Megkésett szeretet

A gliffben senki sem adott hangot más véleménynek. A terv egyszerű volt: megmondják a hajónak, hová menjen, és teljes gőzzel Pörkök felé veszik az irányt.

– Hogyan? – kérdezte Pajkos János.

– Jó kérdés – mondta Kopó János. – Hogyan?

– Egyszerű – felelte Gazza. – Arra gondolunk.

– Ha csak rágondolunk, engedelmeskedik? – kérdezte Malingó.

– Remélem…

A gliff pillanatnyi habozás nélkül, azonnal reagált teremtőinek utasítására. Még mélyebbre hatolt a Semmibe, és aztán – talán érezte, már olyan messze van Pörköktől, hogy még a legélesebb szem sem láthatja – visszafordult.

– Látjátok? – büszkélkedett Gazza. – Ez az! Csak azt remélem, bárhol is van Cuki…

– Szerinted tudja, hogy jövünk? – kérdezte Malingó.

– Igen – felelte Gazza. – Tudja.

Cuki tudta, hogy odakint nagy jelentőséggel bíró dolgok történnek. De mik? Látnia kellett.

– Ablak. Ablak. Ablak – mondta Cuki. – Kremátor! Ablakra van szükségem! Zefario el volt merülve a bánatban. Cuki kénytelen volt megismételni:

– Ablakot!

– Mi van az ablakkal?

– Találnom kell egyet!

Zefario nem vesztegette az időt további kérdésekkel. Előrenyújtotta a tenyerét, és megérintette a falat.

– Én megvárom őt itt Kristóffal. Te menj, Cuki. Neked itt már nincs több dolgod. Indulj. Készen állok a találkozásra vele. Egészen rendkívüli lesz.

Cuki mégis habozott. Ott akart lenni, amikor a Banya végül szemtől szemben áll a két férfival, akiket kis híján elpusztított, és akik mégis, minden várakozása ellenére életben maradtak. Csakhogy Cuki nem azért jött ide, hogy szemlélődjön, hanem azért, hogy tegyen valami jót is.

– Menj! – mondta neki Zefario. – Valahol majd rád találok. Ha nem ebben az életben, majd a következőben.

Nem szívesen hagyta ott, de tudta, hogy muszáj. Itt megtette, amit lehetett, és most már más dolga volt. Azt ugyan nem tudta, hogy pontosan micsoda, de az ösztönei azt súgták, hogy minden sokkal világosabb lesz, ha kinéz a szigetre. Talán már nem is Pörkökön vannak, hanem kisodródtak a Semmibe.

Felment a lépcsőn a következő szintre, és ajtókat talált körös-körül. Mind ugyanolyan szürke, fémes, jelöletlen ajtók voltak. Ötlete sem volt, hogy merre van a hajón, csak az ösztöneire hagyatkozhatott. Korábban jól szolgálták, és egy kis szerencsével talán most sem csalódik bennük. Csak összpontosítania kell…

Alig gondolt rá, már meg is történt. Kinyílt előtte egy ajtó, ahogy futott a folyosón, és azt mondogatta:

– Gyerünk, ablakok. Gyerünk! Itt vagyok. És ti hol vagytok?

Mindenfelől zajok hallatszottak. A falakon át, a talpa alatti fémrácsból, a burkolt mennyezet felől kiáltások, üvöltések, sikkantások és sikolyok jöttek.

És mindet túldübörögték a Viharjáró villámlábait gyártó orkánt éltető motorok. Tudta, hogy itt az örökkévalóságig futhat, és nem fog…

Állj! Egy ablak! Úgy érezte a jelenlétét, akár egy nyitott szemet ennek a szörnyű helynek a lezárt, brutális prizmájában. A bal oldalán volt egy ajtó. Kinyitotta, átment a folyosón egy újabb ajtóhoz, és azt is feltárta. Egy nagy terembejutott, amely tele volt óriási méretű páncélokkal. Átsiklott közöttük, és végül elérkezett az ablakhoz. A Semmi volt mögötte.

Közvetlenül a hajó alatt az Abarat peremének legszéle látszott, a valóság határa. Mögötte csak az űr volt, szürke, mélység és részletek nélküli tér, a végtelen Semmi.

– Másik ablaknak kell lennie… – motyogta magában.

– Ez nem lehet az. Itt nincs mit látni.

Már fordult is vissza, amikor rádöbbent, hogy tévedett. Igenis volt ott valami a semmiben. És egek, olyan sebesen és olyan egyenesen tartott a Viharjáró felé, hogy kis híján nem vette észre.

A gliff előtört a Semmiből, és egyenesen felé tartott. Ez nem lehetett véletlen. A barátai, akik nyilván halottnak hitték, visszatértek, hogy maguk mérjenek halálos csapást a hóhéraikra…

Mánia Mutter Kremátor szemével látta a fiát, és ugyanabban a pillanatban két dolgot is megértett: először is azt, hogy Zefario itt volt, a neforik szent templomában, másodszor pedig, hogy már nem látszott rajta a téboly, amelybe ő hajszolta a tüzet követően (mert bármilyen abszurd is volt, akkor érzett még valami anyai szeretet-foszlányt iránta, ezért nem gyilkolta meg). Egy pillanatig sem kellett töprengenie azon, hogy ezt kinek köszönheti. Az átkozott ideáti boszorkány műve volt. Úgy tűnt, valahányszor Mánia

Mutter útjába kerül a lány, mindig újabb okot ad a gyűlöletre.

