2. fejezet
A MEDENCE

Derec kisietett a széles utcára, átvágott a túloldalra, és fél háztömbnyit futott, hogy árnyékba kerüljön. Itt néhány percre megállt, kifújta magát, aztán visszafordult, hogy emlékezetébe vésse azoknak az épületeknek a helyzetét és alakját, amelyek lakótornyuk körül emelkedtek.

Ha érzése nem csal, és a város kifelé terjeszkedik, nem könnyen fogja megtalálni a visszafelé vezető utat, ha éppen el nem téved végleg. De nem aggódott túlságosan emiatt. Tökéletes biztonságban érezte magát a robotok világában. Ha végképp elkeveredik, egyszerűen megszólítja a legközelebbi, rokonszenvesnek tűnő kifinomult gépembert, és a segítségével hazatalál.

Miután ezt elvégezte magában, figyelmét az új világra összpontosította, ahová a kiszámíthatatlan sors vetette. Az ártatlanságnak és a tudatosságnak ebben a friss keletű állapotában Derec számára nem volt nehéz fölfedezni eddigi bolyongásaiban a sors kezét.

Mintha az emlékezetkiesés érzelmi és eszmei tisztogatást hajtott volna végre az agyában, amelynek csak részben lehetett az a célja, hogy felkészítse a Robotváros meglátogatására.

Pillanatnyilag csakis ezzel kellett foglalkoznia, úgyhogy ellenállás nélkül, megkönnyebbülten, sőt lelkesen vetette bele magát. Katherine sohasem fogja megérteni ezeket az érzéseit. Persze könnyű neki, hiszen eddigi életének élményeire és az emlékezetére támaszkodhat. Derec számára azonban a kíváncsiság jelentette az egész világot, ezért akarta a várost is a lehető legalaposabban megismerni.

A város csodálatos óraműhöz hasonlóan terült el körülötte. A mértani pontosságú, karcsú, magas tornyoktól a zömök raktárépületekig valamennyi idom egy-egy soklapú, növekedő kristályra emlékeztette. Szemmel láthatóan mind a művészi hatás, mind a gyakorlati szükség meghatározta az épületek alakját. Ez a tárgyakban megtestesülő különös eszme halványan kezdett körvonalazódni Derec tudatában. Még részletesebben ki kell kutatnia, amikor lesz rá ideje. Mert semmi sem létezik légüres térben. Nem serkenthették munkára a robotokat mindentől független, ésszerűtlen érzelmek. Cselekedeteik mögött meg kell húzódnia az ésszerűségnek, és Derec megfigyelése szerint valóban minden munkájukat valamilyen láthatatlan terv irányította, hiába közölte Rydberg, hogy teljesen önállóak.

A hideg szél ezernyi jeges késpengeként hasogatta a testét, az égbolt dübörgött és remegett, Derec mégis olyan lázas tevékenységet látott, amely saját belső ritmusa és célja szerint működtette a Robotváros mechanizmusát. Robotok százai siettek az utcákon határozottan és céltudatosan. Derecről egyik sem vett tudomást.

Csinosították az utcákat, még a festéket is ugyanúgy vitték fel a tompán fénylő épületekre, mint korábban, csak éppen közelebb tartották szórópisztolyaikat az erős szélben – valószínűleg innen eredtek a színes csíkok azon a segédroboton, amelyik őket őrizte. Derec mellett törött szerszámokkal és roncsokkal megrakott bányajárművek húztak el, homlokfényszóróik úgy világították meg maguk előtt az utcát, mintha gépesített szentjánosbogarak másznának a sötétben. Egyszer az árnyékok közé menekült, mert egy csapat javítórobotot vett észre: nyitott földmunkagépeken ülve hajtottak el mellette egy eddig még nem látott felügyelő robot társaságában, de egy pillantást sem vetettek rá, mielőtt befordultak egy távoli sarkon. Előbb arra gondolt, követi őket, aztán úgy döntött, inkább lassan folytatja a felderítést, hogy átfogó benyomást szerezzen erről a nyüzsgő világról és alkotórészeiről.

Derec agyában szinte vég nélkül sorjáztak a kérdések, ám a válaszok csak újabb kérdéseket szültek. Ki kezdte el Robotváros építését, és miért nem tudnak semmit a robotok saját eredetükről? Miért ezt a helyet, miért éppen ezt a bolygót választották? Miért van szükség egy emberléptékű városra egy ember nélküli világban? Miért mondta Euler, hogy Robotváros tökéletes hely az emberek számára? A gyilkosság Derec szemében csak apró, zavaró porszemnek tűnt ebben a bonyolult mechanizmusban. Igazából az csigázta fel érdeklődését, milyen igazi indíték rejtőzik a város építése mögött.

