Elsőként N jelent meg az ülésteremben a hidegbüfé után; kaszinótojást, sonkás pirítóst, kaviárt ettek, pezsgőt és pálinkát ittak hozzá - a díszteremben tanácskozás előtt ezzel szokták felfrissíteni magukat a Politikai Titkárság tagjai. Amióta felvették a legfelsőbb testületbe, kizárólag ebben a helyiségben érezte magát biztonságban, jóllehet pusztán postaügyi miniszter volt, és a békekonferenciára kibocsátott bélyegei is megnyerték A tetszését, ahogyan ezt a D körüli csoporttól pletykaszinten, illetve még pontosabban E-től megtudta; elődei azonban a posta meglehetősen alárendelt helyzete ellenére mégiscsak elvesztek az államgépezetben, és még ha C, a titkosrendőrség főnöke szívélyesen bánt is vele, nem lett volna tanácsos kutatnia az eltűntek után. Mielőtt N a díszterembe, majd onnan az ülésterembe lépett, megmotozták, először az a sportos alezredes, aki máskor is átkutatta őket, másodszor viszont egy szőke ezredes, akit N még soha nem látott; az az ezredes, aki az ülésterem előtt szokta megmotozni, kopasz volt, és bizonyára szabadságra utazott, vagy áthelyezték, vagy elbocsátották, vagy lefokozták, vagy agyonlőtték. N a tárgyalóasztalra tette aktatáskáját, és helyet foglalt. L ült le mellé. Az ülésterem hosszú volt, és nem sokkal szélesebb, mint a tárgyalóasztal. A falakat mellmagasságban barna faburkolat borította.

A csupaszon maradt falfelületet és a mennyezetet fehérre festették. Az ülésrendet a rendszer hierarchiája szabályozta. Az asztalfőn A foglalt helyet. Feje fölött, a fehér falon a Párt lobogója függött. Az asztal másik vége üresen maradt, és e mögött volt az ülésterem egyetlen ablaka. A magas és boltíves ablak öt részre oszlott, és nem volt rajta függöny. B, D, F, H, K és M (A felől nézve) az asztal jobb oldalán foglalt helyet, velük szemben C, E, G, I, L és N, N mellett ült még P, az ifjúsági csoport főnöke, M mellett pedig O, az atomminiszter, P-nek és O-nak azonban nem volt szavazati joga. L volt a grémium legidősebb tagja, és mielőtt A átvette volna a Párt és az állam irányítását, azt a funkciót is betöltötte egyszer, amit most D. La kovácsmesterséget űzte, mielőtt forradalmár lett. Magas volt, széles vállú, és nem hájasodott el. Arca és keze durva, rövidre nyírt ősz haja még mindig sűrű, álla borostás. Sötét öltönye akár egy munkás ünneplő ruhája. Nyakkendőt soha nem kötött. Fehér ingének nyakát mindig begombolta. L közszeretetnek örvendett a Párt és a nép soraiban, tetteiről a júniusi felkelésben legendák szóltak, mindez azonban olyan régen történt, hogy A elnevezte Emlékműnek. L-t igazságos embernek ismerték, és hős volt, ezért hanyatlása nem látványos bukás formájában következett be, hanem lassanként egyre mélyebbre süllyedt a hierarchiában. Félt, hogy vád alá helyezik, s ez megfosztotta tartásától. Tudta, hogy bukása elkerülhetetlen. H és K tábornokokhoz hasonlóan ő is gyakran leitta magát, sőt már a Titkárság ülésein sem jelent meg józanul. Most is pálinkától meg pezsgőtől bűzlött, dohánytól rekedt hangja azonban higgadt volt, és vizenyős, véreres szemében gúny bujkált: - Pajtás - szólt N-hez -, elintéztek bennünket. O nem jött el. - N nem felelt. Meg sem moccant. Közönyösséget színlelt. Lehetséges, hogy O letartóztatása vaklárma, de az is lehet, hogy L tévedett, mindenesetre taIán még akkor sem olyan kilátástalan N helyzete, mint L-t, ha L, aki a szállítási ügyekért felelt, tévedett is. Mert ha valami nem stimmelt a nehéziparban, a mezőgazdaságban, a hagyományos vagy az atomenergia-ellátásban (márpedig valami soha nem stimmelt), akkor a szállítási minisztert is felelősségre lehetett vonni. Defektek, késések, fennakadások. Óriási távolságok, az ellenőrzés nehézkes.

Megérkezett D, a Párt titkára és I miniszter. A Párt titkára kövér volt, erőteljes és intelligens. A-t utánzó katonai szabású öltönyét egyesek szerint szolgalelkűségből, mások szerint gúnyból viselte. I vörös hajú, cingár ember volt. A hatalomátvétele után ő lett a legfőbb ügyész, és nagyon rámenős fickó vált belőle. Az első nagy tisztogatás során keresztülvitte, hogy halálra ítéljék a régi forradalmárokat, de hiba csúszott a számításába. A kívánságára A vejére is halálbüntetést kért, és amikor A váratlanul úgy döntött, hogy mégis inkább megkegyelmez, a vőt már agyonlőtték, mely botlás I-nek nem csupán legfőbb ügyészi állásába került, ennél is borzasztóbb dolog történt vele: hatalomra jutott. Kinevezték a Politikai Titkárság tagjává, és ezzel feliratkozott a lehető legnyugalmasabb kilövési listára. Olyan pozícióba került, amelyben csak politikai okoknál fogva csinálhattak ki bárkit, igaz, politikai ok könnyen akadt. Mint ahogyan I esetében is megvolt már. Jóllehet senki sem hitte el, hogy A meg akarta menteni a vejét. De a vő kivégzése kapóra jött neki (A lánya akkoriban már összefeküdt P-vel); nagyszerű ürügyül szolgált a nyilvánosság előtt I elintézésére, ha már egyszer úgyis el akarta intézni, és mivel A még egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha el akart tenni valakit az útból, I-nek semmi esélyt nem adtak. I tudta ezt, ennek ellenére, még ha ügyetlenül is, úgy viselkedett, mintha mit sem sejtene. Éppen a Párt titkárának mesélt az Állami Balett egyik előadásáról. I az üléseken folyton a táncról beszélt, örökösen a balett szakkifejezéseivel dobálózott, különösen azóta, hogy a mezőgazdasági minisztériumot is a nyakába varrták, noha jogász lévén még csak nem is konyított a mezőgazdasághoz. Ráadásul a mezőgazdasági minisztérium, ha lehet, még szörnyűbb volt, mint a szállítási minisztérium, idővel mindenkinek bajt hozott a fejére; a mezőgazdaságban ugyanis a Párt szükségszerűen kudarcot vallott. A parasztok nevelhetetlenek, önzők és lusták. A parasztokat N is gyűlölte, no nem paraszti mivoltuk miatt, hanem mert megoldhatatlan problémát jelentettek, a tervkészítők is csődöt mondtak miattuk, és mivel a csőd egyszerűen életveszélyt jelentett, N kétszeresen utálta a parasztokat, és gyűlöletében még I magatartását is meg tudta érteni: ugyan ki beszél itt parasztokról ? Egyedül F, a nehézipari miniszter — aki falun nőtt fel, és akárcsak az apja, néptanító lett ő is, és egy vidéki gyorstalpaló tanítóképző szemináriumon felszedett, durván és primitíven összeeszkábált álműveltséggel rendelkezett, és aki úgy nézett ki, meg úgy is beszélt, mint egy paraszt -, csak ő emlegette a parasztokat a Politikai Titkárságban, népies anekdotákkal rukkolt elő, amelyek csakis őt mulattatták, népies közmondásokat citált, amelyeket csakis ő értett, miközben I, a parasztokkal hadakozó, a parasztok értetlensége miatt kétségbeesett művelt jogász - csak hogy szóba se kelljen hoznia őket - balettről fecsegett összevissza, mindenkit untatott velük, főképpen A-t, aki a mezőgazdasági minisztert „a mi balerinánk"-nak hívta (korábban „a mi mennybemeneteli jogászunk"-nak titulálta). TV ennek ellenére megvetette a hajdani legfőbb ügyészt, és undorodott szeplős jogászképétől. Úgy gondolta, a buzgó hóhér túl gyorsan vedlett át nyálas csúszómászóvá. D viselkedését viszont csodálta N. A Pártban kivívott hatalma és politikai intelligenciája ellenére a Vaddisznó is - A így becézte D-t - bizonyára félt, amennyiben igaz volt O távolmaradásának az oka, mindazonáltal uralkodott magán. Könnyed modora soha nem hagyta cserben. A Párt titkára a veszélyek közepette is megőrizte hidegvérét. Helyzete mindenesetre kétessé vált. O letartóztatását (hacsak nem vaklárma, amit távolmaradásával idézett elő) egy D ellen irányuló támadás előjeleként is lehetett értelmezni, mivel O a párthierarchiában D alatt állt; ugyanakkor utalhatott a főideológus bukására is, mert hiszen O a főideológus védencének számított: az, hogy O likvidálása (amennyiben bekövetkezett egyáltalán), D-t és G-t is egyaránt fenyegette, elvileg lehetségesnek, gyakorlatilag viszont valószínűtlennek tűnt.

G, a főideológus, időközben bement az ülésterembe. Félszeg volt, maszatos, keret nélküli szemüveget viselt, fehér sörényű, professzoros fejét oldalra biccentve tartotta. Korábban vidéki gimnáziumban tanárkodott. A Teaszentnek nevezte el. G volt a Párt teoretikusa. Schiller-galléros absztinens aszkéta, szikár, befelé forduló típus, aki még télen is szandálban járt. Amíg D, a Párt titkára élvhajhászként habzsolta az életet, és bomlottak érte a nők, addig G, a főideológus előre kigondolta minden lépését, s ezek nemegyszer abszurditásba és vérengzésbe torkolltak. D és G hadilábon állt egymással. Ahelyett, hogy kiegészítették volna, inkább felőrölték egymást, csapdákat állítottak egymásnak, és arra törekedtek, hogy megdöntsék a másik hatalmát: a Párt titkára a hatalom technikusaként állt szemben a főideológussal, a forradalom teoretikusával. D minden eszközzel a hatalom megtartására törekedett, G viszont minden eszközzel a hatalom tisztaságát kívánta biztosítani, számára a hatalom sterilizált bonckés volt a tiszta elmélet kezében. A Vaddisznó lekötelezettjeinek számítottak: B, a külügyminiszter, M, a nevelésügyi miniszter asszony és L, a szállítási miniszter, a Teaszent mögött pedig I, a mezőgazdasági miniszter, K, az államelnök, valamint F, a nehézipari miniszter sorakozott fel; utóbbi nemigen maradt el kegyetlenségben D-től, az az ellenszenv azonban, amit a hatalom egyik megszállottja érez a hatalom másik megszállottja iránt, F-et mégis G táborához sodorta, bár a hajdani néptanítót kisebbrendűségi érzés gyötörte a hajdani gimnáziumi tanárral szemben, sőt titkon bizonyára gyűlölte is G-t.

G tulajdonképpen már nem is köszönt D-nek. Ezért az, hogy N megrökönyödésére a főideológus most mégis üdvözölte a Párt titkárát, G-nek azt a félelmét látszott igazolni, hogy O eltűnése neki, G-nek szól, mint ahogyan az a körülmény, hogy D visszaköszönt, arra utalt, hogy D is fél, őrá is veszély leselkedik. Mindkettőjük félelme pedig azt jelentette, hogy O-t nyilván letartóztatták. Az a tény viszont, hogy a Teaszent szívélyesen, a Vaddisznó pedig csak barátságosan köszönt, arra utalt, hogy a főideológus helyzete egy árnyalattal fenyegetőbb volt, mint a Párt titkáráé. Ettől N némileg fellélegzett. D bukása ugyanis N-t is sarokba szorította volna. N-t a Vaddisznó javaslatára vették fel szavazati joggal a titkárság tagjainak a sorába, és a Vaddisznó személyes védencének számított, ami veszélyessé is válhatott N számára, még akkor is, ha nem fedte egészen a valóságot, mert: először is N nem tartozott egyik csoporthoz sem, másodszor pedig annak idején a főideológus, aki O atomminiszter mellett szállt síkra, a választás előtt arra számított, hogy a Párt titkára saját védencét, P-t, az ifjúsági csoport főnökét javasolja. Csakhogy a Vaddisznó belátta, hogy egyszerűbb semleges várományost beválasztani a Titkárságba, mint valamelyik párthívének avagy ellenlábasának a jelöltjét - A lánya időközben egyébként is szakított P-vel, és a Párt egyik kitüntetett regényírójával osztotta meg ágyát -, ezért ejtette eredeti jelöltjét, és a Teaszentet kijátszva N-t javasolta titkársági tagnak, úgyhogy a Teaszent sem tehetett mást, mint hogy szintén N mellett tette le a voksát. Harmadszor pedig N csak egy kis szakemberecske volt, így nem fenyegethette sem D-t, sem G-t. A olyannyira jelentéktelennek tartotta, hogy még gúnynevet sem adott neki.

