1. fejezet
MEGLEPETÉSEK

A robotok városában alkonyodott, és apró pelyhekben hullott a papír.

A nap sárgán világított, a túlnyomórészt nitrogénből és oxigénből álló kék légkörben pedig vékony vasoxidsávok húzódtak, amitől az egész alkonyi égbolt olyan narancsvörös színben ragyogott, akár egy erdőtűz.

A fiatalember, aki Derecnek nevezte magát, csodálattal nézte a naplementét egy hatalmas földgyalu tetejéről. A munkagép lassan vonult az utcák két oldalán tolongó robottömegen át, amely az emberi lények ünneplésére verődött össze. Az apró papírdarabkák a kristályszerű épületek felső emeleteiről libegtek lefelé: azok a robotok szórták őket (Derec előtt ismeretlen célból), amelyek az ablakokból kihajolva figyelték őt.

Derec úgy könyvelte el magában, hogy biztosan van valami jelentősége a dolognak, máskülönben a robotok nem csinálnák. Ezen kívül azonban semmi sem látszott biztosnak a számára, hiszen elveszítette emlékezetét, és azt sem tudta magáról, kicsoda. Tovább rontotta a helyzetet, hogy ebbe a lehetetlen, ember nélküli világba olyan úton-módon csöppent, amely még most is elképesztette. Ugyanakkor a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hová is került a világegyetemben.

Fiatal volt, még alig serkent a bajusza, de ezt is csak onnan tudta, hogy a tükörbe nézett.

Még a Derec név sem volt a sajátja. Egyszerűen kölcsönvette, és azért használta, mert akinek nincs neve, az nem is létezik. Ő pedig kétségbeesetten szeretett volna létezni, tudni magáról, kicsoda, de még inkább azt, hogy micsoda. És miért.

Mellette egy fiatal nő, Katherine Burgess ült, aki azt állította, hogy ismerte futólag, amikor még a saját nevét viselte. Derec azonban nemigen hitt a lánynak, kételkedett igazmondásában és indítékaiban. Katherine elárulta, hogy az igazi neve David, és a telepesek egyik űrhajóján szolgált. De sem a név, sem a beosztás nem illett bele abba a kirakós rejtvénybe, amelynek darabkáiból már kialakult valamilyen kép a saját személyiségéről. Így azután választott nevét használta továbbra is, amíg nem talál meggyőző bizonyítékot létezésének előző időszakáról.

Az emberi lények mellett kétoldalt egy-egy rendkívül kifinomult felépítésű robot ült (hogy kifinomultak, azt Derec azonnal felismerte, anélkül hogy tudta volna, miből). Az egyik Eulernek, a másik Rydbergnek nevezte magát. Egyikük sem tudott – vagy nem akart – többet elmondani, mint amit már saját magáról tudott – így Derec semmivel sem lett okosabb.

Inkább a robotok vártak tőle felvilágosítást. Arra voltak kíváncsiak, miért vetemedett gyilkosságra.

A robotika Első Törvénye lehetetlenné teszi a robotok számára, hogy ártsanak egy emberi lénynek, így amikor kiderült, hogy Robotváros egyetlen korábbi emberi lakója meghalt, a gyanú rögtön Derecre és Katherine-re terelődött. Derec röpke múltjában eddig nem fordult elő gyilkosság, de erről nem egykönnyen lehetett meggyőzni Eulert és Rydberget. Felügyelet alatt tartották a két emberi lényt, de tisztelettel bántak velük – talán ártatlannak tekintették őket mindaddig, amíg be nem bizonyosodik bűnösségük.

Mindkét robot ezüstösen csillogó feje humanoid vonásokat mutatott. Fénylő fotocelláik emberi szemre emlékeztettek, ám Euler száját kerek rács alkotta, Rydberg apró hangszórója pedig a feje tetején helyezkedett el.

– Élvezi a fogadtatást, Derec barátunk? – mutatott Euler a szállongó konfettire és az útvonal mentén szinte végtelen sorokban álló robotokra.

A fiatalembernek sejtelme sem volt, miért kellene élveznie ezt a látványosságot, de nem akarta megbántani házigazdáit, akik a vád ellenére rendkívül udvariasan viselkedtek velük. – Hát igen… nagyon szép – szedett le az ajkáról egy papírdarabkát.

– Szép? – fakadt ki mellette Katherine. – Szép? – Beletúrt hosszú fekete hajába. – Egy hétig fésülhetem magamból ezt a szemetet.

