A Sith-ek bosszúja Matthew Stover

Végre megismerhetjük a teljes STAR WARS saga fordulópontját Többévnyi polgárháborút követően a Szeparatisták már szinte az összeomlásig szétzúzták az ingataggá vált Köztársaságot. A Coruscanton a Szenátus aggódva figyeli, miként töröl el Palpatine főkancellár újabb és újabb alapvető alkotmányos jogokat a Köztársaság biztonságára hivatkozva. Yoda, Mace Windu és a többi mesterek szembeszállnak a főkancellár azon idegesítő törekvésével, hogy felügyelje a Jedi Tanácsot. És Anakin Sywalker, a megjövendölt Kiválasztott, akinek az lenne a sorsa, hogy egyensúlyt teremtsen az Erőben, egyre inkább azon emészti magát, hogy titkos szerelme, Padmé Amidala szenátornő meghalhat. Ahogy a harc végighömpölyög a galaxisban, a helyzet robbanásszerű végjátékbam csúcsosodik ki: Obi-van veszélyes küldetésre vállalkozik, a rettegett szeparatista katonai vezető, Grievous tábornok likvidálására. Palpatine mindent elkövet, hogy még jelentősebb hatalomhoz jusson, s ravasz módon a jedik ellen fordítja a közvéleményt, és az összezavarodott Anakin , akit leírhatatlan látomások gyötörnek, veszélyesen közel kerül egy a galaxist átformáló döntés pereméhez. Darth Sidiousnak, kinek árnyéka mind hatalmasabban dereng elő a sötétségből, mindössze annyi a dolga, hogy rámérje a végső, letaglózó csapást a Köztársaságra… és felavassa az új Sith Lordot: Darth Vadert.

STAR WARS

A SITH-EK BOSSZÚJA

MATTHEW STOVER

George Lucas története és forgatókönyve alapján

Episode III

REVENGE OF THE SITH

Matthew Stover

Episode III.

Del Rey Books

Fordította: Nemes István

Hungarian translation

Budapest

1. kiadás

Kiadja: LAP-ICS Kft.

AQUILA KÖNYVKIADÓJA

ISBN: 963 679 309 3

Felelős kiadó:

Labancz László ügyvezető

A szerző tisztelettel dedikálja ezen adaptációt

George Lucasnak

hálával az álmokért, melyekkel megajándékozott egy

generációt

és az azt követő generációt,

huszonnyolc éve már, és még tovább…

köszönöm, uram.

Ez a történet valamikor réges-régen játszódott, egy messzi-messzi galaxisban. Immár lezárult. Semmi sem változtathatja meg.

Szerelemről és veszteségről szól, testvériségről és árulásról, bátorságról, önfeláldozásról és az álmok haláláról. Arról az elmosódott határvonalról, mely erényeink és gyarlóságaink között húzódik.

Egy korszak lezárni.

Különös dolog ez a mesékkel…

Mert bár mindez oly rég és oly messze történt, hogy az időt és a távolságot szavakkal kifejezni szinte nem lehet, mégis, mintha most játszódna. Épp itt. Most, miközben e szavakat olvasod.

Így ér véget huszonöt évezred. Korrupció és árulás zúzza szét a több ezer év óta tartó békét. Ez nem csupán a Köztársaság végét jelenti; a sötétség magára a civilizációra hullik.

A Jedik alkonya ez.

A vég kezdődik most.

BEVEZETÉS

a hősök kora

Coruscant egén a háború lángjai lobognak.

Az orbitális tükrök sugározta mesterséges napfényt ionhajtóművek lángjai hasítják és felvillanó robbanások pöttyözik; kondenzcsíkot húzó roncsdarabok záporoznak az atmoszférába, kacskaringós füstszalagok gyanánt. Az éjszakai ég fényes hajszálvonalak végtelen hálójának tűnik, mely beborítja a kisbolygókat és a közelükben rajzó, parázsló szúnyogokat. Azok, akik Coruscant végtelen felhőkarcolóinak tetőiről bámulják, szépségesnek találják a látványt.

Belülről azonban egészen más.

A szúnyogok vadászgépek hajtóműveinek lángjai. A világló hajszálvonalak turbólézer-lövedékek fényrepeszei, melyek elég erőteljesek ahhoz, hogy elporlasszanak egy kisebb várost. A kisbolygók pedig valójában hatalmas városhajók.

A csata belülről merő összevisszaság és pánik. Világító részecskesugarak villannak el a vadászgépedhez oly közel, hogy a pilótafülkéd rezeg, akár egy törött csengő, és a cirkálódba becsapódó rakéták rúgásszerű sokkja zúdul rád, miközben olyanok halnak körülötted, akikkel együtt képeztek ki, akikkel együtt ettetek, játszottatok, röhögtetek és élcelődtetek. Belülről a csata kétségbeejtő és rémisztő, telve azzal a gyomorszorító meggyőződéssel, hogy a galaxisban mindenki téged akar megölni.

A Köztársaság maradványain kába lények bámulják szörnyülködve a HoloNeten élőben kibontakozó összecsapást. Mindenki tudja, hogy a háború rosszul alakult. Mindenki tudja, hogy napról napra több Jedit öltek meg vagy ejtettek fogságba, és hogy a Köztársaság Hadseregét sorra szorították ki az egyes rendszerekből, de ez…

Rajtaütés a Köztársaság szívén?

Invázió magán Coruscanton?

Hogy történhetett ez meg?

Rémálom, amiből nincs felébredés.

A HoloNet nézői élőben láthatják, mint özönli el a szeparatista droidsereg a kormányzósági kerületet. Sorra érkeznek a képek arról, mint kaszabolják le a klónkatonákat az irgalmatlan tűzerejű rombolódroidok magában a Galaktikus Szenátus csarnokaiban.

Megkönnyebbült pihegés; úgy tűnik, a katonák visszaverik a támadást. A nézők egymást ölelgetik, és visszafogott éljenzések is harsannak a nappalikban szerte a galaxisban, ahogy a szeparatista erők visszavonulnak leszállóegységeikhez, és elhúznak bolygó körüli pályára…

Győztünk! – üvöltik egymásnak a nézők. Visszavertük őket!

Ám ekkor új hírek kezdenek szivárogni – eleinte csak pletykák –, hogy ez a támadás egyáltalán nem is invázió volt. Hogy a szeparatisták nem a bolygót akarták bevenni. Ez a villámgyors rajtaütés a Szenátust célozta.

És a rémálom rosszabbodik: a főkancellárnak nyoma veszett.

A nabooi Palpatine, a legcsodáltabb ember a galaxisban, aki egyben tartotta a Köztársaságot páratlan politikai szakértelmével. Aki személyesen, a becsületességével és a bátorságával bizonyítja, hogy a szeparatisták propagandája a Szenátusban uralkodó korrupcióról nem egyéb, csak hazugság. Aki karizmatikus vezetőként ad reményt az egész Köztársaságnak, hogy harcoljon tovább.

Palpatine-t nem csupán tisztelik. Szeretik.

Már eltűnése első híre kést döf a Köztársaság minden támogatójának szívébe. Mindenki érzi a lelke mélyén, a gyomrában, a csontvelejében…

Hogy Palpatine nélkül a Köztársaság menthetetlenül elbukik.

És ekkor megerősítik a hírt, miszerint a helyzet még rosszabb, mint bárki hitte volna. Palpatine főkancellár a szeparatisták fogságába esett… de ez még mindig nem elég.

Maga Grievous tábornok a foglyul ejtője.

Grievous nem olyan, mint a többi szeparatista vezető. Nute Gunray álnok és haszonleső, de ő neimoidi: az álnokság és a haszonlesés elvárható tulajdonságok, mi több a Kereskedő Föderáció alkirályának esetében ezek még erénynek is számítanak. Kisebb Poggle, a fegyvergyáros Geonosis nagyhercege, akinek bolygóján a háború elkezdődött: számító és könyörtelen, de ugyanakkor gyakorlatias. Ésszerű. A Szeparatista Konföderáció politikai lelke, Dooku gróf jól ismert becsületességéről, s arról, hogy keményen kiáll az elvei mellett: ő a szenátusi korrupció ellen küzd. Bár tévúton jár, sokan tisztelik bátorságáért, hogy képes harcolni téves meggyőződéséért.

Ezek kemény ellenfelek. Veszélyesek. Könyörtelenek és agresszívek. Grievous tábornok viszont…

Grievous egy szörnyeteg.

A szeparatista főparancsnok a természet megcsúfolása, élő hús és egy droid kereszteződése… és a droidrésze több érzelemmel bír, mint ami az idegen húsból megmaradt. Ez a félig élő teremtmény milliárdokat mészárolt le. Teljes bolygókat égettek fel a parancsára. Ő a Konföderáció gonosz zsenije. Győzelmeik tervezője.

Rémtetteik kiagyalója.

És most az ő duracél ujjai zárultak össze Palpatine-on. Személyesen erősíti meg az elfogás tényét szélessávú adásban a parancsnoki cirkálójáról, a bolygó körül zajló csata kellős közepéről. Szerte a galaxisban nézők milliárdjai látják, megborzonganak, és azért imádkoznak, bár felébrednének ebből a rémséges álomból.

Mivel tudják, hogy amit a HoloNeten élőben látnak, az a Köztársaság halála.

E lények közül sokan könnyekben törnek ki; mások átölelik a férjüket, feleségüket, nevelt társukat, rokontriászukat vagy legkülönbözőbb fajtájú és formájú leszármazottjaikat – csecsemőiket, bocsaikat vagy porontyaikat.

Ám ez elég különös: az ifjak közül csak kevés érzi szükségét, hogy megnyugtassák. Ehelyett inkább ők vigasztalják öregeiket. Szerte a Köztársaságban – szavakkal, feromonokkal, mágneses impulzusokal, agycsápokkal vagy mentális telepátiával – az ifjaktól egyazon üzenetek érkeznek: Ne aggódjatok! Minden rendben lesz.

Anakin és Obi-van bármelyik pillanatban odaérhetnek.

Úgy mondják ezt, mintha e nevek csodát tennének.

Anakin és Obi-van. Kenobi és Skywalker. A klónháború kezdete óta az elmúlt három évben a „Kenobi és Skywalker” kifejezés szinte egyetlen szóvá vált. Ők ott vannak mindenhol. A HoloNet beszámolt a szeparatisták elleni hadműveleteikről, és ők lettek a leghíresebb Jedik a galaxisban.

Szerte a galaxisban az ifjak a nevüket suttogták, mindent tudtak róluk, úgy követték minden cselekedetüket, mintha sztársportolók lennének, nem pedig harcosok, akik azért küzdenek kétségbeesetten, hogy megmentsék a civilizációt. Még a felnőttek sem maradtak immúnisak; szokványos dolog volt, hogy a csüggedt szülő ezt a kérdést tette fel sarjának, aki valami látványos és veszélyes mutatvánnyal próbálkozott: „Kinek képzeled te magad, Kenobinak vagy Skywalkernek?”

Kenobi keveset beszélt, inkább harcolt, ám amikor harcra került a sor, kevesen szállhattak szembe vele. Skywalker pedig a rettenthetetlenség mestere; hevessége, vakmerősége és lélegzetelállító szerencséje tökéletesen kiegészítette Kenobi megfontoltságát. Ők ketten alkották azt a Jedi-pörölyt, mely több tucatnyi világon lesújtott a szeparatista parazitákra.

Az összes ifjonc, aki a Coruscant fölött dühöngő csatát bámulta, tudta, hogy: amikor Anakin és Obi-van odaér, azok a mocskos szeparázók azt kívánják majd, bár fel se keltek volna ma az ágyból.

A felnőttek persze tudják, hogy ez nem egészen így működik. A felnőttség része ez: megérteni, hogy a hősöket a HoloNet teremti, és hogy a való életben Kenobi és Skywalker ugyanolyan halandó lények, mint bárki más.

Még ha valóban igaz is mindaz, amit a legendák állítanak, mi a garancia arra, hogy ez alkalommal is időben közbelépnek? Ki tudja, épp most merre járnak? Lehet, hogy csapdába estek valami eldugott szeparatista világon. Fogságba eshettek, megsebesülhettek. Akár meg is halhattak.

Némelyik felnőtt ezt motyogja magában: talán már nem is élnek.

Mivel mindenféle mendemondák keringenek. Persze, nem a HoloNeten – hiszen a HoloNet híradóját a Főkancellári Hivatal felügyeli, s még Palpatine közismert elfogulatlansága sem engedhetné meg, hogy ilyesmik elhangozzanak –, de hallani bizonyos pletykákat. Suttognak bizonyos neveket, akik a Jedik szerint soha nem is léteztek.

Sora Bulq. Depa Billaba. Jedik, akik a sötétség áldozatául estek. Akik csatlakoztak a szeparatistákhoz, vagy még rosszabb: akik ártatlan civileket mészároltak le, sőt saját népüket. A felnőttek kezdenek már rádöbbenni, hogy nem bízhatnak a Jedikben. Immár nem. Még a legnagyobbjaikkal is megeshet, hogy egyszer csak hirtelen… bekattannak.

A felnőttek tudják, hogy a legendás hősök csupán legendák, de nem hősök egyáltalán.

Ezeket a felnőtteket nem tudják megnyugtatni az ivadékaik. Palpatine fogságba esett. Grievous sértetlenül megússza. A Köztársaság elesik. Halandó lények nem állhatnak ezen árhullám útjába. Még csak meg se próbálják. Még Kenobi és Skywalker sem.

És ezek a felnőttek, szerte a galaxisban, a szívük helyén csupán kihűlt hamvakkal a mellkasukban bámulták a HoloNetet.

Csüggedten, mivel nem látták azt a két villanást messze kinn a bolygó gravitációskútja fölött; nem látták azt a két vadászgépet, mely a szökési sebességre gyorsulva, tüzet okádó fegyverzettel ront a szeparatisták keselyűinek forgatagába.

Két űrvadász. Jedi-gépek. Mindössze kettő.

De kettő is elég.

Kettő is épp elég. A felnőttek tévedtek, és ifjoncaiknak lett igazuk.

Habár a hősök kora a végéhez közeledik…

…a végén csattan az ostor.

ELSŐ RÉSZ

GYŐZELEM

Áldott a sötétség.

Első adománya, hogy valódi arcunk rejtve marad a bőrünk alatti sötétségben, igazi szívünk árnyékba burkolódzik a mélységben. Ám legnagyobb áldása nem abban rejlik, hogy óvja titkos valónkat, hanem hogy elrejti előlünk mások igaz valóját.

A sötét megóv minket attól, mit tudni nem merészelünk.

Második adománya a megnyugtató illúzió: gondtalan, gyengéd álmok az éjszaka ölében, a képzelet szülte szépség mely szertefoszlik a durva napfényben. De a legnagyobb megnyugvás az az illúzió, hogy a sötétség csak időleges: hogy minden éjszaka új napot hoz. Csakhogy a nappal az, ami csak átmenet.

A nappal az illúzió.

Harmadik adománya maga a fény: ahogy a nappalokat az őket elválasztó éjszakák határozzák meg ahogy a csillagokat az a végtelen feketeség definiálja, melyben keringenek, úgy öleli át a sötétség a fényt, s szüli meg önmaga központjából.

A fény mindegyik győzelme valójában a sötétség nyeresége.

ELSŐ FEJEZET

anakin és obi-van

Elhárító lövedékek villogtak mindenfelől. Pilótafülkéje még a becsapódó repeszek csattanásánál és hajtóműve nyüszítésénél is hangosabban zúgott és csengett, ahogy a körülötte lebegő városhajók turbólézereinek tüze épphogy elsüvített mellette. Miközben pörgött, forgott, alábukott a csata sűrűjében, egy-egy túl közeli energiarobbanás úgy megdobta a gépét, hogy a pilótaülés fejtámasza nélkül kitört volna a nyaka.

E pillanatban Obi-van irigyelte a klónokat: nekik legalább van sisakjuk.

– Arfór! – szólt a belső kommba. – Nem tudnál valamit tenni az inerciával?

A droid a gép bal szárnyánál kapcsolgatott, majd füttyögött valamit, ami gyanúsan hasonlított az emberi mentegetőzéshez. Obi-van még jobban ráncolta a homlokát. R4-P17 túlságosan sok időt töltött Anakin szeszélyes asztromechjével; kezdte felvenni R2-D2 rossz szokásait.

Újabb robbanások keretezték útját. Az Erőt használta, hogy kitapogasson egy biztonságos útvonalat a röpködő repeszek és sercegő részecskesugarak összevisszaságában.

Nem talált.

Elfojtott egy vicsort, elrántotta vadászgépét egy újabb robbanás elől, mely lehámozta volna a páncélját, akár egy túlérett ithori gyümölcs héját. Utálta az ilyesmit. Utálta!

A repülés a droidok dolga.

– Egyetlen droid sem ér fel veled ebben, mester – recsegett a fülke hangszóróiból.

Meglepte e hang új tónusa. Az a higgadt magabiztosság. Az érettség. Úgy tűnt, mintha a múlt héten Anakin még csak tízéves ifjonc lett volna, aki egyfolytában azzal nyaggatja őt, hogy tanítsa meg az Egyes számú fényszablyagyakorlatra.

– Bocs – mormolta, miközben alábukott, s alig egyméternyire került el egy turbólézer-lövedéket. – Hangosan is kimondtam?

– Tökmindegy Ismerem a gondolataidat.

– Tényleg? – Felpillantott, és a pilótafülke tetején keresztül látta, hogy a padavanja fejjel lefelé repül fölötte, akárha a tükörképe lenne, méghozzá oly közelségben, hogyha nem akadályozná meg ebben a köztük lévő acélüveg, akár kezet is rázhatnának. Obi-van a tanítványára mosolygott. – Ez valami új adottság az Erőtől?

– Nem az Erőtől, mester. Tapasztalat. Te állandóan ezt gondolod.

Obi-van azt remélte, kicseng valami Anakin régi, kedves pimaszságából ebben az új tónusban, de most sem hallott ilyesmit. A Jabiim óta már nem. Vagy talán a Geonosis óta nem.

A háború kiölte belőle.

Obi-van néhanapján megpróbált kicsalni egy-egy igazi mosolyt egykori padavanjából. És Anakin igyekezett reagálni rá.

Mindketten megpróbálták azt tettetni, hogy a háború nem változtatta meg őket.

– Á! – Obi-van levette egyik kezét a vadászgép botkormányáról, hogy felhívja fejjel lefelé suhanó barátja figyelmét egy problémára. Közvetlenül előttük egy kékes fehér fényfolt négyfelé vált, ionhajtóművek nyomvonalai rajzolódtak ki. – És mit mond a tapasztalatod a ránk támadó trivadászokról?

– Azt, hogy kitérünk… jobbra!

Obi-van már csinálta is. De mivel egymás tükörképeiként repültek, mindkettejük számára mást jelentett a „jobb”: ő elhúzott jobbra, Anakin pedig ellentétes irányba. A trivadászok ágyúi megszórták őket, gyorsabban, mint ahogy eliszkolhattak volna.

Obi-van fedélzeti vészjelzője figyelmeztetően sípolt: két droid is befogta őt. A másik kettő valószínűleg a társára állt rá.

– Anakin! Ollóscsavar!

– Szerintem is.

Kitérő hurokrepülésben elzúgtak a trivadászok között. A droidhajók görcsösen fordultak utánuk üldözőpályára, s ez a manőver bármely élő pilótát megölt volna.

Az „ollóscsavar” manőver a kashyyki kaszáspók ollószerű rágói után kapta a nevét. Droidokkal a hátukban, ágyútűzzel elárasztva minden oldalukon a két Jedi tökéletes szimmetriában hajtotta végre a mozdulatsort, melynek végén egymás pályáját keresztezve elzúgtak egy gigászi köztársasági cirkáló ellentétes végei felé.

Átlagos pilóták számára ez öngyilkosság lett volna. Mire észleled a társad gépét feléd suhanni a fénysebesség nem csekély részével, az emberi reflexek elégtelenek ahhoz, hogy reagáljanak.

Ám ők messze nem átlagos pilóták.

Az Erő tartotta kezüket a botkormányon, és a Jedi-vadászgépek az utolsó pillanatban kitértek, és oly közelségben zúgtak el, hogy leégették egymás gépének hasáról a festéket. A trivadászok a Kereskedő Föderáció legújabb csúcsfejlesztései voltak. De még a trivadász droidok agyának elektronikus reflexei is túl lassúnak bizonyultak ehhez: Obi-van egyik üldözője belerohant az Anakin mögött száguldóba. Mindkettő eltűnt a feltörő lángokban.

A szétrepülő roncsdarabok és a kitóduló gázok lökéshulláma rázta Obi-van gépét; keményen küzdött a botkormánnyal, és kis híján felkenődött a cirkáló hasára. Mielőtt úrrá lett volna helyzetén, a vészjelző ismét sípolni kezdett.

– Csodás! – motyogta. Anakin megmaradt üldözője célpontot váltott. – Miért mindig engem?

– Tökéletes. – A fülke hangszóróiból zord elégedettséggel csendült Anakin hangja. – Mindkettő rád tapadt.

– Én ezt nem nevezném tökéletesnek. – Obi-van vadul oldalra rántotta a botkormányt, ahogy az űr vörösen fellángolt körülötte. – Válasszuk szét őket!

– Húzz balra! – tanácsolta Anakin kőkemény nyugalommal. –A tőled balra eső turbólézertorony tüzelésre készül. Onnan átveszem.

– Te könnyen beszélsz. – Obi-van a gigászi hajó szuperépítménye mentén suhant. Az üldöző trivadászok lövései lángoló darabokat szaggattak le a cirkáló páncélzatából. – Miért mindig én vagyok a csali?

– Közvetlenül mögötted jövök. Artu, célozz!

Obi-van oly közel zúgott el a visszalökődő turbóágyúk között, hogy az energiazajtól a pilótafülke rezgett, akár a gong, de üldözői ágyútüze még mindig ott sistergett körülötte.

– Anakin, rajtam vannak!

– Épp előttem. Térj ki jobbra a lövésem útjából! Most!

Obi-van gázt adott a bal oldali hajtóműveknek, és a gépe jobbra lendült. Az egyik üldöző trivadász úgy döntött, hogy nincs értelme követni, és megpróbálta oldalba kapni, de épp belerepült Anakin ágyútüzébe.

Eltűnt a túlhevült gázfelhőben.

– Szép lövés, Artu! – Anakin fanyar kuncogását elnyomták az Obi-van gépének bal szárnyába becsapódó energialöketek.

– Kezdek kifogyni a trükkökből…

A köztársasági cirkáló elmaradt mögötte, és az orra előtt egy föderációs csatahajó gömbölyített törzse derengett fel; a két városhajó közti űr szinte lángolt a turbólézerek csapásváltásától. Ezen sugárnyalábok némelyikének átmérője vastagabb volt, mint az ő vadászgépe; a legcsekélyebb karcolástól atomjaira robbanhatna.

Obi-van belerepült az ágyútűzbe.

Őt segítette az Erő, a trivadász viszont csak az elektronikus reflexeire támaszkodhatott… de ezek a reflexek durván fénysebességgel működtek. Úgy száguldott mögötte, mintha vontatókábellel vonszolná magával.

Amikor Obi-van kitért balra, Anakin pedig jobbra, a trivadász nagyjából a kettő között maradt. Ugyanígy cselekedett, ha felfelé, illetve lefelé mozdultak. Átlagolta a kitéréseit Anakinéval; droid agya valahogy rájött, hogy mindaddig, amíg a két Jedi között marad, Anakin nem tüzelhet anélkül, hogy a partnerét is el ne találná. A trivadásznak viszont nem kellett ügyelnie senkire: Obi-van vörös tűzzáporban repült.

– Nem csoda, ha elveszítjük a háborút – motyogta. – Egyre ügyesebbek.

– Mit mondtál, mester? Nem értettem.

Obi-van szűk csigavonalban vitte gépét a föderációs cirkáló felé.

– A fedélzetnek tartok.

– Jó ötlet. Térre van szükségem a manőverezéshez.

Az ágyútűz egyre közeledett. Obi-van pilótafülkéje valósággal zümmögött.

– Jobbra, Obi-van! Keményen jobbra! Ne hagyd, hogy befogjon! Artu, célozz!

Obi-van gépe most a szeparatista cirkáló felső vezérsíkja mentén suhant. Légelhárító lövedékek robbantak körülötte, ahogy a cirkáló lövegei megpróbálták leszedni. Jobbos félbukfenccel alábukott abba a szervizárokba, mely végigfutott a cirkáló törzsén. Ennyire alacsonyan, ily közel a fedélzethez a cirkáló vadászelhárító lövegei nem bírták annyira alacsonyra ereszteni a tüzelési szögüket, hogy kilőhessék, de a trivadász még mindig ott suhant a nyomában.

A szervizárok túlsó végén a cirkáló toronyhídjának masszív támpillérei minden utat elzártak Obi-van kicsiny gépe elől. Félfordulattal felfelé rántotta űrvadászát, kiröppent az árokból, és egyenesen a torony szögletes belépőéle felé száguldott. Egyik segédhajtóműve révén elzúgott a híd kilátója fölött, szinte csak méterekre attól…

…de a trivadász precízen követte.

– Na ja – motyogta. – Túl könnyű lett volna. Anakin, hol vagy?

Bal szárnyának egyik vezérlősíkja darabokra szakadt egy plazmarobbanásban. Ez olyan volt, mintha ellőtték volna a fél karját. Kapcsolókat kattintgatott, a botkormánnyal küzdött. R4-P17 vadul füttyögött. Obi-van átkapcsolt a belső kommra. – Ne próbáld rendbe hozni, Arfór! Lekapcsoltam.

– Befogtam! – közölte Anakin. – Készülj! Lövök… most!

Obi-van odalépett. Maximális nyomatékot adott a sértetlen szárnyra, és gépe alig irányított ívbe fordult, fel a magasba és jobbra, miközben Anakin lövegei megsemmisítették az utolsó trivadászt.

Obi-van ellengázt adott, és beirányította gépét a szeparatista cirkáló hídja mögötti vakfoltba. Ott lebegett pár másodpercig, míg visszanyerte légzését és hangját.

– Kösz, Anakin. Ez igazán… kösz. Ennyi.

– Ne nekem köszönd! Artu lőtt.

– Na ja. Ha akarod, köszönd meg a nevemben a droidodnak. És Anakin…

– Igen, mester?

– Legközelebb te leszel a csali.

Ez Obi-van Kenobi:

Zseniális pilóta, aki nem szeret repülni. Ellenállhatatlan harcos, aki, ha lehetséges, nem harcol. Páratlan tárgyalófél, aki szívesebben üldögél egyedül egy csöndes barlangban és meditál.

Jedi-mester. A Köztársasági Hadsereg tábornoka. A Jedi Tanács tagja. És mégis, úgy érzi, mintha ezek egyike sem lenne.

A lelke mélyén még mindig padavannak érzi magát.

Elcsépelt közhely a Jedi Rendben, hogy egy lovag képzése csupán akkor kezdődik, amikor mesterré válik: hogy minden fontosat arról, miként legyen mester, a tanítványától sajátít el. Obi-van nap mint nap tapasztalja e mondás igazát.

Néha szinte megfogható realitással álmodik arról, amikor még ő is csak padavan volt; azt álmodja, hogy a mestere, Qui-gon Jinn nem halt meg a theedi erőműben. Azt álmodja, hogy mestere még mindig rajta nyugtatja bölcs, vezérlő kezét. Qui-gon halála azonban egy réges-régi fájdalom, melybe már rég belenyugodott.

Egy Jedi nem kapaszkodhat a múltba.

És Obi-van Kenobi azt is tudja, hogyha nem Anakin Skywalker mestereként élne, más ember lenne. Kevesebb.

Oly sokat tanult Anakintól.

Obi-van oly sok hasonlóságot lát Qui-gon és Anakin között, hogy néha belesajdul a szíve; végül is, Anakinban megvan Qui-gon drámai érzéke, csakúgy, mint a szabályok semmibevétele. Kiképezni Anakint – és az oldalán harcolni ennyi éven át – megnyitott valamit Obi-vanban. Mintha Anakin csiszolt volna rajta egy kicsit, mintha lazított volna valamelyest megrögzött szabálytiszteletén, amit Qui-gon mindig az ő leghátrányosabb tulajdonságaként emlegetett.

Obi-van Kenobi megtanult lazítani.

Nagy néha elmosolyodik, néha még tréfálkozik is, és bölcs, gyengéd humoráról lett ismeretes. Bár erről sejtelme sem volt, Anakinnal való kapcsolata azzá a nagy Jedivé emelte, amivé egy nap Qui-gon szerint is válhatott volna.

Jellemző Obi-vanra, hogy ennek egyáltalán nincs tudatában.

Beválasztása a Tanácsba totális meglepetésként érte; néha még most is megrémül attól a ténytől, hogy a Jedi Tanács hisz benne és hitelt ad bölcsességének. Sohasem akart naggyá válni. Csupán arra törekedett, hogy legjobb tudása szerint elvégezzen minden rábízott feladatot.

Nagy tiszteletnek örvend a Jedi Rendben előrelátása és harci tudása miatt. Eljövendő padavangenerációk hőse lett; a Jedi-mesterek őt jelölik meg példakép gyanánt. A Tanácstól ő kapja a legfontosabb küldetéseket. Szerény, öntudatos és mindenkivel közvetlen.

Ő az igazi Jedi.

És ő büszke arra, hogy Anakin Skywalker legjobb barátja.

– Artu, hol az a jel?

R2-D2 füttyögött és sípolt a fülke melletti foglalatból. A fordítás pókként araszolt végig Anakin konzoljának kijelzőjén: LETAPOGATÁS. SOK ZAVARÓ ADÁS.

– Folytasd! – Obi-van gépe felé pillantott, mely ott billegett a bal szárnya közelében, alig száz méterre. – Idáig érzik a majrézása. Sípolás: EGY JEDI MINDIG HIGGADT.

– Szerinte ez nem lenne vicces. Szerintem se. Ne viccelődj, keress! Anakin Skywalker számára a vadászrepülős ütközetek általában remek szórakozást jelentettek.

Ez a mostani azonban nem.

Nem az ellenséges túlerő miatt, sem pedig a veszélyes helyzetek miatt; sosem latolgatta az esélyeket, és nem gondolt az őt fenyegető veszélyre. Néhány szárnyas droidgép nem igazán ijesztett meg olyasvalakit, aki hatévesen már gondolaversenyző volt, kilencévesen pedig megnyerte a Boonta Kupát. Sőt valójában ő volt az egyetlen ember, aki célba tudott érni egy gondolaversenyen, nemhogy még meg is nyerje.

Akkoriban még úgy használta az Erőt, hogy nem is tudott róla; úgy hitte, az Erő valamiféle sajátos képessége, csupán egy megérzés, egy ösztön, szerencsés döntések sorozata, melyek révén sikerrel hajtott végre olyan manővereket, amelyekkel más pilóták próbálkozni sem mertek volna. Most viszont…

Most…

Most képes volt behatolni az Erőbe, és oly módon érzékelni a Coruscant körüli űrben bonyolódó ütközetet, mintha a teljes csata a fejében játszódna le.

Járműve a teste részévé vált. Hajtóműve lüktető lökései eggyé váltak a szívdobogásával. Repülés közben képes volt megfeledkezni rabszolgamúltjáról, az anyjáról, a Geonosisról és a Jabiimról, az Aargonarról és a Muunilinstról, és ennek a brutális háborúnak az összes katasztrófájáról. Mindenről, ami vele történt.

És mindenről, amit tett.

A dühöngő csata kellős közepén még lángoló szerelmét is félre tudta tenni, amit az iránt a nő iránt érzett, aki a lenti világon várta őt. A nő, akinek lélegzete jelentette számára a levegőt, akinek szívverése játszotta a legszebb zenét, akinek arca a leggyönyörűbb volt, amit ő valaha is látott.

Mindezt félre tudta tenni, mert Jedi volt. Mivel ezekben az időkben a Jedinek tennie kell a dolgát.

De ma minden más volt.

Ma nem élvezte a lézertűzben való ugrálást és a droidok kilövését. Ma annak az embernek az életéért harcolt, akit szinte az apjának tekintett: és ez az ember meghal, ha a Jedik nem mentik meg időben.

Anakin ezelőtt egyszer már késve érkezett.

Obi-van közönyös, lényegre törő hangja recsegett a fülke hangszóróiból:

– Talált bármit is a droidod? Arfór reménytelen. Azt hiszem, az utolsó ágyútalálat szétégette a motivátorát.

Anakin szinte látni vélte egykori mestere arckifejezését: a nyugalom maszkja, oly szorosan összezárt fogakkal, hogy amikor beszélt, a szája alig mozgott.

– Ne aggódj, mester! Ha a helyzetjelzője működik, Artu megtalálja. Gondolkodtál már azon, hogy találjuk meg a főkancellárt, ha…

– Nem. – Obi-van abszolút magabiztosnak tűnt. –Nincs szükség ezen agyalni. Amíg a lehetőség valósággá nem válik, addig csak elvonja a figyelmet a lényegről. Azzal foglalkozz, ami van, ne azzal, ami lehet!

Anakin még időben visszafogta magát, és nem hívta fel Obi-van figyelmét arra a tényre, hogy ő már nem padavan.

– Itt kellett volna lennem! – préselte ki a fogai között. – Megmondtam neked, hogy itt kellett volna lennem.

– Stass Allie és Shaak Ti védelmezte őt, Anakin. Ha két Jedi-mester nem bírta megvédeni, mit tehettél volna te? Stass Allie ügyes és bátor, Shaak Ti pedig a legfortélyosabb Jedi, akivel valaha is találkoztam. Még engemis megtanított néhány trükkre.

Anakin feltételezte, hogy ettől a kijelentéstől meg kellene hatódnia.

– Csakhogy Grievous tábornok…

– Ti mester harcolt már ellene, Anakin. Muunilinst után. Ő nemcsak ravasz és tapasztalt, de rendkívül képzett is. A Jedi Tanácsban nem pofára osztogatják a székeket.

– Észrevettem. – Ejtette a dolgot. Egy űrcsata közepén nem ildomos belemenni egy ennyire kényes és fájdalmas témába.

Bár ő lett volna ott inkább Shaak Ti és Stass Allie helyett, akár tanácstagok, akár nem. Ha ő lett volna ott, Palpatine főkancellár már otthon lehetne, biztonságban. Ehelyett ő hónapokon át a Külső Gyűrűn rohangált, mint valami hasznavehetetlen padavan, és eközben Palpatine-t csupán „ügyes” és „ravasz” Jedik védelmezték.

Ügyes és ravasz. Ő a háta mögé kötözött kézzel is könnyedén elvert volna akár tíz „ügyes és ravasz” fényszablyás Jedit is.

De tudott jobbat is annál, mint hogy ezt kimondja.

– Merülj bele a pillanatba, Anakin! Összpontosíts!

– Vettem, mester – felelte fanyarul. – Épp összpontosítok.

R2-D2 felcsicsergett, és Anakin megnézte konzolja kijelzőjét.

– Megtaláltuk, mester! Azon a cirkálón, ott, előttünk. Grievous zászlóshajója… az Invisible Hand!

– Többtucatnyi cirkáló van előttünk!

– Az ott, amelyiken a keselyűk lógnak.

A keselyű vadászgépek kiálló dudorokként tapadtak rá annak a föderációs cirkálónak a törzsére, amelyikről Palpatine helyzetjelzője sugárzott, s az úgy nézett ki, mint valami gigászi tengeri fémszörny, felborzolt tollú alderaani örvösludakkal a testén.

– Ó, az ott! – Szinte hallani lehetett, ahogy Obi-van gyomra kienged. – Ó, ez könnyű lesz…

Néhány keselyű levált a cirkálóról, begyújtotta hajtóművét, és a két Jedi felé lódult.

– Könnyű? Azt nem hiszem. De talán szórakoztató. – Néha csupán egy kis kötekedéssel lehetett lazítani Obi-van görcsösségén. – Egy ebéd Dexnél, a vesztes fizet. Mondjuk, nekem kettőt kell kilőnöm minden találatodra. Artu számolja.

– Anakin…

– Na jó, legyen vacsora. És megígérem, hogy ez alkalommal nem hagyom csalni Artut.

– Ne szórakozz! Túl sok forog kockán. – Épp az a hangnem, amire Anakin számított: enyhén rosszalló, tanári szigor. Obi-van hozta a formáját. – Küldess a droidoddal gyorsjelentést a Templomba! És küldj hívókódot az összes Jedi-vadászgépnek! Támadjunk minden irányból!

– Kívánságod számomra parancs. – Ám amikor a kijelzőjére pillantott, a fejét rázta. – Még mindig túl nagy a zavarás. Artu nem tudja elérni a Templomot. Azt hiszem, mi is csak azért tudunk beszélni egymással, mert gyakorlatilag karnyújtásnyira repülünk.

– És a Jedi jelzések?

– Rossz hír, mester. – Anakin gyomra összeszorult, de leküzdötte a hangjából a feszültséget. – Mi vagyunk az egyetlen Jedik a környéken. – Akkor magunkkal kell beérnünk. Átállok a klónharcoscsatomára!

Anakin átkapcsolta kommunikátorát az új frekvenciára, és Obi-van hangját hallotta.

– Csodabogár, hall engem? Segítségre van szükségünk.

A klón kapitány sisakmikrofonja minden emberit kiölt a hangjából.

– Veszem, Vörös Vezér.

– Mérje be a helyzetem, és zárkózzon fel mögém az osztagával! Lecsapunk.

– Megyünk.

A droidgépek belevesztek a csata hátterébe, de R2-D2 folyamatosan mérte a helyzetüket. Anakin fogást váltott vadásza botkormányán.

– Tíz keselyű közeledik, tőlem balra, felülről. És még több.

– Megvannak Anakin, várj… a cirkáló hídpajzsa leereszkedett. Úgy nézem, négy… nem, hat hajó közeledik. – Obi-van hangja megemelkedett. – Trivadászok! Sebesen közelednek!

Anakin vigyora megkeményedett. Ez kezd érdekes lenni.

– Először a trivadászok, mester. A keselyűk várhatnak.

– Egyetértek. Húzódj vissza és jobbra, állj be mögém! Oldalba kapjuk őket.

Engedje előre Obi-vant? Ronccsá lőtt bal vezérlősíkkal és egy félnyomorék R-egységgel? Akkor, amikor Palpatine élete a tét? Nem valószínű.

– Negatív – vágta oda Anakin. – Közéjük repülök. Találkozunk a túloldalon.

– Lazíts! Várd be Csodabogarat és a Hetedik osztagot! Anakin…

Hallotta a csalódottságot Obi-van hangjában, ahogy odalépett a gépének, és elzúgott; egykori mestere még mindig nem szokott hozzá ahhoz, hogy nem parancsolgathat neki.

Nem mintha Anakin valaha is követte volna a parancsokat. Sem Obi-vanét, sem senki másét.

– Bocs, hogy késtünk. – A klónvezér digitalizált hangja olyan nyugodtan csengett, mintha épp vacsorát rendelne. –Felzárkóztunk, Vörös Vezér. Hol a Vörös Ötös?

– Anakin, vissza az alakzatba!

Anakin azonban már berepült a föderációs vadászok közé.

– Rájuk megyek!

Obi-van ismerős sóhaja tisztán hallatszott a kommunikátorban; Anakin pontosan tudta, mire gondol a Jedi-mester. Arra, amire mindig is szokott.

Hogy neki sokat kell még tanulnia.

Anakin mosolya zord vigyorrá szélesedett, ahogy ellenséges űrvadászok kezdtek rajzani körülötte. És ő is ugyanazt gondolta, amit mindig is szokott.

Majd meglátjuk, kinek lesz igaza.

Átadta magát a harcnak. Gépe pörgött, ágyúi süvítettek, és körülötte mindenfelől droidok robbantak cafatokra.

Ő így lazított.

Íme Anakin Skywalker:

Generációja leghatalmasabb Jedije. Vagy talán a valaha létezett legjobb. A leggyorsabb. A legerősebb. Verhetetlen pilóta. Megállíthatatlan harcos. Földön, levegőben, vízen vagy űrben senki nem érhet a közelébe. Ő nem csak erős, nem csak jól képzett, de lendületes is: megvan benne a merészség és a kecsesség ritka, értékes kombinációja.

Ő a legjobb, bármit tesz is. A valaha létezett legjobb. És tudja ezt.

A HoloNet-hírekben csak úgy emlegetik, a Rettenthetetlen Hős. És miért is ne? Mitől kellene félnie?

Legfeljebb…

A félelem valahogy benne él, és a szíve körüli tűzfalakat emészti.

Anakin gyakorta gondol úgy a rettegésre, mint egy sárkányra, amely a szívét harapdálja. A Tatuinon a gyerekek sokat meséltek egymásnak a sárkányokról, melyek a napok belsejében élnek; a napsárkányok parányibb testvérei pedig azokban a fúziós elemekben lakoznak, melyek energiát adnak a csillaghajóknak és a versenygondoláknak.

Anakin félelme azonban másféle sárkány. Hidegféle. Halottféle.

De nem eléggé halott.

Nem sokkal azután, hogy Obi-van padavanja lett, sok-sok évvel ezelőtt, egy jelentéktelen küldetés során egy halott rendszerbe vetődtek: egy oly mérhetetlenül ősi rendszerbe, melynek kivénhedt csillaga már réges-régen hipertömör ásványok alkotta, fagyos törpévé hűlt, alig valamivel az abszolút nulla fok fölött. Anakin már nem emlékezett arra, miféle küldetés volt az, ám azt a halott csillagot sosem felejti el.

Megrémítette.

– A csillagok is meghalnak?

– Ilyen az univerzum – felelte Obi-van. – Vagy úgyis mondhatnánk, ez az Erő akarata. Minden meghal egyszer. Idővel még a csillagok is kihunynak. Ezért nem táplálnak a Jedik érzelmi köteléket: mert minden mulandó. Ragaszkodni valamihez… vagy valakihez… amikor annak lejár az ideje, az nem egyéb, mint önző vágyak támasztása az Erővel szemben. Ez egy gyötrelmes ösvény, Anakin; a Jedik nem tapodják.

Ez a fajta félelem lakozik Anakin Skywalkerben: annak a halott csillagnak a sárkánya. Egy ősi, hideg hang suttogja a szívében: egyszer mindennek vége…

Napközben nem hallja; csatában, küldetésben vagy miközben beszámol a Jedi Tanács előtt, megfeledkezik erről. De éjszaka… Éjszaka a falak, melyeket ő húzott fel, néha jegesedni kezdenek. Néha megrepedeznek.

Éjszaka a kihűlt csillag sárkánya néha belopódzik ezeken a repedéseken, felkúszik az agyába, és majszolni kezdi koponyája belsejét. A sárkány arról suttog, amit Anakin már elveszített. És arról, amit csak ezután fog elveszíteni.

A sárkány minden éjszaka emlékezteti őt, miként tartotta haldokló anyját a karjában, és hogyan emésztette fel utolsó erejét, hogy azt mondja: „tudtam, hogy eljössz értem, Anakin”…

A sárkány minden éjszaka eszébe juttatja, hogy egy napon majd elveszti Obi-vant is. Elveszti Padmét. Vagy ők veszítik el őt.

minden meghal egyszer, anakin skywalker, még a csillagok is kihunynak

És mindössze Obi-van vagy Yoda hangjának emléke válaszol ezekre a holt suttogásokra.

De néha még azok sem.

minden meghal egyszer…

Csupán erre tud gondolni.

Azonban momentán nincs választása: olyasvalaki megmentéséért harcol, aki közelebbi barátja, mint valaha is remélhette volna. Emiatt költözik él a hangjába, amikor tréfálkozni próbál; emiatt keményednek meg ajkai, és lángol fel az égési heg a jobb arcán.

A főkancellár lett a családja: mindig ott volt, amikor kellett, mindig törődött vele, mindig bőkezűen osztotta tanácsait és szívélyes segítségét. Meghallgatta gondjait, és kedvesen, szeretetteljesen, fenntartások nélkül elfogadta olyannak őt, amilyen… mint ahogy egyetlen Jedi sem tette. Még Obi-van sem. Olyasmiről beszélhetett Palpatine-nak, amit még a mesterével sem oszthatott meg.

Olyasmiről beszélhetett vele, amiről még Padméval sem.

A főkancellár most a lehető legnagyobb veszélyben van. És ő a megmentésére indult, dacára az ereiben jegesedő félelemnek. Ettől valódi hős ő. Nem amiatt, aminek a HoloNet nevezi őt; nem Rettenthetetlen Hős, hanem olyasvalaki, aki úrrá lesz rettegésén.

Belenéz a sárkány szemébe, és még csak nem is lassít.

Ha valaki megmentheti Palpatine-t, az csakis ő lehet. Mivel már így is ő a legjobb, s egyre csak jobb lesz. Azonban bebörtönözve szívének falai mögött a rettegés sárkánya mocorog, vonaglik és sziszeg.

Mivel az igazi félelme az, hogy egy univerzumban, ahol még a csillagok is meghalnak, még a legjobb sem lesz soha elég jó.

Obi-van gépe oldalra lendült. Anakin, kihasználva, hogy társa fedezi, vakmerő manőverrel felfelé röppent, ívet írt le, s hátba kapta az utolsó trivadászt. Most már csak a keselyűdroidok maradtak.

Nagyon sok keselyűdroid.

– Hogy tetszett, mester?

– Tetszetős. – Obi-van lövegei addig pumpálták a plazmát az előtte száguldó keselyűre, míg végül a droid szétrobbant. – De még nem végeztünk.

– Ezt figyeld! – Anakin ismét odalépett a gépének, lebukott, pörgött és átzúgott a keselyűdroidok között. Azok lángoló hajtóművel fékeztek, fordultak, s igyekeztek rátapadni. Ő a lézerlyuggatta szeparatista cirkáló felső fedélzete felé vitte őket. – Áthúzom őket a tű fokán.

– Te csak ne húzd őket sehová! – Obi-van vészjelzője megszámlálta az Anakin nyomában suhanó keselyűket. Tizenketten voltak. Tizenketten! – A Jedik legfőbb alapelve csatában: túlélni!

– Nincs választásom. – Anakin vadul billegtette vadászgépét az ágyútűzben. – Gyere, ritkítsd meg őket egy kicsit!

Obi-van úgy tolta előre a botkormányát, mintha azzal, hogy belepréseli a műszerpultba, gyorsabb haladásra késztethetné sérült gépét. Valóban meg kellene ritkítani őket.

– Ne cifrázd, Arfór! – Mintha a sérült droid még képes lenne bármiféle cifrázásra. – Csak tarts stabilan!

Az Erőhöz nyúlt, és rákészült a lövésre.

– Célra tarts, bal forduló… most! – A bal szárny sérült vezérsíkja miatt a „bal forduló” esetlen bucskázássá sikeredett, de épp emiatt a lövegtüze épp négy keselyű pályáját keresztezte…

sssh sssh sssh sssh

…és felrobbant mind a négy.

Obi-van egyre növekvő plazmafelhőben repült tovább Nem vesztegethette az idejét; Anakin nyomában még nyolc keselyű lihegett. Ez meg mi? Obi-van a homlokát ráncolta.

A cirkáló ismerősnek tűnt.

A tű? Na ne már, ez csak valami vicc lehet!

Anakin gépe alig pár méterre zúgott el a cirkáló hátlemezeitől. A keselyűk ráirányzott ágyútüze jókora darabokat tépett le a nagy hajó páncélzatából.

– Oké, Artu. Hol az az árok?

Előképernyőjén felfénylett a cirkáló törzsének topográfiája. Közvetlenül előtte húzódott az árok, amelybe egykor Obi-van a zuhanóbombázókat vezette. Anakin borotvaéles bukórepüléssel vitte le gépét a perem alá. A kiszolgálóárok falai villantak be kétoldalt, ahogy a túlsó részen emelkedő hídtorony felé száguldott. E távolságból még a tartóbordák közti réseket sem tudta kivenni.

Nyolc keselyűvel a nyomában esélye sem volt arra, hogy rézsút felemelkedjen a torony éle mentén Obi-van magasságába. De semmi gond.

Ez nem is állt szándékában.

Kommunikátora sercegett:

– Meg ne próbáld, Anakin! Túl meredek!

Lehet, hogy neked túl meredek.

– Simán veszem.

R2-D2 ideges füttyögése Obi-vannak adott igazat.

– Nyugi, Artu! – sziszegte Anakin. – Nem most csináljuk először.

Ágyútűz villogott mögüle, és szétfröccsent az előtte magasló támpilléreken. Most már túl késő ahhoz, hogy meggondolja magát: nincs visszaút. Vagy átjut, vagy meghal.

E pillanatban, furcsamód, ez egyáltalán nem érdekelte.

– Használd az Erőt! – sugallta Obi-van aggódón. – Gondold keresztül magad, és a hajó követni fog!

– Mit vársz tőlem, mit tegyek: hunyjam be a szemem és fütyörésszek? – mormolta Anakin az orra alatt, majd hangosan így szólt: – Vettem. Átgondolom.

R2-D2 oly rémülten sikoltott fel, ahogy csak egy droid képes. Ragyogó betűk úsztak át Anakin kijelzőjén: LEÁLLÁS! LEÁLLÁS! LEALLAS!

Anakin elmosolyodott.

– Szó sincs róla.

Obi-van tátott szájjal bámulta, ahogy Anakin gépe az oldalára fordul, és centire az oldalaktól átsuhan a résen. Szinte várta, hogy az egyik tartóborda leszakítja R2 kupoláját.

A keselyűdroidok követni próbálták, de ők hajszálnyival vaskosabbak voltak.

Amikor az első kettő becsapódott, Obi-van elengedett egy sorozatot a lövegeiből a többiek alá. A keselyűk droidjainak agyába előzetesen beprogramozott kikerülő manőver miatt a gépek oldalra lendültek a lézersugarak elől… egyenesen bele szétrobbanó társaik táguló tűzgömbjébe.

Obi-van felpillantott, és látta, ahogy Anakin előzúg a cirkálóból, és egy gyors rántott orsóval ünnepli győzelmét. Obi-van ráállt az irányára, de ő nem cifrázta.

– Neked adom az első négyet – hallatszott Anakin hangja a kommunikátorból –, de a második nyolc az enyém.

– Anakin…

– Na jól van, megosztozunk.

Ahogy maguk mögött hagyták a cirkálót, az érzékelőik jelezték a Hetes osztagot közvetlenül előttük. A klónpilóták közelharcba bonyolódtak, oly szoros íveket írtak le, hogy ioncsóváik egy lángoló gömb húrjainak látszottak.

– Csodabogár gondban van. Megyek, kisegítem.

– Ne! Az az ő dolga. Nekünk is megvan a miénk.

– Mester, élve megeszik őket, ha…

– Bármelyikük örömmel adná az életét a Palpatine-éért cserébe. Te eldobnád Palpatine életét miattuk?

– Nem… nem, persze, hogy nem, de…

– Anakin, megértem, hogy meg akarsz menteni mindenkit. Mindig ezt szeretnéd. De nem lehet!

Anakin hangja megkeményedett.

– Ne is emlékeztess!

– Irány a parancsnoki hajó! – Anélkül, hogy megvárta volna a választ, Obi-van a zászlóshajó felé fordult, és maximális sebességgel elsuhant.

A kereszt alakú égési heg Anakin szeme mellett elfehéredett, ahogy követte egykori mesterét. Obi-vannak igaza van. Mint szinte mindig.

nem menthetsz meg mindenkit

Az anyja teste, összetörten és véresen a karjában…

Alig bírja kinyitni véraláfutásos szemét…

Duzzadt, kicsattant ajkait…

tudtam, hogy eljössz értem… annyira hiányoztál…

Ilyen az, amikor nem hozza a legjobb formáját.

Megtörténhet bármikor. Bárhol. Ha néhány percet késik. Ha hagyja elkalandozni a figyelmét egyetlen másodpercig is. Ha félvállról veszi a dolgot.

Bárhol. Bármikor.

De nem itt, és nem most.

Visszakényszerítette anyja arcát tudatának felszíne alá.

Ideje munkához látni!

Keresztülsuhantak a csatán, elhárító lövedékek és turbólézernyalábok között cikáztak, bekúsztak a cirkálók takarásába, hogy rejtve maradjanak a droidgépek érzékelői elől. Már csupán pár tucat kilométerre lehettek a parancsnoki cirkálótól, amikor két trivadász keresztezte az útjukat, vadul tüzelve fordulás közben.

Anakin vészjelzője felvillant, és R2-D2 figyelmeztetően füttyögött:

– Rakéták!

Ezek miatt nem aggódott: tökéletes tandemben süvítettek mögötte. A rakétákat nem szerelik fel a droidvadászok szuperfejlett agyával; hogy ne csapódjanak egymásnak üldözőpályájukon, egyikük a célpont bal hajtóműjére tart, a másik pedig a jobbra. Egy gyors rántott orsó hatására azonban ezek a vektorok keresztezik egymást.

És így is lett; csendes lángvirágok nyíltak.

Obi-van nem volt ilyen szerencsés. A rakétapáros, mely a nyomában loholt, nem pontosan egymás mellett suhant; egy orsóval nemcsak hogy nem jutott volna semmire, de még rontotta volna a helyzetét. Ehelyett inkább tüzelt a hátsó lövegeivel, gázt adott felső fúvókáira, ez felére csökkentette sebességét, és néhány méternyit a bolygó felé zuhant. Az elöl suhanó rakéta nem bírta korrigálni irányát, és célt tévesztve pörgött tova az orbitális csata irányába.

A második rakéta azonban elég közel került ahhoz, hogy aktiválja közelségi gyújtóját, és lángoló repeszzáport szórva felrobbant. Obi-van vadászgépe keresztülrepült a roncsokon… és a repeszek a nyomában maradtak.

Kicsi ezüstgolyók libbentek az útjába, rátapadtak a vadászgép törzsére, aztán szétváltak, apró, ízelt pókkarokat növesztettek, amelyek felfeszítették a fedőlapokat, felfedve a gép belső szerkezetét apró, körkörösen forgó pengéik tucatjaival, melyek ősi, mechanikus csontfűrészekként pörögtek.

Ez gondot jelentett.

– Eltaláltak. – Obi-van hangjában több volt a bosszankodás, mint az aggódás. – Eltaláltak.

– Látom vizuálisan. – Anakin ott suhant a nyomában. – Szondadroidok. Ötöt látok.

– Tűnj innen, Anakin! Nem tudsz segíteni.

– Nem hagylak itt, mester.

Szikraeső zuhogott az űrbe a szondadroidok fűrészei alól.

– Első a küldetés! Irány a zászlóshajó! Szabadítsd ki a főkancellárt!

– Nélküled nem – sziszegte a fiú a fogai között.

Az egyik szondadroid, mely a pilótafülke mellett kuporgott, ezüstös karjaival kézitusát vívott R4-gyel; egy másik a gép orránál ügyködött, míg a harmadik a hasi hidraulika felé araszolt. Az utolsó kettő az agresszív kis mechanikák közül Obi-van bal szárnyára telepedve a sérült vezérsíbot darabolta.

– Nem segíthetsz. – Obi-van megőrizte Jedi-higgadtságát. – Kiiktatják a vezérlést.

– Elintézem… – Anakin vonalba hozta a gépét Obi-van szárnyával, alig pár méterre attól. – Ne mozogj… – motyogta. – Ne mozogj… – Kilőtt egy rövid sorozatot a jobb oldali lövegéből, és olvadt fémmasszává változtatta a két szondadroidot.

Obi-van bal szárnyával együtt.

– Hopp! – jegyezte meg Anakin.

A vadászgép elég keményen oldalra bukott ahhoz, hogy Obi-van lefejelje az acélüveg kupolát. Maró füst kezdett hömpölyögni a pilótafülkében. A Jedi-mester veszettül rángatta a botkormányt, próbálván megtartani gépét az irányíthatatlan bukfencezéstől.

– Nem sokat segítettél!

– Igazad van, rossz ötlet volt. Na jó, próbáljuk másként… tarts balra, és bukj le… csak lassan…

– Túl közel vagy! Várj… – A Jedi-mester hitetlenkedve bámulta, amint társa gépe egyre közelebb araszolt, és szárnyát megbillentve a szó szoros értelmében fémkupaccá lapította az egyik szondadroidot. Az ütközés újra megdobta, gépének törzsén mély horpadás keletkezett, és Anakin szárnyának első vezérsíkja összetört.

Anakin megfeledkezett a harc legfőbb alapelvéről. Már megint. Mint általában.

– Megölsz mindkettőnket!

A légtisztító berendezés elszívta a füstöt a fülkéből, de mostanra a jobb szárnynál ügyködő szondadroid elég fedőlapot felfeszített már, hogy mélyen bedughassa ízelt, fűrészes karjait. Szikrák röppentek szerte az űrbe, együtt a kitóduló gázzal, mely azonnal kristályossá vált a hideg vákuumban. A csillámló gáz azonos sebességgel haladva úgy csüngött a gép orrán, akár egy ködfelhő.

– Francba! – motyogta Obi-van. – Nem látok. Kimennek a műszereim.

– Remekül csinálod. Maradj a szárnyamon!

Könnyebb azt mondani, mint megtenni.

– Gyorsítanom kell, hogy elhagyjam ezt az izét.

– Veled tartok Menj!

Obi-van növelte a tolóerőt, és a gépe megvált a felhőtől, de máris új gőz tódult ki, hogy az előző helyére lépjen.

– Kezdem unni! Arfór, csinálnál végre valamit?

A droidtól nem jött válasz, csak Anakintól.

– Arfór részéről negatív. A szondadroid elkapta őt.

– „Azt” – helyesbített Obi-van automatikusan. – Hé… megtámadták Arfórt?

– És nem csak Arfórt. Az egyikük átugrott hozzám, amikor ütköztünk.

A francba, gondolta Obi-van. Egyre ügyesebbek.

A pilótafülkét körülölelő felhő egy résén keresztül látta, amint R2-D2 kézitusát vív egy szondadroiddal, illetve fűrésztusát. Még mindig vakon repülve, vezérlésétől szinte teljesen megfosztottan egy űrcsata kellős közepén Obi-van nem bírta megállni, hogy egy pillanatra meg ne csodálja azon kiegészítő tartozékok tárházát és azon keresetlen viselkedési módokat, amelyekkel Anakin ellátta vadászgépe asztromech droidját mindazokon a rafinált fejlesztéseken túl, melyekkel a Nabooi Királyi Mérnökök felszerelték. A kis szerkezet meglehetősen találékonynak bizonyult önmaga védelmében.

R2 fűrésze lemetszette a szondadroid egyik karját, és az ízelt tag bucskázva elszállt az űrbe. Aztán ugyanezt tette egy másik karral is. Ezután egy panel nyílt R2-D2 oldalán, és kivágódó csatlakozókarja letaszította a megcsonkított szondadroidot a géptörzsről. A droid a gép hátulja felé pörgött, mígnem Anakin fúvókái mögé került, s ahogy a kiáramló gáz telibe kapta, gyorsabban elszállt, mint ahogy azt Obi-van szemmel követni bírta.

A Jedi-mester leszögezte magában, hogy nem csak a szeparatisták droidjai lesznek egyre ügyesebbek.

A csatlakozókar visszahúzódott, és újabb panel nyílt, ezúttal R2-D2 kupoláján. Egy vontatókábel vágódott ki belőle, egyenesen abba a ködfelhőbe, amely még mindig megülte Obi-van gépének jobb első szárnyát, majd amikor visszavonult, egy kapálódzó szondadroidot húzott magával. Az ezüstös szerkezet vonaglott, rángatózott, ízelt karjaival megragadta a kábelt, és visszafelé mászott rajta, mígnem Anakin odalépett a gépe másodlagos hajtóműveinek, R2 elvágta a kábelt, a szondadroid pedig tehetetlenül pörögve beleveszett az űrcsata forgatagába.

– Tudod – jegyezte meg Obi-van –, kezdem már érteni, miért beszélsz úgy őróla, mintha élő teremtmény lenne.

– Őróla? – Érezni lehetett, hogy Anakin mosolyog. – Nem úgy gondolod inkább, hogy „arról”?

– Aha. – A homlokát ráncolta. – Na ja. Arról. Ööö… megköszönnéd a nevemben?

– Köszönd meg te magad!

– Á… igen. Kösz, Artu.

A válaszként adott füttyögésből egyértelműen ki lehetett érteni egy szívélyes „szívesen”-t.

Ekkorra az utolsó ködfoltok is szertefoszlottak, s körülöttük mindenfelé hajók nyüzsögtek.

Az orrtól tatig egy kilométer hosszú parancsnoki cirkáló mindössze harmadakkora lehetett, mint a Kereskedő Föderáció masszív csatahajói. Ily közelségből semmi mást nem lehetett látni belőle, csupán végtelennek tűnő, homokszürke páncélját, melyből hegyekként türemkedtek elő a turbólézerek, amelyek pusztító energianyalábokkal világították be az űrt.

És ez a roppant hajó egyre nagyobbnak tűnt.

Gyorsan növekedett.

– Anakin! Belerohanunk!

– Épp ezt tervezem. Irány a hangár!

– Ez nem…

– Tudom: a Jedik elsődleges alapelve…

– Nem. Nem sikerülhet. Legalábbis nekem nem.

– Mi?

– Oda a vezérlésem. Nem tudok berepülni sehova.

– Értem. Aha! Minden rendben, semmi gond.

– „Semmi gond?”

Ekkor a vadászgépe nagyot csendült, mintha belerohant volna egy hajóméretű gongba.

Obi-van megrándult, és ahogy – a műszerpult újabb lefejelésétől tartva – ösztönösen hátrakapta a fejét, a másik vadászgépet maga mögött pillantotta meg. A szó szoros értelmében, csak valamivel föntebb: Anakin bal vezérlősíkja alig karnyújtásnyira libegett Obi-van gépének fúvókáitól.

Anakin beleütközött hátulról. Szándékosan!

Aztán ismét.

KLAANG

– Mit művelsz?

– Csak egy kicsit… – Anakin hangja vontatott és feszült volt az összpontosítástól – egy kicsit segítek kormányozni.

Obi-van a fejét rázta. Ez teljességgel lehetetlen. Más pilóta még csak meg sem kísérelné ezt.

Azonban Anakin Skywalker számára a „teljességgel lehetetlen” valami hátborzongatóan rejtélyes módon csupán „nem túl könnyű”-nek számított.

Rádöbbent, hogy ehhez mostanra már hozzá kellett volna szoknia.

Míg ezek a gondolatok űzték egymást céltalanul a tudatában, kifejezéstelenül bámulta az előttük felderengő, ásító hangáröböl kékesen sziporkázó energiáját. Megkésve döbbent rá, mi az, amit lát. Arra gondolt: ez elég kínos.

– Anakin… – nyögte. Megpróbálta módosítani az irányt a botkormánnyal. Nem jött össze.

Anakin lefelé libbentette első vezérsíkját, a mögé a szikrázó roncskupac mögé, ami egykor Arfór volt.

– Anakin…

– Csak egy… pillanat, mester. – A hangja még feszültebbé vált. Elfojtott nyögés, aztán még egy. Majd egy hangosabb Egymáshoz préselődő fémek csikorgása. – Ez azért nem olyan könnyű… mint amilyennek látszott…

– ANAKIN!!

– Mi van?!

– A hangáröböl…

– Mi van vele?

– Te is látod, ugye, hogy a pajzs aktiválva van?

– Tényleg?

– Tényleg. – Ráadásul olyan közel, hogy Obi-van szinte a szájában érezte az „ízét”…

– Ó, bocs. Nem figyeltem.

Obi-van behunyta a szemét.

Belenyúlt az Erőbe, s tudata végigkúszott a vadászgép összegubancolódott vezetékrengetegén, hogy megtalálja és megragadja a hajtóművek kézi vezérlését. Óvatos rántással aktivált egy olyan parancsot, amit ez idáig csupán teszteléskor használt: a teljes hátramenetet.

Az őt üstököscsóvaként követő roncsfelhő elszáguldott széteső vadászgépe mellett, és miniatűr csillagrobbanások sorozataként párolgott el, ahogy a hangár pajzsával találkozott. És pontosan ugyanez történt volna vele is.

De persze a „teljes hátramenet” nem menthette meg, csupán időt adott arra, hogy láthassa, milyen sors vár rá. A lendülettől sodródott tovább.

Ám ekkor Anakin gépe eléje libbent, meredek ívben, balról jobbra keresztezte útját. Energia villogott a lövegeiből, és a hangár jobb oldali pajzssugárzói darabokra robbantak. Az öböl kékes vibrálása megreszketett, és épp abban a pillanatban fakult ki, ahogy Obi-van átpörgött a küszöb fölött, és szikrákat záporoztatva, elkínzott fém csikordulásával kísérve végigszánkázott a fedélzeten.

Teljes vadászgépe – már ami megmaradt belőle – remegett a pajzs nélkül maradt hangárból kiáramló levegő robajlásától. Sietve nyúlt ismét az Erőbe, és lekapcsolta a hajtóműveit, de a pilótafülke kupolája fölötti kisüléseket nem bírta kontrollálni, és az a kínos érzése támadt, hogy ezek a külső szikrázások az egyetlen dolgok a hajóján, amik nem akarnak felrobbanni.

Fényszablyája a kezébe szökkent, és kékes energia villant. Egy gyors csapás, és a kupola szétnyílt; a szökő levegő hurrikánja kicibálta darabjait az űrbe. Obi-van fellökte magát a dermesztően hideg szélbe, és hagyta magát elsodorni viharvert gépétől…

…mely végül felrobbant.

Meglovagolta a lökéshullámot, és az Erő révén a levegőben tartotta magát. Macskaként talpra hullva landolt a megfeketedett sávon – amely annyira forró volt, hogy szinte még a bakancsa talpát is átégette –, és leérkezése erejével szinte behorpasztotta a fedélzetet.

A hangár tele volt harci droidokkal.

Válla előrebukott, térde meghajlott, és a fényszablyája szinte magától szökkent az arca elé. Túl sokan voltak ahhoz, hogy megküzdjön velük, de nem tehetett mást.

Legalább abból a nyavalyás vadászgépből sikerült kijutnia.

Anakin bevitte járművét a hangárba a szökőkútként záporozó törmelék- és csillogóra fagyott gázfelhők tömegén. Egy utolsó rántással beterelte a vadászgépet a hangárajtó összezáruló fogai között, épp akkor, amikor Obi-van kupolájának törmeléke kisüvített az ellenkező irányba.

A Jedi-mester hajója parázsló roncshalom volt egy hosszú, füstölgő súrlódásnyom végén. Maga Obi-van dér szegélyezte szakállal, izzó fényszablyával a kezében állt a harci droidok egyre szűkülő gyűrűjében.

Anakin félkanyarral landolt a gépével, s hajtóműve lángjával tucatnyi droidot letarolt. E pillanatban újra annak a kilencéves kölyöknek érezte magát, aki abban a theedi hangárban először ült vadászgépbe, és a hajó lövegeivel megszórta a harci droidokat…

Ugyanezt kell tennie most is, csak ez annyiból más, hogy Palpatine is itt van valahol a fedélzeten. Emiatt nem pusztíthat el mindent. Szükségük lehet egy könnyű űrjárműre, hogy a főkancellárt biztonságosan a bolygó felszínére juttassák; ha esztelenül lődözni kezdene a lövegeivel, szétzúzna minden használható eszközt.

Ezt kézileg kell megoldania.

Egy gombnyomással kiiktatta kupoláját, kiszökkent a pilótafülkéből, és megvetette lábát, hogy a szél el ne sodorja. A harci droidok azonnal tüzet nyitottak rá, és Anakin fényszablyája villogni kezdett.

– Artu, keress komputercsatlakozást!

A kis droid füttyögött, és Anakin megengedett magának egy feszes mosolyt. Néha már kezdte úgy hinni, megérti droidja elektronikus kódját.

– Ne aggódj miattunk! Te csak keresd meg Palpatine-t! Csináld, én majd fedezlek!

R2 kibújt a helyéről, és lecsusszant a fedélzetre. Anakin eléje szökkent a rázúduló tűzben, és hagyta, hogy az Erő vezesse szablyáját. Harci droidok szikráztak fel a közelben, és roskadtak össze.

– Menj ahhoz a csatlakozóhoz! – Anakinnak túl kellett kiabálnia a sugárvetők nyüszítését és a szétrobbanó droidok durrogását. – Én kimentem Obi-vant.

– Nem szükséges.

Anakin megperdült, és szinte közvetlenül mögötte Obi-vant pillantotta meg, aki épp ekkor zúzta szét egy harci robot koponyáját.

– Méltányolom a szándékot, Anakin – közölte a Jedi-mester kedves mosollyal. – De megelőztelek.

Nos tehát, Obi-van és Anakin:

Közelebb állnak egymáshoz, mint a barátok. Testvéreknél is közelebb. Habár Obi-van tizenhat évvel idősebb Anakinnál, együtt váltak férfivá. Egyikük sem tudná elképzelni az életét a másik nélkül. A háború eggyé forrasztotta őket.

Ez a bizonyos háború nem a klónháború; Obi-van és Anakin háborúja a Naboon vette kezdetét, amikor Qui-gon Jinn meghalt a Sith Lord keze által. Mester és padavanja, a lovagok együtt küzdötték végig e háború tizenhárom évét. Ez volt az életük.

És az életük a fegyverük.

Mondhatsz, amit akarsz az ősöreg Yoda mester bölcsességéről vagy Mace Windu halálos zordságáról, Ki-Adi-Mundi rettenthetetlenségéről vagy Shaak Ti rafináltságáról; mert bár ezen Jedi-mesterek nagysága megkérdőjelezhetetlen, de elhalványulnak ahhoz a legendához képest, amivé Kenobi és Skywalker nőtte ki magát.

Ők ketten együtt.

Együtt megállíthatatlanok. Legyőzhetetlenek. Ők a Jedi Rend leghatékonyabb végrehajtói. Amikor a Jófiúknak feltétlen győzniük kell, őket küldik.

Obi-van és Anakin mindig mennek.

Bár Obi-van legendás ügyessége felülkerekedik Anakin csiszolatlan képességein, egyenességén és a szabályok iránt tanúsított tiszteletlenségén, ez számos vitának, iskolai ökölharcnak, óvodai torzsalkodásnak és kocsmai késelésnek képezi alapját szerte a Köztársaság területén. Ám ezek a viták valahogy mindig elcsitulnak, és mindkét fél elismeri, hogy mindez nem számít.

Anakin és Obi-van sosem mérkőznének meg egymással.

Mert ez képtelenség.

Hiszen ők együtt alkotnak csapatot. Ők a csapat.

És mindketten biztosak abban, hogy ez így is marad.

MÁSODIK FEJEZET

dooku

A hangáröbölben összevissza záporozó lövedékek vihara hirtelen megszűnt. A harci droidok csapatokban húzódtak vissza a hajók fedezékébe, majd kisurrantak a fedélzeti nyílásokon.

Obi-van kikapcsolta fegyverét, s a kifakuló penge mögül előbukkant ismerős grimasza.

– Utálom, amikor ezt csinálják.

Anakin már korábban visszadugta az övébe a fényszablyáját.

– Mit?

– Ok nélkül meghátrálnak és visszavonulnak.

– Mindig van valami ok, mester.

Obi-van rábólintott.

– Épp ezért utálom.

Anakin a romhalmazra nézett, a füstölgő droiddarabokra, amelyek szétszórtan hevertek szerte a hangárban, vállat vont, és felhúzta fekete kesztyűjét.

– Artu, hol a főkancellár?

A kis droid csatlakozókarja elfordult a falifoglalatban. Holoprojektoros szeme működésbe lépett, s a kék lézer kísérteties képet jelenített meg Anakin csizmája mellett: Palpatine-t ábrázolta, akit egy hatalmas forgószékhez bilincseltek. Még az apró, elmosódott képen is látszott, hogy kimerült és fájdalmai vannak – de legalább él.

Anakin szíve sajogva kalapált a bordái között. Még nem késett el. Ezúttal nem.

Fél térdre ereszkedett, és hunyorogva nézte a képet. Úgy tűnt, mintha Palpatine tíz évet öregedett volna, amióta utoljára látta. Az ifjú Jedi állkapcsa mellett kidagadtak az izmok. Ha Grievous bántotta a főkancellárt… ha csak egy ujjal is hozzáért…

A fekete kesztyűbe bújtatott, ízekből összeillesztett acélkéz ökölbe szorult, oly keményen, hogy a fiú válla megfájdult az elektromos visszacsatolástól.

A sajgó váll fölött megszólalt Obi-van:

– Megvan a helyzete?

A kép fodrozódott, s a cirkáló sematikus térképévé alakult. Magasan R2 kúpos teteje fölött ragyogó kék jel lüktetett.

– A tábornoki szállás. – Obi-van összevonta a szemöldökét. – Grievousnak semmi jele?

A lüktető fénypont a cirkáló hídja felé mozdult.

– Hmm. És az őrök?

Újra megjelent a teljes kép, s ismét a cirkáló tábornoki szállását mutatta. Úgy tűnt, Palpatine egyedül van: a szék egy üres helyiség közepén állt, hatalmas, ív alakú kilátófal előtt.

Anakin felmordult.

– Ennek semmi értelme.

– Dehogynincs. Ez csapda.

A fiú szinte meg sem hallotta. Saját fekete kesztyűs öklét bámulta. Kinyitotta, összecsukta, majd újfent kinyitotta. A vállában égő fájdalom lekúszott a bicepsze közepéig…

És nem állt meg.

A könyöke nyilallt, az alkarja is; a csuklója mintha vörösen izzó murvával lett volna tele, a keze pedig…

Lángolt.

Ám ez nem a saját keze volt. Mint ahogy a csuklója, az alkarja vagy a könyöke sem az ő része. Hanem egy acélból és elektromos meghajtókból készült szerkezet.

– Anakin?

A fiú vicsorított.

– Fáj.

– Mi, a műkarod? Mikor szereltetted fel fájdalomérzékelőkkel?

– Nem szereltettem fel. Épp ez a lényeg.

– A fájdalom csak a tudatodban létezik…

– Nem. – Anakin szíve megdermedt. Hangja oly hideggé vált, akár az űr. –Érzem őt.

– Kit?

– Dookut. Itt van. Itt, a hajón…

– Aha! – Obi-van bólintott. – Ebben biztos lehetsz.

– Te tudtad?

– Gyanítottam. Gondolod, Grievous nem lenne képes megtalálni Palpatine jeladóját? Aligha véletlen, hogy a főkancellár jeladását tisztán érzékelni lehetett ebben a nagy zavarásban. Ez csapda. Egy Jedi-kelepce. – Obi-van a fiú vállára tette egyik meleg kezét, s olyan zord képet vágott, amilyennek Anakin még sosem látta. – Talán épp nekünk szánták. Személyesen.

Az ifjú Jedi álla megfeszült.

– Arra gondolsz, ahogy megpróbált maga mellé állítani téged a Geonosison… mielőtt bezáratott, hogy kivégezzenek?

– Nem lehetetlen, hogy ismét valami hasonló döntés előtt állunk.

– Nincs mit eldönteni ezen. – Anakin felállt. Acélkeze ökölbe szorult, és úgy is maradt, alig egy centiméterre a fényszablyájától. – Csak kérdezze meg! A válasz itt van az övemben.

– Légy óvatos, Anakin! A főkancellár biztonsága mindenekelőtt.

– Igen… igen, persze. – A mellkasát szorító jégpáncél felengedett. – Tehát csapda, rendben. Mi a következő lépés?

Obi-van megengedett magának egy árnyalatnyi sajátos mosolyt, ahogy a hangár legközelebbi kijárata felé indult.

– Mint ahogy szoktuk, ifjú barátom: besétálunk a csapdába.

– Tetszetős terv. – Anakin az asztromechjéhez fordult. – Te itt maradsz, Artu…

A kis droid kérlelően füttyögött.

– Semmi vita. Maradsz. Komolyan.

R2-D2 sivító válasza félreérthetetlenül mogorvának hangzott.

– Figyelj, Artu, valakinek fenn kell tartania a számítógépes kapcsolatot; látsz nálam adatcsatlakozót?

Úgy tűnt, a droid belenyugodott a dologba, de azért még füttyögött egy keveset, ami úgy hangzott, mintha javasolná, hol kezdjék a keresést. A fedélzeti nyílásnál várakozó Obi-van a fejét ingatta.

– Őszintén szólva, ahogy társalogsz azzal az izével…

– Óvatosan, mester, még megsérted az érzéseit…

Hirtelen megtorpant, kíváncsi pillantás ült ki az arcára, mintha egyszerre próbálna komor képet vágni és mosolyogni.

– Anakin?

A fiú nem válaszolt; nem is tehette. A fejében lévő képre figyelt. Nem is kép volt az, hanem a valóság.

Egy emlék valamiről, ami még nem történt meg.

Dooku grófot látta, térdelő helyzetben, amint fényszablyák metszik át a torkát.

Felhők oszlottak el a szívéről: Jabiim, Aargonar, Kamino felhői, s még a taszken táboré is. Sok év óta először fiatalnak érezte magát: olyan fiatalnak, amilyen valójában volt.

Ifjúnak, szabadnak és fényes jövőjűnek.

– Mester… – Mintha a hangja valaki más szájából érkezne. Olyasvalakitől, aki nem látta azt, amit ő. Nem tette, amit ő. – Mester, épp itt… pont most… te meg én…

– Igen?

Pislogott.

– Azt hiszem, épp most fogjuk megnyerni a háborút.

A kilátófal irdatlan félgömbjén a csata képei ragyogtak. A mesterséges érzékelő algoritmusok szabad szemmel látható képpé sűrítették a galaxis fővárosa fölött zajló harcot: egymástól több száz kilométer távolságban lévő cirkálók suhantak csaknem fénysebességgel, s közben egymást lőtték; úgy tűnt, mintha a hajók törzse jóformán összeérne, s lángoló kábelek kötik egymáshoz őket. A turbólézer-lövedékek sebesen száguldó fénynyalábokká váltak, s prizmás szilánkokká hasadtak a pajzsokon, vagy kicsiny szupernóvákká alakultak, amelyek egész hajókat nyeltek el. A vadászgépek ádáz küzdelmének szúnyogfelhői árnylepkék ragyogó táncává változtak Coruscant kurta tavaszának végén.

Az irdatlan ív előtt, mely a számítógép által megszűrt mészárlást közvetítette, egyetlen berendezés állt: egy magányos szék az üres padló közepén. Ezt nevezték tábornoki széknek, mint ahogy a zászlóshajó parancsnoki tornyának tetején lévő lakrészt tábornoki szállásnak.

Háttal annak a széknek s az ahhoz bilincselt férfinak, teste mögött összekulcsolt kézzel, selyem páncélszövetben Dooku gróf állt.

Ott állt Darth Tyranus, Sith nagyúr.

Felnézett mestere művére, és látta, hogy az jó.

Több mint jó: csodálatos.

Időnként ugyan megremegett a lába alatt a fedélzet, hiszen az egész hajó rengett az ellenséges torpedó- és turbólézer-találatoktól, de ő ezt elismerő vastapsnak érzékelte.

Mögötte a hajó belső holokommja felzümmögött, s recsegő hang szólalt meg, mely egyszerre volt elektronikus s egyúttal furcsán kifejező: mintha ember beszélt volna egy droid elektroszonikus hangképzőjén keresztül.

– Lord Tyranus, Kenobi és Skywalker megérkeztek.

– Igen. – Dooku mindössze ennyit reagált. Már mindkettejük jelenlétét érezte az Erőben. – Hozza őket ide!

– Nagyuram, ismételten tiltakoznom kell…

Dooku megfordult. Tiszteletet parancsoló magasságból tekintett le az Invisible Hand parancsnokát ábrázoló holoképmásra.

– A tiltakozását tudomásul vettem, parancsnok. Bízza rám a Jediket!

– De ha önhöz terelem őket, akkor eljutnak magához a főkancellárhoz is! Egyáltalán miért marad a hajón? El kellene rejteni. Őrizni kellene. Már órákkal ezelőtt ki kellett volna juttatni a rendszeren kívülre!

– Azért van így – felelte Dooku –, mert Lord Sidious így óhajtotta; ha tehát ellenvetést óhajt tenni, forduljon csak nyugodtan hozzá.

– Én, ó, nem hiszem, hogy ez szükséges lenne…

– Nagyszerű. A buzgalmát pedig korlátozza arra, hogy meggátolja segédcsapatok fedélzetre lépését! Kedvenc klónjaik nélkül egyetlen Jedi sem jelent számomra veszélyt.

A fedélzet ismét megremegett, ezúttal élesebben, majd a cirkáló mesterséges gravitációjának vektora hirtelen elmozdult, amitől egy apróbb termetű ember megtántorodott volna; ám az Erő segítségével a gróf megőrizhette méltóságteljes, rendíthetetlen testhelyzetét, s a rándulás mindössze annyiban hatott rá, hogy felvonta egyik szemöldökét.

– Szabad javasolnom, hogy áldozzon némi figyelmet a hajó védelmére? Ha megsemmisítenék, önnel és személyemmel a fedélzetén, az némileg gátolná a háborús erőfeszítéseket, nem gondolja?

– Máris intézkedem, nagyuram. Óhajtja figyelemmel kísérni a Jedik közeledését? Rácsatlakoztathatom a biztonsági monitorokat erre a csatornára.

– Köszönöm, tábornok. Örömömre szolgálna.

– Ön kegyes, mint mindig, nagyuram. Grievous kilép.

Dooku gróf megengedett magának egy alig észrevehető mosolyt. Csorbulatlan udvariassága – egy igazi arisztokrata jellemvonása – keresetlen volt, mégis valahogy úgy tűnt, mindig elkápráztatja a közönséges csőcseléket. Mint ahogy azokat is, akiknek szelleme nem élesebb az effélékénél, mégha kiemelkedőbb képességűek vagy magasabb rangúak is: mint például ez az undorító kiborg, Grievous.

Felsóhajtott. Grievous hasznosnak bizonyult; nem csupán tehetséges hadparancsnok volt, de hamarosan pompás bűnbak lesz belőle, akinek a nyakába varrhatják ennek a sajnálatos, kényszerű háborúnak minden rémtettét. Valakinek el kell buknia, és Grievous erre tökéletesen alkalmas. Bizonyosan nem ő, Dooku vállalja majd ezt a szerepet.

Valójában épp ez volt az egyik célja ennek az iszonyatos háborúnak.

De korántsem az egyetlen.

Az előtte látható kék holokép most átváltozott Kenobi és Skywalker apró másává, ahogy a gróf már oly sokszor látta őket korábban: vállvetve haladtak, fényszablyájukat forgatva, lelkesen kaszabolták le egyik droidot a másik után. Úgy tűnik, mintha győzedelmeskednének, de valójában pontosan arra űzik őket, amerre a Sith Lord kívánta.

Ennyire gyermekdedek… Dooku a fejét ingatta.

Szinte már túlságosan is könnyű.

Íme Dooku, Darth Tyranus, Serenno grófja:

Valaha jelentős Jedi-mester volt, most pedig még hatalmasabb Sith Lord, aki sötét kolosszusként magasodik a galaxis fölé. A korrupt Köztársaság végzete, a fennkölt Független Rendszerek Konföderációjának harci lobogója, a döbbenet és áhítat igazi megtestesülése.

Ő volt az egyik legmegbecsültebb és legbefolyásosabb Jedi a rend huszonötezer éves történelmében, azonban hetvenesztendős korában szigorú elvei már nem engedhették, hogy továbbra is a Köztársaságot szolgálja, amelyben a politikai hatalmat eladták a legtöbbet ígérőnek. Búcsút mondott egykori padavanjának, Qui-gon Jinn-nek, aki azóta legendás mesterré küzdötte magát; búcsút mondott közeli barátainak, a Jedi Tanács tagjainak, Mace Windutól és az ősöreg Yoda mesterig, s búcsút mondott magának a Jedi Rendnek is.

Az Elveszettek közé sorolták: azon Jedik közé, akik megtagadták a rendnek tett hűségesküjüket, lemondtak lovagi rangjukról, s olyan ideálok szolgálatába szegődtek, amelyek elvei magasztosabbak voltak még azoknál is, amiket maga a rend vallott. A Húsz Elveszett, így emlegették őket a rendben tisztelettel vegyes sajnálkozással Dooku csatlakozása óta; bronziumból megformált képmásaikat ereklyeként őrizték a Templom Archívumában.

Ezek a szobrok gyászos emlékeztetők gyanánt jelezték, hogy akadt néhány Jedi, akinek igényeit a rend nem bírta kielégíteni.

Dooku a családi birtokára, a Serenno bolygórendszerbe vonult vissza. Örökölt grófi címéhez méltón az egyik leggazdagabb lény lett a galaxisban. A Köztársaságban szégyentelenül terjedő korrupciónak köszönhetően e roppant vagyonával Dooku megvásárolhatta volna akármennyi szenátor támogatását; megvehette volna még tán a Köztársaság irányítását is.

Csakhogy egy ilyen örökséggel és ily kemény elvekkel bíró férfi sohasem alacsonyodott volna odáig, hogy egy szemétdomb ura legyen, vagy a hulladék felett marakodó dögevő hordák vezérévé váljon; s számára a Köztársaság mindössze ennyit jelentett.

Ehelyett arra használta a családi vagyon nyújtotta jelentős befolyását – és a jóval nagyobb hatalmat, megkérdőjelezhetetlen becsületességét –, hogy elkezdje megtisztítani a galaxist ennek az úgynevezett demokráciának a fekélyétől.

Ő a Szeparatista Mozgalom ikonja, a nyilvános arca. Ugyanolyan jelképe a Független Rendszerek Konföderációjának, mint Palpatine a Köztársaságnak: az igaz ügy eleven szimbóluma.

Így hangzik a nyilvánosságnak szánt történet.

Ez az a mese, amit gyengébb pillanataiban még maga Dooku is csaknem elhitt.

A valóság azonban bonyolultabb ennél.

Dooku… másmilyen.

Nem emlékszik, mikor ébredt rá erre; talán akkor, amikor még ifjú padavan volt, s egy másik tanuló, aki a barátjának vallotta magát, elárulta őt. Lorian Nod ezt vágta az arcába:

– Te nem tudod, mi az a barátság.

Valóban nem tudta.

Naná, hogy dühös lett; mérges, mert kockára tette a jó hírét. És haragudott magára, amiért tévesen ítélt: szövetségesként bízott olyasvalakiben, aki igazából az ellensége. Az egész dologban azt tartotta a legmegdöbbentőbbnek, hogy az a másik fiú, aki besúgta őt a Jediknek, később elvárta volna tőle, hogy a „barátságuk” nevében melléálljon egy hazugságban.

Mindez annyira képtelennek tűnt, hogy azt sem tudta, hogyan reagáljon.

Valójában sohasem értette teljesen, mire gondolnak mások, amikor „barátságról” beszélnek. Szeretet, gyűlölet, öröm, düh – még amikor képes is érzékelni ezen érzelmek energiáit másokban, az ő észlelése másféle érzetekként értelmezi őket.

Olyasmikként, amiknek van értelmük.

Az irigységet érti, és a birtoklási vágyat is: dühös, ha valaki bitorolni próbál olyasmit, ami jog szerint őt illeti.

Az intolerancia, az univerzum sokfélesége s az azt benépesítők életének mássága iránt: ez szokványos állapot.

A rosszindulatot szórakoztatónak véli: örömét leli ellenségei szenvedésében.

A büszkeséget nemesi erényének tartja, s a megbotránkozást elidegeníthetetlen jogának: ha bárki kétségbe merészeli vonni a tisztességét, a becsületét vagy az őt jogosan megillető helyet a hatalom természetes hierarchiájában.

Az erkölcsi sértettség is teljesen érthető számára: ha átlagos halandók megrögzötten tisztességtelen ügyeit nem lehet összhangba hozni az Ilyen Lenne Az Ideális Társadalom teljesen nyilvánvaló struktúrájával.

Teljességgel képtelen foglalkozni azzal, hogy mások mit érezhetnek iránta. Csupán az érdekli, hogy amaz mit tehetne meg érte. Vagy számára.

Nagy valószínűséggel azért lett olyan, amilyen, mert mások egyszerűen… nem igazán érdekesek.

Vagy még inkább, bizonyos értelemben, nem egészen reálisak.

Dooku számára mások javarészt absztrakciók, paszta vázlatok, amelyek két alapvető fogalomkörbe tartoznak. Az első kategóriába tartoznak az Előnyösök: azok, akiket felhasználhat különféle érdekei eléréséhez. Úgymint – élete nagy részében, s bizonyos fokig még most is – a Jedik, főképp Mace Windu és Yoda, akik mindketten a barátjuknak tartották, oly régóta, hogy vakok voltak ténykedése valódi volta iránt. És természetesen – mostanság– ott van a Kereskedő Föderáció, az Intergalaktikus Bank Klán, a Techno Unió, a Vállalati Szövetség és a Geonosis fegyvergyáros urai; no meg a galaxisbéli csürhe, amely nagyrészt azért létezik, hogy megfelelően nagy közönségként szolgáljon és méltassa az ő nagyszerűségét.

A másik kategória: a Veszélyesek. Ide sorolja mindazokat, akiket nem számít az elsőbe.

Harmadik kategória nem létezik.

Egy napon talán még a második sem lesz többé; ha valakit Dooku gróf a Veszélyesek közé sorol, az az illető halálos ítéletét jelentheti. Ugyanezt az ítéletet tervezte kimondani majd mostani szövetségeseire is: az imént említett Kereskedő Föderáció, az Intergalaktikus Bank Klán, a Techno Unió, a Vállalati Szövetség vezetőire és a geonosisi fegyvergyártókra.

A Sith módszere: az árulás.

Dooku gróf szigorúan objektív ellenszenvvel szemlélte, ahogy a kék holoképen Kenobi és Skywalker bohózatba illő hajszába keverednek: rombolódroidok üldözik őket a felfelé, lefelé és oldalirányban száguldó turbóliftfülkék között.

– Kínos lesz majd – mondta lassan, tűnődve, mintha csak magában beszélne – ezek fogságába esni.

A hang, amely válaszolt neki, oly ismerős volt, hogy olykor a saját hangja helyett mondta ki legtitkosabb gondolatait.

– Kínos, de túléled, Lord Tyranus. Elvégre ő a legnagyobb élő Jedi, vagy nem? És talán nem győződhettünk meg arról, hogy az egész galaxis osztozik e véleményben?

– Így igaz, mesterem. Így van. – Dooku újra kiengedett egy sóhajt. E napon nyolcvanhárom évének minden egyes óráját megérezte. – Ez… kimerítő, ily sokáig játszani a cselszövőt, mester. Alig várom, hogy megbecsült fogoly lehessek.

A rabság lehetővé teszi számára, hogy kényelmesen távol maradjon a háború további részétől, s megtagadja egykori szövetségeseit… aztán váratlanul felbukkan majd, hogy felfedje a szeparatisták civilizációellenes bűneinek valódi mértékét… és híres becsületességével és idealizmusával elkötelezze magát az új kormány mellett.

Az új kormány…

Ez volt a vezércsillaguk oly sok éven át.

Egy tisztes, bűntelen, őszinte kormány; nem pedig mocskos marakodás az általa mélyen megvetett Köztársaságot alkotó tudatlan tömegek és alsóbbrendű teremtmények kegyeiért. A kormány, amelyben ő dolgozik majd, maga lesz a megtestesült^' Hatalom.

Emberi hatalom.

A Független Rendszerek Konföderációjának elsődleges hatalmasságai nem véletlenül voltak neomoidik, skakoik, quarriak, aqualiak, muuniak, gossaniak, symyrthik, koorivarik és geonosik. A háború végére kiirtják az idegeneket, megfosztják őket minden tulajdonuktól, s a rendszereiket és vagyonukat az egyedül arra érdemes lényeknek juttatják.

Az embereknek.

Dooku az Emberi Birodalmat fogja szolgálni.

És szolgálni fogja legjobb tudása szerint. Hiszen erre született. Porrá zúzza a Jedi Rendet, hogy újjáteremtse: nem béklyózhatják meg többé a romlott, önimádó, aljas kis lények, akik politikusoknak nevezik magukat, hanem valódi hatalmat és igazi békét biztosíthat a galaxisnak, amelynek oly nagy szüksége van mindkettőre.

Ez a rend nem tárgyal. Nem alkudozik.

Ez a rend kikényszeríti az akaratát.

A Jedi Rend túlélőiből lesz a Sith Hadserege.

A Birodalom Ökle.

Ez az ököl olyan erős lesz, hogy túlszárnyalja bármely Jedi legsötétebb álmait. A galaxisban nem csupán a Jedik használják az Erőt; Hapestől Haruun Kalig, Kiffutól Dathomirig léteznek emberek és emberszerű lények, akik képesek befogadni az Erőt, ám régóta megtagadják, hogy beadják gyerekeiket a Jedi Rend életen át tartó rabszolgaságába. Ezek nem fogják visszautasítani a Sith Hadsereget.

Nem lesz választásuk.

Dooku homlokát ráncolva meredt a holoképre. Kenobinak és Skywalkernek több komikus helyzetet követően gondja támadt egy újabb csökönyös turbólifttel – valószínűleg Grievous szórakozott a sugárnyaláb-vezérlővel –, miközben a harci droidok ügyetlenül rohantak végzetükbe.

Valójában ez az egész annyira…

Méltóságon aluli.

– Javasolhatnám, mester, hogy adjunk egy utolsó esélyt Kenobinak? Egy ily közismerten becsületes Jedi támogatása értékes lehet, amikor megalapítjuk politikailag legitim birodalmunkat.

– Á, Igen. Kenobi. – A mester hangja selymessé vált. – Téged régóta érdekel Kenobi, ugye?

– Persze. A mestere a padavanom volt; bizonyos értelemben úgyszólván ő az unokám…

– Túl öreg. Túlságosan elkötelezett. Jóvátehetetlenül megfertőzték a Jedi-mesékkel. Ezt már megállapítottuk a Geonosison, nem? A tudatában az él, hogy magát az Erőt szolgálja, az efféle meggyőződéssel szemben a valóság semmit sem jelent.

Dooku sóhajtott. Tudta, hogy nem kellene akadékoskodnia, hiszen már elrendelte a Jedi-mester halálát.

– Azt hiszem, így van; mily szerencse, hogy engem soha nem kerítettek hatalmukba efféle illúziók.

– Kenobinak meg kell halnia. Még ma. A te kezed által. Az ő halála a kulcsa annak a lakatnak, amely örökre hozzánk bilincselheti Skywalkert.

Dooku megértette: a tanítója halála nem csupán letaszítja a legsötétebb lejtőn a már ingadozó érzelmű Skywalkert, de elmozdítja a legerősebb gátat a fiú sikeres megtérése elől. Amíg Kenobi él, Skywalker sohasem fog igazán a Sith táborába tartozni; Kenobi tántoríthatatlan hite a Jedik erényeiben elvakítja a fiatalembert és bilincsbe veri valódi erejét.

Ennek ellenére Dookunak még mindig voltak fenntartásai. Mindez túl gyorsan történt; vajon átgondolta Sidious a művelet összes következményét?

– Ám azt meg kell kérdeznem, mesterem: valóban Skywalker az, akire szükségünk van?

– Ő erős. Potenciálisan még talán nálam is erősebb.

– Ami pontosan azt jelenti – vetette fel eltűnődve Dooku –, hogy talán az lenne a legjobb, ha őt ölném meg Kenobi helyett.

– Biztos vagy benne, hogy képes lennél rá?

– Kérlek. Mi haszna az olyan erőnek, amely nem a fegyelemre épül? A fiú legalább akkora veszélyt jelent önmagára, mint az ellenségeire. És az a mechanikus kar… – Dooku ajka undorodva legörbült. – Visszataszító.

– Akkor talán meg kellett volna kímélned az igazi karját.

– Hm. Egy úriembernek meg kellene tanulnia fél kézzel harcolni. – A gróf elutasítóan legyintett. – Ő már nem teljesen emberi lény. Grievous esetében csaknem megbocsátható ezeknek a biodroid-szerkezeteknek a használata; ő eleve olyan ocsmány teremtmény, hogy a mechanikus részei csak javítanak rajta. De egy droid és egy ember keresztezése? Rémítő. A rossz ízlés legalja. Hogyan igazolnánk, hogy szövetkezünk vele?

– Mily szerencsés is vagyok… – a mester selymes hangja még lágyabbá vált –, hogy van egy tanítványom, aki helyénvalónak véli, hogy kioktasson.

Dooku felvonta egyik szemöldökét.

– Túlléptem a hatáskörömön, mester – jelentette ki megszokott udvariasságával. – Én csupán észrevételt tettem, nem vitázom. Egyáltalán nem.

– Skywalker ezzel a műkézzel még alkalmasabb a céljainkra. Ez az állandó jelképe annak az áldozatnak, amit a béke és az igazság nevében hozott. A hősiesség szimbóluma, amit egész hátralévő életében viselnie kell a nyilvánosság előtt; még csak nem is tekinthet rá úgy senki, hogy kételkedjen a becsületében, a bátorságában, a tisztességében. Tökéletes, úgy, ahogy van. Hibátlan. Az egyetlen kérdés az, vajon képes-e felülemelkedni a Jedi-kiképzés mesterséges korlátain. És pontosan ez az, gróf úr, amire szándékaink szerint a mai művelettel fényt deríthetünk.

Dooku nem vitatkozhatott. A Sötét Úr nem csupán bevezette őt a hatalom oly birodalmaiba, amelyek túlszárnyalták leglátványosabb álmait, de Sidious oly finoman manipulálta a politikát, hogy úgy tűnt, a képességei mellett talán még a sötét oldal befolyása is eltörpül. Azt mondják, valahányszor az Erő bezár egy fedélzeti nyílást, kinyit egy hajóablakot… és az elmúlt tizenhárom év során, amikor egy ablak betört, már ott állt a Sith Sötét Ura, bekémlelt rajtuk, s azt számítgatta, miként surranhat be legkönnyebben.

Szinte lehetetlennek tűnt tökéletesíteni a mester tervét; s el kellett ismernie, hogy saját ötlete, miszerint, hogy elcserélje Kenobit Skywalkerrel, csupán egy bizonyos helytelen érzelgősségből adódott. Csaknem bizonyos, hogy Skywalker a megfelelő alany a munkára.

Annak kell lennie; Darth Sidious számos évet áldozott rá, hogy azzá tegye.

A mai próba eltörli a csaknem szót.

Nem volt kétsége afelől, hogy Skywalker elbukik. Dooku azt is megértette, hogy a próbatétel nem csupán Skywalkernek szól; noha Sidious sohasem mondta ki nyíltan, a gróf biztosra vette, hogy őt is teszteli. A mai siker majd megmutatja a mesternek, hogy megérdemli a Hatalom köpönyegét, az eljövendő csata végén elindítja Skywalkert a sötét oldal dicsősége felé, s Sidious is beavatja őt.

Nem gondolt kudarcra. Miért is tette volna?

– De… már megbocsáss, mester. Ha Kenobi az én pengém által hal, biztos vagy abban, hogy Skywalker valaha is elfogadja a parancsaimat? Be kell látnod, hogy a múltja csekély reménnyel kecsegtet azon tekintetben, képes-e bárkinek is engedelmeskedni egyáltalán.

– Skywalker ereje nem a puszta engedelmességre épül. Kreatív és szerencsés; vele kapcsolatban nem kell majd afféle instrukciókkal fárasztanunk magunkat, mint amilyeneket például Grievous igényel. Még azok az elvakult bolondok a Jedi Tanácsban is elég világosan látnak ahhoz, hogy ezt felfogják; már nem próbálják neki megszabni, hogyan vigyen véghez valamit, csupán azt mondják meg, mit tegyen. _Ő pedig megtalálja a módját. Mindig megtalálta.

Dooku bólintott. Amióta Sidious felfedte előtte kifinomult mesterművét, most, első alkalommal engedélyezett magának annyi lazítást, hogy elképzelje a végkifejletet.

Dooku gróf hősies foglyul ejtésével Anakin Skywalker tökéletes hőssé válik: a legjelentősebb hőssé a Köztársaság történetében, és talán a Jedi Rendében is. Szeretett társa elvesztése megadja majd a tragédia kellő ízét, hogy a fiú minden szava szomorú nyomatékot kapjon, amikor interjúkat ad a HoloNetnek, s fényt derít a Szenátus korruptságára, ami akadályozta a háborús törekvéseket; s akkor is, amikor majd finoman – ó, de még milyen finoman s vonakodva – sejteti, hogy a Jedi Rend romlottsága nyújtotta el a háborút.

Azután pedig bejelenti az Erőt használó harcosok új rendjének megalapítását.

Ő lesz a Sith Hadsereg tökéletes tábornoka.

Dooku csak a fejét tudta ingatni az áhítattól. S arra gondolt, hogy alig néhány nappal korábban úgy tűnt, a Jedik igen közel állnak ahhoz, hogy leleplezzék őket, s megsemmisítsék mindazt, amiért ő és mestere küzdöttek. De nem kellett volna aggódnia. A mester sohasem veszített. Soha nem is fog. Ő maga a megtestesült verhetetlenség.

Hogyan győzhetne le bárki is olyan ellenséget, akit barátnak vél?

És most a mester egyetlen briliáns csapással lesújt a Jedi Rendre, akár egy ethrani ourobouros, amely a saját farkába harap.

Ez az a nap. Ez az az óra.

Obi-van Kenobi halála egyúttal a Köztársaság halála lesz.

A mai napon megszületik a Birodalom.

– Tyranus? Jól vagy?

– Hogy én… – Dooku rájött, hogy elhomályosult a szeme. – Igen, mesterem. Túlságosan is jól. A mai nap, a tetőpont… a Nagy Finálé… évtizedes munkálkodásod csúcsa… Egy kissé meghatódtam.

– Csillapodj, Tyranus! Kenobi és Skywalker már csaknem az ajtóban vannak. Játszd el a szereped, tanítványom, és miénk lesz a galaxis!

Dooku kihúzta magát, és most, első ízben nézett mestere szemébe. Darth Sidious, a Sith Sötét Ura a tábornoki székben ült, csuklóján és bokáján megbilincselve.

A gróf meghajolt előtte.

– Köszönöm, főkancellár.

– Húzódj vissza! – recsegte a nabooi Palpatine, a Köztársaság főkancellárja. – Itt vannak.

HARMADIK FEJEZET

a sith módszere

A turbólift ajtaja szisszenve kinyílt. Anakin a falhoz simult, lába körül a szablyája által felszeletelt droidok darabjai hevertek. Az ajtón túl egy teljesen hétköznapi előtér tárult fel: sápadt, puszta és üres.

Megérkezett. Végre.

A fiú egész teste a kékesen izzó penge dallamára vibrált.

– Anakin!

Obi-van a szemközti fal mellett állt. Olyasfajta higgadtság áradt belőle, amit az ifjú Jedi nem tudott mire vélni. Obi-van jelentőségteljes pillantást vetett társa fényszablyájára.

