Szentségtörés

Cuki hátrapillantott az apjára, még épp időben, hogy lássa, amint az három vékony, ezüst hegyű nyilat idéz. Csillogó fejükkel felé repültek, és Cuki gyomra émelyítően összerándult, mintha egyenesen a belső szerveit vették volna célba.

Megvárta, amíg elérték az oltár túloldalát, csak azután cselekedett, remegő lábainak az utolsó pillanatban parancsolta a kitérést. A tűk már túl közel voltak ahhoz, hogy változtassanak az irányukon, és oda csapódtak be, ahol a előbb állt. Az első tű a készülék közepébe talált, és sárgászöld villámot váltott ki belőle, a másik kettő pedig a tégelyeket találta el – többet fel is robbantottak. A tartalmuk felhőkké nyílt, kavargó, színes gőzeikből csodás lángok csaptak fel. Azonnal visszatértek a tulajdonosukhoz. Háromszor-négyszer a szabadságtól mámorosán körbetáncolták Cukit, aztán minden figyelmeztetés nélkül beleugrottak.

Micsoda öröm volt ez! A tiszta, őszinte boldogság, hogy ismét önmaga lehet. A feje itta magába az emlékeket, akár egy száraz víztározó a megnyitott gát vizét, a már elfeledett képek fel-felvillantak előtte egy tökéletes pillanatig, gyorsan átadva helyüket a következő szépséges látomásnak. Egy madár, egy torony, egy szolga, tíz arc, ezer arc, egy fa fölött függő hold, egy pohár víz, egy hullám, egy könnycsepp, egy nevető molylepke, az anyja, Ricky, Don, Diamanda, Kremátor, a Hullavilla, a Yebba Dim Napja, egy üveg rum, Kaszpar, Malingó – ó, Malingó, Malingó, Malingó…

Felnevetett álmában, és a nevét ismételgette.

– Malingó, Malingó, Malingó!

– Szerintem már kezd jobban lenni – vélte óvatosan Geneva.

– Reménykedjünk benne – mondta Pajkos János mert az én szívem már nem sokáig bírja ezt.

– A te szíved? – csattant fel Kába János. – És az enyémmel mi van?

Erre a többiek is panaszkodni kezdtek.

-…meg az enyémmel!

-…és velem?!

– Fogjátok már be a csicsergő csőrötöket! – szólt rájuk Kétujjú Kim. – Még nincs vége a dalnak.

Cuki elméje erejét a többi tégelynek feszítette. Nem volt ebben semmi düh. Az egyesülés öröme tisztára mosta, a tisztasága pedig nagyobb erőt adott a lökéseinek. Egy tégely kivételével mind felrobbantak, Cuki emlékei, töprengései, imái, álmai és felfedezései gyönyörű, zűrzavaros bőséggel áradtak vissza belé.

– Te buta liba! – kiáltotta az apja.

Átgázolt a köztük lévő akadályhalmon, félrelökte a székeket és az embereket. Aztán nekiesett. Cuki látta rajta, mire készül. Nem bízta volna a mágiára a büntetését. Nyilvánvaló volt, hogy a hagyományos módon akar elbánni vele, azaz a puszta kezével. Ráadásul gyors volt. Gyorsabb, mint amit a sörhasából és az esetlen tartásából bárki kinézett volna. Az arca céklavörös volt a haragtól, sárgás fogait csikorgatta, a szeme elvesztette fényét és színét, csak két szűk, fekete rés látszott belőlük, még egy csillanás sem enyhítette jelentésük baljósságát.

Cuki rajta tartotta a tekintetét, de keze az utolsó tégelyt kereste. Kiemelte a tartóból, a feje fölé emelte, és gyenge karjának minden erejével a földhöz vágta a lába előtt. A széttörő üveg szívmelengető csörrenését azon nyomban a tartalma füstté és virágokká lobbanó hangja követte. A minden pillanattal kétszeresére növő felhő zsibongó színcsíkokat köpdösött, amelyek elegánsan felfelé siklottak, és szinte azonnal méterekre jutottak a forrásuktól. Szédületes gyorsan emelkedtek, és a plafont elérve maguk is felrobbantak. Az erős, éles dörrenést recsegés követte, széthasadt az egyik főgerenda. Nagy, fehér gipszdarabok záporoztak a földre, és törtek porrá.

– Hogy merészeled! – mondta Bili, olyan idétlenül színpadiasan, hogy Cuki kis híján felnevetett. – Ez megszentelt föld!

