9. fejezet
AZ IRODA
A tanácsteremben hosszú, keskeny asztalt állítottak fel, körülötte kilenc szék sorakozott.
Derec ült az asztalfőn, Katherine-nel a jobbján. A többi helyet a felügyelők foglalták el, szokás szerint egymás kezét fogva, míg a sorvégi két gépember az asztalon nyugtatta szabadon maradt kezét.
– Miért hazudnak az emberi lények, Derec barátunk? – tette fel a kérdést Dante felügyelő, és nagyítólencsés csőszemeivel kíváncsian tekintett végig az asztalon. – Önökkel kapcsolatban az okozza számunkra a legnagyobb nehézséget, hogy hajlamosak a hazugságra és a túlzásra.
Ezért nem hihetünk önöknek fenntartás nélkül.
Derec megnyalta száraz ajkát, és látta, milyen feszült figyelemmel várják válaszát. Egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy ezen az akadályon keresztül kell vergődnie, ha együtt akarja velük megoldani a város gondjait.
– A robotok kétféle módon kapnak információkat – kezdte abban a reményben, hogy magyarázata megvilágítja a helyzetet. Már korábban felkészült erre a kérdésre, és alaposan végiggondolta válaszát. – Egyrészt közvetlen programvezérléssel, másrészt az érzékelőik által begyűjtött adatokból, amelyeket azután összehasonlítanak a program utasításaival.
Érzékelőitek matematikai pontossággal rögzítik az eseményeket, és a tapasztalati gondolkodás több évezredre visszanyúló tudományos értékítélete szerint osztályozzák őket.
Pozitronikus áramköreitek révén ezután ismét csak összehasonlítással vethetitek össze a beérkező adatokat a programban létező adatokkal, és így vonjátok le a megfelelő következtetéseket. Tehát valódi, második szintű gondolati kapcsolatok felismerésére vagytok képesek.
– Ismerjük a pozitronikus agy működését, Derec barátunk szólalt meg Waldeyer. – Az emberi agy az, ami zavarba ejt minket.
– Egy kis türelmet kérek – válaszolta Derec. – Szeretnék kérdezni tőletek valamit. Tegyük fel, s ez tényleg csak feltételezés, hogy alapvető programozásotok hibás… nemcsak egy picit, hanem a legalapvetőbb kiindulási felterelek szempontjából. Tegyük fel, hogy ennek következtében az érzékelőitektől kapott információk az utolsó bitig homlokegyenest ellenkeznek alapvető programotokkal.
– Akkor időnk legnagyobb részében hibásan gondolkoznánk – felelte Wöhler. – Az emberi agy azonban nem egy határozott programozás szerint működik. Önök birtokában vannak annak a szabadságnak, hogy valamennyi tapasztalati adatot átrostálhatják, és így minden alkalommal eljutnak az igazsághoz.
– Hát ebben tévedtek – csapott le rá Derec. – Az emberi agy nem olyan számítógép, amelynek működése az igazságon alapul. Csupán idegdúcok szövevénye, amelyben villamos áramlökések haladnak. Nem az igazság, hanem inkább az önérdek képezi működési alapját.
Az emberi agy számára az igazság nem egy szilárd pont, hanem valamiféle vitorla, amely szeszélyesen hajladozik a félelem, a remény és a vágy széljárásában. Nem létezik a számára önálló valóság, hanem pillanatról pillanatra teremti meg ezt, azzal az alkotó értelemmel, amelyet ti oly nagyra értékeltek.
– De létezik benne is egy alapprogram – vetette közbe Euler. – Arra való, hogy használja.
– Vagy visszautasítsa – ellenkezett Derec. – Nektek tartanotok kell magatokat a programozásotokhoz. Az én agyam nincs ilyen béklyóba verve. Az emberi agy fájdalmasan halandó. Ez már önmagában is olyan igazság, amit az emberek nagy része nem képes elviselni. Törékeny teremtmények vagyunk, az állandóságot keressük egy változó világban.
Hazudunk a körülöttünk élőknek. Hazudunk önmagunknak. Hazudunk a logika és a józan ész ellenére. Gyakran azért hazudunk, mert az igazság ártana nekünk. Sőt néha öntudatlanul is hazudunk.
Avernus szólalt meg. – A többi világon az emberekkel együtt élő robotok hogyan viselnek el ennyi kétszínűséget?
