Apa és fia

Még el sem hagyta a száját az utolsó szótag, és a lény Mánia Mutterre vetette magát, ő éppen erre számíthatott, mert amint érte nyúlt, egy legyezőre emlékeztető, bíborral és arannyal díszített valami terült szét előtte. Ráfújt, épphogy csak rálehelt, és bíbor meg ezüst parányok sereglettek a gyászduló-Pixler feje körülötti levegőbe.

Ártatlannak tűnt ugyan szolgálatba hívott fegyvere, de egyáltalán nem volt az. A létező legbűnösebb eszköz volt – olyan fegyver, amelynek minden szikrája halált szórt. A bíbor és arany sziporkák apró zsarátnokként pattantak szét a gyászduló-Pixler arcán. Amaz hátravetette sebzett ábrázatát, és a számos sebből fekete anyag finoman csomós szálai csapódtak a mennyezetbe. Vakolatdarabok hullottak alá, akár egy hózápor, de ez csak az előzménye volt egy még sokkal bizarrabb jelenségnek. A fekete anyag csomói túlérett gyümölcsként fröccsentek szét. Széthasadt bőrükből a gyászduló bonyolult, csipkés testének alapanyaga, a tenger nyers mocska özönlött alá. Amint Mánia Mutterre tapadt, futónövényként terjedt szét, saját termékenységétől megrészegülten kúszott át minden testrészére. A megnevezhetetlen anyag tucatnyi ágon szaladt rajta végig keresztbe-kasul, bűzhödt hálót vonva köré.

Leginkább az arcára összpontosított a gyászduló-Pixler, egyszerre öt-hat irányból ölelte körbe.

– Idióta hal! – csattant fel a Vén Anya. – Már elmondtam neked. Miért nem figyeltél?

Felnyúlt, és megragadta a terjedő mocsokhálót, amely már az arca kétharmadát beborította. Épphogy csak hozzáért, és már el is szívott minden színt a kusza hálóból, aztán letépte az arcáról. Persze még több folyt a helyére, és a beborító-tépdeső küzdelem minden bizonnyal alaposan elhúzódik, ha nem szólal meg egy fiú vékony, metsző hangja:

– Papi!

Valahol a gyászduló mélyén Rohó Pixler magához tért az őt elnyomó rémálomból, és riadtan látta, hogy ott áll a küszöbön az egyetlen dolog, amelyet valaha szeretett: a Kölyök, az ő Kölyke.

– Ne most, fiam! – kiáltotta.

– Mi történik itt?

– Te csak ne törődj semmivel. Fordulj meg, és fuss!

– Ejnye, miféle gyáva nevelés ez? – kérdezte Mánia Mutter. Mintegy mellékesen elejtette Voorzanglert, akinek már nem mozdult a teste, és a Kölyökért nyúlt.

– Gyere csak ide, Kölyök. Nem bántalak. Te maradtál utolsónak?

– Nem. Én vagyok az első. Az eredeti. A Kölykök Kölyke.

Pixler felnyögött, amikor hallotta, hogy saját sorsát pecsételi meg a gyermeke, de már késő volt, mert kimondta a szavakat.

– Ó, akkor azt hiszem, a császári udvarban a helyed, fiú.

– Sajnos nem mehetek el innen. Papival kell maradnom.

– Attól tartok, szegény atyád már elveszett.

A Kamexó Kölyök arcáról lefagyott a levédetett mosoly.

– Nem – cáfolta halkan. – Az én papim örökké fog élni.

– Nem fog. Az apádon úrrá lett valami, amit az Izabella mélységes árkaiban talált.

– Ne hallgass rá – utasította a gyászduló-Pixler. – Hazug nőszemély. Mindig is az volt, és az is marad.

Mánia Mutter immár üres kezét nyújtotta a fiú felé.

– Gyere ide – mondta mézédes hangon.

A keze azonban megcáfolta. A Kamexó Kölyökért nyúló karja természetellenesen hosszúra nyúlt a nagy birtoklási vágyban, és az ujjai is meghosszabbodtak, sötét alakjuk fekete hegyben végződött.

– Fuss, fiam!

– Papi, segíts!

– Fuss innen!

A Kölyök az ajtó felé szaladt, de Mánia Mutter keze a haja után kapott, az ujjai pedig tovább nyúltak, új ízeket növesztettek. A Kölyök elvesztette az egyensúlyát és hátraesett, a császárné) pedig magához rángatta az apja segítségéért rikácsoló fiút.

– Állítsd meg, papi. El akar lopni! PAPI!

De nem az apja felelt. Pontosabban nem csak az apja felelt, hanem a gyászduló és Rohó Pixler hibridje. És nem a Kölyökhöz intézte a szavait, hanem az asszonyhoz.

– Megölöd a szegény, buta Voorzanglert, aki semmit sem ártott neked, most meg az elsőszülöttem kellene?!

Az egész terem megremegett, és a padló repedt márványa tovább hasadt. Folyadék tört fel belőle, amelyet nem volt nehéz felismerni szúrós, tiszta illatáról. Pixler bűzlő termébe tengervíz bugyogott fel, méghozzá olyan erővel, hogy több márványtömböt félredobott.

A császárnőt ez nem téríthette el szándékától. Hosszú ujjú keze rámarkolt a fiú arcára, amelyen már nyoma sem volt híres mosolyának, ő pedig beleüvöltött a fojtogató tenyérbe.