Ez különben vonatkozott F-re, a külkereskedelmi miniszterre is, aki G után lépett a terembe, és nyomban helyet foglalt, míg a főideológus még mindig a Párt gondtalanul vigyorgó titkára mellett állt, és zavartan mosolyogva kerek iskolamesteri szemüvegét törölgette, miközben a mezőgazdasági miniszter az első szólótáncos történetével zaklatta; E elegáns világfi benyomását keltette. Angol szabású öltönyt viselt hanyag eleganciával mellzsebébe gyűrt díszzsebkendő-bokrétával, és amerikai cigarettát szívott. A külkereskedelmi miniszter N-hez hasonlóan szándéka ellenére lett a Politikai Titkárság tagja, a Párton belül dúló hatalmi harc automatikusan tuszkolta a vezetőtestület felé, míg törtetőbb kollégái a legelső helyekért folytattak verekedést, vagyis önmaguk áldozatául estek, így E mint szakember túlélt minden tisztogatást, amit A a Lord Evergreen gúnynévvel jutalmazott. Ahogyan N akaratlanul az impérium tizenharmadik leghatalmasabb embere lett, úgy lett E is - akarata ellenére - az ötödik leghatalmasabb a birodalomban. Nem volt visszaút. Egy rossz lépés, egy meggondolatlan kijelentés a véget jelenthette, letartóztatást, kihallgatásokat, halált, ezért E és N kénytelen-kelletlen mindenkivel jóban volt, aki nagyobb hatalommal rendelkezett vagy rendelkezhetett náluk. Résen kellett lenniük, hogy megragadjanak minden adandó alkalmat, vészhelyzetben meghúzzák magukat, és kihasználják a többiek gyengéit. Rengeteg méltatlan és nevetséges dologra voltak rákényszerítve.

A Politikai Titkárság tizenhárom tagja természetesen óriási hatalommal rendelkezett. Ők határoztak a mamutbirodalom sorsáról, emberek tömegeit küldték száműzetésbe, börtönbe vagy a halálba, milliók életébe szóltak bele erőszakosan, ipart tapostak elő a földből, családokat és népeket toloncoltak ki, gigászi városokat emeltek, irdatlan hadsereget állítottak fel, döntöttek háborúról és békéről, mivel azonban az önfenntartás ösztöne egymás megfigyelésére kényszerítette őket, az egymás iránt táplált rokon- és ellenszenv sokkal inkább befolyásolta döntéseiket, mint a mindenkori politikai konfliktus és gazdasági helyzet. A hatalom, és ezzel a rettegés egymástól, sokkal nagyobb volt annál, semhogy tiszta politikát lehetett volna folytatni. Az ész nem tudott érvényesülni.

A hiányzó tagok közül a két tábornok lépett a terembe, H, a védelmi miniszter és K, az államelnök, két felpuffadt, penészzöld, merev, kitüntetésekkel teleaggatott, öreg és izzadós, dohánytól, pálinkától és Dunhill-parfümtől bűzlő, hájtól, hústól, húgytól és rettegéstől repedező hólyag. Köszönés nélkül egyszerre tottyantak le egymás mellé. H és K kizárólag együtt mutatkozott. Kedvenc italukra célozva, A Dzsingisz kánnak becézte őket. K tábornok, az államelnök, a polgárháború hőse elbóbiskolt. H marsall, ez a katonai antitalentum, aki csak a Párt iránti rendíthetetlen hűségével verekedte fel magát a marsalli posztra, miközben egyik elődjét a másik után mint hazaárulót szolgáltatta ki A-nak, aki jóhiszeműséget színlelt, szóval ez a marsall, mielőtt végleg elbambult volna, még utoljára összeszedte magát, és elbődült: - Le a Párt kebelén megbújó ellenséggel! - ezzel mintegy közhírré téve értesülését O letartóztatásáról. De a kutya se figyelt rá. Megszokták már, hogy félelmében frázisokat pufogtat. Minden politikai titkársági ülésen azt várta, hogy megbukik, ezért folyton önvádakkal ostorozta magát, és mindig vadul megtámadott valakit, de azt soha nem pontosította, hogy voltaképpen kit is illet a vád.

N H védelmi miniszterre meredt, akinek a homlokán izzadságcseppek gyönygyöztek, és N érezte, hogy lassan az ő homlokát is kiveri a veríték. A bordeaux-i borra gondolt, amit F-nek szánt ajándékba, de még nem tudta eljuttatni hozzá, mert nem kapta meg. Az egész úgy kezdődött, hogy D, a Párt titkára, szerette a bordeaux-i bort, N pedig néhány hete a postaügyi miniszterek nemzetközi konferenciáján Párizsban megszervezett néhány borszállítmányt; N cserébe hazai pálinkát küldött a párizsi kollégának, mert ő meg azt szerette. No persze nem N volt az egyetlen, aki a nagy hatalmú D-t bordeaux-ival ellátta. B, a külügyminiszter is hasonlóképp igyekezett D kedvében járni. N szívességének azonban az lett a következménye, hogy B őt is megajándékozta bordeaux-ival, egyszerűen azért, mert N - hogy ne gondolják számítónak - szintén úgy tett, mintha szeretné a bordeaux-it, holott ki nem állhatta a bort. Amikor N felfedezte, hogy a nemzet nagy pálinka-vedelője, F, a nehézipar gazdája, akit A a Cipőpucoló névre keresztelt, cukorbeteg lévén orvosai tanácsára titokban csak bordeaux-it fogyaszt, sokáig tétovázott, hogy vajon F-nek is adjon-e a borból, ezzel ugyanis elárulná, hogy tud F betegségéről. Végül azzal nyugtatta meg magát, hogy a Titkárság más tagjai is tudnak róla. Ő C-től, a titkosrendőrség főnökétől értesült a betegségről, és lehetetlennek tartotta, hogy a hír ne jutott volna el más fülébe is. Ezért úgy határozott, hogy átad F-nek egy karton Lafitte 45-öt. A nehézipari miniszter haladéktalanul visszafizette a szívességet. A Cipőpucoló ajándékai hírhedtek voltak. N a csomagot meggondolatlanul a családi asztalnál bontotta ki. Egy filmtekercset talált benne, amelyet N, mit sem sejtve a film tartalmáról, s a címétől - Jelenetek a francia forradalomból - meglehetősen csalódottan, felesége és négy gyermeke kérésére levetített a házi moziban. Pornófilm volt. Amint azt N később megtudta, hasonló ajándékot alkalomadtán a Politikai Titkárság más tagjai is kaptak. Közben mindenki tudta, hogy F-et nem érdekli a pornográfia. F azért ajándékozott ilyen filmeket, hogy később velük zsarolhasson, s ezért úgy tett, mintha a megajándékozottak szeretnék a pornográfiát. - Na, hogy tetszett a kis malacság? - kérdezte másnap N-t -, bár nem az én gusztusom, de tudom, hogy maga szereti az effélét. - N nem mert ellenkezni. Hálája jeléül egy karton Cháteau Pape Clément 34-et küldött a Cipőpucolónak. Ily módon egész pornógyűjtemény halmozódott fel a józan és mérsékelten erotikus N-nél, aki úgy érezte, kénytelen beszerezni újabb tartalékokat a bordeaux-iból, az utánpótlás Párizsból ugyanis csak félévenként érkezett, a D-től kapott üvegeket pedig nem merte továbbajándékozni F-nek. A Párt titkára és a nehézipari miniszter hadilábon állt ugyan egymással, de bármikor bekövetkezhetett a változás. A hirtelen támadt közös érdek már sokszor elválaszthatatlan barátokká kovácsolt személytelen ellenségeket. N kénytelen volt bizalmába fogadni F-t, a külkereskedelmi minisztert. Kiderült, hogy ő is megajándékozta a Vaddisznót és a Cipőpucolót bordeaux-ival. E külkereskedelmi kapcsolatai révén tudott ugyan segíteni N-nek, de nem folyamatosan. N sejtette, hogy mások is megajándékozzák D-t és F-et, és hogy F-től terhelő anyagot kapnak viszonzásképpen.

N-nel szemben M, a Pártmúzsa foglalt helyet. A nevelésügyi miniszter asszony szőke volt és terebélyes. Kebléről a testület egyik ülésén A egy ízben azt mondta, hogy hegyorom, melyről a Párt titkára le fog még zuhanni egyszer, és halálra zúzza magát. A Pártmúzsa akkoriban fene elegáns toalettekben mutatkozott, A pedig otromba trágárságokkal fenyegette meg a Vaddisznót. Aztán elterjedt a hír, hogy D M szeretője. Ettől kezdve M szerény szürke kosztümben jelent meg a Titkárság ülésein. Most mégis mélyen dekoltált, fekete alkalmi ruhában feszített, amitől N teljesen összezavarodott, már csak azért is, mert M fel is ékszerezte magát. Különleges oka lehetett rá. Nyilván ő is tudott O letartóztatásáról. A kérdés csupán az volt, hogy a művészetek múzsája ruhájával, melyben szemlátomást fesztelenül érezte magát, D-től akarta-e magát elhatárolni, avagy kétségbeesett bátorsággal D szeretőjeként kívánt-e tüntetni, D-től, a Párt titkárától N nem kapott erre választ, D ugyanis látszólag figyelemre se méltatta M-et. Ült a helyén, és egy iratot böngészett.

M kétértelmű öltözéke még kétértelműbb lett, amikor F, az alacsony termetű, kövér nehézipari miniszter belépett a terembe. Senkivel sem törődve egyenesen a Pártmúzsához viharzott, és kijelentette, hogy az áldóját, ez aztán a ruha, elragadó, fantasztikus, valami más, mint a párt gúnya. Az ördögbe az egyenruhával. Mindenki F-re meredt, de ő rendületlenül folytatta, hogy mi a fenének csinálták végig a forradalmat, irtották ki a plutokratákat meg a vérszopókat, kötötték föl cseresznyefákra a kulákokat. - Hát hogy bevezessük a szépséget - ordította, és úgy ölelgette, csókolgatta a nevelésügyi miniszter asszonyt, mint egy parasztmenyecskét: - Diort a munkásoknak! - ezzel leült a helyére Dés H közé, akik elhúzódtak tőle, és, miként N, ők is csak azt gondolhatták, hogy a nehézipari miniszter azért vetette be akasztófahumorát, mert nyilván arra számít, hogy O eltűnése a főideológusnak és így őneki is szól, bár lehetségesnek tűnt az is, hogy F őszintén dévajkodott, mert biztos forrásból tudta, hogy a Párt titkára, D meg fog bukni.