– Szabadítani jöttünk – mondta halkan –, nem gyilkolni.

Anakin nem tette el a kardot.

– És Dooku?

– Amint biztonságba juttattuk a főkancellárt – felelte Obi-van leheletnyi mosollyal –, felrobbanthatjuk a hajót.

Anakin fémujjai csikorogva szorultak össze kardja markolatán.

– Szívesebben szedném szét a saját kezemmel.

Obi-van óvatosan átsuhant a turbólift ajtaján. Nem lőtt rá semmi. Intett a tanítványának.

– Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy számodra ez több szempontból is személyes ügy Ezért kell különösen jól emlékezned a kiképzésedre… és nemcsak a harci kiképzésedre gondolok.

Anakin arcát elöntötte a forróság.

– Én nem… – vagyok a padavanod, acsarogta magában, de csak az adrenalin beszélt belőle; lenyelte a szavakat, s inkább így szólt: – …foglak cserbenhagyni, mester. És Palpatine főkancellárt sem.

– Nem kétlem. Csak ne feledd, hogy Dooku nem egyszerű sötét Jedi, mint az a Ventress nevű nő, hanem a Sith Lordja. A csapda hamarosan bezárul, s talán nemcsak fizikai veszély leselkedik ránk.

– Igen. –Anakin pengéje összezsugorodott, s a fiú belépett Obi-van mellett az előtérbe. A hajóban távoli robbanások visszhangoztak, a padló úgy táncolt, mint egy tutaj az áradásban, de ő alig vette észre. – Én csak… annyi mindent… annyi mindent tett… nemcsak a Jedik, hanem az egész galaxis ellen.

– Anakin… – kezdte Obi-van figyelmeztetően.

– Ne aggódj! Nem érzek haragot, és nem keresem a bosszút. Én csak… – emelte fel a fényszablyáját– már alig várom, hogy vége legyen.

– A várakozás…

– …elvonja a figyelmet. Tudom. És azt is tudom, hogy a remény ugyanolyan hamis, mint a félelem. – Anakin megengedett magának egy halvány félmosolyt. – És tudok minden mást is, amit mondani akarsz.

Obi-van kissé gyászos, elismerő meghajlása felért egy öleléssel.

– Azt hiszem, ideje lenne felhagynom azzal, hogy megpróbállak képezni.

A fiú mosolya kiszélesedett.

– Szerintem most először ismerted be ezt.

Megálltak a tábornoki szállás ajtaja előtt: a hatalmas, sok színben játszó irídium oválist aranyberakások díszítették. Anakin kifejezéstelen arccal maga elé bámulva benyúlt az Erővel az ajtón túli helyiségbe, s hagyta, hogy az Erő is beléje nyúljon.

– Készen állok, mester.

– Tudom.

Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, vállt vállnak vetve.

Anakin nem nézett a tanítójára; az ajtóra meredt, az ajtón túlra, a csillogó mélységben keresve a kiszámíthatatlan jövő bármi nyomát. Nem tudta elképzelni a jövőjét háború nélkül.

– Anakin! – Obi-van hangja ellágyult, keze meleg volt társa karján. – Nincs még egy Jedi, akit szívesebben tudnék most magam mellett. Nincs még egy ember.

Anakin ránézett, s az érzelmek oly mélységét pillantotta meg Obi-van szemében, amit csak ritkán láthatott együtt töltött éveik során. A belsejében feltámadó tiszta, háborítatlan szeretet mintha magának az Erőnek az ígérete lett volna.

– Én… én is ugyanígy érzek, mester.

– Azt hiszem – felelte egykori mestere szelíd jókedvvel rácsodálkozva saját szavaira –, hozzá kellene szoknod, hogy Obi-vannak szólíts.

– Obi-van – biccentett Anakin –, menjünk, hozzuk ki a főkancellárt!

– Igen. Menjünk!

Az egyik turbóliftfülkében Dooku Kenobi és Skywalker holografikus képét nézte, amint óvatosan learaszoltak az ívelt lépcsősoron az előtérből a tábornoki szállás fő szintjére. Lassan haladtak, egyensúlyozva az imbolygó cirkálóban. A hajó megmegrázkódott az újabb és újabb torpedótalálatoktól, s ismét kihunytak a fények; elsőként mindig a világítás mondta fel a szolgálatot, ahogy az energiát átirányították a létfenntartó rendszerekből a kárelhárításhoz.

– Uram! – Grievous hangja kifejezetten nyugtalannak tűnt a hajó belső kommunikációs rendszerében. – A hajó sérülései egyre súlyosabbak. Az automata fegyverrendszerek harminc százaléka nem működik, és hamarosan elveszítjük a hiperűrmeghajtást.

Dooku higgadtan bólintott, s homlokráncolva tovább figyelte a Palpatine felé lopakodó, áttetsző, kék szellemeket.

– Adja ki a visszavonulási parancsot az egész csapásmérő erőnek, tábornok, és készítse elő a hajót az ugrásra! Amint végeztem a Jedikkel, csatlakozom önhöz a hídon.

– Parancsára, uram! Vége.

– Bizony véged, te söpredék! – morogta Dooku a néma komlinkbe. – Vége a szerencsédnek és vége az életednek!

Félredobta a komlinket, oda sem figyelve arra, ahogy az csattanva a fedélzetre hullt. Már nem vette semmi hasznát. Pusztuljon csak el Grievousszal, a visszataszító testőreivel és a cirkáló maradványaival együtt, miután őt elfogták és biztonságos távolságba vitték.

Odabiccentett az oldalán várakozó két hatalmas szuper harci droidnak. Az egyik kinyitotta a liftajtót, majd mindkettő kimasírozott, és elfoglalta helyét jobbról és balról.

Dooku kisimította csillogó páncélszövet köpenyét, és méltóságteljes léptekkel bevonult a félhomályos előtérbe. A halvány vészvilágítás fényében még mindig füstölgött a tábornoki szállás ajtaja annak a két ostoba parasztnak a fényszablyacsapásai nyomán; ha át akar menni azon a lyukon, az a veszély fenyegeti, hogy megperzseli a nadrágszárát. Dooku felsóhajtott, intett egyet, és az ajtó irizáló maradványai elsiklottak az útjából. Észe ágában sem volt égő nadrágban szembeszállni két Jedivel.

Noha tényleg azt akarta, hogy a küzdelem valódinak tűnjön, voltak bizonyos elvei, amelyekből nem engedett.

Anakin végigsuhant a tábornoki szállás központi termét uraló hatalmas tárgyalóasztal egyik oldalán sorakozó székek mentén; Obi-van a tükörképeként követte a másik oldalon. Néma fények villogtak és ragyogtak; a helyiséget csak a távolabbi végét lezáró hatalmas, ívelt kilátófal világította meg, turbólézersugarak, légvédelmi ütegek és a találatot kapott hajók pusztulását jelző miniatűr szupernóva-robbanások felvillanásait vetítve a terembe.

A vérontás háttere előtti árnyak mélyén egyetlen magas szék körvonalai tornyosultak.

Anakin elkapta társa pillantását az asztal fölött, és az előttük álló sötét forma felé bökött az állával. Obi-van Jedi-kézjelekkel válaszolt: óvatos megközelítés, majd hozzátette: harckészültség.

Anakin összepréselte a száját. Mintha erre figyelmeztetni kellene. Amennyi gondjuk akadt a turbólifteknél, itt fenn bármi várhat rájuk. Akár harci droidokkal is tele lehet a helyiség.

A lámpák ismét felragyogtak.

Anakin megdermedt.

A székben ülő, sötét alak… Palpatine főkancellár volt, csak ő, egymaga; droidokat semerre sem lehetett látni. Anakin szívének ki kellett volna ugrania örömében, de…

Palpatine rosszul nézett ki.

Az ifjú Jedi el sem tudta képzelni, milyen terheket róhatott a főkancellárra a Köztársaság vezetése az egymást követő válságokon át a Peremvidékre való elutazása óta eltelt öt hónapban. Palpatine nem egyszerűen öregnek látszott, hanem olyan ősöregnek, mint Yoda, felfoghatatlan korúnak. És kimerültnek és meggyötörtnek. S ami még rosszabb…

Észlelt valami olyasmit a főkancellár arcán, amiről soha nem hitte, hogy valaha láthatja, s ez kipréselte a tüdejéből a levegőt, és kitörölte a szájából a szavakat.

Palpatine rémültnek tűnt.

Anakin nem tudta, mit mondjon. Él sem tudta képzelni, mit mondhatna. Csak az járt a fejében, hogy mit tehetett Grievous és Dooku, amitől félelem költözött ennek a bátor férfinak az arcára…

S ettől a gondolattól valami sisteregni kezdett a vérében: az arca megfeszült, a szíve elfelhősödött, a fülében ismét felmorajlott a halk mennydörgés: Aargonar mennydörgése. És a Jabiimé.

A taszken táboré.

Ha Obi-vant hasonlóképp meg is rázta a látvány, semmi jelét nem adta. A Jedi-mester a tőle megszokott komor udvariassággal fejet hajtott.

– Főkancellár! – üdvözölte Palpatine-t hűvös tisztelettel, mintha csak véletlenül futottak volna össze a Galaktikus Szenátus nagy sétányán.

Palpatine csak feszült motyogással válaszolt.

– Anakin, mögötted…!

A fiú nem pördült meg. Nem volt rá szükség. Nemcsak az előtéri balkon küszöbén átlépő csizmasarkak koppanása és a mágneses géplábak csattogása miatt; az Erő egy hirtelen rándulással összegyűlt benne és körülötte, mint egy rémült férfi ökle. Egyetlen elhúzódó pillanatig az érzékelése kitágult a helyiség határaiig, azokon túlra, és megérezte…

Az Erőben érezte Palpatine tekintetének fókuszát: a főkancellárból hömpölygő félelem forrását. A félelemét, mely úgy terjengett, mint egy megfagyott levegőtömbről leváló párafoszlányok. És érzett egy ennél is hűvösebb erőhullámot, mely hidegebb volt, mint egy mynock lehelete, s mely úgy csusszant be mögötte a terembe, mint egy jégtőr a hátába.

Vicces, gondolta. Ventress után valahogy mindig azt hittem, hogy a sötét oldal csak forró lehet.

Valami feloldódott a mellkasában. A fülében morajló mennydörgés a gerinctövénél tekergő vörös füstté oszlott szét. A fényszablyája megtalálta a kezét, ajka olyan mosolyban tárta fel fogsorát, amit még egy kraytsárkány is felismert volna.

A beszédproblémái is megszűntek.

– Ez – morogta Palpatine-nak és magának – nem jelent gondot.

Az előtéri balkonon megszólaló hang elegáns basszus volt, egy kriintölgyből vésett kürt síkos rezonanciáinak felhangjával.

Dooku gróf hangja.

– Kenobi tábornok… Anakin Skywalker. Uraim… a szó lehető legátvittebb értelmében… önök a foglyaim.

Nem, Anakinnak már egyáltalán nem voltak beszédproblémái. Az előtéri balkon – magasan a Jedik fölött, lenézve rájuk – épp megfelelő szöget kínált Dookunak arra, hogy még egyszer utoljára felmérje a helyzetet, mielőtt belekezdene bohózatába.

Minden valódi bohózathoz hasonlóan az elkövetkező történetfolyam is könyörtelen logikával fog előrehaladni nevetséges alapállásából: abból, hogy Dookut bármikor is legyőzhetnék egyszerű Jedik. Vagy bármelyik Jedi. Milyen kár, hogy régi barátja, Mace Windu nem lehet velük ma; Dooku biztos volt benne, hogy a koruni mester élvezte volna az előadást.

Dooku mindig is jobban szeretett értő közönség előtt játszani.

De legalább Palpatine ott volt, megbilincselve a terem másik végében álló nagy székben, feje fölött az örvénylő űrcsatával, s komor alakja mintha a háború hatalmas szárnyait terjesztette volna ki maga köré. Azonban Palpatine nem annyira a közönség, mint inkább a szerző volt.

Ami azért nem ugyanaz.

Skywalker csak a hátát mutatta Dookunak, ám pengéje már életre kelt, magas, karcsú alakja pedig ugrásra kész mozdulatlanságba dermedt: szinte már remegni látszott. Szánalmas. Sértés egyáltalán Jedinek nevezni ezt a kisfiút.

Kenobi viszont… egészen más eset: klasszikus képviselője idejétmúlt fajtájának. Higgadtan nézte Dookut és a két szuper harci droidot. Kezét lazán, nyitott tenyérrel tartotta, arcán csak halvány érdeklődés látszott.

Dookun mélabús elégedettség lett úrrá – saját el nem ismert nagysága fölötti kellemes, magányos töprengés –, látva, hogy Skywalker sohasem értené, mennyi gondolkodást és tervezést, mennyi munkát fektetett be Lord Sidious, miközben sietve megszervezte a kölyök hamis győzelmét. Mint ahogy azt a művészetet, azt a mesteri tudást sem értené meg soha, amit Dooku felmutat majd saját veresége kivívásában.

De hát ilyen az élet. Áldozatokat kell hozni a nagyobb jó érdekében.

Végül is háború folyik.

Kinyúlt az Erőért, magába gyűjtötte és maga köré szőtte. Belélegezte és benn tartotta a szívében, addig szorítva, míg maga körül nem kezdte érezni a galaxis forgását.

Amíg ő nem lett a Világegyetem tengelye.

Ez volt a sötét oldal igazi hatalma, az a hatalom, amelyet már kisfiú korában megsejtett, amit egész életén át keresett, míg csak Darth Sidious meg nem mutatta neki, hogy mindvégig az övé volt. A sötét nem „elvitte” őt a Világegyetem középpontjába. Őt tette a középponttá.

Erőt sűrített legbelső lényébe, míg maga az Erő is pusztán azért létezett, hogy az akaratát szolgálja.

Ekkor megváltozott odalent a helyzet, bár fizikai szemmel semmilyen változást nem lehetett észrevenni. Dooku érzékelése a sötét oldalból merítve kimerítő pontossággal mérte fel az alatta állókat.

Kenobi fénylik; áttetsző lényként mintegy ablakot nyitott az Erő napsütötte mezejére.

Skywalker egy viharfelhő; veszélyes villámok cikáznak körülötte, felfokozva azt az örvénylést, amiből akár még tornádó is lehet.

És persze ott van Palpatine: mindenekfölött. Semmit sem mutat meg abból, ami benne rejtőzhet. Palpatine még magának a sötét oldalnak a szemével nézve is eseményhorizont volt. Teljesen hétköznapi felszíne alatt abszolút, tökéletes semmi rejlett. Sötétség a sötétségen túl.

Az Erő fekete lyuka.

És tökéletesen játszotta tehetetlen túsz szerepét.

– Hívjatok segítséget! – A rekedt szavakban megcsendülő pánik még Dooku számára is valódinak tűnt. – Segítséget kell hívnotok! Egyikőtök sem bír el egy Sith Lorddal!

Skywalker ekkor megfordult, s a néptelen geonosisi hangárban történt összecsapásuk óta először egyenesen Dooku szemébe nézett. Válasza egyértelműen ugyanannyira szólt a grófnak, mint Palpatine-nak.

– Ezt annak mondd, amelyiket Obi-van darabokban hagyta ott a Naboon.

Hm! Üres hencegés. Darth Maul egy állat volt. Képzett állat, de akkor is csak állat.

– Anakin… – Dooku érezte az Erőben, hogy Kenobi elítéli Skywalker hencegését; és érezte azt is, ahogy Kenobi könnyedén az aktuális problémára koncentrál. – Ez alkalommal együtt csináljuk.

Dooku éles tekintete észrevette, ahogy Skywalker droidkeze rászorult fényszablyája markolatára.

– Én is épp ezt akartam mondani.

Dooku előrehajolt, páncélszövet köpenye szárnyként tárult ki mögötte; lágyan a levegőbe emelkedett, és az Erő segítségével lassan, méltóságteljesen lesiklott a fő szintre. A tárgyalóasztal végénél megállva felvont szemöldökkel méregette a két Jedit.

– Kérem a fegyvereiket, uraim! Ne csináljunk ebből felfordulást a főkancellár előtt.

Obi-van kiegyensúlyozott, kétkezes atarói küzdőállásába emelte fényszablyáját; Qui-gon és Yoda stílusában. Pengéje sisteregve életre kelt, a levegőben ózonszag terjengett.

– Ez alkalommal nem menekülsz előlünk, Dooku!

– Menekülni? Önök elől? No de kérem! – Dooku hagyta, hogy megszokott halvány mosolya szétterüljön az arcán. – Azt hiszi, azért indítottam el ezt az egész hadműveletet, hogy elszökjek? Már órákkal ezelőtt kivihettem volna a főkancellárt a rendszerből. De jobb dolgom is van, mint rá vigyázva arra várni, hogy maguk ketten mikor próbálják végre kiszabadítani.

Skywalker Shien-küzdőállásba emelte fényszablyáját: fekete kesztyűs duracél keze a vállánál, a penge felfelé és kifelé mutat.

– Ez azért kicsit több lesz egy próbálkozásnál.

– És egy kicsit kevesebb a kiszabadításnál.

Dooku széles mozdulattal hátravetette jobb válláról a köpenyét, szabaddá téve kardforgató karját – amellyel most lustán odaintett a még mindig az előtéri balkonon álló két szuper harci droidra.

– Ismételten kérem önöket, uraim. Muszáj parancsot adnom a droidoknak, hogy nyissanak tüzet? Az olyan zűrzavaros lenne, a szanaszét pattogó energianyalábokkal. Számunkra persze nem jelentene igazi veszélyt, de higgyék el, nem szeretném, ha a főkancellár megsebesülne.

Kenobi lassan, hipnotikus méltósággal mozogva, mintha egy láthatatlan antigravitációs tálcán állna, elindult feléje.

– Miért nem sikerül ezt elhinnem?

Skywalker a tükörképeként követte mesterét, szélesen kitérve Dooku oldala felé.

– A Geonosison mintha nem aggasztott volna ennyire a vérontás.

– Ah! – Dooku mosolya még tovább szélesedett. – És hogy van Amidala szenátornő?

– Ne merészeld…! – A viharfelhő, ami Skywalker volt az Erőben, hirtelen felgomolygott. – Még a nevét se vedd a szádra!

Dooku legyintett. Túl fárasztó lett volna a kölyök személyes problémáit firtatni; már így is túl sokat tudott zűrzavaros magánéletéről.

– Nem akarok ártani Palpatine főkancellárnak, ostoba kölyök! Ő nem katona és nem is kém, te és a barátod viszont azok vagytok. Csak a történelem szerencsétlen fordulata, hogy a főkancellár a korrupt Köztársaságot védi az én reformjaimmal szemben.

– Úgy érted, azzal szemben, hogy elpusztítsd.

– A főkancellár civil. Te és Kenobi tábornok viszont törvényes katonai célpontok vagytok. Rajtatok áll, hogy megadjátok-e magatokat, és a foglyaim lesztek… – Az Erő egy rándulása szemmel követhetetlen sebességgel a kezébe lendítette fényszablyáját, melynek ragyogó skarlát pengéje az oldala mellett a padló felé mutatott vagy hullák.

– Nahát, micsoda véletlen – felelte Kenobi szárazon, miközben megkerülte Dookut, hogy a gróf pontosan közé és Skywalker közé kerüljön. – Neked is ugyanez a választásod.

Dooku rendíthetetlen nyugalommal méregette őket. Makashi-tisztelgésre emelte kardját, majd alsó alapállásba helyezkedett.

– Remélem, nem képzelitek, hogy ketten túlerőben vagytok?

– Ó, tudjuk! – mondta Skywalker. – Hiszen ti is ketten vagytok.

Dooku alig bírta leplezni meglepetését.

– Illetve inkább ketten voltatok – folytatta a fiatal Jedi. – Egy ideje Sidious barátod nyomában vagyunk, követtük az egész galaxisban. Mostanra valószínűleg már foglyul ejtették a Jedik.

– Valóban? – nyugodott meg Dooku. Szörnyen nagy volt a kísértés, hogy rákacsintson Palpatine-ra, de természetesen soha nem tett volna ilyet. – Mily nagy szerencse ezt nektek!

Végül is, elég egyszerű a dolog, gondolta. Skywalkert elszigetelni, Kenobit megölni. Aztán már csak eléggé fel kell bőszíteni Skywalkert ahhoz, hogy áttörje Jedi-korlátait, és feltárja neki a Sith hatalmának végtelenségét.

Innentől pedig Lord Sidious veszi kézbe a dolgot.

– Add meg magad! – Kenobi hangjában véglegesség rezdült. – Nem lesz még egy lehetőséged.

– Nemigen hinném, hogy szükségem lesz rá – vonta föl a szemöldökét Dooku –, hacsak nem lapul ott valamelyikőtök zsebében Yoda.

Az Erő felsistergett közöttük, a hajó megrázkódott és megbillent egy újabb turbólézersortűztől, és Dooku úgy döntött, eljött az idő. Úgy tett, mint aki hátrales a válla fölött… mintha egy pillanatra elterelte volna valami a figyelmét…

És mindhárman egyszerre mozdultak.

A hajó megrázkódott, és a vörös füst kiáradt Anakin gerincéből a karjába, a lábába és a fejébe. Amikor Dooku alig észrevehetően hátrapillantott, egy fél pillanatra másfelé figyelve, Anakin nem bírta tovább a várakozást.

Fényszablyáját halálos csapásra emelve előreszökkent.

Obi-van tökéletes koordinációval rugaszkodott el Dooku másik oldaláról – és a levegőben találkozott tanítványával…

…a Sith Lord ugyanis már nem volt köztük.

Anakin épp időben nézett fel ahhoz, hogy megpillantsa Dooku rankorbőr csizmatalpát, amint lesújtott az arcára és padlóra küldte őt. A fiú az Erőért kinyúlva könnyedén talpra érkezett, hogy azonnal az égkéknek feszülő skarlát fények felé szökkenjen, miközben Dooku egy sor lendületes csapással hátrálásra kényszerítette Obi-vant. Döfései sorra eltérítették a Jedi pengéjét, miközben a szíve felé szisszentek.

Anakin Dooku háta felé vetette magát – mire a gróf félig hátrafordult, hanyagul feléje intett, miközben Obi-vant egy elegáns, félkezes kötéssel tartotta kordában. A tárgyalóasztal melletti székek a levegőbe emelkedtek, és Anakin feje felé lendültek. A fiú megvetően kettéhasította az elsőt, a második azonban eltalálta a térdét, a harmadik pedig a vállának csapódva felborította.

Magában vicsorogva kinyúlt az Erővel, hogy szintén felkapjon néhány széket – mire maga a tárgyalóasztal rontott neki, és tolta őt egészen a falig. Fényszablyája kiesett elzsibbadó ujjai közül, majd az asztallapon végiggurulva leesett a másik oldalon.

És eközben Dooku mintha oda sem figyelt volna rá.

Ha ez így megy tovább, meg fogok őrülni, gondolta Anakin a falhoz szögezve, levegő után kapkodva, félig öntudatlanul.

Dooku könnyedén hárította Kenobi kéken süvítő támadásait, s közben érezte, hogy az Erő eltaszítja a tárgyalóasztalt a faltól, s megdöbbentő sebességgel egyenesen a háta felé repíti. Alig sikerült annyira felemelnie magát, hogy végig tudjon gördülni rajta, s ne törje szilánkokra a gerincét.

– Nahát, nahát! – kuncogta. – Mégis van a fiúnak egy kis ereje?

A hátrafelé gurulásból egyenesen a kölyök elé érkezett, aki meggondolatlanul s fegyvertelenül az eltaszított asztal után rohant. Már teljesen vörös volt az arca.

– És kétszer olyan Jedi vagyok, mint a múltkor!

Ah, gondolta Dooku. Milyen törékeny kis ego. No de Sidious majd segít rajta. Azonban addig is…

Skywalker fényszablyájának markolata süvítve röppent a fiú kezébe, hogy töretlen ívet leírva egy vágásban folytassa útját.

– Az erőm megduplázódott, mióta utoljára találkoztunk, grófom!

– Jó neked – lépett félre elegánsan Dooku, a fiú lába felé vágva, ám Skywalker pengéje hárított, s a Jedinek elléptében még sikerült a feje mögé emelnie a kardot, hogy eltérítse a hanyag döfést, amelyet Dooku a tarkója felé indított… ám esetlen rohama Kenobi útjába sodorta őt, s a Jedi-mester kénytelen volt az Erő segítségével egy szaltót ugrani tanítványa feje fölött.

Egyenesen Dooku felemelt pengéjére.

Kenobi még a levegőből félreütötte a skarlátszínű pengét, mire Dooku ismét oldalra lépett, hogy most Kenobi kerüljön Skywalker útjába.

– Szánalmas – jegyezte meg szárazon.

Ó, persze, energikusak voltak, ugrottak, pördültek, szinte véletlenszerűen osztogatták a csapásokat, székeket vágtak darabokra, az Erővel minden elképzelhető irányba szórták őket – miközben Dooku a maga elegáns és módszeres stílusában folyamatosan kitért előlük, olyan sikerrel, hogy alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne nevessen.

Egyszerűen csak ellenük kellett fordítani a taktikájukat, ami lehangolóan kiismerhető volt. Skywalker játszotta a gyors fiút, úgy suhant ide-oda, mint egy megkergült denevér – próbálva a középre szorítósdi Jedi-változatát előadni, hogy egyszerre támadhassák két irányból –, míg Kenobi a kimért Shii-Cho kádencia szerint nyomult előre, céltudatosan, mint egy favágódroid, lépésről lépésre, lezárva a szögeket, esetlenül, ám céltudatos makacssággal próbálta beterelni őt valamelyik sarokba.

Dookunak mindössze egyik oldalról a másikra kellett siklania – és néha át kellett ugrania valamelyikük feje fölött –, hogy felváltva küzdhessen velük, ne pedig egyszerre kettejükkel. El tudta képzelni, hogy a saját miliőjükben akár még hatékonyak is lehettek; egyértelműen látszott, a stílusukat úgy alakították ki, hogy együtt harcolhassanak nagyszámú ellenféllel. Arra viszont nem készültek fel, hogy egyetlen Erő-használó ellen küzdjenek összehangoltan, legalábbis nem olyan erős ellen, mint Dooku – ő maga viszont mindig is egyedül harcolt. Nevetségesen könnyű volt folyamatosan egymás útjába terelve megakasztani, megbotlasztani, a ritmusból kizökkenteni a Jediket.

Még azt sem fogták fel, mennyire ő uralta a küzdelmet. Mivel úgy harcoltak, ahogy kiképezték őket, megszabadulva minden vágytól és hagyva, hogy átáramoljon rajtuk az Erő, reményük sem lehetett arra, hogy szembeszálljanak Dooku felsőbbrendű Sith-technikáival. Semmit sem tanultak a geonosisi összecsapás óta.

Hagyták, hogy az Erő irányítsa őket – Dooku viszont saját maga irányította az Erőt.

Hárította a támadásaikat, saját támadásait pedig sötét energiadöfésekkel kísérte, melyek észrevétlenül megingatták a Jedik egyensúlyát és tönkretették időzítésüket. Oly könnyűszerrel lemészárolhatta volna őket, mint ahogy Maul tette a Fekete Nap vigóival.

Mindazonáltal csak egy halál szerepelt a tervben, és ez a bábjáték kezdett unalmassá válni. És fárasztóvá. Az őt szolgáló sötét hatalom eddig terjedt, s nem volt már fiatal sem.

Megindított egy döfést Kenobi gyomra felé, amelyet a Jedi-mester felfelé térített el. Közvetlenül egymással szembe kerültek, kettejük között az izzó pengékkel, tenyérnyire egymás torkától.

– Túl lassú vagy, Kenobi. Ennél többre lesz szükséged.

A baráti szavakra válaszul Kenobi szemében szelíd vidámság csillant meg.

– Hát… ha te mondod – felelte, és átugrott Dooku feje fölött, olyan gyorsan, hogy úgy tűnt, mintha egyszerűen elpárolgott volna.

És Kenobi mellkasának helyén csak Skywalker kéken ragyogó pengéje maradt, amint egyenesen Dooku szíve felé tartott.

Csak egy kétségbeesett pördülésnek köszönhette, hogy a mellkasán tátongó füstölgő lyuk helyett csak egy égett sáv keletkezett páncélszövet köpenyén.

Na, nehogy már! – gondolta Dooku.

A levegőben megfordulva elugrott a két Jedi közeléből, egyenesen a tárgyalóasztalra. Egy pillanatra megingott, miközben visszanyerte egyensúlyát – ez nagyon közel volt –, de mire leért a csizmája talpa, Kenobi már ott termett, s pengéje olyan sebességgel járt egy védekező mintázatban, hogy Dooku még csak meg sem mert kockáztatni egy vágást; színlelt támadást indított Kenobi arca felé, majd lekuporodott, s megpróbálkozott egy fordulásos lábsöpréssel…

Ám Kenobi nemcsak könnyűszerrel felugrott a támadás elől, hanem Dooku majdnem elveszítette asaját lábát: Skywalker, aki megint a semmiből bukkant elő, lecsapott, s átvágta az asztallapot, amely berogyott Dooku súlya alatt, s a gróf megalázó módon a padlóra zuhant.

Ez nem szerepelt a tervben.

Skywalker következő csapása oly erővel érkezett, hogy Dookunak a puszta hárításába belesajdult a könyöke. Hátravetette magát, majd a gurulásból egyenesen lábra érkezett – s már ott is termett Kenobi pengéje a nyakánál. Dooku kétségbeesetten felrántotta fegyverét, és fordulásból combon rúgta Kenobit, csak így jutott elég időhöz, hogy ismét távolabb ugorjon. Ám amikor leérkezett…

Skywalker megint ott volt.

Az első csapása lesiklott Dooku ösztönös hárításáról. A második visszahajlította a csuklóját. A harmadik kék villanás annyira betolta a skarlátszínű pengét, hogy az megégette Dooku vállát. A gróf kénytelen volt meghátrálni.

Érezte, hogy elsápad. Ez meg honnan jött?

Skywalker tovább rohamozott: gépiesen, fáradhatatlanul, hihetetlen erővel. Mint egy rombolódroid fényszablyával: minden lépés egy csapás és minden csapás egy lépés. Dooku olyan gyorsan hátrált, amilyen gyorsan csak mert, de Skywalker szorosan követte. Dooku egyre nehezebben és szaporábban kapkodott levegő után. Már nem próbálta blokkolni Skywalker támadásait, csak eltérítette a pengéjét; erőben nem vehette föl a versenyt a fiúval – nemcsak az Erő tombolt iszonyatos energiával benne, hanem puszta fizikai ereje is döbbenetes volt… S Dooku csak ekkor értette meg, hogy átverték.

Skywalker Shien-küzdőállása megtévesztés volt, mint ahogy az Ataro-akrobatika is; a fiú a Djen So stílust művelte, méghozzá olyan szinten, amilyet Dooku még sohasem látott. Saját elegáns Makashija egyszerűen nem generált annyi kinetikus energiát, hogy szemtől szemben megállhatott volna a Djen Sóval. Különösen úgy nem, hogy közben egy másik támadóval szemben is védekeznie kellett.

Elérkezett az ideje, hogy változtasson a taktikáján.

Ismét megpróbálkozott egy guggoló-forgó lábsöpréssel – a Djen So gyengesége a mobilitás hiánya –, ami elég nagyot csattant Skywalker csizmáján ahhoz, hogy kibillentse egyensúlyából az ifjú Jedit, lehetőséget adva Dookunak, hogy elugorjon…

És szemközt találja magát azzal a kék fénykörrel, amelyet Kenobi pengéje rajzolt a levegőbe.

Dooku úgy döntött, ideje véget vetni a komédiának.

Ideje ölni.

Kenobi mestere Qui-gon volt, Dooku saját padavanja. Dooku több ezerszer vívott Qui-gonnal, és ismerte az Ataro stílus összes gyengéjét, kezdve a nevetséges akrobatikával. Egy sor gyors döfést irányzott Kenobi lába felé, hogy szaltóra kényszerítse a Jedi-mestert, ami közben vesétől lapockáig végigvághatja a gerincét – s ez a kép, ez a terv annyira erős volt Dooku elméjében, hogy alig vette észre, hogy Kenobi lábmozgás nélkül hárította az összes döfését, tökéletesen megőrizve egyensúlyát, csak a szükséges mértékben mozdítva pengéjét, könnyűszerrel hárítva, villámgyors szúrásokkal és vágásokkal visszatámadva, gyorsabban, mint egy garolli szellemvipera… s amikor Dooku megérezte, hogy Skywalker visszanyerte az egyensúlyát, és ismét elindult a háta felé, végre felismerte annak a vakító védekező sebességnek a forrását, amit Kenobi egy ideje alkalmazott, s csak ekkor, elkésve értette meg, hogy Kenobi Atarója és Shii-Chója szintén megtévesztés volt.

Kenobi a Soresu mestere lett.

Dooku azon kapta magát, hogy hirtelen, váratlanul nagyon rossz érzése támadt az egésszel kapcsolatban…

A bohózat egyszerre, megmagyarázhatatlan módon átváltott komikusból halálosan komolyba, és villámsebesen közeledett a rémisztő felé. A felismerés úgy égett bele Dooku elméjébe, mint az odakint elpusztuló hajók kivirágzó tűzgolyói: ennek a két Jedi-bohócnak sikerült valahogy nagyon veszélyessé válnia.

Lehet… előfordulhat… hogy a két bohóc képes legyőzni őt.

Semmi értelme kockáztatni; ezzel még mestere is egyetértene. Lord Sidious könnyebben előállhat egy új tervvel, mint egy új tanítvánnyal.

Egy mély lélegzetvétellel ismét összegyűjtötte az Erőt, megcsapolva a világegyetem energiáit, majd ennek az energiának a legkisebb csápjával, hanyagul, mintha csak az ujjával csettintene, hátrataszította Kenobit. A Jedi-mester keményen nekicsapódott a falnak, de Dookunak nem volt ideje kiélvezni a látványt.

Skywalker ismét támadott.

A ragyogó kék penge táncolt és megvillant, és minden felülről érkező csapás egy meteorbecsapódás feltartóztathatatlan erejével sújtott le Dooku védelmére. A Sith Lord az összes Erő-tartalékát arra fordította, hogy kivédje ezeket a támadásokat, és Skywalker…

Skywalker egyre erősebb lett.

Minden egyes hárítás több energiát emésztett fel Dooku tartalékából, mint amennyivel átröpítette Kenobit a helyiségen; minden egyes blokkolással egy évtizedet öregedett.

Úgy döntött, jobb lesz újra felülvizsgálni a stratégiáját.

Most már meg sem próbált visszatámadni. Az Erő-kimerültség kezdte beszűkíteni érzékeit, visszahúzta tudatát fizikai testébe, csapdába ejtette saját koponyájában, míg végül már a terem körvonalait is alig érzékelte maga körül. Homályosan érezte a háta mögött az előtér balkonjára felvezető lépcsőt. Felhátrált rajta, a magassággal próbálva kiegyenlíteni hátrányát, de Skywalker csak jött, fáradhatatlanul, vérszomjasan.

Az a kék penge mindenhol ott volt, egyre gyorsabban villogva és táncolva, míg Dooku szinte elektromos ködön át nem látta a helyiséget, s ekkor Kenobi is ismét színre lépett: egy Erő-kiáltással torpedó módjára felviharzott a lépcsőn Skywalker mögött, és Dooku úgy döntött, hogy ilyen rendkívül szélsőséges körülmények között legalábbis megengedhető egy úriember számára, hogy csaljon.

– Őrök! – kiáltott a turbólift két oldalán álló szuper harci droidnak. – Tűz!

A droidok azonnal előreszökkentek, felemelték a kezüket. A karjaikba épített nehézkarabélyokból energia vágott ki; Skywalker megpördült, és minden nyalábot visszafordított a droidokra, hogy aztán a sugarak ismét visszaverődjenek a droidok tükörfényesre csiszolt páncélborításáról. A részecskesugarak vakító villogással pattogtak keresztül-kasul a teremben.

Kenobi felért a lépcső tetejére, és egyetlen vágással kettészelte mindkét droidot. Darabjaik még le sem értek a padlóra, amikor Dooku már mozgásba lendült: fordulásos oldalsó rúgásától Skywalker kétrét görnyedt. A gróf utolsó sötét energiatartalékát felhasználva folytatta a fordulatot, és egy vakítóan gyors köríves rúgást vitt be Kenobi állcsúcsára. A találatot hangos reccsenés kísérte, mintha egy óriási fegyver dördült volna el, s a Jedi-mester lebucskázott a lépcsőn. Úgy hangzott, mintha eltörte volna a nyakát.

Hát nem szép lenne?

Mindenesetre semmi értelme kockáztatni. Miközben Kenobi ernyedt teste még mindig a lenti padló felé zuhant, Dooku megindított egy Erő-nyalábot. Kenobi zuhanása hirtelen felgyorsult, mint amikor egy rakéta az utolsó csepp üzemanyagát is elégeti a becsapódás előtt. A Jedi-mester éles szögben vágódott a padlónak, és nekicsúszott a falnak, de olyan erővel, hogy a habosított permakrétaborítás levált és rádőlt.

Dooku ezt rendkívül kielégítőnek találta.

Na már most, ami pedig Skywalkert illeti…

Eddig jutott el a gondolataiban, ugyanis mire figyelme visszatért a fiatalabb Jedire, látását teljesen eltakarta egy csizmatalp, amely halálos sebességgel közeledett az arca felé.

A becsapódást fehér tűzkitörés kísérte. Aztán újabb ütés érte Dooku hátát, amikor nekiütközött a balkon korlátjának, majd a terem a feje tetejére állt, és a gróf elkezdett zuhanni a mennyezet felé – persze, valójában nem, csak úgy érezte, mivel átfordult a korláton, és fejjel esett a padló irányába. Sem a karja, sem a lába nem vett tudomást arról, hogy mit akart velük csinálni. Az Erőnek valahol máshol akadt dolga, s összességében az egész helyzet igen megalázó volt.

Alig tudta még egyszer utoljára kiáramoltatni sötét energiáit, mielőtt bekövetkezett volna a becsapódás, mely kétségtelenül harcképtelenné tette volna. Az Erő azonban körülölelte, kipárnázta zuhanását, és a lábára állította.

A gróf leporolta magát, és dölyfösen felnézett Skywalkerre, aki a balkonról nézett le rá – és Dooku nem bírta állni a tekintetét. Furcsamód nyugtalanítónak találta, hogy eredeti helyzetük felcserélődött.

És furcsamód helyénvalónak.

Ott látni Skywalkert, ahol néhány perccel korábban még ő maga állt… mintha egy olyan álomra próbált volna visszaemlékezni, amit tulajdonképpen soha nem is álmodott…

Elhessegette magától a gondolatot, s saját legyőzhetetlenségének biztos tudatára támaszkodva ismét csatornát nyitott az Erőhöz. Energia áramlott belé, s az évek terhe lehullott róla.

Felemelte szablyáját, és meghajolt.

Skywalker leugrott a balkonról. Miközben a fiú lefelé zuhant, Dooku új irányt érzékelt az Erő áramlataiban kettejük között, s végre megértette.

Megértette, hogyan lett egyre erősebb Skywalker. Hogy miért nem beszélt egy ideje. Hogy miként vált harci gépezetté. Megértette, miért érdekli már oly régóta Sidioust.

Skywalker született Sith volt.

A szíve helyén termonukleáris kohó izzott, átégetve Jedi-kiképzése tűzfalait. Fehéren parázsló ököllel szorította az Erőt. Már félig Sith volt, és még csak nem is tudott róla.

Rendelkezett a harag adományával.

És még most is visszafogta magát; még most is, amikor leérkezett Dooku mellett, és vad támadást indított a Sith Lord ellen, még most is, miközben lépcsőfokról lépcsőfokra haladva visszaszorította Dookut. A gróf érezte, hogyan zárja be Skywalker a haragját az akarata falai mögé: azon falak mögé, amelyeket valamilyen elfojthatatlan rettegés keményített meg.

A saját magától való rettegés, vélte Dooku. A rettegés attól, hogy mi történhetne, ha hagyná, hogy a szíve helyén izzó kemence túlhevüljön.

Dooku ellépett egy fentről érkező vágás elől, és hátraszökkent.

– Nagy félelmet érzek benned. Elemészt. Félelmet nem ismerő hős, nahát. Szélhámos vagy, Skywalker. Semmi sem vagy, csak egy hősködő kölyök. – Fényszablyájával vádló ujjként mutatott az ifjú Jedire.– Nem vagy már kicsit túlkoros ahhoz, hogy félj a sötétségtől?

Skywalker ismét nekirontott, s ez alkalommal Dooku könnyűszerrel hárította támadását. Közvetlenül egymással szemben álltak, pengéik szemmel követhetetlen sebességgel villogtak, de Skywalker elvesztette a lendületét: csak egy kis gúnyolódás kellett ahhoz, hogy elterelje figyelme fókuszát a küzdelem megnyeréséről saját érzelmeinek uralására. Minél dühösebb lett, annál jobban félt, és épp ez a félelem táplálta dühét is; mint a közmondásos koréliai százlábú, amely ha egyszer elkezdett gondolkodni azon, hogy mit csinál, nem tudott többé járni.

Dooku engedélyezett magának egy kis pihenőt. Érezte, hogy visszatér játékos hangulata, ahogy halálos táncban keringett Skywalkerrel. Akármilyen móka is vár rá, addig kell kiélveznie, amíg teheti.

Aztán Sidious, nem tudni miért, úgy döntött, beavatkozik.

– Ne félj az érzéseidtől, Anakin, használd őket! – vakkantotta Palpatine. – Meríts a haragodból! Fókuszáld, és nem fog megállni előtted! A harag a fegyvered! Támadj! Támadj! Öld meg!

Öljön meg? – gondolta Dooku zsibbadtan.

A küzdők egyetlen, utolsó pillanatra megálltak. Egymásra meredtek kéken és skarlátszínben sistergő pengéik fölött, s Dooku azon kapta magát, hogy rémült döbbenettel azon töpreng, vajon Sidiousnak elment-e az esze. Hát nem értette, milyen tanácsot adott az előbb a kölyöknek?

Egyáltalán, kinek az oldalán áll?

És pengéik keresztje fölött megpillantotta Skywalker szemében a pokol ígéretét, és émelyítően tört rá az érzés, hogy tudja a választ a kérdésre.

A Sith módszere az árulás.

NEGYEDIK FEJEZET

jedi-kelepce

Így esett Dooku gróf halála:

Anakin Skywalker elméjében csillagrobbanásként tisztul ki a felismerés, amikor azt mondja magában: Ó! Már értem! – és felfedezi, hogy a szívében lakozó félelem is lehet fegyver.

Ennyire egyszerű, és ennyire bonyolult ez.

És végleges.

Dooku már halott. A többi részletkérdés.

A színjáték még tovább folyik, a fényszablyák komédiája tovább villog, zümmög és sziszeg. Dooku és Skywalker, egyszeri fellépés, egyetlen fős közönség előtt. Jedi és Sith, Sith és Jedi, pörögve, forogva, összecsapva, vágva és döfve, hárítva, blokkolva, rezgő energiacsápokkal korbácsolva és hasítva maguk körül a levegőt.

S mindez a semmiért, mert Anakin Skywalker Jedi-korlátait nukleáris tűz emésztette fel, a félelem könnyűszerrel haraggá változott, a harag pedig olyan penge, ami mellett fényszablyája csak játékszernek tűnik.

A színjáték tovább folyik, de a feszültség odalett. Puszta pantomimmá változott, mely olyan bonyolult és olyan értelmetlen, mint a mérhetetlen kozmoszban a galaxisfürtöket vezérlő téridő-görbületek.

Dooku több évtizedes harci tapasztalata mit sem számít. Kardforgató művészete haszontalan. Gazdagsága, politikai befolyása, kifogástalan származása, makulátlan modora, kiváló ízlése – mindaz, amire büszke volt, aminek elsajátítására oly sok időt áldozott élete hosszú évei során – most csak a lelkére aggatott láncok, melyek lehúzzák nyakát a bárd előtt.

Még az Erő fölötti uralma is csak puszta vicc.

Ez az uralom mutatja most meg neki a halálát, ez teszi lehetővé, hogy foglalkozzon vele, hogy minden oldalról megvizsgálja elméjében, részletesen, mint egy fekete gyémántot, mely olyan hideg, hogy már éget. Dooku elegáns bohózata szánalmas melodrámává züllött, és egyetlen könnycsepp sem fogja kísérni főhőse halálát.

Ám Anakin számára csak rettenet és harag van a harcban.

Csak ő áll a halál és a között a két ember között, akit a legjobban szeret a világon, és már nem engedheti meg magának, hogy bármit is visszatartson. A halott csillag képzeletbeli sárkánya mindent megtesz, hogy lefagyassza erejét: azt suttogja neki, hogy Dooku egyszer már legyőzte, hogy Dookué a sötétség minden hatalma, hogy Dooku levágta a kezét, hogy Dooku még Obi-vant is erőlködés nélkül legyőzte, hogy ő egyedül van, és soha nem lehet ellenfele a Sith Lordjának…

Ám Palpatine szavai, a harag a fegyvered, engedélyt adtak Anakinnak, hogy eltávolítsa a burkolatot izzó szívéről, s most az összes félelme, az összes kételye összezsugorodik lángjában.

Amikor Dooku gróf villogó pengével feléje repül, Watto első pofonjai térnek vissza Anakin gyermekkorából, hogy visszalökjék a Sith Lordot.

Amikor Dooku a sötét oldalnak a világegyetemből összegyűjthető összes Erőjével feléje hajít egy darabot a duracél tárgyalóasztal maradványaiból, Shmi Skywalker gyöngéd motyogása –”Tudtam, hogy visszajössz értem, Anakin” – taszítja félre.

A fejét túl sokáig töltötte el parázsló szívének füstje, elméjét túl sokáig sötétítette el a morajlás. Ez a füst lepte be tudatát az Aargonaron, a Jabiimen, a taszken táborban a Tatuinon, ez vakította meg, ez hagyta a sötétben hadonászni, ez tette lélektelen gyilkológéppé – de itt és most, ezen a hajón, az élet eme mikroszkopikus sejtjében, az űr végtelen, steril sivatagában tűzfalai megnyíltak, rettenete és haragja odaátra került, és Anakin elméje olyan tiszta lett, mint egy kristályharang.

S ebben az őseredeti tisztaságban csak egy dolgot kell tennie.

Dönteni.

Tehát azt teszi.

Úgy dönt, hogy győz.

Úgy dönt, hogy Dookunak el kell veszítenie ugyanazt a kezét, amelyiket tőle elvette. A döntés valóság, tessék: pengéje együtt mozdul akaratával, és kék tűz suhan át a koréliai nanoselymen, átvágja a húst és a csontot. A Sith Lord kardforgató keze lehull, nyomában elszenesedett hús és égett szőr füstje száll. A lehulló kéz még most is markolja a skarlát penge markolatát, s Anakin szíve belesajdul a penge zuhanásába.

Kinyúl, s az Erő elkapja neki.

Aztán Anakin levágja Dooku másik kezét is.

Dooku térdre rogy, arca kifejezéstelen, szája lebiggyed, fegyvere zümmögve repül a győztes kezébe, s Anakin rájön, hogy a jövő látomása ölt testet a szeme előtt: két penge Dooku gróf torkán.

Most azonban az igazság meghazudtolja az álmot. Mindkét fegyver az ő kezében van, és a húskezében lévő a Sith-pengék szintetikus vérszínében ragyog.

Dooku megtörve, a félelemtől remegve még mindig reméli, hogy téved, hogy Palpatine nem árulta el, hogy minden a terv szerint halad…

Míg meg nem hallja:

– Jól van, Anakin! Jól van! Tudtam, hogy képes vagy rá! – És Dooku felismeri Palpatine hangját, és lényének legsötétebb mélységeiben megérzi, mi következik ezután.

– Öld meg! – mondja Palpatine. – Öld meg azonnal!

Skywalker szemében csak lángokat lát.

– Főkancellár, kérem! – zihálja a gróf kétségbeesetten és tehetetlenül. Arisztokratikus modora sehol sincs már, bátorsága csak keserű emlék. Odáig süllyedt, hogy az életéért könyörögjön, mint oly sok áldozata. – Kérem, sérthetetlenséget ígért! Megállapodtunk! Segítsen!

És könyörgése jutalma ugyanaz a könyörület, amit ő tanúsított.

– A megállapodás arra az esetre szólt, ha elenged – feleli Palpatine hidegen, mint az intergalaktikus űr. – Nem pedig arra, hogy csalétekként használjon fel a barátaim ellen.

S Dooku ekkor már tudja, hogy valóban minden a terv szerint haladt. Sidious terve szerint.

Tényleg Jedi-kelepce volt ez, de a Jedik nem a vadak voltak.

Hanem a csalik.

– Anakin – mondja Palpatine halkan –, végezz vele!

A fiút visszafogja a többéves Jedi-képzés; lenéz Dookura, és nem a Sith Lordját látja, hanem egy legyőzött, megtört, reszkető öregembert.

– Nem kellene…

Ám amikor Palpatine felvakkant…

– Csináld! Most!

…Anakin rájön, hogy ez valójában nem parancs. Valójában nem több és nem kevesebb, mint amire egész életében várt.

Engedély.

És Dooku…

Amint utoljára felnéz Anakin Skywalker szemébe, Dooku gróf tudja, hogy nemcsak aznap csapták be, hanem sok-sok éven át. Hogy soha nem volt valódi tanítvány. Hogy soha nem volta Sith hatalmának örököse. Csupán egy eszköz.

Az egész élete – minden győzelme, minden küzdelme, az egész öröksége, az összes elve és áldozata, minden, amit tett, minden, ami az övé, minden, ami ő volt, minden álma és nagyratörő látomása az eljövendő Birodalomról és a Sith-seregről – csak szánalmas csalás volt, mert minden, ő maga is csak ezért kellett.

Csak ezért létezett.

Ezért.

Hogy Anakin Skywalker első hidegvérrel elkövetett gyilkosságának áldozata legyen.

Az első, de ő tudta, hogy nem az utolsó.

Aztán a két penge keresztezte egymást a torkán, mint egy olló két éle.

Nyissz.

És minden, ami ő volt, semmivé lett.

Gyilkos és áldozata vakon meredtek maguk elé.

De csak a gyilkos pislogott.

Ezt én tettem.

A levágott fej tekintete valami olyasmire meredt, amit élő szem nem láthatott. Az ajkára fagyott, kétségbeesett könyörgés csak a csendet visszhangozta. A fej nélküli torzó összerogyása közben elhaló sóhaj hangzott fel a légcső kiégetett csonkjából. A test úgy dőlt előre derékban, mintha behódolt volna a hatalom előtt, ami elvette az életét.

A gyilkos ismét pislogott.

Ki vagyok én?

Az a rabszolgafiú egy sivatagbolygón, akit a gépekhez való döbbenetes érzéke tett értékessé? A legendás gondolaversenyző, az egyetlen emberi lény, aki túlélte a halálos versenyt? Egy nagy Jedi-mester zabolátlan, merész, bajkeverő tanítványa? A legyőzhetetlen pilóta? A hős? A szerető? A Jedi?

Lehet egyszerre mindegyik… lehet bármelyik… úgy, hogy ezt tette? Már abban a pillanatban elkezdte felismerni a választ, amikor rájött, hogy fel kell tennie ezt a kérdést.

A fedélzet megdőlt, ahogy a cirkálót újabb torpedók és turbólézernyalábok találták el. Dooku levágott feje elgurult, és Anakin felriadt.

– Mi…?

Álmodott. Repült és harcolt, aztán megint harcolt, és az álomban valahogy mindent meg tudott tenni, amit csak akart. S akármit akart az álomban, az volt a helyes, egyszerűen azért, mert ő akarta. Az álomban nem voltak szabályok, csak hatalom.

A hatalom pedig az övé lett.

Most ott állt egy fejetlen holttest fölött, amire rá sem bírt nézni, de amiről elfordítani sem bírta a tekintetét. Tudta, hogy ez nem álom, ezt ő tette. A kezében még ott markolta a pengéket, s a feje fölött összecsaptak a gonoszság óceánjának hullámai, amelyben épp elmerült.

És fuldoklott.

A halott gróf fényszablyája kihullott elernyedő ujjai közül.

– Én… nem tudtam visszafogni magam…

Még el sem hagyták az ajkát e szavak, már hallotta, milyen üres és átlátszó ez a hazugság.

– Helyesen cselekedtél, Anakin. – Palpatine hangja meleg volt, mintha átkarolta volna a fiú vállát. – Nem pusztán jól, hanem helyesen. Túl veszélyes volt ahhoz, hogy életben hagyd.

A főkancellár szájából ez igaznak hangzott, de ha Anakin a saját gondolatait vizsgálta, tudta, hogy saját magának sohasem hinné el Palpatine igazságát. A lapockájánál kezdődő remegés azzal fenyegetett, hogy egész testében rázni kezdi.

– Fegyvertelen fogoly volt…

Ez, ez az egyszerű, elviselhetetlen tény volt hát az igazság. Habár úgy égette, mint saját fényszablyája, az igazságba legalább bele tudott kapaszkodni. És ettől valahogy egy kicsit jobban érezte magát. Egy kicsit erősebbnek. Megpróbálkozott még egy igazsággal: nemcsak hogy vissza tudta volna fogni magát, hanem…

– Nem lett volna szabad ezt tennem – jelentette ki, s hangja már szilárd, egyszerű és végleges volt. Most már le tudott nézni a lába előtt heverő holttestre. Rá tudott nézni a levágott fejre.

Annak tudta látni őket, amik voltak.

Bűntettnek.

Háborús bűnös lett.

A bűntudat ökölcsapásként sújtott le rá. Érezte – egy ütés a szívére, ami kipréselte a levegőt a tüdejéből, és megroggyantotta a térdét. Súlyos igaként nehezedett a vállára: láthatatlan, halandó erejét meghaladó teherként, mely tönkrezúzta egész életét.

Nem talált szavakat. Csak annyit tudott mondani:

– Helytelen volt.

Ez a lényeg.

Helytelen.

– Ostobaság. Lefegyverezni nem lett volna elég. Olyan képességekkel bírt, amelyeket el sem tudnál képzelni.

– Nem számít – rázta meg a fejét Anakin. – Ez nem a Jedik módszere.

A hajó ismét megrázkódott, s a lámpák kihunytak.

– Észrevetted már valaha – kérdezte Palpatine, láthatatlanul a tábornoki szék komor árnyékában –, hogy a Jedik módszere nem mindig a helyes módszer?

– Te ezt nem érted – nézett Anakin az árnyék felé. – Nem vagy Jedi. Nem értheted.

– Anakin, figyelj rám! Lehet, hogy „nem a Jedik módszere”, de helyes volt. Teljesen természetes… ő levágta a kezed, bosszút akartál állni. És a bosszúd igazságos volt.

– A bosszú sohasem igazságos. Nem lehet az…

– Ne gyerekeskedj már, Anakin! A bosszú az igazságosság alapja. Az igazságosság a bosszúval kezdődik, és még mindig a bosszú az egyetlen igazság, amiben néhányan egyáltalán reménykedhetnek. Végül is nem először tettél ilyet, igaz? Dooku talán több könyörületet érdemelt volna, mint azok a homoklakók, akik halálra kínozták anyádat?

– Az más volt…

A taszkenek táborában elveszítette a fejét; természeti erővé vált, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül ölt. Legyilkolta, lemészárolta, felkoncolta a taszkeneket – de nem volt ura önmagának, és most az egész olyannak tűnt, mintha valaki más tette volna: mintha csak hallotta volna a történetet, és semmi köze nem lenne hozzá.

De Dookuval…

Dookut meggyilkolta.

Ő.

Tudatosan.

Itt, a tábornoki szálláson belenézett egy másik élő lény szemébe, és hűvös fejjel úgy döntött, hogy véget vet az életének. Választhatott volna helyesen. Választhatta volna a Jedik módszerét.

Ehelyett…

Lenézett Dooku levágott fejére.

Ezt a választást már soha nem csinálhatja vissza. Nem változtathatja meg a döntést. Ahogy Windu mester előszeretettel mondogatta, nem létezik második lehetőség.

És abban sem volt biztos, hogy vágyna rá.

Nem hagyhatta, hogy ezen járjon az agya. Mint ahogy a tatuini halottakon sem hagyta magát gondolkodni. A szeméhez emelte a kezét, próbálta eltörölni az emléket.

– Megígérte, hogy arról soha többé nem beszélünk.

– Nem is fogunk. Mint ahogy arról sem kell beszélnünk, ami itt történt. –Úgy tűnt, mintha maga az árnyék beszélne ilyen kedvesen. – Mindig megőriztem a titkaidat, nem?

– De… de, természetesen, főkancellár, de… – Anakin a legszívesebben bekúszott volna egy sarokba; biztosan érezte, hogyha a dolgok megállnának egy időre, egy órára, egy percre, akkor össze tudná szedni magát, és megtalálná a módját, hogy továbblépjen. Tovább kell lépnie. Mást nem tehet.

Különösen így, hogy nem bír visszanézni.

A tábornoki szék mögötti képernyőfalon közelgő rakéták kanyargó ionspiráljai ragyogtak fel. A hajó remegése folyamatos rázkódássá fokozódott, melynek kilengése minden egyes találattal tovább nőtt.

– Anakin, a bilincseket, légy szíves! – mondta az árnyék. – Attól tartok, ez a hajó kezd szétesni. Nem hiszem, hogy a fedélzeten kellene lennünk, amikor tényleg széthullik.

A főkancellár bilincseinek mágneses zárjai oly tiszta mezőjeleket vetítettek az Erőbe, mintha nagy betűkkel rájuk lett volna írva, hogy ÍGY KELL KINYITNI; Anakin elméje egyetlen csavarával felpattintotta őket. Az árnyék fejet növesztett, majd vállat, aztán váratlan átalakuláson esett át, mely egyfelől maga mögött hagyta a tábornoki széket, másfelől átváltozott a főkancellárrá.

Palpatine a félhomályos terem padlóját borító törmeléket kerülgetve meglepően gyorsan elindult a lépcső felé.

– Gyere, Anakin! Nincs sok időnk.

A képernyőfal felragyogott a rakéták becsapódása nyomán; az egyik bizonyára a gravitációs generátorokat találta el: a hajó mintha fejjel lefelé fordult volna. Palpatine kétségbeesetten kapaszkodott a korlátba, Anakin pedig csúszni kezdett a hirtelen negyvenöt fokos lejtővé váló padlón.

Keményen nekicsapódott egy törmelékhalomnak: törött, a súlycsökkentés érdekében habosított permakréta.

– Obi-van…

Talpra szökkent, s egy intéssel félresöpörte a barátja testét elborító törmeléket. Obi-van teljesen mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt, hajában porlepte alvadt vérfolttal, ahol a fejbőre felrepedt.

Ám akármilyen rossz állapotban lévőnek is tűnt, Anakin már túl sok barát teste fölött állt a különböző csatatereken ahhoz, hogy pánikba essen egy kis vér láttán. Obi-van nyakát megérintve meggyőződött pulzusa erejéről, s az érintéssel az Erő-érzékelése bejárta barátja egész testét is. Obi-van erősen és szabályosan lélegzett, csontja nem tört: egyszerűen agyrázkódást szenvedett.

A feje szemmel láthatólag valamivel keményebb volt, mint a cirkáló belső falai.

– Hagyd, Anakin! Erre nincs most idő! – Palpatine mindkét karját az egyik oszlop köré fonva félig lógott a korlátról. – Bármikor leszakadhat ez a lépcső…

– Akkor együtt maradunk a bajban. – Anakin felnézett a főkancellárra, s abban a pillanatban a legkevésbé sem szívlelhette őt; ám amikor emlékeztette magát, hogy ha bátor is Palpatine, bátorsága a meggyőzésé: nem katona. Nem tudhatja, mit kér a megmentőjétől. – Ugyanaz lesz a sorsa – mondta, ha esetleg Palpatine nem értette volna meg –, mint a miénk.

Most, hogy Obi-van eszméletlenül feküdt és Palpatine odafent várta, most, hogy két legjobb barátja élete csak rajta múlott, Anakin észlelte, hogy helyreállt a belső egyensúlya. Nyomás alatt, válsághelyzetben, amikor senkitől sem várhatott segítséget, ismét tudott koncentrálni. Kénytelen volt.

Erre született: hogy megmentsen másokat.

Az Erő a kezébe repítette Obi-van fényszablyáját. Ráakasztotta barátja övére, majd a vállára vetette az ernyedt testet, és hagyta, hogy az Erő segítsen neki felszaladni a megdőlt padlón Palpatine mellé.

– Lenyűgöző – mondta a főkancellár, de aztán jelentőségteljes pillantást vetett a lépcsőre, amit a mesterséges gravitáció vektora függőleges szirtfallá változtatott. – De mi lesz most?

Mielőtt Anakin válaszolhatott volna, a gravitáció meglendült, mint egy inga; miközben mindketten a korlátba kapaszkodtak, a terem mintha körbefordult volna körülöttük. Az összes törött szék és asztaldarab, az összes törmelékhalom a helyiség szemközti végébe csúszott, s a lépcső sziklafalból egyszerű, egyenetlen padlójú folyosóvá változott.

– Azt mondják… – bökött az állával a turbólift előterébe vezető ajtó felé Anakin – …hogy amikor az Erő bezár egy ajtót, akkor mindig nyit egy ablakot. Csak ön után, főkancellár!

ÖTÖDIK FEJEZET

grievous

A Hetes osztag ARC-170-esei csatlakoztak a Négyes osztag V-szárnyúihoz, és üldözőbe vették a Kereskedelmi Föderáció óriási zászlóshajóját, az Invisible Handet védő keselyűvadászok maradékát. A klónpilóták saját gépies precizitásukkal pusztították el egymásután a droidokat. Amikor az utolsó keselyűt is túlhevített gázok táguló gömbjévé változtatták, a klónvadászok elkanyarodtak, szabaddá téve az Invisible Handet a Hazai Flotta Ötös Csapásmérő Egysége, három Carrack osztályú cirkáló – a Mas Ramdar csatahajót támogató Integrity, az Indomitable és a Perseverance – lővonala előtt.

Az Ötös Csapásmérő Egység háromszögalakzatot vett fel a Mas Ramdar körül, magas pályát tartva, hogy mélyen leszorítsák az Invisible Handet a Coruscant gravitációs kútjába. Turbólézersugarak csapódtak az Invisible Hand egyre gyengülő pajzsaiba, de a zászlóshajó legalább ugyanannyit adott, mint amennyit kapott: a Mas Ramdar már annyi kárt szenvedett el, hogy alig volt több, mint a Hand tüzét felfogó célpont. Az Indomitable-ből csak üres burok maradt, legénysége nagy része meghalt vagy elhagyta a hajót, kapitánya és a híd tisztjei távvezérléssel irányították. Bizonytalanul a Hand menekülési pályáinak vektorkúpja felé lendült, hogy meggátolja az ugráshoz való felgyorsulást.

Amikor végül lehullottak a pajzsai, az Invisible Hand forogni kezdett, pörögni, mint egy kémiai gyújtású puskából kilőtt lövedék. Törzsének számtalan repedéséből gázok törtek elő, hogy aztán spirális alakban kristályosodjanak ki a vákuumban. A pörgés egyre gyorsult, s a zászlóshajó kicsúszott a köztársasági támadók célkövető rendszereinek szorításából. Mivel nem tudták újra és újra ugyanazt a pontot eltalálni, a turbólézerek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy közvetlen találattal áttörjék a Hand vastag páncélzatát. Célkeresztjeik metszéspontjai körökké váltak, ahogy körbe-körbe járták a hajót, s egyre szűkülő hurkokkal próbálták elemészteni a burkolatot.

A Hand hídján túlhevült neimoidik ültek becsatolva harcállásaikba. A levegőben égő fém és a hüllők stresszhormonjainak bűze terjengett, s az életveszélyesen váltakozó gravitáció azzal fenyegetett, hogy egy még élesebb szagot ad a keverékhez: több tiszt arca már hányingert keltő rózsaszínben játszott az egészséges szürkészöld helyett.

Az egyetlen személy a hídon, aki nem volt leszíjazva egy ülésbe, fel s alá járkált. Szögletes vállára hosszú köpeny borult. Nem vett tudomást a becsapódások keltette rázkódásokról, és nem hatottak rá a gravitáció kiszámíthatatlan hullámai, mivel lépéseit fémen csattanó fém hangja kísérte: karmos durániumlábai vratixi vérsas módjára kapaszkodtak a fedélzetbe.

Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni – arca fakó kerámiapáncél maszk volt, egy emberi koponya stilizált vonásaival –, de a maszk elektroszonikus beszédegységéből felszisszenő hang színtiszta mérge pótolta a mimika hiányát.

– Vagy kalibrálják a gravitációs generátorokat, vagy kapcsolják ki őket teljesen! – hörögte egy reszkető neimoidi gépész kékes hologramjának. – Ha ez így megy tovább, nem érik meg, hogy a Köztársaság végezzen magukkal!

– De… de… de… uram… tényleg csak a karbantartó droidokon múlik…

– S mivel azok droidok, felesleges fenyegetni őket. Ezért fenyegetem magát. Megértette?

Elfordult, mielőtt a reszkető gépész kinyöghetett volna valami választ. A kéz, amit az elülső ablak felé nyújtott, durániumötvözet csontokra hegesztett, szelvényezett páncéllemezekből állt.

– Koncentrálják a tüzet az Indomitable-re! – utasította a tűzvezérlő tisztet. – Minden üteget maximum energiára! Legyen hatása a találatoknak! Söpörjék el azt a roncsot az útból, és végezzék el az ugrást a törmelékén keresztül!

– De… az elülső tornyok már így is túlterheltek, uram. – A tiszt remegő hangjában pánik bujkált. – Nem kell egy perc, és kritikus hibával leállnak…

– Égesse szét őket!

– De uram, ha leállnak…

A tűzvezérlő tiszt ellenkezésének maradéka elveszett a véglegesen nedves, reccsenő hangban, amit arca adott ki magából a páncélököl becsapódásakor. Aztán az ököl kinyílt, megragadta a tiszt egyenruhájának gallérját, és kirántotta a holttestet az ülésből, a hevederekkel együtt.

A kifejezéstelen koponyamaszk a tűzvezérlő tiszt helyettese felé fordult.

– Gratulálok az előléptetéshez. Foglalja el a helyét!

– I-i-i-igen, uram. – Az újonnan előléptetett tűzvezérlő tiszt keze annyira remegett, hogy alig tudta kicsatolni magát. Az arca hullarózsaszínre váltott.

– Megértette a parancsot?

– I-i-i…

– Ellenvetés?

– N-n-n…

– Helyes – mondta Grievous tábornok kifejezéstelen, rendíthetetlen higgadtsággal. – Akkor teljesítse!

Ez Grievous tábornok:

Duracél. Kerámia-páncélötvözettel borított duránium. Elektromos motorok és kristály áramkörök.

Ezekben: egy élő lény maradványai.

Nem lélegzik. Nem eszik. Nem tud nevetni, és nem sír.

Valaha, egy korábbi életben szerves, értelmes lény volt. Valaha, egy korábbi életben voltak barátai, volt családja, volt munkája; valaha, egy korábbi életben voltak dolgok, amiket szeretett, és voltak dolgok, amiktől félt. Most már egyik sincs.

Helyette van célja.

Belé van építve.

Arra építették, hogy félelmet keltsen. A legendás krathi harci droidok után mintázott végtagokkal ellátott emberi csontvázhoz való hasonlóság teljes mértékben szándékos. Ez az arc és test a gyermekkor végtelen rémálmaiból született.

Arra építették, hogy uralkodjon. A végtagokat, a torzót és az arcot védő kerámiapáncél lemezek akár egy vadászgép lézerágyúinak tüzét is kiállják. Az elpusztíthatatlan karok tízszer olyan erősek, mint egy emberé, s elektronikus reflexek mozgatják szemkápráztató sebességgel őket.

Arra építették, hogy pusztítson. Az emberi méretű kézen egyetlen célból vannak emberi méretű ujjak: azért, hogy fényszablyát markoljanak.

Négy fényszablya lóg a köpenye alatt.

Grievous soha nem épített fényszablyát. Soha nem vett, soha nem talált egyet sem. Mindegyiket általa megölt Jedik kezéből vette ki.

Személyesen megölt Jedik kezéből.

Sok-sok ilyen trófeája van; az övén lógó négyet különösen kedveli. Az egyik a legyőzhetetlen K'Kruhké volt, akit a Hyporin végzett ki; a másik Jmmaaré, a viraantessi Jedié, aki a Vandoson esett el; a másik kettőt pedig Puroth és Nystammall készítette, akiket a Tovarskl lángfű borította síkjain mészárolt le Grievous, egyszerre, hogy mindkettő tudjon a másik haláláról ugyanúgy, mint a sajátjáról. Ezeknek a gyilkosságoknak a felidézése olyan kellemes érzéssel tölti el, hogy amikor megérinti páncélozott duracél kezével valamelyik trófeát, szinte örömet érez.

De csak szinte.

Emlékszik az örömre. Emlékszik a dühre és a haragra. Emlékszik a fájdalomra és a szomorúságra.

De nem érzi egyiket sem. Már nem.

Nem erre tervezték.

Fehéren izzó szikrák pattogtak és sisteregtek a turbólift előterét betöltő, gomolygó füstben. Az eszméletlen Jedi-mester erőtlenül felzihált Anakin vállán. A másik oldalán Palpatine rekedten köhögött köntöse ujjába, amelyet az arca elé emelt védekezésül a túlterhelt áramkörök maró égéstermékei ellen.

– Artu? – rázta meg hevesen Anakin a komlinkjét. Az átkozott szerkezet azóta nem működött, hogy Obi-van rálépett a turbóliftben folytatott küzdelmek egyike során.

– Artu, hallasz? Aktiváld a… – A füst annyira sűrű volt, hogy alig tudta kivenni a kódtáblán álló számokat. – 324-es felvonót. A 324-est, hallod?

A komlinkből felhangzott egy elhaló sípolás, ez akár nyugtázás is lehetett, és az ajtószárnyak félrecsúsztak, ám mielőtt Anakin kivihette volna Obi-vant, a turbólift fülkéje elindult felfelé, a mesterséges gravitáció vektora pedig ismét megváltozott, ledöntve lábáról az ifjú Jedit és társát Palpatine mellé, az előtér átellenes sarkába.

Palpatine megpróbált feltápászkodni. Még mindig köhögött, erőtlennek tűnt. Anakin az Erővel leemelte Obi-vant a válláról, majd felegyenesedett.

– Talán itt kellene maradnia lent, uram – mondta a főkancellárnak. – A gravitáció változásai egyre rosszabbak.

Palpatine bólintott.

– De, Anakin…

A fiú felnézett. A turbólift ajtaja még mindig nyitva állt.

– Itt várjon, uram!

Még jobban megnyílt az Erő előtt, s elméjében elhelyezte magát és Obi-vant fent a nyitott ajtó küszöbén. A képet megtartva elrugaszkodott, s az Erő valósággá változtatta szándékát: az ugrás pontosan a peremre juttatta őt és az eszméletlen Jedi-mestert.

A megváltozott gravitációs vektor miatt a turbóliftakna vízszintes, lézersugár-egyenese kivilágítatlan duracél folyosóvá alakult át. Anakin jól ismerte a Kereskedelmi Föderáció hajóinak felépítését: az akna mintegy háromszáz méter hosszú lehetett. Jelen állásában két-három perc alatt végigmehetnek rajta. Ám ha odabent kapja el őket egy rossz irányú gravitációváltozás…

Megcsóválta a fejét, komoran számítgatva esélyeiket.

– Gyorsnak kell lennünk!

Hátrapillantott a válla fölött a még mindig a padlón kuporgó Palpatine-ra.

– Jól van, főkancellár? Elég jól van ahhoz, hogy fusson?

A főkancellár végre felállt, és hiábavaló kísérletet tett köpenye leporolására.

– Legutoljára talán még gyerekkoromban futottam, a Naboon.

– Soha nem késő újra formába rázódni. – Anakin kinyúlt az Erővel, és segített Palpatine-nak felmászni a nyitott ajtóba. – A hangárfedélzeten van néhány könnyű sikló. Öt perc alatt odaérhetünk.

Amikor Palpatine épségben felért a kürtőbe, Anakin így szólt:

– Kövessen! – Azzal máris futásnak eredt volna, de a főkancellár a karjára tette a kezét és megállította.

– Várj, Anakin! A hídra kell mennünk.

Át az egész hajót ellepő harci droidokon? Nem valószínű.

– A hangárfedélzet épp alattunk van… illetve most mellettünk. Ez az egyetlen esélyünk.

– De a híd… Ott van Grievous.

Most Anakin torpant meg. Grievous. Durge óta a Jedik legádázabb irtója. Az izgalmak közepette teljesen elfeledkezett róla, hogy a biodroid tábornok a fedélzeten van.

– Legyőzted Dookut – mondta Palpatine. – Ha elfogod Grievoust, olyan sebet ejtesz a szeparatistákon, amit soha nem fognak kiheverni. Képes lennék rá, gondolta Anakin tompán.

A Muunilinst óta álmodozott róla, hogy elfogja Grievoust – és a tábornok most itt volt a közelében. Olyan közel, hogy gyakorlatilag érezhette a szagát… és még sohasem érezte magát ilyen erősnek. Az Erő sokkal többet ígérő módon volt vele, mint bármikor korábban.

– Gondold meg, Anakin! – Palpatine szorosan melléje állt, az Obi-vannal átellenes oldalra, olyan közel, hogy elég volt suttognia. – Elpusztítottad a politikai vezetőjüket. Fogd el a katonai vezetőjüket, és gyakorlatilag megnyered a háborút. Egyedül. Ki más lenne erre képes, Anakin? Yoda? Mace Windu? Hiszen még Dookut sem tudták elfogni! Kinek lenne egyáltalán esélye Grievousszal szemben, ha nem Anakin Skywalkernek? A Jedik még soha nem éltek át akkora válságot, mint a klónháború… de olyan hősük sem volt, mint te. Te megmentheted őket. Mindenkit megmenthetsz.

Anakin riadtan összerezzent. Fejét elfordítva metsző pillantást vetett Palpatine-ra. Ahogy ezt mondta…

Mint egy hang az álmaiból.

– Ez… – A fiú megpróbált nevetni, de kicsit reszketegre sikerült a kacagás. – Ez nem az, amit Obi-van szokott mondani nekem.

– Felejtsd el Obi-vant! – válaszolta Palpatine. – Fogalma sincs róla, valójában milyen erős vagy. Használd az erőd, Anakin! Mentsd meg a Köztársaságot!

Olyan tisztán látta maga előtt a jelenetet, mintha a HoloNet adását nézte volna: Grievoust elektrobilincsbe verve vezeti a Szenátus elé, szerényen félreáll, míg Palpatine bejelenti a háború végét. Visszatér a Templomba, a Tanácsterembe, ahol végre, annyi várakozás után rá is várna egy szék.

Most, hogy megnyerte nekik a háborút, nem tagadhatják meg tőle a mesteri címet…

Ám ekkor Obi-van megmoccant a vállán, halkan felnyögött, és Anakin visszazökkent a valóságba.

– Nem – rázta meg a fejét. – Sajnálom, főkancellár. A parancsaim egyértelműek. Ez mentőakció, egyetlen prioritása pedig az ön biztonsága.

– Addig nem leszek biztonságban, míg Grievous él! – vágott vissza Palpatine. – Kenobi mester bármelyik pillanatban magához térhet. Hagyd itt velem; ő majd elkísér a hangárfedélzetre. Menj a tábornok után!

– Én… én szeretnék, uram, de…

– Parancsba is adhatom, Anakin.

– Tisztelettel, uram: nem. Nem adhatja parancsba. A parancsaimat a Jedi Tanácstól kapom, a Tanács pedig a Szenátustól. Önnek nincs közvetlen hatalma fölötte.

– Ez még megváltozhat – sötétedett el a főkancellár arca.

Anakin bólintott.

– És talán meg is kellene változnia, uram. De addig azt tesszük, amit én mondok. Menjünk!

– Uram? – szakította félbe Grievous járkálását a kommunikációs tiszt vékony hangja. – Uram, az Integrity üzenetet küldött, uram. Tűzszünetet ajánlanak.

A koponyamaszkon át sötétsárga szempár meredt a taktikai kijelzőkre. A harc szüneteltetése lehetővé tenné, hogy az Invisible Hand turbólézerütegei lehűljenek, és a gépészek is esélyt kapnának, hogy visszanyerjék uralmukat a gravitációs generátorok fölött.

– Igazolja vissza az adás vételét. Készüljenek fel a tűzszünetre!

– Készenlétben, uram. – A lővezérlő tiszt még mindig remegett.

– Tüzet szüntess!

A Handet a Honi Flotta csapásmérő erőjével összekötő energialándzsák szertefoszlottak.

– Újabb adás, uram. Az Integrity kapitánya az.

– Kapcsolja! – bólintott Grievous.

A híd hajók közötti hologenerátora fölött szellemszerű kép alakult ki: egy fiatal, átlagos magasságú és testalkatú ember férfié, kapitányi egyenruhában. Egyébként meglehetősen kifejezéstelen vonásain egyetlen feltűnő dolgot lehetett észrevenni: a hűvös magabiztosságot a szemében.

– Grievous tábornok – kezdte pattogó hangon –, itt Lorth Needa, az RSS Integrity kapitánya. Kérésemre feljebbvalóim beleegyeztek, hogy felajánljam önnek a megadás lehetőségét.

– Megadás? – Grievous beszédszintetizátorának nagyon hitelesen sikerült reprodukálnia egy horkantást. – Nevetséges!

– Kérem, gondolja meg alaposan az ajánlatot, tábornok, ugyanis nem fogjuk megismételni! Gondoljon a legénysége életére!

Grievous jeges tekintettel végigmérte a rettegő neimoidikkal tele hidat.

– Miért tenném?

A fiatal férfi nem tűnt meglepettnek, bár némi szomorúság mintha kiült volna az arcára.

– Ez hát a válasza?

– Korántsem. – Grievous kihúzta magát; ízületeit kiegyenesítve akár fél méterrel is megtoldhatta egyébként is tekintélyes magasságát. – Nekem is van egy ajánlatom. Tartsák fenn a tűzszünetet, tüntessék el az Indomitable maradványait az utamból, és húzódjanak vissza legalább ötven kilométer távolságra, míg ez a hajó fel nem gyorsul a hipertéri ugráshoz.

– Ha szabad az ön szavajárását idéznem, uram: ez nevetséges.

– Mondja meg a feletteseinek, hogy ha tíz percen belül nem teljesítik a követeléseimet, akkor személyesen koncolom fel Palpatine főkancellárt a HoloNeten. Megértette?

A fiatal tiszt szemrebbenés nélkül fogadta a bejelentést.

– Ah! Tehát a hajóján van a főkancellár.

– Igen. A maguk úgynevezett hős Jedijei kudarcot vallottak. Meghaltak, és Palpatine a markomban maradt.

– Ah! – ismételte meg a fiatal tiszt. – Akkor természetesen meg fogja engedni, hogy beszéljek vele. Csak hogy, hm, meggyőződjek róla, hogy nem pusztán… hogy is mondjam… hogy nem pusztán blöfföl.

– Soha nem alacsonyodnék le annyira, hogy hazudjak egy magafajtának. – Grievous odafordult a kommunikációs tiszthez. – Kapcsolja Dooku grófot!

A kommunikációs tiszt megérintette a képernyőjét, majd megrázta a fejét.

– Nem felel, uram.

Grievous utálkozva csóválta a fejét.

– Akkor csak mutassa meg a főkancellárt! Kapcsolja a szállásomat a biztonsági képernyőre!

A biztonsági tiszt megérintette a saját képernyőjét.

– Hmm, uram! – krákogta.

– Mire vár? Kapcsolja már!

A tiszt ugyanolyan rózsaszín lett, mint korábban a lővezérlő.

– Vetne rá előbb egy pillantást, uram?

A hangjából nyilvánvalóan kiérezhető sürgetés hallatán Grievous szó nélkül melléje lépett. A tábornok a szállását mutató képernyő fölé hajolt, és megpillantotta az energiaperzselt romokat az üres tábornoki szék körül.

Az pedig… ott… mintha egy holttest lenne…

Páncélszövet köpennyel letakarva.

Grievous visszafordult a külső holokomm felé.

– A főkancellár épp… elfoglalt.

– Aha! Értem.

Grievous gyanította, hogy a fiatal tiszt túlságosan is jól érti.

– Biztosíthatom…

– Nincs szükségem a biztosítékára, tábornok. Ugyanannyi ideje van, mint amennyit nekünk kínált. Tíz perc múlva vagy megadja magát, vagy bebizonyítja, hogy Palpatine főkancellár élve és sértetlenül a fogságában van, különben elpusztítom az Invisible Handet.

– Várjon… ezt nem teheti…

– Tíz perc, tábornok. Vége.

Amikor Grievous odafordult a híd biztonsági tisztjéhez, a maszkja ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint máskor, de ezt sikeresen ellensúlyozta a hangjában sistergő gyilkos indulat.

– Dooku halott, a Jedik pedig eltűntek. Velük van a főkancellár is. Keresse meg és hozza elém őket!

Páncélozott ujjai ökölbe szorultak, és olyan erővel sújtott le a biztonsági konzolra, hogy az egész berendezés szikrázó, füstölgő romhalmazzá omlott.

– Keresse meg őket!

HATODIK FEJEZET

mentőakció

Anakin számolta a lépéseket, miközben a turbóliftaknában rohant, Obi-vannal a vállán, Palpatine-nal az oldalán. Százkettőnél tartott – a táv harmadánál –, amikor megérezte, hogy a gravitáció változni kezd.

Méghozzá épp rossz irányba: a hosszú, hosszú akna vége elölről lefelé került.

Szabad karját felemelve megállította a főkancellárt.

– Lesz egy kis gond. Keressen valami kapaszkodót, amíg megtalálom a kiutat!

Az egyik turbóliftajtó a közelben állt, látszólag az oldalára fordulva. Anakin fényszablyája a kezébe szökkent, a sistergő penge felnyitotta a vezérlőpanelt, ám mielőtt még hozzáérhetett volna a szikrázó vezetékekhez, a gravitációs vektor előrebillent, és az ifjú Jedi zuhanni kezdett a fal mellett. Szabad kezével kétségbeesetten kapott egy kábel után, megragadta, megkapaszkodott benne…

És a turbólift ajtaja kinyílt.

Hívogatóan. Biztonságot ígérően. És gúnyosan távol: egy méterrel kinyújtott karja fölött.

Obi-vant pedig csak a másik karja tartotta a kétszáz méteres akna fölött, melyben csattogva-pattogva zuhant le fényszablyája, fokozatosan eltűnve a végtelenben. Anakin egy fél pillanatig kifejezetten örült annak, hogy Obi-van eszméletlen – nem volt olyan hangulatban, hogy újabb előadást hallgasson végig a fényszablyájáról. De ez a gondolat azon nyomban szerte is foszlott, amikor valami megragadta a lábát…

Lenézett.

Palpatine volt az.

A főkancellár valószínűtlen erővel kapaszkodott Anakin bokájába, rettegve nézve le a sötétségbe.

– Anakin, csinálj valamit! Tenned kell valamit!

Nyitott vagyok minden ötletre, gondolta a fiú.

– Ne essen pánikba! Csak kapaszkodjon!

– Nem hiszem, hogy sokáig… – A főkancellár esdekelve nézett fel. – Anakin, csúszok! Add a kezed… ide kell adnod a kezed!

És ejtse le Obi-vant? Azt várhatja.

– Ne essen pánikba! – ismételte meg. A főkancellár szemmel láthatólag elvesztette a fejét. – Ki tudom vinni innen.

Azt kívánta, bárcsak olyan magabiztos lenne, mint mutatja. Azt remélte, a mesterséges gravitáció tovább fordul, míg ismét folyosóvá nem változtatja az aknát, de ehelyett úgy tűnt, megállapodott ott, ahol van.

A generátorok a lehető legrosszabb pillanatban jöttek rendbe.

Tekintetével méregetni kezdte maga fölött a liftajtót; az Erő talán elég lendületet adhat ahhoz, hogy mindhármukat biztonságba juttassa.

Ez azonban rendkívül nagy talán volt.

Obi-van, öreg cimbora, gondolta, ideje lenne felébredni. Obi-van Kenobi kinyitotta a szemét, és azon kapta magát, hogy valószínűleg Anakin fenekét bámulja.

Úgy nézett ki, mint Anakin feneke… pontosabban a nadrágja ülepe… bár ebben egyáltalán nem lehetett biztos, hiszen még soha nem volt alkalma fejjel lefelé lógva megvizsgálni Anakin hátsóját, aminek tűnt a látvány, pláne ilyen meglehetősen kényelmetlen közelségből.

Azt pedig el sem tudta képzelni, hogyan kerülhetett ebbe a testhelyzetbe és közelségbe.

– Izé… kimaradtam valamiből? – szólalt meg.

– Kapaszkodj! – hallotta ifjú társa hangját. – Elég meleg itt a helyzet.

Tehát valóban Anakin feneke az. Úgy vélte, ez parányi vigaszt jelent. Felnézve meglátta a lábát és csizmáját – és a főkancellár kicsit megdöbbentő képét, miközben Palpatine szemmel láthatólag fejjel lefelé egyensúlyozott, elfehéredő bütykökkel szorítva Anakin bokáját.

– Ó, üdvözlöm, főkancellár! – mondta kedvesen. – Jól van?

– Remélem… – pillantott hátra kétségbeesetten a főkancellár a válla fölött.

Obi-van követte a pillantását; Palpatine fölött egy hosszú-hosszú függőleges kürtő nyúlt a magasba.

S ekkor vette végre észre, hogy egyáltalán nem fölfelé néz…

Biztos erre gondolt Anakin, amikor a meleg helyzetet említette.

– Ah! – szakadt fel Obi-vanból. Legalább kezdte megérteni, pontosan hol is áll.

Fekszik. Lóg. Mindegy.

– És Dooku gróf?

– Halott – felelte Anakin.

– Kár! – sóhajtott fel Obi-van. – Élve segíthetett volna nekünk.

– Obi-van…

– Ha nem is itt és most, de azért…

– Nem beszélhetnénk meg ezt később? A hajó kezd szétesni.

– Aha! – Valakinek a komlinkjéből ismerős füttyögés hallatszott. – Ez nem Artu volt? Mit akar?

– Megkértem, hogy indítsa el a liftet – magyarázta Anakin.

A fejük fölötti sötétség mélyéről távoli csattanás, surrogás és csikorgás hallatszott, melyek egy turbólift kioldódó fékjeinek képzetét ébresztették Obi-van kissé még zúgó fejében. A képzet helyességét hamarosan alátámasztotta egy váratlan, lefelé irányuló légáramlat, mely égő olaj szagától bűzlött. Ezt szorosan követte a turbóliftfülke alja, meteoritként száguldva lefelé az aknában.

– Ó! – mondta Obi-van.

– Akkor jó ötletnek tűnt…

– Felesleges szabadkoznod.

– Artu! – kiáltotta Anakin. –Állítsd meg!

– Arra már nincs idő – jelentette ki Obi-van. – Ugorj!

– Ugorjon? – Palpatine idegesen felnevetett. –Úgy érti, zuhanjon?

– Ööö… tulajdonképpen igen. Anakin…?

A fiú elengedte a kábelt.

Zuhantak.

És zuhantak. A turbóliftakna oldalai elmosódtak.

És még tovább zuhantak, míg csak a gravitációs vektor el nem fordult néhány fokkal, s azon nem kapták magukat, hogy már csak siklanak az akna falán – mely hamarosan átváltozott az akna padlójává. Ám a fülke még mindig feléjük száguldott, gyorsabban, mint ahogy futhattak volna. Anakinnak végre sikerült bekapcsolni a komlinket, hogy belekiáltson:

– Artu, nyisd ki az ajtókat! Az összeset! Minden szinten!

Az egyik ajtó épp akkor nyílt ki, amikor rácsúsztak, s mindhárman beestek rajta. Egyetlen halomban kötöttek ki az előtér távolabbi falán, miközben a fülke elsüvített a fejük fölött.

Nagy nehezen sikerült kibogozni a végtagjaikat.

– Minden mentőakciójuk… ilyen… szórakoztató? – lihegte Palpatine.

Obi-van elgondolkodva nézett Anakinra. A fiú csak vállat vont válaszul.

– Tulajdonképpen most, hogy mondja… igen – bólintott Obi-van.

Anakin elindult a hangárban szétszóródott törmelékek között, próbálva keresni valamit, ami akár csak távolról is emlékeztet egy hajóra. A hely úgy nézett ki, mintha közvetlen találatot kapott volna; szél süvített a hátában a nyitott ajtó felől, ahol Obi-van és Palpatine főkancellár állt, a levegőben szemétdarabok keringtek, az űr felé sodródva a megperzselődött és eldeformálódott páncélajtók résein át.

– Ezekkel a hajókkal sehová sem megyünk! – próbálta túlkiabálni Palpatine a szelet, s Anakin kénytelen volt egyetérteni. – Most mit csináljunk?

Anakin megrázta a fejét. Nem tudta, és az Erő sem sugallt semmit.

– Obi-van?

– Honnan tudjam? – felelte Obi-van, kitámasztva magát az ajtóban. Köpenye lobogott a szélben. – Én csak a mester vagyok, te vagy a hős!

Anakin Obi-van válla fölött megpillantott egy osztag szuper harci droidot befordulni a folyosóra.

– Mester! Mögötted!

Obi-van megperdült, s ragyogó fényszablyájával hárította a lézersortüzet.

– Vigyázz a főkancellárra!

És hagyjak meg neked minden szórakozást? Anakin behúzta a főkancellárt a hangárba, és odanyomta az ajtó mellett a falhoz.

– Maradjon fedezékben, míg elbánunk a droidokkal!

Épp ki akart ugrani Obi-van mellé, amikor eszébe jutott, hogy a fényszablyáját leejtette a liftaknában – márpedig anélkül nehéz lett volna felvennie a harcot a szuper harci droidokkal. Arról nem is beszélve, hogy egy örökkévalóságon át hallgathatná Obi-van dörgedelmeit.

– Nem a droidok jelentik a problémánkat! – mutatott Palpatine a hangár másik végébe.– Nézd!

A hangár távolabbi végében roncshalmok mozdultak meg s kezdtek el csúszni Anakin és Palpatine felé. Aztán a közelebb lévő törmelék indult meg, amit a még közelebb lévő oszlopok követtek. Láthatatlan hullámfront haladt át a hangáron, s mögötte a gravitációs vektor teljes kilencven fokkal elfordult.

Gravitációs olló.

Anakin összeszorította a száját. Egyre jobb és jobb ez az egész.

Letekerte övéről a biztonsági kötelét, és odaadta a végét Palpatine-nak. A kötél feldalolt a szélben.

– Ezt tekerje a dereka köré! Elég vad dolgoknak nézünk elébe!

– Mi folyik itt?

– Kikerültek a szinkronból a gravitációs generátorok… szét fogják tépni a hajót! – Anakin megragadta az ajtó mellett sorakozó súlytalansági kapaszkodók egyikét, majd kihajolt az energiasugarak záporába, és megfogta Obi-van vállát. – Ideje lelépni!

– Tessék?

A magyarázat feleslegessé vált, ahogy a hullámfront elhaladt mellettük, és a falból padló lett. Anakin megfogta Obi-van gallérját, de nem azért, hogy megakadályozza az elesését; a gravitációs olló nyomatéka elgörbítette a fejük fölé került páncélajtókat, és a folyosóról betörő levegő hurrikánja felrepítette a Jedi-mestert az ajtóból. Miközben Anakin kihúzta a légáramlatból, a szuper harci droidok maradványai célt tévesztett torpedókként süvítettek felfelé, be a hangárba.

Néhány szuper harci droid még röptében is képes volt megereszteni egy-egy lövést.

– Kapaszkodj az övembe! – kiáltotta Obi-van, és fényszablyájával bonyolult mintázatot leírva hárította az energiasugarakat. Anakin semmit sem tehetett azonkívül, hogy megtartotta mesterét a légáramlatban; ha elengedi a kapaszkodót, mindannyian kirepülnek az űrbe.

– Hát nem ez életünk legjobb terve! – üvöltötte.

– Ez egy terv volt? – rökönyödött meg Palpatine.

– Gyerünk, előre! – kiáltotta Obi-van. – Itt hátul csak droidok vannak! A legénységi zónákban lesznek mentőkabinok!

Itt hátul csak droidok vannak, visszhangzott Anakin fejében.

– Obi-van, várj – üvöltötte. – Artu még mindig itt van valahol! Nem hagyhatjuk itt!

– Valószínűleg elpusztult vagy kirepült az űrbe! – hárította az utolsó két elsodort droid lövéseit Obi-van. A gépezetek felröppentek a páncélajtók réseibe, majd eltűntek a végtelen ürességben. Obi-van eltette a fényszablyáját, és visszaküzdötte magát a kapaszkodókig. – Nincs rá időnk, hogy megtaláljuk. Sajnálom, Anakin. Tudom, milyen sokat jelentett neked.

– Artu! – halászta elő kétségbeesetten a komlinkjét Anakin. – Artu, jelentkezz! – Megrázta a készüléket, aztán megint megrázta. Artu nem pusztulhatott el! Egyszerűen nem/ – Artu, veszed az adást? Hol vagy?

– Anakin… – Obi-van a fiú karjára tette a kezét, és olyan közel hajolt hozzá, hogy még a széláramlatban is hallani lehetett a hangját. – Mennünk kell! A Jedi képes rá, hogy engedje, hogy a dolgok… még a szeretett dolgok is… eltűnjenek az életéből.

– Artu! – rázta meg újra a komlinket Anakin. Egyszerűen nem tudta otthagyni. Nem hagyhatta ott. És még csak meg sem tudta magyarázni, miért.

Obi-vannak legalábbis nem.

A Jedik nagyon kevés dolgot birtokolnak életükben; még a fényszablyájuk sem annyira tulajdon, mint inkább identitásuk kifejezése. Ahhoz, hogy valaki Jedivé válhasson, le kell mondania a birtoklásról. És Anakin épp ezt próbálta tenni oly hosszú időn át, oly elszántan.

Még az esküvőjükön sem tudott nászajándékot adni a feleségének; egyszerűen nem volt semmije.

De a szerelem minden akadályt legyőz.

Vitt valamit ajándékba theedi lakosztályukba – még ekkor is szégyellte magát kicsit választottja előtt, még ekkor is megdöbbentették a benne felfedezett érzelmek, amiket ő maga oly régóta érzett. Nem tudta, hogyan adjon neki át egy olyan ajándékot, ami valójában nem is ajándék volt. S nem is az övé, hogy nekiadhassa.

– Gyerekkoromban nem voltak barátaim –mondta –, úgyhogy építettem magamnak egyet.

És bedöcögött mögötte C-3PO, úgy ragyogva, mintha színarany lemezek borítanák.

Padmé arca felderült, szeme csillogott, de először tiltakozni próbált. – Nem fogadhatom el! – mondta. – Tudom, milyen sokat jelent neked.

Anakin csak nevetett. Mi hasznát venné egy protokolldroidnak egy Jedi? Még egy olyan csúcsmodellnek is, mint Thripio – Anakin annyi extra áramkört, szubrutint és heurisztikus algoritmust zsúfolt teremtményébe, hogy az gyakorlatilag már ember volt.

– Nem adom neked – mondta Padménak. – Igazából nemis az enyém, amikor építettem, rabszolga voltam, és mindenem Wattót illette. Cliegg Lars megvette az anyámmal együtt; Owen visszaadta, de hát Jedi vagyok. Lemondtam a tulajdonról. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy most szabad. Igazából meg szeretnélek kérni, hogy vigyázz rá.

– Vigyázzak rá?

– Igen. Esetleg adhatnál neki valami munkát. Egy kicsit fontoskodó – ismerte el –, és talán annyi öntudatot sem kellett volna beleprogramoznom… állandóan aggódik valamin… de nagyon okos, és igazi segítség lehet egy főállású diplomatának… mondjuk egy nabooi szenátornak.

Padmé ekkor a kezét nyújtotta, és nagylelkűen felajánlotta C-3PO-nak, hogy csatlakozzon a személyzetéhez, mivel a Naboon a fejlett droidokat gondolkodó lényekként tisztelték, és Thripiót annyira zavarba hozta, hogy értelmes teremtményként bánnak vele, hogy alig tudott megszólalni – csak motyogott valamit arról, hogy reméli, hasznossá tudja majd tenni magát, hiszen „több mint hatmillió kommunikációs formát” beszél folyamatosan. Aztán Padmé odafordult Anakinhoz, és puha, puha kezébe véve a fiú arcát lehúzta magához, hogy megcsókolja, s Anakinnak csak ez kellett, csak ebben reménykedett; mindent meg-adott volna neki, amije csak volt, ami csak ő maga volt…

Aztán két évvel később eljött egy másik nap, egy nap, mely majdnem ugyanolyan sokat jelentett neki, mint az esküvőjük napja: az a nap, melyen kiállta a próbát.

Az a nap, melyen Jedi-lovaggá vált.

Amint a körülmények lehetővé tették, elsurrant, most már egyedül, mestere nélkül, felügyelet nélkül – egyenesen a Republica 500 óriási épületkomplexumához, amelyben Naboo vezető szenátorának tágas lakosztálya is helyet kapott.

És akkor végre, két év után, tudott jegyajándékot adni neki.

Volt egy dolog, ami valóban az övé volt, amit kiérdemelt, amiről nem kellett lemondania. Egy ajándék, amit Padménak adhatott szerelmük zálogául.

A lovaggá ütési szertartás tetőpontján levágták az újdonsült lovag padavan-tincsét. Ezt fektette akkor Padmé remegő tenyerébe.

Csillogó haja egyetlen hosszú, vékony fonatát: egy értéktelen apróságot.

Egy apróságot, ami Anakinnak a világmindenséget jelentette.

És akkor Padmé megcsókolta, arcával az arcához simult, és azt súgta a fülébe, hogy ő is tartogat valamit a számára.

A szomszéd helyiségből begördült R2-D2.

Anakin természetesen ismerte, évek óta ismerte – maga a kis droid is kitüntetett háborús hős volt, hiszen megmentette Padmé életét, amikor a lány még a Naboo királynőjeként szolgált, nem is beszélve arról, hogy segített a kilencéves Anakinnak elpusztítani a Kereskedelmi Föderáció anyahajóját, megtörve ezzel a blokádot és megmentve az egész bolygót. A Nabooi Királyi Mérnökök módosított R-modelljei a galaxis legkeresettebb árucikkei közé tartoztak; Anakin próbált tiltakozni, de Padmé a szájára tette az ujját, és szelíden elmosolyodott.

– De hát mi szüksége lenne egy politikusnak egy asztromechanikai droidra? – suttogta ártatlan pillantással.

– De én Jedi vagyok…

– Ezért adom neked – mosolygott a lány. – Arra kérlek, vigyázz rá! Igazából nem ajándék. Hanem barát.

Mindez egyetlen hosszú pillanat alatt villant át Anakin elméjén, mielőtt végre recsegve életre kelt volna a komlinkje egy ismerős füttyel.

– Artu, hol vagy? – kérdezte megkönnyebbülten. – Gyere, ki kell jutnunk innen!

Magasan a feje fölött, a falon, aminek a padlónak kellett volna lennie, felemelkedett egy horpadt duracél konténer fedele, hogy aztán félretolja egy ezüst- és kék színű kupola alakú fej. A fedél teljesen kinyílt, R2-D2 kiegyenesedett, beindította rakétáit, és a távolabbi kijárat felé indulva kiemelkedett a konténerből.

Anakin ádázul rávigyorgott Obi-vanra. Hagyja, hogy eltűnjön az életéből valaki, akit szeret? Azt már nem!

– Mire várunk? – kérdezte. – Induljunk!

Az Invisible Hand hídjáról nézve a hajó pörgése miatt a Coruscant horizontjának hatalmas íve szédítő sebességgel látszott keringeni. Minden egyes fordulattal felbukkant a tűzvezető torony bukdácsoló maradványa is, mely leszakadt a cirkálóról és a centripetális erő miatt eltávolodott tőle, megkezdve hosszú, lángoló zuhanását a bolygóváros felszíne felé.

Grievous tábornok egykedvűen figyelte mindkét látványt, miközben droidáramkörei kérlelhetetlenül számlálták a hajója életéből megmaradt másodperceket.

A saját életét nem féltette; különleges mentőkabinja be volt programozva, hogy elvigye egy ugrásra kész hajóhoz. Néhány másodperccel azután, hogy bezárul mögötte és a főkancellár mögött a vastag páncélzattal ellátott kabin ajtaja, már a menekülő hajó fedélzetén lesznek, ami aztán egy sor véletlenszerű mikrougrást fog végrehajtania nyomkövetők lerázása érdekében, mielőtt az utolsó ugrással az utapaui titkos bázis felé venné az irányt.

Ám a főkancellár nélkül nem volt hajlandó távozni. Ez a hadművelet nagyon sokba került a Szövetségnek mind hajókban, mind életekben; üres kézzel távozni még többe kerülne presztízs tekintetében. Egy háború megnyerése több mint felerészben propaganda kérdése: a Köztársaság gyengesége nagyrészt abból fakadt, hogy polgárai babonásan rettegtek a szeparatisták látszólag elkerülhetetlen győzelmétől – s ezt a rettegést tovább táplálták a HoloNet kormányzati propagandáját megmérgező CIS-adások. A Köztársaság nagy tömegei azt hitték, hogy a Köztársaság vesztésre áll; ha látták volna a legendás Grievous tábornokot megverve elmenekülni egy csatából, még feltámadt volna bennük a remény, hogy a háborút meg lehet nyerni.

Ezt a reményt pedig egyszerűen nem engedhették meg nekik.

A bal fülében felzümmögött beépített komlinkje. A maszkja állkapcsán megérintette az érzékelőimplantot.

– Igen?

– A Jedik szinte bizonyosan kijutottak a tűzvezető toronyból, uram.– A hang az egyik drága, egyedileg épített, IG-100-as sorozatú MagnaGuard droidé volt: kifejezetten a Jedik elleni küzdelemre tervezett, programozott és felfegyverzett, humán formájú, önvezérlő harci droid. – A turbó-liftakna aljában találtunk egy fényszablyát, mielőtt a tűzvezérlő torony leszakadt.

– Vettem. Várd meg az utasításaimat! – Grievous egyetlen hosszú lépéssel a neimoidi biztonsági tiszt mellett termett. – Megtalálta már őket, vagy készen áll a halálra?

– Én… ah… én… – A biztonsági tiszt remegő ujjal mutatott az Invisible Hand hangárfedélzetének sematikus tervrajzára, melyen egy fényes pont lassan áthaladt az Egyes hangáron.

– Az mi?

