Aljasságok

Ha ekkortájt Kamexóváros csata dúlta utcáira téved egy idegen, senki sem hibáztatja, ha azt hiszi, valahol elvétette az irányt, és egy rémálomba csöppent. A fényesen kivilágított sugárutak számos szép, díszes házát emésztette tűz, de senki sem próbálta oltani őket. Az utcákon és a járdákon testek hevertek. Néhányan közülük egyértelműen a nemes város fegyvertelen lakói voltak, és láthatóan nem a váratlan halálra öltöztek. Repesz vagy golyó végzett velük, és ott feküdtek, ahol elestek.

Akadt ennél rosszabb látvány is, és a kószáló idegen nem tudott volna másfelé nézni, mivel igen nagy számban voltak ott a rémes dolgok. Hiába is próbál félrefordulni, a látvány és a tragikus történet, amelyet az elmesélt, örökre az emlékezetébe ég. Egy élet sem lett volna elég, hogy elfelejtse. Még akkor is élénken emlékezett volna rá, hogy milyen volt Kamexóvárosban a halálhajó az égbolt helyén, és hogyan zümmögött a miriád légy, amikor már a saját gyermekeit sem tudja megkülönböztetni egymástól.

A Kamexó-házban is ilyen elemi erejű jelenet játszódott le. A vízbe fúltak ott hevertek, ahol letette őket az elfolyó tenger. A császárnőt kísérő varrónők a Körteremben várakoztak, tétlenül figyelték az Abaraton zajló eseményeket. Tőlük igazán nem állt távol a rettenetes, az iszonyatos. Azért választotta őket a Vén Anya a kamexóvárosi hadjáratra, mert életük során mind bizonyították, hogy ugyanolyan megátalkodottan gonoszak és lelkesen kegyetlenek, mint ő. Vagy majdnem annyira. De még ők, akik kívülről-belülről, minden ízében ismerték a szörnyűségeket, még ők is néma csendben, döbbenten bámulták, miféle aljas csodákat csalt elő rejtekéből császárnőjük Éjfélje.

Némelyik jelenést ismerték a varrónők – sőt, minden gyerek ismerte őket. Torzirha Kiró királynő például ilyen volt. A legenda szerint ő Efrit szörnykirálynője volt, aki századok óta gondozta a vérkertjét, hogy felhizlalhassa üres ketrectestét. Immár nem csak gyerekek ijesztgetésére szolgált. Valósággá vált. Ott volt fent, az egyik képernyőn, a maga rémületes teljességében.

Egy másikon a szigetvilág állítólag legöregebb fája, a Brekzí látszott. Akasztófát csináltak belőle, több százan lógtak rajta. Ez nem valamiféle démoni hatalom műve volt. Azok, akik kivégezték őket, a hold és a csillagok eltűnése előtt még a szomszédjaik voltak.

És nem a Brekzí-fa volt az egyetlen ilyen hely. A szigeteken mindenfelé rettentő dolgokat műveltek a hétköznapi emberek félelmükben. Az egyik, a képernyőket végignéző varrónő, aki mindig azt hitte, már látta a legrosszabbat, de aztán még borzasztóbbra lelt, azt mondta:

– Ez a Mindenség Vége.

Mánia Mutter kiigazította.

– Ez az ő világuk vége. A céltalanoké, akik csak az életüket akarták élni. Az ő idejük lejárt. Megkezdődött az Éjfél. Most pedig előjönnek rejtekhelyeikről a Fénytelen Óra örökösei. Nézzétek! Eljönnek, hogy átvegyék ezt a megtört, véres világot, és a nevemben uralkodjanak.

A képernyőkön egymás után bukkantak elő rejtekükből a varrónők által még sosem látott lények, szörnyek, amelyek az Órák egyetlen bestiáriumában sem szerepeltek, és soha nem is fognak. Immáron egy világon uralkodhattak a káosz törvényei szerint. Egy tunya meztelencsiga hevert a nyálkás sziklán, érdes nyelve egyúttal a farka is volt, kezeként horgok szolgáltak; amott egy kétlábú bestia sétált át Abdiás egy pontján négylábú kísérőjével, körülöttük tűz-eső szakadt az égből; egy halott ágon két emberfejű madár üldögélt. Az időjárást vitatták…

A lezárt teremből váratlanul Mánia Mutter parancsa hallatszott.

– Asszonyok! Hozzám!

Majd egy szívdobbanással később:

– MOST!

A varrónők Pixler viharkatonáinak kedvéért mindeddig ügyesen tettették a közönyt, de készen álltak erre a pillanatra.

Most mintha egyazon akarat mozgatná őket, nyolcán közülük visszatértek a szeméttel teli folyosóra, és együttes erejükkel az ajtónak feszültek. Megrepedt az összeolvadt zár, és szélesre tárultak a szárnyak, amelyeket a tengervíz nyomott kifelé odabentről. Az asszonyok készen álltak rá. Láthatatlan foltokból saját kezükkel varrt takarókat kerítettek maguk köré. Ugyanolyan szőttes volt, mint bármi más, kivéve a mintát – a csipkézés aránytalanul erőssé tette a közönséges anyagot. Az ajtószárnyak a takaróknak csapódtak, és széttörtek.

