Szárnyas éjfél

Mánia Mutter felfelé lépdelt Mindenit Nagy Piramisának lépcsőin, és egy rövid ideig az unokáján járt az esze. Sok éven át dolgoztak a terven, amely most teljesül majd be, és bár nem vesztegethette az idejét érzelgősséggel – azzal a gerinctelen, beteges érzelemmel –, mégis elöntötte a bánat. Mindent megtett, hogy figyelmeztesse az unokáját az érzelmei ártalmas hatására. Beleverte a leckét, tűvel és cérnával varrta össze a száját, amikor meghallotta, hogy kimondja: szeretett valakit. Amikor utoljára látta, a halálhajója, a Féregfa fedélzetén, még mindig az arcán viselte a keze nyomát.

Mégsem tanult a hegekből.

Engedélyezett egy pillanatot a haszontalan bánatnak, aztán elengedte az érzelmet. Kremátor kiváló társ volt az összeesküvésben, de amikor megrontotta a szerelem, veszélyessé vált önmagára és a nagy vállalkozásukra is.

Ezért mászta most meg egyedül a Nagy Piramis lépcsőit, lépdelt egyedül a bejárat felé.

Megállt. Ez volt a nagy pillanat. Azt akarta, hogy ennek legyen tanúja.

– Maratien – szólt halkan.

– Itt vagyok, úrnőm – felelte Maratien a háta mögül, a közelből.

Nem tudta elrejteni a hangjában az aggodalmat, és a Vén Anya megérezte.

– Nincs mitől tartanod, gyermekem – mondta neki.

– Azok a teremtmények az ajtó túloldalán, a gyászhozók mind engem szolgálnak.

– Sokan vannak?

– A megszámlálhatatlannál is többen.

– Mind ebben a piramisban?

– Az összes piramisban, és a piramisok alatt; az Izabella alatt, messze, és mélyen.

Mánia Mutter megvárta, amíg felfogja a lány, aztán benyúlt a ruhája bugyraiba, melyet lehúzott a fogoly lelkek súlya, és elővett egy kulcsot.

– Tessék – mondta. – Nyisd csak ki az ajtót. Nézd meg magad.

Maratien tétován elvette a kulcsot.

– Csak bátran, gyermekem. Sokan várnak rád. Nézz csak hátra.

Nézd meg magad.

Maratien hátrapillantott a válla fölött. Amióta leszálltak a Kreyzuról, és felléptek a piramis lépcsőire, rengeteg tengeri lény emelkedett az Izabella felszínére, és soknak foszforeszkált a pikkelye vagy a páncélja.

– Látod, milyen türelmetlenek? – kérdezte Mánia Mutter, és a legalsó lépcső felé intett, ahol több tucat szörnyalak bújt elő a felszín alól. – Jobb lesz sietni.

Maratient nem kellett tovább bátorítani. Visszanézett az ajtóra, és a zárba csúsztatta a kulcsot. Ennél többet nem is kellett tennie, mert a kulcs tudta, mi a dolga. Kisiklott az ujjai közül, és teljesen eltűnt a zárban.

– Jól van – mormolta Mánia Mutter. – Nagyon jól.

A piramisból egy hang hallatszott, ahogy az ajtót működtető ellensúlyok rendszere mozgásba lendült. A hatás egyre tovább terjedt, alakzatok fordultak el az alakzatokban, míg végül az egész, háromszög alakú ajtó meglendült és kettévált, feltárva a túloldalon a sötétséget.

A Vén Anya és Maratien orrát áporodott szag csapta meg, sokkal undorítóbb, mint bármilyen ürülék vagy rothadás bűze, bár mindkettőből benne volt a legrosszabb. Maratien utálkozva az arcához emelte a kezét. Mánia Muttert nem zavarta.

– Hogy én mennyire vártam ezt! – lehelte.