Nos, nem számít. Ezt könnyű megoldani. Végre megteszi, amit évekkel ezelőtt kellett volna: megöli Zefariót. Semmi túlzó nem kell ide. Csak egy gyors kivégzés, hogy ne legyen útban. A megoldás tisztasága örömmel töltötte el. Már az ajtónál volt, és azon töprengett, hogyan ölje meg, amikor megszólalt az egyik fércparancsnok:

– Császárnő!

– Most ne zavarj.

– Császárnő.

– Azt mondtam, NE ZAVARJ! – ezt már szinte bestiális hangon ordította.

Megfordult, hogy nyomatékosabban is kifejezhesse magát, de a tekintete nem jutott el a parancsnokig. Elakadt az ablaknál, pontosabban az ablakon túli, alaktalan semmin, és az abból kirepülő, hatalmas, penge formájú alakon.

Ebben a pillanatban, a hajója felé száguldó gliff láttán Mánia Mutter kapott egy adagot abból a keserű kásából, amelyet gyermekkora óta nem ízlelt: a reménytelenségből.

– Gyűlöllek… – mondta. – Téged, és az összes létező világot. De a gyűlölete nem állította meg a gliffet.

– Nekünk akarnak jönni – nyugtázta síri hangon.

– Akkor darabokra törik – mondta az egyik parancsnok.

– Ami nem szilárd, az nem törik, te félkegyelmű. Mágiából és reményből építették. Hogy legyen átkozott. Legyen átkozott!

– Malingó! Gazza! Szeretlek titeket!Ne csináljátok ezt! Hallotok? Cuki vagyok! KÉRLEK, MONDJÁTOK, HOGY HALLOTOK! ÁLLJATOK MEG, VAGY MIND MEGHALTOK!

– Azt mondta, hogy szeret engem.

– Ki mondta azt?

– Szerinted ki, ficak? Ő! Cuki! Hallottam, hogy azt mondja, szeret.

– A VIHAR JÁRÓN VAGYOK!

– Azt mondta…

– Hogy a Viharjárón van. Igen, most én is hallottam – mondta Malingó.

– Életben van! – lelkesedett Gazza. – A Viharjárón van, és él!

– De hát ez szörnyű! Meg fog halni.

– Nem. Az én Cukim nem hal meg – cáfolta meg Gazza, mert semmi sem rendíthette meg a bizalmát szerelme bölcsességében. – Okos lány. Majd kitalál valamit.

* * *

A nefori-templomban, ahol Cuki az apát és a fiát hagyta, a Viharjáró motorjainak rettentő bömbölése nyomban elhallgatott, amint a Semmihez értek. A templom volt a Viharjárót fenntartó minden mágia forrása, és a templomot néhány másodpercre áthatotta az űr – néma lett és halott. A gyertyák nem kaptak levegőt fényes lángjaik táplálásához, és egyetlen szempillantás alatt mind kialudt.

Hiába volt teljes a csend és a sötétség, a két Kremátor tudta, hogy valami belépett a templomba – valami, amit még ők sem akartak látni vagy hallani, pedig áthatották az életüket a rémálmok. Az egyik nefori bújt elő a csillagok mögötti rejtekéből, és itt volt, ezen a helyen.

Apát és fiát zsigeri rettegés fogta el. A gépek azonnal újra felhördültek, nagyságrendekkel hangosabban a pár pillanatnyi csend után. Most már nem csak a hajó motorjai voltak hangosak, hanem maga a hajó dübörgött. Az egész Viharjáró vibrált.

– Rázkódik a hajó, Gazza! – mondta Malingó.

– Én nem érzek semmit – mondta neki Gazza.

– Nem a gliff! A Viharjáró. Nézz rá. Imbolyog. Mit akar tőle az a banya?

– Egek… – mondta Gazza. – Szerintem mi csináljuk! Magunk előtt toljuk a Semmi egy darabját…

– Hogyan lehet az üres térnek darabja?!

– Lehet, hogy egyáltalán nem üres. Ahogy az űr sem űr. Tele van dolgokkal. Gázokkal. Porral. Pici…

– Várj! – kiáltotta Malingó. – Érezted? most már mi is rázkódunk.

– Szerintem a Semmi törmeléke miatt – magyarázta Gazza. – Szétmorzsolódik a Viharjárón, és ránk verődik vissza!

A tények alátámasztották az elméletét. A gliff előtt a levegőben forrongott a szinte láthatatlan energia. A Semmi hordaléka feltorlódott a gliff orra előtt, és hullámként tört meg a Viharjárón, majd verődött vissza a gliffre.

– Most mi történik? – kérdezte Malingó.

– Tippelj, én sem tudok többet – felelte Gazza. – Nincs már visszafordulás. Azt legalább tudom. Tíz másodperc, és ütközünk. És akkor…

– Mind meghalunk – szögezte le Cuki tényszerűen.

Nem mozdult el az ablaktól. Hová is mehetne? A Világ Pereme terült el alatta, előtte a Semmi, mögötte pedig csak az olvadt sziklák. Ez volt a legjobb hely, ahol lehetett, mert legalább láthatta a gliffet, amelyet segített létrehozni. A szabadság-gépezetet. Olyan erővel csapódik majd bele a Banya Viharjárójába, hogy visszaküldi a halálmasinát oda, ahonnan jött.

A neforik templomában, a láthatatlan Másik társaságában Kremátor Zefario a karjában tartotta a fiát, és halkan énekelte neki Luzár Mura altatódalát.

Kópanni panni, kópanni panni, Luzár Muru.

Kopíjuvaszi

atemunjezó. Kópanni panni, kópanni panni Luzár Fakím Mendonna kvászi Vemendi bazú…

És aztán egymásnak ütközött a két hajó.