– Az… az… az a főkancellár jeladója, uram.

– Micsoda? A Jedik nem kapcsolták ki? Miért nem?

– Én… hát… én nem is…

– Idióták. – Lenézett a reszkető biztonsági tisztre, azt fontolgatva, végezzen-e vele csak azért, mert ilyen sokáig tartott megtalálni a szökevényeket.

A neimoidi mintha olvasott volna Grievous csontszínű, kifejezéstelen maszkjában.

– Ha… ha… ön nem… kérem, emlékezzen, a konzolom megsemmisült, és kénytelen voltam átirányítani…

– Csend! – Grievous magában vállat vont. A bolond amúgy is hamarosan meghal vagy fogságba esik. – Utasítsa az összes harci droidot a kutatási algoritmus félbeszakítására! Gyülekezzenek a hídon! Várjon, törölve! Hagyja a harci droidokat! Semmi hasznukat nem veszem – morogta a maszkjába. – Nagyobb veszélyt jelentenek ránk, mint a Jedikre. Csak a szuper harci droidok és a droidekák jöjjenek, megértette? Nem bízunk semmit a véletlenre.

Miközben a biztonsági tiszt visszafordult a képernyőihez, Grievous ismét megérintette a maszkja állkapcsánál lévő érzékelőt.

– IG-101!

– Uram.

– Gyűjts össze annyi szuper harci droidot és droidekát, amennyit csak tudsz, és menj a hangárfedélzetre! A pontos koordinátákat azonnal megadom, amint meglesznek.

– Igen, uram.

– Legalább egy, de talán két Jedit fogsz találni Palpatine főkancellár társaságában, egy sugárpajzs mögött csapdába esve. Tekintsd őket rendkívül veszélyesnek. Fegyverezd le és hozd a hídra őket!

– Ha annyira veszélyesek, talán helyben ki kellene iktatnunk őket.

– Nem. Egyértelmű parancsot kaptam, hogy a főkancellárnak nem eshet bántódása. A Jediket pedig…

A tábornok jobb keze a köpenye alá csúszva végigsimított fényszablyagyűjteményén.

– A Jediket pedig személyesen fogom kivégezni.

Váratlanul ragyogó energiahártya bukkant fel előttük, lezárva a folyosót annak a kereszteződésnek a túlsó oldalán, amelyen épp áthaladtak. Obi-van oly hirtelen torpant meg, hogy Anakin majdnem nekiment. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Palpatine karját.

– Óvatosan, uram! – mondta halkan. – Jobb nem hozzáérni, míg nem tudjuk, mi az.

Obi-van lecsatolta a fényszablyáját, bekapcsolta, és óvatosan megérintette a hegyével az energiamezőt. Robbanásszerű energiakitörés szórt szikrákat és íveket mindenfelé, majdnem kiütve a fegyvert a kezéből.

– Sugárpajzs – állapította meg, inkább magának, mint a többieknek. – Másik utat kell keresnünk…

Ám még be sem fejezte a mondatot, amikor újabb pajzs bukkant fel annak a folyosónak a bejáratánál, amelyikből épp kiléptek, majd még kettő az oldalfolyosók előtt.

Teljesen körülvették őket.

Csapdába estek.

Obi-van egy-két másodpercig csak pislogva állt, majd ránézett Anakinra, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Azt hittem, ennél okosabbak vagyunk.

– Úgy látszik, nem. A legócskább csapda, és mi egyenesen belesétáltunk. Anakin ugyanolyan zavartan érezte magát, mint amilyen feszélyezettnek Obi-van látszott. – Illetve belesétáltál. Én csak próbáltam tartani veled a lépést.

– Ó, szóval ez az én hibám?

Anakin kissé gonoszul rámosolygott.

– Hé, te vagy a mester. Én csak egy hős vagyok.

– Hagyjuk most a viccelődést – morogta Obi-van. – Ez a sötét oldal… az árnyék az Erőn. Még mindig nem bízhatunk az ösztöneinkben. Nem érzed?

Anakin legkevésbé a sötét oldalon akart most elmélkedni.

– Vagy lehet az az ütés a fejeden – vélte.

Obi-van még csak el sem mosolyodott.

– Nem. Az összes döntésünk rosszul sült el. Hogyan találhattak meg egyáltalán? Valami nagyon rossz folyik itt. Dooku halálával el kellett volna tűnnie az árnyéknak…

– Ha kedveli a rejtélyeket, Kenobi mester – vágott a szavába élesen Palpatine –, talán megoldhatná azt a rejtélyt, hogy hogyan jutunk ki innen!

Obi-van bólintott, és sötéten rámeredt a sugárpajzsketrecre, mintha először látná. Néhány másodperc múlva ismét elővette fényszablyáját, bekapcsolta, és belemélyesztette a hegyét a fedélzetbe a lába alatt. A penge szinte ellenállás nélkül hatolt át a duracél lemezen – majd fellángolt, visszarúgott és villámokat lövellt, ahogy hozzáért a padló alatt húzódó sugárpajzshoz. A fegyver olyan lendülettel csapódott fel, hogy Obi-van majdnem nekitántorodott a háta mögött lévő másik pusztító erejű sugárpajzsnak.

– Biztos ugyanez van a mennyezettel is. – Ránézett a társaira, és felsóhajtott. – Ötletek?

– Talán… – kezdte elgondolkodva Palpatine, mintha épp akkor jutott volna eszébe valami – …talán egyszerűen meg kellene adnunk magunkat Grievous tábornoknak. Dooku gróf halála után biztosra veszem, hogy maguk ketten… – jelentőségteljes pillantást vetett Anakinra – …tudnak majd tárgyalni vele a szabadon engedésünkről.

Nem adja fel egykönnyen, az biztos, gondolta Anakin. Azon kapta magát, hogy mosolyog, miközben felidézi, hogyan beszélgettek még a háború előtt Padméval a Naboon a „tárgyalásról” – aztán visszazökkenve a jelenbe rádöbbent, hogy jelen fényszablya nélküli állapotában elég nehezen folytathatna „agresszív tárgyalásokat”.

– Én azt mondom – kezdte lassan –, türelem.

– Türelem? – vonta fel a szemöldökét Obi-van. – Ez a terv?

– Tudod, mit szokott mondani Yoda mester: Türelmes, az légy, míg az iszap leülepszik és kitisztul a víz. Úgyhogy várjunk.

– Várjunk? – nézett rá kétkedőn Obi-van.

– Az őrségre. Egy-két percen belül itt lesz néhány droid; ki kell majd kapcsolniuk a sugárpajzsot, ha el akarnak fogni minket.

– És aztán?

Anakin vállat vont.

– Aztán végzünk velük.

– Zseniális, mint mindig – jegyezte meg Obi-van szárazon. – És mi van, ha rombolódroidok jönnek? Vagy valami, ami még azoknál is rosszabb?

– Ó, ugyan már, mester, mi lehet rosszabb a rombolóknál? Meg egyébként is, az őrséget mindig azok a szánalmas kis harci droidok adják.

Ebben a pillanatban négy is megjelent azokból a szánalmas kis harci droidokból, mindegyik folyosón egy, lövésre készen tartott karabéllyal menetelve. Az egyik elindította előre programozott biztonsági rutinjait.

– Adják át a fegyvereiket! – A másik három lelkesen, a fejét forgatva csaholta a rádiós hívószavakat.

– Látod? – kérdezte Anakin. – Semmi gond.

Mielőtt Obi-van válaszolhatott volna, a folyosó falaiban váratlanul rejtekajtók nyíltak ki. A nyílásokon rombolódroidok masszív kerekei gördültek ki, minden folyosón kettő. A nyolc romboló a harci droidok mögött egyenesedett ki, szikrázó energiapajzzsal körülvéve, két-két lézerágyúval megcélozva a Jedik mellkasát.

– Mit is mondtál? – sóhajtott fel Obi-van.

– Oké, rendben. A sötét oldal. Vagy valami. – Anakin a szemét forgatta. – De legalább a sugárpajzscsapdából kikerültünk.

Az imént felnyílt rejtekajtókon tizenhat szuper harci droid masírozott be a rombolók mögé. Karjukat felemelve a rombolók pajzsai fölött vették célba célpontjaikat.

A szuper harci droidok után pedig két olyan droid érkezett, amilyet Anakin még sohasem látott. Mindazonáltal sejtette, mik lehetnek. És a legkevésbé sem örült nekik.

– Te vagy a szakember, Anakin – nézte homlokráncolva Obi-van a közeledő alakokat. – Mik ezek?

– Emlékszel, mit mondtam a rosszabb, mint a rombolókról? – felelte Anakin komoran. – Azt hiszem, azokat látjuk.

Egymás mellett lépkedtek, olyan könnyed és egyenes tartással, mintha emberek lennének. Tulajdonképpen emberek is lehettek volna – két méter magas, fémből készült emberek. Hosszú, hömpölygő köpenyük egykor fehér lehetett, de most már füst- és – Anakin gyanúja szerint – vérfoltok mocskolták be. A köpenyüket hátravetették a bal vállukon, hogy szabaddá tegyék karjukat, melyben valamilyen ismeretlen, körülbelül két méter hosszú, lándzsaszerű fegyvert tartottak – hasonlót a szenátusi őrség elektromos alabárdjához, de rövidebbet, mindkét végén különös alakú sokkoló pengével.

Úgy jártak, mint akiket harcra teremtettek, és szemmel láthatólag láttak is már néhány csatát. Az egyik mellkasán egy kerek, sekély, korommal övezett mélyedés látszott: egy közvetlen energiasugár-találat, aminek esélye sem volt átszakítani a páncéllemezt. A másik koponyatetejéről heg futott le, át az egyik működésképtelen fotoreceptoron – egy heg, amely akár fényszablyától is származhatott.

Úgy nézett ki, ez a droid egy Jedivel harcolt, és életben maradt. A Jedi viszont aligha, vélte Anakin.

A két droid áttört a szuper harci droidok sorai között, s közben hanyagul úgy meglökték az egyiket, hogy az a falnak csapódott és szikrázó fémhalommá roskadt össze.

A sérült fotoreceptoros rájuk mutatott a fegyverével, és körben eltűntek a sugárpajzsok.

– Azt mondta, a fegyvereket, Jedik!

Ez egyértelműen nem előre programozott biztonsági parancs volt.

– Láttam ezekről a hírszerzés jelentését – mormolta Anakin. – Szerintem Grievous személyi testőrdroidjai. A saját tervei alapján épített prototípusok. – Obi-vanról Palpatine-ra fordította a tekintetét, majd vissza. – Kifejezetten a Jedik ellen.

– Aha – hümmögte Obi-van. – Akkora körülményekre való tekintettel talán kellene egy B terv.

– A főkancellár ötlete most egész jól hangzik – biccentett Anakin Palpatine felé.

Obi-van gondterhelten bólintott.

Amikor a Jedi-mester elfordult, hogy odaadja fényszablyáját a testőrdroidnak, Anakin közel hajolt a főkancellárhoz.

– Szóval végül csak elérte, amit akart – súgta.

– Gyakran előfordult – felelte Palpatine halvány, kifürkészhetetlen mosollyal.

Miközben a szuper harci droidok elektromos bilincseket illesztettek csuklóikra, illetve egy elektromos gátlóegységet R2-D2-re, Obi-van a homlokát ráncolva hátrapillantott.

– Ó, Anakin! – mondta azzal a halk, fájdalomteli beletörődéssel, amit minden rosszcsont gyermekeitől nyúzott szülő felismert volna. – Hol van a fényszablyád?

Anakin nem állta a tekintetét.

– Nem hagytam el, ha erre gondolsz. – Ez igaz is volt: érezte az Erőben, és pontosan tudta, hol van.

– Nem?

– Nem.

– Akkor hol van?

– Nem beszélhetnénk meg ezt később?

– A fényszablyád nélkül nem biztos, hogy lesz „később”. – Nincs szükségem kiselőadásra, rendben? Hányszor csináltuk már végig ezt a beszélgetést?

– Szemmel láthatólag még nem elégszer.

Anakin felsóhajtott. Obi-van előtt még mindig képes volt kilencévesnek érezni magát. Komoran az egyik testőrdroid felé bökött az állával.

– Nála van.

– Tényleg? És az hogy lehet?

– Nem akarok beszélni róla.

– Anakin…

– Hé, a tied is nála van!

– Az más…

– Az a fegyver az életed, Obi-van! – Elég hiteles Kenobi-arcot vágott ahhoz, hogy Palpatine kénytelen legyen elfojtani a rátörő nevetést. – Vigyáznod kell rá!

– Lehet – mondta Obi-van, miközben a droidok rájuk kattintották a bilincseket, és elindultak velük –, hogy tényleg máskor kellene ezt megbeszélnünk.

– A fényszablyád nélkül nem lesz… – folytatta szigorúan Anakin.

– Rendben, rendben! – adta meg magát savanyúan mosolyogva a Jedi-mester. – Győztél.

– Hogy mondod? – vigyorodott el Anakin. – Ne haragudj, nem értettem. Megismételnéd kicsit hangosabban? – Már nem is emlékezett, mikor diadalmaskodott Obi-van fölött bármilyen vitában.

– A Jedik nem kárörvendenek, Anakin.

– Én nem kárörvendek, mester – felelte a fiú, oldalra pillantva Palpatine-ra. – Én csak… kiélvezem a pillanatot.

Ilyen most Anakin Skywalkernek lenni:

A főkancellár halvány mosollyal és elismerő biccentéssel viszonozza a pillantásod, és ez a parányi, nevetséges, baráti győzelem olyan melegséggel és könnyedséggel szikrázik fel benned, ami meglazítja a sárkány szorítását a szíveden.

Felejtsük el, hogy fogságba estél; már korábban is kerültetek hasonló helyzetbe Obi-vannal. Felejtsd el a széteső hajót, felejtsd el a Jedi-gyilkos droidokat; rosszabb dolgokkal is szembenéztél már. Felejtsd el Grievous tábornokot. Mi ő Dookuhoz képest? Még az Erőt sem tudja használni.

Tehát számodra pillanatnyilag a következő a helyzet: két legjobb barátod között lépkedsz, kedves droidtársad a sarkadban zümmög…

Útban a klónháború megnyerése felé.

Amit tettél – ami a tábornoki szálláson történt, s ami még fontosabb, amiért történt –, Dooku lefejezett holttestével együtt elég a Coruscant légkörében. Már most olyan, mintha valaki mással történt volna, mintha te lettél volna valaki más, amikor tetted, s úgy tűnik, az a férfi – a sárkánytól kísértett férfi, szíve helyén kemencével, s olyan hideg elmével, mint egy halott csillag felszíne –, valójában csak egy Dooku tágra nyílt szemében tükröződő kép volt.

S mire a tűzvezető torony maradványai becsapódnak a Coruscant felszínét alkotó város kilométer vastag kérgébe, az a halott szempár is elég, s vele ég a sárkány is.

És akkor, életedben először szabad leszel.

Ilyen hát Anakin Skywalkernek lenni.

Most.

HETEDIK FEJEZET

obi-van és anakin – 2

Obi-van Kenobi a fényben:

Miközben Anakinnal és Palpatine főkancellárral feltaszigálják a hídra, körül sem kell néznie, hogy lássa a rettegő neimoidik által kezelt vezérlőkonzolok sorait. Nem kell elfordítania a fejét, hogy megszámolja a droidekákat és a szuper harci droidokat, vagy hogy felmérje a brutális droidtestőrök helyzetét. Nem fárasztja magát azzal, hogy tekintetét felemelve belenézzen a páncél koponyamaszk alól rámeredő hideg, sárga szempárba.

Még csak az Erőért sem kell kinyúlnia.

Már hagyta, hogy az Erő belenyúljon.

Az Erő úgy áramlik benne és körülötte, mintha belelépett volna egy kristálytiszta vízesésbe egy elfeledett esőerdő zöld burjánzásának mélyén. Amikor megnyitja magát ennek a szikrázó áramlatnak, az a tudatos akarata legkisebb beavatkozása nélkül halad át rajta és hagyja el. Az a része, ami Obi-van Kenobinak nevezi magát, csak egy fodor, egy kis örvény a tóban, amibe végtelenül beleömlik.

Más részei is itt vannak; nincs semmi, ami ne lenne a része, az R2-D2 kupolás fején lévő elektromos bilincstől kezdve Palpatine köpenyének mocskos szegélyéig, az íves kilátófal egyik üvegacél paneljén terjengő repedéstől az odakint még mindig csatázó nagy űrhajókig.

Mivel mindez része az Erőnek.

Az Erőt közel másfél évtizede elsötétítő felhő valamilyen rejtélyes módon feltisztult körülötte, s megtalálja magában azt az átható világosságot, amire még a Jedi Templomban töltött tanulóéveiből emlékszik, amikor az Erő még tiszta volt és romlatlan és tökéletes. Olyan, mintha visszahúzódott volna a sötétség, mintha visszatekeredett volna önmagába, megengedve számára a tisztaságnak ezt a pillanatát, hogy visszatérjen a fény teljes hatalmába, ha csak erre a pillanatra is. Nem tudja, miért, de képtelen akár csak töprengeni is rajta. Az Erőben túl van már minden kérdésen.

Nincs értelme a miértnek, csak visszhang a múltból, vagy suttogás a jövőből. Ebben a végtelen mostban csak a mi, a hol és a ki számít.

Ő a tizenhat szuper harci droid, lézervisszaverő krómban csillogva, karjaiban töltött sugárvetőkkel. Ő az összes sugárvető, és ő az összes célpont. Ő a nyolc rombolódroid, amelyek elektronikus türelemmel várakoznak energiapajzsaik mögött; ő a két testőr, s ő az összes reszkető neimoidi. Ő az öltözékük, ő a csizmájuk, ő a párásítókból a testhőmérsékletük hűtése érdekében rájuk áramló hüllőszagú pára is. Ő a csuklóját összetartó bilincs, és ő a háta mögött álló őrök kezében tartott elektroösztöke.

Ő a két fényszablya, amit a másik testőrdroid előrelépve Grievous tábornok felé nyújt.

És ő maga a tábornok.

Ő a tábornok durániumbordázata. Ő Grievous idegen szívének dobbanása, ő az idegen vénákba pumpált oxigén néma lüktetése. Ő a négy fényszablya súlya a tábornok övén, s ő a mohó várakozás, amit a két új fegyver villantott fel a tábornok szemében. Ő a tábornok agyában izzó terv a saját kivégzésére.

Ő mindez, de ami a legfontosabb: továbbra is ő Obi-van Kenobi.

Ezért képes egyszerűen csak állni. Ezért képes egyszerűen csak várni. Nem kell támadnia, nem kell védekeznie. Küzdelem vár rá, de tökéletesen nyugodt, tökéletesen elégedett azzal, hogy a küzdelem majd elkezdődik, amikor el kell kezdődnie, és véget ér majd, amikor véget kell érnie.

Mint ahogy ő is élni fog, ha élnie kell, s meg fog halni, ha meg kell halnia.

Így háborúznak a nagy Jedik.

Grievous tábornok felemelte a két fényszablyát, egyiket az egyik, másikat a másik kezében, hogy megcsodálja azokat a villódzó turbólézer-nyalábok fényében.

– Mily ritka trófeák: Anakin Skywalker fegyvere és Kenobi tábornoké. Alig várom, hogy hozzátehessem őket a gyűjteményemhez.

– Erre nem kerül sor. Én uralom a helyzetet. – E szavak Obi-van ajkait hagyták el, de nem ő mondta ki azokat. Nem ő uralta a helyzetet; s erre nem is volt szüksége. Vele volt az Erő.

Az Erő beszélt rajta keresztül.

Grievous megindult. Obi-van látta a halál fényét hideg, sárga tekintetében a koponyamaszk szemnyílásain keresztül, de ez mit sem számított. Nincs halál. Nincs más, csak az Erő.

Nem kellett szólnia Anakinnak, hogy távolítsa el Palpatine főkancellárt a tűzvonalból; Anakin is a részévé vált, s már cselekedett is. Nem kellett utasítania R2-D2-t, hogy aktiválja harci szubrutinjait és irányítson energiát gyorsítórakétáiba, fogókarjaiba és kábelvetőjébe; az a része, mely a kicsi asztromech droid volt, elvégezte mindezeket, mielőtt még elérték volna a hidat.

Grievous föléje tornyosult.

– Túl önhitt, Kenobi.

– Nem önhitt, csupán higgadt. – Ily közelről még a csontfehér maszk horpadásait és a hajszálrepedéseit is látta, és érezte az elektroszonikus hangok rezgését a tábornok mellkasán. Eszébe jutott Jrul mester kérdése: Mi a jó, ha nem a rossz tanítója? S mi a rossz, ha nem a jó megoldandó feladata?

– Elintézhetjük a helyzetet további erőszak nélkül – mondta. – Készséggel elfogadom a megadását.

– Na persze. – A koponyamaszk érdeklődve megbillent. – Be szokott jönni ez a nevetséges elfogadom-a-megadását szövege?

– Néha igen. Amikor pedig nem, valaki megsérül. Néha bele is hal. – Obi-van keményen belenézett a maszk alól villogó sárga szempárba. – Megértheti, valaki alatt jelen esetben önt értem.

– Értem én. Mint ahogy azt is, hogy meg fogom ölni. – Grievous hátravetette a köpenyét, és aktiválta mindkét fényszablyát. – Itt és most. A saját pengéjével.

Az Erő válaszolt Obi-van ajkairól:

– Nem igazán hinném.

A Grievous tagjait vezérlő elektromeghajtók gyorsabban mozdultak, mint ahogy az emberi szem felfoghatta volna; amikor meglendítette karját s a kezében markolt fényszablyát, az a szó szoros értelmében eltűnt: kitörölte a létezésből a szinte a fénysebességgel vetekedő, észbontó gyorsaság. Egyetlen humán lény sem lett volna képes ily sebesen mozogni, mint Grievous, még Obi-van sem – de neki nem is volt szüksége rá.

Az Erőben, azon részében, mely Grievous gyilkos szándéka volt, s ahogy e szándék elindult a megvalósulás felé, Obi-van már akkor tudta, mit tegyen. Nem kellett gondolkodnia. Nem kellett terveznie, s a taktikának sem lett volna haszna.

Vele volt az Erő.

Az a zuhogó vízesés átzúdult rajta, elmosott minden gondolatot a veszélyről vagy a biztonságról, a győzelemről vagy a vereségről. Az Erő, akár a víz, kitöltötte tárolóedényét erőfeszítés nélkül, gondolatok nélkül. A víz, ami Obi-van volt, belefolyt Grievous támadásának edényébe, és mint ahogy némely anyag lehet vízhatlan, a Jedi-mester érzékelhette, hogy ez pedig Erő-hatlan…

Miközben a támadási szándék még formálódott Grievous tudatában, az Erőnek az a része, amely Obi-van volt, ugyanakkor R2-D2-vá is vált, mint ahogy azzá a rejtett fúzióshegesztővé is, amit Anakin épített be a droid elsődleges fogókarjába, s így nem volt szükség tényleges kommunikációra közöttük. Csupán Obi-van személyiségéből fakadó stílusérzéke csalta szokásos, gyengéd mosolyát az arcára, és szokásos, gyengéd mormolását az ajkára:

– Artu?

Jóformán még ki se nyitotta a száját, félrecsusszant egy panel a kis droid törzsén; mire a becenév az ajkára tolult, előbukkant a fúzióshegesztő, és vakító szikraesőt szórt magából, mely elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza akár a durániumot is. És annak a másodpercnek a töredékében, mialatt Grievous elektronikus reflexei érzékelték a támadást és reagáltak arra, az Erőnek az a része, ami Obi-van volt, kicsiny fondorlattal próbálkozott, egy titkos trükkel, amit épp egy ehhez hasonló alkalomra tartogatott.

Mivel a hídon minden eggyé vált az Erővel, a hajó gigászi vázától kezdve egészen a magányos atommagok körül táncoló elektronokig – és mivelhogy, végtére is, a biodroid tábornok idegeit és izmait elektronika és duránium alkotja, nem az élő szövet akarata mozgatja –, pontosan abban a röpke, töredék pillanatban, míg Grievous figyelmét elvonják a szikrák, visszaterelvén egy lángsugarat, mely elég forró ahhoz, hogy még a páncélos testet is átégesse, Obi-van képes lehet időlegesen megfordítani az elektromeghajtók polaritását a tábornok gépkarjaiban.

Pontosan ezt tette.

A duracél ujjak szétnyíltak, és a két fényszablya kihullott közülük.

Obi-van belenyúlt az Erőbe, és az Erő belenyúlt őbelé; pengéje lángolva életre kelt, még a levegőben; feléje lódult, és ahogy ő felemelte a kezét, hogy elkapja, a kékes lángok a csuklói közé villantak, és elmetszették a bilincsét, még mielőtt a markolat a tenyerébe simult volna.

Obi-van oly mélyen merült el az Erőben, hogy még csak meg sem lepődött azon, hogy sikerült.

Megperdült Anakin felé, aki ekkor már a levegőben úszott, mivelhogy mestere mormolásával egy időben elrugaszkodott, mert hogy, végtére is, ők ketten egyazon dolog két része voltak. Anakin épp a tökéletes szögben és magasságban ugrott át mestere feje fölött, hogy a fellángoló kékes penge az ő bilincseit is átégesse, és miközben Grievous még a szikraözön ellen hadakozott, a fiatal Jedi kinyújtott kézzel landolt. Obi-van heves áramlást érzékelt az őt alkotó vízesésben, ahogy a másik fényszablya is a levegőbe emelkedett, keresztülzúgott a levegőn, s Anakin elkapta azt. S így, egyetlen másodperccel azután, hogy Grievousban érlelődni kezdett a támadási szándék, Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker, hátukat egymásnak vetve álltak a híd közepén, és kifejezéstelenül meredtek rá maguk elé tartott fényszablyáik fölött.

Obi-van érzelmek nélkül szemlélte a tábornokot.

– Esetleg újra fontolóra vehetné az ajánlatomat!

Grievous nekihátrált egy vezérlőkonzolnak, s annak duracél burkolata behorpadt markolása alatt.

– Ez a válaszom!

Kitépte a konzolt – közvetlenül a döbbent neimoidi operátor kezei közül –, megpörgette a feje fölött, és a Jedikre hajította. Ők szétváltak, elugrottak a konzol útjából, ahogy az füstölve és szikrázva a fedélzetnek csapódott.

– Tűz! – Grievous úgy rázta az ökleit, mintha mindegyikben egy-egy Jedi nyakát szorongatná. – Megölni őket! Mindegyiküket!

Az első másodpercben csupán többtucatnyi sugárvető kibiztosításának csattogása hallatszott.

Az azt követőben pokoli tűzvihar árasztotta el a hidat.

Grievous hátrébb húzódott, és meglapulva leste, mint támad rá két MagnaGuardja pörgő elektroösztökékkel a Jedikre a záporozó és gellert kapott sugárlövedékek vakító forgatagában. Grievous jó pár Jedivel harcolt már ezelőtt, néha szemtől szemben is, és úgy gondolta, a harcban az egyik éppolyan, akár a másik.

Kenobi viszont…

Az a könnyedség, ahogy ez a Jedi a helyzetet kezelte, rémisztő volt. Az pedig még rémisztőbb, hogy a jelentések szerint kettejük közül Skywalker a félelmetesebb harcos. És még az R2-esük is képes harcolni: a kis asztromech droidnak volt valamiféle ósdi kábelvetője, azt rátekerte egy szuper harci droid bokájára, lerántotta a lábáról, és úgy vonszolta összevissza, hogy annak kézilövegei saját társait szaggatták darabokra, nem a Jediket.

Grievousnak immár nem azon járt az esze, hogy nyerje meg ezt a mostani összecsapást, hanem hogy túlélje azt.

Küzdjenek csak a MagnaGuardok a Jedikkel; erre tervezték őket – és jól végezték a munkájukat. IG-101 odaszorította Kenobit egy konzolhoz, eletroösztökéje energiapajzsából villámok csaptak ki, ahogy nekifeszült Kenobi pengéjének. A Jedi tábornok ott helyben meghalhatott volna, ha az egyik együgyű szuper harci droid nem célozza meg a hátát mindkét sugárvetőjével, lehetőséget adva Kenobinak arra, hogy lebukjon és hagyja, hogy a mennydörgő sugárnyalábok hátratántorítsák a 101-est. Skywalker elrejtette valahol a főkancellárt – a gyáva Palpatine bizonyára valamelyik konzol alatt lapult remegve –, és térdben levágta a 102-es mindkét lábát, valamiért nyilván azt gondolva, hogy ezzel véget vet a küzdelemnek; őszintén döbbentnek tűnt, amikor a 102-es elektroösztökéjére támaszkodva a levegőbe lendült, és lábcsonkjaival akkorát rúgott rajta, hogy a Jedi hanyatt esett.

Ugyanakkor, gondolta Grievous, a helyzet még nem teljesen reménytelen.

Átkapcsolta az állába ültetett belső komlinket a droidok harci frekvenciájára.

– A főkancellár az egyik konzol alatt rejtőzködik. Tizenhatos szakasz, keressétek meg, és azonnal vigyétek a mentőkabinomhoz! Nyolcas szakasz, feladatot folytatni! Végezzetek a Jedikkel!

Ekkor a hajó minden eddiginél hevesebben megrándult, és a kilátófal paneljei elfehéredtek, ahogy a sugárzás végigsöpört a hídon. Vészjelző szirénák bőgtek fel. A navigációs konzol szikrákat lövellt az egyik neimoidi pilóta arcába, meggyújtva egyenruháját, belekeverve sikolyát az általános hangzavarba. Aztán felrobbant egy másik konzol is, darálthúrhalommá tépve a nemrég előléptetett lővezérlő tisztet.

Ah! – gondolta Grievous. A nagy izgalomban teljesen megfeledkezett Needa kapitányról és az Integrityről.

A másik pilóta – amelyik nem csapkodta sikoltozva égő egyenruháját, míg a keze is lángra nem kapott – olyan távol hajolt társától, amennyire a hevederei engedték, és felkiáltott:

– Tábornok, ez a lövés elpusztította az utolsó hátsó kontrollcellát! A hajó letér az orbitális pályáról! El fogunk égni a légkörben!

– Értem – felelte Grievous higgadtan. – Tartsa a pályát! – Most már nem számít, le tudják-e gyűrni testőrei a Jediket: együtt fognak elégni mind.

Átkapcsolta a komlinkjét a mentőkabinok vezérlőfrekvenciájára; egy kódolt parancs gondoskodott róla, hogy a saját kabinja bemelegített hajtóművekkel és ellenőrzött rendszerrel várjon rá.

Amikor visszanézett a küzdelemre, mindössze annyit látott, hogy IG-102 elvesztette egyik karját, s az átvágott ízület még mindig fehéren izzik. Skywalker két szuper harci droidot üldözött, amelyek a karjainál fogva rángatták magukkal Palpatine-t. Miközben Skywalker gyors csapásokkal feldarabolta a droidokat, Kenobi ugyanazt tette IG-101-gyel – a MagnaGuard a megmaradt lábán ugrált, megmaradt karjával forgatva elektroösztökéjét, s valamilyen valószínűtlen fenyegetést recsegve az ösztökéről és Kenobi testnyílásairól – s miután Kenobi a másik karját is levágta, tovább szökdécselt utána, nem hagyva fel az átkozódással. Még egy újabb erőtlen rúgást is sikerült bevinnie, mielőtt a Jedi egy hanyag mozdulattal levágta a lábát. A 101-es torzója üvöltve rángott a fedélzeten.

A két MagnaGuard eleste után mind a nyolc romboló kiegyenesedett, s ontani kezdte részecskesugarait az ikerágyúiból. A két Jedi egyszerre ugrott Palpatine elé, s mielőtt még Grievous parancsot adhatott volna a tüzelés beszüntetésére, a Jedik elég lövedéket térítettek el ahhoz, hogy felrobbantsák a megmaradt szuper harci droidok háromnegyedét. A túlélők sietve fedezéket kerestek a még életben lévő neimoidik mellett.

A rombolók megindultak előre, sűrű tűzzel szögezve egy helybe a Jediket. Lépésről lépésre haladtak, energiaágyúk a fényszablyák ellen; a Jedik minden lövést hárítottak és visszaküldtek a rombolók pajzsaira, melyek gömb alakú glóriákként izzottak fel, ahogy elnyelték a visszavert lövedékeket. A rombolók akár még a Jedik fölé is kerekedhettek volna, ha nem támad egy kis nehézségük.

A gravitációs olló.

A nyolc romboló egyszer csak megmagyarázhatatlan módon a levegőbe szökkent. Skywalker és Palpatine, illetve az ülések, a Magna-Guardok darabjai is követték őket, és minden egyéb a hídon, ami nem volt odacsavarozva a fedélzethez – kivéve Kenobit, akinek sikerült megkapaszkodni egy konzolban, s most egyik kezével fejjel lefelé lógva tartva magát továbbra is könnyedén hárította a lövéseket.

Az életben maradt neimoidi pilóta visítva parancsolta a droidoknak, hogy kapcsolják be mágneseiket, aztán azt kezdte üvöltözni, hogy a hajó darabokra esik, és sikerült olyan idegesítő zajt csapnia, hogy Grievous puszta bosszúságból szétzúzta a koponyáját. Aztán körülnézett, és rájött, hogy legénysége utolsó tagjával végzett: akit nem saját kezűleg ölt meg, azzal az eltévedt energianyalábok bántak el.

Grievous lerázta a pilóta agyát az ökléről. Undorító teremtmények ezek a neimoidik.

A megváltozott gravitáció síkja hatástalanul haladt át a biodroid tábornokon – mágneses durániumkarmai szilárdan megtartották –, s amikor elsuhant mellette az egyik MagnaGuard elekroösztökéje, szemmel követhetetlen mozdulattal elkapta. A következő pillanatban újabb gravitációs hullám söpört végig a hídon, s a droidok, a főkancellár és a Jedik egyaránt visszazuhantak a fedélzetre.

Noha a droidekák, avagy rombolódroidok a legerősebb sorozatgyártású gyalogsági droidok voltak, felépítésükben maradt egy komoly hiba. Energiapajzsukat, mely oly hatékonyan hárította a sugárvetők, kémiai lőfegyverek, gránátvetők lövéseit, sőt még a fényszablyák vágásait is, pontosan úgy hangolták be, hogy az álló droidok köré vonjanak oltalmazó gömböt; ha a droid nem állt – mondjuk felborult vagy odaszorult egy falhoz –, akkor a pajzsgenerátor nem tudta megkülönböztetni a padlót vagy a falat a fegyverektől, és addig fokozta a teljesítményét a vélt fenyegetés semlegesítése érdekében, míg le nem égett.

A padlótól a mennyezetig való zuhanás, majd a visszaút során a Nyolcas szakasz energiagenerátorainak összteljesítménye egyetlen nagy, fekete füstfelhő lett.

Nem lehetett megmondani, és nem is igazán számított, hogy melyik nyitott tüzet a Jedikre – két másodperc múlva a nyolc droidekából füstölgő roncsok maradtak csak, a két Jedi pedig sértetlenül lépett ki a füstből.

Szó nélkül szétváltak, hogy közrefogják a tábornokot.

Grievous túltöltésre állította az elektroösztökét; a fegyver szikrákat szórt körülötte, ahogy küzdőállásba helyezkedett.

– Sajnálom, hogy nincs időm megküzdeni veletek… érdekes összecsapás lehetett volna… de találkozóm van a mentőkabinommal. Nektek pedig… – Rámutatott az üvegacél ablakra, és bekapcsolta rejtett kábelvetőjét; a kábel kivágódott, és belemélyesztette horgát az egyik tartóoszlopba. – Nektek pedig találkozótok van a pokolban!

A Jedik elrugaszkodtak, mire Grievous meglendítette a túltöltött elektroösztökét – de nem a Jedik felé.

Hanem a kilátófalhoz vágta.

Az egyik üvegacél panel már korábban megrepedt egy vadászgép lövéseitől; amikor a szikrázó elektroösztöke eltalálta és felrobbant, mint egy protongránát, az egész panel kirobbant az űrbe.

Azonnal hurrikán támadt a hídon, felkapva a neimoidik holttesteit, a droidok darabjait és az összes törmeléket, hogy a fehérre fagyó levegő szökőkútja mellett kivesse őket az űrbe. Grievous egyenesen a dübörgő légáramba ugrott, alig kerülve el a két Jedit, akiknek ugrásai eszeveszett pörgésekké változtak, ahogy megpróbáltak kikerülni a hurrikánból. Grievous viszont nem lélegzett, és attól sem kellett tartania, hogy testnedvei felforrnak a vákuumban – erről gondoskodott a droid exocsontvázba zárt, nyomás alatt lévő szintetikus hús –, úgyhogy egyszerűen meglovagolta a vihart, egyenesen ki az űrbe, míg csak meg nem feszült a kábele és egy negyed körívet leírva vissza nem rántotta az Invisible Hand teste felé.

Lecsatolta magáról a kábelt. Mágneses durániumkezével és lábával, gond nélkül végigaraszolt a hajótesten, háta mögött a Coruscant fényhálókkal átszőtt éjszakai oldalával. Odakúszott a híd mentőkabinjainak külső zsilipjéhez, és beütött egy kódot. A válla fölött visszanézve jeges elégedettség töltötte el, látva, hogy a Hand hídjáról sorra indulnak útnak a mentőkabinok – üresen.

Az összes.

Illetve egy kivételével az összes.

Ebből semmilyen Erő-trükkel nem mászhat ki Obi-van és Skywalker. Kár, hogy nem hagyott egy kémszondát a hídon; élvezettel nézte volna végig, hogyan égnek el a Köztársaság legnagyobb hősei.

A mentőkabinok ioncsóvái spirális pályát leírva süvítettek át a még mindig dúló csatán, majd némán fellángoltak a semmiben, nyomukban vadászgépekkel és felfegyverzett elfogóhajókkal. Grievous magában bólintott; ez elég hosszú ideig le fogja kötni őket, hogy odaérjen az ugróhajójához.

Miközben bebújt testre szabott kabinjába, rádöbbent, hogy karrierje során először megszegi a kapott parancsot: noha szigorú utasítást kapott, hogy a főkancellárt sértetlenül őrizze meg, Palpatine együtt fog elpusztulni a drágalátos Jedijeivel.

Aztán vállat vont, és felsóhajtott. Mi mást tehetett volna? Végül is háború van.

Biztos volt benne, hogy Lord Sidious meg fog bocsátani neki.

A hídon páncéllemez csúszott a kitört ablakpanel helyére, s még mielőtt a nyomás stabilizálódhatott volna, a két Jedi darabokra vágta a megmaradt harci droidokat.

Azonban sokkal súlyosabb problémával kellett szembenézniük.

A hajó bukdácsolása állandóvá vált. Odakint fehéren izzó villámok cikáztak a kilátófalak és ablakok előtt. A villámok a hídon egyszerre megszólaló háromféle riasztó szerint a magatehetetlen cirkáló elülső pajzsainak maradványai voltak.

Anakin komoran meredt az egyik konzol adataira.

– Az összes mentőkabin elment. Egyetlenegy sem maradt az egész hajón. – Felnézett Obi-vanra. – Csapdába estünk.

Obi-van arcán inkább érdeklődés látszott, semmint aggodalom.

– Nos. Itt a lehetőség bemutatni legendás pilótatudásod, ifjú barátom. El tudod vezetni ezt a cirkálót, igaz?

– A repüléssel semmi gond. A leszállás lesz trükkös… ah! – Anakin kissé reszkető hangon felnevetett. – Tudod, a cirkálókat nem kifejezetten arra tervezik, hogy leszálljanak velük. Még akkor sem, amikor egyben vannak.

– Azaz? – nézett rá Obi-van kifejezéstelenül.

Anakin kikapcsolta a hevedereket, és kiemelte a pilóta holttestét az ülésből.

– Azaz jobb lesz, ha becsatolod magad – mondta, és leereszkedve az ülésbe, végigfuttatta ujjait az ismeretlen vezérlőpulton.

A cirkáló egyre jobban bukdácsolt, és kezdte elveszíteni a magasságát. Újabb sziréna csatlakozott a többihez.

– Ez nem én voltam! – rántotta el a kezét a műszerektől Anakin. – Még nem is csináltam semmit.

– Persze, hogy nem – szólalt meg természetellenes nyugalommal Palpatine. –Úgy látszik, valaki lő ránk.

– Csodálatos – morogta Anakin. – Mi jöhet még ma?

– Talán beszélhetnénk velük – lépett oda Obi-van a kommunikációs konzolhoz. – Értesítsük őket, hogy elfoglaltuk a hajót.

– Rendben, tied a kommunikáció – helyeselt Anakin. – Artu: te leszel a másodpilóta – mutatott a szomszédos konzol felé. – Főkancellár?

– Igen?

– Csatolja be magát! Most. Ez meleg lesz. – Anakin elfintorodott, ahogy égő páncéldarabok száguldottak el a kilátófal túloldalán. – Többféle szempontból is.

A Coruscant körül egész nap dúló hatalmas űrcsata végre kezdett csillapodni.

Az ioncsóvák és turbólézernyalábok ragyogó mintázata elugró hajók sávjaivá halványult, ahogy a szeparatista erők általános visszavonulásba kezdtek. A Coruscant távoli napjának fénye a vadászgépekből és pilótáikból maradt irizáló gázkristály felhőkön csillant meg. Sérült cirkálók araszoltak a dokkok felé, szétlőtt roncsok mellett elhaladva, melyek holtan lebegtek a bolygóközi űr végtelenjében. Elit csapatok vették át az elfogott hajók fölött a parancsnokságot: az élő legénységet fogságba vetették, a droidokra elektromos bilincseket tettek.

A fővárosbolygó nappali oldalát füst borította a légkörben elégett többmilliónyi roncsdarabtól; túl sok záporozott egyszerre ahhoz, hogy a felszíni pajzs elboldoguljon velük. Az éjszakai oldal mesterséges fényeinek hálója elhalványult az égő acél vörös-fehér izzása mellett; minden egyes becsapódás után ezerszámra maradtak halottak. A Coruscant egén már nem a hadihajók számítottak fontosnak, hanem a tűzoltó- és a mentőegységek, melyek őrült sebességgel cikáztak ide-oda a bolygó fölött.

Újabb sérült hajó lépett be sivítva a légkörbe – túl gyorsan, túl éles szögben. Darabok törtek le belőle, hogy szétterülve saját nyomvonalakat alkossanak maguk mögött a túlhevült párából; a meteorvédelmi rendszer lövegtornyai észlelték őket, és vadászgépek álltak elfogópályára, hogy megsemmisítsék azokat a darabokat, amelyeket a bolygóvédelem elhibázott. És fent, nagyon magasan, a légkör fölött, az RSS Integrity fedélzetén Lorth Needa kapitány türelmetlenül beszélt egy térdmagasságú kék szellemhez, amelyet egy holokomm fázisigazított lézerei tapogattak le és vetítettek elé: egy Jedi-öltözéket viselő nem emberi lényhez, akinek kidülledő szeme, ráncos arca és hegyes, hosszú füle volt.

– Ki kell kapcsolniuk a bolygóvédelmi rendszert, uram! Kenobi tábornok az! – állította makacsul Needa. – A kódja stimmel, és Skywalker is vele van… és velük van Palpatine főkancellár!

– Hallom és értem – felelte a Jedi higgadtan. – Pontosan mit kérnek, mondja el!

Needa lepillantott a zuhanó cirkáló leválófélben lévő, hólyagosan izzó burkolatára. A hajó a szeme láttára tört ketté a hangárfedélzetnél; a hátsó fele megpördült, több robbanás rázta meg, de akárki is irányította az első felét, az egyik legjobb pilóta volt, akiről Needa akár csak hallott is valaha: az orr-rész megbillent, megrándult, de aztán valahogy egyenesbe állt, kizárólag egy sor pozicionáló hajtóművet és a légköri vezérsíkokat használva.

– Először is egy köteléknyi tűzoltóhajót – kezdte a felsorolást Needa, valamivel nyugodtabban. – Ha nem állítják meg az égést, nem marad semmi, amivel leszállhatnának. Másodszor egy megerősített leszállóplatformot, a lehető legerősebbet; nem fogják tudni puhán letenni a hajót. Ez nem leszállás lesz, hanem irányított becsapódás. Megismétlem: irányított becsapódás.

– Hallom és értem – ismételte meg a Jedi hologramja. – Azonosítójuk szignálját, azt töltse le! – Amikor ez megtörtént, a Jedi elismerően biccentett. – Köszönjük, Needa kapitány. A Köztársaságot bátran szolgálta ma… a Jedi Rend háláját ezzel kiérdemelte. Yoda kikapcsol.

Az Integrity hídján Lorth Needa immár nem tehetett mást, csak állt és figyelt, a háta mögött összekulcsolt kézzel. A katonai fegyelem nem engedte, hogy érzelmei kiüljenek az arcára, de ökle szinte teljesen elfehéredett.

Testének minden csontja sajgott a tehetetlenségtől.

Tudta ugyanis, hogy az a fél hajó halálos csapda. Senki sem tud letenni egy ilyen roncsot, még Skywalker sem. Minden másodperc kész csoda volta végső szétesés és elégés előtt, a joggal legendás pilóta képességeinek tanúbizonysága – de amikor minden másodperc egy csoda, akkor hányat lehet egymás mögé sorba fűzni?

Lorth Needa nem volt vallásos, nem volt filozófus, sem metafizikus; az Erőt csak hírből ismerte, de most azon kapta magát, hogy az Erőt kéri a szívével, hogy amikor a tüzes vég eléri a roncsban utazókat, legalább gyorsan érje el őket.

Égett a szeme. A helyzet iróniája a torkát kaparta. A Honi Flotta ragyogóan harcolt, s a Jedik is eljátszották a maguk emberfölötti szerepét; minden esély ellenére a Köztársaságé lett a győzelem.

Ám ezt a csatát Palpatine főkancellár kiszabadításáért vívták.

Megnyerték a csatát, de most, ahogy Needa állt és csak tehetetlenül nézett, önkéntelenül is rátört az érzés, hogy a háborút el fogják veszíteni.

Íme Anakin Skywalker mesterműve:

Sokan mondják, hogy ő a legjobb pilóta a galaxisban, de ez csak üres beszéd, amit az táplál, hogy a HoloNet állandóan a vadászösszecsapásokban aratott győzelmeit harsogja. A keselyűdroidok és a trivadászok lelövése pusztán reflexek és az Erőbe vetett bizalom kérdése; oly sok órát töltött már a pilótafülkében, hogy a Jedik vadászgépe úgy illik rá, mint a ruhái. A saját teste lett: a hajtóművek a lábai, a lézerágyúk az öklei.

Ám amit most csinál, az annyival több a puszta repülésnél, mint a Jedi-küzdelem az iskolai verekedéseknél.

Egy vérfoltos, lézersugaraktól szabdalt székben ül egy soha nem látott konzol előtt, melynek műszereit nem emberi ujjakhoz tervezték. A hajója nemcsak őrülten bukdácsol a brutális légörvényekben, hanem lángokban is áll és úgy szakadozik darabokra, mint egy gázóriásba csapódó üstökös. Mindössze másodpercei vannak arra, hogy megtanulja irányítani az idegen járművet, amelynek nemcsak hátsó kontrollcellái nincsenek, hanem egyáltalán tatja sincs.

Ez, egyszerűen fogalmazva, lehetetlen. Nem lehet megcsinálni. Ő mindenesetre meg fogja csinálni.

Mert ő Anakin Skywalker, és nem hisz a lehetetlenben.

Kinyújtja a kezét, és egy hosszú, hosszú pillanatig csak simogatja a műszereket, kitapogatja alakjukat az ujjaival, fülel a remegésekre, amiket finom érintései okoznak a széthulló hajó megmaradt vezérsíkjaiban, hagyva, hogy a rezgések eggyé váljanak a fejében, míg csak harmóniát nem alkotnak – mint amikor egy virtuóz ferrói örömhárfás behangolja hangszerét.

És közben energiát merít az Erőből. Érzékelést és szerencsét gyűjt, és beszívja magába azt az ösztönös, tudatelőtti „mi fog történni a következő tíz másodpercben” intuíciót, ami mindig is a tehetsége magvát alkotta.

Aztán nekilát.

A leütésre kitárulnak a légköri fékezőszárnyak, s miközben Anakin módosítja szögeiket és ki-be húzza őket, hogy lassítsa a hajó ereszkedését, de ne égesse el a szárnyakat teljesen, kontrabasszus dübörgésük szaggatott ritmust vesz fel, mint amikor a szív kihagy egy-egy dobbanást. A csatában megsérült elülső magassági rakéták most véletlenszerűen, összevissza indulnak be, de Anakin érzi, hogy merre viszik őt, és sorra bekapcsolja mindet, éneküket téve rögtönzött koncertje témájává.

És az igazi inspiráció, a zsenialitás szikrázó fioriturája, ami életre kelti a mesterművet, a szoprán ellenpont: a külső zsilipkapuk szinkópája, amint kinyílnak és újra bezáródnak, apró változtatásokat okozva a hajó aerodinamikájában, hogy pontosan akkora billenést, emelkedést, kitérést adjanak, ami elég ahhoz, hogy a kettétörten is hatalmas cirkáló megmaradjon a célkúpban, s az egynyolcad bolygóátmérőnyire lévő pont felé tartson.

Az Erő az, ami mindezt lehetővé teszi, s valami, ami az Erőnél is több. Anakin nem elégszik meg azzal, hogy derűsen elfogadja azt, amit az Erő hoz. Itt és most nem. Palpatine és Obi-van életét kockáztatva nem. Épp ellenkezőleg: komor elszántsággal ragadja meg az Erőt – ő nem fog kudarcot vallani.

Le fog szállni ezzel a hajóval.

Meg fogja menteni a barátait.

És nincs ellentét az ő akarata és az Erő akarata között.

MÁSODIK RÉSZ

CSÁBÍTÁS

A sötétség nagylelkű és türelmes.

A sötétség plántál kegyetlenséget az igazságosságba, csöppent megvetési az együttérzésbe, mérgezi meg a szerelmet a kétely morzsáival.

A sötétség nyugodtan lehet türelmes, mert az első esőcsepp nyomán szárba szökkennek ezek a magok.

Az eső pedig eljön, a magok szárba szökkennek, mert a sötétség a termőföld, melyben nőnek, a sötétség a felhő fölöttük, s a sötétség várakozik csillag mögött, amitől a fényt kapják.

A sötétség türelme végtelen.

Előbb-utóbb minden csillag kialszik.

NYOLCADIK FEJEZET

törésvonalak

Mace Windu a csatarepülőgép nyitott ajtajában állt, fél kézzel kapaszkodva, hunyorogva a szélben, ami óriási karvalydenevérszárként lobogtatta köpenyét a háta mögött. A másik kezével a szemét árnyékolta be a fővárosbolygó nappali fényét koncentráló orbitális tükrök egyikének ragyogásával szemben. A tükör lassan kezdett elfordulni, bebocsátva a hajnal első sugarait a csatarepülőgép úti céljához.

Az úti célt, az egy kilométer vastag leszállóplatformot a bolygó hatalmas ipari zónájában élesen megdőlt füst- és páratorony jelezte, ami a bolygó felszínétől a légkör legfelső rétegéig terjedt – egy torony, amely csak most kezdett kiterjedni és kanyarogni parányi forráspontjából az egész horizontot betöltő folttá a sztratoszferikus szelek magasságában.

A csatarepülőgép a coruscanti tájat alkotó feneketlen duracél és tartósbeton kanyonok fölött dübörgött, egyenesen az ipari zóna fölé tartva, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a fővárosbolygó légi közlekedését irányító merev szabályokat – mindaddig, míg a Szenátus hivatalosan véget nem vet a szükségállapotnak, csak köztársasági harci gépek, Jedi-szállítójárművek és mentőhajók járhatnak a sötétedő égbolton.

A csatarepülőgép mind a három kategóriába beletartozott.

Mace már látta a cirkálót – illetve ami megmaradt belőle – a megpörkölődött platformon, messze előttük: egy hajó egy darabja, egy töredéke, alig egyharmada a Kereskedő Föderáció egykori zászlóshajójának. A roncs még mindig égett, pedig öt tűzoltóhajóról zúdult rá az oltóhab, és a platformra érkezett klón mentőalakulatok is oltották.

Mace megcsóválta a fejét. Már megint Skywalker. A Kiválasztott.

Ki más lett volna képes erre a leszállásra? Ki jutott volna akár csak a platform közelébe is?

Mace-nek csak egy ember jutott eszébe, s a gondolattól megfeszült az állkapcsa, és elmélyültek a homlokán a ráncok. Eddig csak egyetlen emberben látott a Skywalkeréhez hasonló nagyságrendű Jedi-képességeket, s az az ember már nem volt Jedi.

Mace most nem akart Dookura gondolni.

A csatarepülő üvöltő antigravitációs hajtóművekkel lendült a platform fölé; Mace kiugrott, még mielőtt a pilóta letette volna a gépet, majd nyitott tenyerét felmutatva jelezte, hogy várja meg. A pilóta, aki arctalanná vált a sisakja alatt, összezárt ököllel nyugtázta a jelzést.

Persze a pilóta korántsem volt arctalan. A klón páncélsisakja alatt olyan arc rejlett, amire Mace Windu túlságosan is jól emlékezett.

Az az arc örökké arra fogja emlékeztetni, hogy egyszer a markában tartotta Dookut, és hagyta megszökni.

Ez volt a másik dolog, amire Mace most nem akart gondolni.

A platform másik oldalán kinyílt egy mentőkabin ajtaja. A mentőalakulat néhány katonája odarohant egy csúszdával, s néhány másodperc múlva már ott állt az égő hajó mellett a főkancellár, Obi-van Kenobi és Anakin Skywalker, nyomukban egy kissé viharvert R2-egységgel, mely egyedi manőverező rakétái segítségével ereszkedett le.

Mace gyors léptekkel eléjük sietett.

Palpatine köpenye több helyen megpörkölődött, a szegélye mocskos volt, és maga a főkancellár gyengének tűnt; Skywalker vállára támaszkodva indult el a hajótól. Skywalker másik oldalán Kenobi mester is megviseltebbnek látszott az átlagosnál: por lepte be, és fejsebéből vékony vérpatak csorgott az arcára.

Ezzel szemben Skywalker minden ízében úgy nézett ki, ahogy a HoloNet hősének ki kellett néznie. Úgy tűnt, mintha társai fölé tornyosulna, mintha valahogy még magasabbra nőtt volna az utolsó találkozásuk óta eltelt hónapok alatt. A haja zilált volt, az arca kipirult, járásában ott lapult a született harcos kecsessége – ám volt valami új is a testtartásában, talán abban, ahogy a fejét elfordította, vagy abban, ahogy Palpatine karjának súlya a vállán valahogy odavalónak látszott… vagy valami megfoghatatlanban. Valami újsütetű könnyedség, újsütetű önbizalom. A belső erő aurája.

Jelenlét.

Skywalker már nem ugyanaz a fiatalember, akit a Tanács öt hónappal korábban elküldött a Peremvidékre.

– Főkancellár! – biccentett Mace, amikor odaért hozzájuk. – Jól van? Szüksége van orvosi kezelésre? Van itt egy teljesen felszerelt harctéri műtő – intett hátra, a várakozó csatarepülőgép felé.

– Nem, nem, felesleges – hárította el Palpatine meglehetősen erőtlenül. – Köszönöm, Windu mester, de jól vagyok. Nagyon jól, hála ennek a két úriembernek.

Mace bólintott.

– Kenobi mester, Anakin?

– Soha jobban – felelte Skywalker, s úgy tűnt, komolyan is gondolja. Kenobi csak vállat vont, és kicsit összerázkódott, amikor megérintette fejsebét.

– Csak egy púp a fejemen. A műtőre máshol is szükség lehet.

– Szükség is van – helyeselt Mace komoran. – Még csak előzetes becsléseink sincsenek a polgári áldozatok számáról.

Intett a csatarepülőnek, hogy elmehet, és az azonnal útnak is indult a közelgő éjszakát vörösre festő számtalan tűz egyike felé.

– Már úton van egy sikló, főkancellár. Egy órán belül a Szenátusban lesz. A HoloNetet már értesítették, hogy bejelentést kíván tenni.

– Valóban, úgy van – érintette meg Palpatine Mace karját. – Mindig is nagyra értékeltem önt, Windu mester. Köszönöm.

– A Jedik számára megtiszteltetés, hogy a Szenátust szolgálhatják, uram. – Lehet, hogy a Szenátus szót kicsit jobban megnyomta a többinél. Mindenesetre Mace arca kifejezéstelen maradt, miközben észrevétlenül elhúzta a karját a főkancellár keze elől. Ránézett Obi-vanra. – Van valami egyéb jelentenivalód, Kenobi mester? Mi történt Grievous tábornokkal?

– Ott volt Dooku gróf – szólt közbe Skywalker. Mace nem tudta megfejteni az arckifejezését: büszke, mégis óvatos… sőt talán szomorú. – Meghalt.

– Meghalt? – Mace Anakinról Obi-vanra nézett, majd vissza. – Igaz ez? Végeztetek Dooku gróffal?

– Fiatal barátom túl szerény, ő végzett Dooku gróffal. – Kenobi mosolyogva megérintette a púpot a fején. – Én… szunyókáltam.

– De hát… – Mace csak pislogott.

Dooku az volt a szeparatistáknak, ami Palpatine a Köztársaságnak: az egyedi érdekek spirálgalaxisát összetartó gravitációs középpont. Dooku halálával a Független Rendszerek Konföderációja megszűnik konföderációnak lenni. Heteken belül darabokra hullik.

Napokon belül.

– De hát… – ismételte meg Mace.

Aztán végül még egy de hát sem jutott az eszébe.

Az egész annyira döbbenetes volt, hogy majdnem… majdnem, de nem egészen… elmosolyodott.

– Ez a legjobb hír, amit azóta hallottam… – Megrázta a fejét. – Már nem is emlékszem, mióta. Anakin… hogy csináltad?

Furcsa módon az ifjú Skywalker egyértelműen kínosan érezte magát; újsütetű magabiztossága úgy omlott össze, mint egy túlterhelt pajzs, s ahelyett, hogy Mace szemébe nézett volna, tekintete Palpatine-ra rebbent. Mace valamiért nem tudta azt hinni, hogy ez szerénység lenne. Ő is a főkancellárra nézett, s öröme gyanakvással vegyes zavarrá változott.

– Nos… hihetetlen volt – jelentette ki Palpatine kifejezéstelenül, tudomást sem véve Mace összeszűkülő tekintetéről. – Szinte semmit sem tudok a kardforgatásról, természetesen; az én amatőr szememben úgy tűnt, hogy Dooku gróf talán… talán egy kicsit túl magabiztos volt. Különösen miután olyan elegánsan megszabadult Kenobi mestertől.

Obi-van elvörösödött, csak egy kicsit – Anakin viszont határozottan.

– Az ifjú Anakin talán egyszerűen… egyszerűen elszántabb volt – folytatta Palpatine, rajongó mosolyt küldve Anakinnak. – Végül is Dooku csak azért harcolt, hogy megöljön egy ellenséget; Anakin viszont azért, hogy kiszabadítson… ha szabad ezt mondanom… egy barátot.

Mace tekintete elsötétült. Szép szavak. Talán még igazak is, de akkor sem tetszettek neki.

A Jedi Tanácsban senki nem örült Skywalker és a főkancellár szoros kapcsolatának – nemegyszer beszélgettek erről Obi-vannal, amikor Skywalker még a padavanja volt –, és Mace a legkevésbé sem örült annak, hogy Palpatine beszélt egy fiatal Jedi helyett, aki láthatólag nem állt készen rá, hogy szóljon a maga nevében.

– Biztosra veszem, hogy a Tanács nagy érdeklődéssel várja a teljes jelentésedet, Anakin – mondta végül, éppen csak annyira hangsúlyozva a teljes szót, hogy egyértelmű legyen a célzása.

Skywalker nyelt egyet, majd éppolyan hirtelen, ahogy összeomlott az előbb, újra kiépült körülötte a higgadt, tudatos önbizalom légköre.

– Igen. Igen, természetesen, Windu mester.

– És jelentenünk kell, hogy Grievous megszökött – tette hozzá Obi-van. – Gyáván, mint mindig.

Mace egy biccentéssel nyugtázta a hírt.

– De ő csak egy katonai vezető. Dooku, az összetartó erő nélkül ez az úgynevezett Független Rendszerek Konföderációja szét fog hullani… és ezt ők is tudják. – Egyenesen a főkancellár szemébe nézett. – Ez a legjobb esély a béketárgyalásokra. Akár azonnal véget vethetünk a háborúnak.

És miközben Palpatine válaszolt, Mace Windu kinyúlt az Erőért.

Mace Erő-érzékelése számára a világ kristályszerkezetűvé vált körülöttük: a valóság gyémántját hibák és valószínűségek törésvonalai szőtték át. Ez volt Mace különleges adottsága: látni, hogyan kapcsolódnak össze az emberek és a helyzetek az Erőben, megtalálni azokat a metszősíkokat, melyek hasznos szakadásokat hozhatnak létre, és ösztönösen megérezni, milyen csapással lehet a legjobb vágást megtenni. Noha az érzékelt struktúrák jelentőségét nem mindig tudta teljes pontossággal felmérni – a Sith újjászületésével az Erőre telepedő sötét felleg minden egyes nappal súlyosabb lett –, a töréspontok holléte mindig egyértelmű volt.

Mace azért támogatta Anakin Skywalker képzését, noha az ellentmondott az ezeréves Jedi-hagyományoknak, mert az őt körülvevő Erő törésvonalainak struktúrájából ösztönösen ráérzett Qui-gon Jinn sejtésének helyességére: arra, hogy a tatuini rabszolgafiú valóban a megjövendölt Kiválasztott, aki elhozza majd az egyensúlyt az Erőnek. Támogatta Obi-van mesterré emelését és azt, hogy a Kiválasztott képzését az új, tapasztalatlan mesterre bízzák, mert egyedülálló érzékelése erős, a kettejük életét jóban-rosszban összekötő sorsvonalakat tárt fel. Azon a napon, amelyen Palpatine-t főkancellárrá választották, meglátta, hogy maga Palpatine is elképzelhetetlen jelentőségű töréspont: olyan ember, akin magának a Köztársaságnak a sorsa múlhat.

Most együtt látta a három férfit, és az őket összekötő törésvonalak és feszültségi repedések olyan döbbenetesen erősek voltak, hogy struktúrájuk ellenállt mindenféle számítgatásnak.

Anakin valahogy sarokpont volt, egy emelő támaszpontja, az egyik oldalán Obi-vannal, a másikon Palpatine-nal, középen a galaxissal, de az Erőre telepedő sötét felhő megakadályozta, hogy Mace a jövőbe pillantva legalább sejtést szerezhessen arról, hogy mindez hová vezethet. Az egyensúly már most olyan kényes volt, hogy semmilyen változás kimenetelét nem tudta megjósolni: a legkisebb nyomás bármelyik irányba kaotikus oszcillációt eredményezett volna. Bármi megtörténhetett.

Bánni.

A hármójukat összekötő törésvonalak csipkemintázata pedig bűzlött a sötét oldaltól.

Mace felemelte a fejét, és felnézett az égre, észrevéve egy Jedi-sikló hullócsillagát, amint feléjük kanyarodott a kora esti égbolton.

– Attól tartok, amíg Grievous szabad, addig szóba sem jöhet a béke – jegyezte meg épp szomorúan a főkancellár. – Dooku volt az egyetlen gát Grievous szörnyű vérszomja előtt; a gróf halálával a tábornok szabad utat kapott, hogy feldúlja a galaxist. Attól tartok, közel sincs még vége a háborúnak, sőt most válik csak majd igazán rosszabbá.

– És mi a helyzet a Sith-tel? – kérdezte Obi-van. – Dooku halálának meg kellett volna gyengítenie a sötétséget, de az most még erősebbnek érződik, mint valaha. Félek, Yoda mester jól sejtette: Dooku csupán a tanítvány volt, nem maga a mester.

Mace elindult a kis hajók számára fenntartott dokk felé, ahová a Jedi-sikló is tartott, és a többiek követték.

– A Sith Lord, ha létezik, időben fel fogja fedni magát. Mindig ezt teszik. – Bízott benne, hogy Obi-van elérti a célzást, és nem feszegeti tovább a témát; Mace nem akart nyíltan beszélni a nyomozásról a főkancellár előtt.

Minél kevesebbet tud Palpatine, annál jobb.

– Sokkal érdekesebb rejtély Grievous – folytatta. – A markában tartotta önt, főkancellár, és ő nem a könyörületéről híres. Bár mindannyian örülünk, hogy megkímélte az életét, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért.

Palpatine széttárta a karját.

– Csak feltételezhetem, hogy a szeparatistáknak nagyobb szükségük volt rám túszként, mint mártírként. Persze lehetetlen ezt megmondani; akár a tábornok puszta szeszélye is lehetett. Hírhedten kiszámíthatatlan.

– Lehet, hogy a szeparatisták vezetése képes kordában tartani őt, cserébe bizonyos… – Mace elnézett egy távoli pont felé a főkancellár feje fölött – …ellenszolgáltatásokért.

– Kizárt dolog! – húzta ki magát Palpatine, lesimítva köpenyét. – A béketárgyalásokkal elismernénk a Független Rendszerek Konföderációját a lázadó rendszerek törvényes kormányaként… ami pedig felér a háború elvesztésével! Nem, Windu mester, ennek a háborúnak csak egyféle vége lehet. A feltétel nélküli megadás. És amíg Grievous él, addig ez nem fog megtörténni.

– Értem – bólintott Mace. – Akkor a Jedik a saját különleges feladatuknak tekintik Grievous tábornok elfogását. – Rápillantott Anakinra és Obi-vanra, majd vissza Palpatine-ra. Odahajolt a főkancellárhoz, hangja visszafojtott lett és végleges, a mélyén olyan izzással, ami gyanújára utalt… épp csak egy kicsit. – Túl régóta húzódik már ez a háború. Megkeressük, és akkor vége lesz.

– Nem kétlem – folytatta útját Palpatine, látszólag oda sem figyelve Mace-re. – De soha nem szabad alábecsülnünk a szeparatisták aljasságát. Lehet, hogy maga a háború is csak egy lépés volt – mondta elegáns, elbagatellizált pontossággal – valamilyen nagyobb játszmában.

Miközben a Jedi-sikló a főkancellár magánplatformja felé kanyarodott a szenátusi hivatalnál, Obi-van Anakint figyelte, aki úgy tett, mintha nem az ablakon bámulna ki. A platformon szenátorokból álló fogadóbizottság várakozott, és Anakin kétségbeesetten próbálta azt a benyomást kelteni, mintha nem keresne mohón egy bizonyos arcot abban a kis tömegben. Ám csak az idejét vesztegette a színleléssel; Anakin olyan erős izgalmat sugárzott az Erőben, hogy a mestere gyakorlatilag a szívverését is hallotta.

Obi-van némán felsóhajtott. Sejtette, hogy kinek az arcát vágyik látni egykori padavanja.

Amikor a sikló leereszkedett a platformra, Windu mester elkapta Obi-van tekintetét Anakin háta mögött. A koruni mester tett egy szinte láthatatlan kézmozdulatot, amire Obi-van látszólag nem reagált; ám amikor Palpatine, Anakin és R2 a fogadóbizottsághoz sietett, Obi-van hátramaradt tőlük.

– Nem jössz? – torpant meg Anakin, visszanézve Obi-vanra.

– Nincs bátorságom a politikához – felelte Obi-van a tőle megszokott félmosollyal. – Inkább jelentést teszek a Tanácsnak.

– Nem kellene nekem is odamennem?

– Felesleges. Ez még nem a hivatalos jelentés. Meg aztán… – bökött az állával Obi-van a platform kijáratánál tolongó HoloNet-stáb felé – ki lenne akkor a címlapfiú?

– Címlapférfi! – helyesbített sértetten Anakin.

– Igaz, igaz! – kuncogott Obi-van. – Menj, címlapférfi, vár a nagyérdemű!

– Álljunk csak meg egy percre… ez az egész művelet a te ötleted volt. Te tervezted meg. Te vezetted a mentőakciót. Rajtad a sor, hogy fogadd a hódolatot.

– Ebből nem mászol ki ilyen könnyen, ifjú barátom. Nélküled még a zászlóshajóra sem jutottam volna el. Te végeztél Dooku gróffal, és te szabadítottad ki fél kézzel a főkancellárt… és közben még a hátadon is cipeltél egy öreg, megtört, eszméletlen Jedi-mestert. Arról a leszállásról nem is beszélve, ami az elkövetkező ezer évben minden repülési tankönyvben a „Lehetetlen” címszó alatt fog szerepelni.

– Csak a te kiképzésednek köszönhetően, mester…

– Ez csak kifogás. Te vagy a hős. Menj, töltsd ezt a napot… – Obi-van megengedett magának egy jelentőségteljes köhintést – a politikusokkal.

– Ugyan már, mester… tartozol nekem. És nemcsak azért, mert tizedszer is megmentettem az irhád…

– Kilencedszer. Cato Neimoidia nem számít; az a te hibád volt. – Obi-van búcsút intett. – Reggel találkozunk a peremvidéki küldetés jelentéstételénél.

– Hát… jó. Most az egyszer. – Anakin felnevetett és visszaintett, majd gyors léptekkel elindult Palpatine után, aki közben a hivatásos politikusok olajozott acélüveg simaságával vegyült el a szenátorok között.

Az ajtó bezárult mögöttük, a sikló felszállt, és Obi-van arcáról eltűnt a mosoly, ahogy Mace Windu felé fordult.

– Beszélni akartál velem.

Windu odalépett Obi-van mellé az ablakhoz, és állával a platform felé bökött.

– Anakinról van szó. Nem tetszik a Palpatine-nal való kapcsolata.

– Ezt már megbeszéltük egyszer.

– Van köztük valami. Valami új. Láttam az Erőben. – Mace hangja tompa volt és komor. – Erősnek tűnt. És hihetetlenül veszélyesnek.

– Akár az életemet is rábíznám Anakinra – tárta szét a karját Obi-van.

– Tudom. Bárcsak a főkancellárra is rábízhatnánk az Anakinét.

– Igen – bólintott Obi-van homlokráncolva. – Palpatine politikája néha… vitatható. És úgy támogatja Anakint, mint valami kedves öreg nagybácsi a kedvenc unokaöccsét.

– A főkancellár szereti a hatalmat – nézett ki az ablakon Mace. – Ha van is más szenvedélye, én még nem láttam.

Obi-van hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

– Emlékszem, nemrég még mintha te is a csodálói közé tartoztál volna.

– A dolgok – mondta Mace Windu komoran – megváltoznak.

Az egykor a napfényben csillogó, élő lényekkel teli épületek helyén füstölgő romok fölött repülve a felé a templom felé, melyet oly sok a háborúban elesett Jedi emléke töltött meg, Obi-van nem tudott vitatkozni ezzel.

– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte néhány pillanattal később.

– Nem tudom. Ismered a képességeimet; nem tudom mindig értelmezni azt, amit láttam. Légy résen! Figyelj Anakinra, és óvakodj Palpatine-tól. Nem szabad megbízni benne, az Anakinra gyakorolt hatása pedig veszélyes.

– De hát Anakin a Kiválasztott…

– Annál több okunk van tartani egy kívülálló hatásától. Közvetett bizonyítékaink vannak, melyek alapján Sidioust Palpatine belső köreiben kell keresnünk.

Obi-van hirtelen alig kapott levegőt.

– Biztosak vagytok benne?

– Semmi sem biztos – rázta meg a fejét Mace. – De ez a rajtaütés… Palpatine elfogása belsős munka volt. És az időzítés… már majdnem elkaptuk, Kenobi mester! Az általatok szerzett információk… nyomon követtük a Sith Lordot egy elhagyatott üzemig a Gyárban, nem messze onnan, ahol Anakin letette a cirkálót. A támadás kezdetekor már a föld alatti alagutakban üldöztük. – Mace kinézett az ablakon egy óriási, a nyugati horizontot teljesen uraló épületkomplexumra. – A nyom a Republica 500 pincéibe vezetett.

A Republica 500 a bolygó legexkluzívabb címe volt. Lakói csak a hihetetlenül gazdagok és a hihetetlenül hatalmasok közül kerültek ki, Raith Sienartól, a Sienar Hajógyár tulajdonosától kezdve egészen magáig Palpatine-ig.

– Ó! – Obi-van mindössze ennyit tudott mondani.

– Szembe kell néznünk a lehetőséggel… a valószínűséggel… hogy Dooku igazat mondott a Geonosison. Hogy a Szenátus Darth Sidious befolyása… irányítása alatt áll. Méghozzá évek óta.

– Vannak… – Obi-van kénytelen volt nyelni egyet, mielőtt folytatta. – Van gyanúsítottotok?

– Túl sok is. Sidiousról csak annyit tudunk, hogy kétlábú, nagyjából emberi felépítésű. Sate Pestage jut eszembe, de nem zárnám ki Mas Ameddát sem. De az is lehet, hogy a Vörösköpenyesek soraiban rejtőzik a Sith Lord. Nem tudhatjuk.

– Ki vezeti a kikérdezést? – kérdezte Obi-van. – Én örömmel lennék a bizottság tagja. Igaz, az érzékelésem nem oly kifinomult, mint némelyeké, de…

Mace a fejét rázta.

– Kihallgatni a főkancellár személyi titkárait és tanácsadóit? Lehetetlen. Palpatine… nem járulna hozzá. Bár ezt még nem mondta ki… – Mace kibámult az ablakon – …szinte bizonyos, hogy még csak nem is hisz a Sith létezésében.

Obi-van pislogott.

– De… hogy tehetné meg…

– Tekintsünk erre az ő nézőpontjából: az egyetlen bizonyítékunk Dooku szava. Ő pedig már halott. Meg az a Sith Lord a Naboon… a zabraki, aki megölte Qui-gont. – Mace vállat vont. – Ő is elpusztult. Mint ismeretes. –, A fejét ingatta. – Viszonyunk a főkancellári hivatallal… problémás. Úgy érzem, elvesztette bizalmát a Jedikben; mint ahogy már én sem bízok őbenne.

– De nincs elég jogköre ahhoz, hogy gátoljon egy Jedi-vizsgálóbizottságot… – Obi-van a homlokát ráncolta, és hirtelen elbizonytalanodott. – Vagy van?

– A Szenátus oly sok hatalmat testált reá, hogy nehéz megmondani, hol végződik a jogköre.

– Ilyen rossz a helyzet?

Mace állkapcsa megfeszült.

– Palpatine csak azért nem gyanúsított, mert ő már most a galaxis ura.

– De közelebb vagyunk, mint bármikor ahhoz, hogy gyökerestül kiirtsuk a Sith-et – mondta Obi-van lassan. – Ez pedig csak jó hír lehet. Azt hiszem, még Anakin és Palpatine barátsága is a hasznunkra válhat ebben… a fiúnak olyan bejárása van a főkancellárhoz, amiről a többi Jedi legfeljebb csak álmodhat. A barátságuk nem veszély, hanem előny.

– Nem mondhatod el neki.

– Tessék?

– Az egész Tanácsból csak Yoda és én tudjuk, hogy milyen mélyre vezetnek a szálak. És most már te is. Azért döntöttem úgy, hogy beavatlak, mert te vagy a legjobb helyzetben Anakin szemmel tartásához. Csak tartsd szemmel! Semmi több.

– Mi… – Obi-van tehetetlenül megrázta a fejét. – Nekünk nincsenek titkaink egymás előtt.

– Márpedig ennek titokban kell maradnia. – Mace összefűzte az ujjait, és nyújtózott egy nagyot. A csontjai karabélylövések hangját keltve ropogtak. – Skywalker valószínűleg a leghatalmasabb élő Jedi, és még mindig nő az ereje. De nem stabil. Ezt te is tudod. Mindannyian tudjuk. Ezért nem lehet belőle mester. A rendkívüli képességei ellenére kívül kell tartanunk a Tanácson. A Jedi-prófécia pedig… nincs kőbe vésve. Minél kevesebb köze van Anakinnak Palpatine-hoz, annál jobb.

– De biztos… – Obi-van elhallgatott. Eszébe jutott, hányszor szegte meg Anakin a parancsokat. Eszébe jutott, milyen rendíthetetlenül hűséges volt Anakin bárkihez, akit a barátjának tartott. Eszébe jutott, milyen veszéllyel néz szembe Palpatine, anélkül hogy tudna róla, ha a tanácsadói között van a Sith Lord…

Windu mesternek igaza van. Ezt a titkot nem oszthatja meg Anakinnal.

– Mit szabad elmondanom neki?

– Semmit ne mondj! Érzem körülötte a sötét oldalt. Mindkettőjük körül.

– És mindannyiunk körül – emlékeztette Obi-van. – A sötét oldal mindannyiunkat megérint, Windu mester. Még téged is.

– Tudom jól, Obi-van. – Kenobi egy pillanatig valami nyers, űzött pillantást vélt felfedezni a koruni mester tekintetében. Mace elfordult. – Lehet, hogy kénytelenek leszünk… Palpatine ellen fordulni.

– Palpatine ellen?

– Ha valóban a Sith Lord befolyása alatt áll, nincs más lehetőségünk. Obi-van teljes testében elzsibbadt. Ez az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Lehetetlen, hogy valóban erről beszélgetnek.

– Te nem voltál itt, Obi-van – nézett le üres tekintettel a kezére Mace. – A Peremvidéken harcoltál a háborúban. Nem tudod, milyen volt megküzdeni a kicsinyes viszályokkal, az egyedi érdekekkel és a kapzsi, harácsoló bolondokkal a Szenátusban, és Palpatine folytonos, cinikus, könyörtelen hatalmi manőverezésével… szilánkokat farag le a szabadságunkból és a biztonság parányi tapaszaival enyhíti a sebeket. És mire föl? Nézd meg ezt a bolygót, Obi-van! Oly sok szabadságot veszítettünk… és mennyire tűnik biztonságosnak?

Obi-vannak elszorult a szíve. Ez nem az a Mace Windu, akit ismert és csodált. Úgy tűnt, mintha az Erőre telepedő sötétség sokkal sűrűbb lett volna a Coruscanton, s még Mace szellemét is megmérgezte – és talán még a Jedi Tanács tagjai között is gyanakvást és széthúzást szított.

A külső sötétség akkor a legveszélyesebb, amikor egy Jedi a belső sötétséggel kezdi el táplálni.

Tartott tőle, hogy a Coruscantra és a Templomba visszatérve azt fogja találni, hogy rosszabbra fordult a helyzet – de még a legsötétebb álmában sem hitte, hogy ennyire rossz lesz.

– Windu mester… Mace. Menjünk el Yodához! – mondta határozottan. – Kérdezzük meg, mit gondol, és találjunk ki valamit hárman! Ki fogunk találni valamit, meglátod.

– Lehet, hogy már késő.

– Lehet. És lehet, hogy nem. Csak azt tudjuk tenni, amit meg tudunk tenni, Mace. Egyszer egy nagyon-nagyon bölcs Jedi azt mondta nekem: Nem kell győznünk. Csak harcolnunk kell.

Ekkor eltűnt néhány ránc a koruni mester arcáról, s amikor Obi-van szemébe nézett, alig láthatóan elhúzta a szája szélét – amiből egy nap még mosoly is lehetett, fáradt, szomorú mosoly, de mosoly.

– Úgy látszik – mondta lassan –, megfeledkeztem erről a Jediről. Köszönöm, hogy eszembe juttattad.

– Ez volt a legkevesebb, amit tehettem – felelte Obi-van könnyedén, de a mellkasán szomorú súly ült.

Valóban megváltoznak a dolgok.

Anakin szíve a torkában dobogott, de kitartóan mosolygott, biccentgetett, és megrázta a felé nyújtott kezeket – s közben kétségbeesetten araszolt egy jól ismert, aranyszínű protokolldroid felé, amely a szenátorok mögött állva, felemelt karral óvatosan integetett R2-D2-nek.

Padmé nem volt ott. Miért nem?

Biztos történt valami.

Anakin tudta, érezte a zsigereiben, hogy valami történt vele. Egy baleset, vagy betegség, vagy rázuhant valamelyik hatalmas épület a csata alatt… Vagy ott rekedt valahol, a romok alatt, és most is sebesülten fekszik, fuldoklik, az ő nevét kiáltja, érzi a közelgő lángokat…

Ebből elég! – szólt magára. Semmi baja sincs. Tudná, ha bármi történt volna vele. Még a Peremvidék túlsó oldalán is érezné.

De akkor miért nincs itt?

Valami…

Alig kapott levegőt. Még csak rá sem tudott gondolni. Nem tudta megállni, hogy ne gondoljon rá.

Valami megváltozott volna? Padméban?

Az érzéseiben?

Sikerült elszakadnia Tundra Dowmeia nyirkos kézfogásától és makacs invitálásától, hogy látogassa meg családja mélyvízi birtokát a Mon Calamarin; Ask Aak malastari szenátor mellett pedig egy bocsánatkérő vállvonással surrant el.

Hiszen neki épp egy másik szenátor körül forogtak a gondolatai.

R2 harsányan füttyögött, csipogott és zümmögött, amikor Anakin végre kiszabadult az izzadt, utánakapdosó politikusok közül. C-3PO elutasítóan elfordult.

– Nem lehetett olyan szörnyű! Ne túlozz! Alig horpadtál be!

R2 válaszsivítása kissé védekezőnek tűnt. C-3PO beszédszintetizátorából csak statikus sistergés hallatszott, ami határozottan elítélő horkantásnak tűnt.

– Ebben egyetértünk, nagyon rád fér már egy szerviz. És ha szabad megjegyeznem: egy olajfürdő is.

– Thripio…

Anakin odalépett a droid mellé, amit ő épített anyja rabszolgaszállásának hátsó szobájában, a Tatuinon: a droid mellé, aki egyszerre volt időtöltése és barátja fájdalmas gyerekkora idején; a droid mellé, aki most azt a nőt szolgálta, akit szeret…

Thripio mindvégig Padméval volt az elmúlt hónapok során, mindennap látta őt, mindennap megérintette, talán már aznap is – Anakin érezte Padmé rezgéseinek visszhangjait kiáradni a droid burkolatáról, s ettől elakadt a lélegzete.

– Ó, Anakin mester! – kiáltott fel Thripio. – Annyira örülök, hogy épségben látom! Még egy magamfajta droid is aggódik, amikor nem hall a barátairól! Épp tegnap mondtam a szenátornak… vagy a múlt héten? Úgy rohan az idő; nem lehetne esetleg állítani a belső naptáramon, amíg itthon…

– Thripio, te láttad már ma Padmét? – Anakin annyira igyekezett nem kiabálni, hogy furcsa, rekedt krákogás tört fel a torkából. – Hol van? Miért nincs itt?

– Ó, persze, persze! Amidala szenátor hivatalosan rendkívül elfoglalt – mondta C-3PO zavartalanul. – Az egész napot a nabooi követségen tölti, az új biztonsági törvénytervezet átnézésével, aminek holnap lesz a vitája…

Anakin nem kapott levegőt. Padmé nincs itt, nem jött el, hogy lássa őt – valamiféle vita miatt?

A Szenátus. Gyűlölte a Szenátust. Gyűlölt mindent, aminek köze volt hozzá.

Vörös köd szállt a fejére. Azok az öntelt, szűk látókörű, mocskos kis civakodók… Szívességet tenne a galaxisnak, ha egyenesen odamenne, és…

– Várjunk csak! – motyogta szaporán pislogva. – Azt mondtad, hivatalosan?

– Ó, igen, Anakin mester. – Thripio teljesen őszintének tűnt. – Ez a hivatalos válaszom minden, a szenátor hollétét firtató kérdésre. Egész délután.

A vörös köd elpárolgott, csak napfény és szédítően friss levegő maradt után. Anakin elmosolyodott.

– És nem hivatalosan?

A protokolldroid eltúlzott bizalmassággal hajolt a füléhez.

– Nem hivatalosan, mester, az előcsarnokban várja.

Anakinba mintha villám csapott volna. De jó értelemben. A legjobb értelemben, amit férfi érezhetett úgy az univerzum születése óta.

Thripio kurtán odabiccentett a többi szenátornak és a folyosón várakozó HoloNet-stábnak.

– A szenátor úgy vélte, célszerűbb elkerülni a nyilvános mutatkozást. A lelkemre kötötte, hogy közöljem önnel, hogy szerinte önök mindketten… elkerülhetik a nyilvános mutatkozást… egész délután. Esetleg egész éjszaka is.

– Thripio! – pislogott Anakin szaporán a droidra. Irracionális vágy tört rá, hogy kuncogni kezdjen. – Ezzel meg mit akarsz mondani?

– Attól tartok, nem mondhatom meg, mester. Én csak a szenátor utasításait követem a lehető legnagyobb hűséggel.

– Te… – Anakin álmélkodva megcsóválta a fejét, miközben mosolya olyan vigyorrá szélesedett, hogy attól tartott, kettéhasad az arca. – Te egyszerűen bámulatos vagy!

– Köszönöm, Anakin mester, bár az érdem nagyrészt… – C-3PO ekkor elegánsan meghajolt – …az alkotómé.

Anakin csak vigyorgott.

Az aranyszínű protokolldroid ekkor szeretetteljesen megérintette az R2 egység fejét.

– Gyere, Artu! Találtam egy kiváló alkatrészüzletet a Liparti sugárúton!

Azzal elindultak, zümmögve és csörömpölve a szenátorok nyomában, akik már a HoloNet-stáb mellett jártak. Anakin mosolya lehervadt, miközben utánuk nézett.

Megérezte, hogy áll valaki mellette, s amikor odafordult, Palpatine-t pillantotta meg meleg mosolyával és lágy szavaival – mint mindig, amikor Anakint gondok gyötörték.

– Mi a baj, Anakin? – kérdezte a főkancellár kedvesen. – Valami zavar, látom.

A fiú vállat vont, és zavartan megrázta a fejét.

– Semmi.

– Az, ami ennyire fel tud zaklatni egy ilyen embert, mint te, biztosan valami. Hadd segítsek!

– Nem tehet semmit, uram. Én csak… – Thripio és Artu után intett. – Én csak azon gondolkodtam, hogy mindazok után, amit tettem, Szi-Thripio az egyetlen, aki mesternek szólít.

– Aha! A Jedi Tanács. – Palpatine átölelte Anakin vállát, és bajtársiasan megszorította. – Azt hiszem, talán segíthetek megoldani ezt a problémát.

– Tényleg?

– Nagyon meglepődnék, ha nem így lenne.

Palpatine mosolya továbbra is meleg maradt, de tekintete elrévedt a távolban.

– Bizonyára észrevetted már – suttogta –, hogy van bizonyos tehetségem a dolgok elintézéséhez.

KILENCEDIK FEJEZET

padmé

Padmé a Szenátusi Hivatal előcsarnokának üvegacél kupoláján beszűrődő vörös kora esti fénybe nyúló hatalmas oszlop árnyékából nézte a főkancellár leszállóplatformjáról a folyosóra sorakozó szenátorokat, aztán meglátta magát a főkancellárt, C-3PO-t, és igen, az ott R2 D2! – akkor ő sem lehet messze… s csak ekkor találta meg végül a sokaságban, magasan és szálfaegyenesen, a sugárzástól sávokban kiszőkült hajjal, ajkán jókedvű mosollyal, ami megnyitotta Padmé mellkasát, és kiszabadította a szívét.

És végre ismét kapott levegőt.

Padmé csak állt a HoloNet riportereinek nyüzsgése, a szenátorok fecsegése és Palpatine legsimább, megnyugtatóan atyai hangja közepette. Nem mozdult, még csak a kezét sem emelte fel, a fejét sem fordította el. Néma volt és mozdulatlan, csak lélegzett és hallgatta szíve dobogását, s akár az örökkévalóságig is képes lett volna ott állni az árnyékban, s legszebb álmai teljesültek be azáltal, hogy egyszerűen csak nézte Anakint, az élő Anakint.

Ám amikor a fiú elszakadt a tömegtől, és halkan beszélgetve félrevonult az alderaani Bail Organával, és Padmé meghallotta, hogy Bail valami olyasmit mond, hogy Dooku gróf halála, és a háború vége, és végre véget érhet Palpatine rendőrállam-politikája, akkor Padmé lélegzete megint elakadt, és vissza is tartotta, mert tudta, hogy a következő, amit hallani fog, az az ő hangja lesz.

– Bárcsak így lenne – felelte Anakin –, de a harc addig fog folytatódni, míg Grievous tábornok egyben van. A főkancellár nagyon határozott ebben a kérdésben, és szerintem a Szenátus és a Jedi Tanács is egyet fog érteni vele.

És ezentúl nem maradt remény, hogy Padmé még boldogabb lehetne – míg Anakin tekintete meg nem találta néma és mozdulatlan alakját. A fiú kihúzta magát, új fény ragyogott fel arcán, gyorsan kimentette magát az alderaani szenátor előtt, és egy pillanattal később már ott állt az árnyékban, és egymás karjaiba borultak.

Ajkaik megtalálták egymást, és a világegyetem még egyszer utoljára tökéletes lett.

Íme Padmé Amidala:

Megdöbbentően művelt, ifjú hölgy, aki rövid élete során volt már bolygója legfiatalabban megválasztott királynője, merész gerilla, és a józan ész kimért, ékesszóló és meggyőző hangja a Galaktikus Szenátusban.

Most azonban egyik sem.

Bármikor képes eljátszani bármelyik szerepet – dölyfös, mint egy szenátor, az övé az egykori királynő erkölcsi tekintélye, és nem riad vissza felhasználni a politikai vitákban a személyes bátorságáról terjengő híreszteléseket – a legbelsőbb valósága, lénye legalapvetőbb, megtörhetetlen magva valami teljesen más.

Ő Anakin Skywalker felesége.

De a feleség túl erőtlen szó ahhoz, hogy visszaadja az igazságot; a feleség olyan kicsi szó, olyan közönséges szó, mely oly sok kicsinyes, kellemetlen visszhanggal hangozhat el egy lebiggyesztett szájból. Padmé Amidala számára ugyanis azt mondani, hogy Anakin Skywalker felesége vagyok, nem kevesebbet jelent, mint azt mondani, hogy Élek.

Az Anakin előtti élete valaki másé volt, valami sajnálatra méltó alacsonyabb rendű lényé, valamilyen szerencsétlen, kisemmizett léleké, aki soha nem is sejthette, milyen teljességgel kellene élni az életet.

A valódi élete akkor kezdődött, amikor belenézett Anakin Skywalker szemébe, és ott nem a tatuini Annie feltétlen imádatát találta, hanem a hatalmas Jedi egyenes, szégyentelen, izzó szenvedélyét: egy férfiét, egy fiatal, de minden ízében férfi férfiét – egy férfiét, akinek legendája már nőni kezdett a Jedi Renden belül és azon túl. Egy férfiét, aki pontosan tudta, mit akar, és elég őszinte volt ahhoz, hogy egyszerűen kérje; egy férfiét, aki elég erős volt ahhoz, hogy félelem és szégyenkezés nélkül feltárja előtte a legrejtettebb érzéseit. Egy férfiét, aki már egy évtizede szerette, s csak várta, hogy a sors egy nap megnyissa Padmé szívét a sajátjában lobogó láng előtt.

Ám annak ellenére, hogy fenntartások nélkül szereti férjét, a szerelem nem tette vakká a hibáira sem. Idősebb, mint kedvese, és elég bölcs ahhoz, hogy jobban megértse, mint ő önnön magát. Nem tökéletes: büszke, szeszélyes, könnyen haragra lobban – de ezektől a hibáktól csak még jobban szereti, mert minden hiányosságát többszörösen ellensúlyozza a benne rejlő nagyság, az örömre és a megtisztító nevetésre való képessége, rendkívüli nagylelkűsége, szenvedélyes odaadása nemcsak felesége, hanem minden élő lény szolgálata iránt.

Vad teremtmény ő, aki szelíden a kezéhez szokott, az arca mellé bújva doromboló erdei tigris. Minden lágy érintése, minden kedves pillantása vagy szerető szava önmagában egy kisebb csoda. Hogy is ne lenne hálás egy ilyen ajándékért?

Ezért nem fogja engedni, hogy a nyilvánosság tudomására jusson a házasságuk. A férjének szüksége van rá, hogy Jedi legyen. Arra született, hogy megmentsen másokat; ha ezt elvennék tőle, megnyomorítanának minden jót gondterhelt szívében.

Most, végtelen csókjukban karjait a nyaka köré fonva öleli magához, mert hideg rettegés lapul a szíve mélyén, mely azt suttogja, hogy ez a csók korántsem végtelen, csak egy szünet a világegyetem őrült száguldásában, s amikor véget ér, szembe kell majd néznie a jövővel.

És ettől megrémül.

Mert amíg a férfi távol járt, minden megváltozott.

Ma, itt a Szenátusi Hivatal csarnokában olyan ajándék hírét hozta el, amit kölcsönösen adtak egymásnak – örömteli és mégis rémisztő ajándék hírét. Ez az ajándék egy késnek az éle, ami már most elvágta múltjukat a jövőjüktől.

Hosszú éveken át csak titokban, a Köztársaságtól és a háborútól ellopott pillanatokban ölelték egymást; szerelmük volt a tökéletes menedék, a meleg és napos, hosszú és csendes délután, elzárva a félelmektől és kételyektől, a kötelességtől és a veszélytől. Most azonban Padmé ott hordoz magában egy határvonalat, ami örökre lezárja meleg délutánjukat, és otthagyja őket vakon a leszálló éjszakában.

Már nem pusztán Anakin Skywalker felesége.

Hanem Anakin Skywalker meg nem született gyermekének anyja.

Egy túlságosan is rövid örökkévalóság után a csók véget ért.

Padmé csüggött Anakinon, oly hosszú idő után csak belélegezve jelenlétét, szerelmes szavakat suttogva erős mellkasába, miközben amaz szerelmes szavakat suttogott illatos hajfürtjeibe.

Valamivel később visszatért Padmé hangja.

– Anakin, Anakin, ó, én Anakinom, én… én el sem tudom hinni, hogy itthon vagy! Azt mondták… – Majdnem elfulladt az emléktől. – Azt suttogták… hogy meghaltál. Alig bírtam… nap mint nap…

– Soha ne higgy az ilyen pletykáknak! – súgta Anakin. – Soha! Mindig vissza fogok jönni hozzád, Padmé.

– Egy évnek tűnt minden óra, amíg távol voltál.

– Egy egész élet volt. Kettő.

Padmé megérintette a férfi arcán az égett forradást.

– Megsebesültél…

– Semmi komoly – nyugtatta meg a másik egy félmosollyal. – Csak egy barátságtalan emlékeztető, hogy ne hanyagoljam el a fénykarddal való gyakorlást.

– Öt hónap! – Padmé szinte feljajdult. – Öt hónap… hogy tehették ezt velünk?

Anakin ráhajtotta az arcát a lány hajára.

– Ha nem rabolták volna el a főkancellárt, még mindig ott lennék kint. Szinte… rettenetes kimondani, de szinte hálás vagyok. Örülök, hogy elrabolták. Olyan, mintha megszervezték volna, hogy megint hazajöhessek.

A karja olyan erős volt, és olyan meleg, a keze olyan gyengéden simított végig a haján, mintha attól tartott volna, hogy a lány törékeny, mint egy álom. Anakin lehajolt, hogy ismét megcsókolja, egy új csókkal, egy csókkal, ami kitöröl minden sötét álmot és kitörli az elviselhetetlen rettegés minden napját, óráját és percét…

Ám mindössze néhány lépésnyire tőlük az előcsarnok még mindig tele volt szenátorokkal és riporterekkel, és Padmé tudva, hogy milyen árat kellene fizetnie Anakinnak, ha szerelmük kitudódna, elfordította az arcát, és eltolta magától a férfit.

– Anakin, ne itt! Túl veszélyes.

– Nem, itt! Pontosan itt! – Visszahúzta magához, erőlködés nélkül legyűrve tessék-lássék ellenállását. – Belefáradtam a színlelésbe. A rejtőzködésbe és a hazudozásba. Nincs semmi szégyellnivalónk! Szeretjük egymást és összeházasodtunk. Mint trilliónyi más lény a galaxisban. Ezt világgá kellene kiabálnunk, nem suttognunk…

– Nem, Anakin. Nem úgy, mint mások. Azok nem Jedik. Nem hagyhatjuk, hogy a szerelmünk miatt erővel kizárjanak a rendből…

– Erővel kizárjanak a rendből? – mosolyodott el Anakin. – Mi ez, valami szójáték?

– Anakin… – A férfi még most is pillanatok alatt fel tudta bosszantani. –Hallgass meg! Felelősséggel tartozunk a Köztársaságnak. Mindketten… de a te felelősséged most sokkal fontosabb Te vagy a Jedik arca, Anakin. Az elhúzódó háború ellenére még mindig sokan szeretik a Jediket, és főleg azért, mert szeretnek téged, érted? Szeretik a történetedet. Olyan vagy, mintha egy esti meséből léptél volna ki: az álruhás herceg, aki a parasztok között rejtőzködött, anélkül nőtt fel, hogy ismerte volna különleges rendelését… annyi különbséggel, hogy a te esetedben ez mind igaz. Néha az jut eszembe, hogy a Köztársaság népe csak azért hisz még abban, hogy megnyerhetjük ezt a háborút, mert te harcolsz értük…

– És nálad minden a politikánál köt ki – bólintott Anakin. A mosoly lehervadt az arcáról. – Még haza sem jöttem, és te már próbálsz is rábeszélni, hogy menjek vissza a háborúba…

– Ez nem a politikáról szól, Anakin, hanem rólad!

– Valami megváltozott, igaz? – Mennydörgés gyülekezett a hangjában. –Éreztem, már odakint. Valami megváltozott.

– Minden megváltozott – hajtotta le a fejét Padmé.

– Mi az? Mi? – Kemény, ellenállhatatlan erős kézzel ragadta meg a lány vállát. – Van valaki más. Érzem az Erőben! Valaki közénk áll…

– Nem úgy, ahogy gondolod! – tiltakozott Padmé. – Anakin, figyelj rám…

– Ki az? Ki az?

– Hagyd abba, Anakin, hagyd abba! Még bajunk esik!

Anakin elkapta a kezét Padmé válláról, mintha a lány megégette volna. Bizonytalanul hátralépett, az arca hamuszürkére sápadt. – Padmé… én soha… Ne haragudj, én csak…

Nekitámaszkodott az oszlopnak, és erőtlenül a szeme elé emelte a kezét.

– A félelem nélküli hős. Micsoda vicc! Padmé, én nem tudlak elveszíteni téged. Nem tudlak. Csak érted élek. Várj csak… – Értetlenül ráncolva a homlokát felnézett. – Azt mondtad, bajotok esik?

Padmé kinyújtotta felé a kezét, és Anakin odalépett hozzá. A lány szemét könnyek perzselték, az ajka remegett.

– Én… Annie, terhes vagyok…

Csak nézte, ahogy minden, amit a gyermekük jelenthetett, végigfutott a fejében, és a szíve nagyot dobbant, amikor legelőször a vad, szinte kirobbanó örömet pillantott meg felragyogni az arcán, mert ez azt jelentette, hogy akármin is ment át a Peremvidéken, még mindig az ő Annie-ja volt.

Azt jelentette, hogy a háború sebet ejthetett az arcán, de nem a lelkén.

És csak nézte, amint az öröm elhalványult, ahogy Anakin kezdte felfogni, hogy már nem sokáig titkolhatják házasságukat, hogy még a bő köpenyek sem rejthetik el örökre a terhességet. Hogy megszégyenítve ki fogják taszítani a Jedi Rendből. Hogy őt magát felmentik posztjáról és visszahívják a Naboora. Hogy a hírnév, ami oly fontossá tette a háború szempontjából, most ellenük fordul, s a galaxis összes botrányfalójának legújabb táplálékává teszi őket.

És csak nézte, amint eldöntötte, hogy mindez nem érdekli.

– Ez… – mondta Anakin lassan, miközben szemébe visszaköltözött az a vad csillogás – …csodálatos… Padmé, ez csodálatos! Mióta tudod?

A lány megrázta a fejét.

– Most mit csinálunk?

– Boldogok leszünk, azt csináljuk. És együtt leszünk. Mind a hárman.

– De…

– Nem! – Szelíden a lány ajkára tette az ujját, és rámosolygott. – Nincsenek „de”-k. Nincs aggódás. Már így is túl sokat aggódsz.

–Muszáj – felelte Padmé a könnyein keresztül mosolyogva. – Te ugyanis soha nem aggódsz.

Anakin zihálva, vakon meredve az idegen sötétségbe ült fel az ágyban. Hogyan sikoltott érte Padmé – hogyan könyörgött érte, hogy elhagyta az ereje azon a furcsa asztalon, hogyan nyöszörögte, hogy Anakin, bocsáss meg szeretlek, szeretlek –, ez mennydörgött a fejében, elvakítva előtte az éj leplébe burkolózott szoba körvonalait, megsüketítve minden hangra, kivéve szíve turbókalapácsszerű zakatolását.

Hús-vér keze rátalált a dereka körül a verejtéktől nedves selyemtakaró ismerős redőire. Végre eszébe jutott, hol van.

Oldalra nézett, és meglátta Padmét: az oldalán feküdt, csodálatos hajzuhataga szétterülve párnáján, szeme lehunyva, drága ajkain félmosoly, s amikor Anakin meglátta mellkasa hosszú, lassú emelkedését, elfordult, a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.

Az ujjai között legördülő könnycseppek a hála könnycseppjei voltak.

Padmé él és vele van.

A mélységes csendben, melyben még mechanikus keze szervomotorjainak zümmögését is hallani lehetett, kikászálódott a takaró alól és felkelt.

A szobából hosszú, ívelt lépcső vezetett ki a Padmé leszállófedélzetére néző teraszra. Anakin a hűvös korlátra támaszkodva kinézett a Coruscant végtelen éjszakai látképére.

Még mindig égett.

A Coruscant éjjel mindig is a fény végtelen galaxisa volt, több milliárd égig nyúló épületben ragyogott többtrilliónyi ablak, nem is beszélve a navigációs fényekről, a reklámokról és a kijelölt útvonalakon haladó kivilágított siklók végtelen folyamáról. De aznap éjjel a helyi energia-kimaradások hatalmas sötétségködökbe burkolták a város egész negyedeit, s ezeket a ködöket csak a számtalan tűz gonosz, vörös törpe ragyogása törte meg.

Anakin nem tudta, meddig állt ott. A város úgy nézett ki, ahogy ő érezte magát. Sérültnek. A csatában megtörtnek.

A sötétségtől bemocskoltnak.

És inkább nézte a várost, mint hogy azon gondolkodjon, miért áll ott kint és nézi a várost.

