4. fejezet
AZ IRÁNYTORONY

Amint félresiklott a lakás ajtaja, Derec a termetes robot hóna alatt kalimpálva figyelte, hogyan hullámzanak végig az érzelmek Katherine arcán mindössze három másodperc alatt a rémülettől a megkönnyebbülésen át a hamiskás mosolyig.

– Hadd találjam ki! – szorította mutatóujját az ajkára. – Szütyő vagy, akit felkaptak…

– Vicces… – vigyorgott Derec, míg a robot gyengéden a földre helyezte. Felnézett a fekete óriásra. – Köszönöm a fuvart, Avernus.

– Szívesen, Derec barátunk – válaszolt kissé meghajolva a robot, hogy biztonságos távolságban tartsa fejét a mennyezettől. – De ha megkérhetem, ne merészkedjék a föld alá.

Nem embernek való hely.

– Kedves, hogy aggódsz értem – válaszolta Derec tartózkodóan. Elindult befelé, aztán visszafordult Avernushoz. – Találkozunk az ülésen?

– Feltétlenül – közölte a robot. – Mindnyájan nagy várakozással tekintünk elé.

– És most elmehetsz! – vetette oda a lány Avernusnak. A robot enyhén meghajolt, és távozott, az őrt álló segédrobot pedig gyorsan a helyére ugrott, hogy hasáb alakú testével kitöltse az ajtónyílást.

Katherine megnyomta a zárógombot, és az ajtó a helyére siklott. – Lekésted a reggelit is, meg az ebédet is – ült le kedvetlenül a heverőre.

– Avernus kerített valami ennivalót, mielőtt visszahozott – próbálta békíteni Derec. – Kitisztította a sebeimet, és még aludni is hagyott egy keveset. – Végül nem tudta megállni, hogy szóvá ne tegye a lány hangulatát. – Miért duzzogsz? Van valami oka?

– Például te… ez a hely… és minden – szakadt ki Katherine-ből. – Teljesen összezavarodtam. Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatunk innen. Kitaláltál valamit?

Derec észrevett egy katódsugaras képcsöven az asztalon, és odalépett. – Ezt a települést embereknek tervezték – kezdte elgondolkozva –, és az építkezés szédítő ütemben halad, mintha valami arra ösztönözné őket, hogy minél hamarabb befejezzék. Azt hiszem, az épületek… hogy is mondjam… élnek. Valószínűleg ezzel lehet őket jellemezni a legpontosabban. – Rámutatott a képernyőre. Honnan került ez ide?

– Rydberg hozta – nézett fel a lány. – De csak vételre alkalmas. Mit értesz azon, hogy a város… él?

– Figyelj csak! – Derec átrohant a szobán, és teljes erővel nekivágódott a falnak. A merev anyag enyhe ívben behajolt, majd lágy hullámzással ismét visszanyerte eredeti szilárd alakját.

– Egész éjjel le sem tudtam hunyni a szemem, annyira aggódtam érted, te pedig ezalatt csak arra jöttél rá, hogy a falak gumiból vannak?

Derec mosolyogva nézett feléje. – Tényleg aggódtál értem?

– Nem – fordult el durcásan a lány. – Van még valami?

Derec odaült melléje a heverőre, és suttogva kezdte mesélni:

– Láttam, hogyan épül a város. Szó szerint kipréselődik a földből. Megpróbáltam oda is lemenni, de Avernus elkapott. Szerintem ő felel a föld alatti munkákért. Csak azt tudom elképzelni, hogy kiterjedt bányászat zajlik a föld alatt, az épületek pedig talán pozitronikus vezérlésű robotsejtekből alakulnak ki, és úgy nyerik el végleges formájukat. Lenyűgöző!

Katherine kevésbé látszott lelkesnek. – Találtál valamilyen módot, hogyan szabadulhatunk innen?

Derec a fejét rázta. – Még nem, de nem hiszem, hogy ez gondot jelenthet.

– Hát persze, mert annyira el vagy telve a robot barátaiddal, hogy nem is tudsz semmi másra gondolni! – Katherine hirtelen a fal felé fordította fejét. – Ha a falak robotok, kíváncsi vagyok, lehallgatnak-e bennünket?

