11. fejezet
HALÁLOS LEVEGŐ

Derec és Katherine a szoba padlóján kuporgott, míg Szem, aki szintén fogságba esett velük, a fiatalember fölé hajolt, hogy figyelemmel kísérje, miként kötözi be sebét a ruhájából leszakított szövetcsíkkal.

– Mit gondolsz, hívott segítséget Emese? – nézett föl Derec Szemre.

– Nem – válaszolta a robot. – Emese nem érzékeli a rátok leselkedő veszélyt. Tényleg veszélyben vagytok?

– És mit csinál a segédrobot? – folytatta türelmetlenül Katherine, mintha meg sem hallotta volna a robot kérdését. – Az sem fog segítséget hozni?

– Ez beleesik a segédrobotok hatáskörébe – egyenesedett ki Szem, amint Derec rácsavarta karjára a pólyát. Aztán kerekein gördülve lassan elindult körbe a szobában, és mindent alaposan szemrevételezett későbbi tanúskodás céljából. Szem komolyan vette a munkáját.

Derec szabadon hagyta a kötés végeit, és Katherine felé nyújtotta a karját, hogy kösse össze a két lelógó csíkot. – Megbízhatom benned annyira, hogy erős csomót kössél rá?

– Mire célzol?

– Semmire – felelte hanyagul Derec.

Kötözés közben a lány szigorúan összevonta a szemöldökét. – Mi történt abban az irodában?

Amióta kijöttél onnan, úgy bánsz velem, mint a legádázabb ellenségeddel. – Jól meghúzta a csomót, és elmosolyodott, amikor a fiatalember feljajdult.

– Nézd – felelte Derec. – Neked is vannak titkaid, nekem is. Talán hagyjuk ennyiben a dolgot.

– Semmi akadálya! – válaszolt fölényesen a lány. – Én mindössze azt akarom, hogy oldjuk meg együtt ezt az ügyet, aztán segítséget kérek egy hiperhullámú távadón, és másnap már nem lógok a nyakadon. Felőlem itt rohadhatsz, ameddig csak akarsz.

– Mind a ketten itt fogunk rohadni – jegyezte meg durván a fiatalember, mert meg akarta bántani a lányt.

Katherine elhúzódott tőle. – Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit.

– A fene egyen meg! – tört ki a lány. – Áruld el, mire célozgatsz! Mért mondtad, hogy itt fogok megrohadni?

– Csak úgy.

– A hiperhullámról van szó, igaz? Nem engedélyezik, hogy használjuk a hiperhullámot.

– Nem erről van szó…

– Hanem miről? Miről?

Derec hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Nincs hiperhullámú távadójuk – mondta csendesen.

Katherine még jobban eltávolodott tőle, felhúzta két lábát, és szorosan összekuporodott. – Hazudsz! – csattant fel, de Derec tudta, hogy hisz neki.

– A robotoknak nincs kapcsolatuk a külvilággal – magyarázta Derec. – Nincs egy árva űrkikötőjük sem, ahol leszállhatna egy űrhajó. Nem használják a hiperhullámot, és még olyan berendezésük sincs, amivel előállíthatnák. Biztonsági okokból nagy ívben elkerülték ezt a híradástechnikai területet.

– Miért nem közölted ezt velem eddig? – vonta kérdőre a lány.

– Megmondtam… neked is vannak titkaid, nekem is.

– Végre megértettem – mondta halkan Katherine, és tekintete a semmibe révedt. – Mindketten szabad emberek vagyunk, csak magunkkal törődünk.

– Valahogy így – felelte Derec, ám kijelentése rettenetesen fájt saját magának is.

A lány szó nélkül felállt, átment a szobán, és a túlsó falnál ült le. – Feltételezem, most még együtt kell működnünk, hogy kinyomozzuk ezt a gyilkosságot – szólalt meg.

– Feltételezem… – visszhangozta Derec, és már bánta, hogy beszélgetésük ilyen fordulatot vett.

Katherine arca kifejezéstelenné vált. – Ha lezártuk ezt az ügyet, nagyon hálás lennék, ha a közelembe sem jönnél többé. Mindegyikünk törődjön a maga bajával.

– Megegyeztünk.

– Akkor áruld el nekem – ha nem hétpecsétes titok –, miért zárult be körülöttünk a szoba, amikor megvágtad magad?

