William Shakespeare
Romeo és Júlia
Fordította: Kosztolányi Dezső
Ez a könyv az Országos Széchényi Könyvtár
Magyar Elektronikus Könyvtárából származik:
A konvertálást a Kindlevarázs készítette (szerkesztette: Schiff Beáta),
további PRC könyvek a Kindle Tékában:
http://kindlevarazs.wordpress.com/kindle-teka/
A borítón szereplő kép a
http://www.illusionsgallery.com
weboldalról származik.
Tartalom
SZEMÉLYEK
ELŐHANG
Első felvonás
1. szín
2. szín
3. szín
4. szín
5. szín
Második felvonás
1. szín
2. szín
Harmadik felvonás
1. szín
2. szín
3. szín
Negyedik felvonás
1. szín
2. szín
3. szín
4. szín
5. szín
6. szín
7. szín
Ötödik felvonás
1. szín
2. szín
Személyek
ESCALUS, Verona hercege
PÁRIS, ifjú nemesúrfi, a herceg atyjafia
MONTAGUE | a két viszálykodó ház fejei
CAPULET |
ÖREG CAPULET, Capulet nagybátyja
ROMEO, Montague fia
MERCUTIO, a herceg rokona, Romeo barátja
BENVOLIO, a herceg rokona, Romeo barátja
TYBALT, Capuletné unokaöccse
LŐRINC | Ferenc-rendi barátok
JÁNOS |
BOLDIZSÁR, Romeo szolgája
PÉTER, Júlia dajkájának szolgája
SÁMSON | szolgák Capuletéknél
GERGELY |
ÁBRAHÁM, szolga Montague-éknál
EGY PATIKÁRIUS
HÁROM MUZSIKUS
PÁRIS APRÓDJA
MÁSIK APRÓD
ŐRTISZT
MONTAGUE-NÉ
CAPULETNÉ
JÚLIA, Capuleték leánya
JÚLIA DAJKÁJA
KAR
Veronai polgárok, férfiak, nők a két házból,
álarcosok, őrök, nappali és éjjeli kíséret
Szín: Verona, az ötödik felvonásban Mantova
ELŐHANG
KAR
(jön) Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába,
S polgárvér fertezett polgárkezet.
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott,
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a kétórás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,
És ami csonka itten, az egész lesz.
ELSŐ FELVONÁS
1. SZÍN
Verona. Köztér.
Sámson és Gergely karddal, pajzzsal fölfegyverkezve jön
SÁMSON
Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre vágni.
GERGELY
Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág valamit, azt nyomban dutyiba vágják.
SÁMSON
Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant még nem ettek.
GERGELY
Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot még bizonyára nem ettek.
SÁMSON
Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.
GERGELY
Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét. Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.
SÁMSON
De csak jöjjön ide egy Montague-kutya, tudomisten, fölindulok.
GERGELY
Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.
SÁMSON
Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montague-kutyát, föl is indulok, meg is állok, mint a cövek. A Montague-ék minden pereputtyát fal mellé szorítom.
GERGELY
De mi nem lányokkal harcolunk, komé.
SÁMSON
Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat: ha a férfiakat letepertem, következnek a lányok.
GERGELY
Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.
SÁMSON
Majd helybenhagyom őket én.
GERGELY
Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?
SÁMSON
Majd megérzik a lányok: nagydarab marha ember vagyok.
GERGELY
Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki a fringiád, jön két Montague-cseléd.
SÁMSON
Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek hátul.
GERGELY
De én már hátul se födözlek föl.
SÁMSON
Sose félts engem.
GERGELY
Félt a nyavalya.
SÁMSON
Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.
GERGELY
Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják.
SÁMSON
És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik. Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.
Ábrahám, Boldizsár jön
ÁBRAHÁM
Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON
Csak úgy fügét mutatok.
ÁBRAHÁM
Nekünk mutatja kend azt a fügét?
SÁMSON
(félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt, ha azt mondom, hogy nekik mutatom?
GERGELY
(félre Sámsonhoz) Dehogy.
SÁMSON
Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét mutatok.
GERGELY
Talán belénk akar kend kötni?
ÁBRAHÁ
Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.
GERGELY
Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan úr, mint a kendé.
ÁBRAHÁM
De nem különb.
SÁMSON
No jól van, komé, jól van.
GERGELY
(félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a gazdánk egyik atyjafia.
SÁMSON
Különb az, komé, különb.
ÁBRAHÁM
Hazudsz.
SÁMSON
Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most mutasd a mestervágásod.
Vívnak, Benvolio jön
BENVOLIO
Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat)
Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.
Tybalt jön
TYBALT
Hát karddal állsz e pipogyák közé?
Na rajta, és nézz szembe a halállal.
BENVOLIO
Békét akartam: dugd be kardodat,
Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.
TYBALT
Karddal papolsz békét? Utálom azt,
Akár a poklot s minden Montague-t.
Rongy, védd magad!
Vívnak. Mind a két házból nép tódul ki, beleelegyedik a verekedésbe, majd polgárok jönnek botokkal
POLGÁROK
Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!
Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!
Capulet hálóköntösben jön Capuletnével
CAPULET
Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!
CAPULETNÉMankót, mankót! – minek neked a kard?
CAPULET
A kardomat! – Vén Montague is itt van,
Hogy rázza rám ingerkedő vasát.
Montague, Montague-né jön
MONTAGUE
Gaz Capulet – hagyj engem, hagyj, ha mondom.
MONTAGUE-NÉ
Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.
Herceg jön, kíséretével
HERCEG
Ti békebontó, zendülő cselédek,
Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:
Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!
Hát lángotok az eretekbe zajgó
Bíborpatakkal oltanátok el?
Halálfia, ki vérszínű kezéből
Le nem veti ádázkodó vasát
És most se hallgat feldühödt urára. -
Csip-csup szavak miatt már harmadízben
Polgárviszály támadt, zavarva békénk,
Miattatok, Capulet s Montague,
Verona agg polgárai pedig
Lerúgva tisztes, úri köntösük
Vén fringiát ragadtak vén kezükbe
Rozsdás patvarkodástokat leverni:
Hát az, aki még egyszer lázad itten,
Az életével fog fizetni érte.
Mostan tehát mindenki hazatér:
Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,
S te, Montague, ma délután keress föl
A városházi székülőtanácsban,
Ottan tudod meg, mit határozunk majd.
Még egyszer: aki nem megy most se – meghal!
MONTAGUE
Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?
Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?
BENVOLIO
Ellenfeled cselédjei s tiéid,
Mikor kiléptem, már egymásra mentek.
Én hát közéjük álltam: erre jött
A vad Tybalt, kezében puszta karddal,
Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,
Vagdalta kardjával a levegőt,
Mely csak fütyült reá, sértetlenül.
Aztán döfödjük egymást és püföljük,
Sokan kifutnak, minden penge serceg,
Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.
MONTAGUE-NÉ
Hol Romeo? – mondd, nem láttad te még ma?
Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.
BENVOLIO
Egy órával korábban, hogy a szent nap
Keletnek aranyablakán kikukkant,
Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,
A szikamor-liget körül, amely
Nyugat felől övedzi városunkat,
Láttam fiad, ő már korán elindult.
Hozzá siettem, ám hogy észrevett,
A fák alá lopódzott hirtelen.
Én – mert tudom magamról, hogy az érzés
Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk -
Érzésemet követtem és nem őt,
S kerültem őt, ki engem elkerült.
MONTAGUE
Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora[1] ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.
BENVOLIO
És nem tudod, bátyám, mi az oka?
MONTAGUE
Ha sejteném! De erről nem beszél.
BENVOLIO
Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?
MONTAGUE
Faggattam én is, sok barátja is:
De csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat – nem tudom, miként -,
Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.
BENVOLIO
Nézd, erre jő: siessetek tovább.
Törik-szakad, én meglelem okát.
MONTAGUE
Ha gyónna néked – bár lehetne hinnem -,
De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.
Montague és Montague-né el. Romeo jön
BENVOLIO
Öcsém, jó reggelt!
ROMEO
Ily ifjú a nap?
BENVOLIO
Most múlt kilenc.
ROMEO
Időnk a bú alatt
Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?
BENVOLIO
Az. – Mért hosszú a napja Romeónak?
ROMEO
Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.
BENVOLIO
Szeretsz valakit?
ROMEO
Vége!
BENVOLIO
Nem szeretsz hát?
ROMEO
Az nem szeret, akit én szeretek.
BENVOLIO
Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,
S goromba zsarnok, hogyha közelít.
ROMEO
Jaj, ő magának mindig elegendő,
Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! -
Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. – Mi volt a patvar?
Ne is beszélj, mindent hallottam itt.
Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: -
Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,
Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.
Nem is nevetsz?
BENVOLIO
Inkább sírok, barátom.
ROMEO
Min sírsz, te jó szív?
BENVOLIO
Jó szíved baján.
ROMEO
Aki szeret, mind ily bolond, na lám.
A mellemet a bánat súlya nyomta,
Te tőlem elvetted, de erre nyomba
Több lett enyém: szóval mivel szerettél,
Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -
Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. -
Áldjon az ég.
BENVOLIO
Várj! Én megyek veled.
Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.
ROMEO
Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.
Romeo nincs itt: máshol valahol jár.
BENVOLIO
Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?
ROMEO
Hát nyögjek is, beszéljek is?
BENVOLIO
Ne nyögj,
Csak mondd meg komolyan.
ROMEO
Végrendelkezni kell szegény betegnek -
Beszélni kell annak, akit temetnek?
Hát komolyan, én egy – nőt szeretek.
BENVOLIO
Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.
ROMEO
Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.
BENVOLIO
Így célt el nem hibáznék semmiképp.
ROMEO
De elhibáznád: mert neki hiába
Cupido[2] nyila, szűz, akár Diána.[3]
A tisztesség a vértje, és ha víjja,
Rajt széttör a szerelem csitri íja.
Szerelmes csók kis ostromát kacagja,
Szemek tüzét, s nem nyitja ki ölét
A szent nőt is megszédítő arany.
Szépsége gazdag – árva diadal -
Mert hogyha hal, szépsége véle hal.
BENVOLIO
Megesküdött, hogy szűz marad, azér?
ROMEO
Igen kucorgó, így tehát pazér.
A szépség, mit koplaltat a szigor,
Sok szép reményt, utódot eltipor.
Szép és nagyon jó, állja a delejt,
Ő égbe jut s engem pokolba ejt.
Szeretni nem akar e szűzi lélek
S az esküje halálom: holtan élek.
BENVOLIO
Akkor felejts el emlékezni rá.
ROMEO
De hogy felejtsek emlékezni, kérlek?
BENVOLIO
Úgy, hogy tekints a többi nő felé,
Hisz annyi szép van még.
ROMEO
De akkor én
Még szebbnek érzem őt, tökéletesbnek.
Fekete álca hölgyek homlokán
Arról beszél, milyen fehérek ők.
Ki megvakul, az nem feledheti
Szemevilága régi, drága kincsét.
Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,
S arcáról én azt olvasom ki majd,
Hogy nála is különb, százszorta szebb.
Eh, nem tanítsz feledni engemet.
BENVOLIO
De megtanítlak majd, nem engedek.
Elmennek
2. SZÍN
Utca.
Capulet, Páris, szolga jönnek
CAPULET
De Montague épp annyi büntetést kap,
Akárcsak én, nem lesz talán nehéz
Ily két aggcsontnak békében megélni.
PÁRIS
Mindkettőtöket megbecsül a Város.
Kár, hogy sokáig torzsalkodtatok.
De most, uram, mit szólasz az ügyemhez?
CAPULET
Csak azt, amit már mondottam tenéked,
Lányom alig forog a társaságban,
Tizennégy év se múlt fölötte el,
Előbb fonnyadjon el két nyár virága,
Akkor megérik nászra majd a drága.
PÁRIS
Volt már anya sok lány az ő korában.
CAPULET
Korai virág elhervad korábban.
Minden reményem a föld nyelte el,
Csak ez a lányka a földem reménye:
De udvarold és kérd meg, drága Páris,
Ha ő akar, akarom véle máris,
Ő válasszon ki téged szabadon,
S neked szavam, áldásomat adom.
Ma este nálam épp afféle bál van,
Sok-sok barátomat meginvitáltam,
Jöjj el közénk, a házigazda hadd
Örüljön, hogy a háza gazdagabb.
A földi csillagok az égi pompa
Tüzét túlfénylik majd szegény lakomba.
Üdülj tehát, mint ifjú – amikor
A sánta Tél sarkára rátipor
A piperés Tavasz – megannyi ringó
Szép lány között, aki akár a bimbó.
Nézd mindjüket, figyeld, ne légy te rest,
S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd.
Ott lesz a lányom is, még kisleány,
A sok között csak egy picinyke szám.
No jöjj velem. (A szolgának írást ad)
Fickó, siess nagyon.
Találd meg őket, kiknek itt vagyon
Nevük fölírva, mind házamba várom,
Mondd, jöjjenek el hozzám mindenáron.
Capulet, Páris el
SZOLGA
Írva vagyon. De az is írva vagyon, hogy: varga maradjon a rőfjénél, szabó a kaptafájánál, halász az ecsetjénél, képíró a varsájánál. Engem pedig elküldenek, hogy találjam meg azokat, akiknek neve itt írva vagyon, de mégse találom meg benne azokat, akiket meg kellene találnom. Valami írástudó, deákos embert kell keresni: – no éppen itt jön.
Benvolio és Romeo jön
BENVOLIO
Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,
A kínok írja egy új fájdalom.
És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.
Szédülsz? kerengj a másik oldalon.
Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,
S e régi méreg eltűnik ezáltal.
ROMEO
Az útilapu is ajánlatos.
BENVOLIO
Mire, barátom?
ROMEO
A tört lábra, pajtás.
BENVOLIO
Mit, megbolondultál te, Romeo?
ROMEO
Nem én, de megkötöztek, mint bolondot.
Tömlöcbe dobtak, koplaltatnak, ütnek,
Folyton gyötörnek s – jó estét, barátom.
SZOLGA
Jó estét. Tud-e olvasni az úr?
ROMEO
Tudok: az átkomat a nyomoromból.
SZOLGA
Azt nyilván könyv nélkül is tetszik már tudni: de én azt kérdezem, tud-e olvasni az úr olyasmit is, amit lát?
ROMEO
Ha ismerem a nyelvet és betűket.
SZOLGA
Jól adja. Isten tartsa meg a jókedvét.
ROMEO
Várj, fiú, tudok olvasni.
Elveszi az írást és olvassa
Signor Martino feleségével és leányaival;
Anselmo gróf, szépséges húgaival;
Özvegy Vitruvióné úrasszony;
Signor Placentio, kedves unokahúgaival;
Mercutio és öccse Bálint;
Tulajdon nagybátyám, Capulet, feleségével és leányaival;
Szép unokahúgom Róza s Livia;
Signor Valentino s unokaöccse, Tybalt;
Lucio és a vidor Ilona.
Visszaadja az írást
Szép társaság: és hova menjenek?
SZOLGA
Föl.
ROMEO
Hova?
SZOLGA
Vacsorára, a mi házunkba.
ROMEO
Kinek a házába?
SZOLGA
A gazdáméba.
ROMEO
Lásd, ezt előbb kellett volna kérdeznem.
SZOLGA
Elmondom én néked, ha nem is kérdezel: az én gazdám az a híres-nevezetes, dúsgazdag Capulet, s ha kigyelmetek nem a Montague házból valók, kérem, jöjjenek el szintén, hajtsanak föl nálunk egy kupa bort. No, Isten tartsa. (El)
BENVOLIO
Capuletéknek ősi ünnepén
Szép Róza is ott lesz, akit szeretsz,
S megannyi tündérlányka Veronából.
Jöjj fel, bíráló szemmel mérd az arcát
Az ő arcukhoz, s gondod elzavarjuk,
A hattyúban meglátod majd a varjut.
ROMEO
Ha a hívő szemem vallása csalfa,
Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet
S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,
Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,
Őnála nincsen szebb, a napvilágnál
Nem járt különb, mióta a világ áll.
BENVOLIO
Igen, mivel csak őt láttad szünetlen,
A képe lengett mind a két szemedben.
De hogyha e kristálymérlegre tennéd:
Az egyik serpenyőbe a szerelmét,
S másikba a sok lányt, már nem adózna
Úgy néki szíved, s könnyű volna Róza.
ROMEO
No elmegyek, de nem ront meg az álom,
Csak őt imádom, ott is őt csodálom.
Elmennek
3. SZÍN
Szoba Capuleték házában.
Capuletné és Dajka bejön
CAPULETNÉ
Hol a leányom, dajka? Hívd be őt.
DAJKA
Már hívtam, oly igaz, amint igaz, hogy
Szűz voltam tizenkét éves koromban.
Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van?
Hé, Júlia!
Júlia jön
JÚLIA
Ki hív?
DAJKA
Anyád.
JÚLIA
Anyám?
Nos, itt vagyok, mi tetszik?
CAPULETNÉ
Hát azt akarnám – dajka, hagyj magunkra,
Négyszemközött; de nem, jöjj vissza, dajka.
Inkább te is halld, mit beszélgetünk -
Tudod, hogy a kislányom már nagyocska -
DAJKA
Órára is megmondhatom korát.
CAPULETNÉMég nincs tizennégy.
DAJKA
Tizennégy fogamra -
Miből alig lehet ma (azt hiszem) négy -,
Még nincs tizennégy. Mondjátok, mikor lesz
Mostan vasas Szent Péter napja?
CAPULETNÉ
Két hét
És pár nap múlva.
DAJKA
Mindegy, bármikor,
Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.
Zsuzsim meg ő – Isten nyugtassa őt -
Egyívású. Zsuzsim elvette Isten,
Nem érdemeltem: – szó mi szó, aszondom -
Vasas Szent Péter éjén lesz tizennégy,
Akkor bizony, emlékezem reá.
A földrengésnek már tizenegy éve
S én éppen aznap választottam el,
Mivel hogy ürmöt kentem a csöcsömre,
Künn a galambdúcnál sütött a nap -
Az úrral akkor Mantovába jártak -
Van még eszem csak – szó mi szó, aszondom -
Mikor a mellem bimbaján az ürmöt
Lenyalta ez a kis csacsi, s fanyar volt,
Dühösködött, így rázta a csöcsöm.
Most reccs galambdúc, ész nélkül futottam,
Zargatni sem kellett nagyon.
Hát ennek épp tizenegy éve van.
Már állni is tudott, a szent keresztre,
Futkározott, boklászott erre-arra.
Előző nap beverte homlokát,
És az uram – nyugtassa őt az Isten -
Tréfás egy ember volt, fölkapta nyomban:
„No”, mondta, „kislány, az arcodra estél?
Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,
Ugye, Julis?” Aztán a kis komiszka
Máris csitult s azt mondta rá: „Aha.”
No lám, a tréfaság valóra válik!
Ha ezer évig élek, sem felejtem:
„Ugye, Julis?” mondotta az uram,
S a kis komiszka rávágott: „Aha.”
CAPULETNÉ
Elég legyen már, kérlek, végre hallgass.
DAJKA
No hallgatok. De hát muszáj nevetnem,
Hogy elcsitult, s azt mondta rá: „Aha”,
Pedig biz’ isten oly nagyocska púp volt
A homlokán, mint egy kokas monya,
Rútul beverte, rítt keservesen.
„No”, mondta az uram, „arcodra estél?
Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,
Ugye, Julis?” S csitulva szólt: „Aha.”
CAPULETNÉ
Csitulj te is, ha mondom, csitt, dadus, csitt.
DAJKA
Csitt, szót se hát. Isten tartson sokáig.
Sosem szoptattam ily remek babuskát.
Csak azt kívánnám még megérni, hogy majd
Férjhez mehess.
CAPULETNÉ
Férjhezmenésről: én is éppen erről
Szólnék veled. – Mondd, Júlia, leányom,
Hajlandó volnál férjhezmenni te?
JÚLIA
Nincs a világon ennél szebb dolog.
DAJKA
Nincs szebb dolog! Ha nem volnék dadád,
Azt hinném, tejjel szoptál bölcsességet.
CAPULETNÉ
Gondolj reá hát, ifjabb nők tenálad,
Itt Veronában – s mind előkelőek -
Most már anyák: ha visszagondolok,
A te korodban én is anya voltam.
Te meg leány. Száz szónak egy a vége:
A délceg Páris kéri a kezed.
DAJKA
Az ám a férfi, kislány, párja sincsen,
Széles világon – férfi az, viaszkból.
CAPULETNÉIlyen virág nincs Verona nyarában.