– A robotika törvényeinek megfelelően hajtják végre az utasításokat – magyarázta Derec. – Nem önállóak, mint ti, ezért nincs választási lehetőségük. A törvények az emberi faj védelme érdekében születtek. A robotok megvédik az embereket saját hazugságaiktól, és azt tisztelik bennük, ami nemes és felemelő. Láttátok Katherine bánatát, amikor engem halottnak vélt. – Megsimogatta a lány kezét. – Törékeny teremtmények vagyunk, a legnemesebb és a legaljasabb tettekre is képesek. Így van, hiába is tagadnánk. Nagy jókat és nagy gonoszságokat cselekedtünk, de a robotokat jóságunk teljében teremtettük. Fajunk rászolgál, hogy magasztalják és kárhoztassák, de ésszerű, pozitronikus úton nem lehet értelmezni.
– Vagyis olyannak kell elfogadnunk önöket, amilyenek – szögezte le Euler.
– Nem lehet szabályok közé szorítani bennünket – folytatta lendületesen Derec –, semmilyen elmélet nem illik ránk. Elképesztünk és összezavarunk benneteket, de azt szavatolhatom, hogy sohasem fogtok mellettünk unatkozni.
– Szavaival mindnyájunkat levesz a lábáról – jegyezte meg Wöhler, a filozófus.
– Hát igen – mosolyodott el Derec. – Így van. És azért tehetem ezt meg, mert zavarba ejtő agyamban foglaltatnak a világegyetem csodái, csak rajtam keresztül érhetitek el őket… márpedig ti kétségbeesetten szeretnétek megismerni ezeket!
– Mi lesz így a humanika törvényeivel? – érdeklődött Rydberg.
– Nagyon egyszerű – szólt közbe Katherine, és Derecre kacsintott. – A humanikának egyetlen törvénye van csupán: „Számíts a kiszámíthatatlanra!” – Ez csak játék a szavakkal – jegyezte meg Arion.
– Pedig ezzel közelíthetitek meg legjobban az emberi természetet – egészítette ki Derec. – Ez a lényeg. Ne hagyjátok abba a humanika törvényeinek kutatását, de hozzánk igazítsátok őket, és ne minket próbáljatok hozzájuk igazítani. Nem lehetünk mások, mint amilyenek vagyunk, de ha jó és rossz tulajdonságainkkal együtt elfogadtok bennünket, gondunk lesz rá, hogy képességeiteket teljes ménékben kibontakoztathassátok.
– Felvillanyozó szavak – mondta Dante –, de csak szavak. Van-e rá példa, hogy az önök alkotó értelme mire képes?
– Ha lehetővé teszitek számomra – válaszolt nyugodtan Derec –, talán segíthetek megmenteni városotokat.
– Eddig az ön valamennyi javaslata arra próbált rákényszeríteni bennünket, hogy térjünk el a programozásunktól – ellenkezett Euler.
Derec fölállt, mert így könnyebben tudott gondolkozni. – Ennek az az oka, hogy egészen tegnapig nem ébredtem teljesen tudatára, mi zajlik itt a városban, és mennyire nem vagytok urai a helyzetnek. Ebben is szeretnék segítséget nyújtani, de előbb volna néhány ötletem.
Odasétált Arionhoz, aki mellett Waldeyer ült, és szorosan fogták egymás csipeszkezét.
Közéjük állt, és rákönyökölt a vállukra.
– Láttam a földmunkát az alagútban. Megpróbáljátok levezetni a tárolómedence vizét egy alacsonyabb szintre, hogy ezzel elkerüljétek bányaműveitek pusztulását. Sikerrel jártatok?
– Bizonyos fokig – válaszolta Rydberg. – A csatorna átvágására ma reggel, gyűlésünk után kerül sor. Számításaink szerint azonban csak egy nappal halasztjuk el így az elkerülhetetlen katasztrófát. Megmenthetjük bányáinkat a ma éjszaka várható esőtől, de ez minden.
– Rendben van – mondta elégedetten Derec. – Találjunk ki valamit! Tegnap az egyik szektor főcsarnokában jártam. Ti ástátok ki azt az üreget?
