10. fejezet
A ZÁRT SZOBA

Derec reménykedett, hogy amikor elhagyja a gondnok irodáját, már nem találja odakinn Katherine-t. Ám a lány ott ácsorgott a két szemtanú robottal, és olyan derűsen mosolygott, mintha már a fiatalember látványa is boldoggá tenné. Micsoda színésznő! Derecnek ismét el kellett töprengenie, mit akar egyáltalán Katherine elérni. Megint kénytelen lesz visszafogni magát, és kétszeres éberséggel figyelni a lányt. Talán mond valamit véletlenül, amivel leleplezi magát. Ő azonban semmit nem fog elárulni neki.

– Hogy sikerült a felderítés? – kérdezte a lány vidáman, ám hamar az arcára fagyott a mosoly, amikor észrevette Derec hangulatváltozását. – Valami baj van?

– Semmi… Katherine – felelte Derec, de a hamis név szinte égette a torkát. – Találtam egy kijáratot, amely a tetőteraszrá vezet, és előkerült egy számítógép is, de nem sokra mentem vele, mert csak annyit közölt, amit már úgyis tudunk… hogy meg kell oldanunk a gyilkossági ügyet.

– Akkor talán ne vesztegessük az időt, hanem vágjunk bele! – mondta a lány tettetett vidámsággal, mert még mindig nem akarta elhinni, hogy Derec ennyire megváltozott. – Biztos, hogy jól érzed magad?

– Nem is lehetnék jobban – hazudta Derec, és rettenetesen dühös volt magára, amiért még mindig kívánja a lány közelségét, annak ellenére, hogy mit tudott meg róla. Ha lenne egy kis esze, sarkon fordulna, és olyan messzire inalna, amennyire csak bír. Ehelyett bólintott: – Gyerünk!

Gyorsan és csendesen távoztak az Iránytoronyból. Katherine egész idő alatt Derecet figyelte a szeme sarkából. A fiatalember lezserséggel próbálta elaltatni a lány gyanúját, de ez nehezen sikerült. Hiába, ő a színlelésben nem tett szert olyan nagy gyakorlatra. Amint végigmentek az épületen, a robotok ügyet sem vetettek rájuk, már ismerős és megnyugtató látványt nyújtott számukra az emberi jelenlét.

Amikor kiléptek a szabadba, egy villamoskocsival találták szembe magukat, peronjáról egy vezető integetett feléjük. – Derec barátunk! – kiáltott a robot. Valamennyien elindultak feléje.

– Mi kívánsz? – kérdezte Derec a zömök gépembertől.

– Euler felügyelő megkért, legyek ma a kocsivezetőjük az ön korábbi kívánsága értelmében, amely szerint igényt tart egy szállítóeszközre.

– Remek – bólintott Derec, és Katherine-re nézett. – Úgy látszik, végül is megbíznak bennünk egy kicsit. Saját villamos, mi? – Rádió-távvezérléssel működik – magyarázta a segédrobot. Derec összevonta a szemöldökét. – Milyen hatótávolságon belül?

– A város jelenlegi határán belül.

– Ó! Úgy érted, csak a városon belül működik – jegyezte meg Derec csendesen.

– Pontos következtetés – ismerte el a robot.

Katherine felnevetett. – Ezt nevezem bizalomnak – csóválta meg a fejét.

Derec bosszúsan pillantott a lányra, aztán felszállt a kocsira. Szem – szólt oda a saját eseményrobotjának –, velem utazol?

A robot készségesen felkapaszkodott Derec mellé, így Katherine a szemtanújával csak mögöttük foglalhatott helyet.

– Hová parancsolja, uram? – kérdezte a kocsivezető udvariasan.

Derec odafordult a lányhoz. – Tudod, merre kell mennünk?

– A 4. szektor. Onnan kezdve Emese mutatja az utat.

A jármű sebesen haladt. Derecnek most nyílt alkalma egy pillanatra, hogy elgondolkozzék az irodában történteken, mert eddig minden mást háttérbe szorított Katherine-nel szemben érzett haragja. Itt van például a saját neve. A számítógép feljegyzésében David–1-nek nevezték. De akkor miért David–2 után érkezett? A két név egyszerű kísérleti jelölés, vagy jelent valamit? Olyan… gépiesen hangzott. Ezen a gondolatsoron végigfutva megtorpant, mert nem bírta elviselni a következtetést. Igyekezett megszabadulni tőle, és inkább arra a megállapításra jutott, hogy ha a neve valóban David, akkor Katherine igazat mondott.

