez, és tekintélyes méretű fogókezét társa vállára tette. – Nem okoz kán senkinek, ha ez egyszer eltérünk a hagyománytól.

– De a hagyományok a civilizáció alapkövei – mondta Euler.

– Az életben maradás szintén talpkő – válaszolta Derec, majd Avernusra pillantott. – Beleegyezel?

– Igen – mondta Avernus tétovázás nélkül. – Beszélni fogunk négyszemközt.

Derec a felvonók felé vezette a gépemben, aztán eszébe jutott valami, és Eulerhez fordult.

Sebesült karjáról lecsavarta a kötést, és átnyújtotta a felügyelőnek. – Készíttess vérelemzést, és írjátok át lemezre az adatokat, hogy betáplálhassam a központi számítógépbe.

– Rendben van, Derec – bólintott Euler. Először fordult elő, hogy nem használta az ünnepélyes „barátunk” megszólítást. Talán mindnyájan felnőnek egy kicsit.

Derec belépett Avernus mellé a felvonófülkébe, és amint az ajtók bezárultak, megnyomta a lefelé mutató nyilat. Alig haladtak egy keveset, Derec megnyomta a vészmegállító gombot, és a gépezet zökkenve fékezett.

– Miről van szó? – kérdezte Avernus nyugodtan.

– Szeretnék egyezséget kötni veled – kezdte óvatosan Derec.

– Miféle egyezséget?

– Robotjaid életéért cserébe egy kotrógépet kérek. Avernus rámeredt.

– Nem értem.

– Beszélgessünk egy kicsit a robotika Harmadik Törvényéről. Ennek értelmében gondoskodnod kell saját védelmedről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel. A te esetedben, különleges programozásod következtében, könnyen kiterjeszthető a Harmadik Törvény a felügyeleted alatt álló robotokra is.

– Eddig értem.

– Egyszerű alkut ajánlok. Rydberg kiürítési tervével a bányákban dolgozó robotok megmenthetők az elárasztástól, amely biztosan bekövetkezik, ha nem ástok alagutat a föld alatti üreghez. Ez a terv teljes egészében arra épül, hogy én átprogramozom a központi agyat, és ezzel leáll a városépítés, máskülönben tovább folytatódik az eszeveszett sokszorozódás egészen a város pusztulásáig… beleértve azokat a robotokat is, akik a föld mélyén dolgoznak.

– Eddig világos – jelentette ki Avernus.

– Jól van! – Derec mély lélegzetet vett. Olyan javaslatra készült, amely kétségtelenül megbénítaná bármely más robot pozitronikus agyát; túlságosan nagy a dilemma, a választás szinte lehetetlen. De Avernus esetében talán… talán sikerül. – Ha nem kapom meg tőled a kotrógépet, hogy magam kezdhessem el a mentőalagút vágathajtását, nem vagyok hajlandó átprogramozni a központi agyat, ezzel arra ítélve valamennyi robotodat, hogy az áradás során is a föld alatt legyenek kénytelenek tartózkodni.

Avernus szeme vörösen felizzott. – Megölnéd… valamennyit?

– Meg akarom menteni a városodat és a robotjaidat! – tört ki Derecből. – Mindent vagy semmit! Bocsásd rendelkezésemre a gépet, vagy viseld a következményeket.

– Azt kívánod tőlem, hogy annak a központi programnak az ellenében cselekedjem, amely védi az Első Törvényt?

– Igen – felelte halkan Derec. – Gondolkodásodban át kell lépni az alkotói szintre, hogy önálló döntéseddel megmentsd robotjaidat. Valahol az agyáramköreidben olyan értékítéletet kell alkotnod, amely túlmutat a programozásodon.

Avernus csak állt, egész testében finoman remegett, és Derecnek könny szökött a szemébe, mert átérezte azt a kínszenvedést, amelyen a felügyelőnek keresztül kell mennie. Ha kudarcot vall, ha megöli Avernust azzal, hogy elpusztította az agyát, sohasem fogja megbocsátani magának.

A hatalmas robot szemei felvillantak és kihunytak néhányszor, aztán hirtelen az egész test hevesen megrázkódott, majd megmerevedett. Derec alig tudta visszafojtani zokogását.

Avernus lehajolt hozzá.

– Megkapja a kotrógépet – szólalt meg a robot –, de én fogok segíteni a kezelésében.