Megbocsájtás

Mint oly sokszor az abarati utazása hónapjai során, Cuki most is úgy ébredt fel, hogy először nem volt biztos benne, hol is van, vagy hogy került ide, de lassacskán kitalálta abból, amit maga körül látott és hallott.

A börtönhajón volt. Rengeteg, ezernél biztosan több fogollyal osztozott a hajó gyomrán. Nem igazán volt fény, így a többiekből nem sokat látott. A csekély világosságot két, a csoportba zsúfolt rabok fölött magasan lógó, a hajóval együtt himbálózó, gyenge lámpás nyújtotta. Nagyon viharos vizeken jártak, a hajó recsegett és dülöngélt, nem kevés fájdalmat okozva a Cuki körül lévőknek.

Hallotta a félelemtől és fájdalomtól pihenni képtelen elmék gondolatait. Bár választ nem remélhettek, megviselt fejükből kérdések záporoztak.

Hová visznek?

Talán csináltam valamit?

Lesz per, vagy csak úgy elítélnek?

Meg akarta nyugtatni őket.

– Nem lesz semmi baj – mormolta.

Ki van ott?

Ki volt ez?

Valaki azt mondta, hogy…

– Csinálok fényt – mondta.

Mit beszél ez?

Itt nincs fény.

Biztos bolond.

– Bízzatok bennem – mondta nekik. Aztán nagyon lassan kimondta a fény varázsszavát:

– Onazavár.

A feje körül lágy fény lobbant a levegőben, két gyertya fényénél nem több. Aztán gyengéden eltolta az akaratával, és készséges ködként terjedt szét, a levegőnek kölcsönözve halovány fényét. Cuki figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Annyi fájdalom volt itt – olyanok is lehettek vele, akik nem vágytak a tagadhatatlan valóság látványára, akkor sem, ha gyengéden adagolja. Hallotta is a boldogtalan lelkek gondolatait, akik nem kívánták látni azt, amit a lány fénye kegyesen megmutatott.

Oltsd el! Oltsd el!