3. fejezet
A PRÉSELŐMŰ

Derec úgy sodródott a vízvezetékben, mint egy zsilipkamrába került fadarab, teste dermedten hánykolódott, teljesen elvesztette uralmát érzékei felett. A víz tombolva harsogott a fülében, az élete csak attól függött, sikerül-e a víz felett tartania a fejét. Semmi más nem számított; számára az élet erre a lényegre összpontosult. Nem érzett félelmet, nem érzékelte az időt, és hiába várta, hogy élete most legalább lepereg lelki szemei előtt, ez a vágya sem teljesült. Nem volt mire visszaemlékeznie. Nem maradt számára más, csak a víz, meg a dermesztő hideg – és a mindenható útitárs, a halál.

Száguldása egy percig, vagy az örökkévalóságig tartott – időérzéke már felmondta a szolgálatot –, de amikor szabadeséssel zuhanni kezdett, agya ismét működésbe lépett, hogy felmérje az új valóságot és kérdéseket tegyen fel.

Esés közben meleg, nedves szél fonódott köré. Parázsló fény öntötte el a testét, mielőtt azonban ezt szemügyre vehette volna, csobbanva merült el valami forró folyadékban.

A hirtelen vett lélegzettel együtt jó adag vizet nyelt, de azután fuldokolva, köhögve és szíwerésének ritmusában lüktető fejjel úgy vetődött ismét a felszínre, mint egy elhajított parafa dugó. Egy pillanatra elfogta a pánik, de erőt vett magán, és legyűrte félelmét, amikor rádöbbent, hogy a víz már nem áramlik, csak hullámzik körülötte.

Taposta a vizet, és hálát adott magában a sorsnak, hogy korábbi életében elsajátította az úszás életmentő mozdulatait. Hanyatt feküdt, és a hátán lebegett, miközben apró áramlatok sodorták erre-arra. Rettenetesen sajgott a teste a vízvezetékben való hánykolódástól: az utolsó csepp erő is kiszállt belőle.

Feje fölött valamiféle mennyezetet látott, amelyet apró fényforrások világítottak meg homályosan. Vízesések moraja visszhangzott mindenütt az üregben. Fejét oldalra fordította, hogy egy pillantást vessen környezetére.

Egy hatalmas, legalább ezer méter hosszú vízmedencében találta magát, ennek szélétől mintegy száz méterre lebegett a felszínen. Az egész területet szabályosan elrendezett, kísérteties vörös fények világították meg. A vízvezetékek beömlőnyílásai a medence mindegyik oldalának közepén helyezkedtek el, így összesen négy vízesés lüktetett csillogva a vörös ködben. Ez a négy bevezetőnyílás csapta azt a pokoli zajt, amelytől zúgott a feje, mert a visszhangok többszörösen felerősítették a dübörgést a zárt térben.

Hová csöppent? Valamiféle gyűjtőhelyre, talán víztárolóba. Minden városnak szüksége van vízellátásra. A tároló valószínűleg kapcsolatban áll egy víztisztítóművel, amelyet emberek számára terveztek, akik nem élnek itt. Ez csak megerősítette Derec korábbi gyanúját, hogy itt nem egyszerűen a robotok városa épül, hanem erőteljes gyarmatosítás folyik.

Még egy felismerés ötlött fel Derec agyában. A víztároló megmentette az életét. A vízvezetékben tett őrjítő utazása alatt már a túlhűlés jelei kezdtek mutatkozni rajta, de a tároló forró vizében feloldódott jeges bénasága.

Miért éppen forró víz hullámzik a medencében? A víz határozottan melegebbnek tűnt, mint az emberi test hőmérséklete, talán tizenöt fokkal is magasabb nála. Ráadásul forró szelek kavarogtak a kamrában, amelyeknek zúgása versenyre kelt a befolyónyílások vizének morajával. Az andalító meleg és a nyugalom kezdte elbágyasztani Derecet. Hamar rájött, ha nem vigyáz, a fizikai lét skálájának másik végén fejezi be életét, a túlmelegedéssel. Túlhűlés vagy túlmelegedés, az eredmény ugyanaz lesz. Mindenképpen ki kell jutnia a vízből, ha nem akarja túlterhelni szívműködését.