Feltűnt B. (N csak ekkor vette észre, hogy P, az ifjúsági szervezet főnöke, ez a sápatag, szemüveges, félénk, ám buzgó pártfi, észrevétlenül megérkezett, és már mellette ül.) B higgadtan a helyére ment, aktatáskáját az asztalra tette, és leült. A főideológus és I, a mezőgazdasági miniszter, akik még mindig álltak, most szintén helyet foglaltak. B-nek, a külügyminiszternek a tekintélyét senki nem vitatta, de őt magát mindenki gyűlölte. B valamennyiüknél többet ért. N csodálta őt. A Párt titkára a hatalom intelligens szervezője, a nehézipari miniszter pedig ösztönösen ravasz megvalósítója volt a hatalomnak, a főideológus meg teoretikusa volt, a külügyminiszter azonban a hatalmi együttesek nehezen megragadható elemét képviselte. Szakterületén éppolyan tökéletes biztonsággal mozgott, mint E vagy N. Eszményi külügyminiszter volt. De ellentétben E-vel és N-nel, hatalmat szerzett a Pártban, anélkül azonban, hogy belharcokba bocsátkozott volna, mint D és G. A Párton kívül is befolyásra tett szert, kizárólag a feladatának élt. Ennek köszönhette a hatalmát. Nem volt hűtlen, de soha nem kötelezte el magát, a magánéletében sem: agglegény maradt. Mértékletesen evett és ivott, banketteken egy pohár pezsgő, és kész. Tökéletesen beszélt németül, angolul, franciául, oroszul és olaszul, Mazarinról írott tanulmánya, akárcsak a korai ind mamutállamokról szóló értekezése, valamint a kínai számfogalomról írt esszéje számos nyelven napvilágot látott. Rilke- és Stefan George-fordításokat is közölt. Leghíresebb azonban mégis a hatalom megdöntéséről kifejtett tanítása volt, amiért a forradalom Clausewitzének nevezték. Gyűlölték, mert nélkülözhetetlen volt. Különösen A gyűlölte, aki Eunuchnak hívta; ez a gúnynév közszájon forgott ugyan, de még A sem merte kiejteni B jelenlétében. A ilyenkor „B barátunk"-nak, vagy ha dühös volt, a „mi lángelménk"-nek szólította. Ezzel szemben B „Hölgyeim és uraim"-mal szólította meg a testületet, mintha polgári egyesületben beszélt volna. - Hölgyeim és uraim - kezdte szokásával ellentétben máris, alighogy helyet foglalt, mert különben csak akkor beszélt, ha felszólították: - Hölgyeim és uraim, talán mindnyájunk számára érdekes lehet, hogy O, az atomminiszter nem jött el. - Néma csend. B néhány papírlapot vett elő az aktatáskájából, olvasni kezdte őket, és elhallgatott. N érezte, hogy mindenki fél. 0 letartóztatása tehát mégsem vaklárma. Mi másra célozhatott volna B. Tudta ő mindig, hogy 0 áruló, jelentette be K, az államelnök. 0 értelmiségi, márpedig minden értelmiségi áruló, mire H tábornok újfent elbődült: - Le a Párt kebelén megbújó ellenséggel! - Csak a két Dzsingisz kán reagált, a többiek közönyösnek látszottak, no meg D, aki jól hallhatóan azt mondta, „hülyék", de szemlátomást senki nem vett tudomást megjegyzéséről. A Pártmúzsa kinyitotta kézitáskáját, és púderezni kezdte magát. A külkereskedelmi miniszter aktákat bújt, a nehézipari miniszter a körmét nézegette, a mezőgazdasági miniszter maga elé meredt, a főideológus jegyzeteket készített, a szállítási miniszter pedig azon fáradozott, hogy annak tűnjék fel, ami: mozdulatlan emlékműnek.

Megérkezett A és C. Nem a nehézipari és a védelmi miniszter, hanem a főideológus és a mezőgazdasági miniszter mögötti ajtón léptek be a terembe. C, szokásához híven, elhanyagolt, kék öltönyt viselt, A egyenruhában volt, de rendjelek nélkül. C leült, A megállt a széke mögött, és gondosan megtömte a pipáját. C karrierje az ifjúsági szervezetben kezdődött, itt egészen a főnökségig vitte, akkor azonban eltávolították posztjáról. Nem politikai okból. Más jellegű vádak merültek fel ellene. És ekkor nyoma veszett. Úgy hírlett, büntetőtáborban tengődik, ennél többet senki sem tudott róla; egyszer aztán újra felbukkant, méghozzá mindjárt a titkosrendőrség főnökeként. Annyi bizonyos, hogy azóta is belekeveredett homoszexuális botrányokba. A brutálisan Államtantinak nevezte, de immár senki nem merészelt C ellen protestálni. C magas termetű volt, enyhén elhízott, és teljesen kopasz. Eredetileg zenésznek készült, szerzett is zenei diplomát. Amíg B a testület grandseigneurje volt, addig C bohémnek számított. Pártkarrierjének kezdetét homály fedte. Hírhedtek voltak kegyetlenkedései, az általa elterjesztett terror leplezetlenül tombolt. Sok minden száradt a lelkén, a titkosrendőrség hatalmasabbá, a besúgórendszer kiterjedtebbé vált irányítása alatt. Sokan szadistának tartották, de voltak, akik nem értettek ezzel egyet. Utóbbiak azt állították, hogy C-nek nincs más választása, mert A a markában tartja. Ha C nem engedelmeskedik, újra pert indítanak ellene. A titkosrendőrség főnöke valójában költői lélek, megveti pozícióját, gyűlöli mesterségét, de kénytelen folytatni, hogy megmenthesse saját és barátai életét. Amúgy szeretetre méltó személyiség volt. Rokonszenves, gyakran félénk ember benyomását keltette. Úgy tűnt, hogy a párt- és állami feladatokat kíméletlenül végrehajtó C nem a megfelelő ember erre a helyre, s talán épp ezért olyan használható.

A ezzel szemben egyszerű képlet volt. Ebben rejlett az ereje. Sztyeppéken nevelkedett, nomádok ivadékaként, a hatalom nem okozott neki gondot, az erőszakot természetesnek tartotta. Évek óta bunkerszerű, szerény épületben élt az erdőben, valahol a fővároson kívül, egy század őrizte, és egy öreg szakácsné gondoskodott róla, az egész személyzetet a szülőföldjéről hozta. Kizárólag külföldi állam- és pártfők látogatásakor, különleges audienciák alkalmával és a Politikai Titkárság ülésein tartózkodott a kormánypalotában, a titkársági tagoknak azonban külön-külön hetente háromszor meg kellett jelenni a rezidenciáján raportra, amikor is A az odarendelt személyeket nyáron a fonott bútorokkal berendezett verandán, télen pedig a dolgozószobájában fogadta, amelynek berendezését mindössze egy, a szülőfaluját és néhány parasztot ábrázoló hatalmas méretű falfestmény meg egy ennél is hatalmasabb íróasztal alkotta; ennél ülve hallgatta látogatóit, akiknek állni kellett. A négyszer nősült. Három felesége meghalt, a negyedikről senki nem tudta, vajon él-e még, vagy sem, s ha igen, akkor hol. Lányán kívül nem voltak gyerekei. Néha hozatott lányokat a városból, de csak odabiccentett nekik, semmit se kellett csinálniok, csak ott ülni mellette, órák hosszat amerikai filmeket nézni. Amikor A végre elaludt a karosszékében, a lányok hazamehettek. Havonta egyszer bezáratta a Nemzeti Múzeumot, és órákig bolyongott a termekben. Soha nem a modern művészet alkotásaira volt kíváncsi. Áhítattal ácsorgott a késő polgári, gigászi történelmi mázolmányok előtt, a csatajeleneteket, fiaikat halálra ítélő sötét császárokat, részeg huszárok orgiáit és farkasok űzte, sztyeppéken száguldó lovasszánokat megörökítő tablók előtt. Hasonlóképpen primitív volt zenei ízlése. A szentimentális népdalokat szerette, melyeket születésnapján szülőföldjének népviseletbe öltözött kórusa adott elő.

A maga elé pöfékelt, és töprengve szemlélte az asztalnál ülőket. N minduntalan elcsodálkozott, milyen vézna és jelentéktelen is A a valóságban, fényképeken és a televízióban sokkal kövérebbnek és zömökebbnek látszott. A leült, és beszélni kezdett, lassan, akadozva, körülményesen, ismétlésekbe bocsátkozva, metsző logikával. Általános elmélkedéssel kezdte. A Politikai Titkárság többi tizenkét tagja és a várományos P mozdulatlanul, merev ábrázattal fülelt. Elhangzott a figyelmeztető jel. Ha A forralt valamit, körmönfont elmélkedésekbe bocsátkozott a forradalom fejlődéséről. Úgy tűnt, mintha csűrés-csavarás nélkül nem is tudna halálos csapást mérni. Most is nagy feneket kerítvén a dolognak fogott bele a szokásos fejtegetésbe. A Párt célja a társadalom megváltoztatása, eddig is óriási eredményeket értek el, megvalósították az új rend megteremtéséhez szükséges alapelveket, az emberek számára azonban ezek még nem természetesek, egyelőre úgy kell rájuk erőszakolni, a nép még mindig a régi szellemben gondolkozik, babonák és előítéletek foglya, megfertőzte az individualizmus, még mindig megpróbál kitörni az új rendből, és új egoizmust teremteni, még nem nevelték meg eléggé, a forradalom mindmáig kevesek ügye, a forradalmi gondolkodásúaké, és nem a tömegeké, akik ugyan ráléptek a forradalom útjára, de éppolyan könnyen le is térhetnek róla. A forradalmi rendet még mindig csak erőszakkal lehet fenntartani, a forradalmat a Párt diktatúrájával megvalósítani, a Párt viszont szétesne, ha nem felülről lefelé szervezkedne, ezért a Politikai Titkárság létrehozása történelmi szükségszerűség volt. A ekkor félbeszakította fejtegetését, és a pipájával kezdett el bíbelődni, majd újból meggyújtotta. Amiről itt A papol, gondolta magában N, az nem egyéb népszerű pártdoktrínánál, mintha valami pártiskolán ülne az ember, s csak ezután jön a lényeg, az igazán veszélyes. Egy kaptafára megy, akárhol hangzik is el. A vég nélküli imaként darálja le politikai maximáit, amelyekkel a Párt nevében saját hatalmát indokolja meg. Időközben A mégiscsak a tárgyra tért. Lecsapott. A cél felé vezető minden lépés, mondta látszólag szelíden, változatlan hangon, változtatást követel a Pártban. Az új állam jónak bizonyult, létrejöttek a szakminisztériumok, az új állam tartalmát tekintve haladó, formájára nézve diktatórikus. A belső és külső gyakorlati szükségszerűség fejeződik ki benne; a Párt a gyakorlati igényekkel szemben mintegy ideológiai eszközként arra hivatott, hogy ha megérett a helyzet, megváltoztassa az államot: az állam mint adott alakulat nem tudja forradalmasítani önmagát, erre csak az államot ellenőrző Párt képes. Kizárólag a Párt kényszerítheti ki a forradalmi igények által megkövetelt állami változást: és ezért a Párt sem lehet megváltoztathatatlan, a megtett forradalmi úthoz igazodva meg kell újulnia. A Párt szerkezete ma még hierarchikus, felülről irányított, ami annak a harci időszaknak a követelménye, amelyben a Párt korábban működött; a harc ideje azonban elmúlt, a Párt győzedelmeskedett, megszervezte a hatalmat, következő lépésként a Pártot kell demokratizálni, ami elindítja az új állam demokratizálását: a Párt viszont egyedül a Politikai Titkárság felszámolásával demokratizálható, hatalmát egy széles körű pártparlamentnek kell átadnia, mert a Politikai Titkárság egyetlen célja abban állt, hogy a Pártot halálos fegyverként vesse be a régi renddel szemben; feladatát azonban immár teljesítette, a régi rend megszűnt, így hát a Politikai Titkárságot is fel kell számolni.

N felismerte a veszélyt. Közvetve mindnyájukat fenyegette, közvetlenül egyikőjüket sem. A javaslata meglepetésszerűen hatott. Semmi sem utalt arra, hogy ilyen javaslattal kíván előhozakodni, A most is a meglepetés taktikájával dolgozott. A fejtegetése kétértelmű, szándéka egyértelmű volt. Beszéde látszólag logikus volt, a forradalom hagyományos stílusát követte, amely a forradalmi harc időszakának számtalan titkos és nyilvános gyűlésén csiszolódott ki. De valójában volt benne egy ellentmondás, és az igazság ebben az ellentmondásban rejlett: A a Pártot a demokratizálással a hatalmától akarta megfosztani, ami lehetővé tenné számára a Politikai Titkárság megdöntését, és saját egyeduralmának végleges megszilárdítását. Egy bábparlament palástja alatt hatalma nagyobb lenne, mint valaha volt, ezért beszélt szónoklata elején az erőszak szükségszerűségéről. A Politikai Titkárság felszámolása voltaképp tisztogatás nélkül is megtörténhetne. De A hajlott arra, hogy likvidálja azokat az elemeket, akiket ő vagy más azzal gyanúsított, hogy szembeszegülnek egyeduralmával. O letartóztatása nagy valószínűséggel arra utalt, hogy A a szóban forgó elemeket a Politikai Titkárságban vélte felfedezni. Ám mielőtt N mérlegelhette volna, hogy ő is veszélyt jelenthet-e A számára, és hogy a Politikai Titkárság bukásával elkerülhetetlenné válna-e az ő bukása is mint postaügyi miniszteré - hirtelen csak a békekonferenciára készített bélyegeket tudta felsorakoztatni a védelmére -, váratlan esemény történt.

