A világ vége

Az Izabella vize nem csupán magával ragadta a levált partszakaszt a valóság határáig. Körbe-körbe pörgette a rögtönzött hajót, és jobbra-balra himbálta. Kiszámíthatatlan mozgása ellenére Malingó leszállt csúszós felszínére, és fül-szárnyainak csúcsával próbálta megakadályozni lecsúszását a víztől sikamlós felületről, hogy bele ne essen a tomboló tajtékba, mert akkor menthetetlenül vízbe fúl. Cuki szerencsére látta, ahogy elkorcsolyázik mellette, és ösztönösen érte nyúlt, megragadta az egyik verdeső szárnyát, és megfogta, mielőtt még bekövetkezett volna a legrosszabb.

Nem mintha nem várt volna rájuk még annál is rosszabb, méghozzá pár másodpercen belül. Bár vízpára takarta azt a pontot, ahol a tenger a mélybe veszett, nem volt kétséges, hogy mindjárt elérik. Minél közelebb vitte őket az öngyilkos hajlamú sodrás a végső pillanathoz, annál kevésbé dübörgött a víz; a Világ Peremén alábukva elhalt az üvöltése, lelassult a hajsza.

– Még mindig visszarepülhetsz – mondta Malingónak Cuki.

– Miért tenném?

– Mert mind meghalunk! – Gazzát valóságos dühroham fogta el. – Odaadnám a fél karom, hogy lejussak erről az átkozott szikláról.

– Nohát, tényleg? És itt hagynád a szíved hölgyét?

Gazza elvörösödött.

– Tudtam! – mondta Malingó.

– Én is tudtam – mondta erre Gazza, és Cukira nézett.

– Azóta, amióta először megláttalak. Ne kérdezd, honnan, de tudtam. Szeretlek, Cuki – mondta. – Örülök, hogy végre én is kimondtam. Tudom, kissé késő, de nem volt túl sok alkalmam, mert gyorsan történtek a dolgok.

Cuki rámosolygott.

– Ez meg mit jelentsen? – háborodott fel Malingó.

– Mi?

– Hogy csak mosolyogsz rá.

A hatalmas csendben elveszett minden további szó, mert a víz őrjítő dübörgése hirtelen teljesen abbamaradt, és kitisztult a szürkéskék köd ott, ahol a víz alábukott.

Eltűnt az áramlat, amely Pörköknek ezt a darabját magával vitte, mert a tenger is feladta a cél és az erő minden formáját, és bénán hullott át az Abarat szélén. Megszámlálhatatlanul sok vízcseppre bomlott, amelyek a tűz fényében még megcsillantak, aztán kihunytak. Ami az imént elhagyott valóságban még ellenállhatatlan erő volt, immár a mélybe aláhulló, milliószor milliónál is több cseppé vált.

– Hát ennyi – mondta Gazza.

Cuki azt gondolta, ezután nincs több varázslás, látomás, szerelem, remény, vagy…

– Várjunk csak! – mondta ki hangosan. – Állj!

– Kihez beszélsz? – kérdezte Gaz.

– Többet akarok! – kiáltotta Cuki a semmibe.

– Többet? Miből?

– Mindenből! – mondta neki.

– Miért mosolyogsz? – kérdezte Gaz.

– Most csúszunk át a Világ Peremén! – mondta Malingó. – Ha van valami ötleted, most mondd, mert már nincs tovább.

– Később – felelte Cuki. – Majd később elmondom.

Elfogyott alattuk a tenger. Meglódult a földdarab és zuhanni kezdett. De mielőtt leesett volna, Cukinak még volt ideje visszanézni Pörkök partjára, és szívfájdítóan tisztán látta a fivéreivel őket néző Pajkos Jánost. Olyan közel álltak a víz széléhez, hogy bármelyik hullám elragadhatta volna őket. Sőt, annyira fittyet hánytak a veszélyre, mintha erre a sorsra vágytak volna.

– Menjetek hátrább! – kiáltott rájuk Cuki, bár erősen kételkedett benne, hogy hallanak belőle bármit is.

Pajkos János tölcsért formált a kezéből, és a fivéreivel együtt ordított valamit. De a levegő nem volt hajlandó elvinni hozzájuk a hangot – a part és a tenger között nem tört meg a csend. Aztán megbillent Pörkök kis darabkája, és átesett a Peremen, követte az Izabella-tengert a Semmi hónába.

Csak le és le és le…

A János-fivérek mind egyszerre üvöltötték ugyanazt a szót. A lány nevét, természetesen.

– Cuuukiiiiii!

Semmit nem ért. Semmin nem változtatott. A víz elragadta Cukit, Gazzát és Malingót, és csak zuhantak, eltűntek a János-fivérek szeme elől.