– Biztosan nem vesz igénybe ennyi időt ez a művelet – szólalt meg recsegve Rydberg fején a hangszóró. – Talán nem értek valamit, de futólagos vizsgálatom alapján megállapíthatom, hogy nem tarthat tovább…

– Jól van, jól van – vágott közbe Katherine.

– …egy vagy két óránál. Természetesen ha mikroszkopikus méretekben értette, akkor…

– Kérem! – könyörgött a lány. – Elég! Rosszul becsültem meg az időtartamot.

– Az emberi kultúra tanulmányozása során – nagyarázta Euler Derecnek – megállapítottuk, hogy valamennyi emberi civilizáció elmaradhatatlan része az ünneplés. Elintézetlen ügyünk ellenére nagyon szeretnénk, ha otthon éreznék magukat.

Az óriási V alakú földmunkagép nyitott fülkéjéből Derec lepillantott a tömegre. Az utcákon sorakozó robotok néma csendben álltak, a változatos alakú, tarkabarka figurákon nyoma sem látszott érdeklődésnek, noha Derec fogadni mert volna, hogy sokuk számára ő és Katherine az első emberi lény, akit valaha is láttak. Emlékeinek hiányában a fiatalember a látványos díszünnepségekről sem tudott semmit, de kellemes szertartásnak látszott, leszámítva a papírdarabkákat. Jó érzéssel töltötte el a robotoknak az a törekvése, hogy otthonos hangulatot teremtsenek.

– Nem szokás integetni? – fordult hozzá Euler.

– Mit? – rezzent fel Derec.

– A karját lengetni a tömeg felé – magyarázta a robot –, nem szokás?

– Ja, persze! – vágta rá, és lelkes integetésbe kezdett a munkagépről, amely csörömpölve haladt végig a széles utcán, mialatt a robotok kiismerhetetlen hallgatással ismételgették válaszul a mozdulatait.

– Nem érzed, hogy bohócot csinálnak belőled? – kérdezte Katherine, és mulatságos fintort vágott.

– Megpróbálják kifejezni vendégszeretetüket – csitította Derec. – Éppen elég bajban vagyunk ahhoz, hogy viszonozzuk ezt a baráti gesztust.

– Valami gond van, Katherine barátunk? – kérdezte Euler.

– Csak a szájával – vetette oda Derec.

Rydberg előrehajolt, és tüzetesen kezdte tanulmányozni Katherine arcát. – Tehetünk valamit az érdekében?

– Aha – válaszolta a lány. – Kerítsetek valami ennivalót, mert mindjárt éhen halok.

Rydberg hirtelen Euler felé fordította fejét. – Újabb valótlanság – közölte vele. – Ez nagyon elszomorító.

– Mit értesz ezen? – érdeklődött Derec.

– A humanika filozófiai természetét illető elméletünket a fajok közötti igazságokra szeretnénk alapozni. Katherine kétszer állított olyasmit, ami nem igaz…

– Éhezem! – nyűgösködött a lány.

– …és hogyan lehetne bármely állítás egyetemes érvényű, ha a nyilatkozók nem ugyanahhoz az igazsághoz ragaszkodnak? Talán ez az ismertetőjele egy gyilkosnak.

– Na, várj csak egy percet! – szólt közbe Derec. – Valamennyi ember… alkotó módon, képletesen használja a nyelvet. Ez semmire sem bizonyíték.

Rydberg még közelebbről vette szemügyre Katherine arcát. Aztán harapófogó alakú kezével megszorította a lány csupasz karját, mire a kör alakú hely kifehéredett, majd egy másodperc múlva visszanyerte eredeti színét. – Ön azt állítja, hogy éhezik, de testszíne megfelelő, érverése erős és egyenletes, testén pedig nem látszanak a fizikai kimerültség jegyei.

Kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy ön nem fog éhen halni.

– Csak éhesek vagyunk – mondta Derec. – Kérlek, vigyetek bennünket olyan helyre, ahol ehetünk.

Katherine rápillantott, és hozzátette: – De minél gyorsabban.

– Természetesen – bólintott Euler. – Tapasztalni fogják, hogy eszközeinkkel bármilyen emberi szükségletet ki tudunk elégíteni. Itt tökéletes emberi világnak kell léteznie.

– Csak éppen emberek nincsenek benne – jegyezte meg Derec.

– Azok nincsenek.

– Várjátok az érkezésüket?

– Nem várunk senkit.

