A végtelen suttogása

Kremátor Tánti Jéla császárnéi a Viharjáró tíz méter széles csata-ablakánál állt. Határtalan örömmel és nem kevés elégedettséggel gyönyörködött a Birodalmi Hóhérok cere-moniális felvonulásában. Minden rendben haladt. Nyolc zászlóaljnyi férchóhérja volt, és minden zászlóaljban ezer férclény szolgált. Szándékosan számolt minden szívbe több késsel, arra az esetre, ha jelentősen több az elítélt, mint hitte, vagy némelyik hóhér kudarcot vall. A főférceiket különös gonddal varrták finom szövetmaradékokból és hüllők kifehérített bőréből.

A császárnő csak csodálta a varrónői keze munkáját, amikor egy egyáltalán nem szívesen hallott hang törte meg mélázását.

– Szervusz, nagymama.

A Vén Banya dühbe gurult.

– Kristóf.

Nem fordult meg. Nem volt szükséges. Látta a tükörképét az ablakban, ahogy kilépett az árnyak közül.

– Ez…

– Mi lepett így meg? Vannak új hegeim. Bár ezt úgyis tudtad. Tőled kaptam őket.

Beszéde közben újra felbukkant a régi harag árnya, ami a Féregfa fedélzetén tört elő belőle. A rémálmokat is megfertőzte a dühe, és még jobban őrjöngtek.

– Úgy érzem, még mindig táplálsz némi gyűlöletet az irányomban – mondta a császárnő, és szembefordult az unokájával.

Alig emlékeztetett arra a kétségbeesett, elátkozott alakra, akivel Haplatán Cuki a tazmagori piac mögött találkozott a sikátorban. Szép ruhát viselt, új, fehér lenvászonból, amely csodásán visszaadta a Pörkökön izzó zikkurat fényét. Új gallérjában a köröző rémálmok saját fényükkel világították meg alulról az arcát.

– Talán nehéz megérteni az okát, nagyanya? – kérdezte Kremátor. – Egy pár szavaddal megmenthettél volna.

– Szenvedtél. Én is. De túléltük. Még nincs veszve a jövő – kereste az unokája csillogó tekintetét a rémálmok kusza szálai között. – Most jobb, ha elmész.

– Az nem lenne a kedvemre, nagymama. Látni akarom, hogy miért nem mész haza Gorgossziumra. Azt hallottam, ledöntötted a tornyomat…

– Ledöntöttem az összes olyan csúfságot.

– Miért?

– Kérlek, drágám, ne légy rám dühös. Halottnak hittelek.

– Dehogy hittél halottnak. Tudtad, hogy élek még, ahogyan tudtad azt is, hogy a hercegnőm lelkét Haplatán Cukiba rejtették. Csak azt látod, amit látni akarsz, a többit félredobod.

A császárnő erre nem válaszolt. Legalább egy fél percig. Csak kocogtatta az ablakot, és nézte a seregét. Végül megszólalt: – Vedd át az én tornyomat!

Kremátort őszintén meglepte az ajánlat.

– Vegyem… át?

– A tiéd. Visszakísértetlek Gorgossziumra. Kremátor belekacagott éji rémségeibe..

– Ó, de ravasz, nagyi! Ilyen könnyen nem úszód meg. Látni akarom, mit titkolsz Pörkökön.

– Ellenségeket, Kristóf. Csak a jól ismert régi ellenségeket. Csakhogy egy órán belül mind halottak lesznek. Egytől egyig.

– Vagy úgy. Értem már. Minden szívbe egy kés.

A Vén Anya bólintott, és a vállára nehezedett a sok év, bűn és árulás.

– Igen, minden szívbe egy kés – ismerte be. – Ez boldoggá tesz? Az utolsó, legvéresebb ügyét akarom lezárni egy nagyon véres időszaknak. Nem kell, hogy a tanúja légy.

– Nem kell, mégis a tanúja leszek. Megtarthatod a cso-datornyod, nagymama. Én is le akarom zárni ezt az ügyet. Akkor nem tagadhatod meg tőlem a zsákmányból a részem. Mert az én kezemhez is vér tapad majd, akár a tiédhez.

– Akkor gyere – mondta. – De mindnek meg kell halnia. Ezt fogd fel. Mind meghalnak, nincs kivétel.

– Természetesen, nagymama – felelte, mintha egész életében lelkesen készült volna a birodalom szolgálatára.

– Legyen, aminek lennie kell.

– Mindenkit egyetlen gliffel akar kivinni? – kérdezte Zefario.

– Nincs más módja. Több ezer ember van itt.

– Lehetetlen.

– Nem az.

– Soha, senki sem csinált ilyet.

– Az lehet, de attól még nem lehetetlen. Ha mi ketten összefogunk…

– Én nem vagyok varázsló – vágott közbe.

– Akkor miért érzek ekkora hatalmat maga felől?

– Talán a kártyák miatt.

– A kártyák nálam vannak, Kremátor úr, úgyhogy ez nem nyert. Nagyon kevés az időnk. Meséljen nekem az Abaratarabáról.

– Mit tud róla?

– Nem túl sokat – mondta Cuki. – Azt tudom, hogy mi nem. Nem olyan, mint az Almanák. Nem útmutató a mágiához. Úgy hiszem, talán maga a mágia. Igazam van?

– Bizonyos mértékig igen. Ahol az Abarataraba van, ott van mágia is. Sok mágia.

– Az a „sok” elég lenne?

– Ahhoz, hogy olyan gliffet hozzon létre vele, amely képes elszállítani innen az összes ártatlant, mielőtt ideérnek a hóhérok? Ha az egész könyv nálam lenne, a válaszom „igen” lenne. Bőven elegendő.

– De nincs önnél a könyv.

– Nincs – felelte Zefario.

– Csak egy darabja?

– Egy oldal egy darabja.

Cuki arcát elöntötte a csalódottság.

– Egyetlen oldal egy darabja van magánál?

– Tudom, ez nagyon kevésnek hangzik, de nem az.

Mindegyik könyvnek nyolc oldala volt. Minden oldal szögletes volt, nyolcszor függőlegesen és nyolcszor vízszintesen felosztva.

– Hatvannégy kocka mind a nyolc oldalon. Az annyi, mint… – becsukta a szemét, és számolt. -…szóval hatvanszor nyolc… az négyszáznyolcvan, meg nyolcszor négy… az harminckettő, akkor… ötszáztizenkettő. Mi értelme ennek?

– Újra visszavisz a nyolchoz.

– Hogyan?

– Öt meg egy meg kettő.

– Azaz nyolc. Rendben. Miért is olyan nagy ügy az, hogy nyolc?

– Mert ha oldalra fordítjuk, végtelen.

– Á, az a tekergő kis jel. Szóval az többé-kevésbé egy nyolcas. Na és?

– Csak egyetlen, kis darabom van. De az a végtelen egy darabja, így maga is végtelen. Legalábbis elméletben.

– És mit írtak a maga fecnijére?

– Semmit. Az Abaratarabában nincsenek szavak.

– Hát akkor mi van benne?

– Négyzetek. Egy csomó, színekkel teli négyzet. A részek közti energia az, amit begyújt a mágia.

– Látni akarom.

– Nem biztos, hogy jó ötlet.

– Hogyan? Most meg nem akarja megmutatni?

– Kiszámíthatatlan.

– Értem, de nincs sok időnk. Ebben egyetértünk, igaz?

– Igen.

– Szóval ha nem…

– Jól van, jól van – mondta Zefario. – Csak ne mondja majd, hogy nem figyelmeztettem. Remélem, nem haladja meg a képességeit egy ekkora erő.

A kabátjába nyúlt, és elővett egy durván szőtt anyagból hajtott tokot, majd a kezébe nyomta. Egy darabig furcsamód nem talált egymásra a kezük, és Cukinak az volt az érzése, hogy hiába utasítja a kezeit a csomag átvételére, nem hajlandók engedelmeskedni.

– A hús fél tőle – magyarázta Zefario.

– Miért?

– Mert az Abarataraba mindent megváltoztat, amivel csak kapcsolatba kerül.

– Én nem félek a változástól – mondta Cuki, immár szilárd hangon.

– Akkor bölcsességgel fogadja a mágiát, és semmit ne bánjon meg!

Ez jó tanácsnak tűnt, és még Cuki tétova kezeire is hatással volt. Elfogadták a tokot, és felnyitották, készen arra, hogy szembenézzenek a következményekkel.

Egy vaskos papírdarab volt benne, talán tízszer tíz centis. Először a vöröset látta meg – élénkebb volt minden hajó oldalánál, melyet az Izabella habjain látott. Egy kék áramlat elkapta, és a kocka egyik oldalának vágta, ahol kékké és zölddé tört szét. Nem egyfajta kékké, hanem ezerfélévé, és ugyanígy járt a zöld is; az ecset által felhordott összes festékszemcse egy variációja volt az eredeti színkombinációnak.

– Legyen óvatos – hallotta Zefario figyelmeztetését.

Felnézett rá, de a szeme már nem tudott ráfókuszálni.

A válla fölé siklott a tekintete, át a rabok tömkelegén és túl a kerítésen, átcsusszant a tetején a szögesdrót-hurkokon, majd ki a tábor és a Galigali-hegy közötti pusztaságba. Egy szívdobbanás alatt felszaladt a meredek hegyoldalon. De a szeme nem a kopasz szirteket akarta tanulmányozni. A vulkán fölött volt valami, ami megragadta a figyelmét.

Odafent vihar tombolt, hatalmas, kíméletlen, és egy vérszomjas hadsereg obszcén magabiztosságával tört előre. Mennydörgött is benne, de nem természetes módon, az égbe nyúlva, nagyot csettenve, hogy aztán panaszosan morogva visszahulljon. Nem, ez egy világvége-masina tajtékzó dörgése volt, a halálba készülők gyászindulója. Nem pattogott és nem morgott, csak egyre erősebb lett, ahogy közelített feléjük a forrása.

– Ó, egek! – mondta halkan Cuki.

– Mit lát?

– Életemben nem láttam még ekkora viharfelhőket. Nevetségesen hatalmasak. És a mennydörgés!

– Az nem mennydörgés – mondta a szikláról lemászó Gazza, akit a többiek szorosan követtek.

– Ezek meg kik? – firtatta nyomban Zefario.

– Miattuk ne aggódjon – felelte Cuki –, a barátaim.

– Ekkora hatalom mellett mindenki miatt lehet aggódni.

– Ahhoz már késő.

Gazza az Abaratarabára meredt.

– Milyen szép! – mondta.

– Látja? – kérdezte Cukitól Zefario. – Mit mondtam? Adja vissza a négyzetet.

– Hadd nézzem meg! – követelte Gazza.

– Nem – mondta neki Cuki. – Sietnünk kell. Látod azt a vihart? Mánia ott van benne valahol. Meg a férclényei is, akikkel ki akar végeztetni minket.

– Anyám… – suttogta Zefario.

Ezzel a két szótaggal azonnal elnyerte mindenki figyelmét. Malingó törte meg a csendet.

– Meg kellene bíznunk benne? – kérdezte. Egy kissé kitágultak az orrcimpái, ahogy gyanakodva belélegezte az idősebb Kremátor illatát. – Rossz tapasztalataim vannak a Kremátorokkal.

– Az anyámnak sok mindenért felelnie kell – mondta neki Zefario. – És önökön múlik, hogy megtörik-e az uralmát. Rengeteg ártatlant ölt meg érte.

– Majd akkor beszéljünk a jövőnkről, ha már van jövőnk – szólt közbe Cuki.

– És hogyan lesz jövőnk? – kérdezte Malingó.

– Gliffel – felelte Cuki eltökélten.

– Gliffel? De hát ez a rengeteg ember mind kérdezősködni fog és akadékoskodni!

– Ugyan miért akadékoskodnának?

– Mert még sosem csináltak gliffet, nekünk pedig nincs időnk elmagyarázni a dolgot.

– Azért, mert ilyet soha nem csinált senki, még nem lehetetlen. Csak el kell terjesztenünk az ötletet. Nagyon gyorsan.

Cuki visszapillantott Zefarióra, aki alighanem érezte magán a tekintetét, mert megszólalt:

– Csak rajta. Ügyesen csinálja.

– Kremátor úr adott nekem egy mágikus papírt, amellyel elterjeszthetjük a tömegben a gliff varázsdalát. A másik lehetőségünk az, hogy tétlenül várjuk a hóhérokat.

– Ez aztán a könnyű döntés – vélte Gazza. – Akkor hát terjesszük az dalt.