Legalábbis erről.

Az a néhány bekezdés más elképzelésre is lehetőséget nyújtott. Bárki legyen is a gondnok, nyilván ismeri őt és Katherine-t, tehát tud valamit a múltjukról. Bárki hozta is ide, olyasvalakinek kellett lennie, akit ismert még az emlékezetvesztése előtti időből. Derec szorongva gondolt arra a lehetőségre, hátha a gondnoknak köze van emlékezetkieséséhez. De legalább ugyanekkora, ha nem nagyobb az esélye annak, hogy Katherine hozható kapcsolatba az emlékezethiányával, amit a lány a saját céljaira használ fel ismeretlen okból.

Újabb és újabb mély rétegek. Mennyi mindenre utaltak azok a feljegyzések a képernyőn!

Semmi kétsége nem maradt afelől, hogy a város valóban egy szinetikai kísérlet színhelye. De amióta működésbe lépett a város védőrendszere, úgy látszott, a gondnok is sötétben tapogatózik. Eppúgy nem ismeri a biztonsági készültség okát, mint ő.

Azt sem tudta eldönteni, vajon szándékosan hozták-e ide, hogy segítsen a városon, vagy csak véletlenül került ide, és a gondnok határozott úgy, hogy felhasználja saját céljaira, mert nem akar személyesen beavatkozni, de azt sem szeretné, ha a kísérlet kudarcba fulladna.

Minél több kérdésre talált választ, annál nyomasztóbban érezte, mennyi mindenről nem tud még.

Különösebb nehézség nélkül jutottak el a 4. szektorba. Emese a háromszögelési módszerrel irányította őket tovább az emelvényen pihenő házikó felé. Utazásuk során Derec elgondolkodva figyelte, hogyan terjeszkedik körülötte a város, mintha az emberek látványa őrületes tevékenységre sarkallná a robotokat.

– Ez volt az a hely – szólalt meg Emese, amint a villamos megállt egy átlagos utca közepén.

A szemtanú körülpillantott. – Nem látom sehol.

– Valahová eltolódott, ez minden – nyugtatta meg Katherine. – Innen gyalog megyünk tovább.

Leszálltak a villamosról, és elindultak, a jármű pedig szorosan a nyomukban haladt arra az esetre, ha mégis szeretnék igénybe venni.

– Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte Derec, amint elhagytak egy háztömböt. – Milyen messzire tolódhatott?

– Minden ismerősnek látszik – biztatta a lány.

– Az egész város egyforma – morogta Derec. – Nem hiszem, hogy…

– Ott van! – kiáltott fel Katherine.

Derec akkor is tudta volna, hogy megérkeztek, ha a lány nem mutat az oszlopra. Egy emlékmű magasodott az utca közepén, az épületek mintha széles sávban kikerülték volna. A torony tetején egyetlen szoba állt, tökéletesen zárt dobozként, kivéve egy kör alakú nyílást az egyik oldalán.

– Hagyjunk itt a villamosnál egy szemtanút arra az esetre, ha valami gond adódna – tanácsolta Derec. – Szem jöjjön velünk.

– Jól van – egyezett bele a lány, és elindult az oszlop felé.

Derec szótlanul követte, és figyelte, ahogyan a csigalépcső kiformálódott a lány kezének egyetlen érintésére.

– Aligha fogod elhinni – indult el Katherine magabiztosan a lépcsőn. – Ha az a férfi nem a te ikertestvéred, akkor sokat kellett kínlódnia, amíg pontosan hozzád hasonlóvá formálta magát.

Derec halványan visszamosolygott rá, és eltöprengett. Ha én vagyok az 1-es szám, akkor ki kinek az ikertestvére?

A lány felért az erkélykorongra, és félreállt, hogy Derec is csatlakozhasson hozzá. – Szeretném, ha elsőnek lépnél be – mondta kissé félszegen. – Azok után, ami itt történt velem, kissé tartok a találkozástól. Ezt az élményt még meg kell emésztenem.

– Rendben van – jelentette ki magabiztosan Derec, és elindult a szoba körül a kivágáshoz.

Minél közelebb ért a bejárathoz, annál görcsösebben szorult össze a gyomra a gondolatra, hogy holtan látja önmagát. Amint odaért a nyíláshoz, rögtön bedugta a fejét, nehogy inába szálljon a bátorsága.

A szoba üres volt.

