A lopva menekülők

Cuki tudta, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a legjobb az őszinteség. Néha. Máskor viszont ha az igazat, a teljes igazságot, és csakis az igazat mondja az ember, abból nagy baj lesz. Ráadásul az igazság, akárcsak a hazugság, sokszor csak még nagyobb galibát okoz – ha a bajt még több igazsággal próbáljuk rendbe hozni. Ő most éppen ebben a helyzetben volt.

Amikor a Kremátorral folytatott beszélgetése után kijött a sikátorból, és megtalálta a bandába verődött barátait, valamit nagyon sürgősen el kellett nekik mondania – azt, amit Kremátor osztott meg vele. Hogy úton van feléjük az Éjfél, a sötétség, amelyet arra terveztek, hogy mindent elpusztítson az útjában. De ezt nem mondhatta el nekik anélkül, hogy elmagyarázza, honnan jutott az információhoz. Tudni akarnák. Ezért igazán nem hibáztathatta őket. Az ő helyzetükben Cuki is ismerni szeretné egy ilyen hír forrását. Csakhogy ezen a ponton jöttek a hazugságok.

Ha elmondja nekik, hogy az utolsó pár percben Kremátor Kristóffal csevegett, addig vitatnák, hogy megbízhatnak-e benne, míg végül itt éri őket a mindent kioltó Éjfél. Ezért aztán úgy mondott el mindent, ahogy Kremátortól hallotta, de azzal, hogy a forrása az egyik Fantomaja-nővér. Épp elég nehéz volt a piaci tömeg kellős közepén előadni ezeket a bizarr híreket, lehetőségeihez képest túlkiabálva az áraikat kikiáltó standosokat. Cuki csak a gyászhozókat említette. Ez egyszer Kígyó János volt az, aki hitt neki. A többiek úgy vélték, a hírt hozó illető vagy nem is volt igazi Fantomaja-nővér, vagy megőrült.

– Nem hiszem el – jelentette ki Pajkos János. – Nem lehet az egész világra sötétséget hozni. Ez teljesen valószerűtlen.

– Miért? – kérdezte Cuki. – Csak mert eddig még nem történt ilyen?

– Te bízol ezekben a nőkben? – kérdezte Cunami Betti.

– Igen. Hiszek abban, hogy amit elmondtam, az igaz. Az nem sokat segít – pillantott Pajkosra –, ha valaki azt mondja, hogy ez lehetetlen, ugyanis éppen most történik meg. Az biztos, hogy ez a madarak esetét is megmagyarázza.

– Ó, egek! – mormogta Malingó. – A madarak!

Most már kevésbé kételkedtek.

– Mi is láttuk őket – mondta Legitim Ted. – Mind kelet felé tartottak…

– A gyászhozók elől – mondta Kim. – Ez megmagyarázná a dolgot. Még sosem láttam ehhez fogható vándorlást.

– Mert még sosem volt – mondta Malingó.

– Rendben – mondta Pajkos János –, szóval ez történik, akkor tehát mit csináljunk?

– Bármennyire utálom is a gondolatot, azt hiszem, a Yebba Dim Napjára kell mennünk

– mondta Cuki –, a Tanácshoz, ahol engem gyűlölnek.

– Az anyám Babilóniumon van – mondta Betti. – Érte kell mennem!

– Én is veled megyek – mondta Kim. – Ott van az én Mézim. Ha a világ véget ér, vele akarok lenni.

– Szerintem lehet, hogy Babilóniumot már elérte a sötétség – mondta nekik Cuki.

Betti arcán némán gördültek alá a könnyek. Kolos megölelte.

– Nem számít – mondta. – Oda megyünk. Mi hárman.

– Miért csinálja ezt Mánia Mutter? – tette fel a kérdést Kim.

– Mert egy méreggel teli förmedvény – felelte Kígyó János. – És igen, tudom én, hogy akit Kígyónak hívnak, az ne dobálózzon olyan szavakkal, hogy méreg, de van még ötletem. Mert ő egy romlott, gyűlöletes, az életet utáló korcs. Én arra szavazok, hogy hagyjuk ki az utat a Yebba Dim Napjára, menjünk egyenesen Gorgossziumra, és hívjuk szépen le a tornyából.

– És mit csinálunk, ha lejön? – kérdezte Kopó János.

Kígyó erre már nem tudott válaszolni.

– Szerintem vita közben menjünk le a kikötőbe – javasolta Cuki. – Hajót kell találnunk.

– Akkor háromra lesz szükség – mondta Geneva. – Én megyek, és megkeresem Finnegant.

