A szabadság ára

– Kék lángtüskék fala kering körülöttük – mondta Munn asszony, miközben gyorsan távolabb terelte Cukit attól a ponttól, ahol Boa meg a kígyó egymáshoz mérte mérge potenciálját. A bájoló már nem az a higgadt, erős és magabiztos nő volt, akinek Cuki megismerte. Ruháján valamitől kifakultak a színek, és az egyik tollas csápját kiszakították. Minden porcikáján látszott, milyen kemény pár perc van mögötte. Tele volt karcokkal, zúzódásokkal, és izzadt. Kimerült harcos, aki ugyan talpon van még, de már csak a puszta akarat tartja állva.

– Mikor lesz fent a fal? – kérdezte Cuki.

– Már fent van. Ne, kislány, ne nézz vissza! Egek, mikor leszel már végre óvatosabb?! Ez már nem játék. Lehet, hogy amikor a fejedben lakott, civilizált albérlő volt a Boa-lány, de ez csak a befolyásod erejét bizonyítja. Minden bizonnyal elnyomtad a gonoszságát, anélkül; hogy a tudatában lettél volna. De most kiszabadult.

– És mi van a lángtüskék falával?

– Á, az nem tartja vissza sokáig. Se a nevetséges kígyód.

– Igaza volt. Inkább fejszét kellett volna idéznem…

– Nem lett volna több haszna, mint a… a kígyónak.

Munn asszony beszéde egyre lassult, és a járása is, míg végül egy helyben állt – Cuki pedig mellette –, és a fák közé bámult. Cuki tekintete Malingót, Zsollót és Paktumist kereste, de a fák közti árnyékok különösen sűrűnek látszottak előttük, szinte összecsomósodtak.

– Mi a baj? – kérdezte Cuki.

– Az egyik fiú – felelte Munn asszony. – Valami történt az egyik fiammal.

Ismét gyorsabban kezdett járni, és pár elmormolt szóval sietve választotta szét a sötétséget, akár egy függönyt. Cuki tartotta a lépést, de nem volt elég hely, hogy egymás mellett haladjanak – a fák és az árnyak túlságosan összefonódtak. Csak követni tudta a fák között lavírozó Munn asszonyt.

Végül feltűnt egy alak előttük a sötétségben. Malingó volt az. Még oda sem ért Munn asszony, de már a bocsánatáért esdekelt: – Nem tudtam, hogyan állítsam meg. Ismerte azokat a szavakat… a maga egyik könyvéből…

– Zsollo varázsolt?

– Nem, Munn asszony. Paktumis volt az. Valamiféle idézésbe fogott… – Könnyes arcához emelte a kezét. – Megpróbáltam megállítani, de észre sem vette. Nem könyvből olvasott, úgyhogy nem volt mit elvenni tőle. A fejében volt minden.

– Ó, abban biztos vagyok – mondta Munn asszony.

– Nagyon értelmes gyermek. Ez volt az egyik jóság, amit beletettem, mielőtt megszületett – mondta, és az utat eltorlaszoló sötétséget tanulmányozta. – Hol van most?

– kérdezte.

– Még mindig Zsollóval van, de hogy hol, azt nem tudom pontosan – mondta, aztán a fejét rázta a saját butasága hallatán. – Éppen mögöttem kell lenniük, mert amint elindultam magukért, még három lépést sem tehettem meg, és azt gondoltam: „Hibázok. Cuki azt mondta, hogy maradjak velük”. Úgyhogy visszafordultam, erre ott van ez az árnyék, sűrű árnyék, ahol korábban nem volt ilyesmi.

– És te tudod, miért.

– Hogy én? – kérdezte Malingó.

– Nem kell kimondanod – felelte Munn asszony halkan.

– Talán észre sem vetted, hogy előle menekülsz.

– Nem menekültem semmi elől. Hisz mondtam. Azt sem tudtam, mi történik.

Munn Laguna elment Malingó mellett, oda igyekezett, ahonnan minden fény eltűnt.