– Ó…

Euler utasítást adott a földgyalut irányító pókszerű robotnak, és a gép engedelmesen befordult a következő sarkon. Ez az utca kétszerte szélesebbnek látszott a többinél. Közepén óriási nyitott csatorna húzódott, vize feketén hömpölygött a sűrűsödő félhomályban.

Derec visszaült a helyére. Lopva Katherine-re pillantott, de a lány nem vette észre, mert a hajába tapadt konfetti eltávolításával bajlódott. Ezernyi kérdés kavargott Derec fejében, ám úgy látszott, tanácsosabb ezeket későbbre hagyni. Enélkül is az érzelmek zűrzavara örvénylett a lelkében.

Személyiség nélküli ember volt, akinek élete csak néhány héttel ezelőtt kezdődött, amikor arra ébredt, hogy múltja és emlékezete elveszett, ő maga pedig egy olyan életfenntartó kapszula foglya, amely egy furcsa kisbolygó felszínére zuhant, és bányaműveléssel foglalkozó robotok találtak rá. Később derült ki, hogy ezek a gépemberek olyasvalamit kerestek, amit éppen ő talált meg véletlenül – a Perihélium kulcsát, legalábbis a hét kulcs közül az egyiket.

Úgy látszott, az aszteroidon dolgozó robotok számára hihetetlenül fontos ez a kulcs. Sajnos azonban Derecnek fogalma sem volt róla, micsoda a Perihélium kulcsa, és mit lehet kezdeni vele.

Ezután keserves idők következtek. A kisbolygót elpusztította Aranimas, egy idegen űrkalóz, aki elfogta és kínvallatásnak vetette alá Derecet, hogy kiszedje belőle a kulcs titkát, amit nem is ismert. Katherine-nel nem sokkal az előtt találkozott, hogy Aranimas űrhajója megrongálódott, és ők eléggé vitatható szerencsével az űrlakók robotjainak kezébe kerültek.

Az űrlakók is a kulcsot keresték, csak Aranimasnál kissé kulturáltabban és bürokratikusabban akartak hozzájutni. Katherine és Derec előkelő foglyok voltak a Rockliffe űrállomáson, eltérő egyéniségük össze-összecsapott, végül szövetségre léptek Wolruffal, egy másik idegen lénnyel Aranimas űrhajójáról, hogy a kulcs segítségével megszökjenek gyengéd fogságukból.

Rájöttek, ha megnyomják a kulcs ezüstös hasábjának sarkait, és a menekülésre gondolnak, akkor testük átsuhan egy borongós, szürke térségbe, amelyről feltételezték, hogy a Perihélium. Amikor újból megnyomták a sarkokat, a kulcs Robotvárosba repítette őket.

Ezután már hiába gondoltak valami távoli célra, itt rekedtek ebben a különös világban, amelyet kizárólag robotok népesítettek be.

Mindössze ennyiből állt Derec élete attól a pillanattól kezdve, hogy öntudatra ébredt. A begyűjtött gyér ismeretekből.azonban leszűrt még néhány következtetést. Először is: valamilyen oknál fogva ismerte a robotok szerkezeti felépítését és működését, noha nem sejtette, honnan ered a tudása. Másodszor: Katherine többet tudott róla, mint amennyit elárult.

És végül: képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valamilyen határozott célból van itt, hogy mindez egy gondosan kidolgozott próbasorozat része, amelyet kifejezetten őrá szabtak.

De miért? Miért?

Ez a különös világ, a fejtetőre állított fizikai és űrbéli törvényeivel – mindez őmiatta? Ennek semmi értelme.

Aztán itt van a kulcs, az a tárgy, amelyet mindenki hajszol, és amelyet végül ő rejtett el biztonságosan, éppen ő, aki nem tudja vezérelni a működését. A robotok szerencsére nem sejtik, hogy a birtokában van. Vagy ők is ezt keresik? Ki kell derítenie. Ez a furcsa tárgy a kapocs, amely mindent összeköt.

Ez lebegett a szeme előtt, amikor elhatározta, óvatosan halad előre, és mindig kevesebb információt ad, mint amennyit kap. Emlékezetének zavara óriási hátrányt jelentett, de a lehetőségekhez képest ura akart maradni a helyzetnek.

Csak ez a gyilkosság ne jött volna közbe!

Derec az éjszakai várost nézte annak a lakásnak az erkélyéről, amelyet a robotoktól kaptak Katherine-nel. Metsző, hideg szél kerekedett, a csillagokat kioltotta a sötétség, és vadul gomolygó felhők törtek elő valahonnan. A távolban villámlott, elektronok keresték protonpórjukat a felszínen. Gyönyörű és félelmetes látvány volt egyszerre. A távoli épületek egy pillanatra szinte nappali fénybe borultak, hogy azután ismét beleolvadjanak a sötétségbe.