A silány étel újabb kérdések sorát vetette fel. Az űrlakók kizárólag úgy tervezték robotjaikat, hogy emberi uraik gépi szolgái legyenek. Az űrlakók robotjai tudták, hogy az emberi lények milyen ételeket szeretnek. Az itteni robotok alapjában véve szintén ismerik az embereket, a robotika törvényeit, mégis hiányoznak belőlük a sajátos, emberekhez alkalmazkodó tulajdonságok. Mintha úgy tervezték volna őket, hogy egyenlő társuknak tekintsék az embert, ne pedig az úr–szolga viszony szerint viselkedjenek. Egyenesen azt az érzést keltették, mintha szeretnék kipuhatolni, milyen lehet a gép és az olyan állat viszonya, amelyet embernek neveznek. Derecet felkavarta ez az eszme, ezt is át kell még gondolnia részletesebben.

És végül itt van a halott. Hol illeszkedik ez az összképbe, és egyáltalán mit keres itt? Derec emlékezet nélküli agya szivacsként szívott magába mindent, észlelése elé nem állítottak gátat hajdani gondolatok és érzések, amelyek eltorzították volna megfigyeléseit. A legapróbb részleteket is észrevette, különösen ahogy Katherine viselkedett, amikor meghallotta az Euler által említett férfinevet: David.

Mit jelenthet ez? A vakvéletlen hozta össze Katherine-nel, a lány mégis nélkülözhetetlen részét képezte ennek a rejtvénynek. Milyen szerepet játszik benne? Mintha valóban a sors szabott volna meg mindent – helyet mindennek, mindent a maga helyére. Úgy érezte, vakon kell összeraknia egy képrejtvényt, és reménytelenül tapogatózik, hogy megtalálja az illeszkedéseket. Nem tehetett róla, kedvelte a lányt, olyan erős vonzalmat érzett iránta, amelyet nem is próbált letagadni maga előtt; mégis gyanította, Katherine közrejátszik abban, hogy eltitkolják előle személyazonosságát és küldetésének célját. S előbukkant megint az örök kérdés – vajon miért?

Óvatosan haladt tovább az utcán. Noha az épületek elragadó látványt nyújtottak, mégis jellegtelenek voltak, semmi egyedi jegy nem volt rajtuk. Felismerte a raktárházakat, mert állandó volt a nyüzsgés körülöttük, a robotok mindig ki-be hurcoltak valamit, de a többi épület alakja nem árulkodott rendeltetéséről. Ha legalább ráakadna egy irodaházra, kereshetne benne egy számítógép-terminált, és a saját szakállára kezdhetne nyomozni. Az egyetlen biztos tájékozódási pontnak a robotok által Iránytoronynak nevezett piramis látszott: ennek a csúcsára érkeztek Katherine-nel. Noha úgy tűnt, ehhez képest mozog a város többi része, Derec még nem érzett magában elég lelkierőt, hogy visszatérjen hozzá.

Az utcán tartózkodó robotok nem vettek tudomást a közöttük haladó emberről. Úgy látszott, mintha mindegyiknek sürgős dolga volna. Nem értette ezt a sietséget. Megállított egy ahhoz hasonló segédrobotot, amelyiknek a háta mögött kiosont a lakásból, ez azonban a keze helyén egy-egy óriási vízmerítő lapátot viselt.

– Tudsz beszélni? – kérdezte Derec.

– Igen, a legteljesebb mértékben – válaszolt a robot.

– Meg kell találnom a közigazgatás épületét.

– Nem hiszem, hogy van ilyen a környékünkön.

– Hol férhetek hozzá a közelben egy számítógép-terminálhoz?

– Sajnos, ezt nem mondhatom meg.

Derec sóhajtott. Mintha egy mókuskerékben járna körbe.

– Miért nem mondhatod meg?

– Ha ezt közölném, mindent megtudna.

– Mindent megtudnék? De miről?

– Arról, amiről nem beszélhetek. Ha kívánja, itt maradhat, én pedig jelentést teszek egy felügyelőnek, hogy jöjjön ide önhöz.

– Nem, köszönöm – szabadkozott Derec, mire a robot azonnal elindult. – Hé, mi ez a nagy sietség? – szólt utána.