Cuki engedte, hogy hozzájöjjenek az utolsó tégely plafonon szétrobbant sziporkái. Már majdnem teljes volt. Visszakapta az emlékeit, de már nem volt több trükk a tarsolyában. Halkan azt suttogta:

– Diamanda, ha hallasz… kérlek, segíts…

A Huszonötödik Óra partján néhai férjével, élete (és túlvilági léte) nagy szerelmével, a Tizenkilences Szoba egykori szellemével, Homály Henryvel sétáló Diamanda hallotta, hogy szólítják. Tüstént felismerte a hangot.

– Cuki hív – mondta. – Mennünk kell. Veszélyben van!

Bill előrevetődött, és megragadta Cukit. Olyan nehéz volt a két lapátkeze, mintha ólomból lettek volna a csontjai. Felpofozta.

Cuki szinte ösztönösen vezette el a sokkot, és irányította a gondolatait egy még kellemetlenebb dologra: a lázgúnyra, az egyik Efriti bestiára, a hátsó lábán ágaskodó, liláskék csonttüskéit borzoló fenevadra. Az apja mögé vetítette a képet, a levegőbe, és egyre több részletet sugárzott bele. Pengeéles karmú mellső végtagok. A szörny még rondább feje, amely groteszk virágként nyílik, de az egyik nyirkos, vörös szirma csak tárul és nyúlik, feltárva közepén a hatalmas, fogakkal teli pofát. Hiába volt csupán por, fény és emlék, amelyet Cuki visszaszerzett hatalma hívott életre, ahhoz elég akarat volt benne, hogy a székek között botladozó, pánikba esett bolondok ellen fordítsa dühét. Felordított, és a hangjától kirobbantak a templom ólomüveg ablakai.

– Tisztelendő! – kiáltotta Futterman, aki a prédikátor lábához mászott. – Kérem, hagyja már a lányt! Maga az Úr embere. Idézzen egy angyalt. Űzze el ezt az izét!

– Nincs ott semmi – felelte Haplatán Bili, és nem eresztette Cukit. A torkára kulcsolta a kezét, a hüvelykujjaival elszorította a légcsövét, és a lány nem kapott levegőt.

– Csak az idióta lányom szüleménye.

– Akkor mondja meg neki, hogy küldje el innét!

– Hallottad, mit kér, Cuki. Küldd el innét – mondta Bili, és még erősebben szorította.

-…nem…nem tudom – mondta neki Cuki.

– Nem tudod, vagy nem akarod?

Borzasztó helyzete ellenére Cuki kissé elmosolyodott.

– Akkor viszlát – mondta az apja. Tényszerű közlésnek hangzott. Csak az igazat mondta. – Te nem az én lányom vagy. Nem tudom, hogy ki az apád, de hogy nem én, az biztos.

Még erősebben szorította Cuki nyakát, aki küzdött a levegőért, de az nem jött. Csak annyira volt képes, hogy a megidézett Efriti Bestiát magához hívta. A szörny engedelmeskedett. Látta, hogy felágaskodik az apja mögött, a pofája körül feszülő húson lüktettek az erek. Bill láthatta a szemében tükröződő látványt, mert megfordult, és Cuki torkán enyhült a szorítás, egy pillanattal azelőtt, hogy elveszítette volna az eszméletét. Óvatosan kisiklott a szorításból, és lecsúszott a falon. Hálásan kortyolta a levegőt.

A lázgúny az apja fölé magasodott. Tátongó szájából a férfi arcára hullott egy nyálcsík. Biztosan csípett, mert Bill káromkodott, és ezüst nyilaival állt érte bosszút. Amikor eltalálta a bestiát, az összegörnyedt, és füstként gomolygott, de ahogy átmentek rajta a lövedékek, visszanyerte az alakját.

– Hogy merészeled erre a szent helyre hozni a mocskodat! – kiáltotta Bili.

Szembefordult a vízióval, és egymás után lőtte bele a nyilakat. A látomás nem tudott egybefüggő maradni a folyamatos támadás alatt. Egyre nagyobb lyukak tátongtak benne, egyre anyagtalanabbá vált, végül teljesen szertefoszlott. Egy hosszú pillanatig mindenki próbálta feldolgozni a történteket. Cuki nem várta meg, hogy az apja újra rátámadjon. Megkerülte az oltárt és az ajtóhoz szaladt.

– Nincs kiút! – kiáltotta a háta mögött az apja.

Cuki látta, amint apja bezárta az ajtót, és rátolta a reteszt, hogy Szajkófalvi Norma ne tudjon kimenni, de ez őt nem akadályozhatta meg abban, hogy kinyissa, és kijusson az utcára.