– Hohó! Hiszen az nem volt ott egy centáddal előbb! – kiáltott fel Derec, és egy távoli toronyra mutatott.

Katherine odament és áthajolt az erkély korlátján. – Akkor hol volt? – kérdezte kötekedve.

– Sehol – fordult feléje Derec, és átfogta a vállát. – Nem létezett.

– Ez lehetetlen! – legyintett a lány. Visszament a tágas, levegős lakásba, amely éppen egy olyan torony tetején kapott helyet, amilyenről Derec azt állította, hogy a semmiből szökkent elő. – Bárcsak hoznák már a vacsoránkat – sóhajtotta.

– Biztosan valami ételkülönlegességgel rukkolnak elő – csatlakozott hozzá Derec a nappaliban. – Mostani helyzetünkben pedig szinte az a természetes, ami lehetetlen, nem? Én mondom neked, Katherine, ez… ez a város növekszik, változik a szemünk láttára.

– Hogy lehet ez? – kérdezte nyugtalanul a lány. – A városokat építik. Nem nőnek ki a földből maguktól.

Derec tekintete körbejárta a szobát. Olyan érzés fogta el, mintha egy kristály belsejében állna, mert a helyiség hatszög alakúnak látszott, de falai nem határolódtak el a mennyezettől és a padlótól. A bútor is úgy festett, mintha kifolyt volna a falakból, az asztal pedig mintha a padlóból türemkedett volna elő. Fentről kellemes világosság áradt szét, ám úgy látszott, mintha a mennyezet maga bocsátaná ki a fényt.

– Nézz körül – szólalt meg Derec. – Minden tárgy összefügg a másikkal, és kapcsolatuk teljesen hézagmentes. Ráadásul mintha valamennyi ugyanabból az anyagból készült volna. – Odalépett a falból kinyúló díványhoz, és letelepedett puha felületére. – Kényelmes – rugózott rajta –, de szerintem ez is ugyanabból van – acélnak és valamilyen műanyagnak az ötvözetéből –, mint a szilárd tárgyak, csak más a keverési arány.

Katherine odament az asztalhoz, és tekintetét a sima felületre szegezte. – Ha alaposabban szemügyre veszed – szólalt meg –, felfedezheted az anyag mintázatát.

Derec felállt, és a lány mellett egészen közel hajolt az asztalhoz. A mintázat halványan, de láthatóan rajzolódott ki. Egyforma téglalapok kapaszkodtak össze rajta dominószerűen és ismétlődtek újra meg újra.

– Érdekes – csóválta meg a fejét Derec.

– Mi az?

– Nem emlékeztet valamire ez az alapforma?

A lány homlokráncolva gondolkodott néhány pillanatig, aztán tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Ugyanolyan, mint a kulcs – kiáltott fel.

Derec bólintott, Katherine pedig kisietett az erkélyre.

– Úgy tűnik, mintha önálló egységek tapadnának össze – szólt utána Derec. – Csak arra lennék kíváncsi, hogyan kapcsolódnak…

– Eltűnt! – sikoltotta a lány. Derec kirohant hozzá az erkélyre. – A tornyod, amit az előbb láttunk, eltűnt!

– Nem – mutatott a távolba Derec kelet felé.

– Elmozdult?

Derec a fejét rázta: – Nem hiszem. – A hatalmas, gúlaszerű torony felé intett, amely nyugati irányban most az egész tájat uralta. Ennek a tetejére érkeztek meg első ízben a kulccsal. – Szerintem az az egyetlen épület, amelyik változatlan. És egy perccel ezelőtt még nem láttuk az erkélyről.

– Úgy érted, mi mozdultunk el?

– Ilyesmi történhetett.

A lány a feje tetejére szorította két tenyerét. – Nem láttam… nem is éreztem…

– Olyan ez, mint amikor az ember a felhőket figyeli – magyarázta Derec. – Ha csak egy-egy pillanatig nézel rájuk, azt hiszed, szilárdak és állandók, de ha elfordulsz, majd visszatekintesz, addigra már új formát veszel észre, mert megváltoztak. Mintha ezek itt valamilyen módon növekedve alakulnának…

– Az épületek?

– Ha sokáig kint tartózkodnak, valószínűleg eláznak – szólalt meg egy hang mögöttük.