– Az eső – mutatott a robot az égre. – Jön az eső. Önnek is tanácsosabb lesz menedéket keresnie. – A robot fürgén távozott, s ahogy szedte a lábát, szekrényszerű teste jobbra-balra imbolygott.

– Mi van az esővel? – ordította utána Derec, de szavait elnyelte egy hirtelen támadt szélroham.

Ahogy a robot távolodó alakját figyelte, hirtelen rádöbbent, hogy teljesen megváltozott körülötte az utca, amelyen végigjött. Minden eltolódott a helyéről: az épületek, a háztömbök, és az egyenes utca ívben kezdett elhajolni. Nyomtalanul eltűnt a szeme elől egy magas, tetraéder alakú szerkezet is, amelyet eddig tájékozódási pontnak használt. Tíz percet töltött az utcán, és máris elveszettnek érezte magát.

A szél egyre hűvösebbé vált, Derec pedig megszaporázta lépteit. Ha ez tökéletes világ az emberek számára, miért ilyen pocsék az időjárása?

Elért egy észrevétlen kereszteződéshez, és egyszer csak azon az utcán találta magát, amelyen az ünneplés során hajtottak végig. A különlegesen széles utcát a közepén húzódó óriási vízvezeték osztotta ketté.

Odament a nyitott csatorna széléhez. A víz csupán negyedéig töltötte meg a mesterséges árkot. Honnan érkezik? És hová folyik? Talán a víz miatt épült erre a helyre Robotváros?

Vagy éppen az építkezés következtében jelenik meg?

A sötét folyadék ugyanolyan kifürkészhetetlenül csordogált valahonnan valahová, ahogyan Derec élete bukkant elő a múltból és tartott az ismeretlen jövő felé. Azzal vigasztalta magát, hogy a vízből legalább megtudhat valamit. Kinyomozhatja forrását, megkeresheti végcélját.

Mindezt megismerheti. Ettől a gondolattól nagyot dobbant a szíve, mert megérezte: ugyanezt megteheti az életével kapcsolatban is. Ha megbékél sorsával, és elfogadja, hogy nem véletlenül került a világűrnek erre a lehetetlen tájára, ebből ésszerűen következik, hogy sorsának kiindulópontját is ennek a városnak a révén derítheti fel.

Ha kitartóan kutat, kinyomozhatja a város eredetét, ennek révén pedig rátalálhat saját eredetére is. Ez vitathatatlanul logikusnak látszott, mert szüntelenül az a sejtés gyötörte, hogy testi, érzelmi és talán természetfeletti módon, kibogozhatatlanul összefonódik Robotvárossal a saját sorsa.

Ha vizsgálódása kudarcot vall, legalább addig is elfoglalta magát és üresen kattogó agyát. A vízzel fogja kezdeni – kinyomozza fonását és végcélját, sőt kideríti megjelenésének okát is.

Tanulmányozni fogja a robotokat. Morzsánként összeszedegeti, mit tudnak, és mit nem, mennyit akarnak elmondani neki, és mit árulnak el akaratlanul. Aztán itt van Katherine.

Baráti ellenfélnek tekinti majd, és korlátozott lehetőségeihez képest minden fortélyt felhasznál, hogy kiderítse, milyen helyet foglat el a lány ebben a zavaros képben.

Lába előtt megcsobbant a víz a csatornában, mintha kődarab hullott volna bele. Gyanakodva körülnézett, de a puhán derengő épületeken és a titokzatos céljaik felé siető távoli robotokon kívül semmit sem látott.

Újból csobbant a víz, ezúttal a csatorna távolabbi pontján. Aztán újra, az előbbi hely közelében. Feszülten figyelt arrafelé, amikor a vállára hullott egy csepp víz.

Egy csepp? Enyhe kifejezés! Mintha egy pohár hideg vízzel öntötték volna le.

Kezeslábasának ujja rögtön átázott, a válla pedig fázni kezdett. A következő öklömnyi csepp mellette csapódott az utcára, és tekintélyes tócsát képezett.

Épp annyi ideje maradt, hogy felfogja, mi történik, és megsejtse, mit jelent itt egy vihar, amikor megnyíltak az ég csatornái.

Az eső olyan erővel zúdult alá, hogy Derec kétrét görnyedt az ütésektől, és a homályos vízfüggönyön át már semmit sem látott maga körül. Dideregni kezdett, az eső könyörtelenül korbácsolta, a tompa dübörgés pedig szinte megsikerítette.

