Rejtélyfejtés
Cuki talán egy órán át bámulhatta a sötétséget, a tengert és az eget, és a gondolatai között Boa jelenlétének jeleit kereste. Nem találta. De ez még nem jelentette azt, hogy megszabadult ettől a ragálytól. Hiszen tényleg csaknem tizenhat éven át élt úgy, hogy azt hitte, ő Haplatán Cuki, senki más, és egyszer sem tűnt fel a másik jelenléte a fejében. Akkor hogyan jelenthetné ki teljes bizonyossággal, hogy most egyedül van?
Hát persze, sehogy. Ez volt a fájdalmas igazság. Nem tudhatta biztosan, hogy Boa tudatának az a fonala, amely megmoccant, amikor Cuki élete kis híján véget ért, már nincs benne.
Ekkor ingerült hangok hallatszottak a háta mögötti partról. Mi történik? Nyilván valami fontos dolog. A levegőt és a talajt gyomorforgató remegés rázta. Érezte, ahogy a rezdülések fuvallata meglegyinti az arcát, a lábánál egymásnak koccannak a kavicsok.
Ha nem nézi olyan hosszasan a víz és az ég iker-sötétjét, most nem látta volna, mi a helyzet, mert a szeme nem tudott volna különbséget tenni fekete és feketébb között. Csakhogy most már sokkal érzékenyebb volt a látása, és a lenti meg a fenti sötétség között megrendülten vette észre a harmadik homályt, amely a másik kettő között mozgott. A körvonala rejtélyes volt. Miféle teremtmény lehet ez?
Óriási alak mozgott az égen, éppen csak a horizont fölött. Sötét volt a hatalmas tömeg, és semmit sem mutatott a szerkezetéből, de lassú, feltartóztathatatlan mozgásából Cuki tudta, hogy gigászi lehet – legalább akkora, mint egy város. Csakhogy ez a rettentő dolog forgott, ahogy szelte az eget, és mindig egy kicsit más oldalát mutatta. Amikor megpróbálta maga elé képzelni a formáját, csak egy kolosszális geometriai fejtörőre tudott gondolni. Ahogy végighaladt a látómezőjében, mindenre hatással volt Cuki körül. Vibrált a levegő. Egyre gyorsabban és hangosabban kopogtak a kövek. Izabella Anyácska simán, hűvösen feküdt, fodrai és hullámai lelapulva dacoltak a hatalmas utazóval.
Cuki hallotta, amint a háta mögött ugyanazokat a kérdéseket mondják ki, amelyek benne is megfogalmazódtak. Már eltűnt a látómezejükből a rejtélyes forma, mégis mindenki félénken suttogott.
– Mi volt ez?
– Egyáltalán nem hallottam motor hangját. Egy ekkora valaminek zajt kellene keltenie.
– Pedig nem keltett.
– Akkor nem abarati.
– Vajon hová ment?
Erre Geneva adta meg a választ.
– Dél-délnyugati irányban haladt – felelte. – Gorgossziumra megy.
Geneva körül a vélemények kórusa zendült fel, de Cuki egy hangot tisztán hallott. A világon ezt szerette volna a legkevésbé hallani, de egyáltalán nem lepődött meg, amikor felcsendült.
Annak a Kajszibokor nevű nőnek igaza van, szólalt meg a fejében Boa. Bármi volt is, Gorgossziumra tart.
Cuki egy pillanatig fontolgatta, hogy úgy tesz, mint aki nem hallott semmit – de annak mi értelme lett volna? Boa tudta, hogy hallotta. Ha nem törődik vele, csak a drága időt pazarolja.
Engedélyezte tudatának a válaszadást.
Azt hittem, különváltunk.
Úgy érted, hogy azt hitted, már megszabadultál tőlem, felelte Boa. Azt akartad, hogy tűnjek el. Ugyan, ismerd csak be. Sok-sok éven át a fejedben voltam, és ki akartál dobni.
Így van. És még mindig ki akarlak dobni.
Tényleg? Nem lettél egy kicsit magányos odabent? Ugyan már. Nekem igazán bevallhatod. Sokkal magányosabb így, mint gondoltad, nem?
Nem foglak visszahívni, ha erre gondolsz.
Kérdeztem valamit!
Igen, éppenséggel kicsit sok a hely idebent.
Érezte, hogy Boa elégedetten elmosolyodik.
Szóval akkor vagy a legboldogabb, ha valaki más boldogtalan, igaz?
Miért, mások nem? Csak nem vallják be.
Mit akarsz?
Semmit. Csak bejelentkeztem. Fenn akarom tartani közöttünk a kapcsolatot. Egy napon még szükségem lehet a nővéri segítségedre.
Ezt elképzelni sem tudom.
Ki tudja? Mindketten a lineáris idő vakító folyamában haladunk. Senki sem tudja, mit rejt a jövő.
És mi van Finnegannel?
Mi lenne vele?
Veled van, ugye?
Ne bántsd őt, Boa.
Erre nem érkezett válasz.
Boa! gondolta Cuki.
Válthatnánk témát?
Tizenhat éven át állt bosszút a halálodért.
Igen, és ezt már nemegyszer el is mondta.
Szeret téged.
Nem, Cuki. Azt szereti, akinek hitt engem.
Ha nem szereted, engedd el. Csak ne bántsd.
Mi van? Csak nem szeretett bele a kis boszorkánylány az éj és a nap fiába?
Nem úgy, ahogy te gondolod. Nem szerettem bele, de nem akarom, hogy bántódása essen.
Üres fenyegetés ez, Cuki. De ne félj! Velem biztonságban van.
Ja, persze.
Lépjünk tovább… biztosra veszem, hogy láttad azt az égi dolgot.
Tudod, mi az? – kérdezte Cuki.
A beszélgetésük alatt végigsiklott a hatalmas, sötét forma a horizonton, és már majdnem eltűnt.
Nem vagyok benne biztos, de Kremátor egyszer mesélt nekem egy égi hajóról, a Viharjáróról. Azt mondta, villámlábakon jár, onnan kapta a nevét.
Igen, beszélt róla nekem is. De nem láttam alatta semmiféle villámlábat.
Elmondta? Nocsak. Nos, én azt hiszem, ez csak egy része a hajónak. Sok részből áll, amelyeket szerteszét rejtettek el az Abaraton. Ezért kerülhetett sor arra, amit most szerintem csinál az a nő…
Összerakja a részeket…
…hogy viharjáró halálhajója legyen. Biztosan nem tudhatom, de…
Cuki egy pillanatra meglátta Finnegant Boa szemével. Nem tűnt boldognak, hogy végre együtt lehet a szerelmével. Sőt. A ruhája szakadt volt és véres, az arca feldúlt. Cuki csak egy pár szívdobbanásig látta, de azalatt felnézett, és bár nem volt semmi nyoma jelenlétének a titkos teremben, ahol a férfi Boa vendége vagy foglya volt, Cukinak mégis olyan érzése volt, hogy ránézett. Ránézett, és látta.
Finnegan… – gondolta. Valószínűnek tartotta, hogy ez a szívfájdító, rövid vízió is csak Boa újabb mesterkedése volt.
Aztán Boa eltűnt, és Cuki újra egyedül volt fejének nagy termében.