DAJKA
Virág: jól tetszik mondani: virág!
CAPULETNÉ
Mit szólsz? Szeretnéd ezt a nemesúrfit?
Ma este a bálunkra eljön ő is,
Olvasd az ifjú Páris kedves arcát,
E könyvet, mit a Szépség tolla írt,
Figyeld a sorok kedves vonalát,
Egyik a másnak csak tartalmat ád.
S ami a könyvben tán rémlik kavargón,
Azt a szemében megleled: a margón.
Szép, drága könyv, kötetlen és szerelmes,
Csak egy kötés kell és tökéletes lesz.
Aztán, amint tengerben él a hal,
Csinos külső gazdag belsőre vall.
Hiszen a könyv is úgy kívánatos,
Mikor arany-szót zár arany-kapocs.
Zárd el magadba ajándékodat,
S nem lesz ezáltal kisebb, vékonyabb.
DAJKA
Sőt vastagabb a jó férjtől a nő.
CAPULETNÉ
Egy-kettő, mondd, tudnád szeretni Párist?
JÚLIA
Szeretném látni, hogy szeressem-e,
De nem lövellem a tekintetem
Mélyebbre, csak mint meghagytad nekem.
Szolga jön
SZOLGA
Jaj, nagyasszony, a vendégek meggyöttek, a vacsorát föltálalták, a kisasszonyt keresik, a kamrában szidják a dajkát, mint a bokrot, minden tótágast áll. Én futok fölszolgálni, kérem, jöjjenek tüstént.
CAPULETNÉ
Tüstént.
Szolga el
Leányom, a gróffal beszéljél.
DAJKA
Menj, fruska, a szép napra jő a szép éj.
Elmennek
4. SZÍN
Utca. Romeo, Mercutio, Benvolio,
öt-hat álarcos, fáklyavivők és mások jönnek
ROMEO
De mentségünkre szólsz azért néhány szót?
Vagy ajtóstul rontunk be hirtelen?
BENVOLIO
Efféle móka nem divat manapság:
Ámor se kell itt, bekötött szemekkel,
Aki tatáros, pingált lécnyilával
Madárijesztőként riasztja nőink,
Se bemagolt mondóka, mit dadogva
Nyögünk súgó után, mikor belépünk:
Csak tartsanak annak, minek akarnak,
A táncolókkal tartunk és sipirc.
ROMEO
Fáklyát nekem. Én nem tudok bokázni.
Sötét vagyok, inkább világitok.
MERCUTIO
Nem, Romeóm, táncolni kell neked.
ROMEO
Tirajtatok a könnyű tánccipellő,
Akár az álom, ám a lelkem ólom,
A földre húz le, nem birok mozogni.
MERCUTIO
Szerelmes vagy: vedd Ámor röpke szárnyát
S elszállsz a földről, hogyha felkötöd.
ROMEO
Ezt kötve hinném: úgy belém kötött,
Úgy megbökött nyilával: lenge tollán
Nem szállhatom túl lomha bánatom,
A szerelemnek terhe földre roskaszt.
MERCUTIO
Roskadj te rá, terheld meg te a terhét,
Gyöngécske lény az, enged egy nyomásnak.
ROMEO
A szerelem gyöngécske? Aj de durva,
Vad, hepciás, és szúr, mint a tövis.
MERCUTIO
Ha durva véled, légy te véle durvább,
Szúrd, hogyha szúr, és így alád kerül majd.
Adj hát hamar arcomra egy tokot:
Álarcot ölt
Maszkot a maszkra! – Bánom is, kutassa
A kandi szem e rút arcátlan arcot,
A képtelen kép majd pirul helyettem.
BENVOLIO
Gyertek, kopogjunk és mihelyt beléptünk,
Ki-ki forgassa emberül a lábát.
ROMEO
Fáklyát nekem; a léha széltoló
Csiklandja sarkkal a holt, asszu deszkát.
Én azt tartom, mit az öregapáink:
„Csak nézek és majd gyertyát tartok inkább.”
Nagyon unom e gyönyörű világot.
MERCUTIO
Világtalan, ki unja a világot,
Vak vagy, a szerelem gödrébe hulltál,
Fülig ganéjba – tisztesség ne essék -,
Én majd kihúzlak. Hagyd azt a világot.
ROMEO
Melyik világot?
MERCUTIO
Nos, úgy állasz avval,
Lobogsz, sziporkázol, mint lámpa nappal.
Hallgass reám – ha gyönge is a szóvicc -
Amit tanácslok néked, mégse kófic.
ROMEO
De az se lenne éppen jó dolog,
Ha most bemennénk.
MERCUTIO
Hát mért gondolod?
ROMEO
Mert éjszaka erről álmodtam.
MERCUTIO
Én is.
ROMEO
Mit?
MERCUTIO
Azt, hogy aki álmodik, csaló.
ROMEO
Csak öncsaló, mert álma, az való.
MERCUTIO
No nézd, a Mab királyné járt tenálad,
A tündérek bábája, oly parányi
Alakban jön, mint városi szenátor
Mutatóujján a gyűrűs agátkő.
Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át
Az emberek orrán, mikor alusznak.
A kerekek küllője nyurga pókláb,
A hintó födele egy szöcskeszárny,
A hámja finom pókháló-fonál,
Gyeplője a hold lucskos sugara.
Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.
Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,
Félakkora, mint a kövér kukac,
Mit rest cseléd a ujjából vakar ki.
A kocsiváz egy üres mogyoró,
A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,
Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.
Így robban át a szeretők agyán
Éjente, és az álmuk szerelem,
Udvarló térdén, s udvarlás az álma,
Fiskális ujján, és az álma pördíj,
Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.
De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,
Mivel a habcsók nékik is megárt.
Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,
S az erre már kitüntetést szagol,
Máskor dézsmás malacka farkhegyével
Csiklandja az alvó papocska orrát
És az plébániáról álmodik.
Majd átrobog a katona agyán
És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,
Les és roham, aztán öt ölnyi mély,
Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó
Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,
Kicsit szedi a szenteket az égből
S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,
Lovak sörényét éjjel egybefonja,
Csombókos hajba süt varázsgubancot
S hogy szertebontod, az babonaság.
Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,
Megnyomja, terhet bírni így tanítja,
Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.
Ő az, ki…
ROMEO
Hallgass, Mercutio, hallgass.
Semmit beszélsz.
MERCUTIO
Hisz álomról beszélek,
Amit csupán a henye agyvelő szült
És semmiből a képzelet koholt.
Matériája vékony, mint a lég
És csapodárabb, mint a szél, mi mostan
Észak fagyott keblén kacérkodik,
De nyomba megharagszik, délre rebben
S csorgó harmatba fürdeti az arcát.
BENVOLIO
E szél, miről szólsz, elfújt minket is.
Megvacsoráztak már, későn jövünk.
ROMEO
Sőt tán korán: egyszerre sejti lelkem,
Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még,
Ez éji bálon kezdi meg komor,
Szörnyű futását, és unt életem,
Mit a mellembe zárok itt, gonosz
Csellel korahalálba kergeti.
De Ő, ki kormányozza a hajómat,
Vigye vitorlám – víg urak, előre.
BENVOLIO
Dobszót reá.
Mind el
5. SZÍN
Csarnok Capulet házában. Zenészek várakoznak, szolgák jönnek
ELSŐ SZOLGA
Hol az a Lábas Anti? Tányérokat kéne váltani. De az nem váltja, inkább nyalja.
MÁSODIK SZOLGA
Csak egy-két étekfogó mosogat, az is ilyen mosdatlan. Piszokság.
ELSŐ SZOLGA
Arrébb a székekkel, odébb a pohárszékkel, vigyázz az ezüsttálra. Pajtás, tégy majd félre nekem egy kis marcipánt, ha szeretsz, és súgd meg a portásnak, hogy engedje be a Köszörüs Zsuzsit meg a Nellit.
MÁSODIK SZOLGA
Mit akarsz, cimbora?
ELSŐ SZOLGA
Odabenn a nagy szálában mindnyájan titeket keresnek, hívnak, kajtatnak, hajkurásznak.
MÁSODIK SZOLGA
Hát nem lehetünk itt is meg ott is. Kitartás, gyerekek, csak egy kis kitartás, végül úgyis nekünk marad a java.
Visszavonulnak.
Capulet, Júlia, családtagok, vendégek, álarcosok jönnek
CAPULET
Isten hozott, urak! A nők, akiknek
Lábán nincs tyúkszem, mind táncolni vágynak.
Á, hölgyeim! Ki kosarazza ki
A táncosát? Az illetőt bizonnyal
Gonosz tyúkszem kínozza, eltaláltam?
Isten hozott, urak! Hej, hajdan én is
Álarcba voltam s pajzán, drága szókat
Tudtam susogni a szépasszonyok
Fülébe. – Ennek vége, vége, vége.
Á, uraim! Húzzátok rá, zenészek.
Helyet, helyet. Forogjatok, leánykák.
Zene, tánc
Több fényt, te fickó, félre azt az asztalt,
Oltsd a tüzet ki, mert cudar meleg van.
Ugye remek – fiú – e házibál?
Csak ülj le, Capulet bátyám, csak ülj le.
Mi eltáncoltuk már a táncainkat.
Mikor esett utolszor, hogy mi ketten
Álarcba voltunk?
ÖREG CAPULET
Harminc éve annak.
CAPULET
Ne mondd, öreg. Nincs annyi, nincsen annyi.
Lucentio pünkösdkor esküdött
S bár gyors a pünkösd, csak huszonöt éve
Lesz ennek és akkor álarcba voltunk.
ÖREG CAPULET
Több éve annak. A nagyobb fia
A harmincat tapossa.
CAPULET
Mit beszélsz te?
Két év előtt még nagykorú se volt.
ROMEO
Ki az a hölgy, ki ottan amaz úrnak
Ékíti karját?
SZOLGA
Nem tudom, uram.
ROMEO
A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!
Szépsége úgy csüng az éj arculatján,
Mint fényes ékszer szerecsen fülén!
Túl szép e földre, nem való ide!
Ki hófehér galamb, ahhoz hasonló,
S aki körötte van, fekete holló.
A tánc után majd meglesem, hol ül
S érdes kezem kezétől üdvezül.
Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem.
Csak most látok szépet, ma éjjelen.
TYBALT
Hangjából ez csak Montague lehet: -
Add tőrömet, fiú: – a semmiházi
Álarc alatt merészkedik közénk,
Csúfolni, meggyalázni ünnepünket?
Az őseimnek százszor szent nevére,
Bűnnek se tartom, hogy kifoly a vére.
CAPULET
Ugyan, mi lelt, öcsém, miért viharzol?
TYBALT
Bátyám, ez ellenségünk, Montague.
Álarcba jött, gúnyból, a semmiházi,
Hogy meggyalázza éji ünnepünket.
CAPULET
Ifjú Romeo?
TYBALT
A gaz Romeo.
CAPULET
No csöndesedj, te kedves öcs, ne bántsd őt,
Hisz úgy viselkedik, mint nemesúrfi,
S őszintén szólva Verona dicséri,
Milyen derék és jólnevelt fiú.
A város minden kincséért se hagynám,
Hogy itt az én házamban sértegessék.
Csitulj le és ügyet se vess reá.
Parancsolom; tehát szépen fogadj szót,
Nézz nyájasan, a homlokod se morcold,
Efféle bál az más modort kiván.
TYBALT
És más vendéget, mint ez a zsivány.
Én nem birom.
CAPULET
De el kell bírnod őt:
Tessék, fiam? – Mondom, bírnod kell őt – menj.
Te vagy a házigazda itt, vagy én? Menj.
Hogy nem bírod el őt, te? Isten őrizz!
Vendégeim fölkoncolod talán?
Kakaskodol! Ki a legény a gáton!
TYBALT
De ez gyalázat, bátya -
CAPULET
Menj, ha mondom.
Orcátlan kölyke – az vagy, az, fiacskám!
Még ráfizetsz tréfádra – jól vigyázzál:
Megjárhatod nagyon, csak kezdj ki vélem.
Úgy, szíveim, igen. – Te zöld kamasz, menj:
Csitulj, különben – több fényt erre! – Szégyen!
Majd elcsitítlak! – Vígan, szíveim!
TYBALT
Izzó dühöm békítitek szelíden
S most béke és düh rázza minden ízem.
Megyek: de az a béke, mely ma édes,
Majd nemsokára keserű-epés lesz. (Elmegy)
ROMEO
Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,
Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,
De ajkam – e két piruló zarándok -
Jóváteszi s bűnöm föloldja csók.
JÚLIA
Zarándok, a kezed mivégre bántod?
Hisz jámbor áhítat volt az egész.
A szent kezét is illeti zarándok
És csókolódzik akkor kézbe kéz.
ROMEO
Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka?
JÚLIA
Van, ámde csak imádkoznak vele.
ROMEO
Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,
Halld meg imám, ne lökj pokolba le.
JÚLIA
A szent csak áll, bár hallja az imát.
ROMEO
Állj s a jutalmat én veszem im át.
Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.
Megcsókolja
JÚLIA
De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.
ROMEO
Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.
Add vissza bűnöm.
Megint megcsókolja
JÚLIA
Jaj, de értesz ehhez.
DAJKA
Egy szóra kéret az anyád, kisasszony.
ROMEO
Ki az ő anyja?
DAJKA
Ej, fiatalúr,
A háziasszony az ő édesanyja:
Én dajkáltam lányát, kivel beszéltél,
És mondhatom, hogy jól imádkozott az,
Aki megkapja egykor.
ROMEO
Capulet?
Szívem az ellenség prédája lett.
BENVOLIO
Gyerünk, a játék elvadul, elég.
ROMEO
Ó, jaj nekem: az életem a tét.
CAPULET
Hová szaladtok ily hamar, urak?
Fölhajthatunk még egynéhány pohár bort.
Hát mentek? Akkor köszönöm tinektek,
Kedves barátaim, jó éjszakát!
Fáklyákat erre. Nos, gyerünk az ágyba.
Az öreg Capulethez
Bizony, öreg, most már öregidő van,
Menjünk aludni.
Mind el, csak Júlia és Dajka nem
JÚLIA
Jöjj csak, dadus. Ki ottan az az úr?
DAJKA
A vén Tiberio első fia.
JÚLIA
És az, aki most az ajtó felé megy?
DAJKA
Na várj, az az ifjú Petrucchio.
JÚLIA
S ki nem táncolt ma este, ott mögötte?
DAJKA
Nem ösmerem.
JÚLIA
Menj nyomba, kérdezd meg nevét: – ha nős,
Akkor a sírom lesz a nászi ágyam.
DAJKA
A neve Romeo, egy Montague,
Nagy ellenségtek egyetlen fia.
JÚLIA
Ó, gyűlölet, te anyja szerelemnek.
Korán láttam meg s későn ösmerem meg.
Milyen csodás, csodás a szerelem:
Halálos ellenségem szeretem.
DAJKA
Mi az, mi az?
JÚLIA
Egy vers, a táncosomtól
Tanultam az imént.
DAJKA
No jösszte, kincsem,
Elment a vendég, most már senki sincsen.
Elmennek
KAR
(belép) A régi láz most meghalt, üt az óra,
Új szerelemnek kell kigyúlnia.
A szép lány, kit imádott Romeója,
Nem szép neki, csak egy szép: Júlia.
Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.
Romeo, mint ellenség, szólni sem mer.
Nem vall neki, csak egyre bujdokol.
Júlia vívódik vad szerelemmel,
Ő sem találja édesét sehol.
De majd erőt, időt lelnek hamar
S megédesül az, ami most fanyar.
Függöny
MÁSODIK FELVONÁS
1. SZÍN
Verona. Szabad tér Capuleték gyümölcsöskertje mellett.
Romeo jön.
ROMEO
Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem?
Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.
Átmászik a falon, s beugrik a kertbe. Jön Benvolio és Mercutio.
BENVOLIO
Romeo, öcskös, Romeo!
MERCUTIO
Okos volt,
Ez elszökött, biz’ isten, ágyba bújt már.
BENVOLIO
De itt szalad, a kertfalon ugort át:
Hívd, jó Mercutio.
MERCUTIO
Nem, majd idézem.
Hé, Romeo! Betyár! Szerelmes! Őrült!
Jelenj meg itten egy sóhaj mezében,
Csak egy rímet mondj és nekem elég,
Csak nyögj egy „oh”-t, rímelj: „negédes – édes”,
Bókolj kicsit Vénusz-keresztmamámnak,[4]
Gúnyold Cupidót, az ő vak fiát, mert
Cophetua királyt úgy eltrafálta,
Hogy megveszett az egy koldusleányért![5]
Nem hallja, nem mozog, ide se bajszol.
Meghótt szegény majom. Megint idézem:
Idézlek Róza tündöklő szemére,
Nagy homlokára, skarlát ajakára,
Piciny lábára, rengő csípejére,
És arra, ami közelébe fekszik,
Hogy földi másodban jelenj meg itten!
BENVOLIO
Ha hallaná, roppant dühöngene.
MERCUTIO
Ugyan miért? Akkor dühöngene,
Ha egy makacs kis szellemet bűvölnék
A kedvese ölébe és az állna,
Míg nem puhítja meg csínján a lány.
Az volna sértés: ám ez az idézés
Tisztes-baráti. Kedvese nevében
Idézem őt, hogy végre erre álljon.
BENVOLIO
Gyerünk, a fák között rejtőzködött el.
A nyirkos éjszakával társalog.
Szerelme vak, kedves neki az éj hát.
MERCUTIO
De hogyha vak, meg nem találja célját.
Egy naspolyafánál most azt kívánja,
Bár lenne a babája oly gyümölcs,
Mit „naspolyá”-nak hívnak víg cselédek.
Ó, Romeo, bár lenne a babád
Egy szétnyílott izé s te téli-körte!
Jó éjt, Romeo: – dunyhás ágyba térek,
E tábori ágy most hideg nekem.
No jössz?
BENVOLIO
Megyek. Ki elbúvik előlünk,
S bujdósdozik, ördög keresse meg. (El)
2. SZÍN
Capuleték gyümölcsöskertje.
ROMEO
Csak a sebetlen gúnyol így sebet.
De csitt, mi fény nyilall az ablakon?
Ez itt Kelet és Júlia a Napja! -
Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg,
Mely már beteg és bútól sápadoz,
Mivel te, a szolgálólánya szebb vagy.
Ne légy cselédje hát, irigykedik rád.
Az ő avítt-zöld, Vesta-szűz-ruháját[6]
Viselje a bolond, de nem te; vesd le.
Ez itt a hölgyem! Itt az én szerelmem!
Ó, bár tudná, hogy az! -
Beszél, de nem hallom szavát: sebaj.
Szeme beszél, majd felelek neki.
Jaj, vakmerő én: nem hozzám beszél:
Az ég két legtündöklőbb csillagának
Tán dolga volt s megkérték, hogy szemével
Csillogjon addig, míg ők visszatérnek.
És hogyha fönn ragyogna a szeme -
A csillag elsápadna fényes arcán,
Mint mécs a napban, és szeme az égen
Úgy égne, hogy minden madárka dallal
Köszöntené, azt vélve, itt a hajnal.
Ni, most lehajtja arcát a kezére!
Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén,
Hogy az arcához érjek!
JÚLIA
Jaj nekem.
ROMEO
Szól: -
Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben
Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,
Akár a mennyek szárnyas hírnöke,
A visszatorpanó, döbbent halandók
Fehéren-égre-ámuló szemének,
Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,
A lég hullámain és elvitorláz.
JÚLIA
Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek Capulet én se többé.
ROMEO
Hallgassak-e vagy szóljak-e neki?
JÚLIA
Csak a neved ellenségem, csak az: -
Te önmagad vagy és nem Montague.
Mi az a Montague? se kéz, se láb,
Se kar, se arc, se más efféle része
Az embereknek. Ó, hát légy te más név!
Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Így hogyha nem hívnának Romeónak,
E cím híján se volna csorba híred.
Romeo, lökd a porba a neved,
S ezért a névért, mely nem a valód,
Fogd életem.
ROMEO
Hadd fogjalak szavadnál.
Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.
Így nem leszek már Romeo soha.
JÚLIA
Ki vagy te, ki az éjbe burkolózva
Megloptad az én titkomat?
ROMEO
Nevem
Nem mondhatom meg a számodra, nem.
Utálom a nevem, te drága szentség,
Mert néked ellenséged a nevem.
Ha írva volna, nyomban összetépném.
JÚLIA
Nyelvedről a fülem még nem ivott
Száz szót se, mégis ösmerem a hangját:
Nem Romeo vagy, nem egy Montague vagy?