Ebben a pillanatban az asztalon kivilágosodott a képernyő, és Rydberg arca jelent meg rajta.

– Hát visszatért közénk, Derec? Jól van! – örvendezett minden lelkesedés nélkül. – Készüljenek fel! Díszkíséret megy önökért, hogy elhozza mindkettőjüket az előzetes bírósági tárgyalásra.

– Tárgyalásra? – hökkent meg Derec.

– Ó, istenem! – kapta kezét a szája elé Katherine. – Bizonyára az én hibám. Követeltem tőlük, hogy állítsanak bíróság elé.

– De hiszen még a nyomozásra sem nyílt lehetőségünk.

A lány vállat vont. – Megpróbáltam kideríteni, megengedik-e, hogy rádiókapcsolatba lépjünk a külvilággal. – Csettintett az ujjaival. – Talán ez azt jelenti, hogy hamarosan engedélyezik.

– Hát… talán – helyeselt kételkedve Derec. Úgy képzelte, Robotváros túlságosan értékes drágakő ahhoz, hogy bárki hozzáférhessen az éterben. Jobban belegondolva még abban sem volt biztos, szeretne-e kapcsolatba lépni a külvilággal.

A képernyőre pillantott, de az már elsötétült. – Bármi legyen is az oka a tárgyalásnak – töprengett hangosan –, azt hiszem, néhány dologra választ kapunk.

– Remélem, olyan válaszok lesznek, amelyek megelégedésünkre szolgálnak – sóhajtott a lány. – Nem itt szeretném eltölteni életem hátralevő részét.

Néhány perc múlva a segédrobot kopogott az ajtón. Derec sietve nyomta meg a nyitógombot. Euler állt ott egy másik felügyelő robot társaságában, akit még sohasem látott.

Lekerekített, szoborszerű alakjával ez a robot hasonlított legjobban egy emberhez.

– Derec barátunk, Katherine Burgess barátunk – hajolt meg Euler –, hadd mutassam be Ariont, aki részt vesz gyűlésünkön.

– Örülök a találkozásnak – hajolt meg udvariasan Derec.

– Rydberg tárgyalásnak nevezte – vetette közbe Katherine.

– Fontos esemény ez a számunkra – szólalt meg Arion. – Bízom benne, hogy eddig kellemes volt az itt-tartózkodásuk. A rendelkezésemre álló kis idő alatt minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megpróbáljak némi szórakozást biztosítani önöknek. Tudom, az emberek szeretik a fejtörőket.

– Szívesen fogadunk bármit, ami elűzi az unalmat – válaszolta Derec.

– Az biztos! – bólintott Katherine. – Mi lenne, ha idevarázsolnál egy rádiókészüléket, hogy segítséget hívhassunk a külvilágból?

– Ó, ez teljességgel lehetetlen – közölte Arion.

– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg kedvetlenül a lány.

– Ajándékot hoztam mindkettőjük számára – nyújtotta feléjük Euler a jobb karját. – Azután indulnunk kell a gyűlésre.

Derec odalépett a robothoz, akinek csípőfogós kezében két óra függött aranyláncon. – Ezentúl ismerhetik a pontos időt, amely egyaránt fontos az embereknek és nekünk is – magyarázta Euler. – Ezzel szeretnénk kényelmesebbé tenni itteni tartózkodásukat.

Derec elvette az órákat, az egyiket Katherine-nek nyújtotta. A négyzetes óralapot aranykeret fogta körbe. A folyadékkristályos számok mindkettőn 3:35-öt mutattak. – Mindkét szerkezet huszonnégy órára osztja a napot – folytatta Euler. – Úgy véltük, kényelmesebb lesz önöknek, ha óráink hosszát nyújtjuk meg, mint ha önöknek kellene alkalmazkodniuk az itteni húsz és fél órás napokhoz. A mi óráink, dekádjaink és centádjaink megközelítőleg a szabványidő nyolcvanöt százalékának felelnek meg. – Derec kiment az erkélyre, és felnézett az égre. A nap már túljutott a delelőn, és lassan lefelé ballagott az égről.

– Stimmel – tért vissza a lakásba.

– Kételkedett benne? – kérdezte Arion, és jelentőségteljes pillantást vetett Eulerre.

– Érted már? – kérdezte Euler.

– Érdekes – mondta tűnődve Arion, és szinte emberi módon hajtotta félre a fejét.

– Mennünk kell! – indult Euler. A többiek némán követték. A lifttel az utca szintjére értek, majd felszálltak egy többkocsis, sín nélküli villamosra, amelyről szemmel láthatóan hiányzott a vezető. Amint helyet foglaltak, a villamos azonnal elindult. Euler hátrafordult Derechez, aki Katherine-nel együtt a két robot mögött ült. – Rendkívüli veszélynek tette ki magát a múlt éjjel. De miért?

– Jobbat kérdezek – védekezett Derec. – Ha ez olyan tökéletes emberi világ, miért olyan veszélyes?

– Az űrlakók bolygóin már régóta megzabolázták az időjárást – vetette közbe Katherine. – Számotokra, egy ilyen fejlett kultúrában, igazán nem jelenthet gondot.

Arion a lány felé fordult, és meghajtotta a fejét. – Köszönöm, hogy kultúránkat fejlettnek nevezte.

– Őszintén szólva – folytatta Euler –, ez az egyik legnagyobb gondunk pillanatnyilag.

Ellenőrzésünk alatt tartjuk, mégsem tudjuk szabályozni. Sajnos biztonsági okokból nem ismertethetem a részleteket.

– Remek! – kiáltott fel gúnyosan Katherine. – Mindenkinek köze van az időjáráshoz, de senki sem beszél róla.

– Eredeti kérdésedre az a válaszom – mondta Eulernek Derec, miközben figyelte, amint egyenesen a piramis irányába tartanak, ahol érkezésükkor testet öltöttek –, hogy nincs emlékezetem és nincs múltam. Személyiségem megismerésének vágya és a kíváncsiságom néha olyan cselekedetekre ragadtat, amelyek nem szolgálnak mindig a javamra.

– Amnézia? – kérdezte Euler. – Vagy valami más?

Derec meglepve pillantott a robotra. – Mi más lehetne?

Kérdésére a robot egy ismerős kérdéssel válaszolt. – Hogyan kerültek hát a bolygónkra?

Derec rájött, hogy a gépember ugyanazt a kérdezz-felelek játékot játssza, amibe ő vitte bele előző este. Elhatározta, hogy együttműködik. – Mit mondott a halott David, amikor ezt a kérdést tetted föl neki?

– Azt mondta, nem tudja – felelte Euler, és hátat fordított Derecnek. Aztán a válla fölött visszaszólt: – Azt állította, hogy amnéziája van.

A villamos megállt a hatalmas piramis mellett, amely fenségesen uralta Robotváros látképét, és amelyet lakói Iránytoronynak neveztek. Katherine rátette kezét Derec karjára, és megszorította, amiből Derec megértette: éppoly félelem tölti el a lányt, mint őt. Nemrég itt helyezték el valahol félúton a torony oldalában a Perihélium kulcsát, amely iderepítette őket a városba. Vajon megtalálták a robotok? Eléjük tárják majd ezt a bizonyítékot, vagy, ami még rosszabb, elveszik tőlük?

Euler azonban egy szót sem szólt a kulcsról. Ehelyett sietve leszállt a villamosról, és a gúla széléhez vezette őket. Derec sejtése szerint ennek a toronynak tökéletesen szilárdnak kellett lennie. Sohasem tévedett nagyobbat.

A robotok közeledtére az alapot képező szilárd anyagból egy egész tömb egyszerűen kiolvadt a helyéből, és a szerkezet belsejébe vezető, enyhe lejtővé vált, Derec elméletének újabb példájaként: ez az építőanyag önálló értelemmel rendelkezik.

Rövid, sötét folyosón át jutottak a piramis belsejébe, ahol cikcakkos folyosók és lépcsősorok kanyarodtak az épület különféle részei felé.

– Próbáld emlékezetedbe vésni az útvonalat – suttogta Derec. – Minden eshetőségre fel kell készülnünk.

– Milyen eshetőségre? – súgta vissza a lány. – Ha még nem jöttél volna rá, innen nincs szabadulás.

– Városunkban ez a legfontosabb épület – magyarázta Euler. Különféle lépcsőkön vezette fel őket, aztán olyan mozgólépcsőkön utaztak, amelyek minden pihenőnél irányt változtattak, és végül eljutottak egy fényesen kivilágított, hosszú folyosóra. – Ezen a helyen születnek a döntések, ez a… megértés helye.

Lassan sétáltak végig a folyosón, Arion haladt az élen, és időnként eltűnt néhány lépcsőlejáróban. A fény a környező falakból és azokból a keresztfolyosókból sugárzott, amelyek háromméterenként nyíltak a járatba.

Ariont követve néhányszor még irányt változtattak, aztán egy fényesen kivilágított, hatalmas teremben találták magukat. Négy fala ferdén befelé dőlve tizenöt méter magasan találkozott a mennyezettel, amelyen át úgy áradt be a napfény, mintha tetőablak volna.

A terem padlójának színes csempéi óriási iránytűt formáztak, négy csúcsa alkotta Robotváros szilárd tájékozódási pontjait. Az iránytű közepén, a napfény ragyogó sugároszlopában hat robot állt körben, kinyújtott karral, csipeszkezükkel mindkét oldalt szomszédjuk kezét fogva, és csak egyetlen hely várt betöltésre köztük – Euleré.

– Íme, a hely, ahol a tökéletességet keressük – mondta Euler, majd csatlakozott a többiekhez.

– Mint valami vallásos szertartás – súgta Derec Katherine fülébe.

– Az! Libabőrös leszek tőle – borzongott meg a lány.

Derec körülpillantott a teremben. Nem látott sem széket, sem asztalt, ahová egy emberi lény letelepedhetett volna. A falakba süllyesztve szorosan egymás mellett katódsugaras képcsövek sorakoztak körben. Mindegyik készülék Robotváros más és más területét mutatta. A képernyők egy részén a különböző ásatási helyeket lehetett látni, amint az óriási földmunkagépek gyalulják és egyengetik a talajt. Más képeken a hatalmas préselőmű látszott, ahol Derec is járt, és most azt a következtetést vonta le, hogy nemcsak egyetlen csigaprés dolgozik a föld alatt. Szemügyre vette a vízmedencét is, ahová besodródott, és mozgó robotkamerák különös, föld alatti képeket is mutattak bányavágatokról és kilométereken át húzódó, elhagyatott alagutakról. Végül számtalan képernyőn egyszerűen a rózsaszín árnyalatú kék égbolt ragyogott.

– Azért jöttek erre a helyre – kezdte Euler ünnepélyesen –, hogy segítsenek nekünk a hibátlanság, a tökéletesség és a teljesség keresésében. Mi vagyunk a kulcs – emberek és robotok – a szellemi együttműködés, a szinergia megteremtéséhez. Célunk a szinetika elérése.

Bemutatom tagjainkat, majd elkezdjük a megbeszélést.

– Szinetika? – suttogta Katherine.

– Ember és gép – válaszolta Derec –, az egész több, mint a részek összege.

– Ez valóságos hitvallás! – jegyezte meg rekedten a lány. – És honnan tudsz te minderről?

Derec vállat vont. – Ezt csak úgy érzem… olyan megnyugtató.

– Már ismerik Rydberget – kezdte a bemutatást Euler –, Avernust és Ariont. – Nevük hallatán a robotok sorban bólintottak. A többiek pedig Waldeyer…

– Jó napot! – szólalt meg egy tömzsi, kerekeken álló, gömbölyded robot.

– Dante…

– Üdvözlöm önöket – szólalt meg az illető, akinek behúzható csőszemei öt-hat centiméterre álltak ki fejgömbjéből.

– És Wöhler.

Egy csodálatos aranyszínű gépember hajolt meg udvariasan anélkül, hogy csipeszeivel elengedte volna szomszédai kezét. – Örvendünk – mondta szertartásosan.

– Válaszolunk minden kérdésükre – folytatta Euler –, és reméljük ennek fordítottját is.

– Ha az igazságot és a tökéletességet keresitek – szólalt meg Derec –, akkor találkozónk gyümölcsöző lesz. Azzal a kérdéssel szeretném kezdeni, miért vannak az itteni életnek olyan területei, amelyekről nem vagytok hajlandók beszélni.

Rydberg válaszolt: – A biztonsági készültség állapotában vagyunk, amely programozásunk révén arra kötelez bennünket, hogy bizonyos információkat titkosítsunk.

– Érkezésünkkel függ össze ennek a készültségnek az életbe lépése? – kérdezte Katherine.

– Nem – válaszolta Euler. – Már akkor érvényben volt, amikor önök megérkeztek. Mármint ha tényleg megfelel a valóságnak az az időpont, amelyről tájékoztattak bennünket. Ismét meg kell kérdeznünk önöktől, hogyan kerültek ide.

Derec úgy döntött, elárul egy töredéket az igazságból. Nem okozhat vele semmi bajt mindaddig, amíg nem említi meg a kulcsot. Talán egy kis adag igazságtól ők is megnyílnak, és elejtenek valamilyen megjegyzést a kulcsról. – A puszta levegőből öltöttünk testet éppen ennek az épületnek a csúcsán.

– És hol tartózkodtak korábban? – kérdezte Wöhler, az aranyszínű gépember.

Derec sétára indult a robotok körül, és egyenként vette szemügyre vallatóit. – Hol? Az űrlakók egyik létesítményén, a Rockliffe állomáson, a Nexon bolygó közelében, éppen a telepesek világának határán, vagyis a vesztegzár zónájának szélén.

Arion, a tökéletesen ember alakú robot szólalt meg. – Milyen eszközt használtak arra, hogy egyik helyről a másikra jussanak?

– Semmilyet – vágta rá Derec. – Egyszerűen itt találtuk magunkat.

Egy pillanatig súlyos csend telepedett a teremre. – Ez nem egyezik a memóriatárainkban őrzött adatokkal – szólalt meg Avernus, míg óriási fejgömbje folyamatos forgással követte Derecet.

– Ugye nem találtatok semmiféle űrhajót, amely idehozott volna bennünket? – kérdezte Derec. – Pedig biztos vagyok benne, hogy kerestétek.

– Valóban – válaszolta Euler –, és lokátorunk sem jelzett olyan tevékenységet, amely valamilyen jármű jelenlétére utalhatott volna légkörünkben.

– Ennél jobban nem tudom elmagyarázni – adta az ártatlant Derec. – Most pedig én kérek választ egy hasonló kérdésre. Ti honnan jöttetek?

– Kitől kérdezi ezt? – vetette közbe Euler.

– Mindnyájatoktól – felelte Derec habozás nélkül.

Avernus válaszolt. – Valamennyien – az én kivételemmel – itt készültünk Robotvárosban.

Én magam… itt ébredtem fel, ám úgy vélem, valahol másutt szerkesztettek.

– Hol?

– Azt nem tudom. Első emlékeim ehhez a helyhez kötődnek. Korábbi programozásom semmit sem árul el eredetemről.

– Azt akarod ezzel mondani – tört ki Katherine-ből –, hogy senki mást nem ismertek, csak robottársaitokat? Egész létetek ide kötődik?

– Pontosan – vette át a szót Rydberg. – Felügyelőprogramunk ismeri az emberi lényeket és társadalmukat, de semmilyen kapcsolatra nem került sor a két faj között.

– Akkor hogyan határoztátok el, hogy felépítitek ezt a várost? – töprengett hangosan Derec.

– Miért vált fontossá a számotokra, hogy egy emberi világot teremtsetek?

– Emberi lények nélkül nem vagyunk teljes értékűek – felelte Waldeyer, miközben kockafeje ide-oda forgott Derec és Katherine között. – A létezésünket szabályozó törvények mind az emberi kapcsolatokra épülnek. Azért létezünk, hogy szolgáljuk a független gondolatot, és azt a szabadon szárnyaló alkotókészséget, amelyre önmagunkban képtelenek lennénk. Nagyon hamar rájöttünk erre anélkül, hogy bárki felvilágosított volna bennünket.

Önmagunkban csak céltalanul létezünk. Még a mesterséges értelem is keres valamilyen okot, hogy hasznossá tegye magát. Ez a világ ennek az értelemnek az első hasznosítása. Emberek számára építjük, hogy megteremtsük azt a tökéletes légkört, amelyben kivirágozhat az emberi alkotókészség valamennyiünk még örömtelibb kiteljesedése érdekében. E világ nélkül semmik vagyunk. Ezzel viszont tevékenyen részt veszünk a világegyetem tartós fejlődésében.

– Miért izgat ez annyira benneteket? – kérdezte Katherine naivan.

– Felállítottam egy elméletet erről – parázslottak fel sárga fénnyel Dante csőszemei. – Egy magasabb szintű alkotó gondolat termékei, ha úgy tetszik, gyermekei vagyunk. Lehetetlennek látszik, hogy ennek a gondolatnak az alkotóereje ne hatná át programozásunk minden részletét. Önmagunkban nem akarunk semmit. Nem kívánunk semmit. Mégis, a tétlenség azt a… jobb szó híján… azt az érzést kelti bennünk, hogy haszontalanok és fölöslegesek vagyunk. Ha teljes szabadságot kapnánk saját világunk felépítésére, akkor is úgy dolgoznánk, hogy szolgáljunk vele.

Derecet hirtelen rettenetes szomorúság fogta el. Szívből sajnálta ezeket az emberi értelemmel rendelkező boldogtalan teremtéseket. – Megcsináltátok ezt az egészet, holott sohasem lehettetek biztosak afelől, hogy idevetődik-e valaha egyetlen ember is?

– Pontosan – bólintott Euler. – Aztán megérkezett David, és úgy gondoltuk, minden jóra fordul. Ámde meghalt, jöttek a kellemetlenségek, aztán önök… a gyilkosság gyanúsítottjai.

Soha nem akartuk, hogy így alakuljanak a dolgok.

– Amikor a kellemetlenségeket említetted – gondolkodott el Derec –, a viharokra céloztál?

– Igen – válaszolt Euler helyett Rydberg. – Az ismétlődő esők kultúránk létét fenyegetik, és ez a saját hibánkból ered. Belülről kifelé szakadunk szét, és semmit sem tehetünk ellene.

– Ezt nem értem – mondta Derec.

– Nem is várjuk el öntől, de nem tájékoztathatjuk, miért kell ennek így történnie – vette át a szót Euler.

Derecnek eszébe jutott a víztárolón keresztülszivattyúzott forró levegő. – Normális a városnak ez a gyors növekedési üteme? kérdezte óvatosan.

– Nem – vallotta be Euler. – Összefügg David halálával.

– Az okozta?

– Nem ismerjük erre a választ – válaszolta Euler.

– Egy perc türelmet kérek! – szólalt meg Katherine, s a körtől eltávolodva a padlóra telepedett, hátát az északi falnak vetette. – Arról akarok beszélni veletek, hogy mi közünk mindehhez, és szeretném tudni, miért nevezte ezt Rydberg előzetes bírósági tárgyalásnak.

– Ön említette először a bíróság gondolatát – hajolt ki a körből a robot, és a lány felé nézett.

– Csak azért használtam ezt a kifejezést, hogy otthonosabb érzést keltsen önben.

– Rendben van, elfogadom – bólintott a lány. – Azt magyaráztátok, hogy a ti robotkultúrátokra eddig még sohasem hatott ember, mégis kézenfekvő, hogy valaki belétek táplálta a kezdőprogramot és azt a képességet, hogy felépíthessétek ezt a várost.

– Valaki… igen – mondta halkan Euler.

– Valaki, aki felelős mindezért – egészítette ki a lány.

– Nem – tiltakozott Euler. – Állandó csoportos távközlési kapcsolatot tanunk fenn programozóegységünkkel, de ez csupán olyan adatokkal lát el minket, amelyek alapján ésszerű döntéseket hozunk. Filozófiánk lényege a szolgálat, eszközeink logikusak. Ezen kívül társadalmunk fejlődésének nincs iránya.

– Akkor miért állítottatok minket bíróság elé? – makacskodott a lány.

– Első Törvényünk az emberi élet tiszteletét írja elő – kezdte magyarázni Rydberg. – Amikor képletesen szólva megálmodtunk egy tökéletes ember–robot világot, akkor olyan világot képzeltünk el, ahol mindenki betartja az Első Törvényt. Kirajzolódott előttünk a humanika rendszere, amely ugyanúgy befolyásolja az emberi magatartást, ahogyan a robotika törvényei vezérlik a mi viselkedésünket. Természetesen pusztán elméleti alapon végeztük vizsgálódásainkat, de már kidolgoztunk három előzetes törvényt, amely megvetheti az emberekkel való együttműködés alapjait.

– Ez édes! – szaladt ki Katherine száján. – Azt akarják, hogy mi is tartsuk be a robotika törvényeit – fordult Derechez.

Az leintette. – Várj egy kicsit! Hadd lássuk, mivel rukkolnak elő.

– Köszönöm, Derec barátunk. A humanika ideiglenes Első Törvénye: Emberi lénynek nem szabad kán tennie másik emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.

– Nagyszerű – egyezett bele Derec –, még ha nem is mindig tartják be. Mi a Második Törvény?

Rydberg egy pillanatig habozott, ami Derecben azt a benyomást keltette, hogy a robot is fel akart tenni egy kérdést, de az övé kapott elsőbbséget a robotika Második Törvénye értelmében.

– A humanika Második Törvénye: Az emberi lény csak ésszerű utasításokat adhat a robotnak, és semmi olyat nem kívánhat tőle, ami bármiféle dilemma elé állítaná, és sérülést vagy kellemetlenséget okozhatna neki.

– Még nagyszerűbb, de még mindig túlságosan altruisztikus ahhoz, hogy betartsák. És a harmadik?

– A humanika Harmadik Törvénye: Emberi lénynek nem szabad kárt tennie a robotban, sem tétlenül tűrnie, hogy a robot sérülést szenvedjen, kivéve, ha ezzel a sérüléssel megakadályozható egy másik emberi lény sérülése, vagy lehetővé válik egy létfontosságú parancs végrehajtása.

– Nemcsak az emberekkel kapcsolatos tapasztalataitok korlátozottak, hanem a programotok is – csóválta meg a fejét Derec. Ezek a „törvények” talán alkalmazhatók az emberek és robotok alkotta utópikus társadalomban, de semmiképpen sem húzhatók rá az emberek valódi magatartására.

– Erre már magunk is rájöttünk – ismerte el Rydberg. – Nyilvánvaló, hogy felül kell vizsgálni következtetéseinket. Az önök érkezése óta csupa hazugsággal és fortéllyal találkoztunk, márpedig e fogalmak meghaladják megértésünk határait.

– De az Első Törvénynek érvényben kell maradnia! – villantak fel fényesen Avernus vörös fotocellái. – Ember vagy robot egyformán igényt formálhat arra, hogy tiszteletben tartsák az életét.

– Egy pillanatig sem vitatjuk ezt a pontot – jelentette ki Derec.

– Elég! – ugrott fel dühösen Katherine, és visszalépdelt a körhöz. – Arról a tiszteletlenségről beszéljünk, amellyel minket kezelnek itt!

– Kath… – kezdte Derec.

– Fogd be a szád! – rivallt rá Katherine. – Csak hallgatom ezt a csodaszép filozófiai eszmefuttatást robot testvéreiddel, és alaposan kikészültem tőle. Ide figyeljetek, nagyokosok!

Először is követelem, teremtsétek meg számunkra a távközlés lehetőségét a külvilággal, és hagyjatok távozni bennünket! Nincs jogotok ahhoz, hogy itt tartsatok minket.

– Ez a mi világunk – jelentette ki Euler nyugodtan. – Nem akarjuk megbántani önöket, de minden társadalmat törvények szabályoznak, és attól tartunk, ti megszegtétek a legfőbb törvényt.

– És akkor mi van? – kérdezte kihívóan a lány.

– Nos – válaszolt Euler habozás nélkül –, semmi mást nem teszünk, csupán távol tartjuk önöket a többi embertől, nehogy kárt tehessenek bennük is.

– Óriási! És hogyan bizonyítjátok be, hogy bármi olyat tettünk, amivel rászolgálunk erre?

– Kizárásos alapon – vette át a szót Waldeyer. – Korábban Derec barátunk néhány más lehetséges magyarázatot is felvetett, ám úgy érezzük, ezeknek felderítése önökre hárul… nem mintha meg akarnánk nehezíteni a dolgukat, hanem mert többre becsüljük az önök alkotó értelmét, mint a saját következtetési képességünket ebben az ügyben.

Katherine ujjai idegesen túrtak fekete hajába, és mélyeket lélegzett, mintha megpróbálná összeszedni magát, hogy alkalmazkodjon az írj helyzethez. – Értem. Hát akkor ez rendben van – jelentette ki sokkal nyugodtabban. – Korábban azt mondtátok, nem engeditek, hogy megnézzük a holttestet.

– Nem – vetette közbe Euler. – Azt mondtuk, nem nézhetik meg a holttestet.

– Tehát nem tudjuk megnézni. És miért nem?

Mély hallgatás volt a válasz. Végül Rydberg szólalt meg. – Nem tudjuk, hol van. A város növekedése annyira felgyorsult, hogy nem találjuk.

– Elveszítettétek a hullát? – döbbent meg Derec.

Noha tisztában volt vele, hogy a robotokon nem látszhat, ha zavarban vannak, most mégis pontosan ezt érezte, amikor a csoportra nézett.

– Igen. Fogalmunk sincs róla, hol lehet – közölte Euler.

A robotok eszményi logikai építményén apró repedés mutatkozott, és Derec ezt gyorsan kihasználta. – Annak érdekében, hogy nyomozást folytassunk, és bizonyítsuk ártatlanságunkat bármelyik Első Törvény megszegésében, szabad mozgást kell biztosítanotok számunkra a város egész területén.

– Azért létezünk, hogy oltalmazzuk az önök életét – kezdte a magyarázkodást Euler. – Önt az utcán érte az eső, holott tudta jól, hogy veszély vár önre odakint. Nem engedhetjük ki tehát szabadon a városba ilyen időjárási viszonyok között.

– Jelzi valami az eső közeledtét? – kérdezte Derec.

– Igen – válaszolt Rydberg. – Késő délután felhők gyülekeznek, az eső pedig éjjel ered el.

– És ha azt ajánlanánk, hogy ki sem tesszük a lábunkat az utcára, ha nem megfelelőek az időjárási viszonyok? – javasolta Derec.

Wöhler, az aranyrobot válaszolt: – Mit érnek az emberi ígéretek?

Katherine átbújt a robotok karja alatt, és a kör közepén termett. – Mit ér az életünk szabadság nélkül? – kiáltotta harciasan.

– Szabadság… – visszhangozta elgondolkodva Wöhler.

Sötét felhő úszott át a tetőablak felett, borongós félhomály telepedett a teremre. Csak a képernyők világítottak, s egy részükön vadul gomolygó felhők váltak láthatóvá.

Rögtön felbomlott a kör, a robotok izgatottan siettek az ajtóhoz. – Jöjjenek – indult el Euler a két ember felé. – Közeledik a vihar. Vissza kell juttatnunk önöket a lakásba. Rengeteg teendő vár ránk.

– És mi lesz a javaslatommal? – kiáltotta Derec.

– Siessenek! – integetett Euler türelmetlenül. – Gondolkozunk rajta, és holnap tudatjuk a választ.

– Ha nyomozhatunk és bebizonyíthatjuk ártatlanságunkat makacskodott Katherine –, megengedik, hogy érintkezésbe lépjünk a külvilággal?

Euler egy pillanatra megállt, és fotocelláit a lányra szegezte. – Mondjuk inkább úgy: ha nem bizonyítják be ártatlanságukat, soha nem engedjük meg, hogy érintkezésbe lépjenek a külvilággal.