A épp kiverte a pipáját, jelezvén, hogy a Politikai Titkárság ülését befejezettnek tekinti, és nem óhajt vitát, amikor is L, a szállítási miniszter előzetes jelentkezés nélkül magához ragadta a szót. A szállítási miniszter keservesen feltápászkodott. Nyilvánvalóan időközben még részegebb lett. Kétszer nekirugaszkodott, majd gügyörészve utalt rá, hogy 0 nem jelent meg, így hát a Politikai Titkárság ülése el sem kezdődhetett. Igazán kár A pompás beszédéért, de a szabály az szabály, még a forradalmároknak is. Mindenki rémülten bámult az Emlékműre, aki bár kinyújtott karral rátámaszkodott az asztalra, és úgy hajolt előre, ide-oda imbolygott, és fehér, bozontos szemöldökű, ősz borostás, sápadt, álarcszerű arccal, harciasan méregette A-t. L ellenvetésének nem volt semmi értelme, még ha formálisan megállta is a helyét. Azért volt értelmetlen, mert nem számított, A kimerítő beszédével az ülés ugyanis már megkezdődött, és már csak ezért sem volt értelme, hogy a szállítási miniszter, amikor tiltakozott, úgy tett, mintha mit sem tudna O, illetve saját lehetséges, küszöbönálló letartóztatásáról. N-t mégis inkább A villámgyors pillantása lepte meg, amit pipája újratömése közben lövellt C-re. A pillantása különös csodálkozást tükrözött, ami arra engedte következtetni N-t, hogy A az egyetlen, aki nem tudja, hogy mindenki tud 0 letartóztatásáról, és ekkor felvetődött benne a kérdés, hogy 0 letartóztatásának a híre nem egyedül a titkosrendőrség főnökétől származik-e, s a letartóztatás esetleg nem A akarata ellenére történt-e, vagy netán B, a külügyminiszter, aki megemlítette a Politikai Titkárság tagjai előtt O távolmaradását, nem kötött-e titkon egyezséget C-vel. N gyanúját A válasza nem oszlatta el teljesen. Lényegtelen, felelte ugyanis A, a Balkan Sobranie Smokkig Mixture angol dohányának füstfelhőit pöfékelve maga elé, lényegtelen, hogy O megjelent-e vagy sem, és távolmaradásának az oka sem játszik szerepet, mert O szavazati joggal nem rendelkező várományos csupán, a jelenlegi ülés pedig egyedül a Politikai Titkárság feloszlatásáról hivatott dönteni, ami már meg is történt, hiszen nem született ellenszavazat, ehhez a döntéshozatalhoz pedig O jelenléte szükségtelen.

L, ahogy ez a részegeknél gyakran előfordul, hirtelen kedveszegetten és fáradtan újra le akart ülni, amikor C, a titkosrendőrség főnöke szárazon közölte, hogy az atomminiszter nyilván beteg, és ezért nem tudott eljönni az ülésre; ez az arcátlan hazugság, amennyiben valóban C terjesztette el O letartóztatásának a hírét, kizárólag arra irányulhatott, hogy újból felingerelje L-t, és ezzel előkészítse letartóztatását. - Beteg - ordított fel L valóban, bal alkarjára támaszkodva, és jobb öklével az asztalt verve -, beteg, tényleg beteg? - Valószínűleg - jegyezte meg újfent C hidegvérrel, és közben iratokat rendezgetett. L abbahagyta az asztal csapkodását, és a dühtől valósággal elnémulva leült. Az F és H mögött lévő ajtóban a szokásostól eltérően megjelent az ezredes, a Politikai Titkárság ülése alatt ugyanis

senkinek sem volt szabad belépni a terembe. Az ezredes feltűnése biztosan valamiféle rendkívüli dolgot jelzett: vészhelyzetet, szerencsétlenséget, szerfölött lényeges bejelentést sejtetett. Ezért volt meglepő, amikor az ezredes közölte: csupán azért jött, hogy megkérje L-t, sürgős, személyes ügyben fáradjon ki. Tűnjön el, förmedt L az ezredesre, aki vonakodva engedelmeskedett, de közben lopva a titkosrendőrség főnökére sandított, mintha tőle várna segítséget, C azonban továbbra is a papírjaival szöszmötölt. A nevetett: L már megint felöntött a garatra, mondta jóságosan joviális, rekedt hangon, amit akkor használt, ha jókedve támadt, L jobban tenné, ha kimenne, és elintézné a magánügyeit, meglehet, hogy valamelyik metresze babázott le. Mindenki harsány hahotára fakadt, nem mintha A szavait viccesnek találták volna, hanem mert pattanásig feszült a húr, és mindenki kiutat keresett, és öntudatlanul is meg akarta könnyíteni L visszavonulását. A telefonon bekérette az ezredest. Az ezredes belépett. Mi történt, kérdezte A. A szállítási miniszter felesége haldoklik, felelte az ezredes, és tisztelgett. - Tűnjön el - utasította A. Az ezredes eltűnt. - Menjél, L! - mondta A -, a metresz rossz tréfa volt, visszavonom. Tudom, milyen sokat jelentett neked a feleséged. Menj el hozzá, az ülés úgyis véget ért. - Bármilyen emberségesen csengtek is A szavai, a szállítási miniszter úgy meg volt ijedve, hogy nem hitt A-nak. Az Emlékmű kétségbeesésében és részegségében csak előre tudott menekülni. Ő régi forradalmár, ordította felpattanva helyéről, a felesége köztudottan kórházban fekszik ugyan, de sikeresen átesett a műtéten, nem hajlandó belesétálni a csapdába. Kezdettől fogva tagja a Pártnak, korábban csatlakozott a mozgalomhoz, mint a nyomorult akarnok A, C és B. Ő már abban az időben a Párt oldalán küzdött, amikor veszélyes volt a párttagság, életveszélyes. Siralmas, bűzös fegyházakban sínylődött, láncra verve, mint egy állat, és patkányok kapkodtak véres lába után. Patkányok, ismételte ordítva, patkányok! Egészségét a Párt szolgálatában tette tönkre, a Párt miatt ítélték halálra. - A kivégzőosztag már felsorakozott, elvtársak - bömbölte -, ott állt velem szemben. - A szökése után, gügyögött tovább, illegalitásba vonult, többször is illegalitásba kényszerült, mígnem eljött a forradalom, és ő a forradalmárok élén egy szál revolverrel és kézigránáttal megrohamozta a palotát. - Egy szál revolverrel és kézigránáttal történelmet csináltam, világtörténelmet - ordította magánkívül, és kétségbeesésében és dühében volt valami nagyszerű, részegsége és züllöttsége ellenére most megint a régi, híres forradalmárnak látszott, aki volt valaha. Hazug és korrupt rendszer ellen harcolt, és az igazságért kockára tette az életét, folytatta tovább. Azért változtatta meg a világot, hogy jobb legyen, nem törődött szenvedéssel, éhezéssel, üldöztetéssel és kínzással, mi több, büszkén viselte, mert tudta, hogy a szegények és kizsákmányoltak oldalán küzd, na és most, a győzelem kivívása után, amikor a Párt átvette a hatalmat, egyszerre csak nem a helyes oldalon áll, egyszerre ő is a hatalmasok oldalára került. - Elvtársak, engedtem a hatalom csábításának - bődült el -, létezik tán gaztett, amiről nem hallgattam, barát, akit nem árultam el és játszottam a titkosrendőrség kezére? Tovább hallgassak? - O-t letartóztatták, folytatta, hirtelen elsápadva, kimerülten és halkan, ez az igazság, mindenki tudja, és ő azért nem hagyja el a termet, mert az előszobában őt is le akarják tartóztatni, a felesége állítólagos halála pedig szemenszedett hazugság, amit azért agyaltak ki, hogy őt kicsalogassák az ülésteremből. E szavakkal, amelyek mindenki titkos gyanúját mondták ki, visszaroskadt a székébe.