Még mindig a hátán fekve karjával tempózni kezdett, lábával pedig enyhe lökésekben tolta előre magát. A tároló távoli végében robotok mozgását vette ki, de nem érzett magában elég erőt, hogy olyan messzire ússzon. Fogalma sem volt, milyen irányban kellene haladnia, ezért egyszerűen a medence legközelebbi szélét választotta. Nehezen gyűrte le a távolságot, mert a beömlőnyílások ellenáramlatokat keltettek.

Kényelmesen, de határozottan úszott, és közben arra is időt szakított, hogy megvizsgálja testét. Erős ütések érték a csatornában, de a zúzódásoktól eltekintve nem talált különösebb sérülést.

Amint közeledett a medence széléhez, észrevette, hogy a bevezetőnyílásokon át már kevesebb víz ömlik a tárolóba, ami azt jelenthette, hogy elállt az eső. Szórt fény derengett fel a fedett medence sötét szélei mentén: odakint nyilván új nap kezdődött.

Végül elérte a medence szélét, amely ugyanabból az anyagból készült, mint a város többi része. Egymástól bizonyos távolságban fémlétrák vezettek ki a vízből; kényelmesen odaúszott a legközelebbihoz, hogy kimásszon.

A viz csupán három méterrel hullámzott a medence széle alatt, Derec nem kis szerencséjére, mert amikor kapaszkodni kezdett fölfele, enyhe szédülést érzett. Testét, amely könnyedén lebegett a vízben, most tonnányi tömegűnek érezte. Az érzelmi feszültség, a vízvezeték megpróbáltatásai és a medence forró vize megtette a hatását. Alig tudta felvonszolni magát a létrán, aztán levegőért kapkodva leroskadt a tároló szélén, és elterült.

Csak egy percre hunyta le a szemét, és máris elnyomta az álom. Nem sejtette, mennyit aludt, de egyetlen szempillantás alatt ébredt fel. Hangos dübörgés reszkettette meg körülötte a levegőt. Hirtelen felült, körülnézett, és egy óriási járművet pillantott meg, amely a medence mentén éppen felé tartott, ennek zaját erősítette félelmetes zúgássá a barlangszerű üreg.

A felállás némi nehézséget okozott, Derec még gyengének érezte magát. De valahogy feltápászkodott, és remegő lábakkal indult el a tárolón túli terület fényei felé. Amíg szabadon kószálhat, addig minél jobban meg akarja ismerni a várost. Mert a robotok ezután biztos nem tévesztik ilyen könnyen szem elől.

Miközben a világosság felé igyekezett, vízvezetékekkel zsúfolt, nyitott üregek mellett haladt el. A hatalmas csövek bonyolult kötélcsomók módjára fonódtak egymásba, ráadásul úgy hajladoztak és vonaglottak, akár a hüllők egy kígyóbűvölő kosarában mintha csak élnének.

Derec a gödrök fölött korláttal szegélyezett pallókon lépdelt át, amelyek a közeledtére egyszerűen kinőttek az üreg széléből, és eleven kristály módjára alakultak a szeme láttára.

Az üregek után néhány alacsony épület következett, sejtése szerint itt lehetett a valódi víztisztítómű. Javítórobotok sürögtek-forogtak a létesítmények körül, különféle gépeket toltak ki vagy be. Derecben egy pillanatra felötlött, hogy valamelyik épületben keres egy számítógépet, de a kitartóan felé közeledő jármű eltérítette ettől a szándékától.

– EMBER! – hallatszott egy hangszóróból. – MARADJON EGY HELYBEN! TEVÉKENYSÉGE TÖRVÉNYBE ÜTKÖZIK.

A hang irányába fordult. A felszólítás a sebesen közeledő robotvezérlésű járműből érkezett.

Ideje felszívódnom, gondolta Derec. Futásnak eredt az épületek mögött derengő fal irányában.

– EMBER! – szólalt meg ismét a hangszóró.

Rohant a fal felé, bár a lábai nehezen bírták. Úgy látszott, mintha az egész felület világítana, és kör alakban határolná a vízmű teljes területét. Olyan áttetszőnek tűnt, mint egy zuhanyrózsa vízsugara, és Derec rájött: valószínűleg a külső fény hatol át rajta, mert annyira vékony. Ököllel rávágott, de az anyag ellenállt. Még erősebbet ütött, mire a fal engedett, akárcsak a másik épületen az elmúlt éjjel.

