Michael P. Kube-McDowell

A zsarnok erőpróbája

(Tyrant’s Test)

A fekete flotta fenyegetése sorozat 3. része

Leia haragja

Ourn elővett valahonnan egy apró, fekete dobozt.

– Ezzel üzenetet küldhet a N’zothra… Nil Spaarnak. Teljesen felderíthetetlen. De hogy miként működik, azt a mérnökeink nem árulták el. Önnek rengeteg tudósa van… ők majd kitalálják magának.

Erre Leia tett egy lépést előre.

– Honnan szerezte?

– Az alkirálytól. Tálán emlékszik rá, az ő hajója megsemmisítette az enyémet East Portnál aznap, hogy eltávozott onnan. Megígérte, hogy rehabilitál, de ez üres ígéret maradt…

– Ezt a dobozt a távozása előtt adta magának?

– Igen, persze.

– És maga azóta, hogy ő elment kapcsolatban volt vele?

– Csak amikor emlékeztettem az ígéretére… – Ourn elhallgatott, rájött az ellentmondásra. – Ugye megérti… ő hűtlen volt. Most magának segítek.

– Neki hogyan segített? Kémkedett?

Oum idegesen nyelt egyet, és mosolyogni próbált.

– Nézze hercegnő, mennyi titkot tudhat egy magamfajta? Nem sokat. A semmi-nél is kevesebbet. Csak úgy tettem, mintha tudnék. Félrevezettem…

Leia egy gyors lépéssel ott termett előtte.

– Maga elvette tőlem a férjemet – mondta, és felvette a jedi harci pózt.

– Hercegnő, biztosíthatom…

Elég volt egyeden ütés, hogy elnémítsa, egy másik, hogy térdre rogyjon, és egy harmadik, hogy eszméletlenül terüljön el a földön. Leia felállt, és a meglepett Tarrickra pillantott.

– Köszönöm, hogy idekísérted – mondta neki. – Ma biztosan nyugodtan fogok aludni.

Szereplőszemélyek

Coruscanton, az Új Köztársaság fővárosában:

Leia Organa Solo hercegnő, a Szenátus elnöke. az Új Köztáraság ÁllamfőjeAloleésTarrick, Leia szárnysegédeiHiram Drayson tábornok, Alpha Blue parancsnokaCarlist Rieekan tábornok, az Új Köztársaság Hírszerzésének vezetőjeCollomus brigadéros, az Új Köztársaság hírszerzésének rangidős tisztjeNanaodh Engh fővédnök, az Új Köztársaság adminisztratív vezetőjeMokka Falanthas, államminiszter

Behn-Kihl Nahm szenátor, a Védelmi Hivatal elnöke, Leia barátja és mentoraRattagagech, Elom szenátora, a Tudományos és Technikai Hivatal elnökeDoman Beruss, Illodia szenátora, a Miniszteri Hivatal elnökeBorsk Fey’lya, Kothlis szenátora, az Igazságügyi Hivatal elnökeTig Peramis, Walalla szenátora

Belezaboth Ourn, Paqwepori rendkívüli konzulja Az Új Köztársaság Védelmi Flottájának Hadosztályánál, a Farlax-szektorban:Etahn A’baht tábornok, a Flotta parancsnokaCorgan ezredes, hadműveleti tiszt

Mauil’ta, hírszerző tiszt

Morano kapitány, az Ötödik Flotta Intrepid zászlóshajójának parancsnokaPlat Mallar, a polneye-i yevetha támadás egyetlen túlélője.

A teljkon vagabond fedélzetén:

Lando Carlissian tábornok, az expedíció összekötőjeLobot, Felhőváros főadminisztrátora, szabadságon

C-3PO protokoll droid

R2-D2 asztromechanikai droid

A teljkon vagabondot üldöző Lady Luck fedélzetén:

Pakkpekatt ezredes, a küldetés vezetője, az Új Köztársaság Hírszerzésétől Bijo Hammax kapitány

PleckésTaisden, az Új Köztársaság Hírszerzésének technikai ügynökei A Penga, az Obroai Egyetem kutatóhajójának fedélzetén, Maltha Obexnél:Dr. Joto Eckels, rangidős archeológus

A N’zothon, a Yevetha mellékbolygóján, Koornacht-halmaz, Farlax-szektorNil Spaar, a Yevethai Protektorátus alkirályaEri Palle, Nil Spaar szárnysegédje

Dar Bille, a yevetha zászlóshajó proktora

Tal Fraan, az alkirály kapzsi proktora

Han Solo tábornok, fogoly

A Mud Sloth szkiffen, útban a J’t’p’tan felé a Koornacht-halmaznál, a Farlax szektorban:

Luke Skywalker, jedi mester

Akanah, a Fehér Áramlatok szakértője

A Kashyyykon, a vukik, otthonán:

Chewbacca, fiának, Lumpawarrumpnak nagykorúsági ünnepségére készülődve Michael P. Kube-McDowell - A zsarnok erőpróbája (Black Fleet Crisis 3) 4

1. fejezet

Három szinttel Rwookrrorro alatt, tizennyolc kilométerre Rryatt Trailtől észak-nyugatra a Halál Kútja szilárd, zöld falként tornyosult Chewbacca és Lumpawarrump előtt.

A Kashyyyk vrosir-dzsungelének mélyén az indák, kidőlt rönkök és ágak sűrű szövevénye helyén valamikor terméketlen terület volt. Most viszont oly kevés fény hatolt át a fák koronái között, hogy a nagy nehezen kibomló levelek gyorsan elhervadtak. Az ösvényt két oldalról a parazita menyasszonyifátyolmoha, a sír-lapu és a ksí-szőlő indái szegélyezték.

De sem a fátyolmoha, sem a lapulevelek nem tudták útját állni az aljnövényzetben előrenyomuló vukiknak. Ők is, akár a szintet lakó teremtmények, könnyedén haladtak előre a sűrű szövevényben. A félhomály ellenére is legalább ötszáz mé-

ter magasságba lehetett tisztán ellátni, ott is csupán a vrosírfák koronája szabta meg a határt.

Ez az Árnyas Erdő volt, a fürge rkkrrkkrl birodalma, meg a csapdaszövő, lomha rroshmé, ami hasznot is hajt az erdőben; lelegeli a fátyolmohát, s ezzel tisztán tartja az ösvényeket. A legnagyobb számban mégis a szúrós nyelvű tűbogarak élnek errefelé, amik apró szívócsápjaikkal a vrosír kérge mögé tudnak hatolni, úgy szívják ki a növény nedveit.

A legveszedelmesebbek azonban a ravasz kkekkrrg rrók voltak, ezek az ötlábú árnyékvadászok, akik előszeretettel támadtak alulról, és roppant mód kedvelték a húst.

Az árnyékvadászok sosem támadnának meg egy felnőtt vukit, de ősi, ma már szinte elfeledett legendák szólnak arról, hogy a kkekkrrg rro halálos csendben cserkészi be az áldozatát, és nincs az a vuki, amelyik ne kapna a fegyveréhez, amikor megpillant egyet.

Erről és még sok másról is mesélt Chewbacca a fiának, amikor az alsó, Félhomályos Kertek szintjére készülődtek. Egész idő alatt kavarogtak az emlékek a fejében. Emlékek első, apjával, Atticsitkukkal tett kirándulásáról, a próbákról, melyek után jogot nyert a kardszíj viselésére, a jogra, hogy fegyvert hordjon a városban, és hogy nevet válasszon.

Kétszáz év és az erdő semmit sem változott… csak most én vagyok az apa, aki elhozta a fiát…

Chewbacca jól emlékezett arra az esztelen kirándulásra is, amit kamaszkorában Salporinnal tett az Árnyas Erdőbe. Elhagyták a szülői házat és gyakorlatilag fegyvertelenül, egyetlen csupasz rvyyk késsel amit Salporin a bátyjától lopott, ereszkedtek le a tiltott mélységekbe.

Azt hitték, fel vannak készülve az ismeretlenre, de ezért később átkozták magukat. Ahogy sötétedett lefelé haladtukban, úgy hagyta el őket a bátoráguk, és mire elérték az Árnyas Erdő szintjét, elég volt egy fürge csapdaszövő ahhoz, hogy visszaűzze őket a családi tűzhely mellé.

És amit láttunk, az betöltötte a rémálmainkat, mígnem elérkezett a felnőtté válás ideje. Szegény Salporin… hat napig nem tért magához!

Ha Attitcsitkuk tudott volna róla, hogy mire készülnek, biztosan közbelép.

Chewbacca lopva a fiára pillantott. Nem hitte, hogy a gyerek ideges pillantásai hasonló titkos utakról árulkodnak. Évekkel ezelőtt, amikor az ifjú Lumpawarrump elkószált az erdőben, hogy vasakabogyót szedjen, eltévedt. A kalandot attól fogva rendszeresen elmesélték ismerőseiknek, mígnem valóságos családi legendává duzzadt, amit benépesítettek a dzsungel és a fantázia szörnyei. Az ijedelem azonban valóságos volt, és azóta az ifjú vuki nem hagyta el az otthonfa biztonságát Mallatobukk és Attitcsitkuk azonban örömmel engedte meg neki, hogy másmilyen legyen. Ettől függetlenül is mindig a veszélyes játékokat kereste, és ifjú vukipajtásaival együtt így készült fel e kemény életre. Amikor Chewbacca ezért neheztelő morgással feddte meg, Lumpawarrump csak elfordult és felmordult, mintha máris megsérült volna.

Nehéz percek voltak azok mindenki számára. De később Cllewbacca rádöbbent, hogy valójában ő fizetett meg fia elkóborlása miatt.

Amikor Han Solo mellé szegődött, Chewbacca anyjára és nagyapjára hagyta fia nevelését. A fiú nem szenvedett hiányt szeretetben, gondoskodásban, mégis hiányzott neki valami, ami lángra lobbannia a rrakktorrt, a tüzet, ami bátorságot ad a vukiszívnek. Lumpawarrumpnak sosem volt olyan barátja, mint Salporin, akivel a mindennapos kézitusák során igazin kipróbálhatta volna a bátorságát.

A kalendárium arról árulkodott, hogy elérkezett az idő. Lumpawarrump elérte a felnőtt kort. Termete még csak must kezd kiteljesedni, és saját erejével sincs még tisztában. Azt könnyű volt megállapítani, hogy Lumpawarrump igen büszke híres apjára, és remegve áhítja az áldását. Mindamellett Chewbacca is szerette volna megméretni a fiát.

A fiú rendkívül tehetséges. Bár még csak kilenc napja igyekszik e talentumát kamatoztatni, máris takaros kis nyílvetőt fabrikált magának. A fegyver apró hibáit a tapasztalat majd kijavíttatja vele. Mindenesetre első vadászpróbája alkalmával ügyesen terített le vele egy kroyit.

De a második próba, amikor egy nagy szemű fafutót kellett elejtenie a harmadik szinten, nem sikerüli túl jól, és sokáig is tartott. A harmadik próba pedig, ott lent a Halál Kútjában sokkal többet kíván majd Lumpitól, mint amire fel van készülve.

– Magyarázd el, hogy mit látunk – mondta a fiának Chewbacca.

– Sebhely van az erdőben, mert valami egyszer régen ez égből az erdőbe hullott. Ez most Anarrad szakadékának feneke, amit Rwookrrorro őrposztjairól is jól látni.

– És Kashyyyk miért nem gyógyítja be a sebet?

– Nem tudom, apám.

– Mert otthonra van szüksége a katarn számára. A fény lejut a mélybe, és életben tartja a vrosírt. A zöld levelek menedéket adnak a daumadárnak, a koboldoknak és mallakinoknak. A daumadarak odavonzzak a hálóvetőket, a mallakinok meg a fészekrablókat. A katarn az erdő hercege pedig olyankor jóllakik.

– Ha Kashyyyk adta ezt a helyet a katarnnak, akkor mi miért vadászunk rájuk?

– Mert valamikor nagyon régen egyezséget kötöttünk vele.

– Ezt nem értem.

– Egykor miránk vadásztak, és övék volt az erdő minden gazdagsága. De nem tudtak bennünket kiirtani. Ezen a világon nem lehet az életet csak úgy elherdálni. A katarn megtanította a vukikat az ügyességre, a bátorságra, és képessé tettek minket arra, hogy elnyerjük a rrakktort. Most mi vadászunk rájuk, hogy visszafizessük ezt az ajándékot. Egykor majd megint rajtuk lesz a sor.

* * *

A Venture flottahordozó úgy lebegett Plat Mallar előtt, mint egy hatalmas, szür-ke sziget a végtelen tengeren. Zömök vadászgépek köröztek körülötte, mint prédára leső ragadozó madarak.

– Nekem nagyon tetszik – közötte Négyes Komp.

– Kész varázslat – mondta Hatos Komp. – Le fogják szedni a fejünket. amiért el-veszttettük a parancsnokot.

– Fejezzétek be a csevegést, és vegyétek fel az alakzatot – szólt rájuk Bos hadnagy. – Venture repülésirányítás, itt a Bravo Szakasz parancsnoka. Leszállási vektorokat kérek. Tíz madár száll a fészkére.

Rendes körülmények között a légiirányító átadja a kötelékről szóló információkat az aktuális dokkvezető tisztjének, aki aktiválja a négy vezérsugarat. Ami be-vezeti a vadászokat a dokkba. Csakhogy most a Venture valamennyi dokkja zárva volt.

– Maradjon kétezer méteren, és álljon készenlétben, kompvezető.

– Mi történt, Venture?

– Pillanatnyilag nincs több információ. Maradjon kétezer méteren, és várjon.

– Értve. Bravo Szakasz, úgy tűnik, még nem állnak készen a fogadásunkra. A hordozóval párhuzamosan kétezer méteren maradunk, egyenkénti dokkolásra készen, amíg nem integetnek.

– Én látok rosszul, vagy tényleg ágyúkat szegeznek ránk? – suttogta Kilences Komp a hajók közti kommunikációs csatornáján. – Éppen egy AS energiavető torkába látok.

Plat Mallar felnézett a műszerfalra, és a felderítő kamera képén ő is úgy látta, hogy a hordozó valamennyi energiavetőjének csöve feketén tátong.

– Lehet, hogy nem miránk céloznak – suttogta vissza Mallar. – Ki tudja, mi történt, amíg távol voltunk.

– Venture parancsa Bravo vezérnek. Hajtóműveket, torlóműveket leállítani. Bevontatást alkalmazunk.

– Vettem – mondta Bos hadnagy. – Bravo Szakasz, hallottátok. Bénuljatok le.

– Hadnagy, itt Ötös Komp… még a pozicionáló hajtóműveket is?

– Ötös Komp, kötélen vontatnak be minket. Nem emlékszik rá, hogy mi történik, ha a vonósugár eléri a működő hajtóművet?

– Ja, igen. Bocs, uram. Csak nem értem, minek így csinálják, hadnagy. Miért nem hagyják, hogy dokkoljunk?

– Ez nem a mi dolgunk – mondta Bos. – Csak tedd, amit mondtak.

– Én tudom, miért – mondta Nyolcas Komp mogorván. – Nem biztosak benne, hogy kik vagyunk. Biztosan azt hiszik, hogy a yevethák elkaptak bennünket, és most ők ülnek a hajóinkban. Biztosan erről van szó.

– Bravo Szakasz. megkezdjük a bevontatást – mondta a Venture. – További utasításig csendben hallgassa a komot.

Elsőnek Bos hadnagy X-vadászát vontatták be a leghátsó dokkba egy láthatatlan vonósugár segítségével. Plat Mallar azután már nem látott semmit, mert mihelyt Bos gépe eltűnt a nyílásban, az ajtót bezárták mögötte. Öt perccel később a művelet megismétlődött a középső dokknál, Grannell hadnagy Kettes Kompjával.

Közel egy óra telt el, mire Platra került a sor. Hosszú, magányos óra volt ez a nyugtalanító csendben.Sosem fogják megbocsátani, hogy hagytuk megtörténni-

Gondolta Plat, miközben a hajója megindult előre. -Soha tőbbé nem fognak bízniBennünk.

A dokknak azon a szintjén, ahol az idegenobjektum-felismerők voltak, vakító fény világított. Mivel csaknem két napot töltött a sötét pilótafülkében, Plat Mallar majd’ megvakult. Mire szeme megszokta a fényt, felbőgött a vészjelző kürtje, és sziszegni kezdett a fülketető hidraulikája.

A hajó oldalán kiszállólétra koppant, és megszólalt egy erélyes hang.

– Gyerünk, másszon már le onnan.

Plat hunyorogva igyekezett felállni, de a biztonsági heveder visszatartotta. Nehézkesen kikapcsolta, és mászni kezdett lefelé a létrán, pontosabban úgy tapogatta ki a fokokat. Az utolsó lépéseknél egy kéz ragadta meg a karját, és segített neki.

Mire elérte a létra legalsó fokát, már látott annyira, hogy ki tudta venni az X-szányú vadászokat körülvevő hat, testpáncélt viselő, sisakos katonát. Fegyverüket még akkor is rászegezték, amikor lelépve a földre hátrálni kezdett a gépétől.

A két biztonsági tiszt, aki karnyújtásnyira kísérte, mindamellett fegyvertelen volt.

– Plat Mallar másodtiszt jelentkezem. Mi történik itt? – kérdezte Mallar még mindig hunyorogva.

– Csak maradjon itt nyugodtan, amíg megnézzük az azonossági korongját – mondta a közelebb álló tiszt.

Mallar előhalászta az ezüstkorongot, és átadta a fickónak, aki beszélt hozzá.

Az őrnagy bedugta egy hordozható leolvasóba, és alaposan áttanulmányozta az adatokat.

– Melyik fajhoz tartozik?

– Grannai vagyok.

– Ez új a számomra – mondta az őrnagy, és eltette a korongot. – A Granna véletlenül nem birodalmi világ?

– Nem tudom, mi a pillanatnyi státusa, uram – válaszolta Mallar. – Én a Polneye-on születtem… és soha nem érdekelt a politika.

– Valóban? – Az őrnagy a fegyveresek közül négyet ujjának intésével elbocsátott. A mások kettő ugyanakkor a vállára vette a fegyverét, és kétoldalt közrefogta Mallart. – Jelemse a hajója státusát.

Mallar csak akkor vette észre, hogy a közelben álldogál egy pilóta, a sisakját a hóna alatt szorongatja. Mögötte egy technikus várakozott egy teherszán mögött.

– A hármas motor a túlterhelés következtében vörös jelzést adott, másról nem tudok.

– Valamilyen harci sérülés?

– Hát… elkapott egy tiltóhajó, és kaptam egy ionsorozatot, talán kettőt, nem igazán emlékszem rá. Mintegy öt percre teljesen süket volt a hajóm.

– És azt követően nem volt semmilyen működési zavar vagy meghibásodás?

– Nem, minden rendszer azonnal rendbe jött, amint az integrátor stabilizálta a gépet. Mindez benne van a repülési naplóban.

– Nagyszerű – mondta az őrnagy – Mallar másodtiszt, az Y KE-négy-nulla-négy-nulla-négy-kilencesről szóló jelentését hivatalosan elfogadom. Elrendelem a gép technikai átvizsgálását, magát pedig felmentem a gép parancsnoksága alól. Őrmester, kísérje a pilótát a DD-tizennyolcasba, és maradjon vele. amíg a kihallgató tisztek meg nem érkeznek.

– Nem tölthetném fel előbb a tisztítóberendezésemet? – mulatott Millar a mellén lévő apró dobozkára. Az őrnagya szemöldökét ráncolta.

– Én nem tudom. mi az ott, fiam. Csak annyit tudok, hogy ha a maga helyében volnék, nem merészelnék még apró figyelmességet sem kérni.

* * *

Chewbacca és Lumpawarrump egymás mellett állt a Halál Kútja szélénél, ahol a Rryatt elkanyarodik Kkkellerr felé.

– Itt az idő – mondta Chewbacca. – Mondd el, mit tanultál. Mondd el, mit kell tudnod ahhoz, hogy legyőzd a katarnt?

Lumpawarrump idegesen pillantott körbe a zöld növényzeten.

– Sose mutasd neki a hátadat. mert a katarn elragad. Sose menekülj előle, mert a katarn utolér. Ne üldözd a katarnt, mert eltűnik előled.

– Akkor hogyan győzheted le az ellenségedet?

– Türelmesnek kell lennem, és bátornak - mondta Lumpawarrump, és nem hallatszott valami bátornak. – A katarn hagyja, hogy kövessem, amíg fel nem méri, az erőmet azután megfordul és támad.

– És azután?

– Akkor megvetem a lábam, és megvárom, amíg a katarn leheletét az arcomon, mirigyeinek illatát az orromban nem érzem. A fegyveremet készenlétben tartom, és az első mozdulattal a mellébe döföm, mert másodszorra már a levegőt találom el.

– Jól figyeltél, emlékszel mindenre, amit mondtam. Most pedig lássuk, mit tanultál meg mindebből, igazából.

Lumpawarrump levette a válláról a nyílvetőt, és szőrös mancsával megsimogat-ta a frissen polírozott fémet.

– Igyekszem, hogy büszke lehess rám.

– Van még valami, amire emlékezned kell. Ügyelj a fényre. Ne hagyd, hogy az éjszaka sötétje a Halál Kútjában érjen utol. A katarn uralkodik az árnyak és a sötétség felett, és ezt még egy vukinak is tiszteletben kell tartania.

– Hány katarnt ejtettél el, apám?

– Ötször eredtem a herceg nyomába – mondta Chowbacca. – Egyszer elkapott.

Háromszor eltűnt. És egyszer figyelmeztetett, hogy figyelmetlen voltam. – Megfogta fia kezét, és a mellén, a bundája alatt húzódó két, mély sebhelyre tette. – Vigyázz magadra, fiam.

Lumpawarrump csak nézett rá, azután elvette a kezét, es tölteni kezdte a nyílvetőt. Chewbacca megállította.

– Miért? Fegyvertelenül kell odamennem?

– Várd ki a percet. Ha készenlétben tartott fegyverrel vadászol egy katarnra, túl könnyűnek fogod tartani a gyors lövést, es ettől lankad a figyelmet. Es nem veszed észre; amikor a katarn elkap.

Ezek a szavak annyira megrázták a fiát, hogy egyszeriben lefoszlott róla a bátorság álarca.

– Apám… én félek.

– Félj csak nyugodtan. De menj is előre.

Lumpawarrump az apjára pillantott, majd a vállára vetette a fegyvert.

– Igen, apám.

Megfordult, és mancsával hangtalanul széthajtotta a leveleket. Egy pillanatnyi tétovázás után elindult, és eltűnt a növényzetben.

Chewbacca addig várt az ösvényen, amíg kétszázig számolt, az után a fia után ment a Halál Kútjába.

* * *

A férfi, aki belépett a DD18-asba, egészen más rangjelzéseket viselt az egyenruháján, mint amilyet a Venture legénysége szokott.

– A nevem Trenn Gant ezredes, az Új Köztársaság Hírszerzésétől vagyok – mondta Plat Mallarnak, amikor az felpattant. – Üljön le.

Mallar engedelmeskedett.

– Ön bizonyára a felől fog kérdezősködni, hogy hogyan támadták meg a flottaparancsnok hajóját.

– Nem – mondta Gant. – Az igazat megvallva nagyon is el tudjuk képzelni, hogy mi történt. – Az ezredes megkerülte az asztalt, és letett Mallar elé egy beszéd-rögzítőt. – Mikor tudta meg a küldetésük valódi természetét?

– A küldetés természetét? A komphajón végzendő munkára gondol, vagy arra, hogy a Tampiont kísértük? – Amikor Ganz nem mutatta jelét annak, hogy válaszolni akarna, Mallar folytatta. – Tegnapelőtt behívattak a kiképző parancsnok irodájába, és közölték velem, hogy kapok egy X-szárnyút.

– Ez volt az első alkalom, hogy tudomást szemelt a küldetésről?

– Igen… nos, nem. Ackbar admirális előtte való nap említette a szimulátornál, hogy lehetőség van egy komphajóval végzendő feladatra. De amíg Logirth kapitány be nem hívatott, részleteket nem tudtam róla. Tőle hallottam a küldetés részleteiről, a többiekkel együtt.

– Milyen részleteket tudott meg?

–Egy eligazítás volt – mondta Mallar és csodálkozott, hogy Gant nem tudja, mit szoktak ilyenkor elmondani. – Hajóvezénylésről… navigációs vektorokról… a repülési alakzatról… az útvonaltervről… a kiugrás sorrendjéről… meg hogy a Tampiont kell kísérnünk, és lehet, hogy némelyikünk a hajóval tér vissza.

– Ennyi?

– Hát… volt még néhány technikai részlet, a kommunikációs rendről, meg ilyesmiről, igen.

– Mikor tudta meg, hogy Solo sorhajókapitány a fedélzeten van?

– Csak az után, hogy a gépben ülve felszálláshoz készülődtünk. Bos hadnagy felismerte a sorhajókapitányt, amikor az beszállt. Azelőtt csak annyit mondtak ne-künk. hogy a hajóban vezérkari tisztek utaznak.

Ganz bólintott.

– Mennyi idő teli el az eligazítás és a pilótafülkében megszerzett ismeret között?

– Négy óra.

– Mondjon el mindent, amit ez alatt a négy óra alatt csinált. Ne hagyjon ki semmit.

– Azonnal lementem a szimulátorba, és gyakoroltam a felszállást, meg az alakzatban végzett manővereket. Visszafelé, a dokkba menet úgy tíz percre megáll-tam az Emlékfalnál, és a neveket olvasgattam. Azután vagy öt percen át zuha-nyoztam, majd belebújtam az alvókapszulámba, és megpróbáltam aludni… ez minden.

– Beszélt valakivel?

– Nem volt kivel. Hacsak nem Frekka hadnaggyal, a szimulátor kezelőjével. És pár szót váltottam Raggel – Tagsall hadnaggyal, a csoportunk Hetes Kompjának pilótájával,

– Mit beszéltek?

– Megkérdeztem, hogy hányan hisznek közülünk abban, hogy az Ötödik kitart – mondta Mallar.

– És mit válaszolt?

– Azt, hogy egy ütközetben nem feltétlenül vesz ott az ember – és hogy az új flottának sok új pilótára és hajóra van szüksége.

– Kivel társalgott még?

Mallar a fejét rázta.

– Az X-vadászok parancsnokával, a repülésvezetővel – másra nem emlékszem. Őrnagy, ideges voltam, és amikor ideges vagyok, nem sokat beszélek.

– És miért volt ideges?

– Hogy hibákat követek el. Hogy az emberek megbánják, hogy lehetőséget adtak nekem.

– A támaszponton kívül kivel beszélt még?

– Nem hagytam el a bázist.

– És a komlink?

– Nem hívtatm senkit.

– Biztos? Megnézhetjük a komjegyzéket?

– Nem beszéltem senkivel… várjunk csak, Ackbar admirálist akartam hívni. de nem tudtam elérni.

– Megint Ackbar admirális – mondta Gant. – Netán valamilyen különleges kapcsolata van vele?

– Ő volt a primer repülőinstruktorom. És a barátom.

– Elég gyorsan szerzett magának barátokat a felsőbb körökből, nem?

– Nem tudom, mit akar ezzel mondani. Amikor magamhoz tértem a kórházban, Ackbar admirális ott volt mellettem. A barátságunk ott kezdődött. És nem is tudtam, ki ő, míg utána sem néztem. Sokáig azt sem tudtam, kicsoda.

– Ha ennyire friss a barátságuk, miért hívta fel?

– Mert jó híreket kaptam, és rajta kívül nincs senki, akivel megoszthattam volna.

– Mallar előrehajolt, és két kezét az asztalra fektette. – Nézze, őrnagy, tudom, hogy csapdába estünk, és hogy vissza kell mennünk. De inkább meghaltunk volna, mint hogy a sorhajókapitány nélkül jöjjünk vissza.

– Valóban? – kételkedett Gant. – Tudomásom szerint egyikük sert tüzelt egyszer sem.

– Nem tudtunk – mondta Mallar, és felemelkedett a székből. Az őr ebben látott annyi fenyegetést, hogy közelebb lépett. – Ugyanaz történt, mint a Polneye-nál.

Vártak ránk. Mielőtt rádöbbentünk volna, mi is történik, már vége volt az egésznek. Engem az első öt másodpercben legalább háromszor találtak el, és volt, aki ennél is rosszabbul járt. De abban a pillanatban, ahogy megláttam a yevetha hajót, már nyomtam is a ravaszt, de nem jött a várva vált zöld fény.

Gant hirtelen kinyújtotta a kezét, és megragadta Mallar kezét. Felfelé fordította a tenyerét, és meglátta a tenyér és a hüvelykujj párnáin a véraláfutásokat.

Felvonta a szemöldökét, elengedte Mallar kezét, hátradőli, és kezét karba fonta a mellén.

– Igen. Vártak magukra. A Koornacht-halmaz mellett, kilenc-egy fényévnyire.

Egyetlen lövést sem tettek vaktában. Pontosan tudták, mire és hova kell célozni. És nekem éppen ez a bajom, pilóta. Ez az egész affér az én ügyem.

Mallar hátradőlt a széken.

– Fogalmam sincs, honnan tudták a yevethák, hogy érkezünk. Ha tudnám, elmondtam volna abban a pillanatban, ahogy belépett ide. De annyit tudok, hogy előttünk, a pilóták előtt már tudniuk kellett róla. Javítson ki, ha nincs igazam, de egy tiltóhajó nem képes négy óra alatt megtenni kilenc-egy fényévet.

– Tökéletesen igaza van – mondta Gant, és felvette a beszédrögzítőt, majd visszaadta Mallar személyi korongját – őrmester, kísérje Mallart a pilóták szállására, gondoskodjon az ellátásáról, keressen neki pihenőhelyet, és további utasításig tartsa ott.

– Igen, uram – mondta Mallar, eltette a diszket, és felállt – Köszönöm, uram.

– Ezzel nem tettem magának szívességet, Mallar. Én egy árulót keresek. És még nem találtam meg.

– Igen, uram – mondta Mallar. bólintott, és a katona nyomában a zsilip felé indult.

Gant utána szólt, amikor elhaladt előtte.

– Még egy szót.

Mallar megállt, a szíve ijedtében megdobbant.

– Igen, őrnagy?

– Mit gondol, a yevethák mért hagyták magukat életben?

– Uram… először azt hittem, azért, hogy mint tanúk meghozhassuk a hírt.

– És most mit gondol?

– Most azt hiszem azért, hogy megalázzanak minket.

– Magyarázza el.

– Őrnagy, ha odakint meghalunk vagy fogságba esünk, az is kellemetlen dolog.

Azt mondták, nem vagyunk elég fontosak ahhoz, hogy megöljenek minket. Mintha csak azt akarnák éreztetni velünk, hogy mennyire kevesek vagyunk. Jelentéktelenek vagyunk – ezt az üzenetet küldték velünk. Meg akarták mutatni, hogy oda mennek, ahová akarnak, azt teszik, amit jónak látnak, és mi semmit nem tehetünk ellenük.

– Ezt nem gondolhatja komolyan, fiam – mondta Gant határozottan. – Ennek még nincs vége… ez még csak a kezdet. Nem dőlünk be az ilyen zsarolásnak.

Megpróbáljuk újra.

– Akkor remélem, számomra is nyílik még egy lehetőség – mondta Mallar csikorgó fogakkal. – Mert az elsőt elvétettem.

* * *

Ahol soha szellő sem mozdult, most ezernyi vrosírlevél hajladozott. Hosszú, szőrős kéz hajtotta félre, hogy gazdája utat törhessen magának a sűrűben. Ez elég volt ahhoz, hogy Chewbacca megállapítsa, Lumpawarrump éppen merre jár.

A fiú nem lopakodott. Még csak nem is úgy szelte át a Halál kútját, mint aki prédára vadászik. Chewbacca szomorúan és csalódottan konstatálta, hogy mindössze száz lépés után jutott neki eszébe fedezéket keresni. Nekivetette a hátát egy vrosírtörzsnek, és fiatal hajtásokat húzott maga elé.

Szabályos időközökben kilesett álcája mögül. és végignézett az erdőn, mintha arra számítana, hogy egy katarn arrafelé haladtában elvonul előtte. De mert sosem látott semmit, mindannyiszor visszahúzódott a láthatatlanság biztonságába.

De ahogy Chewbaccának sem okozott gondot megfigyelni a fiát, ugyanúgy nyilván a Kút fenevadjainak sem kerülhetett erőfeszítésükbe megpillantani őt. És ebből a rejtekből az erdő jókora területe láthatatlan volt Lumpawarrump előtt. A katarn abból az irányból bármikor figyelmeztetés nélkül lecsaphat rá.

Chewbacca tudta, hogy a fia nagyobb veszélyben van, mint azt gondolná, de tisztességből nem akart közbelépni – legfeljebb, majd ha halálos ütést kell elhárítania. Most mást nem tehet, mint vár, és figyel, nyílvetőjét készenlétben tartotta, és igyekezett, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, nehogy ő váljon célponttá.

Hogy éberségét fenntartsa. Chewbacca lassan továbbindult. Szabálytalan fél-körben megkerülte Lumpi rejtekét, sosem került túl közel hozzá, de túl távol se ment, és vigyázott, nehogy rosszul látható célpontra kelljen lőnie.

Chewbacca négy esetben látta megrezzenni a vrosír leveleit, és mind a négyszer megdermedt.

Lumpawarrump nem vette észre őt.

Chewbacca arra gondolt, hogy talán akkor sem venné észre, ha ott állna egymagában a kis tisztáson, amit csak a parazita mocsári jaddyyk mohahalmai tarkáztak. Azt azonban még egy kezdő vadásznak is észre kell vennie akár a szeme sarkából is, ha egy mohahalom lassan megmozdul, hogy becserkéssze az áldozatát. És hogy Lumpi ezt sem vette észre, az arról árulkodott Csubakkának, hogy a fiú rettenetesen fél ott a rejtekében.

Es ha Lumpawarrump nem is vette észre az apját, Chewbacca időben felfigyelt arra, hogy valaki igen. Csak akkor mozdult, amikor Chewbacca, mégis egyre közelebb ért. A bozótban lapult, az árnyékban. Amikor Chewbacca megfordult, hogy szembenézzen vele, nem látott semmit. Amikor továbbindult, ott érezte maga mögött.

A Kút rezzenéstelen. párás levegőjében Chewbacca jól érezte az illatát annak, aki ilyen kellemetlenül közel lopakodott hozzá. Beleszippantott a levegőbe, és halkan mordult egyet. Nyolcméternyire tőle egy másik vuki emelkedett ki a levelek közül Freyrr volt az, Chewbacca számos unokatestvére közül az egyik, a család legcsendesebb vadásza.

Miután kölcsönösen kivillantották a fogaikat, és grimaszokat váltottak, a két vuki hátát egymásnak vetve elmerült az aljnövényzetben. Ott olyan halkan kezdtek beszélgetni, hogy morgásukat csak ágak zizegésének lehetett hallani.

– Hol van Lumpawarrump? – kérdezte Freyrr.

– Fedezékbe vonult – lelelte Chewbacca, és fejével fia rejteke felé intett. – Te mit keresel itt? Miért zavarod meg fiam hrrtayykját?

– Mallatobukk küldött utánad. Olyan híreket kaptunk, amivel nem várhattunk, amíg visszatérsz.

– Miféle hírek?

– Jobb volna előbb eltűnni a Kútból.

– A fiam nem mehet el addig, amíg be nem fejezze a próbát.

– Én majd vele maradok, testvérem. Shoran vár a Rryatt Ösvénynél, és mindent elmond, mihelyt Rwookroróba értek.

Chewbacca összerándult a ritkán tapasztalt haragtól.

– Úgy gondoltad, hogy átveszed a tisztemet? Hogy jut eszedbe így megszégyeníteni? Még ha a lángbogarak tűzbe borítják is Jiprirrt, a barátomat, vagy ha Grayyshk testvéremet elemészti a sárgavérűség, akkor sem szakítom meg a fi-am hrrtayykját.

Freyyr hátranyúlt, és megszorította Chewbacca kezét.

– ÜgyeIj a hangodra, testvérem.

Chewbacca válaszkeppen halkan mordult egyet, és finoman kiszabadította a kezét.

– Ha most azonnal nem mondod el, mi hozott ide, a Kút mindhárom szintjének valamennyi hálószövője, gundarkja és katarnja meghallja a hangomat, akkorát kiáltok. Halljam, mi a baj? Mallatobukkal történt valami?

Freyyr megadóan sóhajtott.

– Nem… De ő az, akinek az életedet köszönheted. Han Solót elkapták Leia hercegnő ellenségei. A Yevethán tartják fogva, valahol a Koornacht-halmazban. A hercegnő kéri, hogy menj vissza a Coruscantra.

Chewbacca az öklébe harapott, nehogy hangosan elbődüljön.

– Most már érted, ugye? – mondta Freyyr. – Van az itteninél fontosabb kötelességed is. Menj. Shoran már vár. A többit tőle megtudod. Én majd szemmel tartom a fiadat, és átsegítem a teszten. Mallatobukk meg fogja érteni.

A döntés, amivel Chewbaccának szembe kellett néznie, nem volt kellemes, de az most nem számított.

– A hrrtayyk várhat, amíg visszatérek – mondta Chewbacca, és felállt, ezzel elárulva a jelenlétét.

Freyyr is felállt.

– Chewbacca, kérlek… ha a fiad úgy tér vissza Rwookrrorróba. hogy nem jelentheti be az új nevét, és nem viselheti a baldrikot, amit Malla készített neki…

– Annál jobb, mintha a válladon vinnéd haza, testvér.

Freyyr kivillantotta a fogait.

– Megkérdőjelezed a rrakktorromat?

– Nem, testvérem. Őmiatta vannak kétségeim. – Chewbacca kieresztette a hangját, és odakiáltott Lumpinak. A gyülekező skúrok megrettentek, egy kövér csarkar ijedtében felröppent. Chewbacca látta, amint a távolban megrezzent a bozót: a katart megfordult, lemondott a vadászatról.

Amint Lumpawarrump előbukkant a bozótból, Chewbacca elismételte a hívást.

– Gyere hozzám, elsőszülött fiam Ma este az otthonfán alszol. Testvéreim eljöttek értem, és nekem mennem kell.

2. fejezet

Han összerezzent. és kinyitotta lilára duzzadt, véres szemét és megpróbálta felmérni a helyiséget.

– Barth – mondta.

A repülőmérnök, a szemközti fal tövében gubbasztott, térdét felhúzva összegömbölyödött, és arcát a kaja alá rejtette, mint aki alszik… vagy rejtőzködik.

– Barth – szólította Han még egyszer, de halkabban.

A cellatársa ezúttal megmozdult, felemelte a fejét, és Han felé fordult.

– Parancsnok – mondta meglepetten, és odamászott Han mellé. – Nem tudom, mikor hoztak ide, lehet néhány órája.

– Mi történt?

– Semmi, uram. Ön egész idő alatt eszméletlen volt. Attól tartottam, nem is tér magához. Uram, ne vegye sértésnek, de remélem, jobban érzi magát, mint ahogy kinéz.

Han hagyta, hogy a repülőmérnök segítsen neki felülni.

– Nem számít. Profik hagytak helyben. A yevethák máskülönben amatőrök. – Han kinyújtotta a lábát, egy grimaszt vágott, majd a hátát nekivetette a falnak. – Minden tekintetben amatőrök.

– Mit akarhatnak tőlünk?

– Nem mondták – válaszolta Han. Jobbra-balra megmozgatta az állát, és megszívta puffadt orrát. – Árulja el, Barth. Ez a szag belőlem árad?

Barth arcán kényelmetlen mosoly terült szét.

– Attól tartok, mindkettőnkből. Nincs itt semmi olyasmi, amivel felfrissíthetnénk magunkat, még víz sincs. Én is félrevonultam az egyik sarokba, hogy ne érezzem a kapitány szagát. És valami burjánzik rajta, belepi az egész bőrét. Rá sem birok nézni.

– Akkor ne nézzen – mondta Han, és a hadnagy mellett Sreas kapitányra pillantott. Az arcát, a kezét valami szürkeség fedte. – Nyilván valamilyen gombaspóra. Ez egy száraz világ. Ezt a levegőből is meg lehet állapítani. meg a yevethák bőréből is. Az emberi bőr az itt élő gombák számára bizonyára maga a paradicsom.

– Erre gondolni sem merek – mondta Barth.

– Akkor ne gondoljon – mondta Han. Amikor kinyújtotta a másik lábát is, kínjában felnyögött. – egészében véve inkább profik bánjanak el velünk, mint ezek. Be-nézett már ide valaki?

– Amióta önt behozták, nem. – Barth tétovázott, majd hozzátette: - Parancsnok, ön szerint mire számíthatunk?

– Hát nyugalomra biztosan nem.

Barth körülnézett, szemügyre vette börtönük jellegtelen falát. A mennyezeten keskeny befúvónyílás, a padló közelében elszívórés, a sarkokban világítótestek és egy szegecselt vasajtó: ez minden.

– Gondolja, hogy figyelnek minket? Kihallgatnak?

– Lehetséges.Doko prek anuda ten?– kérdezte, remélve. hogy a hadnagy ismeri a csempésznyelvet.

– Sajnálom, uram, ezt nem értem.

Hanillodiai sziszegésre váltott:

– Stacch isch stralsi?

– Sajnálom, uram, csak a bothánit ismerem, meg a Közös Szektor Összevont Standardját, esetleg néhány kalamári káromkodást, ha az segít. De ezzel kimerült a nyelvtudásom. – Szinte bocsánatkérőn hajtotta le a fejét. Az Akadémia abban az évben törölte el a kötelező három nyelvet, amikor odakerültem.

– Nem érdekes – mondta Han. – Nem hiszem. hogy bármilyen nyelven sokáig társaloghatnánk a yevethák előtt. De feltételezzük, hogy van hallgatóságunk, és tréfáljuk meg őket. Adtak valami ennivalót?

– Nem. Semmit.

Han elgondolkodva bólintott.

– Nos, ha ez nem változik, akkor magától is meg tudja majd ítélni az esélyeinket. Találjuk fel magunkat.

A két férfi repülősöltözékének zsebéből előkerült egy hajlékony fésű, egyy császári ezerkredites „Győzelmi Érem”, amit Barth kabalaként hordott magánál, egy, a Flotta kantinjába szóló, lejárt ebédjegy, egy összecsukható ivópohár és egynéhány antiallergén tabletta, ami tiltott drognak számított, különösen repülős berkekben. Az ékszerkészlet sem volt túl gazdag: két szolgálati kitűző, meg egy finom művű titán karlánc.

– Láttam, már komolyabb arzenált is – mondta Han, és a tetem felé intett. - Nézzük meg, neki mije van.

Barth elfehéredett

– Nem hagyhatnánk ki?

– Nem törődtek azzal, hogy elvigyék. Nyilván át sem kutatták.

A sugárvető a mellén érte Sreas kapitányt, és mély lyukat égetett belé: ingének pörkölt széle egybeolvadt szenesedett húsával. Az üreg félig megtelt a szürke élősdiek tömegével.

Han összeszorította a fogait és a kapitány zubbonyát elhúzva a testétől, óvatosan átkutatta. Amit talált Barth fele nyújtotta, aki nem jött közelebb, és igyekezett oda sem nézni.

– Mennyi ideje szolgált alatta? – kérdezte Han.

– Négy hónapot… tizenkilenc közös ugrásunk volt.

– Ez az első vezénylése?

– A második. Korábban a Harmadik Flottánál voltam vontatós egy kirakóhajón.

Han kivette a kapitány személyi kártyáját, és hátranyújtotta.

– Miféle ember volt?

– Mint minden tiszt – mondta Barth. – Határozott, de fair. Nem sokat beszélt. Tudom, hogy vannak gyerekei, de a nevüket nem tudom.

– Ismerem ezt a fajtát – jelentette ki Han, és a nyelvéhez illesztett egy talált komlinktelepet. – Döglött – állapította meg, továbbadta. – Sosem okozott magának meglepetést?

– Üvegállatkákat gyűjtött – folytatta Barth. – Ezt sosem tételeztem volna róla. És egyszer megmutatta a felesége holóját, amit mindig magánál hord. Húszéves lehet. Egy homokos tengerparton üldögél, és a mosolyán kívül semmi nincs rajta. „Ő a legszebb ezen, és még ezer világon – mondta – Nem tudom, hogy szerethetett bele egy ilyen fajankóba, amilyen én vagyok.”

– És tényleg szerette?

Barth egy ideig gondolkodott a válaszon.

– Bizonyos értelemben igen. Szerintem minden ember úgy gondolja, ha ilyen mosoly szegeződik rá. Remélem, a következő kapitányom nem lesz rosszabb nála.

Han bólintott, és óvatosan visszafordította a tetemet. Azután a sarkára ült.

– Nos, azt nem mondhatom, hogy Sreas kapitány földi javai elő fogják segíteni a szökésünket – közölte. – De reménykedjünk, hadnagy. Látni fogjuk még a Coruscantot.

Barth már visszaült a távolabbi fal tövébe:

– Én nem hiszem – ellenkezett. – Szerintem mi is itt fogunk meghalni.

Han grimaszt vágott, és felállt. Igyekezett palástolni a fájdalmát. és odament a fiatal tiszthez.

– Hadnagy, a fogva tartóink nagy bajba keverték magukat azzal, hogy elkaptak minket. Nemi tudnak megszabadulni tőlünk. Az otthoniak pedig nem fognak lemondani rólunk. Így, vagy úgy, de megpróbálnak majd kiszabadítani. Addig az a feladatunk, hogy erőnktől telhetően összezavarjuk a yevethákat, és a legkevésbé se működjünk, együtt velük. De ne okozzunk nekik túl nagy gondot. Akkor megkapják, amit akarnak… hogy irányítsanak, minket.

– De rajtunk keresztül mit akarnak elérni… befolyásolni akarják az Elnököt?

Han határozottan megrázta a fejét.

– Ha egy pillanatra is felmerült volna bennem a gondolat, hogy Leia kompromit-tálja magát, a Flottát, vagy az Új Köztársaságot, amiért minket itt elfogtak, már Régen véget vetettem volna az életemnek. Mielőtt ez megtörténne, megtalálnám a megoldás módját.

– Elmagyarázná ezt, uram? Ha igaza van, miért tartanak fogva minket a yevethák, ha nem jelentünk a számukra többet, mint alku tárgyát.

– Slatha essach sechel.

– Sajnálom, ezt nem…

Han nem is remélte, hogy megérti. Az illodian nyelvet csupán arra használta, hogy témát váltson. A feje feletti szellőzőre mulatott, és Barth érdeklődve figyelte.

– Ha a hajóján pestisjárvány üti fel a fejét, és maga elrendeli, hogy az embereket el kell szigetelni, ezt ellenséges magatartásnak minősítené?

Barth lebiggyesztene az ajkát, elgondolkodott majd lassan megrázta a fejét.

– Akkor jó. Mostantól próbálja észben tartani, hogy hol vagyunk… és hogy hallgatóságunk van, és; hogy mi a céljuk. Beszélgetnünk, kell ezekről a dolgokról, de csak egyszer. És akkor hasonló társalgások mennek majd végbe másutt, máskor.

– Tudok egy jó kis helyet Császárvárosban mondta Barth. Jó a kaja, de a slava táncosok kedvéért is érdemes betérni. Egyszer még elmegyek oda.

Han arcán lassan szétterült a vigyor.

– Tegye csak. Az első körre a vendégem.

* * *

A Beruss klán birtoka Császárvárosban, egymagában is akkora volt, mint egy város. Exmoor falai mögött két park, egy erdő, egy mező, egy tó, amiben illodiai halak kergetőztek, és amin kecses vitorlások siklottak; és huszonegy épület húzódott meg, melyek között ott magasodott a száz méter magas Illodia torony. A körülötte kanyargó csigalépcsővel.

Azzal, hogy a birtok alig háromszáz kilométernyire terült el a Palotától, jól kifejezte a Beruss klán gazdagságát, és a Coruscanton elfoglalt társadalmi helyzetét. Illodiát mindig is egy Beruss képviselte a Szenátusban, amióta a Szenátus csak létezik. Doman apja, első és másod-unokatestvére, hatodik nagyapja és kilencedik nagyanyja, mind beírták magukat Exmoor és a Coruscant történelmébe.

Illodia nem dicsekedett királyi házzal, nem voltak öröklési szabályok, de a rajta élő öt klán hosszabb életűnek bizonyult, mint bármelyik uralkodódinasztia. És a Berussok számos krízist politikai válságot éltek át Illodián ahhoz, hogy a Coruscantra költözzenek.

Exmoor nagyon jól fejezte ki egykori, illodiai ambíciókat. Illodia húsz kolóniája adta össze a pénzt az építkezésre, és gyakorlott kézművesek hagyták ott kezük munkáját a palotán. Még a birtok látképe is az illodiai területeket utánozta. A huszonegy épületből húsz a klánok jelvényét viselte, amit csak a torony tetejéről lehetett megpillantani.

Ezek a címerek ma már nincsenek meg, az épületek jobbára kihaltak, és a ko-lóniák is már csak az emberek emlékeiben élnek. Amikor a császár annektálta az Illodia Szektort, elrendelte, hogy a kolóniákra ne vonatkozzon az oligarchia zsarnoksága – azután Illodiára a korábbi adó több mini kétszeresét vetette ki.

Az egykori dicsőséget azonban a Torony és annak homlokzata megőrizte. A hozzá vezető ösvényeket precízen nyírt pázsit szegélyezte, rajta világos levelű virágokkal. A fém- és kőépítmény ugyanúgy csillogott, mint amikor Bail Ongana kislánya a park rétjén játszadozott a klán többi gyerekével, miközben ő maga a Szenátusban tárgyalt. És a benne található hetven szoba a klánok különleges múzeumát rejti magában; a tizenegy felnőttből és a húsz gyermekből álló Doman-kör történetét bemutató termeket.

Doman vezette be Leiát abba a szobába – a klán tanácstermébe –, ahová addig nőnek nem volt joga belépni, s ahol a felnőtt férfiak döntöttek a család sorsa felől. A terembeli a székek – mind viselték a Beruss-klán ezüst-kék címerét – kör alakban voltak elhelyezve. A kör közepét a természetes napsugár világította meg.

Doman mosolya most is szívélyes volt.

– Kicsi hercegnő – köszöntötte, és széttárt karokkal várta, hogy mint a régi időkben, a nyakába boruljon, és arcon csókolja. – Vannak újabb híreid?

– Nincsenek – mondta Leia, és belépett a körbe, de nem ment közelebb. – Egyetlen szó nem sok, annyi nem érkezett a Yevetháról. Az alkirály nem foglalkozik az üzenetünkkel.

– Lehetséges, hogy nem is a yevethák követték el azt a szörnyűséget?

– Megszereztük az X-szárnyú kísérő vadászok naplóit. Kétségtelenül yevetha cirkálóval találkoztak. És Nylykerka azonosította az Interdictort; az Imperator volt az, a Fekete Kard vezérhajója: Nem kétséges, ez Nil Spaar műve.

– Értem – bólintott Doman. – Mindenesetre örülök neki. hogy meglátogattál, mielőtt az ülés kezdetét veszi. Ezeket a dolgokat jobb személyesen tisztázni.

– Látnom kellett téged – jelentette ki Leia, és leült a DomantóI harmadik székre.

– Nem értem, miért tetted ezt. Úgy érzem, elárultak – olyasvalaki árult el, akit a barátomnak és apám barátjának tudtam.

– A Beruss-klán mindig is az Organa-ház barátja lesz – mondta Doman. – Ez nem fog változni, amíg csak élek, vagy amíg te élsz.

– Akkor vond vissza az idézést.

Doman csak intett a karjával.

– Boldogan megteszem – ha megígéred, hogy nem indítasz háborút a N’zoth ellen. hogy megmentsd, akit szeretsz, és rengeteg veszteséget okozzál. Megígéred ezt nekem?

– Azt kéred tőlem, hogy hagyjam magára Hant? Nem hiszem el, hogy egy barát ilyesmit képes kimondani.

Doman könnyed eleganciával helyezte magát kényelembe a széken.

– Két másik ember ugyanazt a sorsot szenvedi el, amit Han – vagy elkapták őket, vagy megölték. Vajon az ő visszaszerzésükért is ennyire aggódsz?

– Micsoda abszurd kérdés – csattant fel Leia. – Han a férjem, a gyermekeim ap-ja. Sajnálom a többieket is, és szeretném, ha biztonságban hazatérhetnének. De nem tettetem, hogy ugyanannyit jelentenek a számomra, mint Han.

– Itt nem kell színlelned – hívta fel a figyelmét Doman. – De az Új Köztársaság Szenátusának elnöki székében tudod-e meggyőzően színlelni, hogy mindhárom ember sorsa egyformán érdekel? Mert ha nem vagy képes mindhárom emberért ugyanannyit tenni, akkor nincs helyed a Szenátusban.

– Te nem tudod, hogyan megy ez nálunk – mondta Leia. – Nézzük ezt a termet. Lehet, hogy itt ülnek a kedvenceid is, de ők sem mondanak el mindent neked, ahogyan Han sem énnekem.

– Ezt mindig is gyenge pontnak tartottam a választásodban – tudatta Doman.

– Ezt majd máskor megvitatjuk – mondta Leia. – most arról van szó, hogy nem tudott megérteni, mit jelent a számomra Han elvesztése.

Doman csak a fejét rázta.

– Leia, én már majd egy évszázada figyelem a te fajtádat, és nagyon is tudom, milyen érzelmek fűtenek. Egy szerelmes férfi hegyeket képes megmozgatni, hogy megvédje szíve hölgyét. A mi szemünkben ez butaság, de én, megértelek, Leia, és nem aggódom a Han iránt érzett érzelmeid miatt.

– Aggódsz?

– Aggódom, hogy feláldozol miatta olyasmit is, ami nem a tiéd – a békét, amiért küzdünk. Azon ezrek életéért, akik a te parancsodra fognak harcolni, és a milliókéért, akiket meg fognak ölni. És magáért az új Köztáraságért is. Ezek egyike sem rendelhető alá az emberi érzelmeknek. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én.

– Azt hiszed, nekem semmi nem számit jobban Hannál? Azt hiszed, hogy elveszítettem a kontrollt?

– Drága gyermekem, én nem ülhetek ölbe tett kézzel, miközben te pusztán érzelmeidtől hajtva egymás után veszíted el a csatákat – közelre Doman. – Ígérd meg, amit hallani akarok tőled, és semmisnek tekintem a visszahívást. Tudom, hogy megtartod a szavad.

– Azt akarod, hogy korlátozzam a feltételeimet, amikor még arról sem győződtem meg, hogy valóban a yevethák voltak-e? – mondta Leia kipirult arccal. – Ezt nem kérheted tőlem. Még nem érkezett el az idő annak eldöntéséhez, hogy mi-ként válaszoljunk nekik.

– És mit gondolsz, mikor lesz itt az ideje?

– Még nem volt időm arra. hogy felmérjem az összes tehetőséget. Rieekan már négy órája nem adott új jelentést, és a’bahttól sem várhatom éjfél előtt, amíg a felderítők fedezékben vannak. Drayson harminc órát kért tőlem, és a Flotta Hírszerzése sem tett semmilyen ígéretet.

– Falanthas miniszter jelentését mikorra várod?

– Mi? – Leia csodálkozó pillantást vetett Domanra.

– Az államminisztert nem is szándékozod bevonni? Vagy netán csak katonai megfontolásokat veszel figyelembe?

– Vajon a yevethák nem fektették le máris az alapszabályokat? Han, Sreas kapitány és Barth hadnagy vajon nem hadifoglyok máris?

– Hacsak nem a veszteséglistán vannak, és imádkozom, hogy ne így legyen – mondta Doman. – És azért is imádkozom, hogy észben tartsd: minden csatát végig kell küzdenünk, és csak a totális háború segítségével tudjuk megtörni az ellenséget.

– Vagyis megadjuk nekik, amit akarnak?

– A háborúk történetében sokkal több hadifogoly nyerte vissza a szabadságát csere folytán, mint fegyverek segítségével. A kompromisszum nem szégyen. – Doman szétlátta a karját, mintha magához akarná ölelni a székek körét. – Ez a helyiség – ez a család – ezt az eszmét testesíti meg.

– Te a kolóniáidat és a szabadságodat adtad Palpatine-nak ezen eszme miatt.

– Valamikor igen – ismerte be Doman. – De most szabad vagyok. És hol van Palpatine? Ne ítélkezz a pillanat hevétől hajtva.

Leia hátradőlt a széken, és tekintetét felemelve az égre nézett.

– Nem fogok – mondta végül. – De azt sem hagyhatom, hogy korlátozd a tanácsot, Doman.

– Leia…

– Nem tudjuk, miért tették ezt a yevethák - hogy megbüntessenek a Doornik 319 miatt, vagy, hogy felkészítsenek arra, ami még csak ezután jön. – Előrehajolt, mintha fel akarna állni. – De bármi is az oka, megkapják a válaszunkat. Nem gondolod, hogy a legrosszabb hír az lehet a számukra, hogy az Új Köztársaság meg van elégedve választott vezetőjével? Nem gondolod, hogy Nil Spaar örül-ne neki, ha a Szenátust belső válság osztaná meg?

– Nincs szükség itt semmilyen belviszályra – emelte fel a hangját Doman Beruss.

– Csak állj félre, amíg ennek vége. Hagyd, hogy mi viseljük a terhet. Ígérem, nem leszel félreállítva.

– Ezt nem tehetem. – Leia felállt, és közelebb lépett a szenátorhoz. – Kérlek… a barátságunkra, az apám emlékére… most utoljára kérlek, Doman, ne kérd a visszahívást. Engedd, hogy tegyem, amit lennem kell. Ne hagyd, hogy az ott-honomban is csatáznom kelljen.

– Sajnálom, kis hercegnő – ellenkezett Doman. – Túl nagy a tét. Nekem kötelességeim vannak.

– Ahogyan nekem is – válaszolta Leia, és szeméből harag és aggodalom keveréke tükröződött. – Most megyek, szenátor. Meg sok a dolgom az ülés előtt.

– Remélem, áttekinted a saját helyzetedet – figyelmeztette Doman felállva. – Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni.

Leia megrázta a fejét.

– Csak magadat hozod kényelmeden helyzetbe, szenátor – és nemcsak egy kislány előtt, aki egykor a családodhoz tartozónak érezte magát, és Exmoort a második otthonának tekintette.

* * *

Amíg Chewbacca a Kashyyykon tartózkodott. Rwookrorróban a Millennium Falcon felbukkanása mindig jelentős eseménynek számított, és megjelenése a Thyss leszállópályán odavonzotta a vukikat Karrynthorából, Northaykkból, de még a távoli Thikkiiana-félszigetről is. Jöttek annak ellenére, hogy tudták, csupán kívülről vethetnek egy pillantást a hajóra, és legfeljebb egy holót készíthetnek magukról, amint ott állnak mellette.

Chewbacca Dryanta unokatestvére és Jowdrrl unokatestvére társaságában szállt ki a hajóból. Majdhogynem könyörögtek a kegyért, hogy vele mehessenek, és a felelősséget is szívből vállalták. Dryanta, a pilóta, és Jowdrrl, a fedélzeti mérnök számára valóságos kitüntetésnek számított, hogy otthonukat elhagyva a hajóra költözhettek.

A Falcont bezárva tartották a kíváncsi szemek előtt, és huszonnégy órás őrséget álltak a leszállópályánál. A leszállóhely délelőtti és délutáni nyitva tartási idején mindketten árgus szemekkel figyelték, nehogy valaki is akár karnyújtásnyira megközelítse a hajót.

De senki nem volt a leszállópályán, amikor Chewbacca, Freyrr, Shoran és a vi-gasztalhatatlan Lumpawarrump felbukkant. Mallatobukk egyetlen szó nélkül kite-relte a tömeget a platformról, és utasította Dryantát és Jowdrrlt, hogy készítse fel a Falcont az útra.

– Lumpi, neked most vissza kell menned az otthonfára – mondta Mallatobukk, miután üdvözülte a táraságot. – Kriyystak készített némi harapnivalót apádéknak. Nézd meg, készen van-e, és hozd ide. Igyekezz.

Lumpi ellenkezés nélkül bólintott, és elsietett.

– Inkább hazaküldöd, nehogy Freyrr közelében maradjon? – kérdezte Malla Chewbacca felé fordulva.

– Ez csak rám tartozik. De még nem készült fel – jelentette ki Chewbacca. – Legközelebb talán jobban fel lesz készülve. Van valami újabb hír?

– A hálózat csendes. Barátunk esetének híre még nem jutott el a nyilvánossághoz. RaIrracheen küldött egy üzenetet a hercegnőnek. de még nem érkezett válasz.

– És a hajó?

– Jowdrrl megteszi a magáét – közölte Malla, és elindult a felszálló platform felé.

Magához intette a hajó őreit, akik futva érkeztek.

– Chewbacca, ezer bocs, de a hajó még nem áll készen – hozta a hírt Jowdrrl. – Még vagy húszpercnyi munka van a felső lövegtornyon.

– Magyarázatot kérek.

– Ajándéknak szántam Hon Solo számára, amiért megmentette az életedet. Re-méltem, hogy befejezik, mire érkezel…

– Miféle ajándék? – csikorgatta Chewbacca a fogát.

– Testvérem, alaposan átnéztem a hajót, amíg rajta voltunk, és néhány hiányosságot fedeztem fel rajta. Dryanta segítségével végrehajtottunk néhány változtatást…

Chewbacca grimasza bősz morgásba váltott.

– Azt akarod mondani, hogy a Falcon nem útra kész, mert amíg én távol voltam, te bütyköltél rajta, és még összerakva?

– Nem, testvérem, nem. Dryanta meg én egész éjszaka dolgozunk, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Mindössze tesztelnem kell az új rendszereket. Ha most hagyod, hogy folytassam, be tudom fejezni, mire behajóztok, és megtisztítjátok a terepet.

Chewbacca egy mordulással elbocsátotta, majd Mallához fordult.

– Te tudtál erről?

– Han iránti aggodalmadban ne zúdítsd a haragodat a családodra – mondta Malla rosszallóan, és egy morgással adott nyomatékot véleményének. – Nem ítélheted meg Jowdrrl ajándékának értékét, mielőtt kipróbálod.

– Nincs joga semmilyen változtatáshoz – mordult fel Chewbacca

– Ő a legközelebbi unokatestvéred, és nagyon kedvel téged – hívta fel a figyelmét Malla. – Mennyi időbe telik, mire eléred Coruscantot?

– Nem a Coruscantra megyek. Onnan nem tehetek semmit Hanért – mondta Chewbacca. – Ő most a Koornacht-halmazban van, tehát odamegyek.

– De Leia hercegnő arra kért, hogy Coruscantra menj. Hallgasd meg az üzenetét, rögzítettük, ott van a Falconban.

– Ha ott akar megkérni rá, hogy menjek a Koornachtba akkor órákat veszíthetek, és ez Han életébe kerülhet. Ha pedig nem kér meg rá, akkor is oda kell mennem, különben elveszítem a becsületemet. Ezért inkább egyenesen odamegyek.

– És mit csinálsz ott?

– Bármit, amit szükségesnek ítélek – mondta. – Most megyek, megnézem, mit csinál Jowdrrl. elhoznád a sugárvetőmet az otthonfáról?

– Összeszedek mindent, amire csak szükséged van – mondta Malla. – És ne ha-ragudj Jowdrrlra. Csak azt tette, amit a jó szándéka diktált neki.

Chewbacca megfordult, és magában morogva, hosszú léptekkel felment a rám-pán. Malla Freyr és Shoran felé fordult.

– Gyertek – mondta. – Beszélnem kell veletek, és nincs sok időnk.

* * *

Chewbacca vonakodva bár, de belátta, hogy Jowdrrl módosítása nem csupán elfogadható, de hasznos is volt.

A koréliai YT-1300 teherszállító egyik hátrányos tulajdonsága volt a pilótafülke kialakítása: csak korlátozott mértékben lehetett kilátni rajta. Noha a legénység előre és jobbra kifogástalanul kilátott, balra és hátra gyakorlatilag nem volt kilátás.

Ez és a pilótafülke elhelyezésének módja könnyen sebezhetővé tette az YT-1300-ast. Mindemellett a be nem látható oldalon öt lézerállás volt telepítve, ezek azonban jobbára csak a raktér védelmét látták el berakodás idején. Ám makacs-ságból és önzésből Han nem engedte Chewbaccának, hogy áthelyezze a lőállásokat.

– Te vajon a lábadat nézed, amikor jársz? Az igazi pilóta érzi a hajót – mondta Han. – Nem akarom, hogy ha valaki ránéz a Falconra, azt gondolja, mi ez, egy gyakorlógép? Adj egy méternyi helyet, és én elkormányzom a hajót bárhova.

Gondolod, hogy Lando csak akkor tudta volna elvezetni a gépet a Halálcsillagra Endornál, ha mindenfelé kilát belőle?

De a Falcon hatalmas vaktere nem csupán a landolásnál számított. hanem csatában is. Ez a hiányosság hozta létre a koréliai körhinta néven ismertté vált ma-nővert: forgalmas vidékre érve vagy csatában a Falcont lassan forgatni kellett a tengelye körül. Han a forgás rutinját megkönnyítendő csupán egy szenzort helyezett el a hajó elején, de annak még nagyobb vaktere volt, mint a pilótának a fülkében

Jowdrrl még sosem utazott a Falcon, fedélzetén, és Chewbacca sem mesélt ne-ki a hajó különlegességeiről, de ő gyorsabban megértette azt a törvényszerűséget, amit Chewbacca hiába próbált megértetni Lumpival, tudniillik, hogy „Ha egy vuki vadász a fa mögé bújik, a fél erdőt nem fogja látni.”

Jowdrrl ötlete egyszerű volt, ha nem is kézenfekvő. Kitekintőablakok mindenütt voltak: a jobb és bal oldali zsilipekben, a háti és a hasoldali lövegállásokban.

Jowdrrl ezeket látta el egyedi készítésű transzducer optikával. A négy szenzor képét egy monitoron egyesítette a pilótafülke műszerfalán. Ezzel a megoldással a minimálisra szűkítette a vak területet, lényegében csak a tat felé hagyta meg, de azt a területet Han szenzora jól belátta.

Miközben Jowdrrl a részleteket magyarázta, sirivukról tikarann nyelvjárásra váltott, mert az technikai kifejezésekben gazdagabb volt.

– Később mindezt ki lehet bővíteni a célzóberendezés szenzorainak képével, úgy minden mozgó objektumot nyomon is tudsz követni a célkereszt segítségével – mondta Chewbaccának. – A transzducereket pedig később fel lehet szerelni Melihat halszemobjektívekkel, vagy Tana Ire buborékobjektívekkel, de ahhoz a burkolatot is meg kell bontani. Mindenesetre máris kilátsz minden irányba, és nem kell hozzá megforgatni a hajót.

Chewbacca mogorván bólintva vette tudomásul a hallottakat.

– A másik problémán még nem volt időm dolgozni – mondta megint sirivukra váltva és mentegetőzve.

– Milyen problémával?

– Azzal, hogy a vuki harcosnak nincs annyi keze, hogy mászni és célozni is tudjon egyszerre.

Szavaiból ismét kiviláglott, hogy mennyire érzi a Falcon működésének lényegét – jelen esetben azt, hogy kicsi a személyzete. A koréliai YT-1300-ast bolygóközi utaknál négy-, csillagközi utaknál nyolcfős – egymást váltó – személyzetre tervezték.

A raktármester nélkülözhető volt, de a többi három nem. Bár a pilótafülkéből is tudták irányítani a lövegtornyokat, két ember akkor is kevés volt ahhoz, hogy irányítsa a hajót, és tüzeljen is. A Falcon így is több csatában vett részt, mint egy vadászgép, mégpedig eredményesen.

– Minél többen ülnek az asztalnál, annál szerényebb a lakoma – mondta Chewbacca. – És bár a csendes vadászathoz két ember kell, olykor négy kéz is kevés.

Jowdrrl megint dialektust váltott.

– Miért nem építettetek már automata célkövetőt a lövegtornyokba?

– Már évekkel ezelőtt javasoltam Hannak – jelezte Chewbacca. – De őt érzelmi szálak főzik ezekhez az ősi Dennialövegekhez, mert ezek a Falcont meglepetésszerű támadásokra teszik alkalmassá. A Dennialövegeket nagy legénységgel rendelkező csatahajókra tervezték, nem automata tüzelésirányításra.

– A Fegyverek Kézikönyvében megnéztem – mondta Jowdrrl. – Nincs lehetőség átalakítani gyorstüzelésre, és a muníció utántöltését sem lehet megoldani, továbbá a számítógépes vezérlés is némi akadályokba ütközik. De van néhány ötletem, csak idő kell hozzá. – Hüvelykujjával a pilótafülke célzó berendezésének egyik kábelére bökött. – Ezt te csináltad?

– Igen.

A rendszer, amit Chewbacca fabrikált, egy, a pilótafülkében elhelyezett joystick és nyolc huzal segítségéve mozgatta a lövegtornyokat.

– Meglepően jó ötlet – konstatálta. – Gyakorlatilag az tér minden pontját be tudod fogni vele. Megpróbáltad már az irányítóberendezést közvetlenül a célzó berendezésről vezérelni?

– Ezen még nem volt időm elgondolkodni – mondta Chewbacca. – De abból, amit itt csináltál látom, hogy nem eléggé bíztam a képességeidben. Te felnőtté váltál, amíg én távol voltam.

– Köszönöm, testvérem – válaszolta Jowdrrl. Becsukta a szerszámosládikáját, és Chewbaccára nézett. – Remélem, ez azt jelenti, hogy társad lehetek az úton, amelyre most készülsz.

– Ostobaságokat beszélsz.

– Mallától tudom, hogy olyan ellenséggel készülsz szembeszállni, amelyik félelmetesebb, mint a hálószövő, gonoszabb, mint a gundark. Nem kell egyedül menned, és nem is mehetsz egyedül.

– Nem – felelte kurtán Chewbacca, és egy mordulással elindult a főfedélzetre vezető létra felé.

– Mi egy család vagyunk… nemcsak te tartozol Han Solónak – hívta fel a figyelmét Jowdrrl, szorosan a nyomában maradva. – És neked nincs elég kezed. Mihez kezdesz segítség nélkül?

Chewbacca felért a pilótafülkéhez, és becsusszant az ülésre. Bekapcsolta a hajtómű ionfűtését, és nekilátott a Falcon repülés előtti rutinellenőrzésének.

– Három perced van. hogy összeszedd a holmidat, és elhagyd a hajót.

– Nem akarsz Mallával beszélni, mielőtt felszállsz? – terelte másra a szót Jowdrrl.

Chewbacca oldalvást pillantott. Mallát látta, Shorant és Dryantát, amint a platform peremén álldogálnak, és a pilótafülke felé néznek. Dryanta és Shoran váll-szíj helyett töltényövet viselt, mellettük a földön ott heveitek a csomagjaik.

Chewbacca türelmetlen morgással kászálódott ki a pilótafülkéből, és félig futva közelítette meg őket.

– Mi ez? – igyekezett túlkiabálni a Falcon sivító hajtóműveit.

– A legénységed – tudatta Malla.

Shoran vigyorgott, és mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Ez az Első Idegenben Harcoló Vuki Alakulat. Éppen parancsra várunk.

– Malla mondta, hogy a Koornacht-halmazba mégy – kiáltotta Dryanta. – Nem engedhetünk el egyedül. Mi segítünk neked.

– Nem kérheted őket, hogy kockáztassák az életüket az én küldetésem miatt.

– Nem kértem őket – ellenkezett Mallatobukk. – Csak elmondtam nekik, miért kell menned, és mivel kell szembenézned.

– A mi ötletünk volt – mondta Shoran, lehajolt, és a vállára vette a csomagját. – És nem tagadhatod meg tőlünk ezt a vadászatot anélkül, hogy elárulnád az esküdet. Ha egyedül mész, és veszítesz, odavész a becsületed.

Chewbacca mögött a sziszegések és kattogások arról árulkodtak, hogy Jowdrrl egyedül is folytatja a Falcon felkészítését.

– Soha nem akartam, hogy a családom tagjai újra csatába menjenek – ismerte be Chewbacca. – Engem köt a hűségesküm. Ha kell, feláldozom az életemet a barátomért. De a tiéteket nem.

– Azén életemet nem te ajánlottad fel – mondta Dryanta. – Azt én ajánlom fel. Érted, testvérem, és a barátodért.

– Nem utasíthatod vissza anélkül, hogy meg ne szégyeníts minket, testvérünk – tette hozzá Shoran. – És Jowdrrlot sem.

– Akkor hát irány a hajó – egyezett bele Chewbacca, és aggódó pillantást vetett a feleségére. Sietve beszálltak a hajóba, otthagyták Chewbaccát Mallával.

Chewbacca a feleségére pillantott.

– Oktalanságoddal kockára tetted az életüket.

– Vagy megmentettem a tiédet – mondta Malla. – Meg vagyok győződve róla, hogy helyesen döntöttem.

Chewbacca gyengéden megölelte, és halk morgással fejezte ki szeretetét. Azután a hajtóművek éles sivítása a hajóhoz szólította. Ideje útra kelni. Ekkor megszólalt egy új hang.

– Apám…

Chewbacca megfordult, és megpillantotta Lumpawarrumpot a felszállóhely be-járatánál. Vállán ott volt a nyílvető, kezében meg az álcázott táska, amit a próbához is magával vitt.

– Mihelyt visszatértem, megcsináljuk a próbát – nyugtatta Chewbacca.

Lumpawarrump tétován közelebb lépett.

– Vigyél magaddal. Egyszer már megszegted a tradíciót. Kérlek, hogy tedd meg újra.

Malla kétségbeesetten felsírt, de Chewbacca egy kézmozdulattal elhallgattatta, és odalépett a fiához.

– Miért? – kérdezte Chewbacca. – Miért kéred, ezt?

– Mert amíg vissza nem térsz, nem lehetek se gyerek, se felnőtt – nem tartozha-tok sem a nevelők köréhez, sem a hivatal köréhez – mondta Lumpawarrump.

– Attól félsz, hogy nem jövök vissza?

– Igen.

– Tehát attól nem félsz, hogy te nem térsz vissza?

– Jobban félek attól, hogy nem felelek meg, mint a haláltól – mondta Lumpawarrump. – Chewbacca fiától többet várnak el… ő nem lehet gyáva.

– Most már nem kell félned. Azzal, hogy ajánlkoztál, bebizonyítottad, hogy bátor vagy.

– Csakhogy ezt nem fogja megtudni senki. Azt fogják hinni, hogy számítottam rá, hogy nem fogsz elvinni, vagy, hogy Malla megtiltja, hogy elmenjek – mondta Lumpawarrump. – Azt fogják hinni, hogy nem bízol bennem… hogy Jowdrrl, Shoran és Dryanta elég jók neked, de én nem.

Chewbacca megrázta a fejét.

– Ez nem hit kérdése. Megvan a legénységem. Mivel tudnál te hozzájárulni a küldetéshez?

– Mindennel, ami belőled bennem is megvan, és mindennel, amire megtanítottál – tartott ki elhatározása mellett Lumpawarrump. Apám, kérlek… elfogadtam hosszú távolléteidet, a kötelességet, ami elszólított mellőlünk. De nekem kell egy lehetőség, hogy megmutathassam, mire vagyok képes. Akarom a vállszíjat és az új nevet. Engedd meg, hogy melletted szerezzem meg őket, és élvezhessem, hogy büszke vagy rám.

Chewbacca Mallatobukkra pillantott, aki a távolból figyelt, jóllehet aggódni látszott. Nem hitte, hogy bármit is hallott a beszélgetésből a Falcon dübörgése miatt.

– Gyere, – engedett végül Chewbacca, és megszorította Lumpi karját, és a hajó felé lökte. Malla hangosan felsikoltott, de Chewbacca gyorsan eléje állt, nehogy elérje a fiút.

– Nem viheted el… még nem készült fel – tiltakozott Malla.

– Ha hagyom, hogy ezt előtte mondjad, vagy ha én mondom ezt neki, az tönkreteszi – mondta Chewbacca. – És éppen ezért kell magammal vinnem. Most pedig lépj hátra, hadd lássa rajtad az anyai büszkeséget.

Malla szomorú szemmel pillantott Chewbaccára, átölelte, és hevesen megcsókolta. Chewbacca azután elindult a hajó felé, Malla pedig hátralépett, az egyre növekvő számú bámészkodók közé.

Percekkel később a Falcon hajtóművei felbőgtek, és a hajó az égre szökkent,

1. közjáték:

Vagabond

A teljkon vagabond végül abbahagyta a remegést-dübörgést foglyai körül. A csillaghajó megint befejezte a hiperűrön át tartó ugrását, és most elcsendesedett.

– Bravó – mondta Lando, és megpaskolta a kamra falát. – Ez tovább tartott, mintha egy ócska, rozsdamarta fregattal ugortunk volna.

– De Lando gazda, ez borzalmas, ez egyszerűen borzalmas – mondta C-3PO, és csonka karjával idétlenül hadonászott. - Ez a hajó lényegében megmentett minket, mi meg majdnem tönkretettük.

– Remélem is – vágta rá Lando. – De ennek megítélését csak bízd rám… a császáriak mentőakciója a Mag belsejében az én szememben nem tűnik mentőakciónak. Biztosan vérdíj van kitűzve a fejemre, no meg a tiétekre is. Hogy ki a háborús hős, és ki a háborús bűnös, az pusztán nézőpont kérdése. Fennáll a lehetősége annak. hogy áruba bocsátanak minket, és az kap meg, aki a legtöbbet ígéri a fejünkért vagy a halálunkért.

– Értem, mire gondol, uram.

R2-D2 rövid morgással kommentálta a hallottakat.

– Egészen, biztos vagyok benne, Artoo, hogy nem kíváncsiak a lingvisztikai mutatványaidra – mondta C-3PO gőgösen. – Ahogyan én sem. – A droid hirtelen melodramatikus melankóliába süppedt. – Meghalni, deaktiválódni, vagy atomjaimra hullani szét… nekem édes mindegy. A feledés, a tudat végső felfüggesztése…

Hirtelen bosszúság költözött C-3PO hangjába.

– Nem mintha a magadfajta érzéketlen robotnak ez jelentene valamit – tette hozzá, és aranykezével rácsapott Artoo kupolájára. – Ha hasznossá akarod tenni magad, javítsd meg a szenzorokat, amiket Lando gazda a hajó burkolatára helyezett. Hogy miért hagytad megrongálódni őket, amikor nagy szükségünk volna rájuk, sosem fogom megérteni.

Amit válaszképpen Artoo összesipítozott, azt még Lando számára sem kellett lefordítani.

– Azért nem kell ilyen durván beszélni – húzta fel az orrát C-3PO.

– Ha felesleges vitára pazaroljátok az energiatelepeiteket, hamarabb lesz a tudatotok felfüggesztve, mit azt sejtenétek – közölte Lando elúszva közöttük. – Artoo, van remény a tapadószonda megmentésére?

– Erre nem tudok válaszolni – mondta Lobot, és egyszeriben serénykedni kezdett a kontaktöltözékével, majd csatlakozott a többiekhez. – Pontosan azelőtt, hogy elhallgatott, húszezer Rahm egységnyi monopoláris ionsűrűséget regisztrált. Nagyon valószínű, hogy maradandó károsodást szenvedett.

– Húszezer egységnyit? Ez jobb, mint hittem. Lefogadtam volna, hogy nem volt több tizenkettőnél – mondta Lando. – Na, nem, számít.

– A spektrális szenzorok legfontosabb alkatrésze a Favervil dielektrikus szalag – mutatott rá Lobot. – A dielektrikus szalag már tizenötezer Rahm sűrűségű ionzáporban is szétesik.

– Nocsak – csodálkozott Lando.

– Lando gazda, a vagabond burkolata miért nem veri vissza az ionzáport? – kérdezte C-3PO.

– Na, ez egy érdekes kérdés – felelte Lando. – A válasz az lehet, hogy mert talán nincsen sugárpajzsa.

– Nincs pajzsa? – ismételte C-3PO. – Nem szokatlan ez… mondhatni veszélyes?

– Szokatlan, de… – kezdte Lando, de Lobot megint fitogtatni kezdte lexikális tudását:

– Az űrhajózási szabványok bevezetésének kezdetekor a Regisztrációs Hivatal ajánlása szerint a nem harci járműveket kétszeres sugárpajzzsal kell felszerelni, megóvandó a személyzet és az utasok testi épségét. A Regiszterkatalógus tanúsága szerint az idegen hajóknak is a kilencvenhat százaléka valamilyen formában rendelkezik mind sugár-, mind részecskepajzzsal.

Lando kíváncsian pillantott öreg társára. Mielőtt azonban hangot adhatott volna a gondolatainak, a csendet megtöltötte C-3PO méltatlankodó hangja.

– Lando gazda, ez tűrhetetlen. Biztos vagyok benne, hogy Luke gazda sosem tűrné el, hogy egy pajzs nélküli hajóban legyünk fogva tartva. Nem csoda, ha az Áramköreim ilyen lomhák, és hogy Artoo ennyire. nyűgös. Ez minden bizonnyal komolyabb következményekkel is fog járni ránk nézve. Egyszerűen muszáj elhagynunk ezt a lélekvesztőt.

– Úgy van – vágta rá Lando. – Ez az oka, hogy odakint nincs sugárpajzs. A burkolaton belül nincsenek droidok, elektronikus készülékek, komputerek – csak organikus gépek, organikus szenzorok és organikus javítórobotok. Rájuk más szabályok vonatkoznak. Ezt mostanáig azért nem, tudtuk, mert ez volt az első eset, hogy a vagabundot támadás érte. A Boldheart csak messziről lőtt rá, Pakpekatt harci különítménye meg tüzet sem nyitott rá. Mi a véleményed, Lobot?

– A biológiai rendszereket ért sugárzás következményei a károsodás és a javítás hatékonysága, valamint a területegységnyi hőkibocsátás és a területegységnyi hőelnyelés közti viszonyszámmal mérhetők – mondta Lobot közönyös hangon.

– Egyes organizmusok burkolati rendszerei képesek megvédeni a belső szerveket a részecskesugárzástól, és hatékony védelmet jelentenek a J és C fokozatú fotonikus sugárzással szemben is.

Lando tátott szájjal bámult rá.

– Lobot, mi baj van teveled?

– Netán hiba van a rezümémben?

– Én nem az összefoglalódról beszélek – hanem terólad – tudatta Lando. – Ne csináld ezt, öreg haver. A társalgási stílusod leromlott a Korai Technikai Kor be-szédstílusának szintjére. Úgy zsémbelsz, mint egy tudálékos nagyokos. Nem félsz, hogy ezen túl csak egy adathalmaznak tekintelek?

Lobot közönyösen félresöpört egy, a levegőben lassan sodródó kesztyűt.

– Talán vissza kellene vonulnom egy kis karbantartásra, hogy felerősítsem érzékeim hatásfokát.

– Milyen válasz ez? Úgy hangzik, mint amikor egy robot öndiagnosztikai programot futtat – feddte meg Lando. – Olyan érzésem van, hogy nincsenek rendben az áramköreid. Mi van veled, elengedett a ragasztásod?

Pár perc múlva Lobot abbahagyta a vesződést a ruhájával.

– Be kell vallanom, gondjaim vannak a pozitív hozzáállással – közölte lesütött szemmel. – Esetleg megoszthatnád velem mérhetetlen optimizmusod morzsáit.

– Nem éreztél semmi különöset, mielőtt a hiperűrbe ugortunk? Elszöktünk a Prakithról, azután visszaindultunk oda, ahol a barátaink vannak. Most pedig már elég levegőnk is van ahhoz, hogy kivárjuk, amíg megtalálnak minket – mondta Lando. – Mi több, szabadon kószálhattunk a hajóban, többnyire a saját kedvünk szerint, és megfigyelhettük, hogyan működnek a quella mechanizmusok. Mindezek tetejébe úgy bánnak velünk, mint látogatókkal, nem, mint betolakodókkal. A dolgok innen csak rosszabbra fordulhatnak.

– Máris rosszabbra fordultak. Egy ismeretlen pont felé haladunk, egy borzalmasan nagydarab űrben, és a hajó már évek óta rutinszerűen számítja ki az optimális menekülési útvonalat – vette át a szót, Lobot. – Nincs ennivalónk, fogytán a vizünk, és a ruháink, meg a robotjaink telepei kezdenek lemerülni. A rendelkezésünkre álló felszereléssel nem tudjuk irányítania hajót, de kommunikálni sem tudunk vele. Lakott űrszektorokon haladunk át, mégis saját kis űrszeletünkbe vagyunk zárva. Ha át tudnánk venni az irányítást, a hajó gazdái lehetnénk, nem csak látogatók.

– Be kell vallanom, hogy még nem láttam az IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS feliratú ajtót – mondta Lando. – De Artoo térképe szerint legfeljebb háromszobányira lehetünk a hajótest ívétől. Amondó vagyok, szedjük össze a cuccot, és keressük meg.

– Semmi okunk azt feltételezni, hogy a kontroll az ívben helyezkedik el.

Lando kérdő tekintettel meredt rá.

– Azt hittem, te mondtad, hogy arra menjünk.

– Az ismert konstrukciókból le lehet vezetni általános valószínűségeket. Csakhogy ez nem egy ismert konstrukció. Nem egy gyakorlott hajótervező építette ismert paradigmák alapján. Ez egy különleges darab. És mi sosem fogjuk felfedni a titkait, mert nem tudunk úgy gondolkodni, ahogy quellák gondolkodnak.

– Engem egy titok is boldoggá tudna tenni – adta tudtul Lando. – Miért vagy benne olyan biztos, hogy a kontroll nem elöl, van?

– Nézz a térképre. A helyiségek fekvése, amiket az elmúlt napokban felderítettünk, meghatározza a hajó középpontját, ahová azonban nem tudtunk bejutni.

– Akkor hát tovább kell kutatnunk, nemde? – folytatta Lando. – A két zóna közti kapcsolat – a CSAK FELHATALMAZOTT SZEMÉLYEKNEK feliratu zsilip, vagy az igazgatói mosdóba vezető turbólift, ha úgy tetszik – a szomszéd helyiségben kell, legyen, maximum a mögött.

– Vagy annyira el van rejtve, hogy soha nem találjuk meg. Az is lehet, hogy egyáltalán nincs kapcsolat.

– Akkor majd csinálunk egyet – jelentette ki Lando kényszeredett vigyorral. – Előbb azonban fogadjunk. Van valamid, ami értékes?

– Hogyan?

– Ha nekem van igazad, neked meg nem, akkor én kapni szeretnék valamit – mondta Lando. – Ezt az élet-halál játékot csak egy kis fogadással lehel érdeke-sebbé tenni. Egyszóval, mit teszel fel a véleményed védelmében, miszerint be-zárt patkányokként fogunk megdögleni?

Lobot értetlenül nézett Landóra. Aztán rendszerint kifejezéstelen arca rángatózni kezdett. A szája mozgott, a szeme hunyorgott. Végül értelmetlen mekegés-be fogott, ami gyorsan értelmetlen habogásba váltott.

– Megőrült, Lando gazda. Ezt már évekkel ezelőtt is megmondtam.

– Én most hallom először – jelezte Lando, és döbbenten hallgatta a még soha nem észlelt hangot: Lobot nevetését. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Fo-gadunk vagy nem?

Lobot elkapott egy úszó csizmát, és Lando felé lökte.

– Ismerem annyira, hogy ne kössek fogadást magával – hárította el az ajánlatot.

– Menjünk, keressük meg, az átjárót.

* * *

– Bocsásson meg, Lando gazda…

Lando éppen egy újonnan kinyitott helyiség belső falát tapogatta át, míg Lobot ugyanazt tette kívülről.

– Mi a baj, Threepio?

– Van itt valami, amit nem értek – mondta C-3PO. – Artoo szerint, ha ennek a ha-jónak nincs sugárpajzsa, akkor nem is tud interferálni a valós űrbeli navigációs jelekkel.

– Úgy van.

– Artoo szerint, ha volna is sugárpajzsunk, az nem interferálna a hiperűrbeli navigációs jelekkel.

– Ez is igaz.

– Akkor meg tudná magyarázni, miért nem küldünk keresőjelet, valahányszor kibukkanunk a valós űrbe?

– Meg. Mert nincs jeladónk.

– Értem – mondta C-3PO. – Na, most, ha nem okoz túl nagy gondot, elmondaná, Lando gazda, hogy az armada miként fog a nyomunkra bukkanni?

– Még nem tudják, hogy elvesztünk – jelentette ki Lando. – Hammax felderítői azt a parancsot kapták, hogy gyorsan és határozottan lépjenek fel. Így sosem fogják megtalálni a vagabondot.

– Értem. De maga rábeszélte Pakkpekattot, hogy lassan és megfontoltan cselekedjen.

Lando vállát vont.

– Valami olyasmi.

Lobot felvonta a szemöldökét a kitérő válasz hallatán.

– És arra az esetre nem kapott eligazítást, ha az események nem a kívánt me-derben folynak? – érdeklődött C-3PO. – Nyilván a vagabond eltűnésének is szerepelnie kellett a Pakkpekattal egyeztetett tervben.

– Természetesen szóba került – folytatta Lando. – De egy vészjelzés felhívhatja ránk a kívülállók figyelmét is. Az ilyen adók minden frekvencián adnak, azokat bárki foghatja. Emlékezz rá, hogy ez eredetileg az új Köztársaság Hírszerzésének a küldetése. Az, hogy átvegyük a vagabond irányítását, a tervemnek csak egyik része – a másik az, hogy mindezt csendben csináljuk. Még Hammax egységének sincs adója, csak rövid távú komja.

– Értem… megtiltották, hogy adót hozzunk magunkkal.

– Nem – tiltakozott Lando. – Én döntöttem így. Arra gondoltam, hogy ha van adónk, használni is fogjuk. Inkább lemondtam a kísértésről.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt nem értem, Lando gazda.

– Nos – nem kell ismerned a mozaik minden darabját. Mondjuk úgy, hogy Pakkpekatt nem egészen azokat a parancsokat kapta, amiket én. Nem volt engedélyünk erre a hajóra szállni, és én nem szándékozom átadni neki a hajót – legalábbis egyelőre.

– És miért nem?

– Mert ennek a hajónak nem szabad örökre eltűnnie egy sötét hangár mélyén –

Mondta Lando. – Az NRI-nek több száz olyan alkalmazottja van, aki mást sem tesz, mint darabjaira szedi szét az idegen hajókat és fegyvereket, hogy megtudja működésük titkát. Aki engem ideküldött – nevezzük Admirálisnak –, az volt az elképzelése, hogy ez több mint hajó – hogy ez több mint egy fegyver –, és hogy jobb sorsot érdemel. Es mint mindig, most is igaza volt.

– Értem – nyugtázta C-3PO. Artoo csipogni kezdett, mire C-3PO gyorsan hozzátette:

– Úgy tűnik, némi hiba csúszott a tervbe.

Lando megrázta a fejét.

– Az egyetlen hiba a tervben az, hogy én megígértem neki, hogy átveszem a ha-jó irányítását, és ez mostanáig nem sikerült.

– Lando gazda, Artoo tudni szeretné, van-e valamilyen módja annak, hogy kapcsolatba lépjünk az Armadával?

– Fényévnyi távolságon belül nincsen. De jusson eszedbe, hogy nem túlságosan vágyom arra, hogy Pakkpekatt mentsen meg.

– Akkor hogyan kíván üzenni annak az embernek, aki ideküldte?

Lando lebiggyesztette az ajkát.

– A Lady Luckon van egy vakcsatornás hiperkom. Fogalmam sincs, hogyan működik –. a feketepiacról való. De az Admirális nyomon tud követni vele bennünket az adó hatósugarán belül – ami ugyan titok, de annyit elárultak, hogy nagyon nagy.

– Csakhogy a Lady Luck már nincs a vagabond felületén – tudatta C-3PO. – Láttuk a légzsilipből, amint levált. Az is lehet, hogy már megsemmisült. Mi haszna a transzmitternek akkor? Senkinek nincs a leghalványabb fogalma sem arról, hogy hol lehetünk. Lobotnak igaza volt… ez a végzetünk… az enyészet…

– Bedugulnál végre? – szólt rá Lando, de a hangjából harag érződött. – Esküszöm, te vagy a legfárasztóbb robot, akivel valaha is dolgom volt.

– Ó, milyen durva…

– Már megint kezded – háborgott Lando. Belenyúlt kontaktruhája mellzsebébe, és előhúzott egy szivar alakú és nagyságú ezüstös tárgyat. – Nézd – mondta, és megpörgette a rudacskát a levegőben –, ha akarják, megtalálnak bennünket.

– Mi? Miről beszél? Minek dobálja ezt az izét?

– Hogy jelet adjak a Lady Lucknak.

– Magánál volt mindvégig?

– Hát persze.

C-3PO megrázta a fejét.

– Ez egy adó? Segítséget hívhatunk vele?

– Ez egy jelet továbbít – hála az Admirálisnak, a hiperűrön át is –, ami aktiválja a jacht szolgaáramköreit –folytatta Lando. – Ennek segítségével idehívhatom a hajót.

– Már megbocsásson, Lando gazda, de ez a szerkezet mindvégig magánál volt?

– Ostoba kérdés, C-3PO – különösen egy protokoll robottól.

– Nem értem, miért kell egy egyszerű kérdésre ilyen durván válaszolni…

– Hadd óvjalak meg attól, hogy további „egyszerű kérdéseket" tegyél fel: igen mindvégig itt volt nálam, és nem használtam. Az oka pedig az, hogy még nem vettük át a vagabond irányítását. Ha ugyanis a legközelebbi megálláskor idehívom a Lady Luckot, történik egy-két dolog, de egyik sem fog segíteni rajtunk. A jacht vagy menekülésre készteti a vagabondot, vagy arra, hogy tüzeljen rá. És ha a jacht kidől a sorból, akkor igazán bajban leszünk. Ez így világos?

– Tökéletesen, Lando gazda.

– Akkor jó – mondta Lando. – Akkor én most folytatom, amit elkezdtem, te meg próbálj meg békén hagyni. Mert addig nem mehetünk haza, amíg el nem végeztük azt, amiért idejöttünk, és én túlfáradt és éhes vagyok ahhoz, hogy egy akadékoskodó droiddal vitatkozzam. Inkább alkatrészeidre szedlek szét, mint hogy egy perccel tovább hallgassalak. Ez is világos?

– Tiszta, mint a reggel a Kolos holdján. – C-3PO megpaskolta Artoo kupoláját. – Gyere, az az érzésem, itt útban vagyunk.

* * *

A hajlatban elhelyezkedő helyiség legalább ötször nagyobb volt, mint amiket eddig Landóék felderítettek. Az egyik fala homorú, a másik ettől ötméternyire, domború. Összesen nyolc bejárata volt, a kerület mentén szabályos távolságok-ban. Ezek mindegyike nyilván hasonló helyiségek sorát rejtette, mint amilyenből Landóék jöttek.

– Minden út Császárvárosba vezet – mondta Lando. – Nem merem kijelenteni, hogy ez a kontrollterem, de hogy különbözik az eddigiektől, az biztos. És az is biztos, hogy a quellák azt akarták, hogy idejöjjünk.

A robotok a helyiség közepére úsztak, Lando és Lobot pedig a bevált módszer-rel végigtapogatta a falakat, hogy megtalálja a kapcsolószenzorokat. De ennek a helyiségnek a teljes felszíne érzéketlennek bizonyult. Lobot, semmit nem talált a külső oldalon, Lando pedig csak egy szenzorkapcsolót a belső falon.

Ezt megérintve szinte az egész fal felületén görbe vonalú kiemelkedések jelentek meg. Mindegyikük ökölnyi, L alakú kampóban végződött. A mintázatból nagyobb trapézok, téglalapok ós hullámos oldalú háromszögek formálódtak.

– Mi a véleményed, Lobot? Ilyen egy quella stílusú műszerfal? Ezek a kampók azt sugallják nekem, hogy „ragadj meg" – mondta Lando, és a droidok felé úszott.

Lobot a külső fal előtt lebegve kinyújtotta az egyik kezét, és megfogta az egyik nyúlványt. A szobában semmi nem történt, és a hajóban sem mozdult meg semmi.

– Ha ezek kapcsolók, akkor nyilván kombinációban működnek. Nem ártana tudnunk, milyen a quellák testi felépítése, hány végtagjuk van, hol helyezkednek el, meg minden – mondta Lobot Lando felé fordulva. A kamra mérete mindenesetre egynél több kezelőt feltételez.

– És vajon a gyerekek mit csinálnak, amikor beengedik őket a vezérlőterembe? – Kérdezte Lando közelebb úszva a falhoz. – Vaktában kezdik nyomogatni a gombokat. – Kinyújtotta a kezét, és meghúzta a legközelebbi kampót. – Artoo, látsz valahol valamilyen feliratot a falon? Mint a légzsilipen, ahol bejöttünk?

A droid feje pár másodpercig jobbra-balra forgolódott. Azután röviden csippantott egyet, és ezt nem is kellett lefordítani.

– Ilyen a szerencsénk – jegyezte meg Lando. – Olyan fajjal akadtunk össze, amelyik még nem fedezte fel az írást. Lobot végigjárta a falat, és megnézegette a fogantyúkat.

– Én nem hiszem, hogy ezek kontrollszerkezetek, Lando – vélekedett. – Vagy ha azok is, blokkolva vannak. Tizennégy különböző párt érintettem meg, de nem történt semmi. Ha történne is valami ennek nyomán a hajóban, annak visszajelzése kellene, hogy legyen.

– Lehet, hogy eltévesztettük a kamrát.

– Nekem is egyre inkább ez a véleményem – mondta Lobot. – Alig érek el egyik kartól a másikig. Még ha a quellák sokkal termetesebbek is, nem látszik jó ötletnek ennyire szétszórni a kontrollelemeket.

– Lehet, hogy ezekre a kampókra akasztották a foglyokat vagy az áldozati szüzeket – mint azokat a képmásokat abban a másik kamrában.

– Azt hiszem, ezt elvethetjük.

Lando elvigyorodott, és a hajtópisztolyának apró pöffenésével forgásba hozta magát, mígnem a többiekhez viszonyítva fejjel lefelé nem került.

– Innen nézve kapaszkodóknak és hágcsóknak látszanak. – Körbeforgatta a fejét.

– Kíváncsi volnék… Artoo, hány négyszögletes objektumot látsz?

C-3PO egy perc múlva fordította a választ.

– Artoo közlése szerint huszonhét.

– És vannak olyan kiemelkedések, amik nincsenek összefüggésben ezzel a huszonhéttel?

C-3PO Artooval konzulfáit, azután jelentette:

– Nincsenek, Lando gazda.

– Mire gondol, Lando? – kérdezte Lobot.

Lando bal kézzel megragadta az egyik kampót, annak segítségével megfordult, és háttal a falnak, kinyújtott jobb kezével megfogta a szomszédos objektumot. A lába húsz centiméterre volt a négyszög alsó sarkaitól.

– Szerintem ez huszonhét ülőalkalmatosság. Igaz, egy vuki vagy egy elomin kényelmesebbnek találná, mint én.

– Netán ez egy színházterem? – kérdezte Lobot, és körülnézett:

– Lehetséges. És az is elképzelhető, hogy az előadást nem kezdik el addig, amíg a közönség el nem foglalja a helyét. Artoo, C-3PO, gyertek, foglaljatok helyet.

Artoo az egyik négyszög felé tuszkolta C-3PO-t, és megvárta, amíg a droid manipulátorával megragadta az egyik fogantyút. Azután az asztromech droid is elfoglalta a helyét a kollégája mellett.

Egy pillanattal később a helyiség tökéletes sötétbe borult.

– Fényt, Artoo – mondta gyorsan Lobot.

– Ne – intett Lando. – Várj. Ez része a show-nak.

Nem sokkal ezután a négy szemlélővel szemben halvány fény kezdett derengeni. Úgy tűnt, messze van, jóval a helyiség falán túl. A derengés növekedni, élesedni kezdett, majd több fényes foltra vált szét. Néhány lélegzetvételnyi idő múlva rendkívül éles fénnyé alakult.

A szemlélők valósággal megdermedtek. Olyan érzésük támadt, hogy már nem a vagabond belsejében vannak, hogy ott lebegnek a sötétben, egy csodálatos, vörös-barna bolygó előtt, melynek felszínét kék óceánok tagolták, és helyenként fehér felhők takarták. Ragyogó fényű, sárga nap fénye ragyogta be a bolygót, melynek felszínén barna hegyláncok és a kék folyókat szegélyező zöld területek váltogatták egymást.

Lando azon kapta magát, hogy ámulattal adózik a látványnak, még a lélegzetét is visszatartotta, mintha most látna először nyílt űrt.

– Az otthonuk – suttogta magában. – Megörökítették maguknak. Mintha csak tudnák, hogy többé nem fogják látni.

– Lando, úgy érzem magam, mintha űrsétán volnék – mondta Lobot, szintén suttogva. – Legalábbis azt hiszem, ilyen érzés lehet űrsétán részt venni. Ugye ilyen?

– Nem, nem egészen… ez a valóságnál is valószerűbb – felelte Lando. – Ahhoz ugyanis személyesen is ott kellene lenned azon a bolygón, hogy meglásd, itt a részlétek hamisak: hogy minden fel van nagyítva, az égitestek túl közel vannak egymáshoz, a naphoz képest a bolygó túl világos, és így tovább. De ez most nem számít. Most csak az a lényeg, hogy ez az egész tökéletes.

Lobot a droidok felé fordította a fejét, de a szemét nem vette le a panorámáról.

– Artoo, a szenzoraid mit mondanak arról, ami előttünk van?

Még Artoo hosszú válasza is elragadtatottságot tükrözött.

– Artoo azt mondja, hogy a kamra fala a helyén van – mondta C-3PO –, csak jelenleg az optikai indexe egyszázad alatt van.

– Vagyis nagyobb az áteresztőképessége, mint bármely anyagé, amit eddig ismertem – mondta Lobot.

– Úgy érted, ez egy holo? – kérdezte Lando.

– Lando gazda, Artoo azt mondja, hogy a csillag negyvennégy méterre van. A bolygó pedig tizenhét méterre.

– Ez egy planetárium – mondta Lobot. – A Qella-rendszer projekciója. Kíváncsi volnék a mechanikájára…

Lando rábólintott Lobot végkövetkeztetésére, majd közbeszólt:

– Ennyi elég. Nem akarok újabb előadást.

– Miért? Mi a baj?

– Semmi – mondta Lando, és mélyet sóhajtott, majd lassan kiengedte a levegőt.

– Lehet, hogy soha többé nem látok ilyen tökéletes művészi alkotást. Élvezni szeretném tehát egy ideig, mielőtt továbbindulunk.

* * *

Az Obroai Egyetem Newport bázisán óvatosan átrakták a hatalmas hűtőtartályt Drayson terepsiklójába. Mindamellett Drayson arcán nyugtalanság látszott, amint a rakodómunkások manővereit figyelte.

– Megbocsát? – Valaki megragadta a könyökét. Megfordult, és egy fehér hajú, bronzbőrű férfival találta szembe magát.

– Igen?

– Ön Harkin Dyson? A rakodásvezető azt mondta, a tulajdonost itt találom meg.

– Igen – mondta Drayson elfordulva a rakománytól. – Ön pedig…

– Joto Eckels – mondta az idegen. – Én vezettem az ásatást. Csak tudni akartam, hogy ön az. Szeretném megköszönni önnek.

– Mit, dr. Eckels?

– Ha ön nem írja alá a szerződést, meghiúsul az utunk Maltha Obexre. És évekig nem tudtuk volna felkutatni Kroddok és Josala tetemét. – Kezével a Meridian sikló felé intett. – És azt is szeretném megköszönni, hogy magával viszi őket. Kedves gesztus a családjukkal szemben.

– Mindenki ugyanezt tette volna – mondta Drayson.

– Mi is szeretnénk ezt hinni, de sajnos nem így van. Tudom, hogy nem elsősorban emiatt egyezett bele, de szeretném, ha tudná, milyen sokat jelent ez nekünk, akik ismertük a csapatot. És biztosíthatom, hogy miattunk nem fog kése-delmet szenvedni. – Eckels a koporsó formájú ládára pillantott, ami már a raktérben nyugodott.

– Ezzel tisztában vagyok – mondta Drayson, és, elmosolyodott. – Köszönöm a közreműködését, dr. Eckels. A Meridian akkor indul vissza Maltha Obexre, amikor önnek megfelel. Wagg kapitányt már elláttam instrukciókkal. És kérem, tolmácsolja köszönetemet a csapat többi tagjának is.

– Úgy lesz – mondta Eckels. – Nos, annak alapján, amit ma láttam, meg vagyok győződve, hogy sikeres lesz az akciónk. Tizenkét ember dolgozik odalent a jég alatt a nap huszonnégy órájában. Számíthat rá, hogy szakszerűen bánunk a ta-lált quella tárgyakkal.

– Nagyszerű – nyugtázta Drayson, és elfordult, hogy induljon vissza a rakodótér felé.

Eckels utána lépett.

– Szeretném tudni, vethetünk-e egy pillantást azokra a tárgyakra, mielőtt elszállítják a Maltha Obexre… legalább a holóikra.

– Sajnálom, de azt hiszem, ez nem fog menni – mosolygott rá Drayson udvariasan, és újból megpróbálta otthagyni.

– Én megértem, hogy szükséges a diszkréció. De szeretném megjegyezni, mennyire fontos volna jól beosztani az időnket – mondta Eckels. – Végül is huszonöt nap nem túl sok egy egész bolygó felderítésére. Emlékszem olyan expedícióra, amelyik három hónap után találta meg az első kavicsot.

– Megértem, doktor – és nem teszem felelőssé azért a sietségért, amit magukra erőltettem – mondta Drayson. Én mindenekelőtt realista vagyok. Egészen biztos vagyok benne, hogy az eredmény meg fog felelni az elvárásaimnak.

Drayson a teherszállító jármű felé indult, de Eckels gyorsan elébe lépett.

– Van még valami, amit meg szeretnék beszélni magával.

Drayson ezúttal nem leplezte türelmetlenségét.

– És mi az?

– Az… ööö… anyag, amit hoztam önnek… – Eckels lehalkította a hangját. – Abból, ahogyan megtaláltuk a tetemeket, és a náluk talált tárgyakból ítélve ezek a lények értelmesek voltak.

– Én pontosan erre számítottam. Ön talári nem?

– Uram, ez csak komplikálja a dolgokat, erről van szó. Ha voltak túlélők, akkor ezek a tárgyak az övék – mondta Eckels. – Túlélők hiányában azonban az Értelmes Fajok Hivatalának szabályai és a protokoll szerint a tárgyakat rendbe lehet hozni, de nem lehet raktározni, és így tovább. Biztos vagyok benne, hogy az ön emberei tisztában vannak ezzel.

– Tökéletesen – mondta Drayson. – Bízom benne, hogy kihasználva az ideutazásunk időtartamát, elvégezte a szükséges vizsgálatokat, és elkészítette a holókat.

– Igen. Mindent elvégeztünk.

– Akkor jó – nyugtázta Drayson röpke mosollyal. – Ha ez megnyugtatja, biztosíthatom, hogy tökéletesen tisztában vagyok a láda tartalmának jelentőségével – ez talán abból is kiviláglik, hogy mennyit fizettem önnek, amiért felkutatta. A lehető legnagyobb körültekintéssel fogjuk kezelni. Ha az ember ennyi pénzt áldoz valamire, nem fogja kockára tenni az épségét. A nappalim fala már úgyis tele van.

– Igen, persze – mondta Eckels, és bólintott. – Elnézést kérek, ha megbántottam.

– Nem, nem bántott meg – felelte Drayson. – És most ha megbocsát…

Newportból húsz percig tartott az út a legközelebbi Alfa Kék Technikai Szerviz-központig, ahol egyébként néhány szenátor rezidenciája is megtalálható volt. A 41-es Szektor jellegtelen épületeit mindenesetre elkerülték a turistautak. Mindössze egy aprócska tábla jelezte a kis cég nevét: ITERMATIC R. C. Ez a rég elejtett cég bonyolította le a két privát hangár forgalmát.

Drayson terepsiklója még meg sem állt, amikor a személyzet már elébe sietett.

Két rakodómunkás maga előtt tolta a repulzorliftet. Amikor Drayson kiszállt, szabályszerűen tisztelegtek neki.

– Admirális.

– Pihenj, Tomas. – Drayson hátrament, meglazította a köteleket, és az emelőt a láda alá irányította. – Dr. Eicroth készen áll?

– Az ötös laborban van – válaszolta az ezredes. – Már órák óta készen áll.

– Akkor menjünk.

Dr. Joi Eicroth széles mosollyal üdvözölte Draysont, ebbőI azonban még senki nem sejtette, hogy már tizenhárom éve ismerik és kedvelik egymást: bajtársak, barátok és szeretők voltak. Mihelyt a láda ott hevert a vizsgálóasztalon, Drayson elküldte a fiatal tiszteket, és üdvözlésképpen gyorsan megcsókolta.

– De admirális, micsoda botrányos viselkedés ez? Én szolgálatban vagyok.

– Hát persze – mondta Drayson. – Akkor nyissuk ki a ládát.

– Előbb átöltöznék valami kényelmesebb ruhába – mondta a nő, és meghúzott egy zsinórt, mire a mennyezetről leereszkedett két izoöltözet.

Legalább öt percbe telt, mire magára öltötte a légmentesen záró öltözéket, és újabb öt percbe, mire ráadta Draysonra a másikat. A láda szelepeinek kinyitása, a fedél eltávolítása, és tartalmának kibontása viszont csak pár másodpercig tartott.

Azután csak ott álltak a láda két végében, és nézték az idegen lényt, aki már száz éve halott, és akit a társával együtt temetett el a Maltha Obex jege. Ovális, sima bőrű teste kitöltötte a ládát. Hosszú karja nem is fért volna a ládába, ha a két ízület nem tette volna lehetővé, hogy „összehajtogassák”. így háromujjú keze éppen eltakarta az arcát. Lábai hasonlóképpen, előbb derékszögben, majd X alakban meghajtva feküdtek a test alatt.

– Most már értem – jelentette ki Eicroth, és bólintott.

– Mit?

A nő a láda oldalához lépett.

– Ezek a végtagok kinyújtva legalább öt vagy hat méter hosszúak, és alig hat centi átmérőjűek. Tökéletesen alkalmazkodtak a hideghez. Kész csoda, hogy ez így halt meg.

Drayson bólintott.

– Most azonnal csináld meg a genetikai szekvenciáját.

– Értve – felelte Eicroth. – Segíts feltenni az asztalra.

3. fejezet

– A’baht tábornok.

– Igen?

– A Yakez parancsnoki hajóról megjött a jelzés. Megkért, hogy értesítsem.

– Köszönöm, hadnagy – nyugtázta a jelentést Etahn A’baht, de fel sem pillantott.

– Gondoskodjon róla, hogy Carson sorhajókapitányt kísérjék az eligazítóba.

– Igen, uram.

Ez volt az első az öt hajóból, amit az Intrepid ezen a reggelen találkozóra várt, és Farley Carson volt a hadműveleti egység első parancsnoka, aki az eligazításra megérkezett. A Yakez csillagromboló a Negyedik Flotta Apex Taktikai Egység zászlóshajója volt, és egyedül Carson vallhatta magát a találkozóra érkező parancsnokok közül A’baht barátjának.

Leia Organa elnök parancsara az Ötödik Flottát rendszeresen tájékoztatták az Új Köztársaság többi három flottájától érkező hírekről. A Gemstone Taktikai Egység megérkezésével együtt voltak azok a hírmorzsák, amikből most egyetlen parancsot próbáltak kikerekíteni.

Ez a feladat egyébiránt Han Solót terhelte volna, csakhogy a yevethák közbeszóltak, és az egyesített flotta kijelölt parancsnoka nélkül maradt. Mindeddig nem történt meg a helyettes kinevezése, ezért a szokásos parancsrend maradt ér-vényben, és a hierarchia csúcsán a’baht állt, mint a Farlax Szektor haderőinek főparancsnoka. Csakhogy a flottaparancsnokság olyan részletek ismeretét is megkövetelte, amiket a’baht pozíciójánál fogva nem ismerhetett, ezért lényegesen leszűkült parancsnoki önállósága. Vagyis elkerülhetetlenné vált egy új sorhajókapitány kinevezése. Addig is sok tennivaló akadt még.

– A’baht tábornok – mondta egy új hang.

A’baht felpillantott, és meglátta a zsilip ajtajában a vigyorgó Carsont.

– Stony – szólt a tábornok, és felállt. – Mintha azt mondtam volna a szárnysegédemnek, hogy kísérjen az eligazítóba.

– A fedélzeti tiszted úgy informált, hogy a következő hajó tíz perc múlva várható – mondta Carson, és miután becsukta maga mögött az ajtót, kényelmesen letelepedett egy székre. – Gondoltam, kihasználom a lehetőséget, és beköszönök hozzád.

A’baht nagyot sóhajtott, és visszaült a székébe, majd megnyomta a komlink gombját.

– Hadnagy, szóljon be, ha a többiek megérkeztek.

– Igen, uram.

Kikapcsolta a készüléket; hátradőlt, és megengedett magának egy mosolyt.

– Örülök, hogy látlak, Stony.

– Én is téged, Etahn. Hallom, elmérgesedtek a dolgok.

– Örülök, hogy itt vagytok – hálálkodott a’baht. – Ez egy igen zsenge flotta.

– Kétlem, hogy a kiképzési módszereid gyengültek volna az elmúlt években – vélekedett Carson. – Ne félj, minden rendben lesz.

– A tapasztalt és harcedzett flották között majd ti is átalakultok – mondta a’baht.

– Kemény kiképzést adunk ugyan, de a gyakorlat és az éles helyzet nem ugyanaz. Ebből már ízelítőt kaptatok a Doornik 319-nél.

– Elég keserű íze volt, meg kell hagyni. És hogyan szolgálnak az új hajóid?

– Jól megállják a helyüket. A veszteségek a tervezett érték alatt vannak. Néhány kapitányom megtanulta, mit ne tegyen legközelebb. – A’baht egy ideig hallgatott, majd halkabban hozzátette: – és néhány katonám olyan leckét adott nekem, hogy meggondolom, bevessem-e őket még egyszer.

– Nem gondoltál arra, hogy hazalátogass, mielőtt ennek vége?

– Nem… az már nem sokat segítene rajtam. Hamarosan úgyis létszámfölöttinek számítok – ha csak névlegesen is – tűnődött a’baht. – Már most sem vagyok több, minta Flottaparancsnokság szócsöve.

– Előfordul az ilyesmi – nyugtatta Carson, és még szélesebben vigyorgott. – Aki ezt az uniformist viseli, nem szolgál olyan sokáig, mint egy dorneai tábornok.

A’baht megengedett magának egy röpke mosolyt.

– Vagy élvezi a felelősséget. Ha már a kezdetektől fogva meg lett volna…

– A Coruscanton nem így mennek a dolgok – ott nem számít, ki az uralkodó, ott mindig uralkodik valaki – fűzte hozzá Carson. – Gondolod, ők is küldenek valakit?

– Azt hiszem, az egyetlen, ami visszatartja őket attól, hogy elküldjék Ackbart vagy Nantzot, az, hogy attól tartanak, ők is fogságba esnek – mondta a’baht. – Úgy látom, nem sok nagyágyú található a főhadiszállásokon.

– Én figyelmeztettelek, hogy hagynod kellett volna, hogy kinevezzenek admirálisnak – emlékeztetett Carson. – Szerintem neked abból származik a legtöbb problémád, hogy ragaszkodsz a régi rangodhoz. A főhadiszállások tele vannak újdonsült tradicionalistákkal, akiknek nem fér a fejükbe, hogy egy tábornok miért sározza be a csizmáját. Az ilyen fennkölt helyeken teremnek manapság az admirálisok.

– Azt akarod mondani, hogy hamis udvariasságból ajánlották fel, hogy tartsam meg dorneai rangomat?

– Ó, én azt hiszem, hogy aki aláírta a konszolidációs tervezetet, komolyan gondolta azt – válaszolta Carson. – A tábornokok C1-esek, az admirálisok C1-esek, és csak ez számít, nem a rang, igaz? Csakhogy a régi előítéletek lassan halnak el – hogy az ősi rivalizálást ne is említsem.

– Ostobaság – horkant fel a’baht undorodva. – A rangja alapján ítélni meg egy embert…

Ebben a pillanatban kinyílta zsilip ajtaja, és Zratha hadnagy dugta be rajta a fejét.

– Tolokus admirális és Martaff sorhajókapitány az eligazítóban vannak, uram. A többiek már útban vannak.

Mire befejezte a jelentést, Carson már talpon volt, és előírásszeren tisztelgett – a’baht legnagyobb meglepetésére.

– Uram, ha megjegyezhetem, én nem látom, hogy megfakult volna a régi dicsőség – és a többieknek is ez lesz a véleményük. – Egy lépéssel közelebb ment, és halkan hozzátette. – Ez nem Császárváros. Mi tudjuk, ki ön, tábornok… tudjuk, melyik oldalon áll. Csak mutassa az utat. Es ne csodálkozzon, ha követjük. Megkértek, hogy ezt közöljem önnel, uram.

A’baht tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Kösz, Stony – mondta. – Na, akkor kössük fel a gatyánkat.

* * *

A’balit előreengedte Carsont, ő pedig megállt a tiszti szállásnál, hogy összeszedje a vezérkarát. Nem tudatosan tette, de ennek végül az lett az eredménye, hogy amikor belépett az eligazítóba, két ezredes lépdelt mögötte, mintegy kíséretként. Az öt parancsnok – négy sorhajókapitány és egy admirális, vagy ha úgy tetszik, egy nő, három férfi, és egy norak tull – önkéntelenül is felpattant és szalutált neki.

– Pihenjenek – mondta a’baht, és a középső székhez lépett. – Hadd mutassam be Corgan ezredest, a taktikai főtisztemet, és Moui’ta ezredest, a hírszerző tisztemet. Az ülés folyatnám majd jelentésekkel szolgálnak az önök számára. – A két tiszt helyet foglalt a’baht két oldalán.

A tábornok nem vesződött a bemutatással és egyéb udvariassági formulákkal.

– Mint azt már tudják, az önök flottái azért lettek idevezényelve, hogy megerősítsék az Ötödik Flottát a Yevetha elleni támadás során. Ez most már nem puszta jelkép, figyelmeztetés vagy erőfitogtatás, mint a Háború Napján tartott katonai parádé. Küldetésünk célja törvényszerűen az ellenség elrettentése és vissza-szorítása, ami bármely pillanatban kiegészülhet csapásméréssel.

Egyetlen operatív egységként fogunk működni, de dupla flottaerővel. Tíz taktikai egység lesz, ezek vezetői a szárnysegédeimen keresztül közvetlenül nekem jelentenek. Valamennyi egység megtarthatja eredeti szervezettségét, hívókódjait és parancsnoki frekvenciáját harci egység, kötelék és hadosztály szinten.

Az egyetlen kivétel a hírszerzés. Valamennyi cirkáló felderítő és felderítő vadász közvetlenül az újonnan alakult Tizenhatodik Taktikai Felderítő Csoport parancsnoksága alá tartozik, és közvetlenül, személyesen Mouit’ta ezredesnek tartozik jelentéstétellel. Ő majd elmondja önöknek a részleteket. Az egész flotta Corgan ezredes irodájából kapja a taktikai jelentéseket. Elvárjuk, hogy továbbra is folytassák saját helyi megelőző és védelmi őrjárataikat. Ehhez felderítő és járőrhajókat vegyenek igénybe.

Voltak veszteségeink, és még lesznek is, de nem szeretném, ha ezt a tényt a parancsnokok meggondolatlanul kezelnék. Fel kell készülnünk mindenfajta veszteségre, ami elkerülhetetlen ahhoz, hogy legyőzzük az ellenséget. Nem fogadom el viszont a hozzá nem értésből, tapasztalatlanságból, a felelőtlenségből származó, és az elkerülhető veszteségeket, hasonlóképpen a hajó meghibásodásából vagy muníció hiányából eredőeket. Az ellenség intelligens, erős és határozott, de mi felvesszük vele a harcot. Harckészültség tekintetében a legmagasabb szintet várom el.

– Miért ennyire fontos a veszteség… Corgan ezredes.

Corgan bólintott.

– Flottaszerre csupán huszonhat harci pilótánk és tizenegy vadászpilótánk van –, lényegesen kevesebb, mint amennyit a flotta igényelne. Az egyik alakulatunk teljesen frissen verbuvált, még nincsenek összeszokva. Mindazonáltal nem re-pülő posztokon kevés elérhető pilótánk van, még kevesebb az olyan, akit magasabb rangja szólított el a harci feladatoktól. Azaz kevés a mobilizálható tartalék.

Éppen ezért, amikor visszatérnek az egységükhöz, rostálják át az állományt, hogy minimum hat, de legfeljebb nyolc tartalék pilótát készenlétbe tudjanak állítani. Elsősorban természetesen tapasztalt felderítőkre van szükség.

Poqua sorhajókapitány előrehajolt, és összefont kezét az asztalra tette.

– Ha a flotta létszámát és a veterán Lázadó pilóták számát összevetjük, egyikünk sincs rózsás helyzetben – jelentette. – Pontosan emlékszem, hogy két éve a Gemstone Taktikai Egységnél negyven pilótát tartottak nyilván tartalékosként.

Ma ezek negyven különböző világon élnek, gyereket nevelnek, kertet gondoznak, vagy teherhajókat vezetnek; ha egyáltalán vezetnek hajókat.

– Tisztában vagyunk a leépülés következményeivel – vette át a szót a’baht. – De akkor is ki kell egyenlítenünk az erőinket. Kérem, hogy a listát ma ezernégyszáz óráig juttassák el hozzám. – Jobb felé nézett. – Mauit’ta ezredes, értékelje ki a yevetha flottát.

Mauit’ta minden résztvevő elé odacsúsztatott egy adatlapot. Grekk 9, a norak tull sorhajókapitány azonnal becsúsztatta a mellvértjén lévő nyílásba, Poqua pedig elővarázsolt a belső zsebéből egy adattáblát. A többiek érintetlenül hagyták az adatlapot.

– Ezek az adatlapok a yevetha flottára vonatkozó legfrissebb becslésünket tartalmazzák – mondta a’baht. – Számba vettük a felismerő holókat, a szenzorokat, a kontúrfelismerőket, a legfrissebb újításokat, és a Dagi néven ismert hiperűrben való közlekedésre is alkalmas szállítóhajójuk jellemzőit. Az adatok egy része mindazonáltal inkomplett vagy becsült. Például a csata-rendet elsősorban az asztrográfiai alakzat határozza meg, ám mind a mai napig nem ismerjük a yevetha flotta szervezeti felépítését. De – mint azt a tábornok is megjegyezte –, egyik feladatunk az, hogy a hiányzó adatokat megszerezzük. Különösen azt szeretnénk kideríteni, hogyan lehet megsemmisíteni a Dagit – de egyelőre, még ötletünk sincs. A haderő részletes áttekintését később megküldöm a parancsnokaiknak, én most csak az áttekintésre szorítkozom. A yevethákkal történt eddigi összetűzéseink részletes elemzéséből arra következtettünk, hogy nem kevesebb, mint kilencvenhárom csatahajójuk van, ezekből legalább huszonkilenc császári tervezésű, a többi Dagi. Legalább tizenkilenc megszállt és védett világgal számolhatunk – pontosabban hússzal, mert a Doornik kettő-nulla-hetest még nem derítettük fel. Ezekből nyolcat vegyes flotta védelmez, ezt akár jelzésként is felfoghatjuk arra vonatkozóan, hogy a yevethák ezeket tartják elsődleges célpontoknak. Négyen Liga-tagok, három pedig egykori kolóniavilág. A többi tizenegyet csak Dagik védik. Elképzelhető, hogy a yevethák további járműveket is rejtegetnek valahol. Reméljük, hogy ezt a bizonytalansági tényezőt sikerül redukálnunk, amint átkutattuk a halmazt. A legnagyobb kérdés azonban…

Grekk 9 ezt a pillanatot, látta alkalmasnak arra, hogy közbeszóljon.

– A császári javítóműhelyek. Azok merre vannak?

– Igen, sorhajókapitány… ön félreértett engem. Nem tudjuk, merre vannak, és hogy mit rejtegetnek bennük. A yevethák minden valószínűség szerint három működőképes javítóműhelyt tartanak fenn, melyek nyilván folyamatosan állítják elő az új hajókat. Felderítőink behatolásaik során négy esetben figyeltek meg ID Csillagrombolókhoz tartozó egységeket.

Carson kért szót.

– Ezzel vagy át akarnak verni minket, vagy egyszerűen csak úgy másolnak, hogy azt sem tudják, mit építenek.

– Hírszerző forrásokból tudom, hogy az utóbbi eset a valószínű – közölte Mauit’ta. – Mindazonáltal e javítóműhelyek hollétének a felderítése az első számú feladat. Es ha megvannak, azok az elsődleges célpontok.

– És mi lesz a Dagikkal? – kérdezte Martaff. – Azokat hol építik? A számukat tekintve azok miatt jobban kéne aggódnunk.

– Azokat valószínűleg felszíni gyárukban készítik, valószínűleg csak a N’zothon

– vélekedett Mauit’ta. – Két ilyen gyárat lokalizáltunk, és a javítóműhelyek megtalálásáig azokat jelöltük ki primer célpontoknak.

– Hogyan kívánja felderíteni a javítóműhelyek hollétét? – kérdezte Grekk 9.

A’baht ekkor közbeszólt:

– Ezekre a kérdésekre később még kitérünk. Most csak arra koncentráljunk, hogy a legénység megértse, ez nem lesz könnyű kaland. Figyelembe véve csak a felderített haderejüket, képesek elsöpörni egy egész taktikai egységet. Ezért elrendelem, hogy egyidejűleg csak két taktikai egységet lehet bevetni. Token és Bellbright egységeit Tolokus admirális alá rendelem, Apex és Summer Carson sorhajókapitány alá fog tartozni, a Gemstone Mirx sorhajókapitány parancsnoksága alá kerül a Copperleaffel. Van kérdés ezzel kapcsolatban?

Nem volt. A többi taktikai egység operációs tevékenységei rutinfeladatok voltak, ezért a’baht meghagyta az összeszokott párokat.

A parancs mindenesetre jól kifejezte, hogy a’baht mennyire komolyan veszi a yevetha fenyegetést. A Flotta taktikai egységeinek parancsnokai nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy parancsaikat ilyen alaposan megfontolják. A huszonegy hajóból álló taktikai egységek hagyományos összetételüknél fogva – zászlóshajóként alkalmazott csillagrombolókból, vagy flottahordozókból, két nehéz csapatszállítóból, két harcigép-hordozóból, négy kísérő fregattból, és öt löveghajóból állt – gyors, mozgékony és figyelemre méltó tűzerővel rendeIkező alakulatok voltak.

– Mi a csatarendünk? – kérdezte Tolokus admirális.

– A flottát a halmaz határvidékén lévő rendszerek közelébe telepítem – mondta a’baht. – A parádézásnak vége. Amennyire csak lehet, gyorsan cselekszünk, hogy a yevethák ne tudják követni a nyomunkat, ugyanakkor mi szemmel tart-hassuk őket.

Ez azt jelenti, hogy a felderítők állandó szolgálatban lesznek, hogy a halmazt meg kell szórnunk annyi szenzorbójával és probottal, amennyit csak össze tudunk szedni, és egy hadosztályt azonnal a Doornik tizenegynégy-kettőre kell küldenünk, hogy megnézze, ott van-e a javítóműhely. Pillanatnyílig nincs felhatalmazásunk arra, hogy akcióba lépjünk a yevethákkal, arra viszont igen, hogy teljes tűzerőnkkel közbelépjünk, ha akadályozzák a manővereinket.

Röviden szólva ki kell terjesztenünk a szabad navigáció és a legitim önvédelem határait, ameddig csak lehet – jelentette ki a’baht. – Ha a jelenlétünk a yevethákat diplomáciai megoldás keresésére készteti, az volna a legjobb. De ha háborút akarnak, el kell érnünk, hogy megbánják döntésüket.

A’baht végigjártatta a tekintetét az előtte ülők arcán.

– Ez az, amit várok önöktől, a hajóiktól, és a parancsnokságuk alá tartozó emberektől. Amíg nincs más alternatíva, készüljenek fel a harcra, azután pedig készüljenek fel a győzelemre, mert attól fogva az lesz az egyetlen alternatíva.

* * *

Luke arra ébredt a Mud Sloth alvófülkéjében, hogy valami szokatlan melegséget érez maga mellett, és szokatlan emlékek férkőznek a gondolatai közé. Megmozdult, mire Akanah közelebb húzódott hozzá. A csupasz bőr meleg érintése kellemes emlékekkel párosult.

Nem tudta, hogyan hozza szóba mindazt, ami kettejük között történt, de a lány nem firtatta a dolgot. Hagyta, hogy Luke kényelmesen feküdjön az ölelésében, nem követelt semmit, nem várt magyarázatot semmire. Luke ezt a figyelmességet udvariassággal viszonozta.

Előző éjjel ugyanez volt a helyzet. Magányosság, szomorúság, és a korábban ismeretlen vágy a másik érintésére. És a kölcsönös, kimondatlan egyezség, hogy nem mondják ki a dolgokat. Egyikük sem adta ki a saját, vagy kérte számon a másik legbensőségesebb érzelmeit. Mindketten hagyták, hogy a másik élvezze az intim társaság újdonságát.

Együtt feküdtek a kamrában, ébren, és tudták, hogy a másik is ébren van, és tudja, hogy mindketten ébren vannak. Nagyon sokáig egyikük sem szólalt meg.

Luke már nem bízott saját gondolatainak titkosságában, de nem mert megnyílni, hogy kitapogassa a lányét.

– Te jössz – mondta végül Akanah.

– Hogy?

– Beszélj az apádról.

Valamilyen okból Luke nem egészen értette, hogy az ellenállás ismerős fala miért nem áll közéjük.

– Nem beszélek az apámról – mondta nem túl nagy meggyőződéssel.

Akanah valahogyan megérezhette a rést a falon, mert nem próbálta rávenni, hogy ezúttal mégis tegyen kivételt.

– Megértem – mondta, és együttértőn mosolygott. Azután a hátára fordult, és a holografikus galaxist kezdte nézni. – Nekem is nehéz volt.

Ez a parányi fizikai visszavonulás elég volt ahhoz, hogy előcsalja Luke-ből a szavakat.

– Nem mintha sok mondanivalóm volna róla – kezdte, és oldalt fordulva fejét a tenyerébe támasztotta. – Szinte mindent, amit tudok róla, amit úgy hiszem, hogy tudok róla – és szinte mindent, amit szeretnék róla tudni, azt senki más nem tudja. Nem emlékszem az apámra vagy az anyámra, vagy a nővéremre.

Még csak a Tatuinra sem emlékszem.

Akanah megértően bólintott.

– Gondoltál már arra, hogy ezek az emlékek esetleg blokkolva vannak?

– Blokkolva? Miért?

– Hogy biztonságban legyél. Hogy Leia és Nashira is biztonságban legyen. A kisgyerekek nem tudják, mikor beszélnek túl sokat, vagy mikor tesznek fel alkalmatlan kérdést.

Luke megrázta a fejét.

– Egyszer kifaggattam Leiát az anyánkkal kapcsolatban elfelejtett emlékek felől.

Ha lett volna blokk, akkor áthatoltam volna rajta.

– Hacsak nem a saját blokkod akadályozott meg abban, hogy felismerd az övét – sugallta Akanah. – Akárki is tette, számított rá, hogy egykor rendelkezni fogsz a jedik erejével.

– Ben ezt láthatta előre – mondta Luke elbizonytalanodva. – És Yoda is.

– Ha akarod, én meg tudnám…

– És milyen potenciális veszély rejlik azokban az emlékekben rám nézve? – vágott közbe Luke, nem hagyva, hogy Akanah megtegye az ajánlatát. – Nem, én azt hiszem, ennél egyszerűbb a magyarázat. Azt hiszem, csak túl fiatalok voltunk. Leia emlékei még csak nem is valószerűek. Biztosan csak kitöltötte a fantáziájával az űrt, amire nem tudott emlékezni. A képzelt emlék olykor nagyon valóságos tud lenni.

– És a megnyugvás, amit okoz, néha nagyon értékes tud lenni – mondta Akanah.

– Luke, te mikor vetted észre ezeket az űröket?

– Nem tudom. Mindenesetre sokkal később, mint Leia. A kölykök mindig fecseg-nek. Az ember lassan rájön, hogy az ő családja másmilyen. – Luke összevonta a szemöldökét, és valahova a messzi távolba révedt. – A nagybátyám és a nagynéném nem mondtak semmit az apámról, még kevesebbet az anyámról.

– Lehet, hogy ez által is védtek.

– Lehet – bizonytalankodott Luke. De mindig az volt az érzésem, hogy a nagybátyám megvetette őket, és csak vonakodva vállalta el, hogy felnevel engem.

Nem úgy, mint a nagynéném – ő mindig is szeretett volna gyerekeket. Nem is tudom, miért nem volt nekik sajátjuk.

– Ez úgy hangzik, mintha a nevelőanyád csak akkor tehette, amit akar, ha azt a nagybátyád is akarta.

– Azt hiszem, ez így volt – szögezte le Luke egy percnyi gondolkodás után. – De, a jelenlétemben sosem panaszkodott, és azt sem árulta el, ha a védelmébe vett, és alulmaradt.

– Önfeláldozás – állapította meg Akanah. – A család békéje érdekében.

– Owen kemény ember volt – folytatta Luke. – Keményen dolgozott, keveset be-szélt, nehéz volt kiismerni. Az emlékeimben mindig bosszankodni látom.

– Jól ismerem ezt a típust – mondta Akanah. – A nevelőanyád nyilván nem mert túl gyakran, vagy mások előtt szembeszállni vele.

– Néha mellém állt, de jobbára azt hiszem, távol tartotta magát a vitáinktól… különösen az utóbbi években.

– Boldog volt?

– Azt hiszem, igen.

– De…

– Azt hiszem, többet érdemelt annál, ahogyan élt… és ahogyan meghalt. – Luke megrázta a fejét. Mindennél nehezebb megbocsátani azt, amit apám velünk tett.

– Nehezebb megbocsátani, vagy nehezebb megérteni?

Luke fáradt mosollyal válaszolt.

– Szeretném, ha az utóbbi volna igaz. De tudom, milyen kísértést jelent megtörni másokat, az akaratod alá hajtani, azután félrelökni őket. Elvenni tőlük az akaratukat, a gondolataikat… tudom, mert én is képes vagyok rá. Rájöttem, hogy óvatosnak kell lennem, hogy mit engedjek meg magamnak.

– És hogyan csinálod?

– Ott van Yoda példája… rendkívül egyszerű életet élt, nagyon kevés igénye volt.

Apám egészen más úton járt. Megpróbáltam példaképemül választani. De az impulzus, hogy én irányítsak – hogy akaratomat rákényszerítsem a világegyetemre –, nem működött. Még a legjobb szándékkal is zsarnokságba torkollt volna. Darth Vader újjászületett volna bennem.

– Az irányítás csupán átmeneti illúzió – fejtette ki véleményét Akanah. – Meg kell hajolnunk az univerzum céljai előtt, de a saját céljaink előtt nem hajlunk meg.

– Ez így lehet – hagyta rá Luke. – De a próba pillanatában emberek szenvednek, és halnak meg feleslegesen. Emiatt léteznek a jedik, Akanah – ezért viselünk fegyvert, és követjük az Erőt. Nem puszta előnyökért vagy kalandvágyból. A jedi azért van, hogy semlegesítse azok akaratát, akik zsarnokságra törekednek.

– Ez az, amit tanultál, vagy az, amit te tanítasz a növendékeidnek?

– Mindkettő. Ez volt a Chu’unthor akadémia Első Törvénye, és ez lett a Yavin bolygó Első Törvénye is.

– És mi vezette a jediket ennek felismeréséhez?

– A szükségesség – felelte Luke. – Ez erkölcsi kérdés… aki cselekedni tud, annak cselekednie kell.

– Könnyebb volna elhinni, hogy valóban a felelősséget vállaltátok magatokra, ha nem kóborolt volna el annyi jedi a nyájtól – mutatott rá Akanah. – Úgy tűnik, a jedi tréning nem készíti fel a jelöltet arra, hogy ellenálljon a sötét oldal csábításának. Te is veszítettél el tanítványokat, ahogyan a te mentoraid is.

– Igen – mondta Luke. – Es majdnem önmagamat is elveszítettem.

– Ennek mindig így kell lennie? A kísértés mindig nagyobb az ellenállásnál?

– Erre nem tudok válaszolni – válaszolta Luke, és megrázta a fejét. – Így választják ki a jediket, nekünk ezt tanították. A hiba vagy a jelöltekben, vagy a módszerben van.

– Talán nincs is hiba – vélte Akanah. – Lehet, hogy csak néhány töredék hiányzik – valami, amit te még nem fedeztél fel újra.

– Lehet. Vagy mindez folytonos küzdelmet jelent. A sötét oldal igen csábító és nagyon erős. Vader ellen teljes erőmmel küzdöttem, és éppen csak meg tudtam menteni az életemet. A Yavinon Han mentette meg az életemet, a Bespinen Lando, a császár halálbolygóján meg Anakin. Sosem tudtam legyőzni az apámat. A legmélyebb seb, amit okozni tudtam neki, az volt, hogy nem csatlakoztam hozzá. – Luke visszafeküdt, és a csillagokat kezdte tanulmányozni. Azt hiszem, a következő seb az lesz, ha elfelejtem.

* * *

Eri Palle, Nil Spaar szárnysegédje a várkertbe kísérte Dar Bille proktort, ahol Tal Fraan és Nil Spaar már várta őket.

Dar Bille felajánlotta a nyakát öreg barátjának, azután elfogadta Tal Fraan felajánlását.

– Darama - mondta Dar Bille. – Úgy hallom, a keltető ismét megerősítette élet-erőd dicsőségét.

– Tizenöt fészekalja, és mind egészséges – mondta Nil Spaar. – Már az illata is mámorító. Kasztráltatnom kellett az ápolókat, mert teljesen megrészegültek tőle.

– A te véred már akkor is erős volt, Nil Spaar, amikor Kei téged választott – de sosem volt olyan erős, mint most.

– Inkább az igazságot szeretném barátom szájából hallani, mint ezt a hízelgést – mondta Nil Spaar. – Akik emlékeznek még egykori dicsőségünkre, ma már nagyon kevesen vannak. Mi hír a zászlóshajómról?

– A Pride of Yevetha teljesen kész – közölte Dar Bille. – A foglyok kamrái elkészültek, és éppen a mai napon meg is töltöttük őket. Hogyan folynak a harcok? Jip Toorr jelentést tett már a Prezáról?

– Igen – felelte Nil Spaar. – Éppen az ő jelentése miatt kérettelek. Az a féreg nem csupaszította le a nyakát, hogy felajánlkozzon. Ő, aki azt állítja, hogy tisztel, most szembeszáll velünk. A féreg flottája az elmúlt három napban legalább nyolcvan hajóval bővült. Mára szétszéledtek a határvidéken, és a mi hajóink a legtöbbel elveszítették a kapcsolatot.

– Nagyon meglep, hogy a saját fajuk életét kevesebbre becsülik, mint a Preza férgeinek életét – tudatta Dar Bille. – Talán nem jól tudjuk, kit támogatunk. Tig Peramis, a hercegnő oldalán még sosem szedett rá minket.

– Nem – mondta Nil Spaar. – Han Solo Leia ágyasa, és ez a férgeknél komoly köteléket jelent.

– Talán még nem jutott el hozzá, hogy elfogtuk –mondta Tal Fraan. – Talán még nem jött rá, hogy amit tett, azzal veszélybe sodorta Hant. A bizonytalanság nem teszi óvatossá. Talán meg kéne neki mutatni a vendégünket: Nil Spaar legyintett, jelezve, hogy az ötlet egyelőre elhamarkodott.

– Mondd, mit tudtál meg a foglyoktól?

– Viszolyognak a vértől, még a saját, gyenge vérüktől is. Az undor elég ahhoz, hogy még válságos pillanatokban is felzaklassa őket. Mindamellett megerősítést nyert a gyanúm.

– Járj a kedvemben, és oszd meg velem.

– Egyfajta szövetség van köztük és a gyerekeik között. Az ő világukban mindenki ezreknek viseli a gondját –. mondta Tal Fraan. – Különváltan élnek, de látszólag nem is veszik észre. Saját diszharmóniájuk árnyékában élnek, de nem keresik a fényt.

– És ez a leggyengébb pontjuk?

Ez nagyon veszélyes kérdés volt, és Tal Fraan tétovázott válaszolni.

– Nem. A leggyengébb pontjuk az, hogy tisztátalanok. Az erős nem mészárolja le a gyengét, és a gyenge nem ajánlja fel a helyét az erősnek. A sápadt féreg előbb gondol önmagára, mint a rokonaira.

– Tudsz erre vonatkozóan valamilyen bizonyítékot?

– Ezért van, hogy még mindig, nyolcezer császári rab szolgál nekünk, és hogy ez a két fogoly még mindig a kezeinkben van. Jobban félnek a haláltól, mint az elárultatástól – mondta Tal Fraan. – Bármelyik Tiszta előbb áldozná fel magát, mint hogy árulóvá váljon.

– Dar Bille szólította a proktort Nil Spaar. – Egyetértesz ifjú proktorom értékelésével? Ezek a férgek, akik az én zászlóshajómon is szolgálnak, valóban képesek feladni magukat, ahogyan Tal Fraan állítja?

– Sok igazság van abban, amit mondott – felelte Dar Bille. – De ha a te ifjú proktorod beszélt volna a néhai alkirállyal, Kiv Truunnal, akkor tudná, hogy ez sosem volt így.

Ez a válasz egy morgást; egy grimaszt és egy elégedett mosolyt csalt ki az alkirályból.

– Jegyezd meg, Tal Fraan, hogy olykor a jó adag igazság nem ér annyit, mint a megalapozott hiedelem – figyelmeztette Nil Spaar. – Most pedig halljam, mi a féreg legerősebb jellemvonása?

– Mint minden alacsonyabb rendű fajé – válaszolta Tal Fraan, miután megértette a kérdést. – Az erejük a számukban van. Tisztátalan termékenységükkel benépesítették az egész világot. Te magad is láthattad, hogy a csatolt világaikon hogy hemzsegnek lagymatag testükkel. Ha összefognak, és egyként lépnek fel, legyőzhetnek minket.

– De nem fognak – állította Dar Bille.

– Nem – csatlakozott Tal Fraan. Mert nagy gyengeségük felülmúlja nagy erősségüket.

– Látni fogjuk, miként nem fogják megtanulni az összefogást – fűzte hozzá Nil Spaar.

– E vonatkozásban máris szép eredményeket értél el a Coruscanton – bókolt Dar Bille. – Csakhogy mostanában nem tűnnek annyira zavartnak – és nem vonulnak vissza. Hogyan válaszoljunk nekik?

Tal Fraan tudta, hogy ezt a kérdést az alkirálynak kell megválaszolnia, ezért tartotta a száját. Nil Spaar azonban feléje fordult, és elmosolyodott.

– Mi a tanácsod, proktor? Hogy vehetem rá Leiát, hogy ajánlja fel nekem a nyakát?

– Ideje megmutatni nekik a foglyainkat – vágta rá Tal Fraan – és mert a sápadt féreg undorodik a vértől, megmutatjuk neki, hogy mi meg nem.

* * *

A Doman Beruss által Leia Organa hercegnő visszahívása ügyében összehívott Kormányzótanács ülését két nappal elnapolták, azután még két nappal, majd még kettővel. Egyik halasztást sem indokolták meg. Leia is titkos küldöncöktől tudta meg – Beruss nem lépett vele kapcsolatba, és nem is tett lépéseket, hogy találkozzanak. Leia arra gyanakodott, hogy netán azzal oszthatta meg a tanács tagjait, hogy visszautasította Beruss előzetes kérését.

Behn-Kihl-Nahm eljött a harmadik napon. A jelentése igen borúlátó volt, a javaslatai pedig tömörek.

– Nem tudok összegyűjteni megfelelő számú támogatót, ha nem vagy hajlandó félreállni – mondta. – De ha beleegyezel, Doman garantálja, hogy engem nevez ki ideiglenes elnöknek. Gyere el a tanácsba, és jelentsd be, hogy a kötelesség elvont a családodtól, és most velük akarsz lenni. És kérd, hogy én helyettesítselek, amíg távol vagy.

– Ilyen segítséget akkor sem kértem, amikor a gyermekeimet elrabolták – mondta Leia hűvösen. – Hogy venné ez ki magát?

– Ennek egyetlen részlete sem kerül nyilvánosságra – biztosította Behn-Kihl-Nahm. – Leia, Borsk Fey’lya megpróbál összeszedni négy szavazatot. Ha nem jutsz jobb belátásra, Rattagagech Fey’lyának adja a szavazatát, akinek akkor meglesz a négy. Vedd már észre, mennyire törékeny a helyzeted.

– Szavazás csak akkor lesz, ha én elfogadom Doman értékelését, miszerint alkalmatlan vagyok az elnöki posztra –világosította fel Leia. – Addig, nem kell támogatókat gyűjtögetni, amíg én nem állok félre.

– Hercegnő, ez a lehetőség már elúszott – mutatott rá az elnök halkan. – Makacsságoddal elérted, hogy a Kormányzótanács bizalmatlansági indítványt nyújtott be a Szenátus ellen. És hogy ennek mi lesz a következménye, azt sem megjósolni, sem irányítani nem lehet. Ha meg tudunk egyezni a yevethákkal, még van remény a stabilizálódásra.

– Akkor hát menj vissza, és mondd meg, Doman Berussnak, hogy vessen véget a széthúzásnak, Bennie – utasította Leia. – Mert számomra a stabilitás fenntartásának egyetlen módja az, ha a helyemen maradok.

Másnap reggel a magas, karcsú Rattagagech meglátogatta Leiát. Magával hozott egy mérlegasztalt és egy rekeszekre osztott ládikát – az elomin számológép tartozékait

– Azért jöttem, hogy elemezzük az ön jelenlegi helyzetét – jelentette Rattagagech. – Hogy számszerűleg is lássa a jelenlegi konfliktus erőviszonyait.

– Kérem, nem fárassza magát ezzel, elnök – mondta Leia.

– Nem probléma… örülök a lehetőségnek – felelte Rattagagech, és a mérleget lebegő talapzatára helyezte. – Úgy gondoltam, ez az ősi eszköz stílusos, és alkalmas lesz a bemutatáshoz – legalább fiatalnak érezhetem magam a sok öreg és bölcselme társaságában. – Leült, és kiegyensúlyozta a mérlegasztalt.

– Elnök, köszönöm a figyelmességét – emelte fel a kezét Leia, megállítva a mozdulatot, mellyel ki akarta nyitni a ládikát –, de nem tud rajtam segíteni.

Rattagagech csodálkozva pillantott fel rá. Leia szavai már-már bántóan keményen hangzottak.

– Solo elnök – Leia hercegnő –, a fizikai kalkulátor a logikai elemzés alapvető eszköze, a logikai analízis pedig az elomin civilizáció alapja. Ennek köszönhetjük, hogy azzá váltunk, amik vagyunk.

– Méltányolom az elomin értékeket – mondta Leia. – De a fizikai kalkulátor azt is megjósolta, hogy hiábavaló a Birodalom elleni lázadás. És a logikai elemzés mindig emberéletekbe kerül, még ha úgy érzi is az ember, hogy nemes dolgot hajtott végre.

– Felhívom a figyelmét Notoganarenech munkájára, aki demonstrálta, hogy a mérlegasztal a Lázadók támogatása oldalára billent…

– Amikor már ismert volt a végkifejlet. – Leia megrázta a fejét. – Nem hagyom, hogy a mérleg billegése döntsön helyettem. Nem hiszem, hogy minden, ami számít ez ügyben, fizikai mértékkel mérhető.

Rattagagech leplezetlen felháborodással szedte össze a szerszámait, és távozott.

Leiának aznap még egy látogatója volt, a Kormányzótanácsból, Dall Thara Dru, Raxxa szenátora, a Szenátus Kereskedelmi Bizottságának elnöke, a hét tag közül az egyetlen nő. Az utolsó ülésen nem szólalt fel. Behn-Kihl-Nahm fejszámológépe, mint támogatót tartotta számon őt, de Leia el sem tudta képzelni, mit akarhat.

– Nagyon köszönöm, hogy szakított rám némi időt – mondta Dall Thara Dru, amint belibbent Leia irodájába. – Ez az egész ügy… sosem képzeltem volna! Az ön élete most biztosan teljesen felfordult.

– Köszönöm az együttérzését…

– Az a véleményem, hogy ez az ön ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány a világon a legostobább dolog. Most jövök Beruss elnök irodájából, és az az érzésem, hogy rendíthetetlen maradt… makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ön jelenti a problémát. Hogy az ön hibájából van tele most a Koornacht-halmaz halott bolygókkal!

– Hálás vagyok a támogatásáért…

– Mindent egybevetve az a gyanúm, hogy Beruss éppen elég embert tudott már-is befolyásolni ahhoz, hogy a petíció tárgyalásakor komoly problémák merüljenek fel. Ezért feltettem magamnak a kérdést, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Mi-ként biztosíthatnánk a többieket arról, hogy a dolgok jó kézben vannak? És akkor rájöttem a válaszra: hogy egy kérdést nem tettek fel senkinek!

– És mi volna az…

– Hogy hol van, Luke Skywalker? – vetette fel a kérdést Dall Thara Dru. – Hol van most a jedi lovag?

– Sajnálom, Dru szenátor – ingatta fejét Leia –, de nem értem.

– Nos, Skywalker puszta kézzel elintézte a császárt. Nyilván ezt a yevethát is gond nélkül le tudná szerelni. És ha segítségre van szüksége, hát ott egy egész sereg hozzá hasonló varázsló! Szóval nem csodálom, hogy Beruss vonakodik a Koornachtra küldeni a fiainkat. Miért nekünk kell megvívnunk ezt a csatát: hol vannak a lovagjaink?

– A jedik nem az Új Köztársaság hadserege, Dru szenátor – sem a jótevői, sem a titkos fegyverei – vágta rá Leia. – Ha arra számít, hogy odaállok a tanács elé, és kijelentem, „Ne aggódjanak, a bátyám majd elintézi a dolgot…”

– Ó, igen – mondta Dru lendületesen –, tudom, nem, mondhatja ki szó szerint az elnöknek, hogy mit tervez. Csak pendítse meg előtte, hogy a jedik ön mellett állnak… ez nem túl sok, igaz? Mi megpróbáljuk lecsitítani a kétkedőket. És ehhez kinek a neve alkalmasabb, mint Luke Skywalkeré?

– Igenis túl sok ezt kimondani – közölte Leia most már jeges hangon. – Dru elnök, én nem kértem a jedik segítségét. És ők sem ajánlották fel. Nincsenek titkos terveink. A csatát az új Köztársaságnak kell megvívnia – és nekem. És ha azt hiszi, hogy az én támogatásom alku kérdése: „hé, figyeljetek, ha támogatjuk, Skywalker mellénk áll!”, akkor nagyon téved.

Több halasztás nem volt. Másnap reggel Leia ott állt a Tanácsban Beruss előtt.

– Leia Organa Solo elnök, elolvasta az ön ellen benyújtott bizalmatlansági indítványt?

– Igen, elnök úr – mondta Leia határozott, kemény hangon.

– Megértette a benne felsorolt vádakat?

– Igen, elnök úr.

– Megértette a vádakat kísérő indoklást?

– Igen, elnök úr.

– Kíván válaszolni az indítványra?

Leia mielőtt válaszolt, a Beruss mellett tiló Behn-Kihl-Nahmra pillantott.

– Elnök úr tiltakozom az egész beadvány ellen. Megdöbbentett és rémülettel töltött el, hogy egyáltalán megszülethetett.

Behn-Kihl-Nahm a székébe, süppedt, arca szürkére változott.

– Nem csupán személyes inzultusnak tartom, de politikai hibának is – folytatta Leia. – Nem csodálkoznék, ha az elnök úr Nil Spaartól kapta volna a hivatalát – mert az egyetlen, aki ebből a belviszályból előnyt kovácsolhat, az Nil Spaar.

– Itt nincs semmiféle belviszály – állította Krall Praget. – A legjobb volna ezt az ügyet, a lehető leggyorsabban lezárni.

– Akkor kérje meg, hogy vonja vissza az indítványát – mutatott Leia Berussra. – Ezt az egészet ő indította el, nem én: Egyedül az ő félelme vezetett idáig.

Beruss halkan annyit mondott:

– Az elnök tisztelettel jelenti a Tanácsnak, hogy a lelkiismerete nem engedi visszavonni az indítványt.

Leia feléje fordult.

– Nem tudom, hogy Beruss elnök miképpen és hol fertőződött meg a gyávaság kórjával; ami nőttön-nő benne. De ha a miatt aggódik, hogy Leia hercegnő a férje megmentésére küldi háborúba az Új Köztársaság haderejét, akkor nagyon téved. És remélem, a Tanács többi tagja sem veszi ezt komolyan.

– Miért, mit gondol, hány barátja van ebben a teremben? – kérdezte Borsk Fey’lya. – Gondolja, hogy akad közöttünk olyan – beleértve a maga kedves Bennie-jét is – aki ne kérdőjelezte volna meg az ön alkalmasságát az elmúlt hónapokban?

– A hév és az idealizmus jó tulajdonságok egy lázadó vezér számára, de egy hatalmas köztársaság irányításához több higgadtság és körültekintés szükségeltetik.

– Tartsa fenn a rendet, Beruss elnök – szólt közbe Behn-Kihl-Nahm.

De Beruss addigra már intézkedett.

– Praget elnök, és Fey’lya elnök megjegyzései nem tartoznak a tárgyhoz, ezért a jegyzőkönyvből törlöm. Maradjunk a tárgynál Organa elnök felelősségének megállapításánál.

– Elmondtam, amit akartam – mondta Leia. Behn-Kihl-Nahm Beruss asztalára pillantott, ahol feküdt valami a látókörén kívül.

– Elnök úr, van egy javaslatom…

– Folytassa.

– Felajánlok egy kompromisszumot, amely remélem, kielégíti mindkét pártot – mondta Behn-Kihl-Nahm, és egy szemvillanással figyelmeztette Leiát: még segíthetsz magadon! – Ha az elnök úr hozzájárul, bejelenthetnénk, hogy Leia hercegnő szabadságot vett ki, és távollétében Rattagagech elnököt bízzuk meg a helyettesítéssel. Ez mind Rattagagechet, mind Fey’lyát megdöbbentette.

– Adunk időt Leia elnöknek, hogy megfontolja ezt a javaslatot – mondta Beruss.

– Az ülést berekesztem. A javaslat megszavazását három nap múlva tartjuk.

Mielőtt Fey’lya kinyithatta volna a száját, Beruss megrázta a kristálycsengőt.

4. fejezet

Bowman Gavin ezredes formálisan az Ötödik Flotta Hadműveleti Parancsnoksága repülőszemélyzetének főnöke volt. De a flottahordozókban és a csillagrombolókban rejtőző közel kétszáz hadosztály mintegy háromezer pilótája számra csak repülésvezető volt.

Övé volt az utolsó szó minden – az utolsó zöldfülűtől a hadosztályparancsnokig bezárólag mindenkire vonatkozó – vezénylési, besorolási, átirányítási, visszavonási, fegyelmi, előléptetésű ügyben. Az irodája az Intrepid forró zónájában volt, alig ötvenlépésnyire a’baht irodájától, és nyolc lépésre a hadműveleti helyiségtől.

Magas beosztása ellenére Gavin barátságos volt mind a hídon, mind a hangárokban. Mindig jobban érezte magát a pilóták és a gépek között, mint az íróasztal mögött, vagy a’baht eligazításain. Nem szeretett csak parancsokból és jelentésekből dolgozni, és valahányszor döntést kellett hoznia egy pilótával vagy fiatal tiszttel kapcsolatban, minden esetben személyesen tájékozódott.

A pilóták viszonzásképpen közülük valónak tartották, és megbíztak benne. Tisztában voltak vele, hogy tudja, milyen érzés egy spirálban haladó gép pilótafülkéjében ülni, miközben az ellenség az ember mögött szórja az áldást. Gavin rendszerint csak az Endori Csatában B-szárnyú pilótaként szerzett „Új Nap" kampányjelvényét viselte, de a szolgálati kartonja alapján viselhette volna a Szövetség és az Új Köztársaság szinte valamennyi kitüntetését.

A taktikai egységek összevonása adminisztratív káoszt eredményezett. Gavinnak fel kellett hagynia rendszeres tájékozódó körútjaival, és idejének java részét az eligazításokon és a jelentések olvasásával töltötte. Öt évvel ezelőtti kinevezése óta most első ízben volt kénytelen bezárni irodájának az ajtaját. Igaz, csak pár napig tartott ez az állapot, a szűk, levegőtlen irodában mégis úgy érezte magát, mint egy brigg cellájában. Mire Gavin lázadozni kezdett, és a szökés tervét fontolgatta, a taktikai egységekké alakított flotta szétszóródott a Koornacht peremvi-dékén, és az újonnan jöttek elérhetetlen távolságba kerültek.

De a Gemstone Taktikai Egység is huszonkét lehetséges látogatási pontot jelentett Gavin számára. És amikor meglátogatta Poqua sorhajókapitány Starpoint nevű hordozóját, annyi felesleges formalitással találkozott, hogy gyorsan másik hajót választott.

– Riasszak a pilótámat, és készítsétek a gépemet – szólt át az Intrepid parancsnoki hídjára. – Átmegyek a Florenra.

– Értettem, ezredes. Értesítem a repülésirányítást.

Lévén első fokú harckészültség, még Gavinnak is be kellett tartania a harci gépekre vonatkozó előírásokat, ha el akarta hagyni az Intrepid fedélzetét. Eltekintve az ötrészes pilótaöltözék precíz felvételére szánt tetemes időtől, Gavin rendszerint nem sokat törődött a szabályokkal, és inkább a készenléti szobában várakozott, mert az emberei között gyorsabban múlt az idő.

Most azonban a helyiség kihalt volt, és Gavin kényelmetlenül érezte magát, és a pilótaöltözékkel is sokat bajlódott, mert nem akadt segítő kéz. Már a sisak nyomásellenőrzésének a közepén tartott, amikor egy másik pilóta csatlakozott hozzá. Egy fiatal idegen, a mellén levegőtisztító berendezéssel, és gallérján pedig a tartalékosok vörös jelvényével.

Ahelyett hogy az egyik zsiliphez ment volna, a pilóta odament Gavinhoz, és kétméternyire előtte megállt. Amint a teszt befejezését halk csipogás jelezte, Gavin levette a sisakot.

– Keres valakit, fiam? – kérdezte, és észrevette, hogy a pilóta egyenruhájáról hiányzik az Ötödik Flotta jelvénye. A tiszt késve tisztelgett, látszott, hogy még gyakorlatlan.

– Ön Gavin ezredes, uram?

– Elég baj az nekem. Maga pedig…

– Plat Mallar, uram. Úgy tájékoztattak, hogy ön dönt a pilóták vezénylését illetően.

– Mondták?

– A bajtársaim. És a szállásmester mondta, hogy itt találom. Én vagyok a Coruscant egyik komppilótája.

– A Tampion kíséretéből – nyugtázta Gavin, és bólintott. – Tudom, hogy a Hírszerzés félreállította magát, de csodálkozva hallom, hogy van, aki szóba áll magával. Nem gondolt arra, hogy nem szívességet tesznek magának, amikor elárulják a hollétemet?

– Ezredes, ön dönt minden vezénylési kérdésben?

– Igen.

– Akkor ki máshoz fordulhatnék?

Gavin elgondolkodva bólintott.

– Mire akar kilyukadni?

– A kapott parancsokról van szó, uram. Ötünket visszaküldenek a Coruscantra, mihelyt szabad lesz az út. Ma reggel átszállítottak minket ide a Ventureről.

– Úgy van. És mi a probléma?

– Uram, én nem akarom, hogy visszaküldjenek. Én itt akarok maradni, a flotta tagjaként. Lehetővé kell tennie, hogy csinálhassak valamit.

– Nem tehetem – sajnálkozott Gavin, és a hóna alá fogta a sisakot. – De megadom a lehetőséget, hogy meggyőzzön, azt kellene tennem. Mindamellett tud-nia kell, hogy az áthelyezését már aláírtam. Hogy őszinte legyek, égető szükségünk van pilótákra, de maga meg a társai senkinek nem kellenek. Egyikük sem tapasztalt annyira, hogy bármelyik megszorult hadosztályparancsnok magukra fanyalodna.

– Ha számít valamennyit, van százkilencven repült órám TIE-elfogón, ami nem szerepel a kartonomon.

– TIE-on? – vonta fel a szemöldökét Gavin kíváncsian. – Mutassa az azonosítóját.

A fiatal pilóta engedelmeskedett, és Gavin áttanulmányozta az adatokat a hordozható kiolvasóján – Amikor végzett, felpillantott, és kihívóan nézett Mallarra.

– Ki maga? – kérdezte. – Először is azt szeretném tudni, mit keres itt? Magának több ideje van a szimulátorban és kevesebb a pilótafülkében, mint bárki másnak a harci zónában.

– Olyan keményen gyakoroltam, ezredes, amennyire csak tudtam. Minden megtakarított időmet az oktatómmal a levegőben töltöttem, a maradékot meg a szimulátorban. Itt is ugyanilyen keményen fogok dolgozni… csak ne küldjön vissza.

– Az oktatójával, mi? – Gavin visszaadta az azonosító korongot. – Úgy látom, a primer tréninget egyharmad idő alatt csinálták végig, még ha éppen csak megfelelt minősítéssel is. Mi hiányzik a képből, Mallar?

A kérdés láthatóan megviselte Mallart.

– Azt hiszem, hagynom kellett volna az admirálist, hogy mindent rajta hagyjon a kartonomon, ahogyan akarta – mondta szomorúan. – Még azt is, hogy megrögzött gyilkos vagyok.

– Gyilkos? Miért?

– A yevetha vadászért, akit lelőttem a Polneye fölött, azon a napon, amikor a yevethák megölték a családomat – mondta Mallar, és megrázta a fejét. – Én nem akartam semmilyen különleges bánásmódot… és magamtól akartam meg-felelni a követelményeknek, hogy tehessek én is valamit. De hát nem lehet – hacsak nem küld vissza. Kérem, ezredes, ne küldjön vissza.

– Egy okot mondjon, hogy miért ne – biztatta Gavin halkan.

– Mindegy, miért – könyörgött Mallar. – Keressen valami feladatot a számomra. Bármit. Hogy az ittlétem valamilyen módon segítse önt abban, hogy úgy bán-hasson el a yevethákkal, ahogyan ők bántak el velem. Csak ennyit kérek. Mert amit ők velünk csináltak, az rossz. Hadd lehessek egyik tagja annak a csapatnak, amelyik megtanítja őket a leckére. Most már csak ez számít nekem. Egyedül én maradtam a fajomból… nekem mindegyikük nevében kell szólnom.

Gavin hosszasan nézte Mallart, mialatt beszélt, és még azután is.

– Öltözzön be – parancsolta végül. – Találkozunk tíz perc múlva a hajómnál. Útban a Florenre még beszélgetünk.

– Igen, uram. De úgy tudom, a sikló csak egy óra múlva indul…

– Tudom – felelte Gavin, és megveregette Mallar vállát – Csak attól tartok, hogy lekési.

* * *

Az Utharis közelében a Mud Sloth váratlanul kibukkant a hiperűrből. Az adat-busz meghibásodása miatt a navigációs érzékelők és a navkom között megszűnt a kontaktus. Egy energiahullám a rossz pillanatban érkezett, és megsértette a hiperhajtómű rendszereit, mire az automatika visszaállította a valós űrre vonatkozó navigációs adatokat.

– Ezért ne végy használt hajót – morogta Luke, miközben kimászott a padló alá rejtett szervizfolyosóból.

– Mi a baj? – kérdezte Akanah.

– Az, hogy a verpinek mindent leegyszerűsítettek, ami kor ezt a hajót tervezték – magyarázta Luke, és a helyére csúsztatta a szerelőakna fedelét. – Az energia-busz nem tudja valamennyi rendszert kezelni, a kaszkádprocesszor bűvészkedik velük, előbb lekapcsolja a felesleges rendszereket, azután ad energiát az aktív portoknak. De hogy ez is működni tudjon, szüksége van egy pufferáramkörre, ami… – Akanah-ra pillantva elhallgatott. – Röviden ez azt jelenti, hogy késve érünk az Utharisra.

– Mennyit késünk?

– Amennyit a javítás tart – jelentette ki Luke, és lezárta az utolsó kapcsot is, majd felpillantott. – Ha a Taldaak Állomáson találunk alkalmas szerelőt, aki ért ehhez a modellhez, akkor egy, legfeljebb két napot.

– Két napot! Azt akarod mondani, hogy két napba kerül, amíg kicserélik az alkatrészeket?

Luke vállat vont.

– Én sem vagyok sokkal boldogabb, mint te. De még mindig jobb, hogy ez itt fordult elő velünk, egy javítóállomás közelében, mint valahol kint a Koornacht-halmazban.

– Nem bírom elviselni a további késedelem gondolatát, különösen ilyen közel a Körhöz.

– Tudom – felelte Luke. – De ez a hajó nem megy tovább addig, amíg nem kerül dokkba. – Félénken elmosolyodott. Legalább lesz elég időd kiválasztani azt a kalapot, amit megígértem neked.

* * *

Utharis a háború lázában égett. Még ha a Koornacht-halmaz kétszáz fényév távolságban volt is, Utharis a határ menti világokra oly jellemző érzékenységgel kísérte figyelemmel az interplanetáris politikát. Taldaakon sehová nem lehetett elmenni úgy, hogy az ember ne hallott volna a Farlax-szektor felett gyülekező viharfelhőkről. A hír pedig a Taldaak Állomáson keresztül gyorsan terjedt a többi szektor felé is.

Bár az uthari társadalom legalsóbb rétegeiig még nem ért el a hír, számos mendemonda született már, és ez beszivárgott a bolygó gazdasági gépezetébe is.

– Természetesen tudunk magán segíteni, Stonn – mondta a Starway Szerviz-központ vezetője. – De csak három nap múlva kerül sorra.

– Három nap! Nem számít… béreljen nekem egy szervizdokkot – kérte Luke, és bólintott, jelezve, hogy elfogadja a feltételeket.

– Rendben – felelt a vezető. – Megnézem, hol van üresedés. – Ujjával átfutotta az adatlapot. – Igen, itt lesz üres hely öt vagy hat nap múlva.

– Gyere, drágám – szólt Akanah, és megrántotta Luke könyökét. – Biztosan akad a városban valaki, aki tudja, hogyan kell bánni egy látogatóval.

– Helyezzék csak kényelembe magukat. Nem hiszem, hogy ennél jobb ajánlatot kapnának a városban – vélte a főnök.

– Mi az oka ennek? – kérdezte Luke.

– Egy műhelyfőnököm meg három szerelőm döntött úgy, hogy most kéne elmenni szabadságra. A többi szerelőműhelyben még kevesebb az ember. És huszonnyolc emberem jelentette ki, hogy ha nem adom ki nekik a szabadságot, ki-lépnek. Ha nem tartanék nyitva, és nem vállalnék el futómunkát, maguknak több mint egy hetet kellene várniuk.

– Li drágám, olvastam már hasonló esetről. Port of Callban a dokkok százalékot kapnak a szállodáktól, hogy visszatartsák a vendégeket.

Luke látva a vezető szemében villanó fényt, megnyugtatólag megpaskolta Akanah kezét.

– Ne ingereljük az urat, drágám csak azért, mert sürgős az utunk – figyelmeztette Luke. – És mitől ez a zsúfoltság’? – kérdezte a menedzsertől.

– Természetesen a háború miatt – felelte amaz.

Akanah összevonta a szemöldökét.

– Háború? Miről beszél?

– Nincs kapcsolatuk a hálózattal? Az Új Köztársaság meg a Dushkan Liga egymásnak ugrottak, és már hónapok óta piszkálják egymást.

Akanah Luke felé fordult.

– Te tudtál erről?

– Hallottam valamit Talonon – vallotta be Luke. – De nem akartalak felzaklatni vele. Akkor még csak pletyka volt. De ha itt ilyen felfordulás van, akkor nyilván van valami alapja a híresztelésnek.

– Tudja, innen éjszakákon ellátni a Koornacht-halmazig – mondta a főnök. És a gondolat, hogy ezernyi csatahajó néz egymással farkasszemet, idegessé teszi az embereket.

– Ezernyi csatahajó? – suttogta Akanah döbbenten.

– Úgy mondják – vonta meg a vállát a műhelyfőnök. – Néhányan legalábbis ezt állítják. De sokfélét hall az ember. Szóval, mit fognak csinálni?

– Itt hagyjuk a hajónkat – mondta Luke, és átnyújtotta a regisztrációs lapját. – De meg, tudná mondani, hogy a javítás mennyi ideig tart? Helyben be tudja szerezni az alkatrészeket?

– Egy verpin kalandozóhoz? – kérdezte a főnök, és az adatlapra. pillantott. – Ó, persze. Csak ezen a dokksoron három olyan raktár van, amelyik tart ilyesmit.

Hívjon fel három nap múlva.

* * *

A műhelyfőnök közönyös információi a háborúról félelemmel és remegéssel töl-tötték el Akanah-t. Még túl korán van – erre még nincs felkészülve, gondolta, mi-közben követte Luke-ot kifelé a depóból. Oda hoztam őt, ahová egyáltalán nem állt szándékomban… egyenesen a kísértés középpontjába. Még csak most próbálkozik az Áramlat irányításával. Még nem képes kívülállóként végignézni mások háborúját anélkül, hogy ő is közbe ne lépjen…

– Nem maradhatunk itt – suttogta nyugtalanul, mihelyt kiértek a dokkból. – Itt nem érzem biztonságban magam. Nem tudom, mi ez, de ez a hely árnyékban van.

– Nem látok túl sok alternatívát – szögezte le Luke, és visszafelé indult; az északi oldalon lévő park felé. – A hiperhajtóműnek pontosan kell megmondani, hová ugorjon, és a Mud Sloth pillanatnyilag erre nem képes.

– Ezt megértem – mondta Akanah Luke karjába csimpaszkodva. – De egy hétig kell itt maradnunk. Nem tehetünk mást? Nem tudod megvenni az alkatrészt, és beszerelni magad?

– Nem hallottad, mit mondott? – kérdezte Luke, és egy pillanatra megállt. – Háborús zónába kerültünk. Legalábbis abból, amit hallottunk, arra. lehet következtetni, hogy szükségünk lehet egy jó hiperhajtóműre?

Akanah kétségbeesetten tapogatózott a félelem után, ami Luke-ot hajtotta.

– Ha túl sokat időzünk itt, számíthatunk rá, hogy valamelyik császári ügynök ránk talál. Azt pedig nem hagyhatjuk. Nem engedhetjük meg, hogy a nyomunkba érjenek.

– Minket még az Új Köztársaság sem talál meg, hála a te trükkjeidnek. Nézd, csak egyet tehetünk: keresünk egy csendes helyet, és néhány napig turistásdit játszunk. Azon kívül többet is meg szeretnék tudni arról, ami itt folyik… talán el tudom választani őket a pletykától.

– Számít az, hogy mi történik? – kérdezte. – Arra gondoltál-e, hogy vissza is fordulhatnánk? Az anyád – az én anyám – már csak karnyújtásnyira vannak.

– Nem, a lerobbant Mud Slothtal nem – mondta Luke.

– Akkor szereznünk kell egy másik hajót.

– Hogyan? – horkant fel Luke.

Akanah őszinte meglepetéssel nézett rá.

– Nem gondoltál még arra, hogy erőnket egyesítve bármelyik hajót megszerezhetjük?

– Erre még csak ne is gondolj – jelentette ki Luke tömören. Gyorsan körülnézett, nem hallotta-e meg valaki, azután gyakorlatilag karon ragadta és elvonszolta a szerviz bejáratától.

– De igen, megpróbálhatnánk – suttogta, amikor megértette a dolog lényegét. – De ne hívjuk fel magunkra mások figyelmét. Vagy azt akarod, hogy egy uthari járőrhajó kövessen J’t’p’tanig? Azt akarod, hogy az Új Köztársaság minden ha-jóját riadóztassák ellenünk?

– El tudom rejteni magunkat.

– Már rejtve vagyunk. Csak várnunk kell. Ha idáig eljutottál, most már kivárhatod a kedvező alkalmat. Most nem alkalmas az idő türelmetlenségre.

– Most nem alkalmas az idő a késlekedésre – ellenkezett Akanah meglehetősen indulatosan. – Luke, minél sötétebbek a felhők, annál inkább igyekeznünk kellene.

– A háború már elkezdődött – állapította meg Luke mogorván. – A yevethák megtámadtak több mint egy tucat világot, nem sokkal az után, hogy elhagytuk a Coruscantot. Nem fogunk odaérni, mielőtt… csak abban reménykedhetünk, hogy a J’t’p’tan sértetlen maradt.

– Luke, nem arról van szó, hogy a Kör veszélyben van – hívta fel a figyelmét Akanah. – Hanem hogy elveszítettük velük a kapcsolatot. Lehetetlen úgy dolgozni, ha az Áramlatban káosz uralkodik. És lehetetlen fenntartani a kapcsolatot olyankor, amikor az Áramlat ennyi fájdalmat sodor magával. Én nem miattuk aggódom – a Kör erős. Attól félek, hogy már elhagyták a J’t’p’tant. És minden jel, amit nekem hagytak, ugyanolyan könnyen megsemmisülhet, mint Norika háza a Griannon.

– Kérhetek újabb jelentést a Star Morningról, hogy megtudjuk, hová mentek a Vulvarch után. Abból megtudhatunk egyet, s mást a Kör terveiről.

– És mivel eredjünk a nyomukba, a Mud Slothtal? Igazad van, Luke. Nem számíthatunk arra a hajóra. Valami gyorsabbra, megbízhatóbbra van szükségünk. És több helyre, mint amennyi kettőnknek elég. Kérlek… most azonnal induljunk.

– Nem fogók segíteni neked abban, hogy csillaghajót lopjál.

Mielőtt még Luke megszólalt volna, Akanah tudta, hogy hibát követett el. Közös a céljuk, de Luke még mindig korlátokat lát maga előtt az eszközök kiválasztásakor. Ő mindent elkövetett ennek a kutatásnak a során, de Luke-nak van egy, éle-te, ahová visszatérhet, ha nem járnak eredménnyel. És erről, a kettejük közti különbségről éppen egy önző pillanatában feledkezett el.

– Igazad van… ó, igazad van. Nem tudom, mit beszélek. Nagyon kimerítő ilyen hosszú ideig a nyomukban maradni – mondta, és zavarában vakarászni kezdte a sebhelyet az arcán. – Ha nem találjuk meg őket…

– Meg fogjuk találni – nyugtatta Luke.

– Ezt tiszta szívemből kívánom, ugyanakkor félek is tőle, mert nem vagyok benne biztos, hogy el tudok-e viselni még egy csalódást? – szipogta, és igazi könnycsepp csillogott a szeme sarkában. – Bocsáss meg. Nem hittem azt, hogy tolvaj vagy…

– Tudom. Elfelejtettem.

Akanah hálásan mosolygott rá, és hagyta, hogy átölelje.

– Ha itt kell maradnunk, legalább menjünk minél messzebb Taldaaktól – törte meg végül a csendet. – Keressünk egy nyugalmas helyet, ahol nem vagyunk szem előtt. Kihasználom az időt, és megtanítalak egy-két dologra.

– Csak sorjában – mondta Luke. – Vissza akarok menni a hajóra, hogy elindítsak néhány kutatást. Azután körülnézünk itt. Mindent tudni akarok a Koornacht-halmazról és arról, ami ott történik… hogy mivel kell szembenézniük az embereinknek.

Akanah éppen ezt akarta a legkevésbé. Meg hogy a keze a fényszablya markolatára tévedjen, mert a húga iránti hűsége felülkerekedik az eszén. Reményvesztetten távolodott el tőle a csúszójárda másik oldalára.

– Mi van? – kérdezte Luke csodálkozva. – Mi a baj? Akanah megérezte a zavarát és bizonytalanságát, szavait tehát ezekre az érzelmekre irányozta.

– Csak kíváncsi voltam, milyen messzire távolodhatom el tőled, amíg együtt vagyunk. Lehet, hogy hibáztam, amikor bevontalak a keresésbe. Ha nem érzed kötelességednek, vagy ha nem bízol bennem…

– Akanah…

– Gondolkodnom kell, hogy mi legyen a következő lépésünk – jelentette ki, és lelépett a csúszójárdáról.

Luke megfordult, de a járdán maradt, és vitette magát tovább, a leszállóhely felé. Tekintetük egy percre egymásba fonódott, azután Akanah elfordult.

Behunyt szemmel igyekezett felmérni a körötte kavargó Áramlatot. Megpróbált kiolvasni valamit az örvényekből, kitérőkből. Elkeseredést érzett, de annak valamilyen egészen új formáját. Istenem, gondolta. Kíváncsi rám. Attól fél, hogy ellopok egy hajót, és itt hagyom egyedül. Lehet, hogy azt kellene tennem. Akkor talán nem elmélkednél más emberek, hogy háborújáról, és nem kacérkodnál a gondolattal, hogy csatlakozz hozzájuk. A te helyed mellettem van, Luke Skywalker – még meg kell, tanítsalak néhány dologra.

* * *

Han elveszítette az időérzékét. A yevetha cellában nem voltak világos és sötét napszakok, sem rendszeres ételbeadás, ami jelezte volna az idő múlását. Szundikált, tornázott, fel s alá járkált, ugrójátékot játszott a poros padlón, azután megint szundikált. A szája kiszáradt, a feje és üres gyomra most már annyira fájt, hogy nem tudta figyelmen kívül hagyni.

Eleinte Barth is részt vett a kétszemélyes interplanetáris ugróbajnokságban, de már mindketten annyira türelmetlenek voltak, hogy alkalmatlannak tűntek a versengésre. Kifogytak az ostoba viccekből is, amikből Barth lényegesen többet tudott felvonultatni. Han bosszúból megtanította Barthot egy nyolcvanhat versszakos énekre, amit egyébiránt magában szokott énekelgetni, amikor már tényleg nem tudott mihez kezdeni.

Később Han beszélgetni kezdett a mennyezettel, meg a láthatatlan börtönőrökkel. Monológját borsos szitkokkal fűszerezte, remélve, hogy erre majd választ kap, és végre rányitják a cella ajtaját, vagy legalább változtatnak a körülményeken. És amikor kifogyott a szavakból, magában jeleneteket talált ki, amikben öt brutális őrrel verekszik meg a szabadságáért.

De bármit is csinált, csak az lett a vége, hogy beleunt saját hangjának hallgatásába. Amikor végre kinyílt a cellaajtó, annyira kimerültek az éhségtől, és annyira ki voltak száradva, hogy felállni sem tudtak.

A három yevetha őr egyike bő, fehér nadrágot hajított Han elé, és Han egyenruhájára mutatott.

– Azt viseljétek, amit adtunk – mondta, és Bart felé is dobott egy pizsamaszerű nadrágot.

Ellenkezés nélkül átöltöztek. Amikor végeztek, az őrök az ajtó felé tuszkolták őket.

Az egyik yevetha őr ment elöl, utána Han, majd egymás utána két őr között Barth. Han az irányvektorokat számolgatta: hirtelen megfordulva kiüti a középső őrt, azután mindketten megfordulnak, egymásnak vetik a hátukat, és elintézik a másik kettőt. De amikor számításba vette, hogy hol vannak, úgy döntött, még vár.

A nadrág, amit kaptak, egy yevetha termetére készült: a derékrésze rövid volt, a szára viszont egy karnyújtásnyival hosszabba kelleténél. Barth alig tett meg néhány lépést, rálépett a nadrág szárára, és teljes hosszában elvágódott a folyosón.

Megfordulva ökölbe szorította a kezét, de abban a pillanatban máris átölelte a nyakát egy acélos yevetha kar. Tátogva, fulladozva zuhant vissza a padlóra. Nagyot nyekkent, annál is inkább, mert az egyik őr rásegített azzal, hogy a padlóhoz verte a fejét.

– Hagyd abba, vagy meghalsz – mordult rá az őr.

A hirtelen fájdalom és az adrenalin adott annyi erőt Hannak, hogy felvegye a küzdelmet a yevethával, amelyik a padlóra nyomta. De meghallotta Barth nyögését, meg rekedt, elakadó hangját:

– Ne… ne csináld, Han. Én voltam… az én hibám… ez a bő gatya…

Han szétnyitott az öklét, és ujjait széttárva jelezte, hogy kapitulál.

–Rendben van, hadnagy. Ezúttal szerencséjük volt, igaz?

A Han fölé tornyosuló őr visszalépett. Han lassan, megfontoltan felállt. Néhány méterrel később Barth megint elvágódott.

– Jól van? – kérdezte Han.

– Én… mire készülnek? Hová visznek minket?

– Minden rendben lesz – csitította Han, és kezével felhúzta a derekára a gatyát. Hé, hogy van az én kedvenc yevetha szabóm?

Az őr balra fordította a fejét, úgy szólt hátra:

– Elég. Darama vár. Menjünk.

A foglyokat egy magas, kupolás mennyezetű helyiségbe kísérték, melynek falát skarlátvörös minták díszítették. Leültették őket egy hosszú pad két végére, szemben egy emelvénnyel, ami mögött egy nagy ablak volt. Han hunyorgott az erős fényben, de valósággal itta az ablakon beáramló friss levegőt.

Egyetlen furcsaságot figyelt csak meg: Barth kezét a pad mellett, csípőmagasság alatt húzódó rúdhoz bilincselték. Hanét nem.

Mielőtt Han ezt szóvá tehette volna, belépett Nil Spaar alkirály.

– Darama – morogta Han a bajsza alatt.

Nil Spaart négyen kísérték. Egyikük összecsukható széket cipelt, amit a foglyok padja elé állított. A második egy állványt hozott, rajta egy ezüstgömbbel, ezt a széktől jobbra, és kissé előre helyezte el. Ezek, miután végeztek, távoztak.

A másik kettő Nil Spaar mögé állt, amikor az leült a székre. Han alaposan megfigyelte a vonásaikat, igyekezett rájönni, hogy ők vajon miféle terhet hoztak a helyiségbe?

Tanácsadók? Gorillák? Talpnyalók? Milyen lehet egy yevetha, amikor ideges?

Egyáltalán tud ideges lenni?

– Solo tábornok – kezdte Nil Spaar, Barthtal mit sem törődve. – Maga az egyetlen, aki meg tudja óvni fajtájának ezreit a szégyenteljes haláltól. Azért jöttem, hogy felkínáljam ezt a lehetőséget.

– Nem tudom, miről beszél.

– Éppen úton volt, hogy átvegye az Ötödik Flotta parancsnokságát, amikor elfogtuk. Leia hercegnő parancsát hozta a yevetha területek megszállására.

Han csendben figyelt.

– Megszegve az alkirály protektorátusának szuverenitását, kockára tette az életét – folytatta Nil Spaar. – Megóvom az életét, ha kegyelemért cserébe csatlakozik hozzánk.

Han megkocogtatta a fejét.

– Kissé bővebben.

– Leia hercegnő meggondolatlanul újabb hajókat küldött, hogy megfenyegessen…

– Jól tette.

–… és ostoba ultimátumokkal zaklat. Nem ért meg minket. Maga, fiam, talán felnyithatja a szemét.

– Folytassa.

– A mi igényünk ezekre a világokra természetes és ősi. Már az idők kezdete óta szemet vetettünk rájuk. Elevenen élnek a legendáinkban. Álmainkban utánunk kiáltanak. Összeszedtük hát a Mindenségtől kapott erőnket. A Mindenség tisztasága tesz bennünket tökéletessé. Követelésünk e világokra vonatkozóan nem holmi fösvénységből, politikából vagy hatalomvágyból fakad. Ez nem olyan igény, amiről az idők végezetéig le fogunk mondani. Mi nem vagyunk olyan gyenge ellenség, amilyenekhez maga hozzászokott, mi nem kalkulálunk, amikor támadunk, és nem számítunk előnyök-re, amikor visszavonulunk, mi csupán a pillanatnyi előnyben hiszünk.

Leia fenyegetéseitől nem ijedünk meg. Soha nem mondunk le arról, ami a miénk, és nem osztozunk rajta azokkal, akik nem a Mindenség gyermekei. Ha a hajóik nem távoznak, háború lesz – borzalmas, véres, véget nem érő háború. Mi sosem engedünk, Solo tábornok. És egyetlen katonájának sem kegyelmezek meg úgy, ahogy önnek. A háború addig fog tartani, amíg minden emberüket meg nem öltük, vagy ki nem űztük a területünkről. megértett, tábornok?

– Azt hiszem.

– Remélem is – mondta Nil Spaar. – Tanulmányoztam a történelmüket. Soha nem néztek szembe olyan ellenséggel, mint amilyenek mi vagyunk. A maguk háborúiban a népesség tíz százaléka, a katonáik egyharmada szokott elhullani.

Azután a többiek meg szokták adni magukat, amit a győztesek elfogadnak. Ezt, hívják maguk civilizációnak. A yevethák nem civilizáltak, tábornok. Hiba volna úgy kezelni bennünket, mintha azok volnánk.

– Köszönöm a tanácsot – mondta Han. – Tehát, mit vár tőlem?

– Óvja meg a társait, hogy elkövessék ezt a hibát – figyelmeztette Nil Spaar. – Beszélje rá őket, hogy vonják vissza a flottát. Ígérje meg a gyermekei vérére, hogy ami a miénk, az a miénk is marad mindörökre. Ezrek vérét mentheti meg… és nem utolsósorban a sajátját.

– Elenged minket? – kérdezte Barth, és hangjából nem kevés remény áradt.

Az alkirály nem vette le a tekintetét Hanról.

– Ön hasznosabb nekem tanúként, mint mártírként, tábornok –jelentette ki Nil Spaar, és felállt. – Jöjjön… nézze.

Az alkirály az ablakhoz vezette Hant, majd félreállt, hogy Han láthassa a páratlan panorámát. Han hunyorogva nézte az épületek tömegét, mögötte a hatalmas földeket, s felettük az óriási, csillogó ezüstgömböket – az Aramadia-osztályú csapatszállító hajókat. Döbbenetes, lélegzetelállító. látvány volt. A csillaghajók olyan közei voltak egymáshoz, hogy megszámolni is képtelenségnek tűnt őket, hiába hagyta Nil Spaar, hogy hosszasan időzzön az ablaknál.

– Amit lát, az a Nazfar Fémipari Liga terméke – mondta Nil Spaar halkan. – A tizenkét világ mindegyikén vannak ilyen javítóműhelyeink, tábornok. Megértette? Nem szállhatnak szembe velünk. De ha úgy dönt, megmentheti a gyermekei vérét.

Han a fejét rázva fordult el az ablaktól.

– Miért? Miért tenne ajánlatot, ha nem hinne abban, hogy győzhetünk?

– Mert már hosszú évek óta foglalkoztat bennünket a gondolat, hogy megsemmisítjük magukat mondta az alkirály. – És a vérnek meg a munkaerőnek van jobb felhasználási módja is. Lefogadom, a maga faja is hasonlóképpen gondolkodik.

A tompítatlan dübörgés Han tekintetét az ablakon túlra vonzotta, ahol egy csapatszállító éppen az ég felé kúszott. A pillanatnyi súlyos gondolatok azonban visszaterelték a figyelmét, és lassan visszaült a padra.

– Mi van odakint? Mit látott? – kérdezte Barth.

– Egy flottányi vadonatúj csillaghajó. Legalább száz van belőlük.

– Akkor tehát csak egy választás maradt, ugye? Megállítani a háborút, ha kegyelmet akarunk. Most, hogy látta, mi van odakint, meg kell állítania a háborút.

Han tekintete Barthról Nil Spaarra siklott.

– Majd csak azután, ha elfelejtettem az eddig kiontott vért, hadnagy. Maga nem látta azokat a jelentéseket, amiket én… egész kolóniákat söpörtek le a bolygó felszínéről, teljes populációkat irtottak ki oly könnyedén, mint amikor valaki elmosogat a konyhában…

– Han, kérem, gondolja át. Talán azt akarja, hogy a következő bolygó a Coruscant legyen, vagy a Corellia?

Han továbbra is Nil Spaarra szegezte a tekintetét, aki szenvtelenül hallgatta őket.

– Tudja, hogy minden akciójukat rögzítették? Mégpedig minden szégyenkezés nélkül? Mintha büszkék volnának arra, hogy milyen hatékonyan képesek milliókat lemészárolni. – Lassan megrázta a fejét. – Nem. Nem köthetek kompromisszumot ilyen barbár és hidegvérű gyilkosokkal – még akkor sem, ha ezzel anyáink gyermekeinek életét óvom meg.

Nil Spaar nem szólt semmit. De Barth majd megőrült a félelemtől.

– Kérem, tegye, amit mond. Gondoljon a veszteségekre, a kiégett hajókra… Han, ezek megölnek minket!

– Inkább élne gyáván? – kérdezte Han. – Az volna a tragédia, ha még egy derék pilóta meghalna az ellenük folytatott csatában. Az viszont még rosszabb lenne, ha hátat fordítanánk, és elsétálnánk innen… ha senki nem állna ki a lemészárolt milliókért. És átkozott legyek, ha én közéjük fogok tartozni. – Az alkirály szemébe nézett. – Tűzben fogsz elégni. Nem segítek neked.

Nil Spaar bólintott, majd mondott néhány yevetha szót. Két őr lépett be, és Hant is odakötözte a rúdhoz.

– Kérem, tegyen meg valamit… mondja neki, hogy meggondolta magát…

– Szedje össze magát, hadnagy – mondta Han mogorván. – Nem érdemli meg, hogy élvezze a félelmünket.

Az alkirály közelebb lépett, és behúzta harci tarajait, mígnem azok halántéktól fültőig húzódó piros csíkká nem zsugorodtak.

– Te féreg, nekem akarsz leckét adni? – sziszegte Nil Spaar. – Inkább én teszek neked ajánlatot. Vérben fizetem meg döntésed árát. Meglátjuk, megelégszel-e vele?

Jobb karmának egyetlen mozdulatával csípőtől vállig felhasította Barth oldalát.

Bordák reccsentek, belső részek omlottak a szerencsétlen ölébe. Barth mérhetetlen fájdalmában emberfeletti sikolyt hallatott, amit csak akkor hagyott abba, amikor Nil Spaar visszahúzta a karmát, rajta a hadnagy tüdejével.

Han egy percig nézte a jelenetet, minden mozzanatát bevéste az emlékezetébe. Azután émelyegni kezdett, és elfordult, hogy lenyelje a keserű nyálat.

– Talán most már jobban megértesz bennünket – mondta Nil Spaar, és hátrább lépve lenyalta a vért a karmáról.

Hannak nagy erőfeszítésébe került megszólalni:

– Te szarházi.

– Nem érdekel, minek tartasz, és soha nem is fog érdekelni – mondta az alkirály, majd az egyik pribékjéhez fordult:

– Ha itt végeztetek, vigyétek a hajómra.

– Igen, darama – válaszolta az egyik. Azután mindketten alázatosan letérdeltek, úgy várták meg, amíg Nil Spaar kimegy.

Han felemelte a fejét, és kényszerítette magát, hogy Barthra pillantson. A fehér nadrág most vértől átitatva lógott a repülőmérnök combjáról. A vér és egyéb test-folyadékok alkotta tócsa már-már azzal fenyegetett, hogy elárasztja Han lábát. A kifordult belső szervek alatt Barth teste még néhányszor összerándult.

Sajnálom, Barth, gondolta, és igyekezett palástolni a dühét. Elhatározta, hogy nem rendez jelenetet az őrei előtt. Tévedtem, amikor azt mondtam, hogy látni fogjuk még a Coruscantot. Nem tudtam. Mostanáig nem tudtam, micsoda szörnyeteg ez.

* * *

Úgy esett a sor, hogy Behn-Kihl-Nahm elnökölt azon az ülésen, amelyiken vég-legesen döntöttek Leia sorsa felől. Vonakodását gyakorlottan rejtette megszokott, hivatalos maszkja mögé.

– Leia Organa elnök, önt megidéztük a Kormányzó Tanács színe elé, hogy vála-szoljon a Doman Beruss elnök által benyújtott bizalmatlansági indítvány vád-pontjaira.

Leia a V alakú asztal öblében állt, az elnök előtt.

– Eljöttem, hogy meghallgassam a vádakat, és válaszoljak rájuk, ahogyan az a Közös Kartában le van írva.

Az elnök bólintott.

– A beadvány lényege a következő: önt az elnöki teendői ellátásában nagymértékben befolyásolja, és konfliktushelyzetek szítására sarkallja az a tény, hogy férje, Han Solo pillanatnyilag a Dushkan Liga fogságában van, akikkel jelenleg konfliktusban állunk. Van kérdése a váddal kapcsolatban?

– Nincs – felelte Leia nyugodtan.

– Kívánja ezt a tényt megvitatnia beadvány második része alapján?

– Nem – szorította össze az ajkát, és még jobban kihúzta magát.

– Kívánja cáfolni az állításokat?

– Csak azt akarom mondani, hogy az indítvány benyújtója sokkal inkább a saját félelmét fejezte ki tettével, mint az én alkalmatlanságomat – fejtette ki álláspontját Leia, és gyors pillantást vetett Berussra. – Bármilyen céllal is ítélkezett felettem Beruss elnök, tettével csak az elnöki munkámat tette lehetetlenné. Bízom benne, hogy a Tanács felismeri ezt, véget vet ennek a bomlasztásnak, és visszautósítja az indítványt.

– Nagyszerű – mondta Behn-Kihl-Nahm. – Mielőtt szavazásra tenném fel a kérdést, a beadványtevő kérésére ismételten felajánlom a lehetőséget: visszavonja az indítványt, amennyiben ön vállalja, hogy távol tartja magát a hivatalától, amíg a Farlax-szektorban felmerült válság megoldódik, és Han Solo hazatér.

– Nem fogadom el – felelte Leia.

Beruss összerezzent.

– Ez esetben pontosítani kell a fogalmazást, mert az jelen formájában egyéb területeken meghagyja az ön illetékességét.

– Nem kell átfogalmazni – vágta rá Leia kertelés nélkül. – Nem ülhetnek itt, hogy, átfogalmazzák a Kartát csak azért, hogy az elnöki tisztet elválasszák a főparancsnoki és államelnöki tisztségtől. Ezt nem fogom hagyni.

Dacos tekintettel fordult vissza Behn-Kihl-Nahm felé.

– Elnök úr, ez a testület nem azért ült össze, hogy zárt ajtók mögött megzsarolja az elnököt. Amennyiben ön hitelt ad ennek a petíciónak – ha úgy véli, nem vagyok alkalmas választott tisztem betöltésére –, akkor küldje át a petíciót a Szenátusnak. Mégpedig késedelem nélkül. Tegyék fel szavazásra.

– Nagyszerű – nyugtázta Behn-Kihl-Nahm. – Mint beadványtevő, Beruss szenátor természetesen a javaslat mellett van. Rattagagech szenátor?

– Támogatom a petíciót.

– Fey’lya szenátor?

– Osztom Beruss szenátor aggodalmait, és támogatom.

– Praget szenátor?

– Megerősítem.

Praget szavazata megpecsételte az ügyet, de Leia mozdulatlan maradt, amíg a Tanács utolsó tagja is nem szavazott. A végeredmény öt a kettőhöz volt ellene.

– A petíciót a következő ülésen a Szenátus elé tátjuk – nyilatkozta Behn-Kihl-Nahm, és alig bírta palástolni dühét. – Ezt az ülést berekesztem.

Oly erővel rázta meg a kristálycsengőt, hogy az megrepedt: a hangja megváltozott tőle, de nem esett szét.

Behn-Kihl-Nahm nem hitt az előjelekben, de a csengőt óvatosan tette vissza az asztalra, és reménykedett, hogy senki nem vette észre.

2. közjáték:

Csapda

– Kapitány! A betolakodó szoliton hulláma megszakadt!

Voba Dokrett kapitány nagyot vágott a Gorath navigátorának a hátára.

– Megállni! Vissza a valós űrbe! De most okosabban… a gyereked életére, nekem ügyelj, hogy az ellenség az ágyúink előtt legyen, amikor kilépünk!

Dokrett elfordult a navigátortói, és a lövészmestert kereste a tekintetével.

– Utasítsa a sugárvetőt, hogy célozzon a betolakodó orrában és a tatjában elhelyezett fegyverállásokra, aztán lője szét a hajó közepét.

– Uram, nem lehetne előbb a hajót?

– A Bloodprice telepei gyengék. Dogot a szabályzat szerint cselekedett, és rajta-vesztett. Hajtsa végre a parancsot.

– Igen, uram – felelte a tüzérmester. – Valamennyi lőállás, figyelem! Egyes és hármas előrecéloz, a hajó derekára. – Négyes és hatos hátrafelé, a tatra. Kettes és ötös löveget megfordít és vár.

Alig fejezte be a kiabálást, megszólalt a vészjelző, és a Gorath rázkódni, dübörögni kezdett.

– A díjon osztozom az összes tiszttel, ha a betolakodót sikerül ártalmatlanná tenni – kiáltotta Dokrett. – A Prakith dicsőségéért és szeretett kormányzónkért, Foga Brillért, ezt a hajót a betolakodó elleni harcra áldozom!

A Gorath hídján mindenfelé monitorok keltek élete, amint a cirkáló visszaért az elektromágneses, energiák áramlatainak világába.

– Kapitány, semmi nyoma a Tobaynak – mondta a szenzormester. – Ha nem észlelik az ellenség szolitonját, még ráugranak a miénkre, és túllőnek a célon.

– De sajnálom őket, még elesnek a díjtól – dohogott Dokrett. – Célpont iránya!

– Nyolcszáz méter.

Dokrett teli szájjal vigyorogva a navigátor vállára csapott.

– Látom, azért jó apa vagy!

– Nem kéne megvárnunk a Tobayt, kapitány?

– Nem! Tűz!

A tüzérmester előrehajolt, úgy kiáltotta:

– Egyes, hármas előre, tűz! Négyes, hatos előre, tűz! Szinte azonnal és teljesen egyszerre, a nyolc telep az előttük veszteglő hajóra zúdította töltését.

Nem volt tűz, sem füst, csak Dokrett teleszkópos szkennerének ernyőjén látszott a betolakodó orrán és farán tátongó égett szélű lyukból áradó törmelékfelhő.

– Elég! – üvöltötte Dokrett. – Most a kicsike közepébe!

Pillanatokkal később a tüzérmester elismételte a parancsot, mire a négy aktív telep elcsendesedett, a másik kettőből pedig hangos visítással energiasugár szökkent a hajótest közepére, ahol egy pillanatig megtorpanni látszott, de nem sokkal később apró lyuk támadt a burkolaton, ami lassan húszméteresre tágult.

– Tüzet szüntess! – kiáltotta Dokrett. – Ennyi talán elég lesz nekik. Tűzmester, telepeket ellentűzre felkészíteni. Navigációmester, kerüljünk melléje. Átszálló egységek a zsiliphez. A díj már majdnem a miénk.

Nem érkezett válasz a betolakodótól akkor sem, amikor a Gorath lassan odasiklott a közepén tátongó lyuk mellé. Ebből a távolságból a hajó hatalmas teste - háromszor volt vastagabb a prakith könnyűcirkálónál, és ötször hosszabb a saját átmérőjénél – betöltötte a Gorath valamennyi képernyőjének látómezejét.

– Kapitány! – szólalt meg a szenzormester. – Valami nagyon különös… ilyen közelről, és ekkora hajótestnél a mágneses anomália-szenzor mutatójának már körbe kellett volna érnie. Eszerint viszont csak egy dereglye nagyságú lélekvesztő van odakint.

Dokrett bólintott.

– Akkor nézze, hogyan ég. Meg, hogy miből van. Ezt nem duracélból vagy mátrix páncélból építették. Akármi is ez, ilyet még nem láttunk. Mit tud mutatni az energiadetektoron?

A szenzormester legyintett, és csodálkozva pillantott a kiolvasóira.

– Erőtér elhanyagolható.

– Nagyon jó – örült Dokrett, és nagyon elégedett volt a válasszal. – Zsilipek nyitnak. Egységek kifelé.

Abban a pillanatban, hogy a nyitott zsilipből kinyúlt az első dokkalagút, valami kicsapódott a betolakodó oldalából, és akkorát lökött a cirkálón, hogy Dokrett térdre esett. Amikor a második lövedék is becsapódott, és a hajó borzalmasan megrázkódott, a hídon megszólaltak a vészjelzők.

– Tűz! Tűz! – ordította Dokrett, amint sikerült talpra állnia. Néhány telep irányíthatatlanná vált, ezek most vaktában szórták az áldást. – Lövészmester, iktassák ki azokat a telepeket!

A jobboldalt pásztázó monitoron mozgás vonta magára Dokrett figyelmét, éppen akkor pillantott oda, mikor a harmadik lövedék félúton volt a két hajó között.

Valamilyen gömb alakú objektumnak látszott, amit huzal kötött össze a betolakodóval. A becsapódása megrázkódtatta a Gorathot.

– Mi történik itt – kiáltotta Dokrett. Látni akarom, mi történik.

– Itt van valami – kiáltott oda neki a szenzormester. Az egyik dokkalagutat időközben visszahúzták, így a monitoron jól láthatóvá vált, hogy a három lövedék mélyen belefúródott a cirkáló oldalába. A Gorath három karcsú kötéllel egyszerűen oda volt horgonyozva a vagabondhoz.

– Navigátor! – ordította Dokrett megfordulva. – Kiszabadulni! Torlóművek teljes nyomatékra! A főhajtómű készenlétbe!

Abban a pillanatban a betolakodó két különböző pontjáról két újabb horgony indult el a cirkáló felé. Ezek kisebbek és hegyesek voltak, és mélyebbre hatoltak a Gorath testébe.

Dokrett szemében megvillant a félelem, amint a navigációmester felé pillantott.

– Teljes sebességgel előre! – üvöltötte.

De jóformán még ki sem mondta, amikor a híd valamennyi állása szikraesőbe burkolózott. A hajó összes fém alkatrésze eggyé olvadt azzal az irdatlan energiasugárral, amely az idegen hajótól a cirkálóig húzódott. Átégetve a külső védőteret, elpárologtatta a hajó burkolatát, és elektromos örvényei szétkúsztak a hajó belső elemein; a padlóról felkúsztak a katonák lábán, s mielőtt azok sikoltani tudtak volna, befogta a szájukat, és a fejük tetején távozott. Nem egész egy másodperc alatt a hajó rendszerei salakká égtek. A katonák közül, aki nem halt meg, az haldoklott – égési sebtől vagy, éppen mert megbénult a szíve, vagy összeomlott az idegrendszere. A hídon a tüzérmester a székével együtt szoborrá szenesedett. Dokrett kapitányt egy energiakisülés tapasztotta a műszerfal elé; a villám a két szemén hatolt be és a lábán földelődött, a monitoron utoljára látott képet alaposan beleégetve az emlékezetébe. . A támadó energianyaláb visszavonult, és a Gorath elsötétült, csak több száz apró tűznyelv villogott sejtelmesen az elcsendesedett hajótestben. És amikor elfogyott az oxigén, a tüzek is elaludtak, a füsttel teli hajó pedig fekete mauzóleumként lebegett az űrben.

Kívülről a teljes pusztulásból nem sok látszott. Az 5-ös különítmény parancsnoka és a támadó egység többi hajója is csak annyit látott az egészből, hogy a Gorath felszínén – ott is csak a tátongó lyuk környékén – no meg az ablakok mögött energiakisülések követik egymást. Máskülönben a hajón nem látszott a pusztulás nyoma.

A pányvák lassan az idegen hajó felé vonták a prédát, és a parancsnoknak gyorsan el kellett döntenie, hogy az utolsó parancsát tartsa-e érvényben, és a Gorath segítségére siessen. Amint a hatalmas hajótest megindult, a csapatot a Gorath felé irányította. Valaki hangosan tiltakozni próbált, de egy szemvillanással elnémította.

– Az ellenséges hajó megsérült – mondta nem kis elégedettséggel. — Nézzétek, milyen lassan vonszolja magát. A Tobay a közelben van. Segítünk a Gorathon levő testvéreinknek, az után a démon után eredünk, és megsemmisítjük.

* * *

Amikor a vagabond a prakith támadás után visszatért a valós űrbe, a hajó halk morgása felerősödött, és vijjogássá élesedett. Lando csendre intette a többieket, és figyelmesen hallgatta a hajóból hallatszó hangokat.

– Valami baj van? – kérdezte végül C-3PO.

– Nem tudom – tűnődött Lando. – Mutasd a bioenergikus struktúrák adatait, hadd nézzem. Tudni szeretném, van-e ennek a hajónak ilyen töltése, ami meg tud semmisíteni egy fémhajót. Lehet, hogy a quellák azért építették sebezhetetlenre és öngyógyítóra.

– Ez sok mindent megmagyaráz – szólt C-3PO.

– Kivéve azt, hogy mi van, ha a javító mechanizmus hibásodik meg. Akkor kell lennie egy javító mechanizmust javító mechanizmusnak, és így tovább. Vajon minden a tervezett szerint működik? Fogalmam sincs.

– Lehet, hogy megsérült a támadáskor – vette át a szót, Lobot. – Ez megmagyarázza a hajó alaphangjának változását.

– Honnan tudjam? – csattant fel Lando. – Még olyan alapvető dolgokat sem tudok róla, hogy például mitől megy? Hogy milyen energiaforrást hozunk működésbe, amikor megérintünk egy szenzort. Egy valamirevaló hajóban fúziós generátor táplálja a hiperhajtóművet, nemde? A radmeter szerint ebben a hajóban viszont nyoma sincs fúziós generátornak. – Lando megrázta a fejét. – Már azon vagyok, hogy széttárom a kezem, és azt mondom, ez egy csoda.

– A következő percekben talán megtudunk valamit – reménykedett Lobot. – Legutóbb, amikor a hajó ugrott, pár perc múlva irányt változtatott. Ha rendszerbe foglalható logikát követ, akkor most is azt fogja csinálni.

– Csakhogy akkor éppen a sugárvetőmmel csiklandoztam – mutatott rá Lando mogorván. – Várj… csendben légy.

Mindannyian jól hallották, amint néhány helyiséggel távolabb, egy új, vijjogó hang ébred. Akkor a hajótest megrázkódott, és a hang is felerősödött; az egész hajó ritmikusan rezgett.

– Mi ez? – kérdezte Lobot, és hangjából ugyanaz az aggodalom érződött, ami Lando arcán látható formában is megjelent. – Ez olyan, mintha…

– Mintha megint tűz alá vettek volna minket – jegyezte meg Lando morcosan.

– Pakkpekatt ezredes ármádiája lehet?

– Annak egy a billióhoz a valószínűsége – monda Lando. – Valaki biztosan követett a Prakithtól. Lobot, gyorsan vedd fel a ruhádat.

– Mi lesz a hiányzó kesztyűjével?

– Valakinek működtetnie kell a kapukat is – hívta fel a figyelmét Lando. – Ahhoz pedig csupasz kéz kell. Ha elmegy a nyomás, majd keresek egy másik minta-vevő zsákot. De szükségem van rád is, arra az esetre, ha valami nem működ-ne. Igyekezz!

Mire Lobot a helyére illesztette a sisakját, a kamra világítása hunyorogni kezdett. Lando éppen felhúzta a kezére a majdnem üres teherszánon talált utolsó használatlan mintazsákot, amikor a fény kialudt.

Vele együtt C-3PO bátorsága is odalett. Belekapaszkodott a teherszánba. Artoo a helyiség közepén csipogott-csattogott, értékelte a begyűjtött adatokat. C-3PO veszett kapálózásának eredményeképpen a szán lassan megindult.

– Artoo! Artoo! Azonnal gyere ide. Ó, ez rettenetes, nem fogják bírni az áramköreim. Lando gazda csináljon már valamit. Például jelezzen a Lady Lucknak.

– Felejtsd el – közölte Lando, és az elülső bejárat felé úszott, amin át nem sokkal korábban beléptek. – Most előbb az érdekel, hogy miféle hangokat hallok.

De amikor az ajtónyitóra tette a kezét, semmi nem történt. Megismételte a mozdulatot, azután Lobot felé fordult.

– Látsz. valahol „egyirányú út” jelzést?

Lobot összeszorított szájjal megrázta a fejét.

A kamra másik végében ugyanaz volt a helyzet.

– Be vagyunk zárva – jelentette be Lando.

– Mit jelent ez? – zsémbelt C-3PO. – A sugárvetőjét használhatja, nem?

– Nem, amíg nem tudom biztosan, hogy a túlsó oldalon is légkör van – magyarázta Lando.

– Ez mindennek a határa – jelentette ki C-3PO. – Lando gazda, javasolhatnám, hogy azonnal rendelje ide a jachtját…

Mielőtt a droid befejezhette volna a követelőzést, és Lando kimondhatta volna a választ, amely már megfogalmazódott benne, a kamrát megtöltötte a korábban hallott hang fülsiketítően hangos változata. És a forrása is közelebb volt, mint legutóbb.

– Halljátok ezt? – kérdezte Lando, és ellökte magát a bejárattól. – Ilyen hangot ad a sugárvágó, amikor élő anyagot perzsel, amikor a zsírszövet serceg, és a víztartalom párolog tőle – csak sokkal hangosabb. Valaki szét akarja vágni a hajót.

Lando ekkor már elég közel került C-3PO-hoz, aki elengedte a szánt, és megragadta Lando lábát.

– Mi a… C-3PO, mit csinálsz? – kiáltotta Lando, és megfordult, hogy lássa, ki kapaszkodik belé.

Egy új hang vonta el a figyelmét. Az a fajta robaj volt, amit a szökő légkör ad, amikor eltávozik egy résen, és egyre közelebbről hallatszott, mígnem Artoo reflektorának fényében meg nem pillantotta a repedést a falon.

– Szent csillagfény… – sóhajtott Lando, és megrázta a fejét. – A picike bajban van. Mindannyian bajban vagyunk.

– Nincs miért félni – mondta C-3PO derűlátón. – Biztonságban vagyunk

– Kussolj, C-3PO. Nem tudod, mit beszélsz.

– Kérem, ne aggódjon, Lando gazda. Senkinek nem kell aggódnia. Én majd mindenkire vigyázok – jelentette ki C-3PO büszkén.

– Micsoda?

Lepillantva látta, hogy a tovasodródó droid csuklójára erősített vészjelző aktivizálva van: vagyis kiment a riasztás a Lady Luckra. Lando a zsebéhez kapott, ahol az adónak lennie kellett volna, és nem akart hinni a szemének.

– Tudod te, hogy mit tettél? – kiáltotta Lando, és a hangja egyáltalán nem tűnt higgadtnak.

– Hát persze. Jeleztem a Lady Lucknak, hogy jöjjön és mentsen meg minket.

– Nem – ellenkezett Lando, és nem palástolta a haragját. – Elárultál bennünket.

Odakint valami nagyon nagy és nagyon erős van, ami még a vagabundnak is nekiment. Mit gondolsz, a Lady Luck meddig marad egyben, ha felbukkan a közelünkben? Egy magánjachtot hívtál a harci zónába. Ami még önmagát sem tudja megvédeni. Hogy hihetted azt, hogy bármit is tehet értünk?

– Ó – mondta C-3PO –, értem már.

– Lando…

– Hagyj békén, Lobot – intette le Lando nyomatékosan. – Én most szétszerelem ezt a halom kibernetikus ócskavasat. Az után lángvágóval feldarabolom a végtagjait, hogy legyen mivel megdobálnom a látogatóinkat. Mondd, mit szólnál, ha a hátpáncélját pajzsként használnám?

– Lando, figyeljen – erősködött Lobot. – Abbahagyták a tüzelést.

Lando felkapta a fejét.

– Tényleg. De nem mozgunk, és nem hiszem, hogy újra elindulunk. – Visszanézett C-3PO-ra. – De te sem mozdulsz többé.

– Artoo… Artoo, merre vagy? Lando gazda megőrült. Gyere, védj meg. Nem akarok meghalni.

– Ahogyan senki sem – állapította meg Lando, és előhúzta a sugárvetőjét. – De mindenképpen meghalunk egyszer. Próbáljunk higgadtak maradni.

– Lando, várjon – kérte Lobot. – Ismerjük ezt a hajót. Előnyben vagyunk azokkal szemben, akik a hajóra teszik a lábukat. Bármi is hozta őket ide, kivihetnek innen minket.

– Hát persze… mint foglyokat. – De én már éppen elég börtönt megjártam, úgyhogy kösz, nem kérek belőle. Nem várom meg, amíg elkapnak.

– Akkor rendben van – nyugodott bele a helyzetbe Lobot. – Gondoljuk át, hogyan szállhatunk szembe velük, és győzhetjük le őket. Használjuk ki az előnyünket.

Felejtse el C-3PO-t. Amit tett, azzal bajt okozott, de emiatt most feleslegesen dühöngünk.

Lando mordult egyet, és a vágópisztolyt a bejáratra irányította. Gyorsan egyméteres nyílást vágott rajta, ami nem forrt össze.

– Komolyan megsérülhetett – mondta Lando a fejét rázva. – Rendben van, Artoo, Lobot, indulás. Gyorsan kell mozognunk. – C-3PO felé intett. – Arany Fiúka itt marad.

– Lando… – kezdte volna Lobot.

– Most csak a terhünkre volna.

– Lando…

– Ha pedig itt hagyjuk, lehet, hogy lelassítja őket. Elterelő hadművelet. Talán nem lövik szét darabokra. Menjünk.

– Merre induljunk?

– A huszonegyes kamrába – irányított Lando, és átlibbent a nyíláson, a többiek pedig utána.

– Nem hagyhattok itt a sötétben… Artoo… kérlek…

Artoo együttértőn csipogott, de nem fordult feléje.

* * *

A 2GS-91E20-as pulzártól alig öt fényévnyire megvillant a Lady Luck jelforrásának fénye. Es Pakkpekatt ezredes éppen ezt a területet pásztázta.

– Túl apró – nézett fel Hammax ezredes a műszerekből, és a kitekintő ablakon pillantva az apró fénypontra, amit a hírszerzés kódtáblázata 2249-es anomáliának nevezett.

– Vagy már csak feleakkora, mint volt. Folytassuk – parancsolta Pakkpekatt.

Hammax megint a monitorra pillantott.

– A cél most hatvanegyezer méterre van előttünk.

– Árulja el, ezredes, hogy lehet az, hogy egy magánjacht precízebb érzékelő berendezésekkel rendelkezik, mint a hírszerzők legjobb felderítőgépe, és nagyobb a hatósugara, amint a Gloriousé?

– Úgy, hogy meg tudja venni magának. Rövidebb a beszerzési ciklusa, mint bármely katonai gépnek: nem kell igénylést kitöltenie, sem indoklást írnia, meg ilyenek.

– És mire kell neki?

Hammax vállat vont.

– Tekintettel arra, hogy ennek a hajócskának mindössze egyetlen rövid távú lézere van, egy ilyen eszköz számos bajból kihúzhatja.

– Ez nem válasz a kérdésemre – mondta Pakkpekatt. – Ki ez a Lando Calrissian? Valami kifinomult zseni lehet, aki nemcsak hogy beszerzi a legjobb műszereket, de használja is őket. A rakománya inkább egy zsoldosra vagy banditára jellemző, mint egy törvénytisztelő emberre. A szálláshelye egy élvhajhász, elpuhult hedonistára vall, aki kedveli az apró örömöket. Melyik ez a Calrissian?

– Nem ismertem a bárót, amíg a Gloriousra nem kerültem – közölte Hammax. – De a reputációja figyelemre méltó.

– A kettő nem zárja ki egymást – jegyezte meg Pakkpekatt. – Az ilyen ember sosem elégszik meg azzal, amije van. Mindig hajt valamire – a hedonista, az élvezetekre, a bandita a biztonságra, a zseni a tökéletességre, és így tovább, Érti, ugye?

– Az emberek ellentmondó teremtmények – jegyezte meg Hammax. Negyven-ezer méter.

– Ezt én is így látom… de megmondaná, ezredes, mitől hiszik magukat olyan erősnek? – kérdezte Pakkpekatt.

– Azt hiszem, ez a legfőbb ellentmondásuk – vigyorgott Hammax.

– Maga nem sokat segít nekem – mondta Hortek zavartan. – Menjen, ébressze fel a többieket. Itt az idő.

* * *

Mielőtt a Lady Luck – mint a 2249-es kódjelű anomália – megtette a következő ötszáz métert, mind a négyen a helyükön voltak.

A hídon Pakkpekatt a pilóta teendőit látta el, Taisden a szenzor mátrixot kezel-te, Hammax a lézerágyú célzókészülékét szorongatta. Hátul, a megfigyelőfülkében Pleck a pásztázó holoképeit igyekezett kielemezni Taisden segítségével.

Mindez rutinfeladatot jelentett, de Pakkpekatt nem hagyta, hogy felületesen végezzék. Az első bevizsgált anomáliák között volt egy kiégett modan csillagközi teherszállító, egy elhagyott, gyakorlatilag ronccsá lyuggatott konténerhajó, és egy ősrégi mélyűri antenna – mind ártalmatlan ócskavasak. De találtak egy működőképes kuat rangert is, ami a közeledtükre elmenekült, bár a telespondere nem működött. És egy ilthani űrbányát, amit Hammax a lézerágyú jól irányzott lövésével elpárologtatott.

Háromezer méter távolságból kiderült, hogy a 2249-es anomália nem egy teljkon vagabond, de még csak nem is a darabja. A reflektorok egy fémhengert világítottak meg, ami hatvan méter hosszú volt, és a két végét tizenöt méter át-mérőjű félgömbök zárták le. Lassan forgott a tengelye körül.

– Mi ez egyáltalán? – kérdezte Hammax. – Űrhajó? Szonda? Ilyen formát még nem láttam.

– Én sem – felelte Pakkpekatt. – De azt igen, hogy mi nem. – Maga felé húzta az adattáblát, és összevetette az Új Köztársaság hírszerzésének kiterjedt hálózatában őrzött információkkal. – 1033-as anomália a Carconth közelében, a következő valószínű jelölt.

– Ezredes?

– Igen, Pleck ügynök?

– Szánhatunk még pár percet erre itt? Közelebb mehetnénk, úgy ötszáz méterre, hogy felvételeket készíthessek a burkolat elemeiről, és megnézhessem a túloldalt, hogy van-e rajta valamilyen felségjelzés.

– Nem áll szándékomban ilyen szívességet tenni az adatelemzőknek – mondta Pakkpekatt kurtán, azzal elfordította a Lady Luckot a titokzatos objektumtól, és nekikészült a Carconth melletti célpontnak. – Foglalkozzanak ők a saját anomáliáikkal. Hammax ezredes, ágyúkat bevonni. Pleck, zárja le a kémlelőnyílásokat.

Egy perc múlva hiperűr. Ez egy háromórás ugrás lesz, úgyhogy változik a felállás.

* * *

Az undorító bűz sem tántorította el Landót attól, hogy átégesse magát és társait a helyiségek hosszú során. Ha a hajó az elszenvedett, nyilván nagyon komoly támadás ellenére is képes volt begyógyítani a Lando által eddig égetett sebeket, akkor nincs miért aggódni; ha pedig a hajónak meg van írva a végzete, akkor meg az már úgysem segít rajtuk.

Lobot azonban látható nemtetszéssel nézte Lando tevékenységét. De csak a negyedik kamra után ment oda hozzá, és fogta le a kezét.

– Nem kellene kipróbálni mindegyik kijáratot, mielőtt átvágunk a hajón?

– Miből gondolod, hogy a vagabond rendbe jött? – kérdezte Lando, és a vágóval a következő fal felé közelített. Lobot összerezzent, amikor a következő lyuknak nekiállt.

– Nem tudom, mi történik – mondta. – Nem tudom, vajon nem hiábavaló-e az erőfeszítésünk. Olyan nyomot hagyunk magunk után, amit érdemes követni. A mentő- vagy üldözőcsoport így az utolsó kamrában ránk fog találni.

Eddig nem hallott hang támadt, és Lando abbahagyta a munkát. Nedvesen súrlódó hang volt, amit sárba hulló kő toccsanása követett.

– Nyomás alatt lévő folyadékok áramlása – vélte Lando a nyakát nyújtogatva. – Egyszer hallottam, amint folyékony üzemanyagot töltöttek, annak volt ilyen hangja. – Lobotra pillantott. – Igen, igazad van. Aligha tudják követni a nyomunkat. De a sötétség mellettünk van, és az utolsó kamrában sem kell feltétlenül bevárnunk őket.

– Ez az egész terv? – kérdezte Lobot. – Gondolod, hogy C-3PO meggondolatlanul utánunk vezeti a társaságot?

– Az én tervem az, hogy elodázzam a találkozást – közölte Lando. – Most egyelőre csak ennyit akarok. Akárki is van a nyomunkban, azzal meg akarom tartani a tisztes távolságot.

– Akkor mi volna, ha egynél több lyukat égetnénk? Hogy félrevezessük őket. Meg tudnánk osztani a társaságot.

– Boldogan égetnék még több lyukat, ha azzal megnehezíthetem a haladásukat, de nem tudom, mit vágok át – mutatott rá Lando. – És azt sem szeretném, ha a vákuumba vágnám azt a lyukat.

– A hajó topográfiája szerint egyik válaszfal sem szinonim a burkolattal – szólt közbe Lobot. – Amikor elhelyezte a tapadószondát…

– Nem tudjuk, hogy a támadás során mi változott meg a struktúrában – magyarázta Lando. – Az is előfordulhat, hogy az ajtókon keresztül is közvetlenül a vákuumba jutnánk, azért lettek lezárva. Én azt mondom…

Abban a pillanatban Lando válla a válaszfalnak ütközött, nem sokkal azután a teste is a falhoz lapult.

– Megint elindultunk –, állapította meg Lando.

– Éppen csak megmozdultunk.

– Irányt is változtatunk.

– Vajon magunktól, vagy úgy vontatnak?

– Innen meg nem mondom – mondta Lando. – De több mint valószínű magunktól. Ennyi idő alatt nem lehet felderíteni a hajót, a nélkül pedig kockázatos vontatókötélre fogni. Gyerünk. – Lando megragadta a legutóbb készült lyuk peremét, és félig áthúzta magát.

Amit a lámpája fényében a túloldalon látott, attól elakadt a szava.

Az ajtó nyitva állt.

Gyorsan visszavonult, s közben kesztyűs kezével a ruhája műszerei után nyúlt; hogy lekapcsolja a világítást. Lobot észrevette a mozdulatát, és ugyanúgy tett.

Es bár Lobot a droidba helyezett nyelvprocesszor segítségével Artoo-t is csendre és sötétségre utasította, a helyiségben félhomály uralkodott: mind a hat nyitott portálján át szűrődött be némi halvány fény.

– Lando…

– Látom, látom.

– Lando, ezek a CSAK BEOSZTOTTAKNAK feliratu ajtók, amiket keresett. Mi történt?

– Nem tudom biztosan. – Vízszintesen odaröppent a 229-es helyiség négy, még felderítetlen ajtó, egyikéhez, és belesett rajta.

– Mit lát?

– Jobbára ugyanazt, csak máshogyan – jelezte Lando, – és a 228-as bejárata felé indult. – Megnézem a mögöttünk lévőt.Mind az előttük lévő, mind a mögöttük lévő helyiség számos nyitott és kivilágított ajtót kínált nekik. Az ajtók némelyike szűk kamrába nyílt, mások szűk, hengeres folyosókra vezettek, megint mások abba a hatalmas közbenső területbe, amit Lando a tapadószonda kihelyezésekor derített fel.

– Valami ötlet? – kérdezte Lando Lobottól.

– Talán. A szabályokra épülő logika egyfajta prioritási rendet is követ, amolyan fastruktúrát – sorolta Lobot. – Az első dolog, amit, a hajó tett, hogy – támadás esetén a legfontosabb tennivalóként – lezárta az összes portált, ami logikus válasz abban az esetben is, ha a hajótest megsérül. Az után a legfontosabb lépés, hogy lehetővé tegye a javításhoz szükséges szabad mozgást, feltehetően a mobil javító berendezések számára.

– Vagy a meneküléshez. Azt mondod, ez azt jelenti, hogy vége a támadásnak?

– Az nem számít – hívta fel a figyelmet, Lobot. – A hajó kinyitotta az összes ajtaját. Ilyen lehetőségünk nem lesz még egy. – Azzal az alattuk tátongó, a hajó belsejébe vezető portál felé mutatott. – A hajó szíve arra van.

– Meglehet… vagy egy újabb, tíz kilométer hosszú labirintusba. És ha a kicsinek is az az ötlete támadt, hogy megosszon bennünket, akkor mi van?

– Akkor mit tegyünk?

– Meg akarom nézni, mennyire komolya sérülés. Add ide a bal kesztyűdet.

– Minek?

– Mert neked nem lesz rá szükséged ott, ahová mész, nekem meg szükségem lesz rá ott, ahová megyek – ki az űrbe, hogy megnézzem, mennyire komoly a sérülés.

– Az lényegtelen. Akár begyógyítja magát, akár nem – hördült fel Lobot. – Nekünk a kontroll-nexust kellene felderítenünk.

– Azt csinálsz, amit akarsz. Én akarom tudni, hányadán állunk.

– A hajó tudja – jegyezte meg Lobot.

– Ha kitaláltad, hogyan tudnék vele beszélgetni, szólj. Addig azonban csak az időnket vesztegetjük. A kesztyűt kérem.

Lobot tétovázott, azután meglazította a tömítőgyűrűt, lecsavarta a kesztyűt. A szükségesnél nagyobb erővel hajította Lando felé.

– Köszönöm – mondta Lando, miközben elkapta a forogva szálló kesztyűt. – Majd visszaadom.

– Minden kártyás azt hiszi, hogy a következő lap a nyerő? – kérdezte Lobot. – Ha visszajön, itt megtalál – biztosította Lobot, és hüvelykujjával a háta mögött lévő kamrára mutatott.

– Úgy legyen – felelte Lando. – De ha meg akarnád, könnyíteni a dolgomat, hagyj krétajeleket a falon. A hajónak bizonyára nagyobb gondja is lesz annál, mintsem letörölje a jeleidet.

– Majd megfontolom – ígérte Lobot, és mihelyt Lando eltűnt a nyílásban, R2-D2 felé fordult. – Menj el C-3PO-ért, és hozd ide.

Artoo elengedte a teherszánt, és megkönnyebbülten csipogva elúszott a portál irányába.

– Ne sajnáld a hajtóművedet – kiáltott utána Lobot.

Egyedül maradva levette a jobb kesztyűjét meg a sisakját, és a szánhoz csatolta. Azután a fejét lehajtva kezével kitapogatta a tarkóján a Hamarin interfész csatlakozóját, és óvatosan végigsimította.

Az interfész harmincöt éve nem volt kiiktatva sem karbantartás vagy felújítás, okán, sem véletlenségből. Ez az interfész több volt, mint puszta kapcsolat Lobot és a hozzáférhető adattároló és kontroll interfészek között. Egyfajta szekunder kapcsolatot is jelentett Lobot agya, és lényegében az égész testfelülete között, miáltal szinte valamennyi pórusán át képes volt fogadni az információk áradatát.

Ujjai koponyájának ismerős területét tapogatták. Agyában nem különböztetett meg mesterséges és biológiai anyagot; éppen ez az interfésze hidalta át ezt a szakadékot.

Ezúttal azonban mégis valamelyest különállónak érezte, és életében először kíváncsi lett rá, milyen volna nélküle – vagy mondjuk a kezei, a gondolatai nélkül.

* * *

A 228-as kamrán kívül, a vagabond teljes belső határfelülete – az a fal, amely Lando elképzelése szerint a hajó belsejét a burkolattól elválasztotta – tele volt hatszögletű elemekkel, és rajtuk az ismerős, faragott képmásokkal. Lando számára úgy tűnt, hogy most már az egész hajófelületet beborítják a reliefek.

Miközben elrepült a féldomborművek véget nem érő sora előtt, Lando kíváncsi lett, vajon mennyi lehet belőlük, és hogy létező fejeket mintáznak-e? Amikor felbecsülte a számukat, elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez valamilyen képtár legyen, amelyben az egykor itt élt személyek képmását örökítették meg.

Több százezer van belőlük, az is lehet, hogy millió. Majd szólok Artoo-nak vagy Lobotnak, hogy becsüljék fel, gondolta Lando. Ki készíthette őket? Csak az összegyűjtésük, és ennek a kollázsnak az elkészítése borzalmasan nagy feladat.

Hogyan csinálhatták? Vajon a hajó többi részéhez hasonlóan ezek is félig élők?

A quella rezzenéstelen szemmel nézte, amint elsuhant előtte, és jelenlétét sokkal bizakodóbban fogadta, mint Lando a képmásokét.

És miért vannak itt? Ki látja itt őket? A határterületre vezető ajtó megpillantása sem változtatta meg Lando azon érzését, hogy ez itt magánterület. Úgy néznek kifelé, mintha számukra a hajó burkolata nem létezne, mintha egyfajta transzban látnák, ami azon túl történik, és e látványban mindannyian egyformán osztoznának. A végtelenséget látják? Az örökkévalóságot? A halandóságot.

Nem sokkal az után, hogy belépett a határterületre, észrevette, hogy a külső és belső fal között vékony huzalok feszülnek. Egymással párhuzamosan futva és egymást keresztezve háromszögek, X-ek és csiszolt gyémánt mintázatát utánzó alakzatok segítségével mintegy egymáshoz kötötték a két falat. A legkisebb köztük lévő rés is elég volt ahhoz, hogy Lando átférjen közöttük. Lando úgy gondolta, hogy a különös háló az egész külső határterületet beszövi. Merevítő, távtartó vagy ütközést gátló szerepe lehet.

Továbbhaladva Lando a huzalok újabb körére bukkant, és ekkor rájött, mi a szerepük. Ez az utóbbi egy szilárd akadályt képezett, és a hálózat közti egyes területeket hártyafalak zárták le. A labirintus visszavezette Landót a 207-es kamráig. Ettől számítva a határterület nyílásai zárva voltak. Habár Lando érintésére, nem nyíltak ki, a közepük átlátszóvá vált, mint korábban az auditórium fala. Kamráról kamrára haladva a portálok ilyenformán felfedték az okát, hogy miért nem lehet őket kinyitni: a hajó külső burkolatán, a 202-es kamrától egészen a hajlatig hatalmas lyuk tátongott. Amikor Lando ezen a szakaszon kilesett a határterületre, csillagokat látott.

Noha a kitekintő ablakok is jó hatásfokkal átlátszóak voltak, a sérülést legjobban az auditóriumból lehetett felmérni. Egy korábban ismeretlen ablakon kitekintve Lando láthatta, hogy a támadónak nagyon közel kellett jönnie ahhoz, hogy lyukat üthessen a vagabond oldalában. Az égési sebek ismerősek voltak, és jellegzetesek – ilyen égést csak egy csatahajó telepei képesek okozni. Ezt hallottuk, gondolta Lando, és bekapcsolta a komlinket.

– Lobot, ott vagy?

– Hallgatom.

– Az auditóriumban vagyok – mondta. – A jobb oldalon hatalmas lyuk tátong, és egészen idáig húzódik. A sugár egészen átégette a burkolatot. Az egész szekció le van szigetelve. Nem is tudom közelről megnézni a sérülést, hacsak nem vágok magamnak ajtót, amihez most egyáltalán nincs kedvem.

– Van valami jele annak, hogy a burkolat begyógyul?

– Ezt nehéz megmondani – felelte Lando. – Nagydarab hiányzik, de fény hiányában nem tudom megnézni közelebbről. Legfeljebb ha itt maradok és megfigyelem, történik-e valami.

– Van arra utaló jel, hogy a fedélzetre jött valaki?

– Semmit nem láttam. Az nyilvánvaló, hogy a fegyverállásait támadták meg – közölte Lando. – Ez azt jelentheti, hogy korábban már találkozhattak vele, és ismerik a felépítését. Lehet, hogy a Prakithnál.

– Látja a járművet vagy járműveket, amik megtámadták?

– Semmit. A sérülések jellegéből ítélve tatoldalról támadhattak. Lobot… a planetáriumnak annyi.

– Nem! – tiltakozott Lobot. – Elpusztult, vagy csak nem működik?

– Vége. Megsemmisült. Az egész helyiséget át-meg átszelték a sugarak. Ami megmaradt, azzal a vákuum végzett.

– Talán regenerálódik.

– Miből? Odakint már nincs semmi. Nagyon úgy néz ki, hogy te meg én voltunk az utolsó látogatói.

– Ez kétségbeejtő – döbbent meg Lobot.

– Innen nem tudom pontosan megállapítani, de a képtár nagy része is odalett.

Most pár ezer képmással kevesebb van.

– Meddig szándékozik ott maradni, és figyelni?

Lando a kronométerére pillantott.

– Adok magamnak húsz percet. Ha addigra nem tapasztalok semmilyen változást, elindulok vissza. Ti hogy álltok? Nincs semmi probléma? Hol vagy most… még a 228-asban?

– Én jól vagyok – jelezte Lobot. De azt nem tudom megmondani, hol vagyok.

Artoo holotérképe nélkül már el is tévedtem volna.

– A belső átjárókban vagytok?

– Igen.

– Talán mégiscsak most kellene visszamennem. Amit akartam, végül is láttam. Meg tudod világítani az irányotokat?

– Jobb volna, ha nem jönne vissza – hívta fel a figyelmét, Lobot. – A csend rendkívül előnyös a számunkra. Most sokkal tisztábban hallok mindent, ezért is nem világítom meg a környéket, és emiatt kapcsolom most ki a komlinket is.

Lando dühösen tiltakozni kezdett.

– Lobot, mi a fenét…

– Maga mondta, hogy azt csinálok, amit akarok. Most éppen ezt akarom.

– Rendben, de a komlinket ne kapcsold ki. Mi lesz…

– Majd jelzek, ha szükségesnek tartom – jelentette ki Lobot. – Addig is eredményes kutatást kívánok, maga meg kívánjon sok szerencsét nekünk.

Ezzel véget ért a társalgás. Lando a közös csatornán sem tudta elérni Lobotot, de még a vészjelzés sem használt.

Ellenem fordult a droidokkal együtt - gondolta Lando, és mérgében nagyot csapott az öklével a kamra falára. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ez a hajó megőrjít bennünket. Mire kiszabadulunk innen – ha ugyan kiszabadulunk valaha – mindegyikünknek szüksége lesz egy kis agymosásra.

Visszafordulva a portál felé Lando a sisaküveget az átlátszó felülethez nyomta, és kinézett a sötétbe. A lyuk peremének kontúrja mintha kissé megváltozott volna; lehet, hogy a hegedés folyamata megindult. De hogy mindez meddig tart, arról fogalma sem volt. A hajó burkolata úgy tűnik, összeforr, de ami elpusztult, azt a gyógyulás érintetlenül hagyta.

Lando lekapcsolta a sisaklámpáját, és kipillantott a világűrre, hátha felismer egy konstellációt, egy jellegzetes csillagot, vagy egy spirálködöt. Sehol semmi ismerős. Hiába töltötte egész életét a galaxisba való utazással, a százmilliárdnyi csillag teljesen ismeretlennek mutatta magát.

De ha addig él is, megtalálja a módját, hogy még egyszer ismerős csillagokat lásson.

* * *

A Lady Luck egy fénymásodpercnyire bukkant ki az 1033-as anomália mellett, ami történetesen egy fényévre volt a Carconthtól.

Ilyen távolságból az anomália csak a szenzorok számára volt látható, a vörös szuperóriást viszont szabad szemmel is ki lehetett venni. Ötszázszor nagyobb és százezerszer fényesebb volt, mint a Coruscant napja. A Calconth lényegében néhány csillagtársával együtt uralta az égboltot. Életpályájának csúcsán a második legfényesebb ismert csillagnak számított. Az Asztrográfiai Térképészeti Intézet mát hatszáz éve figyeli a Carconthot mint potenciális szupernovát.

Meglehet, hogy az 1033-as anomália olyasvalami, amit valamelyik, a Carconthra küldött expedíció hagyott hátra. Sok ilyesmi akadhat még, amelyről sem a Régi, sem az Új Köztársaság irattáraiban nincsenek feljegyzések. De Pakkpekatt ezredesnek és önkéntes csapatának nincs arra ideje, hogy megcso-dáljon minden vacakot, amit az ablakon át észrevesznek.

A megérkezés utáni pillanatokban Pakkpekatt máris kikapcsolta a Lady Luck kontrollberendezéseit. A lendülettől továbbsodródó hajó mintegy hatvanfokos szögben jobbra, és úgy húszfokos szögben a galaktikus észak felé sodródott tovább. Ez megközelítően a Kaa iránya. A monitorok egyszeriben nyüzsögni kezdtek, amikor az autonavigátor végzett a hiperhajtás motivátora számára készített számításokkal

– Mi a baj. ezredes? – kérdezte Bijo Hammax.

– Valami aktiválta a segédáramköröket – állapította meg Pakkpekatt, és elhúzta a kezét a műszerektől. Visszaült a pilótaülésbe. – Már nem tudom irányítani a hajót.

– De nem is próbálta helyreállítania hibát. – A hajó hiperhajtása ugrásra készen vijjogni kezdett, a másik két tiszt is jól hallotta.

– Úgy van.

Ebben a pillanatban Pleck és Taisden is megjelent a hídon.

– Ezredes… – kezdte Pleck.

Hammax a székével Pakkpekatt felé fordult.

– Ezredes, nem értem, miért hagyta, hogy eltérítsenek minket?

– Nagyon bonyolult dolog kikapcsolni egy hibás segédáramkört anélkül, hogy kárt ne okoznánk a hajóban – mutatott rá Pakkpekatt. – Ha túlterhelem, akkor meg nem sok hasznát vesszük később.

– De ez nem magyarázza meg, hogy…

Taisden előbbre furakodott Pleck mellett.

– Ezredes, én harminc másodperc alatt meghatározom az ugrás vektorait.

– Ezt kötve hiszem, Taisden ügynök. És azt is kétlem, hogy volna rá harminc másodperce.

– Hadd próbáljam meg.

– Nem – felelte Pakkpekatt.

– Arra számít, hogy hozzájuk visz minket – vonta le a következtetést Hammax.

– Nagyon valószínű, hogy a segédáramköröket ugyanaz a személy aktiválta, aki létrehozta – vélekedett Pakkpekatt. – És – a navkomp órájára pillantott – hat óra múlva kiderül, hogy ez az ember Lando Calrissian volt-e.

* * *

– Merre vannak? – ordította Gegak kapitány a Tobay romboló hídjáról. – Hol a célpont? Hol van a Gorath?

– Egyik hajónak sincs nyoma, kapitány – jelentette a szenzormester. – Nem fogom a Gorath transzponderét.

– Idióta! Azt hiszi, nem tudok leolvasni egy pásztázó képernyőt? – bömbölte Gegak mindkét kezét ökölbe szorítva. Példátlan dührohamát látva a hídon senki, nem mert megmozdulni, vagy megszólalni sem. – Elárultak! Maguk közül valaki lepaktált Dokrettel. Összeesküdtek, hogy megfelezhessék a vérdíjat.

Gegak végiglépdelt a tisztek állásai mögött.

– Melyikük a tolvaj? Ki az áruló? Maga az, Frega? – bömbölte, és megragadva a navigációmester tarkóján a hajat, durván hátrafeszítette a fejét.

– Kapitány, én a szenzormester nélkül nem tudok semmit sem csinálni. Még öt másodperc sem telt el a hívás óta, és mi máris kiléptünk a hiperűrből…

Nillik szenzormester gyorsan felállt, mielőtt Gegak odaért hozzá, és feltartott kézzel hátrálni kezdett.

– Én nem árultam el, kapitány. A műszerek árultak el engem…

Gegak egyetlen horkanással ott termett előtte, és valósággal belemászott a képébe.

– És vajon ki a felelős a műszerek karbantartásáért?

– Én, kapitány úr, de… kérem… hallgasson meg…

– Egyelőre csak egy áruló vinnyogását hallom.

– Ez a hajó már nem új, kétszer olyan öreg, mint a Gorath, és ezen sem a vérdíj, sem Foga Brill áldása nem segít. Ne várja…

Gegak villámgyors mozdulattal előkapott egy idegkorbácsot a tunikája alól, és megsuhogtatta maga előtt.

– Remélem, hogy a tisztjeim nem kifogásokkal fizetnek a bizalomért, amiben részesítem őket!

– Kapitány, kérem! – mondta Nillik, és már a hajó burkolatáig hátrált. – A hiperűrben nyomon követni egy hajót még a legújabb műszerekkel sem gyerekjáték. Még nem volt időm rendesen behangolni a szoliton antennát, és… egyáltalán nem hallottam a célt. A saját mágneses rezgéseink miatt még a Gorathot sem hallottam tisztán.

– Hanyagságát kifogásokkal akarja megmagyarázni?

– Nem, kapitány… ez nem az én figyelmetlenségem miatt történt. Olyan gyenge volt a jel, hogy folyton elveszítettem, és vagy tucatszor vissza kellett kérdeznem, mire kihámoztam, mi akar lenni. Egyedül ez volt a késedelem oka. Egyszerűen nem tudtam, hol vannak a hajók, előttünk, mögöttünk, vagy merre?

Gegak mordult egyet, és ütött az idegkorbáccsal, mire a szenzormester a földre zuhant, és fájdalmában visított meg vonaglott.

– Jelentenie kellett volna, hogy problémái akadtak – mondta a kapitány, és eltette a korbácsot. A hangja egy, csapásra elcsendesedett.

– Elfelejtette az autokrácia első számú túlélési szabályát: mondj igazat a felettesednek. Remélem, hogy a fájdalom majd megtanítja rá, hogy legközelebb ne feledkezzen el róla.

A kapitány elfordult a fájdalmasan tátogó szenzormestertől.

– Irány a Prakith. Hívják a szekunder mestert a szenzorállásba. Megkeressük a pontot, ahol a Gorath eltűnt a műszereinkről. Es nem akarok több hibát és kifogást. Nillik felemésztette a türelmemet.

5. fejezet

Luke alig bírta türtőztetni magát, nehogy lelépjen a járdáról, és Akanah után futva folytassa a vitát. Az elváláskor kiejtett szavaiból éppen annyi fenyegetést érzett ki, hogy tudja, Akanah nélküle is továbbmegy a J’t’p’tanra, és hogy visszavonja az ígéretét, hogy elviszi őt anyja szülőbolygójára.

De a fenyegetés egyben manipulatív is volt, és a visszautasítás lehetővé tette Luke szántára, hogy meglássa a benne rejlő zsarolást, és ellenálljon neki.

No nem mintha nem adott volna hitelt a fenyegetésnek. Akanah Atzerrin tanúsított magatartása nem hagyott kétséget afelől, hogy ha az érdekei úgy kívánják, el tudja érni a célijait. De ő sem kompromisszumot, sem engedményeket nem ajánl neki. A Kötelesség ismerős démona ismét megszállta, amikor a hajójavítóval vitatkozott, és ez ellen addig semmit nem tehet, amíg a lelkiismerete meg nem nyugszik.

Es amíg a maga ura – amíg egyedül is képes folytatni az utat – addig semmi értelme megpróbálkozni Akanah kiengesztelésével. Ahhoz pedig információra van szüksége.

Miután megállt a kikötő irodájánál, és megbízta a Starway Szervizt, hogy vontassa a Mud Slothot a javítódokkba, visszament a szkiffre. Nemcsak a kíváncsiskodók, de Akanah elől is bezárva az ajtót, felment a pilótafülkébe, és megrendelt néhány keresést.

Az Utharis GridLink viszonylag méltányos árért lehetővé tette neki, hogy közvetlenül hozzáférjen az Új Köztársaság Primer és a Coruscant Globális Archívumához, továbbá néhány kisebb hírhálózat régebbi feljegyzéseihez. A legkimerítőbb információkat mégis két helyi szolgálattól, az Eye-On-U, és a Taldaak Today! ne-vű irodáktól szerezte be. A Coruscant-érdekeltségű hálózat jobbára a háborúnak az áttekintésével foglalkozott, az adatai ennek megfelelően félrevezetőek lehettek.

– Hozzáférést a Fleet Watchhoz – kérte Luke. A Fleet Watch a Szövetség Győztes Veteránjainak Társasága hírszolgálata volt, s mint ilyen, viszonylag friss és alapos adatokkal rendelkezett, mivelhogy többnyire egyenesen a Flotta Főparancsnokságától szerezte be az információit, de ha nem, akkor is hivatalos körökből.

– A kért forrás pillanatnyilag nem hozzáférhető – jelentette a kom.

– Miért?

– A szolgáltató önkényesen felfüggesztette a hozzáférést. Üzenet hozzáférhető.

– Kérem.

A felvétel ismerős hangot, és arcot jelenített meg, Bret Derlinét, az NRDF, az Új Köztársaság Hírszerző Flottájának dandártábornokáét. Luke a Hothon találkozott vele először, ahol Derlin a Lázadók földi haderejének parancsnoka volt. Hatalmas befolyással rendelkezett, mindamellett jó katona, és csendes, de megbízható ember is volt. Luke a háború vége óta nem látta, és azóta is csak egyszer, amikor a Hoth életben maradottai összejöttek; hogy a csatában elesetteknek emlékművet állítsanak.

Derlin most az SGVT parancsnoka, amely alapjában a veteránok tiszti klubja, de amellett a Flotta komoly támogatója is. A felvétel az SGVT spirális szignáljával, és az egyenruhában szalutáló Derlin képével kezdődött.

– Köszönjük, hogy kérdésével hozzánk fordult. A jelenlegi háborús helyzetnek megfelelően az SGVT másodfokú készültség alá helyezte az adattárat. Biztonsági okokból a Fleet Watch régi és új számait csak a klubtagok számára tesszük elérhetővé. Kéljük, csatlakozzon hozzánk, támogassa a katonáinkat és pilótáinkat, akik e pillanatban is az életüket kockáztatják, hogy megőrizzék a békét.

– Meddig lesz érvényben a hírzárlat? – kérdezte Luke a komtáblán keresztül.

– Kilenc napig.

– Szeretném tudni, mi volt a döntés közvetlen oka – mondta Luke. – Kérem a listát.

* * *

Fél óra elteltével Luke elégedetten állapította meg, hogy valamennyi szükséges információt nyilvános forrásból be tudta szerezni. De sajnos ez sem nyugtatta meg.

Ezúttal sokkal tovább tartott neki rászánnia magát, hogy közvetlenül a Coruscant irattárait is megkeresse, mint legutóbb. Ha működik a figyelő rendszer, az azonosítás után olyan beszélgetés közepén fogja találni, amit egyáltalán nem kíván – Ackbarral, Behn-Kihl-Nahmmal, Hannal, de az is lehet, hogy magával Leiával.

A kérdés azonban nem az, hogy Leia akarja-e a segítségét, hanem hogy szüksége van-e rá. Ha az ő jelenléte eldöntheti a győzetem és vereség kérdését, akkor mellette van a helye – mint amikor a Császár zászlóshajóján is megérezte a Köztársaság sötét perceit.

Akkor Leia tartotta vissza, nehogy igent mondjon a sötét oldal csábításának, és az ő ereje támogatásával tudta legyőzni Palpatine-t. Ha – jóformán még gyerekként – nem áldozza fel magát, és áll melléje az újjászületett császárral szemben, Luke nem tudja lerázni magáról a sötét oldal szorítását, és akkor az azóta eltelt időszak történelmét a zsarnokság tollával jegyezték volna le. Egyedül nem lett volna képes rá.

De mert Leia nemcsak a szívében lakozó erőt látja meg benne, de számon tartja a jedik erejét is, Luke annál inkább utált önkéntesen tetszelegni a megmentő szerepében. Luke tudta, hogy Leiában is megvan egy jó adag akarat és erő – amiket azonban az utóbbi időben egyre inkább vonakodva használ. Luke a saját tapasztalatából – puszta jelenlétének elrettentő voltából – tudta, hogy Leiának alapos oka van erre. Fontos, hogy magától lelje meg újra ezt az erőt.

Luke úgy találta, hogy Leia számára érdektelenné vált az Erő, hagyta, hogy visszafejlődjön benne, és a tréning, amiben a gyerekeket is részesítette, valamiképpen kisiklott, mintha Leia a megszerzett harci morált és a fegyvert feláldozhatónak tekintette volna. Luke erről soha nem beszélt Leiával, de amit látott, abból tudta, hogy Leia mintha húzná az időt, mintha az előtte feltáruló ösvény olyan helyre vezetne, ahová ő egyáltalán nem akar eljutni. A gyerekeket is inkább a jedi papok, mint a Jedi Lovagok gondjaira bízta.

Az övé a választás joga. Leia végzete ugyanúgy ismeretlen Luke előtt, mint maga a hercegnő előtt. De akármi is ez a végzet, láthatóan küszködik vele, nem követi.

És az is biztos, hogy semmit nem tanulna egy kóbor lovag jó szándékú, de szükségtelen mentőakciójából – talán nem is hagyná, hogy megtörténjen. Ismervén arisztokrata tartását és önelégült büszkeségét, Luke, tudta, hogy tőle nem igen várhatna segítséget, ha úgy hozná a sors – különösen nem a Coruscantról való távozást megelőzően folytatott vitájuk után.

Azok viszont, akik mellette állnak, akik szeretik, szívesen visszaterelnék Luke-ot a hercegnő mellé, hogy oltalmazza őt, mindegy, mi az ára. És maga Leia közölné vele, hogy maradjon csak távol tőle, mindegy, mi az ára. Nagyon fontos ebben az ügyben, hogy a döntést egyedül, és kizárólag Luke hozza meg. És legalább ilyen fontos, hogy Luke ne legyen szem előtt vagy elérhető közelségben, amíg a döntést meg nem hozta.

Ezt különösen Ackbar nem értené meg, gondolta Luke. Ő úgy viselkedik vele szemben, mint szerető apa a gyermekével – kíváncsi volnék, Leia ebből mennyit vesz észre?

És a döntéshez információra van szüksége – olyan információra, amit csak a Coruscantról tud megszerezni. Elkezdte visszavonni a Kommunikációs Hivatalnál elindíttatott kereséseit.

Hogy a hiperűr okozta bizonytalanságokat kiküszöböljék, Új Köztársaság-szerte minden feljegyzett üzenetről másolatot készítettek. A kézbesítetlen üzeneteket addig tárolták, amíg a küldő újabb kézbesítést nem kért – amit a legtöbb ember rendszeresen ki is használt, valahányszor kilépett a hiperűrből, mert ilyenkor felfrissített anyagot kapott. De hogy időt takarítson meg, amikor a Teyrről elindultak, ezt a rendszert Luke egészen a Yavin 4 elhagyásáig felfüggesztette.

A felfrissítés közel húsz percet vett el a Mud Sloth memóriájától. Mint mindig, most is egy halom felesleges üzenet volt – szerelmes levelek, ajánlattételek, személyes előnyök kérése, amatőr jedi egyesületek kérései, továbbá becsmérlő megjegyzések, melyek szerint a Császár elűzése óta semmi nem változott.

Luke szinte sosem nézett bele ezekbe. A közönséges ajánlatokban rejlő érdekesség már régen nem vonzotta, a kéregetés meg hamar kifárasztotta – olyannak tartotta mindezt, mint amikor hatalmas tömeg veszi körül, és mindenki meg akarja érinteni.

A prioritási sorban talált egy üzenetet Streentől, amit még nem nézett át, mindenesetre állt ott egy másik üzenet is, egy nappal későbbről datálva. Ám a prioritási lista többi húsz-egynéhány tagjától egyetlen üzenet sem volt, és ez meglepte Luke-ot. Igaz, nem jelentette be a barátainak, hogy remeteéletet fog élni; ezért a hír feltételezhetően csak azon kevesek között terjedt el, akik tudtak önkéntes visszavonulásáról.

– Kérem az elsőt – mondta Luke.

Felbukkant Streen arca.

– Luke gazda – kezdte, és kissé meghajolt –, megkaptam legutóbbi instrukcióit Artoo és C-3PO részére. De sajnálattal közlöm, hogy mostanáig nem tudtam továbbítani. Lehet. hogy elfeledkezett róla, hogy a droidok pillanatnyilag Lando Calrissiannal vannak? Folyamatosan próbálom megtalálni őket, hogy az üzenetet átadhassam.

– Lando – ejtette ki a nevet Luke hangosan. – Mi a fenét keresnek nála a droidok? Kérem a másodikat!

Streen feje jobbra, billent, a kaftánja pedig rozsdavörös foltokkal volt teli.

– Luke gazda – mondta; és megint meghajolt –, minden lehetséges módon igyekeztem megtalálni Lando Calrissiant, de nem sikerült. Nemcsak hogy az üzeneteket nem tudtam továbbítani, de teremtett lelket nem találtam, aki meg tudta volna mondani, hol lehetnek. Elképzelhető, hogy valahol a hiperűrben tartózkodnak, de én azt hiszem, ennél sokkal többről van szó, és hogy ön többet tud felőlük, mint én. Attól tartok, ezt önnek kellene kiderítenie.

A két üzenet igen meglepte Luke-ot, de most nem volt sem ideje, sem energiája, hogy ennek a titoknak is a nyomába szegődjön. Nyilván Lando valamilyen későbbi terv érdekében most a két droiddal rejtőzik valahol. A két droid küldetése akkor is homályos. Ha Luke továbbra is Akanah-val maradt volna, egy-két napon belül megkaphatta volna a választ ezekre a kérdésekre.

Luke átnézte a hosszú listát, amit legutóbb begépelt, de egyik sem ígért megoldást a pillanatnyi problémájára. Amire igazán szüksége lett volna, az, amit korábban már megkísérelt megszerezni, de elutasították – a Flotta Hivatalának napi taktikai eligazításáról szóló emlékeztetőt. De hogy azt megkapja, military fokozatú biztonsági hozzáférési kóddal kellene próbálkoznia. Vagy…

– Hozzáférést a Flotta Almanachhoz – adta ki az utasítást.

– Kész.

– Referencia: pillanatnyi tartózkodási hely.

– Referencia Taldaak Állomás, Utharis.

– Azonosítsa a Flotta legközelebbi egységét – kiképző központot, javítóműhelyt, hadtápbázist, bármit.

– Ez a belépés kék kódot kíván.

Luke beütötte a kódját.

– Most pedig várom a jó híreket.

* * *

Az Új Köztársaság Védelmi Flottájának egyetlen utharisi állomása aprócska kis poszt volt. Az egész figyelőposzt három őrszemből, négy karbantartóból, aki geoszinkron pályán tartózkodott egy állomáson, és néhány komplex antennából állt.

Az orbit legmagasabb rangú tisztje egy rangidős specialista volt, lényegében egy zöldfülű hadnagy, aki az első hónapját töltötte az egyéves szolgálati idejéből.

Az egész állomás működése lényegében három civilen múlt, mindhárman utharisi polgárok voltak.

E civilek egyikével találkozott Luke, amikor belépett a poszt biztonsági előterébe, amely valamikor egy silóakna melléképülete lehetett, amikor ez az egész még a császáriak harci bázisa volt. Luke fekete jediköpenyt viselt, az oldalán ott fityegett a fényszablya. A Li Stonn álarcot ezúttal nem viselte.

– A poszt parancsnokát keresem – közölte, kezét a sugárvetőn nyugtatva.

A fiatal nő felpillantott rá, és a szemé elkerekedett a csodálkozástól. Tetovált homloka és arca arról árulkodott, hogy Dualista, a Szeretet és szolgálat kettős elvére épülő népszerű, és jámbor Tarrack-kultusz követője.

– Megtalálta – mondta.

Luke halványan elmosolyodott, és kezét levette a sugárvetőről.

– Én nem vagyok itt – figyelmeztette.

– Értem.

– Ki az ügyeletes tiszt?

– Tomathy… Manes főspecialista. Ekand hadnagy két óra múlva vált. De berendelhetem korábban…

– Nem lesz rá szükség – mondta Luke. – Manesszal akarok beszélni. Kapcsoljon össze vele, kérem.

– Igen, természetesen.

A biztonsági zóna másik helyisége maga a siló volt – egy tizenöt méter magas kupola, amelyet két sorban ölelt körbe egy futófolyosó, hogy a benne felhalmozott valamennyi műszert könnyen el lehessen érni.

– Rögtön lemegyek – szólt egy hang fentről, amit hamarosan léptek kopogása követett a fémlétrákon.

Amíg várt, Luke felmérte az állomást. Az első, ami feltűnt neki, hogy az adattároló nem volt más, mint három fekete testű memóriadroid. Ez azt jelentette, hogy minden, ami az állomáson értékes, azt gyakorlatilag percek alatt el lehetett menteni az állomásról egy hatszemélyes siklóban.

– Te jó ég – fohászkodott Manes, amint közelebb ért, és tisztán ki tudta venni Luke alakját, – Te jó ég. Micsoda megtiszteltetés: – Sebtében összeszedte magát, és sután tisztelgett. – Bocsásson meg, uram… nem tudom a pontos rangját.

– Már nincs rangom – mondta Luke, és közelebb lépett.

– Ó, értem. Akkor bevallom, hogy még sosem találkoztam jedivel. Azt hiszem, itt nincs semmi szokatlan… és nem ismerek senkit, aki tudna valamit. Hogyan szólíthatom, uram…

– Hívjon csak Luke-nak.

– Persze. Köszönöm. – Manes megrázta a fejét. – Elnézést, hogy csak itt állok.

Én csak másodszor szolgálok itt, de ön a második civil, aki itt megfordul. És ráadásul… – Mintha hirtelen rádöbbent volna, mennyire összefüggéstelenül be-szél, hirtelen elhallgatott. – Miben segíthetek, Luke?

– Szükségem van a legfrissebb taktikai eligazítás emlékeztetőjére.

– Igen, persze. Használhatja a komtáblámat, ott van az asztalon…

– Azt akarom, hogy maga hívja le – utasította Luke. –Én itt csak szenzitíve vagyok jelen, nem akarom felfedni a hollétemet.

– Értem – felelte Manes. – Nem gond. Naponta kétszer kapunk hozzáférést. A következő az öné lehet.

– Nekem nyomtatott példány kell, amit magammal vihetek – mondta Luke, és közben a kezét kinyújtva az Erővel enyhe nyomást gyakorolt az ügyeletesre.

Manes egy pillanatig bambán bámult.

– Ha jól értem, olyan példányra van szüksége, amit magával vihet. Azonnal hozok egy adatkártyát.

– Köszönöm.

Nem egészen öt perccel később Li Stonn bemászott béreit siklójába. Az adatkártyát biztonságba helyezte, de nem távozott azonnal. A műszerfal előtt ülve az őrposzt felé nyújtotta a kezét, és hallotta, amint a két őrszem izgatottan tárgyalja a történteket.

Az esemény nyilván olyan kellemes emlékként marad meg bennük, amit nem egykönnyen hagynak kikopni az emlékezetükből, de hát nem volt más választása. Az állomás naplójából úgyis kitörölte a látogatására vonatkozó feljegyzést.

Némi nyomást gyakorolva az idegközpontjaikra, pillanatokig tartó bénulást okozott, de amikor az elmúlt, ottlétének emléke is szétfoszlott bennük.

* * *

Akanah még nem tért vissza, és nyilván nem is áll szándékában. Kihasználva a magányosság előnyeit, Luke ismét bezárkózott a hajóba, hogy átnézze az adatkártyán lévő információkat.

A Koornacht-halmazban törtéhiek elővigyázatosságra intették. Az Új Köztársaság erőit szétzúzta a yevetha flotta, amikor a Doornik 319 közelében meg akarták erősíteni a blokádot. Továbbá egy tucatnyi felderítő odaveszett, amikor egy veszélyes felderítő berepülést hajtottak végre. Az öt taktikai egységgel kiegészített Ötödik Flotta a halmaz felé tart, ezalatt egy kisebb egység keresi a korábban a császáriak tulajdonában lévő javítóműhelyeket. A yevethák mindeddig nem válaszoltak az előrenyomulásra, de nyilván nem fogják válasz nélkül hagyni.

A legtöbb aggodalomra mégis az adott okot, hogy a J’t’p’tan – vagyis a katalógus száma szerint a FAR 202019S – belekeveredett a harcokba. Az odaküldött felderítőgépet a yevethák észrevették és megsemmisítették; addig is a felszíni szonda a harmincöt százalékos készenléti fokával felderítette hogy a H’kig kolónia lényegében elpusztult, és „valószínűleg” tizenháromezer áldozattal lehet számolni.

Legalább részben ellensúlyozandó a kellemétien híreket azt is megtudta, hogy a yevetha flotta Doornik 319-ről visszavont egységei a megsemmisített kolóniákból foglyokat is vittek magukkal. Ha a fallanassik nem is vesztek oda a J’t’p’tanon, megvan rá a remény, hogy most a Yevethán raboskodnak, vagy a Dushkan Liga több mint hatszáz hajójának egyikén. Mert éppen egy ekkora flotta hömpölyög most az Új Köztársaság ellen, hogy öregbítse Nil Spaar dicsőségét.

Luke kirándulásának a Koornacht-halmazba úgy tűnik, köze lett Leia otthoni válságához, de ezt Luke nem akarta elfogadni. Ha neki helye volna az elkövetkező konfliktusban, akkor az Áramlat nem a J’t’p’tanra mutatott volna, hanem a Coruscantra. Az is lehet, hogy mindaz, amit most megtudott, csak egyetlen epizód egy olyan nagy mérvű konfliktusban, amit egyelőre fel sem tud mérni. Azt azonban anélkül is tudja, hogy folytatni a kell, amit elkezdett, nem szabad letérnie a megkezdett útról.

Mind Akanah, mind a saját csomagját a vállára vetve elindult a Starway Szervizállomás felé, ahol a fények és a zajok arról tanúskodtak, hogy a szerelők éppen ráhajtanak a túlórára. Pár perccel később, a depó vezetője, Notha Trome kénytelen volt felkelni az iroda padlóján megkezdett szunyókálásából.

– Li Storm hajóját előre kell venni – jelentette ki hangosan, mintha ez a reveláció rövid álmákian érte volna. Egy perccel később ezt a mondatot elismételte a műhelyvezető előtt is.

– A felét kérem – a műhelyvezető csak ennyit mondott, és már jelzett is a vontatónak.

A depón kívül Luke elégedetten bólintott magában. Azután megfordult, és Taldaak éjszakai látképére pillantott. Ideje, hogy megkeresse Akanaht. Nem tudta ugyan, hogy a lánynak milyen szerepe van az eseményekben, de eseménydús élete folyamán azt megtanulta, hogy a véletleneket tisztelje. Amióta együtt elhagyták a Coruscantot, most először érzi azt, hogy kettejük sorsa össze van kötve, és akármi is vár rájuk a J’t’p’tanon, az mindkettejükre vár.

* * *

Akanah a dokkok szélénél álldogált, és egy hatalmas hajótestre meredt, amire királykék betűkkel ez volt írva: Jump for Joy. A kikötőben ez volt a legjobb hajó, legalábbis, ami Akanah céljainak megfelelt – egy twomi gyártmányú Skyfire, alig egyéves modell. Hatszemélyes, egy vadászgép tűzerejével és egy versenygép hajtóműveivel.

Ha el akarja hagyni az Utharist – ha maga mögött akarja hagyni Luke-ot – ezzel fog menni.

Már járt fent a hajón, és meggyőződött róla, hogy a pilóta rendelkezésére álló eszközök a luxusigényeket is kielégítik. Autolandoló egység, autonavigációs berendezés, ütközés- és sérüléselhárító rendszer, verbális vezérlésfű irányítás – mindez arról tanúskodott, hogy a skyfire-t alkalmi pilóta részére is alkalmasnak tervezték.

Ami még fontosabb, hogy a Jump for Joy le tudja körözni a kikötő valamennyi hajóját, legfeljebb az Utharis-szektor járőrhajóit nem tudja otthagyni. Az ilyen gyors gépnek jó hasznát lehet venni a hadiövezetben. Luke a Mud Sloth hátrányait már csatában is bemutatta, és éppen elég van belőlük ahhoz; hogy Akanah lemondjon róluk.

Közelebb lépett, hogy alaposabban megnézhesse.

Gyönyörű hajó, gondolta, és sóhajtott. És milyen könnyű volna elkötni.

De ha most megy el, az azt jelenti, hogy eredeti céljának nagy részét feladja.

Luke még nyitott könyv a számára – most kezdi csak megérteni a dolgokat, most kezd csak változni. Idő kell hozzá. Csakis időre van szükségem. De ha a következő próbánál jelen lett volna, látja az átalakulást. Luke már annyira közel volt – annyira tisztában volt az Áramlat lényegével, hogy szinte olvashatott is benne…

– Szép, ugye? – kérdezte egy férfi melléje lépve. A kezét törölgette egy rongyba, mintha éppen most fejezett volna be valamilyen, javítási munkát.

Akanah már percekkel korábban megérezte a jelenlétét, de megengedte magának, hogy gyerekesen rajongva részt vegyen a játékban.

– Ó, nem vettem észre magát. Olyan gyönyörű… mintha bármelyik pillanatban fel tudna szökkenni a levegőbe.

Még a sötétben is megérezte a férfiból áradó büszkeséget.

– Meg szeretné nézni belülről is?

Akanah halkan ránevetett, mert átlátott a szándékán.

– Nem hiszem – mondta. – Lassan haza kell mennem.

A férfi bizalmaskodón közelebb hajolt:

– Szeretkezett már hiperűrben?

Ezúttal nem bírta ki, harsányan az arcába nevetett.

– Igen – mondta, és egy pillanattal később eltűnt a sötétben.

* * *

A hajó támasztékai olyan puhán érintkeztek a fedélzettel, hogy Plat Mallar szinte nem is érezte az enyhe rázkódást.

– Kapcsolat – jelentette, és a feje fölé, a kiegészítő panel felé nyúlt. – Horgony bekapcsolva. Rendszerek készenlétben. Hajtóművek leállnak.

– Jól van – nyugtázta az ellenőrző pilóta. – Ez elég jó volt. Jöjjön Mallar, nézzük az eredményt.

Mallar ujjának erőteljes mozdulatával, megkönnyebbült sóhajjal kapcsolta ki a kettős hevedert. Kimászott az ülésből, és elindult a szimulátor kijárata felé.

Éppen a képzeletbeli megközelítést gyakorolta a Volant csapatszállító 2-es le-szállódokkját utánzó szimulátorral. Ez volt a tízedik gyakorlata, és a tizennyolcadik napja. Repülős öltözékéből csepegett az izzadság, a válla sajgott, a lába elzsibbadt a vadonatúj csizmában, amit még nem tört be. A leszállást a két flottaközi hajó közül a nagyobbikkal gyakorolta, mert ezt Plat számára nehezebb volt irányítani. Ez a hajó méretében hasonlít egy X-szárnyúhoz, meg a hírhedt TIE-vadászokhoz, és neki még szoknia kell a szűk kabinokat. De a szimulátor E-szárnyúja egy egész méterrel nagyobbnak bizonyult az ismerős kabinoknál, így Platnak az első körben csak a harmadik kísérletre sikerült letennie a gépet.

– Mintha minden héten át kellene esnem a nagykorúsági próbán – dünnyögte magában, és mérgesen rácsapott a pilótafülke tetejére.

De ez az utolsó teszt elégedettséggel töltötte el… elég jó volt ahhoz, hogy nyugodt szívvel élvezze a pihenőt. A szimulátor létrájának tetején megállt, és levette a sisakját, azután a létra korlátjára ülve lecsusszant a földre. Gulley hadnagy, az ellenőrző pilóta ott várt rá.

– Nos?

– Az már jó leszállásnak minősül, ha nem üt lyukat a fedélzetbe – mondta Gulley.

– Végül majd én fogom megadni a minősítést. Jöjjön vissza kiképzési idő után, akkor csinálunk néhány leszállást, esetleg párosan vagy a Félszeműn, akkor gyorsabban megszokja ezeket a masinákat. – Azzal átnyújtotta az azonosító korongot.

– Készen vagyunk?

– Most dolga van – közölte Gulley. – Menjen le a Kék Fedélzetre, és jelentkez-zen a repülésirányítónál. Mire leér, az utasa is ott lesz.

Plat Mallar elvigyorodott.

– Igen, uram – mondta. – Köszönöm, uram.

Plat a sisakot a hóna alatt szorongatva végigügetett a folyosókon, és egy fordulónál majdnem feldöntött egy pocakos őrnagyot.

– Harci riadó van, pilóta?

Plat gyorsan lefékezett, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Nem, uram.

Az átöltözés két egész percet vett igénybe, de nem törte meg a lelkesedését.

Bemutatta a kontrollér ablakán az azonosítóját, és átvette a 021-es indítókódját, és már rohant is a hajó felé. Egy percig csak állt előtte, és bámulta.

– Mi a probléma?

Plat megperdült, felismerte a hangot.

– Gavin ezredes. Semmi probléma, uram.

– Akkor induljunk – mondta Gavin, azzal megnyomta a zsilip nyitógombját. – Én leszek az utasa… és megbeszélésem van a Polaron fedélzetén.

Plat a lehető legnagyobb figyelemmel végezte el a felszállás előtti ellenőrzést, gördítette ki a G-021-est a felszállóhelyre, majd vitte ki az űrbe. Amint felvette a Polaron lokátorjelét, irányba állította a hajót, és az előírt sebességre gyorsított.

– Ezt akarta, fiam? – kérdezte az ezredes előrehajolva az ülésben.

– Igen, uram. Köszönöm a lehetőséget.

– A siklóban nincs lőállás. Nem tud lőni semmivel. Nem tudja kielégíteni a bosszúvágyát.

– Tudom, uram – felelte Plat. – De mert itt vagyok, nagyobb gyakorlattal ülhetek majd egy olyan gép pilótafülkéjébe, amelynek vannak lőállásai. Ha eljön az az idő, élni is fogok vele… ugye érti, mire gondolok.

Gavin bólintott.

– Rendben. Éppen erre számítottam. – Hátradőlt az ülésben, élvezte a gyorsulást, egy pillantással ellenőrizte a műszereket, majd kinézett az ablakon az, egyre zsugorodó Intrepidre.

– Ó, és még valami, amit érdemes megjegyeznie – fűzte hozzá az ezredes. – Több időt fog eltölteni a pilótafülkében, mint a pihenőben, és egy szolgálati idő alatt több repülési idő kelül bejegyzésre a naplójába, mint más pilótának egy hét alatt. Mielőtt észrevenné, a leggyakorlottabb pilóták között fogja találni magát. – Plat vigyorogva hallgatta Gavint. – De a nyolcas fordulót meg az ellenféket hagyja meg a szimulátorba. Nem szeretem, ha a pilótáim harci manővereket gyakorolnak flottaközi repüléseken.

– Majd észben tartom – mosolygott Plat Mallar.

* * *

Han nem tudta, vajon a megvetés vagy a hanyagság jele, hogy nem kötötték be a szemét, amikor átszállították a börtön mocskából a Pride of Yevetha briggre. El sem kábították, mindössze annyit tettek, hogy a kezét a háta mögött, a könyökén átfűzött rúdhoz kötözték. A kísérete két hatalmas termetű yevetha nitakkából állt.

Folyosók és kamrák során vezették át, míg végre beültették egy háromkerekű, doboz alakú szállítójárműbe.

A ronda jármű ablakából Han jól látta a környezetét, és annak minden részletét az emlékezetébe véste: az utat, ami a kikötőig vezetett, a jelzéseket a mögöttük bezáruló kapukon, az elvonuló épületek formáját, lehetséges funkcióját, az uta-kon látott járműveket; az egész útvonal minden jellemzőjét.

Megfigyelte az őrök, a kapuknál álló proktorok, a járókelők, a járművezetők arcvonásait is. Remélte, kellő gyakorlatot szerez ahhoz, hogy könnyebben meg tudja különböztetni a yevethákat a többi fajtól.

Ugyanakkor feldolgozta magában fogvatartásának körülményeit is. A kihallgató-helyiségben látott pad egyszerűsége megfogalmazta benne a kérdést, hogy az vajon egy yevetha fiziológiájához készült-e – az a bizonyos rúd úgy készült, hogy megakadályozza a veszedelmes yevetha karmok használatát.

A rúd egy yevethát abban is megakadályozott, hogy a lábával átlépje azt, vagy hogy a hozzákötözött csuklóját lehúzza róla. Han megítélése szerint egy ember viszont minderre képes volna. A gyakorlatban nem próbálta ki, de gondolatban kidolgozta a módját annak, hogy miként szabadulhat ki – és használhatja a rudat fegyverként.

Ez a reménykeltő gondolat azonban szétfoszlott, mihelyt a repülőtérre értek. Ott a kísérete kiegészült, és Han megpillantotta köztük azt az őrt is, amelyik jelen volt Barth kivégzésénél. Az, amint megpillantotta a foglyot, vadul pofon vágta, és kiabálva mondott valamit. Erre a másik őr gyorsan odalépett Hanhoz, és a könyöke fölött összekötözte a kezét. Ezzel megakadályozta a szökési terv kivitelezését.

– Veszélyes, de érthető elővigyázatosság – mondta a yevetha Hannak az alap-nyelven. A kiejtése hibátlan volt, a modora bosszantóan udvarias. – A palotában szolgáló őrök gyakorlatlanok humán foglyok megkötözésében.

Ugyanez az őr vezette őket végig a repülőtérre vezető úton. Egy delta típusú yevetha sikló várt rájuk. Han meglepetten látta, hogy a pilótafülkében várakozó két pilóta nem viselt több ruhát, minta többiek – se sisak, se nyomáskiegyenlítő ruha nem volt rajtuk. Megjegyezte magában a tényt, és beszállt a spártai egyszerűségű kabinba.

Az egyik őr és a yevetha tiszt bemászott utána, és akkor jött rá, hogy útitársai lesznek. Az őr leült melléje a bal oldalra, a tiszt pedig a vele szemben lévő padra.

– Tal Fraan vagyok, az alkirály proktora.

– Biztos vagyok benne, hogy anyád büszke rád – mondta Han. A zsilipet kívülről zárták be, s a hajtóművek hamarosan felbőgtek. Han megfigyelte a motorok egyenletes, viszonylag csendes hangját – sokkal fejlettebbek lehetnek, mint a megszokott császári gépek.

Tal Fraan tátott szájjal sziszegett, amit Han nevetésnek értelmezett.

– Mondd, élvezed a gondolatot, hogy a foglyunk lehetsz?

Han nem szólt semmit, csak kinézett a gép ablakán.

– Tudtad, hogy nekünk nincsenek börtöneink? – kérdezte Tal Fraan. – Egy milliós városban, egy közel hétszázmilliós bolygón nincs egyetlen yevetha börtön, büntetőintézet vagy fogház. Nincs szükségünk ilyesmire, a mi nyelvünkben nincs olyan kifejezés, hogy büntetni, bebörtönözni.

– Gondolom, ez a tömeges kivégzéseknek köszönhető – jegyezte meg Han. – És az adófizetők pénzét sem herdáljátok feleslegesen.

– Így igaz – felelte Tal Fraan, és nyilvánvalóan tisztában volt Han szavainak gúnyos felhangjával. – Számomra rejtély, hogy ti miéit őrizgetitek azokat, akik rosszat tettek nektek.

– Én meg egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az épület, ahol fogva tartottatok, igenis börtönre emlékeztet.

– Az általad császáriaknak nevezett társaitok egészítették ki a palotát azokkal a helyiségekkel, még a megszállás idején. És a császári hajókon is vannak ilyen rendeltetésű helyiségek.

– Ha ezt városnézésnek szántátok, megtakaríthattátok volna a vesződséget. Én ugyanis már megjártam a császári büntetőintézeteket.

– Igen, tudom – mondta Tal Fraan. – Tanulmányoztam a múltadat. És sokat tanultam belőle. Abból tudom, hogy mennyire fontos vagy a népednek. Nagyon sok történet él rólad, Han Solo – sokkal több, mint bármely yevetháról, az alkirályt is beleértve. Érdekelne, miért hagyod, hogy beszéljenek rólad? – Pár másodpercig várt, azután folytatta. – És innen tudjuk azt is, hogy Barth hadnagy nem fontos személy. Az ő tetteiről nem szóltak történetek. