A nefori pöröly

– Cuki…

Gazza úgy állt ott, pár lépésnyire, mint aki nem tudja eldönteni, valóban vége van-e az imént látott, hihetetlen dolgoknak most, amikor a lány arcáról már eltűnt a zsibbadt állapotátjelző, különös arckifejezés.

– Minden rendben – mondta a fiúnak, és ránézett. Hagyta, hogy egy ideig tanulmányozza őt, és megbizonyosodjon róla, hogy tényleg magánál van. – Én jól vagyok.

– Az az izé…

– A nefori?

Hátrapillantott a válla fölött. A nefori felhőjében apró fényvillanások látszottak, mintha hatalmas, magával diskuráló, gáznemű intelligencia lenne, és éppen a lehetőségeket fontolgatná.

– Utasította, hogy ne hagyjon tanút – mondta Cuki.

– Akkor most megöl mindenkit?

– Azt hiszem. Ha te lennél az Abarat uralkodója, hagynád, hogy bárki, akár csak egy férclény is beszámolhasson az itt látottakról? Szegény Malingó. Ő már nincs köztünk. Attól tartok, hamarosan követjük mi is.

– Csak nem adod fel? – kérdezte Gazza. Egészen elszörnyedt. – Te, Haplatán Cuki? Te nem adhatod fel. És mi van azokkal, akiknek megmentetted az életét? Több ezer ember van itt.

– Ők… magukat mentették meg.

– Talán igen. De te mutattad meg neki, hogyan tegyék… és miért.

Elfordította a fejét, és egy gyors mozdulattal megpróbálta letörölni az arcáról a könnyeket.

– Kérlek, Gazz… – mondta neki Cuki.

– Nem volt ebben semmi véletlen, Cuki. Se a találkozásunk, se az, hogy idejöttünk. Tudom, azt hiszed, több rosszat tettél, mint jót. És különben Malingó talán tényleg élne még. De lehet, hogy még mindig azt várná, hogy valaki rátaláljon, és megmutassa neki, hogyan szökhet meg végleg a varázslótól. Ha még emlékszel, te mondtad nekem, hogy ne mindig azon töprengjek, hogyan történnek a dolgok, hanem csak gondoljak arra, hogy megtörténnek.

– Bennem már semmi nem maradt, Gazza. Egy mogyorót se tudnék idézni, nemhogy gliffet.

– Attól még valahogy elmenekülhetünk.

– Nem látok megoldást. Csapdába estünk.

Mögöttük a Semmi tátongott, előttük a Galigali folyékony tüze, a sziget két oldalán pedig az Izabella tajtékos vize, mely a Világ Peremén át a Semmibe ömlött. Cukinak igaza volt. Innen nincs kiút.

A nefori közben elkezdte kivitelezni Mánia Mutter utolsó utasítását. A mészárlás gondolatától elmúlt korábbi, gyakorlatilag passzív állapota. A csomós területek fénylob-banásai ragyogó csíkokat húztak, mintegy csillagképeket rajzolva ki a nefori belső univerzumában.

Ahogy minden sugár megtalálta a célját és a következő felé vette az irányt, fényesebb lett, mintha valami hatalmas matematikai egyenletet oldana meg, de ez a tétel paradox módon a káosz szervezett fokozásával foglalkozott. Folyamatosan nőtt a számítások sebessége, és hamarosan el kellett érnie a kritikus tömeget.

– Nem fogunk csak itt álldogálni, ugye? – kérdezte Gazza.

– Nem.

– Akkor megyünk? – kérdezte Gazza nagyon sietősen, halkan.

– Igen.

– Megfordulunk és elfutunk?

– Szerintem jobb, ha nem futunk. Nem kellene felhívni magunkra a figyelmet.

– Világos – felelte Gazza.

A férclények, akiket ismét elárult a császárnőjük, minden hangzatos ígérete ellenére, kezdték kapiskálni, hogy a nefori őket is le akarja ölni, és menekülőre fogták.

A nefori nem tudta, hol kezdje a gyilkos munkát. Hosszas kalkulációját kihasználva Cuki és Gazza hátrálni kezdett, lépésről lépésre a perzselő talajon. Kilenc lépésig jutottak, amikor abbamaradt a sötét csillagképek kirajzolódása. A lény belseje tovább forrongott, de a sötétség a konstellációk egyetlen pontja felé gyűlt. Ha volt valami szemfélesége, az lehetett ott.

– Néz minket – mondta Cuki.

– Aha, én is úgy érzem.

– Talán…

– Meg kellene állnunk?

– Ja.

Megdermedtek. Nem tűnt úgy, hogy ez segít. A szem egyre vonzotta magába a sötét szálakat. Hamarosan már nem lehet se sötétebb, se sűrűbb, és akkor alighanem rájuk lövelli gyilkos erejét.