A varrónők beléptek a terembe, és meglátták, mi lett a császárnőjük és a gyászduló-Pixler között dúló csata vége. A két ellenfél még mindig magasan a padló töredezett peremű hasadéka fölött volt, az Izabella vize pedig töretlen buzgalommal zubogott fel. A császárnőt a sötétség bugyborékoló oszlopa tartotta a magasban, Rohó Pixler törékeny testét pedig a gyászduló folyamatosan regenerálódó szervezetének levelei, amelyek szövevényükbe fogtak számtalan hossznyi vizet is’. Mindegyiken végigfutott a gyászduló anyagának egy ere, azon vitte át elméjének akaratát. Egy vágya mellett minden más eltörpült: holtan akarta látni a nőt, aki vele szemben állt a sötétben, ő volt az ellenség, bár nem a legfőbb ellenség. Egy másik, nála nagyságrendekkel hatalmasabb gonosz használta arra, hogy megvesse a lábát itt, az Időben. Ez nem történhet meg! Le kell győzni a boszorkányt. A gyászduló-Pixler fénylő erei neki is láttak: körbetekeredtek a nő árnyékoszlopán, végigkúsztak köntöse lelkekkel teli korcain, és tengerből csomózott hálóba vonták.

– Szeded le rólam! – rikácsolta felháborodva a császárnő.

Több szóra nem futotta. A vízkötelek megmászták a felsőtestét, nyakára víz-hurok szorult. Egyre erősebben.

– Nem! – mondta, és felemelte hegyes, sötét ujjú kezét, amellyel Voorzanglert is megragadta. Csakhogy ezúttal saját húsa ellen fordította szúrós ujjait, a nyaka és a kötél közé csúsztatta őket. Sikerült legalább annyira lefeszítenie a garatjáról a vízkötelet, hogy két szót kinyöghessen.

– Szabadítsatok… ki…

A varrónők már emelték is a kezüket, és a Kreátrixot szólították nyolc ó-abarati nevén, hogy megidézzék a csá-szárnőjüket kiszabadító eszközöket.

– Giatakat.

– Jut és Junntak.

– Ki ez az a flit.

– Enotu és Ejdzso.

– Jeagotonin.

– Jut.

– Jút.

– Jút.

Még ki se mondták mind a nyolcat, és már tűzpihék gyúltak a kezeikben, majd a késnél sokkal jobban vágó, gonosz szerszámokká váltak. Nem váltottak egymással szavakat, tudták a dolgukat. Az úrnőjük sötétség-oszlopának rontottak, és kaszabolni kezdték Pixler és a gyászduló ezüst-zöld vízhálóját. A Kreátrixtól ajándékba kapott szerszámaik éppolyan hatékonyak voltak, mint amilyen különösek. Úgy szaggatták a vizet, akár orvgyilkos pengéje a védtelen torkokat. Előre-hátra! Fel-le! Az elvágott vízkötelek visszaestek a kavargó áradatba, amelyből születtek.

Gyászduló-Pixler bosszúsan ordított.

– Távol kellett volna maradnotok ettől a csatától, némberek – bömbölte. – Mind meghaltok!

A víz még mindig ömlött a talajból, és fonta az új köteleket. Gyorsan emelkedtek fel – csak kettő volt, de sokkal vastagabbak, mint az oszlopra felkúszók. Nem próbálták lefegyverezni a varrónőket. Ez a két kötél rájuk vadászott.

Nem tétováztak, nem válogattak közöttük – egyszerűen csak elkaptak két vagdosó asszonyt, és rövid úton vízbe fojtották őket. A többi olyan buzgón kaszabolt, hogy észre sem vették a társaik eltűnését. Nem így a császárnő.

– Nővérek! Vigyázzatok! – szólt le nekik. Szavai elvesztek a zűrzavarban. A kötelek újabb két áldozatért nyúltak.

– Ne, Pixler! – sikoltotta Mánia Mutter olyan frekvencián, amit csak az élő víz hallott. –

Ezek csak nők!

Pixlerben volt együttérzés. A gyászduló hideg ölelésében a lelkével tudta, hogy a varrónők tényleg csak nők. Elengedték a vágóeszközeiket. Csak élni akartak.

Kegyelmet kellene tanúsítanunk irántuk, osztotta meg véleményét a gyászdulóval.

Kegyelmet? Kérdezte a gyászduló, és a szó értelmét keresve végigkutatta elméjének hálózatát. De olyan volt, mint egy csontdarab, vagy egy láng. Nem létezett a lényében kegyelem. Nem érzek magamban semmit, Pixler.

Semmit?

Semmit.

Pixler aligha hibáztathatta a teremtényt azért, amit sosem ismert, amit soha nem is kellett megismernie, ő csalogatta magához a fényeivel és a szíve hangjával, miközben a mélyben fuldoklott. ő vette rá a gyászdulót, hogy emelkedjen fel, és nézze meg az eget. Na és, ha kegyelemmel nem tudott szolgálni? Ilyen volt a lénye.

– Engedd el a nővéreimet! – kiáltotta a császárnő ismét. Pixler és a gyászduló ezúttal egy hanggal szólalt meg.

– Ez a Tökéletes Éjfél – mondta. – A nővéreidnek pusztulnia kell a sötétjében.