– Eszembe jutott egy elmélet, ennyi az egész – kezdte Derec. – A városrobotot úgy programozták, hogy óvja lakóit, embereket és robotokat egyaránt, de védekezzen minden külső – idegen – behatás ellen is. Az emberi szervezetben áramló vér nyilván nem okoz semmi zavart, ha azonban kikerül a testből, természetes mikrobái idegennek minősülnek, és események láncolatát indítják el. A város programja igen bonyolult. Ez a mulasztás feltűnő, s éppúgy eredhet egyszerű hibából, mint szándékos gikszerből, hogy próbára tegyék az itt élő robotokat és embereket, képesek-e úrrá lenni a rendszerükön.

– Akkor most mit csináljunk?

– Hát, ha kikerülünk innen, és az egyik felügyelő segítségével hozzáférhetek a központi agyhoz, átprogramozhatom a számítógépet, hogy úgy tekintse az emberi vért, mintha természetes eredetű „mikroba” volna a város testén. Ebben a kórokozóktól mentes, tökéletes légkörben tökéletesen érthető, hogy bekövetkezik egy ilyen hirtelen üzemzavar. Talán éppen ezzel a módszerrel védi meg magát a város a fertőző kórokozókkal szemben.

– De hogyan halt meg David?

– Talán a vérveszteségtől?

A lány megrázta a fejét. – Nem hiszem. Nagyon kevés vért láttam. A sebe kisebb volt a tiédnél.

– Milyen lehetőség maradt még? – tette fel önmagának a kérdést Derec. – Az, hogy a halála teljesen független ettől, hogy nincs összefüggésben a vérveszteséggel.

A lány kétkedve nézett rá. – Ennyi véletlen egyszerre, Derec? Méghozzá halállal végződők?

A fiatalember felállt. – Természetesen igazad van. Valamilyen módon összefüggenek ezek… de hogyan? – Járkálni kezdett a szobában. – Milyen nyomon indulhatunk el még? Már csak az a gyanús körülmény maradt, hogy mindketten fejfájással távoztatok a bezárt szobából.

– Szembe kell néznünk még egy ténnyel – tette hozzá a lány, mialatt tekintetével követte a szűk térben föl-alá sétáló Derecet. Amikor először jöttem ide a szobához, amelyben a holttest feküdt, kiderült, hogy a szigetelése… légmentes.

A fiatalember megtorpant, és a lányra szegezte tekintetét. – A város sohasem fogja hagyni, hogy levegő nélkül maradjunk ebben a szobában. Ha a halálunkat idézné elő, ezzel megsértené a robotika Első Törvényét.

– Pedig ez történt Daviddel is.

– Már halott volt, amikor légmentessé vált körülötte a tér – vitatkozott Derec. – Ez éppenséggel alátámasztja az elméletemet. Amikor a segédrobot a hátára fordította, hogy megvizsgálja, életben van-e még, a gravitáció hatására kicsordult még néhány csepp vér a sebből. A szoba nem emberként kezelte Davidet, hiszen halott volt. Csak a „fertőzéstől” kellett elszigetelnie. Mi még életben vagyunk, és a városrobot tudja ezt. Akármilyen bolond városba kerültünk, mégis robotikusan működik. Következésképp ebből a szempontból biztonságban vagyunk.

– Ennek ellenére – mondta letörten a lány – odakint jobban érezném magam.

– Én is.

– Észrevetted, Derec? – kezdte halkan és nyomatékosan Katherine. – Újrajátsszuk a történetet. Pontosan ugyanazt éljük át, amin David ment keresztül a halála előtt.

– Tudom – sóhajtott a fiatalember. – De mi mást tehetnénk?

Hosszan néztek egymásra a szoba két végéből, mintha fényévek választanák el őket, miközben a szemtanú robot szorgalmasan rögzített mindent. Így üldögéltek némán, és már sokkal több idő telt el, mint amennyi egy felügyelő felbukkanásához szükséges lett volna.

Derec azzal kötötte le a figyelmét, hogy megpróbált valamilyen megoldást találni kettőjük szorult helyzetére, máskor azon töprengett, mi játszódhat le Katherine fejében, időnként pedig az óráját nézte. Reggel indultak el, most pedig már délutánra jár az idő. Noha nem aggódott a szoba levegőellátása miatt, most mégis váratlanul rátört a szomjúság, és egyre jobban kínozta az érzés, hogy a robotok vagy elfeledkeztek róluk, vagy nem találják őket.

– Derec barátunk! – hangzott fel odakintről. – Katherine barátunk! Én vagyok az, Wöhler, a filozófus!

Derec az órájára pillantott. Délután öt óra felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy már lóg az eső lába. – Itt vagyunk! – kiáltott vissza. – Ki tudsz szabadítani minket?