Megrebbent a sötétség. Cuki Gazzára nézett. Közben a lénytől jobbra elveszítette a hidegvérét az egyik férclény, megpördült és rohanni kezdett. A nefori is megfordult. Nem az egész teste, csak az a kis rész, amelyben a sötétséget összegyűjtő szem ült. Egy gyors pillantás, előre-hátra csapó, homályos árnyak, és a férclény – egy nagydarab példány – eltűnt, mintha egyszerűen felfalta volna a sötétség. Cuki és Gazza megfordultak, és futottak.

Ez fájt. Jaj, de fájt! Zefario erejének elvezetése is sokkoló volt ugyan, és Cuki teste szinte mindenütt sajgott, furcsamód az mégis jó fájdalom volt, olyan, amitől csak jobban rádöbbent, hogy él, és hogy milyen jó is életben lenni.

Érdemes volt futni érte, nem? Hogy még élhessen, legyen ideje megismerni az Órák csodáit, segíthessen begyógyítani a sebeiket, és hogy több időt tölthessen a vele együtt rohanó ifjúval. Ezek a gondolatok futottak végig az agyán, miközben haraggal és hálával eltelt teste csak vitte előre a törmelékes talajon – ezek, és még valami: a Huszonötödik Óra, az Idő Idejének rejtélye. Olyan titkot őriztek ott, amiről semmit nem tudott, csak azt, hogy létezik, és hogy sosem fogja igazán megismerni az Abaratot, amíg ki nem deríti, mi az.

Még olyan sok van hátra, annyi dolgot kell még felfedezni, megoldani, olyan sok mindent kell érezni. Nem halhat még meg!

De ezen a talajon nem volt könnyű a futás, és ha nem kapaszkodnak egymásba, többször is elestek volna. Volt velük egy harmadik is, bár Cuki még nem látta. Egy abarati sirály hallhatóan úgy döntött, hogy velük tart. Cuki hallotta a felettük csapkodó, nagy szárnyak hangját, és egy szemvillanásra mintha meg is pillantotta volna, de amit látott, az lehetetlenül nagy volt, így aztán úgy döntött, hogy már hallucinál is. Pedig afelől nem volt kétség, hogy a madár követi őket. Minél messzebb jutottak a neforitól, annál erősebben hallatszottak a szárnycsapásai. Cuki végül lelassított annyira, hogy hátranézhessen. Nem volt könnyű eldönteni, milyen messzire jutottak.

A táj még ez alatt a rövid futás alatt is megváltozott. Megfordult a szél, és északra sodorta a vulkán füstjét, a Világ Pereme felé. Csaknem teljesen eltakarta a Viharjáró roncsát, a Galigali északi oldalának nagy részével egyetemben. Csak a nefori környékén volt gyérebb. Vagy talán elemésztette a füstöt az a lény? Ez logikus lett volna, mert most már kissé sárgás színű volt a nefori, mintha belélegezte volna a felhőből az összes kénes mocskot. Valahogy felszedett egy csomó fehéren izzó követ is – ezek születésben lévő csillagokként függtek az univerzumában.

Cuki mindezt egy rövid pillantással felmérte – a füstöt, a nefori lopott, sárgás elszíneződését, az izzó, fehér csillagokat. Aztán megnézte alaposabban is, mert rádöbbent, mi hiányzik.

Eltűntek a férclények. A még lángolók, azok, akiken csak itt-ott pislákolt a tűz, és azok is, akik teljesen épen kerültek ki a roncsból. Mind eltűnt. A nefori mindet elpusztította. Most már semmi sem hátráltatta. Csak Cuki és Gazza maradtak célpontnak, és utánuk indult.

Cuki harmadszor már nem nézett hátra. Nem is kellett. Érezte a feléjük közelítő idegen mozgását, a talaj erős rengését a talpuk alatt.

A sziget túlsó feléről emberek jöttek eléjük a túlélők tömegéből. Az elébük indulókat Pajkos János vezette, széttárt karokkal. Optimista gesztus volt ez, amely az arcán nem tükröződött. Cuki már ilyen távolról látta, hogy mögéjük mered. A neforit nézte, és valami szavakkal kifejezhetetlenül borzalmasat látott.

– Gond van – szólalt meg a madár. – Mindjárt támad. Cuki szíve kihagyott egy ütemet.

– Malingó?!

Lassított az ütemén, a madarat kereste, és mivel nem találta, teljesen megtorpant. Egyszer csak lelibbent elé. Malingó volt. Vagyis inkább a feje. A nyakán bezárult a seb, feje két oldalán a bőrszerű kinövések a levegőt verdesték.

– Hát te élsz?!

Cuki kétségbeejtő helyzetük ellenére akaratlanul is elnevette magát:

– Haha! Hogy nézel ki?

– így születnek a ficakok – mondta. – Fejek vagyunk, fül-szárnyakkal. A testünket le lehet cserélni. Ha ezen túl vagyunk, majd növesztek újat.

– Sosem mondtad!

– Sosem kérdezted.

– Hát én még nem láttam ennél furcsább dolgot – jelentette ki Hiába János.

– Ezzel nem értek egyet – mondta Kígyó János.