ROMEO
Egyik sem, édes, hogyha nem óhajtod.
JÚLIA
Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem s miért?
A fal magas, megmászni is nehéz
S halál e hely – hiszen tudod, ki vagy -,
Ha rokonaim rád találnak itt.
ROMEO
Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:
Kőgát sosem riasztja a szerelmet,
Mit megtehet, meri is a szerelmem,
Nem szeghetik utam rokonaid.
JÚLIA
De hogyha észrevesznek itt, megölnek.
ROMEO
Ó, több veszély van a te két szemedben,
Mint húsz kardjukban: nézz reám szelíden,
S nem árt nekem ádázkodó dühük.
JÚLIA
Jaj, a világért meg ne lássanak.
ROMEO
Az éj palástja eltakar előlük,
S ha nem szeretsz, hadd leljenek meg ők.
Hadd haljak inkább a haragjuk által,
Mint hogy szerelmed nélkül haldokoljak.
JÚLIA
De mondd, e helyre kicsoda vezérelt?
ROMEO
Szerelmem. Az unszolt keresni téged.
Adott tanácsot s én neki szemet.
Én nem vagyok hajós, de bárha volnál
Oly messze, mint a tengermosta partfok,
Ily áruért bizonnyal útrakelnék.
JÚLIA
Az arcomon az éj álarca, látod,
Másképp leányos pír kendőzné arcom,
Azért, amit ma éjjel elkotyogtam.
Az illem – ó –, az illem azt kívánná,
Hogy visszaszívjam, ámde félre illem!
Szeretsz-e? Majd így szólsz – tudom -: „szeretlek” -
S bízom szavadban, ámde mégsem esküdj,
Mert a szerelmeseknek hitszegésén
Jupiter[7] is kacag. Ó, Romeo,
Valld meg nekem nyíltan: szeretsz-e, kedves:
Ha azt hiszed, hogy könnyen kapsz meg engem,
Morcoskodom, nemet mondok kacéran,
Hogy udvarolj, másképp nem, a világért.
Szép Montague, lásd, lágy vagyok, nagyon,
S azt véled így, hogy könnyűvérű voltam,
De bízz te bennem, hűbb leszek tehozzád,
Mint kik ravaszdin kelletik maguk.
Talán magam is ezt teszem – bevallom -,
De észre sem vettem, mikor kilested
Bús vallomásom: most azért bocsáss meg,
S ne szalmalángnak tartsd beösmerésem,
Mit a sötét éj fölfedett neked.
ROMEO
Az áldott holdra esküszöm, kisasszony,
Mely a gyümölcsfákat ezüstözi -
JÚLIA
Ne arra esküdj, a hold változékony,
Havonta másul az körös futásán,
Attól szerelmed éppoly ingatag lesz.
ROMEO
Mire esküdjem?
JÚLIA
Semmire sem esküdj:
Vagy jól van, esküdj édes tenmagadra,
Bálványképemre, az én Istenemre
S hiszek tebenned.
ROMEO
Hogyha hű szerelmem -
JÚLIA
Nem, mégsem esküdj: bár tetszel nekem,
De ez az éji frigy sehogy se tetszik.
Oly hirtelen, meggondolatlan és gyors,
Akár a villám, amely elcikáz
S te azalatt még ki sem mondhatod:
„Villámlott.” Édesem, jó éjszakát.
Szerelmünk bimbaját a nyári szellő
Virággá érleli, ha látlak újra.
Jó éjt, jó éjt! Oly csöndesen aludj,
Mint amilyen szívem nyugalma – úgy.
ROMEO
Hát így bocsátasz el, ily éhesen?
JÚLIA
Hát mit kívánsz ma éjjel, édesem?
ROMEO
Esküdj hűséget, mint tenéked én.
JÚLIA
Hisz én előbb esküdtem, meg se kértél.
Jaj, bár ne is esküdtem volna meg.
ROMEO
Ó, visszavonnád esküdet s miért?
JÚLIA
Hogy tiszta szívvel újra visszaadjam.
Ám arra vágyom, ami az enyém már:
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.
Neszt hallok ott bent, Isten áldjon, édes!
Dajka a szobából Júliát szólítja
Megyek, dadus, szép Montague, legyél hű.
Várj egy kicsit, azonnal itt leszek.
Bemegy a szobába
ROMEO
Ó áldott, áldott éj! Mivel hogy éj van,
Félek, hogy az egészet álmodom csak,
Oly bűvös-bájos, túlédes valónak.
Júlia fönn visszatér
JÚLIA
Pár szót, szívem, aztán jó éjszakát.
Ha tisztesen szeretsz és célod az,
Hogy elvegyél, izend meg azt nekem
Azzal, kit elküldök hozzád ma reggel,
Hol és mikor tartjuk meg esküvőnket?
S én életem a lábadhoz rakom,
S követlek, én uram, akárhová.
DAJKA
(belülről) Kisasszony.
JÚLIA
Tüstént megyek. De hogyha másra gondolsz,
Kérlek -
DAJKA
(belülről) Kisasszony!
JÚLIA
Jó, no jó, megyek már:
Hagyd abba ezt s hagyj engem bánatomnak:
Szóval üzend meg reggel.
ROMEO
Isten engem.
JÚLIA
És most ezerszer is jó éjszakát.
ROMEO
Rossz éjszakát, mert fényt csak arcod ád.
Júlia bemegy
Futunk a kedveshez, mint kisdiák,
Ki könyveit vidáman sutba vágja,
S úgy válunk tőle, mint a kisdiák,
Ki szontyolodva ballag iskolába.
Lassan indul. Júlia visszatér
JÚLIA
Hiló, hiló. Mint solymász suttogok,
Ki visszacsalja jámbor madarát!
Rekedt a rabság, fönnen nem beszélhet,
Másképp a Visszhang odvát is betörném
S légtorka elrekedne a szavamtól,
Úgy szólogatnám Romeóm nevét.
ROMEO
A nevemet most lelkem hívogatja:
Ezüst a kedves édes hangja éjjel,
Lágy muzsika figyelmező füleknek.
JÚLIA
Romeo!
ROMEO
Édesem!
JÚLIA
Hány órakor
Küldjek tehozzád majd reggel?
ROMEO
Kilenckor.
JÚLIA
Ott lesz bizonnyal. Húsz év múlik addig.
Mért hívtalak is vissza? Elfeledtem.
ROMEO
Hadd álljak itt, amíg eszedbe nem jut.
JÚLIA
De elfelejtem ám, ha itten állasz;
S az jut eszembe, hogy te vagy előttem.
ROMEO
Akkor csak állok, hogy mindent feledjél
S én is feledjem házam és hazám.
JÚLIA
Mindjárt virrad. Jó volna már, ha mennél,
De nem tovább, mint pajzán lányka sólyma,
Amit fölugrat egy kicsit kezéről -
Szoros bilincsén a szegény rabot -,
Aztán selyemzsinórja visszarántja,
Mert boldog és irigyli, hogy szabad.
ROMEO
A madarad lennék.
JÚLIA
Ha az lehetnél.
De úgy becéznélek, hogy belehalnál.
Jó éjt! Jó éjt! Lásd, válni is alig
Tudok s jó éjt kívánnék – hajnalig.
Bemegy
ROMEO
Pilládra álom, a szívedbe béke!
Mint álom, béke lengenék fölébe.
A szentatyához kell most elszaladnom,
Hogy gyámolítsa e boldog kalandom. (El)
3. SZÍN
Lőrinc barát cellája. Lőrinc barát jön kosárral
Lőrinc
Nevet az éjre a kékszemű reggel,
Bevonta a felhőt fénypikkelyekkel.
Mint részegek, dülöngenek az árnyak,
Mert tűzkerékkel jön már a titán Nap.
Amíg nem nyitja ki tüzes szemét
S bő harmatokba csordogál a rét,
Teleszedem e szilfaág-kosarkám
Mérges gyommal, virággal tömve tarkán,
A Föld mindennek anyja s síriboltja.
Ha életet szül, később ki is oltja.
S kik méhéből fakadtak, végtelen-sok
Magzatja az emlőjén egy tejet szop. -
Mindegyikének más-más célja van,
Különböző mind, egy se céltalan.
Ó, mennyi áldott és ható varázs van
A fűben, a kövekben, a virágban.
Mert nincs a Földnek oly silány szülöttje,
Amely ne hozna áldást is a Földre.
És nincs olyan jó, mert ne lenne céda,
Ha félreferdül, balra tör a célja.
Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,
S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.
Lám itt e kis virágnak zsenge, síma
Kérgében méreg van és medicína.
Szagold s az illatja bűvölve száll,
Ízleld s az életed, szíved megáll.
Két ellenséges király hadakoz
Emberben, fűben – a Jó és a Rossz.
S ha a gonosz győz, a szívén találva
Halálra hervad ember és palánta.
Romeo jön
ROMEO
Atyám, jó reggelt.
LŐRINC
Benedicite![8]
Mily kora nyelv köszönt, hogy jössz ide?
Fiam, zavart-rendetlen főre vall,
Hogy ily korán kel, aki fiatal:
Az agg szemében a gond lesve ül,
S hol gond tanyáz, az álom elrepül,
De hol ép ifjúság, hever az ágyon,
Frissen-vígan, ott leng az aranyálom:
Tehát azért ébredtél ily hamar,
Mivel a lelked csupa zűrzavar,
Vagy – s azt hiszem: ez lesz itt a való -
Még ágyba sem voltál ma, Romeo.
ROMEO
Nem én. De mégis édesen nyugodtam.
LŐRINC
Uram bocsá, Rózánál. Csak nem ottan?
ROMEO
Rózának már varázsa nincs felettem,
Nevét atyám, s az átkom elfeledtem.
LŐRINC
Derék. De hol voltál, mondd nékem el.
ROMEO
Beszélek én, még kérdened se kell.
Ellenségemnél tartották a bált
S ott valaki a szívemen talált:
De őt is én: mindketten arra kérünk,
Adj gyámolítást, titkos írt minékünk.
Nem gyűlölet vezet, kegyed esengem,
Segítsd meg ellenségem s ezzel engem.
LŐRINC
Gyónj nyíltan és ne szólj rejtvénybe folyvást,
Mert rejtvényben adom meg a föloldást.
ROMEO
Akkor tehát kimondom kereken:
A dús Capulet lányát szeretem.
A vágy erős kötése van közöttünk,
De kösd meg azt, amit mi megkötöttünk,
A szent frigyet, s elmondom rendre, meglásd,
Hogy hol, mikor jegyeztük el mi egymást.
Hát jöjj velem, kérésem volna nagy,
Hogy véle engem még ma összeadj.
LŐRINC
Ó, szent Ferenc, micsoda változás!
Hát Róza, kit szerettél, a csodás,
Feledve van? Hiába, ifjuember
Nem a szívvel szeret, hanem a szemmel.
Ó, Jézus, Mária! Rózád miatt
Hány könny locsolta bús orcáidat,
Hogy a szerelmed fűszerezze-sózza,
S most meg se ízleled s már sutba Róza!
Még sóhajod ködöl a táj fölött,
Öreg fülemben még jajod zörög,
Itt képeden vén könnyed régi mocska,
Sápadt nyomát a víz még le se mosta.
Te voltál, te, te voltál bánatod,
Te és bánat Rózáért voltatok:
S most vége? Ha a férfi ily pogány,
Hát hogyne bukna el a gyönge lány.
ROMEO
Mindig szidtál, hogy Rózát szeretem.
LŐRINC
Mert bálványoztad, drága gyermekem.
ROMEO
Azt mondtad, hogy temessem el szerelmem.
LŐRINC
De nem, hogy a sírból egy új teremjen.
ROMEO
Ne feddj: ez a leányka nem gonosz.
Jóságot ő jósággal viszonoz,
Nem mint a másik.
LŐRINC
Mert az tudta, hogy
Amint lobogsz, hűséged egyre fogy.
No, jöjj velem, te ifjú szélkelep,
Hát üsse kő, én megteszem neked.
Családotok haragja, e viszály itt
Talán e friggyel szeretetre válik. -
ROMEO
No hát gyerünk, segíts, hamarosan.
LŐRINC
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
Elmennek
4. SZÍN
Utca.
Benvolio és Mercutio jön
MERCUTIO
Hol az ördögbe az a Romeo?
Nem jött haza ma éjjel?
BENVOLIO
Az apjánál se járt, inasa mondja.
MERCUTIO
Rózácska, ez a halvány, kőszívű lány
Kínozza, még megtébolyul belé.
BENVOLIO
Tybalt – az agg Capulet öccse – apja
Házába egy levelet küldetett.
MERCUTIO
Fejem rá: ez kihívás.
BENVOLIO
Romeo majd megfelel rá.
MERCUTIO
Aki tud írni, minden levélre megfelelhet.
BENVOLIO
Csakhogy ő a levél írójának felel majd meg: már amennyiben a levél nem felel meg neki.
MERCUTIO
De hiszen szegény Romeo már halott. Összevissza szurkálta egy fehér lány fekete szeme. Fültövön lőtte egy szerelmi dal, szíve közepén trafálta el a vak, íjas fiúcska nyílvesszeje. Hát hogy felelhetne meg ő Tybaltnak?
BENVOLIO
No és kicsoda az a Tybalt?
MERCUTIO
Biztosítalak, nem afféle macskaherceg. Ő a lovagiasság bátor kapitánya. Úgy ví, ahogy te kottából énekelsz. Mindig megtartja a tempót, távolságot, mértéket. Egy-kettő-három – s máris ott kaparász szíved körül. Lenyisszantja selyemgombodat, mint holmi mészáros. Párbajhős, veszekedett egy párbajhős. Elsőrangú úriember, ezenkívül szakértője az első- és másodrangú becsületügyeknek. Gyönyörű passado! Punto reverso! Hai![9]
BENVOLIO
Micsoda?
MERCUTIO
Hogy az ördög vinné el ezeket a pojácákat, ezeket a selypegő, nyegle bolondokat, akik oly roppant „nyűvelten” beszélnek. „Istenemre, remek egy penge!” – „Micsoda pompás kiállású legényke! – Micsoda bájos kis női hölgyemény!” – Mondd, öregapám, hát nem cudarság, hogy így bosszantanak ezek a külföldi legyek, ezek a divatmajmok, akik folyton azt rebegik: pardonnez-moi, s úgy rákaptak az új módira, hogy már ülni se tudnak egy régi lócán? Szakadatlanul ezt hajtogatják: bon, bon!
BENVOLIO
Itt jön Romeo, itt jön Romeo.
MERCUTIO
Csak a romja ó, csak a romja ó. Akár a szárított héring: „Ó, hús, te hús, beh hallá változál!” Most ő is dalokban ömleng, mint Petrarca:[10] Laura az ő hölgyéhez képest csak dézsahölgy, pedig különb poéta rímelte meg, Dido csak dada, Cleopatra csak cigányasszony, Heléna és Hero csak zsellérnő és szajha. Thisbének kék szeme van ugyan, de szóba sem jöhet mellette…
Romeo jön
Signor Romeo, bon jour.[11] Francia üdvözlet francia bugyogónak. Na te ugyancsak beugrattál bennünket.
ROMEO
Jó reggelt mindkettőtöknek. Mikor ugrattalak be?
MERCUTIO
Tegnap éjjel, mikor beugrottál a kertbe.
ROMEO
De akkor én magam ugrottam be, ennélfogva nem titeket ugrattalak be. Nem értem.
MERCUTIO
Azt tudom, hogy nem – értem, hanem – valaki másért.
ROMEO
Bocsáss meg, Mercutio. Nem tehettem egyebet. Sok dolgom volt tudniillik.
MERCUTIO
Az lehet. De az illemet ilyenkor is tudni – illik.
ROMEO
Vártalak a kertben.
MERCUTIO
Ez kertelés.
ROMEO
Porban járó gyanúsításodhoz úgy illik ez a szellemeskedés, mint cipőhöz a cipő csokra.
MERCUTIO
Szóval azért mentél oda: cipő-csókra?
ROMEO
Nem szolgáltam rá ezekre a csípő szókra. Egyébként is mindig csak folytatod a kapott ötletet.
MERCUTIO
Nem kapott az, hanem kopott.
ROMEO
Az még mindig jobb, mint a lopott. Az én élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel megfenyítelek, vagy – ha úgy tetszik – a tálcám, melyen átnyújtom neked az igazságot. De te úgy űzöd a szójáték könnyed művészetét, mint robotot, és ezért botot érdemelsz, pajtás, botot. Nem a szellemed kaptatod, csak a nyelved koptatod, s ezzel aztán köpöd a másoktól kapott-kopott-lopott élceket.
MERCUTIO
Segítség, Benvolio, nem bírom tovább.
ROMEO
Hallom a bőgést. Kezdődjék hát a vadászat. Hallali, hallali: menjünk a vadra.
MERCUTIO
Veled, aki szüntelen bakot lősz?
ROMEO
Nem, fiam, itt majd te leszel a vad, hisz olyan vadakat mondasz. Te leszel a szarvas, hiszen már annyiszor fölszarvaztak.
MERCUTIO
Szarvas okoskodás.
ROMEO
Igazad van. Még szarvas se vagy. Csak olyanféle. Te egy jámbor, közönséges szarvasmarha vagy.
MERCUTIO
Hát nem jobb szarvasmarhának lenni, mint szerelmesnek, aki éjjel-nappal sóhajtozik? Lásd, Romeo, most megint a régi, kedves fickó vagy, az, aki voltál. Kérlek, a szerelmes szakadatlanul locsog, ábrándosan felhőkre bámul, s végül megbotlik egy lyukban.
BENVOLIO
Voltaképp hova akarsz kilyukadni?
MERCUTIO
Mit szakítasz félbe, mikor egy hajszálnyira vagyok a mondanivalóm kellős közepétől? Tehát ezt a lyukat be kell tömni.
BENVOLIO
Romeónak is ez a célja. Azért nem akar – tágítani mellőle.
MERCUTIO
De hiszen ha betömi, akkor tágítja is.
ROMEO
Nini, micsoda maskara.
Dajka, Péter jön
MERCUTIO
Vitorla, vitorla.
BENVOLIO
Mégpedig kettő: egy szoknya meg egy bugyogó.
DAJKA
Péter.
PÉTER
Jelen.
DAJKA
A legyezőmet, Péter.
MERCUTIO
Rejtsd el az arcát, jó Péter, mert a legyezője az ő szebbik arca.
DAJKA
Adjon Isten jó reggelt, úrfiak.
MERCUTIO
Adjon Isten jó estét, szép hölgy.
DAJKA
Hát már este van?
MERCUTIO
Úgy bizony. Az óra mutatója a te becses pofázmányodon pont éjfélre áll.
DAJKA
Hogy a kórság esne beléd. Miféle ember vagy te?
ROMEO
Olyanféle ember, nemes hölgy, akit az Isten arra teremtett, hogy önmagát zsigerelje.
DAJKA
No ez megadta neki. „Hogy önmagát zsigerelje.” Urak, nem tudnátok megmondani, hol találom az ifjú Romeót?
ROMEO
Én meg tudom mondani. De figyelmeztetlek, az ifjú Romeo, ha megtalálod, már öregebb lesz, mint most, mikor keresed: én vagyok ezen a néven a legifjabb, más híján.
DAJKA
Helyesen beszél.
MERCUTIO
Azaz helytelenül. De éppen ezért szörnyen helyesen beszél.
DAJKA
Ha te vagy az, szeretnék veled négyszemközt beszélni.
BENVOLIO
Még majd vacsorára invitálja.
MERCUTIO
Kerítőnő, kerítőnő. Uccu, ugrasd ki a bokorból.
ROMEO
Mire vadászol megint?
MERCUTIO
Nem nyúlra, barátom. Vagyis afféle vén, szürke nyúlra, amelyikből böjti pástétomot szokás csinálni.
Nyúl a nyúl, hogyha vén is,
Meg is eszem azt én is,
Jó böjti eledel,
De hogyha összeomlik,
Possad, rohadva romlik,
Nem költöm veled el.
Nem jössz haza, Romeo? Ma nálatok ebédelünk.
ROMEO
Mindjárt megyek utánatok.
MERCUTIO
Isten önnel, tisztes matróna. Isten önnel.
(Énekel)
„Tisztes matróna.”
Mercutio és Benvolio el
DAJKA
Vigyen az ördög. Mondd, kicsoda ez a gézengúz szatócs, aki most úgy túladott az ócska portékáján?