– Nem – válaszolta Avernus, mert ebben ő volt az illetékes. – Minden préselőmű ehhez hasonló barlangban kapott helyet. A bányaműveletek kezdetén azzal láttunk munkához, hogy hanglokátoros szonogramokat készítettünk a felszín alatt megbúvó természetes üregekről. A bányavágatokat magunk ástuk, de a főcsarnokok természetes képződmények.
– Gondoltatok már rá – kérdezte diadalmasan Derec –, hogy szonogramokat készítsetek a jelenlegi helyzetben is?
– Ezt nem értem – válaszolta Avernus.
Derec az asztallapra támasztotta mutatóujját. – Keressétek meg a víztározótokhoz legközelebb eső föld alatti barlangot, ássatok egy alagutat, amely összeköti a tárolómedencével, és…
– …és abba vezessük el a vizet! – ugrott talpra Avernus, megszakítva a kapcsolatot a központi aggyal.
– Úgy van! – intett felé Derec. – Ezalatt mi Katherine-nel a gyilkossági ügy kibogozását folytatjuk. Semmi kétségem afelől, hogy a gyilkosság rejtélyének megoldása feltárja azokat az okokat is, amelyek a biztonsági készültséghez vezettek. – Dante felügyelőhöz fordult. – Megfelelő példa ez az alkotó értelemre?
– Boldogan elismerem – bólintott Dante.
– Ha meg akarjuk valósítani a gyakorlatban Derec barátunk javaslatait – vette át a szót Euler –, be kell rekesztenünk a gyűlést, és munkához kell látnunk.
A robotok felálltak, Derec pedig eltűnődött, vajon észrevették-e, miként gyakorolt rájuk szelíden nyomást annak érdekében, hogy mostantól egyenrangú félként vonják be őt a tervezésbe.
Figyelte, amint sorra távoznak, és először érezte úgy, hogy kezdi kiismerni azt a fondorlatos elmét, amely együvé kényszerítene őket. Szinetika. Persze, még ennél meredekebb csúcsokat is meg kell mászniuk ahhoz, hogy eljussanak az emberek és robotok közösségének valódi, társadalmi egyenlőségéig. Ha most túlélik az esőzéseket, talán ösvényt taposhatnak egy új korszak felé.
Mihelyt a robotok elhagyták a tanácstermet, Katherine az ajtóhoz sietett, és kikémlelt. – Elmentek – fordult vissza megkönnyebbülten.
– Nagyszerű! – csatlakozott Derec a lányhoz, Emese és Szem pedig kötelességtudóan követte őket. Derec visszafordult hozzájuk. – Járt itt valamelyikőtök szemtanúként korábban?
– Igen – szólalt meg Szem. – Az épület legnagyobb részében kísérletek folynak a pozitronikus aggyal és működési lehetőségeinek kibővítésével. Az épület csaknem minden laboratóriumában megfigyeltem kísérleteket.
– Láttál valaha egy olyan irodát, amelyet magánhasználatra vehet igénybe egy ember?
– Nem – válaszolta a robot.
– Vannak az épületnek olyan részei, ahol sohasem jártál?
– Igen.
– Hát akkor hallgass ide – mondta Derec, és Katherine irányába nézve felvonta a vállát. – Azt akarom, hogy vezess el az épület valamennyi olyan részébe, amit még sohasem láttál.
– Nem tehetem.
– Miért nem? – csodálkozott Katherine.
– Az Iránytorony egyik részlege tiltott terület a robotok számára. Senki sem merészkedik oda.
– Ki adta ezt az utasítást? – kérdezte Derec. – Egy felügyelő?
– Ez programozásunk része – felelte Szem.
Emese kiegészítette: – Még a felügyelők sem tehetik be oda a lábukat.
Derec megcsóválta a fejét. Hiába, ezek csak robotok – kötelesség, semmi kíváncsiság. – Szeretném, ha odavezetnétek minket – folytatta.
– Már közöltem önnel, hogy az számunkra tiltott terület – válaszolta Szem.
Derec elmosolyodott. – Nem azt várom tőletek, hogy bekísérjetek a tiltott területre – magyarázta. – Csak vigyetek hozzá olyan közel, amennyire lehet, és mutassátok meg nekünk.