Padmé halkabban közeledett, mint a füstös szellő, de ő megérezte a jöttét. Megállt mellette a korlátnál, és rátette puha emberi kezét az ő mechanikus kézfejére. És csak ott állt, némán bámulva a várost, mely második otthonává lett. Türelmesen várva, hogy kedvese elmondja, mi a baj. Bízva benne, hogy el fogja mondani.

Anakin érezte a türelmét és érezte a bizalmát, és annyira hálás volt mindkettőért, hogy ismét eleredtek a könnyei. Pislognia kellett, az égő éjszakát nézve, majd megint pislognia, hogy a könnyek ne árasszák el az arcát. Hús-vér kezével megfogta Padméét, és csak fogta gyengéden, míg meg nem tudott szólalni.

– Egy álom volt – mondta végül.

Padmé lassú, komoly bólintással fogadta.

– Rossz álom?

– Mint a régiek. – Nem tudott ránézni. – Az anyámról.

Újabb bólintás, még lassabb, még komolyabb.

– És?

– És… – Anakin lenézett a lány kicsi, karcsú ujjaira, és közéjük csúsztatta az övéit, imára kulcsolva a két kezet. – Téged láttalak.

Most Padmé fordult el, visszatámaszkodva a korlátra, kinézve az éjszakába, és a távoli tüzek lassan lüktető rózsaszín ragyogásában szebb volt, mint valaha.

– Rendben – mondta Padmé halkan. – Engem láttál.

Aztán csak várt, még mindig bízva.

Amikor Anakin végre rá tudta venni magát, hogy elmondja, a hangja rekedt volt és nyers, mintha egész nap kiabált volna.

– Téged láttalak… haldokolni – motyogta. – Nem tudtam elviselni. Nem tudnám elviselni.

Nem bírt ránézni. A várost nézte, a fedélzetet, a csillagokat, és nem talált olyan helyet, aminek el bírta volna viselni a látványát.

Nem tudott mást tenni, mint hogy behunyta a szemét.

– Szülés közben fogsz meghalni.

– Ó! – kerekedett el Padmé szeme.

Ez volt minden.

Csak néhány hónapja maradt. Csupán néhány hónapjuk maradt, hogy szeressék egymást. Soha nem fogja látni a gyermeküket. És csak ennyit mond rá: „Ó!”

Egy perc múlva a keze érintése az arcán ismét felnyitotta Anakin szemét. Padmé nyugodt tekintettel nézett rá.

– És a kicsi?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a férfi.

Padmé bólintott, és elhúzódott, lassan lépdelve az egyik szék felé. Leült, és lenézett az ölében összekulcsolt kezeire.

Anakin nem bírta elviselni. Nem bírta nézni, hogy ilyen nyugodtan fogadja saját halálának jövendölését. Odalépett mellé, és letérdelt.

– Nem fog megtörténni, Padmé. Nem engedem. Anyámat megmenthettem volna… ha egy nappal, egy órával korábban megyek… Én… – Lenyelte a belsejében támadó fájdalmat, és összeszorított foggal folytatta: – Ez az álom nem fog valóra válni!

– Szerintem sem – bólintott Padmé.

– Szerinted sem? – pislogott Anakin.

– Annie, ez a Coruscant, nem a Tatuin. A Coruscanton senki sem hal meg szülés közben… még a legalsóbb szinteken sem. Ráadásul nekem van egy orvosdroidom, egy csúcsmodell, ami biztosított róla, hogy tökéletesen egészséges vagyok. Az álmod biztos valami… metafora vagy jelkép volt.

– Én… azén álmaim mások, Padmé. Akkor sem ismernék fel, ha fejbe vágna. És nem láttam, hol voltál… lehet, hogy nem is a Coruscanton…

Padmé elfordította a fejét.

– Gondoltam rá… hogy elmegyek valahova… valahova máshova. Hogy titokban szülöm meg a gyermeket, hogy megóvjalak. Hogy a rend tagja maradhass.

– Nem akarok a rend tagja maradni! – A két kezébe fogta a lány arcát, hogy a szemébe nézhessen, hogy lássa, mennyire komolyan gondolja minden szavát. – Ne óvj engem! Nincs rá szükségem. Azon kell elkezdenünk gondolkodni, most rögtön, hogy hogyan óvjunk meg téged! Mert én csak azt akarom, hogy együtt legyünk.

– És együtt is leszünk – biztosította Padmé. – De kellett még valaminek lenni az álmodban a szülésen és a halálon kívül. Ennek így semmi értelme.

– Tudom. De nem tudom, mi lehetett. Túl… nem tudok gondolkodni rajta, Padmé. Meg fogok őrülni. Mit csináljunk most?

Padmé megcsókolta hús-vér keze tenyerét.

– Azt, amit akkor mondtál, amikor én tettem fel ugyanezt a kérdést ma délután. Boldogok leszünk.

– De mi… nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Képtelen vagyok. Tennem kell valamit.

– Hát persze! – mosolygott szeretetteljesen Padmé. – Ilyen vagy Ilyen egy hős. Mi van Obi-vannal?

– Mi lenne vele? – ráncolta a homlokát Anakin.

– Egyszer azt mondtad, hogy olyan bölcs, mint Yoda, és olyan erős, mint Mace Windu. Nem tudna segíteni rajtunk?

– Nem. – Anakin mellkasa összeszorult, mintha egy kéz ragadta volna meg a szívét. – El kellene mondanom neki… de nem lehet…

– A legjobb barátod, Annie. Egyébként is, már biztos gyanítja.

– Az egy dolog, hogy mit gyanít. Elmondani mindent teljesen más. A Tanács tagja. Kötelessége lenne jelenteni. És akkor…

– És akkor mi? Van valami, amit nem mondtál el nekem?

Anakin elfordította a fejét.

– Nem vagyok biztos benne, hogy mellettem áll.

– Melletted? Anakin, miről beszélsz?

– Obi-van a Jedi Tanács tagja, Padmé. Tudom, hogy felmerült a nevem a mesterré avatás kapcsán. Erősebb vagyok, mint bármelyik élő Jedi-mester. De valaki ellenem dolgozik. Obi-van megmondhatná, hogy kicsoda és miért… de nem mondja. Nem vagyok biztos benne, hogy akár csak kiállna mellettem velük szemben.

– Ezt nem hiszem el.

– Ennek semmi köze a hithez – suttogta keserűen Anakin. – Ez az igazság.

– Akkor oka kell hogy legyen, Anakin. Hiszen ő a legjobb barátod. Szeret téged.

– Talán. De nem hiszem, hogy megbízik bennem. –A tekintete olyan üres lett, mint az éjszaka. – És nem vagyok biztos benne, hogy mi megbízhatunk benne.

– Anakin! – ragadta meg a karját Padmé. – Miért mondod ezt?

– Egyik sem bízik bennem, Padmé. Egyik sem. Tudod, mit érzek, amikor rám néznek?

– Anakin…

A férfi odafordult hozzá, és egész belsője felsajdult. Sírni akart és őrjöngeni, és fegyvert akart kovácsolni a haragjából, hogy örökre kiszabadítsa magát.

– Félelmet – mondta. – Félelmet érzek. A semmitől.

De mutathat nekik valamit. Megmutathatja nekik, hogy mitől félnek.

Megmutathatja nekik, hogy mit fedezett fel magában a tábornoki szálláson, az Invisible Hand fedélzetén.

Valami kiülhetett ebből az arcára, mert kétség árnyéka ült Padmé tekintetére – csak egy másodpercre, egy villanás erejéig, de úgy égette Anakint, mint egy fényszablya. Megborzongott, és a borzongásból remegés lett, a remegésből pedig rázkódás, és magához ölelte Padmét, és a hajába temette az arcát, és a lány erős, édes melege lehűtötte… épp amennyire kellett.

– Padmé – suttogta –, ó, Padmé, ne haragudj rám! Felejtsd el, amit mondtam. Semmi sem számít. Nemsokára kilépek a rendből… nem engedem, hogy valami idegen bolygón szüld meg a gyermekünket. Nem engedem, hogy egyedül szállj szembe az álmommal. Ott leszek veled, Padmé. Mindig. Nem számít, mi történjék.

– Tudom, Annie, tudom. – Szelíden elhúzódott, és felnézett férjére. Könnyei vörös gyémántokként szikráztak a tüzek fényében.

Vörösen, mint Dooku pengéjének mesterséges vérszíne.

Anakin lehunyta a szemét.

– Gyere be, Anakin! – búgta Padmé. – Egyre hűvösebb van. Gyere, feküdjünk vissza!

– Persze. Persze. – Anakin rájött, hogy megint kap levegőt, és a remegése is csillapodott. – Csak…

Átkarolta felesége vállát, hogyne kelljen a szemébe néznie.

– Csak ne mondj semmit Obi-vannak, rendben?

TIZEDIK FEJEZET

mesterek

Obi-van Mace Windu mellett ülve figyelte, amint Yoda átfutotta a jelentést. Itt, Yoda egyszerű lakrészében, a Jedi Templomban minden lágyan ívelt lebegőszék és göcsörtös organiform asztal szelíd, megnyugtató erővel zümmögött: ugyanazzal a meleg erővel, amire Obi-van még csecsemőkorából emlékezett. Ezekben a szobákban lakott Yoda immár több mint nyolcszáz éve. Minden berendezési tárgy az idős mester higgadt bölcsességének harmonikus rezgését visszhangozta, évszázados érintéseitől felhangolva. Yoda lakrészében üldögélni egyet jelentett a derű belélegzésével; s Obi-van számára ez igazi ajándék volt ezekben a nehéz időkben.

Ám amikor Yoda rájuk nézett a biztonsági törvény legújabb módosító indítványának tartalmáról szóló jelentés áttetsző holografikus képén át, sok mindent el lehetett mondani a tekintetéről, csak azt nem, hogy higgadt lenne: szeme hideggé vált, homlokát ráncolta, füleit lelapította koponyájára.

– Ez a jelentés… honnan van?

– Vannak még barátaink a Szenátusban – felelte Mace Windu komoran. – Még vannak.

– Elfogadják majd, amikor benyújtják ezt az indítványt?

Mace bólintott.

– A forrásom szerint egyhangúan. Vagy túlnyomó többséggel. Talán már ma délután.

– A főkancellár célja… nem világos számomra – mondta Yoda lassan. – Bár a Tanács élére állíthatja őt a Szenátus névleg, a Jediket irányítani nem tudja majd. Erkölcsi volt, mindig is, a mi hatalmunk; ami sokkal több, mint a puszta jogi. Szó nélkül követni a parancsokat, a Jedik nem fogják!

– Nem hiszem, hogy irányítani akarja a Jediket – vélte Mace. – Azzal, hogy a módosítás a főkancellári hivatal alá rendeli a Jedi Tanácsot, alkotmányos jogkört kap magának a rendnek a feloszlatására.

– Nem hiheted, hogy a szándéka ez.

– Az ő szándéka? – kérdezte Mace sötéten. – Talán nem az övé. De az ő szándékai irrelevánsak; most csak a kormányunkat a markában tartó Sith Lord szándékai számítanak. És lehet, hogy már csak a Jedik rendje áll közte és a galaxis fölötti uralom között. Szerinted mit fog tenni?

– Nem fogja kezébe adni a Szenátus a Jediket feloszlató hatalmat, soha.

– A Szenátus pontosan ezt fogja megszavazni. Ma délután.

– De ennek következményeit meg kell érteniük!

– Már nem számít, mit értenek – mondta Mace. – Tudják, hol a hatalom.

– Még feloszlatva, törvényes hatalom nélkül is, a Jedik tovább léteznének! Jóval a Galaktikus Köztársaság előtt, a Jedi-lovagok már akkor is léteztek, szolgálták az Erőt, és szolgálni fogják, még akkor is, amikor már porrá vált rég a Köztársaság.

– Yoda mester, ez a nap hamarabb eljöhet, mint hinnénk. Lehet, hogy ma van ez a nap. – Mace dühös pillantást vetett Obi-vanra, aki elértette a célzást.

– Nem tudjuk, mik lehetnek a Sith Lord tervei – szólalt meg az ifjú mester –, de abban biztosak lehetünk, hogy Palpatine-ban nem szabad megbíznunk. Soha többé. Ez a javaslat nem valamelyik túlbuzgó szenátoré… biztosra vehetjük, hogy maga Palpatine írta, és átadta valakinek, akit a markában tart… hogy azt a látszatot keltse, hogy a Szenátus megint „rákényszeríti, hogy a biztonság érdekében vonakodva elfogadja a hatalmi köre bővítését”. Attól tartunk, hogy ezt addig fogják folytatni, míg egy nap „rákényszerítik, hogy vonakodva elfogadja az élethosszig tartó diktátori címet”.

– Meggyőződésem, hogy ez a következő lépés a Jedik elleni szervezkedésben – vélte Mace. – Egy lépés az elpusztításunk felé. A főkancellárt teljesen körülveszi az Erő sötét oldala.

– Mint ahogy a szeparatistákat körülvette már a háború előtt – tette hozzá Obi-van. – Ha a főkancellárt a sötét oldal irányítja, akkor lehet, hogy az egész háború a Sith terve volt a Jedi Rend elpusztítására.

– Spekuláció! – koppantott határozottan a botjával Yoda, kissé kilendítve lebegőszékét. – Ilyen elméletekre nem építhetünk. Bizonyíték kell. Bizonyíték.

– A bizonyíték olyan luxus lehet, amit nem engedhetünk meg magunknak. – Mace Windu szemében veszélyes fény gyúlt. – Készen kell állnunk a cselekvésre!

– A cselekvésre? – kérdezte szelíden Obi-van.

– Nem engedhetjük, hogy a rend ellen forduljon! Nem engedhetjük, hogy feleslegesen elhúzza a háborút! Már így is túl sok Jedi halt meg. Lefegyverzi a Köztársaságot! Én láttam, milyen az élet a Köztársaságon kívül, és te is láttad, Obi-van. Rabszolgaság. Szenvedés. Véget nem érő háborúk.

Mace arcára ugyanaz a távoli, meggyötört árnyék ereszkedett, amit Obi-van az előző napon látott rajta.

– Láttam Nar Shaddaaban, és láttam a Haruun Kalon. Láttam, mit tett Depával és Sora Bulqkal. Minden hibája ellenére a Köztársaság az egyetlen reményünk az igazságosságra és a békére. Az egyetlen oltalmunk a sötétséggel szemben. Palpatine talán épp arra készül, ami a szeparatistáknak nem sikerült: a Köztársaság megdöntésére. Ha megpróbálkozik vele, el kell mozdítani a hivatalából.

– Elmozdítani? – kérdezte Obi-van. –Úgy érted, letartóztatni?

Yoda megrázta a fejét.

– Egy sötét helyre, oda vezet ez a gondolatmenet. Óvatosnak kell lennünk, rendkívül.

– A Köztársaság a civilizáció. Az egyetlen létező. – Mace mélyen belenézett Yoda szemébe, majd az Obi-vanéba, s Obi-van érezte a koruni mester tekintetéből áradó forróságot. – Készen kell állnunk a radikális cselekvésre! Ez kötelességünk.

– De hát – tiltakozott Obi-van zsibbadtan –, amiről te beszélsz, az árulás!

– Én nem félek a szavaktól, Obi-van! Ha árulás, akkor legyen árulás. Most azonnal megtenném, ha bírnám a Tanács támogatását. Az igazi árulás az lenne, ha nem cselekednénk.

– A Jedi Rendet elpusztíthatja ez – vélte Yoda. – Bizalmát a közvéleménynek már így is elvesztettük…

– Már megbocsáss, Yoda mester – vágott közbe Mace –, de ez a politikusok érve. Mi nem hagyhatjuk, hogy a közvélemény meggátoljon annak a megtételében, ami helyes.

– Hogy ez helyes, nem vagyok meggyőződve arról – vágott vissza Yoda élesen. – A színfalak mögött, ott kell tevékenykednünk, hogy leleplezzük Lord Sidioust. Palpatine ellen fordulni, míg a Sith létezik… lehet, hogy ez is része a Sith tervének, hogy a Jedik ellen fordítsa a közvéleményt és a Szenátust! Hogyne csak feloszlassanak minket, hanem törvényen kívül is helyezzenek.

– A várakozással előnyt adunk a Sith-nek… – állt fel félig a székéből Mace.

– Az előny már náluk van! – bökött felé Yoda a botjával. – Növelni fogjuk előnyüket, ha elhamarkodottan cselekszünk!

– Mesterek, mesterek, kérlek! – szólt közbe Obi-van. Egyikről a másikra nézett, és tisztelettel meghajtotta a fejét. – Talán létezik középút.

– Ah, persze, Kenobi a közvetítő! – Mace Windu visszaült a székébe. – Sejthettem volna. Ezért kérted ezt a találkozót, igaz? Hogy közvetíts közöttünk. Ha tudsz.

– Ilyen biztos vagy a képességeidben? – pihentette meg két kezét Yoda botja fején. – Ezen ügyben közvetíteni, nem könnyű.

Obi-van nem emelte föl a fejét.

– Nekem úgy tűnik – mondta óvatosan –, hogy maga Palpatine hagyott számunkra egy rést. Azt mondta… neked is, Windu mester, és a HoloNeten is a kiszabadulása után, hogy Grievous tábornok a béke valódi akadálya. Egyelőre tegyük félre a szeparatisták többi vezetőjét. Hadd menjen Nute Gunray, San Hill meg a többi, amerre akar, mi állítsuk rá az összes szabad Jedit, az összes ügynököt… ha kell, az egész köztársasági hírszerzést… Grievous hollétének kiderítésére. Ez válaszra fogja kényszeríteni a Sith Lordot; tudja, hogy Grievous nem bujkálhat sokáig előlünk, ha ilyen erőkkel keressük, ha csak az ő elfogására koncentrálunk. Ez elő fogja csalogatni Sidioust; valamit lépnie kell majd, ha folytatni akarja a háborút.

– Ha? – kérdezte Mace. – A háború a kezdetektől fogva a Sith műve, az egyik oldalon Dookuval, a másikon Sidiousszal… és mindvégig mi voltunk a célpont. A Jedik. Megfosztottak minket legfiatalabb és legjobb harcosainktól. Azzá tettek minket, ami soha nem akartunk lenni. – Keserűen megcsóválta a fejét. – Néhány éve már a kezemben tartottam az igazságot… a Haruun Kalon, a háború első hónapjaiban. A kezemben tartottam, de nem értettem, hogy milyen igazam van.

– Az igazságot megpillantjuk, mindannyian – mondta Yoda szomorúan. – A büszkeségünk, az gátolta meg, hogy teljesen rányissuk szemünket.

– Egészen mostanáig – szólt közbe Obi-van szelíden. – Most már tudjuk, mi a Sith Lord célja, ismerjük a taktikáját, és tudjuk, hol keressük. A tettei le fogják leplezni. Nem tud megszökni előlünk. Nem fog megszökni előlünk.

Yoda és Mace egy hosszú pillanatig homlokráncolva meredtek egymásra, majd mindketten Obi-van felé fordultak, és tiszteletteljes főhajtását utánozva lehajtották a fejüket.

– Az ügy lényegére tapintott, igen, az ifjú Kenobi.

Mace bólintott.

– Yoda és én a Coruscanton maradunk, megfigyelés alatt tartjuk Palpatine talpnyalóit és tanácsadóit; azonnal lépünk, amint Sidious lelepleződik. De ki fogja el Grievoust? Én már összemértem vele a kardomat. A legtöbb Jedi nem bírna vele.

– Ezen ráérünk majd akkor aggódni, ha megtaláltuk – vélte Obi-van. Halvány, elmélázó mosoly ült ki az arcára. – Ha eléggé fülelek, szinte hallom Qui-gon intését: amíg a lehetséges valósággá nem válik, addig csak eltereli a figyelmet.

Grievous tábornok széles terpeszben állva, a háta mögött összekulcsolt kézzel bámult ki a megerősített kilátófalon a geonosisi csatahajó óriási gömbjére. A hatalmas hadihajó azonban szinte eltörpült a hihetetlen nagyságú víznyelőben.

Ez volt az Utapau, egy isten háta mögötti bolygó a Peremvidék legkülső határán. A talajszinten – jóval magasabban, mint ahol Grievous állt – a bolygó jellegtelen, kopár sziklagömbnek tűnt, amit laposra csiszoltak a véget nem érő hiperszelek. Bolygó körüli pályáról viszont látni lehetett városait, gyárait és űrrepülőtereit, ahogy a bolygó forrása sorra feltárta a tágas víznyelőket. Ezek a víznyelők akkorák voltak, mint egy-egy inverz hegy, s belső falaik minden egyes négyzetméterét ellepték a városok. És minden egyes város minden egyes négyzetméterét szeparatista harci droidok felügyelték, gondoskodva róla, hogy az utapauiak jól viseljék magukat.

Az Utapaunak semmiféle érdeke nem fűződött a klónháborúhoz; soha nem volt a Köztársaság része, és gondosan ügyelt csendes semlegessége megőrzésére.

Egészen addig, míg Grievous el nem foglalta.

A semlegesség mostanában vicc volt; egy bolygó csak addig maradt semleges, amíg szemet nem vetett rá a Köztársaság vagy a Konföderáció. Ha Grievous tudott volna nevetni, nevetett volna.

A szeparatista vezetés tagjai úgy sürögtek a tartósbeton leszállópályán, mint a patkányok – azok is voltak –, kétségbeesetten igyekezve felszállni a hajóra, amely elviszi őket az új mustafari bázis biztonságába.

Ám az egyik patkány hiányzott a tülekedésből.

Grievous kissé felemelte a tekintetét, és megpillantotta Nute Gunray tükörképét az üvegacélon. A neimoidi alkirály reszketve állt a vezérlőközpont ajtajában. Grievous némán méregette a magas, csúcsos süveg alól felé villanó, dülledt, hideg vérű szempárt.

– Gunray – szólalt meg, de nem mozdult. – Miért van még itt?

– Vannak dolgok, amiket csak négyszemközt beszélhetünk meg, tábornok. – Az alkirály tükörképe körülnézett az ajtóból a folyosókon. – Zavar ez az újabb költözés. Azt mondta, hogy az Utapau biztonságos lesz. De akkor miért költözik most át a vezetőtanács a Mustafarra?

Grievous felsóhajtott. Nem volt ideje hosszas magyarázkodásra; magától Sidioustól várt egy titkos hívást. Nem fogadhatta Gunrayjel a háta mögött, és természetes ösztönének sem engedelmeskedhetett, hogy úgy rúgja fenékbe a neimoidi alkirályt, hogy a bolygóra visszazuhanva elégjen a légkörben. Grievous még mindig remélte, hogy Lord Sidious egyszer engedélyt fog adni rá, hogy szétzúzza az alkirály és talpnyalója, Rune Haako fejét. Visszataszító, nyavalygó, kapzsi söpredék mindkettő. És a szeparatista vezetés többi tagja sem különb.

Egyelőre azonban fent kellett tartania a barátság látszatát.

– Az Utapau – kezdte lassan, mintha egy gyereknek magyarázna –, egy megszállt ellenséges bolygó. Soha nem szántuk másnak, mint átmeneti állomáshelynek, míg el nem készülnek a mustafari bázis védművei. Most, hogy elkészültek, Mustafar a galaxis legbiztonságosabb bolygója. Az erőd, amit maguknak építettünk, az egész köztársasági flottát képes visszaverni.

– Még szép! – morogta Gunray. – Az építkezés majdnem csődbe vitte a Kereskedő Föderációt!

– Ne siránkozzon nekem a pénz miatt, alkirály! Nem érdekel.

– Pedig jobb lenne, ha érdekelné, tábornok. A pénz mozgatja az egész háborút! Az én pénzemen készült a maga teste, az én pénzemen készültek azok az őrülten drága MagnaGuardok! Az én pénzemen…

Grievous olyan gyorsan mozdult, hogy úgy tűnt, mintha odateleportált volna az ablaktól Gunray elé.

– Mit ér a pénze ezzel szemben? – tolta a neimoidi orra alá ökölbe szorított durániumkezét.

Gunray összerezzent, és elhátrált.

– Én csak… aggódom a biztonságunk miatt, tábornok, ez minden. Én… mi… a Kereskedő Föderáció nem tud félelemben dolgozni. Mi van a Jedikkel?

– Felejtse el a Jediket! Nem szerepelnek ebben az egyenletben.

– Hamarosan megjelennek azon a bázison!

– A bázis biztonságos. Akár ezer Jedinek is ellenáll. Tízezernek.

– Hallja maga, mit beszél? Megőrült?

– Nem vagyok hozzászokva, hogy megkérdőjelezzék a parancsaimat – felelte Grievous kifejezéstelen hangon.

– Mi vagyunk a vezetőség! Nekünk nem adhat parancsokat! Itt mi adjuk a parancsokat!

– Biztos ebben? Akar fogadni? – Grievous olyan közel hajolt, hogy látta koponyája tükörképét Gunray rózsaszín szemében. – Fogadna mondjuk az életében?

Gunray tovább hátrált.

– Azt mondja, biztonságban leszünk a Mustafaron… de azt is mondta, hogy túszul fogja ejteni Palpatine-t, mégis sikerült megszöknie!

– Örüljön, alkirály – nézegette csodálattal csillogó ujjízületeit Grievous, mintha a keze valamilyen egzotikus ragadozó lett volna –, hogy nem magát ejtettem túszul.

Azzal visszament az ablakhoz, és felvette korábbi testhelyzetét: lába széles terpeszben, keze összekulcsolva a háta mögött. Ha még egy másodperccel tovább nézte volna Gunray zöld pofájának beteges rózsaszín árnyalatát, fennállt volna a veszély, hogy a parancsairól megfeledkezve kiloccsantja az alkirály agyvelejét.

– Várja a hajója!

Hangérzékelői tisztán vették Gunray sarujának csoszogását, ahogy eltávolodott a folyosón, és épp a legjobbkor: az érzékelők a vezérlőközpont holokommjának zümmögését is regisztrálták. Szembefordult a koronggal, s amikor felcsendült a bejövő hívást jelző dallam, megnyomta a fogadó gombot, és fél térdre ereszkedett.

– Igen, Lord Sidious!

– Átköltöztetted a szeparatista Tanácsot a Mustafarra?

– Igen, mester! – Megkockáztatott egy pillantást az ablakra. A Tanács nagy része már felszállt a hajóra. Gunray bármelyik pillanatban utolérhette őket; Grievous saját tapasztalatból tudta, milyen gyorsan képes futni az alkirály, ha megfelelően motiválják. – A hajó perceken belül felszáll.

– Szép munka, tábornokom. Most pedig kezdd el előkészíteni a csapdánkat itt, az Utapaun. A Jedik végre kifejezetten rád vadásznak készen kell állnod a támadásukra.

– Igen, mester.

– Úgy rendeztem a dolgokat, hogy kapj még egy esélyt a parancsaim teljesítésére, Grievous. Valószínű, hogy a Jedi, akit utánad küldenek, Obi-van Kenobi lesz.

– Kenobi? – Grievous keze olyan erővel szorult ökölbe, hogy szervomotorai tiltakozva felnyüszítettek. – És Skywalker?

– Azt hiszem, Skywalkernek… más dolga lesz.

Grievous még mélyebbre hajtotta a fejét.

– Nem foglak még egyszer cserbenhagyni, mester. Kenobi meg fog halni.

– Gondoskodj róla, hogy így legyen!

– Mester? Ha zavarhatom arcátlanságommal… miért nem engedted, hogy végezzek Palpatine kancellárral? Talán soha nem lesz még egy olyan lehetőségünk.

– Az idő még nem érett meg rá. Türelem, tábornokom. Közel a háború vége, és a győzelem biztos.

– Még Dooku gróf elvesztése után is?

– Dookut nem elvesztettük, hanem feláldoztuk… stratégiai áldozat volt, mint ahogy a dejarikban feláldozunk egy bábut, hogy végzetes ballépésre csábítsuk az ellenfelet.

– Soha nem voltam túl jó dejarikjátékos, mester. Jobb szeretem a valódi háborút.

– És meg is kapod belőle a részedet, ígérem.

– A végzetes ballépés… ha lehetek ismét arcátlan…

– Hamarosan mindent megértesz.

Grievous hallotta mestere hangjában a mosolyt.

– Minden világos lesz, amint megismered az új tanítványomat.

Anakin az ujjaival igyekezett rendbe tenni a haját, miközben átszaladt a nagytanács tornyának közelében álló templomzikkurat tetején lévő lezárt leszállópályán. A pálya túlsó végében a főkancellár siklója várakozott. Anakin hunyorogva nézte a leengedett rámpa két oldalán álló magas, vörös köpenyes testőröket.

És aki a sikló felől közeledett, beárnyékolva a szemét, előredőlve a heves reggeli szélben… Obi-van lett volna?

– Végre! – morogta Anakin. Az egész Templomot átkutatta korábbi mestere után, s már majdnem felhagyott a reménnyel, hogy megtalálja, amikor egy arra járó padavan megemlítette, hogy a leszállópálya felé látta sietni Obi-vant, hogy fogadja Palpatine siklóját. Anakin remélte, hogy Obi-van nem fogja észrevenni, hogy nem öltözött át tegnap óta.

Nem igazán tudta volna megmagyarázni, miért nem.

Noha nem őrizhette meg örökké a titkát, még nem állt készen rá, hogy ott helyben felfedje. Előző este megegyeztek Padméval, hogy addig tartják titokban a kapcsolatukat, ameddig csak tudják. Még nem készült fel rá, hogy kilépjen a Jedi Rendből. Addig semmiképpen, amíg Padmét veszély fenyegeti.

A lány azt mondta, hogy az álma biztos csak egy metafora, de Anakin tudta, hogy nem az. Tudta, hogy az Erő látomásai sem biztosak – de ő eddig még sohasem tévedett. Még a legkisebb részletben sem. Már kisfiúként tudta, hogy ki fogják választani Jedinek. Tudta, hogy be fogja járni az egész galaxist. Kilencévesen, jóval azelőtt, hogy egyáltalán tudta volna, mit jelent a szerelem, csak ránézett Padmé Amidala tökéletes arcára, és látta, hogy a lány szeretni fogja őt, és hogy egy nap össze fognak házasodni.

Azok az álmok sem metaforák voltak, amelyek az anyjáról szóltak. Amelyekben sikoltozott. Amelyekben halálra kínozták.

tudtam, hogy el fogsz jönni értem, annie… annyira hiányoztál

Megmenthette volna.

Talán.

Mindig is olyan magától értetődőnek tűnt… ha csak egy nappal, egy órával korábban tért volna vissza a Tatuinra, akkor megtalálta volna az anyját, és még mindig élne. S mégis…

S mégis, a Jedik nagy prófétái mindig is azt tanították, hogy az a legnagyobb veszélye annak, ha valaki megpróbálja megakadályozni egy látomás valóra válását, hogy esetleg épp ezzel váltja valóra – például ha időben érkezett volna az anyja megmentésére, lehet, hogy ő maga vált volna valahogyan felelőssé a haláláért.

Vagy ha megpróbálná megmenteni Padmét, lehet… akármilyen lehetetlennek tűnjék is… hogy ő maga ölné meg.

De hogyne tegyen semmit… csak várja, hogy Padmé meghaljon…

Lehet valami több mint lehetetlen?

Amikor egy Jediben kérdések merülnek fel az Erő legmélyebb aspektusaival kapcsolatban, mindig van egy forrás, akihez fordulhat; s ezért Anakin a saját szállásán meg sem állva, hogy átöltözzön, ébredés után azonnal felkereste Yodát, hogy a tanácsát kérje.

Meglepte, milyen kedvesen vezette be az ősöreg Jedi-mester a lakosztályába, és milyen türelmesen hallgatta végig akadozó próbálkozását, hogy úgy adja elő kérdését, hogy közben ne fedje fel titkát. Korábban Yoda meg sem próbálta leplezni azt, ami Anakin szerint az ő puszta létének mélységes helytelenítése volt.

Ám ezen a reggelen, hiába jártak más dolgok a fejében – még Anakin korántsem kifinomult Erő-érzékelése is felfedte a konfliktus és aggódás visszhangjait a mester otthonában –, Yoda egyszerűen hellyel kínálta az egyik puha, kerek lebegőszéken, és felajánlotta, hogy meditáljanak együtt.

Még csak a részletek iránt sem érdeklődött.

Anakin annyira hálás volt – és annyira megkönnyebbült, és annyira eltöltötte a váratlan remény –, hogy könnybe lábadt a szeme, és kellett néhány perc, míg visszanyerte helyénvaló Jedi-komolyságát.

Yoda egy idő után lassan kinyitotta a szemét, és ősöreg homlokának mély ráncai még tovább mélyültek.

– Látomások… látomások… súlyos kérdések, azok. Érezni a jövőt, hajdan minden Jedi tudta; ma már csak néhányan. Látomások… az Erő ajándékai és átkai, igen. Útjelzők és kelepcék. A te látomásaid…

– Fájdalom van bennük – mondta Anakin. – És szenvedés.

Alig tudta rávenni magát, hogy hozzátegye:

– És halál.

– Ezekben a zavaros időkben, ez nem meglepő. Magadat láttad vagy valakit, akit ismersz?

Anakin nem bízott magában annyira, hogy válaszolni merjen.

– Valakit, aki közel áll hozzád? – nógatta szelíden Yoda.

– Igen – felelte Anakin, és elfordította tekintetét Yoda túlságosan is bölcs szeméről. Hadd higgye azt, hogy Obi-vanra gondol. Túl közel került. Yoda hangja gyengéd volt és megértő:

– A félelem a veszteségtől, ösvény az, a sötét oldalhoz, ifjú.

– Nem hagyhatom, hogy valóra váljanak a látomásaim, mester. Nem engedhetem!

– Kik beleolvadnak az Erőbe, örvendezz azokkal! Gyászolnod őket nem kell. Hiányolnod nem kell.

– Akkor miért harcolunk egyáltalán, mester? Miért mentünk meg bárkit is?

– Nem bárki az, akiről szó van – jelentette ki Yoda keményen. – Rólad beszélünk, a látomásodról és a félelmedről, arról. A sóvárgás árnyéka, az a ragaszkodás. Amit elveszteni félsz, képezd magad, tudd elengedni. A félelemtől, attól kell megszabadulnod, s nem bánthat veszteség.

Anakin ekkor döbbent rá, hogy Yoda egyáltalán nem próbál segíteni neki. A Jedi Rend legbölcsebb mestere semmi jobbat nem tud nyújtani, csupán vallásos blablát arról, hogy Hagyja Eltűnni a Dolgokat az Életéből.

Mintha nem hallotta volna már ezt legalább egymilliószor.

Neki könnyű… hisz Yoda ki miatt aggódhatna? Törődik bárkivel egyáltalán? Anakin egyvalamiben teljesen biztos volt: a vén mester sosem ismert szerelmet.

Mert ha igen, akkor tudhatná, hogy nem várhatja el tőle, hogy karba tett kézzel és behunyt szemmel, nyugodtan meditáljon, miközben az, ami Padmé életéből marad, elpárolog, mint a harmat szellemköde egy tatuini téli hajnalon…

Így hát valami más módot kell találnia, hogy kielégítő megoldást kapjon a gondjaira.

Megy, megkeresi Obi-vant.

Mert nem fogja feladni. Nincs olyan isten!

A Jedi Templom az Erő energiájának leghatalmasabb gyűjtőpontja a Köztársaságban; zikkuratformája úgy fókuszálja az Erőt, mint ahogy egy fényszablya drágaköve az energia áramlását. Az a sok ezer Jedi és padavan, akik nap mint nap a békét, a tudást és az igazságot keresik a falai között, behódolnak az Erő akaratának, s a Templom olyan, akár a fény szökőkútja.

Már attól, hogy kilépett a leszállópályára, energia töltötte el Anakin testét; ha az Erő valaha meg akarta volna mutatni neki, hogyan változtathatja meg rémálmai sötét jövőképét, akkor itt tette volna.

A Jedi Templomban kapott helyet az Archívum, a rend teljes huszonöt évezredes létét felölelő hatalmas könyvtár is: minden megvolt benne, a legszélesebb körű kozmográfiai felmérésektől kezdve milliárdnyi Jedi-lovag személyes naplójáig. Anakin itt remélt mindent megtalálni, amit a jósálmokról tudni lehetett – és mindent, amit arról lehetett tudni, hogy hogyan lehet megakadályozni a látomások valóra válását.

Az egyetlen problémát csak az jelentette, hogy az Erő legnagyobb mestereinek legmélyebb titkait titkos holokronokban tárolták; és a Lorian Nod-ügy óta, mintegy hetven éve, ezekhez a holokronokhoz csak a mesterek férhettek hozzá.

Ő pedig nem igazán tudta volna megmagyarázni az Archívum mesterének, hogy miért kíváncsi rájuk.

De most ott volt Obi-van – aki segíteni fog neki, Anakin tudta, hogy segíteni fog –, ha megtalálja a megfelelő módot arra, hogy megkérje.

Miközben a szavakat kereste, Obi-van odaért hozzá.

– Nem jöttél jelentést tenni a peremvilági ostromokról.

– Én… feltartottak – felelte Anakin. – Nincs mentségem. Ez legalább igaz volt.

– Itt van Palpatine? – kérdezte Anakin, próbálva másra terelni a szót. – Történt valami?

– Épp ellenkezőleg – mondta Obi-van. – Az a sikló nem a főkancellárt hozta ide. Arra vár, hogy téged vigyen el hozzá.

– Rám vár? – ráncolta a homlokát Anakin. Az elméje ködös volt az aggodalmaktól és a kialvatlanságtól; nem értette az egészet. Tétován végigsimított a köpenyén. – De hát… nem jelzett a nyomjelzőm. Ha a Tanács látni akar, miért nem…

– A Tanácsot nem értesítették – rázta meg a fejét Obi-van.

– Nem értem.

– Én sem. – Obi-van közelebb lépett hozzá, és állával a sikló felé bökött. – Egyszerűen csak idejöttek, nem túl régen. Amikor a szolgálatos padavan megkérdezte, azt mondták, a főkancellár látni akar téged.

– Miért nem a Tanácson keresztül rendelt magához?

– Talán oka van azt hinni – mondta Obi-van óvatosan –, hogy a Tanács esetleg nem küldene át. Talán nem akarta felfedni, hogy miért hívat. A Tanács és a főkancellár kapcsolata elég… feszült mostanában. Anakin gyomrában jeges csomó kezdett kialakulni.

– Obi-van, mi folyik itt? Valami baj van, igaz? Tudsz valamit, látom.

– Hogy tudok? Nem, csak gyanítok. Ami nem ugyanaz.

Anakinnak eszébe jutott, hogy Padmé pontosan ugyanezt mondta előző éjszaka. A hideg csomó tovább szorult.

– És?

– És ezért jöttem ki ide, Anakin. Hogy tudjak beszélni veled. Négyszemközt. Nem a Jedi Tanács tagjaként… Ha a Tanács tudomást szerezne erről a beszélgetésről… szóval inkább ne szerezzen!

– Miféle beszélgetésről? Még most sem tudom, mi folyik itt!

– Egyikünk sem tudja. – Obi-van Anakin vállára tette az egyik kezét, és homlokráncolva mélyen a szemébe nézett. – Anakin, tudod, hogy a barátod vagyok.

– Természetesen…

– Nem. Nincsenek természetesenek, Anakin. Már semmi sem természetes. A barátod vagyok, és mint a barátod, arra kérlek: óvakodj Palpatine-tól.

– Hogy érted ezt?

– Tudom, hogy te a barátja vagy Az aggaszt, hogy ő barátod-e. Légy óvatos vele, Anakin! És légy óvatos a saját érzéseiddel!

– Óvatos? Nem úgy érted, hogy figyelmes?

– Nem – mélyültek el Obi-van homlokán a ráncok. – Az Erő egyre sötétebb körülöttünk, és mindannyiunkra hatással van, mint ahogy mi is hatással vagyunk rá. Veszélyes idők ezek a Jedik számára. Kérlek, Anakin… kérlek, légy óvatos!

– Túl sokat aggódsz – próbálkozott a régi vakmerő mosolyával Anakin.

– Muszáj…

– …mert én meg egyáltalán nem aggódok, igaz? – fejezte be a mondatot Anakin.

Obi-van homlokráncolása mosollyá lágyult.

– Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani?

– Tudod, nincs igazad – nézett el a sikló felé, a siklón túl a reggeli félhomályban Anakin. A Republica 500 és Padmé lakosztálya felé. – Nagyon is sokat aggódok.

A Palpatine irodájáig tartó utazás néma volt és feszült. Anakin megpróbált szóba elegyedni a két magas, vörös köpenyes, sisakmaszkos alakkal, de nem bizonyultak kifejezetten bőbeszédűnek.

Anakin kényelmetlen érzése csak tovább fokozódott, amikor megérkezett Palpatine irodájába. Olyan sokszor járt már ott, hogy még igazából meg sem nézte: a lágyan ívelt falakhoz tökéletesen illő vastag, vörös szőnyeget, a széles, kényelmes díványokat, a Palpatine íróasztala mögötti hatalmas ablakot – mindez annyira ismerős volt, hogy már szinte láthatatlan is, de aznap…

Aznap, fülében Obi-van suttogó hangjával, óvakodj Palpatine-tól, minden másnak tűnt. Újnak. S ez semminek sem vált előnyére.

Mindent valami meghatározhatatlan homály burkolt be, mintha a Coruscant távoli napjának fényét ragyogó napsütéssé sűrítő orbitális tükrök megsérültek volna, vagy bemocskolta volna őket a város fölött lebegő, barna füstfelleg. A főkancellár koronglámpájának fénye erősebbnek tűnt a szokásosnál, szinte már bántó volt, de valahogy mégiscsak tovább mélyítette a homályt. Anakin felfedezett egy különös, véletlen emlékvisszhangot, egy új harmonikus rezonanciát a fejében, amikor ránézett a főkancellár hatalmas széke mögötti tágas ablakra.

Palpatine irodája az Invisible Hand tábornoki szállására emlékeztette.

S hirtelen valamiért vészjóslónak tűnt, hogy a főkancellár testőreinek vörös köpenyei pontosan ugyanabban az árnyalatban játszottak, mint a szőnyeg.

Maga Palpatine az ablaknál állt, kezét a háta mögött összekulcsolva, a füstös-ködös reggelt bámulva.

– Anakin. – Bizonyára látta a fiú tükörképét az ívelt üvegacélban. Nem mozdult meg. – Csatlakozz hozzám!

Anakin odalépett mellé, s felvette ugyanazt a testtartást. A város végtelenül terült el előtte. Helyenként még mindig füstölögtek a lerombolt épületek. A légi forgalom kezdett visszatérni a normális kerékvágásba, az égboltot szúnyogszerű siklók, légitaxik és antigravitációs járművek folyamai keresztezték minden irányban. A közelben a Köztársaság tér tartósbeton talajából szárba szökkent, gigantikus szürke gombaként kuporgott a Galaktikus Szenátus óriási kupolája. Távolabb, a barnás ködben ki tudta venni a Jedi Templom zikkuratjának tetején álló négy tornyot.

– Látod, Anakin? – Palpatine hangja halk volt, érzelmektől rekedt. – Látod, mit tettek a mi gyönyörű városunkkal? A háborúnak véget kell vetni! Nem engedhetjük, hogy… hogy…

A hangja elhalt, és megcsóválta a fejét. Anakin szelíden megfogta Palpatine vállát, s árnyék suhant át az arcán, megérezve, milyen törékeny a hús és a csont a köpeny alatt.

– Tudja, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és ugyanez áll a többi Jedire is.

Palpatine bólintott, majd lehajtotta a fejét.

– Benned biztos vagyok, Anakin. Ami a többi Jedit illeti… – Felsóhajtott. Még az előző napinál is kimerültebbnek tűnt. Talán az ő éjszakája is álmatlanul telt. – Azért kérettelek ide – kezdte lassan –, mert szükségem van a segítségedre egy rendkívül kényes ügyben. Remélem, bízhatok a diszkréciódban, Anakin!

Anakin egy pillanatra megdermedt, majd nagyon lassan levette a kezét a főkancellár válláról.

óvakodj Palpatine-tól

– Jedi vagyok, s ez bizonyos mértékig… korlátozza… a diszkréciómat, főkancellár.

– Ó, természetesen! Ne aggódj, fiam. –Palpatine szemében egy pillanatra felvillant a jól ismert atyai mosoly. – Anakin, barátságunk hosszú évei alatt kértem tőled valaha is olyat, ami akár a legcsekélyebb mértékben ütközött volna a lelkiismereteddel?

– Hát…

– És soha nem is fogok. Nagyon büszke vagyok a Jediként véghezvitt tetteidre, Anakin. Számos olyan csatát megnyertél, ami a Jedi Tanács szerint már elveszett… és megmentetted az életemet. Őszintén szólva felháborít, hogy még mindig nem választottak be a Tanácsba.

– Eljön majd az időm… ha egy kicsit érettebb leszek. És talán bölcsebb is. – Nem akart belemenni ebbe a témába Palpatine-nal; Obi-van figyelmeztetése ellenére jó érzéssel és erővel töltötte el, hogy így beszélhet a főkancellárral, mint férfi a férfival. Nem akart elkezdeni nyavalyogni a mesteri cím miatt, mint valami koraérett padavan, akit nem választottak be a scramballcsapatba.

– Ostobaság. A bölcsesség mértéke nem a kor. Azért nem vesznek be a Tanácsba, mert ez az utolsó gyeplőjük rajtad, Anakin, az utolsó eszköz, amivel irányíthatnak. Ha mesterré emelnének, amint azt megérdemled, hogyan kényszerítenék rád az akaratukat?

– Nos… – Anakin szégyenlősen elmosolyodott. – Igazából már most se nagyon tudják.

– Tudom, fiam, tudom. Pontosan erről van szó. Te más vagy, mint ők. Fiatalabb Erősebb Jobb. Ha nem tudnak irányítani, mi történik majd, ha magad is mester leszel? Hogy fognak a politikájuk mellé állítani? Erősebb lehetsz, mint a többiek együttvéve. Ezért nyomnak vissza. Félnek az erődtől. Félnek tőled.

Anakin lehajtotta a fejét. Ez talált.

– Éreztem… valami ilyesmit.

– Azért kérettelek ide ma, Anakin, mert nekem is megvannak a magam félelmei. – Palpatine megfordult, várva, hogy a fiú a szemébe nézzen. Az arcára komor kétségbeesés ült ki. – Kezdek maguktól a Jediktől félni.

– Ó, főkancellár… – mosolyodott el hitetlenkedve Anakin. – Senki sem hűségesebb önhöz a Jediknél… hiszen oly régóta…

Palpatine azonban már elfordult. Leült a székébe, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné egyenesen Anakinnak címezni mondandóját.

– A Tanács egyre nagyobb hatalmat akar. Egyre több önállóságot. Teljesen elveszítették a törvény iránti tiszteletüket. Jobban aggasztja őket a Szenátus felügyelete, mint a háború megnyerése.

– Tisztelettel, uram, a Tanács sok tagja ugyanezt mondaná önről. – Eszébe jutott Obi-van, és majdnem összerezzent. Olyasmit mondott, amit nem kellett volna?

Vagy mégis a Tanács parancsát teljesítette volna egykori mestere?

…óvakodj Palpatine-tól, mondta, és légy óvatos az érzéseiddel…

Őszinte figyelmeztetés volt ez, az iránta érzett aggodalomból? Vagy a kétely kiszámított magvai, amelyeket azért ültettek el benne, hogy elidegenítsék Anakint az egyetlen embertől, aki valóban megértette őt?

Az egyetlen embert, akiben tényleg megbízhatott…

– Ó, nem kétlem – hallotta Palpatine hangját. – A Tanácsban sokan azt szeretnék a legjobban, ha lemondanék a hivatalomról… mert tudják, hogy nem fogok engedni nekik. Titokzatosságba burkolóznak, rejtélyes, arctalan ellenségek elleni titkos akciókat indítanak…

– Uram, a Sith-et nem nevezném arctalannak. Ott volt például maga Dooku…

– És valóban a Sith Lordja volt? Vagy csak egy újabb a bukott Jedik hosszú sorában, aki vörös fénykarddal pózolt, hogy megsértsen titeket?

– Én… – Anakin a homlokát ráncolta. Honnan tudhatná biztosan? – De Sidious…

– A, igen, a rejtélyes Lord Sidious. „A Sith, aki beszivárgott a legmagasabb kormányzati körökbe.” Nem túl ismerős ez neked valahonnan, Anakin? Nem túl kényelmes? Honnan tudod, hogy Sidious egyáltalán létezik? Honnan tudod, hogy nemcsak kitaláció, a Jedi Tanács kitalációja, hogy ürügyet szolgáltasson politikai ellenfeleik zaklatására?

– A Jedik nem politizálnak…

– A demokráciában mindenki politizál, Anakin. És minden a politikáról szól. Ez a képzeletbeli Sith Lord… még ha létezik is, valóban tartanunk kell tőle? Bírósági tárgyalás nélkül kell levadászni és kivégezni?

– A Sith-ek a gonosz megtestesítői…

– Legalábbis ezt tanították neked. Néhány éve elkezdtem tanulmányozni a Sith-ek történetét, Anakin. Még akkor, amikor a Tanács végre tájékoztatott róla, hogy… megbizonyosodott… ezeknek az évezredek óta halott varázslóknak az állítólagos feltámadásáról. Nem minden történet található meg róluk a titkos templomi archívumokban, fiam. Az alapján, amit én olvastam, nem is különböztek olyan sok mindenben a Jediktől… hatalomra törtek, az igaz, de hát ezt teszi a ti Tanácsotok is.

– A sötét oldal…

– Ó, igen, persze, persze… a sötét oldal. Jól figyelj: ha ez a te „Darth Sidiousod” ebben a pillanatban belépne azon az ajtón… és valahogy meg tudnám akadályozni, hogy itt helyben végezz vele… tudod, mit csinálnék?

Palpatine felemelkedett a székéből, s együtt emelkedett vele a hangja is.

– Megkérném, hogy üljön le, és megkérdezném, hogy tudná-e arra használni a képességeit, hogy véget vessen ennek a háborúnak!

– De hát… de hát… – Anakin nem hitt a fülének. Mintha meglódult volna a talpa alatt a vérvörös szőnyeg, forogni kezdett körülötte a helyiség.

– És ha azt mondaná, hogy igen, akkor megkínálnám egy brandyvel, és tárgyalni kezdenék vele!

– Főkancellár… ezt… nem mondhatja komolyan!

– Na jó, nem teljesen. – Palpatine felsóhajtott, vállat vont, és visszaült a székére. – Csak egy példa volt, Anakin. Bármit megtennék, hogy visszaállítsam a galaxis békéjét, érted? Csak ezt akartam érzékeltetni. Hiszen… – mosolyodott el fáradtan, szomorú iróniával – …mennyi az esélye annak, hogy valóban belépjen egy Sith Lord azon az ajtón?

– Nem tudom – felelte Anakin hevesen –, de abban biztos vagyok, hogy nem lenne túl jó ötlet a Jedi Tanács előtt felhozni ezt a… példát.

– Ó, persze! – kuncogott fel Palpatine. – Persze, igazad van. Még ürügynek vennék, hogy engem vádoljanak meg.

– Biztos vagyok benne, hogy azt soha nem tennék…

– Én meg nem. Már nem vagyok biztos benne, hogy bárhol megállnának, Anakin. Épp ezért kérettelek ide ma. – Előrehajolt, könyökével rátámaszkodott az asztalra. – Talán hallottad már, hogy ma délután a Szenátus ennek a hivatalnak a hatáskörébe fogja rendelni a Jedi Tanács közvetlen irányítását.

– A Jedik ezentúl nem a Szenátusnak fognak jelentést tenni? – mélyültek el Anakin homlokán a ráncok.

– Nekem fognak jelenteni. Személyesen. A Szenátus túl szétszórt a háború vezetéséhez, ezt már évek óta tudjuk. Ezentúl ez a hivatal lesz az egyetlen szerv a háború vezényléséhez, és így hamar véget vetünk az öldöklésnek.

– Én belátom, miért lesz ez jó, uram – bólintott Anakin –, de a Tanács valószínűleg nem fogja. Ha engem kérdez, nem szívesen látnának újabb alkotmánymódosításokat.

– Igen, köszönöm, barátom. De ebben az esetben nincs választásom. Ezt a háborút meg kell nyerni!

– Ebben mindenki egyetért.

– Remélem is, fiam. Remélem is.

Anakin a fejében hallotta Obi-van suttogását, a Tanács és a főkancellár kapcsolata elég… feszült. Mi folyik itt, a fővárosban?!

Nem ugyanazon az oldalon állnak talán mind?

– Biztosíthatom – jelentette ki határozottan –, hogy a Jedik teljes mértékben elkötelezettek a Köztársaság legfontosabb értékei mellett.

– A tetteik ékesebben fognak szólni, mint a szavaik – vonta föl az egyik szemöldökét Palpatine –, amíg valaki szemmel tartja őket. És pontosan ezt a szívességet szeretném kérni tőled, fiam.

– Nem értem, uram.

– Anakin, arra kérlek… személyes szívességként, régi barátságunk nevében… hogy fogadd el személyes képviselőm posztját a Jedi Tanácsban.

Anakin csak pislogni tudott.

És újra.

– Én? – nyögte ki.

– Ki más? – tárta szét a karját Palpatine, majd vállat vont. – Te vagy az egyetlen Jedi, akit ismerek, akit igazán ismerek, akiben meg tudok bízni. Szükségem van rád, fiam. Senki más nem alkalmas erre a feladatra: hogy a Köztársaság szeme, füle… és hangja… legyen a Jedi Tanácsban.

– A Tanácsban… – motyogta Anakin.

Látta magát az egyik alacsony, ívelt székben ülni, szemben Mace Winduval. Szemben Yodával. Ülhetne Ki-Adi-Mundi vagy Plo Koon mellett… vagy akár Obi-van mellett is! És már nem tudott nem tudomást venni a halk suttogásról a szívét lezáró kemenceajtók mögül, hogy ő lesz a Jedi Rend huszonötezer éves történetének legfiatalabb mestere.

De igazából nem ez számított.

Palpatine valahogy a szíve mélyére látott, és azt a dolgot kínálta neki, amire a legjobban vágyott a galaxisban. Nem a Tanács érdekelte, tulajdonképpen nem – az csak egy gyerekes álom volt. Nem volt szüksége a Tanácsra. Nem volt szüksége az elismerésre, és nem volt szüksége tiszteletre. Magát a címet akarta.

Csak a mesteri cím számított.

Csak Padmé számított.

Ez volt az ajándékok ajándéka: mesterként hozzáférhetne a zárolt holokronokhoz az Archívumban.

Megtalálná a módját, hogy megmentse Padmét az álmától…

Megrázkódott, és visszatért a jelenbe.

– Én… nem találok szavakat, uram. Azonban a Tanács saját maga választja tagjait. Ebbe soha nem fognak belemenni.

– Ígérem, belemennek – suttogta Palpatine zavartalanul. Körbefordult a székével, és kinézett az ablakon a Templom távoli tornyaira. – Nagyobb szükségük van rád, mint hinnék. Mindössze az kell, hogy valaki a megfelelő módon… – kifejezően intett a kezével – …elmagyarázza ezt nekik.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

politika

Orbitális tükrök forogtak, összegyűjtve a Coruscant napjának halvány fényét, hogy elhomályosítsák a csillagokat; tűzoltóhajók cikáztak az égen, tartályaikban vegyi levegőtisztítókkal, lemosva az elmúlt napok tüzeinek utolsó nyomait is; az éjszaka hűvös maradványai lecsúsztak a Jedi Templom Tanácstornyáról; és magában az elzárt teremben Obi-van még mindig próbálta lebeszélni őket róla.

– Igen, természetesen bízom benne – mondta türelmesen. – Abban mindig bízhatunk, hogy Anakin azt fogja tenni, amit helyesnek tart. Abban viszont nem bízhatunk, hogy azt fogja tenni, amit mondunk neki. Nem lehet rábírni, hogy egyszerűen csak engedelmeskedjen. Higgyetek nekem: évek óta próbálom.

Egymásnak feszülő energiák örvénylettek és csaptak össze a Tanácsteremben. A Tanács döntései hagyományosan néma, közös meditálással születtek az Erő áramlásai fölött, míg az egész Tanács egyetlen közös álláspontra nem jutott a kérdésben. Obi-van azonban csak hírből ismerte ezt a hagyományt, az archívumok történeteiből és olyan mesterek elbeszéléseiből, akik még a Sith visszatérése előtt szolgáltak a Tanácsban. Az Obi-van beválasztása óta eltelt túlságosan is kevés év alatt a vita inkább szabály volt a teremben, semmint kivétel.

– Lehetőséget adott, akaratlanul is a főkancellár – mondta Yoda komoran. – A hivatala tevékenységére, arra nyitott ablakot. Becsukni a szemünk, bolondság lenne, az.

– Akkor valaki más szemét kell használnunk – vélte Obi-van. – Megbocsáss, Yoda mester, de te nem ismered őt úgy, ahogy én. Egyikőtök sem ismeri. Ádázul hűséges, és egy grammnyi árulás sincs benne. Mindannyian láttátok; ez volt az egyik érv, amit néhányan felhoztatok a mesterré választása ellen: „nincs meg benne az igazi Jedi visszafogottsága”, mondtátok. És ezalatt mind azt értettük, hogy úgy viseli magán az érzelmeit, mint egy HoloNet-zászlót. Hogyan kérhetitek tőle, hogy hazudjon egy barátjának… hogy kémkedjen utána?

– Ezért kell egy barátját kijelölnünk, hogy megkérje – mondta Agen Kolar lágy zabrak baritonján.

– Nem érted. Ne kényszerítsétek, hogy válasszon köztem és Palpatine között.

– Miért ne? – kérdezte Plo Koon holoképe a Courageous hídjáról, ahonnan a köztársasági flottát irányította az Ywllandr rendszerben lévő szeparatista helyőrség ellen. – Talán attól tartasz, hogy nem téged választana?

– Ti nem tudjátok, milyen sokat jelentett neki Palpatine barátsága az évek során. Arra akarjátok kérni, hogy fegyverként használja fel ezt a barátságot! Hogy döfje hátba a barátját. Nem értitek, milyen árat fog fizetni ezért, még akkor is, ha Palpatine ártatlan? Különösen, ha ártatlan. A kapcsolatuk örökre megváltozik…

– S talán épp ez a legerősebb érv a terv mellett – vélte Mace Windu. – Elmondtam, milyen energiákat láttam Skywalker és a főkancellár között. Bármivel érdemes megpróbálkozni, ami eltávolíthatja az ifjú Skywalkert Palpatine befolyása alól.

Obi-vannak nem kellett az Erőt fürkésznie ahhoz, hogy tudja, ebben a vitában alul fog maradni. Lehajtotta a fejét.

– Természetesen alávetem magam a Tanács döntésének.

– Ezt egyikük sem kétli. – Yoda a többi Tanácstag felé fordította zöld tekintetét. – De ha tennünk ezt kell, döntsük el, hogyan vehetnénk a legnagyobb hasznát.

Ki-Adi-Mundi holoképe megvillant, ahogy a cereai mester a kezét összekulcsolva előrehajolt.

– Nekem is vannak bizonyos fenntartásaim az üggyel kapcsolatban, de úgy tűnik, ezekben a kétségbeejtő időkben csak kétségbeesett tervek bírnak a siker reményével. Láttuk, hogy az ifjú Skywalker képes egyedül is szembeszállni egy Sith Lorddal, ha kell; ezt bebizonyította Dookuval. Ha valóban ő a Kiválasztott, játékban kell tartanunk a Sith Lorddal szemben… olyan helyzetben, hogy beteljesíthesse rendelését.

– És ha esetleg tévesen is értelmeztük a próféciát – tette hozzá Agen Kolar –, Anakin az a Jedi, aki túlélheti az összecsapást egy Sith Lord-dal. Használjuk hát fel a csapdánk felállításához is! A Tanácsban hangsúlyozzuk, hogy fokoztuk a Grievous utáni kutatást. Anakin biztos jelenteni fogja ezt a főkancellári hivatalban. S ez talán majd cselekvésre készteti Sidioust.

– Lehet, hogy mindez nem lesz elég – vélte Mace Windu. – Menjünk egy lépéssel tovább… gyengének és tehetetlennek kell tűnnünk, teret kell hagynunk Sidiousnak, hogy azt higgye, észrevétlenül cselekedhet. Szerintem a főkancellár tudomására kellene hoznunk, hogy Yodának és nekem a harctérre kellett sietnünk…

– Kockázatos ez, túlságosan – rázta meg a fejét Yoda. – És túl átlátszó. Csak az egyikünk menjen.

– Akkor az te légy, Yoda mester! – mondta Agen Kolar. – A Sith Lordnak leginkább attól kell tartania, ahogyan te képes vagy érzékelni az Erő szélesebb áramlatait.

Obi-van érezte az egyetértés hullámát végighömpölyögni a teremben, és Yoda komoran bólintott.

– A szeparatisták támadása a Kashyyyknál meggyőző ürügy lesz. És jók a kapcsolataim a vukikkal is; a droidseregeket le tudom győzni, és bármikor visszatérhetek a Coruscantra, ha Sidious ráharap a csalinkra.

– Egyetértek. – Mace Windu homlokráncolva körülnézett a félig üres Tanácstermen. – Még valami. Anakin révén hozzuk a főkancellár tudomására, hogy a legravaszabb, legügyesebb és legállhatatosabb mesterünk vezeti Grievous keresését.

– Hogy Sidiousnak cselekednie kelljen, méghozzá gyorsan, ha fenn akarja tartani a háborút – tette hozzá Plo Koon elismerően.

– Egyetértek – bólintott Yoda. Agen Kolar és Ki-Adi-Mundi is a beleegyezését adta.

– Ez jó tervnek tűnik – helyeselt Obi-van. – De melyik mesterre gondoltatok?

Senki sem szólalt meg, mintha megdöbbentek volna, hogy egyáltalán felmerül benne a kérdés.

Obi-van csak néhány másodperc múlva, az összes mester derűs arcán végigpillantva, s derűjüktől kicsit összezavarodva jött végre rá, hogy mindannyian rá néznek.

Bail Organa dermedten megállt a szenátusi gyűléstermet körülvevő nagy sétány közepén. A mindenféle fajú gyalogosok áradata úgy tört meg körülötte, mint egy folyó egy szikla körül. Organa hitetlenkedve nézett fel az egyik holografikus hirdetőtáblára; ezeket nemrég szerelték fel a sétány fölé, hogy folyamatosan tájékoztassák a több ezer szenátort a háború menetéről és a főkancellár legújabb rendeleteiről.

A szíve kihagyott egy ütemet, és alig tudta fókuszálni a tekintetét. Átnyomakodott a tömegen egy nyomtatóállomáshoz, és gyorsan beütött egy kódot. Amikor megkapta végre az íveket, azokon ugyanaz állt.

Pedig számított rá. Tegnap óta, amióta a Szenátus megszavazta Palpatine-nak a Jedik irányítását, tudta, hogy hamarosan bekövetkezik. Már a terveit is elkezdte kidolgozni.

Ez azonban nem könnyítette meg a dolog elviselését.

Keresett egy nyilvános kommunikációs fülkét, és beütötte a privát használat kódját. Az üvegacél fülke falai átlátszatlanná váltak, mint a kő, s egy másodperccel később tenyérnyi kép jelent meg a kis holokorong fölött: egy karcsú nő, földig érő fehér ruhában, rövid, ápolt barna hajjal, és tiszta, rezzenéstelen, tengerkék szemmel.

– Bail! – üdvözölte a nő. – Mi történt?

Bail elegánsan vékony bajuszkája lekonyult.

– Láttad a ma reggeli hirdetményt?

– A Szektorkormányzósági rendeletet? Igen…

– Eljött az idő, Mon! – mondta Organa komoran. – Eljött az ideje, hogy abbahagyjuk a beszédet és cselekedjünk/ A Szenátushoz kell fordulnunk!

– Egyetértek, de óvatosan kell lépnünk. Végiggondoltad már, kivel lépjünk kapcsolatba? Kiben bízhatunk?

– Részletesen még nem. Giddean Danu jut eszembe. És biztos vagyok benne, hogy Fang Zarban is bízhatunk.

– Egyetértek. Mi a helyzet Iridik'k-stalluval? Helyén van a szíve. És Chi Eekwaynek is.

– Talán később – rázta meg a fejét Bail. – Rászánok néhány órát, hogy kiderítsem, pontosan hol állnak. Olyan szenátorokkal kell kezdenünk, akikről tudjuk, hogy megbízhatóak.

– Rendben. Akkor Terr Taneelt javasolnám. És a nabooi Amidalát.

– Padmét? – ráncolta a homlokát Bail. – Nem is tudom…

– Jobban ismered, mint én, Bail, de szerintem pontosan az a fajta szenátor, akire szükségünk van. Intelligens, fegyelmezett, rendkívül ékesszóló, a szíve pedig egy harcosé.

– Emellett Palpatine régi ismerőse – emlékeztette Organa. – Palpatine volt a nagykövete, amíg Padmé volt a Naboo királynője. Hogy lehetnék biztos benne, hogy mellénk fog állni, nem pedig a főkancellár mellé?

– Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – felelte Mon Mothma szenátor határozottan.

Mire végre kinyílt a Jedi Tanácsterem ajtaja, Anakin már dühös volt. Ha rákérdeznek, letagadja, és még el is hiszi, hogy igazat mond… de olyan sokáig váratták odakint, és nem tudott semmi mást csinálni, csak bámulni kifelé a nagytanács tornyának panorámaablakán a galaktikus város sziluettjére – ami abban a csatában rongálódott meg, amit tulajdonképpen személyesen ő nyert meg, szinte fél kézzel –, és nem gondolni másra, csak hogy miért tart nekik olyan sokáig meghozni egy ilyen egyszerű döntést…

Dühös? A legkevésbé sem. Biztos volt benne, hogy nem dühös. Egyfolytában azt hajtogatta magának, hogy nem dühös, s a végén már el is hitte.

Anakin alázatosan és tisztelettudóan lehajtott fejjel lépett be a Tanácsterembe. Ám a lénye mélyén, lent a szívét körülvevő nukleáris pajzs körül rejtegetett valamit.

Ám nem a dühét. A dühe csak álca volt.

A dühe mögött rejtőzött a sárkány.

Túlságosan is jól emlékezett még az első alkalomra, amikor belépett ebbe a terembe, az első alkalomra, amikor ott állt a sorsáról dönteni összegyűlt Jedi-mesterek gyűrűjében. Emlékezett, hogyan hatolt a szívébe Yoda zöld tekintete, hogyan látta meg a rettegés öreg férgét, amint lényét marcangolja, hiába is próbálta tagadni: a szörnyű félelmet, hogy talán soha többé nem látja az anyját.

Nem engedhette, hogy lássák, mivé növekedett az a féreg.

Lassan odasétált a barnás árnyalatú szőnyeg közepére, és a rangidős Tan ácstagok felé fordult.

Yoda érckifejezése szokás szerint kifürkészhetetlen volt, idegen vonásai a mély töprengés maszkjába rendeződtek.

Mace Windut akár kőből is faraghatták volna.

Ki-Adi-Mundi és Plo Koon szellemképei egy centiméterrel székeik fölött lebegtek – a székek belső holovetítői vetítették oda őket. Agen Kolar magányosan ült Shaak Ti és Stass Allie üres helyei között.

Obi-van Oppo Rancisis egykori székét foglalta el, s tűnődve nézett maga elé. Vagy talán aggódva?

– Anakin Skywalker! – Mace Windu hangja annyira metsző volt, hogy az Anakinban lakozó sárkány ösztönösen összegömbölyödött. – A Tanács úgy döntött, hogy engedelmeskedik Palpatine főkancellár utasításának, a Szenátus döntése értelmében, mely soha nem látott hatalommal ruházta fel a Tanács fölött. Ezennel helyet biztosítunk neked a Jedik nagytanácsában, a főkancellár személyes képviselőjeként.

Anakin egy hosszú pillanatig még mozdulatlanul állt, míg teljesen biztos nem lett benne, hogy valóban azt hallotta, amit hallani vélt.

Palpatine-nak igaza volt. Úgy tűnt, mostanában rengeteg dologban igaza van. Sőt, ami azt illeti, jobban belegondolva egyetlen alkalomra sem tudott visszaemlékezni, amikor a főkancellár tévedett volna.

Végül, mikor kezdett leülepedni benne, amikor kezdte megengedni magának, hogy felfogja, hogy a Tanács végre úgy döntött, megadja neki a szíve vágyát, elismeri tetteit, elszántságát, erejét – ekkor vett egy lassú, mély lélegzetet.

– Köszönöm, mesterek. Fogadom, hogy megtartom a Jedi Rend minden magasztos elvét!

– Nem könnyen fogadta el a Tanács ezt a kinevezést, nem! – Yoda fülei vádló ujjaként görbültek előre, Anakin felé. – Zavaró Palpatine főkancellár kérése. Sok szempontból.

Jobban aggasztja őket a Szenátus felügyelete, mint a háború megnyerése.

– Értem – hajtott fejet Anakin.

– Ebben nem vagyok biztos – hajolt előre Mace Windu, hogy méregetve Anakin szemébe nézzen.

Anakin alig figyelt rá; a gondolatai már ott jártak, hogy kimegy a Tanácsteremből, a turbóliften leszáguld az Archívumba, új rangjára hivatkozva hozzáférést kér a zárolt anyagokhoz…

– Részt veszel a Tanács ülésein – folytatta a koruni mester –, de nem kapod meg a Jedi-mesterek rangját és kiváltságait.

– Mi?

Kicsi szó, egyszerű szó, ösztönös visszahőkölés azoktól a szavaktól, melyek ökölcsapásként, kábítólövedékként robbantak agyában, megpörgetve körülötte a termet – de a szájából felcsendülő hang még a saját füle számára sem tűnt az övének. Mélyebb volt, sötétebb, csípősebb és simább – a szíve mélyéből zendült fel.

Egyáltalán nem olyan volt, mint az ő hangja, és lobogott a haragtól.

– Hogy merészelitek? Hogy merészelitek?

Anakin lába a padlóba gyökerezett. Mozdulatlanul állt. Igazából még annak sem volt tudatában, hogy megszólalt. Mintha valaki más használta volna a száját – s most végre felismerte a hangot.

Olyan volt, mint a Dookué. De nem a Dookué volt.

Hanem Dooku elpusztítójáé.

– A teremben egyetlen Jedi ereje sem ér fel az enyémmel… senkié az egész galaxisban! Azt hiszitek, megtagadhatjátok tőlem a mesteri címet?

– A főkancellár képviselője, az vagy – mondta Yoda. – A képviselőjeként veszel részt a Tanács ülésein. Itt lehetsz, de nem lesz szavazatod. A főkancellár álláspontját, azt kell tolmácsolnod. Az ő kívánságait. Az ő ötleteit és utasításait. Nem a sajátjaidat.

Szíve kohójának mélyéből érkezett a válasz, ami annyira túlmutatott a haragon, hogy hidegen csengett, mint a csillagközi űr.

– Ez sértés rám nézve, és a főkancellárrá nézve. Ne higgyétek, hogy el fogjuk tűrni!

– Foglald el a helyed, ifjú Skywalker! – Mace Windu tekintete ugyanolyan hideg volt, mint az Anakin szájából felcsendülő hang.

Anakin állta a tekintetét. Lehet, hogy a tiedet foglalom el. A hangja a fejében fekete tűzben izzott, a szíve kohójából felszálló fekete tűzben. Azt hiszitek, meg tudjátok akadályozni, hogy megmentsem a szerelmem? Azt hiszitek, majd csak nézem, ahogy meghal? Hát ezt nektek, ti…

– Anakin – szólalt meg Obi-van halkan. – Kérlek! – intett a mellette álló üres székre.

És valami Obi-van szelíd hangjában, egyszerű, egyenes kérésében lehűtötte a haragját, és Anakin azon vette észre magát, hogy pislogva áll a Jedi Tanács közepén.

Hirtelen nagyon fiatalnak és ostobának érezte magát.

– Bocsássatok meg, mesterek! – Meghajlása nem rejthette el az arcát elöntő vörös pírt.

Az ülés hátralévő része ködös maradt számára; Ki-Adi-Mundi mondott valamit arról, hogy semmi hír Grievous hollétéről, és Anakin tompa megdöbbenést érzett, amikor a Tanács a kutatás koordinálását egyedül Obi-vanra bízta.

Mindennek tetejébe még el is választják őket?

Annyira elzsibbadt ettől, hogy alig hallotta, mit mondanak egy kashyyyki droidtámadásról – pedig mondania kellett valamit, nem ülhette végig szótlanul az első Tanácsülést, lett légyen bár mester, vagy sem – és majdnem olyan jól ismerte a Kashyyyk rendszert, mint Mos Espa sikátorait.

– Majd én megoldom – ajánlkozott felderülve. – Egy-két nap alatt meg tudnám tisztítani a bolygót…

– Skywalker, a te megbízatásod ide szól. – Mace Windu tekintete kemény volt, mint a duracél, a hangja pedig már szinte nyíltan ellenséges.

Aztán Yoda ajánlkozott, s a Tanács valamiért szavazásra sem bocsátotta az ügyet.

– Akkor ebben megállapodtunk – állt fel Mace Windu. – Az Erő legyen mindannyiunkkal!

És miközben Plo Koon és Ki-Adi-Mundi holoképe kihunyt, miközben Obi-van és Agen Kolar felállva komor beszélgetésbe merült, miközben Yoda és Mace Windu kiment a teremből, Anakin csak ült, zsibbadtan, tehetetlenül.

Padmé – ó, Padmé, most mit csinálunk?

Nem tudta. Fogalma sem volt. Azt azonban tudta, mit nem fog csinálni.

Nem fogja feladni.

Még akkor sem, ha a Tanács ellene van – még akkor sem, ha az egész rend ellene van. Meg fogja találni a megoldást.

Meg fogja menteni Padmét.

Valahogyan.

– Én sem örülök jobban ennek az egésznek, mint önök – mondta Padmé a Bail Organa íróasztalán heverő Szektorkormányzósági rendelet felé intve. – De évek óta ismerem Palpatine-t; ő volt a legbizalmasabb tanácsadóm. Nem tudom elhinni, hogy szét akarja verni a Szenátust.

– Miért fáradna ilyesmivel? – vágott vissza Mon Mothma. – Ma délelőttől kezdve gyakorlatilag nem létezik a Szenátus.

Padmé az egyik komor arcról a másikra nézett. Giddean Danu egyetértően bólintott. Terr Taneel lesütötte a szemét, úgy tett, mintha köpenye igazgatásával lenne elfoglalva. Fang Zar végigsimított zilált, szürke-csíkos bóbitáján.

Bail előrehajolt. A tekintete kőkemény volt.

– Palpatine-nak már nem kell aggódnia a Szenátus ellenőrzése miatt. Azzal, hogy a saját talpnyalóit ültette kormányzóként a Köztársaság minden bolygóra, közvetlenül irányítja a rendszereinket. – Összekulcsolta a kezét, és olyan erővel szorította meg őket, hogy ujjai belesajdultak. – Diktátor lett. Mi tettük diktátorrá.

A férjem barátja és mentora, gondolta Padmé. Még csak meghallgatnom sem lenne szabad ezt.

– De mit tehetünk? – kérdezte Terr Taneel, még mindig a köpenyét nézve.

– Ennek a megtárgyalására kérettük ide önöket – mondta Mon Mothma nyugodtan. – Hogy mit tegyünk.

– Nem igazán tetszik ez nekem – fészkelődött nyugtalanul Fang Zar.

– Egyikünknek sem tetszik igazán, ami történik – felelte Bail, félig felemelkedve ültéből. – Pontosan erről van szó! Nem hagyhatjuk harc nélkül, hogy eltűnjön ezer év demokráciája!

– Harc? – döbbent meg Padmé. – Nem hiszek a fülemnek… Bail, maga úgy beszél, mint egy szeparatista!

– Én… – Bail visszaereszkedett a székére. – Elnézést. Nem állt szándékomban. Azért kérettem ide önöket, mert a galaxis összes szenátora közül önök képviselték a legkövetkezetesebben… és a legnagyobb hatással… a józan ész és a mértékletesség hangját, mindent megtéve szegény megcsonkított Alkotmányunk megmentése érdekében. Nem akarunk ártani a Köztársaságnak. Azt reméljük, hogy az önök segítségével megmenthetjük.

– Egyre nyilvánvalóbb – vette át a szót Mon Mothma –, hogy Palpatine a demokrácia ellensége. Meg kell állítani!

– A Szenátus ruházta rá ezt a hatalmat – vélte Padmé –, a Szenátus vissza is tudja venni tőle.

– Attól tartok, alábecsüli, milyen mélyre hatolt a Szenátusban a korrupció – hajolt előre Giddean Danu. – Ugyan ki szavazna ma Palpatine ellen?

– Én – jelentette ki Padmé. Csak miután kimondta, jött rá, hogy komolyan is gondolta. – És találok még másokat is.

Kénytelen lesz. Akármennyire fájni is fog Anakinnak. Ó, szerelmem, meg tudsz valaha is bocsátani nekem?

– Tegye azt – bólintott Bail. – Csapjon akkora zajt, amekkorát csak tud… vonja magára Palpatine figyelmét a Szenátusban. Így talán észrevétlenül el tudjuk kezdeni Mon Mothmával kiépíteni a szervezetünket…

– Elég! – állt fel Padmé. – Vannak dolgok, amiket jobb nem kimondani. Egyelőre jobb, ha nem tudok… ha nem tudok semmiről. Ne kényszerítsenek, hogy hazudjak a férjemnek, esdekelt némán. Megpróbálta a tekintetével elmondani. Kérem, Bail! Ne kényszerítsen, hogy hazudjak neki! Összetörném a szívét.

A férfi talán megértett valamit; pillanatnyi tétovázás után bólintott.

– Rendben van. A többi ügyet máskorra hagyjuk. Addig is ennek a találkozónak teljes titokban kell maradnia. Mindannyian láttuk, hogy a hatékony ellenzéknek még csak a gyanúja is nagyon veszélyes lehet. Meg kell állapodnunk, hogy az itt jelenlévőkön kívül senkivel nem beszélünk ezekről a dolgokról. Senkit nem avathatunk be a titokba az itt jelenlévők együttes hozzájárulása nélkül.

– Ez vonatkozik azokra is, akik a legközelebb állnak hozzánk – tette hozzá Mon Mothma. – Még a családunkra is… ha bármit is megtudnak, ugyanolyan veszélybe kerülnek, mint mi. Senkinek egy szót sem! Senkinek.

Padmé nézte, ahogy mindannyian bólintanak… és mit tehetett volna? Mit mondhatott volna? Maguk megtarthatják a titkaikat, de nekem el kell mondanom a Jedi férjemnek, aki Palpatine kedves védence…

Felsóhajtott.

– Igen. Igen, beleegyezem.

Miközben a kis csoport tagjai elindultak saját irodáik felé, csak egy gondolat járt a fejében: Ó, Anakin… Anakin, bocsáss meg… Kérlek, bocsáss meg!

Anakin örült, hogy a Templom boltíves csarnokában csak ő és Obi-van tartózkodott; nem kellett visszafognia a hangját.

– Ez botrányos! Hogy tehették ezt?

– Miért ne tehették volna? – vágott vissza Obi-van. – A főkancellárhoz fűződő barátságod… ugyanaz a barátság, aminek a helyedet köszönheted a Tanácsban akadályozza meg, hogy megkapd a mesteri címet! A Tanács szemében ez egyenlő lenne azzal, hogy magának Palpatine-nak adnak egy szavazatot!

Anakin csak legyintett. Nincs ideje a Tanács politikai manőverezéseire… Padménak nincs ideje.

– Nem én kértem. Nincs rá szükségem. Azt mondod, ha nem lennék Palpatine barátja, már mester lehetnék?

– Nem tudom – nézett rá fájdalmas arccal Obi-van.

– Bármelyik öt mesternél erősebb vagyok. Bármelyik tíznél. Ezt te is tudod, és ők is tudják.

– Az erő önmagában még nem érdem…

– Ők neveznek Kiválasztottnak! – intett vissza hevesen Anakin a Tanács tornya felé. – Kiválasztott! Ugyan mire? Hogy báb legyek valamilyen mocskos politikai játszmában?

Obi-van összerezzent, mintha megszúrták volna.

– Talán nem figyelmeztettelek, Anakin? Beszéltem neked a… feszültségről… a Tanács és a főkancellár között. Egyértelműen megmondtam. Miért nem hallgattál rám? Egyenesen belesétáltál!

– Mint abba a sugárpajzsba! – horkant fel Anakin. – És vajon ezért is a sötét oldalt kellene hibáztatnom?

– Akárhogy is történt – felelte Obi-van –, most nagyon… kényes helyzetben vagy.

– Miféle helyzetben? Ki törődik velem? Nem vagyok mester, csak egy kölyök, igaz? Erről szól az egész, mi? Azért fordít ellenem mindenkit Windu mester, mert előttem ő volt a legfiatalabb Jedi, akit valaha beválasztottak a Tanácsba?

– Ez senkit sem érdekel…

– Persze, hogy nem. Hadd mondjak valamit, amit egy bölcs öreg mondott nekem nem is olyan rég: A bölcsesség mértéke nem a kor. Ha az lenne, Yoda hússzor olyan bölcs lenne, mint te…

– Ennek semmi köze Yoda mesterhez.

– Ez igaz. Hozzám van köze. Ahhoz van köze, hogy mind ellenem vannak. Mindig is ellenem voltak… a legtöbb nem is akarta, hogy Jedi legyek. És ha győztek volna, hol lennének most? Ki vitte volna végbe mindazt, amit én véghezvittem? Ki mentette volna meg a Naboot? Ki mentette volna meg a Kaminót? Ki ölte volna meg Dookut, és szabadította volna ki a főkancellárt? Ki ment volna el érted és Alpháért azután, hogy Ventress…

– Igen, Anakin, igen. Természetesen. Senki sem kérdőjelezi meg a tetteidet. A Palpatine-nal való kapcsolatod a probléma. Méghozzá igen súlyos probléma…

– Túl közel állok hozzá? Lehet. Lehet, hogy el kellene fordulnom attól az embertől, aki mindig csak kedves és nagylelkű volt velem, amióta csak erre a bolygóra tettem a lábam! Lehet, hogy el kellene taszítanom az egyetlen embert, aki megadja nekem azt a tiszteletet, amit megérdemlek…

– Anakin, hagyd abba! Hallod, mit beszélsz? Irigység és büszkeség tölti meg a gondolataidat. Sötét gondolatok ezek, Anakin. Veszélyes gondolatok ezekben a sötét időkben… saját magadra összpontosítasz, pedig a szolgálatodra kellene. A kirohanásod a Tanácsban ékesszóló érvelés volta mesteri címed ellen. Hogyan lehetnél Jedi-mester, ha még magadon sem tudsz uralkodni?

Anakin végighúzta hús-vér kezét a homlokán, és vett egy hosszú, mély lélegzetet.

– Mit kell tennem? – kérdezte sokkal halkabb, nyugodtabb hangon.

– Tessék? – ráncolta a homlokát Obi-van.

– Akarnak tőlem valamit, nem? Erről van szó valójában. Kezdettől fogva. Nem adják meg a címet, amíg meg nem teszek nekik valamit.

– A Tanács nem így működik, Anakin, és ezt te is tudod.

Ha mesterré emelnének, amint azt megérdemled, hogyan kényszerítenék rád az akaratukat?

– Igen, tudom. Persze – mondta Anakin. Hirtelen fáradtság tört rá. Ólmos fáradtság. Még állni is fájt. Beszélni is. Hányingere támadt az egész ügytől. Miért nem lehet már vége? – Mondd meg, mit akarnak.

Obi-van tekintete megrebbent, és Anakin gyomrában még sötétebb lett a fáradt émelygés. Miről lehet szó, hogy Obi-van képtelen a szemébe nézni?

– Anakin, figyelj, én melletted állok – mondta Obi-van halkan. Ő is fáradtnak tűnt; ugyanolyan fáradtnak és megviseltnek, amilyennek Anakin érezte magát. – Nem akartam, hogy ebbe a helyzetbe kerülj.

– Miféle helyzetbe?

Obi-van még mindig habozott.

– Nézd, akármi is, attól nem lesz jobb, hogy itt állsz és csak idegesítesz! – nógatta Anakin. – Gyerünk, Obi-van! Ki vele!

Obi-van körülnézett az üres csarnokban, mintha meg akart volna győződni róla, hogy valóban egyedül vannak. Anakinnak az volt az érzése, hogy ez csak ürügy arra, hogyne kelljen ránéznie, miközben beszél.

– A Tanács – kezdte Obi-van lassan –, azért hagyta jóvá a kinevezésedet, mert Palpatine megbízik benned. Azt akarják, hogy számolj be az ügyeiről. Tudniuk kell, mire készül.

– Azt akarják, hogy kémkedjek a Köztársaság főkancellárja után? – Anakin zsibbadtan pislogott. Nem csoda, hogy Obi-van nem tudott a szemébe nézni. – Hiszen ez árulás!

– Háború van, Anakin – nyögte ki szánalmasan Obi-van. – A Tanács arra esküdött fel, hogy minden szükséges eszközzel megvédi a Köztársaság elveit. Ezt kell tennünk. Különösen amikor úgy tűnik, hogy ezeknek az elveknek maga a főkancellár a legnagyobb ellensége!

Anakin szeme összeszűkült és kemény lett.

– Miért nem az ülésen bízott meg a Tanács ezzel a feladattal?

– Mert ez nem hivatalos, Anakin. Tudnod kell, miért.

– Csak azt tudom – mondta komoran a fiú –, hogy megpróbálsz Palpatine ellen fordítani. Megpróbálsz rávenni, hogy titkolózzam előtte… megpróbálsz rávenni, hogy hazudjak neki. Erről szól az egész valójában.

– Nem! – tiltakozott Obi-van. Sértettnek tűnt. – Csak tartsd szemmel, hogy kivel érintkezik!

– Ő nem rossz ember, Obi-van… nagyszerű ember, aki puszta kézzel tartja össze a Köztársaságot.

– És a hivatali ideje után is hivatalban marad. És diktátori hatalomra tesz szert…

– A Szenátus követelte, hogy maradjon! A Szenátus erőltette rá azt a hatalmat.

– Ne légy naiv! A Szenátus annyira meg van félemlítve, hogy bármit megad neki, amit csak akar!

– Akkor is az ő hibájuk, nem az övé! Miért nincs bátorságuk szembeszállni vele?

– Éppen erre kérünk téged, Anakin.

Anakin erre nem tudott válaszolni. A csend pörölyként zuhant közéjük.

Megcsóválta a fejét, és lenézett ökölbe szorított mechanikus kezére.

– A barátom, Obi-van – szólalt meg végül.

– Igen – felelte Obi-van halkan. Szomorúan. – Tudom.

– Ha ő kérne, hogy kémkedjek utánad… szerinted megtenném? Most Obi-van hallgatott el.

– Tudod, milyen kedves volt hozzám – folytatta Anakin tompán. – Tudod, hogy gondoskodott rólam, hogy mindenben segített, amiben csak tudott. Olyan nekem, mintha a családom lenne.

– A Jedik a családod…

– Nem! – fordult szembe egykori mesterével Anakin. – Nem, a Jedik a te családod. Az egyetlen család, amit valaha ismertél. De én nem vagyok olyan, mint te… nekem volt anyám, aki szeretett…

És van feleségem, aki szeret, gondolta. És lesz egy gyerekem, aki szeretni fog.

– Emlékszel az anyámra? Emlékszel, mi történt vele…?

…mert nem hagytátok, hogy megmentsem! – fejezte be magában a kérdést. És ugyanez fog történni Padméval, és ugyanez fog történni a gyermekünkkel.

A belsejében a sárkány suttogása az erejét emésztette.

minden elpusztul, anakin skywalker, még a csillagok is kihunynak

– Anakin, igen. Természetesen. Tudod, mennyire sajnálom édesanyádat. Figyelj: nem azt kérjük, hogy bármit is tégy Palpatine ellen. Csak azt, hogy… figyeld meg, mit csinál. Higgy nekem! – Obi-van közelebb lépett, és megfogta Anakin karját. Lassan vett egy mély lélegzetet, s mintha belső elhatározásra jutott volna. – Lehet, hogy maga Palpatine is veszélyben van. Lehet, hogy csak így segíthetsz rajta.

– Miről beszélsz?

– Nem mondhatom el. Kérlek, senkinek se áruld el, miről beszéltünk itt! Senkinek, érted?

– Tudok titkot tartani.

– Rendben. – Obi-van vett még egy mély lélegzetet. – Grievous támadása előtt Mace Windu a Republica 500-ig követte nyomon Darth Sidioust… úgy véljük, a Sith Lord Palpatine legbelsőbb tanácsosai közé tartozik. Őutána akarjuk, hogy kémkedj, érted már?

a Jedi Tanács kitalációja, hogy ürügyet szolgáltasson politikai ellenfeleik zaklatására

– Ha Palpatine a Sith Lord befolyása alatt áll, akkor lehet, hogy halálos veszély fenyegeti. Csak úgy tudunk segíteni rajta, hogy megkeressük és megállítjuk Sidioust. Nem árulás, amit kérünk tőled, Anakin… hanem talán az egyetlen lehetőség a Köztársaság megmentésére!

ha ez a te darth sidiousod ebben a pillanatban belépne azon az ajtón… megkérném, hogy üljön le, és megkérdezném, hogy tudná-e arra használni a képességeit, hogy véget vessen ennek a háborúnak

– Tehát igazából csak annyit kértek – kezdte Anakin lassan –, hogy segítsek a Tanácsnak megtalálni Darth Sidioust.

– Igen. – Obi-van megkönnyebbültnek tűnt, mintha hirtelen, megmagyarázhatatlan módon enyhült volna valamilyen rettenetes, krónikus fájdalma. – Igen, pontosan ennyit.

Anakin a szíve kohójába zárva egy visszhangot… nem is igazi visszhangot… suttogott kicsit, éppen csak a végén megváltoztatva: megkérném, hogy üljön le, és megkérdezném, hogy tudná-e arra használnia képességeit, hogy

… megmentse Padmét.

A csatarepülőgép átsüvített a főváros egén.

Obi-van elnézett Yoda és Mace Windu mellett, ki a repülőgép ablakán, a hatalmas indítóplatformra, ahol klónok seregei hajóztak be egy csatacirkálóba.

– Nem voltatok ott – mondta. – Nem láttátok az arcát. Azt hiszem, rettenetes dolgot tettünk.

– Nem mindig ismerjük a helyes választ – felelte Mace Windu. – Néha nincs helyes válasz.

– Barátságod az ifjú Anakinnal, tudom, milyen fontos. – Yoda is a kashyyyki ellentámadásra készülődő cirkáló éles szögeit nézte; úgy állt botjára támaszkodva, mintha nem bízott volna lábaiban. – A Jedinek hagynia kell, hogy eltűnjenek életéből az ilyen kötelékek.

Másvalaki – még egy másik Jedi is – megneheztelt volna ezért a válaszért, de Obi-van csak felsóhajtott.

– Azt hiszem… végül is ő a Kiválasztott. A jóslat szerint arra született, hogy egyensúlyt hozzon az Erőbe, és elpusztítsa a Sith-et, de…

Elhaltak a szavai. Elfelejtette, mit akart mondani. Csak Anakin arckifejezésére emlékezett.

– Igen. A jövő van mindig mozgásban. – Yoda felemelte a fejét, és elgondolkodva hunyorogni kezdett. – És a jóslatot, lehet, hogy rosszul értelmeztük.

Mace még a szokásosnál is komorabbnak tűnt.

– Darth Bane több mint ezer évvel ezelőtti bukása óta több százezer Jedi… több százezer Jedi táplálta a fényt a keze munkájával, minden leheletével, minden szívdobbanásával, igazságot osztva, igazságos társadalmat építve, békét terjesztve és minden élőlény önzetlen szeretétől áthatva… és ezalatt az ezer év alatt mindig csak két Sith létezett egyszerre. Csak kettő. A Jedik fényt teremtenek, de a Sith-ek nem teremtik a sötétséget. Csak felhasználják a sötétséget, ami mindig kéznél van. Ez mindig így volt. Kapzsiság és irigység, agresszió és vágy és félelem… minden értelmes lény sajátjai. A dzsungel örökségei. A sötétség örökségei.

– Ne haragudj, Windu mester, de nem biztos, hogy tudlak követni. Azt akarod mondani, a te metaforáddal élve, hogy a Jedik túl sok fényt teremtettek? Az alapján, amit az elmúlt években láttam, a galaxis nem lett túl fényes.

– Csak azt mondom, hogy nem tudjuk. Igazából még azt sem értjük, mit jelent, hogy „egyensúlyt hoz az Erőbe”. Nem láthatjuk előre, mivel jár ez.

– Végtelen rejtély, igen, az Erő – mondta Yoda halkan. – Minél többet tanulunk, annál jobban tudjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk még.

– Tehát ti is érzitek – bólintott Obi-van. Fájtak a szavai. – Mindketten érzitek, hogy befordultunk valamilyen láthatatlan sarkon.

– Mozgásban, abban vannak korunk eseményei. Közeledik, igen, a válság közeledik.

– Igen – ropogtatta meg összefűzött ujjait Mace. – Csakhogy egy fűszerbányában vagyunk, világítópálca nélkül. Ha megállunk, soha nem jutunk ki a fényre.

– És mi van, ha a fény nincs is ott? – kérdezte Obi-van. – Mi van, ha elérünk az alagút végére, és csak az éjszakát találjuk?

– Hinnünk kell. Bíznunk az Erő akaratában. Mi más választásunk lenne?

Obi-van bólintással nyugtázta ezt, de amikor Anakinra gondolt, még mindig rettegés fogta el.

– Határozottabban kellett volna érvelnem tegnap a Tanácsban.

– Gondolod, hogy az ifjú Skywalker nem tud majd megbirkózni ezzel? – kérdezte Mace Windu. – Azt hittem, jobban bízol a képességeiben.

– Az életemet is rábíznám – mondta Obi-van egyszerűen. – És épp ez a probléma.

A két másik Jedi-mester némán nézte, míg ő a megfelelő szavakat kereste.

– Anakin számára – szólalt meg végül Obi-van – semmi sem fontosabb, mint a barátság. Ő a leghűségesebb ember, akit valaha ismertem… ami azt illeti, már-már irracionálisan hűséges. Annak ellenére, amit tanítani próbáltam neki azokról az áldozatokról, amiket egy Jedinek meg kell hoznia… azt hiszem, soha nem fogja megérteni. – Ránézett Yodára. – Yoda mester, mi gyermekkorom óta közel állunk egymáshoz. Csecsemőkorom óta. Mégis, ha ahhoz, hogy egy héttel… egy nappal… hamarabb véget érjen a háború, fel kellene áldoznom az életedet, tudod, hogy megtenném.

– Ez így van rendjén – bólintott Yoda. – Én is feláldoznám a tiedet, Obi-van. Bármelyik Jedi feláldozná bármelyik társáét a béke ügyéért.

– Bármelyik – mondta Obi-van –, kivéve Anakint.

Yoda és Mace összenézett. Mindketten gondterheltnek és komornak tűntek. Obi-van sejtette, hogy azokra az alkalmakra emlékeznek vissza, amikor Anakin megszegte a parancsokat… azokra az alkalmakra, amikor egész hadműveleteket, ezrek életét, egész bolygórendszereket sodort veszélybe… hogy megmentse valamelyik barátját.

A legtöbbször Obi-vant.

– Azt hiszem – folytatta Obi-van óvatosan – nem sokat jelentenek neki az olyan elvont fogalmak, mint a béke. Ő emberekhez hű, nem elvekhez. És cserébe hűséget vár. Semmi sem állíthatná meg, hogy megmentsen engem, mert hiszi, hogy ugyanezt tenném én is érte.

Mace és Yoda rezzenéstelen tekintettel nézték, és Obi-vannak le kellett hajtania a fejét.

– Mert tudja, hogy ugyanezt tenném érte én is – ismerte be vonakodva.

– Hogy mi aggaszt, nem egészen értem – lágyult el együtt érzően Yoda zöld tekintete. – A félelmet meg kell nevezni, mielőtt elűzhetnéd. Attól félsz, hogy nem lesz képes elvégezni a feladatát?

– Ó, nem! Korántsem. Meggyőződésem, hogy Anakin bármire képes. Kivéve arra, hogy elárulja egy barátját. Amit tegnap tettünk vele…

– De hát ez a Jedik léte – vetette közbe Mace Windu. – Erre esküdtünk fel: az önzetlen szolgálatra…

Obi-van ismét a cirkáló felé fordult, ami majd elviszi Yodát és a klóncsapatokat a Kashyyykra. Kinézett az ablakon, de csak Anakin arcát látta maga előtt.

Ha ő kérne, hogy kémkedjek utánad… szerinted megtenném?

– Igen – mondta lassan. – Ezért nem hiszem, hogy valaha is újra bízni fog bennünk.

Azon kapta magát, hogy szemét megmagyarázhatatlan forróság önti el, s látását elhomályosítják visszafojtott könnyei.

– És nem tudom, meg kellene-e bíznia bennünk.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

a jediktől nem

Bámulatos volt aznap este a naplemente a galaktikus főváros fölött: a bolygó légkörében elég részecske maradt a tüzek füstjéből ahhoz, hogy a távoli, kékesfehér nap fényét szivárványszínű felhőkbe kenje szét.

Anakin alig észlelte.

A Padmé lakásának leszállópályáját követő tágas, ívelt teraszon figyelte az árnyékokat, miközben felesége kilépett siklójából és elbúcsúzott Typho kapitánytól. Ahogy Typho elindult a siklóval a hatalmas lakótorony parkolója felé, Padmé elbocsátotta két udvarhölgyét, valamilyen fontos feladattal bízta meg C-3PO-t, majd rákönyökölt a terasz korlátjára, pontosan ugyanott, ahol előző éjjel Anakin.

Padmé a naplementét csodálta, Anakin viszont csak Padmét.

Csak erre volt szüksége. Hogy itt legyen, hogy vele legyen. Hogy lássa, amint a naplemente pírja vetül hófehér bőrére.

Ha nem lett volna az a baljós álma, még aznap kilépett volna a rendből. Azonnal. Az Elveszett Húszból Elveszett Huszonegy lett volna. Hadd jöjjön csak a botrány; nem rombolná szét az életüket. A valódi életüket nem. Csak azt az életet, amelyet egymás előtt éltek: a külön töltött éveket, amelyek most már semmit sem jelentenek.

– Csodálatos, igaz? – kérdezte halkan.

– Anakin! – pördült meg Padmé, mintha tűszúrás érte volna.

– Ne haragudj! – Mosolyogva indult el az árnyékok közül a lány felé. – Nem akartalak megijeszteni.

A nő az egyik kezét a mellkasára szorította, mintha kiugrani készülő szívét akarná visszatartani.

– Nem… semmi baj. Én csak… Anakin, nem lenne szabad itt lenned! Még nappal van…

– Nem tudtam várni. Látnom kellett téged. – A karjaiba vette. – Az estéig még egy örökkévalóság van… hogyan várhatod el, hogy oly sokáig éljek nélküled?

Padmé keze a saját mellkasáról a férfiéra csúszott.

– De több millióan láthatnak, és te híres vagy. Menjünk be!

Anakin visszahúzta Padmét a terasz szélére, de nem indult el a lakás bejárata felé.

– Hogy érzed magad?

A nő mosolya olyan ragyogó volt, mint a Tatuin fényesebb napja. Megfogta és gömbölyödő hasára tette a férfi hús-vér kezét.

– Egyfolytában rugdos a legényke.

– Legényke? – kérdezte Anakin szelíden. – Azt hittem, utasítottad az orvosdroidodat, hogy ne rontsa el a meglepetést.

– Ó, nem Emdítől tudom! Ez csak amolyan… – vált szégyenlőssé a mosolya –, anyai megérzés.

Anakin váratlanul lüktetést érzett a tenyere alatt, és felnevetett.

– Anyai megérzés, mi? Egy ilyen rúgás után? Természetesen lány.

– Menjünk be! – hajtotta Padmé a fejét a férfi mellkasára.

– Nem maradhatok – fektette Anakin az arcát a csillogó hajfürtökre. – Találkozóm van a főkancellárral.

– Igen, hallottam a Tanácsba való kinevezésedről. Olyan büszke vagyok rád!

A fiatalember felemelte a fejét, homloka ráncba szaladt. Ezt most miért kellett felhoznia?

Valahonnan a szíve környékéről halk morgás szűrődött fel a fejébe.

– Nincs mire büszkének lenni – mondta. – Ez csak politikai manőverezés a Tanács és a főkancellár között. Én meg bekerültem középre, ez minden.

– De a te korodban a Tanács tagjának lenni…

– Azért vettek be a Tanácsba, mert kénytelenek voltak. Mert a főkancellár megparancsolta nekik, és a Szenátus ráruházta a Jedik irányítását. – A hangja morgássá mélyült. – És mert azt hiszik, fel tudnak használni a főkancellár ellen.

Padmé tekintete furcsán távoli és gondterhelt lett.

– A főkancellár ellen? – visszhangozta. – A Jedik nem bíznak benne?

– Az nem sokat jelent. Bennem sem bíznak. – Anakin keserűen összeszorította a száját. – Kaptam egy széket a Tanácsteremben, de ennyi, semmi több Nem neveztek ki mesterré.

Padmé tekintete visszatért a távolból, és felmosolygott a férjére.

– Türelem, szerelmem. Idővel fel fogják ismerni a képességeidet.

– Már felismerték a képességeimet. Félnek a képességeimtől – vetette oda Anakin keserűen. – De még csak nem is erről van szó. Mondtam: politikai játszma az egész.

– Anakin…

– Nem tudom, mi történik a renddel, de akármi is az, nekem nem tetszik. – Megrázta a fejét. – Ez a háború mindent elpusztít, amiért a Köztársaság elméletileg létezik. Úgy értem, miért harcolunk egyáltalán? Mi az, amit érdemes megmenteni?

Padmé szomorúan bólintott, kibontakozott férje karjaiból, és arrébb lépett.

– Néha azon töprengek, nem a rossz oldalon állunk-e.

– A rossz oldalon? – Anakin fejében szavakká állt össze a morgás: Azt hiszed, semmit sem ér, amit eddig tettem? – Ezt nem gondolhatod komolyan! – mondta homlokráncolva.

Padmé elfordult, és a terasz peremén túli levegőbe kezdett beszélni.

– Mi van, ha már nem is létezik a demokrácia, amiért harcolunk? Mi van, ha maga a Köztársaság a gonosz, ami ellen eddig küzdöttünk?

– Ó, már megint ez! – legyintett idegesen Anakin. – A Geonosis óta hallgatom ezt az ostobaságot. Nem hittem volna, hogy tőled is hallani fogom.

– Néhány másodperce te mondtad ugyanezt!

– Hol tartana a Köztársaság Palpatine nélkül?

