Igazság

A kés nem érte el. Cuki bőrétől negyvenöt centire beleütközött valamibe, egy láthatatlan tárgyba, amely olyan kemény volt, hogy széttört rajta a kés, mintha jégből lett volna.

– Ki tette ezt? – csattant fel Mánia Mutter. – Ki tette ezt? – lenézett Cukira. – Nem te voltál, úgyhogy ne is próbáld elhitetni velem.

Cuki arcába nyomta a tenyerét, és ellökte magától a lányt. Hirtelen már nem érdekelte, hogy él-e vagy hal-e. Itt valaki ellene szegült a birodalom akaratának, és tudni akarta, hogy ki volt.

Fekete tekintetét a közvetlen környezetére vetette, és keményen végigmérte az összes mocskos, megperzselt férclényt, felbecsülte a bűnösségük esélyét.

– Te voltál? Nem. Ez túl buta. Te? Nem. Neked ég az agyad. Talán te? Á, ez is kretén. Hát senki sem elég büszke ahhoz, hogy vállalja ezt a tettet?

Csend.

Végül megszólalt egy fáradt hang:

– Jól van, nehogy szívinfarktust kapj, te vén csontkollekció. Ha annyira fontos neked…

Én voltam.

Szétvált a férclények hada, és a csillámló elterelőpajzs mögül előlépett egy alak.

– Te – mondta a Banya.

– Én – felelte Kremátor Kristóf.

– Hát miért szegülsz te mindig ellenem?!

– Ó, egek. Nem akartam, hogy megöld a lányt.

– Ismétlem: Miért? Amikor még a hercegnő lakhelyéül szolgált, volt rá okod. De most?

– Nem tudom – felelte Kremátor. – De kérlek, ne tedd…

A Banya egy kicsit gondolkodott, aztán elvigyorodott.

– Akkor én is kérek cserébe egy szívességet! Kremátor keskeny ajka lebiggyedt.

– Mit akarsz tőlem?

– Mondd meg az apádnak, Kristóf – mondta neki Mánia Mutter. – Mondd meg neki, hogyan fogadják majd.

Cuki magában ízlelgette ezt a mondatot, és nagyon figyelte Kremátor arcát. Egyre biztosabban tudta, hogy itt tényleg van valami rejtély, egy családi titok, amelyre mindjárt fény derül. Még mindig fogalma sem volt arról, mi is lehet. Csupán a Banya bizarr megjegyzésére támaszkodhatott, mely szerint a fia nem lesz egyedül a halála után.

Csak nem tartanak még valaki mást is fogva Mánia Mutter babái? Egy másik lelket – talán lelkeket? Igen, többet

– ezt azonnal érezte, amint a gondolat megfogant –, mind azokban a szerencsétlen, mocskos rongybabákban vannak.

Egyszer csak megértette.

– A gyermekek! – mondta Cuki. – Istenem, nála van az összes gyerek!

Mánia Mutter először nem reagált. Az imént természetellenes sebességgel Zefarióhoz szökkent, és most éppen halálos altatót dalolt neki. De Cuki kitörése után elnémult.

– Hallgattasd el – parancsolta Kremátornak. – Gyorsan, te bolond. Hallgattasd el!

– Miről beszél?

– Kit érdekel, miről beszél?! HALLGATTASD MÁR EL!

A Banya egy pár másodpercre levette a tekintetét Zefari-óról, és Kristófra nézett, amitől a férfi arcán egy pillanatra méregzöld, szúrós fény villant, mintha üszkös lébe mártotta volna a fejét. Ez egy új trükk volt, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta legyőzni az undort.

– Nem hallottad, mit mondtam? – kiáltotta a Banya.

– De igen – felelte Kremátor.

Nem akart további leckéket a császárnőjétől. Ez az újdonsült képessége, amellyel a saját menedékét mérgezte meg, rémisztő hatalom volt. Nem tehetett mást, meg kellett előtte hajolnia. A fejében még mindig dübörögtek a mérgek, ahogy Cuki felé botladozott, és azt mondta neki:

– El kellett volna menned, amikor mondtam. Most én kell hogy megöljelek.

– Hallottál te egy szót is abból, amit mondtam? – kérdezte Cuki.

– Egy szót sem akarok hallani! – parancsolta Mánia Mutter.

Fél, gondolta Cuki. Tudom az igazat!

Ez a váratlan bizonyosság megacélozta a hangját.

– Kremátor, hallgass rám! Nála vannak a fivéreid és a nővéreid! – Kremátor értetlenül meredt rá a gallérja furcsán elszíneződött folyadékán át. – A babákban. Ott van vele az egész családod.

– HALLGASSON MÁR!

– Az apád azt hiszi, hogy a paradicsomban vannak. Ez tartotta épen az elméjét. De hazugság volt, Kristóf. Csak egy újabb kegyetlen, gonosz hazugság. Egész végig nála volt

lelkűk.

– A babákban? – kezdte már kapiskálni.

– A babákban.

– És az anyám is?!

– Ne engem kérdezz. Kérdezd a… Kremátor már fordult is a nagyanyja felé.

– Igaz ez? – kérdezte. – Mondd meg! Igaz?

– Még nem vágtad el a torkát?

– Kérdeztem tőled valamit.

– Tényleg tudni akarod?

– Megkérdeztem, vagy nem?

– Ó, de hát ismersz engem. Takarékos típus vagyok. Soha nem pazarlók. Pláne, ha erőről van szó. Csak nem hagyhattam, hogy elrepüljenek azok a lelkek a paradicsomba, ha használhattam is őket, itt, a közelemben. Végül is családtagok. A saját húsom és vérem. Meg se születnek, ha nem viselem el a méh undok beszennyezését. Még azt is hagyom, hogy érezzék egymást, az segít nekik reménykedni. No meg persze vágyakoznak arra, amit már sosem látnak, sosem érintenek, pedig olyan közel vannak egymáshoz – csontos ujjaival végigsimított a babákon. – És minél tovább tartogatom őket, annál nagyobb lesz a vágyuk.

Cuki közben Kremátort figyelte, és látni vélt a szemében valamit, ami korábban sosem volt ott. Látta már veszélyesnek és kétségbeesettnek, szerelmesnek és elveszettnek. Ez viszont eddig példátlan volt. Gyűlölet.

– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte.

– Mi közöd volt… van neked hozzá?

– Az én testvéreim.

– Nem is ismerted őket. Miért kellene törődnöd velük? Korábban nem érdekeltek.

– Azt hittem, boldogabb helyre jutottak.

– Nos, kit tudja, mit éreznek?

– Mindent… – szúrta közbe Cuki.

– Kuss legyen! – rikoltotta a Banya.

– Mindent éreznek…