ROMEO
Úriember ez, daduskám, csak éppen nagyon szereti hallgatni a tulajdon hangját. Azért egy perc alatt annyit összekotyog, amennyit egy hónap alatt se lehet kimondani.
DAJKA
No csak nekem mondjon valamit, én majd megtanítom kesztyűbe dudálni, ha olyan erős is, mint egy tucat ilyen fajankó. Ha pedig magam nem bírok vele, akad más, aki megtanítsa. Koszos lókötője. Én nem vagyok olyan, mint az ő cafkái és macái. (Péterhez) Te meg csak tátod itt a szád, s tűröd, hogy mindenki rám másszon.
PÉTER
Én még sohase láttam, hogy magára valaki is rámászott volna. Ha megpróbálná, egy-kettő kirántanám a gyíklesőmet, afelől nyugodt lehet. Vagyok én olyan legény, mint akárki, mihelyt egy kis parázs verekedés ígérkezik, s a törvény is a pártomon van.
DAJKA
Biz’ isten úgy fölmérgesített, hogy minden porcikám remeg belé. Koszos lókötője. Csak egy szóra, úrfi. Hát amint mondtam, a kisasszonyom megkért, jöjjek el, ide hozzád. Meg is hagyta, mit mondjak neked, de azt nem kötöm az orrodra. Csak annyit mondok, hogyha lekapnád a tíz körméről – amint mondani szokás –, az roppant rossz modorra vallana – amint mondani szokás. Olyan fiatalka még a szentem. Ennélfogva ne csavard el a fejét, mert ilyen finom úrikisasszonnyal így bánni hitványság és cudarság.
ROMEO
Ajánlj, dadus, kisasszonyod kegyébe. Esküszöm neked…
DAJKA
Ez már derék. Jó, majd megmondom neki. Jaj, Istenem, de boldog is lesz a lelkem.
ROMEO
Hát mit mondasz neki, dadus? Rám se figyelsz.
DAJKA
Hát azt, hogy megesküdtél. Úgy, ahogy úriember szokta.
ROMEO
Rendezze úgy – kérd meg –, hogy gyónni menjen. Ma délután.
Lőrinc barát a cellában föloldja
És összeesket. Fáradságodért, fogd.
DAJKA
Juj, dehogy, egy pennyt se.
ROMEO
Ugyan, dehogyisnem.
DAJKA
Ma délután? Jó, ott lesz a kis úrnőm.
ROMEO
No várj, dadus, az apátság mögött -
Egy óra se – s az emberem is ott lesz,
Hágcsónak ő kötelet visz neked,
Mely boldogságunk büszke árbocára
Röpít föl engem titkos éjszakán.
Ég áldjon, légy hű, megkapod a díjad.
Ég áldjon és ajánlj kisasszonyodnak.
DAJKA
Az Isten áldjon téged is. De várj csak.
ROMEO
No mit akarsz még, drága, jó daduskám?
DAJKA
S hallgat legényed? Az effajta ritka.
Két embernek csak úgy titok a titka,
Ha a másik nem tudja.
ROMEO
Oly hű az emberem, akár a kardom.
DAJKA
Akkor sebaj. Az én kisasszonyom a legédesebb leányka kerek e világon. Jaj, Istenem, nemrég még csak pötyögött. A városban van egy nemesúrfi, valami Páris, az roppant szeretne beleharapni, csakhogy az én drágaságom inkább szíveli a békát, a varangyos békát, mint őkelmét. Néha ingerkedem vele, hogy Páris szemrevalóbb fiú, de erre fehérebb lesz, mint a fal, Isten úgy segítsen. Mondd, a rozmaring meg a Romeo egy betűvel kezdődik?
ROMEO
Eggyel hát, dadus. Mind a kettő r-rel. Miért?
DAJKA
Ne bolondozz, te. Romeo az kutyanév. A kutya tesz úgy, hogy: rrr. Az valami másmilyen betűvel kezdődik. De kisasszonyom olyan gyönyörű versikéket tud rólad meg a rozmaringról. Örömöd tellenék belé, ha hallanád.
ROMEO
Ajánlj kisasszonyodnak.
DAJKA
Ezerszer is, ezerszer.
(Romeo el)
Péter.
PÉTER
Parancs.
DAJKA
Péter, fogd a legyezőmet s haladj előttem.
Mindketten el
5. SZÍN
Capuleték kertje. Júlia bejön
JÚLIA
Éppen kilenckor küldtem el a dajkám.
Félóra múlva – mondta – visszatér.
Tán nem találta meg: de megtalálta.
Mily sánta! Ó, a szerelem heroldja
Csak gondolat lehet, mely tízszer oly gyors,
Mint árnyakat űző napfény a dombon:
Ezért galambok vonják a szerelmet.
Ezért van szárnya röpke Cupidónak.
A Nap mai útján a legmagasabb
Oromra hágott, három hosszú óra
Múlt el kilenctől délig – s mégse jön.
Jaj, csak szeretne s forrna ifjú vére,
Fürgén röpülne dajkám, mint a labda.
Szavam hajítaná őt kedvesemhez
És vissza hozzám a szava.
Ki vén, halotti lárva van azon,
Lassú, nehéz, fakó, rest, mint az ón.
Na itt van.
Dajka és Péter jön
Ó, édes dadus, mi újság?
Hát megtaláltad? Küldd el a legényed.
DAJKA
Péter, várj a kapunál.
JÚLIA
Szólj, drága dajkám. Jaj, milyen sötét vagy.
Ha bús a hír, meséld nekem vidáman.
Ha jó, ne rontsd az édes hír zenéjét,
Hogy morcos arccal muzsikálod el.
DAJKA
Fáradt vagyok, hagyj egy kicsit pihennem:
Úgy fáj a csontom, annyit hajszolódtam.
JÚLIA
Add híredet, s odaadom a csontom.
Jöjj hát, beszélj, édes-édes daduskám.
DAJKA
Jézus, de sürgős! Nem tudsz várni kissé?
Nem látod-é, hogy nincs lélegzetem?
JÚLIA
Hát hogyne volna már lélegzeted,
Ha mondhatod, hogy „nincs lélegzetem”?
Hosszabb a mentség, hogy mért késlekedsz,
Mint az a hír, mit ezzel mentegetsz.
No jó-e, rossz-e? Erre válaszolj:
Nyugtass meg engem, jó, vagy rossz a hír?
DAJKA
Na, te ugyancsak szépen választottál. Értesz is te a férfiakhoz. Romeo: mi van azon a Romeón? Igaz, az arca csinosabb, mint akárkié, a lábszára is különb, mint bármelyik úrfié, a keze, a lába nem valami híres, de meg kell adni, senkiéhez se lehet mérni: nem éppen mintaképe az udvariasságnak, de annyi szent, kezes, mint a bárány. Eredj, kislány, s imádkozzál a jó Istenhez. Hát ti már megebédeltetek?
JÚLIA
Nem, nem. De mindezt tudtam azelőtt is.
Mit mond az esküvőnkről, mit beszél ő?
DAJKA
Hogy lüktet a fejem… ez a bolond fej.
Úgy fáj, mint hogyha mindjárt szétrepedne.
A hátam is, emitt ni – jaj a hátam!
A lelkeden szárad, ha meghalok.
Mert egyre zargatsz, összevissza futtatsz.
JÚLIA
Nagyon, nagyon sajnállak, hogy beteg vagy.
Édes dadám, mondd, mit izent a kedves?
DAJKA
A kedvesed valódi úriember,
Nyájas, csinos, finom, erényes is.
És azt üzenteti – hol az anyád?
JÚLIA
Hol az anyám? Hát benn van a szobában.
Hol volna másutt? Mily furán felelgetsz.
„A kedvesed valódi úriember -
Hol az anyád?”
DAJKA
Jaj, jaj, én Szűzanyám!
Milyen heves vagy. Rajta-rajta, lelkem.
Ez az orvosság sajgó lábaimra?
Máskor magad fuss dolgaid után.
JÚLIA
Minek izélsz – szólj, mit mond Romeo?
DAJKA
Nahát, szabad-e elmenned ma gyónni?
JÚLIA
Szabad.
DAJKA
Akkor szaladj tüstént Lőrinc baráthoz.
Egy férfi vár ott. Asszonya leszel.
Ni, ettől a szótól kigyúlsz azonnal,
A hejehuja vér arcodba szökken.
Menj a templomba. Nékem más utam van,
Hágcsót kapok, melyen a kedvesed
Napszálltakor madárfészkébe mászik.
Mint ronda pesztra lótok szerteszéjjel,
De munkám terhét te viseled éjjel.
Most majd falok, rohanj, hogy révbe juss.
JÚLIA
Az égbe, égbe. Ég veled, dadus. (El)
6. SZÍN
Lőrinc barát cellája.
Lőrinc barát és Romeo bejön
LŐRINC
Az ég e szent kötésre úgy nevessen,
Hogy majd ne korholja késői bánat.
ROMEO
Ámen, ámen. De jöjjön bár a bánat,
Nem éri föl a drága örömöt,
Mit kurta perc ád, hogyha látom őt.
Kulcsold kezünket szent igével össze,
A szerelem-ölő halál hiába ágál -
Elég, ha most enyémnek vallhatom.
LŐRINC
Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is
Csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.
S ennen-ízébe zápul el az étvágy.
Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.
Elkésik az, ki sürgeti bokáit.
Itt jő a hölgyed. Ó, ily könnyű láb
Sosem koptatta az örök követ.
Ökörnyálon is járhat a szerelmes,
Mely buja nyári légbe lengedez,
És nem bukik le, mert ábrándja könnyű.
Júlia jön
JÚLIA
Jó estét, én szent gyóntató atyám.
LŐRINC
Kettőnk nevében Romeo köszön majd.
JÚLIA
Én köszönöm, hogy ő nekem köszön.
ROMEO
Ó, Júlia, ha boldogságod oly nagy,
Mint az enyém, s ezt nálam ügyesebb vagy
Hirdetni, édesítsd lehelleteddel
A szomszéd léget; nyelved muzsikája
Beszélje, mily roppant öröm szakadt rám,
Hogy ez áldott találkán összejöttünk.
JÚLIA
Nem szóba, tartalomba van az érzés,
Magára büszke az, nem a diszére,
Ki tudja, mennyi az ő kincse, koldus,
Igaz szerelmed óriásra nőtt
S én már felét se bírnám latba vetni.
LŐRINC
Jertek velem, egykettő végezünk.
Majd részesültök az egyházi kegybe,
Én adlak mindjárt kettőtöket egybe.
Elmennek
Függöny
HARMADIK FELVONÁS
1. SZÍN
Verona. Köztér.
Mercutio, Benvolio, apród és szolgák jönnek
BENVOLIO
Mercutio, kérlek, siessünk innen.
Forró a nap, Capuleték kijöttek.
És hajbakapnánk, hogyha ránk találnak.
Forró napon jobban forr a bolond vér.
MERCUTIO
Te is szakasztott olyan vagy, mint azok a tisztek, akik mihelyt átlépik a csapszék küszöbét, az asztalra dobják kardjukat, és így fogadkoznak: „Isten adja, hogy ne legyen rá szükségem.” De alig hajtanak föl két kupát, már a csapos vérét is csapra verik, akár van rá szükség, akár nincs.
BENVOLIO
Hát csakugyan ilyenféle fickó volnék?
MERCUTIO
Ide hallgass. Olyan heves vérű verekedő vagy, mint bármelyik talián. Úgy kijössz a sodrodból, hogy azonnal megbolondulsz, s úgy megbolondulsz, hogy azonnal kijössz a sodrodból.
BENVOLIO
Ne mondd!
MERCUTIO
Úgy bizony. Ha két olyan fickó élne a föld hátán, mint te, akkor nemsokára egy se volna, mert az egyik bizonyára agyonverné a másikat. Te például belekötsz abba, akinek a szakállában egy szállal több szőr van vagy kevesebb, mint a tiédben. Belekötsz abba, aki diót tör, ha másért nem, hát azért, mert a szemed diószínű, s ilyesmi neked okvetlenül szemet szúr. Fejed úgy tele van kötekedéssel, mint tojás a sárgájával, pedig a sok verekedésben ugyancsak kilyukasztották a fejedet, akár egy tojást. Belekötöttél abba is, aki köhögött az utcán, hogy ne keltse föl valahogy azt a kutyát, amelyik a napon aludt. Vagy talán nem kezdtél ki egy szabóval is, mert új zekéjét húsvét előtt vette föl? Aztán egy másikkal, mert új cipellőjébe ócska szalagot biggyesztett? Mégis te akarnál engem visszatartani a kötözködéstől.
BENVOLIO
Ha olyan kötözködő volnék, mint te, az életemért egy garast se adnának.
MERCUTIO
Hát ki ad érte többet? Te garasos himpellér.
BENVOLIO
Fejemre, itt jönnek Capuleték.
MERCUTIO
Sarkamra, én nem bánom.
Tybalt, kíséretével
TYBALT
Légy a nyomomba. Jó napot, urak.
Egy szóra kérem egyikőtöket.
MERCUTIO
Miért csak egy szóra? Toldd meg valamivel, s mondd, hogy egy kardvágásra is.
TYBALT
Állok elébe, mihelyt alkalmat adsz rá.
MERCUTIO
Én ugyan nem adok neked alkalmat se. Szerezzél magadnak.
TYBALT
Mercutio, te egy húron pendülsz Romeóval.
MERCUTIO
Egy húron pendülök? Hát mióta nézel bennünket hegedűsöknek? Ha azonban mindenáron azoknak tartasz, majd elhegedüllek. Itt a nyírettyűm. Ezzel foglak megtáncoltatni. Akkor majd meglátod, hogyan pendülünk egy húron.
BENVOLIO
Ne pörlekedjünk itt a népes utcán:
Egy csöndesebb köztérre menjetek.
Ott intézzétek el ezt a civódást,
Vagy váljunk széjjel. Minden szem reánk néz.
MERCUTIO
Csak nézzenek, azért van a szemük.
Én senki kedvéért se moccanok.
TYBALT
Hát béke véled: itt az én legényem.
Romeo jön
MERCUTIO
Akasszanak föl, hogy ha ő legényed.
Állj a porondra és akkor legénykedj.
Majd megmutatja ő, ki a legény.
TYBALT
Romeo, oly határtalan gyűlöllek,
Hogy most csak egy szót mondhatok: Te rongy!
ROMEO
Tybalt, szeretni téged van okom,
Ez menti, hogy megfékezem dühöm
Ily üdvözletre: rongy én nem vagyok:
Élj boldogul. Látom, nem ösmersz engem.
TYBALT
Tacskó, ilyesmi sose mentheti,
Hogy megsértettél. Rajta, rántsd ki kardod.
ROMEO
Nem, nem igaz, én nem sértettelek meg.
Jobban szeretlek, mintsem sejtheted.
Míg nem tudod meg, hogy miért szeretlek,
Jó Capulet – s e név oly drága nékem,
Mint a sajátom –, kérlek, érd be ezzel.
MERCUTIO
Ó, gyáva, becstelen, hunyász alázat!
Alla stoccata,[12] döntse el a kard.
Tybalt, patkányfogó te, indulunk hát?
TYBALT
Mit akarsz tőlem?
MERCUTIO
Semmit, jó macskakirály, pusztán kilenc életed közül az egyiket. Ezzel majd csak elbánok, sőt ha jól viseled magad, akkor kicserzem a másik nyolcat is. Egy-kettő, rántsd ki kardod, különben kirántalak, mint egy csirkét.
TYBALT
Állok elébe.
ROMEO
Mercutio, dugd vissza kardodat.
MERCUTIO
Passado, rajta, rajta!
Vívnak
ROMEO
Benvolio, húzz kardot, csapd le kardjuk,
Urak gyalázat, hagyjátok már abba!
Tybalt! Mercutio! – A hercegünk
Nem tűr Verona utcáin vívást.
Tybalt! Mercutióm! – állj.
Tybalt és barátai el
MERCUTIO
Megsebeztek.
Jaj, dögvész mind a két családra! Végem.
Elment s kutya baja.
BENVOLIO
Mi, megsebeztek?
MERCUTIO
Csak karcolás, de nekem épp elég.
Hol az apródom? Hozz, kölyök, seborvost.
Apród el
ROMEO
Bátorság, pajtás. A sebed nem oly nagy.
MERCUTIO
Na, nem oly mély, mint egy kút, nem is oly széles, mint egy templomajtó, de hát nekem éppen elég: szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világból: dögvész mind a két családra. Tyhű a keservét, egy ilyen kutya, egy ilyen patkány, egy ilyen egér hogy halálra karmolt. Ez a szájhős, ez a zsivány, ez a gazfickó valósággal könyvből vív. Mi az ördögbe is jöttél közénk? Épp a kardod alatt sebeztek meg.
ROMEO
Én jót akartam.
MERCUTIO
Segíts egy házba hát, Benvolio,
Elájulok. Dögvész mindkét családra.
Ők tettek engem férgek ételévé.
Nekem ugyan megadták – átok, átok!
Benvoliótól és szolgáktól támogatva el
ROMEO
Ez a nemes, a herceg rokona,
Igaz barátom itt hever leszúrva,
Miattam, és a becsületemen folt,
Tybalt szitkától, ki egy óra óta
A sógorom. Jaj, édes Júliám,
Szépséged engem nővé lágyitott.
Most megpuhult bátorságom acélja.
Benvolio visszajön.
BENVOLIO
Ó, Romeo! Jó Mercutio meghalt!
Ez a dicső lélek felhőkbe vágyott,
Nagyon korán elrúgta ezt a földet.
ROMEO
Sok bús napom lesz még ily fekete:
Jön majd a vég, ez itt csak kezdete.
BENVOLIO
A vad Tybalt im újra visszajön.
ROMEO
Él és ujjong s Mercutio megölve.
Szállj vissza hát az égbe, bölcs kimélet,
Eztán vezess el, tűzszemű harag.
Tybalt visszatér
Tybalt, előbb engem „rongy”-nak neveztél,
Vond vissza ezt. Mert Mercutio lelke
Még itt kereng most a fejünk fölött
És várja lelked, hogy kövesse őt:
Te, vagy én, vagy mindketten elkísérjük. -
TYBALT
Hitvány kölyök, ki véle összeálltál,
Most véle mégysz majd.
ROMEO
Ezt ez döntse el.
Vívnak, Tybalt elesik
BENVOLIO
Romeo, fuss, rohanj!
Polgárok az utcán, Tybalt megölve: -
Mit nézel? – a herceg halálra ítél,
Ha kézrejutsz. – Szedd az irhád, el, el!
ROMEO
Jaj, én balsors bolondja.
BENVOLIO
Hát mit állasz?
Romeo el. Polgárok, tisztek jönnek
ELSŐ TISZT
Hol az, aki Mercutiót megölte?
Tybalt, az a gyilkos hova futott?
BENVOLIO
Itten hever Tybalt.
ELSŐ TISZT
Kelj föl, kövess.
A hercegünk nevében, jöjj, ha tudsz még.
Herceg kíséretével, Montague, Capulet, Montague-né, Capuletné és mások
HERCEG
Ki kezdte ezt a véres hercehurcát?
BENVOLIO
Ó, herceg, elmondom, hogy rendre lásd
A végzetes harcot, a bús csapást.
Itt fekszik az, kit Romeo döfött le,
S ki hős öcséd, Mercutiót ledöfte.
CAPULETNÉ
Tybalt öcsém! Ó, a bátyám fia! -
Ó, herceg! Ó, férjem! – Hát hullnia
Kellett vérének? – Herceg, most ezért,
A mi vérünkért onts Montague-vért.
Ó, én öcsém, öcsém!
HERCEG
Benvolio, a pörpatvart ki kezdte?
BENVOLIO
Tybalt, kinek Romeo lett a veszte.
Romeo mondta, hogy miért civódik
Ily semmiség miatt, eszébe hozta
Magas tilalmad – mindezt lágy szavakkal,
Nyugodt nézéssel, hajlott-laza térddel -
S Tybalt dühe a nyájas békítésre
Süket maradt. Ám amikor acélját
Rászögzi hős Mercutio szivére,
S az feldühödve vissza-visszaszúr,
Egyik kezével félrecsapva bőszen
A hűs halált, másikkal visszaküldve
Tybaltnak, aki fortélyos cselével
Felel: Romeo hangosan kiáltoz:
„Elég fiúk”! – s gyorsabban, mint a nyelve,
Ügyes acélja szétveri a kardjuk,
Közéjük ugrik s pont e kard alatt
Tybalt halálra szúrja – rút döféssel -
Mercutiót, mire Tybalt megugrik.
Ám Romeóhoz nyomban visszajő,
Kiben csak ekkor forr föl a harag,
Mint villám csapnak össze, nincs időm
Kardot se húzni, és Tybalt halott már.
Romeo fut, látom szaladni, ó:
Ha nincs így, haljon meg Benvolio.
CAPULETNÉ
Ő is rokon, fajtája Montague,
Nem mond valót, minden szavába düh:
Huszan támadtak ellene, amíg
Ezt az egyet levágták kardjaik.
Romeo gyilkos, bosszúért kiáltok,
Nem élhet ő, ki megölé Tybaltot.
HERCEG
Meg. És ő Mercutiót ölte meg.
Az ő áldott véréért ki fizet?
MONTAGUE
Nem Romeo, Mercutio barátja.
Tybaltot ő, mint a törvény kivánja,
Halálnak adta.
HERCEG
S ezzel rést ütött
A mi jogunkon: számkiűzzük őt.
Patvarkodó viszálytok én is érzem,
Vérem csöpög, a csúnya harcba vérzem.
De oly nagy sarcot mérek én ki rátok,
Hogy majd titeket is lesujt ez átok.
Süket leszek a vádra és panaszra,
Nem lesz imának, könnynek semmi haszna,
Ne szóljatok: Romeo fusson el,
Halálfia, ha bárki rája lel.
A testet el, parancsomat teszik most.
Mind gyilkos az, ki szánja még a gyilkost.
Mind el
2. SZÍN
Capuleték gyümölcsöskertje
JÚLIA
(jön) Vágtassatok, tűzlábu paripák ti
Phoebus lakába: Phaëthon,[13] jó kocsis te,
Verd ostoroddal ménjeid nyugatra.
Hozz felleges éjt énnekem azonnal. -
Vond össze kárpitod, szerelmes éj,
A Nap szemét kötözd be s Romeo
Nem-látva-hallva fusson karjaimba.
Szerelmeseknek a Szépség világít,
Fényében áldoznak, s vak szerelemnek
Az éj való. Jöjj, jöjj, te nyájas Éj,
Tisztes matróna talpig feketében.
Taníts meg nyerni-veszteni a játszmán,
Melyen a tét: két szív szűz tisztasága.
Takard be az arcomba csapkodó vért
Bús köpenyeddel, hogy a vakmerő vágy
Ártatlannak hihesse önmagát.
Jöjj, Éj – jöjj, Romeo – te Nap az Éjben,
Mert úgy lebegsz majd az Éj szárnyain,
Olyan fehéren, mint hollón a hó.
Jöjj, édes Éj, te lágy, fekete-pillás,
Add Romeómat, és ha meghal egyszer,
Vedd vissza, morzsold apró csillagokká.
Oly szép lesz akkor az ég arculatja,
Hogy a világ az Éjbe fog szeretni
S már nem imádja a ledér Napot.
Megvettem a Szerelem palotáját,
De nem lakom még benne s bár eladták,
Nem adták át még: lassan múl e nap. -
Mint ama éj a nyugtalan gyereknek,
Ki az ünnepre új ruhát kapott
S még nem húzhatja föl. Ó, itt a dajkám,
Hírt hoz. A nyelv, mely Romeo nevét
Kiejti, mindig égi dalt zenél.
Dajka a kötélhágcsóval jön
Mi hír, daduska, mit hozol? A hágcsót?
Romeo küldi?
DAJKA
Azt hozom, a hágcsót.
A földre dobja
JÚLIA
Ó, jaj, mi hír? Mért tördeled kezed?
DAJKA
Ó, jaj nekünk. Meghalt, halott, halott.
Végünk, kisasszonykám, ez a mi végünk.
Ó, szörnyűség – nincs már, nem él, halott.
JÚLIA
Lehet az Ég ilyen gonosz?
DAJKA
Az Ég nem.
De Romeo lehet. Ó, Romeo! -
Ki hitte volna róla? – Romeo! -
JÚLIA
Miféle ördög vagy, hogy így gyötörsz?
Ily kín csupán a zord pokolban ordít.
Romeo öngyilkos? Ha az, felelj: az.
S e kurta az több mérget hoz nekem majd,
Mint baziliszk[14] halállövő szeme.
Ez az-ra nem leszek az, aki voltam.
Vagy hunyd be a szemed s úgy válaszolj: az.
Mondd: az, s ha él, felelj tagadva: nem.
Ez dönti el halálom, életem.
DAJKA
Hisz láttam a sebét, ennen-szememmel.
Ó, Istenem – itt volt mellén a seb:
Oly szörnyű hulla volt, oly szörnyű-véres,
Mint a hamu, fakó, vérébe fagyva,
Csupa aludt vér – ott ájultam el.
JÚLIA
Ó, szív, szakadj meg! – tört szívem, repedj meg!
Szemem, bezárlak, légy örökre rab te!
A porba, portest, az élet oly olcsó.
Födjön be Romeóval egy koporsó.
DAJKA
Ó, ó, Tybalt, te legjobb pártfogóm!
Kedves Tybalt! Te fínom úriember!
Miért is kellett halálodat megérnem!
JÚLIA
Mi szélvihar fúj itten összevissza?
Megölte Romeót s Tybalt halott?
Ó, jó unokabátyám, jobb uram, te!
Zengj végítélet harsonája, harsogj,
Mert hát ki él, ha meghalt ez a kettő?
DAJKA
Tybalt nem él, Romeo számkivetve,
Ő ölte meg Tybaltot s számkiűzték.
JÚLIA
Nagy ég! – Romeo ölte meg Tybaltot?
DAJKA
Ő, ő bizony – irtózatos –, de így van.
JÚLIA
Ó, kígyószív rózsálló szín alatt!
Sárkány lakott-e ily dicső odúban?
Nyájas tyrannus! Angyali cudar!
Farkasfogó bárány! Hollók galambja!
Undokságoknak égi látszata!
Kész ellentéte annak, mit mutattál! -
Te kárhozott szent és tisztes gazember!
Ó, természet, mi dolgod a pokolban,
Hogy egy ily ördögi gonoszt a tiszta testnek
Gyorsan-múló mennyországába zártál? -
Kötöttek-e ily gyatra könyvet ily szép
Kötésbe? Ó, hogy élhet a csalárdság
E cifra kastélyban!
DAJKA
Ne higgy nekik,
Mind hűtelen, mind hitszegő a férfi,
Mind kétszínű, álnok, gaz, semmiházi.
Jaj, hol legényem? Szíverősítőt:
Megvénít a gond. Amit Romeo tett,
Szégyenletes.
JÚLIA
Pörsenjen ki a nyelved,
Hogy így beszélsz. Ő nem szégyenre lett.
Elszégyenülne homlokán a szégyen:
Ez az a trón, melyen a tisztességet
A földgolyón királlyá koronázzák.
Jaj, mily bolond voltam, hogy sértegettem!
DAJKA
Hát így beszélsz a bátyád gyilkosáról?
JÚLIA
Beszélhetek-e másképp az uramról?
Szegény uram, neved milyen nyelv áldja,
Ha háromórás asszonyod lehordja? -
De mért is ölted meg bátyám, te gaz?
Mert gaz bátyám megölte volna férjem.
Hát balga könny, menj vissza kútfejedhez:
Csupán a búnak jár ki ez adó.
S így – tévedésből – áldozz az örömnek.
Él férjem, kit majdhogy megölt Tybalt.
S Tybalt halott, ki majd megölte férjem.
Mily nagyszerű; miért sírok tehát?
Egy szó – sötétebb, mint Tybalt halála,
Gyilkolt meg engem: vajha elfeledném,
De úgy belevésődött az agyamba,
Mint szörnyű tett a bűnösök fejébe:
„Tybalt halott, Romeo számkivetve”,
E „számkivetve”, e szó „számkivetve”
Ölt meg sok száz Tybaltot. A halála
Gyász volna, nagy, ha ennyi volna csak:
De hogyha a zord gyász nem jár magában,
S okvetlenül hoz még több új csapást is,
Mért nem követte ezt: „Tybalt halott”,
„Meghalt apád”, „anyád” vagy mind a kettő,
Hogy újra sírjak, újra fölzokogjak?
De hogy Tybalt után hátvéd gyanánt jött:
„Romeo számkivetve”, mind megölték,
Apám, anyám, Tybaltot, Romeót
És Júliát. – „Romeo számkivetve” -
Nincs vég, határ, mérték e szóba semmi,
Nincs mód halálos mélységére menni.
Apám, anyám, daduska, merre van hát?
DAJKA
Tybalt holttesténél, mind őt siratják.
Hozzájuk mennél? Én majd elvezetlek.
JÚLIA
Hadd mossák könnyeikkel a sebét.
Nekem marad Romeómért, elég.
Vedd föl a hágcsót: ez is árva lett,
Elhagyta Romeo, mint engemet.
Kívánta, hogy ágyamhoz út legyen,
De mint leány halok meg, özvegyen.
Jöjj, hágcsó, jöjj, dadus, nászágyba vágyom,
Nem Romeo, Halál csókol ez ágyon.
DAJKA
Menj a szobádba: Romeót hozom.
Ő megvigasztal, a helyét kitudtam.
Nem hallod? Itt lesz, még ma éjjel itt lesz.
Lőrinc barát tanyáján rejtezik.
JÚLIA
Add neki gyűrűm, hisz szivem ura,
S kérd, jöjjön el a végső búcsura.
Elmennek
3. SZÍN
Lőrinc barát cellája, Lőrinc barát bejön
LŐRINC
Jer, Romeo, te félénk, árva lélek:
Beléd bolondult már a Csüggedés.
Szegény, te a Bánattal egybekeltél.
Romeo jön
ROMEO
Mi hír, atyám? Miképp ítélt a herceg?
Mily gond kíván megösmerkedni vélem,
Mely még nem ösmert?
LŐRINC
E bús társaságban,
Édes fiam, te régről otthonos vagy:
A hercegünk ítéletét közölném.
ROMEO
Az ő ítélete a végítélet.
LŐRINC
Nyájas ítélet hagyta el az ajkát -
Halál helyett csak száműzésre ítélt.
ROMEO
Mit: „száműzés”. Szánj meg s mondd, hogy „halál”.
A száműzés szörnyebb szemmel tekint rám,
Mint a halál. Ne mondd hát: „száműzés”.
LŐRINC
Csak Veronából száműzött ki téged:
No, csillapodjál: széles e világ.
ROMEO
Veronán kívül nincs nekem világ,
Csak tisztítótűz, gyötretés, pokol.
Ki száműz innen, száműz a világból,
És ez halál – rossz szó a „száműzés” rá:
Ha a halált száműzésnek hivod,
Aranybárddal csapod le a fejem
S mosolygasz a csapáson, mely megölt.
LŐRINC
Ó, durva hálátlanság! Nagyralátás!
A bűnödért halál jár, ám a herceg
Pártodra kelt, a törvényt félrerúgta,
A vad „halál” szót „száműzés”-re váltva,
Ez kedves irgalom s te mégse látod.
ROMEO
Ez gyötretés, nem irgalom: a menny ott,
Hol Júlia, és minden macska, eb,
A kis egér, minden silány teremtmény
A mennybe van itt és őt nézheti,
Csak Romeo nem: – minden ronda döglégy
Jobban, becsültebben, vigabban élhet,
Mint Romeo: hisz az reá repülhet,
Szép Júliám csodás-fehér kezére,
Halhatlan áldást lophat ajkain,
Mik szűzi félszükben pirultak úgy el,
Hogy még magukat is csókolni bűn;
De Romeo nem, nem – őt számkiűzték:
Ott vannak a legyek s én itt legyek? -
S te nem „halál”-ról szólsz, de „száműzés”-ről?
Hát nincs-e mérged, gyilkos-élű késed,
Más gyors halálod, mely nem ily cudar,
Hogy ezzel ölsz meg engem: „számkiűztek”?
Pokolba bömbölik e szót, atyám,
A kárhozottak: hogy van hát szived,
Szent gyóntatóm, én jámbor bűnbocsátóm,
Kit karjaim a kebelemre fűztek,
Széttépni szívem ezzel: „számkiűztek”?
LŐRINC
Őrült szerelmes, most figyelj reám.
ROMEO
Jaj, újra azt mondod, hogy „számkiűztek”.
LŐRINC
Fegyvert adok majd, hogy e szót lebírd;
A Bú édes teje: a Bölcseség,
Ez megvigasztal, bárha számkiűztek.
ROMEO
De „számkiűztek”. – Süsd meg bölcseséged!
Ha Júliát nem adja vissza, várost
Nem mozdít el s ítéletet se másít,
Hiába minden, mit sem ér: ne szólj.
LŐRINC
Eh látom, a bolondnak füle sincs.
ROMEO
Hogy volna, ha a bölcsnek szeme sincs.
LŐRINC
Hát hadd beszéljek végre helyzetedről.
ROMEO
Amit nem értesz, arról nem beszélhetsz.
Volnál csak ifjú, férje Júliának -
Egy óra óta – s gyilkosa Tybaltnak,
Ily vad rajongó és ily száműzött,
Akkor beszélnél, tépnéd a hajad,
A földre buknál, mint most én, hogy így
Adj mértéket megásandó sírodhoz.
Földre veti magát. Kopognak
LŐRINC
Kelj föl, kopognak, bújj el, Romeo.
ROMEO
Nem én. Beteg szívem bús sóhaja
Ködként takar el a szemek elől.
Kopognak.
LŐRINC
Kopognak – ej, ki az? – Kelj, Romeo, föl.
Elfognak. Várj kicsit! Hamar, ugorj föl -
Kopognak
Fuss a szobámba. Mindjárt! Istenem,
Milyen botorság. Jó, jövök, jövök már.
Kopognak
Ki zörget úgy? Honnan jössz? Mit akarsz?
DAJKA
(kívül) Engedj be, akkor nyomban elbeszélem.
Úrnőm küld, Júlia.
LŐRINC
Isten hozott hát. -
Dajka bejön
DAJKA
Ó, szentatyám, ó, mondd meg, szentatyám,
Hol a kisúrnőm férje, Romeo?
LŐRINC
Ott a földön, könnyétől részegen.
DAJKA
Akárcsak a kisúrnőm, éppen úgy,
Akárcsak ő.
LŐRINC
Ó, gyászos együttérzés!
Siralmas átok.
DAJKA
Ő is így hever,
Pityereg és sír, egyre pityereg, sír -
Állj föl, no, állj föl, és légy férfi már:
Állj föl, no, Júliáért, érte, állj föl.
Miért is estél ily mély jajba te?
ROMEO
(fölkel) Dadus!
DAJKA
Jaj, úrfi, egyszer meghalunk mi mind.
ROMEO
Hát Júliáról szólottál te? Hogy van?
Nem tart-e vén gyilkosnak, hogy befentem
Boldogságunknak szép gyerekkorát
A vérrel, amely majdnem az övé?
Hol van tehát és mit mond az ara,
Akit bemocskolt gazságom sara?
DAJKA
Semmit se mond, csak egyre sírdogál.
Ágyára rogy, de azután fölugrik,
Tybaltot hívja, Romeót kiáltja
S megint leroskad.
ROMEO
Mintha a nevem
Lőné le, mint gyilkos fegyver golyója:
Aminthogy e név átkozott keze
Gyilkolta meg öccsét. Ó, mondd, atyám,
Testem miféle hitvány részein
Lakik e név? Mondd meg, hogy összedöntsem
E rút tanyát.
Tőrt ránt
LŐRINC
El a kezet, te őrült:
Hát férfi vagy te? Külsőd ezt kiáltja:
Könnyűd egy asszonyé s garázda tetted
Egy oktalan, bőszült vadállaté,
Te férfi-képet hordó, képtelen nő!
Mindenre képes, képtelen vadállat!
Megrémítettél: szent rendünkre mondom,
Bölcsebb, különb legénynek véltelek.
Tybaltot megölted? S magad megölnéd?
És hitvesed is, aki benned él,
Cudar dühöt zúdítva önmagadra?
Szidod az életet, eget s a földet?
Az élet, ég s föld – e három – tebenned
Találkozott s ezt egyben összetörnéd?
Pihá, tested, szerelmed és eszed -
Bár dúslakodsz bennük, mint uzsorás -
Nem arra fordítod, hogy dísz maradjon
Tested, szerelmed és eszed javára:
Mert büszke tested is merő viaszbáb,
Ha nincs mögötte férfias keménység,
Édes szerelmed kongó hitszegés csak,
Ha gyilkolod, nem ápolod szerelmed,
S eszed, mi tested és szerelmed éke,
Ily társaságban éktelen veszély lesz,
Mint lőpor az újoncok tarsolyában,
Lángokra lobban, mert balog, ügyetlen,
S nem oltalmaz meg, ám ízekre szaggat.
Hát talpra, öcskös! Még él Júliád,
Kiért előbb meghalni vágyakoztál.
Minő szerencse: majd megölt Tybalt,
S te ölted őt meg és ez is szerencse.
Csőstül potyog az áldás a nyakadba.
Szerencse udvarol díszköntösében,
S te, mint a durcás, duzzogó leányzó,
Fitymálod a szerencséd és szerelmed: -
Vigyázz, vigyázz, pórul jár az ilyen.
Menj kedvesedhez, ahogy megbeszélted,
Ágyasházába mássz be és vigasztald:
De meg ne várd, hogy az őrség fölálljon,
Mert Mantovába akkor sose jutsz át.
Itt élj s miközben házasságodat
Közhírré tesszük, megnyerjük barátaid
S a hercegünk kegyét, ki visszahí majd,
Kétszázezerszer olyan boldogan,
Mint amilyen lesujtva útrakeltél.
Indulj, dadus: ajánlj úrasszonyodnak,
S kérd, házanépét küldje rögtön ágyba,
Hisz az úgyis nehéz a tompa gondtól:
Romeo nyomba megy.
DAJKA
Jaj, Istenem, hallgatnám reggelig,
Sok bölcs tanácsod: mennyi sok okosság!
Uram, megmondom úrnőmnek, hogy eljössz.
ROMEO
Mondd, s kérd meg őt, hogy szidjon össze jól.
DAJKA
Itt a gyűrűje, megkért, adjam át.
Siess, iparkodj, mert későre jár. (El)
ROMEO
No látod, ez már talpra állított!
LŐRINC
Jó éjt, siess, ezen múlik a sorsod: -
Vagy szökj, amíg az őrség föl nem áll,
Vagy virradatkor menj el álruhában:
Maradj csak Mantovában, én időnként
Legényed által hírt adok neked
Mindenről, ami itt javadra történt.
Nyújtsd a kezed, jó éjt, menj, Isten áldjon.
ROMEO
Ha az öröm nem várna, a csudás,
Be fájna most e kurta búcsuzás.
Isten veled.
Elmennek
4. SZÍN
Szoba a Capulet-házban.
Capulet, Capuletné, Páris jön
CAPULET
Ez a csapás, gróf úr, oly hirtelen jött,
Hogy rá sem értünk értesítni lányunk.
Nagyon szerette a bátyját, Tybaltot.
S én is – de születünk és meghalunk mind.
Későre jár – lányom ma már le sem jön:
Ha nem tisztel meg, gróf úr, bizton én is
Egy óra óta az ágyamban volnék.
PÁRIS
A gyászban nem való beszélni a nászról.
Jó éjt, madame, kézcsókom Júliának.
CAPULETNÉ
Reggel korán kikémlelem, hogy érez.
Ma éjjel bánatába zárkozott.
CAPULET
Én, Páris úr, előre biztosítom
Lányom szerelmét: azt hiszem, hajol majd
Atyai szómra, sőt nem kétkedem.
Asszony, keresd föl, mielőtt lefekszel,
Közöld vele Páris fiunk szerelmét,
És mondd neki – figyelj -: ezen a szerdán -
Hopp, várj kicsit, milyen nap van ma?
PÁRIS
Hétfő.
CAPULET
Hétfő! Aha. Így szerda túl hamar lesz.
Csütörtökön hát – mondd: csütörtökön
Oltár elé vezeti e nemes gróf.
Kész addig ön? Hogy tetszik e hamarság?
Nagy zajt nem is csapunk – pár jóbarát csak,
Hiszen Tybalt halála oly közel van
S még azt hihetnék, hogy nem is szerettük
A mi öcsénket, hogyha vigadoznánk.
Öt-hat barátot meghívunk magunkhoz,
És semmi több. Szóval helyes: csütörtök?