– Nem tudom – felelte Padmé. – De nem vagyok biztos benne, hogy rosszabb lenne, mint most.

Minden veszély, minden szenvedés, minden gyilkolás, minden barátom, aki az életét adta…?

Minden a SEMMIÉRT?

Visszanyelte haragját.

– Mindenki arról panaszkodik, hogy Palpatine-nak túl nagy a hatalma, de senki sem áll elő jobb alternatívával. Kinek kellene irányítani a háborút? A Szenátusnak? A Szenátus tagja vagy, ismered őket… te hányukban bízol meg?

– Csak azt tudom, hogy a dolgok egyre rosszabbul mennek. A kormány a lehető legrosszabb irányba tart. Te is tudod… épp most mondtad!

– Nem úgy értettem. Én csak… belefáradtam ebbe az egészbe, ez minden. Ebbe a politikai szemétbe. Néha visszavágyom a harcmezőre. Ott legalább tudtam, kik a rossz fiúk.

– Kezdek félni – jegyezte meg Padmé keserűen –, hogy talán már tudom, itt kik a rossz fiúk.

– Kezdesz úgy beszélni, mint egy szeparatista – méregette Anakin hunyorogva.

– Anakin, az egész galaxis tudja, hogy Dooku gróf halott. Most kellene diplomáciai úton véget vetni a háborúnak… de ehelyett fokozódnak a harcok! Palpatine a barátod, rád talán hallgat. Ha találkozol vele ma este, kérd meg a tisztesség nevében, hogy ajánljon fel tűzszünetet…

– Ez parancs? – keményedett meg a férfi arca.

– Micsoda? – pislogott Padmé.

– Nekem van valami szavam az egészben? Az én véleményem számít valamit? Mi van, ha nem értek egyet veled? Mi van, ha szerintem Palpatine módszere a helyes módszer?

– Naponta több százezren halnak meg!

– Háború van, Padmé. Nem mi akartuk, emlékszel? Ott voltál… talán abban az arénában is „diplomáciai megoldást” kellett volna keresnünk?!

– Én csak… – A nő visszahőkölt attól, amit a férje arcán látott. Anakin nehezebben szedte a levegőt, szaporán pislogott, összevonta a szemöldökét. – Én csak megkértelek…

– Mindenki csak megkér. Mindenki akar tőlem valamit. És én vagyok a rossz fiú, ha nem kapják meg! – Anakin sarkon fordult, a köpenye kavargott a nyomában, és odalépett a terasz korlátjához. A duracél cső felnyögött mechanikus kezének szorításában.

– Hányingerem van ettől – morogta. – Hányingerem van az egésztől!

Nem hallotta, ahogy Padmé odament hozzá; a lenti légi forgalmi útvonalon suhanó járművek hangja elnyomta a halk lépteket. Nem látta a fájdalmat az arcán, vagy a gyülekező könnycseppeket a szemében, de érezte őket érintése vonakodó puhaságában, ahogy végigsimított a karján, és hallotta őket tétova hangjában.

– Anakin, mi a baj? Igazából mi a baj?

A férfi megrázta a fejét. Nem tudott ránézni.

– Nem te tehetsz róla – mondta rekedten. – Nem tudsz segíteni.

– Ne zárj ki, Anakin! Hadd próbáljak meg!

– Nem tudsz segíteni rajtam. – Lenézett az egymást keresztező útvonalakra, le a bolygó láthatatlan sziklatalapzatára. – Én próbálok segíteni rajtad.

Látott valamit a lány szemében, amikor a Tanácsról és Palpatine-ról beszélt.

Látta.

– Mit hallgatsz el előlem?

Padmé keze megdermedt, és nem válaszolt.

– Érzem, Padmé. Érzem, hogy valamit titkolsz.

– Igazán? – kérdezte a lány halkan. Könnyedén. – Ez vicces, én is ugyanezt érzem rajtad.

Anakin tovább bámult a korlát fölött a lenti, láthatatlan távolságba. Padmé odalépett mellé, átölelte a vállát, a karjára fektette az arcát.

– Miért kell így lennie? Miért kell egyáltalán háborúnak lennie? Nem mehetnénk… vissza? Vagy csak tegyünk úgy. Tegyünk úgy, mintha a Naboon lennénk, a tónál, csak mi ketten. Amikor még nem volt háború és nem volt politika. Nem voltak cselszövések. Csak mi. Te meg én és a szerelem. Csak erre van szükségünk. Rád és rám meg a szerelemre.

Anakin ott és akkor nem tudott visszaemlékezni, milyen volt az.

– Mennem kell – mormolta. – A főkancellár már vár.

A Galaxis Operában két maszkos, vörös köpenyes testőr állt a főkancellár magánpáholya ajtajának két oldalán. Anakinnak meg sem kellett szólalnia; amikor elindult feléjük, az egyik kinyitotta előtte az ajtót.

– Már várják.

A kicsi, kör alakú páholyban csak néhány szék volt. Odalent a nézőtéren túlöltözött lények foglaltak el minden helyet; a nyitóestén mintha mindenki megfeledkezett volna a háborúról. Anakin pillantásra sem méltatta a színpad mesterséges súlytalanságában lebegő óriási, csillogó vízgömböt; nem érdekelte a balett, legyen mon kalamári vagy másféle.

Palpatine a Szenátus házelnökével, Mas Ameddával és titkárával, Sly Moore-ral ült a félhomályban. Anakin megállt a páholy hátuljában.

Ha az a kém lennék, aminek a Tanács szeretne, akkor gondolom hátulról kellene odalopóznom, hogy kihallgassam, mit beszélnek.

Undor suhant át az arcán; gondosan elrejtette, mielőtt megszólalt volna.

– Főkancellár! Elnézést a késésért.

Palpatine feléje fordult, és felderült az arca.

– Ó, Anakin! Semmi baj. Gyere be, fiam, gyere be! Köszönöm a beszámolót a Tanács délutáni üléséről… nagyon érdekes olvasmány volt. Jó hírem van számodra… a klón hírszerzés megtalálta Grievous tábornokot!

– Ez óriási! – Anakin megrázta a fejét, azon töprengve, hogy Obi-vant vajon bosszantani fogja-e, hogy a klónok megelőzték. – Nem fog még egyszer megszökni előlünk.

– Úgy tervezem… Moore, készíts egy feljegyzést. Fel fogom szólítani a Tanácsot, hogy neked adják ezt a feladatot, Anakin. Csak elvesztegeted a tehetséged a Coruscanton… kint kellene lenned a csatamezőn. A Tanács ülésein holokapcsolattal is részt vehetsz.

– Köszönöm, uram – ráncolta a homlokát Anakin –, de a Jedik megbízatásait a Tanács koordinálja.

– Persze, persze. Ne lépjünk egyik Jedi lábujjára sem, igaz? Annyira féltékenyek a politikai kiváltságaikra. Mégis, kénytelen lennék megkérdőjelezni a bölcsességüket, ha mást választanának.

– Amint azt a jelentésemben megírtam, már Obi-vanra bízták Grievous megkeresését.

Mert itt akarnak tartani, hogy kémkedjek nekik.

– A megkeresését, igen. De te vagy a legalkalmasabb az elfogására… bár természetesen a Jedi Tanácstól sem várható el, hogy mindig a legjobb döntést hozza.

– Igyekeznek, uram. Hiszem, hogy igyekeznek.

– Még mindig? Ülj le. Uraim – nézett a másik két lényre Palpatine –, hagyjanak magunkra, kérem!

Azok szó nélkül felálltak és távoztak. Anakin Mas Amedda székére ült le.

Palpatine egy hosszú pillanatig szórakozottan nézte a mon kalamári szólisták kecses vonaglását, s közben a homlokát ráncolta, mintha olyan sok mondanivalója lett volna, hogy azt sem tudta, hol kezdje. Végül nagyot sóhajtott, és közel hajolt Anakinhoz.

– Anakin, szerintem már tudod, hogy nem bízhatok meg a Jedi Tanácsban. Ezért ültettelek oda. Ha még nem is próbáltak meg felhasználni a cselszövéseikben, hamarosan megpróbálnak.

– Nem vagyok biztos benne, hogy értem, uram – igyekezett megőrizni vonásai kifejezéstelenségét az ifjú Jedi.

– Bizonyára érzed, amit én gyanítok – magyarázta Palpatine komoran. – A Jedi Tanács nem pusztán függetlenséget akar a Szenátustól; szerintem magát a Köztársaságot akarja irányítani.

– Főkancellár…

– Szerintem árulást terveznek. Meg akarják dönteni a kormányomat, hogy egy gyengét állítsanak a helyébe, aminek minden szavát irányíthatják az elmetrükkjeikkel.

– Nem tudom elhinni, hogy a Tanács…

– Vizsgáld meg az érzéseidet! Tudod, ugye?

Anakin félrenézett.

– Tudom, hogy nem bíznak önben…

– Sem a Szenátusban. Sem a Köztársaságban. Sem magában a demokráciában, ami azt illeti. A Jedi Tanács nem választott testület. A saját szabályai… kicsinyesebb elmék azt mondanák: szeszélyei alapján jelöli ki a tagjait, és erővel támasztja alá hatalmukat. Úgy uralkodnak a Jedik fölött, ahogy a Köztársaság fölött szeretnének: parancsokkal.

– Elismerem… – nézett le a kezére Anakin – …a beléjük vetett hitem… megrendült.

– Hogyan? Hát már meg is környékeztek? Megparancsolták, hogy tégy valami becstelent? – Palpatine felháborodott arcán lassan szétterült egy szelíd, bölcs mosoly, amely furcsa módon a Yodáéra emlékeztetett. – Azt akarják, hogy kémkedj utánam, igaz?

– Én…

– Semmi baj, Anakin. Nincs mit rejtegetnem.

– Én… én nem tudom, mit mondhatnék…

– Emlékszel – dőlt hátra kényelmesen a székében Palpatine –, amikor kisfiúkorodban megérkeztél erre a bolygóra, megpróbáltam megtanítani neked a politika csínját-bínját?

– Emlékszem, hogy nem nagyon érdekeltek a leckék – mosolyodott el halványan Anakin.

– Ha nem tévedek, akkoriban semmilyen lecke nem érdekelt. Pedig kár; jobban kellett volna figyelned. A politika ismerete egyet jelent a gondolkodó lények alapvető természetének ismeretével. Most emlékezhetnél az egyik első leckémre: akiknek hatalmuk van, azok attól félnek, hogy elveszíthetik.

– A Jedik jóra használják a hatalmukat – jelentette ki Anakin, kicsit talán túl határozottan.

– A jó nézőpont kérdése. És nem a Jedik jó felfogása az egyetlen érvényes. Vegyük például a Sith Sötét Lordjait. Az olvasmányaimból azt tudtam meg, hogy a Sith-ek ugyanúgy hittek az igazságosságban és a biztonságban, mint a Jedik…

– A Jedik az igazságosságban és a békében hisznek…

– Ugyan mi a különbség ezekben a zavaros időkben? – kérdezte Palpatine szelíden. – A Jedik nem végeztek valami fényes munkát a béketeremtésben, ezt el kell ismerned. Ki a megmondhatója, hogy a Sith-ek nem csinálták volna jobban?

– Ez megint egy olyan érv, amit valószínűleg nem lenne bölcs dolog a Tanács előtt hangoztatnia, ha érti, mire gondolok – felelte Anakin hitetlenkedő mosollyal.

– Ó, igaz! Mert a Sith-ek veszélyt jelentenek a Jedi Rend hatalmára. Első számú lecke.

Anakin megrázta a fejét.

– Mert a Sith-ek gonoszak.

– Legalábbis a Jedik szempontjából – engedett Palpatine. – A gonosz az a címke, amelyet azokra ragasztunk rá, akik fenyegetést jelentenek ránk nézve, nem? Ugyanakkor a Sith-ek és a Jedik szinte minden egyéb szempontból hasonlóak, beleértve a hatalomra való törekvésüket is.

– A Jedik nagyobb megértésre törekszenek – vágott vissza Anakin. – Az Erő nagyobb ismeretére…

– Ami nagyobb hatalmat is jelent, nemdebár?

– Hát… igen. – Anakinnak nevetnie kellett. – Több eszem is lehetne, mint hogy leálljak vitatkozni egy politikussal!

– Nem vitatkozunk, Anakin. Csak beszélgetünk. – Palpatine még kényelmesebben elhelyezkedett a székében. – Lehet, hogy a Sith-ek és a Jedik közötti valódi különbség a megközelítésükben rejlik: a Jedik a tudás révén szereznek hatalmat, a Sith-ek a hatalom révén szereznek tudást. Ez a valódi oka annak, hogy a Sith-ek mindig is hatalmasabbak voltak a Jediknél. A Jedik annyira félnek a sötét oldaltól, hogy elvágják magukat az élet legfontosabb aspektusától: a szenvedélytől. Mindenféle szenvedélytől. Még a szeretetet sem engedik meg maguknak.

Kivéve engem, gondolta Anakin. De hát én soha nem is voltam a tökéletes Jedi mintaképe.

– A Sith-ek nem félnek a sötét oldaltól. A Sith-ek nem ismerik a félelmet. A tapasztalatok teljes spektrumát felölelik, a transzcendentális öröm magasságától a gyűlölet és a kétségbeesés mélységéig. Az értelmes lényeknek nem ok nélkül vannak ilyen érzelmeik, Anakin. Ezért hatalmasabbak a Sith-ek: nem félnek érezni.

– A Sith-ek a hatalomért támaszkodnak a szenvedélyekre – vélte Anakin –, ám mi marad, amikor a szenvedély kifullad?

– Talán semmi. Talán nagyon is sok minden. Talán nem is fullad ki a szenvedély. Ki tudná megmondani?

– Befelé gondolkodnak, csak magukkal törődnek.

– És a Jedik nem?

– A Jedik önzetlenek… eltöröljük az ént, hogy csatlakozzunk az Erő áramlásához. Csak másokkal törődünk…

Palpatine arcán ismét feltűnt az a szelíd, bölcs mosoly.

– Legalábbis erre tanítottak. Obi-van Kenobi hangját hallom a válaszaidban. De mit gondolsz te valójában?

Anakin hirtelen sokkal érdekesebbnek találta a balettot, mint Palpatine arcát.

– Én… én már nem tudom.

– Azt mondják, hogyha valaki teljes egészében képes lenne felfogni egy homokszemet… valóban megértene mindent vele kapcsolatban… akkor egyben felfogná a világegyetemet is. Ki a megmondhatója, hogy egy Sith befelé figyelve kevesebbet lát-e, mint egy Jedi kifelé nézve?

– A Jedik… a Jedik jók. Ez a különbség. Nem érdekel, ki mit lát.

– A Jedik – mondta Palpatine szelíden – valójában nagyon hatalmas lények egy kis csoportja, akiket a bajtársaidnak tartasz. És te hű vagy a barátaidhoz;, ezt azóta tudom, amióta csak ismerlek, és csodállak is érte. De vajon hűek-e a barátaid hozzád?

– Hogy érti ezt? – ráncolta a homlokát Anakin.

– Kérne tőled helytelen dolgot egy igazi barát?

– Nem tudom, helytelen-e – felelte Anakin. Lehet, hogy Obi-van igazat mondott. Lehetséges. Lehet, hogy csak Sidioust akarják elfogni. Lehet, hogy tényleg meg akarják védeni Palpatine-t.

Lehet.

Talán.

– Megkértek, hogy szegd meg a Jedik kódexét? Hogy sértsd meg az Alkotmányt? Hogy eláruld egy barátodat? Hogy eláruld a saját értékeidet? – Főkancellár…

– Gondolkozz, Anakin! Mindig is arra próbáltalak tanítani, hogy gondolkozz… persze, persze, a Jedik nem gondolkodnak, a Jedik csak tudnak… de azok a régi válaszok most, ezekben a változó időkben már nem jók. Gondolkozz el az indítékaikon! Tisztítsd meg az elméd a feltételezésektől! A hatalom elvesztésétől való félelem ugyanúgy gyengesége a Jediknek, mint a Sith-eknek.

Anakin mélyebbre süllyedt a székében. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt. Minden összekavarodott a fejében, és látszólag semminek sem volt értelme.

Kivéve annak, amit Palpatine mondott.

Annak túlságosan is sok értelme volt.

– Egy régi legenda jut erről eszembe – motyogta Palpatine szórakozottan. – Anakin… ismered Darth Plagueis, a Bölcs tragédiáját?

Anakin megrázta a fejét.

– Ah, gondoltam! Nem olyan történet, amit a Jedik szívesen elmesélnének bárkinek. A Sith-ek legendája egy Sötét Nagyúrról, aki olyan mélyen befelé fordította tekintetét, hogy végül magát az életet is megértette, s így az ura is lett. És… mivel a kettő egy és ugyanaz, ha elég tisztán látja valaki… a halálé is.

Anakin felegyenesedett ültében. Tényleg azt hallja, amit hallani vél?

– Meg tudta akadályozni, hogy valaki meghaljon?

– A legenda szerint – felelte Palpatine –, közvetlenül tudta befolyásolni a midikloriánokat, hogy életet teremtsenek; ezzel a tudással pedig nem volt nagy dolog fenntartani egy már élő dolog életét, nem?

A lehetőségek univerzuma virágzott ki Anakin fejében.

– Erősebb, mint a halál… – suttogta.

– Az olvasmányaim alapján úgy tűnik, hogy… a sötét oldal számos… hm… természetfeletti… képességhez elvezet.

Anakin alig kapott levegőt.

– Mi történt vele?

– Nos, ez ugyebár egy tragédia… tudod. Miután megszerezte ezt a végső hatalmat, már semmitől sem kellett félnie, csak az elvesztésétől… ezért jutott eszembe a Jedi Tanácsról.

– De mi történt vele?

– Hát, gondoskodni akart róla, hogy a tudása fennmaradjon, ezért továbbadta azt a tanítványának.

– És aztán?

– A tanítványa pedig álmában megölte – mondta Palpatine egy hanyag vállrándítás kíséretében. – Plagueis észre sem vette. Ez a tragikus irónia: bárkit megmenthetett a galaxisban a haláltól… kivéve saját magát.

– És mi lett a tanítvánnyal? Mi történt vele?

– Ó, vele! Később ő lett a valaha ismert leghatalmasabb Sith Lord…

– Tehát csak Plagueis szempontjából tragédia – suttogta Anakin –, a tanítvány szempontjából boldog a vég…

– Ó, igen, igen. Pontosan. Így még nem is gondoltam végig… teljesen olyan, mint amiről az előbb beszélgettünk, nem?

– Mi lenne – kérdezte Anakin lassan, szinte ki sem merve mondani a szavakat –, ha ez nem csak egy legenda lenne?

– Hogy érted ezt?

– Mi van, ha Darth Plagueis valóban élt… és tényleg rendelkezett ezzel a képességgel?

– Ó, én… meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Plagueis valóban létezett. És ha valaki tényleg rendelkezne ezzel a képességgel… hát akkor tényleg az egyik leghatalmasabb ember lenne az egész galaxisban. No és persze gyakorlatilag halhatatlan is…

– Hogyan találhatnám meg?

– Ezt sajnos nem tudom megmondani. Esetleg megkérdezheted a barátaidat a Jedi Tanácsban, de persze ha ők találnák meg, ott helyben végeznének vele. Nem büntetésből, valamilyen bűnért, ezt meg kell értened. A Jediket nem érdekli az ártatlanság. Egyszerűen azért ölnék meg, mert Sith, és vele pusztulna a tudása is.

– Én csak… nekem muszáj… – Anakin azon kapta magát, hogy félig felállt a székéből, kezét ökölbe szorította, és remegett. Kényszerítette magát, hogy ellazuljon, visszaült, és vett egy mély lélegzetet. – Úgy látom, ön nagyon sokat tud erről, uram. Mit gondol, lehetséges, lehetséges egyáltalán megtanulni ezt a képességet?

Palpatine vállat vont, és jellegzetes, bölcs mosolyával méregette a fiút.

– Hát… – kezdte lassan – úgy tűnik, a Jediktől nem.

Miután eljött az operából, Anakin sokáig mozdulatlanul ült álló siklójában. Szemét lehunyta, fejét mechanikus keze élére támasztotta. A sikló szelíden libegett a forgalom keltette légáramlatokban, de ő nem is érezte. Kürtök rikoltottak, pilóták káromkodtak, mert ki kellett kerülniük, de ő semmit sem hallott az egészből.

Végül felsóhajtott, és felemelte a fejét. Beütött egy kódot a sikló kommunikációs képernyőjén. Egy másodperc múlva Padmé félig alvó arca jelent meg a képernyőn.

– Anakin… ? – dörzsölte meg a szemét a lány. – Hol vagy? Mennyi az idő?

– Padmé, én nem… – Elharapta a mondatot, fújt egy nagyot. – Figyelj, Padmé, valami közbejött. A Templomban kell töltenem az éjszakát.

– Ó… hát, rendben, Anakin. Hiányozni fogsz.

– Te is nekem. – Nyelt egy nagyot. – Már most hiányzol.

– Holnap találkozunk?

– Igen. És nemsokára mindig együtt leszünk. Egész életünkben. Soha többé nem válunk el egymástól.

– Aludj jól, szerelmem! – bólintott a lány álmosan.

– Igyekszem. Szép álmokat!

Padmé küldött még egy csókot a képernyőn keresztül, aztán bontotta a kapcsolatot.

Anakin beindította a hajtóműveket, és rutinosan beállt a forgalomba. A Jedi Templom felé vette az irányt, mert ez – hogy a Jedi Templomban kell töltenie az éjszakát – nem volt hazugság.

A hazugság az volt, hogy aludni fog. Hogy akár csak megpróbál majd aludni. Hogyan tudna pihenni, amikor elég volt becsuknia a szemét, és máris Padmét látta haldokolni a szülőasztalon?

A Tanács sértése most forróbban égette, mint bármikor; szerzett egy nevet, egy történetet, valamit, ahonnan elindulhatott – de hogyan magyarázza meg az Archívum mesterének, hogy miért akarja felkutatni a Sith-ek halhatatlanságról szóló legendáját?

De lehet, hogy tulajdonképpen nincs is szüksége az Archívumra.

A Templom a legnagyobb Erő-csomópont a bolygón, talán az egész galaxisban – azaz kétségkívül a legjobb hely az intenzív, koncentrált meditációra. Nagyon sok mindent meg kellett tanulnia az Erőtől, és nagyon rövid idő alatt.

Azzal fogja kezdeni, hogy befelé néz.

Saját magán fog gondolkodni…

TIZENHARMADIK FEJEZET

az erő akarata

Amikor Moteé, a szolgálólány azzal a hírrel ébresztette Padmét, hogy C-3PO bejelentése szerint egy Jedi várja odakint, ő tüstént kipattant az ágyból, magára kapott egy köntöst, és kisietett a nappaliba. A mosoly úgy ragyogott fel álomittas arcán, mint a hajnali fény a horizonton…

Azonban csak Obi-van volt az.

A Jedi-mester háttal állt neki; háta mögött összefont kézzel, nyugtalanul járkált fel-alá a szobában, és szórakozottan nézegette a szoborritkaságok gyűjteményét.

– Obi-van – kérdezte elfúló hangon –, csak nem… – elharapta a folytatást: történt valami baj Anakinról? Hogyan is magyarázná meg neki, hogy miért ez az első dolog, ami kicsúszott a száján? – Ööö… nem kínálta meg Thripio semmivel?

Ahogy a Jedi szembefordult vele, kisimultak homlokán a ráncok.

– Szenátor asszony! – szólt meleg hangon. – Milyen jó újra látni önt! Bocsánat a túl korai zavarásért! És hogyne, a protokolldroidja igen kitartóan próbált rám erőltetni valami frissítőt. – Homlokán ismét gyülekezni kezdtek a ráncok. – Ám ahogy sejtheti is, ez nem egy hivatalos látogatás. Azért jöttem, hogy Anakinról beszéljek önnel.

Politikával töltött évei megedzették Padmét; annak ellenére, hogy szíve hatalmasat dobbant, és sikoltva visszhangzott a fejében: Honnan TUDJA?? az arca rezzenéstelen maradt, és csak semleges érdeklődést mutatott.

A Köztársaság politikájának egyik első számú szabálya: szólj őszintén, és mondd az igazat, amennyire csak tőled telik. Különösen egy Jedinek.

– Nagy örömmel értesültem róla, hogy beválasztották őt a Tanácsba.

– Igen. Meglehet, kevesebb ez, mint amennyit érdemel… Ugyanakkor attól tartok: talán több is, mint amit kezelni képes. Találkozott önnel?

– Több alkalommal is – válaszolta a nő közömbös hangon. – Valami baj van, igaz?

Obi-van félrebillentette a fejét; szomorkás mosoly futott át szakállas arcán.

– Önnek Jedinek kellett volna tanulnia.

Padmé megengedett magának egy könnyed nevetést.

– Magának pedig sosem lett volna szabad politikai ügyekbe bonyolódnia. Nem titkolja túl ügyesen az érzéseit. Miről van szó?

– Anakinról. – Ahogy tettetett jókedve elillant, a Jedi szinte éveket öregedett Padmé szeme láttára. Rendkívül fáradtnak és mélységesen zavarodottnak tűnt. – Leülhetek?

– Parancsoljon – intett a dívány felé a nő, és maga is leereszkedett mellé, a heverő szélére. – Ismét bajban van?

– Nagyon remélem, hogy nem. Ez sokkal inkább… személyes ügy. – Obi-van kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – A főkancellár képviselőjeként meglehetősen nehéz helyzetbe került, ám azt hiszem, ennél is többről van szó. Tegnap… szóváltásba keveredtünk, és… nos, meglehetősen rosszul váltunk el.

Padmé szíve megdermedt; bizonyos, hogy tudja, és most azért jött, hogy szembeszálljon vele – hogy az egész életüket lerombolja körülöttük. Sajgott a szíve Anakinért, ám arca csupán udvarias kíváncsiságot tükrözött.

– Miről beszéltek? – kérdezte finoman.

– Attól tartok, ezt nem árulhatom el – hárította el Obi-van bizonytalan szemöldökráncolással. – Jedi-ügy. Bizonyára megérti…

A nő lehajtotta a fejét.

– Természetesen.

– Csak arról van szó, hogy… nos, egy kicsit aggódom érte. Azt reméltem, hogy talán beszélt erről önnel.

– Miért beszélt volna éppen énvelem – villantotta fel a legjobb, barátságos-ám-kissé-kétkedő mosolyát –, a Jedik ügyeiről?

– Szenátor asszony… Padmé. Kérlek! – Mélyen a nő szemébe nézett, arcán csupán részvét és fáradt aggodalom tükröződött. Tekintettel régi, bizalmas ismeretségükre a hivatalos formáról meghittebb hangnemre, tegeződésre váltott: – Nem vagyok vak, Padmé. Bár próbáltam az lenni, Anakin kedvéért. És miattad.

A szenátornő elfogadta a tegeződést.

– Mire célzol ezzel?

– Egyikőtök sem titkolja túl ügyesen az érzelmeit.

– Obi-van…

– Anakin azóta szeret téged, amióta először találkoztatok azon a rettenetes ócskavastelepen, a Tatuinon. Soha még csak meg sem próbálta elrejteni az irántad táplált érzéseit, bár mi sosem beszéltünk a dologról. Úgy tettünk… úgy teszünk, mintha nem tudnék semmiről. És boldog voltam, mert tudtam, hogy ez boldoggá teszi őt. Te vagy az, aki boldoggá teszed, miközben erre semmi és senki más nem képes. – Felsóhajtott, és a homlokát ráncolta. – És te, Padmé, légy bármily ügyes is a Szenátusi Teremben, nem tudod elrejteni a szemedben felcsillanó fényt, valahányszor megemlíti valaki Anakin nevét.

– Én… – pattant talpra a nő – nem tudok… Obi-van, kérlek, ne kényszeríts rá, hogy erről kelljen beszélnem…

– Nem akarlak bántani, Padmé. Sőt zavarba sem akarlak hozni. Nem azért vagyok itt, hogy faggassalak; nem érdekelnek a kapcsolatotok részletei.

A nő elfordult, és öntudatlanul járkálni kezdett, csak a mozgás kedvéért; alig vette észre, hogy kilépett az ajtón a hajnali fényben fürdő erkélyre.

– Akkor hát miért vagy itt?

A Jedi tiszteletteljesen követte őt.

– Anakinra hatalmas nyomás nehezedik. Óriási felelősséget hordoz ahhoz képest, hogy milyen fiatal; mikor én voltam ennyi idős, még jó pár tanulóév várt rám padavanként. Ő… változik. Gyorsan. És aggaszt, hogy mi lesz belőle. Hatalmas hiba volna… ha kikerülne a Jedi Rendből.

Padmé úgy pillantott rá, mintha pofon vágták volna.

– Hát… ez elég valószínűtlennek tűnik, nem gondolod? Mi van azzal a próféciával, amibe a Jedik oly sok reményt fektettek? Talán nem ő a Kiválasztott?

– De, valószínűleg igen. Ám én alaposan megvizsgáltam ezt a jóslatot. Csak annyit mond: a Kiválasztott azért születik, hogy elpusztítsa a Sith Lordokat és egyensúlyba hozza az Erőt; azt sehol nem említi, hogy Jedinek kell lennie.

A nő szaporán pislogott, nagy nehezen leküzdötte a szívét hirtelen elárasztó kétségbeesett reményt, amitől a lélegzete is elállt.

– Úgy érted, nem kell, hogy…

– A mesterem, Qui-gon Jinn bizton hitte, az Erő akarata az, hogy Anakint Jedivé kell nevelni… és mindannyiunkban van valami… nos, azt hiszem nevezhetjük Jedi-központú részrehajlásnak, amiből azt gondoltuk, hogy Jedi is marad. Végtére is, ez egy Jedi-prófécia.

– De az Erő akarata… hát nem ezt követik a Jedik?

– Nos, igen. Ám meg kell értened, hogy még a Jedik sem tudnak mindent, ami az Erőről tudható; egyetlen halandó elme sem képes erre. Úgy beszélünk az „Erő akaratáról”, mintha valaki, aki nem ismeri a gravitációt azt mondaná, a folyó akarata az, hogy az óceánba folyjon; ez a hasonlat jól szemlélteti tudatlanságunkat. Az igazság egyszerűen az… már ha létezik egyáltalán egyszerű igazság, hogy nem tudjuk pontosan, mi is az Erő akarata. Sosem tudhatjuk biztosra. Olyannyira túl van ez a mi korlátozott megértésünk határain, hogy a legtöbb, amit tehetünk, ha meghódolunk a misztériuma előtt.

– Mi köze mindennek Anakinhoz? – nyelt nagyot Padmé, ám a hangja továbbra is szilárd és kimért maradt. – És mi köze hozzám?

– Attól tartok, néhány jelenlegi… nehézsége… összefügg a kettőtök kapcsolatával.

Ó, ha tudnád, hogy mennyire!

– Mit szeretnél, mit tegyek?

Obi-van lesütötte a szemét.

– Nem mondhatom meg, mit tégy, Padmé. Csak arra kérhetlek, vedd fontolóra, mi a legjobb Anakinnak. Te is tudod, hogy ti ketten sosem lehettek nyíltan együtt, amíg ő a rend tagja.

Sötét fagy áradt szét a nő mellkasában.

– Obi-van, erről nem tudok beszélni.

– Jól van. Ám emlékezz, hogy az ő családját a Jedik alkotják. A rend ad az életének struktúrát. Irányt. Te is tudod, milyen… fegyelmezetlen tud lenni.

És épp ez az, ami miatt ő az egyetlen Jedi, akit képes volt igazán szeretni.

– Igen, persze. Természetesen.

– Ha az igaz ösvénye eltávolítja őt a Jedik közül, ám legyen. De kérlek, mindkettőtök érdekében, legyetek óvatosak! Legyetek bizonyosak! Vannak döntések, amelyeket utólag már nem lehet megmásítani.

– Igen – mondta lassan a nő. Mély átéléssel. – Ezt magam is túlságosan jól tudom.

Obi-van bólintott, mintha értené – ám persze egyáltalán nem érthette.

– Mindannyian jól tudjuk, amilyen idők most járnak… – Ekkor lágy csilingelés hangzott fel a köntöse alól. – Bocsáss meg – mondta, és félrefordult, elővarázsolva kommlinkjét egy belső zsebből. – Igen…?

Az adóvevőn mély, pergő férfihang szűrődött át gyengén.

– Rendkívüli ülésre hívjuk össze a Tanácsot. Megtaláltuk Grievous tábornokot!

– Köszönöm, Windu mester! – válaszolta Obi-van. – Máris indulok. Grievous tábornok? Padmé szeme elvörösödött, hirtelen könnyek szöktek bele. Hát ismét elveszik tőle az ő Anakinját?

Nyugtalanság pezsdült a mellkasában. Elveszik tőlünk, helyesbítette, és egyszerre annyi szeretet, félelem, öröm és veszteség kavargott vadul a lelkében, hogy nem mert megszólalni. Csupán vakon bámult ki a ködfátyolos városra, miközben Obi-van odalépett melléje.

– Padmé… – kezdte lágyan. Gyengéden. Szinte sajnálkozva. – Ígérem, nem beszélek erről a Tanács előtt. Egy szót sem. Rettentően sajnálom, hogy ezzel kellett terheljelek, és én… remélem, nem zaklattalak fel túlságosan. Oly régóta vagyunk barátok… és bízom benne, hogy mindig is azok maradunk.

– Köszönöm, Obi-van – lehelte elhalóan Amidala. Nem bírt ránézni. Szeme sarkából látta, ahogy a Jedi tiszteletteljesen fejet hajt, és megfordul, hogy távozzék.

Egy hosszú pillanatig hallgatott, ám ahogy a léptek egyre távolodtak, végül megszólalt:

– Obi-van…

Hallotta, ahogy az megtorpant.

– Te is szereted őt, igaz? – Mivel nem jött azonnal válasz, Padmé megfordult, és ránézett. A Jedi mozdulatlanul, homlokráncolva állt a bivalybőr szőnyeg közepén. – Ugye, így van? Szereted őt…

Obi-van lehajtotta a fejét. Rettentően magányosnak tűnt.

– Kérlek, tégy meg minden tőled telhetőt, hogy segíts neki! – mondta végül, aztán távozott.

Utapau holoképmása némán forgott a Jedi Tanácsterem közepén. Anakin a főkancellár irodájából hozta a holovetítőt; Obi-van szórakozottan azon tűnődött, vajon ellenőrizték-e a készüléket, nem rakatott-e bele valami poloskát a főkancellár, hogy lehallgassa a Tanács gyűlését; majd elvetette az ötletet. Hisz bizonyos értelemben maga Anakin az ő élő „felvevőgépe”.

És ez a mi hibánk, gondolta.

Obi-vant és Anakint leszámítva a tanácstagok közül testi valójában csupán Mace Windu és Agen Kolar jelent meg. A Mygeeto felé tartó Ki-Adi-Mundi, a Cato Neimoidiáról jelentkező Plo Koon és a Kashyyyk bolygó megbuktatására készülő Yoda mester kivetített holojelenlétével a Tanács elérte a döntéshozatalhoz szükséges minimális létszámot.

– Miért Utapau? – kérdezte Mace Windu. – Semleges rendszer, csekély stratégiai jelentőséggel, és gyakorlatilag nincs semmilyen bolygószintű védelmi ereje…

– Talán épp ez a magyarázat – vetette fel Agen Kollar. – Könnyű elfoglalni, és a víznyelő aknákra épülő kultúrája jelentős számú harci droidot képes elrejteni a nagy hatósugarú radarok elől.

Ki-Adi-Mundi összehúzta a szemöldökét, amitől egész homloka ráncba szaladt.

– Utapaui ügynökeink semmi efféléről nem tettek jelentést.

– Talán elfogták vagy megölték őket – vélte Obi-van.

Mace Windu Anakin felé fordult, és komor tekintettel kérdezte:

– Hogyan juthatott a főkancellár ehhez az információhoz, amikor mi mit sem tudunk az egészről?

– A klón hírszerzés elcsípte az utapaui elnök diplomáciai jelentésének egy részletét – felelte Anakin. – Csak néhány perce sikerült igazolnunk az üzenet hitelességét.

Obi-van érezte, hogy ráncok szaladnak a homlokára attól, ahogy Anakin immár a többes szám első személyt használta a főkancellári hivatallal kapcsolatban.

– A klón hírszerzés – vágott vissza Mace erőteljesen – nekünk tartozik jelentési kötelezettséggel.

– Bocsáss meg, Windu mester, de többé már nem ez a helyzet. – Bár Anakin arckifejezése tökéletesen komoly maradt, Obi-van úgy érezte, halvány elégedettséget hall megcsendülni ifjú barátja hangjában. – Azt hittem, hogy ez már egyértelműen tisztázódott. Az alkotmányos törvénymódosítás, amely a Jediket a főkancellári hivatal alá helyezi, természetesen magában foglalja a Jedik által irányított harci csapatokat is. Mostantól Palpatine a Köztársaság Hadseregének főparancsnoka.

– Hatáskörökön civódni hasztalan – szólt közbe Yoda kivetített képmása. – Cselekedjünk haladéktalanul, azt kell tennünk.

– Azt hiszem, ezzel mindannyian egyetértünk – vágta rá gyorsan Anakin. – Lépjünk tovább a hadműveleti tervekhez! A főkancellár személyesen felkért rá, hogy én vezessem ezt a küldetést, ezért hát…

– Ezt majd a Tanács dönti el – vágott közbe Mace fagyosan. – Nem a főkancellár.

– Veszélyes lehet, ez a Grievous. Szilárd elme szükséges, szembeszállni vele. Küldenünk több mestert kell.

Az egész Tanácsból egyedül talán Obi-van vette észre a csalódottság és sértettség fényét megcsillanni Anakin szemében. Obi-van tökéletesen értette és megértette őt: hiszen ha kikerülhetne a harctérre, kiszabadulhatna az ő szemében egymással konfliktusban álló kötelezettségek nyomása alól.

– Jelenlegi korlátozott tartalékaink fényében – dörmögte Mace Windu – azt javaslom, mindössze egy Jedit küldjünk: Kenobi mestert.

Ezáltal Mace és Agen Kolar a Coruscanton maradhatna – mindkettő a legkiválóbb kardforgatók közé tartozik, akiket a Jedik rendje valaha is kinevelt –, arra az esetre, ha Sidious közben megpróbálná kihasználni az alkalmat, és döntő lépésre szánná el magát. Nem is beszélve Anakinról, akinek harci ereje önmagában felér egy egész csapatéval.

Obi-van bólintott. Tökéletesen logikus. Mindenki egyetérthet ezzel.

Kivéve Anakint.

A fiatal Jedi előrehajolt, vér szökött az arcába.

– Ő nem volt valami sikeres, amikor legutóbb szembetalálkozott Grievousszal!

– Anakin… – kezdte Obi-van.

– Ne sértődj meg, mester! Nem ellened beszélek, pusztán a tényt közlöm.

– Ó, nem, egyáltalán nem! Tökéletesen igazad van. Ám el tudom képzelni, hogyan küzd most… hogyan menti az irháját. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal elkapom.

– Mester…

– Téged pedig, ifjú barátom, ide szólítanak a kötelességeid a Coruscantra. Rendkívül fontos kötelezettségek, amelyek teljes figyelmet kívánnak tőled – emlékeztette Obi-van. – Világosan fejeztem ki magam?

Anakin nem válaszolt. Visszaereszkedett a székébe, és félrefordította a fejét.

– Obi-van, én őt választom – jelentette ki Yoda.

Ki-Adi-Mundi képmása bólintott.

– Egyetértek. Bocsássuk szavazásra a dolgot!

Mace Windu összeszámolta a helyeslő biccentéseket.

– Hatan mellette. – Kivárt egy kicsit, majd Anakinra nézett. – További megjegyzések?

Az ifjú Jedi csak a falat bámulta.

Egy pillanat múlva Mace megvonta a vállát.

– Egyhangúlag elfogadva.

Chi Eekway szenátor elvett egy fiolányi akvali hoi-főzetet C-3PO üdítőstálcájáról.

– Rendkívül hálás vagyok, hogy itt lehetek ma – rebegte. Tokalebernyegei rázkódtak, ahogy kék fejével körbeintett a Padmé nappalijában gyülekező többi szenátor felé. –Közvetlenül persze csak a magam szektora nevében beszélhetek, ám annyit mondhatok, hogy mostanra már sok-sok szenátor igencsak komolyan aggódik. Talán nem tudják, de az új kormányzók seregnyi klónharcossal érkeznek… amit ők biztonsági erőknek hívnak. Valamennyien azt latolgatjuk, vajon ezeknek a csapatoknak tényleg az-e a feladatuk, hogy megvédjenek minket a szeparatistáktól… vagy hogy a kormányzókat védjék tőlünk.

Padmé felpillantott kézikomputeréből.

– Biztos forrásból értesültem, hogy megtalálták Grievous tábornokot, és a Jedik máris úton vannak a tartózkodási helye felé. A háború talán napokon belül véget ér.

– De mi lesz azután? – hajolt előre Bail Organa a térdén könyökölve, összekulcsolt kézzel. – Hogyan vesszük rá Palpatine-t, hogy váltsa le a kormányzóit? Hogy akadályozzuk meg, hogy csapatokat állomásoztasson minden rendszerünkben?

– Nem kell rávennünk semmire – felelte Padmé józanul. – A Szenátus csupán a szükségállapot idejére adott a kezébe végrehajtói teljhatalmat…

– Ám mégis csupán maga Palpatine rendelkezik azzal a jogkörrel, hogy bejelenthesse a szükségállapot végét – vetette ellen Bail. – Hogy vesszük rá, hogy visszaszolgáltassa hatalmát a Szenátusnak?

Chi Eekway hátrébb lépett.

– Sokan vannak közöttünk, akik épp erre készülnek – jelentette ki. – Nemcsak az enyéim. Sok szenátor is. Készek vagyunk akár kényszeríteni is, hogy mondjon le a hatalmáról.

Padmé lecsukta kézikomputere fedelét. Kifejezéstelenül pillantott egyik szenátorról a másikra.

– Kér még valaki frissítőt?

– Amidala szenátor asszony… – recsegte Eekway. –Attól tartok, nem érti…

– Eekway szenátor asszony. Még egy hoi-főzetet?

– Nem, ez…

– Nos, akkor rendben – pillantott C-3PO-ra. – Thripio, köszönöm. Mára ez minden. Kérlek, szólj Moteének és Ellének, hogy elmehetnek, azután nyugodtan kikapcsolhatod a fő áramköreidet egy időre. ⁷

– Köszönöm, úrnőm – válaszolt a droid. – Bár meg kell jegyeznem, ez a beszélgetés felettébb stimu…

– Thripio! – Padmé hangszíne egy kicsit túlságosan is megkeményedett. – Ez minden!

– Igenis, úrnőm! Természetesen. Tökéletesen értem. – A droid kimérten megfordult, és kicsoszogott a teremből.

Amint Thripio biztonságos hallótávolságon kívülre került, Padmé úgy lóbálta körbe a kézikomputerét, mint valami fegyvert.

– Ez rendkívül kockázatos lépés. Nem hagyhatjuk, hogy újabb háborúvá fajuljon a dolog.

– Ezt aztán végképp nem akarnánk! – sziszegte Bail, helytelenítő pillantást vetve Eekway szenátorra. – Az Alderaannak nincs fegyveres hadereje; még csak bolygószintű védelmi rendszerrel sem bír. Számunkra az egyedüli lehetőség az ügy politikai rendezése.

– És éppen ez a célja ennek a petíciónak – tette hozzá Mon Mothma, finoman ráhelyezve kezét Padmééra. – Remélhetőleg összetartásunk ezen kis demonstrációja a Szenátusban megállíthatja Palpatine-t, hogy tovább bomlassza az Alkotmányt, ez minden. Kétezernyi szenátor aláírása…

– …még mindig kevesebb, mint amennyire szükségünk lesz, hogy megállítsuk őfenségét, hogy kénye-kedve szerint módosítgassa az Alkotmányt, amikor csak akarja – fejezte be helyette Padmé. Újra meglóbálta a minikomputerét. – Palpatine elé tárhatnám ezt, ám egyre csökken a hitem abban, hogy a Szenátus kész támogatni bennünket, vagy hogy egyáltalán képes leszavazni a főkancellárt. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha konzultálnánk a Jedikkel.

Mert valóban azt hiszem, hogy ők segíthetnek, vagy csupán mert képtelen vagyok elviselni, hogy hazudnom kelljen a férjemnek? Nem tudta eldönteni. Remélte, hogy mindkettő igaz, bár csak a másodikban volt teljesen biztos.

Bana Breemu hosszasan méregette hosszú, elegánsan ápolt körmeit.

– Az… – jegyezte meg elgondolkodva – kockázatos lenne.

Mon Mothma bólintott.

– Nem tudjuk, mi a Jedik álláspontja ebben az egészben.

Bail előrehajolt.

– A Jedik cseppet sem örülnek jobban a dolgok jelenlegi állásának, mint mi.

Breemu szenátor magasan ívelt arccsontja csak még távolibbá és kétkedőbbé tette Padméra irányuló pillantását.

– Úgy tűnik, Amidala szenátor asszony, figyelemre méltóan jól értesült a Jedik ügyeiben.

Padmé érezte, hogy elpirul, és nem bízott magában eléggé, hogy válaszoljon. Giddean Danu megrázta a fejét; a kétkedés egyértelműen kiült sötét arcára.

– Ha nyíltan szembe akarunk szegülni a főkancellárral, szükségünk lesz a Jedik támogatására, morális tekintélyükre. Enélkül ugyan mink van?

– A Jedik morális tekintélye, mint olyan, jócskán megcsappant a háború alatt – jelentette ki Bana Breemu. – Attól tartok, nem sok maradt belőle a politika számára.

– Legalább egyetlen Jedit avassunk be! – hajtott fejet Padmé. Legalább hadd mondhassak igazat a szerelmemnek! Legalább ennyit… Kérlek titeket!, esdekelt nekik némán. – Van egy Jedi… valaki, akiben, ezt biztosan tudom, mindannyian maradéktalanul megbízhatunk…

Döbbenten elhallgatott, ahogy ráébredt, hogy nem Anakinról beszél.

Ez az egész őróla szólt, amikor belevágott… csakis az iránta érzett szerelméről, és arról, mennyire fontos volt neki, hogy őszinte lehessen hozzá. A kín, hogy el kellene titkolnia valamit Anakin előtt, tőrdöfésként nyilallt minden egyes szívdobbanásába – ám amikor a bizalomra terelődött a szó, és arra, ki az, akit igazán és maradéktalanul ismer, akiben megbízhat…

Padmé hirtelen rádöbbent, hogy Obi-vanról beszél.

Anakin… őbenne megtört valami. Ó, szerelmem, mit művelnek velünk…?

Chi Eekway megcsóválta a fejét.

– Türelem, szenátor asszony!

Fan Zar kibogozta ujjait sűrű, bozontos szakállából, és megvonta a vállát.

– Nos, igen. Nem szegülhetünk szembe nyíltan a főkancellár teljhatalmával… azt azonban jelezhetjük neki, hogy növekszik a lépéseivel szemben az ellenállás. Talán önmagában ez is rábírhatja, hogy mértéktartóbb módszerekhez folyamodjon.

Bana Breemu újra a körmeit kezdte vizsgálgatni.

– Mikor benyújtjuk a kétezer szenátor petícióját, sok minden megváltozhat.

– De vajon kinek a javára? – kérdezte Giddean Danu.

Bail Organa és Mon Mothma tekintete úgy villant össze, ami valami közös titkot sejtetett. Bail lassan, megfontoltan szólalt meg:

– Lássuk, mire jutunk a Szenátussal, mielőtt a Jediket is belekeverjük a dologba.

És ahogy egyik szenátora másik után adta beleegyezését, Padmé nem tehetett mást, csak némán ült. Szomorúan gyászolva.

Egy illúzió hirtelen halálát siratta.

Anakin… Anakin, szeretlek…! Bárcsak…

Ám az a bárcsak olyan területre vezette volna, ahová nem bírt menni. Végezetül nem tudott mást, mint visszatérni a gondolathoz, ami attól tartott, ott visszhangzik majd benne egész további életében: Anakin, sajnálom…!

Az utolsó lebegőtankok is végigberregtek a rámpán az eget beborító, ék alakú csatacirkálóba. Hibátlan hadirendben felsorakozott klónharcososztagok meneteltek mögöttük tökéletes összhangban, egyik a másik után.

Anakin a leszállóplatformról figyelte őket Obi-van társaságában.

Még mindig alig akarta elhinni, hogy nem tarthat velük.

Nem arról van szó, hogy tényleg annyira el akarna menni Obi-vannal Utapaura… bár igazi megkönnyebbülés lenne kiszabadulni abból a politikai ingoványból, ami lassan teljesen magába nyeli. De hogy is hagyhatná magára Padmét éppen most? Már az sem izgatta, hogy ő kapja el Grievoust, még ha egy ilyen húzással szinte bizonyosan megadnák neki a mesteri fokozatot. Azonban ő már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mesterré kell-e válnia.

A múlt éjjeli meditáció hosszú, sötét órái alatt – és az ilyen meditációk gyakran szinte megkülönböztethetetlenek az elmélyedt tűnődéstől – érzékelni kezdett egy mélyebb igazságot az Erőben: egy elsüllyedt, felszín alatti valóságot, amely úgy lapult ott lesben állva, mint egy sarlaac a Jedi-kiképzés napsütötte homokja alatt.

Valahol a mélyben ott rejlik minden erő, amire valaha is szüksége lehet.

Ezért hát nem… nem arról volt szó, hogy menni akart. Sokkal inkább, valami megmagyarázhatatlan módon, azt szerette volna, ha Obi-van marad.

Hideg űr töltötte ki a mellkasát, ami – attól tartott – hamarosan gyásszal és fájdalommal telik majd meg.

Természetesen az szóba sem jöhetett, hogy Obi-van ne menjen; ő lett volna az utolsó Jedi a galaxisban, aki megtagadja a Tanács rendelkezését. Nem ez volt az első alkalom, hogy Anakin azon kapta magát: azt kívánja, bárcsak jobban hasonlítana Obi-van egy kicsit a néhai Qui-gon mesterhez. Bár csupán néhány napig ismerte Qui-gont, most mégis szinte maga előtt látta őt, ahogy szemöldökét ráncolva, mégis gyengéden alacsonyabb padavanja felé hajol; szinte hallotta lágy baritonját, ahogy Obi-vant oktatta:

Légy figyelmes és érzékeny az Erő eleven áramlataira: nem mindig az a leghelyesebb, ha a kötelességedet teszed. Te csak arra ügyelj, hogy helyesen cselekedj! A kötelesség pedig oldja meg önmagát.

De ő nem mondhatta ezt. Bár már hónapokkal ezelőtt átjutott a Próbán, Obi-van számára ő továbbra is csak tanítvány maradt, nem pedig a Mester.

Mindössze annyit mondhatott:

– Rossz előérzetem van.

Obi-van összevont szemöldökkel figyelte, ahogy egy csapat klón lette az ő kék-fehér vadászgépét a csatacirkáló hangárfedélzetére.

– Sajnálom, Anakin. Mondtál valamit?

– Szükséged lenne rám ezen az úton, mester! – Váratlanul megérezte a szavakban rejlő igazságot. Ha ő is Obi-vannal tartana, ha valahogy elérhetné, hogy pár napig megfeledkezzen Padméról… ha maga mögött hagyhatná egy időre Palpatine-t, a Tanácsot, a meditációit és az egész politikai helyzetet, és mindent itt a Coruscanton, ami ide-oda rángatja, és egyre mélyebbre húzza… Ha egyszerűezi csak csatlakozhatna hozzá, és játszhatnák pár napig a Kenobi és Skywalker nevű játékot, még minden rendbe jöhetne.

Ha…

– Lehet, hogy az egész nem lesz több, csak egy vad bantahajsza – mondta Obi-van. – A te itteni feladatod most sokkal fontosabb, Anakin.

– Tudom, a Sith… – A szó keserű ízt hagyott a fiatalember szájában. A Tanács manipulációi politikától bűzölögtek. – Én csak… – Anakin tehetetlenül megvonta a vállát, és félrepillantott. – Nem szeretem, hogy elmégy nélkülem. Nem jó ötlet szétválasztani a párosunkat. Mármint… emlékezz, mi történt a múltkor is…

– Ne is mondd!

– Tényleg olyasvalakivel akarsz eltölteni újabb pár hónapot, mint amilyen Ventress volt? Vagy még nála is rosszabbal?

– Anakin… – A fiatalember kihallotta a szelíd mosolyt Obi-van hangjából. – Ne aggódj! Elég klónt viszek magammal ahhoz, hogy egy Utapaunál akár háromszor nagyobb rendszert is könnyűszerrel elfoglaljunk. Azt hiszem, képesnek kell lennem kezelni a helyzetet, még a te segítséged nélkül is.

Anakin kénytelen volt viszonozni a mosolyt.

– Hát, mindig van egy első alkalom…

– Igazából nem is válunk szét, Anakin – magyarázta Obi-van. – Hiszen már sokszor dolgoztunk külön… mint például amikor te elvitted Padmét a Naboora, míg én a Kaminóra majd a Geonosisra mentem.

– És láthatod, abból mi lett!

– Rendben, ez rossz példa volt – ismerte el Obi-van, miközben mosolyába szomorú árnyak vegyültek. – De mégis, lásd: évekkel később még mindig itt állunk, élünk és barátok vagyunk. Arra akarok kilyukadni, Anakin, hogy még ha külön dolgozunk is, akkor is együtt cselekszünk. Ugyanazok a céljaink: véget vetni a háborúnak, és megmenteni a Köztársaságot a Sith-ek uralmától. Mindaddig, míg egy oldalon állunk, minden jól végződik. Ebben biztos vagyok.

– Nos… – sóhajtott Anakin. – Azt hiszem, lehet némi igazad. Néhanapján. Esetleg, alkalomadtán… előfordulhat.

Obi-van kuncogva csapott a vállára.

– Ég veled, öreg cimbora!

– Mester, várj! – fordult felé Anakin nyíltan. Nem állhatott csak úgy ott, tétlenül nézve, ahogy elmegy Most nem. Mondania kellett valamit…

Volt egy olyan nyomasztó érzése, hogy talán nem lesz rá több alkalma.

– Mester… – kezdte tétovázva. – Tudom, hogy… csalódást okoztam neked az elmúlt napokban. Arrogáns voltam. Én nem… nem becsültem eléggé a képzettségedet, és ami még rosszabb, a barátságodat. Nincs mentségem, mester. A frusztrációm a Tanács miatt… tudom, hogy ez az egész nem a te hibád, és a bocsánatodat kérem! Mindenért. A te barátságod jelent számomra mindent.

Obi-van megragadta Anakin mechanikus kezét, másik kezével pedig a karját szorította meg, a hús és fém találkozása felett.

– Bölcs vagy és erős, Anakin. A Jedi Rend nagy ígérete vagy, és máris jócskán felülmúltad szerény erőfeszítéseimet, hogy képezzelek és irányítsalak.

Anakin érezte, ahogy mosolya melankolikussá válik.

– Épp a minap mondtad nekem, hogy az erőm nem válik erényemre.

– Nem az erődről beszélek, Anakin, hanem a szívedről. A nagyság, ami benned lakozik, a szellem nagysága. Bátorság és nagylelkűség, részvét és elkötelezettség. Ezek a te erényeid – magyarázta Obi-van lágyan. – Rendkívüli dolgokat vittél véghez, és én nagyon büszke vagyok rád.

Anakin azon kapta magát, hogy nincs mit mondania.

– Nos… – Obi-van lesütötte a szemét, és kuncogva eleresztette Anakin kezét és karját. – Azt hiszem, szinte hallom, ahogy Grievous tábornok a nevemen szólít. Ég veled, barátom! Az Erő legyen veled!

Anakin pedig nem ajánlhatott fel mást cserébe, mint a szertartásos formula ismétlését:

– Az Erő legyen veled!

Majd csak állt ott mozdulatlanul, és némán figyelte, ahogy Obi-van távozik. Azután megfordult, és lassan, lehorgasztott fejjel a saját siklójához indult.

A főkancellár már várta.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

zuhanás a sötétségbe

Fagyos szél süvített a főkancellár magánplatformján, a Szenátusi Hivatal épülete előtt. Anakin maga köré csavarta köpenyét, és testéhez szorított állal, fejét lehajtva bámulta a rámpát a lába előtt. Nem érezte a hideget, sem a szelet. Nem hallotta, ahogy a főkancellár magánsiklója vinnyogva, éles szögben befordul a landoláshoz, és nem érezte a szélben kavargó, barna füst égett bűzét sem.

Csupán a szenátorok arcát látta, ahogy ott álltak a rámpán őt éljenezve; az üdvrivalgások és gratulációk sorát hallotta, amikor épségben visszahozta nekik a főkancellárt. Forró büszkeség töltötte el erre az emlékre, amikor a HoloNet figyelmének középpontjába került, és oly sok izgatott riporter törte magát, hogy legalább egyetlen pillantást vethessen arra a hősre, aki legyőzte Dooku grófot.

Hány napja történt mindez? Nem emlékezett. Nem túl régen. Ha az ember nem alszik, a napok úgy összemosódnak a kimerültség ködében, hogy az már szinte fizikai fájdalommá válik. Az Erő képes volt ébren és talpon tartani, mozgatni, gondolkodásra bírni, ám nem adhatott neki nyugalmat. Nem hagyta pihenni. Nem mintha pihenni akart volna. A pihenés elalváshoz vezethet. Az alvás álomhoz…

Amit pedig az álom hozhatott, nem bírta elviselni.

Emlékezett, hogy Obi-van mesélt neki egyszer valami költő verséről, amit olvasott… már nem tudta felidézni a nevét, sem a mű pontos címét, de valami olyasmiről szólt, hogy nincs nagyobb nyomorúság, mint keserű bánattal emlékezni a boldog napokra…

Hogyan változott minden ilyen gyorsan az oly csodálatosból annyira elviselhetetlenné? Még csak elképzelése sem volt róla…

Olajos por kavargott a sikló repulzorai alatt, ahogy a jármű leszállt a rámpára. A zsilipajtó gyűrűi szétcsusszantak, és Palpatine négy személyi testőre tűnt elő a nyílásból; hosszú, vérszínű selyemköntöseikbe vadul belekapott a szél. Kétfelé válva párban álltak az ajtó két oldalához, ahogy Palpatine kilépett a Szenátus szóvivője, Mas Amedda magas, testes alakja mellé. A chagriai szenátor Palpatine felé billentette szarvait, ahogy együtt közeledtek, szemlátomást elmélyülten társalogva.

Anakin előrelépett, hogy üdvözölje őket.

– Főkancellár – hajtott fejet előttük. – Szóvivő úr…

Mas Amedda kék ajkát lebiggyesztve pillantott Anakinra, ami egy ember esetében undort jelzett volna; ám ez a chagriaiaknál, mosolyt jelentett.

– Üdvözletem, méltóságos uram! Remélem, örömben és egészségben találja a mai nap!

Anakin szeme úgy égett, mintha telement volna homokkal.

– Hogyne, szóvivő úr, köszönöm kérdését.

Amedda visszafordult Palpatine felé, Anakin udvarias mosolya pedig megvető grimaszba torzult. Talán csak túlságosan kimerült volt, de valahogy, látva a chagriai meztelen, hullámos fejcsápjait, amint összecsavarodva tekeregtek mellkasa előtt, egyszerre azon kapta magát, hogy buzgón reméli: Obi-van nem hazudott neki Lord Sidiousszal kapcsolatban. Sőt inkább abban bízott, hogy talán Mas Amedda lehet az a titokzatos Sith, mert volt valami visszataszító a szenátusi szóvivőben, amitől Anakin könnyen el tudta képzelni, mint szeli ketté a fejét…

Fokozatosan ráeszmélt, hogy Palpatine épp megszabadul Mas Ameddától, és vele együtt elküldte a vörös köpenyes testőröket is.

Remek. Nem volt játszadozós kedvében. Így, hogy magukra maradtak, nyíltan beszélhetett a főkancellárral. Lehet, hogy épp erre volt most szüksége: egy kis őszinte, egyenes beszédre. Ez talán eloszlathatta a féligazságok ködét és azt a megfoghatatlan zűrzavart, amit a Jedi Tanács ültetett a fejébe.

– Nos, Anakin – kezdte Palpatine, ahogy a többiek eltávolodtak –, láttad a barátodat távozni?

Anakin bólintott.

– Ha nem gyűlölném annyira Grievoust, szinte már sajnálnám.

– Ó, tényleg? – kérdezte Palpatine mérsékelt érdeklődéssel. – A Jediknek szabad gyűlölködniük?

– Ez csak amolyan szókép volt – hárította el Anakin a kérdést. – Mit sem számít, én hogyan érzek Grievous iránt. Obi-van hamarosan úgyis megszerzi a fejét.

– Feltéve persze, hogy a Tanács nem követett el valami nagy hibát – mormolta Palpatine, ahogy karon fogta Anakint, és a bejárat felé vezette. – Én továbbra is úgy vélem, hogy nem Kenobi mester a legmegfelelőbb erre a feladatra.

Anakin ingerülten megrántotta a vállát. Miért hoz fel folyton mindenki olyan témákat, amelyekről nem szívesen beszél?

– A Tanács rendkívül… bizonyosnak tűnt ebben a kérdésben.

– A bizonyosság remek dolog – hagyta jóvá a főkancellár. – Ámbár túlságosan gyakran megesik, hogy azok, akik a legbiztosabbak valamiben, egyben a legnagyobbat tévednek. Mihez kezd a Tanács, ha Kenobi alkalmatlannak bizonyul Grievous kézre kerítésében a te segítséged nélkül?

– Azt meg nem tudnám mondani, uram. Úgy hiszem, majd akkor foglalkoznak ezzel a problémával, ha és amikor az aktuálissá válik. A Jedik tanítása szerint a jövő lehetőségeinek latolgatása csak eltereli a figyelmet a jelenről.

– Én nem vagyok filozófus, Anakin; az én munkámban az előrelátás gyakran az egyetlen remény a sikerre. Meg kell tudnom előre jósolni az ellenségeim következő lépését… még a szövetségeseimét is. Sőt – nyújtotta mosolyogva kezét Anakinnak – még a barátaim szándékait is. Ez az egyetlen módja, hogy mindig készen álljak élni a kínálkozó lehetőségekkel… és viszont: hogy elkerüljem a katasztrófát.

– De ha egy csapás az Erő akaratából történik…

– Attól tartok, én nem hiszek az „Erő akaratában” – mormolta Palpatine szabadkozó mosollyal. – Abban hiszek, hogy ami saját akaratunk az, ami számít. Azt hiszem, minden, ami jó a civilizációnkban, nem valami misztikus energiamező vak cselekedeteként jött létre, hanem az emberek koncentrált, irányított akarata által: törvényhozók és harcosok, feltalálók és mérnökök segítségével, akik minden lélegzet-vételükkel azért küzdöttek, hogy kialakítsanak egy galaktikus kultúrát. Hogy jobbá tegyék mindannyiunk életét. – Ekkor már Palpatine hivatali irodájának boltíves ajtaja előtt álltak. – Kérlek, fáradj be! Bármennyire is élveztem ezt a kis filozófiai eszmefuttatást, nem ez volt az elsődleges célja annak, hogy idehívattalak. Valami fontosat kell megbeszélnünk, és attól tartok, valóban nagyon komoly dologról van szó.

Anakin követte őt a külső termeken keresztül Palpatine belső, bizalmi magánirodájába. Tiszteletteljes pózban megállt a főkancellár asztala előtt, ám az intett neki, hogy foglaljon helyet.

– Kérlek, helyezd magad kényelembe! Amit mondani fogok, annak bizonyos részeit talán nehéz lesz majd állva végighallgatnod.

– Mostanában semmi nem könnyű… – mormolta az ifjú Jedi, miközben leült egy székre.

Palpatine láthatólag nem hallotta meg az elejtett megjegyzést.

– Kenobi mesterről van szó. Barátaim a Szenátusban elcsíptek bizonyos… khm, nyugtalanító híreszteléseket vele kapcsolatban. Sok szenátor úgy véli, hogy Kenobi nem alkalmas erre a küldetésre.

Anakin összeráncolta a szemöldökét.

– Ez komoly?

– Attól tartok, a lehető legkomolyabb. Ez egy… bonyolult szituáció, Anakin. Úgy fest, akadnak néhányan a Szenátusban, akik már bánják, hogy megszavazták nekem a szükségállapotra szóló végrehajtói hatalmat.

– Már a Geonosis óta akadnak ellenpártiak, akik elutasítják önt, uram. Miért kellene éppen most aggódni miattuk? És mi köze mindennek Obi-vanhoz?

– Mindjárt rátérek arra is. – Palpatine vett egy mély lélegzetet, és körbefordította foteljét, hogy kibámulhasson az iroda páncélozott üvegacél ablakán az alant elterülő, hatalmas városra. – A különbség az, hogy most néhányan ezen szenátorok közül, ami azt illeti, elég jelentős számban, szemlátomást feladták a demokráciát. Mivel nem tudták a Szenátusban elérni a céljaikat, most titkos összeesküvést szerveznek, és arra készülnek, hogy… khm, más úton szabaduljanak meg tőlem.

– Úgy érti, árulást terveznek? – Anakinban volt annyi Jedi-önfegyelem, hogy erővel elhessegesse saját emlékét, mikor Obi-vannal szemben használta ezt a kifejezést.

– Attól tartok, igen. Az a szóbeszéd járja, hogy ennek a csoportnak a főkolomposai talán áldozatul estek a Jedi Tanács… mondjuk úgy, meggyőző erejének, és jó úton vannak, hogy bűnrészeseivé váljanak a Jedik Köztársaságunk ellen szőtt merényletének.

– Uram, ez… – Anakin megrázta a fejét. – Ez egyszerűen… nevetséges!

– Lehet, hogy az egész csak vaklárma. Ne feledd, ezek csak kósza híresztelések. Hivatalosan semmi nincs megerősítve. A szenátusi pletyka ritkán pontos, ám ha mégis igaz a hír… nos, fel kell készülnünk, Anakin! Még mindig elegendő barátom akad a Szenátusban, hogy kiszimatolják, mit terveznek ellenünk ezek az álnok összeesküvők. És igen pontos elképzeléseim vannak arról, hogy kik lehetnek a vezetőik; valójában, a ma délutáni utolsó találkozón az őket képviselő küldöttséget fogadom majd. Azt szeretném, ha te is jelen lennél ezen az összejövetelen.

– Én?? – Hát már senki sem hagy neki nyugtot, csak egy napra? Vagy legalább néhány órára…? – Miért?

– A Jedi-érzékeid, Anakin. A képességed, hogy kiszimatold az ártó szándékokat. Semmi kétségem afelől, hogy ezek a szenátorok ügyesen próbálják majd leplezni az összeesküvésüket, ám a te segítségeddel átláthatunk mesterkedésükön, és felfedhetjük az igazságot.

Anakin felsóhajtott, és megdörzsölte égő szemét. Hogyan is hagyhatná cserben Palpatine-t?

– Megpróbálom, uram!

– Nem próbálkozunk, Anakin. Mi teszünk. Végtére is, ők csak szenátorok. A legtöbbjük egy agykárosult vak féreg elől sem volna képes elrejteni, mit forgat a fejében, nem is beszélve a galaxis leghatalmasabb Jedijéről. – Hátradőlt foteljében, és töprengve érintette össze ujjbegyeit. – Mindazonáltal, a Jedik Tanácsa egészen más lapra tartozik. Az antidemokratikus lények titkos szövetsége, aminek minden tagja együtt és külön-külön is hatalmas erőket birtokol, hogyan térképezhetném fel az ő szövevényes terveik labirintusát? Épp ez az, amiért a Tanácsba helyeztelek. Ha ezek a híresztelések igazak, könnyen meglehet, hogy te vagy a demokrácia utolsó reménye.

Anakin ismét hagyta, hogy feje a mellére bukjon; szemhéjai csikorogva lecsukódtak. Úgy tűnt, valahogyan mindig ő lett valaki utolsó reménye…

Miért kell mindig mindenkinek az ő problémájává tenni a sajátját? Miért nem tudják egyszerűen békén hagyni?

Hogy a pokolba kellene neki megoldania mindezt, amikor Padmé meghalhat? Lassan, vontatottan szólalt meg, miközben szeme továbbra is csukva maradt:

– Még mindig nem árulta el nekem, mi köze mindehhez Obi-vannak.

– Ó, ez… Nos, ez az igazán kellemetlen részlet. A zavaró részlet. Úgy fest, hogy Kenobi mester kapcsolatban áll egy bizonyos szenátorral, akiről az a hír járja, hogy az összeesküvés vezetői közé tartozik. Úgy látszik, nagyon közeli kapcsolatban. Azt beszélik, hogy látták, amint elhagyta ennek a szenátornak a rezidenciáját ma reggel, igen… nos, illetlenül korai órában.

– Ki az? – Anakin kinyitotta a szemét, és előredőlt. – Ki ez a szenátor? Gyerünk, kérdezzük ki ezt a fickót!

– Sajnálom, Anakin, de a kérdéses szenátor valójában nem férfi, hanem nő. Ami azt illeti, egy olyan asszonyról van szó, akit te magad is igen jól ismersz.

– Úgy… – Ezt nem is hallotta. Ez nem lehet igaz. – Úgy érti…

Anakin nem tudta kimondani a nevet.

Palpatine szomorkásan részvétteli pillantást vetett rá.

– Attól tartok, igen.

Anakin nagy nehezen visszanyerte uralmát a hangja fölött.

– De hisz az lehetetlen! Én tudnék róla… Ő nem tesz… nem tehet ilyet…

– Néha a hozzánk legközelebb állók látnak minket a legkevésbé – bólogatott Palpatine szomorúan.

Anakin bénultan dőlt hátra. Úgy érezte, mintha egy gamorreai vágta volna mellbe. Egy rankor. Zúgott a füle, és az egész szoba forgott körülötte.

– Én tudnék róla… Tudnék róla… – ismételte tompán, kifejezéstelenül.

– Ne szívd úgy mellre! – biztatta Palpatine. – Lehet, hogy az ész csak ostoba szóbeszéd. Vagy talán csak túlfűtött képzeletem koholmánya. A háború hosszú évei alatt egyre inkább azon kapom magam: már minden árnyat megvizsgálok, hátha ellenségeket rejt. Ez az, amit tőled kérek, Anakin: azt akarom, hogy derítsd ki az igazságot. Hogy megnyugodhassunk.

Távoli szikra lobbant Anakin mellkasában; olyan gyenge, hogy szinte alig volt érezhető, ám ennek a tűznek csupán a halvány lehetősége is megadta neki az erőt, hogy talpra szökkenjen.

– Ezt megtehetem.

A láng most egyre inkább erőre kapott. Forróbb lett. A zsibbadt bénaság, ami tagjaiba fagyott, kezdett szétolvadni.

– Helyes. Tudtam, hogy számíthatok rád.

– Mindig, uram. Mindig.

Megfordult, hogy távozzon. Megy, és megkeresi Padmét. Megtudja az igazságot. Most. A nap kellős közepén. Egy percet sem vár. Nem számít, ki láthatja meg közben.

Elvégre, ez most hivatalos ügy.

– Tudom, kik a barátaim – mondta, azzal távozott.

Úgy osont keresztül Padmé lakosztályán, mint az árnyék; mint egy szellem a banketten. Semmit nem érintett meg. Mindent alaposan megnézett.

Úgy érezte, mintha még sosem látta volna ezt a helyet.

Hogy tehetett vele ilyet Padmé?

Néha a hozzánk legközelebb állók látnak minket a legkevésbé… Hogy tehette? Hogy volt képes…?

És a mestere?

Az Erőben érzékelte, hogy az egész helyiség szinte bűzlik Obi-van személyiségétől.

Ujjai végigfutottak a szófa ívelt támláján.

Itt. Obi-van itt ült.

Anakin megkerülte a kanapét, és leült, pontosan ugyanoda. Karját lazán maga mellé ejtette… és igen, ott visszhangzott halványan Padmé jelenléte.

A sárkány suttogni kezdett a lelkében: Ez kissé túl közeli táv a semleges társalgáshoz.

Ez most másfajta félelem. Még hidegebb. Még ocsmányabb.

Félelem, hogy Palpatine-nak esetleg tényleg igaza van…

A helyiségben még mindig ott rezgett a viszály, az aggodalom, és égetett fűszer meg forralt hínár illata terjengett a levegőben… akvali hoi-főzet, az lesz az. Valaki az elmúlt néhány órában hoi-főzetet fogyasztott ebben a teremben.

Padmé utálja a hoi-főzetet.

Obi-van pedig egyenesen allergiás rá…

Eszébe jutott, ahogy egyszer egy diplomáciai küldetésükön az Ando rendszerben mestere heves reakciója egy ünnepi pohárköszöntőn csaknem csillagközi konfliktust robbantott ki.

Tehát Padmé más vendégeket is fogadott.

Szerszámöve egyik zsebéből előhúzott egy másolatot a Palpatine által gyanúsított szenátorok listájáról. Átfutotta a névsort, olyan neveket keresve, akiket elég jól ismert ahhoz, hogy azonosíthassa jelenlétük lenyomatát az Erőben. Sokukról még sohasem hallott; de végtére is a szenátorok több ezren vannak. Ám azok, akiket hírből ismert, a Szenátus krémjéhez tartoznak: olyanok, mint Terr Taneel, Fang Zar, Bail Organa, Garm Bel Iblis…

Kezdte azt gondolni, hogy végül is Palpatine csak képzelődik. Ezek a politikusok egytől egyig a teljes feddhetetlenség és megvesztegethetetlenség hírében állnak.

Szemöldökét ráncolva meredt a listára. Lehetséges lenne…

Egy szenátor gondosan felépítheti a saját hírnevét, és az egész galaxis előtt feltüntetheti magát az őszinteség, egyenesség és becsület mintaképének – közben pedig gondosan titokban tartja magáról a gyalázatos igazságot, hogy senki nem is gyanítja a lelkében rejlő gonoszt, míg olyan hatalmassá nem válik, hogy már túl késő megállítani…

Igen, ez lehetséges.

De hogy ilyen sokan? Tényleg mindannyian képesek lennének erre?

Még maga Padmé is?

A gyanú fokozatosan újra elárasztotta, és olyan sűrű ködként telepedett elméjére, hogy nem érzékelte Padmé közeledtét, csak mikor már a szobába lépett.

– Anakin! Mit csinálsz te itt ilyenkor? Hiszen még fényes nappal van…

Anakin felpillantott, és látta, hogy a felesége teljes szenátori díszöltözetében áll a boltíves átjáróban: súlyos burgundi leplek között, és olyan főkötőben, mint egy csillaghajó hiperhajtómű-gyűrűje. A mosoly és a szemében felragyogó fény helyett – a csengő, túláradó öröm helyett, amivel mindig is üdvözölte őt – arca most csaknem kifejezéstelen volt; csupán üres érdeklődést tükrözött.

Anakin „Padmé politikus ábrázatá”-nak hívta ezt az arckifejezést, és szívből utálta.

– Rád vártam – válaszolta, kissé feszengve. – És te? Te mit keresel itt a nap kellős közepén?

– Két órán belül lesz egy nagyon fontos találkozóm mondta a nő hűvösen. – Itt felejtettem reggel egy kézikomputert…

– Ez a találkozó… a főkancellárral lesz? – Anakin hangja halk volt és érdes. – Ez lesz az a bizonyos utolsó találkozója mára?

– Nos… ööö, igen. – Padmé a homlokát ráncolva pislogott. – Honnan…

– Nekem is ott kell lennem. – Összegyűrte a kezében tartott listát, és visszagyömöszölte az övébe. – Kezdek nagy várakozással tekinteni az esemény elé.

– Anakin, mi az? – Padmé elindult, egyik kezét kinyújtva felé. – Mi a baj?

Anakin talpra kászálódott.

– Obi-van itt járt, igaz?

– Ma reggel jött – torpant meg Padmé. Keze lassan visszaereszkedett az oldala mellé. – Miért?

– Miről beszélgettetek?

– Anakin, miért viselkedsz így?

Egyetlen hosszú lépés, és máris a felesége mellett termett. Fölébe tornyosult. Egyetlen elnyújtott pillanatig Padmé nagyon kicsinek, nagyon jelentéktelennek tűnt – mint valami apró féreg, amit egyszerűen eltaposhatna, és úgy sétálhatna tovább, mintha mi sem történt volna.

– Miről beszélgettetek?

Ő szilárdan állta a pillantását, arcán csak aggodalom és egyre fokozódó sértettség tükröződött.

– Rólad beszéltünk.

– Rólam? És mit?

– Obi-van aggódik érted, Anakin. Azt mondja, túl nagy nyomás nehezedik rád.

– És őrá talán nem?

– Ahogy viselkedsz, mióta visszatértél…

– Nem én vagyok, aki viselkedik. Nem én vagyok, aki színlel. Nem én settenkedtem ide hajnalok hajnalán!

– Nem. – Padmé elmosolyodott. Tenyerével végigsimította férje állát. – Te általában olyankor osonsz ki innen.

Ez az érintés feloldotta az ifjú Jedi szívét fogva tartó acélkapcsokat. Félig leült, félig lerogyott egy székre, és eleven keze élét a szeméhez szorította.

Amikor kellően úrrá lett kínos zavarodottságán ahhoz, hogy újra meg bírjon szólalni, szelíden azt mondta:

– Sajnálom Padmé. Sajnálom. Tudom, hogy, nem könnyű velem mostanában. Én csak… úgy érzem, zuhanok. Megállíthatatlanul zuhanok a sötétségbe. Nem tudom, merre van felfelé. Nem tudom, hol és mikor érek földet. És hogy összetöröm-e magam. – Arca eltorzult az ujjai között, ahogy szemét még szorosabbra zárta, nehogy kicsorduljanak belőle a könnyek. – Azt hiszem, végzetes becsapódás lesz.

Padmé a férje mellé ült a szék széles, csavart karfájára, és vékony karjával átölelte a vállát.

– Mi történt, szerelmem? Te mindig olyan biztos voltál magadban. Mi változott meg?

– Semmi – motyogta ő. – Minden. Nem tudom. Az egész olyan zavaros, el sem tudom mondani. A Tanács nem bízik bennem, Palpatine pedig nem bízik a Tanácsban. Egymás ellen szőnek összeesküvést, mindkét oldalról énrám nehezedik a nyomás, és…

– Bizonyos, hogy ezt csak te képzeled így, Anakin. A Jedik Tanácsa a Köztársaság alappillére.

– A Köztársaság alappillére a demokrácia… valami, amit a Tanács nem szívlel túlságosan, amikor a szavazatok nem az ő szájíze szerint alakulnak. „Mindenki, aki hatalomhoz jut, fél elveszíteni azt”… Jó, ha észben tartod ezt – nézett fel Padméra. – Te és a szenátor barátaid.

A feleségének a szeme se rebbent.

– De Obi-van is tagja a Tanácsnak; ő soha nem venne részt semmiféle alattomos cselszövésben.

– Úgy gondolod?

Mert ez nem kerülhet nyilvánosságra, Anakin. Meg kell értened, miért…

Elhessegette az emlékképet.

– Nem számít. Obi-van már úton van Utapau felé.

– Mi ez az egész valójában?

– Fogalmam sincs – felelte tehetetlenül. – Én már semmit sem tudok. Csak azt, hogy nem az a Jedi vagyok, akinek lennem kellene. Nem az a férfi, akinek lennem kellene.

– Számomra te vagy az igazi férfi. – Padmé odahajolt hozzá, hogy megpuszilja, ám ő félrehúzta a fejét.

– Nem érted. Senki sem érti. Én vagyok az egyik leghatalmasabb létező Jedi, de még ez sem elég. Sosem lesz elég, amíg…

A hangja elhalt, pillantása távolivá, homályossá vált; elméjét egy idegen szülőszoba, vér és sikolyok emléke égette.

– Amíg micsoda, szerelmem?

– Amíg meg nem mentelek – suttogta.

– Megmentesz? Engem?

– A rémálmaimtól.

Padmé szomorúan elmosolyodott.

– Hát ez az, ami zavar?

– Nem veszíthetlek el, Padmé! Nem élném túl.

Ne légy olyan biztos benne… suttogta a sárkány. Az édesanyádat is elveszítetted.

– Nem, ezt én ígérem neked. – Előrehajolva oldalra fordult, és két tenyere közé zárta felesége kezeit, ezeket az apró, finom, mégis megtévesztően erős, és mindennél drágább kezeket. – Még mindig tanulok, Padmé… Olyan igazságok kulcsára leltem, amelyek mélyebbek, mint amiket a Jedik valaha is taníthatnának nekem. Olyan hatalmassá fogok válni, hogy megvédhesselek; hogy biztonságban tarthassalak. Mindörökre. Ígérem.

– Nincs szükséged több hatalomra, Anakin. – Padmé gyengéden kiszabadította az egyik kezét, és közelebb vonta vele a férjét. – Én hiszek benne, hogy bármitől meg tudsz védeni, már most is… így, ahogyan vagy.

Magához húzta őt, és az ajkuk találkozott; Anakin átadta magát a csóknak, és amíg tartott, elhitte Padmé szavait.

Az alkony sötét lepelként szállt alá a galaxis fővárosára.

Anakin olyan pózban állt, amit egy klónkatona „dísz-pihenj”-nek hívott volna: széles, kiegyensúlyozott terpeszben, párhuzamos lábfejekkel, háta mögött összekulcsolt kézzel. Egy lépésnyire állt Palpatine székétől, és tőle balra, a főkancellár széles asztala mögött a nagy és nyilvános fogadóteremhez csatolt kicsiny magánirodájában.

Az asztal másik oldalán állt a szenátusi delegáció.

Ahogyan ránéztek, amikor beléptek az irodába, ahogyan még most is lopva összevillant a tekintetük az övével, hogy azután újra elkapják, mielőtt teljesen viszonozhatta volna a pillantásukat… Az, hogy egyikük sem – még maga Padmé sem – merte nyíltan megkérdezni, miért áll a főkancellár háta mögött egy Jedi-lovag, amikor ez állítólag egy titkos magánbeszélgetés… mindez alapján úgy tűnt neki, hogy azok már kitalálhatták, miért van ő is jelen.

Egyszerűen csak féltek felvetni a dolgot.

Hiszen most nem lehetnek biztosak benne, mi is a Jedik álláspontja. Az egyetlen világos dolog az, hogy Anakin hol áll…

Hogy ő Palpatine főkancellár mellett teljesít tiszteletteljes szolgálatot.

Anakin a szenátorokat fürkészte.

Fang Zar: az arca vén mosolyráncoktól barázdált, olyan egyszerű ruházatot viselt, hogy az ember azt hihette volna, háziszőttes az; rakoncátlan hajtincsei szoros kontyban összefogva feje búbján, és egy talán még rakoncátlanabb, féktelenül meredező szakáll húzódott az álla körül. Olyan lágy, csaknem végletekig egyszerű volt a beszédstílusa, ami könnyen elfeledtette az emberrel, hogy ő az egyik legélesebb elme az egész Szenátusban. Továbbá olyan közeli barátságban állt Garm Bel Iblissel, hogy a hatalmas koréliai szenátor szintén nyugodtan jelen lehetett volna akár személyesen is.

Anakin éberen figyelte őt az egész találkozó ideje alatt. Fang Zar forgatott valamit a fejében, ezt biztosan érezte – valamit, aminek szemlátomást nem akart hangot adni.

Nee Alvar és Malé-Dee szenátorokat kihúzhatta a fenyegetést jelentők listájáról; szorosan egymás mellett álltak – talán szükségük volt egymás támogatására – és egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán persze ott volt Padmé.

Szenátori díszöltözetében ragyogva, tökéletes festett arca úgy sugárzott, mint Coruscant négy holdja együttvéve; minden egyes hajtincse gondosan eligazítva választékosan kialakított fejékében…

Diplomatikus hangját és politikus arckifejezését használta. Ő volt a delegáció szóvivője. Anakinban az az émelyítő gyanú támadt, hogy ez az egész talán épp az ő ötlete volt.

– Nem próbáljuk hatálytalanítani a végrehajtói hatalmát, főkancellár! – jelentette ki. – Ezért vagyunk most itt. Ha ellenállást akarnánk szervezni… ha az lenne a célunk, hogy kéréseinket követelésként terjesszük elő, akkor aligha jelennénk meg velük itt, ebben a formában. Ezt a petíciót kétezer szenátor írta alá, főkancellár. Csak annyit kérünk, hogy utasítsa az úgynevezett kormányzóit, hogyne avatkozzanak a Szenátus törvényes ügyeibe, és nyisson béketárgyalásokat a szeparatistákkal. Csak azt szeretnénk, hogy vessen véget a háborúnak, és állítsa helyre a békét és nyugalmat otthonainkban. Bizonyos vagyok benne, hogy megérti ezt.

– Nagyon sok mindent megértek – biccentett Palpatine.

– Ez a kormányzói szisztéma, amit létrehozott, rendkívül zavaró… Olybá tűnik, mintha katonai felügyeletet róna még a lojalista rendszerekre is.

– A fenntartásaikat figyelembe vettem, Amidala szenátor. Biztosítom, hogy a Köztársaság kormányzói csakis azt a célt szolgálják, hogy biztonságosabbá tegyék rendszereiket… azáltal, hogy koordinálják a planetáris védelmi erőket, gondoskodnak róla, hogy a szomszédos rendszerek együttműködő hálózati egységeket alkossanak, és a háborús erőfeszítéseket segítő, egyes szolgáltatásokat felgyorsító gyártelepeket hoznak létre. Ez minden. Semmilyen módon nem szállnak szembe a Szenátus feladataival és kiváltságaival… azaz a hatalmával.

Volt valami furcsa a hangsúlyban, amit a főkancellár a hatalom szónak adott, ami arra késztette Anakint, hogy azt higgye: Palpatine sokkal inkább az ő javára és okulására beszél, mintsem a Padmééra.

Mindenki, aki hatalomhoz jut, fél elveszíteni azt.

– Vehetjük ezt úgy tehát – kérdezte Padmé –, hogy nem lesz több módosítás az Alkotmányban?

– Kedves szenátorom, mi köze mindennek az Alkotmányhoz? Azt hittem, a háború befejezéséről beszélünk. Ha a szeparatisták végre vereséget szenvednek, majd akkor újra beszélhetünk az Alkotmányról. Talán emlékeztetnem kell önt, hogy a Szenátus által rám ruházott rendkívüli hatalom csak a szükségállapot idejéig áll érvényben? Ha egyszer vége a háborúnak, mindez automatikusan a hatályát veszti.

– És a kormányzói? Ők is „hatályukat vesztik”?

– Ők nem azén kormányzóim, asszonyom, hanem a Köztársaságé – felelt Palpatine rezzenéstelenül. – A pozíciójuk sorsa a Szenátus kezében lesz: ott, ahová tartozik.

Padmé nem tűnt túlságosan meggyőzöttnek.

– És a béketárgyalások? Felajánlja nekik a tűzszünetet? Próbál egyáltalán bármilyen diplomatikus megoldással véget vetni a háborúnak?

– Bízniuk kell abban, hogy helyesen cselekszem – jelentette a főkancellár. – Végtére is, ezért vagyok itt.

Fang Zar felemelkedett székéből.

– De biztos, hogy…

– Azt mondtam, azt teszem majd, ami a helyes – vágott közbe Palpatine, ingerült éllel a hangjában. Felegyenesedett, és teljes hosszában kihúzva magát a véglegesség erejével hajtott fejet. – És ez elég kell legyen a… küldöttségük számára is.

A hangszíne azt sugallta: Vigyázzatok a hátsótokra kifelé menet, mert megütheti az ajtó!

Padmé szája keskeny, baljós vonallá préselődött.

– A Kétezrek delegációja nevében – mondta kimért, hűvös tárgyilagossággal – köszönöm önnek, főkancellár úr.

– Én pedig köszönöm önnek és a barátainak, Amidala szenátor asszony, hogy felhívták a figyelmemet minderre – lóbálta meg Palpatine a petíciót tartalmazó kézikomputert.

A szenátorok vonakodva felegyenesedtek, és kezdtek egyesével kisorjázni az ajtón. Padmé egy pillanatra megtorpant, hogy váltson egy pillantást Anakinnal – olyan tisztát és éleset, mint egy arculcsapás.

A Jedi arca kifejezéstelen maradt. Nem merte kimutatni a válaszát.

Ugyanis nem tudta eldönteni, hogy a felesége kinek az oldalán áll.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

halál az utapaun

Ha valaki hatékony Jedi-kelepcét akar felállítani – és nem olyat, ami nem eredményesebb egy kínosan kurta bejegyzésnél a Templom Archívumában –, jól teszi, ha az eredmény érdekében nem feledkezik meg néhány kulcsfontosságú részletről.

Az első egy ellenállhatatlan csali. Egy kitaszított nemzet tábornoka, aki személyesen felelős több milliárd lény haláláért galaxisszerte, épp ideális a célra.

A második egy távoli, csaknem megközelíthetetlen hely; olyan, amit könnyű bevenni és megerősíteni, szigorúan behatárolt működési körrel. Ideális esetben továbbá tartozzék valaki más, lehetőség szerint az ellenség fennhatósága alá; a Jedi-kelepcék helyszíne szinte sosem ússza meg szárazon a dolgot – sokan pedig egyáltalán nem ússzák meg élve. Egy elszegényedett, a Peremvilágokhoz tartozó sivatagbolygó – olyan, amelynek a bennszülött népessége nem túl harcias, és kevéske települése néhány víznyelőben csoportosulva helyezkedik el egy hatalmas, száraz fennsíkon – például kiváló választás lehet. Egy ilyen víznyelőben épült város gyakorlatilag olyan, mint egy hatalmas rovarcsapda; ha egyszer a Jedi berepül, mindössze be kell zárni a kivezető nyílást.

Harmadszor, mivel sosem árt jócskán hatósugáron kívül maradni, ha az ember egy Jedi élete ellen sző összeesküvést – a galaxis másik vége a lehető legjobb e célra – mindig jó, ha van egy megbízható helyettes, aki majd elvégzi a piszkos munkát. Egy ilyen megbízható jelölt mintapéldánya lehetne például a világ legtermékenyebb élő Jedi-gyilkosa, megtámogatva egy osztag harci droiddal, amelyeket kifejezetten azzal a céllal terveztek, alkottak meg és fegyvereztek fel, hogy Jedikkel harcoljanak.

Ha magát a megbízott helyettest használjuk csaléteknek, az különösen elegáns húzás – már amennyiben kivitelezhető –, mert ez garantálja, hogy a kiszemelt áldozat önként lépjen kapcsolatba a Jedi-gyilkossal – a kötelességtudat és nem-teljesen-indokolt arrogancia egyfajta keverékéből eredően még azután is, hogy ráébred a neki felállított csapda méretére.

A hatékony Jedi-kelepce negyedik kulcseleme egy masszív túlerőben lévő harci osztag, amely kész akár az egész bolygót felégetni – beleértve önmaga feláldozását is –, ha ez szükséges ahhoz, hogy a nevezett Jedi semmiképpen ne menekülhessen el.

Az ideális Jedi-kelepce tankönyvi példája hát annak, ami az Utapaun vár Obi-van Kenobira.

Ahogy Obi-van spirál alakban levitte űrvadászát Utapau legnagyobb víznyelővárosának csupasz homokfalából kiszögellő platformja felé, újra áttekintette tudását a bolygóról és lakosairól.

És ez nem volt valami sok.

Tudta, hogy a látszat ellenére Utapau nem igazi sivatagbolygó; bőséges vízkészlettel rendelkezik egy föld alatti óceán révén, amely az egész bolygót körülveszi. Ezen eltemetett óceán eróziós hatása aláaknázta a felszín hatalmas területeit, és a gyakori földrengések miatt beomló üregek olyan óriási víznyelőket hoztak létre, amelyek alkalmasak lehetnének akár egy Victory típusú csillagromboló befogadására is, és ahol a civilizáció elboldogulhat valahogy, védve a felszínen pusztító, könyörtelen hiperszelektől. Tudta, hogy a bolygó technológiailag nem valami fejlett, és hogy energiagazdálkodásuk főleg a szélerőművekre alapul; a planéta korlátozott csillagközi kereskedelme mindössze pár évtizede vette kezdetét, mikor a más világokról származó vízibányászati vállalatok felfedezték, hogy a világóceán vize igen gazdag bizonyos oldott nyomelemekben. Tudta, hogy az őslakosok csaknem emberszerűek, és két külön fajt alkotnak: a magas, méltóságteljes, lassú mozgású utapaunokat, vagy más néven Ősöket lenyűgöző hosszúságú élettartamukért, és a köpcös utaikat, vagyis Kurtákat, akik nemcsak alacsony termetükkel, de rövid, serény életükkel is rászolgáltak becenevükre.

És persze tudta, hogy Grievous itt rejtőzik.

Hogy honnan, arról fogalma sem volt; amennyire meg tudta állapítani, ebbeli meggyőződésének semmi köze nem volt az Erőhöz. Ám másodpercekkel azután, hogy a Vigilance visszatért a valós űrbe, már biztos volt a dologban. Ez az! Tudta: így vagy úgy, de ez lesz az a hely, ahol a Grievous tábornok iránti hajtóvadászata véget ér.

Érezte ezt a csontjaiban: Utapau a befejezések bolygója.

Egyedül hatolt be; Cody parancsnok és háromosztagnyi katonája gyorskészültségű légi járművekben – LAAT/i-kban és Jadthu osztályú leszállóegységekben – a horizonton túl várakozott. Obi-van terve az volt, hogy hajszálpontosan megállapítja Grievous helyzetét, majd elegendő időre leköti a figyelmét, hogy a klónkatonák támadhassanak; ő játszaná egy személyben az elterelő hadműveletet, magára és Grievousra vonva a bizonyosan több ezerre vagy akár több tízezerre becsült belső irányítású harci droid figyelmét, hogy fedezze a klónok közeledését. Két szakaszuk teljes erővel támadna, míg a harmadik tartalékként maradva egyszerre gondoskodna az utánpótlásról és egy esetleges visszavonulási útvonal biztosításáról.

– Egy ideig elterelhetem a figyelmüket – magyarázta Obi-van Codynak a Vigilance fedélzetén. – Csak ne tartson túl sokáig a dolog!

– Ugyan már, főnök! – villant meg a vigyor Cody Jango Fett-szerű arcában. – Hát hagytam én valaha is cserben?

– Nos… – kezdte Obi-van halvány mosollyal – például a Cato Neimoidián…

– Az Anakin hibája volt; ő késett…

– Ó! És mondja, ezúttal kit fog majd hibáztatni? – kuncogott Obi-van, miközben bemászott űrvadásza pilótafülkéjébe, és beszíjazta magát. – Na jól van, legyen. Igyekszem nem elpusztítani az összes droidot, mielőtt odaérnek.

– Számítok önre, főnök! Ne hagyjon cserben!

– Volt már ilyenre példa…?

– Nos… – vágott vissza Cody széles vigyorral –, például a Cato Neimoidián…

Obi-van vadászgépe bukdácsolni kezdett a légörvényekben; a víznyelő pereme elég hiperszelet fogott be odafentről, hogy a város külső néhány szintje szinte folyamatosan a hurrikánzónában maradjon. Szélerőmű-turbinák kavargó lapátjai meredeztek elő a víznyelő meredek oldalából. Generátortalpazatukat olyannyira ostromolták a heves szélrohamok, hogy úgy festett, mintha magát az alapzatot is folyékony homokkőből öntötték volna. Obi-van küszködve rángatta hajója irányítókarját, hogy szintről szintre egyre lejjebb ereszkedhessen, míg végül a tomboló szél csupán viharossá szelídült; ám még miután elérte a landoló párkányt a víznyelő mélyében, R4-G9-nek akkor is ki kellett eresztenie az űrvadász dokkoló karmait, nehogy egyenesen lecsússzon vagy lesodródjon a hajó a keskeny platformról.

Bordázott, félig áttetsző ponyva lendült elő, hogy beburkolja a landoló hajót; amint helyére került a jármű körül, a szél üvöltése mély csendbe fulladt. Obi-van felpattintotta a pilótafülke fedelét.

Egy csapat utai máris a csillagvadász felé szökdécselt, amely egyedül állt a leszállópályán; mindenféle szerszámokat hoztak, és különböző felszereléseket vonszoltak maguk mögött. Obi-van feltételezte, hogy valamiféle reptéri kiszolgáló személyzetről lehet szó. Mögöttük fenségesen siklott egy hosszú, mélyvörös köntöst viselő utapaun; felhajtott gallérja olyan magasra nyúlt, hogy csaknem eltakarta csökevényes fülkorongjait. Az utapaun csupasz koponyája nyirkos bevonattól csillogott, és olyan bottal járt, amely halványan Yoda mester szeretett gimerbotjára emlékeztette Obi-vant.

Hát ez gyors volt, gondolta Obi-van. Szinte mintha számítottak volna rám.

– Üdvözlet néked, ifjú Jedi – köszöntötte az utapaun ünnepélyesen, erős akcentussal törve a Basic nyelvet. – Tion Medon vagyok, a Kikötői Adminisztráció vezetője a béke ezen szigetén. Milyen ügy lehet, ami ideszólított egy Jedit távoli menedékhelyünkre?

Obi-van nem érzékelt rosszindulatot ebben a teremtményben, sőt: az utapaun aurájában szinte tapintható volt a félelem. Obi-van úgy döntött, elmondja neki az igazat:

– Az ügy, amiről kérdezel, a háború.

– Itt nincs háború, hacsak nem te hozod azt magaddal – válaszolta Medon a nyugalom maszkjával, amely mögött az Erő tanúsága szerint azonban a pánik határát súroló aggodalom rejlett.

– Nos, ez remek! – válaszolta Obi-van, folytatva a színjátékot. – Kérlek, engedd meg, hogy megtankoljak, és bázisként használjam városotokat, míg átkutatom a környező rendszereket.

– Mi után kutatsz?

– Még itt, a Peremvidéken is hallanod kellett Grievous tábornokról. Ő az, akit keresek, és az ő droidseregét.

Tion Medon egy lépéssel közelebb jött, és lejjebb hajolt, hogy arcát Obi-van füléhez tartsa:

– Ő itt van! – suttogta sietve. – Túszok vagyunk! Most is figyelnek minket! Obi-van tárgyilagosan biccentett.

– Köszönöm, Medon mester – mondta teljesen szokványos hangon. – Hálás vagyok vendégszeretetedért, és ígérem: távozok, amint a legénységed végez a hajóm feltankolásával.

– Hallgass rám, ifjú Jedi! – Medon suttogása még hevesebbé vált. – Valóban távoznod kell! Utasítottak, hogy fedjem fel neked a jelenlétüket… Ez egy csapda!!

– Persze, hogy az – felelte Obi-van egykedvűen.

– A tizedik szinten… több ezer harci droid… több tízezer!

– Keressenek az embereid valami biztos menedékhelyet! – Obi-van mellékesen körbefordult, és felfelé vetett fürkésző pillantással a szinteket számolta. A tizediken elkapott a tekintete egy tüskés fémgömböt: egy csatahajó méretű objektumot, amely nyilvánvalóan nem régóta lehetett ott… Csillogó felszínét még nem csiszolta mattra a homok a folyamatosan tomboló szélben. Szórakozottan bólintott, és lágy hangon szólt, mintha csak magában beszélne. – Génájn, vidd vissza az űrvadászomat a Vigilance fedélzetére! Utasítsd CC-2224-et, hogy tájékoztassa a Jedi Tanácsot a Coruscanton, hogy megtaláltam Grievous tábornokot. Behatolok. CC-2224 álljon készen a teljes támadásra, a megbeszélt terv szerint!

Az asztromech droid füttyentett egyet első csatlakozójából, jelezve, hogy vette az üzenetet. Obi-van ismét Tion Medon felé fordult.

– Mondd nekik, készülök jelentést tenni a Köztársaság hírszerzésének! Mondd azt, hogy valójában csak azért álltam meg, hogy tankoljak, és haladéktalanul tovább akarok menni.

– De… mit fogsz tenni?

– Ha vannak harcosaitok – mondta Obi-van baljósan –, elérkezett az idő.

A Jedi Parancsnokság holokomm központjában, Coruscant Templomának szívében Anakin figyelte, ahogy Cody klónkapitány életnagyságú holoszkenje jelenti: Obi-van megtalálta Grievous tábornokot.

– Megkezdjük kisegítő hadműveletünket, a parancs szerint. És… ha megjegyezhetem, uraim… Kenobi tábornokkal való eddigi együttműködésem alapján gyanítom, hogy Grievousnak nincs már sok hátra az életéből.

Ha én is ott lennék vele, gondolta Anakin, akkor több volna ez puszta gyanúnál. Obi-van, légy óvatos…

– Köszönjük, parancsnok. – Mace Windu arca a legapróbb jelét sem adta annak a félelemmel vegyes izgalomnak és várakozásnak, amit, Anakin meg mert volna esküdni rá, hogy minden bizonnyal érzett; míg ő maga úgy érezte, menten szétrobban a feszültségtől, Windu olyan nyugodtnak tűnt, mint egy eleven szikla. – Tájékoztasson minket az események menetéről! Az Erő legyen önökkel és Kenobi mesterrel!

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz, uram! Cody kilép.

A holoszken semmivé foszlott. Mace Windu rövid, ám jelentőségteljes pillantásokat váltott a két másik, szintén csupán holokép formában jelenlévő Jedi-mesterrel: a Mygeeto megerősített központi parancsnoki bázisán tartózkodó Ki-Adi-Mundival és Yodával, aki Kashyyyk egyik gerillatámaszpontjáról jelentkezett. Majd Anakinhoz fordult:

– Jelentsd a főkancellárnak!

– Természetesen, mester. Így lesz.

– És figyeld meg alaposan, miként reagál! Részletes jelentést kérünk róla!

– Mester?

– Hogy mit mond, Anakin. Hogy kit hív? Mit csinál? Mindent! Még az arckifejezését is. Ez rendkívül fontos.

– Nem értem…

– Nem is kell értened. Csak csináld!

– Mester…

– Ugye nem kell figyelmeztesselek, hogy még mindig Jedi vagy? Továbbra is engedelmességgel tartozol a Tanács utasításainak.

– Igen, Windu mester. Tudom – mondta, azzal távozott.

Amint Skywalker elsietett, Mace Windu egy székbe rogyott, és azon kapta magát, hogy az ajtónyílás felé bámul, amelyen keresztül az ifjú Jedi távozott.

– Most majd meglátjuk – mormolta. – Végre. A víz tisztulni kezd.

Bár megosztotta a Parancsnoki Központot két másik Jedi-mester holoképmásával, Mace mégsem hozzájuk beszélt. A baljós, felhők takarta jövőt szólította meg a saját fejében.