Miközben L kilátástalan helyzetének tudatában, mindennemű, számára szükségképpen haszontalannak tűnő elővigyázatosságot feledve szilajon dacolva lázongott; miközben mindenki kővé dermedve figyelte a kísérteties színjátékot, melyben egy óriás játszotta el bukását; miközben az L rettenetes mondatait megszakító szünetekben H tábornok szörnyű félelmében, hogy őt is magával sodorja az Emlékmű leomlása, minduntalan a „Le a Párt kebelén megbújó ellenséggel" jelszót kiabálta; miközben K marsall, az államelnök L szónoklata után terjengős nyilatkozatban biztosította örök hűségéről A-t; mialatt mindez zajlott, N azon törte a fejét, vajon hogyan fog minderre reagálni A. A egykedvűen ült, és pipáját szívta. Semmit sem lehetett rajta észrevenni. És mégis, valaminek mégiscsak végbe kellett menni benne. N egyelőre ugyan nem látta át, mennyire veszélyezteti A-t L tiltakozása, úgy érezte azonban, hogy A megjegyzései saját jövőbeni pozíciójára és a Párt fejlődésére döntő fontosságúak, és hogy fordulópont előtt állnak; azt már nem tudta, miféle fordulat előtt, mint ahogyan az sem fért a fejébe, miként merészel ő, N, A eljárását illetően jóslatokba bocsátkozni. A agyafúrt taktikus volt, a hatalom sakkmezején olyan meghökkentő lépésekre szánta el magát, amelyekre senki, még B sem tudott mit válaszolni. Ösztönösen jó emberismerő volt, ismerte és kihasználta vetélytársainak a gyengéit, a Politikai Titkárságban senki nem értett olyan jól az emberfogáshoz és embervadászathoz, mint ő, persze nem nyílt párharcban küzdött, hanem meghúzta magát a sötétben, és váratlanul csapott le. Csapdáit a Párt ezernyi osztálytól és alosztálytól, ágazattól és alágazattól, csoporttól, főcsoporttól és alcsoporttól burjánzó dzsungelében rejtette el; nyílt ellentmondással, szemtől szembe támadással régen nem találkozott már. Az volt a kérdés, hogy ki lehet-e hozni A-t a béketűrésből, megfeledkezik-e az óvatosságról, és elhamarkodottan cselekszik-e, avagy továbbra is tagadja a letartóztatásokat; mindezekre a kérdésekre N sem talált feleletet, mert maga sem tudta, hogy ő mit tenne A helyében; N-nek nem maradt ideje tovább találgatni A várható viselkedését, mert alighogy K tábornok szusszanásnyi szünetet tartott, csak hogy újult erővel s a korábbinál is hatalmasabb lelkesedéssel ömlengje el hűségnyilatkozatát A-nak, F magához ragadta a szót. F végeredményben nemcsak K államelnököt szakította félbe, hanem akaratlanul A-t is, aki kihasználva K felvonásközi szünetét, kivette szájából a pipát, hogy végre megfeleljen L-nek, F azonban, aki mindezt nem vette észre, vagy tán nem akarta észrevenni, megelőzte A-t. Még ültő helyében beszélni kezdett, s csak azután emelkedett fel: kicsi volt és kövér, végtelenül ocsmány, arcán bibircsókok virítottak, kezét összekulcsolta potrohán, úgy festett, mint egy ünneplőbe öltözött, imádkozó paraszt, és beszélt, csak beszélt. N rögtön tudta, hogy miért. A nehézipari miniszter csak látszólag volt nyugodt. A Cipőpucoló csakis azért cselekedett, mert rettenetesen megijedt L közreműködésétől, már látta, amint A haragja mindnyájukra lesújt, és az egész Politikai Titkárságot letartóztatják. A Cipőpucolónak mint néptanító fiának irdatlan vesződségébe került, amíg az élre küzdötte magát vidéken. Mint fiatal pártmunkást gúnyolták, nem vették komolyan, megalázták, lakájnak használták, amíg aztán végül mégiscsak feltört (hányan, de hányan itták a levét ennek), mert büszkeséget, azt nem ismert (erre nem tellett belőle), hanem csak becsvágyat, és mert az égvilágon mindent elkövetett volna, és immár el is követett. Elvégezte a legmocskosabb (legvéresebb) munkát is, vakon engedelmeskedett, kapható volt mindenféle árulásra, sok tekintetben a Párt legrettenetesebb alakja volt, rettenetesebb A-nál, aki cselekedeteiben rettentő, személyében viszont jelentékeny volt. A-t nem torzította el sem a harc, sem a hatalom. A önmaga maradt, a természet része, saját hatalmas törvényszerűségének a megtestesítője, maga formálta magát, s nem más. F csak rettenetes volt, és csak az aljasság volt a sajátja, nem tudta lerázni, rátapadt, és még a két Dzsingisz kán is előkelőnek tűnt föl mellette, sőt még A sem pusztán Cipőpucolónak hívta a nyilvánosság előtt, hanem Seggnyalónak is nevezte, pedig nem nélkülözhette; ezért rettegett most jobban, mint bárki más. F mindent megtett a hatalomrajutásért. És most, a célban, azt kellett látnia, hogy L eszelős kirohanásaival veszélyezteti az ő embertelen és aljas törekvéseit, hogy groteszk önmegtagadása értelmetlenné, becstelen talpnyalása hiábavalóvá vált; olyan páni félelem tört rá, hogy szinte eszméletlenül a félelemtől, A szavába vágott (legalábbis N-nek ez volt a meggyőződése), noha F, természetesen a maga módján, csak a lehető leggyorsabban K hűségnyilatkozatához kívánt csatlakozni, mintha ez megmenthette volna. Nem A-t dicsérte, ahogyan azt az államelnök gátlástalanul tette, hanem még gátlástalanabbul L-t rohanta le. Szokásához híven örökösen citált népi mondásaival kezdte, függetlenül attól, hogy illenek-e mondandójához vagy sem. Ilyeneket mondott, mint: „A róka akkor csap le, ha elszemtelenednek a tyúkok." Vagy: „A paraszt csak akkor mossa meg az asszonyt, ha az úr akar vele hálni." Vagy: „Minden baj eredője a bitó." Vagy: „A zsírosparaszt is beleeshet a pöcegödörbe", vagy: „A gazda a szolgálólánnyal, a szolga a gazdasszonnyal hál." Ezután a helyzet komolyságára hívta fel a figyelmet, nagy bölcsen nem a belpolitikai helyzet komolyságára - amibe mint nehézipari miniszter túlságosan is bele volt bonyolódva -, hanem a külpolitikai helyzetre, ahol is „kedves hazánkat fenyegető halálos veszély" közeledtét vélte felfedezni - ami annál is inkább meghökkentő volt, mert a békekonferencia óta a külpolitikában a korábbi állapothoz képest enyhülés következett be. A nemzetközi imperializmus újra készen áll, hogy a forradalmat megfossza gyümölcsétől, és már sikerült is elárasztania ügynökeivel az országot. A külpolitikáról áttért a fegyelem szükségességére, a fegyelem szükségességét pedig a bizalom szükségessége követte. - Elvtársak, mi mindnyájan testvérek vagyunk, az egyetlen, a Nagy Forradalom gyermekei! - Majd leszögezte, hogy az A szavaiban kételkedő L feleslegesen sérti meg ezt a szükségszerű bizalmat, amikor annak ellenére, amit A mond, azt akarja elhitetni, hogy a megbetegedett O-t letartóztatták, sőt a szállítási miniszternek, „ennek a rég bemocskolódott Emlékműnek" a bizalmatlansága odáig fajul, hogy az üléstermet sem meri elhagyni, hogy haldokló feleségéhez siessen, ekkora embertelenség láttán iszonyat tölt el minden forradalmárt, akinek szent a házasság - márpedig kinek nem az. Ez a gyanúsítás nem csupán A-t sérti, hanem arcul üti az egész Politikai Titkárságot. (N elgondolkozott: de hisz A egyetlen szóval sem említette O állítólagos betegségét. Ez a koholmány C-től, a biztonsági minisztertől származik, és azzal, hogy F a hazugságot A-nak tulajdonította, lehetetlenné tette A-t, vagyis újabb hibát követett el, ami csakis szörnyű félelmével magyarázható - ebben a szempillantásban azonban N-nek az a gyanúja támadt, hogy 0 talán tényleg beteg, és letartóztatásának a híre hazugság, amit csak azért hintettek el, hogy összezavarják vele a Politikai Titkárságot, ezt a gyanúját azonban N ugyanabban a pillanatban el is vetette.) Közben a Cipőpucoló, engedve a kísértésnek, hogy biztonságba menekítse magát, még régi barátját, D-t is megtámadta, mert azt hitte, hogy L-nek, a szállítási miniszternek a bukása automatikusan magával rántja D-t, a Párt titkárát is, csakhogy megfeledkezett arról, hogy a szállítási minisztert politikailag már rég leírták, ezzel szemben D olyan pozícióban volt, hogy elmozdításával súlyosan megrendült volna a Párt és az állam. E megrázkódtatás viszont F számára szemlátomást tényként merült fel, hisz különben feltűnt volna neki, hogy amíg ő rohamozott, még H, a védelmi miniszter is visszavonult, és nem támogatta. A Cipőpucoló azt ordítozta, hogy: „Amíg a paraszt éhezik, a pap hízót nevel", és: „Ha begyullad a földesúr, felgyújtja a falut", és hogy D elárulta a forradalmat, mert hagyja kialudni, és a Pártot polgári egyesületté alakította át. Kétségbeesett elbizakodottságában F még ennél is messzebb ment. D után nekiesett D szövetségesének is, gúnyolódott a nevelési miniszter asszonyon: „Szűzen lép be a lyány a lócsiszár házába, és lotyóként jön ki tőle", mondja egy régi népi közmondás, B-nek, a külügyminiszternek pedig csak azt mondhatja, hogy: „Rühes farkasnak rühes a barátja"; mielőtt azonban F további népi szólásokat idézhetett volna, és pontosíthatta volna rágalmait, az ezredes félbeszakította. A szőke tiszt általános megrökönyödésre másodszor is belépett az ülésterembe, tisztelgett, cédulát nyújtott át a nehézipari miniszternek, újból katonásan szalutált, és elhagyta a termet.

F-et meglepte a közjáték, és megriasztotta ez a katonai színjáték, elbizonytalanodott, átfutotta a cédulát, összegyűrte, jobb oldalzsebébe csúsztatta, és azt morogta, hogy nem úgy gondolta a dolgot, aztán - N érzése szerint - hirtelen bizalmatlanság lett rajta úrrá, leült, és elhallgatott. A többiek nem mozdultak. Az ezredes iménti megjelenése ugyancsak eltért a szokásostól. Mintha megrendezték volna. A közjáték fenyegetően hatott. Egyedül M tett úgy, miközben élesen méregette szónoklata alatt F-et, mintha mi sem történt volna. Kinyitotta retiküljét, és bepúderezte magát, amit eddig egyetlen ülésen sem merészelt. A még mindig nem szólt, még mindig nem avatkozott közbe, még mindig közömbösnek látszott. Az A-hoz legközelebb s egymással szemben ülő B és C gyorsan s mintegy véletlenségből egymásra pillantott, N legalábbis így látta, közben a külügyminiszter végigsimította gondosan stuccolt bajuszát. A titkosrendőrség főnöke megigazította selyem nyakkendőjét, és hűvösen azt kérdezte, nem fejezné-e be F ezt a sületlenséget, a Titkárságnak ugyanis rengeteg dolga van még hátra. N újból elgondolkozott azon, vajon B és C nem lépett-e titokban szövetségre. Ellenségnek tartották őket, de számos téren hasonlítottak egymásra: műveltségükben, fölényességükben, és mindketten az ország híres családjaiból származtak. C apja a polgári kormányban volt miniszter, B pedig egy herceg törvényen kívüli gyermekeként jött világra, és C-hez hasonlóan néhányan őt is homoszexuálisnak tartották. A titkos megállapodás lehetősége kettőjük között már csak azért is eszébe ötlött N-nek, mert C-nek a nehézipari miniszterhez intézett szemrehányása nyilvánvalóan B-nek is segítséget jelentett, nemcsak a külügyminiszternek, sőt D-t, M-et és még L-t is támogatta. F, miután veresége annál is inkább összezavarta, mert nyilván úgy képzelte, hogy C az ő oldalán áll, lesújtva azt mondta, sürgősen a minisztériumba kell telefonálnia, igazán kínos, de egy szerencsétlen ügyben nem nélkülözhetik a döntését. A felemelkedett a helyéről. Tempósan a mögötte lévő büféhez lépett, gondosan konyakot töltött magának, és állva maradt. Azt mondta, F telefonálhat az előszobából, és L is jobban tenné, ha sürgősen kimenne, és legalább felhívná a kórházat, most öt percre elrendeli az ülés felfüggesztését, bár a pártfegyelem azt követelné, hogy az ülést efféle idétlen, személyeskedő támadások miatt ne szakítsák félbe, de aztán nem szeretné, ha megzavarnák, és különben is, ki ez a tökkelütött ezredes. Helyettesít, felelte a titkosrendőrség főnöke, az öreg ezredes szabadságra utazott, mindenesetre még egyszer eligazítja a fickót. Ezzel telefonon beszólította az ezredest. C megparancsolta a tisztelgő katonának, hogy be ne tegye a lábát még egyszer, bármi történjék is. Az ezredes visszavonult. Sem F, sem pedig L nem hagyta el a termet, a helyükön maradtak, mintha mi sem történt volna. D a nehézipari miniszterre vigyorgott, felállt, A-hoz lépett, ő is konyakot töltött magának, majd megkérdezte, hogy mi van, F miért nem megy ki az előszobába, az ördögbe is, ha a nehézipari minisztérium megszakítja a Politikai Titkárság ülését, akkor ott már elszabadult a pokol; dicséretes, hogy F barátja ennyire a szívén viseli az állam és a forradalom ügyét, ám épp az ügy érdekében volna kívánatos, ha végre a kötelességével törődne, és sürgősen kapcsolatba lépne a hivatalával, mert az aztán senkinek sem hiányzik, hogy a nehéziparban eluralkodjék a zűrzavar.

N elgondolkozott. A leglényegesebbnek azt érezte, hogy A hirtelen úgy döntött, folytatja a Politikai Titkárság ülését. Utalása a pártfegyelemre frázis csupán, ezt a vak is láthatta. Szavazást idáig még soha nem tartottak, hallgatólagosan egyetértettek, mert a Politikai Titkárság két szembenálló csoportjának az erőviszonya túlságosan kiegyensúlyozott volt. A bármikor a pártkongresszus elé terjeszthette a kérdést, és így nyilvánosan likvidálhatta volna a népszerűtlen Politikai Titkárságot. Elhatározásának tehát más oka lehetett. Bizonyára belátta, hogy hibát követett el, amikor a Politikai Titkárságot egyszerre akarta megtisztítani és megszüntetni. Először csak megtisztítania kellett volna, és utána megszüntetni, vagy először megszüntetni, és utána egyenként likvidálni a tagokat. Így azonban frontot képeztek ellene. O letartóztatásával idejekorán figyelmeztette a többieket, és amikor L és F megtagadta a terem elhagyását, az azt jelezte, hogy mindannyian félnek. A pártkongresszuson A szabad volt, és mindenható, a Politikai Titkárságban bármelyik taghoz hasonlóan a rendszer rabja volt. Amíg a többiek féltek A-tól, addig A, ha félelmet nem is - mert azt nem ismert -, de bizalmatlanságot minden bizonnyal érzett. A pártkongresszus összehívása időbe telt, ez alatt az idő alatt viszont a Politikai Titkárság tagjai hatalmon maradtak, és cselekedni tudtak. Ezért A-nak is cselekednie kellett. Újból ki kellett puhatolnia, kire számíthat, és kire nem, aztán jöhetett a küzdelem. A emberek iránti végtelen megvetésével nemcsak a frontokat kuszálta össze. Félő volt, hogy a csetepaté döntő ütközetté válik.

