Egyesülés

– Itt volt, Cuki, ugye?

Cuki nem nézett hátra Malingóra. Csak bámulta tovább a tengert és az eget.

– Honnan tudod?

– A testtartásod volt fura. Valahogy más volt, amikor vele beszéltél. No meg én már hozzászoktam, hogy olyannak látlak, amilyen egyedül vagy. Cukiként.

– És amikor meglátogatott…

– Nem tudom, pontosan mi volt. De nem tűnt vidám csevejnek.

– Zsémbellőre kell mennem, Malingó.

– Micsoda? Mi van ott?

– Ott kapta el Finnegant. No és nem hiszem, hogy olyan boldog lenne á társaságában, mint gondolta. Közel sem.

– Hogyan jussunk oda?

– Úgy érted, hogyan akarok én odajutni?

– Nem vagy egyedül, Cuki. Együtt vagyunk.

– Ó, egek… – mormolta Cuki, és kis híján elcsuklott a hangja. – Ezt meg miért mondtad?

– Mert igaz. Te mentettél meg Ordasmarótól…

-…és ezért te megmentesz az egész világtól?

– Ha kell, igen.

– Akkor megmondanád te a többieknek? – kérdezte Cuki. – Tudom, hogy mind gyanakszanak rám, és talán jogosan. Jobb, ha te mondod el nekik, hogy amit a messzeségben láttunk, az egy halálhajó része volt. Boa Viharjárónak nevezte. Állítólag három kilométer hosszú.

– Micsoda? Nem. Az nem lehet.

– Mi valójában csak egy részét láttuk.

– És mi is lenne az pontosan?

– Boa halálhajónak mondta.

– Hát ez csodásán hangzik.

– Nem tudom, hogy kíváncsi-e valaki a véleményemre, de szerintem az lenne a legjobb, ha most mindenki meghúzná magát. Borzalmas dolgok történnek odakint.

– Ebben biztos vagyok.

– De nem fog örökké tartani. Ezt nem szabad elfelejteni. A gyászhozók odafent halottak, vagy haldokolnak. Csak idő kérdése, és oszlani kezdenek, aztán záporozni fognak a földre, mint az eső.

– Már alig várom – mondta Malingó szárazon. – És akkor feltűnnek újra a csillagok.

– Ó, igen. Annak mindannyian örülni fogunk. De keserű, mocskos egy ügy lesz, Malingó, akár van fény, akár nincs – nagy levegőt vett. – Lejjebb sétálok a parton egy kicsit. Csinálj egy gliffet.

– Beszélek a többiekkel.

– Mondd meg nekik, hogy szerintem Boa nem fog több gondot okozni, rendben? Elment, és komolyan úgy gondolom, hogy már nem jön vissza.

– Utolsó mondatnak nem rossz.

– Nos, reménykedni szabad, nem?

– Dehogynem – felelte Malingó. – Mást nem is tehetsz.

A Viharjáró darabjai összegyűltek Gorgossziumon, mint kilenc hatalmas, csillogó, fekete pusztításból faragott átok. A szigethez közeledve megbolondították az Izabellát. Addig korbácsolták a vizét, míg fehér habot vetett, de még az árnyakkal teli levegő is megtébolyodott tőlük: a részecskéi egymáshoz ragadtak, és trilliónyi apró tűz gyúlt mindenhol körülöttük.

A Tűtorony tetején Mánia Mutter megfordította kulcscsontját, melynek fekete fényű felszínét a sziget körül megtorpanó kilenc rész félreismerhetetlen mása díszítette. A torony körüli levegőhöz és magához a toronyhoz hasonlóan Maratien is vadul reszketett, de ő a puszta pániktól.

– Most mire gondolsz, leányom? – kérdezte a Vén Anya.

– Olyan nagyok… hogy maradnak fenn a levegőben?

– Nem abarati mágiával készültek – felelte Mánia Mutter –, és nem is az mozgatja őket. A csillagok mögött járók technológiáját használja – mondta, és Maratienre pillantott.

