Munn Laguna

Rutusz hajójáról kicsinek tűnt Munn Laguna szigete, de a sötét lejtőn felfelé vezetett Cuki látta, hogy sokkal nagyobb, mint amekkorának becsülte. A felhőfényt hátrahagyta, de az ezüst szem saját fényébe vonta az utat a sűrű bozóton át. A lány hálás volt neki. A talaj egyre meredekebb lett a lába alatt, és a fák – amelyek között néha épphogy csak át tudta préselni a testét – egyre göcsörtösebbek és vénebbek voltak.

Ebben a magasságban már állandóan fújt a szél. Az ősi fák recsegtek, ágaikról száraz levelek és fonnyadt gyümölcsök záporoztak. Cuki nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét a szemről. Közel maradt hozzá, amennyire csak tudott az összefonódott aljnövényzetben, és végül egy olyan helyre értek, ahol a fák alsó ágainak gallyai göcsörtös fallá fonódtak össze a bokrokkal. A szem az összefonódott ágakra vetette a fényét, és Cuki egy pillanatra megállt. Eltelt egy pár másodperc, aztán a falon mozgás futott át, és ahová a fény esett, keskeny ajtó nyílt rajta. Még mindig váltak szét az ágak és a gallyak, amikor a hang, amely Zsollóhoz is szólt, azt mondta:

– Vagy gyere be, vagy menj innen, te lány. Ne csak állj ott.

– Köszönöm – mondta Cuki, és átlépett a remegő ágak között.

A sziget tetején állt. A szél itt sóhajtozó köröket írt le körülötte, hol felkapta, hol letette a leveleket, amelyeket hordozott. De nem csak levelek voltak a köröző fuvallatban. Állatokat is sodort körülötte, mindenféle kinézetű és méretű lényt. Volt, amelyik halovány volt, mint a hold, mások bundája vörös, mint a lenyugvó nap korongja; szemeik zöld és arany színben fénylettek, és mind fénycsíkot húzott maga után a sötét levegőben.

Cuki nem tudta, hogy vidám fogócskát lát, vagy halálos hajszát. Bármi is volt az, hirtelen felé fordult az iránya, ő pedig a földre vetette magát, és összekulcsolta a fején a kezét, amíg elsuhant fölötte az élettel teli vihar. Most már hangos is volt. Nem csak a szél zúgott – paták csattogtak, mancsok csattantak, ezer, vagy talán kétezer különböző faj rikoltott, bömbölt és vonyított.

– Nem ismered még a különbséget az álmodott dolgok és a valóság között? – kérdezte tőle Munn Laguna, közelebbről, mint az állat-vihar.

– Álmodott? – ámult el Cuki.

– Úgy van, kislány – felelte Laguna. – Álmodott. Képzelt. Idézett. Kitalált.

Cuki óvatosan megkockáztatott egy felfelé vetett tekintetet. Bármit mondjon is ez a bájoló, a feje fölött száguldó paták és karmok valóságosnak, és nagyon veszélyesnek látszottak.

– Illúzió – jelentette ki Munn Laguna. – Állj fel. Rajta. Ha nem bízol bennem, akkor hogyan remélhetem, hogy hatni fog az, amit érted próbálok tenni?

Cuki ezt megértette. Egy kicsit magasabbra emelte a fejét. Az élő, vad örvény a gondolatait óvó kupola fölött vágtatott. Fájt. Nem csak a koponyája, amin a paták zápora csattant; az arccsontjai is, és a puha szövet, amelyet védtek.

Ha nem állja ki a próbát, nem talál senkit, aki elmondja neki, amit Munn Laguna tud.

Felállt.

Egek, micsoda kín volt! Illúzió vagy sem, az erejétől vér csordult az orrából. A keze fejével letörölte, de nem állt el. Az állatok pedig tovább dübörögtek, féktelen vágtájukban átgázoltak rajta.

– Tudom, hogy itt vagy, Munn Laguna – mondta. – Nem rejtőzködhetsz örökké. Rajta, mutasd magad!

A lények csak vágtattak tovább, támadásuk heve egy cseppet sem lankadt. Az orra vére a szájába csörgött. Réz és vas ízét érezte a szájában. Vajon meddig bírja még a teste a fáradhatatlan rohamot? Csak nem hagyja a bájoló, hogy meghaljon, mert elbukott?

– Nem fogok meghalni – mondta magának.

Ismét megpróbált átlátni a megidézett varázson. A látomás újfent ráerőszakolta a saját valóságát.

Nélkülem sosem fog sikerülni, szólalt meg benne Boa.

– Akkor segíts!

Ugyan, miért tennék ilyet?

Cukit elöntötte a harag. Elege volt Boából, meg az összes öntelt nőből, akikkel életében találkozott, és akiknek több volt a hatalma, mint amennyi együttérzés szorult beléjük, Stréder kisasszonytól Mánia Mutterig. Torkig volt velük – az összessel, egytől egyig.