Bemászott, de nyomát sem látta holttestnek vagy bármi másnak, ami emberi tetemre emlékeztetett volna.

– Katherine – szólt hátra –, gyere te is.

A lány odalépett a nyíláshoz, félénken átbújtatta a fejét, és amikor meglátta az üres szobát, döbbenet ült ki az arcára. – Hová tűnt? – suttogta.

– Ezt kérdezem én is. Úgy látszik, a holttest felkelt és kisétált.

– Vagy elvitték. Emlékezz csak, mi történt a halála után. Egy segédrobotnak kellett megakadályoznia, hogy a hulladékgyűjtők elvigyék a tetemet. Talán most sikerült nekik.

– Amikor elájultál, senkit sem állítottak a holttest mellé, hogy vigyázzon rá?

– Fogalmam sincs róla – tűnődött Katherine, aztán odament a kivágáshoz, és leszólt az eseményrögzítő robotnak. – Emese! Maradt itt valaki őrségben, miután tegnap elájultam?

– Nem – szólt fel a robot –, az ön esete elsőbbséget élvezett. Mindnyájan azon fáradoztunk, hogy biztonságosan hazaszállítsuk, és orvosi kezelésben részesítsük.

Katherine visszatért a szobába. – Senki sem maradt itt – közölte.

– Hallottam – válaszolta Derec. – A legkényelmesebb megoldás.

– A legkényelmesebb? Kinek? – kérdezte a lány villámló szemekkel. – Mire akarsz kilyukadni?

– Semmire. Egyszerűen csak… csalódott vagyok.

– Te vagy csalódott? – ült le bosszúsan Katherine a padlóra, és hátát a falnak vetette. – Én éppen ennek a révén szabadulhattam volna meg végre erről az átkozott helyről.

– Mindig csak te – jegyezte meg keserűen Derec. – Mindig csak magadra gondolsz, mialatt az egész világ összeomlik körülötted.

A lány szeme szikrákat szórt. – És kire kellene még gondolnom? – kérdezte indulatosan. – A vödörfejűekre, akik ezt a várost lakják, és akiknek annyi eszük sincs, hogy megakadályozzák saját pusztulásukat?

– Egyetlen hajdani emberi kultúra sem volt képes erre – felelte Derec. – Igen. Gondolj rájuk… – A lányra mutatott, aztán csettintett az ujjaival. – Talán nincs is szükségünk a holttestre. Talán csak meg kell teremtenünk ugyanazokat a körülményeket.

– Úgy éned, próbáljunk mindent úgy csinálni, ahogy a férfi halála bekövetkezett?

– Pontosan. Az irodában a számítógép azt mondta, fennáll az idegen szennyeződés veszélye.

Lássuk csak, mit kezdhetünk ezzel!

Katherine tanácstalanul nézett rá. – Szeretnélek emlékeztetni, hogy az az ember, aki ezt a kellemetlen helyzetet előidézte, halott – felelte halkan.

Derec kiballagott a szobából, odaállt az erkélykorong védőkorlátként visszahajló széléhez, és tűnődve nézte odalenn az utcán a robotokat, akik térben és időben meghatározott feladataik elvégzésére siettek. A lány nemsokára csatlakozott hozzá.

– Milyen választási lehetőségünk maradt? – szólalt meg Derec.

– Semmilyen – mondta lehangoltan a lány. – Minden gondunk szoros összefüggésben van a gyilkossággal. Megtesszük, ami tőlünk telik, hogy megoldjuk a rejtélyt.

– Akkor menjünk végig lépésről lépésre az összes mozzanaton, amit a szemtanú elmondott neked, és keressük meg a logikai kapcsolatokat.

– Aligha akadnak – csóválta meg a fejét Katherine. – A férfi már a zárt szobában tartózkodott, és magából kikelve ordítozott, amikor megérkeztek, hogy a lézervágóval kiszabadítsák. Az illetőnek fogalma sem volt róla, miért zárult be körülötte a szoba. Amikor kivágták a nyílást, és kiszabadították, viselkedése kissé szokatlannak tűnt, ráadásul fájt a feje, és egy sebet láttak a lábán.

– Neked nem fájt a fejed a múlt este? – kérdezte hirtelen Derec. A lány kíváncsian hajtotta félre a fejét. – Azt hittem, ez csak az ájulásom következménye.

– Egy ötlet volt… – legyintett Derec. – Megpróbálok mindent alaposan mérlegelni.

– Annyi bizonyos – folytatta a lány –, hogy David a felügyelő figyelmeztetése ellenére elment, és rövid időn belül holtan találtak rá. Amikor a segédrobot megpróbálta megfordítani a testét, hogy megnézze a pulzusát, egy másik szigetelőszoba kezdett kialakulni, és a robot csupán villámgyors reflexeinek köszönhette, hogy nem zárta magába őt is a kocka. Ennyi a történet.

Derec nyújtott karral támaszkodott az erkélykorong behajló peremének, és megpróbálta a komputer viselkedésének okát kitalálni. – Tudod – szólalt meg egy perc után –, az a kifejezés, hogy „idegen szennyezés”, annyi mindenre vonatkozhat. Egy felületes szemlélő számára nyilván emberi lényeket vagy szervezetük alkotórészeit jelentené. De ha mélyebbre, az emberi test belsejébe pillantunk, el kell ismernünk, hogy „idegen” baktériumok és vírusok meglehetősen furcsa népségét hordozzuk magunkban.

– A vérző láb – élénkült fel Katherine. – Ez nekem is eszembe jutott, de sehogy sem tudtam kapcsolatba hozni a gyilkossággal, ezért jelentéktelen ténynek tekintettem.

– Én is – vigasztalta Derec. – De erősödik a gyanúm, hogy ez a rejtvény talán sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. – Letérdelt, és tanulmányozni kezdte a Robotváros testéből kivágott körlemezt, amely az erkélykorongon hevert.

– Mit csinálsz? – érdeklődött Katherine.

– Ez a darab kiszakadt az eleven egészből – nézett föl a fiatalember. – Nem kapcsolódik többé a városhoz, illetve építési programjához.

– És akkor mi van?

– Akkor ez halottnak tekinthető. Körülöttünk az egyetlen dolog, amely nem véd meg minket önműködően, amelynek durva éle sérülést okozhat.

– Csak nem akarod megsebesíteni magad?!

– Így próbálhatjuk ki az elméletünket – gyűrte fel ruhájának ujját Derec.

Szem kandikált ki a szobából. – Figyelmeztetem, Derec barátunk, ne tegyen semmi olyat, amivel kárt okozhat szervezetében.

Derec, mintha meg sem hallotta volna a lány és a szemtanú robot figyelmeztetését, végighúzta alkarját a város holt darabjának pengeéles szélén, és nagyjából öt centiméter hosszú vágást ejtett a bőrén.

A fájdalom egy pillanatra eltorzította az arcát, aztán felállt, és figyelte, hogyan serked ki a vére.

– Még semmi – állapította meg Katherine.

– Próbáljunk ki egy kísérletet. – Derec megfordította a karját, s a vér az erkélykorongra csepegett. – A második szigetelt szoba nem alakult ki addig, amíg a segédrobot meg nem fordította a holttestet. Talán a gravitáció…

– Derec! – sikoltotta Katherine.

Abban a pillanatban, hogy az első csepp vér a padlóra pottyant, az erkélykorong széle növekedni kezdett, egyre följebb és beljebb hajolt, próbálva magába zárni a két emberi lényt.

– Meneküljünk! – kiáltotta Derec, és a lépcső felé sietett, miközben a korong széle úgy magasodott fölé, mint egy lassított mozgású hullámtaraj.

Katherine a nyomában futott. Derec elérte a lépcsőt, de még a lábát sem tehette rá, amikor a szerkezet nyomtalanul beleolvadt az oszlopba. Fejük fölött a kockaszoba teteje kinyúlt, és hézagmentesen kezdett összehegedni az erkélykorong peremével. A lépcső helyett szilárd falba ütköztek.

– Fussunk körbe az erkélykorongon! – ordította Derec. – Ezzel talán megakadályozzuk a bezárulást.

Felfelé fordította a karját, és a másik tenyerével próbálta felfogni a vért, hogy ne csöpögjön a földre. Ám ez sem segített. A városrobot most már vele, nem a vérével törődött: idegen anyag hordozójaként igyekezett elkülöníteni.

Hiába rohantak a szoba körül, a tető kinyúló pereme mindenütt összeolvadt az erkélykorong felhajló szélével. Végképp csapdába estek.

Aztán az egykori szoba a szemük láttára olvadt el, belesüllyedt a padlóba, a külső burkolat pedig kiegyenesedett, négy helyen derékszögben megtört, és a falak összetolódtak.

Egy perc múlva ugyanolyan zárt szobában találták magukat, amilyenből Davidet szabadították ki a robotok.