Ekkor látta meg, hogy húsz méterrel távolabb egy javítórobot közeledik a falhoz, és egyszerűen keresztülhalad rajta. Lélekszakadva rohant oda, bár a robotokkal megrakott jármű vészesen közeledett felé. Megállt a robot távozásának helyén, de nem látott semmiféle kijáratot. Ütésre emelte az öklét, ám ekkor körkörösen táguló nyílás támadt a falon, és Derec kilépett a szabadba.

Békés, derűs reggel köszöntötte, nyoma sem volt az éjszakai felhőszakadásnak. A nap még alacsonyan járt, de Robotvárosban már pezsgett az élet.

A fiatalember számára úgy tetszett, mintha a település közepén állna, azon a tengelyen, amelyen a város kereke forog. A rossz emlékű csatorna óriási küllőként szelte át a várost, aztán újabb vízvezetékeket – újabb küllőket – fedezett fel, amelyek szintén a város kerekéhez tartoztak. A küllők közé eső területeket magában kvadránsoknak nevezte el.

Rengeteg robot nyüzsgött az utcákon, mindegyik igyekezett valahová, mindegyik valamilyen feladatot teljesített. Közülük sokan a vízműbe siettek.

Kissé távolabb ment attól a ponttól, ahol kilépett, aztán visszanézett a vízműre. Elképedve látta, hogy erdő áll a helyén. Hamar rájött, hogy a víztároló tetejére telepítették az erdőt, így kétszeresen kihasználták a területet. De miért éppen erdőt? Az biztos, hogy nem a robotok áhítoztak rá.

A szeme sarkából észrevette, hogy előbukkan az előző kijárati ponton az a hatalmas gördülő jármű, amely már a tárolón belül is üldözte. Egy pillantást vetett még a városra, aztán megcélozta az erdőt. A természet zűrzavara kedvezőbb menedéket nyújt majd neki.

Üldözői elől menekülve nagy ívben visszafutott a víztároló hatalmas épületéhez, és törte a fejét, hogyan mászik fel az erdő szélét övező magas támfalon. Amint odaért, és két kezével tanácstalanul nekitámaszkodott az ívelt felületnek, egyszer csak az anyag képlékennyé lett és enyhe lejtésű lépcsősorrá változott.

Derec habozás nélkül felszaladt rajta és belevetette magát az erdőbe. Amúgy is átázott cipője besározódott a nyirkos, cuppogó altltalajon. A fák meglehetősen alacsonyra nőttek, némelyikük még a körülöttük sűrűn burjánzó bozót szintjét sem érte el. Enyhe köd ülte meg az egész erdőt; minél mélyebbre hatolt benne Derec, annál párásabb levegő vette körül.

Gyér növénytani ismeretei alapján is sejtette, hogy ezeknek a facsemetéknek a távoli ősei egykor a Földön éltek. Jóllehet az űrlakók nem szívesen emlegették a kapcsolatokat, amelyek egykori őshazájukhoz kötötték őket, annyi hagyományt azért mégis megőriztek, hogy a Föld növényzetét és állatvilágát telepítették az általuk gyarmatosított bolygókra. Hogy honnan tudta ezt, Derecnek fogalma sem volt róla; emlékezetének ezek a zavaros felvillanásai néha már az őrületbe kergették.

Botladozva haladt az erdőben, kissé idegesítette a kiszámíthatatlan környezet, a sűrűn gomolygó köd, a kusza aljnövényzet. És tudta, hogy egy űrlakó érzései ezek. Nem rajongott az erdőkért; a városok rendje vonzotta. De egy emberi lény számára ennek is megvan a varázsa: zabolátlan, mégis korlátozott; szemet gyönyörködtető, mégsem teljesen rendezetlen.

Az erdő a szépérzéket szolgálta – emberi ízlés szerint.

Hirtelen megbotlott valami kemény tárgyban. Elzuhant a puha talajra, és még sárosabb lett.

Amikor szemügyre vette az alattomos holmit, kiderült, hogy egy rövid cső áll ki a földből.

Sűrű pára gomolygott belőle, ugyanaz, ami rátelepedett az egész térségre, és Derec kezdte felismerni egy mesteri terv működésének alapelvét.

Ahogy ott állt, öt méterre a ködben mozgó árnyat pillantott meg. Az egyik üldöző robot tűnt fel. Derec nyomban lekuporodott, és feszülten figyelte, miként gázolnak át körülötte a bokrokon. Lassan gyűrűbe fogták az egész területet, semmilyen irányban nem menekülhetett.

Mély lélegzetet vett, aztán egészen apróra húzta össze magát a földön, és hallgatta a robotok közeledését. Úgy telepítették az erdőt a tároló fölé, hogy a lecsapódó vízpárát felvezették a fák közé, közvetlenül táplálva vele a fák gyökereit. Feljebb a köd valószínűleg szén-dioxidból állt, így az erdő megkapta az egészséges növekedéshez és fejlődéshez szükséges tápanyagot is. Már csak az volt a kérdés, honnan kerül ide szén-dioxid. Talán valamilyen ipari folyamat mellékterméke, ami a víztároló területén uralkodó melegre is magyarázatot adna? Az elrendezés kifinomult és kulturált megoldásnak látszott, a város harmóniában élt a természeti környezettel. És mindezt robotok tervezték?

Derectől karnyújtásnyira egy fémszerkezetű láb taposott a fűbe. Alig tudta türtőztetni magát, hogy föl ne egyenesedjen, annyira hiányzott számára a közönséges levegő. Szerencsére a robotok néhány másodperc alatt elvonultak.

Amint meghallotta, hogy a csatárlánc túlhaladt rajta, talpra ugrott, és visszafelé kezdett futni, abba az irányba, amerről jött. A robotok sokkal gyorsabbak és erősebbek nála, így csak a meglepetésszerű, gyors cselekvésben bízhatott.

Percek alatt elérte az erdő szélét, és rohant arra a pontra, ahol felmászott. A támfal azonban már a helyére simult, egyetlen lépcső sem látszott sehol. Az erdő peremén áthajolva lenézett: tíz méter mélységben húzódott a talajszint, szó sem lehetett a leugrásról.

– Figyelem, Derec! – zendült fel mögötte egy robothang. – Azonnal álljon meg! Álljon meg!

Letelepedett a földre, és lelógatta lábát a támfal szélén. Csodálatos módon újból megjelent a lépcső! Éppen akkor sikerült leszaladnia rajta, amikor néhány robot már elérte az erdő szélét, és megállásra szólította fel.

A vízmű közelében zajló munka zűrzavarában Derec megpillantott egy pőrekocsit.

Láthatólag indulásra készen állt, mert teljesen megrakták már elromlott számítógépekkel.

Derec utolsó léptei valóságos szökellésekké váltak, a gép felé vette az irányt, miközben mögötte a robotok a lépcső aljára értek.

A teherautó elindult, mielőtt elérhette volna; maradék erejével vágtatni kezdett, elkapta a rakodólap szélét, és felugrott rá. A számítógépes limlom közül egy gömbölyű, sisak nagyságú robot vészjóslóan cincogni kezdett felé.

Katherine a mosdónál állva figyelte, hogyan folyik a langyos víz a csapból, és azon tűnődött, hogyan működhet vízvezeték-hálózat abban a városban, ahol semmi sem marad a helyén.

Megmosta az arcát, aztán a falba süllyesztett apró tükörbe nézett. Duzzadt, karikás szeme arról árulkodott, hogy alig aludt az éjjel, de az arca nyugodtnak látszott, meglepően nyugodtnak ahhoz a rémülethez képest, amely a hosszú éjszaka legnagyobb részében minden porcikáját átjárta.

Derec talán halott, ő pedig egyedül maradt ebben a tébolyult világban. Noha David-Derec, bárhogy is nevezi magát, csupán izgalmas kalandok színhelyének tekintette ezt a várost, az ő számára kizárólag börtönt jelentett. Ha egy űrlakó véletlenül ott ragadt valamelyik űrkikötőben, magától értetődőnek tekinti mindenki, hogy igénybe veheti a rádiótávközlést, értesítheti a mentőegységeket és azokat az aggódó rokonokat, ismerősöket, akik várnak rá; a robotok viszont vonakodtak – sőt mellébeszéltek –, amikor szóba került a távközlés témája.

Ez riasztóbban hatott, mint minden korábbi kellemetlen esemény.

– Jól aludt?

Katherine ijedten rezzent össze, gyorsan hátrafordult, és meglátta Rydberget, amint az ajtóban áll, és hangszórójából finom elektronikus alapzaj szűrődik ki.

– Senki sem hívott ide! – kiáltott rá bosszúsan. – Kifelé! Azonnal!

A robot szó nélkül megfordult, Katherine pedig követte egy kis előtérbe.

– Mit akarsz? – enyhült meg. – Van valami hír… Derecről?

Rydberg visszafordult a lány felé. – Nem akartam betolakodni a magánéletébe – magyarázta.

– Kérem, bocsásson meg! Élelmet hoztam önnek.

– Nem vagyok éhes.

Rydberg szó nélkül bámult rá.

– Kiderült valami Derecről? – kérdezte újból a lány, ezúttal halkabban.

– Igen – felelte a robot. – Alig három dekáddal ezelőtt látták, de elfutott, amikor az egyik felügyelőnk utánaszólt.

A lány izgatottan csapta össze a kezét. – Szóval él?

– Nyilvánvalóan. De miért futott el? Ez a bűntudat jele?

– Ez annak a jele, hogy szeretné szemügyre venni ezt a világot anélkül, hogy falkában követnék a robotok. – A lány faképnél hagyta a gépembert, és elindult a nappali felé. – Na, hol az étel? Olyan éhes vagyok, hogy fel tudnék falni egy egész… – Hirtelen félbehagyta, és bűnbánóan a robotra pillantott. – Éhes vagyok.

– De az előbb azt mondta…

– Felejtsd el! – Aztán észbekapott, mielőtt a robot hosszas magyarázatba kezdett volna emlékezőképességéről. – Úgy értem, ne törődj vele. Hol található az ennivaló?

A gépember végigvezette a lányt az előtéren, és belépett vele a nappaliba, ahol már tálalva volt ugyanazon az asztalon, amelynél előző este ültek Dereckel. Furcsa módon tágasabbnak tűnt a szoba, alacsonyabbnak és szélesebbnek, az asztal pedig közelebb állt a falhoz.

A lány a különféle gyümölcsökkel és főtt zöldségekkel megrakott asztalhoz sietett. Gyorsan leült, és próbaképpen bekapott egy falat zöldséges gyümölcsöt. Finom volt! Rydberg mozdulatlanul állt mellette, miközben ő mohón végigkóstolta az asztalt, és minden ízlett neki.

Dereckel ellentétben nem szólította fel a robotot, hogy foglaljon helyet. A gépek szolgák, és így is kell bánni velük. Sohasem értette, miért udvariaskodik velük Derec, mintha többnek tekintené őket egyszerű gépeknél.

– Mikor vehetjük fel a rádiókapcsolatot a külvilággal? – kérdezte, amint sikerült kissé csillapítania mardosó éhségét.

– Mindnyájan összejövünk később, és megbeszéljük ezeket a kérdéseket.

– Bíróság elé akartok állítani minket annak a másik embernek a meggyilkolásáért? – faggatta tovább a lány. – Remélem, tudod, hogy jogunk van a bírósági tárgyaláshoz.

– Derec azt ígérte, megpróbálja megoldani a rejtélyt – válaszolt kitérően Rydberg.

Katherine abbahagyta az evést, és a robotra szegezte tekintetét. – És mi van, ha nem sikerül neki? Ha sohasem tudjuk kideríteni, mi történt valójában? Nincs jogotok itt tartani bennünket. Nem élhetünk ilyen bizonytalanságban.

– Ha Derec barátunk nem derít fényt az igazságra – válaszolta Rydberg –, akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy eredeti feltevésünk helyes volt.

– Nem hiszek nektek – fakadt ki a lány. – Megfelelő bizonyítékok nélkül nincs jogotok eldönteni, hogy bűnös vagy ártatlan vagyok-e. És ne tévesszetek össze Dereckel! Én nem dédelgetek romantikus álmokat egy robotok irányította világról. Semmilyen módon nem szabhatjátok meg, hogyan éljem az életem. Ha gyilkosság miatt akartok fogva tartani, állítsatok bíróság elé és bizonyítsátok be. De ha tárgyalásra kerül sor, jogom van védekezni.

Ennélfogva követelem, hogy azonnal bocsássatok rendelkezésemre egy rádiótávközlő készüléket, hogy megfelelő védőügyvédről gondoskodjam. Okleveles jogi képviselőt követelek, mégpedig azonnal!

– Később vitatjuk meg ezt a dolgot, miután visszatért hozzánk Derec barátunk – próbálta megnyugtatni a robot a lányt. – Ám közben kihűl az étel, és elveszti vonzerejét.

– Már el is vesztette – lökte el magától a tányért Katherine. Egyre kevésbé tetszett neki a helyzet. Elérhetetlen messzeségbe távolodott a rádió, és vele együtt az a remény, hogy valaha is távozik erről a bolygóról. Rydbergnek előadott érvei csupán az Auróra társadalmában megszokott törvényekre és szokásokra támaszkodtak. De a robotok társadalmának szemszögéből valamennyi törvény és a szabadság eszméje felfoghatatlan volt.

Egyszerűen összegezhette a végeredményt: itt a gépek uralkodnak, és azt tesznek, amit akarnak.

Derec semmihez sem tudta hasonlítani Robotváros méretét, de amint végigrobogott rajta, egyfolytában csodálnia kellett irdatlan nagyságát. Amint a teherjármű sebesen haladt a város utcáin, a gömbrobot egyik számítógéptől a másikhoz szökkent, közben hangosan ciripelt, ezüstös teste számtalan ponton kivilágosodott, majd a fények ismét kihunytak rajta, amint befejezte önműködő (de határozottan szubrobotikus) hibafelderítő tevékenységét a tönkrement szerkezeteken. Végül Derec ölében kötött ki, valamennyi jelzőfénye veszettül villogott, és ciripelése finom cincogásba váltott át.

– Na, áruld el, hová megyünk? – kérdezte Derec, és kedélyesen megsimogatta a gömböt.

A gép surrogott és ugrált, de nem adott választ. Aztán egyszer csak a cincogás harsány szirénázásba csapott át.

– Hagyd abba! – parancsolt rá Derec, és a teherjármű orra felé fordult, hogy lássa, mekkora feltűnést kelt ez a jelenet. Aztán ráhajolt a gömbre, így próbálta tompítani éktelenül erős hangját, nem sok sikerrel.

– Hagyd már abba – mondta. – Mit képzelsz…

A szerkezet villamosáram-ütéssel lódította odébb Derecet.

– Álljon meg a menet – szegezte rá az ujját a fiatalember. – Minek képzeled te magad?

A tárgy ismét szökdécselni kezdett, mind magasabbra pattant. Derec egyetlen pillantással felmérte az utcát, aztán teljes nyugalommal felhúzta a lábát, és lerúgta a gömböt a teherszállítóról. Amint a robot a földhöz csapódott, még erősebb sivításba kezdett, és úgy ugrált körbe, akár egy gumilabda.

Néhány sarokkal odébb a jármű lelassított, majd beállt egy sor végére, amelyben hasonló teherkocsik várakoztak különféle eszközökkel megrakva. Derec feltérdelt a rakodólapon, és átlesett a számítógépek halma fölött.

A teherkocsik egy kapuhoz gördültek, ahol egy csomó robot várt rájuk, mindegyikük leemelt egy eszközt a rakodólapokról, és bevonult vele egy házba, amely nem tűnt nagyobbnak egy sima ajtónyílásnál. A ház mellett viszont Derec a legmeglepőbb dolgot pillantotta meg, amivel valaha is találkozott rövid emlékezetű élete során.

Egy hatalmas, szürke gép zakatolt ott halkan, mégis erőt sugárzó morajjal. Belsejéből olyasmi kúszott elő, amit csak a város „szalagjának” lehetett nevezni. Ötméteres oldalú négyzetes lemezek alakjában a város préselődött ki a föld alól a szürke gépen keresztül.

Amint haladt előre, a lemezek fokozatosan formákba álltak, átalakultak, mintha valami rejtett programozást követve saját magukat építenék fel. A lemezekből falak, földszintek, emeletek, erkélyek, ablakok lettek, ahogy az anyag lassú, kecses táncmozdulatokkal terjedt szét minden irányban, és hozzásimult a már elkészült épületekhez. Ez a mechanizmus látszott működtetni Robotváros egész csodálatos óraszerkezetét.

Úgy tűnt, mintha a város egyetlen gigantikus, élő szervezet volna, amely állandóan növekszik, változik és megújul, mint a sejtek egy testben, hogy előre meghatározott irányokban mozogva nyerje majd el végleges alakját.

Monumentális léptékű tervnek látszott. Az építkezés azt sugallta, hogy egy adott végcél felé törekszik, tökéletesen ésszerű irányítás alapján. Derec ámulva figyelte, amint egy felhőkarcoló szó szerint a földről nyúlik fel, minden egyes új emelete megemeli a felette sorakozókat, és valami láthatatlan terv szerint heged össze. Egy olyan eszme káprázatos méreteit tapasztalta meg, amely mellett saját tudása eltörpülni látszott. Ez a kultúra egy olyan agy termékének rémlett, amely nem fogadta el a korlátozott lehetőségek tételét, hanem azt vallotta, hogy amit a képzelet megteremthet, azt a kéz meg tudja valósítani.

Egy ilyen elme számára minden lehetséges. Még talán a Perihélium is.

A teherkocsi úgy meglódult, hogy Derec csaknem leesett róla. Odagördült a kapuhoz, és a robotok sora elindult, hogy leszedje róla az eszközöket.

Ha a műveletek a föld alatt zajlanak, Derec úgy érezte, neki is ott a helye. Felkapott egy kisebb számítógépet, amelyről úgy látta, hogy a víz miatt váltak rövidzárlatossá az áramkörei, aztán leugrott a teherkocsiról, és beállt a robotok sorába, amely a föld alá vezető kapubejáratnál kígyózott.

Olyan féltő gonddal szorította magához a komputert, mint egy alvó csecsemőt. Amikor elérte a bejáratot, odabent a félhomályban langyos levegő simogatását érezte az arcán. Egy sor lépcső előtt találta magát, ezek mind a mélybe vezettek, így hát azt a robotot követte, amelyik előtte haladt.

A lépcsősorok egy fényesen kivilágított, hatalmas rakodótérbe vezettek, ahol eszeveszett tevékenység folyt. Önműködő kocsik nyaktörő sebességgel szállítottak robotokat és bányászati eszközöket. A vontatók hajmeresztő módon suhantak el egymás mellett, mozgásukat valószínűleg az utolsó pillanatban módosították mindig, mert Derec számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan haladhassanak az összeütközés veszélye nélkül.

A túlsó falnál legalább húsz felvonó ajtónyílása sorakozott egymás mellett, mindegyik feltűnően nagynak látszott. A lépcsőkön leérkező robotok egyenesen a felvonók felé tartottak, nyilván egy alacsonyabb szintre igyekezve, ahol javító- vagy selejtezőmunka folyt.

Derec tétovázott kissé, merre menjen, aztán kiválasztott találomra egy felvonót, és terhével elindult felé. A közelben egy hatalmas felvonó ajtaja siklott félre, kormos és sáros robot bányászok csoportja vonult ki belőle, vállukon cipelve egyik társuk összeroncsolt tetemét.

Derec elérte a felvonót. Nem a szokványos vezérléssel működött, hanem akkor nyílt ki, amikor valaki eléje lépett.

Egyszer csak mély hang harsant mögötte. – Semmi más nem vár önre odalenn, csak a halál!

Amint hirtelen sarkon fordult, egy kétszeres emberméretű, hatalmas felügyelő robot tekintett le rá vörös fotocelláival. A robot teste feketén csillogott.

– Azért jöttem, hogy ellenőrizzem a munkálatokat – vetette oda Derec színlelt fölénnyel.

Visszafordult a felvonóhoz, és be akart lépni, ám a robot karja villámgyorsan kinyúlt, hatalmas fogói hangos csattanással zárultak Derec karjára, és szorosan, de fájdalommentesen tartották.

– Elcsíptük! – mondta a gépember, és Derec komputere hangos csattanással hullott a földre.