Eleinte semmi nem történt. Senki nem mozdult. F ülve maradt, a szállítási miniszter, arcát kezébe temetve, szintúgy. N szívesen letörölte volna homlokáról az izzadságot, de nem merte. Mellette P összekulcsolta a kezét. Úgy tűnt, mintha azért imádkozna, hogy ép bőrrel megússza a dolgot, ám nemigen volt valószínű, hogy a Politikai Titkárság bármely tagja szokott volna imádkozni. E, a külkereskedelmi miniszter rágyújtott egy amerikai cigarettára. K, a védelmi miniszter felemelkedett helyéről, megtántorodva a büféhez lépett, talált egy üveg gint, elterpeszkedett A és B mellett, ünnepélyesen A felé emelte poharát: - Éljen a forradalom - mondta, és csuklani kezdett, de bódulatában nem törődött vele, hogy A ügyet se vet rá. M arany cigarettatárcát vett elő retiküljéből, D mögéje lépett, elé tartotta arany öngyújtóját, és továbbra is M mögött maradt. - Hát ti ketten - kérdezte tőlük A kedélyesen - együtt háltok? - Régebben együtt háltunk - felelte D fesztelenül. Szereti, ha munkatársai megértik egymást, nevetett fel A, majd F-hez fordult. - Gyerünk, Cipőpucoló - kommandírozott -, gyerünk, Seggnyaló, telefonálni! - F ülve maradt. - Nem megyek ki - felelte halkan. A újból felnevetett. Mindig egyformán, lassan, szinte kedélyesen nevetett, függetlenül attól, hogy tréfálkozott-e, avagy fenyegetőzött, úgyhogy soha nem lehetett tudni, éppen mit akar. Komolyan azt gondolja, hogy berezelt a fickó, jegyezte meg. - Igen - felelte F-, berezeltem, félek. - Mindenki F-re nézett, rettenetes: valaki beismerte, hogy fél. - Mindnyájan félünk - folytatta a nehézipari miniszter, és nyugodtan A-ra nézett -, nemcsak én és a szállítási miniszter, mindnyájan. - Képtelenség - felelte G, a főideológus, majd felállt, és az ablakhoz ment. - Képtelenség, merő képtelenség - ismételte háttal a többieknek. - Akkor menj ki - utasította F. A főideológus megfordult, és bizalmatlanul F-re meredt. Ugyan, mi keresnivalója volna neki kint, kérdezte. A főideológus sem meri kitenni a lábát, szögezte le F szenvtelenül. G nagyon jól tudja, hogy csak bent van biztonságban. - Képtelenség – ismételte G újfent képtelenség, merő képtelenség. – F nem tágított: - Akkor menj ki - szólította fel újra a Teaszentet. G nem mozdult az ablak mellől. F ismét A-hoz fordult: - Látod, mindnyájan berezeltünk. - Kihúzta magát a székében, kezét az asztalra tette, és valósággal megszépült. F bolond, vélekedett A, konyakos poharát visszatette a büféasztalra, és a tárgyalóasztalhoz lépett. - Bolond - felelte F -, valóban? Biztos vagy benne? - Soha nem beszélt halkan, most mégis szinte suttogott. Azt mondta: L-en kívül nem maradt régi forradalmár a Politikai Titkárságban, hová lettek? Aztán felsorolta a likvidáltak nevét, gondosan, lassan, a keresztnevekről sem feledkezett meg, egykori híres férfiakat említett, akik megdöntötték a régi rendszert. Hosszú idő óta most történt meg először, hogy újra elhangzottak ezek a nevek. Hirtelen úgy érezte, mintha temetőben volna. - Árulók - üvöltötte A -, árulók voltak, te is jól tudod, átkozott Seggnyaló. - A elhallgatott, lehiggadt, és töprengve méregette a Cipőpucolót. - Te is ugyanolyan disznó vagy - jegyezte meg mellékesen. N rögtön tudta, hogy A újabb hibát követett el. A régi forradalmárok nevét F természetesen provokációnak szánta, és azzal, hogy bevallotta félelmét, ellenféllé vált, akit A-nak komolyan kellett volna venni. A viszont elragadtatta magát, fenyegetőzött, ahelyett hogy megnyugtatta volna F-et. Egy barátságos szóval, tréfával észre téríthette volna, A azonban megvetette F-et, és mivel megvetette, nem félt tőle, és így meggondolatlanul cselekedett. F pedig nem táncolhatott vissza. Kétségbeesésében mindent egy lapra tett fel, és a többiek legnagyobb meglepetésére, ezúttal jellemes embernek mutatkozott. Harcba szállt, és a szállítási miniszter természetes szövetségese lett - ő azonban apatikus állapotában nem vett tudomást erről. - Aki szembeszegül a forradalommal, megsemmisül - jelentette ki A -, és mind egy szálig megsemmisült, aki megpróbálta. - Vajon A elhiszi-e, hogy tényleg megpróbálták, kérdezte rendíthetetlenül a Cipőpucoló. Azok a férfiak, akiket felsorolt, és akik elpusztultak, azok alapították a Pártot, és vitték véghez a forradalmat. Sok mindenben tévedtek, persze, de árulók nem voltak, mint ahogyan most a szállítási miniszter sem áruló. Vallottak, és bíróság ítélkezett fölöttük, felelte A. - Vallottak! - kacagott fel F -, vallottak! De hogyan vallottak? A titkosrendőrség főnöke mesélhetne róla! - A-t elöntötte a düh. A forradalom véres ügylet, mondta, a forradalom oldalán is vannak bűnösök, és jaj a bűnösöknek. Aki kételkedik ebben, az már áruló. Egyébként, gúnyolódott, semmi értelme a vitának, a Cipőpucolónak nyilván a fejébe szálltak azok a disznó irományok, amelyekkel a kollégáit traktálja, és azt hiszi, hogy a Párt is kupleráj; A arra kéri F barátját, G-t, a főideológust, gondolja meg, kivel érintkezik. Ezzel a Teaszentnek szánt impulzív és felesleges fenyegetéssel - valószínűleg mérgében, hogy a főideológus sem merte elhagyni az üléstermet - A újra helyet foglalt. A többiek, akik még álltak, követték példáját, utolsónak G ereszkedett le székére. Ezennel újra megnyitja az ülést, jelentette be A.

A Teaszent tüstént bosszút állt. Talán azért, mert azt hitte, hogy F-fel együtt kegyvesztetté vált, talán csak azért, mert sértették A meggondolatlan feddő szavai. Mint sok kritikus, ő sem tudta elviselni a kritikát. A Teaszent már gimnáziumi tanárként olyan penetráns párthűségtől bűzlő irodalmi kritikákat publikált jelentéktelen vidéki lapokban, hogy A, aki az ország legtöbb írójára, mint polgári értelmiségire, megvetéssel nézett, a második nagy tisztogatás elején a fővárosba rendelte, ahol G átvette a kormánylap kultúrrovatának a szerkesztését, és roppant szorgalommal rövid idő alatt lezüllesztette az ország irodalmi és színházi életét; az ideológiai séma szerint a klasszikusokat egészségesnek és pozitívnak, a kortárs írókat betegesnek és negatívnak nyilvánította, és bármilyen primitív volt is kritikájának alapgondolata, intellektuális és logikus formában tálalta azt; a Teaszent nyakatekertebb stílusban írt, mint irodalmi és politikai ellenfelei. G, a Teaszent mindenható volt. Akit ő elkapott, annak befellegzett, szögesdrót mögé került, vagy nyoma veszett. Magánéletében G feddhetetlen volt. Boldog házasságban élt, nyolc, egyenlő időközökben nemzett fiúgyermek apjaként, és ezt mindenkinek az orra alá dörgölte. A Pártban gyűlölték, de A, a teoretikus köntösében szívesen tetszelgő gyakorlati ember a középiskolai tanárnak még a rovatvezetőénél is nagyobb pozíciót adományozott. A Párt ideológiai gyóntatójává tette, és ezzel a Politikai Titkárság tagjait védtelenül kiszolgáltatta G soha véget nem érő előadásainak. Néhányan nyíltan ki is gúnyolták ezeket, mint például B, aki a Teaszent egy különösen hosszú lére eresztett külpolitikai tárgyú szónoklatát követően megjegyezte, hogy a főideológusnak ugyan valóban az a feladata, hogy érveivel a Titkárság határozatait kifelé politikailag szobatisztává tegye, de azt azért mégsem kívánhatja, hogy a Titkárság tagjai ennek be is dőljenek. Mindenesetre jobban tette az ember, ha nem becsülte alá G képességeit. A Teaszent ragaszkodott a hatalomhoz, egyszer megkaparintott pozícióját minden eszközzel megvédte, ezt most A is tapasztalhatta, ugyanis G jelentkezett elsőként szólásra. Köszönetet mondott A-nak az ülés elején elhangzott expozéjáért, amely azt bizonyította, hogy A milyen nagy államférfiú. A forradalom, valamint az állam helyzetére vonatkozó elemzése mesteri volt, következtetése pedig, miszerint a fejlődés eme szakaszában a Politikai Titkárságot fel kell számolni, kényszerítő erővel hatott. Ő, G, mint ideológus csupán egyetlen megjegyzést kíván mindehhez hozzáfűzni. Miként arra A rámutatott, bizonyos konfliktus keletkezett, nevezetesen az, hogy bár a forradalom szemben áll az állammal, valójában azonban a Párttal is. A forradalom nem azonos a Párttal, ahogyan egyesek gondolni vélik. A forradalom dinamikus folyamat, a Párt inkább statikus képződmény. A forradalom megváltoztatja a társadalmat, a Párt beépíti a megváltoztatott társadalmat az államba. A Párt ezért a forradalom hordozója, és egyúttal az államhatalom hordozója is. Ez a belső ellentmondás arra csábítja a Pártot, hogy ne annyira a forradalom, mint inkább az állam felé kacsintson, a forradalmat pedig a Párt szüntelen megújítására kényszerítse; a forradalom pontosan attól az emberi fogyatékosságtól lobban fel, ami a Pártnak mint statikus képződménynek a sajátja. Ezért kell a forradalomnak mindenekelőtt azokat felfalnia, akik a Párt nevében a forradalom ellenségeivé váltak. A nehézipari miniszter által felsorolt férfiak eredetileg igazi forradalmárok voltak, igen, kétség nem férhet hozzá, azon tévedésük folytán azonban, hogy a forradalmat befejezettnek tekintették, a forradalom ellenségeivé váltak, és mint ilyeneknek, pusztulniuk kellett. A helyzet ma is változatlan: miközben a Politikai Titkárság magához ragadta a hatalmat, a Párt elvesztette jelentőségét, és nem hordozója immár a forradalomnak, ám a Politikai Titkárság sem képes betölteni ezt a feladatot, mert már csak a hatalommal van kapcsolata, a forradalommal nincs. A Politikai Titkárság elszakadt a forradalomtól. Hatalma fenntartása fontosabb, mint a világ megváltoztatása, mert minden hatalom hajlamos arra, hogy stabilizálja az általa uralt államot és az általa ellenőrzött pártot. A Politikai Titkárság elleni küzdelem ezért elengedhetetlen a forradalom folytatása érdekében. A Politikai Titkárság lássa be ennek szükségszerűségét, és döntsön önmaga felszámolásáról. Az igazi forradalmár megsemmisíti önmagát, fejezte be hozzászólását. Egyébként a tisztogatástól való félelem is - ami hatalmába kerítette a Politikai Titkárság egynémely tagját - nagyszerűen bizonyítja, hogy a likvidálás szükségszerű, és hogy a Politikai Titkárság túlélte önmagát. G szónoklata perfid volt. A Teaszent szokásához híven kioktatóan, tanárosan, komolyan, szárazon beszélt. N csak lassanként vette észre G ravaszságát, ahogyan elvont mondataival A gondolatait adta vissza, ám kiélezve azokat, hogy a Politikai Titkárságot ezáltal ösztönözze védekezésre. A tisztogatást, amitől mindnyájan rettegtek, a Teaszent szükségszerű folyamatként tálalta, ami már el is kezdődött. A régi gárda hanyatlásának, a kirakatpereknek, megaláztatásoknak és kivégzéseknek a felidézésével igazolta az elkövetkezendő tisztogatást is. Ily módon viszont a lehetséges áldozatok kezébe tette le annak eldöntését, hogy legyen-e tisztogatás, és így valóban veszélybe sodorta A-t.