– Kapjátok már el, ostobák! – üvöltötte az apja. – Ne hagyjátok, hogy kijusson!

Látták, mire képes a tisztelendőjük, és a pusztán félelemből engedelmeskedtek. Cuki az ajtóra összpontosított, de a szeme sarkából látta, hogy az apja emberei mindkét oldalról felé tartanak. Tudta: nem ér el az ajtóig, mielőtt elkapják. Már lüktettek a megerőltetéstől elgyengült izmai, de egyszerűen nem tudta elég gyorsan szedni a lábát.

– Fogjátok le! – kiáltotta Bili. – Aki először emel kezet rá, ihat az erejének kelyhéből. Persze csak utánam.

Az apja elajándékozná a lényét, mintha ő rendelkezne vele?! Ez már túl sok volt! Abbahagyta a futást, és sarkon fordult.

– Igazad van! – kiáltott át a templom végébe. – Nem vagyok a lányod! Nem is ismersz! Soha nem ismertél, és soha nem is fogsz! Ahová én tartozom, az az…

-…az Abarat! – mondta álmában Cuki.

– Ügyes lány – mondta halkan Malingó.

– Szépen mondta – mormolta Pajkos János. – Remélem, ez nem az utolsó mondata volt.

Cuki nem próbált visszajutni az oltárhoz. Tudta, hogy arra nincs esélye. A tisztelendő csőcseléke már csak egy pár lépésre volt tőle. Nyitott tenyérrel felemelte a kezét.

– Ha el akartok kapni – mondta, és nyílt megvetéssel nézett rájuk csak rajta. De vigyázzatok, mert harapok!

– Ne törődjetek vele! – mondta Bili. – Nincs igazi ereje.

A nyájból öten engedelmeskedtek a lelkipásztoruknak, és érte nyúltak, hogy megragadják. De ekkor a bejárati ajtó durván megremegett, és az acélreteszekről lepattantak a csavarok. Nyomban követték a reteszek is.

A Cukit lefogó öt bátor hívő meggondolta magát, és elengedte a lányt. Csak az egyikük, Faragvó Debóra apja lépett oda, hogy megtegye, amire a többiek nem voltak hajlandók (Debóra régen Cuki barátnője, később az iskolában a legfőbb ellensége volt). A lánya az iskolában mindig a nemesi származásával kérkedett, annak tulajdonította vékony csontjait és tökéletes modorát. Ha rendelkezett is ilyesmivel, azt nem az apjának köszönhette, mert ez egy hordóhasú fickó volt, és örömmel szorította Cuki karját, hogy minél jobban fájjon.

Cuki érezte a fuvallatot az arcán, és örömmel ismert rá a női hangra:

– Ereszd el azt a lányt, de nyomban!

Cuki a hang forrása, a bejárati ajtó irányába nézett. Még mindig zárva volt, de Diamanda és Homály Henry egyszerűen átléptek rajta, és már bent is voltak a templomban.

– Azt mondtam, ereszd el – mondta a férfinek Diamanda. – Ne akard, hogy kényszerítselek!

– Azt próbáld meg! – nevetett Debóra apja.

– Legyen, ahogy akarod.

Valamit suttogott, és a szavak izgő-mozgó felhővé váltak az arca előtt. Az ujja egy apró pöccintésével a Faragvó apuka felé küldte a felhőt. A szavak nyomban körülvették a férfi fejét, és körözni kezdtek. A szabad kezével próbálta elhessegetni őket, de semmit nem ért, és szurkálni kezdték, mire Faragvó csúf káromkodásba kezdett. Elengedte Cukit, hogy két kézzel tudjon védekezni.

– Most már felébredhetsz! – sürgette Diamanda.

– És az anyámmal mi lesz? Nem hagyhatom…

– Majd én vigyázok rá. Menj vissza az Abaratra! Most rögtön! Szükségük van rád. Cuki ébredezni kezdett. Hallotta, hogy Diamanda mond még valamit.

– Védd meg őket, gyermekem! Csak neked van rá esélyed, hogy megállítsd.

– Micsodát, kicsodát? – motyogta.

– A háborút, gyermekem! A háborút az Éj és a…

Cuki felnyitotta a szemét, miközben Diamanda az utolsó két szót kimondta.

-… Nappal között! – ekkor már az álom meg az ébredés közti senki földjén volt. Felnézett, és a barátait látta – Malingót, a Jánosokat, Genevát és Kimet.

– Nincs semmi baj – mondta nekik. – Visszatértem.