Csontok és kacagás
Finnegan egy napot volt Ezegyszeren, azt a helyet kereste fel, amelyet a hercegnője halála óta meg akart látogatni. Végül rátalált az Óra hegyei alatt. A sárkánycsaládok mítoszai szerint fajuk haldokló egyedei ide jöttek életük utolsó szakaszán. Miután elpusztultak, testüket az enyészetre bízták, hogy együtt pihenjenek a századok során végső idejét itt töltő számtalan fajtársuk csontjaival.
Most itt állt, ezen a legtitkosabb helyen, egy barlangban, amelyet évszázadok alatt formált meg a kőből a nagy építész, a víz, hatalmas katedrálist alakítva ki, akkorát, hogy egész Kamexóváros háromszor-négyszer elfért volna benne kényelmesen. Egy foszforeszkáló gombafajta világította meg, amely az elbomlott testek csupasz vázán tenyészett.
A barlang minden zugába eljutott, fakószürkévé varázsolta a levegőt, amitől még nagyobbnak látszott az óriási tér. Ám a hatalmas katedrális is épphogy csak be bírta fogadni a sárkánycsontok századok alatt felgyűlt, végtelen halmát. Ide hurcolták a sárkánykirályok és az egyszerű sárkánykatonák testét a gyászolóik, másokat pedig a tulajdonosuk hozott, hússal és pikkellyel, kompletten, hogy legalább az előtte járók között hagyhassa.
Egyes pontokon a csontok feltorlódott hóként támasztották a harminc méteres falakat, máshol szerteszét hevertek a földön, és az évek során forgáccsá hullottak, azok pedig morzsává, majd porrá omlottak.
– Ez aztán a szép látvány – mormolta magában Finnegan.
– Csak ezért jöttél, Hob? – kérdezte egy vén, kínnal teli hang. A zord csendet megtörő rezonancia finoman átrendezte a csontokat. Az anyjuk méhében meghalt sárkányok szemüregéből sziszegve csörgött le a por.
– Maasz Díta? – kérdezte Finnegan. Már a kezében volt a kard és a tőr. – Mutasd magad!
– De hiszen itt vagyok – felelt az ősi hang. – Nézd csak!
Valami csakugyan éppen előtte mozdult meg. Olyan valószerűtlenül lassú volt, hogy több másodpercbe is beletelt, mire ki tudta venni az alakját. Amikor már látta, rögtön felismerte, hogy a teremtmény hozzá hasonlóan egy tiltott kapcsolat gyümölcse. Finnegan a Nap Atyja és az Éj Anyja gyermekeként látta meg a napvilágot.
De Maasz Díta, a csontkápolna őrzője még nála is sokkal szokatlanabb házasság szülötte volt – sárkánytól és embertől származott. Finnegan tizenhat éven át mészárolta a Sárkánynemzet egyede-it, de Maasz előtt sosem titkolta, hogy valahol legbelül azért tudja: ártatlanok életét veszi el.
A maga módján úgy békéit ezzel meg, hogy hagyta, hadd hordják ide a holttesteket.
Maasz egykor talán sokakban félelmet keltett. Még gör-nyedten is három-négy méter magas volt. A feje a pokoli gyíkok és az emberi vonások szerencsétlen keresztezése volt, amit a legegyértelműbben az mutatott, hogy. görbe hátsó lábain állt. Hosszú pofa, vágott szemek, arany-zöld pikkelyek, tüskés fogkaréj a rothadó ínyben… Ruhával kötözött csontokból csinált magának egy kezdetleges mankót, de ezzel is csak a legnagyobb nehézségek árán tudott mozogni, minden lépésért keserves kínnal fizetett. Ember-mivoltának voltak apróbb jelei is – kisebb foltokban hiányzott a pikkelye, az átlátszó bőr alatt sötétkék erek hálója lüktetett a fakólila inak között, mocskos, fehér haja derékig ért, a pofája alatti pikkelyek közti húsból itt-ott ugyanolyan szánalmas állapotban lévő
szakáll sarjadt.
– Fiatalabbnak hittelek – mondta neki Finnegan.
– Életben vagyok – felelte Maasz Díta –, és azt hiszem, ez is egyfajta diadal. Megértem a száztizenhármat. Felteszem, azért jöttél, hogy száztizennégyig már ne jussak el.
– Te hívtál ide – emlékeztette Finnegan.
– Úgy van. Nos, Finnegan, tizenhat éve tudunk egymásról. A felszínen folyó eseményeket figyelembe véve úgy gondoltam, talán nem lesz már más esélyünk személyesen találkozni. Ezért aztán kapva kaptam a mondhatni függőben lévő ajánlaton.
– Miféle ajánlaton?
– Azon, amelyet az általam küldött üzenet eredeti küldönce hozott.
– De ha nem tőled származott, akkor kitől?! – kérdezte Finnegan, és felemelte a kardját. Nehéz penge volt, nem volt könnyű forgatni. Finnegannál sokkal vállasabb, csontosabb, erősebb férfiak hiába próbálták, szinte lehetetlennek érezték a használatát. De Finnegan jól bánt vele. Fürgébbnek érezte magát, ha a kezében tartotta.
Ha beigazolódik a gyanúja, és Maasz Díta meghívása a még élő sárkányok utolsó próbálkozása, hogy végezzenek vele, nem adja olcsón a bőrét. Végül is ez az Éjfél Birodalmának éjjele. Idefelé jövet látta, hogy kihunyt az összes csillag. Meglepte volna, ha ez nem a világvége, sőt, csalódott lett volna. Azt akarta, hogy legyen már vége a magányának és a dühének.
Márpedig hol találna ennél méltóbb helyet a végre? És ki lenne alkalmasabb arra, hogy kigyógyítsa az élet fájdalmából, mint annak a fajnak egy egye-de, amely a reményből és a boldogságból is kigyógyította? Jöjjön hát az utolsó életre-halálra szóló küzdelem, ami az ő haláláról szól.
– Készen állok – mondta Maasznak.
– Azt kétlem – mondta erre Maasz.
– A halál engem nem rettent el – felelte Finnegan.
– Abban egy percig sem kételkedtem. De itt nem a halál vár rád.
– Hát akkor mi?
– A szerelmed.
Tiszta, édes kacaj csendült fel egy csonthalom mögül, és visszhangzott a csontok termében. Az árnyak közül egy elegánsan öltözött nő lépett elő. Finnegan hagyta, hogy a karját lehúzza a kardja rettentő súlya.
– Üdv, Finn – mosolygott Boa.