Lelkek
Kremátor lassan-lassan felemelte a fejét. Megtisztult tekintetét Mánia Mutterre szegezte.
– Most már nagyon tisztán látlak, nagyanya – mondta neki.
– A látásod minősége egyáltalán nem érdekel – vágott vissza a császárnő.
– A testvéreim…
– Halottak.
-…helye a paradicsomban lenne.
– Nos, nem ott vannak. És soha nem is lesznek. Részesei az erőnek, amely téged ilyen magasra emelt.
– Engedd el őket.
– Nem.
– Ha kell, kényszerítelek.
– Megpróbálhatod – felelte a császárnő –, de az lesz az utolsó hibád.
– Legyen hát – felelte.
Ezzel rárontott, és egyúttal felé hajított egy igét. Tüskés, sötét golyóként robbant fel Mutter arca előtt. Kremátor egy pillanatnyi időt sem hagyott neki, nyomban torkon ragadta, és láthatóan eltökélte, hogy kiszorítja belőle a szuszt. Muttert maga előtt tartva botladozott hátra az asszony férclényei között.
Cuki egyszer már látta, ahogy így egymásnak estek, a Féregfa fedélzetén. Nem akarta ismét végignézni a küzdelmüket, a szerencsétlen Zefarióért aggódott. Még mindig kapaszkodott az életbe a nefori tüskéin lógva. Odament hozzá. Több fokot esett a hőmérséklet, ahogy közelebb ért a Minden Élő Ellenségéhez. Az természetellenesen hideg jeges tüskéket döfött ínszalagjaiba és csontvelejébe, minden lépés nehezebb volt, mint az előző. De nem adta fel.
Zefario látta, hogy szenved, és felemelte a fejét. Amikor kimondta, amit gondolt, a hangja már alig volt suttogásnak nevezhető, az ereje utolsó morzsáival az életbe kapaszkodó ember utolsó, elcsigázott sóhaja volt csupán.
Még mindig benned van az Abarataraba, lehelte.
Nem érzem, felelte Cuki.
Ott van. Nélküle sosem jutottál volna eddig. Nem sok van már, de…
Mit jelent?