A vallatás

Körülbelül akkor, amikor Gamcak magára hagyta Malingót és Cukit a Pongyola fedélzetén (immár a leghíresebb élő ficak két autogramjának boldog tulajdonosaként), egy öt hajóból álló konvoj indulásra készülődött Vrokonkeff kikötőjéből, Gorgossziumon. A legnagyobbon, a Kreyzun füstzászló lobogott, tűs és cérnás címerrel, így jelezve, hogy személyesen azon utazik az Órák állítólagos császárnője, az Éjfél úrnője, Mánia Mutter. A Kreyzut kísérő négy hajót a vízvonaltól az árbockosárig teletömték ágyúkkal és férclényekkel, az Éjfél úrnőjének védelmére.

Persze késleltették az indulását. Visszatért a tornyába azzal a lánnyal, Maratiennel, és kiderült, hogy Csekely Alját, a varrónőt, akit a terem padlójára kirakott Abarat-mozaiktérkép tisztításával bízott meg, kihajították a helyiség egyik ablakából, és holtan hevert a földszinten. Mánia Mutter kedvelte Csekely Alját, mert hűséges és buzgó nő volt. Nem örült, hogy most kénytelen volt kivallatni a halott nő testét, ezzel rettenetes kínokat okozva az elhunytnak. Mánia Mutter abban biztos volt, hogy ha ki tudja kérni a véleményét, Csekely Alja önként vállalta volna a szenvedést, hogy kiderüljön, ki volt a gyilkosa.

A sok éven át gonddal tervezett események végre hamarosan meghozzák a gyümölcsüket, és örökre megváltoztatják a szigeteket mindazokkal, akik rajtuk élnek. Ő – a világot átalakító úrnő – nem engedheti meg magának, hogy szabadon randalírozzon egy olyan hatalom, amely képes volt végezni Csekely Aljával. Meg kellett tudnia, hogy ki tört be ide, méghozzá gyorsan. Lehajolt, és a hátára fordította Alja testét. Az arcán középen törés húzódott, de nem volt rajta sok vér. Mánia Mutter egy pár lépéssel hátrább parancsolta a többi asszonyt, majd a Serénység Kupoláját vonta saját maga, a test és Csekely foszló ektoplazma-fonálon fölötte függő lelke köré.

– Nyughass, asszony – mondta neki Mánia Mutter. – Csak egy-két percre kellesz nekem.

– Nem akarok…

– Nincs választásod.

-…visszatérni…

– Nincs választásod. -…a húsomba.

– Nincs választásod. Érted, boszorkány?

Alja lelkének elmosódó, rémült árnyéka neki-nekirepült a Serénység Kupolájának, akár egy üvegbe zárt légy.

A császárnő hamar megunta Csekely riadt csapongását.

– Elég legyen – mondta.

Kinyúlt és megragadta a varrónő lelkét. Az árnyék kétségbeesetten verdesve igyekezett szabadulni. Csekely nővérei közül többen elborzadva figyelték a jelenetet.

– Nejszentab – mondta a Vén Anya, és ezzel a három szótaggal szétoszlatta a Kupolát.

– Ha valamelyikőtöknek nehezére esik végignézni a halottidézést, azt javaslom, takarjátok el a szemeteket.

Többen így is tettek; egy-két nővér még el is távolodott Csekely Alja testétől, hogy ne kelljen végighallgatnia a történéseket. Mánia Mutter eközben térdre ereszkedett Csekely Alja hullája mellett, és azt mondta az egyik ott maradt nővérnek:

– Fatún! Feszítsd szélesre a száját, és fogd a fejét.

Kundzsa Fatún, egy erős csontú, nagy kezű asszony követte az utasítást.

Mánia Mutter ügyesen Csekely ajkai közé csúsztatta a lelket, majd megparancsolta Fatúnnak, hogy zárja össze a halott nő száját, és tartsa zárva, bármi történjen is. Kundzsa Fatún összefogta a hulla ajkait, hogy arra ne távozhasson a lélek. Egy egész percig tartotta. Semmi sem történt. Még mindig semmi. És még mindig semmi. Aztán hirtelen megrándult a nő lába. A mozdulatot vergődés és rugdosás követte.

– Csitulj el, Csekely Alja. Nyughass – mondta neki Mánia Mutter. – Tudom, milyen borzalmas lehet neked visszatérni ebbe az összezúzott testbe, de csak egy pár kérdésre keresek választ – felnézett Fatúnra. – Készen állsz? – Fatún bólintott. – Nehogy elgyengülj!

– Nem fogok.

– Tényleg nem – értett egyet Mánia Mutter, mert Fatún tekintetében volt valami, ami megerősítette a szavait.

– Nem bizony. Akkor tudjuk ezt le, rendben?

– Ahogy parancsolod, úrnőm.

– Most!

Fatún elengedte Csekely ajkait.

– Ezt most abbahagyod, Csekely Alja! NYOMBAN!

Az asszony sikolyai vesztettek az élükből, rángásai enyhültek.

