A prédikátor házában

Malingó Mulyapöröly felé evezett a csónakkal. Egyiküknek sem voltak túl boldog emlékei arról az Óráról, hiszen Malingó sok éven át Ordasmaró Kaszpar rabszolgája volt, Cukit pedig kis híján megölte a varázsló, miközben menekülni próbált. De bármilyen sötét is volt a kapcsolatuk Mulyapöröllyel, az volt a legközelebbi sziget, ahonnan járt komp Skrupulus Szussz Órájának hatalmas tazmagori kikötőjébe, márpedig onnan tervezték az indulást. Ezegyszerre, Finnegan Hobhoz.

Amikor elérték Mulyapörölyt, a Pongyola nevű komphajó mellett döntöttek. Megvették a jegyeket, végigállták a sort a beszálláshoz, és végül a kis gőzös felső fedélzetén találtak ülőhelyet. A közelmúlt stresszes eseményeitől kimerült Cuki hamarosan elszundított.

– Ha elalszom… – mondta még, már csak félig ébren –, lehet, hogy álomjárok majd.

– Úgy érted, alvajársz?

– Nem. Ez az, amiről már meséltem.

– Á, emlékszem. Az Ideáton. Biztos, hogy ott biztonságban leszel?

– Igen, persze.

Malingó elmosolyodott.

– Akkor jó.

A komp kapitánya háromszor megfújta a kürtöt, és fehér gőzcsóvákat küldött az éjszakai égre. Cuki csak eddig volt tudatában az indulásnak. Amint a harmadik csóva felszállt a sötétségbe, Cuki is követte. Paplanként telepedett rá az alvás, és eltakarta előle a hajót, a tengert meg a csillagokat.

Az álom nem váratott magára sokáig. Mire a Pongyola elhagyta Mulyapöröly kikötőjét, Cuki alvó lelke a Másik utca 34-es számához vándorolt.

A konyhában ébredt fel. Az Ideáton nappal volt. Felnézett a hűtő fölötti órára: nem sokkal múlt három. A mosogatóhoz lépett, és kinézett a kertbe. Azt remélte, ott lesz az anyja, alszik a rozsdás székben, háttal a háznak. A sors – vagy valami hasonló – tökéletesen rendezett mindent. Az anyja csakugyan a régi kerti székben ült, pont ahogy elképzelte, és aludt, vagyis ez tényleg azon ritka alkalmak egyike volt, amikor beszélhettek egymással, mint álmodok.

Eddig csak egyszer találkoztak így, és Cuki akkor eltökélte, hogy megérti a jelenséget, amely annak idején az Abaratra hozta, azt a kezdő lendületet, amely végül a szétválásukhoz vezetett Boával. Most el akart mondani mindent az anyjának, ami Munn Laguna szigetén történt. Tudta, hogy az álomjárás kiszámíthatatlan, és bármikor félbeszakíthatják a beszélgetésüket, ezért nyomban ki is ment a kertbe.

Pontosan ugyanott találta az anyját, ahol korábban találkoztak. Az eget nézte. Haplatán Melissza anélkül is tudta, hogy Cuki vele van, hogy odanézett volna.

– Üdvözlet, idegen – mondta.

– Szia, anyu, Hiányoztál. Remélem, nem haragszol.

– Miért haragudnék?

– Mert a csata óta nem látogattalak meg.

– Nem, édesem, nem haragszom – felelte Melissza, majd hátrafordult, és Cukira mosolygott. Szívből jövő, szeretettel teli mosoly volt.

– Az Abaraton új életet kezdtél. És aznap, amikor átjött a víz…

– Az az Izabella-tenger.

– Igen, szóval, ha abból indulok ki, amit aznap láttam, akkor nem könnyű a helyzeted. Úgyhogy nem, nem haragszom. Aggódom érted. De mindennek megvan az oka. Én mindig hittem ebben. Nem mindig tudjuk, mi az az ok, mégis folytatnunk kell az életünket tovább.

– Minden rendben lesz, anyu.

– Tudom. Bízom benned. De… – elhallgatott, és kissé félrefordított fejjel alaposan végigmérte Cukit -…valahogy megváltoztál.

– Igen.

Egy pillanatig mindketten csendben voltak. Végül Melissza azt mondta:

– Jól van, mondj el mindent.

– Nem lesz könnyű elmagyarázni.

– Ugyan, miért lenne nehéz? – vont vállat Melissza.

– Megszabadultál tőle.

Cuki hangosan felnevetett, részben azért, mert az anyja olyan egyszerűen megfogalmazta azt, ami olyan bonyolultnak tűnt, részben mert meglepte, hogy tud róla.

– Ki beszélt neked róla? – kérdezte tőle.

– A hercegnőről? Diamanda. A hosszú, fehér hajú nő. A Fantomaja-nővérek közül a legidősebb.

– És mit mondott?

– Nem túl sokat. A hercegnőről legalábbis. Csak azt, hogy te jobb, ha nem tudsz semmit.

– Már nincs velem. Nehéz volt. Valaki más belehalt. De muszáj volt kitennem. Ő gonosz, anyu. Én pedig, nem is tudtam róla. Sosem jöttem rá, hogy bennem van. Most meg már egyedül vagyok – és amit tett, amikor távozott…

– megrázta a fejét, mert tudta, hogy erre sosem talál szavakat. – Most már tisztán látom, ki is volt ez a… szörnyeteg, aki végig bennem lakozott – nagy levegőt vett. – Te láttad őt bennem valaha is? Volt bármi jele?

