8. fejezet
KI KICSODA?

Lázas nyüzsgés fogadta a lakásban Derecet, amikor megérkezett. Először Ariont és Eulert pillantotta meg: ott téblábolt Emese és néhány segédrobot is. Aztán feltűnt egy eléggé törékeny alkatú gépember mindenféle szerelvénnyel, akiről Derec sejtette, hogy roborvos lehet.

A nappali most alacsonyabbnak tűnt, de Derec nemigen törődött vele.

– Derec barátunk… – kezdte Euler, és sietve útját állta, amint átvágott a nappalin.

– Hol van? – kérdezte türelmetlenül.

– A hálószobában – felelte Euler. – Már eszméletre tért, és pihen. Úgy vélem, még nincs itt az ideje, hogy meglátogassa.

– Ugyan – tolta félre a robotot Derec. – Látnom kell Katherine-t.

– Nem érti, hogy…

– Később! – szaladt át Derec a hallba. Most két hálószobaajtót pillantott meg. Kinyitotta az egyiket, de üres szobát talált, azután a másik felé fordult, és megnyomta a kilincsgombot, mire az ajtó félresiklott. Katherine fakó arccal és kivörösödött szemmel ült az ágyban.

– Jól érzed magad? – lépett be Derec.

A lány tekintete rászegeződött, aztán szeme elkerekedett az iszonyattól.

– Neeem! – sikoltotta, és görcsbe ránduló arca elé kapta kezét. Derec odarohant hozzá, átkarolta a vállát. A lány tébolyultan és velőtrázón sikított tovább, egész teste vadul rángatózott az ágyon.

– Te halott vagy! – zokogta. – Halott! Halott!

– Nem! – kiáltotta Derec. – Itt vagyok! Élek és minden rend…

Euler elrántotta Derecet az ágytól. Robotok lepték el a szobát. – Mit műveltek! – méltatlankodott Derec. – Engedjetek…

– Azonnal távoznia kell – kapta fel Euler a levegőbe, és sietve kicipelte, miközben Katherine sikoltozása betöltötte az egész szobát.

– Katherine! – kiáltotta vissza Derec, de Euler kilépett vele az ajtón. – Katherine!

A felügyelő átvitte a nappaliba, és egyszerűen a levegőben tartotta, míg a roborvos be nem sietett a lány hálószobájába. Aztán az ajtó bezárult, és kissé letompította a metszően éles hangot.

– Azonnal tegyél le! – tiltakozott Derec. – Letennél végre?

– Nem mehet be – jelentette ki Euler. – Veszélyes lehet Katherine számára, ha meglátja önt.

Hirtelen elszállt Derec haragja. – Mi folyik itt? – kérdezte megszelídülve. – Mi történt vele?

– Valamilyen érzelmi megrázkódtatás érte – felelte a felügyelő. – Letehetem?

– Rendben van – mondta Derec –, nem fogok visszarohanni hozzá.

Euler finoman a padlóra állította. Derec dörzsölni kezdte a szorítástól elzsibbadt karját.

– Elnézést kérek, ha kellemetlenséget okoztam – nézte figyelmesen Euler. – Őszintén sajnálom.

– Semmi baj – válaszolta megbocsátóan Derec. – Mondd el, mi történt!

Hatalmas mennydörgés rázta meg a levegőt, Derec és Euler a belső udvar ajtajából az égre pillantott, ahol vészjósló viharfelhők tornyosultak. Újabb nehéz éjszaka közeledett. A hálószobából kiszűrődő sikoltozás fel-felcsukló zokogássá szelídült.

– Katherine megtalálta David holttestét – kezdte mesélni Euler. – Egy segédrobot vágott nyílást abba a zárt szobába, ahol feküdt. A történet többi részét jobb, ha Arion mondja el.

Ugyanis szemtanúja volt az eseményeknek. – Intett a szoborszépségű robotnak, hogy csatlakozzék hozzájuk.

– Derec barátunk – lépett oda Arion –, nem sejtettem, hogy a holttest látványa ilyen hatást vált ki Katherine barátunkból. Ha tudom előre, sohasem engedem a közelébe.