PÁRIS
Bár lenne holnap már ez a csütörtök.
CAPULET
Jó, most siessen – hát csütörtökön.
Menj Júliához, mielőtt lenyugszol,
Készítsd el, asszony, nászra az arát.
Parancsoljon, olyan késő az óra,
Hogy már korán lesz nemsokára – jó éjt.
Elmennek
5. SZÍN
Júlia hálószobája mellett nyitott tornác,
mely a gyümölcsöskertre néz.
JÚLIA
Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.
A fülemüle volt, nem a pacsirta,
Az rázta össze megriadt füled.
Éjjel dalol a gránátalmafán,
Hidd, édesem, a fülemüle volt.
ROMEO
Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,
Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík
Szegi be a felhőket keleten.
Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap
Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon.
Elmennem: élet, és halál: maradnom.
JÚLIA
E fény nem a Nap fénye, én tudom:
Csak meteor, mit kilehelt a Nap,
Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,
És utadon világol Mantováig.
Szóval maradj. Nem kell sietned így.
ROMEO
Hát fogjanak el, vigyenek halálra.
Sebaj: hiszen te akarod. Igen,
E szürke folt nem a hajnal szeme,
Csak kósza pára a Hold homlokáról,
S nem a pacsirta csattog a magasba,
Az öblös égben, a fejünk fölött:
Elmenni rossz, jobb is maradni tán -
Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.
Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap.
JÚLIA
De az, de az – fuss innen perc alatt.
Ez a pacsirta, az rikácsol itten
Erőltetett-éles trilláival.
Mondják, egyébkor édesen sikolt,
De most rikolt, mert minket szétriaszt.
Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,
Bár elcserélte volna véle hangját!
Mert ölelésünknek vet hangja véget,
Az éjt elűzi s véle-véle téged.
Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes.
ROMEO
A fény, a fény – és mindinkább setét lesz.
Dajka jön
DAJKA
Úrnőm!
JÚLIA
Dadám.
DAJKA
Anyád azonnal a szobádba jő.
Már megvirradt. Nagyon vigyázzatok. (El)
JÚLIA
Ablak, ragyogj föl, életem, borulj el.
ROMEO
Isten veled! Egy csókot és leszállok.
Leszáll
JÚLIA
Hát elmentél? Uram, szívem, barátom!
Mindennap adj hírt nékem, minden órán,
Egy percbe nékem annyi-annyi nap van:
Jaj, mennyi-mennyi év múlik nekem majd,
Míg Romeómat újra láthatom!
ROMEO
Isten veled. Nem múlik alkalom,
Hogy hírt ne kapj felőlem, angyalom.
JÚLIA
Hát azt hiszed, találkozunk mi ismét?
ROMEO
Nem kétkedem: egy boldogabb jövőben
Kacagva szólunk majd e bánatunkról.
JÚLIA
Jaj, Istenem, oly rosszat sejt a lelkem.
Ott lenn, amint állasz, egész olyan vagy,
Akár a holttest a kriptája mélyén.
Vagy a szemem csal, vagy nagyon fehér vagy.
ROMEO
Nem, édesem, te is egész olyan vagy.
Bú issza ki vérünket. Isten áldjon. (El)
JÚLIA
Ó, Fortuna![15] Forgandónak neveznek:
Ha forgandó vagy, mit akarsz te tőle,
Aki a Hűség? Fortuna, forogj hát,
Nem tartod így tán őt soká magadnál.
És visszaküldöd.
CAPULETNÉ(belülről) Kislányom, te fönn vagy?
JÚLIA
Ki szólít engem?
Az anyám keres?
Le sem feküdt még: vagy nagyon korán kelt?
Milyen szokatlan ügybe jő ide?
Capuletné bejön
CAPULETNÉHát Júliám, te itten?
JÚLIA
Nem vagyok jól.
CAPULETNÉ
Még egyre a bátyádat siratod?
Könnyel szeretnéd sírjából kimosni?
Ha kimosod, föl nem támaszthatod.
Hagyd abba hát: a könny a szív jele,
De ennyi könny, könnyelmű esztelenség.
JÚLIA
Mégis sírok, mert iszonyú csapásom.
CAPULETNÉ
De nem találod őt meg e csapáson,
Akit siratsz.
JÚLIA
(félre) Én érzem a csapásom,
S bármit tegyek, folyton siratni kell őt.
CAPULETNÉ
Kislány, nem a halálát siratod te,
Hanem hogy él a gaz, aki megölte?
JÚLIA
Miféle gaz?
CAPULETNÉAz a gaz Romeo.
JÚLIA
(félre) Ő és gazember száz mérföldre van.
Isten, bocsáss meg néki, mint a szívem,
Bár szívemet így nem sebezte senki.
CAPULETNÉIgen, hogy él az aljas gyilkosa.
JÚLIA
Jaj, volna csak a kezeim között,
De megbosszúlnám a bátyám halálát.
CAPULETNÉ
Majd bosszút állunk érte mi, ne félj:
Tehát ne sírj. Elküldök Mantovába -
Ott bujdokol földönfutó gyanánt -
S olyan itókát adatok neki,
Hogy nyomban odamegy, ahol Tybalt van:
Aztán – remélem – megnyugszol te is.
JÚLIA
Nem nyugszom én meg sohase, nem én,
Míg Romeót nem látom végre – holtan.
Szegény szívem úgy fáj rokonomért:
Anyám, ha lelnél bárkit is, aki
Odavigye, olyan mérget kevernék,
Hogy Romeo, mihelyt megízleli,
Örökre alszik. Jaj, mi gyötrelem,
Hallom nevét s nem futhatok feléje,
Hogy végtelen szerelmem – hű Tybaltért -
Bosszút vegyen azon, aki megölte!
CAPULETNÉ
Találj módot, én majd találok embert.
De most, leány, jó hírt hozok neked.
JÚLIA
Jó volna a jó hír ily rossz időben:
Mi az a jó hír, mondd nekem, anyuskám?
CAPULETNÉ
Hát gyermekem, apád, ki úgy imád,
Hogy elriassza tompa bánatod,
Olyan örömnappal lep meg maholnap,
Amit te nem vársz és én sem reméltem.
JÚLIA
Beh jó nekem, s mikor lesz ez örömnap?
CAPULETNÉ
Csütörtök reggel lesz az, kisleányom.
Egy ifjú, kedves, finom nemesúrfi,
Páris gróf majd Szent Péter templomában
Mint víg aráját oltárhoz vezet.
JÚLIA
Szent Péter templomára esküszöm,
És Szent Péterre, nem leszek arája.
Mért e sietség? Férjhez menjek, és
Még meg se kért az, aki az uram lesz.
Mondd hát, anyám, atyámnak és uramnak,
Még nem megyek én férjhez, és ha mennék,
Inkább lennék a gyűlölt Romeóé,
Mint Párisé. Jaj, micsoda örömhír.
CAPULETNÉ
Itt jő atyád, mondd el neki magad,
Meglásd, hogyan fogadja majd tetőled.
Capulet és Dajka jön
CAPULET
Ha nyugszik a nap, harmat permetez,
De hogy öcsénknek napja lepihent,
Eső szakad.
Esőcsatorna vagy, kislány? Mi, könnyben?
Zuhog a zápor? E gyöngécske test
Gályát utánoz, tengert és szelet?
Mert a szemed, mit tengernek neveznék,
Könnytől dagad-apad, aztán a tested
Sós vízbe bukdácsol, s a sóhajod
A szélvihar, mi küzdve könnyeiddel
Vihar-csapott gályádat fölborítja,
Ha hirtelen nem csillapul.
Na, asszony,
Közölted-e végzésemet vele?
CAPULETNÉ
Igen, de ő köszöni, nem akar.
Ez a bolond a sírhoz menne nőül.
CAPULET
Csitt, csöndesen, ne mérgesíts föl, asszony.
Mit „nem akar”? s még csak meg sem köszönte?
Nem büszke rá? nem örvend, hogy mi néki,
Ki érdemtelen, egy ily érdemes
Nemest találtunk végre vőlegényül?
JÚLIA
Nem örvendek neki, de köszönöm.
Amit gyűlölök, annak hogy örülnék?
De köszönöm, mert a szeretet adja.
CAPULET
Mi ez a csűrés-csavarás, mi ez?
„Örvend” – „köszöni” – és „nem köszöni” -
Aztán: „nem örvend” -: Drága kis kisasszony,
Sose köszöngess és sohase örvendj,
De szedd a lábacskád csütörtökön,
Menj Párissal Szent Péter templomába,
Vagy gúzsbakötve húzlak el odáig.
Pusztulj, te sápkóros dög, ronda cafka,
Zöldbéka te!
CAPULETNÉ
Jaj, hát megháborodtál?
JÚLIA
Így térdenállva kérlek, jó atyám,
Légy most türelmes és hallgass meg engem.
CAPULET
Kösd fel magad, te cafka, lázadó rongy.
Mondom tehát – ott légy csütörtökön,
Másképp ne is kerülj szemem elé te.
Ne szólj, ne mukkanj, még csak meg se pisszenj.
Viszket tenyerem. Asszony, lásd, búsultunk,
Hogy Isten csak egy gyermeket adott,
S most arra ébredek, hogy sok ez egy is,
Átkunk, hogy a világra született.
Pusztulj, szemét!
DAJKA
Nagy Isten, védd meg őt.
Uram, ha bántod, önmagad gyalázod.
CAPULET
Á, bölcs szipirtyó? fogd be a pofád,
Te nagy-okos. Trécselj a nőcseléddel.
DAJKA
Nem rosszból mondtam.
CAPULET
Menj Isten hírével.
DAJKA
Hát szólni sem szabad?
CAPULET
Csitt, vén bolond te.
Ott künn locsogj, kofálkodj a kofákkal.
Itt erre semmi szükség.
CAPULETNÉMily heves vagy.
CAPULET
A szakramentumát, megőrülök:
Éjjel-nappal, későn-korán, magamban
És társaságban, otthon, künn, imetten
És alva is, mindíg egy volt a gondom,
Hogy férjhezadjam: és most végre itt van
Egy főnemes, majd hercegi családból,
Nagybirtokos, ifjú, pallérozott,
Csupa dicső erénnyel fölruházva,
Álmodni sem lehet különbet ennél,
S e gyatra és nyöszörgő félkegyelmű,
E nyafka báb, ezt mondja a Szerencse
Ajánlatára: „Nem szeretem őt.”
„Nem kell nekem.” – „Túl fiatal vagyok.”
Hát hogyha nem mégysz hozzá, csak ne is menj:
Legelj, ahol tudsz, nincs házamban hely:
Gondold meg, én nem ösmerem a tréfát.
Mindjárt csütörtök: tedd kezed szívedre:
Ha itt maradsz, övé lész, s hogyha nem,
Kösd fel magad, koldulj, dögölj az utcán,
Mert rólad akkor leveszem a kezem
És – Isten úgy segéljen – kitagadlak.
Fontold meg ezt, én nem szegem meg esküm. (El)
JÚLIA
Hát nincs a fellegekben irgalom,
Amely keservem bús mélyére néz?
Anyuska, édes, el ne lökj magadtól.
Halaszd el a nászt, csak egy hóra-hétre.
Ha nem bírod, vesd nászi ágyamat
A kriptaboltba, hol Tybalt pihen.
CAPULETNÉ
Hozzám ne szólj, én úgyse felelek.
Végezz, amit tudsz, végeztem veled. (El)
JÚLIA
Ó, Istenem, dadus, hogyan segítsz ki?
Uram a földön, esküm égbe van.
És hogy jöhet e földre vissza esküm,
Ha az égből nem küldi vissza férjem
Elhagyva e földet? Segíts, vigasztalj.
Jajjaj, hogy az ég így megostromol
Ily gyönge lényt, aminő én vagyok.
Mit szólsz te? Nincsen egy vigaszszavad szem?
Segíts, dadus.
DAJKA
De van, van, Romeo
Száműzve, és én a fejem teszem rá,
Hogy nem mer visszajönni majd teérted,
Vagy hogyha mer, csakis titokba jön,
Hát minthogy így áll a dolog, amint áll,
Legjobb, ha mégis nőül mégysz a grófhoz.
Ó, ő nagyon szép úrfi ám!
Romeo törlőrongy mellette: sasnak
Sincs oly sebes, zöld, villogó szeme,
Mint Párisnak, úgy áldjon Isten engem.
Boldog leszel a második uraddal,
Sokkal különb, mint az első, egyébként
Az annyi, mintha már nem élne többé,
Mert bárha él is, mit sem érsz vele.
JÚLIA
Szívből beszélsz te?
DAJKA
A lelkem szerint,
Úgy áldjon Isten.
JÚLIA
Ámen.
DAJKA
Mit beszélsz?
JÚLIA
Látod, egészen megvigasztalódtam.
Siess anyámhoz, s mondd, Lőrinc baráthoz
Mentem – mert megbántottam jó atyámat -,
Meggyónni s kérni bűnbocsánatát.
DAJKA
Na jó, megyek, lásd, ez okos beszéd már. (El)
JÚLIA
Vén kárhozott. Vén, átkozott boszorkány!
Mi a nagyobb bűn: esküm megszegetni,
Vagy ócsárolni férjem ama nyelvvel,
Mely valaha az egekig dicsérte,
Százszor-ezerszer? Menj, tanácsadó:
Te és szívem kettészakadt ezentúl.
Most a baráthoz, hogy gyógyszert találjon:
S ha nem talál, én meglelem halálom.
Függöny
NEGYEDIK FELVONÁS
1. SZÍN
Verona, Lőrinc barát cellája.
Lőrinc barát és Páris jön
LŐRINC
Csütörtökön, gróf? Az idő rövid.
PÁRIS
Capulet, az apósom így akarja.
Én nem lassítom, amit ő siettet.
LŐRINC
Ön azt se tudja, hogy a lány mit érez:
Rendellenes dolog ez, nem helyeslem.
PÁRIS
Tybalt halálán sír-rí szakadatlan,
Alig beszéltem véle szerelemről.
A könny házában Vénusz nem mosolyg.
Hát atyja attól fél, hogy veszedelmes,
Ha a bánatnak adja így magát,
Bölcsen sietteti az esküvőnket,
Hogy megakassza könnyei özönjét,
Mely a magányban egyre csak dagad,
De elapad talán a társaságban.
Most tudja már, mért kell sietni így. -
LŐRINC
(félre) Jaj, bár ne tudnám: késleltetni mért kell.
Gróf úr, ím itt jön a kisasszony épp. -
Júlia jön
PÁRIS
Ó, csakhogy itt van, drága feleségem.
JÚLIA
Az lehetek, bár nem uram ma nékem.
PÁRIS
Csütörtökön meg kell kapnom kezét.
JÚLIA
Ha kell, megkapja majd.
LŐRINC
Okos beszéd.
PÁRIS
A szentatyához gyónni jött bizonnyal.
JÚLIA
Csak önnek gyónnék, hogyha válaszolnék.
PÁRIS
Előtte ne tagadja, hogy szeret.
JÚLIA
Meggyónom önnek, hogy szeretem – őt.
PÁRIS
S őnéki nyilván, hogy engem szeret?
JÚLIA
Ha így teszek, becsesb a vallomásom,
Mert őneki s nem a szemébe mondom.
PÁRIS
Szegényke, a könny megviselte arcát.
JÚLIA
A könny felette csak kis diadalt ült,
Mert azelőtt is épp ily csúnya volt.
PÁRIS
Arcának e szó jobban árt a könnynél.
JÚLIA
Nem rágalom ez, ámde az igazság,
Hisz az arcomra és arcomba mondtam.
PÁRIS
Enyém az arca s így rágalmaz engem.
JÚLIA
Lehet, hiszen az arcom sem enyém már.
Ráérnél mostan, szentatyám, kicsit,
Vagy tán vecsernye táján jöjjek el?
LŐRINC
Ráérek én, rá, bánatos kisasszony,
Gróf úr, talán hagyjon magunkra kissé.
PÁRIS
Jaj, ájtatosságukban megzavartam?
Csütörtökön hát fölkeltem korán.
Isten vele s fogadja szűzi csókom. (El)
JÚLIA
Ó, zárd be az ajtót s mihelyt bezártad,
Jer, sírj velem: nincs ír, remény, segítség.
LŐRINC
Ah, Júlia, ösmerém a keserved.
De túlhaladja az elmém határát:
Hallom, csütörtökön – és nincs halasztás -
A gróffal egybe kell majd kelni néked.
JÚLIA
Ne mondd, atyám, hogy hallottál felőle,
Ha biztos eszközt nem mondsz ellene:
Ha bölcsességgel nem segítheti,
Mondd bölcsnek akkor elhatározásom
És majd segítek rajta én e tőrrel.
Isten: szívünk, kezünk: te fontad egybe.
E kéz, mit elpecsételtél te néki,
Nem üt pecsétet egy másik kötésre
S máshoz csalárdul nem hajol e hű szív,
Hát semmisítse ez meg mind a kettőt.
Azért tehát hosszú tapasztalásod
Adjon tanácsot most nekem, avagy lásd,
Hogy köztem és átkom között a bíró
E véres tőr lesz és eldönti azt,
Amit korod s okosságod hatalma
Nem oldhatott meg tisztességesen.
Ne késlekedj: én vágyom a halálom,
Ha gyógyszerem szavadba nem találom.
LŐRINC
Megállj, leány: megcsillan egy remény még,
De végbevinni oly kétségbeejtő,
Mint azt, amit lebírni szándokod.
Ha mintsem, hogy Párissal egybekelj,
Olyan erős vagy, hogy magad megöld,
Tán egy halálra emlékeztető
Próbát is állsz e szégyent elkerülni,
Hisz kész vagy a halálra is ezért.
Ha ezt mered, úgy megkapod a gyógyszert.
JÚLIA
Ó, hát kívánd – csupán Páristól óvj meg -,
Hogy a toronytetőről leugorjam,
Rablótanyán járjak, bújjak kígyók közt,
Vagy láncolj ordító medvékkel össze,
Vagy a tetemnézőbe zárj be éjjel,
Hol zörgő embercsont rakásban áll,
Possadt lábszár, torz, sárga koponya,
Vagy küldj a frissen-ásott sírba hálni,
Egy szemfedőbe dugva a halottal -
Mindezt, miről ha hallottam, remegtem,
Félsz nélkül és e percben megteszem,
Csak édesem hű hitvese maradjak.
LŐRINC
Várj, fuss haza, légy víg, egyezz bele,
Hogy Párishoz mégysz: holnap szerda van.
Intézd, hogy éjjel hálj majd egyedül,
Még a dadát se engedd a szobádba.
Fogd ez üvegcsét s hogyha ágyba fekszel,
Párolt italját idd ki hirtelen:
Álmos, hideg nedv nyargal át azonnal
Véred csatornáin: verőered
Természet-adta lüktetése megszűn:
Hő s lélegzet nem mondja már, hogy élsz,
Orcádon-szádon hamvadoz a rózsa,
Szemednek ablaka is becsukódik,
Akár halál zárná ki a verőfényt.
Minden tagod elvesztve símaságát
Görcsös-feszes lesz, hűs, mint a halálé:
S kölcsön-mezében a meredt halálnak
Fekszel te így negyvenkét óra hosszat,
Majd mint üdítő álomból fölébredsz.
Hát hogyha reggel jő a vőlegényed
Felkölteni, halott gyanánt heversz ott.
Aztán – amint szokás ez városunkban -
Nyitott koporsón, ünnepi ruhádban
Elvisznek az ősrégi kriptaboltba,
Ahol Capulet-őseid nyugosznak.
Közben, mikor már-már ocsúdni készülsz,
Megtudja tervünk Romeo, levélből -
És itt terem: aztán majd ő meg én
Vigyázzuk ébredésed s aznap éjjel
Romeo Mantovába szöktet el.
Ez ment meg íme most a szégyenedtől,
Ha csélcsap ábránd, női félelem
Le nem nyűgöz és bátran is cselekszel.
JÚLIA
Jaj, add nekem. Ne szólj a félelemről.
LŐRINC
Fogd s most eredj és légy erős, szerencsés
Tettedben: én egy szerzetest menesztek,
Hogy Mantovába vinné levelem.
JÚLIA
Ó, adj erőt, sikert, te Szerelem.
Isten veled, atyám.
Elmennek
2. SZÍN
Terem Capuleték házában.
Capulet, Capuletné, Dajka és szolgák jönnek
CAPULET
Mind hívd meg, akiket ide fölírtam.