Ez elfogadhatónak látszott, így a két szemtanú elindult, Derec és Katherine pedig szorosan a nyomukban haladt. Ahogy végigsétáltak a tekeredő folyosók útvesztőin, mind magasabbra jutottak. Aztán egy felvonó hat emelettel vitte feljebb őket, ezzel azonban még nem ért véget a bolyongásuk. Derec meglepve állapította meg, hogy a tanácstermet úgy tervezték, mintha a piramis csúcsát alkotná, holott a valóságban az épület magasságának felénél helyezkedett el, a szándékosan keltett érzékcsalódás egyik legmeglepőbb példájaként.
A felsőbb szintek fokozatosan szűkültek, az ajtók is ritkultak a derengő fénnyel világító falelemek között, amikor a robotok hirtelen megálltak. Szem egy ajtóra mutatott a rövid folyosó végében.
– Nem mehetünk tovább – jelentette ki. – Senki sem tudja, hová vezet az az ajtó.
– Ha itt akartok várni ránk, hamarosan visszatérünk – próbálta megnyugtatni őket Derec.
– Csakhogy az tiltott terület – ellenkezett Emese.
– A robotoknak, de nem az embereknek – javította ki Katherine.
– Nem válhatunk el önöktől – makacskodott Szem.
– Csak egy ajtó választ el tőletek – vigasztalta Derec. – Ugyanazon jövünk vissza.
– Utasításaink értelmében…
– Azt tesztek, amit akartok – vetette oda Derec. – Mindenesetre mi megyünk.
Ezzel Derec és Katherine elindult a folyosón. Mielőtt kinyitották az ajtót, még egyszer hátrapillantottak. A robotok mozdulatlanul álltak és figyeltek.
Odabent egy csigalépcsőt találtak, amely a fejük felett három méter magasan egy ajtóhoz vezetett.
– Kívánod a felfedező szerepét játszani? – kérdezte udvariasan Derec.
– Menj csak! – tolta előre Katherine. – Én már elvesztettem a bátorságomat abban a lezárt szobában.
Derec óvatosan kapaszkodott fölfelé a lépcsőn, a várakozás feszültségétől idegei szinte vitustáncot jártak. Érdekes módon emlékezetéből felmerült a „vitustánc” szó, de fogalma sem volt róla, mit jelent. Elérte az ajtót, megnyomta a kilincsgombot, noha számított rá, hogy a bejárat zárva lesz.
De nem!
Az ajtó könnyedén félresiklott, és az első pillanatban Derecnek az a benyomása támadt, hogy kilépett a szabad ég alá, és mintha egy lapos tetőn sétálna, ahol bútorokat meg egy íróasztalt helyeztek el, körös-körül pedig gyönyörű kilátás nyílik Robotvárosra. De nem csapta meg a friss levegő hűvössége, nem legyintette meg arcát a szél, és nem érezte a délelőtti nap melengető sugarait.
– Hogyan kerültünk ki az épületből? – csodálkozott mögötte Katherine.
– Még mindig benne vagyunk – mutatott Derec a lány mögé. A panorámát a nyitva hagyott ajtó rontotta el, mintha a város közepén egy fekete lyuk tátongana. Amikor Derec megnyomta a kilincsgombot, és az ajtó bezárult, a körkép tökéletessé vált.
– Monitorok? – kérdezte a lány.
– Szerintem igen. Egy sereg apró kamerának kell elhelyezkednie a piramis csúcsa körül, és ezeknek a felvételei jelennek meg a képernyőkön. Nézd! – mutatott fel. – Még a fejünk fölött is vannak.
A lány felpillantott a kékes rózsaszín égboltra. – Ez látható a teraszról, ahol testet öltöttünk – lepődött meg.
– Lenyűgöző! – suttogta Derec, és megborzongott az örömtől, hogy végre rábukkantak valamire. – Ha itt ülnél, azt is láthatnád, ahogy valaki megérkezik a világűrből a teraszra, és az illető még csak nem is tudna róla.
– Gondolod, hogy minket is látott valaki, amikor előbukkantunk a semmiből? – kérdezte döbbenten a lány.
Derec vállat vont. – Ezek után valószínűnek tartom. Nyilvánvaló, hogy szándékosan hoztak ide minket. Logikus tehát, hogy minden lépésünket kezdettől fogva számon tartják.
– És az még nem jutott eszedbe, hogy téged akartak idehozni, és én csak fölös poggyász vagyok? – kérdezte ingerülten a lány.