– Szívből megértem. De áruld el végre, mi történt!

– Az elhunytat vizsgálta, és kiszólt, hogy segítsek megfordítani a holttestet. Természetesen teljesítettem a kívánságát. Amikor meglátta a halott arcát, felsikoltott, és eszméletlenül rogyott össze.

– Azóta is vigasztalhatatlan – vette át a szót Euler. – És ami a legkülönösebb, ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy a halott ember ön volt.

– Miért állítja ezt? – lépett az asztalhoz Derec, és leült mellé. Arion készülékének képernyője szorgalmasan villogva kereste a tízjegyű számok köbgyökét.

– Nem tudom. – Euler rövid szünetet tartott. – Talán azért, mert a holttest önre hasonlít.

Derec kiegyenesedett a széken. – Úgy érted… éppen olyan, mint én?

A robotok egymásra néztek. – Hajszálra – válaszolta Arion.

– Nem tűnik ez nektek különösnek? – kérdezte Derec megdöbbenve, és még mindig nem akart hinni a fülének.

– Nem – csodálkozott Euler.

– Nem értem – fakadt ki Derec. – Amikor először megpillantottatok engem, nem vettétek észre a hasonlóságot kettőnk között?

– De – ismerte el Euler. – Ám ez semmit sem jelentett a számunkra.

– Miért?

Arion szólalt meg: – Miért kellett volna? Mi eddig összesen három emberi lényt láttunk. A robotok lehetnek pontosan egyforma kinézetűek, miért ne lehetnének ilyenek az emberek is?

Azt tudtuk, hogy ön és Katherine különböznek, de ebből nem következik, hogy ön és David nem lehet egyforma. Ezenkívül tudtuk, hogy David halott, következésképpen azt is tudtuk, hogy ön nem lehet David. Egyszerű.

A roborvos megjelent a hallban, és odasietett Derechez. – Már megnyugodott – közölte. – Saját agyfüggelékének endorfin hormonából kapott egy enyhe adagot, és most látni kívánja önt.

Derec kissé vonakodva állt fel. – Nem ártok neki ezzel? – kérdezte a roborvostól.

– Azt hiszem, már felfogta a helyzetet – válaszolta a gépember atyáskodó hangon.

– Szeretnék egyedül maradni vele – mondta Derec a többieknek.

Euler bólintott. – Idekint várakozunk.

Derec bizonytalan érzésekkel ment végig a hallon. Bántotta, hogy ilyen meggyötört, érzelmileg feldúlt állapotban találta a lányt. Néha ugyan az idegeimre megy, gondolta magában, mégis hozzám tartozik.

Halkan kopogott az ajtón, aztán benyitott. Katherine az ágyban ült, arca szomorúnak látszott. Kitárta a karját. – Ó, Derec…

A fiatalember odasietett az ágyhoz, leült melléje, és magához szorította. Katherine halkan sírt a vállán. – Annyira féltem… Azt gondoltam…

– Tudom – simogatta meg a haját. – Arion elmondta. Rettenetesen sajnállak.

– Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled – szipogta a lány, aztán elhúzódott tőle. – Ó, Derec. Tisztában vagyok vele, hogy egy láthatatlan fal húzódik közöttünk… de kérlek, higgy nekem! Fogalmam sincs róla, milyen helyre kerültünk, és milyen események zajlanak itt.

– Hiszek neked – törölte le Derec a lány könnyeit, aztán elmosolyodott. – Most már ne aggódj emiatt. Hogy érzed magad?

– Jobban – derült fel a lány. – A roborvos jó pár injekciót nyomott belém, a gyógyszerek tényleg segítettek. Már csak a fejem fáj.

Ismét megdördült az ég odakint. – Akkor jó – nyugodott meg Derec. – Úgy látszik, éjszakára mindenképpen ide leszünk bezárva. Mit szólnál hozzá, ha elküldenénk a robotokat, felhozatnánk valami vacsorát, és kicserélnénk a tapasztalatainkat? Akad mesélnivalóm bőven.

– Nekem is – bólintott Katherine. – Melyikünk kezdje?

