6. fejezet
AZ ALAGUTAK

– Ha szüntelenül mozog a város – kérdezte Katherine –, hogyan tudsz elvezetni a gyilkosság helyszínére?

– Háromszögeléssel – válaszolta Emese, a szemtanú. – Az egyik támpont az Iránytorony, a másik a nap helyzete a megfelelő időben. Érzékelőim ezután háromszögeléssel határozzák meg azt a pontot, ahol először pillantottam meg a holttestet. Ebben a mérésben az idő a legdöntőbb tényező. A helyzetmeghatározáshoz pontosan 13,24 dekádkor kell bemérnünk a napot.

Gyalog haladtak a városon keresztül, és Katherine félelemmel vegyes örömöt érzett, hogy végre egyedül kóborolhat ebben a rengetegben. A magasban haladtak, egy csomó épület fölött egyszerűen átsétáltak: hidak nőttek a szerkezetek között, amikor odaértek, aztán képlékenyen eltűntek feladatuk teljesítése után. Emesének szüksége volt a magasságra a pontos mérések érdekében.

Katherine haragudott Derecre: egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, hogy kínos helyzetükből kivergődjenek. Elég jól ismerte azonban a férfit, tudta, mire képes, ha egyszer megmakacsolja magát. Voltaképpen jobban ismerte, mint az önmagát. Ez a helyzet néha őrjítően hatott a lányra. A fondorlatok hatalmas hálójában vergődtek, ám neki addig is, amíg itt vannak ebben a csapdában, annyira kell uralnia a helyzetet, amennyire képességeiből telik. Ebbe az is beletartozott, hogy semmivel sem árul el többet Derec mültjából, mint amennyire az rá nem jön magától is. A lány saját léte forgott kockán, és amíg nem tud kimenekülni a láthatatlan labirintusból, amely korlátozza tevékenységét, kétségbeesetten fog vigyázni, nehogy a kelleténél többet mondjon.

El kell hagynom Robotvárost, gondolta a lány. Megérkezésük óta egyre erősödött a fájdalom, és életében először a halál gondolata ismegfordult a fejében.

Holott csak egyetlen bűne volt – a szerelem.

Könnyek szöktek a szemébe, de erős akarattal visszafojtotta sírását. Itt a könnyek nem segítenek. Csak saját kitartásában és eszességében bízhat.

– Hogyan szereztél tudomást David haláláról? – kérdezte Emesétől, aki ismét a nap helyzetenek bemérésével foglalkozott.

– Hozzávetőleg két dekád múlva – kezdte a robot – éppen kilenc nappal ezelőtt történt. Most lemegyünk innen.

Egy hatemeletes épület tetején álltak, és Emese elindult az egyik sarok felé, mire egy korláttal szegélyezett lépcső nyúlt ki a falból. Amíg lépegettek lefelé, a robot folytatta a beszámolót.

– Szemtanúnak hívtak, hogy megörökítsem, miként próbálják David barátunkat kiszabadítani egy zárt szobából.

– Egy zárt szobából? – csodálkozott Katherine. – Ilyenről még nem hallottam. Hogyan eshetett csapdába ebben a tökéletes városban?

– Köré nőtt a szoba – magyarázta Emese. Leértek az utcára, és a robot az Iránytoronyhoz képest nyugat felé indult. – Bezárta, és nem eresztette szabadon.

– Vajon miért?

– Nem tudom.

– Ismeri egyáltalán valaki a választ?

– Nem tudom.

– Jól van, na – intette le Katherine, és egy csapat robotot figyelt, amint egy tornacsarnok felszerelési tárgyait cipeli be egy épületbe. – Csak azt mondd el, amit láttál.

– Örömmel. Szemtanúnak hívtak, hogy megörökítsem David barátunk kiszabadítási kísérletét a zárt szobából. Amikor megérkeztem, Dante már a helyszínen tartózkodott… – A robot megtorpant, és néhány másodpercig a napra meredt. – Pontosan itt. – Emese az utca egyik szakaszára mutatott. – David barátunk az épületszerkezet fogságába esett, és hallhattuk, amint kiáltozik, hogy engedjék ki.

– Ki tartózkodott itt?

– Jómagam, Dante felügyelő, egy segédrobot sugárvágóval, és egy háztartási segédrobot, aki először fedezte fel, hogy David barátunk bajba került.