N-nek elég volt egyetlen pillantást vetni A-ra: A felismerte a csapdát, amibe G belecsalogatta. Mielőtt azonban A közbeléphetett volna, váratlan közjátékra került sor. M, a nevelésügyi miniszter asszony, aki K, az államelnök mellett ült, felpattant, és azt visította, hogy K tábornok egy disznó. Az államelnökkel átellenben helyet foglaló N is érezte, hogy lába alatt pocsolya gyűlik össze. A Dzsingisz kán névre hallgató, felpuffadt, öreg és beteg államfő maga alá vizelt, de felbőszülten ordítozott, hogy nincs abban semmi, M egy prűd kecske, és csak nem tartják őt olyan hülyének, hogy kimegy vizelni, neki bizony semmi kedve, hogy letartóztassák, ő el nem hagyja a termet, ő régi forradalmár, küzdött a Pártért, és győzedelmeskedett, a fia elesett a polgárháborúban, a vejét és minden régi barátját pedig A elárulta és kinyírta, holott, akárcsak jómaga, becsületes és meggyőződéses forradalmárok voltak, épp ezért akkor és ott vizel, amikor és ahol kedve tartja.

N-t nem is annyira a szenvedélyes hangnem lepte meg A kirohanásában, amellyel a kínos és groteszk incidensre reagált, hanem az, hogy A mennyire elvesztette a fejét: mintha egyáltalán nem egy bizonyos személyt akart volna megtámadni, hanem bárkit, csak támadhasson. Őrjöngő kirohanásai ugyanis érthetetlen módon nem F, G vagy K, hanem C ellen irányultak, akinek pedig A a legtöbbet köszönhette, hisz egyáltalán nem is tudott volna kormányozni a titkosszolgálat főnöke nélkül. Ennek ellenére egyszerre csak azt vágta C fejéhez, hogy C az ő tudta nélkül tartóztatta le O-t, és megparancsolta, hogy rehabilitálja az atomminisztert, amennyiben még nem késő egyáltalán. C módszereit ismerve O-t valószínűleg már rég agyonlőtték. A még tovább feszítette a húrt. Felszólította a titkosrendőrség főnökét, hogy mondjon le. Természetellenes hajlama miatt már amúgy is régóta esedékes egy vizsgálat ellene. - Azonnal letartóztatlak - őrjöngött A, és telefonon az ezredest kérette. Halotti csönd. C megőrizte a nyugalmát. Mindenki feszülten várakozott. Percek teltek el így. Az ezredes nem jelentkezett. - Miért nincs itt az ezredes? - ripakodott rá A C-re. - Mert azt az utasítást kapta, hogy semmilyen körülmények között ne jöjjön be - felelte higgadtan a titkosrendőrség főnöke, és kitépte a falból a telefonzsinórt. - A fene egye meg - mondta A ugyancsak higgadtan. - Sakk-mattot adtál magadnak, A - jegyezte meg B, a külügyminiszter, és lehúzta testre szabott zakójának az ujját -, te utasítottad az ezredest, hogy nem teheti be a lábát a terembe. - A fene egye meg - morogta még egyszer A, aztán kiverte a pipáját, pedig az égett még, majd egy újabb, Dunhill márkájú ívelt pipát húzott elő a zsebéből, megtömte és meggyújtotta. - Bocsáss meg, C - mondta. - Kérlek, kérlek - mosolygott az Államtanti, és N tudta, hogy A elveszett. Mintha egy dzsungelharchoz szokott tigrist egyszerre csak felbőszült bivalycsorda kerített volna be a pusztaságban. A-t lefegyverezték. Tehetetlen volt. N most először nem látta titokzatosnak, lángelmének és emberfeletti embernek, hanem diktátornak, aki nem más, csupán politikai környezetének terméke. A hatalom e produktuma annak az atyáskodó és otromba kolosszusnak a képe mögé rejtőzött el, ami ott volt minden kirakatban, ott függött minden irodában, aki minden mozi- és tévéhíradóban szerepelt, díszszemlét tartott, árvaházakba és szociális otthonokba látogatott el, gyárakat és duzzasztógátakat avatott fel, államfőkkel ölelkezett, és kitüntetéseket osztogatott. A nép szemében hazafias jelkép volt, a haza függetlenségének és nagyságának szimbóluma. A Párt mindenhatóságát képviselte, bölcs és szigorú honatya volt, írásait (melyeket soha nem maga írt) országszerte olvasták, és kívülről megtanulták, minden beszédben, minden újságcikkben hivatkoztak rá; de valójában senki sem ismerte. Mindenféle erénnyel felruházták, és ezáltal személytelenné tették. Bálványt csináltak belőle, mindenre feljogosító igazolványt adtak a kezébe, és ő mindent meg is engedett magának. A körülmények azonban megváltoztak. Azok, akik a régi rendszert megdöntötték, individualisták voltak, épp azért, mert az individualizmussal számoltak le. Forradalmi egyéniséget feltételező igazi lázadás hajtotta s igazi remény lelkesítette őket, a forradalmárok nem funkcionáriusok, és ha megpróbálnak azok lenni, elbuknak. Kiugrott papok, részeges közgazdászok, fanatikus vegetáriánusok, kicsapott diákok, elzüllött ügyvédek, állásukból elbocsátott újságírók voltak, búvóhelyeken húzták meg magukat, üldözték és bebörtönözték őket, sztrájkoltak, szabotáltak, öltek, röpiratokat és titkos brosúrákat terjesztettek, taktikai szövetséget kötöttek az ellenséggel, majd megszegték e szövetséget, de alighogy győzelemre jutottak, a forradalom az új társadalmi renddel együtt új államot is teremtett, amelynek a hatalma összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint a régi rendé és államé. Felkelésüket elnyelte az új bürokrácia, a forradalom szervezési nehézségekbe torkollt, és ebbe a forradalmároknak bele kellett bukniuk, épp azért, mert forradalmárok voltak. Tehetetlenül álltak szemben azokkal, akikre most volt szükség. A technokratákkal nem tudták felvenni a versenyt. Viszont kudarcuk adott esélyt A-nak. A forradalom fikcióját attól függően kellett ébren tartani, hogy az igazgatás mennyire burjánzott el az államon: az igazgatási apparátusért a nép sehol sem lelkesedik, még kevésbé, ha a Párt is áldozatul esik a bürokráciának. A a személytelen hatalmi gépezet megtestesítője volt, de A nem elégedett meg a reprezentatív feladatokkal, hanem a forradalom nevében kezdte megsemmisíteni a forradalmárokat. K, az államelnök és L kivételével így kapta el a gépszíj az összes régi kádereket, de nem csak a forradalom hőseit likvidálták, hanem azokat is, akik utánuk tornászták fel magukat a hatalomra, és kerültek be a Politikai Titkárságba, még a titkosrendőrség főnökei is váltogatták egymást, akiket A nem nélkülözhetett a tisztogatásoknál, ők sem csúsztak ki a hóhér karmai közül. A azonban épp ennek köszönhette népszerűségét. A nép nyomorgott, sokszor a legszükségesebb cikkekhez sem lehetett hozzájutni, a ruhák és a cipők siralmas minőségűek voltak, a régi lakások összedőltek, az új épületek szintúgy. Az élelmiszerboltok előtt sorok kígyóztak. A hétköznapok szürkén teltek. Ezzel szemben a pártfunkcionáriusok kiváltságokat élveztek, amelyekről fantasztikus hírek forogtak közszájon. Villában laktak, sofőrök furikázták őket, számukra létesített üzletekben vásároltak, ahol kapható volt mindenféle luxuscikk. Csak egyvalamijük nem volt meg: a biztonságuk. A hatalom veszélyes mesterség. Amíg a népet általában nem háborgatta semmi, mivel nyomorúságában apatikussá vált, és kiszolgáltatott helyzetében nem volt vesztenivalója, hisz nem volt semmije, addig a mindent birtokló kiváltságosok rettegésben éltek, hogy mindenüket elveszíthetik. A nép azt látta, hogy a hatalmasokat A kegye emeli fel, és A haragja taszítja a mélybe. A nép nézőként vett részt a politika véres színjátékában. Egyetlenegy hatalmon lévő sem bukott el nyilvános per, fennkölt színjáték, az igazságszolgáltatás kápráztató kelléktárának felvonultatása s a vádlottak ünnepélyes beismerő vallomása nélkül. A kivégzettek a tömeg szemében bűnözők, szabotőrök, árulók voltak; a nép szegénysége az ő lelkükön száradt, és nem a rendszerén, bukásuk újabb reménysugarat villantott fel a megígért jobb jövő eljövetelét illetően, és azt a látszatot keltette, mintha a forradalom tovább folytatódnék, és A, a nagy, a jóságos, a lángelméjű s mégis minduntalan rászedett államférfi bölcsen irányítaná tovább.

N is most látta át először a politika gépezetét, amelynek kapcsolójánál A ült, és irányított. A gépezet csak látszólag volt bonyolult, valójában roppant egyszerűen működött. A csak úgy tudta fenntartani önkényuralmát, hogy a Politikai Titkárság tagjai egymással hadakoztak. Ez a küzdelem volt A hatalmának előfeltétele. Sokan pusztán félelemből próbálták megtartani A kegyét, ezért másokat feljelentettek. Ily módon a hatalmon lévő csoportosulások, mint például a D körül kialakult csoport, olyan formációkkal találták magukat szemben, amelyek, mint például a G körüli klikk, a forradalom továbbvitelét szorgalmazták, miközben A kiismerhetetlen ideológiai magatartása alapján mindkét párt azt hitte, hogy A az ő oldalán áll. A taktikája brutális volt, ám épp ezért idővel elhanyagolódott. A csak akkor játszotta meg a forradalmárt, amikor előnyösnek találta, csakis a hatalmával törődött, úgy uralkodott, hogy az embereket kijátszotta egymás ellen, de közben saját magát biztonságban érezte. Elfelejtkezett róla, hogy a Politikai Titkárságban immár nem meggyőződéses forradalmárokkal van dolga, akik a kirakatperekben sokszor azért vallották magukat bűnösnek, mert inkább feláldozták az életüket, mint a forradalomba vetett hitüket. Elfelejtette, hogy hatalomra törő emberekkel vette körül magát, akik a Párt ideológiáját pusztán a karrier eszközének tekintették. Elfelejtette, hogy elszigetelődött, mert a félelem nemcsak elválasztja egymástól az embereket, hanem össze is kapcsolja őket, és ez a törvényszerűség lett A végzete. Egyszerre olyan tehetetlenné vált, mint egy amatőr, aki profikkal találja magát szemben. Azzal, hogy hatalma megszilárdítása érdekében fel akarta számolni a Politikai Titkárságot, a többiek létét veszélyeztette, és amikor azzal gyanúsította a biztonsági minisztert, hogy O-t letartóztatta, újabb ellenséget szerzett magának. A elvesztette azt az ösztönét, amellyel uralkodott, és így hatalmi gépezete nyomban ellene fordult. És megbosszulta magát a féktelensége is, és mindazok a gaztettek, amelyek csak most bosszulhatták meg magukat, mert most ütött a bosszú órája. A szeszélyes volt. Esztelenül visszaélt a hatalmával, olyan parancsokat osztogatott, amelyek vérig sértettek másokat, kívánságai érthetetlenek és barbárak voltak, s az emberek iránti megvetéséből, de faragatlan humorából is fakadtak, szerette a gonosz tréfákat, csakhogy senkinek nem fűlt hozzájuk a foga, mindenki tartott tőlük, és alattomos csapdát szimatolt bennük. N-nek önkéntelenül eszébe jutott egy közjáték, ami nyilván sértette D-t, a Párt nagy hatalmú titkárát. N mindig is tudta, hogy D egyszer visszaadja a kölcsönt. D képtelen volt elfelejteni bármilyen megalázást, de tudott várni. A bosszúra ím, most lehetősége nyílt. Az affér dőre volt és kísérteties. D, a Vaddisznó annak idején azt az elképesztő megbízást kapta A-tól, hogy hajtson fel egy női zenekart, s a zenészek meztelenül játsszák el neki Schubert oktettjét. D az ostoba parancs hallatán a dühtől zihálva ugyan, de mivel gyávaságból nem mert ellentmondani, a nevelésügyi és kulturális miniszter asszonyhoz fordult, a Pártmúzsa pedig ugyancsak felháborodva és gyáván a konzervatóriumokhoz és a zenei főiskolákhoz továbbította az utasítást; nem pusztán zeneileg képzett, de megfelelő testalkatú lányok is kellettek. Idegösszeroppanások és katasztrófák követték egymást, sírógörcsök, dühkitörések. Az egyik legtehetségesebb csellista lány öngyilkos lett, mások viszont azért gyilkolták egymást, hogy bekerüljenek a zenekarba, de ők meg csúnyák voltak; végül összeállt a zenekar, és már csak egyetlen fagottista hiányzott. A Vaddisznó és a Pártmúzsa ekkor az Államtantihoz fordult segítségért. C az egyik javítóintézetből haladéktalanul az Állami Konzervatóriumba vitetett egy pompás farú, álomszép kurvát, a pazar példány nem konyított ugyan a zenéhez, de kíméletlen dresszúrával végül is belésulykolták az oktetthez szükséges fagottfutamokat, miközben a többi lány is életre-halálra gyakorolt. Végül aztán anyaszült meztelen, hangszerüket testükhöz szorítva ott ültek a filharmónia jéghideg termében. Az első sorban D és M foglalt helyet bundába burkolózva, kővé dermedt ábrázattal A-ra várva, aki azonban csak nem akart megérkezni. Helyette süketnémák százai töltötték meg a barokk termet, akik értetlenül és mohón tapasztották szemüket a kétségbeesetten hegedülő és trombitáló pucér lányokra. A a Politikai Titkárság következő ülésén féktelen hahotára fakadt a koncert miatt, és azt mondta, hogy D meg M bolondok, amiért teljesítettek egy ilyen parancsot.