Most már kiértek a piacról, és a csendesebb utcán jártak, a kikötő felé. Már éppen lejjebb vették a hangjukat, Cuki meg egyenesen Suttogva osztotta meg a többiekkel Mánia Mutter tervét a bestiákkal.

– Egek! – mondta Geneva. – Ez nagyon nagy baj.

– Miért, a sötétség nem volt az? – kérdezte Pajkos.

– Vajon sok lény rejtőzik a sötétben? – kérdezte Kétujjú Kim.

– Ó, de még mennyire – felelte Ted.

– Te meg honnan tudod? – faggatta Cuki.

– Nem voltam én mindig menő színész – felelte Ted.

– Mielőtt még a színpadra léptem, elég szépen megéltem a ziavények vadászatából. Véget vetettem a szenvedésüknek.

– A zia-micsodák vadászatából? – kérdezte Cuki.

– Ziavények. Nyolc dinasztiányi, mindent elpusztító démon.

– Ez csak egyre rosszabb lesz – mondta a meglehetősen sápadt Kopó János.

– Azt mondtad, hogy véget vetettél a szenvedésüknek?

– kérdezte Pajkos.

– A két fivéremmel dolgoztam – felelte Ted –, és igen, csakugyan megöltük őket, ha tudtuk. Persze azért sokkal többet kértünk. Aztán a végén már nekünk is túl sokba került. A fivéreim az életükkel fizettek érte.

Az egész társaság némán hallgatott.

– Részvétem – mondta végül Cuki. – Ez rettenetes.

– Derék, bátor fickók voltak. Ám a nyolc dinasztia erős. Lehet, hogy már régóta rejtőznek, de nagyon is élnek. Elő fognak jönni. Mánia Mutter erre számít.

– Nem egyedül tette – mondta Pajkos János. – A nyomorult unokája is segített neki benne.

– Hát, legalább ő halott már – mondta Geneva.

Cuki nem tudta tovább titkolni az igazságot ezek elől az emberek elől, akik annyi mindent megtettek érte.

– Ami azt illeti… nem halott – mondta nekik.

– Ebben biztos vagy? Cuki bólintott.

– Honnan tudod?

– Bonyolult ügy – felelte Cuki.

– Mi lehet ebben bonyolult egy olyan férfi esetében, aki egy akváriumban él, a saját rémálmaiba pácolva? – kérdezte költőien Pajkos. – Aki több alkalommal meg akart téged fosztani az életedtől? Szemét, mocsok, bélsár.

Cukiban felrémlett az, amikor megpillantotta Kremátort a sikátorban. Ő is erre gondolt akkor – hogy Kremátor csak egy nagy kupac mocsok. Persze ez valahol minden hús-vér lényre igaz. Minden elrothad, és újra porrá lesz, visszatér a földbe, de az élet ennél mégis többről szól. Az emberek nem pusztán járó-kelő húsoszsákok. Kremátortól eltérően Cuki kezdte kapiskálni, hogy van valami örök, valami megfoghatatlan mindenkiben, sőt, talán mindenben. Jobb híján léleknek nevezte magában, és az idő hiába halványította el a látását és tompította el az emlékeit, ez a szó fényesen izzott benne.

Hiába szivárogtak el az emlékei, hiába lopták el húsagyából létének édesét és savanyúját, a lelke megtalálta az utat az életét és az általa megérintett dolgokat összegyűjtő emlékhálóhoz, és gyengéden visszahúzta magához az összes pillanat minden részletét. Újra meg újra kivetette a hálót, szakadatlanul. Igazából nem volt meglepő, hogy

az elméje hátsó soraiban ez a téma, míg az első sorokban, a jelenben a barátaival beszélt. Sosem volt ekkora szüksége az Öröklétben való hitre, mint itt és most. Részese volt az életnél is vénebb küzdelemnek, a Fény és a Sötétség harcának.

Biztosan tudta, hogy itt a helye, szerető barátainak társaságában. A világban, amelyet annyira szeret, és amelynek a jövőjében ő is szerepet játszik.’ Nem értette, és nem is érdekelte különösebben, hogyan lett ő is részese a közelgő küzdelemnek. Mégis, minden, amit eddigi ittléte során tett – a találkozása Malingóval, Ordasmaróval, a látogatása az Idő Idején, saját rejtélyes története számos különböző forrásból származó részletének összerakosgatása, különös kapcsolata Kremátorral, végül pedig a megszabadulása Boától

– mindez csak a felkészülés, a tanulás volt, méghozzá az életének erre a pillanatára.