Most már tárva-nyitva állt a háromszög-kapu, és a romlott szaggal a gyászhozók hangjai is előáradtak mögüle. A kattogás, sziszegés és ketyegés hangereje egyre nőtt, ahogy kaptárról kaptárra terjedt a hír, hogy eljött az Órák Órája. Mánia Mutter újra a ruhája korcába nyúlt, és elővette vékony, fekete botját. Halkan utasította Maratient, hogy kövesse, és maradjon közel, majd belépett a piramisba. Odabent csak a velük együtt érkező holdfény világított. A belső térből semmit sem mutatott.

– Állj készen – mondta Maratiennek Mánia Mutter.

Ezzel a feje fölé emelte a botját, és annak hirtelen fel-fénylett a vége. Apró fényforrás volt csupán, de tucatjával, majd százával, végül ezrével váltak le róla minden irányban a sugarak, és mind fényesebb volt, mint az előzők. Az összes egy-egy elemi fényszálat húzott maga után, amazok pedig nem halványultak el, hanem ördögi pókhálóként függtek a levegőben.

És ahogy szétterjedt a fény, úgy bomlott szét a sötétség, és vált láthatóvá a piramis belső tere Maratien meg őrzője számára. A Vén Anya közel sem készítette fel a lányt erre a látványra.

A gyászhozók mindenütt ott voltak. Mind azzá fejlődött, amivé akart. Hatalmas rovarok voltak, szárnyas hüllők, vagy a kettő

szentségtelen fattya talán? Némelyiknek százszámra volt végtagja, és csomókban lógtak a szemei, akár a fekete peték, a testük pedig kígyóként tekeredett rugóba. Másokat elárasztottak a paraziták, amelyeken viszont atkák élősködtek; egyesek hurokban függtek a piramis mennyezetéről, áttetsző testükben zselés fattyaikkal. A padlón is szaladgáltak, olyan sebesen, hogy tüskés testüknek csak elmosódott árnya látszott.

Mánia Muttert azonban nem tántorította el a céljától egyetlen ilyen részlet sem.

– Tudom, hogy sokan közületek éveket vártak erre az Órára – mondta. Olyan hangot használt, amely hiába nem volt erős, mégis elhallatszott mindenhová. – Véget ért a várakozás. Induljatok hát, mindannyian! És hozzátok el nekem az Éjfélem!

Nem várt a gyászhozók válaszára, egyszerűen csak a piramis csúcsára mutatott fekete botjával. Újabb fényes ív csapott belőle elő, és eltalálta a piramis tetejét. A korábbi, világításra szolgáló fénysugarakkal ellentétben ez azonnal kihunyt. Elvégezte a dolgát, valahol a piramis gyomrában beindított egy szerkezetet. Az épületet mindent átható morgás rázta meg, mély árnyalata egy hatalmas dob kongására emlékeztetett.

– Most mi történik? – kérdezte Maratien.

– Kiszabadítom őket, hogy betölthessék céljukat, amelyre születtek – felelte Mánia Mutter. – Látod?

Arra mutatott, amerre a folyamatot elindító lökést küldte.

Most holdezüst színű felhők voltak ott, csillagokkal megszórva. A piramis széthasadt, oldalai immár nem értek a csúcsához, hanem egy háromszirmú virág kelyheként nyíltak szét. Nem volt könnyű feladat ilyen rettentő

kőfalakat mozgatni, és a kehely lassan nyílt. De a gyászhozók érezték, hogy közeleg a szabadulás.

Izgalom hullámzott végig a végtelen hordán. A tetőhöz közeli gyászhozók közül páran felemelkedtek a háromszirmú nyíláshoz, és a holdfénnyel flörtöltek – némelyik már merészen bele is repült az éjszakába.

Példájukon a kaptárnak a piramis falán lejjebb kapaszkodó tagjai is felbátorodtak, és az épületet hamarosan verdeső szárnyak zaja töltötte be.

A holdfény besütő sugarai egyre szélesebbé váltak, ahogy tárult szét a piramis, de az ég látványa csak még mélyebbre vitte a hírt.

A hatalmas épület padlózata – amelyet még olyan kőművesek építettek, akik hegynyi kőtömböket is meg tudtak mozgatni, holott külön-külön egyik sem volt különösebben erős – beleremegett a milliárdnyi szárny-csapásba.

Elérkezett az Éjfél.