– De hallottad a szavakban, amelyeket mondott.

– Nem értem a nyelvet, amit használt.

– De hallottad – mondta Munn asszony.

Nem kérdésnek szánta, csupán leszögezte azt, amit mindketten tudtak. Malingó nem próbálta tovább titkolni az igazságot.

– Igen, hallottam – felelte.

– Mit hallottál? – kérdezte Cuki.

– A halált – felelte ő.

A bájoló előtti árnyak, mintha ezzel a szóval megidézték volna őket, nedves újságpapírként szaggatták magukat szét. Malingó nem akart látni semmit, legalábbis egyelőre. Becsúszott két fa közé, és hagyta, hogy Cuki kövesse Munn asszonyt, aki már átlépett az árnyak cafatain, és a fák közül elé táruló látványt nézte.

A fiú halott volt, ehhez nem fért kétség. A teste sokkal fonnyadtabb volt, mint amilyennek Cuki utoljára látta, a húsából olyannyira hiányoztak a létfontosságú levek, hogy már nem is emlékeztetett az élénk, sötét lényre, akinek megismerték. Ami maradt, az úgy nézett ki, mint egy túlméretezett boringben heverő törpe.

Olyan kicsinek látszik, gondolta Cuki, kicsinek és színtelennek. Zsollo bőre fekete volt, mint az ég éjszaka, tűzijáték idején. Hová lett mindaz a sötétség és szín? Á halál olyannyira lepusztította Zsollo maradványait, hogy inkább a fivérére emlékeztetett, mint önmagára.

Vagy pedig…

Vagy micsoda?

– Nem hiszem, hogy az ott Zsollo, Munn asszony – mondta Cuki halkan, mintha ezzel megzavarná a holtak nyugalmát.

– Tudom – felelte Munn asszony.

Most már értette, miért tűnik olyan aprónak a holttest. Nem a szeretett, jól tartott Zsollo B’gog földi maradványai voltak azok. Cuki rádöbbent, hogy Paktumis teste hever a fűben.

– Mi történt vele? – kérdezte Cuki, elborzadt, halk hangon. – Visszacsapott rá a mágia, amit űzött?

– Nem. Pontosan úgy működött, ahogy kívánta – felelte Zsollo.

Ezzel előlépett a fák közül, a fivére testével szemközti oldalon. Mindaz a kár, amit az életerejét megcsapoló Boa tett benne, meggyógyult, és Zsollo ismét az a sugárzó, nagyszerű teremtmény lett, akinek Cuki és Malingó megismerte. Anyja öröme és büszkesége. Csak csábos mosolya hiányzott.

– Azt az ómágiát használta, mama. Esküszöm, semmi közöm nem volt hozzá. Egyszerűen nekem adta az életét. Nem is tudtam, hogy ezt meg lehet csinálni.

– Nem is. Legalábbis nem könnyen. Pont a megfelelő idézést kell választani, tökéletesen meg kell tanulni, és tökéletesen kell elmondani. Aztán persze fel kell adni a saját életedet.

– Ezt tette, mama. Nem is tudtam, hogy ezt csinálja. Esküszöm!

– Szóval a fivéred olyan jószívű volt, hogy feladta érted az életét?

– Nem ő volt olyan jószívű, mama. Te voltál. Hiszen a szívedből alkottad őt, nemde? Munn asszony szigorúan meredt Zsollóra, nyilván próbálta felmérni, igazat mond-e.

– Téged, fiú, pedig a gonoszságomból alkottalak. A kegyetlenségemből. A bosszúvágyamból. És a hazugságra való képességemből.

– Azt mondod, hogy hazug vagyok, mama? – kérdezte Zsollo. Szó szerint lúdbőrös lett mérgében. Fényes, fekete bundája, amely mindeddig olyan sima volt, hogy Cuki eddig nem is vette észre a szőröket, most három párhuzamos csíkot alkotva meredezett a fejétől a hátáig, a hasán pedig kört írt le ott, ahol egy normális gyermeknek a köldöke lett volna.

