Kígyómelengetés

– Zsollo?

A földön heverő, töppedt alak nem felelt. A szeme csukva volt, szürke, pergamenszerű szemhéja mögött mozdulatlan volt a pupilla. Malingó mellétérdelt, és ismét megszólította:

– Itt vagy még?

Hosszú másodpercekig nem jött válasz. Aztán szétváltak a zöld ragacstól összetapadt szemhéjak, és megszólalt a fiú. A szavait alig lehetett érteni, a hangja elmosódott volt.

– Még itt vagyok. Csak muszáj pihennem. Minden olyan zajos, ha nyitva van a szemem

– mondta.

Malingó felnézett Paktumisra, azt remélte, hogy ő majd megmagyarázza, miért keveri össze fivére az érzékeit, de Paktumis nem velük foglalkozott. A jófiú arccal a zaj felé fordult:

– Légtörés – mondta.

– Nem tudtam, hogy a levegő össze tud törni – mondta Malingó.

– Az üveg folyik, mint a melasz, ha elég meleg. Ezt sem tudtad? – kérdezte tőle Paktumis. – Minden ficak ilyen buta?

Megint ugyanaz a zaj hallatszott, majd még egyszer. Most már Malingó is arra nézett, amerre Paktumis, mert kíváncsi volt, hogy néz ki a széttörő levegő. Zsollo váratlanul megragadta a karját, először egy, aztán két kézzel, és tágra meredt szemmel húzta fel magát ülő pózba.

– Ő is ott van – közölte, és furcsa mód pont arra nézett, amerre a fivére.

Malingónak nem kellett tőle megkérdeznie, kire gondol. A fiú gondolatvilágában csak egyetlen „ő” létezett, és Zsollo most semmire sem vágyott jobban, mint az ő vigaszt nyújtó jelenlétére.

– Mama… – mondta Zsollo. – Keresd meg őt, Paktumis!

– Jön már, fivérem.

– Szólj, hogy siessen, kérlek!

– Nem siettethetem, amikor ilyen fontos dolga van, öcsém.

– Mindjárt meghalok – mondta erre Zsollo. – Akarom látni még egyszer, utoljára…

– Csitt, Zsollo. Ne beszélj a halálról.

– Könnyű azt mondani, ha nem a te életed… hervad.

– Az arca drámai maszkká torzult. – A mamámat akarom.

– Jön, ahogy tud – felelte Paktumis, bár már halkabban, mintha tudná, hogy bármilyen gyorsan jön is, nem fog már időben odaérni.

– Ne nézz oda! – kiáltotta Munn asszony, túlharsogva a széttörő levegő zaját. – Állj készen!

– Hogy érti ezt?

– Te akartad a kígyót. Készülj fel a használatára!

Cuki egyszerre érezte magát butának, dühösnek és zavarodottnak. Sosem hitte volna, hogy ha elengedi Boát, abból ekkora káosz kerekedik – a hercegnő kis híján megöli Munn asszonyt, a gyermekét és őt magát, most pedig áttöri Munn asszony védelmi varázsát, és nyilván még mindig azokat a sírsarjokat viseli. Cukit már a gondolattól is elfogta a hányinger, úgyhogy inkább tényleg a kígyóra koncentrált.

Olyan vastag volt a kígyó törzse, hogy nem érte át, de nem úgy tűnt, mintha szabadulni akarna. Épp ellenkezőleg. Hűs, száraz pikkelyes farkát kétszer körbecsavarta az alkarján, majd felemelt fejjel, fennhéjázón nézett Cukira, és azt mondta:

– Igazán szép kígyó vagyok, nem gondolja?

Beszéde éppoly elegáns és sima volt, mint a mozgása, de ez nem lepte meg Cukit. A felnőtté válás legnagyobb csalódása volt számára – sokkal nagyobb sokk, mint hogy nincs se Mikulás, se Óz hogy bár szeretett meséiben gyakran beszéltek az állatok, a való életben ez nem volt jellemző. Teljesen természetes volt, hogy a teremtmény, amelynek zsigerből, ösztönösen adott alakot, rendelkezik a beszéd képességével.

– Ön az, aki életre hívott? – tudakolta a hüllő.

– Igen, én vagyok az.