– És mi történt azután?

– Dante felügyelő megkérdezte Segédrobot L237–5-től, hogy a lézersugaras vágó eléggé biztonságos-e, ha ilyen közel van hozzá egy emberi lény. Segédrobot L237–5 biztosította, hogy nem következhet be sérülés. Ezen a ponton Dante felügyelő megpróbálta rábírni a szobát, hogy engedje el David barátunkat. Mivel kudarcot vallott, szükségessé vált a szoba lézersugaras felnyitása.

– És végrehajtották a műveletet?

– Igen. Dante felügyelő arra kérte Segédrobot L237–5-öt, hogy hamar fejezze be a munkát.

– Miért?

– Nem tudom.

Katherine-nek eszébe jutott a szemtanú természete, és másképp tette fel a kérdést. – Lejátszódott valami más esemény, ami egybeesett ezzel?

– Igen – válaszolta Emese. – Az étkezőszolgálat panaszt tett, hogy nem tálalhatta az ebédet David barátunk számára a megfelelő időben, és érdeklődött, hogy az egészségére nézve nem jelent-e ez veszélyt. Néhány felügyelő az Iránytoronyban találkozott annak megvitatására, hányféle módon érkezhetett David barátunk a városba az ő tudtuk nélkül; a város pedig az általános biztonsági készültség állapotába került.

– Az általános készültség megváltoztatja a városban folyó munkálatokat? – kérdezte elgondolkodva a lány.

– Igen. Valamennyiünket különféle sürgős esetekhez hívtak, és mi csak azért tartózkodtunk itt, mert David barátunk veszélybe került, és ki kellett szabadítani.

– Amit meg is tettetek.

– Nem én – pontosította Emese. – Csak szemtanú voltam. David barátunk azonban kiszabadult a zárt szobából.

– Észrevettél valami furcsaságot?

– Furcsaságot? Katherine barátunk, én csak…

– Tudom – szakította félbe a lány. – Te csak szemlélődsz. Akkor meséld el pontosan, mi történt!

– Dante felügyelő megkérte David barátunkat, hogy térjen vissza lakásába, mert biztonsági készültség lépett életbe. David barátunk erre közölte, hogy még nem áll szándékában visszatérni lakosztályába, mert el kell intéznie valamit. Aztán fejfájásra panaszkodott, majd nevetésben tört ki, és elment. Segédrobot L237–5 megkérdezte Dante felügyelőtől, nem kellene-e őrizetbe venni David barátunkat, Dante felügyelő azonban arra hivatkozott, hogy a fontossági sorrendet figyelembe véve a készültség elsőbbséget élvez, ezért utasított minket, hogy tegyünk eleget sürgősségi feladatainknak. Az én esetemben ez olyasminek a megfigyelését jelentette, amit nem áll módomban közölni önnel.

– És azután? – kérdezte Katherine.

– Azután teljesítettem megfigyelői feladatomat, amelyre kijelöltek.

– Nem, nem! – rázta meg a fejét Katherine. – Mi történt Daviddel?

– Körülbelül kilenc dekáddal később ismét hívattak. – Emese gyorsabb iramra váltott, és Katherine csak úgy tudott a nyomában maradni, hogy futólépésben követte. – Odavezetem a második esemény hozzávetőleges helyszínére – szólalt meg a robotnak az a hangszórója, amely kupolájának hátsó feléből domborodott ki. Ezúttal Euler felügyelővel együtt mozgósított engem is Segédrobot K716–14, mert fölfedezte, hogy néhány hulladékgyűjtő robot megpróbálja eltávolítani David barátunk testét.

Emese gyorsan befordult az egyik sarkon, és olyan hirtelen állt meg, hogy Katherine csaknem feldöntötte.

– Körülbelül ez az a hely, ahová a test állítólag lezuhant.

– Állítólag?

– Amikor megérkeztem, már nem volt itt.

– És mit mesélt a segédrobot?

– Segédrobot K716–14 elmondta, hogy elküldte a hulladékgyűjtő robotokat, aztán megvizsgálta David barátunkat, de az életnek már semmi jelét nem találta. A vizsgálat ideje alatt egy másik szoba kezdett kinőni a test körül. Segédrobot K716–14 ekkor eltávolította magát, mielőtt ő maga is csapdába került volna, mert a helyiség teljesen bezárult, és riadóztatott bennünket. Együtt értünk vissza a jelenet színhelyére, de a holttest eltűnt. Ettől kezdve senki sem látta többé David barátunkat.