– Te csak ne mereszd rám a tüskéidet, fiú!

– Akkor ne nevezz hazugnak, amikor igazat mondok.

– Zsollo, a fivéred halott. Tudni akarom, miért!

– Akkor a ficakot kérdezd – vágott vissza Zsollo. – Ő mindent látott! Munn asszony Cukira nézett:

– Hová lett a barátod?

– Nem ment messzire. Szerintem csak tapintatos távolságban akart maradni.

Hátranézett a válla fölött, és inkább érezte, semmint látta, hogy ott van Malingó. Halkan szólt neki:

– Nem dühös. Csak tudni akarja, hogy…

– Tudom, hallottam – felelte Malingó, és előlépett a fák közti árnyékból. – És nagyjából úgy történt minden, ahogy Zsollo mondja. A kis srác ó-abarati nyelven idézett valamit. Éreztem a szavaiban az erőt. Aztán láttam, ahogy az élet ezüstös fénypatakként csorog át belőle Zsollóba, aki csak ott hevert, alig volt benne élet. Nem mondott semmit, nem kért semmit. Paktumis csinálta az egészet.

– Nem próbáltad legalább megállítani?

– Dehogynem. Rákiabáltam, de az nem segített, és nem hagyta, hogy elég közel jussak ahhoz, hogy szétválasszam őket. Valahányszor megpróbáltam, valami erő visszalökött, és a földre zuhantam. Próbálkoztam többször is, de végül értelmetlennek ítéltem. Paktumis elfonnyadt. Csak annyit mondott, hogy tudja, ön megértené. Pontosan ezt mondta: „Mondd el a mamának: ő majd megérti”.

– Ostoba – mormolta Munn asszony.

– Amit tudtam, megtettem – felelte Malingó.

– Nem rád mondtam, ficak. A fiamra. Az elsőszülöttömre.

– Ahhoz már késő! – jelentette ki Zsollo. – Úgy értem, nézz csak rá! Eltávozott mindörökre, mama, többé nem jön vissza!

Munn asszony bólintott.

– Ha meg akart büntetni – mondta –, akkor sikerről járt.

– Megbüntetni magát? – kérdezte Cuki. – Miért?

– Mert nem voltam olyan szerető anyja, amilyennek lennem kellett volna. Mert jobban szerettem magamban a sötétséget, mint a fényt. – Közelebb lépett a túlméretezett bőrleplében heverő, apró testhez, és letérdelt mellé.

– Bocsáss meg, gyermekem! – fohászkodott halkan, és a hangján hallatszott, hogy sír.

– Azt hiszem, jobb, ha megyünk – mondta Cuki.

– Igen, talán jobb lenne – mondta erre Munn Laguna, és nem nézett se rá, se Malingóra, csak a halott fiúra meredt.

– Én… sajnálom – mondta neki Cuki.

– Nem a te hibád volt. Én tévedtem. Élj jól, Haplatán Cuki. Az előtted álló küzdelmek próbára teszik majd az állóképességedet. Talán meg is haladják. De ha további gyógyításra lenne szükséged…

– Igen?

-…akkor azt ne tőlem várd – fejezte be, és a szavait nehézzé tették a könnyek. – Zsollo

– szólt a fiának –, vidd le őket a kikötőbe, és keress nekik egy csónakot.

– Köszönöm – mondta Cuki.

Munn asszony tudomást sem vett róla, egy szóval sem felelt. A halott gyermeke testére tette mindkét kezét, és potyogtak a könnyei.

Ez volt az utolsó kép, ami megmaradt Cukiban a nagy bájolóról, Munn Lagúnáról: ahogy a jóságából csinált fia teste mellett térdel, és csak hullanak a könnyei.

Amikor már nem voltak az anyja közelében, Zsollo nagyon beszédes lett, de csak egyetlen témáról fecsegett: saját magáról. Vajon ez alaptulajdonsága a gonosznak? – tűnődött Cuki, ahogy hallgatta a magával tökéletesen elfoglalt fiút, aki úgy viselkedett, mintha semmi más nem létezne: Zsollo és az ő unalma; hogy Zsollo mennyit szenvedett Boa miatt; Zsollo és az ő tervei az Abarat nagyvilágában, miután elhagyja ezt a sziklát.

– Mama azt mondja, eljön majd az az idő, amikor nagyon hasznos lesz, ha valaki olyan zseniálisan gonosz, mint én. Szóval minimum király leszek. Valószínűleg annál is hatalmasabb. Hogy ki hatalmasabb egy királynál? Hát például az, aki királyt öl. Az leszek én. Mert ha megölsz valakit, akkor fontosabb leszel nála. Ezt nem a mama mondta. Erre magamtól jöttem rá. Mert ugye vannak ezek az álmaim, amikor a jövőben vagyok, az meg, ami jó vagy unalmas, sorban áll a leölésre. Levágják a fejüket. Én is csinálhatnám, de az unalmas lenne, nem? Utálom az unalmas dolgokat. Ezért is megyek el nemsokára…

És csak beszélt és beszélt. Végtelen szóáradat Zsollóról, Zsollóról, no meg Zsollóról. Amikor végre kiértek a fák közül, sekély öböl tárult eléjük, a rövid famóló a meredek partból ugrott ki. Cuki és Malingó megkönnyebbült pillantást váltott egymással. Nem kell már sokáig elviselniük a fiú társaságát.

Zsollónak azonban egy kinyilatkoztatása még hátra volt.

– Amikor elmegyek innen – kezdte –, magammal viszem a mama összes varázskönyvét, mert neki vannak olyan könyvei, amikből csak egy van, és az olyan varázskönyv, amiből csak egy van, sok ezer páterzemet érhet, nem igaz? Úgyhogy ha akarod, először hozzád viszem őket.

Tudom, a ficak túl ostoba ahhoz, hogy egy komoly könyvet elolvasson, de te híres vagy, ugye? A mama mondta, mielőtt ideértél…

Most már a mólón jártak, talpuk alatt nyikorogtak a deszkák.

– Tudta, hogy jövök? – kérdezte Cuki.

– Már megbocsáss – vicsorgott Zsollo –, még beszéltem. Hogy képzeled, hogy félbeszakíthatsz? Tudod, mit? Nem viszem hozzád a mama könyveit. Mert udvariatlan vagy. El se hiszem! Bunkó paraszt! Ne is próbálj könyörögni, azzal nálam semmire nem mész. A könyörgők szánalmasak. Mint a bátyám. Amikor úgy igazán belerúgtam, mindig könyörgött. Hiányozni fog. Nem lesz kit rugdosni. Hú, de jó ötletem támadt! Megbocsájtom a pimaszságod, és elviszem a könyveket, ahogy mondtam. Csak hagyd itt nekem a ficakot. Nem bántom majd nagyon. Csak azt kapja, amit korábban a bátyám. Tudod, rugdosás, köpködés, ilyesmi. Ez jó ajánlat, nem? Úgy értem, amikor király leszek, nagyon örülsz majd, hogy megbocsájtottam, különben értelmetlen lenne élned is – vigyorgott, aztán folytatta. – Pont, mint a bátyámnak. Azért kaptam meg az életét, mert nyomorulttá tettem – a vigyorgásból ocsmány röhögés lett.

– Ennél nagyobb hülyeséget még senki sem csinált, mi? Amikor majd király leszek, szentet csinálok belőle. Ő lesz Szent Paktumis, a hülyék védőszentje! Hah! Ez tetszik! Lesz saját ünnepnapja. Ma, mert ma halt meg. Senki sem dolgozik majd. Egész nap hülye imákat mond majd a sok hülye a hülye szentjüknek. Állj! Mit csinál a ficakod?!

Cuki nem felelt.

– Felelj már! Aha. Értem. Az engedélyem nélkül nem mersz megszólalni, ugye? Most már megszólalhatsz. Mondd, mit csinál a ficakod.

– Rossz a szemed? – kérdezte Cuki.

– Dehogy. Kiváló a látásom.

– Akkor láthatod, hogy mit csinál. A hajóban áll, és eloldja a kötelet.

– Nos, akkor mondd meg neki, hogy szálljon ki a csónakból. Mi ketten megegyeztünk. A ficak marad, és amikor király leszek…

– Kussolj.

– Micsoda?!

– A hallásod is olyan rossz, mint a látásod? Azt mondtam, hogy kussolj. Sose leszel te a királya semminek. Egy férges agyú kis senki vagy. Csak magaddal törődsz, és legfeljebb annak leszel te a királya, ami a cipőd talpára tapadt.

– Elég lesz, Cuki… – szólt neki halkan Malingó. Cuki kezéért nyúlt, de a lány még nem végzett a fiúval.

– Szarkirály – mondta neki. – Legfeljebb az leszel.

Zsollo sortéi az égnek meredtek, és ocsmány, keserű szagot árasztott, amit Cuki korábban nem érzett, talán mert sosem volt hozzá elég közel. A szúrós szagtól könnyezni kezdett a szeme – inkább ezért hagyta abba a véleménye kifejtését, mint Malingó miatt. Nem akarta, hogy Zsollo örömét lelje a sírásában, úgyhogy hátat fordított neki, és Malingó kezéért nyúlt.

A rossz fiú dühének szaga hirtelen felerősödött, és Cukinak nem kellett hátranéznie, hogy tudja: a kis szörny mögötte van, és a karmait a nyakába akarja mélyeszteni. De ezt az örömöt sem akarta megadni neki. Cukinak nem volt ideje megragadni Malingó kezét. Leugrott a mólóról a csónakba, és arccal előre beleesett a csónak aljában összegyűlt, poshadt vízbe. Mire feltápászkodott, Malingó már a vízbe tette az evezőket, és távolodtak a mólótól, ahol B’gog Zsollo meredező tüskékkel köpködött. Olyan démoni erővel küldte útjára a nyálcsomókat, hogy a hajó tatján kopogtak.

Ennél többre azonban nem volt képes, legalábbis egyelőre. Ki tudja, holnap már talán lesz trónja és koronája is. Ennél különösebb dolgok is megtörténtek már. Cuki emlékeiben mindenesetre így maradt meg – frusztrált, elkényeztetett kölyöknek, aki a korhadt mólón állva köpködött, amíg a távolba nem vesztek.

Amint Malingó elég messze evezett a fiútól, egy meglepően sebes áramlat ragadta őket magával. A sodrás egy eltökélt futár sebességével hordozta őket a hátán, át a csatornán, amely egyáltalán nem emlékeztetett arra a barlangra, amelyen idefelé keresztüljöttek. Hajlékonyán, szinte hipnotikus erővel kanyargott jobbra, balra, aztán megint balra. A hajó bölcsőjében ringó Cuki megengedett magának egy pillanatnyi boldogságot.

Megszabadultam tőle, gondolta. Örökre eltűnt a fejemből az életemet megkeserítő, az örömömet megölő szörny. És lehet, hogy egy kicsit más lettem, de még mindig Haplatán Cuki vagyok, az, aki mindig is voltam.

– Mosolyogsz – mondta neki Malingó. – Azért, mert már nincs benned, igaz?

– Olyan jól ismersz! – mondta Cuki feleletképpen.

– Örülök neki. Mármint hogy ismerlek. Ez a legjobb dolog az életemben.

– És csak egyre jobb lesz – mondta neki Cuki.

Többet nem beszéltek, csak feküdtek, jól megérdemelten pihentek, a csónak pedig haladt tovább előre a hosszú, kanyargós barlangban, míg végül kisodródtak a Handzsa körüli, csendes vizekre. Olyan erős volt a csillagok fénye, hogy elláttak a szigetet és a következő Órát összekötő ködökig.

– És most merre tovább? – kérdezte Malingó.