– Hát persze, te sosem értesz egyet! – pirított rá Pajkos János.

– Halló! Örülök én is, hogy Malingó él – mondta Gazza –, de még mindig bajban vagyunk.

A nefori már nem üldözte őket. Megállt úgy húsz méterre Cukitól, Gazzától és Malingótól. Cuki már számos hatalmas erejű dologgal találkozott az Abaraton megtett útjai során, de ehhez foghatót még sosem látott. Ez az ellentmondások irtóztató méretű, magasra tornyosuló tömege volt. Gáznemű és folyékony halmazállapota ellenére itt-ott fémesen csillogott benne a csomós sötétség, máshol pedig mintha a sötétjébe húzott, finom vonalak korábban beleégtek volna a számtalan számítása során, mert a vonások bonyolult hálózata sötétebb volt, mint a hátterük.

– Ó, jaj – szólalt meg Pántlika János. – Mit csinál?

– Semmi jót – felelte Cuki.

A sötétség most kitartóan lefelé nyomult, benyomta maga alatt a megszilárdult lávát. Meghasadt a föld, és a töredezett szélű repedések Cuki és Gazza felé futottak. Se a mozgásukban, se a belőlük kiáradó fényben nem volt semmi titokzatos. A repedéseket a nefori irányította, és a sziget alatt folyó, olvadt lávába nyíltak.

Most már nem juthattak vissza Pajkoshoz meg a többi túlélőhöz. A legszélesebb – két méter széles, és egyre táguló – hasadékot nyilván azért nyitotta, hogy ne érhessenek el a barátaikig. A sziget északnyugati részére terelte őket, ahol az Izabella-tenger tomboló fehér habjai tehetetlenül száguldottak túl Pörkökön és a Világ Peremén. Ott nem volt igazi part. Mindössze kissé erősebben lejtett a fekete láva, mielőtt a nemlétbe távozó, rémült tajtékba torkollt.

A nefori saját magának is idegen volt, elméje csupán árnyék egy terem falán, ahol teljesen megszokott dolog mindaz, amit egy élőlény egy másik ellen elkövethet. Csak a félelem folyamatait és azok megsokszorozását ismerte. A fiatal boszorka és a barátai esetében ezt úgy csinálta, hogy addig tolta őket a víz felé, amíg két csúf halál közé szorultak: vagy az Izabella fehér vizébe vetik magukat és belefúlnak, vagy beleesnek az egyik repedésbe, ahol élve megfőnek.

Legalábbis ez volt a terve. De a talaj megrepesztése nem ment olyan gyorsan, mint tervezte. Most fontosabb feladatokra kellett időt szakítania, mint a kis boszorka pusztulásának szemlélése. Azért jött ide, hogy tanúja legyen a Mánia Mutter nevű nő felemelkedésének, akinek a kezébe fajának papjai nagy hatalmat adtak, sokkal inkább saját, nagy Terveik érdekében, semmint az ő birodalmi terveinek támogatására. Csakhogy a nő – cselszövésének eleganciája ellenére – alulbecsülte az ellenséget.

A csata zűrösebb volt, mint amire a nefori számított, de végül megnyerték. Az őt ideküldő papok azonban nem fognak örülni a dolgok alakulásának. Minél hamarabb tudnak a fejleményekről, annál gyorsabban tudnak változtatni a stratégiájukon ott, ahol kell. Így a nefori nem engedhette meg magának, hogy hosszasan időzzön. Véglegesen le kellett zárnia ezt az ügyet a lánnyal és a halásszal.

Hatékonyabb talajtörési módszerre volt szüksége. Erre már megvolt a terv. Testével két anyagszarvat növesztetett, azokba irányította át a gyomrába gyűlt sötétséget. A kialakított „szarvakat” megtöltötte a súlyos sötétség, és hatalmas pörölyökké változtatta őket.

Lesújtott. A két sötét kalapácsfej a sebzett földbe csapott. Ahová ütött, nyomban friss repedések nyíltak, Cuki és Gazza felé száguldottak, elválasztották őket a Jánosoktól. Az új hasadékok hálója egyre hátrább űzte a boszorkát és barátait, míg végül a víz szélénél, a keskeny part tetején álltak.

A nefori ismét felemelte pörölyfejű szarvait, még magasabbra, és lesújtott, akár egy megfellebbezhetetlen ítéletet hirdető bíró a kalapácsával. A lökéshullámtól mindenfelé megnyílt a talaj, és elszigetelte a part többi részétől a kis földdarabot, amelyen a boszorka meg a barátai álltak.

– Nagy bajban vagyunk – Cuki csak ennyit tudott mondani.

Ekkor a víz rettentő erővel rántotta meg a lábuk alatt a talajt. A kis földsziget olyan vadul vált le a partról, hogy Cuki és Gazza térdre esett.

Aztán elragadta őket az áramlat, és feltartóztathatatlanul sodorta arra, amerre az Izabella-tenger a Semmibe veszett.