Handzsa alatt

Rutusz aprócska hajója délnyugatra vitte Cukit és Malingót, át az Alkonyszoroson, el Zsémbellő és Mulyapöröly között. Handzsára tartottak, amelynek vad vidékén egy kwarv nevű női törzs élt a gazdag utazókból, akiket megfőztek és megettek. A szóbeszéd szerint Munn Laguna, a varázslónő, akit kerestek, étrendjük ellenére kedvelte a kwarvokat, és gondozta a betegeiket, sőt, néha élt a vacsorameghívásukkal is. Ahhoz nem férhetett kétség, hogy ez a sziget tökéletes helyszíne az ilyen visszataszító dolgoknak. Éjjel Tizenegyen feküdt, csak egy órára a rettegett Éjféltől.

A szigetek egymástól elszigetelt időszeletein nem moccant semmi. Csak a hangok találtak utat maguknak valamiként, a borzongatóan távoli visszhangok visszhangjai. De a közeli Gorgosszium Órájának hangjait nem volt nehéz beazonosítani. Dúlt a pusztítás odaát. Hatalmas földmunkagépek dolgoztak, falakat döntöttek, alapokat ástak ki. Handzsa nyugatra néző szikláiról visszaverődött a visszhang.

– Mit művelnek vajon ott? – tűnődött hangosan Malingó.

– Jobb, ha nem kérdezed – felelte halkan Rutusz. – Ne is tűnődj rajta.

Felnézett a csillagokra, amelyek együttes, erős fénye Handzsa fölött jobban ragyogott bármilyen holdnál.

– Jobb a fény szépségén merengeni, mint a sötét dolgain tűnődni. A kíváncsiság öl. Az ikerfivéremet, Szkaftát is azért vesztettem el, mert túl sokat kérdezősködött.

– Őszintén sajnálom – mondta neki Cuki.

– Köszönöm, Cuki. Na, hol tegyelek ki titeket? A nagy szigeten vagy a kicsin?

– Nem tudtam, hogy kettő van belőlük.

– Pedig bizony kettő van. A kwarvok a nagy szigetet uralják. A kicsin hétköznapi népek élnek. No meg persze a boszorkány.

– Úgy érted, Munn Laguna?

– Igen.

– Akkor oda akarunk menni.

– A bájolóval akartok találkozni?

– Úgy van.

– Ugye tudjátok, hogy őrült?

– Igen. Hallottuk a szóbeszédet. De az emberek mondanak sok mindent, ami nem igaz.

– Úgy érted, rólad?

– Nem arra…

– Pedig igen. Mindenféle zagyvaságot összehordanak.

– Mint például? – érdeklődött Malingó.

– Nem számít – vágott közbe Cuki. – Nem vagyok kíváncsi az ostoba kitalálmányaikra. Nem ismernek.

– Rólad is beszélnek, Malingi – jegyezte meg Rutusz.

– Malingó – javította ki Malingó.

– Rólad is borzasztó dolgokat mondanak.

– Ezt most már muszáj hallanom.

– Választhatsz, ficak. Vagy megosztok veled egy pár nevetséges pletykát, amit hallottam, és miközben az időmet vesztegetem, a sodrás a sziklákra lök, vagy nem foglalkozunk a mendemondákkal, és végzem a munkámat, amiért fizettetek.

– Akkor vigyél ki a partra – döntöttel el Malingó csalódottan.

– Örömmel – mondta Rutusz, és visszafordult a kormányhoz.

A hajó körül forrni kezdett a víz.

– Tudod… – kezdte Cuki – én nem akarok beleszólni a dolgodba, de ha nem vigyázol, az áramlat egyenesen abba a barlangba sodor. Látod, ugye?

– Igen, látom – kiáltotta Rutusz, túlharsogva az Izabella dühödt fortyogását. – Éppen oda igyekszünk.

– De a víz…

– Nagyon hullámzik?

– Igen.

– Tombol?

– Igen.

– Akkor jobb lesz, ha erősen megkapaszkodtok, nem igaz?

Többre már nem is volt idejük, mert a kis hajó beúszott a barlangba. A barlang szűk bejáratában egyre emelkedett és gyorsult a sodrás, és a hajó főárbocából végül letört egy ölnyi darab, amint a csúcsa megakadt a barlang tetejében. Egy pár ijesztő pillanatig úgy tűnt, az egész hajó, utasaival együtt szilánkos péppé morzsolódik a barlang plafonján. De a víz ugyanolyan gyorsan süllyedt, ahogyan emelkedett, és egyéb bajuk nem esett. Kiszélesedett a járat, a száguldó sodrás pedig lelassult.

Bár már egészen messzire ragadta őket az áramlat a sziget belsejébe, mégis bőven volt fény – a falakat és a mennyezetről lelógó cseppköveket borító, foszforeszkáló lényekből áradt. Rákok és denevérek valószerűtlen keverékének tűntek, bizarr testüket cirkalmas, szimmetrikus ábrák díszítették.

Egyenesen előttük egy magas fallal övezett, apró sziget volt, rajta egy nagyon meredeken emelkedő, magányos kis domb, tele vörös levelű fákkal (amelyeknek nyilván nem igényelték a napfényt), a rikító színű lombkorona alatt pedig fehérre meszelt épületek labirintusa állt.

– Kötél nélkül nem másszuk meg azt a falat – vélte Malingó.

– Akkor inkább ott bemegyünk – mutatott Cuki a falba vágott, kis ajtóra.

– Ó – mondta erre Malingó.

Rutusz megfordította a hajót, hogy az ajtónál szállhassanak ki.

– Mondd meg Izeritnek, hogy ölelem – mondta neki Cuki. – És azt is, hogy még látjuk egymást, hamarosan.

Rutusz kételkedő arcot vágott.

– Biztosan azt akarjátok, hogy itt hagyjalak benneteket?

– kérdezte.

– Nem tudjuk, hogy mennyi időt töltünk Munn Lagúnánál – felelte Cuki. – A helyzet pedig egyre zűrösebb. Valamiért mindenki feszült. Hidd el, az lesz a legjobb, ha hazamész a családodhoz, Rutusz.

– Te mit mondasz, ficak?

– Én maradok Cukival, bárhová menjen is – felelte Malingó.

Rutusz csak a fejét rázta.

– Bolondok vagytok ti, mindketten – jelentette ki.

– Nos, ha pórul járnánk, nincs miért okolnod magadat, Rutusz – nyugtatta meg Cuki. – Te mindent megtettél – mondta, majd szünetet tartott, és elmosolyodott. – És tényleg találkozunk még.

Malingó már ki is mászott a hajóból, és a keskeny lépcsőn guggolva próbálta kinyitni az ajtót. Nem kellett erőltetni, simán kinyílt.

– Még egyszer köszönjük – mondta Rutusznak Cuki, és ezzel ő is kilépett a hajóból, majd bement Malingó után a durván festett ajtón.

De a küszöb előtt még hátranézett. Rutusztól már késő lett volna tovább búcsúzkodni. Az Izabella féltékeny hullámai magukkal ragadták a hajócskát, amely egyre távolodott a szigettől, a szárnyas rákok pedig ollóikkal és szárnyaikkal tapsolták meg ügyes szabadulását.