Első szolga el.
Fickó, fogadj nekem húsz jó szakácsot.
MÁSODIK SZOLGA
Rosszat nem is fogadok, uram, egyet sem. Előbb majd megnézem, megnyalják-e az ujjukat.
CAPULET
Na és mit látsz azon?
MÁSODIK SZOLGA
Csak azt, uram, hogy csapnivaló szakács az, amelyik nem nyalja meg a tulajdon ujját: ennélfogva, aki nem nyalja meg az ujját, az nem is jön velem.
CAPULET
Menj már, eredj.
Második szolga el
A sok dolog még a körmünkre ég.
Lőrinc barátnál van az a leány?
DAJKA
Őnála hát.
CAPULET
Jó, az talán lelkére fog beszélni:
Durcás, makacskodó, veszett cudarja.
DAJKA
Nézd, már meg is gyónt és milyen vígan jön.
Júlia jön
CAPULET
No, önfejűcske, merre kódorogtál?
JÚLIA
Ott, hol megbántam végre a bűnöm,
Hogy engedetlenül ellenszegültem
Neked s parancsodnak. Lőrinc atya
Meghagyta, hogy most térdenállva kérjem
Bocsánatod – bocsáss meg, így könyörgök!
Eztán vakon teszem, amit kívánsz.
CAPULET
Küldj hát a grófhoz és izend meg ezt:
A frigykötés reggelre meglegyen.
JÚLIA
Az ifjú grófot láttam a barátnál,
És nékiadtam szűz szerelmemet,
Nem lépve által az illem határát.
CAPULET
Örvendek. Á, ez már derék. No, állj föl.
Így is dukál. Jöjjön tehát a gróf.
Menj, hogyha mondom, s hozd nekem ide.
Bizisten, ennek a jámbor barátnak
Hálás lehet mindenki városunkban.
JÚLIA
Kérlek, daduska, jöjj velem szobámba,
Segíts keresni, hogy melyik ruhát
Öltsem magamra reggel, esküvőmre.
CAPULETNÉHiszen csütörtökig még sok idő van…
CAPULET
Menj, dajka: holnap lesz az esküvő.
Júlia, Dajka el
CAPULETNÉ
Addig mi sem készülhetünk el itthon:
Már este van.
CAPULET
Eh, majd utánanézek.
És rendbe lesz, asszony, kezeskedem.
Le sem fekszem ma éjjel, hagyj magamra.
Most én leszek a háziasszony. Ejnye,
Mindenki elment: hát magam futok
Páris grófhoz, hogy reggel itt legyen.
Nagy kő esett le mostan a szívemről,
Hogy e bolondos lányka megszelídült. (El)
3. SZÍN
Júlia szobája. Júlia, Dajka jön
JÚLIA
Ez a ruhám lesz legjobb: – ám daduskám,
Kérlek nagyon, hagyj egyedül ma éjjel,
Mert sok imát kell mondanom az égnek,
Hogy a szívemre nyájasan tekintsen,
Mert bűnös az – tudod, s felette gyarló.
Capuletné jön
CAPULETNÉEj, még sürögtök? Tán segítsek én is?
JÚLIA
Ne, hagyj, anyám. Mindent kiválogattunk,
Mit fölveszek az esküvőmre holnap.
Kérlek tehát, hagyj most magamra szépen.
Vidd a dadám is, kell neked ma éjjel,
Hiszen tudom, hogy mennyire siettek
És mennyi a dolog.
CAPULETNÉ
Jó éjszakát.
Feküdj az ágyba és aludj, reád fér.
Capuletné és Dajka el
JÚLIA
Isten veled. Ó, látlak-e megint?
Hűs borzalom cikázik ereimben.
Majd megfagyasztja életem melegjét:
Tán hívjam őket bátorítani?
Dadus! De mit tehet? Bús jelenésem
Csak enmagamnak kell lejátszani.
Jer, kisüveg!
És hogyha nem hat ez a keverék -
S a gróffal összeházasítanak majd?
Nem – ez nem engedi – te csak heverj itt!
Tőrét maga elé teszi
És hogyha méreg ez, mit a barát
Cselből adott nekem, megölni engem,
Hogy ez a nász szégyent ne hozzon őrá,
Mert Romeóval összeesketett már?
Félek, hogy így van: és még sincs így, érzem.
Megannyiszor kipróbált, jámbor ember,
Hesseljük el a rút gyanút magunktól.
És hogyha majd a sírba lenn leszek,
S fölocsudom, mielőtt Romeo jön,
Megmenteni? Ez az iszonytató!
És hogyha megfojt az a kriptabolt,
Minek pállott szájába lég se jár,
S megfulladok és Romeóm se lát meg?
És hogyha élek, nem megeshetik,
Hogy borzadozva a haláltól-éjtől,
E rémletes és iszonyú tanyán,
E kriptaboltban, e vén-vén odúban,
Hol százak óta fekszenek halomban
Az őseimnek porló csontjai,
S rémes Tybalt, ki most került a földbe,
Levedzik a leplébe, s mint beszélik,
Kísértetek járnak ki éji órán -
Jajjaj nekem – nem eshetik meg itt, hogy
Későbben érzek föl, büdös szagok közt,
Sikolyt hallok, mitől az agy megőrül,
Mint amikor mandragórát szakítnak?
És hogyha ébredek, nem bomlok-é meg
Csömörletes, viszolygó rettenettől?
Nem játszom-e vázakkal tébolyultan?
Nem tépem-e lepléből csonka bátyám?
S egy ősapám csontjával, mint afféle
Bunkóval nem loccsantom-e fejem szét? -
Ni, látom, itt a bátyám szelleme,
Romeót keresi, aki a testét
Kardjára tűzte: – állj, Tybalt, megállj!
Jövök, Romeo! Ezt reád köszöntöm.
Kihörpinti a kisüveget, s ágyára veti magát
4. SZÍN
Csarnok Capuleték házában.
Capuletné, Dajka jön
CAPULETNÉFogd, itt a kulcs, most dajka, adj ki fűszert.
DAJKA
Birsalma, datolya kell a kalácsba.
Capulet jön
CAPULET
Csak rajta, másodszor szólt a kakas,
Már hajnalt csöndítenek, három óra. -
Vigyázz a sültre, drága Angelám:
Semmit se sajnálj.
DAJKA
Menjen ágyba már,
Minden-lében-kanál, holnap beteg lesz.
Mit éjszakázik?
CAPULET
Á, hajdanában annyit éjszakáztam -
Kisebb ügyért – és sose volt bajom.
DAJKA
Mert akkor a szoknyák után futott,
De most e szoknya futni kényszeríti.
Capuletné és Dajka el
CAPULET
Izgága némber.
Szolgák jönnek nyársakkal, hasábfákkal, kosarakkal
Mit, hozol, fiam?
ELSŐ SZOLGA
Valamit a szakácsnak, nem tudom, mit.
CAPULET
Hát szedd a lábad.
Első szolga el
Fickó, adsza tuskót.
Kérdezd meg Pétert, az megmondja, hol van.
MÁSODIK SZOLGA
Hát van fejem, tudom, hogy hol a tuskó,
Nem kell nekem Pétertől tudakolni. (El)
CAPULET
Ez a bolond fattyú, jól eltalálta!
Tuskó-fejű! Jaj, Istenem, virrad:
A gróf azonnal itt lesz a zenével,
Mert így igérte: – Már közelbe hallom.
Künn muzsikálnak
Hé, dajka – asszony – hol vagy, dajka, dajka?!
Menj, költsd fel Júliát és csinosítsd ki:
Párissal addig elbeszélgetek.
Siess, ha mondom, itt a vőlegény.
Siess, siess.
Elmennek
5. SZÍN
Júlia szobája. Júlia az ágyon.
Dajka jön
DAJKA
Úrnőm, kisasszony. Alszik, mint a bunda.
Bárányka, édes. Álmostáska, hé!
Hallod, szivecském, drága kis menyasszony.
Mit, meg se mukkansz? Bölcsen is cselekszel,
Egy hétre alszol, mert ma éjszaka
Páris gróf nem nyugszik meg semmi áron,
Csakhogy te meg ne nyughass. Istenem,
Uram, bocsáss meg, jaj de mélyen alszik.
De föl kell költenem. Úrnőm, kis úrnőm!
Vigyázz, a gróf jön és ágyban talál.
Kizargat, Isten úgyse. Képtelenség!
Felöltözött! Ruhástul! Vagy ledőlt tán?
De föl kell költenem: asszony, menyecske.
Jajjaj, segítség. Meghalt. Jaj, segítség.
Ó, borzalom, hogy a világra lettem,
Jaj, szíverősítőt. Uram, nagyasszony!
Capuletné jön
CAPULETNÉMi lárma ez?
DAJKA
Ó, jaj, iszonytató nap!
CAPULETNÉDe hát mi történt?
DAJKA
Nézze, szörnyű egy nap!
CAPULETNÉ
Jaj! Lányom! Én egyetlen életem!
Éledj, tekints föl vagy veled halok!
Segítsenek, mondd, hogy segítsenek.
Capulet jön
CAPULET
Hát hol van Júlia, a vőlegény vár.
DAJKA
Meghalt, nem él, halott, ó, szörnyűség!
CAPULETNÉÓ, szörnyűség ez, vége, vége, vége!
CAPULET
Nem, nem, mutasd: engedjetek, hideg már.
A vére áll. A tagja megmeredt,
Az élet és az ajka régen elvált:
Halál ül rajta, mint a kora dér
Minden mezők legédesebb virágján.
DAJKA
Jaj, e siralmas nap.
CAPULETNÉJaj, átok, átok!
CAPULET
Mi megríkat s elvitte: a Halál,
A nyelvem megköti, szavam szegi.
Lőrinc barát, Páris jön a muzsikusokkal
LŐRINC
Ej, a menyasszony még mostan se jön?
CAPULET
Jön már, de vissza nem jön ő soha.
Fiam, az esküvőd előtti éjjel
Aráddal a Halál hált: – itt hever, nézd,
Egykor virág volt, a Halál letörte.
Halál a vőm, az az örökösöm.
Ő vette el lányom: hát meghalok majd,
És életet, mindent reáhagyok.
PÁRIS
Hogy vártam én e reggel édes arcát
És mostan ekképp fancsalog felém.
CAPULETNÉ
Boldogtalan, cudar, gyalázatos nap!
Ily szörnyű órát az Idő se látott
Zarándokútjának örök robotján! -
Egyetlen kis szerelmes magzatom,
Egyetlen örömem, vigasztalásom,
S a zord Halál most ezt is elragadta!
DAJKA
Ó, átok, átok! Ó, ez átkozott nap!
Siralmas és keserves, átkozott nap,
Minőt a földön eddig meg sem értem.
Ó, ez a nap, e szörnyű-szörnyű nap.
Nap sose volt ilyen fekete még:
Ó, átok, átkozott nap.
PÁRIS
Megcsalt, kigúnyolt, elhagyott, megölt.
Őt csaltad meg, utálatos Halál.
Kegyetlenül legyűrted, ó, szerelmem!
Ó, életem. Nem! Holtan is szerelmem!
CAPULET
Porig alázott, összetört, legyilkolt!
Iszonytató Idő, mért jössz te épp most
Megsemmisíteni az ünnepünket?
Ó, gyermekem! Nem, gyermekem! Te lelkem!
Halott vagy – ó, jaj, gyermekem halott,
És véle örömem is eltemették.
LŐRINC
Csitt, csönd legyen már. Bút nem orvosol bú.
Egyforma részetek volt e leányban
Nektek s az Égnek. Most egész az égé,
És általa jól járt leányotok.
A részetek nem volt ment a haláltól,
De eme része mindig él az égben.
A vágyatok az volt, hogy többre jusson.
A mennyetek volt, hogy magasba szálljon,
Hát ríttok-e most, hogy magasba szállt,
Felhők fölé, magasba, mint az égbolt?
Mily szeretet az, amelyik megőrül,
Ha látja, hogy leánya célhoz ért?
A hosszú házasság nem boldogít,
Aki hamar meghal, az boldog itt.
Ne sírjatok, tegyetek rozmaringot
E szép halottra, és amint szokás,
Díszben vigyétek a templomba őt:
A Természet készt sírni esztelen,
De neveti könnyünk az Értelem.
CAPULET
Minden, mit elkészítettünk a nászra,
Gyásszá borul, fekete temetéssé,
A hangszerünk megkonduló harang lesz,
Lakodalmas ebédünk néma tor,
Víg himnuszunk komor, halotti dal,
Az esküvő füzére koszorú.
Minden dolog ferdül, fonákra fordul.
LŐRINC
Menj, jó uram – menj véle, asszonyom -
Páris, ön is – mindenki elkísérje
Sírjáig ezt a szépséges halottat.
Az ég haragszik ránk, sujtolva büntet,
Ne ingereljük, rejtsük el könnyünket.
Capulet, Capuletné, Páris, Lőrinc el
ELSŐ MUZSIKUS
Hát tegyük el a sípunkat és álljunk odébb.
DAJKA
Jó emberek, igen, tegyétek el.
A bús napon pihenjen tokotokban. (El)
ELSŐ MUZSIKUS
Bizony tinektek erre okotok van.
Péter jön
PÉTER
Jaj muzsikusok, muzsikusok. Te játszd el azt, hogy „Vigadj, vigadj”. Játszd el, ha kicsit szeretsz: „Vigadj”.
ELSŐ MUZSIKUS
Miért éppen azt, hogy „Vigadj”?
PÉTER
Mert a szívem folyton azt muzsikálja, hogy: „Búsulj, búsulj”. Játszd el azt a kedvderítő halotti éneket.
ELSŐ MUZSIKUS
Nem játszhatom el. Te tudniillik már eljátszottad a hozzá való jogodat. Ma nem muzsikálunk.
PÉTER
Szóval nem akarod eljátszani?
ELSŐ MUZSIKUS
Nem én.
PÉTER
Akkor majd adok neked.
ELSŐ MUZSIKUS
Mit adsz nekem?
PÉTER
Pénzt, azt nem. De ha akarsz, kaphatsz tőlem egy jókora pofont. Te kocamuzsikus.
ELSŐ MUZSIKUS
Kuss, kuss, te ronda szolga, kuss.
PÉTER
Húzd rá, különben én húzok rád. Nézd, a gyíklesőmet máris kihúzom.
ELSŐ MUZSIKUS
De azzal nem húzod ám ki magad.
MÁSODIK MUZSIKUS
Azt tanácsolom, inkább húzd össze magad, mert elhegedülünk.
PÉTER
Nem félek ám tőletek, ha százszor is muzsikusok vagytok. Rajta, húzd rá:
Ha fáj a szívem, ihaja,
S a búbánat majd eltemet,
A muzsika ezüst szava…
Tudod-e, miért mondja a nóta, hogy: „ezüst szava”? Miért mondja, hogy: „a muzsika ezüst szava”? No, mit gondolsz, Macskahúr Simon?
ELSŐ MUZSIKUS
Hát azért, mert az ezüstnek is szép szava van.
PÉTER
Fején találtad a szöget. No, mit gondolsz te, Pikula Jankó?
MÁSODIK MUZSIKUS
Azért „ezüst szava”, mert a muzsikusok is ezüstért muzsikálnak.
PÉTER
Fején találtad a szöget. És mit gondolsz te, Nótás Jakab?
HARMADIK MUZSIKUS
Én bizony nem tudom, miért.
PÉTER
Jaj, bocsáss meg, hiszen te énekes vagy. Hát én majd megmondom neked, miért. Azért, mert az ilyenfajta fickók, mint ti, ritkán kaptok aranyat a muzsikátokért.
A muzsika ezüst szava
Kúrálja árva lelkemet. (El)
ELSŐ MUZSIKUS
Micsoda gyalázatos fráter.
MÁSODIK MUZSIKUS
Hogy kötné föl a hóhér. No menjünk be, várjuk meg a gyásznépet, maradjunk itt a torra.
Függöny
ÖTÖDIK FELVONÁS
1. SZÍN
Mantova, utca
ROMEO
Ha az álom hízelkedő szemének
Hinnem lehet, mindjárt öröm köszönt rám.
Keblem királya könnyen ül a trónján
S egész nap oly szokatlan, játszi jókedv
Emelget a földről, víg érzetekkel.
Álmomban édesem jött s halva lelt -
Álmunkban eszmél a halott: beh furcsa!
S oly életet csókolt az ajkaimra,
Hogy fölocsúdtam és császára lettem.
Jaj, mily csodás a szerelem maga,
Ha árnya is ily gazdag, boldogító.
Boldizsár jön
Hír Veronából? Boldizsár, mi újság?
Hoztál-e írást nékem a baráttól?
A kedvesem hogy van? És az apám?
Hogy mint van Júlia? Ezt újra kérdem,
Mert semmi sincs rosszul, ha jól van ő.
BOLDIZSÁR
Hát jól van. És így nincsen semmi rosszul.
Már alszik a Capulet-sírba teste,
S halhatlan része angyalokkal él.
Láttam, hogyan vitték a kriptaboltba,
S jelenteni ezt lóhalálba jöttem.
Ó, jaj, bocsásd meg énnekem a rossz hírt,
Hiszen te tetted tisztemül, uram.
ROMEO
Ha így van, harcba szállok véled, égbolt!
Tudod lakásom: hozz tintát, papírt,
S fogadj lovat: ma éjjel utazom.
BOLDIZSÁR
Istenre kérlek, várj kicsit, uram.
Arcod fakó s vad balszerencse érhet
Ezen az úton.
ROMEO
Eh, ne képzelődjél.
Menj gyorsan és tedd a parancsomat.
Nem írt nekem semmit sem a barát?
BOLDIZSÁR Nem, jó uram.
ROMEO
Sebaj; hát szedd a lábad,
S fogadj lovat: nyomban megyek utánad.
Boldizsár el
Hát Júliám, veled hálok ma éjjel.
Lássuk, miként: Ó, Balsors, jaj de gyorsan
Adsz ötletet az átkozott szegénynek.
Máris eszembe jut egy patikáros -
Itten lakott –, és láttam is minap,
Vásott ruhába, zord, busa szemölddel
Gyógyfűveket szedett. Roppant sovány volt,
A nagy nyomor csontig lerágta őt.
Rozzant boltjába teknősbéka lógott,
Kitömött aligátor, torz halaknak
Rút bőre és a polcain kitéve
Üres bödönkék koldus lim-loma.
Tört bögrék, hólyagok, dohos magok,
Zsinegvégek, rossz, rózsaszín kalácskák,
Szétrakva, hogy többet mutassanak.
Ezt a siralmat látva így tűnődtem:
„Ha valakinek méreg kellene,
Mit árusítani itten halál,
Ez a bitang bizonnyal adna néki.”
E gondolat jelezte nyomorom,
S e nyomorult mostan nekem is ád majd.
Ha jól emlékszem, éppen itt a háza:
De ünnep van, bezárta ócska boltját.
Hé, patikáros, hé!
Patikáros jön
PATIKÁROS Ki ordít így?
ROMEO
No jöjj, barátom. Látom, hogy szegény vagy.
Itt negyven arany: adj egy kortynyi mérget.
De oly ölőt, oly hirtelen-hatót,
Hogy szétnyilalljon tüstént minden érben,
Az életunt szörnyethaljon, ha issza,
S testéből úgy robbanjon el a lélek,
Olyan veszett sebesen, mint a lőpor
Lobban ki, tűzbe, gyilkos ágyucsőből.
PATIKÁROS
Van ily mérgem, de Mantovába törvény
Halált szab arra, aki árusítja.
ROMEO
Félsz a haláltól hát, te semmiházi,
Te átkozott? Az arcodon az éhség,
Ínség, sanyargás sír ki a szemedből,
Nyomor, gyalázat lóg le hátadon.
Ez a világ – s törvénye – nem barátod.
Dússá sosem tesz törvény e világon.
Szegd meg tehát, ne légy szegény, fogadd el.
PATIKÁROS Szegénységem hajlik meg, nem gerincem.
ROMEO
Szegénységed veszem meg, nem gerinced.
PATIKÁROS
Hát szórd e port akármi folyadékba
S hörpintsd ki és lehetsz bár oly erős,
Mint húsz ember, végez veled azonnal.
ROMEO
Itt aranyod; gonoszabb, mint a méreg,
Több lelket öl ez itt e ronda földön,
Mint kotyvalékod, mit tilos eladnod:
Én adtam mérget, nem te énnekem.
Ég áldjon: ételt végy rajt s vastagodj.