– Ne hagyj ennél a rossz nőnél, Papi!

Azok, akik a küszöbre merészkedtek, hogy végignézzék az összecsapást, most kénytelenek voltak kihátrální, és becsapni az ajtót. Ha nem teszik, megfulladnak. A teremben nagyon gyorsan emelkedett a tengervíz szintje, odabent tomboltak a habok. A két ellenfél minden múló másodpercben újabb őrült jelenéssel küzdött. Mánia Mutter arcáról papírmasé maszkként pergett le a kifakult, halott anyag, a gyászduló anyagának új mutációi önmagába hajló fekete hullámként tornyosultak mögötte, lecsapni készen.

Mánia túlságosan el volt foglalva a Kölyök lefogásával ahhoz, hogy észrevegye, mi történik. Vagy talán tudta, de végtelen önteltségében egyszerűen hidegen hagyta a rátörő hullám fenyegetése. Minden esetre a Kölykön tartotta a tekintetét. Lehetetlenül hosszú karja inkább emlékeztetett csupasz faágra, mint hús-vér végtagra. De az ereje nem csökkent. A kezét a Kölyök arcán tartva felemelte a fiút, akinek vékonyka lábain a rajzfilm-cipők a termet betöltő, a falakat nyaldosó, a képeket leszaggató tajtékot szántották.

A habok kíméletlenek voltak a terem minden tárgyával is – az antik bútorokat szilánkokká zúzták, törmelékkel teli örvényüktől megrogytak a falak.

A Kölyök a vízszint fölött lógott, mert Mánia Mutter tudta, hogy addig, amíg a kezében tartja a visítozó gyermeket (aki még mindig az apja segítségéért süvöltött a tenyerébe), kétszer is meggondolja a gyászduló-Pixler, hogy mit lép ellene. Ha hibáz, az elsőszülöttje az örvényben végzi. Bármilyen ellenállóra gyártotta is gyermekét Pixler, a mindent szétzúzó áradatban nem bírná sokáig.

– Hódolj be – mondta neki –, vagy kicsúszik a kezemből az elsőszülötted.

Kiegyenesítette a mutatóujját, így már csak három hegyes ujja és a hüvelykje fogta a fiú fejét.

A Kölyök tudta, hogy az életéről van szó.

– Kérlek, Papi, ne hagyd, hogy bántson! Papi! Ne – hagyd – hogy…

– Csak egy gyerek – mondta Pixler.

– Nem gyerek! – vágott vissza Mánia Mutter. – Festett műanyag, vagy amiből ezeket gyártod.

– Ő nem játék. Teljesen működő aggyal bír. Képes szeretet érezni. És félelmet.

– Á, szóval ezek igazi sikolyok?

A középső ujját is lefejtette a Kölyök arcáról.

– Ne csapkodj, Kölyök – mondta neki Pixler. – Maradj teljesen mozdulatlan. Kérlek, fiam, légy teljesen…

Mielőtt még kimondhatta volna azt, hogy mozdulatlan, valami kivágódott a Kölyök alatti, viharos vízből. A gyászduló egy frissen formált, hatalmas, két hüvelykujjú kezet mintázó része emelkedett fel, és ragadta meg Pixler elsőszülöttjét. A Kölyök most már olyan élesen visított, hogy arra anyától született gyermek nem lett volna képes. Ez már csakugyan egy gép metsző sivítása volt.

Egy pillanatig olyan erős és váratlan volt a hang, hogy a császárnő elvesztette rajta a fogást. A gyászduló kéthüvelykű keze a fiúra fonódott, és a vad víz fölött tartva sebesen félrerántotta.

– Kinyitni az ajtót! – kiáltotta Pixler, és váratlanul tiszta hangja egy parancsolgatáshoz szokott férfi utasítása volt.

Engedelmeskedtek is neki. Azonnal kinyílt az ajtó, a teremben gyorsan csökkent a vízszint. Az erős áradat szinte mindenkit ledöntött a lábáról, aki az összecsapást figyelte, és a folyosóra sodorta őket. Még elég erő volt a hullámban, hogy leszakítsa a falról A keresztre feszítést és a Mánia Mutter által alkotott „Krisztus születésének Éjfélét A festmények együtt úsztak az esemény tanúival a szutykos lében.

Mindenhonnan a rémület és pusztulás hangjai hallatszottak, ahogy az Izabella betörő vize kíméletlenül ide-oda dobálta a folyosón Voorzangler stábját. Mánia Mutter gyengébb férclényeit egyszerűen széttépte az áramlat ereje, a többit pedig elragadta. A halott doktor emberei kiáltoztak és kegyelemért könyörögtek, de a víz nem kegyelmezett nekik.

– Micsoda ricsaj! – panaszolta Mánia Mutter, akár egy nemesasszony, aki még sosem hallotta a kín hangjait.

– Elég legyen ebből! Elég! – az ajtószárnyakra pillantott.

– Bezárulj!

Az ajtószárnyak engedelmeskedtek neki. Nem volt könnyű dolguk, de a távozó víz ellenében is becsukták magukat. A császárnő mágiájának nem kellett további utasítás, kénköves füst kíséretében összeolvasztotta a zárat. Gyorsan készen volt. Az összeolvadt szerkezet végleg lezárta a termet.

A császárnő egy kissé rendbe szedte magát, aztán azt mondta:

– Most pedig végérvényesen lezárjuk ezt az ügyet.