Derec komótosan keresztülsétált a szobán. Szemmel láthatóan úgy tervezték, hogy valaki nyugodtan élhessen itt: kényelmes fotelek, aztán egy heverő, amelyet ágynak is lehet használni. Semmi sem készült a városrobot testének anyagából – csupa valódi bútor. Derec még valami növényfélét is megpillantott, amely mesterséges fényben nyújtózott fölfelé. Ez arról árulkodott, hogy bárki lakja is ezt az irodát, elég gyakran visszatér, hogy öntözze a növényt.
– Rengeteg dolog eszembe jutott – felelte rövid hallgatás után Derec –, beleértve azt a forgatókönyvet is, amelyet az előbb fölvázoltál. Tekintetbe kell azonban venni néhány apróságot. Véleményem szerint Aranimas űrhajóján véletlenül találkoztunk. Túl veszélyes és kiszámíthatatlan helyzet alakult ki, sérüléseink pedig túlságosan élethűre sikerültek ahhoz, hogy megrendezett jelenetről lett volna szó. De gondolkozz el azon, amit magad sem tagadsz, hogy ismertél korábban egy másik néven, és ez a másik név, mint kiderült, olyan valakié, aki annyira hasonlított hozzám, mintha az ikertestvérem volna. Hatalmas a világegyetem, Katherine, s ehhez képest túlságosan sok a véletlen egybeesés. – Derec elgondolkodott. – Kérdeznék tőled valamit. Neked nem jutott még eszedbe, hogy az a David feküdt a zárt szobában holtan, akit te ismertél, én pedig valaki más vagyok?
A lány zavarba jött, és alig hallhatóan suttogta: – Én… én…
Mondani kezdett valamit, aztán abbahagyta. Derec a világ összes kincsét odaadta volna, hogy megtudja, milyen gondolatok futottak át az agyán, mielőtt elhallgatott.
– Mit titkolsz előlem? – kérdezte feldúltan.
A lány arcán fájdalom és vágyódás tükröződött. Aztán megmakacsolta magát, mint már oly sokszor, amióta Aranimas űrhajóján találkoztak. – Nincs itt semmi keresnivalóm – vetette oda. – Visszamegyek a robotokkal. Siess te is. Más dolgunk is van még.
Aztán sarkon fordult, és vissza se nézett többé. Derecet megint elöntötte a méreg. Néha melengetően közel érezte magához a lányt, máskor pedig rettenetesen távol kerül tőle.
Katherine esetében nem létezett közbenső állapot, csak ez a két véglet.
Elhatározta, hogy módszeresen kutatja át az irodát, bár legszívesebben lázas kíváncsisággal hányta volna szét. A szoba peremén kezdte, szép lassan haladt körbe, és utoljára hagyta a legizgalmasabb helyet, az íróasztalt.
Ráakadt egy kis, légmentesen záródó polcra, ahol rengeteg Filozófia feliratú videószalag sorakozott, bolygók szerint felosztva. Az űrlakók ötvenöt világából csaknem mindegyikre jutott egy címke. Pillanatnyilag nem érdekelték ezek a filmkönyvek, de elhatározta, hogy a közeljövőben mindenképpen átfutja őket.
Ahogy folytatta sétáját a képernyők mentén, keze egyszer csak beleütközött egy létrába, amelyet szabad szemmel nem lehetett észrevenni. A fémlétra az egyik képernyőnek támasztva lapult az árnyékban. Még akkor is nehezen ismerte fel körvonalát, amikor már tudott létezéséről. A padlótól egészen a lapős mennyezetig ért.
Derec addig mászott rajta, amíg el nem érte a mennyezeti képernyőt. Semmi értelme nem lett volna a létrának, ha nem vezet valahová. Óvatosan megérintette a képernyőt a létra fölött.
Jól olajozott csuklópántok engedtek a nyomásnak, és a felnyíló csapóajtón át kitárult a valódi égbolt.
Amikor Derec átkapaszkodott a tetőnyíláson, ott találta magát azon a teraszon, ahol megérkezésük idején testet öltöttek. Hihetetlen! Érdekes elmélet kezdett körvonalazódni agyában. Aki életre keltette ezt a kultúrát, akinek karját először látta meg 1–1, az a Perihélium kulcsának helyes kezelésével tetszés szerint jöhet el a világűrön át ide, Robotvárosba, lesétál a tiltott területnek számító irodába, és megfigyelheti városának fejlődését anélkül, hogy bárki észrevenné. Amikor pedig munkáját befejezte, ugyanilyen módon távozhat.
A városra tehát egy gondnok vagy gyám vigyáz, nyilván ő hozta ide Derecet, hogy az emberi alkotókészséggel fűszerezze ezt a furcsa gépi világot. De miért engem szemelt ki? Erre a kérdésre nem tudott magának választ adni Derec.
Eltűnődött, vajon a gondnok nem tartózkodott-e itt, amíg Katherine-nel együtt keresték ezt az irodát, és talán az utolsó pillanatig figyelte őket, amíg ki nem nyitották az ajtót. Igazán nem okozhatott nehézséget a számára, hogy kereket oldjon. Csak a kulcsra és néhány másodpercre volt szüksége.
Derec visszamászott az irodába, és behajtotta a csapóajtót, mire az égbolt illúziója ismét zavartalanná vált.
Azzal folytatta a felderítést az irodában, hogy kiürítette az íróasztal mellett álló apró szemétkosarat. Néhány üres konzervdobozt talált, és rögtön felismerte, hogy ezek az űrlakók jóízű, rostos, életmentő szabvány ételadagjait tartalmazták, valamint vitamint és fehérjetablettákat. Szétfeszítette az egyik dobozt, és a sarkában ráakadt egy parányi ételmaradékra. Még nem száradt ki. Ezt az ételt az elmúlt huszonnégy óra alatt fogyasztották el. A szemétkosárban összegyűrt papírlapokat is talált, ezeken olyan matematikai egyenletek sorakoztak, amelyek a városépítés geometriai fejlődését írták le annak az időnek a függvényében, amennyi ahhoz kell, hogy az egész bolygó egyetlen várossá váljék. Más lapokon a lezúdult záporok mennyisége és a víztároló mérete szerepelt több helyütt, valamint hozzávetőleges számítások arról, hogy mennyi idő múlva következhet be a medence túlfolyása. Derecnek az az érzése támadt, ha egyszerűen csak itt ülne az irodában, és rengeteg ideje lenne, valószínűleg ki tudná várni, amíg a gondnok újból megjelenik. De sajnos ezt nem engedhette meg magának, sürgette az idő.
Visszarakta a szemetet a kosárba, és figyelmét az íróasztalra fordította. A vasötvözetű borítólapon egy itatóspapír, egy tartályban pedig két súlytalan töltőtoll pihent. Az egyetlen személyes tárgyat egy hologramkocka jelentette, amelyben egy nagyon csinos nő egy kisbabát tartott a karjában. A kocka látványától hideg borzongás futott végig Derec hátán.
Ezután a fiókokat vette szemügyre. Baloldalt a kisebbek jó része üresnek bizonyult. Csak a legfelsőben akadt néhány további papírlap és műszaki adat a pozitronikus agy logikai áramköreinek működéséről. Jobboldalt azonban igazi kincsre bukkant. Amint kihúzta a széles, mély fiókot, finom motorzümmögés hallatszott, majd egy asztali számítógép emelkedett ki bekapcsolt képernyővel és a KÉSZENLÉT felirat mellett villogó helyzetjelölővel.
Meglepő módon a készülékre felszereltek minden olyan tartozékot is, amely hiperhullámú adásra és vételre tette alkalmassá. Sajnos az energiatelep és a hiperhullámú irányantenna hiányzott a hátoldaláról: ezeket kétségtelenül a gondnok vitte magával.
Hitetlenkedve lépett be a billentyűkkel a rendszerbe. Nyoma sem volt szűrőegységeknek, jelszavaknak, egyáltalán rendszervédelemnek. Alig akarta elhinni, hogy egy egész kultúra tárul fel előtte pusztán annak révén, hogy talált egy irodát. Mi lenne, ha kárt akarna tenni benne?
Óvatosan merült bele az adatrendszerbe, amíg el nem jutott a kartotékok szintjére, aztán kapcsolatot kért a központi aggyal. Amikor elérte a számítógépet, megkérte, hogy nyissa meg a VÁROSVÉDELEM jelzésű kartotékot.
Másodperceken belül a KÉSZENLÉT felirat jelent meg villogva. Hát megtalálta! Sebesen gépelte le:
SOROLD FEL A VÁROSVÉDELEM ESZKÖZEIT.
A számítógép válaszolt:
VÁROSVÉDELEM:
FOKOZD A SOKSZOROZÓDÁST
SZIGETELD EL A SZENNYEZŐDÉST
ZÁRD LE A KÖZPONTI AGY BEMENETEIT
MOZGÓSÍTSD A KÖZPONTI AGYAT
SZIGETELD EL A VÉSZHELYZETI TERMINÁLOKAT
KÜLÖNÍTSD EL A FELÜGYELŐ SZEMÉLYZETET
Amint Derec leolvasta a képernyőt, egész testében reszketni kezdett. Helyben vagyunk.
Elhatározta, hogy megpróbálja lezárni az egészet. Ezt gépelte be:
TÖRÖLD A SOKSZOROZÓDÁST
A számítógép habozás nélkül válaszolt:
A VÁROSVÉDELEM NEM TÖRÖLHETŐ OKMEGJELÖLÉS, VALAMINT AZ IDEGEN FENYEGETÉST VAGY SZENNYEZÉST ÉRINTŐ ADATOK BETÁPLÁLÁSA NÉLKÜL.
Derec folytatta:
HATÁLYTALANÍTSD AZ ÖSSZES KORÁBBI UTASÍTÁST, ÉS TÖRÖLD A SOKSZOROZÓDÁST.
A komputer válaszolt:
A HATÁLYTALANÍTÁS SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHETSÉGES. A VÁROSVÉDELEM NEM TÖRÖLHETŐ OKMEGJELÖLÉS, VALAMINT AZ IDEGEN FENYEGETÉST VAGY SZENNYEZÉST ÉRINTŐ ADATOK BETÁPLÁLÁSA NÉLKÜL.
A számítógép ezzel lezárta a vitát. Többé szóba sem akart állni Dereckel, amíg nem jön rá a védelmi rendszabályok okára, és nem ad ésszerű magyarázatot felfüggesztésükre. A gép hajthatatlannak látszott. Derec ezt gépelte be:
SOROLD FEL A VÁROSVÉDELEM ÉLETBE LÉPTETÉSÉNEK OKAIT.
A gép a várostérképpel válaszolt, amelynek alakja fokozatosan változott. Apró fényjel villogott a 4. kvadráns feliratú részlegben. A képernyő aljára ezt írta ki a komputer:
IDEGEN SZENNYEZÉS A 4. SZEKTORBAN.
Derec rákérdezett:
SOROLD FEL A SZENNYEZÉS JELLEMZŐIT.
A számítógép megismételte válaszát:
IDEGEN SZENNYEZÉS A 4. SZEKTORBAN.
Derec hátradőlt a fotelban, és a képernyőt nézve gondolkodott. Valószínű, hogy hasonmása holttestének helyét jelöli a villogó fény. A számítógép nem engedi, hogy egyszerűen túllépjen a gyilkosságon. Kezdett rájönni, miért teremthetett kapcsolatot oly könnyen a központi aggyal erről a készülékről, és a végső igazolást hamar megkapta, amikor begépelte:
ISMERTESD A VÁROSVÉDELEM LEÁLLÍTÁSÁNAK ELJÁRÁSÁT.
A gép nyomban válaszolt:
LEÁLLÍTÁSI FOLYAMAT:
SZIGETELD EL A SZENNYEZÉST VAGY JELENLÉTET
HATÁROZD MEG A FENYEGETÉS MIBENLÉTÉT
SEMLEGESÍTSD A FENYEGETÉST
BIZONYÍTSD A SEMLEGESÍTÉS TÉNYÉT A C–15-ÖS MŰVELETTEL.
Derec begépelte:
ISMERTESD A C–15-ÖS MŰVELETET
A válasz:
C–15-ÖS MŰVELET:
SZIGETELD EL A MOZGÓ KÖZPONTI AGYAT
LÉPJ KAPCSOLATBA A KÖZPONTI AGGYAL
ALKALMAZD A FELÜGYELŐK JELSZAVÁT
TÁPLÁLD BE A SEMLEGESÍTÉS BIZONYÍTÉKAIT
Derec kiábrándultan és meglepetten vette tudomásul a közleményt. Hát ezért nem lehet beavatkozni döntő módon a város egyetlen számítógépéről, de még erről sem. A bemenetnek közvetlenül el kell érnie a központi agyat, márpedig ezek szerint a központi agy nem helyhez kötött, hanem mozog. És hogy az egész ügy filozófiai szempontból is teljessé váljék, a védelmi programba való belépéshez egy felügyelő robotra is szükség van.
Tökéletes védelem ez. Csak akkor kerülhet sor a leállítására, ha a művelet tudatos, kiszámított, és megfelel egy ember, valamint egy robotfelügyelő közös akaratának. Ebben a rendszerben is feltűnt tehát a szinetika, és csalódása ellenére Derec csodálattal vette ezt tudomásul. Végső soron tényleg nem ismerte a szennyezés formáját. A központi agy helyesen járt el, hogy nem fogadta el utasítását a leállításra mindaddig, amíg nem kerül valamennyi ténynek a birtokába. Csak az okozott gondot, hogy a város elpusztíthatja önmagát, mielőtt a tények napvilágra kerülnének.
Oda jutott vissza, ahonnan elindult, ismét útját állta ikertestvérének meggyilkolása.
Rengeteg dolgot meg lehetett volna még ismerni az irodában a szabad terminál révén, de sietnie kellett. Derec fájó szívvel úgy döntött, hogy lezárja az irodát, és majd visszatér, ha több ideje lesz.
Éppen odanyúlt a fiókhoz, hogy visszasüllyessze a készüléket, amikor támadt egy ötlete. Ha a gondnok valóban nyomon követte őket, talán egy kartoték őriz erről valamilyen feljegyzést.
Mivel nem ismerte saját nevét, elhatározta, hogy egy másikat választ. Visszahívta a képernyőre a kartotéknevek ablakát, és begépelte:
BURGESS, KATHERINE.
A gép válaszolt:
BURGESS, KATHERINE, lásd DAVID.
Hevesen dobogó szívvel begépelte a halott ember nevét.
A gép villámgyorsan megjelenített egy kartont, amelyre a gondnok valószínűleg saját kezűleg gépelte feljegyzését:
DAVID–2 ALKALMAZKODÁSI PRÓBÁJA SZABÁLYOSAN ÉS ZÖKKENŐMENTESEN HALADT A VÁROS VÉDELMI RENDSZERÉNEK BEKAPCSOLÓDÁSÁIG ÉS A KÍSÉRLET TÁRGYÁNAK ISMERETLEN EREDETŰ HALÁLÁIG. EMBERI BEAVATKOZÁS NÉLKÜL A ROBOTOK KÉPTELENEK MEGAKADÁLYOZNI A VÁROSTERVEZÉS ÉS -ÉPÍTÉS FELGYORSULÁSA RÉVÉN BEKÖVEIKEZŐ SÚLYOS KÁROSODÁST, ÍGY A MŰVELET TELJES KUDARCHOZ VEZETHET.
DAVID–1 MEGÉRKEZETT, HOGY MEGAKADÁLYOZZA A VÁROS KATASZTRÓFÁJÁT, ÉS A SZINETIKAI ELMÉLETEK EREDETI, MŰKÖDÉSI PRÓBÁJÁVAL ÖSSZHANGBAN CSELEKEDJÉK. AZ EREDMÉNYEK MÉG NEM ÉRTÉKELHETŐK.
VÁRATLAN TÉNYEZŐ ÉRKEZETT DAVID–1-GYEL EGY NŐ FORMÁJÁBAN, AKI ISMERETLEN OKBÓL KATHERINE BURGESSNEK NEVEZI MAGÁT. A MŰVELETRE GYAKOROLT VÉGSÓ HATÁSA ÉS CÉLJAINAK PONTOS JELLEGE MÉG MEGHATÁROZÁSRA VÁR.
A LÁNY GONDOS MEGFIGYELÉS ALATT ÁLL.
Ezzel fejeződött be a feljegyzés. Derec tekintete egy ideig a villogó helyzetjelölőre tapadt, és fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Egyetlenegy azonban félresöpörte a többit, az a fél mondat, amely úgy lüktetett agyában, mintha beleégették volna. Sokkal erősebben fájt, mint szerette volna: …ISMERETLEN OKBÓL KATHERINE BURGESSNEK NEVEZI MAGÁT.