– Mármint minek? Annak, hogy van benned valami rossz?

– Valami gonosz, anyu.

– Egek, Cuki, dehogy. Soha. Persze megvoltak a saját kis titkaid. Valahogy különleges voltál. Szerintem ezt még az apád is érezte. De hogy gonosz? Nem, az nem.

– Jól van. Féltem… Tudod, mindig arról beszélnek, hogy az ember elnyom magában dolgokat. Rossz dolgokat. Olyasmiket, amikről nem bírnak beszélni, ezért aztán inkább elfelejtik.

– Hát nem voltam veled a nap minden percében az évek során, de ha tényleg valami rosszat tettél volna…

– Gonoszát!

-…szerintem arra azért rájövök.

– És nem volt semmi ilyen?

– Semmi sem. Ha az a hercegnő olyan rossz, amilyennek mondod, szerintem észreveszem, ha megmutatja magát.

– Pedig megmutatta magát, anyu.

– Mikor?

– Állandóan. A részem volt. Különben honnan tudtad volna, hogy megváltoztam? Azonnal érezted, ahogy megláttál, nem igaz?

– De igen. – Ismét a lányát nézte, ugyanolyan szeretettel, mint az előbb, ám volt benne egy pici félelem is. – De most már különváltatok. Remélem, nem akarsz vele találkozni.

– Ha békén hagy engem és a barátaimat, remélem, soha többé nem látom.

– Helyes. Senkinek sincs szüksége rossz emberekre az életében.

– Anyu, ne aggódj. Mert amikor már meglátogattam az összes barátomat, és tudom, hogy jól vannak, hazajövök.

– Haza, ide?

– Igen.

– És itt is maradsz?

– Igen, itt maradok. Miért tűnsz ilyen meglepettnek? Ez az igazi otthonom. Veled, apuval, Rickyvel és Donnal… – most Cuki figyelte alaposan az anyja arckifejezését. – Nem úgy tűnik, mintha örülnél a gondolatnak – mondta.

– Dehogynem. Hát persze, hogy örülök. Csodás lenne, ha itt lennél. De… a dolgok megváltoztak itt a vízözön óta. Sokan okolnak téged. Ha visszajössz, letartóztatnak, és addig vallatnak, amíg találnak valamit, ami ellened szól. Szívem, megmutattál nekik egy másik világot. Ezt sosem bocsájtják meg neked. Tudom, hogy nem. Sok kegyetlen ember van ebben a városban. Itt mindig is sok volt. Most meg még többen vannak.

– Erre nem is gondoltam – mondta Cuki. Szíven ütötte az, amit az anyja mondott. Mindig azt hitte, hogy minden megoldódik majd. – De az emberek képesek megbocsájtani, nem?

– Attól tartok, ez még csak a kezdet, Cuki. Valami igazán borzalmas dolognak kell történnie ahhoz, hogy a hétköznapi emberek észhez térjenek.

– Apu hol van? – váltott témát Cuki.

– Nos… – Melissza nagy levegőt vett. – A templomban.

– Micsoda?

– A templomban. Prédikál, akár hiszed, akár nem. Mostanában minden nap odajár.

Cukinak nevethetnékje támadt, mert bármennyi furcsa dologgal találkozott is az elmúlt napokban, az, hogy az apja istentiszteletet tart a templomban, mindent felülmúlt.

– Tudom, milyen őrülten hangzik – mondta Melissza.

– Hiszed vagy sem, Ricky is jár vele. Manapság sokkal jobban tiszteli az apádat.

– Na és Don?

– Őt nem érdekli az egész. Sokat van a szobájában mostanság.

– Ez elképesztően bizarr. És hol prédikál apu?

– Úgy nevezi a helyet, hogy az… váljunk csak… Az Éden Temploma. A Treadskin utcában van, ott, ahol régen a baptista templom volt. Zöldre festették. Nagyon csúf zöldre. De tényleg megváltozott az apád, Cuki. Az embereknek tetszik, ahogy prédikál. Nézz csak fel az ablakokra!

Melissza arra mutatott. Az ebédlő ablakára egy poszter volt ragasztva. Az emeleten még kettő ugyanolyan..Cuki tett a ház felé egy pár lépést, hogy el tudja olvasni.

TÉRJ BE!

ITT NINCS GYÓNÁS!

ITT NINCS ADOMÁNY!

TÉRJ BE, ÉS MEGMENTJÜK A LELKED!

Cuki ezt gyanúsnak találta.

– Mindig nevetett a tévés térítőkön! Most meg hívő lett?

– Hát, már nem iszik annyit, ami tényleg áldás. Lehet, hogy jót tesz neki a dolog – Melissza elhallgatott, és még aggódóbb arcot vágott. – Most már menned kell.

– Miért?

– Kinyílt a bejárati ajtó. Visszatért az apád.

– Nem lát engem, anyu. Csak az álmodban vagyok.

– Tudom, hogy korábban így volt, Cuki, de amint mondtam, megváltoztak a dolgok.

– Annyira azért nem.

Miközben ezt kimondta, fura bizsergést érzett a gerincoszlopa csúcsán, és lassan, nagyon lassan – akár egy rémálomban – hátrafordult, hogy megnézze, mi az, amit a lelke nem akar látni. Elkésett a sugallat.

Az apja éppen jött ki a házból. És egyenesen rá bámult.