– Látott valaki erőszakra utaló nyomokat a testen?

– Segédrobot K716–14 jelentette, hogy tökéletesen ép állapotban találta a testet, kivéve egy apró vágást a bal lábfején. Minthogy erről csak hallomásból értesültem, nem állíthatom, hogy alapos vizsgálat történt.

Katherine egy földszintes raktárépület falának dőlt, s az anyag enyhén behajlott a súlyától.

Többnek látszott egyszerű véletlennél, hogy egy szoba körülszigetelte Davidet, miközben a város a biztonsági készültség állapotába került – de hogyan függenek ezek össze?

– Nem gondolod, hogy a holttest egyszerűen elvándorolt a város növekedése következtében?

– kérdezte a robottól.

– Nem tudom eldönteni egy ilyen elmélet helyességét – válaszolta a szemtanú –, de hallottam, hogy Euler felügyelő az önéhez hasonló kijelentést tett… ez ismét csak másodlagos állítás.

– A város növekedési üteméből számítsd ki – szólt Emesére a lány –, milyen irányban és milyen messzire távolodhatott David holtteste, ha valóban az mozdította el innen.

– Körülbelül tíz és fél tömbbel került messzebbre – válaszolta Emese habozás nélkül –, bármely irányban. A város azonban olyan terv szerint épül, amely előttem ismeretlen.

– Tíz és fél háztömb – ismételte meg Katherine halkan. – Hát akkor egy darabig nem fogok unatkozni. – Emese csillogó fejére nézett. – Sétáljunk egyet!

– Ön döntött igy – szögezte le a robot, és Katherine nyomába szegődött. A lány teljesen ötletszerűen kiválasztott irányba indult el, és igazából azt sem tudta, mit keres.

HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA, rajzolódott ki feltűnő betűkkel a katódsugárcsöves képernyőn. Az elmúlt percek alatt legalább tucatszor jelent meg Derec előtt ugyanez a felirat.

Széles, nyitott ablaknál állt egy kis asztali számítógép fölött. A vasoxidpor vörhenyes felhői gomolyogva emelkedtek az ég felé, de rajtuk keresztül is látta, ahogy földmunkagépek hosszú sora araszol a sziklás talajon, a markológépek hetven centiméter mélyen harapnak bele a felszínbe, aztán egyenletes rétegben maguk mögé szórják a földet. Ennek következtében eltűntek a gödrök és a huppanók, és hibátlanul egyenes felületet hagytak maguk után a gépek.

Ezután jöttek az úthengerek. Tömörítették a talajt a város burkolólapjai számára, de ezeknek a lemezeknek a lefektetésére csak akkor kerül sor, amikor a terjeszkedő város eléri ezt a helyet.

Miután Derec távozott a vízmű területéről, arra kérte Szemet, hogy vigye a város peremére.

Saját szemével akarta látni a porfelhők keletkezését, de az is megfordult a fejében, hogy a felügyelők figyelő tekintetétől távol könnyebben jut hozzá egy számítógépterminálhoz. A robot először tétovázott, de miután Derec megnyugtatta, hogy nem akarja átlépni a város határát, beadta a derekát.

Most azonban Derec már sajnálta, hogy ilyen messzire jöttek, mert csak az idejét vesztegette. A készülék tökéletes kudarcnak bizonyult. Azt tapasztalta, hogy segítségével hozzáférhet bármely adathoz, amely a város működésének ezt a szektorát érinti, a képernyőn sorra jelentek meg a hibaelhárítási és javítási tájékoztatók, időtáblázatok, szerszámjegyzékek, személyleírások és különféle eljárásmódok, de ezeken kívül nem lehetett semmit kiszedni a központi számítógépből.

Különféle módszerekkel próbálta kideríteni a jelszót, ám úgy tűnt, hogy egy tapodtat sem jut előbbre. Az a benyomása támadt, hogy amikor a város készültségbe kapcsol, a terminálok szektorérzékennyé válnak, és csak azokat a különleges adatokat kapják meg, amelyek összefügghetnek egy adott részleg lehetséges feladataival. Nehezen akarta elhinni, hogy ez így van, hiszen ha a robotok birtokolnak minden jelszót és hozzáférési lehetőséget, akkor ez alaposan megcáfolja, hogy tökéletes emberi világot építettek. Úgy érezte, a legalapvetőbb filozófiai okok teszik szükségessé, hogy a számítógéphez emberek is hozzáférhessenek.