Amikor megfordultak, Euler parázsló szeme meredt rájuk a sötétben.

– Áztunk már el – fordult vissza Katherine. Euler mögött megpillantotta a terített asztalt, amelyen már várta őket az étel. – Az elítéltek utolsó vacsorája.

– Az eső különösen hűvös mifelénk – magyarázta a robot, és Katherine után nézett, aki besietett a szobába –, valószínűleg kellemetlenül hideg az emberi test számára.

Vakító villám csapott a piramistorony csúcsába, aztán erős mennydörgés érkezett a távolból.

Derec hátat fordított a látványnak, Euler pedig félreállt az ajtónyílásból, hogy utat engedjen neki.

Derec odalépett az asztalhoz, és helyet foglalt Katherine-nel szemben. A lány egy öblös aranytálból merte ki az ételt a tányérjába, amely szintén aranysárga fényben csillogott. A kásaszerű, egyenletes állagú étel kékesszürke színűnek tetszett. A tányérok mellett vízzel teli aranycsészék álltak.

– Ez az egész étkészlet aranyból készült? – kocogtatta meg Derec az egyik kanállal a tányérját, mire a fém dallamosan megcsendült.

– Valóban – szólalt meg Rydberg. – Ez a viszonylag értéktelen, lágy fém bányászati tevékenységünk mellékterméke. Noha áramvezetésre használható, legfőbb értékét az adja, hogy nem oxidálódik, így eszményien alkalmas emberi étkészletek gyártására. Ezeket a tárgyakat David látogatására készítettük.

Derec csak azt vette észre, hogy Katherine kezéből kicsúszik a merőkanál, és hangos csörömpöléssel hull a tányérjára. A lány elsápadt.

– Amit említettél, az én nevem volt – jegyezte meg nyugtalanul Derec, mert a véletlen egyezés kissé meghökkentette.

A lány homályos tekintettel bámult rá, aztán vállat vont, és pillantása ismét megélénkült. – Eléggé gyakori név az űrlakók között – jegyezte meg könnyedén, és ismét a tányérjára nézett.

Felemelte a merőkanalat, s folytatta a tálalást. Derec felnézett a robotokra, akik mozdulatlanul álltak az asztal mellett, az 1:5 típusú robotinas pedig türelmesen várt az ajtó közelében, hogy a vacsora végeztével leszedje az asztalt.

– Helyet foglalnátok mellettünk, amíg eszünk? – kérdezte Derec, de közben érezte, hogy Katherine az asztal mellett a lábába rúg.

– Örömmel – válaszolta Euler habozás nélkül.

A két robot élénken telepedett le az asztalhoz, szemmel láthatóan élvezték a maguk módján ezt a meghitt emberi társaságot.

Derec átvette a merőkanalat, és kezdte megtölteni a tányérját. – Ha helyesen következtetek, David volt az a másik ember, aki idelátogatott – jegyezte meg.

– Valóban – bólintott Rydberg.

– Űrhajón érkezett? – kíváncsiskodott Derec.

– Nem – szólt közbe Euler. – Egy szép napon egyszerűen besétált a városba.

– Honnan?

– Nem tudom.

– Aaaaóóó! – kiáltotta Katherine, miután kiköpte az ételt. Kétségbeesetten nyúlt a vizespohár után, és mohón inni kezdett. A két robot érdeklődve fordította fejét a lány felé, majd jelentőségteljes pillantást váltott egymással. – Etetni vagy megölni akartok bennünket?

– sikoltotta Katherine.

– Programozásunk sohasem engedné, hogy megöljük önöket – válaszolta Rydberg nyugodtan. – Ez teljesen kizárt.

Derec óvatosan merítette kanalát a kásaszerű keverékbe, és megkóstolta az ételt. Nem érezte sem keserűnek, sem édesnek, csak furcsának, idegennek, s olyan orrfacsaró szaga volt, hogy az szintén nem hatott lelkesítően a gyomornedvekre.

– Ez büdös! – jelentette ki Katherine ellentmondást nem tűrő hangon. A robotok először rámeredtek, aztán várakozásteljesen fordultak Derec felé.

– Igaza van – erősítette meg az. – Mi a fene ez?

– A helyi növényi anyagok nem mérgező, tökéletes keveréke, amelynek magas a fehérjetartalma, és kiegyensúlyozott arányban fordulnak elő benne szénhidrátok – magyarázta Rydberg. – Ez éppen önöknek való.

– A másik ember megette? – kérdezte Derec gyanakodva.