Beveszlek én, gyógyító, drága méreg,
Ha Júliámhoz a sírboltba érek.
Elmennek
2. SZÍN
Verona. Lőrinc barát cellája.
János barát jön
JÁNOS
Hé, merre vagy, testvérem Szent Ferencben?
Lőrinc barát jön
LŐRINC
Úgy hallom, ez János testvér szava.
Megjöttél Mantovából, Romeótól?
Üzent nekem? Vagy add a levelét.
JÁNOS
Elmentem egy mezítlábas baráthoz,
Ki gyámolítja a betegeket,
Hogy elkisérjem és meg is találtam,
De minthogy azt hitték a városőrök,
Hogy mind a ketten oly helyen forogtunk,
Hol döghalál és fertőzet lakik,
Ajtónk lezárták és mi ottrekedtünk.
Így Mantovába el sem érkezénk.
LŐRINC
Ki vitte hát írásom Romeóhoz?
JÁNOS
El sem küldtem – itt van a levél -,
Futár se volt, hogy visszahozza néked.
A fertőzettől itt mindenki retteg.
LŐRINC
Mily balszerencse! Szerzetünkre mondom,
Nem semmiség volt benne, ámde fontos,
Komoly követség, s végzetes lehet,
Hogy el se ment. János testvér, eredj,
Szerezz egy vasrudat és hozd azonnal
Cellámba.
JÁNOS
Testvér, már futok, hozom. (El)
LŐRINC
Mostan magam megyek a kriptaboltba.
Júlia ébred három óra múlva,
Átkozni fog, mert közbe Romeót
Nem értesítettem, hogy itt mi történt.
De újra írok Mantovába néki
S míg jön, cellámba rejtem Júliát -
A sírban egy élőhalott virág! (El)
3. SZÍN
Temető. Capuleték kriptája.
Páris, Apród virággal, fáklyával jön
PÁRIS
Add a fáklyát, fiú, s eredj odább.
Nem, oltsd ki inkább, mert még észrevesznek.
Feküdj le ottan a fenyők alá.
Szorítsd füled az üreges talajra.
Így hogyha lépés rezzen a síroktól
Lyukas, kivájt, behorpadt temetőn,
Meghallod: és füttyents nekem azonnal,
Jelezd, mihelyt valaki közeleg.
Add a virágot. Tedd parancsomat, menj.
APRÓD
(félre) Félek kicsit, hogy egyedül leszek
A temetőben, ámde rajta, menjünk. (El)
PÁRIS
Édes virág, nászágyadon virág lesz:
De mennyezetje – jaj – por és kövek!
Édes harmattal öntözöm meg éjjel,
Harmat híján bánat-facsarta könnyel:
Nap szállatával gyászolom sirod,
Meghintem a virággal és sirok.
Apród füttyent
A fiú jelt ád, most valaki jön.
Mily átkozott láb bolyg itt éjszaka,
Zavarva gyászom és igaz szerelmem?
Fáklyája van? Hát rejts el akkor, Éj! (El)
Romeo és Boldizsár fáklyával és csákánnyal jön
ROMEO
Add a csákányt s a faltörő-rudat.
Itt a levél s reggelre kelve vidd el
És nyújtsad át uramnak és atyámnak.
Add a fáklyát: ha kedves életed,
Állj félre s bármit látsz vagy hallasz itten,
Munkámban engem semmiképp se bolygass.
Leszállok a Halál ágyába hát,
Hogy lássam újra édesemnek arcát.
Főkép pedig, hogy ujjáról lehúzzam
A drága gyűrűt – fontos ügybe lesz rá
Szükségem: így hát eredj, siess: -
De hogyha visszatérsz és leskelődöl,
Mit művelek később, hát istenemre,
Ízekre téplek, és a tagjaiddal
Szórom be ezt a kapzsi temetőt:
Az óra és a szándékom szilaj-vad,
Vadabb, dühösebb és iszonytatóbb, mint
Éh tigris és a bőgő óceán.
BOLDIZSÁR Megyek, uram, megyek, már nem zavarlak.
ROMEO
Így vagy barátom. Vidd el innen ezt,
S élj boldogul: jó ember, Isten áldjon.
BOLDIZSÁR
(félre) Azért csak a közelbe bújok el:
Olyan csúnyán néz, rosszban sántikálhat.
(Hátrahúzódik)
ROMEO
Te ronda bendő, pucra a Halálnak,
Jóllakva a legszentebb földdarabbal,
Büdös állkapcád fölfeszítem és új
Ételt tömök beléd, hogy meggebedj!
Feltöri a kripta ajtaját
PÁRIS
Ez a száműzött, dölyfös Montague.
Ő ölte meg az Édes drága bátyját,
Bújába halt meg ez a szép teremtés.
Most idejött, a hitvány, meggyalázni
A holtakat: de végezek vele. (Előrelép)
Megállj cudar munkádba, Montague!
Hát mit keres a bosszú a siron túl?
Aljas rüpők, hadd végezzek veled.
Add meg magad, jöjj, mert meghalsz azonnal.
ROMEO
Meg, meghalok, azért jövök ide.
Az átkozottat, jó fiú, ne bőszítsd.
Fuss, hagyj magamra: nézd a holtakat,
Tőlük riadj el, az Istenre kérlek.
Fejemre új bűnt, ifjú, ne tetézz,
Ne ingerelj, uszíts: eredj, eredj!
Az égre, jobb szeretlek, mint magam,
Hisz enmagam ellen hozom a fegyvert,
Ne késlekedj, menj: élj s ámulva mondd,
Elkergetett egy irgalmas bolond.
PÁRIS
Nem engedlek, hiába is rimánkodsz,
Végzek veled, mint egy földönfutóval.
ROMEO
Tehát kihívsz? No rajta, kezdd, fiú.
BOLDIZSÁR
Jaj, Istenem, vívnak, hívom az őrt. (El)
Páris lerogy
PÁRIS
Ó, jaj, megölt! Ha van szivedbe részvét,
Nyisd föl a kriptát, fektess Júliához.
Meghal
ROMEO
Megesküszöm, így lesz. Hadd lássam arcod. -
Mercutio nemes rokonja, Páris.
Mit is beszélt az úton a legényem,
Míg zaklatott főm nem figyelt reá? Azt,
Hogy Páris megkérette Júliát:
Nem ezt beszélte? Vagy álmodtam ezt? -
Őrült vagyok és hallva Júliáról
Ezt képzelem? Ó, adsza a kezed,
Beírtak a Balsors könyvébe, vélem!
Dicső a sír, amelybe eltemetlek,
Nem, fárosz[16] ez, legyilkolt ifjúember,
Mert Júlia van itt, szépsége fénylik,
S a kripta tőle tündér bálterem lesz.
Nyugodj, halott, kit egy halott temet.
Párist a kriptába fekteti
Hányszor vidul föl a halál előtt,
Aki halódik. Ápolói mondják,
Ez az utolsó lobbanás: mi hát most
E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom!
Lehed mézét kiszívta a Halál,
De nincs hatalma a szépségeden:
Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik
Szépséged zászlaja, és a Halál még
Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.
Tybalt, te vagy e véres szemfedőbe?
Ó, mit tehetnék mást javadra, mint hogy
A kéz, amely szétvágta ifjuságod,
Lerontsa azt is, aki ellened tört?[17]
Miért vagy oly szép mostan is? Talán
Beléd szeretett az üres Halál,
S e semmi, ösztövér, utálatos Rém
Itt a sötétben tart mint kedvesét?
Én féltelek, hát véled maradok.
Nem moccanok többé a zordon éjnek
E kastélyából: itt leszek, csak itt,
Férgekkel, a szolgáló-lányaiddal
Itten tanyázom mindörökre majd,
S lerázom a bal csillagok igáját
Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!
Öleld utolszor, kar! s te száj – lehellet
Kapuja – ez igaz csókkal pecsételd
Örök alkum az uzsorás Halállal.
Jöjj, zord kisérő, szörnyű kalauz!
Kétségbeesett révész te, s verd a szirthez
Viharba fáradt, hányatott dereglyém.
Érted, szerelmem! (Kiissza az üveget)
Ó, hű patikáros,
Gyors a szered. Így, egy csókkal halok meg. (Meghal)
Lőrinc barát bejön
LŐRINC
Jaj, Szent Ferenc, segíts. Hányszor botolt meg
Vén lábam a sírokba! Ki van itt?
BOLDIZSÁR Egy jó barátod s régi ismerősöd.
LŐRINC
Áldás reád hát. Mondd nekem, barátom,
Miért világít az a fáklya
Pondróknak és a vaksi koponyáknak?
Nyilván a Capulet-kriptában ég.
BOLDIZSÁR Ott ég, atyám, és a gazdám is ott van, akit szeretsz te.
LŐRINC
Ki?
BOLDIZSÁR Hát Romeo.
LŐRINC
Mióta van ott?
BOLDIZSÁR Jó félóra óta.
LŐRINC
Jöjj vélem a kriptába.
BOLDIZSÁR
Nem merek.
A gazdám azt hiszi, hogy hazamentem,
S irtózatos halált igért nekem,
Ha maradok s utána leskelődöm.
LŐRINC
Hát csak maradj. Magam megyek. De félek,
Egyszerre csak rossz sejtelem fog el.
BOLDIZSÁR
Én azt álmodtam a fenyő alatt itt,
Hogy a gazdám kihívott valakit
S leszúrta a kardjával.
LŐRINC
(előremegy) Romeo!
Jajjaj, miféle vér fertezteti
A kriptaboltnak sziklacsarnokát?
S miért e bitang és vérfüstölte kardok
Oly mocskosan a béke otthonában?
Bemegy a kriptába
Romeo! Ó, halálsápadt! Mi, Páris?
Vérébe fagyva. Ó, mily átkos óra
Okozta ezt a szörnyű balszerencsét!
Júlia ébredez.
Júlia ocsúdik
JÚLIA
Ó, jóságos atyám, hol az uram?
Emlékezem, hogy hol kell lenni nékem
S ott is vagyok: de hol van Romeóm?
Künn zaj
LŐRINC
Zajt hallok. Asszonyom, jer a halálnak,
Ragálynak és lidércnek e lakából.
Nagyobb erő tört ránk, hiába küzdtünk,
Tervünk dugába dőlt: siess, jer innen:
Holtan hever urad – a kebleden -,
És Páris is: jer velem, elhelyezlek
A szent apácák zárdájába majd.
Ne kérdezősködj, mert közelg az őrség,
Jer, Júliám! (Új zaj) Én nem merek maradni.
JÚLIA
Csak menj, siess. Nekem maradni kell.
Lőrinc el
Mi ez üveg? a kedvesem kezében?
Ó, méreg ölte meg idő előtt.
Huncut, kiinni mind, nem hagyni egy
Baráti csöppet, hogy hozzád vigyen?
Megcsókolom szád. Tán csüng rajta pár
Csöpp, hogy halálba üdvözítsen engem.
(Megcsókolja) Szájad meleg.
ELSŐ ŐR
(künn) Vezess, fiú: – na merre?
JÚLIA
Mi ez a zaj? Jöjj, drága tőr!
Kirántja Romeo tőrét
Ez hüvelyed. (Magába döfi) Itt rozsdásodj te: ölj meg!
Romeo holttestére rogy s meghal. Őrség jön Páris apródjával
APRÓD
Ez az a hely, ahol a fáklya ég.
ELSŐ ŐR
Egyadta vér a kriptabolt alapja.
A temetőbe! Mindenkit lefogni.
Néhány őr el.
Siralmas látvány! Itt a gróf megölve.
Júlia vérzik: még meleg, de újra
Meghal, kit már két napja eltemettünk.
Fuss a herceghez – te Capuletékhez -
Verd föl a Montague-kat – mind kutatni.
Itt látjuk őket a sírbolt alapján,
De hogy mi volt a gyászuk bús alapja,
Azt majd csak a vizsgálat látja végül.
Több őr visszajön Boldizsárral
MÁSODIK ŐR
Itt Romeo legénye, künn találtuk.
ELSŐ ŐR
Míg nem jön a herceg, vedd őrizetbe.
Több őr visszajön Lőrinc baráttal
HARMADIK ŐR
Itt egy barát, remeg, sóhajtozik, sír:
Ezt a vasat, csákányt őnála leltük,
A temető ezen felén lopódzott.
ELSŐ ŐR
Nagyon gyanús: fogoly lesz a barát is.
Herceg kíséretével jön
HERCEG
Mi balszerencse ébred ily korán,
Hogy hajnali ágyunkból is kiűz?
Capulet, Capuletné és mások jönnek
CAPULET
Mi baj lehet, hogy így üvöltenek künn?
CAPULETNÉ
A nép az utcán Romeót kiáltoz,
Más Júliát, más Párist, s mind rohannak
Vad jajgatással a kriptánk felé.
HERCEG
Mi rémület riasztja a fülünket?
ELSŐ ŐR
Herceg! Páris gróf itt hever megölve.
Itt Romeo halott – s itt Júlia -
Halott volt már – meleg, és újra meghalt.
HERCEG
Derítsd föl: e vad gyilkolás miként volt?
ELSŐ ŐR
Itt egy barát, itt Romeo legénye.
Szerszámokat cipelnek, hogy kinyissák
Halottaink tanyáját.
CAPULET
Ó, Ég – ó, asszony, nézd, vérzik leányunk!
E tőr eltévedt – ni, a hüvelye
Üres emitt Montague oldalán.
Lányunk szivébe csúszott: – rossz hüvelybe.
CAPULETNÉ
Halálharang nekem ez a halálkép:
Aggságomat kondítja sír felé.
Montague és mások jönnek
HERCEG
Jöjj, Montague, ma fölkeltél korán,
Lásd, mily korán feküdt le gyermeked.
MONTAGUE
Ó, herceg, hitvesem meghalt ma éjjel,
Nem élte túl fia száműzetését.
Mi új csapás zendül vénségem ellen?
HERCEG
Nézz s látni fogsz.
MONTAGUE
Ó, neveletlen, mondd hát, illik-e
Apád előtt a sírba tolakodni?
HERCEG
Zárjuk le kissé a vád ajkait,
Míg tisztázzuk a kétes dolgokat,
S megtudjuk kútfejük, való lefolytuk:
Akkor magam leszek bútok vezére,
Halálba is viszlek, ha kell: de addig
Szolgálja a gyászt néma béketűrés. -
Hozzák elémbe a gyanúsokat.
LŐRINC
Én, én vagyok, ki tenni képtelen,
A leggyanúsabb, mert e szörnyű rémtett
Idő s hely is mind-mind csak ellenem vall.
Itt állok én, terhelve-mentekezve,
Vádolva s egybe védve önmagam.
HERCEG
Hát add elő, mit tudsz te a dologban?
LŐRINC
Rövid leszek, hisz a lélegzetem
Kurtább, semhogy hosszú mesére futná.
Ott Romeo – halott –, Júlia férje -
Ott Júlia – halott –, hű hitvese.
Titokban én eskettem össze őket,
Tybaltot aznap ölték meg s miatta
A vőlegényt száműzték városunkból.
Júlia érte sírt és nem Tybaltért.
Te, hogy keservét enyhítsd, elgyürűzted,
Erővel is férjhez akartad adni
Páris grófhoz – Júlia fölkeres,
Rimánkodik dúlt arccal, hogy segítsek,
Mentsem meg őt a másik esküvőtől,
Másképp cellámban öli meg magát.
Hát adtam néki – mert tudok keverni -
Álomhozó italt, s úgy is hatott ez,
Amint kívántam, a halál szinébe
Burkolta: közben írtam Romeónak,
Hogy itt legyen e rémes éjszakára
S kölcsön-sírjából hozza ki velem,
Mert az ital varázsa épp ma szűnt meg.
De a levélvivőm, János barát,
Útjába megrekedt és tegnap este
Levelem visszahozta. Így az órán -
Mikor ébredni kellett Júliának -
Magam jöttem kivinni őt a sírból.
Azt hittem, a cellámba rejtem el majd,
Míg Romeónak írást küldhetek: -
De hogy megérkezem – az ébredése
Előtt pár perccel –, két halott hevert itt,
Nemes Páris gróf és hű Romeo.
Júlia ébred, kértem esdve, jöjjön,
Viselje tűrve az Ég rendelését:
De erre zaj riasztott el a sírból,
Ő bánatában nem akart követni,
S – úgy rémlik – aztán végezett magával.
Csak ezt tudom. Nászába beavattuk
Dadáját is, s ha bármi balra fordult
Az én hibámból, úgy vén életem
Legyen az áldozat – pár óra van még -
Ezt sújtsa le a törvény szigora.
HERCEG
Szent férfiúnak ösmertünk mi mindig.
Hol Romeo legénye? Mit tud ez?
BOLDIZSÁR
Hírt vittem néki, hogy Júlia meghalt,
Ő lóhalálban indult Mantovából,
Mindjárt a sírhoz jött, ide a sírhoz -
Meghagyta, ezt az írást adjam át
Az apjának korán, és benn a sírban
Halált igért nekem, ha nem megyek.
HERCEG
Add azt az írást – majd beléje nézek -
A gróf apródja hol, ki őrt hivott?
Hát mit művelt itt, fickó, az urad?
APRÓD
Az asszonya sírjához jött virággal.
Rám szólt, hogy álljak félre, félreálltam.
Egy fáklyás ember a sírt feszegette,
Hát akkor a gazdám kirántja kardját,
Én meg futok s tüstént hívom az őrt.
HERCEG
Ez írás a barátot igazolja.
Így volt szerelme s Júlia halála.
Azt írja itt, mérget vett egy szegény
Patikárostól s a kriptába jött
Meghalni és Júliához feküdni.
Hol vagytok, ellenségek? – Capulet -
Montague – lám gyűlölségtek mily átok:
Szerelemmel gyilkolta meg az Ég
Örömetek, s én, mert tűrtem viszálytok,
Két atyafit vesztek: – így bűnhődünk mind.
CAPULET
Ó, Montague bátyám, add a kezed:
Ez a leányom özvegydíja, többet
Nem kérhetek.
MONTAGUE
De én többet adok:
Szobrot emelek néki sáraranyból,
És mindaddig, amíg Verona áll,
Nevének nem szabad elmúlnia,
Ragyogjon a hű, tiszta Júlia.
CAPULET
S én egy arany-Romeót veretek
Arája mellé: mártír-gyermekeknek
Így áldoz a koldusi szeretet.
HERCEG
Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.
Mind elmennek
Függöny
[1] Aurora – a római mitológiában a hajnal istennője.
[2] Cupido – a szerelem istene; más néven Ámor.
[3] Diána – a Hold és a vadászat szűz istennője.
[4] Vénusz (Venus) – a szerelem istennője.
[5] Egy koldusleányért – utalás a Cophetua király és a koldusleány című népszerű régi balladára.
[6] Vesta – a családi élet, a házi tűzhely istennője. Papnői a Vesta-szüzek.
[7] Jupiter – az istenek atyja, a római mitológia főistene.
[8] Benedicite! – Légy üdvöz! (latin)
[9] Passado! Punto reverso! Hai! – vívási műszavak. Passado v. passata – lépés előre v. oldalt vívás közben; punto reverso – visszakezes vágás; hai – találat ( olaszul: megkaptad).
[10] Petrarca, Francesco (1304-1374) – olasz humanista költő; Laurához írt szerelmes verseket. Dido – karthágói királynő; Aeneas iránti tragikus szerelmét Vergilius énekelte meg. Cleopatra – egyiptomi királynő, Antonius szerelmese; Heléna – Menealosz spártai király felesége; elrablása miatt tört ki a trójai háború. Hero – Aphrodité istennő papnője, akit Leander szeretett és érette a tengerbe veszett. Pyramus és Thisbe történetét Ovidius és Chauser dolgozta fel, Shakespeare parodizálta a Szentivánéji álom-ban.
[11] Bon jour – Jó napot (francia).
[12] Alla stoccata – vívási műszó: kardra v. elő a tőrrel.
[13] Phoebus – Apolló napisten másik neve. Phaëthon – a napisten fia, aki illetéktelenül hajtotta a Nap szekerét, és a lovak elragadták.
[14] Baziliszk(usz) – mesebeli szörnyeteg; pillantása öl.
[15] Fortuna – a szerencse istennője.
[16] Fárosz – világítótorony
[17] … ellened tört? – az ezután következő sor Kosztolányi fordításából kimaradt. Az eredeti szövegben: Forgive me, cousin! Ah! dear Juliet. (= Bocsáss meg, rokon! drága Júlia!)