Csak nem itt, nem ezen a készüléken.

Eltöprengett, mire jutott eddig. Az eső menetrendszerű pontossággal érkezik, függetlenül attól, mióta tartózkodik ő a városban; a központi agy megtagadta, hogy kapcsolatba lépjen vele, így számtalan lehetséges választ nem ismer; fogolyként kezelik (amit nagyon is komolyan vett, Kathcrine állításával ellentétben); és még mindig nem tud semmit saját magáról, hogy honnan indult el és milyen okból érkezett Robotvárosba.

Ezzel a gondolattal visszatért az alapkérdcsckhez. Amikor az Iránytoronyban jártak, Avernus bevallotta, hogy első felügyelő robotként az ő irányításával kezdődött el a többi megszerkesztése. Neki, Derecnek már sikerült meghatároznia a csatornák vizének eredetét és úticélját; most a város eredetének felkutatása klivetkezett. Hol is kezdhetné, ha nem a föld alatt, Avernusnál? Azért kell bányászniuk, hogy hozzájussanak a város nyersanyagához.

Robotváros nyüzsgő élete innen ered. El kell jutnia tehát a forráshoz – Avernushoz.

Kikapcsolta a használhatatlan készüléket, és kilépett a csupasz szobából. Odakint Szem élénken figyelte a felszálló porfelhőket, és különféle méréseket végzett. Ez volt a mániája.

– A bányákhoz akarok menni, beszélni szeretnék Avernusszal – közölte a robottal. – Teljesíthető?

– Elvezetem a bányákhoz, Derec barátunk válaszolta Szem –, de ott a döntés felelőssége Avernusé.

– Megegyeztünk – bólintott Derec, és felkészült egy újabb hosszú gyaloglásra. Ám a földmunkák közelében megpillantott egy várakozó villamoskocsit, és elindult feléje. – Most végre utazunk.

– Nem bocsátották a rendelkezésünkre ezt a járművet – figyelmeztette Szem. – Nem vehetjük igénybe.

– Közölték veled, hogy nem engedhetsz felülni egy járműre? – vágott vissza Derec.

– Azt nem, de…

– Akkor gyerünk!

Felugrott az első peronra, de nem látott semmilyen vezérlőszerkezetet, amivel elindíthatta volna a kocsit. Sejtette, hogy ezzel érkezhettek a munkagépeiket irányító robotok, a szemtanú azonban képtelen volt ilyen töprengésre, ezért inkább magába zárkózott. Derec rászólt: – Hogyan működik?

– Be kell mondania a mikrofonba az úticélját – közölte Szem.

– A föld alatti munkálatokhoz! – diktálta Derec, és tétován rámosolygott Szemre. A kocsi másodperceken belül mozgásba lendült, és sebesen elhajtott a talajmunkák helyszínéről.

Igazán gyorsan utaztak. Olyan városrészek mellett száguldottak el, ahol robotgyártó létesítmények sorakoztak, és teljes energiával üzemelve, tébolyultan próbáltak lépést tartani a rekordgyorsaságú városépítkezés ütemével. Ahogy növekedett az épületek száma, ugyanolyan mértékben kellett gyarapodniuk a robotoknak is, hogy karbantartsák az épületeket, és kiszolgálják majd a nem létező embereket. Egymás után suhantak el olyan járművek mellett, amelyekben vadonatúj, speciális feladatokra tervezett robotok zsúfolódtak össze. Ezek a gépemberek első ízben pillantottak körbe ámuldozva saját világukban.

Apró erdők mellett robogtak el, de hidroponikus üvegházakat is láttak, ahol az élelmiszernövények folyadékkultúrás tömegtermesztése majd valósággá válik. Aztán egy hatalmas pusztaság mellett suhantak el, amely semmilyen célt nem látszott szolgálni.

– Ez meg mi? – kiáltott fel Derec.

– Semmi – válaszolta Szem.

– Nem úgy értem, hogy most. Mi készül itt?