– Ha bátorkodhatom megjegyezni, csodás munkát végzett – gyönyörködött gyűrűiben a kígyó. – Semmit nem kívánnék másként. Egy pikkelyt sem. Azt kell mondjam… tökéletes. – Kissé mintha elszégyellte volna magát. – Ó, azt hiszem, szerelmes lettem – tette hozzá, és a saját gyűrűit csókolgatta.

– Nem mérges? – tudakolta Cuki.

– Dehogynem. Érzem, milyen keserű a saját mérgem. Persze a saját mérgére immúnis a kígyó, de ha az Ön nyelvére esne egy csepp is…

– Meghalnék?

– Garantáltan.

– Gyorsan?

– Természetesen nem! Mi értelme a méregnek, ha gyors?

– Fájdalommentesen?

– Ugyan! Mi értelme…

-…a méregnek, ha fájdalommentes?

– Pontosan. A harapásom, az lehet, hogy gyors, de a hatása? Megnyugtathatom afelől, hogy az a lehető legrosszabb. Olyan, mintha az agyban tűz lobogna, és rárothadnak az izmok a csontokra.

– Egek.

Az állat olyan boldogan beszélt az általa okozott gyötrelmekről, hogy Cukinak Kremátor Kristóf jutott róla az eszébe. Kremátor rémálmai méreghez hasonlóan halálosak voltak mindenki másnak, de Kremátor a társaiként bánt velük, bízott bennük, és szerette őket. A hasonlóság nem lehetett a véletlen műve. Cuki belecsempészett az idézett kígyójába egy keveset Kremátor esszenciájából.

A csevej a kígyóval és a Kremátorral kapcsolatos emlékei csak egy pár másodpercig tartottak, de ezalatt Boa egyre hangosabban püfölte az utolsó légpáncél-lemezt.

– Tudja a kígyód, hogy mi a dolga, ha Boa bejut? – kiabálta túl a zajt Munn asszony. – Merthogy elég indulatos egy nőszemély. Mindjárt átjut, és jó lesz készen állni!

– Ó, a kígyóm szerintem tudja – kilátott neki vissza Cuki.

– Á, szóval az Ön kígyója vagyok?

– Ha nincs ellene kifogása – felelte Cuki, a tőle telhető legjobban imitálva a nemesi hangvételt.

– Miért is bánnám? – válaszolta a kígyó. – Mi több, hölgyem, megható és megtisztelő!

Kissé feljebb emelte szép ívű pofáját, hogy mélyebben tudjon meghajolni. Cuki igyekezett elrejteni a türelmetlenségét (vajon elméjének melyik zuga felelős a kígyó kimért modoráért?), de nem volt könnyű. Csak azért nem vesztette el a higgadtságát, mert a hüllő szemmel láthatóan ragaszkodott hozzá.

– Teljesen meggyőzött engem – mondta neki az állat.

– Esküszöm, az egész világot kiirtanám Önért.

– Cuki… – szólongatta Munn asszony. – Gyorsan, vagy már késő lesz!

– Megértettem – felelte Cuki. – Készen állunk.

– Akkor tehát kiirtsam a világot? – érdeklődött a kígyó.

– Köszönöm az ajánlatot, de nem, csak egyetlen személyt kell megállítani.

– És ki lenne az? A kövér nő?

– Hallottam, mit mondtál, kígyó! – kiáltotta Munn asszony.

– Nem, kígyó – felelte Cuki. – Semmiképpen! Ő a barátunk.

– Szóval nem a világot, és nem is a kövér nőt. Akkor kit?

– Azt, aki a levegő túloldalán van – felelte Cuki.

– Miért éppen őt?

– Mert a velejéig romlott – mondta erre Cuki. – Hidd el nekem. A neve Boa. Boa hercegnő.

– Várjunk csak! – tiltakozott a kígyó. – Akkor királyi vér? Nem. Nem, nem. Mindennek van határa. Hiszen ez egy rokonom!

– Ugyan már! Nem is kígyó.

– Nincs kedvem hozzá.

– Egy perce még a világ kiirtásáról volt szó!

– A világ nem gond. De őt nem vállalom.

Munn asszony mindebből egy szót sem hallott. Arra összpontosította minden szellemi képességét, testi és varázserejét, hogy egyben tartsa a már csúnyán megrepedezett, utolsó légpáncél-lemezt.