– Elgondolkodtatok azon – kezdte Ki-Adi-Mundi óvatosan a távoli Mygeetóról –, hogy amennyiben Palpatine nem hajlandó lemondani a hatalmáról, akkor az ő eltávolítása csupán az első lépés lesz?

Mace felnézett a cereai mester kék szellemképére.

– Nem vagyok politikus. Egy zsarnok eltávolítása éppen elég nekem.

– De nem lesz elég a Köztársaságnak – vágott vissza Ki-Adi-Mundi szomorúan. – Palpatine diktátorságát az általa irányított túlnyomó szenátusi többség törvényesítette, és legálissá tehetik, sőt akár még végleg szentesíthetik is azt.

A komor jövő Mace fejében még jobban elsötétült. A cereainak igaza van.

– Tele korrupcióval, ez lett a Szenátus – értett egyet Yoda a Kashyyykról. – Kordában tartani őket, azt kell, míg leváltjuk a korrupt szenátorokat, helyettesítve becsületes szenátorokkal, és…

– Halljátok, miket beszélünk? – hajtotta le a fejét tenyerébe Mace. – Hogyan jutottunk idáig? Letartóztatni egy főkancellárt… Átvenni az irányítást a Szenátus felett… Mintha Dookunak lenne igaza: ahhoz, hogy megmentsd a Köztársaságot, el kell pusztítanod…

Yoda felemelte a fejét, és szeme résnyire szűkült, mintha valami belső fájdalommal küzdene.

– Kitartani, azt kell nekünk, a remény mellett; az igazi ellenségünk nem Palpatine, nem a Szenátus, hanem Lord Sidious az, valójában, a Sith, aki irányítja mindkettőt. Ha egyszer Sidiousnak vége, mindezen többi aggodalom sokkal kisebb fenyegetéssé válik.

– Igen – emelkedett fel Mace Windu, és háta mögött összefont kézzel az ablakhoz sétált. – Igen, ez igaz.

Indigókék félhomály gyülekezett a kinti tornyok között.

– És mi bevettük a játszmába a Kiválasztottat az utolsó Sith Lord ellen – folytatta. – Ebbe kell helyezni minden hitünket, és a Köztársaság jövőjébe vetett minden reményünket.

A leszállóplatform áttetsző ponyvája szétvált, és a kék-fehér Jedi-űrvadász kirobbant a szélviharba. A rámpa hátuljából, a sötét árnyak közül Obi-van figyelte, ahogy felszállt.

– Azt hiszem, ezzel most elköteleztem magam – mormolta.

A szerszámövéből elővarázsolt elektronikus szemüvegen keresztül megvizsgálta azt a gyanúsan csillogó fémgömböt a tizedik szint magasságában. A tüskeerdő bizonyára droidantennák sokasága. Ott kell lennie Grievousnak: a serege központi ideggócában.

– Akkor hát nekem is ott a helyem – nézett körül homlokráncolva. – Sosincs a közelben egy légitaxi, amikor kellene…

Az újra összezáruló landolóponyva elnémította a kint üvöltő szelet, és most a város mélyéből Obi-van meghallott egy sor szaggatott, érdes bömbölést, ami úgy hangzott, mint nagy testű állatok kórusa. Ez emlékeztette őt valamire…

Suubatarok, ez az…! A hangok homályosan hasonlítottak a suubatarok hívó bőgésére, amelyeket ő és Anakin a háború előtti egyik utolsó küldetésükön meglovagoltak… még akkor, amikor Obi-van legnagyobb gondja az volt, hogyan tartsa meg az ígéretét Qui-gonnak…

Ám most nem volt ideje a nosztalgiára. Gyakorlatilag szinte hallotta, ahogy egykori mestere emlékezteti őt: fókuszáljon az „itt és most”-ra, és adja át magát az eleven Erőnek.

És így is tett.

A bömböléseket követve a homokkőbe faragott, elhagyatott csarnokok árnyai között pillanatokon belül egy hatalmas, arénaszerű ovális terület tárult Obi-van szeme elé, ahol egy balkongyűrű csatlakozott széles, bordázott rámpák segítségével egy lapos, alacsonyabban elhelyezkedő szinthez; a mennyezetéről sárgásan világítórudak csüngtek, amelyek olyan színű fénybe borították a teret, mint a széles, a kinti víznyelő belső terébe nyíló ovális boltívek között betűző napsugarak. A szél keresztülsüvített ezeken a széles boltíveken, és ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a lenti hüllőtanya szem- és orrfacsaró bűzét fojtogatóból csupán émelyítővé enyhítse.

Jó tucatnyi hatalmas, gyíkszerű fenevad guggolt, feküdt, tekergett céltalanul az alsó szinten. Úgy néztek ki, mintha valami elmebeteg génsebész keresztezte volna a tatuini kraytsárkányokat a Haruun Kal-i ankkoxenekkel: mintegy négy méter magas vállak; hosszú, öt hatalmas karomban végződő görbe lábak, amelyek egyértelműen a sziklaszirteken való közlekedésre alakultak ki; tízméternyi izmos, tüskés tarajú farok, amelynek végén szarutövises buzogány éktelenkedett; hosszú, hajlékony nyak, amely maga is lenyűgöző hatást keltett tüskegyűjteményt viselő, páncélozott fejben végződve… Összességében elég félelmetesnek tűntek ahhoz, hogy Obi-van valamiféle veszélyes ragadozóknak vagy vérengző őrzővadaknak vélte volna őket, ha nem tűrik olyan engedelmesen a csoportnyi utai csordást, akik szemlátomást szabadon mászkáltak közöttük: vízzel locsolták a testüket, levakargatták a mocskot a pikkelyeikről, és kézből etették őket nagy köteg zöldségekkel.

Nem messze onnan, ahol Obi-van állt, több hatalmas állvány csüngött egy sor magas támlájú, változatos stílusú és díszítettségű nyereggel – szinte pontosan olyanok, mint amikhez az ansioni alwarik szíjazták az ő suubatarjaikat.

Most aztán tényleg hiányzott neki Anakin…

Anakin csaknem annyira utálta az eleven hátasokat, mint ahogyan ő a repülést. Obi-van régóta gyanította, hogy Anakin gépekhez való tehetsége az, ami ellene dolgozott, amikor egy suubatar, nyirkoshátú vagy banta meglovagolására került sor; soha nem tudta teljesen elengedni magát, amikor egy önálló elmével rendelkező lényt kellett megülnie. Élénken el tudta képzelni Anakin panaszkodását, amint próbaként felmászott az egyik ilyen nyeregbe.

Úgy tűnt, szörnyen sok idő telt el, amióta utoljára alkalma nyílt ugratni egy kicsit volt tanítványát.

Sóhajtva tért vissza figyelme a feladatára. Kilépett az árnyak közül, és lesétált az egyik bordázott rámpán, apró, csaknem észrevehetetlen kézmozdulattal jelezve a legközelebbi utai sárkánygondozó felé.

– Fuvarra van szükségem.

A köpcös Kurta kidülledő szeme kifejezéstelenné, kissé üvegessé vált, és egy sor artikulátlan torokmorgással válaszolt, aminek határozottan egyetértő volt a hangszíne.

Obi-van még egyszer intett.

– Szerezz nekem nyerget!

A törpe egy újabb sor helyeslő gurgulázással eltotyogott.

Míg a nyergére várt, Obi-van megvizsgálta a sárkánymonstrumokat. Nem foglalkozott a legnagyobb és legizmosabb példánnyal; elhaladt a legkarcsúbb, gyorsaságra termett lény mellett is, és még csak a közelébe se ment annak, amelyik szeme a legvadabbul parázslott. Valójában nem az erő, egészség vagy jellem külső jeleit kereste; az Erő eleven, tiszta csatornájaként használta kezét, szemét és fülét. Nem tudta, mit keres, de bízott benne, hogy felismeri, amint rábukkan.

Ha most látná Qui-gon, merengett belső mosollyal, biztos helyeselne.

Végezetül egy olyan sárkányhoz ért, amelynek kerek, sárga szeme tisztán, éberen csillogott, és apró, közel ülő pikkelyei száraz, meleg tapintásúnak hatottak. Nem húzódott vissza félénken az érintésétől, de nem is hajolt meg behódolóan neki, és nyugodt, komoly és intelligens tekintettel viszonozta a Jedi fürkésző pillantását.

Obi-van az Erőn át érezte az állatban rejlő megingathatatlan elkötelezettséget a vezetője iránti engedelmességre és gondos szolgálatra: érezte a csaknem Jedi-szintű odaadást, amely végső feladatának tekinti a szolgálatot.

Ez volt az, amiért Obi-van mindig is előnyben részesített egy eleven hátast. Egy suhanó képtelen vigyázni a gazdájára, ha balesetet szenved.

– Ez lesz az! – mondta. – Ezt választom.

A Kurta visszatért egy egyszerű, masszív és a célt tökéletesen szolgáló nyereggel; miközben a többi társával nekilátott a sárkány felszerszámozásának némileg komplikált feladatához, az állat felé biccentett, és azt mondta:

– Boga.

– Ah! – felelte Obi-van. – Köszönöm!

Fogott egy köteg zöldséget a közeli tartályból, és odanyújtotta leendő hátasának. A hatalmas vad meghajtotta a fejét, gonosz kinézetű kampós orra finoman elvette a táplálékot Obi-van kezéből, és finnyás alapossággal rágcsálni kezdte.

– Jó kislány, Boga. Ööö… – Obi-van homlokráncolva fordult a Kurtához. – Ugye ez egy nőstény, vagy nem?

A gondozó grimaszolva hátrált.

– Warool noggaggllo? – kérdezte vállvonogatva, amit Obi-van úgy értelmezett: Fogalmam sincs, miről beszélsz itt nekem.

– Jól van hát – felelte Obi-van, és ő is megvonta a vállát. – Nos, akkor lány leszel, Boga. Hacsak nem szeretnéd, hogy valami másnak szólítsalak.

Boga nem ellenkezett.

Fellendítette magát a nyeregbe, a szörnyhátas pedig felemelkedett, és macskaszerűen nyújtózva ívesen begörbítette erős hátát, s ettől Obi-van hirtelen több mint négyméternyi magasságba lendült a talajtól. A Jedi lenézett az utai gondozókra.

– Nem tudok fizetni nektek. Ellenszolgáltatásként csak a bolygótok szabadságát ajánlhatom fel; remélem, ez elegendő lesz.

Anélkül, hogy megvárta volna a választ, amit amúgy sem érthetett, megérintette Boga nyakát. Az állat felágaskodott, és úgy kapált a levegőben karmos mellső végtagjaival, mintha egy képzeletbeli harci robotot tépett volna cafatokra. Majd nekiszedelőzködött, és egyetlen hatalmas rugaszkodással a gyűrűs balkonon termett. Obi-vannak nem kellett használnia a hosszú, kampós végű ösztökét, amely az állat nyakára volt szíjazva egy bőrtokban; nem tett többet, csak fél kézzel, lágyan tartotta a gyeplőt. Boga szemlátomást így is tökéletesen megértette, merre akar menni.

A sárkányhátas kígyózva keresztülcsusszant az egyik széles, ovális nyíláson a víznyelő nyílt légterébe, majd megfordult, és erős, kampós karmaival egyenesen mászni kezdett felfelé a meredek homokfalon, Obi-vannal a hátán.

Egyik szintről a másikra jutottak. A város teljesen kihaltnak tűnt és érződött. Semmi nem mozdult, kivéve a víznyelő szája felett a messzi magasban úszó felhők árnyai. Még a szélerőművek lapátjai sem forogtak.

Az élet első jelére, amit megpillantott, magán a tizedik szinten bukkant rá; egy maroknyi újabb sárkányhátas hevert sütkérezve a tűző déli napon, nem messze a droid irányítóközpont duracél épületétől. Obi-van egészen az épület nyitott kapuboltozatához vezette Bogát, majd leugrott a nyergéből.

Az íves átjáró egy magas, bolthajtásos hallba vezetett, amelynek duracél padlóján nem volt semmi berendezés. A teremben megsűrűsödő árnyak között öt alak bontakozott ki. Arcuk a kifakult csont színéhez hasonlított. Vagy az elefántcsontsárga plasztacél páncélhoz.

Úgy festettek, mint akik – esetleg – már várták őt.

Obi-van magában biccentett.

– Legjobb lesz, ha most egyedül hazamész, kislány – súgta, meglapogatva Boga pikkelyes nyakát. – Akárhogyan történjék is, erősen kétlem, hogy a továbbiakban szükségem lesz a szolgálataidra.

Boga szelíd, csaknem sajnálkozó hangú tülköléssel vette tudomásul a dolgot, majd még jobban begörbítette hosszú, hajlékony nyakát, és gyengéden Obi-van mellkasára helyezte horgas orrát.

– Minden rendben, Boga. Köszönöm a segítséged, de veszélyes lenne, ha itt maradnál. Ez a terület hamarosan zárótűz alá kerül. Kérlek, menj haza!

A sárkányhátas ismét tülkölt, majd hátrahúzódott, Obi-van pedig belépett a napfényből az árnyak közé.

Hűs hullám csapott át rajta a homályos teremben. Minden sietség és kapkodás nélkül haladt. Az Erő egyik kapcsolatréteget hozta létre a másik után, és mindet élővé varázsolta benne: a hideg padlólapokat a csizmája alatt, az alattuk meghúzódó követ és még mélyebben a világ-óceán lágy, fénytelen áramlatait. Eggyé vált a feltornyosuló, boltíves csarnok falai közt süvítő szél kavargásával; ő volt a napfény odakinn és az árnyék idebenn. Bordái közt dobogó emberi szíve egy armorplaszt páncélos idegen lény szívverését visszhangozta, elméjében pedig ott zümmögött a Jedi-gyilkos droidok gondolatainak megfelelő elektronikus jelek sorozata.

Amikor pedig az Erő összekapcsolta tudatosságát magával a nagy csarnok struktúrájával, minden meglepődés és aggodalom nélkül ébredt rá, hogy a boltíves mennyezet a feje fölött voltaképpen egyetlen hatalmas kaptár.

Tele harci droidokkal.

Ami egyben arra is ráébresztette – ismét minden meglepetés és szorongás nélkül –, hogy nagy valószínűséggel meg fog halni ezen a helyen.

A saját halálán való merengés csupán futó sajnálatot és valamivel több zavarodottságot okozott. Egészen eddig a pillanatig nemis volt tudatában, hogy valami érthetetlen oknál fogva mindig is arra számított…

…hogy amikor meghal, Anakin ott lesz mellette.

Milyen különös, gondolta, majd figyelmét újra a feladatára összpontosította.

Anakinnak volt egy olyan érzése, hogy Windu mester csalódott lesz. Palpatine alig reagált bármit is a hírre.

A Köztársaság főkancellárja a magánirodájában ült kicsiny asztala mögött, szórakozott, távoli tekintettel szemlélve egy absztrakt neurániumdarabot, amiről Anakin mindig is azt feltételezte, hogy valamiféle szobor, és egyszerűen csak felsóhajtott, mintha sokkal fontosabb dolgok járnának a fejében.

– Már elnézést, uram – mondta Anakin, áthelyezve súlypontját Palpatine asztala előtt. – Talán nem értett tisztán. Obi-van megtalálta Grievous tábornokot. Máris folyamatban van ellene a támadás, és… éppen most harcolnak, uram!

– Igen, persze, Anakin. Hogyne. – Palpatine még mindig úgy festett, mint aki alig figyel. – Teljesen megértem a barátod iránti aggodalmadat. Reménykedjünk, hogy elég ügyes lesz a feladat teljesítésére.

– Nem csupán Obi-van iránt aggódom, uram; Grievous tábornok elpusztítása a Köztársaság végső győzelme lesz…

– Gondolod? – A főkancellár a fiú felé fordult, szórakozott arckifejezését enyhén nyugtalan homlokráncolás váltotta fel. – Attól tartok, fiam, a helyzetünk sokkalta rosszabb annál, amitől legvadabb álmaimban tartottam. Talán legjobb lesz, ha leülsz.

Anakin nem mozdult.

– Hogy érti ezt?

– Többé már nem Grievous a valódi ellenség. Meglehet, még maga az egész klónháború is csupán… figyelemelterelés.

– Micsoda?

– A Tanács arra készül, hogy lépéseket tegyen – jelentette ki Palpatine komoran, teljes bizonyossággal. – Ha nem állítjuk meg őket, holnap ilyenkorra könnyen megeshet, hogy a Jedik átveszik a Köztársaság feletti irányítást.

Anakin elképedt nevetésben tört ki.

– De uram… kérem, hiszen ezt még maga sem hiheti, hogy…

– Nem hiszem: tudom. Én leszek az első, akit letartóztatnak… az első, akit kivégeznek… ám korántsem az utolsó.

Anakin csak hitetlenkedve rázta a fejét.

– Uram, tisztában vagyok vele, hogy ön és a Tanács között akad némi… nézeteltérés, de…

– Ez messze több bármiféle személyes ügynél köztem és a Tanács tagjai között. Ez egy generációk óta szőtt összeesküvés az egész Köztársaság megdöntésére szervezett konspiráció. Anakin, gondolkozz! Tudod, hogy nem bíznak benned. Soha nem is bíztak. Tudod, hogy bizonyos dolgokat eltitkolnak előled. Tudod, hogy terveket szőnek a hátad mögött… hogy még a te jó barátod, Obi-van sem avatott be abba, mik is az ő valódi szándékaik… Azért van ez, mert te nem olyan vagy, mint ők, Anakin… te ember vagy, nem csak Jedi.

Anakin úgy húzta be a nyakát, mintha ellenséges tűz alá került volna.

– Én nem… ők nem…

– Kérdezd csak meg magad: miért téged küldtek hozzám ezzel az információval? Miért? Miért nem értesítettek engem egyszerűen valamilyen hagyományos kommunikációs csatornán?

És figyeld meg alaposan, miként reagál! Részletes jelentést kérünk róla!

– Uram, én… ööö…

– Nem szükséges magyarázat után kutatnod – mondta gyengéden a főkancellár. – Hiszen már te magad is elismerted: ők rendelték el számodra, hogy kémkedj utánam. Hát nem érted, hogy bármi, amit ma éjjel elmondasz nekik, bármi ürügyként szolgál majd számukra, hogy elrendeljék a kivégzésemet?

– Ez lehetetlen… – Anakin kétségbeesetten kutatott az elméjében valami ellenérv után. – A Szenátus… a Szenátus sosem egyezne bele ilyesmibe…

– A Szenátusnak nem lesz elegendő hatalma, hogy megállítsa őket. Mondtam már, ez több, mint bármilyen személyes ellenszenv köztem és a Tanács között. Én csak egy ember vagyok, Anakin. A Szenátustól kaptam a hatalmamat; a Szenátus az, ami valójában a Köztársaságot kormányozza. Engem eltenni láb alól semmiség: hogy a Köztársaság irányítását megszerezzék, a Jediknek először a Szenátust kell meghódítaniuk.

– De hisz a Jedik… a Jedik szolgálják a Szenátust…

– Valóban? – kérdezte Palpatine jóindulatúan. – Vagy inkább bizonyos szenátorokat?

– Ez az egész… már elnézést… kérem, meg kell értenie, ez az egész úgy hangzik, mint…

– Nézd! – A főkancellár egypár pillanatig kotorászott az asztalán, majd előhúzott egy kézikomputert. – Tudod, mi ez?

Anakin felismerte a pecsétet, amelyet Padmé helyezett rá.

– Igen, uram. Ez a Kétezrek petíciója…

– Nem, Anakin! Nem. – Palpatine olyan erősen csapta az olvasót az asztalhoz, hogy Anakin összerezdült. – Ez az árulók lajstroma.

Anakin teljesen mozdulatlanná merevedett.

– Micsoda?

– Most csupán kétfajta szenátor létezik a kormányban. Azok, akiknek a neve ott szerepel ezen az úgynevezett petíción… és azok, akiket a Jedik hamarosan letartóztatnak.

Anakin csak bámult. Képtelen volt vitába szállni. Még csak arra sem volt képes, hogy kételkedjen a dologban.

Csupán egy gondolat járt a fejében.

Padmé…?

Mekkora bajba keveredett?

– Hát nem figyelmeztettelek, Anakin? Nem szóltam előre, mire készül Obi-van? Mit gondolsz, miért találkozott ezekkel a… delegációvezetőkkel… a hátad mögött?

– De… de uram, megbocsásson, hiszen csak azt kérték, hogy vessen véget a háborúnak. A Jedik is csak ezt akarják. Mármint, ez az, amit mindannyian akarunk, nem igaz? Nem igaz?

– Talán. Azonban az, hogy hogyan végződik, könnyen lehet az egész háború legfontosabb mozzanata. Még annál is fontosabb, hogy ki győz.

Ó, Padmé, sóhajtotta magában Anakin. Padmé, mibe keveredtél?

– Az ő… egyenességük… igen csodálatra méltó – vélte Palpatine. – Vagy legalábbis az lenne, ha nem rejlett volna valójában sokkal több e mögött a bizonyos találkozó mögött, mint az első pillantásra látszott.

Anakin összevonta a szemöldökét.

– Hogy érti ezt?

– Az ő… petíciójuk… egyáltalán nem nevezhető annak. Ez az egész voltaképpen egy alig leplezett fenyegetés! – Palpatine sajnálkozva felsóhajtott. – Erődemonstráció volt a részükről! Ízelítő abból a politikai erőből, amit a Jedik zendülésük támogatásául fel tudnak majd maguk mellett sorakoztatni.

Anakin pislogott.

– De… de biztos, hogy… – hebegte, miközben megkerülte Palpatine asztalát – …hogy legalább Amidala szenátorban meg lehet bízni…

– Tökéletesen megértem, milyen kétségbeesetten szeretnéd ezt hinni. Azonban Amidala rejteget valamit. Bizonyára te is érezted ezt.

– Ha valóban így van… – Anakin megingott; a padló mintha úgy billegett volna alatta, mint az Invisible Hand fedélzete. – Még ha valóban rejteget is valamit – mondta élettelen, erőnek erejével fegyelmezett hangon –, ez akkor sem jelenti azt, hogy amit titkol, az árulás.

Palpatine homlokán megsűrűsödtek a ráncok.

– Meg vagyok lepve, hogy a Jedi-érzékeid nem működnek jobban egy ilyen esetben.

– Egyszerűen nem érzékelek árulást Amidala szenátor asszonyban – kötötte az ebet a karóhoz Anakin.

Palpatine hátradőlt a székében, összeérintette az ujjait, és pár pillanatig kétkedve méregette Anakint.

– Dehogynem! – mondta aztán. – Csak nem akarod beismerni. Talán azért, mert még sem te, sem ő nem értitek, hogy azzal, ha engem elárul egyben elárul téged is.

– Ő nem lenne képes… – Anakin a homlokához szorította a kezét; egyre jobban szédült. Mikor is evett utoljára? Már nem emlékezett rá. Talán azelőtt, hogy legutóbb álomra hajtotta a fejét. – Ő sosem tudna…

– Ó, dehogynem – vágott közbe Palpatine. – A politika már csak ilyen, fiam. Ne vedd ezt túlságosan személyes dolognak. Ez nem jelenti azt, hogy ti ketten nem lehettek boldogok együtt.

– Micsoda? – A szoba egyszerre elsötétült körülötte. – Mire céloz ezzel?

– Kérlek, Anakin! Azt hittem, már túl vagyunk azon, hogy ilyen kisded játékokat játsszunk egymással. Mindent tudok, érted? Mindig is tudtam. Csak azért játszottam meg magam, hogy megkíméljelek téged a kényelmetlenségtől.

Anakin kénytelen volt nekitámaszkodni az asztalnak.

– Mit… mi az, amit tud…?

– Anakin, te olyan vagy számomra, mintha a fiam lennél. Padmé a királynőm volt; én voltam az ő szenátusi nagykövete. A Naboo az otthonom. Ha valaki, hát te tudhatod, mennyire nagyra becsülöm a hűséget és barátságot; gondolod, hogy nincsenek barátaim a theedi papság soraiban? Titkos egybekelésetek soha nem volt igazi titok. Számomra legalábbis semmiképp sem. És mindig is szívből örültem nektek.

– Ön… – Gondolatok cikáztak Anakin elméjében, ám egyiknek sem volt semmi értelme. – De ha arra készül, hogy eláruljon minket…

– Ez, fiam, teljes mértékben rajtad áll.

A köd Anakin fejében ekkorra hosszú, sötét alagúttá tömörült. A fényt az alagút végén Palpatine arca jelentette.

– Én nem… nem értem.

– Ó, pedig teljesen világos. – A főkancellár hangja mintha valahonnan nagyon messziről érkezett volna. – Kérlek, foglalj helyet, fiam! Nem festesz valami jó színben. Hozhatok valami italt?

– Én… nem. Köszönöm, de jól vagyok. –, Anakin hálásan belerogyott egy veszélyesen kényelmes fotelba. – Én csak… egy kicsit fáradt vagyok, ez minden.

– Nyugtalanul alszol?

– Nem. – Anakin megeresztett egy fáradt kacajt. – Már jó pár éve nem alszom nyugodtan.

– Teljesen megértem, fiam. Teljesen. – Palpatine felemelkedett, megkerülte íróasztalát, és lezserül az első peremének támaszkodott. – Anakin, elég a színlelésből! Közeleg a végső krízis, és az egyetlen reményünk a túlélésre az, ha teljesen, minden feltétel nélkül, kíméletlenül őszinték vagyunk egymáshoz. És saját magunkhoz. Meg kell értened, hogy nem kevesebb forog most kockán, mint az egész galaxis sorsa.

– Nem tudom…

– Ne félj! Ami itt és most közöttünk elhangzik, sosem kell, hogy elhagyja ezeket a falakat. Anakin, gondolkozz: gondolj bele, milyen nehéz volt minden titkodat magadban tartanod. Kellett-e valaha is bármit eltitkolnod előlem? – Egyesével végigmustrálta az ujjait. – Én ez alatt a három év alatt titokban tartottam a házasságotokat. A taszken táborbeli mészárlást is megosztottad velem. Jelen voltam, amikor végeztél Dooku gróffal. És pontosan tudom, honnan kaptad az erőt, hogy legyőzd őt. Látod? Sosem volt rá szükséged, hogy előttem színlelj, ahogy azt a Jedi-bajtársaiddal vagy kénytelen tenni. Érted már, hogy soha semmit sem kellett eltitkolnod előlem? Hogy én elfogadlak téged, pontosan úgy, ahogy vagy? – Széttárta a karját, mintha át akarná ölelni őt. – Oszd meg velem az igazságot! Az abszolút, teljes igazságodat! Ontsd ki végre szabadon a lelked, Anakin.

– Én… – A fiatalember megrázta a fejét. Hányszor álmodott arról, hogy nem kell eljátszania a tökéletes Jedit? De hát mi más is lehetne? – Még csak azt sem tudom, hol kezdjem.

– Ez végül is nagyon egyszerű: áruld el nekem, mi az, amit akarsz.

Anakin felsandított rá.

– Nem értem.

– Persze, hogy nem. – A lenyugvó nap utolsó sugara ragyogásba vonta a főkancellár hófehér haját, és árnyékba borította arcát. – Arra képeztek ki, hogy egyáltalán ne gondolkozz ezen. A Jedik sosem kérdezték meg, hogy te mit akarsz. Helyette egyszerűen megmondták neked, hogy mit kell akarnod. Soha nem adtak neked semmilyen választási lehetőséget. Ezért veszik a tanítványaikat… vagyis inkább az áldozataikat… olyan korán magukhoz; olyan fiatalon, amikor a választás még értelmetlen. Mire a padavan elég idős ahhoz, hogy dönthessen, már annyira betanították… annyira agymosott, hogy képtelen akár még csak fontolóra venni is a kérdést. Azonban te más vagy, Anakin. Neked volt egy valódi életed, a Jedi Templomon kívül. Te keresztültörhetsz azoknak a hazugságoknak a ködén, amivel a Jedik tömték tele a fejed. Ismét megkérdezem: mi az, amit akarsz?

– Még mindig nem értem.

– Felajánlok neked… bármit – mondta Palpatine. – Csak kérd, és a tiéd. Egy pohár víz? Megkapod. Egy nagy zsák coruscanti gyémánt? A tiéd. Nézz ki mögöttem az ablakon, Anakin! Válassz valamit… bármit… és máris a tiéd.

– Ez valami tréfa?

– A tréfák ideje lejárt. Soha ezelőtt nem voltam még komolyabb. – A Palpatine arcát elfedő árnyak között Anakin csupán a főkancellár szemének ragyogását látta. – Válassz valamit! Bármit.

– Rendben… – Az ifjú vállat vont, és homlokráncolva, még mindig nem igazán értve, miről van szó, kipillantott az ablakon, a legnevetségesebben fényűző dolog után kutatva, amit csak találhatott. – Legyen például az egyik olyan új SoroSuub személyi gyorshajó.

– Rendben.

– Komolyan mondja? Van fogalma róla, mennyibe kerül egy ilyen jármű? Egy egész csatacirkálót felfegyverezhetne…

– Jobban szeretnél inkább egy csatacirkálót?

Anakin megdermedt. Jeges űr nyílt a mellkasában. Halk, óvatos hangon kérdezte:

– Mi a helyzet a szenátori lakosztályokkal?

– Egy magánlakosztályra gondolsz?

Anakin megrázta a fejét, és felpillantott a Palpatine arcát fedő sötétségből előragyogó két ékkőre.

– Az egész épületre.

Palpatine egy pillanatig sem habozott.

– Rendben.

– De hiszen személyesen birtokolják…

– Többé már nem.

– Nem teheti csak úgy…

– De igen. A tiéd. Van még valami? Csak nevezd meg!

Anakin üres tekintettel bámult az odakint egyre erősödő sötétségbe. A csillagok kezdtek hunyorogva előtünedezni a mélyülő alkonyi homályban. Felismert egy csillagképet a Jedi Templom felett az égen.

– Rendben – mondta szelíden. – Korélia. Koréliát választom.

– Csak a bolygót, vagy az egész rendszert?

Az ifjú csak bámult.

– Anakin?

– Én csak… – Anakin megrázta a fejét. – Nem tudom eldönteni, hogy csak tréfál velem, vagy teljesen elment az esze.

– Egyik sem, Anakin. Csupán igyekszem alaposan megértetni veled kapcsolatunk egyik alapvető igazságát. Saját magad alapvető igazságát.

– Mi van, ha tényleg akarnám a Korélia rendszert? Mind az Öt Nővért… az összeset?

– Megkapnád. Tied lehet akár az egész szektor, ha azt szeretnéd. – A kettős ragyogás az árnyak között élesebbé vált. – Érted már? Bármit megadok neked, amit csak szeretnél.

A fiú egészen beleszédült a gondolatba.

– És mi volna, ha… ha én is Padméval és a barátaival tartanék? Ha azt szeretném, hogy a háború érjen véget?

– Véget érhet. Holnap megfelel?

– Hogyan… – Anakin alig kapott levegőt. – Hogy tehetné?

– Pillanatnyilag még csak a mit-ről beszélünk. A hogyan egészen más téma; hamarosan arra is rátérünk.

Anakin mélyebbre süppedt foteljében, miközben hagyta, hogy az agyában is minden egyre mélyebbre ülepedjen. Bárcsak abbamaradna a szédülés a fejében… miért kell Palpatine-nak ezt az egészet éppen most elkezdenie?

Mindent sokkal könnyebb lenne felfognia, ha a Padméval kapcsolatos rémálmai nem visszhangzanának folyamatosan a fejében.

– És cserébe? – kérdezte végül. –Nekem mit kell tennem?

– Azt kell tenned, amit te akarsz.

– Amit én akarok?

– Igen, Anakin. Pontosan azt. Csak azt. Tedd azt, amitől a Jedik a leginkább félnek: dönts saját magad! Kövesd a saját lelkiismeretedet! Tedd azt, ami szerinted helyes! Jól tudom, hogy többre vágysz, mint egy átlagos Jedi élete. Kötelezd el magad mellette! Tudom, hogy égsz a vágytól, hogy nagyobb hatalmat birtokolj, mint amivel bármelyik Jedi valaha rendelkezett. Azt akarom: add meg magadnak az engedélyt, hogy megszerezhesd azt az erőt, és merd is használni azt! Arról álmodtál, hogy kilépsz a Jedik rendjéből, és saját családot alapítasz… olyat, ami a szereteten alapszik, nem pedig az önmegtagadás rád erőszakolt szabályain.

– Én nem… nem távozhatok… csak úgy…

– De igen.

Anakin nem kapott levegőt.

Nem tudott pislogni.

Kővé dermedve ült. Még gondolkodni is képtelen volt.

– Minden álmod valóra válhat. Fordíts hátat a Jedik hazugságainak, és kövesd önmagad igazságát! Hagyd ott őket! Csatlakozz hozzám a valódi hatalomhoz vezető úton! Légy a barátom, Anakin! Légy a tanítványom! A növendékem. – A sötétség közelebb hajolt. – Légy a fiam!

Anakin látótere ismét alagúttá szűkült, ám ezúttal nem ragyogott a fény a messzeségben. Hátrahúzta a kezét; reszketett, ahogy próbálta megtámasztani vele az arcát.

– Sajnálom – mondta. – Nagyon sajnálom, de… de bármennyire is szeretném ezeket a dolgokat, és bármilyen fontos is ön a számomra, uram, nem tehetem. Egyszerűen nem. Még nem. Ugyanis csak egyvalami van, amit igazán szeretnék, itt és most. Minden másnak egyszerűen várnia kell.

– Tudom, mi az, amit igazán szeretnél – szólt az árnyék. – Csak arra vártam, hogy magad is beismerd önmagadnak. – Egy kéz… egy részvétteljes, meleg emberi kéz érintette meg a vállát. – Hallgass rám: Én segíthetek neked megmenteni őt.

– Ön…

Anakin vakon pislogott.

– Hogyan segíthetne ön?

– Emlékszel még a mítoszra, amiről meséltem neked?A Bölcs Darth Plagueis tragédiájára? – suttogta az árny.

A mítosz…

…közvetlenül befolyásolni a midiklorianokat, hogy életet teremtsenek; ezzel a tudással fenntartani valakinek az életét, aki máris eleven, igazán csekélységnek tűnik.

– Igen – mondta. – Igen, emlékszem.

Az árnyék olyan közel hajolt, hogy úgy tűnt, az egész világot betölti.

– Anakin, ez nem csupán mítosz.

A fiatal Jedi nagyot nyelt.

– Darth Plagueis valóságos volt.

Anakintól csak erőtlen suttogásra tellett:

– Valóságos…?

– Darth Plagueis volt a mesterem. Ő mutatta meg nekem az utat a saját hatalmához – jelentette ki az árnyék száraz, tárgyilagos hangon –, mielőtt megöltem őt.

Anélkül, hogy felfogta volna, hogyan mozdul – anélkül, hogy egyáltalán mozdulni akart volna –, mindenféle átmenet, ráébredés vagy mélyebb megértés nélkül Anakin egyszerre talpon találta magát. Sistergő, kék energianyaláb szegeződött Palpatine állának, alig centiméterekre tőle. Ragyogása vöröses árnyakat vetett a főkancellár arcára és mögötte a falra.

Csak fokozatosan jutott el a tudatáig, hogy ez az ő fényszablyája, és ő tartja a kezében.

– Ön!! – Hirtelen odalett minden kábasága és fáradtsága.

Egyszeriben minden értelmet nyert.

– Ön az! Mindvégig ön volt!

Szablyája tiszta kék fényében belebámult az ember képébe, akinek vonásait olyan jól ismerte, mint a saját arcát, aki azonban most mégis olyan idegennek tűnt, mint egy másik galaxisból érkezett üstökös… mert most végre megértette, hogy ez az ismerős arc maszk volt csupán.

Sosem látta még ennek az embernek a valódi arcát.

– Meg kellene, hogy öljem – sisteregte. – Meg fogom ölni!

Palpatine azzal a bölcs és jóságos nagybácsimosollyal tekintett rá, amit Anakin kilencéves kora óta ismert.

– Miért?

– Ön a Sith Lord!

– Igen – felelte Palpatine egyszerűen. – És a barátod.

A kék energiapenge egy pillanatra megingott.

– És azaz ember is én vagyok, akire mindig számíthattál. Azaz ember vagyok, akinek még sohasem kellett hazudnod. Az vagyok, aki nem akar tőled semmi mást, mint hogy kövesd a saját lelkiismeretedet. Ha ez a lelkiismeret azt követeli meg tőled, hogy gyilkolj, pusztán egy filozófiai nézeteltérés miatt, én nem fogok ellenállni. – Széttárta a kezét. – Anakin, amikor azt mondtam, hogy bármi a tied lehet, amit csak akarsz, azt hitted, hogy a saját életemre ez nem vonatkozik?

A padló mintha meglágyult volna az ifjú talpa alatt, és a szobában kezdett sötétség és zavarodottság örvényleni.

– Ön… ön még csak nem is küzdene?

– Küzdeni, veled? – A kékes ragyogásban, ami árnyakat vetett Palpatine arcára, a főkancellár hitetlenkedni látszott, hogy egyáltalán felmerült az ifjú részéről egy ilyen gondolat. – Mi történne, amikor megölnél? Mi lenne a Köztársasággal? – érvelt szelíd hangon. – Mi lenne Padméval?

– Padmé…

Fájdalmas volt kiejteni a nevét.

– Ha meghalok – folytatta Palpatine olyan hangon, mint mikor egy férfi olyasmire emlékeztet egy gyermeket, amit annak már régen tudnia kellene –, a tudásom velem együtt a sírba száll.

A sistergő lézerpenge megremegett.

– Kivéve persze, ha lehetőségem lesz átadni azt… a tanítványomnak…

Minden összefolyt a fiú szeme előtt.

– Én… – Anakin hangja merő fájdalommal és kétségbeeséssel teli suttogás volt csupán. – Én nem tudom, mit tegyek…

Palpatine rápillantott, olyan lágyan és szeretetteljesen, mint még soha, bár csak egy hajszál választotta el állát egy lézerszablya halálos pengéjétől.

És mi van, ha ez az arc mégsem csupán maszk? Mi van, ha a Sith valódi arca pontosan az, aminek eddig látta őt: egy férfinak, aki törődött vele, segítette őt és hű barátja volt, amikor azt hitte, nincs mellette senki más?

Akkor mi van?

– Anakin – szólt Palpatine lágyan. – Beszélgessünk!

A négy testőrdroid kis ívben szétszéledt Obi-van és Grievous között, és felemelték elektromos harci botjaikat. Obi-van tisztes távolságban megállt; még mindig magán viselte az egyik ilyen bot nyomait, és nem érzett különösebb késztetést, hogy újabb sebekkel gazdagítsa testét.

– Grievous tábornok, le van tartóztatva!

A biodroid tábornok peckesen indult feléje, a legcsekélyebb vonakodás nélkül lépve elő testőrei sorfala mögül.

– Kenobi! Ne mondja meg, hadd találjam ki: most jön az a rész, ahol felajánlja nekem a lehetőséget, hogy megadjam magam.

– Meglehet – hagyta jóvá Obi-van egykedvűen. – Vagy, ha úgy tetszik, lehet ez az a rész is, amikor kihámozom a páncéljából, és visszarepülök önnel a Coruscantra egy teherszállító hajóval.

– A harmadik lehetőséget választom. – Grievous felemelte a kezét, és a testőrök megindultak, hogy körbekerítsék Obi-vant. – Azt, amelyikben végignézem a haldoklását.

Egy újabb intés, és a mennyezeten rejtőző droidok egyszeriben megélénkültek.

Elkezdtek fejjel lefelé széttekeredni foglalataikból, egyre növekvő zümmögés, berregés és kattogás kórusától kísérve, ami hamarosan úgy felerősödött, mintha Obi-van egyenesen egy koréliai rablódarázsfészekbe botlott volna. Potyogni kezdtek a mennyezetről, először csak néhányan, majd egyre többen, mint egy nyári zápor kezdetén az esőcseppek; végül olyan áradatban zuhogtak, amibe beleremegett a sziklaalapzatú duracél padlózat, Obi-van füle pedig csengeni kezdett. Több száz robot ért földet és gördült talpra; és még több maradt a mennyezethez csatlakozva, fejjel lefelé csüngve mágneses talpukon, egytől egyig felajzott fegyverekkel. Obi-vanra egyszeriben ezernyi sugárvető szegeződött.

Mindeközben a Jedi meg sem mozdult.

– Sajnálom, talán nem voltam elég világos? Nem létezik „harmadik lehetőség” – mondta.

Grievous megcsóválta a fejét.

– Sosem fárad bele ebbe a szánalmas évődésbe?

– Szinte semmibe nem szoktam belefáradni – válaszolta Obi-van szelíden –, és nincs jobb ötletem, hogyan múlassam az időt, míg arra várok, hogy eldöntse végre: megadja magát vagy inkább meghal.

– Ez a döntés már jóval azelőtt megszületett, hogy mi egyáltalán találkoztunk. – Grievous elfordult. – Megölni!

A testőrök gyűrűje Obi-van körül abban a pillanatban telítődött szemmel követhetetlen sebességgel csapkodó, sercegő elektromos botokkal – ami nem volt akkora gond, mint amekkora lehetett volna, mivel a Jedi már nem tartózkodott a gyűrűben.

Az Erő hagyta, hogy összerogyjon, mintha hirtelen elájult volna, majd az övéből a markába penderítette fényszablyáját és bekapcsolta, miközben ő zuhanását gurulóbukfenccé változtatta; gurulás közben nagy ívben meglendítette lézerpengéjét, ami leszelte az egyik testőr lábát, és ahogy az Erő újra talpra rántotta, egyúttal arról is gondoskodott, hogy az immár csonka droid megtántorodjon, és a fényszablya útjába kerüljön, hogy aztán csendülve hulljon a padlóra két füstölgő, szikrázó darabban.

Egy.

A maradék három immár óvatosabban nyomult előre; a fegyverük hosszabb volt, mint a Jedié, így az ő hatósugarán kívülről sújthattak le rá. Obi-van meghátrált előttük, sebes védekező csapásai alig tudták sakkban tartani a sercegő elektromos botokat.

Három MagnaGuard, mindegyik kettős végű fegyverrel, amelyek a fényszablya számára áthatolhatatlan energiamezőt hoztak létre körülöttük, egytől egyig csaknem fénysebességgel működő reflexekkel, és olyan hipermodern, kifinomult harci algoritmusokkal, amelyek lehetővé tették, hogy tanuljanak a tapasztalataikból, és támadó taktikájukat bármilyen helyzetben, azonnal módosíthassák – mindez nyilvánvalóan meghaladta Obi-van képességeit, hogy legyőzze őket; ám most nem Obi-van volt az, akinek győznie kellett. Obi-van még csak nem is harcolt. Ő egyszerűen csak egy éntelen, üres edény volt – eszköz csupán.

Maga az Erő volt, ami az ő képességei által megformálva és éber elméjétől vezetve küzdött rajta keresztül.

Az Erőben érezte a pusztulásukat: valahol ott volt fölötte és mögötte, csupán néhány másodpercnyire.

Hátraszaltóban elrugaszkodott, hogy elébe menjen a dolognak, az Erő pedig ugyanezzel a mozdulattal elegánsan felemelte őt a mennyezetig, az egyik kiürült droidfoglalatba. A MagnaGuardok utánarugaszkodtak, ám már már csak a hűlt helyét találták, mire odaértek; ő közben feljebb lépett az irányítóközpont szuperszerkezetét alkotó gerendák, kábelek és szobányi méretű teherkonténerek labirintusába.

Itt! – jelzett benne az Erő, Obi-van pedig egy keresztrúdon egyensúlyozva megállt, és homlokráncolva pillantott vissza a gyorsan közeledő gyilkológépekre, amelyek úgy lépkedtek alatta gerendáról gerendára, mint valami rosszindulatú duracél emberszabású lények. Bár érezte, hogy már nagyon közel jár, sejtelme sem volt, vajon honnan érkezik majd a pusztulás…

…míg az Erő fel nem hívta a figyelmét egy a pengéje hatósugarán belül lévő támgerendára, és azt suttogta:

– Most!

A pengéje elővillant, a duracél keresztrúd pedig keresztben szétvált. Frissen kettészelt élei fehéren izzottak, és egy hatalmas, hajónyi méretű teherkonténer, amelyet a rúd eddig támasztott, most az elgyötört fém sikolyával kitépte magát a többi támasztéka közül, és egy becsapódó meteor végzetességével zúdult alá a három MagnaGuardra.

Kettő, három és négy.

Rendben, gondolta Obi-van közönyös jóváhagyással. Ez egész jól sikerült.

Már csak vagy tízezer másik van hátra. Többé-kevésbé.

Egy pillanattal később az Erő keresztüllódította őt a droidágyúk kereszttüzén, amit az irányítóközpontban tartózkodó összes gép egyszerre zúdítani kezdett rá.

Elengedve minden szándékot, minden vágyat, magát az életet is, Obi-van teljes figyelmét arra az egyetlen Erő-fonalra irányította, amely Grievous felé vonta őt: nem ahol Grievous volt, hanem ahol akkor lesz, amikor ő odaérkezik…

Gerendáról gerendára ugrott… Kábeleket vágott ketté, hogy azokon lendüljön keresztül az ide-oda pattogó részecskesugarak záporán, olyan sebesen villogó fényszablyával, hogy az valósággal védőpajzsot alkotva szórta szerteszét a sugárlövedékeket… Puszta jelenléte önmagában fegyverré vált: ahogy pörögve-forogva száguldott keresztül az irányítóközpont szuperszerkezetén, a droid részecskeágyúk lövedékei vadul pusztították a berendezést: darabokra szaggatták a tartógerendákat, és vörösen izzó fémtörmelékek egész özönét szabadították el, ami a padlóra zúdulva mindenütt droidokat zúzott össze. Mire a levegőn keresztülszaltózva, majd macskaként talpra érkezve végül újra a duracél alapzaton termett, a droidoknak már csaknem a fele elpusztult közte és Grievous között a saját, nem túl barátságos zárótüzüknek köszönhetően.

Obi-van olyan könnyedén vágott magának utat a maradék harci robotok tömegén, mintha az egész nem lett volna több valami napsütötte part menti nádasnál; állhatatos, szilárd lépései füstölgő droidcsonkok ösvényét hagyták maguk után.

– Tüzeljetek tovább! – bömbölte Grievous az oldalszárnyát alkotó pókdroidoknak. – Zúzzátok szét!

Obi-van érezte, hogy az egyik pókdroid masszív vállágyúja célba veszi, és érezte, ahogy az kilő egy olyan erejű sugarat, mint egy proton-gránát. Elrugaszkodott, és hagyta, hogy az Erő félretaszítsa – ami épp elegendő volt ahhoz, hogy a pusztító lövedék hatósugarának peremére kerüljön. Így, ahelyett hogy pozdorjává zúzta volna a csontjait, csupán egy nagyon erős, nagyon forró lökést adott neki…

Ami pörögve keresztüllendítette a maradék droidokon, hogy egyenesen Grievous lába előtt landoljon.

Fényszablyája egyetlen suhintásával amputálta az egyik robotpók vállágyúját, és egy Erő-segítette perdülő rúgással folytatta a mozdulatot, ami csizmája sarkát a másik droid durániumállához lendítette. A robotfej hátrabicsaklott – elegendő erővel ahhoz, hogy nyaki szenzorkábelei elszakadjanak.

Az immár vak és süket gépezet nem tehetett mást, mint folytatta az utoljára kapott parancs teljesítését; széles ívben körbetámolyogva, görcsösen tüzelő ágyújával találomra szaggatott lyukakat a falba és más droidokba egyaránt, míg végül Obi-van egy pontos döféssel hüvelyknyi lyukat égetve mellkasi vezérlőközpontjába, deaktiválta.

– Tábornok – kezdte Obi-van olyan nyájasan udvarias mosollyal, mintha váratlanul szembetalálkozott volna valakivel az utcán, akit személyesen nem kedvel. – Még mindig áll az ajánlatom.

Az irányítóközpontban egyszeriben minden droidágyú elhallgatott; Obi-van olyan közel állt Grievoushoz, hogy a tábornok maga is tűzvonalba került.

Grievous dölyfösen vetette hátra köpönyegét.

– Azt hiszi, hogy most majd megadom magam önnek?

– Továbbra is szeretném élve magammal vinni. – Obi-van a füstölgő, szikrázó roncsok felé biccentett, amelyek betöltötték a csarnokot. – Egészen idáig senkinek nem esett bántódása.

Grievous előrebillentette a fejét, hogy egyenesen belemeredhessen Obi-van képébe.

– Több ezer harcosom van még. Nem győzheti le mindet.

– Arra nincs is szükség.

– Ez itt az ön lehetősége, hogy megadja magát, Kenobi tábornok. – Grievous egyik durániumkezével a mögötte elterülő víznyelőváros felé intett. – Pau városa a markomban van; tegye le a fegyvert, különben úgy összeszorítom, hogy az egész víznyelő túlcsordul a sok ártatlanul kiontott vértől!

– Nem ez az, ami hamarosan csordultig tölti – felelte Obi-van. – Jobban oda kellene figyelnie az időjárásra.

A sárga szempár résnyire szűkült a páncél mögött.

– Micsoda?

– Nézze csak meg maga! – A Jedi fényszablyájával a boltíves kapu felé bökött. – Mindjárt klónharcosok kezdenek potyogni az égből.

Grievous fordult, hogy megnézze, és megismételte:

– Micsoda?

Jókora árny haladt keresztül a nap előtt, mintha az egyik hatalmas, a horizonton tornyosuló viharfelhőt elkapta volna egy kóbor hiperszéláram, és egyenesen Pau városa fölé sodorta volna. Azonban nem felhő volt az.

Hanem a Vigilance.

Miközben félhomályba borult a víznyelő, odafenn a fényes sivatagban egy harci suhanó siklott a dűnék felett a város körül egyre szűkülő körben. Kartácsdroidok gördültek elő a szélkoptatta homokplatók üregeiből, fejenként pontosan két és fél másodperces lövedékzáport zúdítva a közeledő járműre – ennyi idő kellett ugyanis, hogy a Vigilance szenzor-operátorai továbbítsák az adatokat a hajó turbólézerütegeinek.

Villámcsapások dübörögtek keresztül az atmoszférán, a kartácsdroidok pedig sorra atomjaikra bomlottak. A LAAT/i-k gömb alakú lövészfülkéiből hajszálpontos ellentűz válaszolt a kilőtt célkövető rakétákra, hogy virágzó tűzlabdákban egyesüljenek, amiket a száguldva közeledő rohamhajó aztán füstfoszlányokká szaggatott.

A LAAT/i-k átbuktak a víznyelő peremén, és teljes tűzerejüket bevetve spirál alakban rontottak a központ felé, miközben a felszín felett kígyózva igyekeztek elkerülni, hogy a homokfalak legyalulják elülső lézerütegeiket. Ezalatt odafent a peremnél Jadthu osztályú páncélos csapatszállítók lebegtek szélesre tárt zsilipekkel; poliplaszt kábelek egész erdeje csüngött belőlük, mint hatalmas, hófehér ecsetek, amelyek szálai egészen a város legalsó szintjén nyíló óceánig kígyóztak. Ezeken a kábeleken olyan sebesen ereszkedve, hogy az szinte már szabadesésnek látszott, felfegyverzett klónharcosok végtelen áradata siklott alá, mára levegőben tüzet nyitva a fogadásukra előmasírozó harci droidokra.

Hatalmas kábelkötegek söpörtek végig az irányítóközpont külső balkonján, és fehér páncélos klónok csusszantak le rajtuk; egyik kezük a mechanikus kötélféken, a másikban pedig automatára állított DC-15-ös robbanótöltetes kézifegyverekkel, amelyek megállás nélkül szórták magukból a részecskesugarak nyalábjait. A droidok megpördültek, elzuhantak és a levegőbe vetődtek, miközben a lövedékek cafatokra szaggatták őket. A még működőképes robotok úgy nyitottak tüzet a klónkra, mintha hálásak volnának, hogy végre van mire lőniük. Lyukakat égettek a páncélokba, szuperforró mélyszöveti lövedékeik gőze felforralta a klónharcosok húsát… Néhány katonát pedig teljesen lesodortak a kábeléről; ezek pörögve zuhantak, hogy tíz szinttel lejjebb végzetes csattanással érjenek földet.

Mire az első támadási hullám még életben maradt klónharcosai elérték a csarnok padlóját, a második hullám máris ott volt mögöttük.

Grievous visszafordult Obi-vanhoz. Lehajtotta a fejét, mint egy feldühödött banta, és sárga szemét a Jedi-mesterre szegezte.

– Akkor hát halálig!

– Ha ragaszkodik hozzá – sóhajtotta Obi-van.

A biodroid tábornok ledobta köpönyegét, felfedve az övén lógó négy fényszablyát. Hátralépett, és szélesre tárta durániumkarjait.

– Nem ön lesz az első Jedi, akit elpusztítok, sem nem az utolsó.

Obi-van mindössze azzal válaszolt, hogy finoman feljebb és előrébb billentette lézerszablyája pengéjét.

A tábornok szélesre tárt karjai most teljes hosszukban kettéhasadtak – még maguk a kezei is szétváltak.

Immár négy karja lett, négy kézzel.

És mindegyik előhúzott egy-egy fényszablyát a trófeaövéből.

Sisteregve keltek életre, és Grievous egyszerre mind a négy fegyvert olyan elképesztő sebességgel és egyenletességgel kezdte forgatni, hogy úgy látszott, mintha egy kéken és zölden pulzáló energiagömb közepén állna.

– Jöjjön hát, Kenobi! Kapjon el! – gúnyolódott. – Maga Lord Tyranus képezett ki az önök Jedi-művészetében.

– Úgy érti, Dooku gróf? Micsoda különös egybeesés – mondta Obi-van megtévesztően kedves mosollyal. – Ugyanis én képeztem ki azt az embert, aki megölte őt.

Grievous görcsösen vicsorogva előrelendült.

Az őt körülvevő kékes energiagömb kidudorodott Obi-van felé, és kettényílt, mint valami száj, hogy kettéharapja őt. Obi-van megvetette a lábát, szablyája csendes és mozdulatlan maradt.

Cikcakkos villámfogak zárultak köréje.

Íme, ilyen érzés Anakin Skywalkernek lenni, itt és most:

Nem emlékszel, mikor raktad el a fényszablyád.

Fogalmad sincs, hogy kerültél Palpatine magánirodájából a nagyobb, nyilvános helyiségbe; nem tudod, hogyan rogytál bele a székbe, amelyben most ülsz, sem arra, hogy vizet ittál a mechanikus kezedben tartott, félig üres pohárból.

Csak arra emlékszel, hogy az utolsó ember, akiben még mindig azt hitted, hogy megbízhatsz, attól a naptól fogva hazudott neked, hogy először találkoztatok.

És még csak mérges sem vagy emiatt.

Csak döbbent.

– Végtére is, Anakin, te vagy az utolsó ember, akinek bármi joga lehet haragudni arra, aki eltitkolt valamit előled. Mondd, mi mást kellett volna tennem?

Palpatine megszokott, magas támlájú, ovális székében ül, a megszokott asztala mögött; a lámpakorongok teljes fényerőre vannak állítva, az egész szoba hátborzongató fényárban úszik.

Átlagos. Megszokott. Mindennapi.

Mintha ez is csupán egy volna a baráti társalgásotok közül, az az esetleges esti csevely, amit oly sokszor élveztetek a hosszú évek alatt.

Mintha mi sem történt volna.

Mintha mi sem változott volna.

– A korrupció rákos daganattá változtatta a Köztársaságot a galaxis testében, és nincs senki, aki képes lenne kivágni azt; sem a Törvényszékiek, sem a Szenátus, még maga a Jedi Tanács sem. Én vagyok az egyetlen ember_, aki elegendő erővel és képességgel rendelkezik a feladathoz; az egyetlen, aki egyáltalán meg merte próbálni. E nélkül a jelentéktelen félrevezetésem nélkül hogyan gyógyíthattam volna meg a Köztársaságot? Ha felfedtem volna valódi önmagamat előtted, vagy bárki más előtt, a Jedik felkutatnak és kivégeznek, minden vádbeszéd nélkül… nagyjából ahogyan csaknem te is megtetted az imént.

Nem tudsz érvelni. A szavak elérhetetlen messzeségben lebegnek.

Ő felemelkedik, megkerüli az asztalát, fog egy kisebb széket, és közel húzta a tiédhez.

– Ha csak sejtenéd, Anakin, mennyire vágytam rá, hogy elmondhassam neked. A hosszú évek alatt… a legelső naptól fogva, hogy találkoztunk, fiam. Figyeltelek téged, vártam, hogy növekedj az erőben és bölcsességben; egész végig a megfelelő pillanatra vártam, erre a pillanatra, amikor végre készen állsz, hogy megértsd: ki is vagy valójában, és hol az igazi helyed a galaxis történelmében.

Tompa szavak hagyják el zsibbadt ajkad:

– A Kiválasztott…

– Pontosan, fiam. Pontosan. Te vagy a Kiválasztott. – Közelebb hajol hozzád, szeme tisztán ragyog. Éberen. A végsőkig őszintén. – Én választottalak ki.

Kezével körbeint az ablakban, az alant meghúzódó, fénydíszes város felé.

– Nézz ki, Anakin! Több milliárd lény, csak ezen a bolygón… Az egész galaxisban pedig megszámlálhatatlan kvadrilliók… És mind közül téged választottalak, Anakin Skywalker, hogy örököse légy a hatalmamnak, Mindannak, aki vagyok.

– De ez nem… nem így szól a jóslat. A Kiválasztott próféciája…

– Ez akkora probléma neked? Nem az a küldetésed, hogy megtaláld a módját a prófécia megdöntésének? – Palpatine lágy, meleg mosollyal hajol még közelebb. – Gondolod, hogy a Sith-ek nem ismerték ezt a jóslatot?Gondolod, hogy egyszerűen aludtunk… várva, míg beteljesedik?

– Úgy érti…

– Meg kell értened ezt, Anakin. Ez a Jedi-behódolás a sorsnak… ez nem a Sith-ek útja, Anakin. Nem azén utam. Nem a te utad. Soha nem is volt az. És nem is kell annak lennie.

Fuldokolsz.

– Én nem… nem állok az ön oldalán – hallod magad, ahogy kinyögöd a szavakat. – Én nem vagyok gonosz.

– Ki beszél itt gonoszságról? Én békét hozok a galaxis számára. Ez talán gonoszság? Felajánlom neked a hatalmat, hogy megmentsd Padmét. Ez gonoszság? Megtámadtalak? Kényszerítettelek? Megkínoztalak? Fiam, én pusztán kérlek. Arra kérlek, hogy tedd azt, ami a helyes. Fordíts hátat az árulásnak! Mindazoknak, akik ártanának a Köztársaságnak. Arra kérlek, hogy tedd pontosan azt, amire felesküdtél, hogy megteszed: hozz békét és igazságot a galaxis számára. És mentsd meg Padmét, természetesen… hisz megesküdtél rá, hogy őt is megvédelmezed, nem igaz…?

– Én… de… én… – A szavak nem illenek a válaszba, amit keresel. Ha Obi-van itt lenne… Ő tudná, mit feleljen. Hogy mit tegyen.

Obi-van képes lenne kezelni a helyzetet.

De te itt és most nem vagy képes, és ezt te is tudod.

– Én… a Jedik Tanácsa elé viszlek… ők majd tudni fogják, hogy mit tegyenek…

– Ó, abban egészen biztos vagyok. Máris azt tervezik, hogy megdöntik a Köztársaságot; pontosan azt a tökéletes ürügyet nyújtanád így nekik, amit keresnek. És amikor kivégeznek engem, akkor vajon igazság lesz? Elhozzák ezzel a békét?

– Ők nem fognak… nem tennék…

– Nos, természetesen remélem, hogy igazad van, Anakin. De bocsásd meg nekem, ha nem osztom a Jedi-bajtársaidba vetett vak hűségedet. Feltételezem, hogy végezetül a hűség kérdésénél lyukadunk ki – mondta elgondolkodva. – Ez az a kérdés, amit fel kell tenned, fiam. Hogy a hűséged a Jedik vagy a Köztársaság irányába kötelez.

– Ez nem… ez nem olyan…

Palpatine felhúzta a vállát.

– Talán nem. Lehet, hogy inkább az a kérdés, vajon jobban szereted-e Obi-vant a feleségednél.

Nem keresed tovább a szavakat.

Egyáltalán nincsenek is már szavak.

– Szánj rá elég időt! Meditálj a dolgon! Én még akkor is itt leszek, amikor döntöttél.

A fejedben nincs más, csak tűz. A szíved körül a sárkány azt suttogja, hogy minden és mindenki elmúlik.

Hát ilyen érzés Anakin Skywalkernek lenni, itt és most.

Obi-van fényszablyatechnikájának van egy rendszerint alábecsült eleganciája; olyan, amire igen kis valószínűséggel érez rá az ember a Jedi Rend más nagy kardforgatói láttán. Teljességgel hiányzik belőle Anakin Skywalker villámgyors, sziporkázó és vakmerő stílusa; nyoma sincs benne egy Mace Windu vagy Depa Billaba sötét vadságának, sem pedig egy Shaak Ti vagy Dooku stílusos eleganciájának, és távolról sem emlékeztet arra a pusztító forgatagra, amivé Yoda képes válni.

Ő maga a megtestesült egyszerűség.

Épp ebben rejlik az ereje.

Mielőtt Obi-van elhagyta a Coruscantot, Mace Windu mesélt neki egy Grievousszal való összecsapásáról, melyet egy maglev vonat tetején vívtak, a tábornok merész rajtaütése közben, amikor itt járt, hogy foglyul ejtse Palpatine-t. Mace elmondta neki, hogy a Grievous agyát rabszolgaként szolgáló komputerek látszólag még Mace halálosan eredeti Vaapad technikáját is kielemezték, és egyetlen pengeváltást követően képes volt hasonlóképpen visszavágni.

– Minden bizonnyal Dooku gróf tanítványa – magyarázta Mace –, ezért tehát számíthatsz a Makashira is… Figyelembe véve, hány Jedivel küzdött már és hányat ölt meg, készülj fel rá, hogy gyakorlatilag szinte bármilyen stílusban támadhat, vagy akár egyszerre mindegyikben. Valójában, Obi-van, úgy vélem, hogy az összes élő Jedi közül neked van a legnagyobb esélyed, hogy legyőzd őt.

Ez a kijelentés igen meghökkentette Obi-vant, és tiltakozni kezdett. Végtére is, az egyetlen stílus, amelyben egyáltalán valóban jártasnak számít, az a Soresu – ez a legáltalánosabb lézerkardtechnikát jelenti a Jedi Rendben. Az alapvető kitérési technikákra alapozva, amit minden padavannak tanítottak – hogy képesek legyenek megvédeni magukat a sugárvetők lövedékeitől – a Soresu igen egyszerűnek számít, és olyannyira visszafogott és védelemközpontú stílus, hogy szinte már passzívnak lehetne nevezni.

– De Windu mester – szabadkozott Obi-van –, bizonyos, hogy te a Vaapad erejével, vagy Yoda a tökélyre fejlesztett Ataróval…

Mace Windu csaknem elmosolyodott.

– Azért alkottam meg a Vaapadot, hogy így kezeljem a gyengeségemet: a Vaapad segítségével a saját sötétségemet tudom a fény fegyverébe terelni. Yoda mester Atarója szintén válasz egy sajátos gyengeségre: a termetének és korának köszönhető korlátozott mozgékonyságára és hatósugarára. Azonban te? Milyen gyengeségre válaszol a Soresu?

Obi-van nagyokat pislogva kénytelen volt beismerni, hogy még sosem gondolt erre ilyen megközelítésben.

– Ez annyira jellemző rád, Kenobi mester – jegyezte meg a koruni Jedi fejcsóválva. – Engem nagy kardforgatónak tartanak, mert kifejlesztettem egy halálos stílust; azonban mondd, ki a hatalmasabb: egy gyilkos módszer megteremtője, vagy a klasszikus forma mestere?

– Nagyon hízelgő, hogy mesternek tartasz, de igazán…

– Nemcsak egy mesternek… hanem a mesternek! Légy az, aki vagy, és Grievous sosem tud legyőzni téged.

Így hát most, szembenézve a megsemmisítő energiatornádóval, amit Grievous rohama jelent, Obi-van egyszerűen az, aki.

A Grievous mechanikus karjait mozgató elektromotorok mind a négyet háromszor lendítették támadásba egyetlen másodperc leforgása alatt; a biodroid elektronikus hálózatában a periferikus processzorok harci algoritmusai által kiszámítva mind a tizenkét töredékszekundumnyi csapás különböző szögből, eltérő intenzitással és sebességgel érkezett, előre megjósolhatatlanul és szabálytalan ritmusban vágva, döfve és suhintva, amelyek mindegyike külön-külön is kiolthatta volna Obi-van életét.

Azonban egyik sem tudta még csak megérinteni sem.

Végtére is, ő már gyakran sétált keresztül épségben a lézerfegyverek rajzó kereszttüzén, mindössze a pengéjét irányító Erő védelmére hagyatkozva; tizenkét csapást hárítani egyetlen másodpercen belül csupán nehéz feladat, nem lehetetlen. Pengéje bonyolult szögekben és ívekben lendült, sosem igazán gyorsan, ám mindig épp elegendő sebességgel, minden egyes mozdulatával finoman beavatkozva a tábornok három-négy, vagy akár nyolc csapásába; a többi vibrálva zúgott el mellette alig centiméterekre pontos, takarékos súlypontáthelyezéseinek és félrehajlásainak köszönhetően.

A dühödten vicsorgó Grievous fokozta támadásai sebességét és erejét – tizenhat, majd tizennyolc csapássá másodpercenként –, míg végül, húsz csapás per szekundumnál sikerült túlterhelnie Obi-van védelmi rendszerét.

Így aztán Obi-van támadásra használta a védekezését.

Egy szimpla hárítás szögének finom megváltoztatásával pengéjét a gyilkosan támadó lézerkard energianyalábja helyett a markolata felé vezette.

Egy suhintás…

A penge csupán egy hajszálnyival azelőtt hunyt ki hunyorogva, hogy átégette volna Obi-van homlokát. A kettészelt fegyvermarkolat pattogva repült el a rajta fityegő durániumujjakkal, amelyek az előző pillanatig tartották.

Grievous megtorpant; szeme először tágra nyílt, majd a gyűlölettől résnyire szűkült. Felemelte megcsonkított kezét, és rámeredt a fehéren izzó ízületvégekre, amelyek már csak egy félbevágott, hasznavehetetlen fényszablyát szorongattak.

Obi-van rámosolygott.

Grievous előredöfött.

Obi-van hárított.

Fényszablyadarabok pattogtak a duracél fedélzeten.

Grievous lepillantott a lézer szelte fémmarkolatok csonkjaira – mindössze ennyi maradt a kezei között –, majd újra felnézett Obi-van égszín-kéken ragyogó pengéjére, és ismét a saját kezeire. Ekkorra úgy festett, mint akinek most jut eszébe, hogy sürgős találkozója akad valahol máshol.

Bárhol máshol.

Obi-van tett feléje egy lépést, ám egy ütés az Erőtől visszalökte őt, éppen abban a pillanatban, amikor vöröslő lövedék csapódott be pontosan oda, ahová épp lépni készült. Obi-van kihasználta a robbanás lökéshullámát, és szaltózva megpördült, hogy egyenesen egypár szuper harci droid közé érkezzen, amelyek elszántan tüzeltek egy osztag klónharcosra. Bizonyára folytatták volna, ha hirtelen nem kerülnek füstölgő darabokban a padlóra.

Obi-van megperdült.

A szétrobbanó droidok és haldokló emberek zűrzavarában Grievousnak egyszeriben nyoma veszett.

Obi-van odaintett fénykardjával a klónok felé.

– A tábornok! – kiáltotta. – Merre?

Az egyik katona ívben meglendítette a karját, mintha protongránátot hajítana a boltíves kapu felé, amelyen át Obi-van először belépett. Ő követte tekintetével a mozdulatot, és a Vigilance vetette árnyékok között egy pillanatra észlelte a körülpengézett ikergyűrűk – amelyek egy űrvadászméretű, forgó kereket alkotva egyesültek – hátsó íveinek villanását, amint sebesen gördültek tova a víznyelő pereme mentén.

Grievous tábornok szemlátomást igencsak jeleskedett az irhája mentésében.

– Ezúttal nem lépsz meg! – mormolta Obi-van, és egyetlen lendülettel utat vágott magának a droidroncsok kusza halmai között egészen a boltíves kapukig – épp időben érve ki a szabadba, hogy lássa, amint a lapátkerekes sikló megfordul; a szerkezet egy nyitott gyűrűből állt, közepén pilótafülkével, amelyben ott ült Grievous. Gúnyosan intett az egyik testőrétől elvett elektroösztökével, és egyenesen felrántotta a járművet, hogy átbukjon a peremen; hirtelen négy acélkarmos kar lendült elő belőle a sziklába kapaszkodva, és vágott neki a meredek lejtőnek, éles szögben távolodva a víznyelő oldalán. – A francba! – Obi-van körülpillantott. Légitaxinak még mindig nem akadt nyoma sem. Nem mintha annyira vágyott volna rá, hogy keresztülrepüljön a víznyelő belső légterében dühöngő pokoli háborún, ám az kétségtelen, hogy gyalog semmiképpen nem tudja utolérni Grievoust.

Egy közeli belső alagútszájból meghallott egy mélyen rezgő tülkölést, mintha egy banta nem messze egészben lenyelt volna egy légkürtöt.

– Boga?

A sárkányhátas horgas pofája lassan előbukkant az alagút belső kanyarulatából.

– Boga! Gyere ide, kislány! Vár ránk egy kis munka: hogy nyakon csípjünk egy tábornokot.

Boga szemrehányó tekintettel meredt rá.

– Honnnnnk…

– Óhh, jól van, na! – forgatta Obi-van a szemét. – Rendben, tévedtem, neked volt igazad! Akkor indulhatnánk végre, kérlek?

A hátas maradék tizenöt métere is előtűnt, és az állat ügetve megindult feléje. Obi-van nyeregbe pattant, Boga pedig egyetlen hatalmas rugaszkodással a víznyelő pereméig ugrott. Hatalmas fejét alacsonyan lengette ide-oda a környéket pásztázva, míg végül Obi-van kiszúrta Grievous kerékszerkezetét, amint sebesen száguld a landoló csapatszállítók felé.

– Ott van, kislány! Ő az. Gyerünk!

Boga nekirugaszkodott, és lerohant az alattuk húzódó szint pereméig. Ott egy pillanatra megtorpant, hogy tájékozódjon, majd újra nekilódult, egyenesen az alattuk dúló tűzvészbe, amivé Pau City vált. Obi-van kardja megállás nélkül suhogott a hátas mindkét oldalán, elhárítva a kóbor lövedékeket és repeszdarabokat. Keresztülzúgtak a víznyelővároson, minden egyes lépéssel tíz métereket faragva a köztük és Grievous között lévő távolságon.

Az egyik landolóplatformon a ponyva megemelkedett és szétnyílt, hogy felfedjen egy apró, ultragyors páncélozott hajót – abból a fajtából, amelyet a Kereskedő Föderáció hírhedten aggodalmas neimoidi végrehajtói kedveltek. Grievous siklója fehéren izzó szikrazáport szórva szántotta végig a platformot. A biodroid félrerántotta a járművet, amitől az farolva az oldalára dőlt, és megolvadt duracélban fürödve fékezett le.

Ám mielőtt kikászálódhatott volna a pilótafülkéből, többtonnányi sárkányhátas landolt a hajó tetején, nyergében egy Jedivel, és ugrásra készen összekuporodva fenyegetően sziszegett le rá.

– Remélem, akad másik járműve is, tábornok! – intett Obi-van szablyájával a hajó ikerhajtóműve felé. – Azt hiszem, ennek kissé megrongálódtak a hátsó fúvókái!

– Elment az esze! Nincs semmi…

Obi-van megvonta a vállát.

– Dehogynincs!… Boga!

A sárkányhátas kötelességtudóan hajtotta végre az említett kárt masszív farokbuzogányának két villámgyors csapásával – bumm! és újra, bumm! –, amelyek hullámos fémpozdorjává gyűrték a hajtóművek fúvókáit.

Obi-van bólintott.

– Intézzük el a dolgot, rendben?

Grievous elkínzott, metsző sivítással válaszolt, amitől gyűrűs siklója egyenesbe rándult, és a fémhez csikorduló fém sikolyával – ahogy a kerékpengék belevájtak a duracélba – egyenesen kilőtt a víznyelő fala felé… majd a karmos karok segítségével felfelé kezdett mászni a homokfalon.

Obi-van felsóhajtott.

– Nem éppen onnan jöttünk az imént?

Boga összetekeredett, és nekiugrott a falnak; a hajsza folytatódott. Versengve száguldottak keresztül a csatán, falakon mászva és alagutakon suhanva végig, csúszva és szökellve, néha futva, ha tiszta volt a terep, és csikorogva húzódva a nagyfeszültségű szerpentinekre, ha nem… droidhalmokat kerülgetve és klóncsapatok fölött szökkenve át.

Boga egyenesen felfutott egy klóncsapatszállító falán, és lövegtornyából közvetlenül egy vadul tüzelő robottank ferde kerékgyűrűi közé rugaszkodott. Obi-van pengéjének egyetlen suhintásával nyomorékká tett droidroncsot hagyott hátra mögöttük. A bennszülött katonák hatalmukba kerítették a várost: szikrázó energiadárdával felfegyverzett utapaun sárkánylovasok rohamozták meg az utakat mindenfelé, szanaszét szórva a droidokat. Grievous mindenen átgázolt, ami csak az útjába akadt, gyűrűs siklója pengéivel egyaránt felaprítva robotot, klónharcost és sárkányt; mögötte Obi-van fénykardja hárított és vert vissza minden sugárlövedéket olyan szórásban, hogy az darabokra szaggatott minden droidot, ami csak elég ostoba volt hozzá, hogy őrá lövöldözzön. Néhány kósza lövedéket pedig az előttük száguldó jármű felé irányított, ám látszólag minden hatás nélkül.

– Nos, rendben… – szűrte a fogai között. – Akkor próbáljuk meg egy kicsit közelebbről…

Boga folyamatosan faragta egyre lejjebb a köztük lévő távolságot. Grievous járművének előnye a nyers sebességben rejlett, azonban Boga képes volt ellensúlyozni, sőt felülmúlni ezt villámgyors, olykor hihetetlenül éles fordulataival; a sárkányhátas továbbá rendelkezett valami már-már természetfeletti ösztönnel, ami csalhatatlanul megérezte, milyen irányba tart a tábornok. Ugyanakkor, látszólag tökéletes terepismeretének köszönhetően kihasznált minden hasznos kerülőt és rövidebb utat az oldalcsatornákon keresztül, a meredek falakon és a lezárt szélturbinákkal kivert, mély hasadékok fölött. Grievous egyszer megpróbálta megállítani őket: csikorogva kimanőverezett egy hatalmas területre, ami telis-teli volt szélturbinákkal. Elektrobotjának gyors csapásaival leválasztotta és feléjük ütötte a sikló sebesen forgó pengefékeit, amelyek szabadon pörögve szálltak a folyamatosan tomboló szélviharban. Ám Obi-van egyszerűen a turbinák oldala mentén vezette Bogát, és fénykardjával a halálos örvénylésükbe döfött. A felszeletelt karbokeramikus pengedarabkák csikorogva süvítettek keresztül a levegőn, és szanaszét szóródtak a közeli sziklákon, Grievous pedig szitkozódva lendítette mozgásba ismét a siklóját.

A járműve végül bőgve bezúgott egy alagútba, amely szemlátomást egyenesen a fennsík sziklatömegébe vezetett. A járatot teljesen eltorlaszolták a terepjárók, sárkányhátasok, siklók, lökhajtásosok és mindenféle egyéb járművek, valamint számtalan olyan állat, amely csak képes volt a csata elől menekülő nagyszámú utapaun és utai lakosságot vontatni vagy a hátán szállítani. Grievous egyenesen közéjük robbant; oldalpengéi utat hasítottak maguknak a tömegben, kocsikat zúzva szilánkosra és véres hüllőpéppel borítva be az alagút falait. Boga a tumultus fölött száguldott végig a fal mentén; olykor szó szerint a plafonon futott, karmaival a kiálló sziklanyúlványokba kapaszkodva.

Minden erejét összeszedve, amitől hangos tülkölése levegőért kapkodó zihálássá erőtlenedett, Boga végezetül elérte és félrerántotta Grievoust. Obi-van előredőlt, és kinyújtózva épphogy sikerült fénykardjával megérintenie a sikló hátsó ívét; kimetszett egy darabot a jármű pengézett szegélyéből, amitől az megbillent és imbolyogni kezdett. Grievous válaszként előredöfött, és szikrázó villámot küldött elektroösztökéjével Boga hosszú nyaka felé. A hatalmas vad hirtelen félrerántotta a nyakát; ijedten felbődült, és ide-oda csapkodott a fejével, mintha az égető lövedék valami élősködő rovar lett volna, amit elhessegethet.

– Még egy kicsit, Boga! – kiáltotta Obi-van, nekinyomva magát a sárkányhátas vállának. – Kerülj mellé!

Az állat tétovázás nélkül engedelmeskedett, és amikor Grievous újra sújtani készült, Obi-van szabad keze megvillant, és megragadta az elektroösztökét a kisütőpengék alatt, biztos távolságban tartva azt Boga sebezhető húsától. Grievous rántott egy nagyot a boton, majdnem sikerült kibillentenie Obi-vant a nyeregből, majd újra döfött a szikrázó pengékkel, egyenesen az arca felé…

Obi-van sóhajtva ébredt rá, hogy mindkét kezére szüksége lesz.

Elengedte fényszablyáját.

Ahogy a deaktivált fegyvermarkolat pattogva végiggurult mögötte a folyosón, egy pillanatra átfutott az agyán, hogy végtére is nem olyan nagy baj, hogy Anakin nincs vele; hallgathatná az élcelődéseit vég nélkül.

Másik kezével is megragadta az ösztökét, épp amikor Grievous oldalra rántotta a siklót, éles szögben megdöntve azt, hogy beforduljon egy előttük húzódó kicsiny oldalcsatornába. Obi-van elszántan csimpaszkodott tovább. Az Erőn át érzete Boga kimerültségét, a sárkányhátas hatalmas végtagjainak elnehezülését a légszomj miatt keletkező bomlástermékeknek köszönhetően. Egy nyitott boltív felől kinti napfény villant előttük. Boga alig tudta bevenni a kanyart; fej-fej mellett száguldottak végig az elhagyatott, sötét alagúton, a szikrákat köpködő elektroösztöke által összekötve.

Ahogy végre kijutottak a boltíves átjárón egy apró, rejtett landolóplatformra az egyik magánvíznyelő mélyén, Obi-van elrugaszkodott a nyeregből, hirtelen megrántva a botot, és mindkét csizmatalpával keményen nekicsattant Grievous durániumkoponyájának.

A sikló belső stabilizátorai felbőgtek a hirtelen lökés okozta egyensúlyvesztéstől. Sivításuk kirobbanó füstfelhőbe és szanaszét röpködő fémdarabkákba fulladt, ahogy végzetes kudarcuk az egyensúly visszaállítására az egész siklót izzó fehér szikrákat hányó, imbolygó ronccsá változtatta.

Obi-van elengedte az ösztökét, és az Erő segítségével elrugaszkodott a zűrzavar közeléből.

Grievous pedig pont az ellenkező irányba vetette ki magát a pilótafülkéből elektronikus reflexeivel.

A sikló átbillent a platform peremén, és lezuhant a víznyelő sötét mélységeibe. Vastag füstcsíkot húzott maga után egészen távoli, megkésett, végzetes becsapódásáig.

A harci elektrobot elgurult, és egy apró techno uniós típusú űrvadász fedélzeti csatlakozóaljzatánál állapodott meg, Obi-vantól néhány méternyire. Grievous mögött az alagútba vezető boltíves átjárót betöltötte a kimerülten ziháló, ám még így is veszélyesen dühödt sárkányhátas.

Obi-van Grievousra nézett.

Grievous viszonozta a pillantását.

Nem volt többé szükség szavakra közöttük.

Obi-van egyszerűen csak állt, az Erőben összpontosítva, és várta, hogy Grievous megtegye az első mozdulatát.

A tábornok jobb combján felpattant egy apró, rejtett rekesz, és egy mechanikus szerkezet előtolt egy vékony, kézi lézerpisztolyt. Grievous megragadta, és olyan sebesen kezdett vele tüzelni, hogy karja szinte láthatatlanná mosódott.

Obi-van pedig… kinyújtotta a kezét.

Az elektroösztöke a levegőbe lendült közöttük, az egyik elsütőpengéje magába nyelte a halálos sugarat. A becsapódás erejétől a bot pörögve repült…

…egyenesen Obi-van kezébe.

Egy pillanatra mindketten megtorpantak, és egymás szemébe meredve kölcsönösen megértették, hogy összecsapásuk a végéhez érkezett.

Obi-van támadott.

Grievous hátrálni kezdett, közben olyan gyorsan szórta a lövedékeket a Jedire, ahogy mutatóujja csak nyomkodni bírta a ravaszt.

Obi-van megpörgette az ösztökét, és még csak le sem lassítva, kivédett minden sugarat. Majd amikor elérte Grievoust, a fegyver egyetlen csapásával kiütötte kezéből a sugárpisztolyt, amitől kék villámok cikáztak végig a tábornok karján. A következő támadása egy kemény döfés volt Grievous ízelt hasi páncéljába, amitől az hátratántorodott. Obi-van újra megütötte, ugyanazon a helyen, behorpasztva az armorplaszt lemezt és szétzúzva az ízületet, amellyel a nagyobb, vastagabb mellkasi páncéllemezhez csatlakozott; Grievous hadonászva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, ám mikor Obi-van megperdítette a fegyvert az újabb ütéshez, a tábornok csapkodó karja az ösztöke közepéhez kapott, majd másik kezével is sikerült megragadnia, és hirtelen egyensúlyba rántotta magát; fémes koponyaarca alig pár centire állapodott meg a Jedi-mester orrától.

Elvicsorodott.

– Azt hiszi, tényleg annyira ostoba vagyok, hogy olyan fegyvereket adok a testőreim kezébe, amelyek valóban árthatnak nekem?

Majd válaszra sem várva megperdült, és könnyedén a magasba lendítette Obi-vant, hogy aztán irtózatos erővel csapja a rámpához. Obi-van mindössze annyit tehetett, hogy elengedte a botot, és hagyta, hogy az Erő esetlen bukfenccé tompítsa a becsapódását. Grievous az elektroösztökét lóbálva utánalendült, és a Jedi lágyéka felé sújtott, mielőtt még visszanyerhette volna az egyensúlyát. Az ütés erejétől Obi-van oldalra tántorodott, az elektromos kisüléstől pedig lángra kapott a köpenye. Grievous szorosan a nyomában maradt, és újra lesújtott, mielőtt még Obi-van egyáltalán felfoghatta volna, pontosan mi is történik… A tábornok a gondolatnál is sebesebben támadott…

Ám Obi-vannak nem kellett gondolkodnia. Vele volt az Erő, és egyszerűen tudta.

Amikor Grievous meglendítette a botját, hogy az elsütőpengék halálos erejű csapást mérjenek Obi-van fejére, a Jedi a támadója felé mozdult.

Mellkasuk egymásnak feszült, felemelt karja blokkolta a tábornok csuklóját. Grievous ajkát összefüggéstelen vicsorgás hagyta el, majd teljes súlyával nekifeszült, hogy legyűrje a Jedi-mester ellenállását. A penge centiről centire egyre közelebb került Obi-van arcához…

Ám Obi-van karját maga az Erő acélozta meg, míg a tábornokét csupán a durániumötvözet kristályos intermolekuláris szerkezete.

Grievous alkarja úgy görbült el, mint egy alumíniumkanál.

Miközben a tábornok hitetlenkedve meredt összeroncsolt karjára, Obi-van szabad kezének ujjaival elérte Grievous összehorpadt, meglazult halpáncéljának alsó peremét.

Grievous lepillantott.

– Mi?!

Obi-van védekező karjának könyökét a tábornok kulcscsontjába döfte, miközben teljes erőből megrántotta a haspáncélt, amely végre megadta magát, és leszakadt. Mögötte áttetsző szintetikus bőrtömlőben zöldes és szürkés belső szervek tekeregtek.

Az idegen lény igazi teste a robot belsejében.

Grievous felüvöltött, és elengedte botját, hogy maradék három karjával megragadja Obi-vant. Újra a feje fölé emelte a Jedi-mestert, és a landolóplatform szegélye alatt tátongó, homályba burkolózó mélység felé lendítette. Belenyúlva az Erőbe, Obi-van képes volt kapcsolatba lépni magával a sziklával is, mintha egyenesen ki lett volna pányvázva hozzá; így ahelyett, hogy átzuhant volna a peremen, csupán nekicsapódott a sziklának – igaz, olyan erővel, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből.

Grievous felkapta az ösztökét, és újra támadott.

Obi-van még mindig levegő után kapkodott. Esélye sem volt, hogy felemelkedjen, és szembeszálljon a tábornok támadásával. Mindössze annyit tehetett, hogy kinyújtotta a kezét.

Ahogy a biodroid fenyegetően fölébe tornyosult, elektroösztökéjét halálos sújtásra emelve, a karcsú lézerpisztoly keresztülszökkent a levegőn, egyenesen bele Obi-van tenyerébe, ő pedig minden tétovázás, szemernyi késlekedés és a győzelmet ízlelgető pillanatnyi megtorpanás nélkül meghúzta a ravaszt.

A lövedék belehasított a szintetikus bőrzsákba.

Grievous belei egy halott mocsár bűzölgő foszlányaivá robbantak szét. Az energia végigfutott a gerincén; felforrt agyának gőzei kirobbantak a koponyája mindkét oldalán, arca pedig pörögve zuhant a szakadékba.

Az elektroösztöke koppanva hullt a rámpára, amit pár pillanat múlva a tábornok megrogyó térde követett.

Majd az, ami a fejéből maradt.

Obi-van a hátán feküdt, és a felhőtlen ég kék szeletét bámulta a víznyelő fölött, miközben kapkodva próbált levegőt juttatni összepréselt tüdejébe. Nagy nehezen az oldalára gördült, hogy kioltsa a köpenyét nyaldosó lángokat, majd visszarogyott a hátára.

És egyszerűen csak örült, hogy még él.

Túlságosan röviddel ezután – sokkal hamarabb, mint hogy valóban készen állt volna talpra kecmeregni – árnyék vetődött rá, amit egy túlhevült hüllő illata és egy feddő honnnkolás kísért.

– Jól van, Boga, igazad van! – hagyta jóvá Obi-van kelletlenül. Lassan, kínosan talpra kecmergett.

Felemelte az elektroösztökét, és egy utolsó pillantást vetett a biodroid tábornok maradványaira.

– Olyan… – igyekezett megtalálni a legdurvább szitokszót a szótárában – …civilizálatlan.

Bekapcsolta a kommlinkjét, és utasította Codyt, hogy jelentse a Jedi Tanácsnak Grievous pusztulását.

– Igenis, tábornok! – válaszolta a klónkapitány apró holoszkenje. – És Kenobi… Gratulálok! Tudtam, hogy sikerülni fog!

Szemlátomást mindenki tudta ezt, gondolta Obi-van, kivéve Grievoust és engem…

– Tábornok? Még mindig akad egy kis problémánk idekinn. Nagyjából tízezernyi nehézfegyverzetű kis probléma, hogy pontos legyek.

– Máris indulok. Vége.

Obi-van felsóhajtott, és nagy nehezen felkapaszkodott a sárkányhátas nyergébe.

– Jól van, kislány! – dörmögte. – Gyerünk, nyerjük meg azt a csatát is!

Mint tudjuk, a Jedi-kelepce tankönyvi példája volt az, ami Obi-vanra várt Utapaun.

Tökéletesen működött.

Egy igazán hatékony Jedi-kelepce utolsó lényeges eleme egyfajta szellemi közöny – hűvös tárgyilagosság, ha úgy tetszik, bármilyen kívánt eredmény elvárásának az elengedése.

A legjobb úgy elrendezni a dolgokat, hogy azok mindenképpen győztes helyzethez vezessenek.

Például, valaki a saját helyettes megbízottjaként használhat egy olyan teremtményt, aki nemcsak hogy feláldozható, de előbb-utóbb úgyis mindenképpen meg kellene tőle szabadulnia. Így aztán, ha ez a helyettes báb kudarcot vall és elpusztul, az nem jelent veszteséget – sőt a célpontul kiszemelt Jedi valójában szívességet tesz az illetőnek azáltal, hogy gondoskodik a piszkos munka elvégzéséről, ami máskülönben őrá várna.

A tökéletesség végső vonása pedig az, ha úgy állítja fel a Jedi-kelepcét, hogy ha az áldozat egyszer belesétál, azzal máris vesztett.

Azaz, egy Jedi-kelepce akkor a leghatékonyabb, ha az illető igazi célja pusztán az, hogy a szóban forgó Jedi pár órára – esetleg napra – távol maradjon, valahol a galaxis másik végében. Így aztán biztosan nem lesz láb alatt, hogy beleavatkozhasson az illető valódi terveibe.

Mire pedig visszatér, már túl késő lesz…

TIZENHATODIK FEJEZET

a lelepleződés

Mace Windu a Jedi Parancsnokság elsötétített kommunikációs központjában Yoda életnagyságú holoszkenje előtt állt, amit egy rejtett vuki koromközpontból vetítettek ki egy wroshyrfa szívében, valahol a Kashyyyk bolygón.

– Pár perccel ezelőtt – szólt Mace – hírt kaptunk Utapauról: megerősítették, hogy Kenobi sikerrel járt. Grievous halott.

– Az idő elérkezett, véghezvinni tervünket.

– Személyesen fogom továbbítani Grievous halálhírét! – Mace az ujjait ropogtatta. A főkancellárra vár, hogy feladja-e a szükségállapot idejére ráruházott végrehajtói hatalmát és visszaszolgáltassa azt a Szenátusnak.

– Sidious létéről megfeledkeznünk nem szabad. Lépéseinket megjósolni, képes lehet. Mesterek szükségeltetnek, ha a Sith Lordjával szembeszállsz.

– Már kiválasztottam hármat a legjobbjaink közül. Tinn mester, Kolar mester és Fisto mester mind itt vannak, a Templomban. Máris készülődnek.

– Skywalkerrel, vele mi a helyzet? A Kiválasztottal?

– Túl nagy a kockázat – válaszolt Mace. – Én leszek a negyedik.

Yoda lassan lebiggyesztette az ajkát, majd még lassabban bólintott, és így szólt:

– Túl régóta már, padavanom, hogy készenlétben állsz. Neked kellene pihenned.

– Fogok is, mester. Ha majd a Köztársaság újra biztonságban lesz – húzta ki magát Mace. – Már csak a te szavazatodra várunk.

– Akkor legyen hát. A tiéd, a szavazatom. Az Erő, az legyen veled!

– Veled is, mester.

Ám ezt már csak az üres levegőnek mondta; a hologram semmivé foszlott.

Mace lehajtotta a fejét, és csak állt a sötét csendben.

A kommcenter ajtaja hirtelen kitárult, és sárgás derengéssel árasztva el a homályt, kirajzolta egy alak körvonalait. A figura félig megrogyva támaszkodott a falhoz.

– Mester… – Hangja érdes suttogás volt csupán. – Windu mester…

– Skywalker? – Mace egy pillanat alatt ott termett mellette. – Mi a baj? Megsérültél?

Anakin kétségbeesett erővel szorította meg Windu karját, és mintegy mankóként kapaszkodva belé, lassan kiegyenesedett.

– Obi-van… – nyögte erőtlenül. – Beszélnem kell Obi-vannal…

– Obi-van még az utapaui hadműveletben vesz részt; most kaptuk a hírt, hogy elpusztította Grievous tábornokot. Épp indulunk, hogy értesítsük a főkancellárt, és gondoskodjunk róla, hogy lemondjon a hatalmáról, ahogyan azt megígérte…

– Hogy… hogy lemondjon…? – Anakin hangja metsző, keserű éllel csendült. – Fogalmad sincs róla…

– Anakin… Mi a baj?

– Hallgass rám… meg kell hallgatnod! – Anakin reszketve rogyott Mace-nek; az átkarolta az ifjú Jedit, és a legközelebbi székhez támogatta. – Nem tehetitek, hogy… Kérlek, Windu mester, ígérd meg… add a szavadat, hogy csak letartóztatjátok… hogy nem fogjátok bántani…

– Skywalker… Anakin. Meg kell próbálnod válaszolni. Megtámadtak? Megsebesültél? El kell mondanod nekem, mi a baj!

Anakin előrebukott, és tenyerébe temette az arcát.

Mace belenyúlt az Erőbe, és használatba vette különleges adományát; megnyitotta érzékeit.

Amit talált, az megfagyasztotta ereiben a vért.

Az Erő összegabalyodott, kusza szálai, amelyek eddig összekötötték Anakint, Obi-vant és a főkancellárt, nem léteztek többé; helyettük egyetlen hatalmas pókháló feszült, olyan erővel zengve, ami az egész bolygót képes lett volna összeroppantani. Anakin Skywalkernek nem voltak többé bizonytalan pontjai. Ő maga vált kérdéses ponttá. A kérdéses ponttá.

Minden rajta áll vagy bukik.

Minden.

Mace lassan, ugyanazzal a szándékolt óvatossággal szólalt meg, mint amivel egy ismeretlen típusú, akár az egész Univerzum elpusztításához elegendő erejű bomba hatástalanításához látott volna:

– Anakin, nézz rám! – Skywalker felemelte a fejét. – Megsérültél? Szükséged van valami…

Mace arca grimaszba rándult. Anakin szeme vadul, vörösen csillogott, és az arca is duzzadtnak tűnt; hosszú pillanatokig azt sem tudta, kap-e választ – hogy Anakin tud-e válaszolni… hogy egyáltalán meg tud-e szólalni. Az ifjú Jediben szemlátomást valami mély belső tusa folyt, mintha kétségbeesetten küzdött volna egy idegen szörny megszületése ellen, ami a mellkasából készül kitörni.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után Anakin kinyitotta véreres szemét.

– Windu mester… – Lassan, fájdalommal telt hangon beszélt, mintha minden egyes szóval a saját húsából is kiszakadt volna egy darab. – Rossz híreim vannak…

Mace rámeredt.

– Rossz hírek? – visszhangozta kifejezéstelenül.

Miféle hírek lehetnek azok, amelyektől egy Anakin Skywalker nagyságrendű Jedi összeomlik? Miféle hírektől néz ki Anakin Skywalker olyannak, mint egy kihunyt csillag?

S ekkor, hét egyszerű szóban, Anakin elmondta neki.

Ez az a pillanat, mely meghatározza Mace Windut.

Nem az a rengeteg győzelme a csatában, és nem is az a megszámlálhatatlan csata, ami elől ügyes diplomáciával sikerült kitérnie. Nem az éleslátása, sem az Erőhöz való viszonya, sem a páratlan vívótechnikája. Sem az odaadása a Jedi Rendhez, sem az elkötelezettsége a Köztársaság felé, amit szolgál.

Hanem ez.

Pont itt.

Pont most.

Mivel Mace is ismeri a ragaszkodást. Van egy titkos szerelme. Mace Windu szereti a Köztársaságot.

Számos tanítványa idézte már őt a saját tanítványának: „A Jedik nem a békéért küzdenek. Az csak egy szlogen, és félrevezető, mint bármely más szlogen. A Jedik a civilizációért küzdenek, mivel csak a civilizáció hozhat békét.”

Mace Windunak egész életében, mint ahogy előtte több ezer év Jedijeinek életében is, az igazi civilizációt csak egyféle néven nevezhetik: a Köztársaság.

E szerelme szolgálatának szentelte az életét. Életeket vett el annak szolgálatában, s látott elveszni ártatlanokat. Látott hozzá közel állókat megcsonkítva, holtan vagy még rosszabb állapotban: akiket néha annyira meggyötörtek a rémtettek, hogy ők maguk még nagyobb rémségekkel válaszoltak.

És emiatt a szerelem miatt most, itt, ebben a pillanatban Anakin hét szavától csaknem megszakad a szíve, darabjai elégnek, és saját füstölgő pernyéjükbe omlanak.

Palpatine Sidious. A főkancellár a Sith Lord.

Még csak nem is hallja a szavakat, valójában nem; a jelentésük túl tág ahhoz, hogy az elméje valamennyit egyszerre befogadhassa.

Azt jelentik, hogy minden, amit tett, s mindaz, amiért tette…

Hogy mindaz, amit a Rend elért, amiért szenvedett…

Mindaz, amin maga a galaxis keresztülment, az a rengeteg szenvedés és mészárlás, teljes bolygók pusztulása…

Mindaz a semmiért volt.

Mivel arra szolgált, hogy megmentse a Köztársaságot.

Aminek immár vége.

Ám immár elbukott.

Tetem, amit már csupán a Jedi Rend védelmez, s ami immár a Sith Sötét Urának irányítása alatt áll.

Mace Windu teljes létezése olyan, akár egy kristály, amit már ezernyi hézag lyuggatott, és ennek a hét szónak a pörölycsapásától apró darabokra törve a porba omlik.

De mivel ő Mace Windu, rezdületlen kifejezéssel állja ezt a csapást.

Mivel ő Mace Windu, a következő szekundumban a porrá omlott ember újra kővé keményedik: higgadt Jedi-mester, aki hűvösen mérlegeli, melyik a kedvezőbb…

Ha a Sith Sötét Urával a Kiválasztott nélkül kell szembeszállnia…

Vagy ha a Sith Sötét Urával egy olyan Kiválasztottal száll szembe, akit élve felfal a félelem.

És mivel ő Mace Windu, a döntés magától értetődik.

– Anakin, várj a Tanácsteremben, amíg visszatérünk!

– M… micsoda?! Mester, én…

– Ez parancs!

– De… de… de a főkancellár… – hebegi Anakin kétségbeesetten, és megragadja a Jedi-mester kezét. – Mit akarsz tenni vele?

És ez olyannyira jellemző Mace Windura, hogy még e pillanatban is, most is igazat válaszol:

– Csak azt, amit tennem kell.

A HoloNet virtuális terében két Jedi-mester találkozik…

Az egyik ősöreg, zöldes bőrrel és szemében csillogó bölcsességgel, egy kashyyyki wroshyrfa hatalmas törzsének egyik üregében állva, a másik magas és ádáz kinézetű, egy holodiszk előtt ülve a coruscanti Jedi Templomban.

Egymás számára a szkenlézerek által életre keltett kék szellemek csupán. De bár több fényévnyi távolság választja el őket egymástól, szellemük közös; mit sem számít, ki mit mond.

Most már tudják az igazságot.

A Köztársaság több mint egy teljes évtizeden keresztül a Sith-ek markában volt.

Most együtt – kék szellem a kék szellemmel – úgy döntenek, hogy visszaszerzik azt.

HARMADIK RÉSZ

APOKALIPSZIS

A sötétség nagylelkű. Türelmes. Mindig győz.

Mindig győz, mert mindenütt jelen van.

Ott van a fában, ami a kandallódban ég, és a tűz fölé akasztott üstben; ott rejtőzik a széked alatt és az asztal alatt és a lepedő alatt az ágyadon. Sétái bár fényes nappal, a sötétség árnyékként követ téged, talpadhoz tapadva

…s a legragyogóbb fény veti a legsötétebb árnyékot…

TIZENHETEDIK FEJEZET

a sötétség arca

A kikapcsolt lámpakorongok kísérteties, szürke gyűrűkként lebegtek a homályban. A coruscanti táj drágakőként csillogó háttere dicsfényt vont a szék pengeéles, fekete kontúrja köré.

Ez volt a főkancellár irodája.

A szék árnyékában lapult egy másik árnyék: mélyebb, sötétebb, alaktalan és áthatolhatatlan… Olyan mélységes, ősi feketeség, hogy még az a környező szobából is magába nyelte a fényt.

És a városból. És a bolygóból.

És az egész galaxisból…

Az árnyék várakozott. Megmondta a fiúnak, hogy így tesz majd. Előre örült neki, hogy ezúttal kivételesen betartja az ígéretét.

A változatosság kedvéért.

Az éj beburkolta a Jedi Templomot.

A tetőtéri platformon vékony, sárga fény ömlött szét egyre nagyobb hangárban egy hajózsilip nyílásán, alulról megvilágítva három Jedi-mester arcát.

– Jobban érezném magam, ha Yoda is itt lenne. – Ez a mester egy nautolai volt: magas, széles vállú alak. Sima, szőrtelen fejtapogató dombormintás bőrhurkok fogták össze. – Vagy legalább Kenobi. Az Ord Cestuson Obi-van meg én…

– Yoda nem mozdulhat Kashyyykról, Kenobi pedig Utapaun tartózkodik, és nem elérhető. A Sötét Lord felfedte magát, és nekünk nem szabad tétováznunk. Ne gondolj arra, mi lenne, ha, Fisto mester! Ez a kötelesség miránk hárul. És elegendőek vagyunk a feladathoz. – Ez mester egy iktotchi volt, alacsonyabb és karcsúbb az előzőnél. Homlokából két hosszú szarv csavarodott elő, egészen az álla alá. Az egyiket le kellett amputálni, miután néhány hónapja egy csatában szétrepedt. A bakta felgyorsította az újranövesztését, és az egykor megcsonkított szarv mostanra már csaknem ugyanakkora volt, mint eredeti párja.

– Képesek vagyunk a feladatra – ismételte meg. – Muszáj annak lennünk.

– Nyugalom! – szólt a harmadik mester, egy zabraki. Harmat gyöngyözött tompa végű, csökevényes koponyatüskéi során, és úgy csillogott mint az izzadság. A templomajtó felé intett, amely most kör alakba szétcsusszant. – Itt jön Windu.

Az alkonyat súlyos felhőket hozott magával, és most finom eső kezdett szemerkélni. A közeledő mester lehorgasztotta borotvált fejét, és ruhaujjába rejtette mindkét kezét.

– Ti mester és Jurokk Kapu-mester irányítják majd a Templom védelmét – mondta, ahogy odaért a többiekhez. – Lekapcsoltunk minden navigációs jelzőfényt, és felfegyvereztük az idősebb padavanokat. Minden ajtót elzártunk és kódokkal láttunk el. – Pillantása végigsöpört társain. – Ideje indulnunk!

– És Skywalker? – A zabraki mester felvetette a fejét, mintha valami távoli zavargást érzett volna az Erőben. – Mi lesz a Kiválasztottal?

– A visszatérésünkig a Tanácsterembe küldtem őt. – Mace Windu komoran visszapillantott a Főtanács Tornyára, hunyorogva a szitáló esőben. Előhúzta mindkét kezét a köntöse ujjából. Az egyikben a fényszablyáját tartotta. – Ő már megtette a dolgát, mesterek. Most rajtunk a sor.