– Min tűnődsz? – tudakolta Malingó.

– Mindenen – felelte.

* * *

A kikötőben a hangulat, amely már a komppal való megérkezésükkor is fura volt, mostanra még különösebbé vált. Egy pár tengeri madár még mindig ott volt, csendes sorokban ültek, akár a tárgyalásra váró bírók. De a legtöbb ember már elment. Azok, akik maradtak, egy gyorsan összetákolt emelvény köré csoportosultak, amelyen egy hosszú, ősz hajú, őrült lelkész prédikált, akinek egyetlen, csapzott szárnya volt.

Cuki hallotta, hogy arról beszél, hogyan találja meg majd az utat minden igaz ember, és hogyan mennek a többiek a sötétségbe, de tovább nem bírta hallgatni. Kizárta a hangját, és az ellenkező irányba nézett. Ott azt látta, hogy a hiányzó madarak is találtak maguknak egy spirituális vezetőt. Azok, amelyek elhagyták a kikötő falát, az egyik lehúzott redőnyű étterem előtt gyülekeztek, és a rengeteg apró szem egy nagy, vén madárra szegeződött. Olyan volt, mint egy albínó keselyű, némi pterodactylus beütéssel. Sikongatva és csipogva magyarázott hallgatóságának, a sirályokénál sokkal összetettebb, sőt, ékesebb nyelven.

Az öbölben korábban horgonyzó, kis halászhajók ka-pitányostul-legénységestül kihajóztak, feltehetőleg azért, hogy a családjukkal lehessenek ebben a nehéz pillanatban, vagy hogy magányosan lerészegedjenek.

– Akkor hát mitévők legyünk? – kérdezte Malingó a kihalt kikötő láttán.

– Erős, üzemanyaggal megtankolt hajókat választunk magunknak, és elvisszük őket – felelte Ted.

– Egyszerűen vegyük el?

– Igen! Egek, ne most vitatkozzunk a dolog erkölcsösségéről. Nincs is kivel alkudni.

– Kell egyáltalán nekünk hajó? – kérdezte Kolos. – A gliffek nem jók?

– Együtt alighanem meg tudnánk idézni egy gliffet, de higgyétek el nekem, nem lenne most jó repülni. Eléggé tele van a légtér.

– A vízen nagyobb biztonságban vagyunk – mondta Kim is.

– Izabella anyácskában megbízom – mondta Cuki. – ő nem fél a sötétségtől. Akkor tehát hajókat viszünk, ugye? Majd elnézést kérünk, ha újra lesz világosság!

– Bárcsak szert tudnánk tenni egy pár fegyverre is – sóvárgott Geneva.

– Talán van itt egy pár szigony – vélte Ted.

– Érdemes körülnézni… – mondta Geneva. – Mindennek örülök. Nem tudjuk, mivel fogunk harcba szállni.

– A lehető legrosszabbal – felelte Ted komoran. Amióta elmesélte nekik a szörnyvadász múltját, és annak gyászos végét, a két fivére elvesztését, Cuki megértette, hogy Ted-nek már nincs vesztenivalója. A fájdalma láttán muszáj volt megszólalnia.

– Mind másfelé indulunk – mondta –, és ki tudja, mikor látjuk viszont egymást. Ha egyáltalán viszontlátjuk. Úgyhogy el akarom nektek mondani, hogy szeretlek benneteket. Szerencsés vagyok, hogy veletek tölthettem ezt az időt. Azt akarom, hogy tudjátok: nincs nálatok különb barát.

Közben végignézett az arcukon, és nem erőltetett magára mosolyt. Ha jól értette, amit Kremátor mondott, akkor ez az Éjfél véget vet annak az Abaratnak, amit ők ismernek. És mi marad vajon? Egy borzalmas császárnő, Mánia Mutter uralta szigetvilág? Vagy csak egy pusztaság, a sötétség szülte szörnyek által megmérgezett, sivár vidék?

Amíg Malingó és Kolos fegyvereket keresett, a többiek hajót választottak. A Finneganért induló Geneva egy kis, keskeny csónakot választott, amely inkább sporthajónak látszott, mintsem a halászok munkaeszközének. Úgy hívták, Magányos. Kétujjú Kim az egyszerűen csak Nagy Hajó névre keresztelt bárkánál kötött ki, amelyet ő, Betti és Kolos a mérete miatt választott, mivel azt remélték, nem csak egyvalakit mentenek majd ki. Cuki érzelmi okokból egy olyan hajót nézett ki magának, amely a Papagi Papa-gin megtett, szívfájdító utazásra emlékeztette, Malingó, Legitim Ted és a Jánosok pedig csatlakoztak hozzá. Pajkos János a fivéreivel nyomban meg is szavaztatta magát kapitánynak, teljesen demokratikusan.