Cuki tartott attól, hogy mindjárt alulmarad a küzdelemben. Boa olyan félelmetes erőkkel bírt, hogy a bájoló számos, varázslással töltött éve ellenére minden rendelkezésére álló hatalmát felhasználta már. Kétségbeesésében a saját léikéből merített erőt. Néhány másodperc alatt már az is szinte elfogyott. Amikor annak vége, az élete is véget ér.

– Sajnálom, Cuki… – Boa olyan erővel csépelte az utolsó lemezt, hogy a dübörgéstől alig lehetett hallani. Vett egy mély levegőt, és még egyszer megpróbálta:

– Nem tudom visszatartani már. Mindent bevetettem, amit tudtam. Nem maradt bennem több élet.

– Nem! Munn asszony, maga nem halhat meg. Inkább engedje át.

– Ha félreállok, vége mindennek – felelte. – Boa átjut, és mindketten hányni fogunk.

– Tudja, mit, hadd jöjjön! – mondta Cuki. – Nem félek tőle. Itt van velem egy gyilkos kígyó.

– Nem ölöm meg – tiltakozott a kígyó.

Cukinak se ideje, se ereje nem volt vitatkozni. Felemelte a karján tekergő kígyót.

– Hát ide hallgass, te hencegő, öntelt, üresfejű gyík…

– Gyík? Gyíknak nevezett?

– Kussolj. Üvöltök, hallod?! Azért létezel, mert megteremtettelek. Ha akarom, elpusztítalak.

Nem tudta, hogy ez tényleg így van-e, de mivel ő hozta létre a kígyót, logikus feltételezésnek tűnt.

– Nem merné megtenni! – kételkedett a kígyó.

– Mit? – kérdezte Cuki, és rá se nézett.

– Nem merne elpusztítani.

Erre már lenézett rá.

– Igen? Kíváncsi vagy rá?

– Nem. Ne!

– Egész biztos?

– Maga megőrült.

– Jobban, mint hinnéd.

– Nos, nagyon köszönöm, de nem vagyok rá kíváncsi.

– Akkor jobb, ha azt teszed, amit mondok.

Belenézett a kígyó fekete gyöngyszemébe, farkasszemet nézett vele. Tartotta a tekintetét. És tartotta. És tartotta.

– Jól van! – mondta végül a kígyó, megtörve a szempárbajt. – Maga nyert! Az őrülettel nem lehet harcolni.

– Jó döntés.

– Megharapom, de utána elenged.

Cukinak válaszolni már nem volt érkezése, mert Boa felsikított, és a hangját pár pillanattal később elnyomta az utolsó légpáncél-lemez reccsenése. Az energiahullám Munn Lagúnába csapódott, és ő a testével fogta fel a nagy részét, úgy védte Cukit meg a kígyót. Akármilyen testes volt, a szörnyű erő szalmabábuként hajította a fák közötti sötétségbe.

A kígyó rögvest kiszabadította magát Cuki kezéből, egész csupa izom teste remegett félelmében.

– Igazán sajnálom. Mennem kell már. Hú, de elszaladt az idő!

– Ez gyenge próbálkozás volt, gyík – mondta neki Cuki, majd előrenyúlt, és tippre a feje mögött megragadta. Nem szívesen nyitotta túl nagyra a szemét, mert félt, hogy ha alaposan körülnéz, véletlenül megpillantja Boát és a sírsarjokat. Viszont a kígyót csak úgy használhatta az ellenség ellen, ha pontosan tudta, hol van.

A kígyó hirtelen abbahagyta a rémült tekergést meg vergődést, Cuki pedig kihasználta az alkalmat, és végigcsúsztatta a kezét a hüllőtesten. Látta, hogyan dolgoznak az igazi kígyószelídítők – megfogják az állatot közvetlenül a feje mögött, és minden erejükkel úgy tartják, hogy ne tudjon feléjük csapni, beléjük mami.

De Cuki kígyója nem is tett erre kísérletet. Egyáltalán nem moccant. Ami azt illeti, egy pár centivel odébb már ki is derült, mi okozta váratlan mozdulatlanságát. Egy meztelen talp tapodott a fején.

– Akkor hát… – szólalt meg Boa. – Ideje rám nézned, ugyebár. Persze kényszeríthetlek is rá.