Ellépett mellettük, be a zsilipajtón.

A három másik jelentőségteljesen hallgatott, majd Agen Kolar magában biccentett, és szintén belépett; Saesee Tiin végigsimított frissen újranövesztett szarván, és követte őt.

– Én akkor is nyugodtabb lennék, ha Yoda itt lenne… – mormolta Kit Fisto, majd ő is bement.

Miután a nyílás bezárult mögötte, a Jedi Templom teljesen beleolvadt az éjszakába.

A Jedi Tanácsterem magányában Anakin Skywalker a sárkányával küzdött.

Vesztésre állt.

Vakon rótta a köröket a teremben, a székek közt botladozva. Nem érezte az Erő áramlatait maga körül; nem érzékelte a Jedi-mesterek jelenlétének visszhangját ezekben az ősrégi székekben.

Soha nem is álmodta volna, hogy ennyi fájdalom létezik az univerzumban.

A fizikai kínnal még Jedi mentális képességei nélkül is elbánt volna valahogy; mindig is szívós fajta volt. Négyévesen már egyetlen hang nélkül képes volt elviselni gazdája, Watto legvadabb ütlegelését is.

Ám semmi nem készíthette fel őt erre.

Puszta kézzel akarta felszaggatni a mellkasát, hogy kitépje saját szívét.

– Mit tettem? – A kérdés halk nyöszörgésként indult, ám olyan vonyítássá erősödött, amit már nem tudott többé magában tartani. – Mit tettem?!

Tudta a választ: csak a kötelességét teljesítette.

És most el sem tudta képzelni, miért.

Amikor meghalok, mondta Palpatine, oly nyugodtan, szelíden, melegen és oly ésszerűen, a tudásom velem vész majd…

Akárhova nézett, csak annak a nőnek az arcát látta maga előtt, akit a szerelemnél is égetőbben szeretett: a nőét, akiért csatornaként közvetítette testében az összes szerelmet, ami valaha is létezett a galaxisban. Az egész univerzumban…

Nem érdekelte, mit tett a nő. Nem törődött a titkos összeesküvésekkel, szövetségekkel és paktumokkal. Az árulás szó most mit sem jelentett a számára. A nő volt mindaz, aki leginkább megérdemelte, hogy szeressék, és neki látnia kell majd, amint meghal.

Agóniája valamiképpen egy láthatatlan kézzé változott, amely kinyúlt az Erőben, és megtalálta a nőt, egyedül a távoli, sötét lakosztályában; kézzé, amely érezte felesége selymes bőrének puhaságát; kézzé, amely beleolvadt egy tiszta energiamezőbe, és egy tiszta érzésbe, ami áthatolt rajta…

Most már érezte őt, valóban érezte az Erőben… Mintha csak a nő is valamiféle Jedi lenne… Ám még annál is többet: érzett egy kötést, egy kapcsolatot, ami mélyebb és bensőségesebb volt mindennél, amit eddig bárkivel is megtapasztalt, még Obi-vant is beleértve; egyetlen, csodálatos pillanatig eggyé vált a szeretett nővel… ő volt a szíve dobbanása, az ajkai mozdulása és szelíd szavai, amelyek imaként szálltak a csillagok felé…

Szeretlek, Anakin. A tiéd vagyok, örömben és bánatban, egészségben és betegségben, életben és halálban. Bármerre mész, bármit teszel, mi mindig egyek leszünk. Soha ne kételkedj bennem, szerelmem. A tied vagyok.

…és a nő tisztasága, szenvedélye és szerelmének igazsága belé áramlott és keresztülfolyt rajta… és testének minden atomja egyszerre sikoltott fel az Erőben: Hogy hagyhatom, hogy meghaljon?

Az Erő nem adott neki választ.

A sárkány azonban adott.

Minden meghal, Anakin Skywalker. Még a csillagok is kihunynak.

És nem számított, milyen erősen próbált összpontosítani, sem Yoda bölcsessége, sem Kenobi tanításai, sem a Jedi-tanok egyetlen darabkája… Semmi nem volt elegendő, hogy elfojtsa a sárkány hangját.

Ám létezett egy válasz; hisz épp a múlt éjjel hallotta.

Ilyen tudás birtokában fenntartani valakinek az életét, aki máris eleven, igazán csekély dolognak számít, nem gondolod?

Anakin megtorpant. Agóniája hirtelen semmivé foszlott.

Palpatine-nak igaza van.

A dolog valóban egyszerű.

Mindössze arra van szükség, hogy eldöntse, mit akar valójában.

A coruscanti alkony elkezdett szétáradni az egész galaxisban.

A sötétség az Erőben nem akadályozta az árnyékot a főkancellár irodájában; hiszen az maga volt a sötétség. Ahol csak sötétség honolt, az árnyék képes volt kiterjeszteni oda az érzékeit.

Az árnyék érezte a fiú kínját az éjben, és ez jó volt. Az árnyék érezte a levegőben közeledő négy Jedi-mester komor eltökéltségét.

Ez is jó volt.

Amint egy Jedi-hajó landolt a kinti leszállóplatformon, az árnyék kiküldte elméjét a sokkal mélyebb éjszakába az irodát díszítő szobrok egyikében: a tömör neuránium egyik torz tömbjében, ami olyan súlyos volt, hogy a terem padlóját külön megerősítették, hogy elbírja a tömegét, és olyan sűrű, hogy az érzékenyebb fajok kellő közelségből gyakorlatilag érzékelhették a téridő szövetének apró torzulását, amit a tárgy gravitációja keltett.

A nagyjából egy milliméternyi vastag neuránium már áthatolhatatlan a szenzorok számára; a standard biztonsági letapogatások, aminek minden felszerelést és bútorzatot alávetettek, ami csak bejutott a Szenátusi Hivatal épületébe, az égvilágon semmit nem érzékeltek.

Ha azonban bárki gondolt volna arra, hogy egy fejlettebb gravimetrikus detektort is használjon, felfedezhette volna, hogy a szobor egyik apró részlete valamivel kevesebbet nyomott, mint amennyit kellett volna – figyelembe véve, hogy az azt kísérő vámnyilatkozat, amikor átszállították a Nabooról az akkori nagykövet személyes tárgyai között, egyértelműen azt állította, hogy a szobor egyetlen, tömör neurániumtömbből áll.

Az a hivatalos okmány hazudott. A szobor nem volt teljesen tömör, és nem minden részét alkotta neuránium.

Egy hosszúkás, keskeny üregben, amely körül a szobrot egykor megmunkálták, pihent egy szerkezet; valami, ami már évtizedek óta ott rejtőzött a sötétnél is mélyebb, abszolút sötétségben, és csak várakozott.

Arra várt, hogy leszálljon az éj a Köztársaságra.

Az árnyék érezte, ahogy a Jedi-mesterek nagy, súlyos léptekkel keresztülvágnak a visszhangos, boltíves kinti csarnokok ürességén. Gyakorlatilag szinte hallotta a csizmáik sarkának ütemes dobbanását az alderaani márványon.

A szoborban lakozó sötétség elsuttogta az általa dajkált szerkezet alakját, érzését és minden egyes intim rezdülését. Az árnyék, akaratának egy mozdulatával bekapcsolta a szerkezetet.

A neuránium melegedni kezdett.

Egy apró, kerek folt – kisebb átmérőjű, mint egy embergyermek arasza – mély vérvörös színben kezdett izzani.

Majd világos tűzpirosban.

Azután a nyílt láng sárgájában.

Végezetül egy skarlátvörös, lándzsaszerű energianyaláb áttörte a tömböt, és a lángoló planéták füstjén átszűrődő csillagfény izzásába borította az irodát.

Az energianyaláb megnyúlt, és kihúzta magával a sötétségből a szerkezetet, majd a skarlát fénypengék elenyésztek, és a tárgy egy ruhaujj lágyabb sötétségébe csusszant.

Ahogy az Erő kiáltásai szétszórták a vörös köpenyes őröket az iroda külső ajtaja előtt, az árnyék intett, és a lámpakorongok felgyulladtak. Az Erő újabb kiáltása berobbantotta a magánirodába vezető belső ajtókat. Ahogy a Jedik berontottak, az árnyék akaratának egy utolsó fricskájával bekapcsolt egy az asztalba rejtett felvevőkészüléket.

Csak hangfelvételre állítva.

– Nahát, Windu mester! – szólt az árnyék. – Minő kellemes meglepetés!

Shaak Ti érezte, hogy közeledik, mielőtt még megláthatta volna. A feje két oldalán elhelyezkedő magas, görbe infra- és ultrahang-érzékelő üregek a tapintáshoz hasonlatos érzékkel látták el őt; a Jedi közeledése olyan érdes, elnyűtt és kopott volt, mint az ócska zsákvászon. Ahogy befordult a sarkon a landolóplatform ajtajához, a légzése olyan érzetet keltett, mint egy halom kavics, a szívverése pedig úgy szúrt, mint egy zabraki feje.

Látványnak sem festett valami jól; halálosan sápadt volt, még emberi vonatkozásban is, a szeme pedig vérben úszott.

– Anakin – szólt lágyan. Talán csak egy kedves, baráti szó az, amire a fiú vágyik; és Shaak Ti nem hitte, hogy sok ilyet kapott volna Mace Windutól. – Köszönöm neked, amit tettél. A Jedi Rend az adósod… ami azt illeti, az egész galaxis.

– Shaak Ti. Félre az utamból!

Akármilyen reszketegen festett, semmi bizonytalanság nem csendült a fiú hangjában: mélyebben szólt, mint bármikor, érettebben; és a hatalom olyan felhangja rezgett benne, amilyet azelőtt még sosem hallott.

És nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a fiú elmulasztotta őt a mester címmel illetni.

Előrenyújtotta a karját, és nyugtató energiahullámokat küldött felé az Erőben.

– A Templom le van zárva, Anakin. Az ajtót kód védi.

– Te pedig az utamban állsz.

Shaak Ti oldalra lépett, és utat engedett neki; hiszen nem volt rá semmi oka, hogy akarata ellenére itt tartsa őt. Anakin türelmetlenül ütötte be a kódot.

– Ha Palpatine ellentámadásba kezd – mondta közben nyugodt, ésszerű hangon –, nem itt lenne a helyed, hogy segíts nekünk a Templom védelmében?

– Én vagyok a Kiválasztott. A helyem pedig ott van. – A fiú légzése még durvábbá vált, és úgy festett, mint aki egyre rosszabbul érzi magát. – Ott kell lennem. Ezt mondja a prófécia, nem? Ott kell lennem…

– Miért, Anakin? A mesterek a rend legjobbjai. Mégis, mit tehetnél te?

Az ajtó szétnyílt.

– Én vagyok a Kiválasztott – ismételte meg. – A jóslatot nem lehet megváltoztatni. Azt teszem majd…

Egy haldokló szemével meredt a mesterre, és az elviselhetetlen fájdalom görcse futott végig az arán. Shaak Ti feléje nyúlt – a betegszobában lenne a helye, nem pedig útban egy valószínűleg ádáz csata felé – ám a fiú félrehajolt a keze elől.

– Azt teszem, amit tennem kell –mondta, azzal kiszaladt az éjszakai esőbe.

(Az alábbiakban egy audiofelvételről készült átirat következik, amit bemutattak a Galaktikus Szenátus előtt a Birodalom Első Napjának délutánján; az összes megszólaló személyazonosságát megerősítette az utólagos hanganalízis.)

PALPATINE: Nahát, Windu mester. Minő kellemes meglepetés.

MACE WINDU: Aligha meglepetés, főkancellár. És attól tartok, egyikünk számára sem kellemes.

PALPATINE: Már megbocsásson, hogyan? Helló, Fisto mester! Kolar mester, üdvözletem. Remélem, jól vannak! Tiin mester… látom, újra kinőtt a szarva, ennek nagyon örülök. Mondják, mi szél hozott egyszerre négy Jedi-mestert az irodámba ily szokatlan órában?

MACE WINDU: Tudjuk, ki ön! Hogy mi ön. Azért jöttünk, hogy őrizetbe vegyük.

PALPATINE: Tessék? Hogy mi vagyok? Mikor legutóbb ellenőriztem, még a Köztársaság főkancellárja voltam, aminek szolgálatára önök is felesküdtek. Remélem, csak félreértettem az „őrizet” szót, Windu mester! Árulás bűze terjeng a levegőben.

MACE WINDU: Le van tartóztatva!

PALPATINE: De kérem, Windu mester, bizonyára csak viccel. Mégis, mi a vád?

MACE WINDU: Hogy ön Sith Lord!

PALPATINE: Én? Nos, még ha igaz is lenne, akkor sem hinném, hogy ez bűn. A személyes filozófiai nézetem az én magánügyem. Ami azt illeti, legalábbis az alapján, amikor legutóbb olvastam az Alkotmányt, igen szigorú törvényeink vannak az efféle zaklatások és üldöztetések ellen. Ezért hát újra megkérdezem: mi az állítólagos vétkem? Mivel reméli igazolni zendülését a Szenátus színe előtt? Vagy úgy tervezi, hogy az egész Szenátust is letartóztatja?

MACE WINDU: Nem azért jöttünk, hogy vitatkozzunk!

PALPATINE: Nem, hanem azért, hogy tárgyalás nélkül börtönbe zárjanak. A törvényesség legminimálisabb látszatának fenntartása nélkül. Tehát ez végül a tervük: a Jedik átveszik az irányítást a Köztársaság felett.

MACE WINDU: Jöjjön velünk! Most azonnal!

PALPATINE: Nem teszek semmi ilyesmit. Ha végezni akarnak velem, azt itt és most is megtehetik.

MACE WINDU: Ne próbáljon ellenállni!

(Hangok, amelyeket több lézerszablya bekapcsolásának frekvenciarezgéseként azonosítottak.)

PALPATINE: Ellenállni? Hogyan is állhatnék ellen én? Ez gyilkosság, hitszegő, Jedi-árulók! Hogyan jelenthetnék én bármilyen fenyegetést a számukra? Tiin mester… ön telepata. Mire gondolok éppen most?

(Dulakodás zajai.)

KIT FISTO: Saesee…

AGEN KOLAR: [Torzan; talán: „Ez nem fáj” (?)]

(Dulakodás zajai.)

PALPATINE: Segítség! Segítség! Őrség… Valaki! Segítsen! Gyilkosság! Árulás!

(A felvétel vége.)

Ametisztszínű energiaáradat robbant ki Mace Windu markából.

– Ne próbáljon ellenállni!

Pengéje zúgását Kit Fisto, Agen Kolar és Saesee Tiin markában is életre kelő zöld lézernyalábok visszhangozták. Kolar és Tiin körülvették Palpatine-t, és elállták az ajtó felé vezető utat. Az árnyak szétcsurrantak, színeket szivárogtak, és kígyózva feltekeregtek az iroda falain, végigcsúsztak a székeken, és szétterjedtek a padlón.

– Ellenállni? Hogyan is állhatnék ellen én? – A még mindig az asztalánál ülő Palpatine tehetetlenül lóbálta meg üres öklét, tökéletesen alakítva a fáradt és megfélemlített vénembert. – Ez gyilkosság hitszegő, Jedi-árulók! Hogyan jelenthetnék én bármilyen fenyegetést a számukra? – Kétségbeesetten fordult Saesee Tiin felé. – Tiin mester… ön telepata. Mire gondolok éppen most?

Tiin összeráncolta a homlokát, és felvetette a fejét. A pengéje megbillent, és lejjebb ereszkedett. Az asztal mögül hirtelen vörös folt villant a sötétségben.

Saesee Tiin feje pattanva zuhant a padlóra.

Füst gomolygott elő a nyakából, és a közvetlenül a tokája alatt kettészelt szarvai ikercsonkjából.

Kit Fisto elakadó lélegzettel nyögte:

– Saesee…!

A még mindig egyenesen álló, fej nélküli hulla elfordult, ahogy a térdei megroggyantak. Halk sóhaj hagyta el a légcsöveit, ahogy végül ernyedt bábként a padlóra rogyott.

– Ez nem… – ingott meg Agen Kolar.

Smaragdzöld pengéje elenyészett, és a lézerszablya markolata kifordult szétnyíló ujjai közül. A homloka közepén egy apró, takaros nyílásból füst szivárgott elő, és fény világított át a fején.

– …fáj…

Azzal arccal előrebukott, és nem mozdult többé.

Palpatine az ajtónál állt, ám az zárva maradt. Jobb kezéből a tűz színében játszó penge sistergett elő.

Az ajtók reteszei maguktól a helyükre kattantak a háta mögött.

– Segítség! Segítség! – Palpatine úgy kezdett kiáltozni, mint egy kétségbeesett ember, akinek az életét halálos veszély fenyegeti. – Őrség… Valaki! Gyilkosság! Árulás!

Majd elmosolyodott.

Egyik ujját figyelmeztetően a szája elé tartotta, és meglepő módon, kacsintott.

Az ezt követő döbbent, néma pillanatban, míg Mace Windu és Kit Fisto nem tehetett mást, mint hogy védekezően maguk elé emeljék lézerkardjukat, Palpatine fürgén keresztüllépett a földön heverő testeken az asztala felé, megfordította a pengéjét, és egyetlen gyors, sebészeti pontosságú döféssel átvezette azt az asztal lapján.

– Ebből elég!

Hagyta, hogy a plazma szabadon keresztülégjen az előlapon, majd megfordult, felemelte a fegyverét, és szemlátomást úgy kezdte azt tanulmányozni, mintha egy rég halottnak hitt barát arcát vizsgálgatná. Hatalom gyülekezett köré, míg végül az Erő sötétséggel telten vibrált körülötte.

– Ó, ha tudná… – kezdte lágyan, talán a Jediknek, netán saját magának, esetleg a skarlátvörös pengének címezve szavait, amit most mintegy gúnyos tisztelgéssel emelt a magasba –, mily régóta vártam már erre…

Anakin siklója sivítva zúgott keresztül az esőn, vadul kerülgetve a tornyokból a felhők közé kicsapó, elágazó villámokat, forgalmas vonalakon vágva át, és csikorogva húzva el az űrkarcolók mellett olyan sebességgel, hogy a járműve keltette lökéshullám elhaladtában ablakokat tört be.

Fel nem foghatta, miért nem térnek ki az útjából az emberek. Nem értette, hogy a sok milliárd lakos, aki a bolygóvárosba zsúfolva él, hogyan képes továbbra is apró-cseprő ügyei után szaladgálni, mintha mi sem változott volna az univerzumban. Hogyan is gondolhatják, hogy bármit is számítanak őhozzá képest?

Hogyan hihetik, hogy még mindig bírnak bármi jelentőséggel?

Az ő vak életük immár semmit sem jelent. Egyiküké sem. Mert előtte, a Szenátusi Hivatal épületének hatalmas, szirtre néző falán az egyik ablak villámokat szórt az esőbe a kint tomboló vihar visszhangjaként – ám ez a villámlás az összecsapó fényszablyák színét viselte.

Zöld legyezők, lila ívek…

És karmazsinvörös lángok.

Elkésett.

A zöld izzás elhalványult, majd teljesen kihunyt; most a villámok már csupán lilában és vörösben játszottak.

A repulzoremelői vonyítva tiltakoztak, ahogy oldalra rántotta a siklót, és keresztülfarolva az elemi erővel örvénylő széllökéseken, végül ide-oda ingva lefékezett odakinn Palpatine magánirodájának ablaka előtt lebegve. Egy villám belecsapott a Republica 500 tornyába, alig egy kilométernyire onnan, és az ablak vakító villanással tükrözte a kirobbanó fehér fényeket, amitől káprázni kezdett a szeme. Vadul pislogott, és kínos frusztrációjában csapkodni kezdte az arcát.

A színtelen izzás a szemgolyóiban lassan elenyészett, és kitisztuló tekintete egy halom összevissza heverő testre hullt Palpatine magánirodájának padlóján.

Jedi-köpenyes testekre.

Palpatine asztalán ott hevert Kit Fisto levágott feje arccal felfelé, skalptapogatói kibomolva, polipkarokként tekeregtek az ebonitlapon. Héj nélküli szemei vakon meredtek a mennyezetre. Anakin emlékezett rá a geonosisi arénából, ahogy erőfeszítés nélkül vágott utat magának a támadó harci droidok hullámain, egyiken a másik után, miközben szelíd mosoly bujkált ajkain – mintha az a borzalmas harc csupán tréfás baráti összejövetel lett volna. Levágott fején most ugyanez a mosoly játszott.

Talán úgy vélte, hogy a halál is jó móka.

Anakin pengéje kéken sistergett elő. Keresztülcsapott vele az ablakon, és bevetődött a keletkező nyíláson. Gördülve talpra bukfencezett a szanaszét heverő testek között, és keresztülsprintelt egy szétzúzott ajtón az apró magánirodából kivezető folyosón, majd egy nagyobb, energiaszikrákat szóró, villódzó kapubejárón.

Anakin csúszva fékezett le.

A Galaktikus Köztársaság főkancellárjának fogadószobájában a négy közül az utolsó Jedi küzdött egyedül, penge a penge ellen, egy eleven árnyékkal.

A Vaapadba merült Mace Windu az életéért küzdött.

Több mint az életéért: fényszablyájának minden egyes kavargó suhintása és villámló ostorcsapása egyben a demokráciát, az igazságot és békét, az egyszerű lények jogait is védte, hogy szabadon élhessék saját életüket a saját módjukon.

A Köztársaságért küzdött, amit szeretett.

A Vaapad, a fényszablyával vívott harc hetedik formarendszere egy hírhedten veszedelmes, a Sarapin holdjain őshonos ragadozóról kapta a nevét: a vaapad tapogatóinak villámgyors, szemmel követhetetlen, ostorszerű csapásaival támad áldozatára. A legtöbb példánynak legalább hét ilyen csápja van. De az sem ritka, hogy akár tizenkettővel bírnak; a legnagyobbnak, amit sikerült elpusztítani, huszonhárom tapogatócsápja volt. Egy vaapad esetében sosem tudhatod, pontosan mennyi csáppal rendelkezik, míg meg nem ölted: túl gyorsan csapkod velük, hogy megszámolhasd. Még ahhoz is túl gyorsan, hogy szabad szemmel lásd.

Ugyanígy tett Mace pengéje.

A Vaapad olyan agresszív és erőteljes stílus, mint névadója, ám ereje ugyanakkor hatalmas kockázatot is rejt: ha belemerülsz, azzal megnyitod a saját belső sötétségedet fogva tartó kapukat. Hogy a Vaapadot használja, a Jedinek meg kell engednie magának élvezni a küzdelmet; át kell adnia magát a harc izgalmának. A győzelem áradó ízének. A Vaapad olyan út, amely félárnyékos ösvényén egyenesen a sötét oldalhoz vezet.

Mace Windu teremtette meg ezt a stílust, és ő volt az egyetlen élő mestere.

Ez pedig a Vaapad végső próbája.

Anakin vakon pislogott, majd újra megdörzsölte a szemét. Lehet, hogy még mindig káprázik a szeme a kinti villanástól… úgy tetszett, mintha a koruni mester felváltva hol megjelenne, hol semmivé válna, félig elnyelve a körülötte sűrűsödő sötétségben, amelyben egyméteres napláng táncolt sebesen. Mace fáradhatatlanul előrenyomulva szorította egyre hátrább a sötétséget; jellegzetes ametisztragyogású pengéje, amelyre galaxisszerte oly sok gonosz teremtménynek esett végső pillantása, saját maga is homályos kavargást hozott létre: egy lila tűzben izzó ovális gömböt, amelyben látszólag több tucat fényszablya villant egyszerre minden irányban.

Az árnyék pedig, amivel küzdött, az az elmosódott, sebes folt…

…lehetséges lenne, hogy az ott…

Palpatine?!

Pengéik villogtak és fellobbantak, tűzesőt záporozva csaptak egymásnak, és gyilkos energiahálót szőttek olyan villámgyors riposztvágásokkal₎ hogy Anakin nem is igazán volt képes szemmel követni…

Ám érezte őket az Erőben.

Maga az Erő kavargott, robbant, örvénylett körülöttük, hatalomtól és gyilkos szándékok fénysebesen pattogó szilánkjaitól forrva. És egyre jobban elsötétült.

Anakin érezte, hogyan táplálkozik az Erő az árnyék gyilkos egzaltációjával; érezte a dühöt, ami szétáradt az Erőben, mint valami mérgező főzet, amely ott fortyogott mindkettejük szívében.

Itt nem léteztek Jedi-korlátozások.

Mace Windu elszabadult.

Mace mélyen benne volt immár: teljesen átadta magát a Vaapadnak, s az elnyelte őt. Többé már nem is igazán létezett elkülönült lényként.

A Vaapad a sötétség közvetítő csatornája, és az a sötétség mindkét irányban szabadon áramlott. Befogadta saját legbensőbb centrumába a Sith Lord őrjöngő gyorsaságát, megcsapolta az árnyék tomboló haragját és erejét…

Majd hagyta, hogy gejzírként törjön fel belőle újra.

Visszatükrözte az őrült dühöngést a saját forrására, ahogy egy fényszablya pengéje veri vissza a lézerlövedékeket.

Volt idő, amikor Mace Windu tartott a sötétség erejétől; volt idő, amikor félt a saját magában lakozó sötéttől. Ám a klónháború megajándékozta őt a megértés adományával: egy Haruun Kal nevű világon szembesült a saját sötétségével, és megtanulta, hogy a sötétség erejétől nem kell tartani.

Megtanulta, hogy maga a félelem az, ami erőt ad a sötétségnek. Ő pedig nem félt. A sötétségnek nem volt ereje felette. Ám… Neki sem volt elég ereje afelett.

A Vaapad nyílt csatornává változtatta: egy szupravezető félhurokká, amelyet a sötétség egészített ki teljessé; a harc állóhullámává alakultak, kitöltve a főkancellár irodájának minden köbcentiméterét. Nem volt olyan kárpitfoszlány vagy székdarab, amely nem hullhatott atomjaira bármelyik pillanatban a vörös és lila villanásokban; a lámpaoszlopok időleges pajzsokká váltak, és a levegőn keresztülsüvítő szeletekre szabdaltak, a szófák pedig az előrenyomulás közben meghódítandó, vagy a visszavonulás során kikerülendő tereptárggyá. Ám még mindig csak az erő kavargó köre létezett, a végtelen hurok… Egyik oldalon sem történt sérülés, és egyik oldal sem lankadt egy árnyalatnyit sem.

Holtpont.

Patthelyzet, ami akár örökké folytatódhatott volna, ha a Vaapad lett volna Mace egyetlen adománya.

A küzdelem a számára most minden erőfeszítés nélkül zajlott; hagyta, hogy a teste önmagától cselekedjen, az elméje beavatkozása nélkül. Míg a pengéje pörgött és szikrázott, míg a lábai ide-oda csusszantak, a súlypontja finoman áthelyeződött és vállai a saját pontos íveikben fordultak, elméje végigsiklott a sötét erő rejtett áramkörein, visszavezetve őt korlátlan forrásukhoz.

Hogy megtalálja ellenfele sebezhető, gyönge pontját.

Rábukkant a hibavonalak egy csomópontjára az árnyék jövőjében; kiválasztotta a legnagyobb törést, és elindult rajta visszafelé az itt és most pillanatába…

Az pedig döbbenetes módon a szétkaszabolt ajtónyílásban szoborrá merevedett emberhez vezetett. Mace-nek nem is kellett odapillantania; az alak jelenléte az Erőben ismerős volt a számára, és olyan lelkesítő, mint a sötét viharfelhőkön áttörő napsugár.

A Kiválasztott volt az!

Mace kitért az árnyék pengéje elől, és az ablak felé lendült; egyetlen suhintással kettészelte az üvegacél táblát.

Figyelmének pillanatnyi lankadásáért fizetnie kellett: az Erő egy sötét rohama kis híján kisodorta őt a résen, amit az imént vágott. Csak saját kétségbeesett Erő-lökése változtatott annyit az irányán, hogy egy oszlopnak csapódjon a fél kilométernyi zuhanás helyett a kinti párkányról. Visszapattant; az Erő kitisztította a fejét, ő pedig ismét átadta magát a Vaapadnak.

Érezte, hogy a harca végéhez közeledik, és ugyanígy érzékelte, ahogy a Sith folttá mosódik; az Erőben az árnyék félelempulzárrá változott. Könnyedén, csaknem erőfeszítés nélkül fordította fegyverré az árnyék félelmét: úgy irányította a harcot, hogy mindketten az ablakpárkány felé sodródjanak.

Ki a szélbe. A tomboló villámok közé. Egy esőtől síkos párkányra, amely alatt fél kilométernyi mélység tátong…

Odakinn, ahol az árnyékot tétovázásra késztette saját félelme. Ahol a félelem az Erő-fokozta sebesség egy részét az Erő-támogatta kapaszkodássá változtatta a sikamlós párkányon.

Odakinn, ahol Mace pengéje egyetlen, precíz csapással kettészelhette az árnyék lézerkardját.

Az egyik darab visszarepült az épületbe a tátongó ablaknyíláson át.

A másik kihullott a szétnyíló ujjak közül, megpattant a párkányon, és alábucskázott a mélységbe a zuhogó esőben.

Most az árnyék ismét Palpatine volt csupán: öreg és aszott, halántékán gyér, az idő és gondok őszítette haj, és a kimerültségtől mélyen ráncos arc.

– Akármekkora is a hatalma, ön nem Jedi. Uram, egyszerűen csak le van tartóztatva! – mondta Mace közömbös hangon, keresztülbámulva pengéjén.

– Látod, Anakin? Látod? – Palpatine szavai ismét egy megfélemlített öregember megtört hangszínét hordozták. – Hát nem figyelmeztettelek jó előre a Jedik árulására?

– Kíméljen meg a hazug szavaitól, uram! Itt most nincsenek politikusok. A Sith-ek soha többé nem irányítják a Köztársaságot. Vége. Vesztett. – Mace lejjebb eresztette pengéjét. – Ugyanazért vesztett, amiért a Sith-ek mindig elbuknak: a saját félelme győzte le.

Palpatine felemelte a fejét.

Szeme gyűlölettől izzott.

– Te bolond! – sziszegte.

Felemelte a karját, hivatali palástja egy ragadozó szárnyaként rebbent szét, ujjai karmokká görbültek.

– Ostoba! – Hangja már mennydörgésként zengett. – Hát azt hiszed, hogy a félelem, amit érzel, az enyém?

Villám csapott le a felhők közül odafenn, és villám tört elő Palpatine tenyeréből is, Mace-nek pedig nem maradt ideje, hogy egyáltalán felfogja, miről beszél ellenfele; mindössze arra volt érkezése, hogy hirtelen visszamerüljön a Vaapadba, és maga elé rántsa pengéjét, amivel felfogta a tiszta, vakító gyűlölet feléje sistergő, elágazó villámait.

A Vaapad ugyanis több, mint harci stílus. Ez az elme egy állapota: eleven csatorna a sötétség számára. Az Erő belépett a testébe, majd újra elhagyta anélkül, hogy megérintette volna.

A kör pedig bezárult: a villám visszacsapott a saját forrásába.

Palpatine vicsorogva megingott, ám a tenyeréből áradó gyilkos energia csak még intenzívebbé vált.

Saját fájdalmával táplálta az erejét.

– Anakin! – szólította Mace. Hangja távoli, elmosódott volt; mintha egy feneketlen kút mélyéről szólt volna. – Anakin, segíts! Itt az alkalom!

Érezte, ahogy Anakin kilép az iroda padlójáról a párkányra, érezte, ahogy közeledik…

És Palpatine nem félt.

Mace érezte: az árnyék egy cseppet sem aggódik.

– Pusztítsd el ezt az árulót! – kiáltotta a főkancellár, túlharsogva a kígyózó energianyalábok sivítását, amelyek összekötötték tenyerét Mace pengéjével. – Ezt soha nem is szánták letartóztatásnak. Ez orgyilkosság!

E pillanatban Mace végre megértette. Minden világossá vált a számára. A kulcs a végső győzelemhez. Palpatine gyenge pontja. A Sith-ek abszolút sebezhető pontja. Az egész sötét oldal gyengesége…

Mace döbbenten eszmélt rá: Palpatine bízik Skywalkerben!

Anakin ekkor már Mace háta mögött állt. Palpatine még mindig nem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy védje magát a fiútól; helyette csak még jobban fokozta a tenyeréből áradó energia hevességét, amivel lassan visszaszorította a koruni mester pengéjét annak arcához.

Palpatine tekintete erőtől izzott; sárgán vakító szeme elpárologtatta körülöttük az esőt.

– Ez egy áruló, Anakin! Pusztítsd el!

– Te vagy a Kiválasztott, Anakin – nyögte Mace, az erőfeszítéstől elvékonyodott hangon. Ez meghaladta a Vaapadot; nem maradt ereje, hogy a saját pengéje ellen harcoljon. – Győzd le őt! Ez a te végzeted!

Skywalker erőtlenül visszhangozta a szavait.

– A végzetem…

– Segíts! Nem tudom tovább tartani! – Palpatine szemének sárga ragyogása szerteáradt a húsában. A bőre szétfolyt, mint az olaj… mintha az alatta húzódó izmok szétégtek volna… mintha még a koponyája csontja is megolvadt volna, ellágyulva és eldeformálódva Palpatine elektromos gyűlöletének pokoli hőjétől. – Ez elpusztít engem, Anakin! Kérlek, aaaarghh…

Mace pengéje olyan közel került az arcához, hogy fuldokolni kezdett az ózontól.

– Anakin, ő túl erős nekem…

– Aaaaahhhhh… – Palpatine mennydörgése a vég nélküli villámcsapások között egyszerre elhaló, kétségbeesett nyöszörgéssé gyengült.

A villámok elnyelték önmagukat, és nem maradt más, csak az éj, az eső, és egy összeroskadt, térdelő öregember a csúszós párkányon.

– Nem… vagyok képes. Én… feladom. Túl… gyenge vagyok. Túl öreg és erőtlen. Ne ölj meg, Jedi-mester! Könyörgöm! Megadom magam.

A győzelem mámora szétáradt Mace sajgó testében. Felemelte a pengéjét.

– Te Sith-kórság…

– Várj! – Skywalker kétségbeesett erővel ragadta meg Mace fegyvert tartó kezét. – Ne öld meg… nem ölheted meg őt, mester!

– De igen – mondta Mace ádáz bizonyossággal. – Muszáj vagyok.

– Azért jöttél, hogy letartóztasd! Bíróság elé kell állítanunk…

– Egy ilyen tárgyalás merő vicc lenne. Hiszen ő irányítja a Törvényszéket. Az egész Szenátust…

– Akkor őket is meg akarod ölni, mind egy szálig? Mint ahogy előre megmondta, hogy így lesz?

Mace kirántotta a karját a szorításából.

– Ő túl veszélyes ahhoz, hogy életben maradhasson. Ha te elkaphattad volna Dookut élve, vajon hogy döntesz?

Skywalker arcáról minden érzelem eltűnt.

– Az más helyzet volt…

Mace visszafordult a megalázkodó, legyőzött Sith Lord felé.

– Majd elmondhatod, miben volt más, miután neki vége.

Felemelte a fényszablyáját.

– Élve kell nekem! – kiáltotta Skywalker. – Szükségem van rá, hogy megmentsem Padmét!

Mace döbbenten gondolta: miért?? A bukott főkancellár felé lendítette fényszablyáját.

Ám nem maradt ideje, hogy befejezze a csapását, mivel hirtelen egy kék plazmapenge metszett keresztül a csuklóján, és a keze, amely még mindig szorította a kardját, messzire repült. Palpatine bömbölve termett talpon, és ismét villámok törtek elő tenyeréből; a fegyvere nélkül pedig, ami felfoghatta volna Palpatine gyilkos haragját, az energianyaláb telibe kapta Mace-t.

Olyannyira csak a Palpatine gyenge pontjára figyelt, hogy eszébe sem jutott megkeresni Anakinét.

A sötét villám szétszaggatta az univerzumát.

Örökre elbukott.

Anakin Skywalker az esőben térdelt.

Egy kezet nézett. A kéznek barna bőre volt. És egy lézerkardot szorított. Ahol egy karhoz kellett volna csatlakoznia, csupán egy ovális, elszenesedett seb tátongott.

– Mit tettem?

Az ő hangja volt ez? Annak kellett lennie. Mivel ő kérdezte ezt.

– Mit tettem?

Egy másik kéz, meleg és emberi, finoman a vállára ereszkedett.

– Csak követed a végzeted, Anakin – szólalt meg egy ismerős, lágy hang. – A Jedik árulók. Te pedig megmentetted a Köztársaságot a hitszegésüktől. Ezt te magad is beláthatod, nem?

– Igaza volt – hallotta saját szavait. – Miért nem tudtam ezt? – Nem is tudhattad, fiam. Hiszen a megtévesztés köpönyegét viselték. Mert féltek a hatalmadtól, soha nem bízhattak benned. Még mindig a levágott kezet bámulta, de már nem azt látta.

– Obi-van… Obi-van bízik bennem…

– De nem eléggé, hogy beszéljen neked az ármányukról.

Árulás visszhangzott az emlékei között.

– …ez a küldetés nem tudódhat ki…

Az a langyos, emberi kéz melegen, emberien megszorította a vállát.

– Én nem félek az erődtől, Anakin. Én élek vele. A sötét oldal a legnagyobb Jedivé tett téged. A sötét oldal a legnagyobb Sith-té tesz majd. Én hiszek ebben, Anakin. Hiszek benned. Én bízom benned. Én bízom benned. Én bízom benned.

Anakin a párkányon heverő halott kézről a vállán pihenő elevenre nézett, majd fel az ember arcába, aki ott állt föléje tornyosulva… és amit látott, az fojtogatni kezdte, mintha egy láthatatlan marok szorította volna össze a torkát.

A kéz a vállán emberi volt.

Az arc… nem.

Az a szempár sárgán, vadul izzott, mint egy tűzfény körén kívül leselkedő ragadozóé; a csont megduzzadt körülöttük, megolvadt, és úgy folyta körül őket, mint a fúziós kohóból kiöntött duracél, a hús pedig, ami borította, hullaszürkévé és durvává vált, mint a rothadt szintoplaszt.

Az iszonyattól és viszolygástól Anakin csak szótlanul bámulta a teremtményt. Az árnyékot.

Belebámult a sötétség arcába, és meglátta a saját jövőjét.

– Jöjj, lépj be! – hívta a sötét.

És ő egy pillanattal később így is tett.

Anakin ott állt az irodában. Mozdulatlanul.

Palpatine megvizsgálta eltorzult arcát egy nagy falitükörben. Anakin nem tudta volna megmondani, vajon az arca viszolygásról árulkodott, vagy csupán ilyenné váltak új vonásai. Palpatine kísérletképpen felemelte az egyik kezét, hogy megérintse az alaktalan iszonyatot, amit a tükörben szemlélt; majd egyszerűen vállat vont.

– Így válik hát a maszk az ember arcává – sóhajtotta, árnyalatnyi filozofikus melankóliával a hangjában. – Hiányozni fog majd Palpatine ábrázata, azt hiszem; ám a mi céljainknak Sidious arca is megteszi. Igen, pont jó lesz.

Intett egyet, mire a plafon egyik rejtett fülkéje megnyílt az asztala fölött. Egy hatalmas, többrétű fekete brokátköntös ereszkedett alá belőle lebegve; Anakin érezte az áramlást az Erőben, ami Palpatine kezébe vezette a palástot.

Ez felidézte benne, hogyan játszottak Erő-játékot egy shuura-gyümölccsel, amikor kettesben ült Padméval egy hosszú asztalnál a nabooi menedékhelyükön. Emlékezett, hogy azt mondta neki, milyen kelletlen és morcos volna Obi-van, ha látná, hogy mennyire mellékesen, hányavetin használja az Erőt.

Úgy tűnt, Palpatine olvas a gondolatai között; sárga szemével ferdén rápillantott, ahogy a palást a vállára ereszkedett.

– Az egész galaxis engedelmeskedni fog az akaratodnak, fiam. Szükségem van a segítségedre, hogy rendet teremtsünk a galaxisban.

Bizsergő érzés kelt Anakin koponyájában, és lassított hullámban az egész testében szétterjedt.

– Nem tehetem.

Palpatine az asztal sarkára ült, karját lazán összefonva az ölébe ejtette, ahogy mindig is tette, amikor atyai tanáccsal szolgált Anakinnak; ám az alaktalan maszk az arca helyén az ismerős pózt valami rettenetes iszonyattá változtatta.

– Dehogynem. Persze, hogy teheted. Mi lesz Padméval? Én segíthetek neked megvédeni őt. Légy a tanítványom! Tanuld meg használni az Erő sötét oldalát!

Ahogy az árnyék beszélt, a szavai egyszeriben lehetségessé váltak.

Anakin messzi, fagyos távolságból vizsgálta a saját érzéseit, ugyanakkor azonban sokkal mértéktelenebb és forróbb közelségből, mint azt valaha is álmodta volna.

Felboncolta őket, apró darabokra.

Majd újból összerakta, és megint szétszedte mindet.

Továbbra is érezte őket – ha valaha, hát most talán még jobban égettek, mint bármikor ezelőtt – ám nem volt többé hatalmuk, hogy elködösítsék az elméje tisztaságát.

– Igen. Akarom a tudását.

– Remek. Remek! Érezlek téged. Az a hideg távolság… a messzi hegycsúcs önmagadban… ez az első kulcs a Sith-ek hatalmához.

Anakin kinyitotta a szemét, és nyíltan rápillantott Darth Sidious groteszk ábrázatára.

Még csak meg sem rezzent a tekintete. Benső hegycsúcsán mérlegre tette Padmé életét a Jedi Renddel szemben.

Nem volt kérdéses a dolog.

– Igen. Akarom a tudását. Akarom a hatalmát. Uralkodni akarok a halál fölött. Hogy megállíthassam.

– Ezt a hatalmat eddig csak egyetlen lény érte el – mondta Palpatine –, ám ha együttműködünk, biztosan tudom, hogy felfedhetjük a titkot. Az Erő nagyon erős benned. Mindenhatóvá fogsz válni.

– A Jedik elárulták önt – jelentette ki. – Mindkettőnket elárultak.

– Térdelj le előttem, Anakin Skywalker!

Anakin fél térdre ereszkedett. Lehajtotta a fejét.

– Felajánlom magamat a tanítványának. A Sith-ek útjának.

– Azt akarod hát, hogy örökre összekösd sorsodat a Sith Lordok rendjével?

– Igen. Azt akarom.

Darth Sidious a tanítványa homlokára helyezte sápadt kezét.

– Úgy legyen hát. Mostantól egy vagy a Sith-ek Sötét Lordjainak rendjével. Legyen a neved ezentúl… Darth Vader.

Pillanatnyi szünet; vizsgálódás az Erőben…

És a válasz, mély, mint a galaxisok közti űr…

Hallotta, ahogy Palpatine kimondta az új nevét. Két szót, ami őt jelenti.

Vader, mondta magában. Vader.

– Köszönöm, mesterem!

– Minden egyes Jedi, köztük a te Kenobi barátod is, mostanra lelepleződött, mint a Köztársaság ellensége. Ez világos számodra, ugye?

– Igen, mester.

– A Jedik hajlíthatatlanok. Ha nem pusztulnak el mind egy szálig, vég nélkül tartanak majd a polgárháborúk. Az lesz az első feladatod, hogy megtisztítsd a Jedik Templomát. Tedd, amit tenned kell, Lord Vader!

– Mindig is azt tettem, mester.

– Ne tétovázz! Ne irgalmazz! Ne hagyj magad után élőket! Csak azután lesz benned elég erős a sötét oldal, hogy megmenthesd Padmét.

– És a többi Jedi?

– Őket bízd csak rám. Miután végeztél a Templomban, a következő feladatod a szeparatisták vezetősége lesz, a mustafari „titkos bunkerükben”. Ha elpusztítottad őket, újra a Sith-ek uralják majd a galaxist, és béke lesz. Örökre. Kelj fel, Darth Vader!

A Sith Lord, akit valaha egy Anakin Skywalker nevű Jedi-hősként ismertek, most teljes magasságában felegyenesedett; ám nem nézett újdonsült mesterére, sem a mögötte elterülő bolygóvárosra, sem pedig ki a galaxisra, amit hamarosan ők uralnak majd. Helyette befelé tekintett: megnyitotta a szívében izzó kohó kapuit, és előrelépett, hogy új szemmel pillantson a halálcsillagsárkány keltette jéghideg, fagyasztó rettegésre, ami az életét kísértette.

Darth Vader vagyok; mondta magában.

A sárkány ismét megpróbált kudarcról, gyengeségről és az elkerülhetetlen halálról suttogni neki, ám a Sith Lord fél kézzel megragadta, és belefojtotta a szót… Ekkor az megpróbált felemelkedni, hogy összetekeredve nekirugaszkodjon és lecsapjon. Ám a Sith Lord megragadta a másik kezével is, és egyetlen könnyed mozdulattal derékba törte az erejét.

Darth Vader vagyok, ismételte magában, miközben mentális sarka porrá őrölte a szörnyeteg tetemét, és figyelte, ahogy a sárkány hamvai semmivé foszlanak szíve kohójának izzó viharában… Te pedig…

Te az égvilágon semmi sem vagy.

Azzá vált végre, aminek mindenki hívta őt.

A Hőssé, akiben nincs félelem.

Jurokk, a Kapu-mester keresztülrohant az üres, boltíves csarnokon. Lépteinek csattogó visszhangja olyan volt, mintha egy egész szakasz döngött volna végig a termen. A Templom főkapui lassan befelé nyíltak, válaszul a kinti panellapon beütött nyitókódra.

A Kapu-mester látta őt a monitoron.

Anakin Skywalker.

Egyedül.

A hatalmas ajtószárnyak nyikorogva tárultak ki; amint elegendő rés keletkezett közöttük, hogy a Kapu-mester kiférjen rajta, máris keresztülcsusszant.

Anakin ott állt a kinti éjszakában, behúzott vállakkal és lehajtott fejjel a csapkodó esőben.

– Anakin! – lihegte a Jedi, odafutva a fiatalemberhez. – Anakin, mi történt? Hol vannak a mesterek?

Anakin úgy pillantott rá, mint aki nem tudja biztosan, ki a Kapu-mester.

– Hol van Shaak Ti?

– A meditációs kamrában… Éreztük, hogy valami zavart keltett az Erőben, valami rettenetes dolog. Most mély meditációban kutatja az Erőt, és igyekszik ráérezni, mi történhetett.

Szavai elhaltak. Anakin figyelme szemlátomást elkalandozott.

– Történt valami, igaz?

Jurokk mögé pillantott. Az éjszaka a Templom mögött teli volt klónokkal. Egész zászlóaljakkal. Dandárokkal.

Ezrekkel.

– Anakin – kezdte lassan –, mi folyik itt? Valami történt. Valami rettenetes. Mondd, nagy a baj?

Az utolsó, amit Jurokk érzett, egy lézerszablya sugara volt, amint az álla alatti lágy húsba hatolt; az utolsó hang, amit hallott, ahogy a kék plazma keresztülégett a fején, kirobbant koponyája csúcsán és kioltotta életét, Anakin Skywalker melankolikus válasza volt:

– Fogalmad sincs, hogy mekkora…

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

a hatvanhatos számú parancs

Pau City a háború fortyogó katlanja volt.

A tizedik szinten Cody, a klónok kapitánya a parancsnoki landoló hajóhídja melletti megfigyelőpontjáról végigpásztázta a víznyelőt elektromos távcsövével. A droid irányítóközpont romokban hevert mindössze pár méternyire tőle, ám a szeparatisták megtanulták a nabooi leckét; újgenerációs harci droidjaik kifinomult önmotivátorokkal voltak felszerelve, amelyek automatikusan működésbe léptek, ha a kontrollszignál megszűnt, és elindították az állandó érvényű parancsok programját.

Az első számú ilyen parancs szemlátomást ez volt: Ölj meg mindent, ami mozog.

És meglehetősen jól teljesítették ezt az utasítást.

A fél város kőtörmelékké vált, a másikban pedig a droidok, klónk és az utapaui sárkánylovasság tűzharca folyt. És épp, amikor Cody parancsnok arra gondolt, mennyire szeretné, ha akadna a közelben egy-két Jedi is, többtonnányi sárkányhátas ereszkedett alá az égből és puffant nagyot a parancsnoki landolóhajó tetején – elegendő erővel ahhoz, hogy meggörbüljön tőle a lenti rámpa.

Nem mintha a hajónak közben bármi baja esett volna; a Jadthu osztályú landolók alapjában véve repülő bunkereknek számítottak, ez a különleges darab pedig háromszoros védelemmel és fegyverzettel rendelkezett, és extra belső tehetetlenségi rengéscsillapítókkal lett felszerelve, amelyek elég erősek voltak, hogy megvédjék egy effajta páncélos hajó kifinomult belső irányítóműszereit.

Cody felnézett a hatalmas hátasra és lovasára.

– Kenobi tábornok! – köszöntötte. – Örülök, hogy csatlakozik hozzánk!

– Cody parancsnok – biccentett vissza a Jedi-mester, közben továbbra is a körülöttük dúló harcot pásztázva tekintetével. – Értesítette Coruscantot a tábornok haláláról?

A klónkapitány haptákba vágta magát, és kurtán tisztelgett.

– A kapott utasítás szerint, uram. Ööö, uram?

Kenobi lepillantott rá.

– Minden rendben, uram? Elég ziláltan fest.

A Jedi-mester köpenye ujjával letörölte az arcát összemaszatoló por és alvadt vér egy részét – megfeledkezve arról, hogy a ruhát égésnyomok díszítik –, amivel így csak még nagyobb fekete foltot mázolt az arcára.

– Ó, nos, igen… Egy kissé stresszes volt ez a mai nap. – Majd Pau City felé intett. – De még mindig vár ránk egy harc.

– Akkor azt hiszem, erre szüksége lehet, uram – mondta Cody, feltartva a fénykardot, amire a katonái akadtak rá egy közlekedő-alagútban. – Bizonyára elejthette útközben, uram.

– Ó! Ó, igen.

A fegyver lágyan fellebegett Kenobi markába, és amikor az levigyorgott a klónkapitányra, Cody meg mert volna esküdni rá, hogy a Jedi-mester egy pillanatra, alig észrevehetően elpirult.

– Ööö, Cody… khm, azt hiszem, ezt a részletet… ööö, nem muszáj megemlítenünk Anakinnak… igaz?

Cody is elvigyorodott.

– Ez parancs, uram?

Kenobi megrázta a fejét, és fáradtan felkuncogott.

– Gyerünk! Maga is rájön majd, hogy sikerült hagynom jó pár droidot maguknak is…

– Igenis, uram. – Ekkor halk, rezgő vibrálás kelt páncélzata egy rejtett rekeszéből. Cody összeráncolta a homlokát. – Menjen csak előre, tábornok! Ott leszünk szorosan a nyomában.

Az a titkos rekesz egy titkosított kommlinket rejtett, aminek frekvenciája kizárólag a főparancsnok csatornája számára volt fenntartva.

Kenobi biccentett, majd súgott pár szót a hátasának. A hatalmas vad átsiklott a klónkapitány feje felett, és a lenti csata felé vette az irányt.

Cody előhúzta a kommlinket páncélzatából, és bekapcsolta.

Egy apró holoszken jelent meg páncélkesztyűje tenyerén: egy csuklyás alak képmása.

– Itt az idő – recsegte a holoszken. – Érvénybe lép a hatvanhatos parancs. Végrehajtani!

Cody azzal válaszolt, amire már óvodáskori tudatra eszmélése óta trenírozták:

– Igenis, uram!

A holoszken elenyészett. Cody gondosan visszarejtette a kommlinket a titkos rekeszébe, és homlokráncolva meredt arra, amerre Kenobi ellovagolt a sárkánya hátán, belevetve magát az önfeláldozó, heroikus küzdelembe.

Cody klón volt. Hűségesen végrehajtott minden parancsot, bármilyen tétovázás vagy sajnálat nélkül. Ám ugyanakkor eléggé emberi is ahhoz, hogy morcosan azt mormogja a bajsza alatt:

– Túl nagy kérés lett volna, hogy azelőtt érkezzen meg a parancs, mielőtt visszaadom neki a fényszablyáját?

A parancsot egyszer adják ki. Hullámfrontja végigsöpör az űrben a kashyyyki és feluciai, mygeetói és tellanroaegi klónkapitányokig, valamint elér minden harci övezetet, minden katonai támaszpontot, kórházat, rehabilitációs központot és űrkikötőt a galaxisban.

Kivéve a Coruscantot.

A Coruscanton a Hatvanhatos számú parancs máris életbe lépett.

A hajnal fénye lassan beborította a Galaktika Fővárosát. A reggel ujjai rózsás ragyogásba vonták a hatalmas füstoszlop szélkavarta felső szakaszát.

Bail Organa nem volt egy szitkozódós fajta, ám amikor gyorssiklója pilótafülkéjéből megpillantotta, honnan ered az a füst, olyat káromkodott, amitől még egy koréliai rakodómunkás is elpirult volna.

Beütött egy kódot, amely törölte járműve előre beprogramozott útvonalát a Szenátusi Hivatal épülete felé, majd megragadta a kormányt, és éles kanyarba rántotta a siklót, amitől az bukórepülésben zúgott keresztül vagy féltucat egymást keresztező légi útvonalon.

Bekapcsolta a sikló kommját.

– Antilles!

Személyi testőrségének kapitánya azonnal válaszolt:

– Igen, uram?

– Riassza az SzSzO-t! – utasította. – A Jedi Templom lángokban áll!

– Igen, uram. Tudjuk. A Szenátusi Szükség-Osztag bejelentette a statárium érvénybe lépését, és a Templomot lezárták. Azt mondják, valami Jedi-lázadás történt.

– Mi a francról beszél? Az lehetetlen! Miért nincsenek még ott a tűzoltóhajók?

– Nem ismerem a részleteket, uram! Csak annyit tudunk, amennyit az SzSzO elárult nekünk.

– Figyeljen, itt vagyok a helyszín fölött. Lemegyek, és kiderítem, mi folyik ott.

– Uram, ezt nem javasolnám…

– Nem fogok semmit kockáztatni. – Bail megrántotta a botkormányt, hogy a lépcsőzetes Templom széles tetőtéri leszállópályája felé fordítsa siklóját. – Ha már a kockázatról van szó, kapitány: utasítsa a legénységet, hogy menjenek fel a Tantive fedélzetére, és izzítsák be a hajtóműveit! Rossz előérzetem van.

– Uram?

– Csak csinálja!

Bail letette a siklóját alig pár méternyire a fedélzeti bejárattól, és kiugrott. Egy osztag klónharcos állta nyitott kapuban. Mögöttük a folyosóról füst gomolygott elő.

Az egyik katona felemelte a karját, és a közeledő Bail felé intett.

– Ne aggódjon, uram, teljesen urai vagyunk a helyzetnek.

– Urai? Hol van az SzSzO? Mit keres itt a Sereg?

– Sajnálom, uram, erről nem beszélhetek.

– Talán valami támadás történt a Templom ellen?

– Sajnálom, uram, erről sem beszélhetek.

– Ide hallgasson, őrmester, én a Galaktikus Köztársaság szenátora vagyok – improvizált Bail –, és máris elkéstem a Jedi Tanáccsal megbeszélt találkozónkról…

– A Jedik Tanácsa most nem ülésezik, uram.

– Talán engedje meg, hogy erről magam győződjek meg!

A négy klón egyszerre mozdult, hogy elállják az útját.

– Sajnálom, uram. Tilos a belépés.

– Én szenátor vagyok…

– Igen, uram! – A klónőrmester a vállához kapta DC-15-ösét, és Bail pislogva azon kapta magát, hogy a fegyver fekete torkolatcsövébe bámul; alig pár centire a nyílástól. – És azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzék, uram.

– Hát, ha így gondolja… – hátrált el Bail feltartott kézzel. – Jól van, rendben. Megyek már.

Ekkor hirtelen lézerlövedék hasított keresztül a füstön, és szóródott szét a hajnali derengésben. Bail leesett állal bámulta, ahogy egy Jedi villant elő a semmiből, és kezdte lekaszabolni a klónokat. Nem is, nem Jedi.

Csak egy fiú.

Egy alig tízéves gyermek, csaknem akkora pengéjű fényszablyát lóbálva, mint ő maga. Újabb lövedékek érkeztek odabentről, és egy egész szakasz klón özönlötte el a rámpát. A fiút találat érte, majd újabb… azután egyszerűen cafatokká lőtték az általa legyőzött katonák tetemei között. Bail immár gyorsabban kezdett hátrálni; az egész kavarodás közepében egy parancsnoki színeket viselő klón tűnt elő a füstből, és egyenesen Bail Organára mutatott.

– Nem maradhat szemtanú – harsogta a parancsnok. – Megölni!

Bail rohant.

Keresztülvetődött a lézerlövedékek záporán, és a rámpának csapódva átgördült siklója alatt a másik oldalra. Megragadta a vezetőülés felőli ajtót, és fellendítette lábát az egyik függőleges vezérsíkra, miközben fedezékként használva a járművet, helyére tolta az indítókulcsot, hogy bekapcsolja az automata pilótát. A klónk eközben folyamatosan tüzelve rohantak felé.

A siklója billegve oldalra dőlt, majd kilőtt.

Bail behúzta magát a fülkébe, miközben a jármű nagy ívben felkanyarodott a zsúfolt légi forgalomba. Holtsápadt volt, és annyira reszketett a keze, hogy alig bírta aktiválni kommját.

– Antilles! Organa Antillesnek. Jelentkezzen, kapitány!

– Itt Antilles, uram!

– A helyzet rosszabb, mint hittem. Sokkalta rosszabb, mint amit hallott. Küldjön valakit a Chance Palpshoz… Nem is, az előbbi törölve. Maga menjen! Fogjon öt embert, és menjenek az űrállomáshoz! Tudom, hogy legalább egy Jedi-hajó ott dokkol; Saesee Tiin tegnap éjjel landolt a Sharp Spirallal. Meg kell szereznie nekem az irányjelzőjét!

– Hogyan? A jeladóját? Miért?

– Most nincs időm megmagyarázni. Szerezze meg az irányjelzőt, és várjon rám a Tantive-nél! Elhagyjuk a bolygót.

Visszapillantott a Jedi Templomból gomolygó hatalmas füstoszlopra.

– Amíg még tudjuk…

A Hatvanhatos számú parancs a klónháborúk betetőzése.

Nem a vége – a klónháborúk mostantól számított pár órán belül véget érnek, amikor egy kódolt jel, amit Nute Gunray küld szét titkos mustafari szeparatista bunkeréből, egyszerre deaktivál majd minden harci droidot a galaxisban – hanem a betetőzése.

Nem egy izgalmas és szenzációs csúcspont; nem egy hősies küzdelem kulminációja. Valójában épp ellenkezőleg. A klónháborúk soha nem voltak hősies küzdelmek. Soha nem is szánták őket annak.

Elsősorban azért zajlottak a klónháborúk, ami most történik. Ez volt létezésük fő oka. A teljes klónháború a fogantatása pillanatától kezdve nem volt egyéb, mint a Sith-ek bosszúja.

Ellenállhatatlan csalétekként szolgáltak. Távoli helyeken zajlottak; olyan messzi planétákon, amelyek eredetileg mindig „valaki máshoz” tartoztak. Bábuként feláldozható megbízottak vívták őket. És úgy lettek megalkotva, hogy mindenképpen nyertes helyzetet teremtsenek.

A klónháborúk jelentették a legtökéletesebb Jedi-kelepcét.

A Jedik, pusztán azzal, hogy belementek a harcba, vesztettek.

A túlságosan igénybe vett Jedi Rend az egész galaxisban szétszóródott, felhígult, és minden egyes Jedi magára maradt – körülötte csupán azokkal a klóncsapatokkal, amelyeknek épp parancsolt. Maga a háború – minden háború – sötétséget áraszt szét az Erőben, egyre erősítve a Jedi-érzékeket elhomályosító ködöt. A klónok pedig nem rosszindulatúak; nincs bennük gyűlölet, ellenségesség vagy a legcsekélyebb rossz szándék, ami figyelmeztetőül szolgálna. Ők csupán parancsokat teljesítenek.

Jelen esetben a Hatvanhatos számút.

Lézervetők jelennek meg a klónkezekben. ARC-170-esek húzódnak vissza a Jedi-űrvadászok mögé. AT-ST-k ágyúi fordulnak célra. Lebegőtankok lövegtornyai lendülnek némán.

Klónk nyitnak tüzet, és Jedik pusztulnak el.

Az egész galaxisban, mindenütt egyszerre.

Jedik pusztulnak.

Kenobi nem látta, hogy mi közeleg.

Cody öt különböző csoport nehéztüzérségi operátorait koordinálta, akik a víznyelőváros három különböző szintjén szóródtak szét nagy ívben.

A Peremvilág ostromának kezdete óta több mint tucatnyi küldetésben szolgált Kenobi alatt, és rendkívül tisztán, minden érzelgősségtől mentesen meg tudta ítélni, milyen kemény dió lesz a szerény Jedi-mester elpusztítása. Semmit nem bízott a véletlenre.

Felemelte kommlinkjét.

– Végrehajtani!

A parancs elhangzására T-21-es csőtorkolatok fordultak irányba, válltorpedók szegeződtek célra, és protongránátvetők emelkedtek precíz szögben a magasba.

– Tűz!

Tüzet nyitottak.

Kenobit, a sárkányhátasát, és mind az öt velük harcoló rombolódroidot elnyelte az a hatalmas tűzgolyó, amely egy pillanatra Utapau napját is túlragyogta.

A Cody sisakjába beépített fénypolarizátorok nyolcvanhét százalékban elnyelték a vakító ragyogást; látása így még idejében kitisztult, hogy megfigyelhesse, ahogy a sárkányhátas cafatjai és a széttépett droidok eltorzult, összeroncsolt maradványai záporozva hulltak alá a víznyelő mélyén nyíló óceánba.

Cody savanyú arcot vágott, és bekapcsolta kommlinkjét.

– Úgy fest, a gyíkot totál telibe kapta. Keresőket felsorakoztatni! Az összeset.

Lebámult a forrongó óceánnyílásba.

– Látni akarom a holttestet!

C-3PO egy pillanatra szünetet tartott az úrnője hálószobájának panorámás ablaka melletti dísztalapzaton álló tarkanulli szoborritkaság porolása közben, és az elektrosztatikus kendővel futólag megtörölgette saját fotoreceptorait. Odalenn az az asztromech droid a verandán dokkoló zöld Jedi-űrvadászban… Lehetséges volna, hogy R2-D2 az?

Nos, ez érdekesnek ígérkezik.

Amidala szenátor azzal töltötte ezen kora hajnali órák jó részét, hogy egyszerűen a várost bámulta; a Jedi Templom felől égbe emelkedő hatalmas füstoszlopot; most végre talán sikerül valami választ kapnia a kérdéseire.

És talán neki is. R2-D2 távolról sem volt az a sziporkázóan jó társalgó, akinek C-3PO igazán örült volna, ám a kis asztromech rendelkezett azzal a vitathatatlanul értékes adománnyal, hogy képes volt a legillékonyabb helyzetek elektromos kapcsolótáblájára is rácsatlakozni…

A pilótafülke fedele felpattant, és az előtűnő Jedi szükségszerűen Anakin Skywalkernek bizonyult. Miközben figyelte, ahogy Anakin mester lemászik a űrvadász pilótafülkéjéből, fotoreceptorai olyan adatokat észleltek, amitől váratlanul aktiválódtak a veszélyhárító szubrutinjai.

– Ó – nyögte halkan, és erőforráskötegéhez kapott. – Ó, ez egy cseppet sem tetszik nekem…

Elejtette az elektrosztatikus szövetet, és amilyen gyorsan csak tudott, a háló ajtajához csoszogott.

– Úrnőm! – szólította Amidala szenátor asszonyt, aki a széles ablaknál állt. – A verandán. Egy Jedi-hajó… landolt, asszonyom – préselte ki magából.

Ő pislogott, majd az ajtó felé kezdett rohanni.

C-3PO utánacsoszogott, és kisurrant a nyitott ajtón, széles ívben megkerülve a két embert, akik épp belemerültek abba az érthetetlen és megmagyarázhatatlan ölelkezésbe, amit szemlátomást olyannyira kedveltek.

Amikor odaért a hajóhoz, megszólalt:

– Artu, minden rendben? Mi folyik itt?

Az asztromech droid sípolt és füttyögött; C-3PO autotranszlátorai azonnal le is fordították a hangjelzéseket: SENKI NEM MOND EL NEKEM SEMMIT.

– Persze, hogy nem. Hisz nem teljesíted a párbeszéd rád eső részét.

Kavargó sipítozás: VALAMI NINCS RENDBEN. A FAKTOROK NEM ÁLLNAK EGYENSÚLYBAN.

– Nem lehetsz jobban összezavarodva nálam.

IGAZAD VAN. SENKI NEM LEHET NÁLAD JOBBAN ÖSSZEZAVARODVA.

– Ó, igazán nagyon vicces! Csitt…! Mi volt az…?

A szenátornő most ült, és zaklatottan támaszkodott a verandát tarkító ízléses, elegáns bisztróasztalok egyikének, míg Anakin mester föléje egyenesedve állt.

– Azt hiszem… valami lázadást emleget… hogy a Jedik megpróbálták átvenni a hatalmat a Köztársaság fölött! És… ó, magasságos ég! Mace Windu megpróbálta orvul meggyilkolni Palpatine főkancellárt! Lehetséges, hogy komolyan beszél?

NEM TUDOM. ANAKIN TÖBBÉ MÁR SEMMIT NEM SZÓL HOZZÁM.

C-3PO tanácstalanul rázta meg feji szerelvényét.

– Hogyan lehetne Windu mester orgyilkos? Hisz olyan kifogástalan a modora.

AHOGY MONDTAM NEKED: A FAKTOROK NEM ÁLLNAK ÖSSZE.

– A legszörnyűbb híreszteléseket hallottam. Azt mondják, hogy a kormányzás száműzni fog minket… törvényen kívül helyezi a droidokat… el tudod te ezt képzelni?

NE HIGGY EL MINDENT, AMIT HALLASZ.

– Shhh! Ne olyan hangosan!

CSAK AZT MONDOM, HOGY NEM ISMERJÜK AZ IGAZSÁGOT.

– Persze, hogy nem – sóhajtotta C-3PO. – És valószínűleg soha nem is fogjuk.

– És mi a helyzet Obi-vannal?

Teljesen lesújtottnak tűnt. Sápadt volt, és nagyon riadt.

Amitől Anakin csak még jobban szerette őt.

Megrázta a fejét.

– Rengeteg Jedit megöltek.

– De… – A nő kibámult az égen keresztül-kasul cikázó légi forgalom áradatára. –Biztos vagy benne? Ez az egész… olyan hihetetlenül hangzik…

– Ott voltam, Padmé. Minden szavam igaz.

– De… de hogy lehet, hogy Obi-van részt vett egy ilyen dologban?

– Talán sosem tudjuk meg – mondta Anakin.

– Számkivetett… – mormolta Padmé. – Mi lesz most?

– Minden Jeditől azonnali megadást várnak. Azokkal kapcsolatban, akik ellenállnak… azok felől gondoskodnak.

– Anakin… hiszen ők a te családod…

– Ők árulók. Ti vagytok az én családom. Te és a baba.

– Hogy lehetnének mindannyian árulók?

– Nem csak ők azok. Szenátorok is részt vettek ebben a dologban.

Padmé most végre ránézett a férjére, és félelem áradt a szeméből.

Anakin mosolygott.

– Ne aggódj! Nem hagyom, hogy bármi is történjék veled.

– Velem?

– El kell távolodnod a… barátaidtól… a Szenátusban, Padmé. Rendkívül fontos, hogy a hűtlenségnek még a látszatát is elkerüljük.

– Anakin… úgy hangzik, mintha fenyegetnél…

– Ezek veszélyes idők – mormolta a Jedi. – Mindannyiunkat a társaságunk alapján ítélnek meg.

– De… én elleneztem a háborút, és elleneztem Palpatine szükségállapotra szóló teljhatalmát… nyilvánosan azt mondtam rá, hogy veszélyezteti a demokráciát!

– Ez most már mind mögöttünk van. Elmúlt.

– Micsoda? Amit mondtam? Vagy a demokrácia?

– Padmé…

A nő felvetette a fejét, tekintete megkeményedett.

– Gyanú alatt állok?

– Palpatine és én már beszéltünk rólad. Te teljesen tisztázva vagy, egészen addig, míg kerülöd a… nem helyénvaló társaságot.

– Hogy lehetnék én „teljesen tisztázva”?

– Mert velem vagy. Mert én azt mondom, hogy tiszta vagy Padmé úgy bámult rá, mintha most látná őt először.

– Elmondtad neki.

– Tudta.

– Anakin…

– Nincs tovább szükség a titkolózásra, Padmé. Hát nem látod? Többé már nem vagyok Jedi! A Jediknek befellegzett. Nincsenek többé. Csak én vagyok. – Odanyúlt a felesége kezéért. Ő hagyta, hogy megfogja. – És te meg a gyermekünk.

– Akkor elmehetünk, igaz? – Kemény tekintete nyílt esdekléssé lágyult. Elhagyhatjuk ezt a bolygót. Menjünk el valahova, ahol együtt lehetünk… valami biztonságos helyre.

– Itt leszünk együtt – hangzott Anakin válasza. – Te itt is biztonságban vagy. Tettem róla, hogy így legyen.

– Biztonságban… – visszhangozta ő keserűen, és elhúzta a kezét. – Egészen addig, míg Palpatine meg nem gondolja magát.

Teljesen mozdulatlanná vált, leszámítva a kezét, amelyet elhúzott férje markából.

Amely most reszketett.

– A szeparatisták vezetősége Mustafaron rejtőzik. Hamarosan odaindulok, hogy gondoskodjam felőlük.

– Hogy gondoskodj? – A nő szája széle keserűen legörbült. – Ahogyan a Jedikről gondoskodtak?

– Ez egy fontos küldetés. Véget fogok vetni a háborúnak.

A nő félrepillantott.

– Egyedül mégy?

– Legyen hited, szerelmem! – mondta.

A nő reménytelenül megrázta a fejét, és pár könnycsepp gördült végig az arcán. Anakin megérintette őket mechanikus műkezével; fekete kesztyűjének ujjbegye megcsillant a hajnali fényben.

Két folyékony drágakő, kimondhatatlanul értékesek – mert az övék. Kiérdemelte őket. Ahogyan kiérdemelte őt is, a feleségét; és a gyermeket, akit a szíve alatt hord.

Ártatlan vérrel fizetett értük.

– Szeretlek – mondta Anakin. – Ez az út nem tart sokáig. Várj meg!

Friss könnyek kezdtek patakzani a nő alabástromfehér arcán, és a férje karjai közé vetette magát.

– Mindig, Anakin. Örökké. Gyere vissza hozzám, én szerelmem… én életem. Térj vissza hozzám!

A férfi lemosolygott rá.

– Úgy mondod ezt, mintha máris elmentem volna.

Jéghideg, sós víz térítette magához Obi-vant. Teljes feketeségben lebegett; nem tudta, milyen mélyen lehetett a felszín alatt, sőt még azt sem, merre van felfelé. Tüdeje fulladozott, és félig megtelt vízzel, mégsem esett pánikba – sőt különösebben még csak nem is aggódott; leginkább bizonytalan elégedettséget érzett, amikor felfedezte, hogy még félájult zuhanása közben is sikerült valahogyan megőriznie fényszablyáját.

Érzés alapján visszacsatolta azt az övébe, és – csupán egy egyszerűbb Jedi-gyakorlatot alkalmazva, hogy visszafojtsa görcsös köhögési rohamát – megfeszítette rekeszizmát, igyekezvén annyi vizet kipréselni tüdejéből, amennyit csak tudott. Szerszámövéről előkereste lélegeztetőkészülékét, és egy sűrített levegőt tartalmazó minitartályt – ezeket olyan szükséghelyzetekre szánták, amikor a lélegezhető környezet nem volt elegendő az életben maradáshoz. Obi-van meglehetősen biztos volt abban, hogy jelenlegi állapota szükséghelyzetnek minősíthető.

Emlékezett…

Boga heves, a levegőben megcsavarodó rándulására, a lövedékek becsapódásainak sokkjára, a többszörös robbanásra, ami mindkettejüket egyre távolabbra vetette a víznyelő falától…

Az állat pajzsként használta hatalmas, masszív testét, hogy megvédje Obi-vant a saját katonáitól.

Boga valahogyan tudta… a sárkányhátas megérezte, amit Obi-van nem volt képes még csak megsejteni sem; és tétovázás nélkül az életét áldozta, hogy megmentse utasa életét.

Azt hiszem, ez többé tesz engem pusztán az utasánál, gondolta Obi-van, miközben kiszabadította a gáztartályt, és helyére illesztette a lélegeztetőt.

Azt hiszem, ez a barátjává tesz.

Ő mindenesetre bizonyosan a barátom lett ezzel.

Hagyta, hogy a gyász magával ragadja egy időre; nem egy nemes teremtmény halálának gyászolása, hanem az afölötti bánat, hogy milyen kevés idő jutott arra, hogy élvezze és nagyra értékelje barátja szolgálatainak ajándékát.

Ám még a gyász is kötődés, és Obi-van hagyta, hadd sodródjon ki az életéből.

Ég veled, barátom!

Nem próbált úszni; látszólag mozdulat nélkül lebegett, a végtelen éji sötétség közepén. Ellazult, légzése szabályossá vált, és hagyta, hogy a víz oda vigye, ahova csak akarja.

C-3PO-nak alig maradt ideje, hogy sok szerencsét kívánjon kis barátjának, és figyelmeztesse, hogy legyen nagyon éber, ahogy Anakin mester elsöpört mellette, és bemászott vadászgépe pilótafülkéjébe. Majd begyújtotta a hajtóművet, és elszáguldott… És csak a jó ég tudja, merre vitte R2-D2-t – minden bizonnyal valami lehetetlenül rettenetes, idegen planétára, egészen nevetséges mennyiségű veszély közé – miközben meg sem fordul a fejében, hogy hű droidja hogyan érezheti magát, amiért egyetlen szó nélkül, csak úgy ukmukfukk keresztülrángatja a fél galaxison…

Tényleg, mi történhetett ennek a fiatalembernek a modorával?

Amidala szenátor asszony felé fordult, és látta, hogy sír.

– Van valami, amit tehetek önért, úrnőm?

Padmé még csak nem is nézett a távozó férfi után.

– Nem, Thripio. Köszönöm.

– Talán enne pár falatot?

A nő megrázta a fejét.

– Egy pohár vizet?

– Nem.

Csak annyit tudott tenni, hogy ott állt szerencsétlenül.

– Olyan tehetetlennek érzem magam…

A nő bólintott, újra félrefordítva a fejét, ahogy férje gépének gyorsan távolodó fénypontja után pillantott.

– Tudom, Thripio – mondta. – Mindannyian így vagyunk ezzel.

A Szenátusi Hivatal épülete alatt a föld alatti hajóliftben Bail Organa komor tekintettel lépett a Tantive IV fedélzetére. Mikor Antilles kapitány találkozott vele a beszállórámpa tetején, Bail hátrabökött fejével a bejáratoknál posztoló vörös köpönyeges figurák felé.

– Mióta őrzik Vörösköpenyesek a szenátusi hajókat?

Antilles megrázta a fejét.

– Nem tudom, uram. Van egy olyan érzésem, hogy akad néhány szenátor, akinek a bolygóról való távozását Palpatine nem nézné jó szemmel.

Bail biccentett.

– Hála az Erőnek, hogy én nem tartozom közéjük. Egyelőre. Megszerezte az irányjelzőt?

– Igen, uram. Senki még csak meg sem próbált megállítani minket. A Chance Palpsnál strázsáló klónok zavarodottnak tűntek… mintha nem egészen lennének tisztában vele, hogy ki a főnök.

– Ez rövidesen megváltozik majd. Túlságosan hamar. Mindannyian tudjuk, hogy ki a főnök – mondta Bail baljósan. – Készüljenek a felszálláshoz!

– Vissza az Alderaanra, uram?

Bail megrázta a fejét.

– A Kashyyykra. Nem tudni, vajon életben maradt-e egyetlen Jedi is… ám ha fogadnom kellene valamelyikre, Yodára tenném a pénzem.

Meghatározatlan idővel később Obi-van érezte, hogy a feje és vállai kibukkannak a fénytelen óceán felszínére. Lecsatolta a fényszablyáját, és a feje fölé emelte. A penge kékes ragyogásában látta, hogy egy hatalmas barlangban bukkant a felszínre; magasba tartva a fegyverét elrakta a lélegeztetőt, és az áramlatban nagy oldalcsapásokkal egy kiugró szikla felé úszott, amely elég érdesnek tűnt ahhoz, hogy meg tudjon kapaszkodni benne. Kihúzta magát a vízből.

A barlangfal a víz szintje fölött teli volt sötét nyílásokkal; néhány ilyen üreg száját megvizsgálva Obi-van hamarosan rábukkant egyre, amelyben enyhe levegőáramlást érzékelt. Határozottan kellemetlen szagot érzett – ami nem csekély mértékben emlékeztette a sárkányhátasok karámjának bűzére –, ám amikor egy pillanatra kikapcsolta a szablyáját, és fülelni kezdett, gyenge morajlást hallott, ami lehetett akár a homokkövön csikorduló távoli kerekek és repulzoremelők zaja is… és mi volt ez? Egy légikürt? Vagy talán egy nagyon izgatott sárkány? Akárhogyan is, ez tűnt a megfelelő járatnak.

Csupán pár száz méternyit haladt, amikor az előtte derengő homályba hirtelen belehasított a reflektorok nagy intenzitású fehér keresőfénye. Hagyta, hogy pengéje ragyogása elenyésszen, és bepréselte magát egy mély, szűk hasadékba. Hamarosan két felderítődroid lebegett el mellette.

Cody szemlátomást még nem adta fel.

A robotok keresőfényei megvilágítottak – és nyilvánvalóan felébresztettek – egy hatalmas kétéltűt, amely úgy festett, mint a sárkányhátasok távoli unokatestvére. Almosan pislogott rájuk, miközben felemelte olajosan csillogó, vadászgépméretű fejét.

Ó, gondolta Obi-van. Ez megmagyarázza a bűzt.

Megeresztett egy sugallatot az Erőben, miszerint ezek az apró, duracélból és elektromos kábelekből álló lebegő gömbök – a szaguk és kinézetük ellenére – voltaképpen a végtelenül fenséges ínyencségek valami váratlan, különleges fajtái, amiket a Hatalmas Nyálkás Barlang-szörnyek kegyes istenei küldtek alá neki egyenesen a mennyekből.

A szóban forgó Hatalmas Nyálkás Barlangszörny kitátotta az állkapcsait, amelyek egy egész bantát képesek lettek volna elnyelni, és bekapta az egyik felderítőt a levegőben, majd szemlátomást teljesen elégedetten csámcsogva pozdorjává őrölte azt. A másik felderítő megeresztett egy riadt és mélységesen izgatott whííp-whííp-whíípet, majd elzúgott a sötétségbe, szorosan a hatalmas teremtménnyel a nyomában.

Obi-van újra bekapcsolta fényszablyáját, és óvatosan visszamászott a járatba, ahol aztán ráakadt egy fészekaljnyi teremtményre – minden bizonnyal a Hatalmas Nyálkás Barlangszörny ivadékaira. Óvatosan megkerülte őket, miközben azok feléje csapkodtak és vadul rikoltoztak. Szórakozottan átfutott agyán a gondolat, hogy azok, akik szerint minden bébi aranyos, jobban is körülnézhetnének a világban.

Obi-van továbbgyalogolt; alkalomadtán mászott vagy csúszott, olykor rugaszkodott; azután gyalogolt még egy keveset…

A barlangban honoló sötétség hamarosan teret engedett az utapaui forgalom halvány derengésének, Obi-van pedig egyszerre egy forgalmas főútvonal kicsiny oldaljáratában találta magát. Ez azonban nyilvánvalóan alig használt volt; a padlóját olyan vastagon borította a homokos por, hogy gyakorlatilag mintha tengerparton lépkedett volna. Valójában tisztán látszottak a legutóbb erre elhaladó jármű nyomai.

Széles, párhuzamos nyomok, harántvájatokkal: egy pengézett keréksikló nyomai.

Mellette pedig ott húzódtak egy futó sárkány széttárt karmú, elnyújtott mancsnyomai.

Obi-van enyhén elképedve pislogott. Soha nem szokta meg teljes mértékben azt, ahogyan az Erő minden egyes alkalommal megsegíti őt – ám egy pillanatig sem vonakodott elfogadni kegyes ajándékait. Elgondolkodva húzta össze a szemöldökét, és egy rövid szakaszon követte az elkanyarodó nyomokat, míg az alagút egy kicsiny landolóplatformra nyílt.

Grievous vadásza még mindig ott volt. Mint ahogy Grievous maradványai is.

Szemlátomást még a helyi dögevőknek sem volt hozzá elég erős a gyomruk.

A Tantive IV csendesen suhant keresztül a Kashyyyk rendszeren, hiszen az még mindig háborús övezetnek számított. Antilles kapitány nem merte megkockáztatni a szokásos szkennelést, mert azt könnyen elcsíphették és bemérhették volna a szeparatista erők.

És nem csupán a szeparatisták miatt aggódott Antilles.

– Újra itt a jel, uram. Hoppá. Egy pillanat, mindjárt visszaszerzem. – Antilles zongorázott még egy keveset az irányjelző kontrollpaneljén. – Átkozott szerkezet! – mormolta a bajsza alatt. – Mi a fene, az Erő nélkül már kalibrálni sem lehet normálisan ezt az izét?

Bail keresztülbámult az előttük húzódó üvegfalon. Kashyyyk bolygója csupán apró, zöld korongnak látszott, jó kétszázezer kilométernyire tőlük.

– Megvan a vektor?

– Nagyjából, uram. Úgy fest, orbitális tangens, ami kivezet a rendszerből.

– Azt hiszem, megkockáztathatunk egy gyorsszkent. Szűk hatósugárral.

– Rendben, uram.

Antilles kiadta a szükséges parancsokat, és pillanatokkal később a szkennelő technikus máris jelentette, hogy az objektum, amit kiszemeltek, valamiféle mentőkabin lehet.

– Nem köztársasági modell, uram… Egy pillanat, itt jön már az adatsor… – A szkentechnikus homlokráncolva meredt a képernyőjére. – Ez… egy vuki hajó, uram. Ennek semmi értelme. Miért indulna egy vuki menekülőkabin Kashyyyktól elfelé?

– Érdekes. – Bail még nem engedte meg magának, hogy reménykedjen. –Életjelek?

– Igen. Nos, talán… ennek a jelnek nem sok… – A technikus csak a vállát vonogatta. – Nem vagyok benne biztos, uram. Bármi legyen is az, nem vuki, annyi bizonyos…

A mai napon először, Bail Organa megengedett magának egy röpke mosolyt.

– Antilles kapitány?

A kapitány feszesen tisztelgett.

– Igenis, uram. Máris irányt váltunk.

Obi-van olyan sebességgel vitte ki Grievous sivító vadászgépét az atmoszférából, hogy kilőtt a gravitációs kútból, és hipertérbe ugrott, mielőtt a Vigilance egyáltalán csatarendbe állíthatta volna az űrvadászait. Jóval a rendszeren túl kapcsolt csak vissza normáltérre, új vektort állított be a fürge csillaghajón, majd újból térugrást hajtott végre. Még pár hasonló ugrás véletlenszerű irányokban és távolságokra, és máris mélyen benn volt a csillagközi űrben.

– Tudod – mondta csak úgy magának –, az integrált hipertérugrás fölöttébb hasznos képesség egy efféle gépben; nekünk miért nincs még ilyenünk?

Miközben a hajó navigációs rendszere zúgva-berregve újraszámolta pozícióját, ő kódokat ütött be, hogy becsatlakoztassa Jedi-kommlinkjét a gép rendszerébe.

Holoszken megjelenése helyett a kommlink audiojelet generált – egyre gyorsuló sípolások sorozatát.

Obi-van ismerte ezt a jelet. Minden Jedi ismerte. A visszahívás kódja volt.

Szélessávban sugározták minden csatornán, az összes HoloNet-adótoronyból. Ez csak azt jelenti, hogy a háborúnak vége. Hogy a Jedi Tanács haladéktalanul visszarendel minden Jedit a Templomba.

Obi-van élt a gyanúperrel, hogy ez azt jelenti: ami Utapaun történt, az távolról sem lehet egyedi eset.

Audióra állította kommlinkjét. Mély levegőt vett.

– Sürgősségi kód Kilenc Tizenhárom – mondta, majd várt.

Az űrvadász kommunikációs rendszere végigpásztázott minden lehetséges válaszfrekvenciát.

Várt még egy keveset.

– Sürgősségi kód Kilenc Tizenhárom. Itt Obi-van Kenobi. Ismétlem: Sürgősségi kód Kilenc Tizenhárom. Hall valamelyik Jedi? Vétel. Várt. A szíve hevesen vert.

– Bármely Jedinek, kérem válaszoljon! Itt Obi-van Kenobi. Sürgősségi kód Kilenc Tizenhárom.

Igyekezett kizárni fejéből a halk, állhatatos hangot, amely azt suttogta, hogy talán ő az egyetlen idekinn.

Talán ő az egyetlen. Pont.

Elkezdett koordinátákat bepötyögni egy szimpla ugráshoz, ami elég közel vinné őt, hogy közvetlenül vehesse a Coruscantról érkező adást, amikor elmosódott, szemcsés kavargás tört elő kommlinkjéből. Gyors pillantással megbizonyosodott a frekvenciáról: igen, egy Jedi-csatorna.

– Kérlek, válaszolj! – mondta Obi-van. – Befogtam a jeledet. Vétel.

Az életlen hologram kék lézersugárrá vált, ami fokozatosan felvette egy magas, karcsú, sötét hajat és elegáns kecskeszakállt viselő ember alakját.

– Kenobi mester? Minden rendben? Megsebesült?

– Organa szenátor! – tört ki Obi-vanból a mély, megkönnyebbült sóhaj. – Nem, nem sebesültem meg… de az bizonyos, hogy nincs minden rendben. Segítségre van szükségem. A klónjaim ellenem fordultak. A saját életemet is alig tudtam megmenteni.

– Az egész galaxisban hasonló álnok rajtaütések történtek.

Obi-van lehajtotta a fejét, némán kívánva az Erőben, hogy az áldozatok leljenek lelki békére odaát.

– Sikerült kapcsolatba lépnie a túlélőkkel?

– Csak eggyel – felelte az alderaani szenátor komoran. – Mérje be a koordinátáimat! Már várja önt.

Egy csontos ujjízület íve, lenyúzott bőrrel, rajta poros, vörösen szivárgó fekete heg…

Egy bézs köpeny sötét, kirojtosodott végű ujja, rákérgesedve egy tábornok halálának nyomai…

A homok sötétsárga kavargása a rőtvörös, polírozott alderaani kriin asztallapon…

Csupán ezekre tudott Obi-van némi anélkül, hogy reszketni kezdett volna.

A Tantive IV apró konferenciaszobájának falai túlságosan kopárak voltak ahhoz, hogy megtartsák figyelmét; amikor a falra nézett, elméje elkalandozott…

És elkezdődött a reszketés.

A reszketés, ami csak még tovább fokozódott, amikor tekintete találkozott az asztal túlsó oldalán helyet foglaló apró, ősöreg idegen zöld pillantásával, mivel az a ráncos bőr és azok az ősz hajcsomók a legkorábbi emlékei közé tartoztak, és azokra a barátokra emlékeztették Obi-vant, akik ma életüket vesztették.

A reszketés még tovább erősödött, amikor a szobában tartózkodó másik teremtmény felé fordult; az illető olyan politikus köpenyt hordott, ami emlékeztette Obi-vant a még élő ellenségre.

A megtévesztés. A mesterek halála, akiket úgy csodált, azon Jedilovagoké, akik a barátai voltak. Qui-gonnak tett esküjének halála.

Anakin halála.

Anakin bizonyosan elbukott Mace és Agen, Saesee és Kit oldalán; együtt pusztult a Templommal.

Magával a renddel.

Hamvak.

Hamvak és por.

Huszonöt évezrednyi létezés, egyetlen nap alatt kitörölve a mindenségből.

Mindaz a sok álom. Az ígéretek.

A gyermekek…

– Az otthonaikból ragadtuk ki őket. – Obi-van küzdött, hogy a székében maradjon; az őt marcangoló fájdalom mozgást követelt. A reszketéssé váló késztetés egyik hulláma követte a másikat. – Ígéretet tettünk a családjaiknak, hogy…

– Uralkodni magadon, azt kell tenned; te Jedi vagy, még mindig!

– Igen, Yoda mester. – Az a seb az ujján… ha arra fókuszált, el tudta fojtani a reszketését. – Igen, Jedik vagyunk. De mi van, ha mi maradtunk az utolsók?

– Utolsók, ha azok vagyunk is, a feladatunk akkor is ugyanaz. – Yoda gimerbotja göcsörtös fején összefont kezein nyugtatta a fejét. Kilencszáz esztendejének csaknem minden napja meglátszott most rajta. – Míg életben van egyetlen Jedi is, létezik, a rend. Ellenállni a sötétnek, minden lélegzettel, ez a feladatunk. – Felemelte a fejét, és botjával lábszáron bökte Obi-vant. – Különösen annak a sötétnek, mi mibennünk rejtőzik, ifjú Jedi. A kétségbeesés, az a sötét oldalé.

Ez az egyszerű igazság magához térítette. Még a kétségbeesés is kötődés: a fájdalomhoz való görcsös ragaszkodás.

Lassan, nagyon lassan Obi-van kezdett visszaemlékezni, mit jelent Jedinek lenni.

Hátradőlt székében, és tenyerébe temette arcát, a kézfejei közötti keskeny résen át lélegezve; a levegővel együtt gyászt, fájdalmat és bűntudatot lélegzett be, és ahogy kifújta a levegőt, azok kiszálltak belőle, és semmivé foszlottak a térben.

Az egész életét kilélegezte magából.

Mindent, amit eddig tett, ami eddig volt; a barátokat és ellenségeket, álmokat, reményeket és félelmeket.

Kiüresedve józanságra lelt. Megtisztult, és az Erő keresztülragyogott rajta. Felült, és odabiccentett Yodának.

– Igen. Lehet, hogy mi vagyunk az utolsók. De mi van, ha mégsem?

A zöld szemöldökök összeráncolódtak a csillogó szempár fölött.

– A Templom hívójele.

– Igen. Minden Jedi, aki még életben maradt, engedelmeskedni fog a hívásnak, és a vesztébe rohan.

Bail Organa homlokráncolva meredt egyik Jediről a másikra.

– Miről beszélnek?

– Arról – válaszolta Obi-van –, hogy vissza kell mennünk a Coruscantra.

– Ez túl veszélyes – vágta rá azonnal a szenátor. – Az az egész bolygó egyetlen hatalmas kelepce…

– Igen. De van egy… ah…

Anakin elvesztése most teljes súllyal hasított belé.

Aztán azt is elengedte.

– Van egy bizonyos követendő irányelvem a csapdákkal kapcsolatban… – javította ki saját magát.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

a sith arca

Mustafart a csillogó obszidiánvulkánokból kiömlő láva égette kopárrá. A bolygó gravitációs kútja szélén a prizmás csillagfény legyezővé nyílt, és egy űrvadász tűnt elő a semmiből. Lekapcsolódott hiperhajtóműve gyűrűiről, és belépett a sűrű füsttől és vulkáni hamutól terhes atmoszférába.

A vadászgép előre beprogramozott útvonalat követve haladt a planéta egyetlen berendezése, egy automata lávabánya felé, amit eredetileg még a Techno Unió épített, hogy ritka és értékes fémeket termeljen ki az izzó, folyamatosan áramló kőfolyamokból. A létesítmény, amit a forgalomban lévő legjobb mechanikus védelmi rendszerekkel szereltek fel, a Független Rendszerek Konföderációja vezetőinek utolsó sáncerődjévé vált. Teljességgel bevehetetlen volt.

Kivéve, ha valaki birtokában volt a deaktivációs kódoknak.

Aminek köszönhetően az űrvadász oly észrevétlenül landolhatott, hogy az erőd védelmi rendszerei még csak meg se pisszentek.

A létesítmény lakható területei szét voltak szóródva a tornyok között, amelyek úgy festettek, mint valami hatalmasra nőtt mérges gombák egy lángoló tűzfolyam partján. A fő irányítóközpont a legmagasabb gomba tetején gubbasztott, az aprócska landolódokk mellett, amire a vadászgép az imént leereszkedett. Ebből az irányítóközpontból bocsátottak útjára alig egy órája egy kódolt parancsot, amely szétsugárzott a galaxis összes HoloNet jelerősítőjéhez.

Erre a jelre minden egyes harci droid minden planéta minden hadseregében visszamasírozott a szállítójárművéhez, becsatlakozott a saját mágneses foglalatába, és lekapcsolta önmagát. A klónháborúk véget értek.

Majdnem.

Akadt még egy végső részlet.

Sötét köpenyes alak lendült elő a vadászgép pilótafülkéjéből.

Bail Organa fellépkedett a Tantive IV zsilipfedélzetére, csak hogy ott találja Obi-vant és Yodát, akik kétkedve bámulták az ifjú Jedi űrvadászának aprócska pilótafülkéjét.

– Feltételezem – kezdte Obi-van vonakodva –, abban az esetben, ha nem jelent gondot, hogy az ölemben utazz…

– Erre nem lesz semmi szükség – mondta Bail. – Épp most szólított vissza a Coruscantra Mas Amedda; Palpatine rendkívüli ülésre hívta össze a Szenátust. A megjelenés kötelező.

– Ah… – biggyedt le Obi-van szája. – Világos, miről van szó.

– Attól tartok – mondta Bail lassan –, hogy esetleg csapdáról.

– Valószínűtlen, ez az lehet – bicegett feléje Yoda. – Ismeretlen lehet, hirtelen távozásod oka. Obi-vant és engem, minket pedig halottnak hisznek.

– Palpatine pedig nem próbálja elpusztítani a teljes Szenátust – tette hozzá Obi-van. – Legalábbis még nem; szüksége van a demokrácia illúziójára, hogy egyben tartsa a különálló csillagrendszereket. Nem fog általános lázadást kockáztatni.

Bail biccentett.

– Nos, ez esetben – sóhajtott nagyot –, felajánlhatok egy fuvart őméltóságaiknak?

A mustafari szeparatista erőd irányítóközpontjában…

Wat Tambor állított a páncélzata belső gázkeverékén…

Kisebb Poggle nagyherceg a húsos ajaktapogatóit masszírozta…

Shu-Mai bronz hajcsatjával babrált, amely a tarkóján elegánsan csavarodó szarvba fogta haját…

San Hill a trikóruháját nyújtogatta, ami kezdett felcsúszni a combtövénél…

Rune Haako idegesen helyezte át testsúlyát egyik lábáról a másikra…

Miközben Nute Gunray Darth Sidious holoképmásával beszélt.

– A terv pontosan úgy zajlott, ahogyan ígérte, Nagyuram – mondta Gunray. – Dicső nap ez a galaxis számára!

– Igen, valóban az. Amiért nagyrészt önt illeti köszönet, alkirály, és a techno uniós társait, meg az IBK-t. És persze Poggle nagyherceget. Mindannyian nagyszerűen teljesítettek. Befejezték a droidseregeik az önkikapcsolást?

– Igen, uram. Közel egy órája.

– Kiváló! Bőséges lesz a jutalmuk. Megérkezett már Darth Vader, az új tanítványom?

– A hajója pár pillanattal ezelőtt landolt.

– Remek, remek! – mondta elégedetten a csuklyás alak hologramja. –Az ő kezébe helyeztem a jutalmatokat. Majd ő gondoskodik rólatok.

Az ajtó gyűrű alakban szétcsusszant.

A bejáratban egy magas, vékony, ám széles vállú, köpenyes alak állt. Az arcát súlyos csuklya árnyékolta.

San Hill adta meg a jelet a többieknek a köszöntésre.

– Légy üdvözölve, Lord Vader! – Hosszú gémlábai csaknem összeakadtak a nagy igyekezettől, úgy sietett előre, hogy kezet rázzon a Sith Lorddal. – A Független Rendszerek Konföderációja vezetőségének nevében engedje meg, hogy elsőként…

– Rendben. Légy te az első!

A palástba burkolózó figura belépett, és tett egy mozdulatot fekete kesztyűs kezével. A zsilipajtók döndülve zártak el minden kijáratot. Az irányítópanel szikrázó drótokat záporozva felrobbant.

A sötét alak hátravetette csuklyáját.

San Hill hátrahőkölt, kezével úgy verdesett, mintha pánikba esett madarakat varrtak volna a csuklójához.

Maradt még annyi ideje, hogy levegőért kapkodva kinyögje:

– Hiszen ön… ön Anakin Skywalker! – mielőtt egy kékesfehér plazmaív égette át a mellkasát ívben, és elszenesítette mindhárom szívét.

A szeparatista vezetők az iszonyattól kővé dermedve figyelték, ahogy az Intergalaktikus Bank Klán fejének holtteste összerogyott, mint egy kikapcsolt protokolldroid.

– A hasonlóság – szögezte le Darth Vader – igen megtévesztő.

A szenátusi őr nagyot pislantott, majd kihúzta magát, és kisimította köpenyének redőjét. Megkockáztatott egy gyors oldalpillantást az ajtó másik oldalán posztoló társa felé.

Tényleg akkora szerencséjük volt, mint azt hitte?

Lehetséges, hogy ez a szenátor és segédjei tényleg egyenesen kisétáltak a turbóliftből, oldalukon két még-foglyul-nem-ejtett Jedivel? Hűha! Ez remek előléptetést helyezett kilátásba.

Az őr igyekezett nem nyíltan rábámulni a két Jedire, és minden tőle telhetőt megtett, hogy hivatalosnak hangozzék.

– Legyen üdvözölve itthon, szenátor! Láthatnám az engedélyét?

Az egyik tétovázás nélkül nyújtotta át identikártyáját: Bail Organa, az Alderaan vezető szenátora.

– Köszönöm. Továbbmehet. – Az őr visszaszolgáltatta a kártyát. Nagyon elégedett volt azzal, hogy mennyire komolynak és hivatalosnak hangzott. – Mi majd őrizetbe vesszük a Jediket.

Ekkor a magasabbik Jedi udvariasan azt mormolta, hogy jobb volna, ha ő és a társa a szenátor mellett maradna, és igazán, hisz olyan értelmes fickónak látszik, és olyan jó ötletnek tűnik… végtére is, a Galaktikus Szenátus Nagy Tanácsterme olyannyira biztonságos, hogy igazán nem lehetséges, hogy egy Jedi bármi problémát okozhasson bárkinek is, és hogy kifelé jövet is éppen úgy letartóztathatja őket; és az őr valóban nem akart ésszerűtlennek tűnni, így hát azon kapta magát, hogy egyetértően biccent: igen, valóban jobb volna, ha a Jedik a szenátor mellett maradnának…

És mindenki olyan ésszerű és szimpatikus volt, hogy az is tökéletesen ésszerűnek és elfogadhatónak tűnt az őr számára, amikor a Jedik és a szenátor – ahelyett, hogy együtt maradtak volna, ahogy ígérték – halk Az Erő legyen veled! búcsúszavakat váltottak egymással; még akkor sem merült fel az őrben, hogy tiltakozzon, mikor a szenátor belépett a Tanácsterembe, míg a két Jedi… nos, szemlátomást másfelé vette az irányt.

Az Ötös Csaliosztag mind a nyolc tagja hadrendbe állt egy alsó rakodófedélzeten, ahol eddig napi rendszerességgel szállítottak olyan ellátmányokat, amelyeket a Jedik nem tudtak megtermeszteni saját Templomuk kertjeiben.

Többé már nem folyt szállítás.

Ilyen mélyen a Coruscant alsó szintjei között soha nem sütött a nap; a világosság egyetlen forrása az ódivatú izzógömbökből áradt. Homályos fényük sárgán derengett, mint az ősi pergamenek, és csak még jobban elmélyítették a környező árnyakat. Ezek között az árnyak között élt a galaxis söpredéke; telepesek és dögevők, eszelős őrültek és a fenti igazságszolgáltatás elől bujkáló szökevények. A coruscanti alsó szintek egyes részei még rosszabbak voltak, mint például Nar Shaddaa.

Az Ötös Csaliosztag emberei minden poszton éberek lettek volna. Arra tenyésztették ki őket. Azonban itt harci övezetben tartózkodtak, ahol az életük és küldetésük sikere az érzékeik kifinomultságán múlt, és azon, milyen gyorsan képesek előkapni Jedikére emlékeztető álcaköpenyeik alól a lézervetőiket.

Így, amikor egy rongyos, nyáladzó púpos alak támolygott elő a közeli sötétségből, egy csomagot ringatva karjában, az Ötös osztag tagjai biztosra vették, hogy az illető fenyegetést jelent. Bámulatos sebességgel tűntek elő a lézervetőik.

– Megállni! Azonosítsa magát!

– Ó, ne, ne, ne, uraságid, óh nem biza', én azért va'ok itt, hogy seggíccsek, no! Lássátok, én a titek oldalján állok! – A púpos visszaszürcsölte a nyálat petyhüdt ajkai közé, ahogy feléjük támolygott. – Idesüssetek, mit hozok, né! Má'mint, nézzétek… 'szen egy Jedi-babba e', mi?

Az osztag őrmestere – zabrakinak álcázva – a púpos karjaiban tartott batyura sandított.

– Egy Jedi-csecsemő?

– Óóóh, ja, ja, nagyuram! Az'a! Jedi-babba, ammá'n bi'ttos! A kűsső templombú' gyütt, mi? Né!

A púpos már elég közel jött, hogy az őrmester láthassa, mit cipel mocskos batyujában. Tényleg egy csecsemő volt az. Vagy valami olyasmi. Ám ez volt a legocsmányabb poronty, amit az őrmester valaha is látott, legyen az ember vagy idegen: olyan aszott és összezsugorodott, mint egy elnyűtt, penészes bőrerszény, hatalmas kiugró szemekkel és fogatlan, idióta vigyorral.

Az őrmester kétkedve grimaszolt.

– Bárki foghat egy nyomorék kölyköt, és állíthat róla bármit, amit csak akar. Honnan tudod, hogy ez egy Jedi?

– A fényszablyám – szólalt meg a bébi –, első nyomnak megfelel, hmm?

Izzó zöld penge csapott át rézsút az őrmester arca előtt, olyan közel, hogy érezhette az ózonillatot, és immár a púpos sem volt többé nyomorék…

Most a nyári ég színét idéző fényszablyát tartott, és hibátlan, kiművelt coruscanti akcentussal szólalt meg:

– Kérlek, ne próbáljatok ellenállni! Senkinek nem muszáj megsérülnie.