– Vége! – kiáltotta Pajkos.

– Az lehetetlen! – mondta Pántlika.

– Pedig megtörtént! – dühöngött Pajkos.

– De hát… de hát… úgy volt, hogy ő majd mindent megold – nyöszörögte Hiába János.

– Sosem sikerült volna – állította Kígyó. – Senki sem állhat ellen egy efféle lény hatalmának, mint a nefori. Most megöl mindannyiunkat.

Kígyó hátrafordult. Ez alkalommal nem vált be sötét jóslata. A csillagok mögött járó távozni készült. Csak a tiszavirág életű lények szórakoztatták magukat az ígéretek múló buborékaival, a neforinak sokkal fontosabb dolgai is akadtak. A bestia masszív alakja már el is fordult tőlük, a vulkán felé tartott a füstön át. A mozgásával még több ként vont ki a kavargó levegőből, és tovább erősödött a színe, vakító sárgára. Aztán, mintha kapott volna egy nagy erőlöketet a füstöt falva, felgyorsult, széttárta kozmikus köntösét, és megduzzadt, akár egy hátszelet kapó, sötét vitorla, elhagyta a földet, és olyan gyorsan emelkedett a koszos levegőben, hogy kevesebb, mint tíz másodperc leforgása alatt teljesen eltűnt szem elől.

– Ennyit a drámai végkifejletről – jegyezte meg Kígyó.

– Kígyó, te vagy az egyetlen – kezdte Pántlika –, aki még azért is panaszkodik, hogy otthagyta a hóhér!

– Csak úgy értettem… hogy egy kicsit…

– Fogd be, Kígyó – mondta Pajkos. Tombolt hangjában az elfojtott harag. – Hát nem érted, mit jelent ez?!

– Ó – mondta Kígyó egy vaskos szünet után. – Egek.

Ezúttal kivételesen nem volt a hangjában egy csepp irónia vagy komolytalanság sem.

– A lány halott – mondta Kába János.

– Nem halott – tiltakozott Hiába János.

– De, Hiába. Halott.

– Nem tudhatjuk biztosan – így Kurázsi János.

– Most először és valószínűleg utoljára egyetértek Kígyóval – mondta Kába. – Nincs értelme tagadni azt, amit a saját szemünkkel láttunk.

– Miért, mit láttunk? – kérdezte Kopó János. – Nekem úgy tűnik, nem túl sokat. Az biztos, hogy én nem láttam őket meghalni.

– Szalmaszálba kapaszkodsz, testvér. Leestek a Világ Peremén.

– így történt – erősítette meg Kába János.

– Leestek, nem vitás – mondta Hiába János.

– Valószínűleg még mindig esnek – mondta Pántlika.

– Igazából vajon mi történik velük? – kérdezte Kopó.

– Cuki nem hal bele – közölte Kígyó János, tőle szokatlan optimizmussal. – Ha túl lehet élni a lezuhanást á Világ Pereméről, akkor ő túléli.

Pajkos Jánosnak elpárolgott a dühe, és visszatért a zuhatag bámulásához. Semmi sem változott. Az Izabella rohant tovább a végzetébe, a finom permet beborította a pontot, ahol véget ért. Egy rövid időre kitisztult, de már újra ködös volt.

– Mit nézel, Pajkos? – kérdezte Hiába.

– Mindent. Semmit – felelte.

– Hát, az időpocsékolás – mondta Hiába. – Van mit csinálnunk. Fontos dolgaink vannak.

Pajkos csak nézte tovább a tengert.

– Mint például? – kérdezte.

– Ugyan már, Pajkos – nógatta Hiába –, te is ugyanolyan jól tudod, mint én.

– Nem jut az eszembe semmi.

– Nos, például el kell ásnunk egy testet – mondta Fakó.

– Előre örülök.

– Aztán meg el kell bánni a Nyolc Dinasztiával is.

– Arra egyedül nem vagyunk képesek.

– Valahogy megvoltunk azelőtt is, hogy vele találkoztunk – emlékeztette Pántlika János.

– Igen, János, de vártunk – felelte Pajkos János. – Vagy nem? Az az első nap az Ideáton nem csak egy lopott kulcsról szólt. Azt mind éreztük, ugye?

– Igen… – felelte tétován Kígyó János -…hát persze. Elismerem. Éreztem, hogy… – felforgatta a szókincsét a megfelelő szó után kutatva -…hogy valaminek a küszöbén állunk. Hogy valami nagyjelentőségű dolog fog történni.

– Aztán belépett az életünkbe – mondta Pajkos –, és mindent megváltoztatott.

– Mindent? – kérdezte Kígyó János.

– Mindent – felelte Pajkos.