– Nemigen szoktam foglalkozni lehetőségekkel – kezdte válaszát a robot, míg kupoláján a vörös fények mulatságos villogásba kezdtek –, de fel tudom idézni, hogy Euler felügyelő egyszer megemlítette, űrkikötő lesz itt a jövőben.

Derec elképedt. Robotváros pillanatnyilag teljesen alkalmatlan volt arra, hogy bármilyen formában ellásson érkező vagy induló űrhajókat. Ez viszont előhívott benne egy régóta lappangó kételyt.

– Ha nem épült még meg az űrkikötő – érdeklődött –, hol állítottátok fel a hiperhullámú távadóitokat?

Mellékesen vetette oda a kérdést, mert sejtette, Szem közli vele, hogy ez zárolt információ.

Így hát felkészületlenül érte a válasz.

– Nem tudom, mi az a hiperhullámú távadó.

– Olyan távközlési eszköz, amelyet nagy távolságok áthidalására használnak a világűrben – magyarázta Derec. – Talán nálatok másként hívják.

– Nem emlékszerr semmi olyan készülékre, amelyet légkörön túli távközlésre terveztek.

– Se nem küldtök, se nem fogadtok bolygón kívüli híreket?

– Nem figyeltem meg ilyen esetet. Teljesen függetlenek és önállóak vagyunk.

A villamos fékezésének lendülete Derec gondolatait is kizökkentette. Eddig fel sem ötlött benne, hogy tényleg csapdába kerültek ezen a bolygón. A Perihélium kulcsának és használatának fontossága hirtelen megnőtt a szemeben.

– Megérkeztünk, Derec barátunk – szólalt meg Szem.

– Valóban – nézett körül szórakozottan, és lekászálódott a kocsiról. Milyen munka folyik itt voltaképpen? Kik kezdték el az építkezést? És miért? Kétségtelenül egyedülálló kultúrának látszott, amely megszakított minden összeköttetést a külvilággal, mégis számtalan jel árulkodott arról, hogy gyökerei az űrlakók világába nyúlnak. Talán a halott David volt a tervezője?

Elballagtak a tönkrement eszközökkel sorakozó robotok mellett, látták a hatalmas préselőművet, amelyből a város végtelen szalagja türemkedett elő, és megérkeztek a föld alá vezető bejárathoz.

– Keresd meg Avernust! – szólt oda Derec a robotnak. – Értesítsd, hogy beszélni szeretnék vele. De nem akarom megszegni a szabályokat, nehogy olyan helyre tévedjek, ahová ember nem teheti a lábát.

– Értettem, Derec barátunk – húzódott félre Szem, hogy saját rádió-távközlési hálózatán vegye fel a kapcsolatot.

Derec letelepedett a bejáratnál a földre, és figyelte a ki-be siető robotokat. Lassan hatalmába kerítette az az érzés, hogy itt közönséges naplopónak tekintik. Még az is bűntudattal töltötte el, hogy utasítgatja a robotokat; sokkal fontosabb feladatok várnak rájuk.

Órájára pillantott. A folyadékkristályos számok délután kettőt mutattak, közeledett az újabb éjszakai eső és az újabb hasztalan éjszakai tépelődés, miközben a víz szintje mind magasabbra emelkedik. „Be kell látnunk, hogy kudarcot vallottunk” – visszhangoztak fülében Euler súlyos szavai. Derechez hasonlóan nyilván a felügyelő is egyszeri kísérletnek tekinti Robotvárost. Ha Euler és a többiek képtelenek megbirkózni az eső okozta gondokkal, akkor az a törekvésük is kudarcot vall, hogy működő világot teremtsenek. Derec azt is sejtette, hogy a város csak valamilyen újfajta, alkotó gondolkodással menthető meg, amire – a legtöbb ember szerint – a robotok képtelenek. Talán itt illeszkedem a képbe, gondolta magában. A szinetika, ahogy a gépemberek mondták, amikor az egész több, mint a részek összege. Hogy ez megvalósuljon, meg kellene győznöm a robotokat, hogy velem szemben foganatosított óvintézkedéseik ellenére bízzanak bennem.

– Rendkívül sok a dolgom, Derec barátunk – szólalt meg egy erőteljes hang a magasban. – Mit kíván tőlem?

Avernus kissé megörnyedve állt, mert csak így fért el tekintélyes termete a nyílásban.