– Lelkesen – bólogatott Euler.

– Nem csoda, hogy feldobta a talpát – mormogta Katherine. – Ez egyszerűen ehetetlen. Jobb lesz, ha kitaláltok nekünk valami ízletesebb kotyvalékot.

Derec újabb adagot vett a kanala hegyére, ám ezúttal befogta az orrát. Amikor az illat különvált az íztől, valamivel könnyebben tudta letuszkolni a torkán. De ettől az elfuserált tejbegríztől kellemetlen érzet maradt a szájában. Hogyan fogyaszthatta el a másik férfi zokszó nélkül? Jóból is megárt a sok, hát még a rosszból.

– Mikor kaphatunk valami más ennivalót? – kérdezte Derec.

– Holnap? – kérdezte beleegyezést várva Rydberg. – Noha az Ételszolgálatnál igencsak büszkék voltak erre a készítményre. Nem lesz könnyű azonos tápértékű ételt összeállítaniuk.

–Ne törődj a tápértékkel! – tanácsolta Derec. – Vizsgáljatok meg más emberi ételeket, és törjétek a fejeteket, hogyan készíthettek róluk pontos másolatot az eszközeitekkel. – Katherine-re pillantott. – Mi pedig megpróbálunk legyűrni ebből valamit, mert az erőre szükség van.

A lány komoran bólintott. – Én már ki is találtam, mit teszek – nézett Rydbergre. – Hozz egy pohár vizet!

A robot készségesen odasietett a tálalókocsihoz, felemelt egy aránykancsót, és megtöltötte a lány poharát.

– Mikor halt meg ez a David? – kérdezte befogott orral Derec, majd újabb falatot tüntetett el.

– Hét nappal ezelőtt – ült a helyére Rydberg, és pontosan úgy tette le a kancsót az asztal közepén, hogy mindenki könnyen elérhesse.

– Hát akkor minket ki lehet zárni a gyanúsítottak sorából – kiáltott fel Derec boldogan. – Mi csupán tegnap este kerültünk ide.

– Már megbocsásson – válaszolta udvariasan Rydberg –, de Katherine hajlamot mutat rá, hogy ne közöljön mindent őszintén…

– Mire célzol? – nézett rá vészjóslóan a lány.

– Nem állt szándékomban a tiszteletlenség – szabadkozott Rydberg. – Egyszerűen arról van szó, hogy az önök szavahihetőségét meg kell kérdőjeleznünk délutáni beszélgetéseink fényében. Ennélfogva nem tudjuk, elhihetünk-e bármit is, amit mondanak.

– Még arról sincs sejtelmünk, milyen bolygón tartózkodunk jelenleg – védekezett Derec.

– Akkor hogyan találtak ide? – fordította fejét Euler határozottan feléje.

– Hát… – kezdte Derec, aztán abbahagyta. Nem állt szándékában, hogy bármit is eláruljon a kulcsról. Hiszen ez az egyetlen fegyverük, a menekülés záloga; nem adja fel olyan könnyen a játszmát. – Hát… nem is tudom.

Rydberg maga elé meredt néhány másodpercig, mielőtt megszólalt. – Ha hihetünk önnek, ez azt jelenti, hogy vagy a semmiből tűntek elő anyagszerűvé sűrűsödve, vagy tudtukon kívül, esetleg beleegyezésük nélkül szállították ide önöket valahogyan.

Derec úgy bújt ki a válasz elől, hógy gyorsan másra terelte a szót. – Azt mondtátok, ez a David szintén úgy jelent meg, mintha a semmiből tűnt volna elő. Megkérdeztétek tőle, honnan érkezett?

– Igen – válaszolta szűkszavúan Euler.

– És mégsem tudtok róla semmit – szögezte le Derec, miközben megpróbálta figyelmét a nyomozásra összpontosítani, nehogy az ételre kelljen gondolnia. Vele szemben Katherine rágás nélkül, hatalmas adagokban nyeldekelte a kását, és óriási kortyokkal öblögette le. – Milyen öltözéket viselt?

– Meztelen volt – bökte ki Euler –, és úgy is maradt.

Derec meg a lány összenézett. Az űrlakók számos bolygóján hétköznapi és megszokott jelenségnek számított a ruhátlanság, az itteni éghajlat azonban nem ösztönözte erre az embert.

– Mikor láthatjuk a holttestet? – szólalt meg Derec.

– Ez nem lehetséges – válaszolta Euler.

– Miért?

– Nem mondhatom meg.