Mindhárom hajó árbocán és kormányállásának ereszén hajólámpák függtek, de Cuki javaslatára még a környéken horgonyzó hajók fedélzetéről is szereztek lámpásokat. Ha csakugyan a sötétség özönébe hajóznak, minél több fényforrásuk van, annál jobb. Megvitatták, hogy visszamenje-nek-e a piacra készletekért, de végül már nem volt választásuk, mert a pocakos lelkész igaz híveinek gyülekezetéből hatan-heten észrevették őket. A csoportból leszakadva kiáltozták:

– Tolvajok! Kotródjatok azokról a hajókról!

– Indulok – jelentette ki Geneva sietve. – Hamarosan találkozunk. Vigyázzatok magatokra!

Ezzel beindította a csónakját, és gyorsan kihajózott.

A Nagy Hajó szorosan követte Bettivel, Kolossal és Kim kapitánnyal. A harmadik hajó, a Dudás indulását csak az késleltette, hogy a Jánosok nem tudtak megegyezni a másodtiszt személyében.

– Erre nincs időnk! – szólt rájuk Cuki. – Indulás! Most rögtön!

A szavait nyomban tettek követték. A fivérek megragadták a kormánykereket, és felkészültek a kihajózásra.

A lelkész gyülekezetének leggyorsabb tagja egy harcias kinézetű, lila és fehér, tarka bőrű fiatalember volt. Nem várt a társaira, hanem felugrott a Dudásra, és Malingóra támadt, aki éppen próbálta eloldani a hajót a mólóhoz rögzítő kötelet. Cuki nem volt rest, a dzsekije gallérjánál ragadta meg, és magához rántotta. Nem volt sokkal magasabb nála, de inas volt és erős, ráadásul annak ellenére, hogy ellenük szegült, volt valami a szemében, ami…

Kitépte magát Cuki szorításából, és rákiáltott:

– Álljatok le! De tüstént!

– Erre nincs idő! – felelte Cuki, és lerázta magáról az előbbi érzést. – Nincs választásunk!

Eközben a lelkész gyülekezetének többi tagja feléjük ordított.

– Jövünk már, Gazza! – kiáltotta az egyikük. – El ne ereszd őket!

Cuki tudta, hogy csak pillanataik vannak, és vége mindennek. Sosem szabadulnak innen.

– Pajkos! – kiáltotta.

A Dudás ebben a pillanatban megremegett, mert beindult a motor, és olyan hirtelen lódult meg a hajó, hogy Malingó, a foltos Gazza és Cuki a fedélzeten szétszórt hálók és bóják halmába zuhant. A sokkal alacsonyabb és stabilabb Ted volt az egyetlen, aki nem esett el. Valahonnan szerzett egy nagy machetét, magasra emelte, és a Dudás tatjához rohant, ahol még mindig tartotta a hajót a kötél. Cuki felült, lerázott magáról egy halom bűzös halat, és látta, hogy Ted, aki úgy tartotta a machetét, mint aki egész életében ezt csinálta, teljes erővel lesújt a menekülésüket akadályozó kötélre.

Még éppen időben tette. A többi üldözőjük már csak egy pár lépésre volt a Dudástól. Az egyik férfi még így is megpróbált felugrani a hajóra. A Dudás meglódult, a fickó pedig a vízben landolt.

Sikerült! Már csak egy gond volt, a potyautas, a Gazzának nevezett ifjú. Még mindig harcias düh fűtötte.

– Te! – kiáltotta, és foltos ujjával Cukira mutatott. – Tudom, ki vagy! Te vagy az a lány az Ideátról!

– Haplatán Cu…

– Nem érdekel a neved. Követelem, hogy azonnal parancsold meg a csirkefogóidnak, hogy fordítsák vissza a hajót!

– Nem tehetjük – felelte Cuki. – Ha ki akarsz szállni, ugorj le, és ússz.

A Gazza nevű ifjú rövid pengéjű kést húzott elő az övén függő tokból.

– Én ugyan nem úszom – mondta.

– Mi pedig nem fordulunk vissza.

– Azt majd meglátjuk – fenyegette Gazza, és félrelökte Cukit. Aztán késsel a kezében a kormányállás felé indult.

