És azon is túl

A semmiben zuhanó, zuhanó és csak zuhanó Cuki, Malingó meg Gazza gyorsan elvesztették az időérzéküket – és mivel nem tudták megbecsülni, mennyit zuhantak, a térérzetüket is. Ugyanaz a jellegtelen, színtelen tér vette őket körül jobbról és balról, fentről és lentről. Még annyi reményt sem nyújtott, mint a sötétség, amelyben benne volt az esélye, hogy valahol élet, cél, tartalom rejtőzik. Csak ez a nyomasztó szürkeség volt, hatalmas űr, amelyben pörögve estek lefelé, de nem tudták megítélni, hogyan, sőt, néha még azt sem, vajon zuhannak-e egyáltalán.

Nem szóltak semmit.

Mert mit lehet mondani, ha az embert csak a Semmi veszi körül? Nem volt látnivaló, amire megjegyzést tehettek volna, nem emelkedett fel hold, nem ment le nap, nem lobbantotta lángra az eget. Nem volt ég sem, ahol lemehetett volna.

Csak zuhantak tovább.

Vagy talán csak azt hitték. Meglehet, hogy álmodták.

Bárhogy is volt, ez nem változtatott a lényegén. A zuhanás az csak…

…zuhanás volt…

…és zuhanás…

…meg zuhanás.

Hirtelen előtűnt valami a semmiből. Egy kék és bíbor színű villanás, amely nyomban beborította Malingót, és eltüntette a szemük elől. Szerencsére a lelkét is kiüvöltötte felháborodásában, és hosszú, erős kiáltása úgy látszott a levegőben, akár egy ezüst füstcsóva. Ez volt az első szilárd, vagy csaknem szilárd dolog, amit láttak azóta, hogy átestek a Peremen. Nem volt egy nagy segítség, de a semminél jobb volt. így aztán Cuki megragadta az ezüst pászmát, remélve, hogy nem foszlik a kezében semmivé.

Nem.

Szilárd maradt.

– Kapaszkodj belém! – kiáltotta Gazzának. Még ki se mondta a két szót, és a fiú már markolta is a bokáját.

Egyszerre három dolog ugrott be neki, és mind a három elsőbbséget követelt: egy, hogy remélte, Malingó nem hagyja abba az ordítást; kettő, hogy talán nem zuhannak az örökkévalóságig; három, hogy amint meglátta az Abarataraba letükrözött szavát, tudnia kellett volna, hogy ha a szigeteknek van egy tükörképe a vízszintes síkon, logikus, hogy létezik egy a függőleges síkon is. Ha van bal, van jobb is. Ha van fent, van lent is.

Amíg küzdöttek a gondolatai, a kezével húzta magát előre a kiáltás-kötélen. Látta, hogy a vége eltűnik, és arra a pontra összpontosított, ahol tőle alig három húzásnyira véget ért. Mi mást tehetne, mint hogy követi oda a kezét, és kideríti, mi a helyzet?

És ekkor – egek! – Malingó abbahagyta a kiabálást. Cuki érezte, hogy elernyed a kötél, és ő is riadt kiáltást hallatott, ami azon nyomban türkizkék szalagot alkotott előtte, akár a télen kifújt lehelet, de aztán ellebegett, amikor a lány már nem adott ki hangot.

Nem hagyja, hogy elússzon az esélyük a Semmi elhagyására. Bármi van is a homály túloldalán, nem lehet rosszabb, mint az örök zuhanás a semmiben, ugye? Kényszerítette a testét, hogy a kötél végén túlra nyúljon – nyúljatok! Gyerünk, ujjak! Gyerünk, kezek! A kötél már lebegett is el, magával vitte egy villám– és ananászillatú szellő.

Az ujjai átértek, és teljesen eltűntek. Matatott a kezével, a Semmiből próbálta felmérni, mi lehet odaát… és talált valamit a Semmi falán túl. Nedves volt és meleg, mint amit bő vízzel festettek, és amint megérintette azt az akármit, az akármi ugyanolyan mohón nyúlt felé. Több tucat cérnavékony, csonttalan tapogató tekeredett a kezére és a csuklójára.

– Mi van ott? – tudakolta Gazza.

– Fogalmam sincs – felelte neki. – De él. És megfogott. Húz.

– Fáj?

Nem fáj, döbbent rá. Szoros volt, de nem akart ártani neki.

– Nincs vele gond – mormolta.

– Tessék?

– Azt mondtam, nincs vele gond.

Fényes oszlopok villantak meg, elsuhantak az arca előtt.

– Ez meg mi volt?

Elment előtte a szó, hogy ez. Türkizzel írták egy mangó-színű levegőcsíkra.

– Malingó?

A három szótag kijött a szájából, majd bíbor és kék, fonott hang– és színcsíkként lebegett tova.

– Igen? – kérdezett vissza a ficak.

– Nem félek – mondta neki Cuki.

A szavak ismét összesodort színekként jelentek meg – vörös, bíbor, kék…

– Nohát! A szavak szalagok.

Kijöttek a szavak.

Szószalagok.

Zöld, sárga, narancs.

– Mi történik? – faggatta Malingó. – Épp most repült el mellettem a nevem.

– Tudom – mondta, és odanyúlt, ahonnan a csápok jöttek. Szellő fújt onnan, ahol a keze volt. Érezte az arcán. Hallotta, ahogy suttog neki, ahogy a szél szokott:

Jöjj ide. Jöjj ide.

A Semmibe fújta a szavakat.

– Nem, kösz… felelte nagyon halkan, olyan halkan, hogy áttetsző volt a fonál. – Máshol van dolgunk.

Kinyújtózott, amennyire csak engedték az izmai és inai, és megragadta a túloldalról növő csápokat.

Ott valami megértette, mit akar jelezni. És húzta. Cuki már nem tudott szólni Malingónak. Túl gyorsan történt az egész. Egyszer csak színdarabkák szaladtak neki, picikék, és velük épphogy-hangok szilánkjai. Semmit nem tudott felfogni belőle. Túl gyorsan jött, és még tovább gyorsult.

Szín, szín, szín..

Hang, hang, hang…

Szín, hang. Szín, hang.

Szí…

Ha…

Szí…

Ha…

Aztán váratlanul semmi.

Hosszú, üres, szürke csitt.

De Cuki nem félt. Most már tudta, hogyan működnek ezek a dolgok. Minden tükör volt.

Ha börtön, ó/

akkor szabadság.

Elkezdődött.

Ha tenger,

Látod?

Akkor part.

Hallod?

Ha csend, Igen!

Akkor dal.

És egy egészen más világban voltak.

A reménytelenség logikus dolog. De ez én életembensoha, semmi értékes nem volt logikus. Se a szerelem, se a művészetem, se a menny, ahová kerültem. Ezért reménykedem.

– Kremátor Zefario

Így ér véget az Abarat harmadik könyve