– Nem tudod, vagy nem akarod? – kérdezte Derec.

– Mindkettő – válaszolta Euler talányosan.

– Akkor hogyan várjátok el tőlünk, hogy kiderítsük a halál okát? – méltatlankodott a lány.

– Ha egyikük vagy mindkettőjük a gyilkos – jelentette ki Euler –, akkor ismerik a halál okát is.

– Ezek szerint már eldöntöttétek, hogy bűnösök vagyunk – fakadt ki Derec. – Ez nem éppen tisztességes vagy igazságos eljárás.

– Nincs más lehetőség – közölte Rydberg szárazon.

– Amikor a lehetőségek kimerülnek – makacskodott Derec –, ideje megvizsgálni a lehetetlent. Ártatlanok vagyunk, és nem tudjátok bizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ebből az következik, hogy valami más okozta a halált.

– Az emberek ölhetnek – mondta Euler egy újabb villámcsapást követő mennydörgés közepette. – Az emberek hazudhatnak. Önök itt az egyedüli emberek, és gyilkosság történt.

– Valahogyan idekerültünk – kezdte az érvelést Derec. – Akáresak David. Ugyanígy ideérkezhettek mások is, akiket még nem fedeztetek fel. Ha mi követtük el a gyilkosságot, itt maradtunk volna, hogy ölbe tett kézzel várjuk, amíg elfogtok minket?

A robotok ismét egymásra néztek. – Logikus kérdéseket tesz fel, amelyek választ érdemelnek – mondta elismerően Euler. – Ezért beleegyezünk, hogy nyomozzanak.

– Hogyan lehet felderíteni egy gyilkosságot, ha még a holttestet sem láthatjuk?

– Minden más eszköz rendelkezésükre áll – egyenesedett fel Rydberg. – Befejezték az étkezést?

– Egyelőre – sóhajtott Derec. – Holnapra igazi ennivalót szeretnénk.

– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – jelentette ki Euler, és Szintén felállt. – Addig itt maradnak.

– Azt gondoltam, kimehetünk a városba – értetlenkedett Derec.

– Hamarosan esni fog. Rendkívül veszélyes a kinntartózkodás. baját érdekükben itt maradnak ma éjjel. Mivel nem vagyunk biztosak benne, hogy amit elmondtak nekünk, megfelel a valóságnak, egy robotot állítunk az ajtóhoz, hogy ne hagyhassák el a lakást.

– Semmi bizonyíték nincs rá, hogy bármi rosszat tettünk. Nem bánhattok velünk rabok módjára – tiltakozott Katherine.

– Nem is fogunk – indult Rydberg az ajtó felé. A robotinas odaperdült az asztalhoz, és fémkarmaival villámgyorsan leszedte a tálakat és a tányérokat.

– Rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk veletek – szólt utánuk Derec.

– Jut rá idő holnap – válaszolt Euler. – Hosszú beszélgetést folytatunk majd egy meghatározott időben, amikor számos téma terítékre kerül. Addig azonban nem tehetünk semmit. Jelenleg rengeteg a dolgunk. – A robotok ismét kifelé indultak.

– Hadd kérdezzek pár dolgot! – állt oda Derec az ajtó és a robotok közé. – Azt állítjátok, nem vagyunk foglyok, mégis bezártok bennünket. Mennyi ideig kell itt maradnunk?

– Amíg a biztonság úgy kívánja – válaszolta Rydberg.

– És ha aztán kiengedtek bennünket – folytatta a kérdezést Derec –, hogyan lehettek biztosak afelől, hogy nem próbálunk megszökni?

– Szigorú megfigyelés alatt leszünk kénytelenek tartani önöket – válaszolta Euler.

Azzal finoman, de határozottan félretolta Derecet, kilépett az ajtón, a robotinas pedig lázasan loholt a nyomában. Derec megpróbálta követni őket, ám hirtelen útját állta egy robusztus termetű segédrobot, amelynek testét olyan összevisszaságban borították a tarkabarka festékfoltok, akár egy művész palettáját a különféle színek.

– Félre az útból! – ripakodott rá Derec.

– Veszélyes a szabadban tartózkodni. Azzal bíztak meg, hogy ne engedjem ki, mert itt biztonságban van, és nem állhatok szóba önnel, nehogy megpróbáljon becsapni.

– Én? – kerekedett el Derec szeme. – Becsapni?

A robot megnyomta a zárógombot, és az ajtó a helyére siklott. Derec a lányhoz fordult. – Mit szólsz ehhez?