– Amikor legközelebb elmegyek hozzájuk, te is velem jössz.

– A csillagok túloldalára? – ízlelgette a szavakat Maratien, mintha a valóságtartalmukat próbálgatná.

– Most jól figyelj – mondta neki a Vén Anya, és a feje fölé emelte a fekete kulcscsontot.

Egy olyan nyelven adott parancsot, amelyet Maratien még sosem hallott. Valami meggyűlt a fekete csont velejében, majd felizzott a hajszálrepedésekben, és a fellobbanó fényszilánkok minden irányba szerteszálltak. Ellankadt az idő, legalábbis Maratien úgy érezte. A teste már nem szomjazta a levegőt. Szíve ritmusa temetői menet ütemére lassult, a háttérhangok akár ezer mennydörgés – az egyik a másikba gördült, egyetlen, egyre erősebb hanggá olvadva.

Tudta, hogy a Viharjáró energiáinak hangját hallja. A hajó kilenc részén fények ragyogtak. Az egyik ponton apró ablakok sora fénylett, a másikon egy hatalmas rúna, amely éppoly idegen volt Maratien szemének, mint fülének a Vén Anya iménti szavai. Más jelei is voltak annak, mennyire távol áll ez a jármű mindattól, amit ismer. Ahogy nőtt a motorok ereje, sokasodtak és erősödtek a fények, és eddig láthatatlan részeit világították be a gigászi gépezeteknek. Ami távolról sima, fekete felületnek tűnt, most már az igazi arcát mutatta. Bonyolult, faragott részletek látszottak rajtuk, fekete a feketén.

Fogalma sem volt, mi az, amit lát – vajon ez egy külső megnyilvánulása a Viharjáró motorjainak, vagy hatalmas, pusztító gépezet? De az ösztöne azt súgta, Mánia Mutter igazat állított a rettentő szerkezet eredetét illetően. Maratien varázslócsaládból származott, és csecsemőkorától az abarati mágiáról írt könyvek között nőtt fel. Ám a sok ezer, sok esetben ősi írók által rajzzal vagy festett képpel illusztrált oldalon sem látott soha semmit, ami akár távolról is emlékeztetett volna a Gorgosszium köré gyűlt, monumentális misztériumokra. Mind megálltak ugyan a tenger és a szárazföld közötti, láthatatlan határon, de egyik sem volt teljesen mozdulatlan, a maga rejtett módján mind a közelgő egyesülésre készült.

Nem kellett sokat várniuk a jelre. A fekete csont veleje újfent tüzet fogott, a belőle szétlobbanó fények ismét eltalálták a várakozó hajórészeket. Gépezeteik mennydörgése hirtelen a százszorosára erősödött, aztán közeledni kezdtek egymáshoz.

Mánia Mutter eközben az ég felé emelte fekete kulcscsontját, és a velőből tündöklő fényszőnyeg csapott fel. Maratien követte tekintetével az emelkedését. A fényjel már az érkezése előtt egy-két másodperccel bevilágította a célját.

A Viharjáró nem kilenc részből állt, hanem tízből.

A tizedik a fénytelen égbolton lebegett, girhesen vékony teste gerincre emlékeztetett, rajta végig úgy ötven pár, sokízű lábbal. A bal oldali lábak pontos tükörképei voltak a jobb oldaliaknak, kinézetének rideg szimmetriáját csak itt-ott törte meg egy rángás vagy remegés. A várakozó gerinc mocorgása a kulcscsont jelétől sem maradt abba. Ellenkezőleg. A tizedik rész eddigi nyugalma pillanatok alatt változott részleges rán-gatózássá, majd a mozdulatok és a változás bonyolult rendszerévé, amely aztán tízszeresére, százszorosára gyorsult.

– Lát engem… – mondta Maratien, nagyon halkan.