Az Ötös Csaliosztag tagjai másképp gondolták.

Hat másodperccel később mind a nyolcan holtan hevertek. Yoda felpillantott Obi-vanra.

– A tetemeket elrejteni, fölösleges.

Obi-van egyetértően biccentett.

– Ezek klónok; egy elhagyott őrhely éppolyan áruló nyom, mint egy kupac hulla. Gyerünk ahhoz a jeladóhoz!

Bail becsusszant a nabooi delegáció szenátori padjába, miközben Palpatine a pódiumról harsogott:

– Ezek a Jedi-árulók összeszabdaltak, eltorzították a vonásaimat, de nem tudtak sebet ejteni a becsületemen! Nem tudták eltorzítani az önérzetemet! A maradék árulókat levadásszuk, és gyökerestül kiirtjuk őket, rejtőzzenek bárhol… Ítélőszék elé kerülnek, élve vagy halva. Minden velük együttműködőnek hasonló lesz a sorsa. Azok, akik védelmezik az ellenséget, maguk is azok. Most jött el az idő! Most visszavágunk! És elpusztítjuk a pusztítókat. Halála demokrácia ellenségeire!

A Szenátus hangosan felmorajlott.

Amidala még csak rá sem pillantott Bailra, ahogy az becsusszant mellé egy ülésre. Az ellenkező oldalon Binks képviselő odabiccentett neki, ám nem szólt egy szót sem, csak komolyakat pislantott. Bail összeráncolta a homlokát; ha még az egyébként féktelen természetű Jar-Jar is aggódik, akkor ez az egész helyzet rosszabb, mint gondolta. És ő már eddig is nagyon-nagyon rossznak tartotta.

Finoman megérintette Amidala karját.

– Mindez hazugság. Ön is tudja ezt, igaz?

A nő fagyosan bámult a pódium irányába. Szemében el nem hullatott könnyek csillogtak.

– Én már azt sem tudom, hogy mit tudok. Már nem. Ön merre járt?

– Én… khm, feltartottak. – Ahogy a nő egyszer megfogalmazta, néhány dolgot jobb kimondatlanul hagyni.

– Egész délután bizonyítékokat tárt elénk – mormolta Amidala színtelen, érzelemmentes hangon. – Nem csak a gyilkossági merényletről. A Jedik éppen meg akarták dönteni a Szenátus hatalmát.

– Hazugság – ismételte Bail.

A Nagy Tanácsterem középpontjában Palpatine a főkancellári Pódiumnak támaszkodott, mintha az elején díszlő Nagy Pecsétből merítene erőt. – Ezek voltak a legemberpróbálóbb idők; ám mi kiálltuk a próbát. A háborúnak vége!

A Szenátus tombolt.

– A szeparatisták teljes vereséget szenvedtek, és a Köztársaság fennmarad! Egyesülve. Egyesülve és szabadon!

A Szenátus zúgva helyeselt.

– A Jedik lázadása volt a mi végső próbatételünk… a sötétség erőinek utolsó lélegzete. Most végleg magunk mögött hagytuk a sötétséget, és új nap virrad ránk! Új reggel ragyog fel a Köztársaságban!

A Szenátus moraja egyre nőtt.

Padmé rezzenéstelen tekintettel bámult.

– Most következik… – mondta tompán.

Bail megrázta a fejét.

– Mi következik most?

– Meglátja.

– Soha többé nem osztjuk meg az erőinket! Soha többé nem fordul szektor szektor ellen, bolygó bolygó ellen, testvér testvér ellen! Egy nemzet vagyunk, egy és oszthatatlan!

A Szenátus magából kikelve ünnepelt.

– Annak biztosítására, hogy mindig együtt maradjunk, hogy mindig egyetlen hangon szóljunk és erős kézzel cselekedjünk, a Köztársaságnak meg kell változnia! Fejlődnünk kell! Növekednünk kell! Immár egyetlen hatalmas birodalommá váltunk; legyen hát mostantól a nevünk is Birodalom!! Mi vagyunk az első Galaktikus Birodalom!

A Szenátus még jobban megvadult.

– Mi ütött ezekbe? – kérdezte Bail. – Felfogják egyáltalán, hogy mit éljeneznek?

Padmé a fejét rázta.

– Egységes Birodalom vagyunk – folytatta Palpatine –, amit továbbra is ez a fenséges testület ural majd! Olyan Birodalom, amely sosem tér vissza a politikai manőverezéshez és korrupcióhoz, ami oly mélyen megsebzett minket; olyan Birodalom, amelyet egyetlen, szuverén uralkodó irányít majd: valaki, akit életre szólóan választanak meg.

A Szenátusban még jobban elszabadultak az indulatok.

– A mi Birodalmunkban a többség uralkodik majd! Egy új Birodalom, új Alkotmánnyal! A törvények és nem a politikusok Birodalma! Olyan Birodalom, amely az igazságos társadalom megóvásának híve. A biztonságos és biztos társadalomnak! Olyan Birodalom vagyunk, amely tízezer évig fennmarad!

A Szenátus moraja folyamatos mennydörgéssé vált, mintha egy hatalmas viharfelhő belsejében lettek volna.

– Minden évben megünnepeljük ezt a napot, a Birodalom Napját. A gyermekeink miatt. És az ő gyermekeik miatt. Az elkövetkező tízezer évben! Biztonság! Oltalom! Igazság és Béke!

A Szenátus teljesen megvadult.

– Ismételjék utánam! Biztonság! Oltalom! Igazság és Béke! Biztonság! Oltalom! Igazság és Béke!

A Szenátus kántálni kezdte a szavakat, egyre hangosabban és erőteljesebben, míg végül úgy tűnt, hogy az egész galaxis együtt zengi velük.

Bail nem hallotta Padmét a tébolyult hangzavarban, de le tudta olvasni a szavakat az ajkáról.

Hát így pusztul el a szabadság, mondta magának. Ünnepléssel és tapsviharral.

– Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen! – szökkent talpra Bail. – A szószékemhez kell jutnom… még mindig benyújthatunk egy indítványt…

– Nem! – A nő keze döbbenetes erővel szorította meg a szenátor karját, és amióta megérkezett, Padmé most először nyíltan belenézett a szemébe. – Nem, Bail. Nem nyújthat be indítványt! Nem teheti! Fang Zart máris letartóztatták, Tundra Dowmeiával együtt, és csak rövid idő kérdése, hogy az egész Kétezrek Delegációját az Állam ellenségének nyilvánítsák. Ön jó okkal maradt le arról a listáról; ne kerüljön hát fel rá azzal, amit ma tesz.

– De nem állhatok csak így tétlenül, és nem nézhetem, hogy…

– Igaza van. Nem nézheti tétlenül. Rá kell szavaznia!

– Micsoda?

– Bail, ez az egyetlen lehetőség. Az egyetlen reménye, hogy olyan pozícióban maradjon, ahol bárkivel bármi jót tehet. Szavazzon Palpatine-ra! Szavazzon a Birodalomra. Vegye rá Mon Mothmát, hogy ő is cselekedjen így! Legyenek jó és engedelmes szenátorok! Ügyeljenek a modorukra, és hajtsanak fejet! És folytassák… mindazt, amiről nem beszélhetünk. Mindazt a dolgot, amiről én nem tudhatok. Ígérje meg nekem, Bail!

– Padmé, amiről ön beszél… amiről nem beszélhetünk… ez akár húsz évbe is beletelhet! Gyanú alatt áll? Mit fog addig tenni?

– Miattam ne aggódjon! – vetette oda a nő hűvösen. – Nem tudom, élek-e addig.

A szeparatista vezetőség bunkererődjének irányítóközpontjában több tucat harci droid volt. Páncélozott és felfegyverzett őrök. Automata védelmi rendszerek.

Sikolyok, könnyek, könyörgések a kegyelemért.

Egyik sem számított.

A Sith eljött Mustafarra.

Kisebb Poggle, a Geonosis nagyhercege négykézláb mászott, akár egy nyüszítő állat, a lemetszett hús- és fémfejek, kezek és lábak forgatagában – fátyolos szárnyaival csapkodva, míg egy villámló fénypenge végül el nem választotta fejét a nyakától.

Shu Mai, a Kereskedő Céh elnöke felpillantott térdelő helyzetéből, kezét összekulcsolva maga előtt, könnyektől patakzó, ráncos arccal.

– Jutalmat ígértek nekünk – zihálta. – Markáns jutalmat…

– Én vagyok a jutalmad – felelte a Sith Lord. – Vagy talán nem találsz elég markánsnak?

– Kérlek! – rikácsolta könnyein keresztül. – Kééér…

A skarlátvörös penge keresztülhatolt a koponyáján, és a holtteste megingott. Egy hanyag csuklómozdulat, és a fegyver átmetszette nyaki gyűrűinek oszlopát. Szétperzselt agyú feje a padlóra fordult.

Ezután az egyetlen hang, ami hallatszott, a puha lábak pánikszerű dobogása volt, ahogy Wat Tambor és két neimoidi társa keresztülrohantak a hallon, egy közeli konferenciaterem irányába.

A Sith Lord nem sietett utánuk. Az irányítóközpont minden kijárata lezárult, ő pedig tönkretette a vezérlőpanelt.

A konferenciaterem végzetes zsákutca.

Klónok ezrei özönlötték el a Jedi Templomot.

A több zászlóaljnyi sereg minden szinten nem csupán megszálló erőt jelentett, de részt vettek a holttestek személyazonosításhoz való előkészítésének hosszadalmas és aprólékos munkájában is. A Jedi-hullákat fel kellett címkézni a Templom Archívumában talált tekercsek alapján; az elesett klónharcosokat egyeztették a csapatok névlajstromával. Minden egyes hulláról számot kellett adniuk.

Ez, mint kiderült, valamivel nehezebb és komplikáltabb feladat volt, mint azt a klónhivatalnokok először hitték. Bár a harc órákkal ezelőtt véget ért, még mindig tűntek el katonák. Rendszerint kisebb felderítő-osztagok – öt vagy kevesebb fő –, amelyek folytatták a Templom csarnokainak és folyosóinak véletlenszerű átfésülését, megvizsgálva minden ajtót és ablakot, minden bútort és fülkét.

Néha, amikor egy-egy ilyen kamrát kinyitottak, akár öt halott klónt is találtak benne.

És akadtak egyéb zavarba ejtő hírek is; a felderítést irányító tisztek gyanús mozgolódásokról kaptak jelentést – általában egy fordulóban eltűnő köpeny villanásáról, amit valamelyik katona periferikus látása érzékelt –, ám ezek közelebbi vizsgálatra egytől egyig vaklármának bizonyultak: hallucinációnak vagy képzelődésnek csupán. Érkeztek továbbá megmagyarázhatatlan hangokról szóló jelentések is, amelyek azután üresnek bizonyuló járatokból és területekről hallatszottak.

Bár a klónharcosokat már öntudatra ébredésük előtt trenírozni kezdték kaminói bölcsődéikben, hogy könyörtelenül gyakorlatiasak, materialisták és mindenféle babonára tökéletesen érzéketlenek legyenek, most némelyikük mégis kezdte azt hinni, hogy a Templomot szellemek kísértik.

Az Ezer Szökőkút Csarnokának ködpárás félhomályában a tisztogató osztag egyik klónja egy villanásnyi időre észrevette, hogy valaki egy hylaiai mocsári bambuszcsomó mögé lépett.

– Megállni! – kiáltotta. – Hé, te ott! Ne mozdulj!

Az árnyak takarta alak villanva veszett bele a félhomályba, a klón pedig osztagtársaihoz fordult:

– Gyerünk! Akármi volt is az, nem hagyhatjuk meglógni!

A klónok elrobogtak a ködbe. Mögöttük, a nagy halom hulla közül, amelyeken addig dolgoztak, a homályos derengésből két Jedi-mester tűnt elő.

Obi-van átlépett a fehér páncélos testek fölött, és letérdelt a lézervetők perzselte gyerektestek mellé. Könnyek patakzottak végig az arcán, ami azóta nem tudott megszáradni, mióta csak beléptek a Templomba.

– Még a legfiatalabbak sem élték túl. Úgy látszik, itt vetették meg a lábukat, hogy szembeszálljanak a klónokkal.

Yoda arcán ősi szomorúság mélyítette el a ráncokat.

– Vagy menekülni próbáltak, ok, és lelassítani az üldözőket, visszafordultak néhányan.

Obi-van egy másik testhez fordult, egy teljesen felnőtt és érett Jetiiéhez.

– Yoda mester… ez a Troli…

Yoda odapillantott, és sötéten bólintott.

– Ifjú tanítványait sorsukra hagyni, Cin Drallig soha nem tette volna. Obi-van térdre rogyott az elesett Jedi mellett.

– Ő volt a fényszablyaoktatóm…

– Az övé pedig, voltam én – rebegte Yoda. – Megnyomorít, a gyász bennünket, ha hagyjuk neki.

– Tudom. De… egy dolog tudni, hogy egy barát meghalt, Yoda mester. És más dolog megtalálni a holttestét…

– Igen – lépett közelebb Yoda. Gimerbotjával egy vértelen, mély vágás felé bökött, ami Drallig vállán tátongott, és mélyen belehasított a mellkasába is. – Igen, más. Látod ezt, igaz? Lézervető, semmilyen, nem ejt ilyen sebet.

Obi-van szívében jeges űr nyílt, ami elnyelte minden fájdalmát és gyászát, csak egy bizonytalan, üres nyugalmat hagyva hátra.

– Fényszablya? – suttogta.

– Az irányjelző, még mindig! – Yoda a fák és medencék közt feléjük igyekvő alakok felé bökött botjával. – Visszatérnek, a klónok. Obi-van felegyenesedett.

– Kiderítem, ki tette ezt.

– Kideríted? – Yoda szomorúan ingatta a fejét. – Hiszen már tudod – mondta, azzal becsoszogott a homályba.

Darth Vader semmi élőt nem hagyott maga mögött, amikor távozott az irányítóközpont főterméből.

Mellékesen, nemtörődöm módon lépkedett végig a folyosón; pengéje hegyével végigvájta a duracél falat, élvezve az atomjaira bomló fém sercegését, és ízlelgetve a megperzselt idegen hús füstjének zamatát.

A konferenciaszoba ajtaja zárva volt. Egy ilyen hitvány akadály sértés lett volna a fényszablya számára; fekete kesztyűs keze ökölbe szorult. Az ajtó összegyűrődött, és beszakadt.

A Sith Lord átlépett rajta.

A konferenciaterem falait áttetsző üvegacél alkotta. Mögöttük obszidiánvulkánok szórtak tüzet a tájra; lávafolyamok ölelték körül az egész létesítményt.

Rune Haako, a Kereskedő Föderáció alkirályának segédje és bizalmi titkára keresztülbukott egy széken, ahogy botladozva hátrált. A padlóra zuhant, és úgy remegve, mint valami lárva a serpenyőben, igyekezett négykézláb az asztal alá iszkolni.

– Megálljon! – nyöszörögte. – Elég! Megadjuk magunkat, hát nem érti? Nem ölhet meg csak úgy minket…

A Sith Lord elmosolyodott.

– Valóban?

– Fegyvertelenek vagyunk! Megadjuk magunkat! Kérem… könyörgöm,hiszen ön Jedi!

– Önök a Jedik elpusztításáért harcoltak – tornyosult Vader a nyárfalevélként reszkető neimoidi fölé, és levigyorgott rá. Majd megkínálta félméternyi plazmával. – Gratulálok a sikeretekhez!

A Sith Lord átlépte Haako tetemét, és Wat Tambor felé indult, aki reménytelenül kaparászta páncélkesztyűjével az üvegacél falat. A Techno Unió vezetője megfordult közeledtére, és reszketve hajbókolni kezdett, pajzsként tartva karját arcpáncélja elé a sárkány szemében lángoló tűz elől.

– Kérem, bármit megadok önnek! Amit csak akar!

A penge kétszer megvillant; Tambor karja a földre hullt, aztán a feje is.

– Köszönöm.

Darth Vader a Független Rendszerek Szövetségének utolsó élő vezetője felé fordult.

Nute Gunray, a Kereskedő Föderáció alkirálya reszketve állt egy alkóvban, vérszínű könnyek csurogtak végig zöld foltokkal tarkított arcán.

– A háború… – nyüszítette. – A háborúnak vége… Lord Sidious megígérte… ígéretet tett, hogy békében távozhatunk…

– Az üzenete hibásan érkezett – lendült magasba a penge. – Nem békét, hanem bakót ígért.

A Jedi Templom fő holokommközpontjában, magasan a központi toronyban, Obi-van az Erő segítségével mélyen belenyúlt a jeladó szerkezetének burkába, és finoman átállította a rezgéskalibrációt, hogy a jelet a Gyertek haza! üzenetről a Meneküljetek és rejtőzzetek el! kódra változtassa. Mivel mindezt a külső beavatkozás bármilyen látható nyoma nélkül tette, tetemes időbe kerül majd a katonáknak, hogy detektálják a rekalibrációt, és még tovább tart majd visszaállítaniuk azt. Mindössze ez volt, amit a még életben maradt Jedikért tehetett: hogy figyelmezteti őket, és esélyt ad nekik a küzdelemre.

Obi-van a jeladótól a belső biztonsági rendszer felé fordította a figyelmét. Rá kell jönnie, hogy pontosan mi az, ami miatt figyelmeztette őket.

– Ezt tennünk, nem szabad! – motyogta Yoda. – Nekünk kell távoznunk, mielőtt ők bukkannak ránk.

– Látnom kell – felelte Obi-van komoran. – Mint már odalent is mondtam: tudni egy dolog. Látni egy másik.

– Sok fájdalom, a látás csak ezt okoz neked.

– Akkor a fájdalom az, amit kapok. Nem fogok elmenekülni előle. – Beütött egy kódot, amely megjelenítette az Ezer Szökőkút Csarnokának holoképét. – Nem félek.

Yoda szeme aranyzöld réssé szűkült.

– Kellene pedig. Jobb lenne.

Obi-van kővé dermedt arccal figyelte, ahogy a lézerlövedékek zápora elől menekülő gyerekek berohantak a terembe. Nézte, ahogy Cin Drallig és pár kamaszkorú padavan – Whie lett volna az egyik, akit maga Yoda hozott Vjunnak? – hátráltak be a képbe, villogó pengékkel kaszabolva az előrenyomuló katonákat, visszaverve rájuk a lézerlövedékeket.

Figyelte, ahogy egy fényszablya pengéje villan be a képbe, levágva előbb az egyik padavant, majd a másikat. Végignézte, ahogy egy köpenyes alak fürge léptekkel előrenyomul, keresztülhasítja Drallig vállát és mellkasát, majd oldalra lép, ahogy az öreg Troll elzuhan, és hagyja, hogy a klónok cafatokká lőjék a gyermekeket.

Obi-van arckifejezése meg sem rezdült.

Megnyitotta magát annak, ami következett; felkészült rá, amit látni fog, összpontosított, bízott az Erőben, és mégis…

Aztán a köpenyes figura megfordult, hogy szembenézzen egy mögötte álló csuklyás alakkal, aki nem volt más, mint…

Aki…

Obi-van a hologramra meredt, és azt kívánta, bár lenne elég ereje hozzá, hogy kivájja saját szemét.

Ám ez a kép még vakon is örökké ott lebegne lelki szemei előtt. Látná, ahogy barátja, tanítványa, testvére megfordul és letérdel egy fekete kámzsás Sith Lord előtt…

A fejében néma üvöltés visszhangzott.

– Az árulókat megsemmisítettük, Lord Sidious. Az Archívum biztonságban van. Ősi holokronjaink végre ismét Sith-kezekbe kerültek.

– Remek… remek! Együtt az Erő minden titkának uraivá válunk… – A Sith Lord úgy dorombolt, mint egy elégedett rankor. – Helyesen cselekedtél, ifjú tanítványom! Érzed, ahogy nő benned az Erő?

– Igen, mesterem!

– Lord Vader, a képességeid felülmúlják minden Sith-ét előtted. Menj csak, fiam! Menj; és hozz békét a Birodalmunkra!

Erőtlenül tapogatózva Obi-vannak nagy nehezen sikerült lekapcsolnia a holovetítőt. Nekitámaszkodott a konzolnak, ám a karjaiból kifutott minden erő; megbicsaklott, és a padlóra rogyott.

A fájdalomtól vakon kuporodott össze a konzol tövében.

Yoda olyan együtt érző volt, akár egy wroshyrfa gyökérzete.

– A figyelmeztetést, azt kaptad meg tőlem.

– Hagynom kellett volna, hogy lelőjenek…

– Mi?

– Nem. Az már túl késő lett volna… már a Geonosison is túl késő volt. A Zabrakon, Naboon… ott kellett volna elpusztulnom… mielőtt egyáltalán idehoztam őt…

– Abbahagynod kell, ezt most! – Yoda a bordái közé bökött a botjával, elegendő erővel ahhoz, hogy Obi-van felegyenesedjen. – Rávenni egy Jedit a bukásra, senki nem képes; meghaladja még Sidious hatalmát is. Ő maga választotta ezt, Skywalker.

Obi-van lehorgasztotta a fejét.

– Attól tartok, tudom, miért.

– Miért? Nem számít semmit a miért. Nincs miért. Csak egy Sith Lord és a tanítványa, az van. Két Sith. – Yoda közelebb hajolt. – És két Jedi. Obi-van bólintott, ám még mindig nem bírt az öreg mestere szemébe nézni.

– Palpatine-t választom.

– Lord Sidiousszal szembeszállni, te nem leszel elég erős soha. Te halnál meg, fájdalmasan.

– Ne akard, hogy Anakint kelljen megölnöm! – mordult fel Obi-van. – Mester, olyan ő nekem, mintha a testvérem lenne.

– Eltűnt ő már, a fiú, akit oktattál… a sötét oldal, az torzította el. Darth Vader, ő megölte. Megszabadítani őt ebből a nyomorúságból, az a te feladatod. Meglátogatni az új Császárt, az pedig az enyém.

Most Obi-van egyenesen a szemébe nézett.

– Palpatine megküzdött Mace-szel, Agennel, Kittel meg Saesee-vel… néggyel a legjobb kardforgatók közül, akiket rendünk valaha is felnevelt. Egymaga. Még ha ketten, együtt támadnánk ellene, akkor sem lenne esélyünk.

– Így igaz – felelte Yoda. – Ám esélyt, külön-kölön, talán tudunk teremteni…

HUSZADIK FEJEZET

chiaroscuro

C-3PO a verandán landoló hajót DC0052 intergalaktikus vadászgépként azonosította; hogy a biztonságos oldalon maradjon, bekapcsolva hagyta a védőfüggönyt.

Ezekben a zavaros időkben a biztonság felülkerekedett az udvariasságon, még az ő számára is.

Egy csuklyás köpönyeget viselő emberi alak tűnt elő a DC0052-ből, és közeledett az energiafüggönyhöz.

C-3PO elébe ment.

– Helló! Segíthetek valamiben?

Az ember a csuklyájához emelte a kezét; nem vetette hátra, csak annyira emelte fel, hogy C-3PO azonosíthassa a szemek, orr, száj és szakáll jellegzetes formáját és helyzetét.

– Kenobi mester! – C-3PO már régóta megkapta a részletekbe menő, igen határozott utasításokat arra az esetre, ha váratlanul egy álruhás Jedi bukkanna fel náluk. Abban a pillanatban deaktiválta a védőfüggönyt, és hátralépett. – Jöjj be, gyorsan! Odakinn megláthatnak.

Miközben C-3PO fürgén bevezette őt a nappaliba, Kenobi megkérdezte:

– Járt itt Anakin?

– Igen – válaszolt C-3PO vonakodva. – Nem sokkal azután érkezett, hogy ő és serege megmentette a Köztársaságot a Jedik lázadásától…

Magába fojtotta a szót, amint ráeszmélt, hogy Kenobi mester egyszeriben úgy néz rá, mint aki mindjárt csavarjaira szedi. Talán nem kellett volna ily serényen beengedni őt.

Végtére is, most ő is valamiféle számkivetett?

– Én, ööö, azt hiszem… – hebegte C-3PO hátrálva. – Megyek, és szólok a szenátor asszonynak. Ő épp lepihent. A reggeli Nagygyűlés után nem érezte magát teljesen jól, így aztán…

Az íves lépcsőfeljáró tetején ekkor jelent meg a szenátor, puha köntöst kanyarítva házitógája fölé, és C-3PO úgy döntött, leghelyesebb, ha most diszkréten visszavonul.

Ám nem túlságosan; amennyiben Kenobi mester valami rosszban sántikált, C-3PO-nak olyan helyzetben kellett maradnia, hogy azonnal értesíthesse Typho kapitányt és biztonsági személyzetét.

Amidala szenátor mindenesetre egyáltalán nem úgy festett, mintha veszélyes törvényen kívüliként kezelné Kenobi mestert…

Valójában, épp ellenkezőleg: úgy tűnt, mintha egyenesen a karjaiba vetné magát, és a hangja teljesen elfulladt a heves érzelmektől, miközben talán nem egészen illendő módon adott hangot örömének, hogy életben találja a Jedit.

Ezután olyan párbeszéd következett, amit C-3PO nem egészen értett; politikai információk sora, ami tökéletesen kívül állt programozottságán. Anakin mesterről esett szó, és a Köztársaság bukásáról, bármit is jelentett ez, és valami Sith Lordokról, meg Palpatine főkancellárról, az Erő sötét oldaláról… igazán, az egészből semmit nem tudott kihámozni. Az egyetlen részlet, amit világosan felfogott, az volt, hogy a Jedik rendje kitaszítottá vált, és csaknem eltörölték őket a föld színéről (ezt a hírt ma reggel az egész lipartiai úton hallhatta), meg hogy nem-teljesen-váratlanul kiderült: Kenobi azért jött, hogy Anakinnal találkozzon. Végtére is, ok társak voltak (bár a hosszú évek ellenére, amit együtt töltöttek, Anakin mester utóbbi viselkedése teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy sajnos nem sok ragadt rá Kenobi mester kellemes modorából).

– Mikor láttad őt utoljára? Tudod, merre lehet?

C-3PO fotoreceptorai érzékelték, hogy a szenátor asszony elpirult, ahogy lesütötte a szemét, és csak annyit mondott:

– Nem.

Háromévnyi szolgálata a főpolitikus háztartásában visszatartotta C-3PO-t abban, hogy újra előugorjon, és emlékeztesse úrnőjét, mit mondott neki Anakin mester tegnap, útban Mustafar felé; nagyon jól tudta, hogy a szenátor asszony memóriája csak akkor hagy ki, mikor ő úgy akarja.

– Padmé, segítened kell! – nógatta Kenobi mester. – Meg kell találnom Anakint! Meg kell állítanom!

– Hogy mondhatsz ilyet? – A nő hátralépett és elfordult tőle, karjait keresztbe fonva egyre jobban gömbölyödő pocakján. – Ő nyerte meg a háborút!

– A háború soha nem a Köztársaság és a szeparatisták között zajlott. Hanem Palpatine és a Jedik között. Vesztettünk. Minden egyéb csupán színjáték volt.

– Pedig elég valóságosnak tűnt mindenkinek, aki belehalt!

– Igen. – Most Kenobi mesteren volt a sor, hogy lesüsse a szemét. – Beleértve a gyermekeket is a Templomban.

– Micsoda?

– Meggyilkolták őket, Padmé! Láttam. – Megérintette a nő vállát, és visszafordította, hogy a szemébe nézzen. – Anakin tette.

– Hazugság! – Elég erősen taszította el magától a férfit ahhoz, hogy akkor és ott C-3PO csaknem riassza a biztonsági szolgálatot, ám Kenobi mester csupán olyan arckifejezéssel válaszolt, amely C-3PO belső érzelemfelismerő fájljai a szomorúság és sajnálat érzéseiként azonosítottak. – Ő soha nem lenne képes… soha… nem az én Anakinom…

Kenobi mester hangja lágy volt, és nyugodt.

– Meg kell találnom.

A nő válasza még lágyabb volt; C-3PO hangdetektorai alig tudták érzékelni szavait:

– Eldöntötted, hogy megölöd őt.

– Óriási fenyegetést jelent – felelte Kenobi mester komoran.

Ekkor a szenátor asszony egészségi állapota végül minden jel szerint megadta magát; a térde megrogyott, és Kenobi mester kénytelen volt elkapni, majd a szófához támogatni őt. Úgy tűnt, Kenobi mester valamivel többet tudott az emberi fiziológiáról, mint C-3PO; bár az ő fotoreceptorai sem voltak vakok Amidala szenátor ábrázatának változásaira, de a droidnak fogalma sem volt, mit jelezhetnek.

Mindenesetre Kenobi mester szemlátomást azonnal felfogta a helyzetet. Kényelmesen leültette a díványra a szenátor asszonyt, és homlokráncolva állt előtte.

– Anakin az apja, igaz?

A nő félrenézett. Szemében ismét könny csillant.

A Jedi-mester suttogva mondta:

– Sajnálom, Padmé. Bárcsak más volna a helyzet…

– Menj el, Obi-van! Nem segítek neked. Nem tudok. – Elfordította az arcát. – Nem segítek neked megölni őt.

– Nagyon sajnálom – ismételte Kenobi mester, azzal távozott.

C-3PO óvatosan visszaosont a nappaliba, hogy úrnője egészségi állapota felől tudakozódjon, ám mielőtt még megtalálta volna a megfelelően választékos szavakat a párbeszéd megkezdéséhez, a szenátor asszony lágyan így szólt:

– Thripio, tudod mi ez?

Feltartotta neki a jerba bőrszíjon lógó medált, amelyet mindig a nyakában hordott.

– Hogyne, asszonyom! – felelte a droid zavarodottan, egyszersmind örömmel, mint mindig, hogy úrnője szolgálatára lehet. – Ez egy darabka japor. A tatuini fiatalok törzsi rúnákat faragnak rá, hogy amulettet készítsenek belőle; a babonás népi hiedelem szerint jószerencsét hoz, és megóvja viselőjét minden bajtól. Néha szerelmi zálogként is szolgál. Azt kell mondjam, úrnőm, felettébb csodálkozom, hogy te megfeledkeztél erről, figyelembe véve, hogy mindig a nyakadban hordod, mióta oly sok évvel ezelőtt ajándékba kaptad Anakin gazd…

– Nem felejtettem el, mi ez, Thripio – vágott közbe a nő hűvösen. – Köszönöm. Csak… emlékeztettem magam arra a fiúra, aki ezt nekem adta.

– Úrnőm? – Ha nem felejtette el, akkor meg minek kérdezte? Mielőtt C-3PO megfogalmazhatott volna magában egy kellőképpen udvarias kérdést, Padmé újra megszólalt:

– Lépj kapcsolatba Typho kapitánnyal! Mondd meg neki, hogy készítse elő a hajómat!

– Úrnőm? Készülsz valahová?

– Együtt megyünk – válaszolta. – Mustafarra…

A tükörsima hajó rámpája mögötti árnyékok közül Obi-van figyelte, ahogy Typho kapitány igyekszik lebeszélni Padmét a dologról.

– Asszonyom – tiltakozott a nabooi biztonsági főnök –, legalább hadd menjek önnel!

– Köszönöm, kapitány, de erre semmi szükség – felelte Padmé hűvösen. – A háborúnak vége, és… ez egy személyes jellegű út. És kapitány? Annak is kell maradnia, ugye megérti? Semmit nem tud a távozásomról, vagy hogy merre mentem, sem arról, várhatóan mikor térek vissza.

– Ahogy kívánja, asszonyom – hajtott fejet Typho vonakodva. – Ám kifejezetten helytelenítem ezt a döntését.

– Minden rendben lesz, kapitány! Végtére is, itt lesz nekem Thripio, majd ő a gondomat viseli.

Obi-van tisztán hallotta a droid motyogását:

– Ó, egek!

Miután Typho végül beszállt saját siklójába és elhajtott, Padmé és droidja beszállt a hajóba. Egyáltalán nem vesztegették az időt; a jármű repulzoremelői beindultak, mielőtt a beszállórámpa becsukódott volna.

Obi-vannak vetődnie kellett, hogy elérje.

Belendült a jármű belsejébe, épp mielőtt a zsilip bezáródott, és a csillogó hajó kilőtt az égbe.

Darth Vader a mustafari irányítóközpont parancsnoki hídján állt, duracél és eleven kezét a háta mögött összefonva, és keresztülbámult az üvegacél falon a galaxisra, amelyet egy napon uralni fog majd.

Nem fordított figyelmet a lába körül szanaszét heverő hullákra.

Valóban érezte, ahogy az ereje egyre nő. Máris felért „mesterével”. Nem sokkal azután, hogy Palpatine megosztotta vele Darth Plagueis felfedezését, a kapcsolatunk hirtelen… átalakult.

Végzetesen.

Minden a terv szerint haladt.

Mégis…

Nem tudott szabadulni egy furcsa, hátborzongató érzéstől… egyfajta hideg, nyálkás szivárgástól, ami felcsúszott lába erein, és nyirkos csápokat növesztett a zsigereiben…

Csaknem mintha még mindig félt volna…

Meg fog halni, és te tudod ezt, suttogta a sárkány.

Dacosan megrázta magát. Lehetetlen! Ő Darth Vader! A félelemnek nincs ereje fölötte. Ő már elpusztította a saját félelmét.

Minden meghal.

Mégis, olyan volt, mintha a sárkány belemélyesztette volna méregfogait a sarkába, amikor csizmájával a földbe taposta.

És ez a méreg most a csontja velejéig megfagyasztotta őt.

Még a csillagok is kihunynak.

Újra megrázta magát, és a holokommhoz lépett. Beszélni akart a mesterével.

Palpatine mindig segített neki féken tartani a sárkányt.

Csilingelve megszólalt egy kommlink.

Yoda kinyitotta a szemét a sötétben.

– Igen, Kenobi mester?

– Most landolunk. A helyeden vagy?

– Igen.

Pillanatnyi csönd.

– Yoda mester… ha nem látnánk egymást újra…

– A majd, arra ne gondolj, Obi-van. A jelen, csakis ez létezik. Még az örökkévalóságban is.

Újabb pillanatnyi csönd.

Hosszabb.

– Az Erő legyen veled!

– Itt van, velem. És veled is legyen, ifjú Obi-van!

Az adás véget ért.

Yoda felemelkedett.

Egy intésére kinyílt a szellőzőakna rácsozata, ahol eddig meditációba mélyedve várakozott, és felfedte a hatalmas, kúpos üreget, a Galaktikus Szenátus Nagytanácstermét. Egykor Szenátusi Arénának is nevezték.

Ma ez a becenév különösen találóan hatott.

Yoda nyújtózva frissítette fel a vérkeringést zöld izmaiban. Eljött hát az ő ideje.

Kilencszáz évnyi tanulás és edzés, tanítás és meditáció, mindez fókuszálva, megtisztítva és feloldva ebben az egyetlen pillanatban… Hosszú életének egyetlen valódi célja és értelme az volt, hogy felkészüljön az éj szívébe való belépésre, és szembeállítsa saját fényét a sötétséggel.

Megigazította övén lógó fényszablyáját.

Fehér palástját átvetette a vállán.

Tiszteletteljesen, hálásan, minden félelem és harag nélkül, Yoda háborúba indult.

Egy ezüstös villanás odakinn megragadta Darth Vader tekintetét; mintha egy elegáns, ívelt tükörcsepp libbent volna keresztül a füstön és vulkáni hamun, visszaverve a narancsfehéren izzó láva fényét. Fél térdre ereszkedve egyenesen keresztüllátott mestere holoszkenjén, miközben zavartalanul folytatta jelentését.

Már nem félt; túlságosan lekötötte őt, hogy kellően tiszteletteljesnek tűnjön.

– A szeparatista vezetőség nem létezik többé, mesterem.

– Akkor hát elvégeztetett. – A kép gúnyos, mosolyszerű grimaszt vágott. – Visszaállítottad a békét és igazságot a galaxisban, Lord Vader.

– Ez az egyetlen célom, mester.

A képmás felemelte a fejét, mosolya minden átmenet nélkül fenyegető grimasszá változott.

– Lord Vader… zavart érzek az Erőben. Lehet, hogy veszély les rád.

Vader kipillantott a tükörvillanásra; felismerte azt a hajót.

Talán az a veszély, hogy halálra csókolnak…

– Hogy lennék veszélyben, mester?

– Nem tudom megmondani. Ám a veszély valós. Légy óvatos!

Legyek óvatos, legyek óvatos, ismételte magában, gondolatban elvicsorodva. Hát ennyi telik tőled? Ezt ugyan Obi-vantól is megkaphattam volna…

– Az leszek, mester. Köszönöm.

A holokép elenyészett.

Talpra emelkedett, és a vicsorgás kiült az arcára, a tekintetébe.

– Te vagy az, akinek óvakodnia kellene, „mesterem”. Én vagyok az a zavargás az Erőben.

Odakinn a karcsú hajó leereszkedett a rámpára. Egy pillanatot azzal töltött, hogy újra felvegye Anakin Skywalker arcát: hagyta, hadd folyjon át rajta Anakin szerelme, hadd ragyogjon fel ajkán az ő boldog mosolya, hadd tegye ruganyossá Anakin fiatalos energiája a lépteit, miközben sietősen keresztülszökellt a tetemek és lemetszett végtagok rendetlenségén.

Odakinn találkozik vele, és kinn is tartja. Volt egy olyan érzése, hogy nem igazán nyerné meg a felesége tetszését a mód, ahogyan… nos, mondjuk úgy, kidekorálta… az irányítóközpontot.

Végtére is, vonta meg a vállát gondolatban, ízlésekről nem nyitunk vitát.

A Köztársaság főkancellárjának várószobája a Szenátusi Aréna alsó csúcsát alkotta. Alig volt több egy kör alakú felkészítő helyiségnél: egy zöld szobácskánál, ahol a főkancellár vendégei kikapcsolódhattak, mielőtt felléptek a Szenátusi Pódiumra – a hatalmas, hidraulikus oszlopon álló kör alakú emelvényre, amelynek kontrollpanelje irányította a szenátusi delegációk lebegőpadjait, és amely a figyelem fókuszpontjába emelkedett a fenti csarnokban.

A pódium felett egy térdelő Sith hatalmas, háromdimenziós holoképe hajolt meg egy alacsonyabban álló árnyék előtt. Az árnyék két oldalán vörösposztós őrök strázsáltak; a közelben egy chagriai talpnyaló hajbókolt alázatoskodva.

– Ám a veszély valós. Légy óvatos!

– Az leszek, mester. Köszönöm.

A holokép elenyészett, és ahol eddig a hatalmas, áttetsző alak térdelt, most egy másik tűnt elő; egy hús-vér lény, apró és öreg, fehér palástban, görbe botjára támaszkodva. Ám fizikai megjelenése illúzió volt csupán; valódi mivoltát csak az Erőben lehetett érzékelni. Az Erőben hatalmas fényforrásként ragyogott.

– Sajnálom őt. Tanítvány oly későn lett, s ily hamar veszíti el mesterét…

– Nahát, Yoda mester! Minő kellemes meglepetés! Legyen üdvözölve! – Az árnyék hangjában izgatott várakozás rezdült. – Hadd legyek én az első, aki boldog Birodalmi Napot kíván önnek!

– Boldognak, nem találja majd. Sem a gyilkos, kinek neve Vader.

– Ó! – Az árnyék közelebb lépett a fényhez. – Ez hát a fenyegetés, amit éreztem. Ki az, ha szabad érdeklődnöm? Kit küldött utána, hogy megölje?

– A tudat, hogy ki pusztít el téged, legyen elég.

– Ó, ugyan, Yoda mester! Csak nem Kenobit? Kérlek, mondd, hogy Kenobi az! Lord Vader mérhetetlen gyönyörűségét leli benne, hogy olyanokat pusztít el, akik törődnek vele…

Az árnyak között, néhány méternyire Mas Amedda – a chagriai talpnyaló, a Galaktikus Szenátus szóvivője – kihallotta a suttogó parancsot Palpatine hangjából. Menekülj^!

Így is tett.

Távozását sem a fény, sem az árnyék nem méltatta pillantásra.

– Megölni Obi-vant csak úgy, nem olyan könnyű.

– Mint ahogy téged sem az; ám ez hamarosan megváltozik. – Az árnyék tett egy újabb lépést, majd még egyet.

Előtűnt egy fényszablya; sugara zölden ragyogott, mint a lombok között áttűző napfény.

– Elérkezett ma, ennek próbája.

– A sötét oldal apró töredékének is nagyobb az ereje, mint amit a Jedi arroganciád felfogni képes; te, aki a fényben élsz, sosem láttad a sötétség igazi mélységeit.

Az árnyék széttárta karját, amitől köpenye ujjai fekete szárnyakká változtak.

– Egészen mostanáig.

Villám csapott elő kinyújtott kezéből, és kezdetét vette a harc.

Padmé lebotladozott a rámpán, egyenesen Anakin karjaiba.

Szeme kisírt volt és fénytelen; amint beszállt a hajóba, érzései feletti uralma végleg összeomlott, és az egész utat végigzokogta a kérlelhetetlen, agyzsibbasztó rettegéstől. Ajka megduzzadt, az egész teste rázkódott, és egyszerűen hálás volt, oly mérhetetlenül hálás, hogy újra friss könnyek törtek elő belőle… Hálás, hogy Anakin életben van, hogy futva vágtat keresztül a rámpán és jön elé; hogy még mindig erős és gyönyörű, a karja még mindig melegen öleli át, és ajka lágyan csókolja a haját.

– Anakin, én Anakinom… – reszketett a mellkasára borulva. – Annyira féltem…

– Shhh, jól van. Minden rendben. – Addig cirógatta Padmé haját, míg a nő remegése alábbhagyott, majd tenyerébe fogta az arcát, és lágyan felemelte, hogy a szemébe nézzen. – Miattam sosem kell aggódnod! Hát nem érted? Senki nem képes ártani nekem. Soha, senki nem fog bántani egyikünket sem.

– Nem arról van szó, szerelmem… hanem… Ó, Anakin, olyan rettenetes dolgokat hallottam rólad!

Anakin lemosolygott rá.

– Rólam? Ki mondana bármi rosszat rólam? – Felkuncogott. – Ki merészelne?

– Obi-van. – Padmé szétmázolta a könnyeket az arcán. – Azt mondta… hogy átálltál a sötét oldalra, hogy Jediket öltél… még gyerekeket is…

Pusztán azzal, hogy végre kimondta ezeket a szavakat, máris jobban érezte magát; már nem volt más teendője, mint a férje karjaiban pihenni, amíg ő átöleli, és megmondja neki, hogy ő soha nem volna képes ilyesmit tenni… És máris félig mosolyogva pillantott fel, egyenesen a férfi szemébe…

Ám ott a szerelem fénye helyett csupán a lávafolyam tükröződött. Nem mondta, hogy Én sosem volnék képes a sötét oldalhoz fordulni. Nem mondta, Gyermekeket ölni? Hogy én? Micsoda őrültség…

Azt mondta:

– Obi-van él?

Hangja egy egész oktávnyit mélyült, és fagyosabb volt, mint az a hideg, ami Padmé gerincén kezdett felfelé kúszni.

– I-igen… ő, ő azt mondta, hogy téged keres…

– Elárultad neki, hol vagyok?

– Dehogy. Ő meg akar ölni téged! Semmit nem mondtam neki… nem tudnék…

– Kár.

– Anakin, mit…

– Ő áruló, Padmé. A birodalom ellensége. Meg kell halnia.

– Hagyd abba! – rebegte. – Ne beszélj így! Megijesztesz.

– Nem te vagy az, akinek félnie kell.

– Olyan, mintha… mintha… – A könnyei újra kicsordultak. – Én már azt sem tudom, ki vagy valójában…

– Az vagyok, aki szeret téged – sziszegte Anakin összeszorított fogakkal. – Az vagyok, aki bármit megtenne, hogy megvédjen téged. Minden, amit csak tettem, érted tettem.

– Anakin… – Az iszonyat suttogássá halkította a nő hangját: halk, törékeny, nagyon fiatal rebegéssé. – Mit tettél?

És azért imádkozott, hogy ne kapjon választ.

– Amit tettem, az békét hoz a Köztársaságnak.

– A Köztársaság halott – suttogta Padmé. – Te ölted meg. Te és Palpatine.

– Mert meg kellett halnia.

Új könnyek buggyantak ki a nő szeméből, ám mit sem számítottak; nem lehetett elég könnye ehhez.

– Nem lehetne, hogy egyszerűen csak… elmenjünk? Kérlek! Induljunk! Együtt. Ma. Most. Mielőtt te… mielőtt még valami történik…

– Semmi nem fog történni. Semmi nem történhet. Hadd hívassa csak Palpatine császárnak magát! Legyen csak. Majd ő elvégzi a piszkos munkát, az összes véres, brutális elnyomást, amibe kerül, hogy az egész galaxis egyesüljön… egyesüljön ellene. A történelem leggyűlöltebb emberévé teszi majd magát. És amikor eljön az ideje, letaszítjuk a trónjáról…

– Anakin, hagyd abba!

– Hát nem látod? Hősök leszünk. Az egész galaxis szeretni fog minket, és mi fogunk uralkodni. Együtt.

– Kérlek, hallgass… Anakin, kérlek, hagyd abba, nem bírom elviselni.

Ám a férje nem figyelt rá. Nem is nézett rá. A válla mögé bámult.

Vad, állatias öröm izzott fel a szemében, és az arca nem volt többé emberi.

– Te…

A nő háta mögött nyugodt, pontos szavak hangzottak fel, azzal az ütemes, jellegzetes coruscanti akcentussal:

– Padmé, menj arrébb tőle!

– Obi-van? – A nő megperdült: a Jedi pedig ott állt a rámpán, mozdulatlanul és szomorúan.

– Neeem!

– Te! – hörögte egy hang, ami a szerelméé kellett volna hogy legyen. – Te hoztad őt ide…

Padmé hátrafordult. A férje most végre ránézett.

A szemében lángok lobogtak.

– Anakin?

– Padmé, menj onnan! Ő nem az, akinek gondolod. Bántani fog téged.

Anakin vicsorogva elővillantotta a fogait.

– Köszönöm neked ezt a szerelmi ajándékot.

Padmé reszketve, fejét rázva hátrálni kezdett.

– Nem, Anakin, ne…

– Palpatine-nak igaza volt. Néha a hozzánk legközelebb állók nem látnak minket. Túlságosan szerettelek, Padmé. –Ökölbe szorította a kezét, a nő pedig fuldokolni kezdett. – Túlságosan szerettelek, hogy lássalak. Hogy valóban lássam, ki vagy!

Vérvörös fátyol hullt a világra. Padmé a torkához kapott, de nem volt ott semmi, amit a kezével megérinthetett volna.

– Engedd el őt, Anakin!

A válasz egy a zsákmánya fölött pózoló ragadozó morgása volt.

– Nem fogod elvenni tőlem!

A nő sikoltani akart, könyörögni, vonyítani, Nem, Anakin, sajnálom! Sajnálom… szeretlek… ám elszorult torka beléfojtotta a szavakat. A vörös fátyol lassan feketedni kezdett.

– Engedd el!

– Soha!

A talaj semmivé vált Padmé alatt, azután a becsapódás fehér villanása az éjbe taszította őt.

A Szenátusi Arénában elágazó villámok cikáztak a Sith tenyeréből, és hajoltak félre egy Jedi mozdulataitól, hogy eszméletlenségbe taszítsák a Vörösköpenyes őröket.

Ezután már csak ők ketten maradtak.

Összecsapásuk személyfölöttivé vált; amikor új villám csapott elő, nem Palpatine gyűlölete égette Yodát: minden Sith-ek Ura perzselte minden Jedik Mesterét füstölgő hús- és rongykupaccá.

A Sith-ek rejtőzésének egész évezrede ujjongott most a győzelmén.

– Az időd lejárt! A Sith-ek uralják a galaxist! Most és mindörökké! És az egész Jedi Rend volt, ami kirobbant a kupacból, hogy fegyverként használva a saját testét, a földre döntse a Sith-et.

– Uralmad vége, az jött el, és azt kell mondanom, sajnos, nem elég korán!

Felragyogott egy életszínű penge.

Az egyik fekete szárny árnyékából kicsiny fegyver, egy könnyen elrejthető, titkos tartalék, apró ármány, mely jól jellemezte a Sith-mesterkedés velejét – csusszant egy aszott kézbe, és sziszegve köpte elő saját lángszínű pengéjét.

Amikor a pengék összecsaptak, több volt az Yoda és Palpatine párharcánál, több, mint a Sith-ek rejtőzködő évezrede a Jedi-légiók ellen; az univerzum saját, alapvető konfliktusának kifejeződése volt az.

A Fény harca a Sötétséggel.

És tudták, a győztesé lesz minden.

Obi-van letérdelt Padmé eszméletlen teste mellé, aki ott feküdt ernyedten, összetörten a füstölgő szürkületben. Kitapintotta a pulzusát: gyenge volt és szabálytalan.

– Anakin… Anakin, mit tettél?

Az Erőben Anakin úgy lángolt, akár egy fúziós fáklya.

– Te fordítottad őt ellenem.

Obi-van ránézett legjobb barátjára, akit valaha ismert.

– Magadnak okoztad ezt – felelte szomorúan.

– Kapsz tőlem egy esélyt, Obi-van. A régi idők kedvéért. Menj el!

– Bár megtehetném!

– Rejtőzz el valahol, ahol nem vagy útban. Vonulj vissza! Meditálj! Ez az, amit szeretsz, nem? Nem kell többé a békéért harcolnod. A béke eljött. Az én Birodalmam maga a béke.

– A te Birodalmad? Abban sosem lesz igazi béke. Mert árulásra és ártatlanul kiontott vérre épül.

– Ne akard, hogy megöljelek, Obi-van! Ha nem vagy velem, ellenem vagy.

– Csak a Sith-ek gondolkoznak ilyen végletekben, Anakin. Az igazság sosem csak fekete vagy fehér. – Felemelkedett, széttárta üres tenyerét. – Hadd vigyem Padmét kórházba! Komolyan megsérült. Orvosi ellátásra van szüksége.

– Ő itt marad.

– Anakin…

– Te nem viszed őt innen sehová. Hozzá sem érhetsz. Ő az enyém, felfogod ezt? Az egész a te hibád… te vetted rá, hogy eláruljon engem.

– Anakin…

Vader kezében életre kelt egy kéken izzó plazmapenge.

Obi-van felsóhajtott.

Előhúzta saját kardját, és maga elé tartotta.

– Akkor azt fogom tenni, amit tennem kell.

– Csak próbáld meg! – sziszegte Anakin, azzal elrugaszkodott.

Obi-van a levegőben találkozott vele.

A kék pengék összecsaptak, a vulkán mögöttük pedig hatalmas lávakitöréssel válaszolt villámlásukra.

C-3PO óvatosan kidugta a fejét a hajó csapóajtajának nyílásán.

Bár veszélyjelző szubrutinjai túlterhelten szirénáztak, és minden, amire igazán vágyott, egy jó sötét, rejtett fülke volt, ahol elbújhatott volna, hogy kikapcsolja magát, míg ez az egész véget nem ér – lehetőleg egy páncélozott fülke, belülről zárható, vagy akár forrasztható ajtóval (ez ügyben nem volt túl válogatós) –, mindazonáltal mégis azon kapta magát, hogy lekúszik a beszállórámpán, és kilép a nyilvánvalóan teljességgel visszataszító olvadt láva és izzó hamu záporába…

Ami tökéletesen nevetséges cselekedet volt bármely kicsit is értelmes droid részéről; ám ő mégis továbbment, mert egyáltalán nem tetszett neki az a párbeszéd.

A legkevésbé sem.

Nem lehetett teljesen biztos benne, miféle nézeteltérésbe bonyolódott az a két emberi lény – ám egy dolog teljesen világos volt a számára.

Komolyan megsérült. Orvosi ellátásra van szüksége.

Kicsoszogott a kavargó füstbe. Izzó kődarabok csattogtak körülötte. Az úrnőjének nyomát sem látta… és még ha meg is találta volna, fogalma sem volt, hogy tudna visszajutni vele a hajóra – őt garantáltan nem arra tervezték, hogy bármi nehezebbet szállítson egy koktélostálcánál… Végtére is, a teherbírás olyasmi, amire a rakodódroidokat gyártották – ám a vulkán morajlásán és a szélsüvítésen át szonikus érzékelői elcsíptek egy ismerős füttyögést, amit autotranszlációs protokollja azonnal lefordított: NE AGGÓDJ. NEM ESIK SEMMI BAJOD.

– Artu? – kérdezte C-3PO. – Artu, merre vagy?

Még egypár lépés, és C-3PO végre észrevette a kicsiny asztromech droidot, amely hozzákapcsolta manipulátorkarját a szenátor asszony ruhájához, és a landolórámpa felé vonszolta az ernyedt testet.

– Artu! Hagyd ezt abba, de tüstént! Még kárt okozol benne!

R2-D2 forgatni kezdte a kupoláját, míg fotoreceptora meg nem találta az ideges protokolldroidot. AKKOR PONTOSAN MIT JAVASOLSZ? – füttyögte.

– Nos, ööö… Hmm, rendben. Csináljuk együtt!

A fény és sötétség küzdelme fordulóponthoz érkezett.

Nem egy lesújtó villám vagy villanó plazmapenge idézte meg, bár akadt ezekből is jócskán; nem egy repülő rúgás vagy sebészi pontosságú ütés hozta létre, bár ezek is bőségesen záporoztak.

Akkor jött el a vég, amikor a harc áthelyeződött a váróteremből a hatalmas főkancellári Pódium felé; amikor a Pódium alatti hidraulikus lift duracél oszlopa száz méternél is magasabbra emelte őket, amivel a harc a hatalmas, elhagyatott Szenátusi Aréna fókuszpontjába került. Akkor jött el, amikor az Erő és a Pódium irányítópanelje leszaggatta a falakról a lebegőpadokat, amelyek pöröllyé, faltörő kossá, katapultsziklává változva, pokoli mennydörgések közepette csattantak egymásnak, és bömbölve visszhangozták újra a galaxis új Császárát ünneplő reggeli hangzavart.

A fordulópont akkor érkezett el, mikor a fény avatárja feloldódott a Jedik leszármazási vonalában; amikor a törzsfa esszenciája azután egyetlen Jedivé tisztult és összpontosult.

Akkor jött el, amikor Yoda egyes-egyedül találta magát a sötétség ellen.

A kavargó lábak, öklök, pengék és egymásnak döndülő masinák villámszuronyos tornádójában víziója végre keresztülhatolt az Erőt beburkoló sötétségen.

Végre meglátta a teljes igazságot.

Ezt az igazságot: hogy ő, a fény avatárja, a Jedi Rend Legfőbb Mestere, a legvadabb, legkérlelhetetlenebb, legpusztítóbb erejű ellenfele a sötétségnek, aki valaha is létezett…

egyszerűen…

nem…

értette.

Soha nem fogta fel. Vesztett, mielőtt egyáltalán nekikezdett volna. Mielőtt egyáltalán megszületett volna.

A Sith-ek megváltoztak. Növekedtek, alkalmazkodtak, formálódtak… Egy teljes évezredig tanulmányozták intenzíven nem csupán magának az Erőnek, de a Jedi-tanoknak is minden létező aspektusát, hogy felkészüljenek pontosan erre a napra. A Sith-ek újrateremtették önmagukat.

Megújultak.

Míg a Jedik…

A Jedik azzal töltötték ugyanezt a millenniumot, hogy a legutóbbi háború újramegvívására készültek…

Az új Sith-eket azonban nem lehet fényszablyával elpusztítani; nem égethetők szét az Erő semmilyen fáklyájával. Minél ragyogóbb a fény, annál sötétebb az árny, amit vet. Hogyan is nyerhetné meg bárki a csatát a sötétség ellen, amikor maga a harc vált a sötétség igazi fegyverévé?

Abban a pillanatban tudta, hogy ez a felismerés rejti a galaxis igazi, egyetlen reményét. Ám ha ő itt és most elbukik, a remény is meghal vele…

Hmmm, gondolta Yoda. Ez probléma…

Fegyverrel a kézben, penge penge ellen egyformán erősek voltak. Több ezer órányi közös fényszablya-gyakorlatozás után jobban ismerték egymást, mint a testvérek; közelebbről, mint a szeretők; gyakorlatilag egyetlen harcos két, egymást tökéletesen kiegészítő oldalának számítottak.

Obi-van minden összecsapásnál teret engedett. Ez volt az ő útja. És jól tudta, hogy ha levágja Anakint, azzal a saját szívét is hamuvá égeti.

Pengeváltások villantak. Lábak csúsztak oldalra, vagy találkoztak egymással repülő-forgó rúgásokban; lábsöprések lettek kivédve, és ütések elhárítva. Az irányítóközpont ajtaja darabokra hullt, és ők máris benn voltak a szanaszét heverő tetemek között. Konzolok robbantak szét forró-fehér szikraesőt hányva, ahogy kiszaggatták vezetékeiket, és zúgva repültek keresztül a levegőn. Holt ujjak rándultak görcsösen össze fegyverravaszokon, és lézerlövedékek pattogtak szerte lehetetlen szögekben, színes fényhálót rajzolva köréjük.

Obi-van alig tudta kivédeni némelyiket, kétségbeesett mozdulattal irányítva őket Anakin felé. Megtett bármit, hogy elterelje a figyelmét; bármit, ami lelassítja. Anakin könnyedén, hányaveti módon küldte őket vissza: a lézerlövedékek villogva pattogtak pengéik között, míg végül a részecske-sugárnyalábok lassan elvesztették erejüket, és radioaktív köddé szóródtak szét a levegőben.

– Ne akard, hogy elpusztítsalak, Obi-van! – Anakin hangja elmélyült, mintha egy kút fenekéről szólt volna, és zorddá vált, mint a kinti obszidiánsziklák. – Nem jelentesz kihívást a sötét oldal erejének.

– Ezt már hallottam egyszer – szűrte Obi-van összeszorított fogai között, miközben vadul védekezett –, ám sosem hittem volna, hogy tőled is hallanom kell majd.

Az Erő elsöprő rohama nekicsapta Obi-vant a falnak, kiszorítva tüdejéből a levegőt, aki utána félájultan, kábán imbolygott. Anakin keresztüllépett a tetemeken, és végső csapásra emelte kardját. Obi-vannak már csak egyetlen trükk maradt a tarsolyában… Olyan, ami csak egyszer működhet…

Azonban jó trükk volt.

Megrántotta az egyik ujját, és belenyúlva az Erőbe, megfordította Anakin mechanikus műkezében az elektromotorok polaritását.

A duracél ujjak szétnyíltak, és a fényszablya kibucskázott a kezéből.

Obi-van utánakapott. A másik kard elfordult a levegőben, és kinyújtott tenyerébe röppent. A két pengét keresztben egyensúlyozva maga előtt, felegyenesedett.

– Az erőd gyenge pontja az arrogancia.

– Tétovázol – mondta Anakin. – A könyörület gyenge pontja…

– Ez nem könyörület – felelte Obi-van szomorúan. – Nem részvét. Hanem az élet tisztelete. Még a tiéd is. Tisztelet annak az embernek, aki voltál. – Felsóhajtott. – És sajnálat azért a férfiért, akivé válhattál volna… akivé válnod kellett volna.

Anakin elbődült, és egyszerre használva az Erőt, valamint saját testét, nekirontott Obi-vannak, hogy ismét nekicsapja a falnak. Két keze lehetetlen erővel ragadta meg Obi-van csuklóit, és erőszakkal szétfeszítette a karjait.

– Annyira torkig vagyok a prédikációiddal!

Sötét erő áradt a szorításából.

Obi-van érezte, hogy alkarja csontjai kezdenek elhajlani és megrepedni végső széttörésük előtt.

Ó, gondolta. Ó, hát ez nem túl remek.

A vég döbbenetes hirtelenséggel érkezett.

Az árnyék érezte, mekkora erőfeszítésébe kerül a zöld kis vakarcsnak, hogy visszahajlítsa a villámokat az energiakalitkába, ami most mindkettejüket magába zárta; a teremtmény az ereje végső határaihoz ért. Az árnyék egy pillanatra lazított szorításán, csupán annyi ideig, hogy elrugaszkodjon, és keresztüllendülve a levegőn, egy arra szálló delegációs lebegőpadra ugorjon. A kreatúra követte őt…

Ám egy hajszálnyival elkésett.

Az árnyék újra szabadjára engedte a villámait, miközben ellenfele még a levegőben volt; az apró zöld szörnyszülöttet telibe kapta pusztító erejük. Az elektromos sokktól a teste nekicsapódott a pódiumnak, majd zuhanni kezdett.

Hosszan zuhant lefelé.

Az Aréna padlózata száz méterrel lejjebb terült el, teleszórva a harc közben összeütköző, szétforgácsolódott lebegőpadok roncsaival; és ahogy az apró, zöld torzszülött végül földet ért, odafenn a győzedelmes árnyék ismét csupán Palpatine volt: egy nagyon öreg, nagyon fáradt ember, aki levegőért kapkodva támaszkodott a pad rácsozatának.

Lehet, hogy megöregedett, ám a szeme ugyanolyan éles maradt, mint régen; tekintetével végigpásztázta a lenti roncsokat, és sehol nem látta a holttestet.

Fricskázott az ujjával, mire a főkancellári Pódiumon, tucatnyi méterrel odébb egy kapcsoló benyomódott, és a hatalmas épületben szirénák kezdtek vijjogni. Az Erő egy újabb lökete spirál alakban leszállította lebegőpadját a Pódium-torony tövében húzódó várószobába. Máris klónkatonák özönlötték el a helyiséget.

– Yoda volt az – mondta, ahogy kiugrott a lebegőpadból. – Egy újabb gyilkossági kísérlet. Találják meg, és végezzenek vele! Ha kell, robbantsák fel az egész épületet!

Nem maradt ideje, hogy személyesen irányítsa a kutatást. Az Erő figyelmeztetően zümmögött csontjaiban: érezte, hogy Lord Vader veszélyben van.

Halálos veszélyben.

A klónok szétszóródtak. Megállított egy hivatalnokot.

– Maga! Hívja fel a leszállópályát, és közölje, hogy úton vagyok. Készítsék elő a hajómat azonnali indulásra!

A tiszt szalutált, Palpatine pedig olyan energikusan, ami még őt magát is meglepte, futni kezdett.

Yoda az Erő segítségével végigsprintelt az Aréna alatt húzódó szervizjáraton – gyorsabban, mint ahogy egy emberi lény rohanni képes. Futtában vezetékeket szelt ketté, megtöltve az alagutat a háta mögött szikrákat köpködő, ide-oda tekergő nagyfeszültségű kábelcsonkokkal. Pár tucat méterenként megállt, mindössze annyi időre, hogy nyílást vágjon a bekötőút falában; amint üldözői keresztüljutnak a kábeleken, meg kell osztaniuk az erőiket, hogy minden lehetséges kijáratot átkutassanak.

Ám jól tudta, hogy megengedhetik maguknak: hiszen több ezren vannak.

Előhúzta kommlinkjét köntöse belsejéből – anélkül, hogy ez lelassította volna; az Erő egy sor koordinátát súgott neki, amit bediktált az adó-vevőbe.

– Ne késlekedj! – tette hozzá. – Véget ér, e hajsza, hamarosan. Kudarcot vallok, és megölnek, engem ők.

A Galaktikus Szenátus Nagytanácsterme több mint egy kilométernyi átmérőjű, feszített kupolájú dóm volt; Yoda még az Erő segítségével is erősen zihált, mire végül elérte a szélét. Keresztülvágta magát az alatta húzódó padlón, és leugrott egy újabb szervizalagútba, amelyet a hatalmas világítórendszer karbantartására használtak. Ez a rendszer a Köztársasági Plazát világította be a hatalmas dómkupola pereme alatt húzódó üvegacél paneleken keresztül. Belevágott a fényforrásba; a visszavert watt-teljesítmény csaknem úgy elvakította, hogy alig vette észre az üvegacél alatt nyíló, szédítő mélységet, ami fölött állt.

Tétovázás nélkül azon is keresztülsuhant, és fejjel előre alábukott az éjszakába.

Elkapva hosszú palástja alsó szegélyét, vitorlaszárnyat rögtönzött belőle, és hagyta, hogy az Erő irányítsa lebegő szabadesését, minél távolabb a Nagytanácsteremtől; ő ugyan túl kicsi volt ahhoz, hogy aktiválja az épület automata védelmi rendszerét, ám a nyitott fülkéjű siklót, amely feléje zuhant, bizonyosan leszedték volna, ha ívelt pályáján akár csak egyméternyivel is közelebb kanyarodik a kupolához.

Elengedte köntösét, az függőlegesen felcsapódott, és egyfajta fékezőlapátként úgy irányította őt a levegőben, hogy sikerült talppal előre egyenesen bezuhannia a sikló utasülésébe – pontosan Bail Organa mellé.

Miközben Yoda beszíjazta magát, az alderaani szenátor olyan ívbe rántotta a bérelt siklót, ami még Anakinnak is elnyerte volna a tetszését, és elhúzott a coruscanti zsúfolt légi folyosók legközelebbi elágazása felé.

Yoda szeme szorosan összezárult.

– Yoda mester! Megsérült?

– Csak a büszkeségem – felelte az, és komolyan is gondolta, bár Bail nem tudhatta, milyen mély volt ez a seb, és mennyire komolyan vérzett. – A büszkeségem, csak az…

Ahogy Anakin rászorított csuklójára, csaknem törésig hajlítva karjait, és lassú, ám megállíthatatlan ívben lefelé kényszerítette mindkét fényszablyát, Obi-van elengedte magát.

Mindent elengedett.

A reményeit. A félelmeit. A Jedi Rend iránti kötelességét, Qui-gonnak tett ígéretét, Anakinnal vallott kudarcát…

És a fényszablyákat.

A meghökkent Anakin ösztönösen változtatott Erő-szorításán, és elengedte az egyik csuklót, hogy a fegyveréért nyúljon; abban a pillanatban egy csavarással kiszabadította a másik kezét is. Az Erőt használva felkapta saját fegyverét, alkarja mentén megfordítva, hogy Anakin hatalmas oldalcsapásának villámgyors hárítása nemcsak blokkolta a támadást, de mindkét pengét keresztülvezette a falon, aminek támaszkodott. Átirányította a következő döfést is a fal másik oldalára, majd újra körívben a feje fölé terelve a pengéket, arra használhatta Anakin következő sújtásának erejét, hogy hanyatt esve maga is keresztülzuhanjon a falon, ki a füstös, pernyét hullató homályba.

Anakin folyamatosan támadva követte őt; Obi-van ismét hátrált, és fokozatosan végighúzódott egy keskeny balkon mentén, magasan egy tűztó partját borító, fekete homok fölött.

Mustafar haláltól zümmögött a háta mögött, alig pár lépésnyire onnan, valahol odakinn az olvadt kőzetfolyamok között. Obi-van hagyta, hogy Anakin arrafelé szorítsa őt.

Ez az a hely, döntötte el, amit együtt kell elérniük.

Anakin egyre hátrébb és hátrébb szorította, olyan erővel sújtva le szablyájával újra meg újra, ami mintha egyenesen a mögöttük tornyosuló vulkánból ömlött volna a karjába. Megperdült, és pengeéles szeleteket hasított ki az acélfalból, amiket azután haragja teljes hevével hajított Obi-van felé. Keresztülszelt egy kontrollpanelt az ösvény mentén, és a sugárpajzs, ami eddig visszatartotta a lávavihart, elenyészett.

Tűz kezdett ömleni körülöttük.

Obi-van a balkon végéhez hátrált; mögötte csupán egy a karjánál alig vastagabb elektromos vezeték húzódott keresztül egy fehéren izzó, folyékony kőzettel telt folyóágy fölött, összekötve az épületet a régi lávabánya fő gyűjtőtelepével. Obi-van tétovázás nélkül hátralépett a vezetékre, és tökéletesen megőrzött egyensúllyal hárította egyik csapást a másik után.

Anakin követte őt.

Odakinn, a kifeszített kábelkötélen táncolva pengéik még gyorsabban suhogtak, mint addig. Szúrtak, vágtak, hárítottak és blokkoltak. Alattuk lávabombák zuhantak mennydörögve a talajra, izzó kőpermetet szórva rájuk, ami megperzselte köpenyüket. Kavargó füst homályosította el a planéta napját, és a terepet most egyedül az olvadt láva pokoli izzása és saját pengéik ragyogása világította be. Az energiapengék sisteregve villogtak, és szikrákat köpködtek.

Ez már nem a Sith küzdelme volt a Jedivel. Nem a világosság harcolt a sötétség ellen, vagy a jó a rossz ellen; az egésznek semmi köze sem volt a kötelességhez és a filozófiai elvekhez, a hithez vagy a morálhoz.

Itt Anakin harcolt Obi-vannal.

Személyesen.

Csak ők ketten, és a kár, amit egymásnak okoztak.

Obi-van hátraszaltózott a vezetékről a gyűjtőtelep egyik becsatlakozó oldalágára; amikor Anakin követte őt, újra elrugaszkodott. Pörögve vágtak keresztül a szintjein, lépcsőkön fel, pallókon át; kiküzdötték magukat a gyűjtőpanel szélére, amelyen túl lávazuhatagok ömlöttek. Ott kinn, a panel peremén, egy hajlított duracél íve alá görnyedve, amely félreloccsantotta a lávafolyásokat, elhárítva és viszonozva ennek a dühtől őrült teremtménynek Erő-csapásait, aki egykor a barátja volt, Obi-van hirtelen ráébredt egy váratlanul mélységes igazságra.

Az ember, akivel most harcol, megtestesíti mindazt, aminek az elpusztítására feltette az életét. Gyilkos. Áruló. Bukott Jedi. Sith Lord. És itt és most, mindezek ellenére…

Még mindig szerette őt.

Yoda kereken megmondta neki: Az ilyen kötődéseket kihullni az életéből, hagyni kell, egy Jedinek létfontosságú, ám Obi-van soha nem engedte meg magának, hogy megértse ezt. Érvelt, vitatkozott, alkudozott Anakinért; fedezte őt, újra meg újra meg újra. És mindeközben ez a kötődése, aminek még a felismerését is megtagadta magától, vakká tette őt a sötét ösvényre, amelyen legjobb barátja járt.

A tűztó – többé már nem tartotta kordában a sugárpajzs – felemésztette a sziklapadot, amelyen a telepmű állt, és az egész masszív építmény elszabadult… A két harcos egyszeriben kénytelen volt négykézláb csúszkálva, kétségbeesetten valami kapaszkodó után nézni a megbillenő, gyorsan meredek szirtekké váló duracél lejtőkön; kábelfoszlányokon csüngtek, ahogy a telep szuperszerkezete kisodródott a lávafolyamba – lassan, de biztosan süllyedve, miközben alsó szintjei sorra szétolvadtak és elégtek.

Anakin elrugaszkodott a felboruló szerkezetről, nagy ívben keresztüllibbenve a fortyogó láva fölött. Obi-van utánalendült, és ott találkozott vele, fél kézzel és az Erő segítségével kapaszkodva kábelébe, magasba emelt pengével. Anakin egy Shien-ostorcsapást mért a térdére. Obi-van hirtelen felrántotta a lábát, és átmetszette a kábelt Anakin keze felett…

Anakin lezuhant.

Gázzal telt üregek forrtak a láva felszínén, tüzet fröccsentve felé – mintha karok nyúlnának érte, hogy magukkal rántsák a mélybe.

Ám Anakint a lendülete máris visszacsapta az olvadozó roncs felé, és az Erő egy másik kábeltől karnyújtásnyira vetette őt. Obi-van körbefonta lábát a saját kábelén, megváltoztatva a dőlésszöget, és ezzel számára is elérhetővé vált az a vezeték, amelyen most Anakin himbálózott… Ám ő már ráébredt, mire megy ki a játék, és kábelről kábelre lendült Obi-van előtt, az Erő segítségével egyre magasabbra jutva, és arra kényszerítve Obi-vant, hogy válaszként ő is ugyanígy cselekedjen; hiszen ezen a terepen a magasság jelentett mindent.

Az Erő egyidejű lökéshullámai mindkettejüket pörögve taszították le a kábelekről a megbillent szuperszerkezet ferde darufedélzetére. Obi-van lába még alig ért a fémhez, mikor Anakin máris lecsapott rá. Csaknem egymás lábujján álltak, pengéikkel minden oldalról csapkodva, miközben körülöttük a gyűjtőtelep karbantartó robotjai még mindig közömbösen munkálkodtak a pusztulásra ítélt gépezeten – ahogy folytatni is fogják mindaddig, míg a láva össze nem zárul felettük, és ők szét nem olvadnak alkotóelemeikre, hogy aztán feloldódjanak az izzó folyamban.

Előttük a folyó felől még a vulkán morajlását is túlharsogó zaj kelt; a fémváz kezdett csikorogva megfeszülni. A lávafolyam fortyogó füstbe és gázfelhőkbe vesző, függőleges tűzfallá változott.

Az egész gyűjtőtelep feltartóztathatatlanul közeledett egy hatalmas lávazuhatag felé.

Obi-van úgy döntött, hogy egyáltalán nem kíváncsi rá, mi van a mélyén.

Egy kétkezes blokkolással elhárította Anakin pengéjét, és bevitt egy kemény rúgást, amely szétválasztotta őket. Mielőtt még Anakin visszanyerhette volna az egyensúlyát, Obi-van nekifutásból elrugaszkodott a darutoronyból, amit aztán elegáns fejesugrássá alakított. Egyik szint mellett zúgott el a másik után… Alig pár tíz méternyire a láva felszíne fölött az Erő azután egy himbálózó kábelt vetett a keze ügyébe, ami halálos fejesét jókora lengéssé változtatta, ez pedig magasba és messzire lódította őt, egészen a kábel végső határáig.

Ő pedig elengedte azt.

Mintha csak a Templom egyik játszóterének hintájáról lendült volna el, sebessége felrepítette egy láncívig, amely kilőtte őt a lávafolyó partja felé.

A szárazföld irányába. De nem egészen odáig…

Ám az Erő vezette őt erre, és mint mindig, most sem hagyta cserben; odalent, alig pár méternyire a láva fölött zümmögve tartott az egyik gyűjtőállomás felé egy nagy, lassú, kivénhedt, robotokat és felszereléseket szállító repulzorliftes emelvény, aminek nem volt elég kifinomult a programozása ahhoz, hogy felismerje: célpontja pusztulásra ítéltetett.

Obi-van megperdült a levegőben, és hagyta, hogy az Erő segítségével puhán talpra érkezzen az emelvényen, mint a macska. Egy határozott, gyors döfés fényszablyájával hatástalanította a jármű védelmi rendszerét, és Obi-van a súlypontja egyszerű áthelyezésével képes volt visszairányítani a légi kompot a part felé.

Megfordult, hogy végignézze, ahogy a gyűjtőállomás nyögve-sikítozva, mint egy kárhozott lélek a koréliai pokolban, lassan átbukik a lávazuhatag peremén, hogy aztán végleg elenyésszen a láthatatlan pusztulásban.

Obi-van lehajtotta a fejét.

– Ég veled, barátom!

Ám az Erő figyelmeztetően suttogott az elméjében, és Obi-van épp időben emelte fel a fejét, hogy észrevegye az apró repulzoremelős droidon gubbasztó Anakint, aki sebesen közeledett felé a fortyogva gomolygó füstön át. A kis robot sokkalta gyorsabb volt, mint Obi-van nehézkes, kivénhedt kompja, Anakin pedig könnyűszerrel megelőzheti őt, hogy a partról szedje le. Obi-van áthelyezte a súlypontját előbb egyik, majd egy másik irányba, ám Anakin droidja olyan fürgén szökellt, akár egy homoki párduc; nem lehetett merre menni, és ilyen közel a lávához akkora volt a hő, hogy máris megperzselte Obi-van haját.

– Eljött számodra a vég, mester! – kiáltotta az egykori tanítvány. – Azt kívánom, bárcsak másképp történt volna!

– Igen, Anakin. Én is – felelte Obi-van, miközben nekifutásból elrugaszkodott, lándzsaként szegezve előre pengéjét.

Anakin oldalra hajolt, és hányavetin, csaknem megvetően hárította a döfést; elszalasztotta az Obi-van lábaira mért csapást, ahogy a Jedi-mester elzúgott mellette.

Obi-van tigrisbukfenccé változtatta vetődését, amivel épphogy elért egy alacsony szirtet; billegve egyensúlyozott a peremén, pont a folyómeder puha, fekete homokja fölött. Anakin vicsorogva átkozódott, mikor felismerte, hogy átverték, és elrugaszkodott a droidjáról, egyenesen neki Obi-van hátának…

Egy fél pillanattal megkésve.

Obi-van megperdült, hogy hárítsa a támadást; ám pengéje nem Anakin kardjának csapódott. Hanem a térdének. Majd a másiknak.

És miközben Anakin még mindig a levegőben volt, és térdből lemetszett lábszárai alig kezdtek lefelé csúszni a szirten, Obi-van máris visszanyerte egyensúlyát… És pengéjével átvágott Anakin bal karján is, a könyöke felett. Hátralépett, ahogy ellenfele elesett.

Anakin eldobta fényszablyáját, és mechanikus kezével a szirtperembe markolt; ám szorítása túl erős volt a lávakőnek, ami szétmorzsolódott, ő pedig lecsúszott a fekete homokra. Leszelt lábai és karja belegurultak az olvadt lávába alatta, és pillanatok alatt elhamvadtak a hirtelen fellobbanó skarlátszínű lángok között.

Ugyanaz a szín, gondolta Obi-van hűvösen, mint egy Sith-pengéé.

Anakin keservesen vonaglani kezdett végtagcsonkjain a puha, fekete homokban, ám küszködése közben csak még lejjebb csúszott. Maga a homok elég forró volt ahhoz, hogy leégesse a mélyen belevájó duracél ujjakról a kesztyűt, és a köpönyege is füstölögni kezdett.

Obi-van felvette Anakin fényszablyáját. A sajátját is felemelte, és a kezében méregette súlyukat. Anakin teljesen az Obi-vanéra alapozta fegyvere markolatának kialakítását. Annyira nagyon hasonlítottak…

És oly különböző célokra használták őket…

– Obi-van…

A Jedi lepillantott. Lángok nyaldosták Anakin köpenyének szegélyét, és hosszú haja megfeketedve szenesedni kezdett.

– Te voltál a Kiválasztott! Azt jövendölték, hogy te majd elpusztítod a Sith-eket, nem pedig hogy csatlakozol hozzájuk. Neked kellett volna egyensúlyt hoznod az Erőbe, nem sötétségbe taszítanod azt. A testvérem voltál, Anakin – vetette oda Obi-van Kenobi. – Szerettelek téged, de nem tudtalak megmenteni önmagadtól.

Egy fémdarab villant keresztül az égen, és Obi-van érezte, ahogy a sötétség körülzárja őket. Ismerte azt a hajót: a főkancellár magánjárműve volt. Immár, gondolta, a Császáré.

Yoda kudarcot vallott. Talán meg is halt.

Lehet, hogy Obi-van egyedül maradt: talán ő az utolsó Jedi. A lába alatt Darth Vadert lángok nyaldosták.

– Gyűlöllek! – üvöltötte.

Obi-van lenézett rá. Könyörületes dolog lenne végezni vele.

Ám ő nem érzett magában könyörületet.

Nyugodt volt, higgadt és józan, és jól tudta, hogy ha lemászna arra a fekete homokpadra, az talán több idejébe kerülne, mint amennyi jutott neki.

Egy újabb Sith Lord közeledett.

Végül egyetlen választása maradt. Olyan döntés volt ez, amit sok évvel ezelőtt meghozott, mikor átment a lovagi vizsgán, és örök életére felesküdött a Jedi Rendre. Végül is, ő még mindig Obi-van Kenobi – még mindig Jedi, aki nem pusztít el egy védtelen embert.

Ezt a döntést az Erőre bízta.

Megfordult, és távozott.

Egy pillanattal később futni kezdett.

Futni, mert ráébredt, hogy ha elég gyors, talán van még valami, amit megtehet Anakinért. Még mindig adózhat tisztelettel annak az embernek az emléke előtt, akit szeretett, és a Jedi-lovagok egész letűnt rendje előtt, amit mindketten szolgáltak.

A landolóplatformon C-3PO állt a tükörhajó beszállórámpáján, és vadul integetett.

– Kenobi mester! Kérlek, igyekezz!

– Hol van Padmé?

– Már odabenn a fedélzeten, uram, de súlyosan megsérült.

Obi-van felrohant a rámpán a hajó pilótafülkéjébe, és begyújtotta a hajtóművet. Ahogy a főkancellár járműve a platform felé kanyarodott, a csillogó, tükörfényes hajó máris kilőtt a csillagok felé.

Obi-van egyszer sem nézett vissza.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

egy új jedi rend

Egy nabooi hajó váltott át normál űrbe, és suhant egy idegen orvosi bázis felé a Polis Massa aszteroidaövezetében.

A Tantive IV csupán másodpercekkel később lépett vissza a valós térbe.

Mustafaron, egy vulkán vörös mennydörgése alatt egy Sith Lord már kiragadta a forró-fekete üveghomokból a megperzselődött torzót, aki egykor emberi lény volt, és máris minden erőfeszítés nélkül átlépett a szirtmeder fölé, közben üvöltve utasította klónjait, hogy azonnal küldjék oda az orvosi kapszulát!

A Sith Lord gyengéden lefektette a lábatlan testet a hűvös talajra, és ráhelyezte tenyerét az elszenesedett, széthasadt összevisszaságra, ami egykor a lény szemöldöke volt, és hangosan kinyilvánította neki az akaratát.

Élj, Lord Vader! Maradj életben, tanítványom!

Élj!!

A Polis Massa levegőtlen szirtjei között, a megfigyelőkupola átlátszó kristályán keresztül a végtelen éj palástját kemény, hideg tűszúrásokként tarkító csillagdíszben fordult tengelye körül a galaxis.

A kupola alatt Yoda ült. Nem nézett a csillagokra.

Nagyon sokáig ült.

Az önismerethez vezető ösvény még, csaknem kilencszáz év után is elég durva és göröngyös volt ahhoz, hogy véres sebeket és horzsolásokat osszon neki.

Szelíd hangon beszélt, de nem magához.

Bár senki nem ült mellette, mégsem volt egyedül.

– Kudarc ez, az enyém. Jediket hagytam cserben, igen.

Az Erőhöz beszélt.

És az Erő válaszolt neki. Ne vádold magad, öreg barátom!

Ahogy az elmúlt tizenhárom év alatt, amikor az Erő néha megszólította, most is Qui-gon Jinn hangján tette azt.

– Túl öreg lettem, én – motyogta Yoda. – Túl merev. Túl arrogáns meglátni, hogy a régi út nem az egyetlen út. Ezek a Jedik; edzettem sokat, hogy olyanná váljak, mint azok, kik tanítottak engem, sok évszázada… de azok a Jedik, a régiek, gyermekei egy másik kornak. A galaxis, azóta, megváltozott. A rend pedig nem változott, semennyit… mert engedni a változást, én nem akartam.

Mondani mindig könnyebb, mint megtenni, barátom.

– Végtelen rejtély, az Erő. – Yoda felszegte a fejét, és a némán forduló csillagokra emelte a tekintetét. – Sok a tanulnivaló, még mindig előttem.

És neked lesz is rá időd, hogy megtanuld.

– Végtelen tudás… – Yoda a fejét rázta. – Végtelen időt, azt kíván. A segítségemmel megtanulhatod, hogy eggyé válj az Erővel, és mégis megőrizd a tudatosságod. Örökre egyesítheted vele a fényedet. Talán, idővel, akár a fizikai valódat is.

Yoda nem mozdult.

– Örök élet…

A Sith-ek végső célja, és mégis: soha nem érhetik el. Az csak az én elengedésével, nem pedig lázas felmagasztalásával valósítható meg. A részvéten át érkezik, nem a kapzsisággal. A szeretet a válasza sötétségre.

– Az Erővel eggyé válni, mégis hatással lenni a dolgokra… – tűnődött Yoda. – Nagyobb hatalom, bárminél.

Persze nem lehet garantálni a dolgot; csak tanítani. Rajtad álla tanulás, ha szeretnéd.

Yoda lassan bólintott.

– Hatalmas Jedi-mesterré lettél, te, Qui-gon Jinn. Remek mester, az voltál mindig is, én pedig túl vak, észrevenni ezt.

Felemelkedett, összekulcsolta maga előtt a karját, és a Jedik szertartásos módján fejet hajtott.

A tanítvány tiszteletteljes mozdulatával a mester jelenlétében.

– A tanítványod, hálásan leszek én.

Már jócskán benne járt az első leckéjében, amikor az ajtógyűrűk szétcsusszantak mögötte. Megfordult.

A folyosó bejáratánál Bail Organa állt. Mélyen lesújtottnak tűnt.

– Obi-van vár a műtőszobában – közölte. – Padmé haldoklik.

Obi-van ott ült mellette, két tenyerébe zárva a nő egyik hideg, mozdulatlan kezét.

– Ne add fel, Padmé!

– Ő… – Padmé szeme vakon forgott. – Kislány. Anakin szerint kislány lesz.

– Még nem tudhatjuk. Csak egy perc… velünk kell maradnod!

Az átlátszatlan minisátorban, ami mellkastól lefelé betakarta, két sebészdroid segédkezett a szülésnél. Egy általános orvosdroid sürgött-forgott, a szkennerek és egyéb felszerelések zűrzavarában matatva.

– Hogyha… kislány, óh, óh, óóóóh neee…

– Nem tudsz tenni valamit? – fordult Obi-van az orvosdroidhoz.

– Minden szervi sérülését rendbe hoztuk – válaszolta az, miközben egy újabb kijelzőt tanulmányozott. – Erre az általános, szervezetszintű állapotromlásra nincs magyarázat.

Fizikai síkon legalábbis, gondolta Obi-van. Megszorította a nő kezét, mintha pusztán ezzel a mozdulattal benne tarthatta volna az illanó életet.

– Padmé, ki kell tartanod… Muszáj!

– Ha kislány lesz… – zihálta –, a Leia nevet akartuk adni neki…

Az egyik sebészdroid előgördült a sátor mögül, párnázott fémkarjai között egy apró csecsemőt tartva; az újszülött máris tisztára lett törölve, és szabályosan lélegzett, ám könnyeknek nyoma sem volt.

A droid lágy hangon bejelentette:

– Fiú…

Padmé reszkető kézzel nyúlt érte, ám nem volt elég ereje, hogy átvehesse; csupán az ujjait érintette a csöppség homlokához.

Erőtlenül elmosolyodott.

– Luke…

Most a másik droid is előbukkant a sátor alól, egy újabb letisztogatott, némán ünnepélyes kisdeddel.

– …és kislány.

Ám a nő már visszahanyatlott a párnájára.

– Padmé, ikreid születtek – suttogta Obi-van kétségbeesetten. – Szükségük van rád… Kérlek, tarts ki!

– Anakin…

– Anakin… nincs itt, Padmé – felelte Obi-van, bár nem hitte, hogy a nő hallja a szavait.

– Anakin, sajnálom. Annyira sajnálom… Anakin, kérlek! Szeretlek…

Obi-van érezte az Erőben Yoda közeledtét; felpillantott, és meglátta a vénséges mestert Bail Organa oldalán, ahogy belestek a műtőszoba megfigyelőablakán, és mindkettejük arcán ugyanaz a komor kérdés ragyogott.

Obi-van egyedüli válaszként kétségbeesetten megrázta a fejét.

Padmé kinyúlt szabad kezével – ugyanazzal, amellyel újszülött kisfia homlokát is megérintette –, és Obi-van tenyerébe nyomott valamit.

Egy pillanatra kitisztult a tekintete, és megismerte a Jedit.

– Obi-van… Még… mindig rejlik benne jó. Tudom, hogy… még mindig…

Hangja üres sóhajjá halkult, és ernyedten visszarogyott a párnájára. Féltucatnyi különböző műszer kezdett egyszerre riadót sípolni és vijjogni, az orvosdroidok pedig kihessegették Obi-vant a szobából.

Odakinn állt a hallban, és lepillantott a tárgyra, amit Padmé a tenyerébe nyomott. Valami függőféle volt; valamilyen szerves anyagból készült, bőrszíjra fűzött amulett, amelybe ismeretlen jeleket véstek.

Amikor Yoda és Bail odaléptek hozzá, még mindig ott állt, és a tárgyat bámulta.

– Ezt nyomta a kezembe… – Úgy érezte, ma már sokadjára kellett visszapislognia előtörni készülő könnyeit. – És még csak azt sem tudom, mi a csuda ez.

– Nagyon becses, az lehetett neki – mormolta Yoda lassan. – El kellene temetni ővele, talán.

Obi-van lepillantott az amulettbe vésett egyszerű, gyermeteg szimbólumokra, és érezte belőlük az Erőben a határtalan, szárnyaló szerelmet, és az elviselhetetlen szívfájdalom sivár, fekete kétségbeesését.

– Igen – felelte aztán. – Talán az lenne a leghelyesebb.

A Tantive IV fedélzetén, egy konferenciaasztal körül összeült Bail Organa, Obi-van Kenobi és Yoda, hogy döntsenek a galaxis sorsa felől.

– A testet, a Naboora kell küldeni – nyújtotta magasra Yoda a fejét, mintha az Erő áramlatait ízlelgetné. – Terhesnek, annak kell látszania, még mindig. Titokban kell, a gyermekeket tartani, biztonságban. Az Új Jedi Rend alapjai, ők lesznek.

– Külön kellene választanunk őket – javasolta Obi-van. – Még ha a Sith-ek meg is találják az egyiket, a másikuk életben maradhat. Én magammal vihetem a fiút, Yoda mester, te pedig a lányt. Külön-külön elrejthetjük őket, biztonságban… felnevelhetjük őket, taníthatjuk és kiképezhetjük… ahogyan Anakint kellett volna…

– Nem. – A vén mester újra lehajtotta a fejét. Lehunyta a szemét, állát a botja göcsörtös végén összefont kezein nyugtatta.

Obi-van elbizonytalanodott.

– De akkor hogy tanulják meg az önfegyelmet, amire minden Jedinek szüksége van? Hogy válnak gyakorlottá az Erővel való bánásmódban?

– A Jedi-tréning, nem egyetlen forrása, az önfegyelemnek. Megfelelő, amikor majd az lesz az idő, hogy képességeiket kifejleszteni megtanulják, elvezeti majd őket hozzánk az élő Erő. Addig pedig, várni fogunk figyelni és tanulni, igen.

– Én el tudnám… – Bail Organa elhallgatott, és enyhén elpirult. – Elnézést, amiért közbevágtam, mesterek; én keveset tudok az Erőről, ám ismerem a szeretetet. A Királynő és én… nos, mi régóta beszélünk már arról, hogy örökbe fogadunk egy lányt. Ha nincs ellene kifogásuk, szeretném Leiát magammal vinni az Alderaanra, hogy saját lányunkként neveljük fel. Ott szeretet venné körül közöttünk.

Yoda és Obi-van tekintete összevillant. Yoda felemelte a fejét.

– Boldogabb sors, amit egy gyermek csak kívánhat, nem lehet… Az áldásunkkal, és az Erőével, legyen Leia a ti lányotok!

Bail izegve-mozogva felállt, mintha nem bírna tovább a helyén maradni. A pír az arcán zavarodottságból leplezetlen, tiszta örömbe fordult.

– Köszönöm, mesterek! Nem tudom, mit mondhatnék még… Köszönöm, ez minden. De mi legyen a fiúval?

– Cliegg Lars még mindig a Tatuinon él, azt hiszem… és Anakin mostohatestvére… Owen, ez az, meg a felesége, Beru… még mindig kinn dolgoznak a párologtatófarmon Mos Eisley mellett.

– A legközelebbi rokonság, ami a fiúnak van – biccentett Yoda jóváhagyólag. – De a Tatuin más, mint az Alderaan… mélyen kinn, a Peremvidéken, vad és veszélyes bolygó…

– Ha Anakin túlélte – vont vállat Obi-van –, akkor Luke-nak is sikerülni fog. Én pedig… nos, elkísérhetem, és vigyázhatok rá. Megóvhatom őt a bolygó komolyabb veszélyeitől, míg meg nem tanulja megvédeni saját magát.

– Apja, az szeretnél lenni neki, ifjú Obi-van?

– Inkább csak… mint egy különc, bogaras öreg nagybácsi, azt hiszem. Ez olyan szerep, amit remekül eljátszhatnék… Anakin fiára vigyázni… – Obi-van felsóhajtott, és végre megengedett magának egy futó grimaszt, ami régi, szelíd mosolyára emlékeztetett. – El sem tudnék képzelni ennél jobb időtöltést életem hátralevő részére.

– Eldöntetett hát, ez a kérdés. A Tatuinra, odavidd őt!

Bail az ajtó felé indult.

– Ha megbocsátotok nekem, mesterek, fel kell hívnom a Királynőt… – Megtorpant az ajtóban, és visszafordult. – Yoda mester, gondolod, hogy Padmé ikrei képesek lesznek majd legyőzni Palpatine-t?

– Kivételes az Erő, a Skywalker vérvonalban. Csak remélni tudjuk, igen. Eltűnünk, míg el nem jő az idő.

Bail biccentett.

– És nekem is ugyanezt kell tennem… átvitt értelemben, legalábbis. Lehet, hogy nyugtalanító dolgokat hallotok majd… arról, amit a Szenátusban teszek. Úgy kell tűnnie, hogy támogatom az új Birodalmat, a társaimmal együtt. Ez… Padmé kívánsága volt, ő pedig élesebb eszű politikus volt, mint aki én valaha is leszek. Kérlek, bízzatok benne, hogy minden, amit teszünk, csupán arra szolgál, hogy az igazi feladatunkat leplezze. Soha nem fogjuk elárulni a Jedik örökségét. Soha nem adom meg magam a Sith-ek Birodalmának.

– Bízunk ebben, mint mindig. Menj most, vinni a jó hírt; a Királynőd már vár.

Bail Organa meghajolt, és eltűnt a folyosón.

Amikor Obi-van indult, hogy kövesse példáját, Yoda gimerbotja elállta az útját.

– Pillanat, Kenobi mester! Magányodban, a Tatuinon, lesz neked egy új feladatod, tőlem. És tőle, az új mesteremtől.

Obi-van szeme elkerekedett.

– Az új mesteredtől??

– Igen – mosolygott fel rá Yoda. – Attól, ki régebben a tied volt…

C-3PO végigcsoszogott a csillaghajó folyosóján R2-D2 mellett. Organa szenátort követték, aki, mint mondani szokás, megörökölte őket.

– Biztos vagyok benne, hogy nem tudom, miért romlott el – magyarázta a kis asztromech droidnak. – Tudod, a szerves lények annyira rettenetesen bonyolultak.

Előttük a szenátor találkozott egy emberrel, aki az egyenruhája alapján – amint azt C-3PO alakzatfelismerő algoritmusa jelezte – kapitányi rangot töltött be az alderaani királyi flottában.

– A gondjaidra bízom ezeket a droidokat – mondta a szenátor. – Tisztíttasd meg, fényeztesd ki őket, és lássák el mindkettőt a legmodernebb eszközökkel; az új lányomhoz tartoznak majd.

– Mily csodálatos! – kiáltott fel C-3PO. – A kislány Anakin mester és Amidala szenátor asszony gyermeke – magyarázta R2-D2-nek. – Már alig várom, hogy mesélhessek neki a szüleiről. Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszke lesz majd…

– Ó, igen, és a protokolldroid… – tette hozzá Organa szenátor elgondolkodva. – Töröljék a memóriáját!

A kapitány tisztelgett.

– Ó… – motyogta C-3PO. – Ó, egek…

A nemrég Palpatine Császár Sebészeti Helyreállító Központnak átkeresztelt coruscanti épületben egy hipermodern ubrikkiai DD-13 prototípusú sebészdroid elhátrált művétől, amelyen ő és egy felújított FX-6 orvosdroid hosszú napok óta dolgoztak.

Odabólintott egy sötét palástos árnyalaknak, aki a nagy intenzitású fényáradat szélén várakozott.

– Uram, a felépítés befejeződött. Életben marad.

– Remek, remek.

Az árnyék úgy folyt be a fényudvarba, mintha a fenti világítótestek egyszeriben elromlottak volna.

A droidok hátraléptek, ahogy a műtőasztal széléhez ért.

Az asztalon ott hevert leszíjazva az új gyógycentrum legelső páciense.

Némelyek számára csupán egy összetoldozott, félig humán, félig droid hibridnek tűnt volna, csillogó fekete létfenntartó mellkasi szerkezete héjába zárva, amely az árnyék éjszínű palástjához képest csaknem színesnek tetszett. Mások szemében művégtagjai ormótlannak, esetlennek, vagy akár egyenesen undorítónak, szemei helyén a maszk fekete ívei embertelennek tűnhettek volna; csiszolt armorplaszt borította rácsrostélyos beszélőgépe pedig egy szauriai ragadozó félelmetes állkapcsát idézhette, ám az árnyalak számára…

Egyszerűen fenséges volt.

Egy pompás ékszerdoboz, amely egyaránt szolgált védelemül, és a Sith-ek legnagyobb kincsének szemléltetőjéül.

Félelmetes.

Megbabonázó.

Tökéletes.

Az asztallap lassan függőleges helyzetbe fordult, és az árnyék közelebb hajolt.

– Lord Vader? Lord Vader, hallasz engem?

Íme, ilyen érzés Anakin Skywalkernek lenni, most és mindörökké: Az univerzumod első hajnali fénysugara fájdalommal születik.

A fény éget téged. Mindig is égetni fog. Éned egy része örökké ott fekszik majd a fekete üveghomokon, egy tűztó mellett, miközben olthatatlan lángok marnak a húsodba.

Hallod súlyos lélegzeted hangját. Durva, nyers hang, máris végigcsikarja az idegeidet, de nem tudod megállítani. Soha többé. Még csak lelassítani sem tudod.

Hiszen semmi nem maradt a tüdődből.

Mellkasodba drótozott gépek lélegeznek helyetted. Örökké azok pumpálják véráramodba az oxigént.

Lord Vader? Lord Vader, hallasz engem?

És te nem hallod, legalábbis nem úgy, ahogy eddig hallottál. A fejedet bebörtönző acélhéj szenzorai közvetlenül a szavak jelentését szivárogtatják az agyadba.

Kinyitod megperzselt, fakó szemed; optikai szenzorok integrálják a fényeket és árnyékokat a világ förtelmes, csalóka képmásává körülötted.

Vagy talán az is lehet, hogy a képmás tökéletes, és maga a világ lett förtelmes…?

Padmé? Itt vagy?Jól vagy? – próbálod kimondani, de egy idegen hang szólal meg helyetted a szétégett ajkaid, nyelved és torkod pótlékaként szolgáló beszélőgépből.

– Padmé? Itt vagy? Jól vagy?

Nagyon sajnálom, Lord Vader. Attól tartok ő meghalt. Úgy tűnik, féktelen haragodban elpusztítottad őt.

Ez jobban éget, mint akkor, ott a láva…

– Nem… nem, ez nem lehetséges!

Szeretted őt. Mindig is szeretni fogod. Soha nem akarhatnád a halálát.

Soha.

Azonban emlékszel…

Mindenre emlékszel.

Emlékszel a sárkányra, amely világra hozta szívedben Vadert, hogy elpusztítsa őt. Emlékszel a Vader vérében keringő jéghideg méregre. Emlékszel Vader haragjának izzó kohójára és a fekete gyűlöletre, amivel megragadtad a torkát, hogy beléfojtsd hazug szavait…

És elérkezik egy lángoló pillanat, amikor végül megérted, hogy soha nem létezett sárkány. Nem volt semmiféle Vader. Csak te voltál. Te, Anakin Skywalker.

Hogy mindez te voltál. Te vagy.

Csakis te.

Te tetted.

Te ölted meg őt.

Megölted, mert végezetül, amikor végre megmenthetted volna… amikor elmehettél volna vele… amikor gondolhattál volna rá… akkor csak önmagadra gondoltál…

Ez az a lángoló pillanat, amikor végre megérted a sötét oldal csapdáját, a Sith-ek végső kegyetlenségét…

Mert mostantól csak ez az önmagad az, amid valaha is lesz.

És őrjöngsz, és üvöltesz, és belenyúlsz az Erőbe, hogy összezúzd az árnyat, amely elpusztított téged, ám olyan mérhetetlenül kevesebb vagy most, mint ezelőtt… Most félig gép vagy: mint egy megvakult festő, egy megsüketült zeneszerző… Emlékszel rá, hol volt benned az Erő… Ám az erő, amit megérinthetsz, emlék csupán, így aztán az egész világromboló haragoddal mindössze a körülötted lévő droidokat és műszereket teszed tönkre, és az asztalt rongálod meg, amire felszíjaztak… és végül meg sem érintheted az árnyékot.

Végül még csak nem is akarod.

Hiszen, végül nem maradt rajta kívül semmid.

Mert a sötét árny megért téged, az árnyék megbocsát neked… az árnyék magába gyűjt téged…

És kohóként izzó szívedben, a saját lángjaid között égsz. Hát ilyen érzés Anakin Skywalkernek lenni.

Örökké…

Kezdetét vette a hosszú éjszaka.

Hatalmas ünnepi tömeg sorakozott fel Naboo fővárosa, Theed palotájának terén, ahogy hat gyönyörű gualaar vontatott keresztül egy virágok borította, nyitott koporsót egy szeretett szenátor földi maradványaival a Győzelmi Ív alatt. A halott nő ujjai örökre rázárultak egy japordarabkára, amit egy kilencéves fiú keze faragott ki réges-régen, egy távoli sivatagbolygón a Külső Peremvilágok egyikén…

A Dagoba dzsungelbolygón egy Jedi-mester épp szemügyre veszi száműzetésének ismeretlen mocsarát…

Egy csillagromboló parancsnoki hídján két Sith Lord áll egy Tarkin nevű szektorkormányzóval, és együtt figyelik egy holdméretű, gömb alakú harci bázis egyre növekvő fémvázát…

Azonban még a legsötétebb, legmélyebb éjben is vannak, akik a hajnalról álmodnak.

Az Alderaanon a Herceg átnyújt Királynője szerető karjaiba egy csöpp kislányt.

A Tatuinon pedig egy másik Jedi-mester kicsiny fiúcskát visz Owen és Beru Lars lakóházába…

Majd felpattan siklójára, és elszáguld a jundlandi pusztaságban a lenyugvó ikernapok felé…

A sötétség nagylelkű. Türelmes. Mindig győz…

Ám erejének szívében ott lakozik a gyengesége:

egyetlen magányos gyertya elegendő, hogy elűzze őt.

A szeretet pedig több egy magányos gyertyánál.

A szeretet képes lángra lobbantani a csillagokat…