Katherine letelepedett a heverőre, és fáradtan elnyújtózott rajta. – Egy rakás robot őriz bennünket, és nem fogadják el az utasításainkat – mondta lemondó sóhajjal. – Ez a halott ember valami különc lehetett, aki ráadásul boldogan befalt mindent. Azt várják tőlünk, hogy bebizonyítsuk az ártatlanságunkat, de nem engedik, hogy megnézzük a holttestet a nyomozás érdekében. Hirtelen felült, és elszántan a fiatalemberre pillantott. – Derec, el kell mennünk innen.

– Addig nem tesznek velünk semmit, amíg nem bizonyosodott be a bűnösségünk – próbálta megnyugtatni Derec. – Ez idegen a természetüktől. Addig maradunk, amíg nem tisztázzuk az ügyet. Aztán boldogan utunkra bocsátanak minket. Ezenkívül egyre jobban furdal a kíváncsiság. Hogy működik ez az egész – miért működik?

A lány megint hátradőlt, és a mennyezetet bámulta. – Nem mernék fogadni rá, hogy tényleg elengednek minket – mondta fátyolos hangon. – Azt hiszem, rábukkantunk valamire, ami teljes őrültség. Egy emberek nélküli robotvilágról bármilyen bizarr dolog kiderülhet.

– De az is kiderülhet, hogy mindez nem is őrültség – ellenkezett Derec. – Nem lehetnek őrültek, a logika nem vezet őrültséghez. Azonkívül miért képzeled, hogy valami különleges dologra bukkantunk? Simán és egyszerűen kerültünk ide, aminek oka még nem egészen világos előttünk. Talán nem is sok időt venne igénybe, amíg kinyomoznánk.

– Nyomozd ki magad – ásított a lány. – Én fáradt vagyok.

– Hát én nem. – Derec kiment az erkélyre, ahol jeges szél csapott az arcába, miközben odakint tovább tombolt a vihar fényjátéka. – Ma éjjel egy kicsit körülszimatolok.

A lány felkelt a heverőről, és utánament. – Azt állítják, veszélyes – mondta csendesen, és Derec karjára tette a kezét. – Inkább holnap csináld!

– Mindenki szeme láttára? – rázta meg a fejét Derec. – Önállóan kell cselekednünk, és ez az idő a legalkalmasabb rá. Egy kis eső igazán nem árthat nekem.

– Maradj! – kérlelte a lány. – Félek.

– Te és a félelem? – nevetett Derec.

Katherine visszahúzta a kezét. – Rendben van – jelentette ki. Menj csak, ha annyira keresed a veszélyt. Belefáradtam, hogy folyton óvjalak.

– Dühös vagy…

– Te pedig idióta. – Elfordult, és a csodálatos város láttán rádöbbent, hogy szépsége egyedül számukra vonzó. És ez a felismerés valami kimondhatatlan szomorúságot sugallt. – Hogyan akarod kijátszani az őrt?

– Megfogadjuk a tanácsát, és rászedjük – válaszolta lelkesen Derec.

– Rászedjük?

– Nem segítesz?

A lány megfordult, és visszament a lakásba. – Bármit megteszek, csak hagyj békén – szólt vissza bosszúsan.

Derec rendkívül egyszerű ötlettel állt elő, bár ezt az adut csak egyszer lehetett ki játszani. A robotok rendkívül gyorsan felismerik az emberi kétszínűséget, s felvértezik magukat a váratlan helyzetek ellen. Egyetlen alkalommal azonban a terv kivihetőnek látszott.

Derec lekuporodott a heverő mögé. Amikor már nem lehetett észrevenni az ajtó irányából, a lány mélyet lélegzett, odalépett az ajtóhoz, megpróbálta kinyitni – de zárva volt.

Katherine bólintott Derec felé, aztán rémült sikoltozásban tört ki. A következő másodpercben félresiklott az ajtó, és a bejáratot kitöltve megjelent a segédrobot.

– Mi a baj?

– Derec! – zokogta a lány. – Leesett az erkélyről!

A robot habozás nélkül begördült a szobába, hogy ellenőrizze, nem akarja-e megtéveszteni a lány. Kisietett az erkélyre, és a párkányon áthajolva lenézett a sötétbe.

Derec felpattant a heverő mögül, kiosont az ajtón, és beugrott a felvonóba. A szerkezet engedelmesen szállította le a földszintre, így máris megtette az első lépést, hogy felderítse Robotváros rejtélyét. Szabad volt, de hogy ez itt mit jelent, azt még nem is sejtette.