Olyan zöldséglevest kaptak vacsorára, amilyet Derec már hosszú ideje nem evett. Kegyetlenül tombolt az eső odakint, ő azonban már nem aggódott túlságosan, amióta Euler és Rydberg előkészületeit látta, mert ezzel legalább még egy éjszakát sikerül átvészelniük. Derec úgy érezte, most csupán annyit tehet, hogy napról napra él. Még Arion szórakoztató műsora is színesebbé vált. A képernyőn izgalmas teniszmérkőzés folyt, a számítógép által mozgatott pálcikafigurák csúszós talajon ugráltak, így a játék igazán mulatságosnak tűnt.

Miután a robotinas leszedte az asztalt és távozott, kényelembe helyezték magukat a kanapén, és részletesen beszámoltak a nap eseményeiről. Derec, noha maga sem értette pontosan, miért, kihagyta azt a tényt, hogy nincsenek hiperhullámú távadóállomások a bolygón. Élénken figyelte viszont a lány beszámolóját a holttest felfedezéséről, mert számított rá, hogy Katherine tapasztalatai a segítségére lehetnek.

– Tagadhatatlan, hogy a tökéletes másod volt – fejezte be a lány. – Mit jelenthet ez?

– Végleg sutba dobhatjuk azt az elképzelést, hogy véletlenül kerültünk ide Robotvárosba – felelte Derec. – Éppenséggel ideszállítottak bennünket. Hogy miért, még nem tudom. Talán a halott hozott ide bennünket, vagy őt is idehozták. Ezen a szálon még tovább kell nyomoznunk. Sokkal jobban izgat az a felismerés, hogy ez a városrobot mindentől függetlenül működik. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a város mintha önvédelmi okokból sokszorozná magát. Ha pedig önállóan működik, a felügyelők nem képesek megállítani a folyamatot.

– Mi következik ebből?

Derec a lányra nézett. – Az, hogy nekem kell beavatkoznom.

– Ezzel megint oda jutottunk vissza, ahol elkezdődtek a vitáink – sóhajtott Katherine, és árnyék suhant át az arcán. – Melyik fontosabb: a város sorsa vagy a gyilkosság kiderítése?

– Nem feltétlenül kell szembeállítani őket – emelkedett fel Derec. – Remélem, ez jobb kedvre derít. – Odasétált az udvarra nyíló ajtóhoz, szórakozottan figyelte a szakadó esőt, és úgy érezte, végül sikerül majd legyőznie. Visszafordult a lányhoz. – Meggyőződésem, hogy David, valamint a város biztonsági készültsége és gyorsuló épülése között szoros összefüggés van.

A lány izgatottan ugrott ki az ágyból, Derechez szaladt, és mindkét karjával átölelte. – Akkor segítesz nekem, hogy megoldjam ezt a gyilkossági rejtélyt?

– Hát persze – nevette el magát Derec, és ő is átölelte Katherine-t. – Holnap visszamegyünk a holttesthez, és ott folytatjuk, ahol abbahagytad. – Kicsit messzebb sétált a lánytól, és összefonta két kezének mutatóujját. – Ilyen szorosan függ össze minden. Ha a rejtvény néhány darabját összeillesztjük, fogadni mernék, hogy a többi már magától a helyére kerül.

Bárki vagy bármi ölte meg Davidet, ez az oka a készültségnek.

– Első dolgunk lesz reggel, hogy Emesével visszavezettetjük magunkat a helyszínre.

– Nem az első lesz – vágott közbe Derec. – Mindenekelőtt rövid tanácskozást tartunk a felügyelőkkel az Iránytoronyban.

– Miért?

– Két okból. Először is szeretnék föltenni nekik néhány kérdést a föld alatti munkálataikról, másodszor pedig szeretnék egy kicsit körülszimatolni az épületben.

– Hogy megkeresd az irodát?

Derec bólintott.

– 1–1 szerint tökéletesen be van rendezve. Fogadok, hogy néhány kérdésünkre ott találok választ.

A lány arca hirtelen elkomolyodott. – Remélem, nem csalódsz ezekben a válaszokban – suttogta.