A csillagok mögött járók
Bár a Vén Anya nem tudta, mikor lesz majd szüksége a Viharjáróra, sem azt, hogy pontosan milyen módon válik majd a hasznára, amikor eljön az az idő, gondosan tervezgette a további lépéseket. Háromszázötven férclény lett a legénység, a hajó hasában pedig további négyezer várakozott – az összecsapásra kész harcosok masszív hadserege. És nem csupán ágyútöltelékek voltak. Távolról sem. Arra teremtették őket, hogy a lehető legkegyetlenebbül, legravaszabban harcoljanak, olyan szörnyű háborút vívjanak, amelyet soha többé nem lehet, mert a rémtettek emléke annyira szörnyű lesz.
Ráadásul a fedélzeten volt a csillagokon túl járók fajának egy képviselője is. A neve kilencvenkilenc szótagból állt, de hallgatott a nefori névre is. Anyagi megtestesülése, melyet a Vén Anyának mutatott, illúzió volt csupán – nála háromszor nagyobb, ám sovány, remegő füstárnyék. Valódi alakjáról Mutter semmit sem tudott.
Egyszer elkövette azt a hibát, hogy követelte, mutassa meg igazi formáját, és akkor kis híján kikaparta a saját szemét. Annyira sokkolta az élmény, hogy semmire nem emlékezett a látottakból, de azt tudta: ami egy pár látható réteggel a füstárnyék alatt van, az egy olyan gonosz, taszító, minden szépséget és erényt olyannyira nélkülöző lény, hogy nincs az az elme, amely ép maradhatna a látványa után. Puszta méreg volt és átok.
A Vén Anya ennek kimondottan örült. Kíméletes, gyengéd lényekkel nem tudott volna mit kezdeni. Azon a napon, amikor felgyújtotta a villát, benne az egész családjával, átadta magát a sötétségnek és az átkoknak.
Amikor mindenkit meggyilkolt, kivéve a csecsemő Kristófot, akit saját, szentségtelen elvei szerint nevelt fel, rothadt szíve örömtelen bölcsességét csöpögtetve belé.
Mégis kudarcot vallottak a tanításai. Kristóf úgy esett bele Boába, mint egy buta, serdülő fiú, és örök szerelme zálogául nekiadta az Abarat legmagasabb fokú mágiájának több varázslatát is. Ha Mánia Mutter nem rendelkezik ekkora hatalommal, komolyabban vette volna ezt a visszaélést a bizalmával. De a csillagokon túljárok olyan erőkhöz juttatták, hogy azokhoz képest jelentéktelen volt minden abarati mágia. Az ő múzsájuk egy magával a halállal egyidős hatalom volt. Az ihletük erejét mi sem bizonyította jobban, mint a hajó, amelyen most utazott. A Viharjáró csordultig tele volt a neforik halálosztó zsenialitásával. Ezek egyike a szigetvilág előtte lebegő, óriási képe volt, rajta az összes Óra belső rendszerével és szerkezetével. Amennyiben úgy dönt, hogy teljesen elpusztít egy szigetet, az összes gyengeségét ismerő térkép a legcélszerűbb pontokra vezeti a lövedékeket.
Éppen ezt a tíz méter hosszú szellemkárpitot szemlélte, amely olyan volt, mintha halvány fényekkel festették volna, köd alapra. A sötét dolgok csak a térkép tudásának egy részét képviselték. Azt is megmutatta neki az ábra, hogy milyen érzelmek dúlnak az adott Órán. Egy szokványos térképen csak a sziget alakját látta volna, az ott lakók érzelmeiről