– A város megmentéséről szeretnék veled beszélni – pillantott fel Derec. – Ehhez azonban társnak és nem ellenfélnek kell tekintenünk egymást.

– Aki gyilkossággal gyanúsítható, azt nem tekintem egyenrangú tárgyalófélnek.

– Euler sem – mondta Derec. – De a figyelmetlensége ma egy robot halálához vezetett.

– Ön is jelen volt.

Derec a földre szegezte tekintetét. – I… igen. Nem volt jogom erre hivatkozni.

– Közölje, kérem, mit kíván tőlem.

– Megértést. Segíteni szeretnék a városon… az esőzéseken. Szeretném, ha értékelné valaki ezt a törekvésemet, és meghallgatna.

A robot hosszan nézte, aztán intett neki, hogy induljanak befelé.

Együtt gyalogoltak le a lépcsőkön a rakodótérbe, Szem tisztes távolból követte őket.

Avernus ezután félrevonta látogatóját egy viszonylag nyugalmasabb zugba, és a különféle eszközök roncsaiból kupacot rakott össze.

Derec felkapaszkodott az ideiglenes ülőhelyre, Avernus pedig mellé állt. – Gyorsított ütemben dolgozunk, programom csak szűk időt engedélyez az ön számára.

– Tökéletesen megértem – válaszolta Derec. – Azt is megértem, hogy sok esetben csak úgy tudsz dönteni, ha a különféle követelményeket átfuttatod logikai áramköreiden. Csupán azt kérem tőled, hogy gondolkozz szinetikusan.

– Ha ezt várja tőlem, tisztáznom kell valamit – ellenkezett a robot. – A halál ténye sokkal súlyosabban esik latba nálam, mint másoknál. Munkámból kifolyólag logikai áramköreim meglehetősen eltérnek az átlagtól.

– Ezt nem értem.

– A robot értékét teljesítőképessége határozza meg – magyarázta Avernus –, különösen olyan munkakörökben, ahol fizikai munkára van szükség. A bányákban azonban nem feltétlenül a legnagyobb teljesítőképesség a leghatékonyabb.

– Most már végképp összezavartál.

– A leggazdaságosabb bányaművelés egyúttal a legveszélyesebb, mert ennek során több dolgozó pusztulhat el. Hosszú távon tehát a leghatékonyabb bányászat nem feltétlenül a leggazdaságosabb. Ennek következtében úgy programoztak, hogy az átlagosnál sokkal aggályosabban tartsam tiszteletben az életet… még a robotikus életet is. Munkásaim élete sokkal fontosabb a számomra, mint bármilyen költségkímélő eljárás.

– Ezt most miért mondod nekem?

– Ha ön gyilkolt, részemről csak mély megvetést érdemel. Már azt is alig tudom elviselni, hogy ezzel vádolják, és hogy képes lehetett egy ilyen tett elkövetésére. Amikor ezt a témát megvitattuk, szabadságának korlátozása mellett szavaztam.

– Esküszöm, hogy ártatlan vagyok – tört ki Derecből.

– Az emberek hazudnak – válaszolta megvetően a robot. – Nos, még mindig azt kívánja, hogy én legyek az, aki „megérti” helyzetét?

– Csak annyit kérek, hogy megmutathassam neked, mennyire a szívemen viselem Robotváros sorsát. Ártatlan vagyok, és az igazság majd meghozza számomra a szabadságot.

– Úgy legyen! Mit kíván tudni?

– A felügyelők közül te jelentél meg itt elsőként – élénkült fel Derec. – Mik az első emlékeid, amiket fel tudsz idézni?

– Egy segédrobot ébresztett fel, akit 1–1-nek hívunk – szegezte vörös fotocelláit az óriásrobot Derecre. – 1–1 ekkor már ötven segédrobotot ébresztett fel. Úgy tértem magamhoz, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, ki és mi vagyok: félig önálló robot, akinek az a feladata, hogy a városépítéshez szükséges bányamunkák felügyeletét lássa el, egyúttal gondoskodjék újabb felügyelők készítéséről, akik egyéb munkálatokat vezetnek majd.

– Szerepelt a programodban, hogy embereket szolgálj?

– Nem. De a programunk tartalmazott adatokat az emberről, akárcsak a központi számítógép, amely már működőképes állapotban várakozott, amikor felébredtem. Teljesen önállóan hoztuk meg döntésünket, hogy az embereket fogjuk szolgálni.