Elérkezett hát D órája. A bukása józanul, tárgyilagosan, zökkenőmentesen, úgyszólván bürokratikus keretek között zajlott le. D, a Vaddisznó megparancsolta, hogy zárják be az ajtókat. Az Emlékmű feltápászkodott a helyéről, és bezárta őket; először a Cipőpucoló és az ifjabb Dzsingisz kán, majd a Teaszent és a Balerina mögöttit. A kulcsokat a Vaddisznó és Lord Evergreen között az asztalra lökte. Az Emlékmű újra leült. A Politikai Titkárság némely tagjai - akik mintha meg akarták volna akadályozni az Emlékművet, csak nem merték - szintén leültek. Mindenki leült, és mindenki előtt az asztalon hevert aktatáskája. A körbejártatta szemét a társaságon, hátradőlt, és szippantott egyet a pipájából. Feladta a játszmát. Az ülés folytatódik, jelentette be a Vaddisznó, érdekes volna, ha megtudhatnák, ki is tartóztatta le O-t. Az Államtanti azt felelte, egyedül A jöhet számításba, mert O nem szerepel a listán, ő pedig, mint a titkosrendőrség főnöke, semmiféle okot nem lát O letartóztatására, aki csak egy szórakozott tudós. O nélkülözhetetlen szakminiszter, egy modern államnak nagyobb szüksége van tudósokra, mint ideológusokra. Ezt lassacskán még a Teaszent is kapiskálja. Úgy tűnik, egyedül A nem gondolt erre. A Teaszentnek arcizma sem rándult. - A listát! - mondta higgadtan -, a listáról minden kiderül. - Az Államtanti kinyitotta az aktatáskáját. Először Lord Evergreennek nyújtott át egy lapot, aki átfutotta, majd a Teaszent elé tolta. A Teaszent elsápadt. - Rajta vagyok - mormogta alig hallhatóan -, rajta vagyok. Pedig mindig én voltam a legvonalasabb forradalmár. Rajta vagyok a listán - aztán váratlanul felordított: - Én voltam köztetek a legvonalasabb, és most meg akartok semmisíteni. Mint egy árulót! - A vonal elgörbült, felelte D szárazon. A Teaszent átadta a listát a Balerinának, aki - mivel a neve nyilván nem szerepelt rajta - mindjárt továbbadta az Emlékműnek. Az Emlékmű rámeredt a listára, többször átolvasta, és végül felordított. - Nem vagyok rajta, nem vagyok rajta. Még arra sem méltat a disznó, hogy likvidáljon, engem, a régi forradalmárt! - N átsiklott a listán. Az ő neve nem szerepelt rajta. Továbbította az ifjúsági csoport főnökének. A sápatag pártkáder zavarodottan felemelkedett a helyéről, mintha csak egy vizsgán lett volna, és megtörölgette a szemüvegét. - Kineveztek legfőbb államügyésznek - hebegte. Szavait harsány kacaj követte. - Ülj le, kicsi - mondta a Vaddisznó jóindulatúan, a Cipőpucoló meg hozzáfűzte, hogy nem fogják felfalni az ifjúsági csoport derék erénycsőszét. P újra leült, és az asztal fölött remegő kézzel a Pártmúzsa felé nyújtotta a papírt. - Rajta vagyok - szólalt meg a Pártmúzsa, miközben a listát az idősebb Dzsingisz kán elé tolta, aki azonban szunyókált, ezért az ifjabb vette át a papírt. - H marsall nem szerepel rajta - nyugtázta -, én viszont igen - ezzel a Cipőpucolónak adta a dokumentumot. - Én is - szögezte le a Cipőpucoló, és továbbította az irományt az Államtantinak. A titkosrendőrség főnöke gondosan összehajtogatta a papírt, és az aktatáskájába zárta. 0 valóban nem szerepel a listán, állapította meg Lord Evergreen. Akkor viszont miért tartóztatta le A, csodálkozott a Balerina, és bizalmatlanul az Államtantira sandított. Az Államtanti azt felelte, halvány sejtelme sincs; ő pusztán feltételezte, hogy O beteg, A saját tetszése szerint szokott cselekedni. - Nem tartóztattam le O-t - jegyezte meg A. - Ne mesélj - ripakodott rá az ifjabb Dzsingisz kán -, akkor miért nincs itt? - Mindenki hallgatott, A nyugodtan szippantott egyet a pipájából. Nem visszakozhatnak, vélekedett a Pártmúzsa szárazon, a lista kész tények elé állítja őket. Csak végszükség esetére állították össze, mondta A, de nem védekezésképpen. Békésen pöfékelt, mintha nem is az élete forgott volna kockán, és megjegyezte, hogy a listát arra az esetre készítették, ha a Politikai Titkárság ellenkezett volna a feloszlatásával. - Ez bekövetkezett - felelte a Teaszent ridegen -, a testület ellenkezik. - Az Eunuch felnevetett. A Cipőpucoló újabb népi mondással hozakodott elő: „A leggazdagabb paraszt portájára is becsaphat a ménkű." A Vaddisznó megkérdezte, akad-e önként jelentkező. Minden szem az Emlékműre szegeződött. Az Emlékmű felemelkedett. - Azt várjátok tőlem, hogy végezzek a fickóval - mondta. - Elég, ha csak felkötöd az ablakra - felelte a Vaddisznó. - Nem vagyok hóhér, mint ti - mondta az Emlékmű. - Tisztességes kovács vagyok, a magam módján intézem el a dolgot. - Ezzel fogott egy széket, és az asztal szabadon álló vége és az ablak közé tette. - Gyere ide, A! - parancsolta nyugodtan. A felállt. Higgadtnak és magabiztosnak látszott, mint mindig. Miközben elindult az asztal másik vége felé, a Teaszent a mögötte lévő ajtónak támasztva székét elbarikádozta az utat. - Pardon! - mondta A -, az utamban vagy. - A Teaszent az asztalhoz húzódott, elengedte A-t, aki végre odaért az Emlékműhöz. - Ülj le - mondta az Emlékmű. A engedelmeskedett. - Add ide a derékszíjadat, államelnök - utasította az Emlékmű K-t. Az idősebb Dzsingisz kán gépiesen követte az utasítást, fel sem fogta, hogy az Emlékmű mire készül. A többiek némán maguk elé meredtek, még csak oda se néztek. N az utolsó állami eseményre gondolt, amikor a Politikai Titkárság a nyilvánosság előtt mutatkozott. Jól benne jártak már a télben. A Megvesztegethetetlent, a nagy forradalmárok egyik utolsó mohikánját temették. A Megvesztegethetetlen az Emlékmű bukása után a Párt titkárának a hivatalát töltötte be. Aztán kegyvesztett lett. A Vaddisznó megfúrta. De A nem rendezett neki pert, mint másoknak. A Megvesztegethetetlenre kegyetlenebb bukás várt. A elmebetegnek nyilváníttatta, és bolondokházába csukatta, ahol az orvosok éveken át vegetálásra ítélték, amíg végre meghalhatott. Annál ünnepélyesebb külsőségek között zajlott az állami temetés. A Politikai Titkárság tagjai a Pártmúzsa kivételével a Párt lobogójával letakart koporsót vállukra emelve vonultak az állami panteon behavazott giccses márványszobrai és sírkövei között. A Párt és az állam tizenkét leghatalmasabb embere a hóban gázolt. Még a Teaszent is csizmát húzott. Az élen A lépkedett, mellette az Eunuch, mögöttük a többiek, hátul N és az Emlékmű zárta le a sort. A hó nagy pelyhekben hullott a szürke égből. A sírok között és a frissen ásott sírgödör körül hosszú kabátos és meleg bundás pártfunkcionáriusok tömörültek. Amikor az átfagyott katonazenekar rázendített a párthimnuszra, és a felcsendülő zene hangjaira a koporsót a mélybe eresztették, az Emlékmű ezt suttogta: - Az ördögbe is, én leszek a következő. - De nem ő következett. Hanem A. N felnézett. Az Emlékmű A nyaka köré tekerte az idősebb Dzsingisz kán derékszíját. - Elkészültél? - kérdezte. - Már csak három szippantás - felelte A, és háromszor komótosan maga elé fújta a füstöt, aztán az asztalra tette ívelt Dunhill pipáját. - Készen vagyok - mondta. Az Emlékmű szorosabbra húzta a derékszíjat. A egyetlen hangot nem adott, teste egy pillanatra felágaskodott ugyan, sőt bizonytalanul a karjával is hadonászott néhányszor, de aztán mozdulatlanul ült, fejét az Emlékmű hátrafeszítette, A szája tátva maradt: az Emlékmű most iszonyatos erővel megszorította a derékszíjat. A szeme kidülledt. Az idősebb Dzsingisz kán újra bevizelt, de most senkit nem zavart. - Le a Párt kebelén megbújó ellenséggel, éljen A, a nagy államférfi! - kiáltotta. Az Emlékmű csak öt perccel később engedett a szorításon, az idősebb Dzsingisz kán derékszíját letette az asztalra a Dunhill pipa mellé, a helyére ment, és leült. A holtan ült a székben az ablak előtt, szeme a mennyezetre meredt, karja ernyedten csüggött. A többiek némán bámulták. Lord Evergreen rágyújtott egy amerikai cigarettára, aztán még egyre, majd egy harmadikra. Mintegy negyedóra telt el így.

Valaki megpróbálta kívülről kinyitni az ajtót Fés H között. D felállt, A-hoz lépett, alaposan megvizsgálta, és megtapogatta az arcát. - Meghalt - állapította meg -, E, add ide a kulcsot. - A külkereskedelmi miniszter némán engedelmeskedett, D pedig kinyitotta az ajtót. O, az atomminiszter állt előtte, és elnézést kért a késésért. Eltévesztette az időpontot. A helyére akart sietni, de a nagy igyekezetben leejtette az aktatáskáját, s csak amikor felemelte, esett pillantása a megfojtott A-ra, és ettől megdermedt. - Én vagyok az új elnök - jelentette be D, és a nyitott ajtón át behívatta az ezredest. Az ezredes rezzenéstelen arccal tisztelgett. D megparancsolta neki, hogy tüntesse el A-t. Az ezredes két katonával visszatért, és a szék megüresedett. D bezárta az ajtót. Mindenki felállt. - A Politikai Titkárság ülése folytatódik - mondta D -, kialakítjuk az új ülésrendet. - Ezzel elfoglalta A helyét. Mellette B és C foglaltak helyet. B mellé F, C mellé E ült. F mellé M telepedett le. Ekkor D N-re nézett, és helyet mutatott neki. N megborzongva ereszkedett le E mellé: az állam hetedik leghatalmasabb embere lett. Odakint szállingózni kezdett a hó.