– Meglehet – felelte Mánia Mutter. – Ha így van, akkor jelentéktelennek lát. Számára a Teremtőjéhez ragaszkodó, élő sárpötty vagy. Ne hidd, soha ne hidd, hogy megértheted. Nem értheted meg. Azért nem foghatod fel, mert nem ismered az értelmet, amely létrehozta.

A tizedik rész méltóságteljesen ereszkedni kezdett az égből, mire a többi rész felgyorsult, miközben folytatták az apróbb manővereket, hogy pontosabban fonjanak össze egymással.

A sok ismeretlen gépezet dübörgésén túl újabb hang jelent meg. Ez a sivítás egyre erősödött és élesedett, ahogy összeálltak a részek, amelyek között bíbor villámok cikáztak és záporoztak alá az ereszkedő tizedikből – a tüsszögő, izzó energiaháló egymáshoz vonta őket.

Alattuk Mánia Mutter még mindig magasra tartotta a jelzőcsontot. A Vén Anya az ég felé fordulva figyelte az összeolvadást. Mégis azonnal tudta, hogy Maratien befogta a fülét, és behunyta a szemét.

– Mit csinálsz, leány? Nem azért hoztalak fel ide, hogy nyüszögj, mint egy elvert gyerek!

– Ez már túl sok.

– Túl sok? Ez?! – hirtelen horrorisztikusan hosszúra nyúlt ujjakkal markolt a lány hajába és fejbőrébe. – Nyisd ki a szemed! – sikoltotta. – Vagy leszedem róla a szemhéjat, hogy többé be se tudod csukni!

– Ne, Anya, kérem! Nagyon félek!

– Azt mondtam, NYISD KI A SZEMED!

– Könyörgök! Nem bírom. Ne kényszerítsen erre.

Mánia Mutter lenézett a lányra, aki a köntösébe varrt lelkekhez nyomta az arcát.

– Hol akarsz hát lenni, Maratien? Beburkolóznál örökre valahová, ahol biztonságban vagy?

Maratien nem nyitotta ki a szemét, csak bólintott és szipogott. Mánia Mutter végtelen megvetéssel nézett le rá.

– Csalódást okozol nekem, lány – mondta neki a Vén Anya. – Untatsz, fárasztasz, kiábrándítasz. De hogyan tagadhatnám meg egy gyermek kérését?

– Köszönöm! – hálálkodott Maratien. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

– Ó, ne hamarkodd el a köszönetét, lány – mondta neki a Vén Anya. – Válj még vele száz esztendőt.

Még jobban Maratien fejbőrébe mélyedtek az ujjak, gondolatai és emlékei közé merültek, tűhegyükkel a számukra érdekes részért nyúltak: a lelkéért.

Maratien későn eszmélt rá a Vén Anya szavainak valódi jelentésére.

– Ne, Anya, kérem! Nem, nem úgy gondoltam. Ne, ne, ne…

A szavai rövid sikolyba fulladtak, mert Mánia Mutter ujjai megtalálták lényének lényegét, és megmarkolták. Maratien kétségbeesetten nyúlt felfelé, próbálta megragadni a betolakodó kezet, de még mielőtt elérte volna, a lelkével együtt a cselekvés akaratától is megfosztották azok az ujjak.

A Vén Anya kihúzta a lány fejéből annak utolsó fényét, majd belecsúsztatta a köntösére varrt egyik üres, lélekre váró rongybabába.

Mánia Mutter visszafordította tekintetét az odafent izzó egyesülésre, csak addig hagyta a kezét Maratien fejében, amíg báb-lábára állította a hullát, aztán elengedte. A többit már elintézte a nehézkedés. A test hátrabucskázott, és a mélybe zuhant a Tűtorony tetejéről.

Pont akkor, amikor a Viharjáró tíz része egymáshoz ért és összeolvadt, Maratien teste a földbe csapódott. Szétloccsant, és átható szaga mindenfelől odavonzotta a a még meleg hús-lakomára éhes dögevőket.