– Ezzel magyarázható, hogy az itteni robotok nem éppen kitörő lelkesedéssel fogadtak minket Katherine-nel? Nem ismertétek az emberi valóságot, ezért egy olyan eszményképet fogadtatok el, amely nem egészen illik ránk – mondta elgondolkodva Derec.

– Ez igaz lehet – ismerte el Avernus.

– Mikor került sor az ébredésedre?

– Idestova egy éve.

– Az eltelt idő alatt találkoztál emberi lénnyel, vagy tudomást szereztél ilyen lényről?

– Nem. Először nekiláttunk az Iránytorony építésének. Ezután kezdtük el filozófiai vitáinkat, hogy mi célból létezünk a világegyetemben.

– És mit tudsz 1–1-ről? Ő érintkezett valaha emberekkel?

– Ezt sohasem kérdeztük meg tőle.

– Hol dolgozik most 1–1? – érdeklődött izgatottan Derec, mert érezte, hogy jó nyomon jár.

– Az alagutak táján – intett Avernus a felvonók felé. – A bányában kapott munkát.

Derec leugrott a roncshalmaz tetejéről. – Vezess oda! – kérte határozottan.

– De a biztonság… – kezdte a robot.

– Emberi lény vagyok – lendült bele Derec. – Ezt a világot nekem és a hozzám hasonlóknak terveztétek. Sajnálom, Avernus, de ha létezésed értelme a szolgálat, akkor itt az ideje, hogy eszerint cselekedj. Ha tiszteletben tartjátok saját filozófiátokat, be kell látnotok, biztonsági intézkedéseitek nem arra szolgálnak, hogy távol tartsátok magatoktól az emberi lényeket. Ha mégis így készültek volna a tervek, akkor kétségbeejtő hiba csúszott filozófiai alaptételeitekbe.

– Veszély leselkedik önre a bányában – próbált kitérni Avernus.

– Te majd megvédsz!

A robot tanácstalanul állt Derec és a felvonóajtók sora között. – Meg kell tagadnom öntől a központi agyhoz való hozzáférést kezdte magyarázni. – Meg kell tagadnom öntől minden felvilágosítást, amely a jelenlegi készültségre vonatkozik. De ön emberi lény, és ez az ön világa is, amelyet meg akarunk osztani az emberekkel. Elviszem tehát 1–1-hez, és védelemben részesítem. Ha azonban csak úgy tudom megóvni, hogy visszaküldöm a felszínre, akkor habozás nélkül megteszem.

– Megegyeztünk – pillantott az órájára Derec. – Mennünk kell.

Elindultak az egyik felvonó felé, és Szem is csatlakozott hozzájuk. A felügyelő iránti tiszteletből a többi robot nem lépett be a fülkébe. Avernus megnyomta az indítógombot, az ajtó bezárult, és a fülke süllyedni kezdett.

Hosszú ideig tartott az utazás.

– A biztonságnak egyetlen trükkje van a bányában… a megfontoltság – szólt oda Avernus, míg a fülke zökkenve megállt.

– Megfontoltság – biztatta magát Derec.

Amikor félresiklott az ajtó, szédítő látvány tárult elé. Segédrobotok ezrei nyüzsögtek egy hatalmas barlangban, amelynek semmilyen irányban nem látszott a vége. Érccel megrakott lánctalpas vontatók gördültek folyamatos sorban a hatalmas olvasztókemencékhez, amelyek éhesen nyelték el a nyersanyagot, hogy azután megolvasztva és más anyagokkal ötvözve okádják ki. A földből kimart üreg mennyezete harmincöt méter magasan húzódott. Szabályos távolságokban üres rekeszek osztották részekre a hatalmas csarnokot.

– Vas! – mutatott körbe Avernus. – Mindennek az alapja. Ebben jelenik meg ötvözetként a többi fém is, hogy egy új, modern világ építését tegyék lehetővé. Óriási mennyiségben termeljük ki, mert nyersvasból készül eszközeink jelentős része, és különleges műanyagokkal ötvözve városunkat alkotja. Íme!

Egy óriási gépre mutatott, amelybe különféle futószalagokon érkezett a vas és a nyomtatott mikroáramkörök sora. Az összepréselt anyag a gép tetején bukkant elő, áttörte a mennyezetet, és folyamatos szalagként szolgáltatta azt az építőanyagot, amelyet Derec a felszínen látott kitüremkedni.

– Ebből bontakozik ki Robotváros – magyarázta diadalmasam Avernus. – Vas és műanyag ötvözete, amelynek fölösleges széntartalmát szén-monoxiddal redukáljuk. A „szalagba” ezután négyzetméterenként mikroáramkörök millióit préseli a gép. Ilyen módon minden centimétere önálló egységet képez, olyan robotikus értelemmel rendelkezik, amely az ember igényeit és védelmét szolgálja. A lemez pedig olyan programot kap, amely arra készteti, hogy előre meghatározott építési formákat vegyen fel, de a felmerülő emberi igényeket is kielégítse.

– Ezért hajlik be a fal, amikor rácsapok? – mondta Derec, majd óvatosan kilépett a felvonóból, és szorosan megállt Avernus mellett.

– Pontosan. Tehát emlékezzék: megfontoltság! Maradjon a közelemben!

Avernus tétovázás nélkül elindult a tébolyult forgatagban, mialatt gépek, robotok és targoncák cikáztak körülötte. Amikor a gépember valamelyik robogó jármű elé lépett, Derec megdermedt a rémülettől, és legszívesebben visszafordult volna. Ám a baleset sohasem következett be. A robotok és gépeik szemmel tartottak minden mozgást maguk körül, és ezekkel összhangban cselekedtek.

Ekkor vált világossá Derec számára, mit jelent a megfontoltság elve. Egyenletes sebességgel kell mozognia. Valamennyi döntés azon a feltételezésen alapul, hogy ha valami egyenletes sebességgel halad, akkor megfelelő bemérés után ki is kerülhető. A szeszélyes mozgás a veszélyes – a hirtelen megállás, a hátraugrás; ez mind végzetes balesethez vezethet.

Amikor megértette ezt az alapelvet, magabiztosan sétált keresztül a robogó járművek között.

Ahogy a hatalmas csarnok közepéhez értek, egyre felszabadultabbnak érezte magát.

– Hadd kérdezzek valamit – nézett fel a termetes robotra. – Ti találtátok fel Robotvárosnak ezeket az eleven burkolólapjait?

– Nem. Gyártási programja már benne volt a központi agyban.

– Tehát a lemezek minden tevékenységét kész program irányítja?

– Valóban. Mi csupán annyit tettünk, hogy ezt felhasználtuk, amikor úgy döntöttünk, hogy az emberiséget fogjuk szolgálni.

Elérték a hatalmas terem szélét, ahonnan apró alagutak tucatjai ágaztak el minden iranyban.

– Most pedig utazni fogunk – mászott fel Avernus egy villanyautóra, bár nem kis nehézségek árán préselte robusztus testét az ülésbe. Derec és Szem szintén helyet foglalt, a robot pedig máris behajtott egy gyéren kivilágított alagútba.

– Eléggé elhagyatottnak látszik – jegyezte meg Derec, és erőteljesebben kapaszkodott az ülésbe.

– Két nappal ezelőtt még úgy tűnt, semmi hasznát nem vesszük. De talán most az életünket menti meg.

– Hogyan? – döbbent meg Derec.

– Majd meglátja.

Még száguldottak néhány percen át a sötétben. Derec már úgy érezte, végképp elnyeli őket a föld, amikor távoli zaj ütötte meg a fülét.

– Közeledünk – jegyezte meg Avernus.

– De mihez? – morogta Derec.

Avernus befordult az egyik sarkon, és egyszer csak lázas tevékenység közepébe csöppentek.

Az alagút kiszélesedő torkolatában robotok százai tágították az üreget kétségbeesetten.

Csákányoztak, talicskát toltak, tartályokat vonszoltak, egyszóval minden eszközt felhasználtak, amivel el lehetett távolítani a földet. Ezután a csatlakozó alagutakba szállították a törmeléket, és feltöltötték vele a hajdan kiásott üregeket. Akár egy nyüzsgő hangyaboly, bámulatra méltó összhangban és céltudatosan cselekedtek, miközben az egyik villanyautóról Rydberg magasodott a tömeg fölé, és néma mozdulatokkal, rádióhullámokon adta ki parancsait a gürcölő robotoknak.

Avernus odafordult Derechez. – Valahol ott a tömegben megtalálja 1–1-et.