Malingó figyelmeztetően Pajkosra kiáltott, de a motor bőgésétől biztosan nem hallották meg a fivérek. Gazza feltépte a kormányosfülke ajtaját, és felemelt késsel már lépett is befelé, de Cuki nekiugrott, az egyik karját a nyaka köré fonta, a másik kezével pedig beleöklözött a kést tartó kezébe. A fiú nem ejtette el a kést, de Cukinak sikerült elrántania őt az ajtótól, és ekkor nagy szerencséjükre a hajó kiért a kikötőből, és a nyílt tenger hullámaira tért. Felemelkedett az orra az első nagy hullámon, és a karját Gazza nyakára fonó Cuki a hátrazuhant. Magával rántotta Gazzát is. Pontosabban magára rántotta.

Most már elejtette a kést a fiú. Mire elvörösödve, szitkozódva és küszködve talpra álltak, Malingónál volt a kés, Ted pedig, aki sokkal komolyabbnak, illetve veszélyesebbnek látszott, mint az az egoista komikus, akinek Cuki megismerte, lopott machetéjét Gazza köldökének szegezte.

– Kibelezem, jó uram – mondta, és az első szavában nyoma sem volt színpadias túlzásnak ha továbbra is ártani próbál. Komolyan mondom. Képes vagyok rá, és meg is teszem. Most már elengedheti, Haplatán kisasszony. Hacsak nincs rá egy általam ismeretlen oka, hogy tovább szorongassa.

Cuki belenézett Gazza szemébe.

– Nincs – mondta, elfordította a tekintetét, és elszégyellte magát, bár pontosan nem tudta, miért kellene szégyenkeznie. – Nincs… vele baj. Nem fog ostobaságot csinálni, ha elmagyarázzuk neki…

– Nem kell ide magyarázat. Csak azt akartam, hogy fordítsátok vissza a hajót – szakította félbe Gazza.

Az arcán fakó kékek lettek a lila foltok, korábban aranyszínnel csillogó tekintete elveszítette harciasságát.

– Még mindig leugorhatsz, és visszaúszhatsz.

– Nem tudok úszni.

– Nincs erre időnk – mondta türelmetlenül Ted. – Van mit csinálnunk.

– Ha a vízbe kerül, belefullad – mondta Malingó. – Nem akarom, hogy a lelkiismeretemen száradjon.

– Fikarcnyit sem érdekel a lelkiismereted. Az egész világot elárasztja a sötétség és a nyolc…

– Hallottuk mi is, Ted – vágott közbe Malingó.

– Még a nevüket is tudom! Mind a nyolcat: Tarva Zan, a Kötő, a csecsemőket sírba éneklő Lailalo. Meg Zuzatűz, Szóla Sant, és Soté, aki ragályt terjeszt, amerre jár…

– Jól van ez a fickó? – kérdezte Gazza, és a szemében megpördültek a fények.

– Nem – felelte Cuki.

-…és Klodeusz Dzsifi is, aki megölte a kisöcsémet. No meg Ogo Fro, aki a bátyámat ölte meg. Olyan kétségbeesésbe vitte, hogy abból soha többé nem tért magához. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, Gén Nag is közéjük tartozik, aki a víz mélyén lakozó lényekhez beszél, azokhoz, akik most épp alattunk vannak.

Pajkos és a fivérei még időben léptek elő a kormányfülkéből ahhoz, hogy végighallgassák Ted listáját.

– Mi folyik itt? – tudakolta Kopó János.

Gazza Pajkosra és a fivéreire meredt. Cuki már meglehetősen régóta ismerte őket, de most először látta ijesztőnek valamennyiüket. Mindannyian ugyanolyan ütemben, ugyanabban a pillanatban bámultak az ifjúra. Aztán azt mondták neki egyszerre:

– Te meg mit bámulsz, kölyök?

Gazzának ez már túl sok volt. Térdre hullott, és ettől még inkább kézre esett az apró termetű Tednek.

– Jól van – mondta –, feladom a harcot. Nem csinálok nektek gondot. Hiszek nektek. Bármit is mondjatok, hiszek nektek.

Cuki felkacagott.

– Ezt jó hallani. Ted, tedd le azt a bárdot. Most mondta, hogy megbízhatunk benne.

– De még mennyire! – fogadkozott Gazza. – Abszolúte, teljes mértékben. Veletek vagyok.

Felnézett rá, sárga szemének kék bogarában megállapodtak a pasztellszín szemcsék. Cukira szegezte a tekintetét, és a lánynak felgyorsult a szívverése.