Két karjával próbálta védeni a fejét, miközben a jeges zápor a vállát és a hátát verte.

Menedéket kellett keresnie, de máris elvesztette tájékozódóképességét a körülötte hullámzó vízben.

Tapogatózva tett egy lépést abban a reményben, hogy a csatornától az utca szélén sorakozó épületek felé halad. Ha rossz irányt választott, belezuhan az árokba és menthetetlenül elsodorja a víz.

Meggörnyedve, lassan és óvatosan botorkált a biztonságot jelentő épületek felé. Úgy tűnt, mintha a szükségesnél háromszor több idő telt volna el, amíg megtette a tízméteres távolságot. Mégsem ért oda. Talán rossz irányba fordult, és az utca hosszában halad?

Egyre nehezebben őrizte meg egyensúlyát. Az utcán hömpölygő víz már a bokájáig ért, és sebesen áramlott vele szemben. Derec nem tudta megvetni a lábát, térdre esett, aztán újból feltápászkodott. Már bőrig ázott, megnyúlt ruhájának ráncai jégcsapok módjára lógtak testéről. Minden lépése kínszenvedésnek hatott.

– A tökéletes világ – mormogta magában, és kétségbeejtő helyzete ellenére szája mosolyra húzódott.

Éppen meg akarta változtatni eddigi haladási irányát, hogy találomra másfelé induljon, amikor egy épület sötét tömbje sejlett fel előtte. Tett még néhány bizonytalan lépést, aztán egyszer csak nem érezte többé az esőt: ott találta magát egy rövid védőtető alatt, amely az épület homlokzatának képezte részét.

Letörölte arcáról a vizet, a nyirkos hidegben fázósan fonta maga köré a karját, és felmérte helyzetét. A védőtető körülbelül egy méterrel nyúlt az épület elé, és talán három méter hosszan húzódott tőle mindkét irányban.

A tetőn túl semmit sem látott. A harsogó vízfüggöny mindent eltakart. Az épület homlokzata sem nyújtott vigasztalóbb látványt. Teljesen simának tűnt, ajtónak vagy ablaknak nyoma sem volt rajta. Amikor megérintette a falat, furcsa módon melegnek érezte, mintha az anyag dacosan ellenállna a fagyos levegőnek. Egy hatszor egy méteres cella jelentette számára most az egész világot. A hömpölygő víz már majdnem elérte a térdét, és kitartóan emelkedett tovább.

Néhány percig tanácstalanul álldogált, hangosan vacogott a hidegtől, és átkozta sorsát, amely erre az istenverte helyre vetette. Bénultsága és elkeseredése hamarosan vad dühbe csapott át.

– A fene egyen meg! – ordította magából kikelve, bár nem tudta, kinek vagy minek szólnak szidalmai. – Miért éppen rám esett a választás?

Tehetetlenségében a fal felé fordult, kezét ökölbe szorítva dühödten sújtott le a sima felületre – és a keze belesüllyedt az anyagba!

– Áááá!

Meglepve kiáltott fel, és ösztönösen hátraugrott.

A védőtetőről lezúduló víz hirtelen az arcába csapott, és ahogy megpróbált kibújni a vízesésből, a hömpölygő ár magával ragadta. Teljesen elmerült, aztán levegőért kapkodva bukkant a felszínre.

De már elvesztette uralmát a tomboló elemek felett. A jeges ár visszasodorta az utcára, és egy pillanatig úgy tűnt neki, mintha az utca a vízvezeték felé lejtene. Ettől kezdve hiába próbált talpra állni, így már csak arra törekedett, hogy a víz felett tartsa a fejét. Az életéért küzdött.

Érezte, amint átbukik a vízvezeték szélén, és belecsobban az árokba. Élettelen szikladarabként süllyedt a fenékig, aztán újból felbukkant, dermedten és fuldokolva, a sebes víz pedig könyörtelenül sodorta tova a testét.

Hát teljesült a kívánsága! Látni akarta, hová tart a víz. Most hamarosan megláthatja – ha életben marad.

Katherine az erkély nyitott ajtajában állt Eulerrel. A lezúduló víz alkotta áttetsző falra meredt, és egy pillanatig az ötlött fel benne, hogy Robotváros egyáltalán nem is létezik. Ezt azonban csak egy lázas agy képzelhette, amelyet túl sok kozmikus sugárzás ért. Az eső végtelen folyamként zúdult alá, a lány még soha életében nem látott ilyet, sőt elképzelni sem tudta, hogy létezhet ekkora felhőszakadás. Rémülettel töltötte el a látvány, ami majdnem elnyomta a kínos helyzet miatt érzett haragját.