– így már jobb – mondta a Vén Anya. – Most pedig gyorsan felelj, és az igazat mondd. Akkor elengedlek, és mehetsz a halálodba.

Alja vett még egy hörgő lélegzetet, aztán egy halott nő tompa, törékeny, örömtelen hangján szólalt meg:

– Mivel érdemeltem ezt ki?

– Te nem hibáztál, Csekely Alja. Csupán tudni akarom, ki volt a gyilkosod – Mánia Mutter egy kissé közelebb hajolt, hogy meghallja a választ. – Ki volt az, nővérem?

– Boa hercegnő tette.

– Az lehetetlen!

– Esküszöm.

– Tizenhat éve halott, nővérem.

– Tudom. Mégis ő volt.

– Nincs efelől kétséged?

– Nincs. Ő volt. Boa volt. Ő volt! Ő volt! – életre keltett teste kezdte legyűrni lenni az akaratát. Az arcán eluralkodtak az apró rángások és görcsök. Úgy tűnt, ez fáj neki, pedig az idegeit csupán az élet árnya éltette.

Mánia Mutter nem faggatta tovább, csak tanulmányozta a lábánál heverő holttestet. Csekely kétségbeesetten nézte a lelkét rabul ejtő nőt.

– Elmondtam mindent, amit tudok. Hadd menjek a halálba. Jobb lesz, mint az életem volt.

– Akkor hát… – mondta lassan Mánia Mutter –, engedd el, Fatún. Lelj békét a semmiben, asszony. Tűnj el.

Még szinte be sem fejezte a mondatot, és a varrónő lelke már ki is szabadult a fogságból, és emelkedett felfelé, el a börtönéből és a fogva tartójától. Aztán a fakó árnyékfolt beleolvadt a fénytelen égbe.

Mánia Mutter visszatérése a Tűtoronyba, majd az azt követő felfedezések és ügyletek egy kicsivel több mint két órát késleltették a Kreyzu indulását. De amint a roppant hajó kiért a nyílt vízre, rendkívüli sebességgel haladt, a gépezet a gyomrában – a szívfacsaró és az elfajzott, a megbocsájt-hatatlan és a tébolyult házasítása – minden áramlattal dacolva repítette az Izabella hullámain.

A tenger nem tiltakozott a hajó brutális ereje ellen. Tudta, miféle rémisztő hatalom kovácsolta össze, és elismerte felsőbbrendűségét. Tisztában volt vele, miféle szörnyű erők ura a Vén Anya. Az Izabella olvasott a patakok és folyók vizének pletykáiból és mérgeiből, melyeket a szigetekről belemosott a dagály és az apály, tudta, mennyivel rosszabbak lesznek még a dolgok hamarosan. A benne lakozó miriád létformának nem válna előnyére, ha szembeszáll az Éjfél császárnőjével, mert a vizek tudták, hogy gyakorlatilag végtelen pusztításra képes. Se hús, se fa, se kő, se por nem állhatott neki ellen. Ez a nő a csatlósaival képes lett volna a nappal és az éj minden Órájára halált hozni, ha szembeszegülnek vele.

Az Izabella tehát úgy döntött, egyelőre úgy tesz, mintha nem ellenkezne. Engedi, hadd tegyen, amit akar, bármilyen gonoszságra készül is.

Így hát az asszony, aki az Abarat felismerhetetlenné változtatására készült, akadálytalanul száguldhatott a célja felé.

A Kreyzun a lány, Maratien tisztelettudóan lehajtott fejjel lépett be a Vén Anya elsötétített kabinjába. Nem merte feljebb emelni a fejét, amíg a Vén Anya azt nem mormolta: – Mi az, gyermekem?

– Közeledünk a piramisokhoz, úrnőm. Azt mondta, szóljak.

Mánia Mutter felállt a lebegő kőről, amelyen eddig ült, és felsiklott oda, ahol Maratien állt.

– Izgatott vagy, gyermekem?

– Annak kellene lennem?

– Ó, igen. Ha elég bátor vagy, hogy velem maradj ma és az elkövetkező napokban, megígérem, hogy olyan ritka látványban lesz részed; amely örökre megváltoztatja a világról alkotott képed, és a te helyed benne.

– Akkor nézhetem? – kérdezte Maratien óvatosan, mert nem volt benne biztos, hogy jól értette a meghívást.

– Hát persze. Mellettem a helyed. És ha olyan bölcs gyermek vagy, amilyennek hiszlek, akkor mindent megjegyzel, amit látni fogsz. Minden részletet. Mert lehet, hogy eljön majd az idő, amikor azt kérdezik, milyen volt ott lenni, és akkor jobb lesz, ha az igazat mondod.

– Igen, természetesen.

– Most pedig menj Sadder Melli nővéremhez…

– Ismerem.

– Mondd meg neki, hogy azt parancsolom, adja neked a legmelegebb kabátomat. Amikor kihunynak a napok, kegyetlenül hideg lesz, Maratien. Menj csak. Megvárlak.

– Megvár?

– Persze. Majd’ hat évszázadot vártam erre az Órára. Egy pár percet még tudok várni, amíg találsz magadnak egy kabátot.