Végre-valahára kezdett átlátni a rontó illúzión, és megpillantotta a rejtélyes Munn Lagúnát. Cuki anyja, Melissza azt mondta volna rá, hogy „erős csontú asszony”, ami alatt mindig azt értette, hogy kövér.

– Lát… látlak – mondta neki Cuki.

– Helyes – szólt vissza Munn Laguna. – Akkor folytathatjuk.

Laguna felemelte az egyik kezét, és ökölbe szorította. Azonnal elapadt az élőlények cunamija, Cuki pedig csak állt ott sajgó csontokkal, zúgó fejjel és vérző orral. Laguna halk hangon szólalt meg.

– Nem számítottam rá, hogy találkozunk, bár meg kell mondjam, kíváncsi voltam rád. Azt hittem, a Fantomaja oldalán állsz.

– A Fantomajáknak köszönhetem, hogy itt vagyok – felelte Cuki.

– Vagy úgy. Szóval valaki teletömte mesékkel a fejed.

– ők tényleg léteznek! – csattant fel Cuki. Még mindig fel-fellobbant benne a harag.

– Higgadj le – mondta neki Munn Laguna. Úgy tűnt, egyetlen lépést sem tesz, mégis felemelkedett a székéből és Cuki felé közeledett. – Mit láttam a fejedben, te lány?

– Többet, mint ami én vagyok – felelte Cuki. – Van ott még valaki.

Laguna már eleve hatalmas szemei még óriásibbra tágultak.

– Tudod, mi a neve annak a másiknak a fejedben?

– Igen. A neve Boa hercegnő. A lelkét a Fantomaja-nővérek vették ki a testéből…

– Botor, ostoba… – motyogta magában Munn Laguna.

– Mármint én? – kérdezte Cuki.

– Nem, nem rád mondtam – felelte Laguna. – Azok a nőszemélyek. Olyasmivel játszadoztak, amihez nem volt semmi közük.

– Mindenesetre megtették. Én pedig most vissza akarom csinálni.

– És miért nem hozzájuk mentél?

– Mert ők nem tudják, hogy én tudom. Ha azt akarnák, hogy idővel különváljunk, csak megmondták volna, hogy bennem van, nem?

– Azt hiszem, ez jogos.

– Ráadásul az egyiküket már megölték azért, mert én átjöttem az Abaratra…

– Úgyhogy ha már meg kell halnia egy boszorkánynak, úgy gondoltad, jobb, ha én leszek az.

– Nem így értettem.

– Pedig így hangzott.

– Mi van ezzel a világgal? Itt mindenki ostoba játékokat játszik! Hányingerem van tőle. Megint megtörölte a véres orrát.

– Ha nem segítesz, majd megcsinálom magam.

Munn Laguna nem próbálta eltitkolni megdöbbenését, és egyúttal csodálatát.

– Egek. Tényleg megtennéd, igaz?

– Ha muszáj. Sosem tudom meg, ki is vagyok valójában, amíg el nem tűnik a fejemből.

– És vele mi lesz?

– Azt nem tudom. Nagyon sok mindent nem tudok. Ezért jöttem hozzád.

– Mondd meg nekem őszintén, nélküled akar élni a hercegnő is?

– Igen – felelte Cuki magabiztosan. Laguna félelmetesen átható tekintettel nézte. – A baj csak az, hogy nem igazán tudom, meddig érek én, és hol kezdődik ő. Alighanem már úgy születtem, hogy a fejemben volt. Az egész életemet együtt éltük meg, ő és én.

– Figyelmeztetlek, hogy ha elszánta magát a maradásra, nagy küzdelemnek nézel elébe. Olyannak, ami végzetes lehet.

– Vállalom a kockázatot.

– Érted, amit az előbb…

– Igen. Belehalhatok.

– Igen. Felteszem, abba is belegondoltál már, hogy lehetnek olyan részeid, amelyek valójában nem is a tieid?

– Hanem az övéi? Igen, belegondoltam. Akkor elvesztem őket. De ha soha nem is voltak az én részeim, vagyis én magam, akkor valójában nem is vesztek semmit, nem igaz?

Munn Laguna arany tekintete ellágyult.

– Micsoda tébolyult vita folyhat most odabent! – mondta. – És nem arról beszélek, ami közted meg a potyautasod között zajlik. Kár, hogy mi ketten ilyen későn találkoztunk – mondta, és őszintén bánatosnak tűnt.

– Én még csak most múltam tizenhat – értetlenkedett Cuki.

– Tudom. És értem, hogy az még fiatal kor. De csecsemőkorodban le kellett volna fektetni a megvilágosodáshoz vezető utakat. Most már nehéz lesz. Azért jöttél, hogy megszabadítsalak és megvilágosodj, de attól tartok, csak figyelmeztetéssel és zavaros tanáccsal szolgálhatok.

– Szóval nem tudsz különválasztani Boától?

– Micsoda? Dehogyisnem. A szétválás következményeit nem tudom megjósolni. De azt megígérhetem, hogy soha többé nem leszel az, aki voltál.