– Miért ment ki az utcára? – kérdezte Euler.

– Már megmondtam! – fordult el a zápor elképesztő látványától, és visszatért a szobába. – Látni akarta a várost.

– De figyelmeztettük, hogy ez veszélyes.

Katherine leroskadt a heverőre, és két karját bosszúsan keresztbe fonta. Már azt sem bánta volna, ha egy fekete lyuk nyeli el örökre Derecet és drágalátos robotjait. – Vagy nem hitt nektek, vagy nem törődött vele – vetette oda gúnyosan. – Miért álldogáltok itt és teszitek fel újra meg újra ugyanazt a kérdést ahelyett, hogy odakint keresnétek?

Rydberg jött ki a hálószobából, nyilván azt ellenőrizte, nem hazudik-e Katherine. – Mindent megtettünk, ami lehetséges – válaszolt Euler helyett. – Megértjük, hogy aggódik Derec barátunkért. Félelmünk semmivel sem kisebb az önénél.

– Nem aggódom érte – tört ki a lány. – Fütyülök rá!

A robotok egymásra néztek. – Nem érdekli egy emberi élet feltételezhető elvesztése? – kérdezte nyomatékosan Euler.

Katherine felugrott a heverőről. – Úgy érted, lehet, hogy… hogy…

– Halott? – segítette ki Rydberg. – Természetesen. Figyelmeztettük önöket a veszélyre.

Derec távozása után immár tizenötödször futott vissza az erkélyajtóba, és a homályos vízfüggönyt fürkészte. Órákkal ezelőtt távozott, sokkal régebben, mint amennyi ideig kint tartózkodhatott volna. Ha valami történt vele…

– Miért ment ki az utcára? – szólalt meg Euler a lány mellett.

– Már megint! – kiáltott fel kétségbeesetten Katherine. – Ugyanaz a kérdés! Miért faggattok?

– Mert nem értjük – csatlakozott hozzájuk Rydberg. – Tudnia kell, hogy a robotok nem hazudnak.

– Tudom.

– Akkor miért kockáztatta az életét, holott közöltük vele, hogy veszély vár rá odakint? – kérdezte Euler.

– Mindenekelőtt a veszélyről alkotott fogalma talán különbözik a tiétekétől – kezdte magyarázni a lány. – Ezenkívül erősebben élt benne a vágy, hogy megismerje őrült városotokat, mintsem megriadt volna a veszélytől.

– Úgy érti – vette át a szót Euler –, hogy szándékosan tette kockára az életét a kíváncsiság miatt?

– Ilyesmi lehetett.

– Meghökkentő.

– Hadd kérdezzek valamit! – nyomta oda mutatóujját a lány Euler mellének érzékelőihez. – Ha annyira égtek a vágytól, hogy emberek éljenek itt, miért választottátok ezt a helyet, ahol ilyen katasztrofális az időjárás?

Rydberg tétovázott, mintha egy láthatatlan belső műszeren mérlegelné válaszának súlyát. – Az időjárás itt nem természettől fogva ilyen – felelte végül.

– Nem természettől fogva? – csapott le a lány. – Ez azt jelenti, hogy befolyásolja valami?

– Igen – bólintott Euler. – És mi lenne az?

– Nem árulhatjuk el – válaszolta Rydberg, és odament a heverőhöz, hogy mögé nézzen.

– Legalább hamar vége szakad ennek a viharnak?

– Valószínűleg a következő órában – felelte Euler. – Akkor megkezdhetjük a széles körű kutatást Derec barátunk után.

Egy gondolat villant fel Katherine agyában. El akarta hessegetni, de képtelen volt rá. – Az a másik ember… David… így halt meg?

– Talán ő okozta az esőket – mondta elgondolkodva Euler –, de nem miattuk halt meg.

– Ezt nem értem.

– Emberek számára későre jár – vágott közbe Rydberg, és elindult az ajtó felé. – Aludnia kell, ha nem akarja károsítani az egészségét.

Ezzel a két felügyelő robot némán kivonult a folyosóra, a bejárati ajtó pedig a helyére siklott mögöttük.

Katherine egyedül maradt, csak a segédrobot állt őrt az ajtó előtt a folyosón. Ledőlt a heverőre, és összegömbölyödött. – Ó… David – tört ki belőle a sírás, miközben könnyei ruhájának ujját áztatták. – Miért kellett így történnie?