Wöhler nem késlekedett a válasszal. – Egy aurórai filozófus egyszer kijelentette: „A szabadság lelkiállapot, s a legkönnyebben fejlesztéssel tehetünk szert rá.” Hahó, Derec! A földmunkákkal voltunk elfoglalva a bányákban, de most magammal hoztam egy lézervágót.

A szoba nyugati falánál állok. Nagyon kérem önöket, szíveskedjenek a keleti falhoz fáradni, hogy minél messzebb kerüljenek a lézersugártól!

Mivel Derec a nyugati falnál ült, azonnal felállt, és odament Katherine közelébe, akinek a tekintete semmit sem árult el érzelmeiből.

Tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát: – Mehet! – Szem zavartalanul a nyugati falhoz húzódott, hogy belülről rögzítse a kiszabadítás eseményét.

Még a vastag falon keresztül is hallották, amint felszisszen a vágósugár. Derec a falhoz vetett háttal lecsúszott ülő helyzetbe Katherine mellé. Amikor karjuk véletlenül összeért, mindketten távolabb húzódtak.

– Valami baj van… – jegyezte meg a lány. – Valami veszély fenyeget bennünket…

– Tudom – felelte Derec –, de mi?

A falon apró gyűrű körvonala kezdett vörösen derengeni. Színe fokozatosan izzófehérré változott, majd a lézersugár egy szegecs nagyságú lyukat égetett ki, amely a hullámokban remegő melegen át beengedte a kinti világosságot.

Derec figyelte a lyuk tágulását, és agya szinte versenyt futott a lézerrel, amint egy ember nagyságú kört kezdett kimetszeni a szoba oldalából. A fejfájásokra gondolt, a furcsa viselkedésre, a vérre, annak összetételére – és a városrobot természetére.

– Állj! – ordította felszökkenve, és olyan közel hajolt az izzó ívhez, amennyire csak mert. – Állítsátok le a lézervágót!

– Derec!? – nézett rá hitetlenkedve Katherine, és kezdett kiegyenesedni.

A fiatalember a tulajdon szájára tapasztotta kezét, és odakiáltott a lánynak: – Feküdj! Hasalj a padlóra, és takard el a szád!

– Mi a baj? – érkezett Wöhler hangja kívülről. A lézer sziszegése elhalt. – Történt valami?

– Nem használhatjuk a lézervágót – közölte Derec.

– Nem értem – hajolt oda Wöhler a nyíláshoz, és benézett rajta. Derec hátrálni kezdett, és lehasalt a padlóra Katherine mellé. Lehetne valahogy oxigént fúvatni ide? – kérdezte hangosan.

– Egy újonnan gyártott mentő-teherautóval érkeztünk – válaszolta a felügyelő. – A mentőfelszerelés között biztosan akadnak oxigénpalackok.

– Gyorsan hozzatok egyet!

– Közeledik az eső – figyelmeztette Wöhler. – Sietnünk kell, hogy kihozzuk önöket.

– Figyelj rám! – szólt ki Derec. – A város anyagát egyfajta vas–műanyag ötvözet alkotja. A gyártási eljárás során rengeteg szénmonoxidot használnak redukálóanyagként. Szerintem a lézersugár szén-monoxid gázt szabadít fel a zárt szobában. Mire kivágod a nyílást, elpusztulunk a gáztól!

– A segédrobot már elment az oxigénért. Elnézésüket kérem.

– Nem tudtál róla – vigasztalta Derec. Aztán Katherine-re nézett. – Jól vagy?

– Eddig még igen – felelte fanyar mosollyal a lány. – Biztos, hogy nem tévedsz? David a szobán kívül és csak később halt meg.

– Nem számít – rázta meg a fejét Derec. – A szén-monoxid nagy adagban a véráram útján fejti ki hatását, mert szorosan kötődik a hemoglobinhoz, és oxigénhiányt idéz elő a testszövetekben. A fejfájás és a furcsa viselkedés a mérgezés első jele volt, és mivel David nem kapott azonnal oxigénkezelést, a szén-monoxid szétterjedt egész testében és végül a halálát okozta.

– És az én fejfájásom?

– Te azután léptél a szobába, hogy kivágták a falat – magyarázta Derec. – Kétségtelenül az mentette meg az életed, hogy a rémülettől elájultál, mert így azonnal kivittek a szobából, s csak korlátozott mennyiségben lélegezted be a gázt. A szén-monoxid színtelen, szagtalan és íztelen. Senki sem jött volna rá, mitől fulladtál meg.

– Itt az oxigén, Derec! – kiáltotta Wöhler, és egy sistergő fúvókát illesztett a nyíláshoz.

Derec odakúszott. – Gyere! – intett a lánynak.

Letelepedtek a lyuk mellé, és áhítatosan szívták be az éltető oxigént. Derecet tompa fejfájás kezdte gyötörni, de megnyugtatta magát, hogy ennél rosszabb már nem történhet velük.

Az első oxigéntartály után következett a második. Amikor az is kifogyott, Wöhler hajolt a nyíláshoz. – Minden pillanatban eleredhet az eső. Hogyan hozzuk ki önöket? Nincs olyan kéziszerszámunk, amely átvágná ezt a fémlemezt, egy nehéz védőberendezést pedig nem tudunk feljuttatni ilyen magasra, legalábbis a vihar kitöréséig. Hagyjuk itt önöket éjszakára?

– Nem – tiltakozott Derec. – Le kell jutnom innen, hogy közöljem a szükséges adatokat a központi aggyal.

– Az eső reám nézve is veszélyes, Derec barátunk – jegyezte meg halkan Wöhler. – Hamarosan nekem is menedéket kell keresnem.

– Jól van – hagyta rá Derec. – Maradj, ameddig tudsz! Csak hadd gondolkozzam egy percet!

– Derec… – kezdte Katherine.

– Cssss! Ne most! – szólt rá Derec.

– Gondolj a karodra! Gondolj rá, hol vágtad meg és hogyan!

– A karomat… – kinyújtotta sebesült karját, nézte a véráztatta kötést, és érezte a seb lüktetését – …a városrobot testének egyik élettelen darabkájával vágtam meg – gondolkodott hangosan.

– És miért?…

– Mert az egész város építőanyagából ez az egyetlen darabka engedte meg, hogy megvágjam magam! – A homlokára csapott. – Ez az! Wöhler, állj félre! Jövünk kifelé.

Ezzel felemelte jobb kezét, és mutatóujját keresztüldugta a kiégetett apró lyukon. Amint a bőre hozzádörzsölődött a nyílás érdes széléhez, ez azonnal tágulni kezdett, hogy szabad áthaladást biztosítson. Következett Derec ökle, a nyílás ismét tovább tágult, nehogy megvágja magát. Ezután a karját bújtatta át, majd a feje és a válla következett. Másodpercek múlva ott állt az erkélykorongon, amelynek szélei védőkorlátként hajoltak felé. Katherine is gyorsan átvergődött, aztán mindketten megálltak a borzongató szélben, és szorongva nézték a kékes bíborszínű felhők között cikázó villámokat.

– Mennünk kell! – szólalt meg Wöhler, míg fényes, aranyfelületű testén a villámok visszfénye táncolt.

Katherine hirtelen kivált a csoportból, és a lépcsőhöz sietett. – Hová mégy? – kiáltott utána Derec, a lány azonban rá sem hederített, eszeveszett sebességgel rohant le a lépcsőn.

– Talán siet, hogy minél hamarabb biztonságba kerüljön – jegyezte meg Wöhler, miközben Szem is előbukkant a szobából a tátongó nyíláson át.

– Talán – mondta Derec bizonytalanul, de amint odasietett a korong széléhez, és elkezdett leereszkedni a lépcsőn, Katherine már a villamoshoz futott, amely még mindig szogálatkészen várakozott. Odakiáltott valamit a robotvezetőnek, a jármű elindult, és pillanatok alatt elnyelte az alkonyi sötétség.

– Mi ez a kapkodás? – kérdezte Wöhler, amint Derec nyomában lefelé haladt a lépcsőn.

– Attól félek, valami őrültség – válaszolta a fiatalember, mert eszébe jutott vitájuk, amelyet a megmentésükre várva folytattak. Odafutottak a Wöhler által hozott mentő-teherautóhoz. – Vissza kell juttatnunk önt a lakásba, mielőtt elered az eső – figyelmeztette a robot.

– Azt már nem! – ellenkezett Derec. – Vigyél a föld alá! Ott várom ki a vihar végét. Azután eredj Katherine-ért, mert attól tartok, hogy meggondolatlanul cselekszik.

Egy cikázó villám közvetlenül az oszlop tetejébe csapott, mire a fémes anyag kongó hangot adott, és füst szállt fel belőle.

– Hová mehetett a lány, Derec barátunk? – érdeklődött Wöhler, amíg beszálltak a nagy, fehér autóba.

– Az Iránytoronyhoz – felelte Derec félelemtől remegő hangon.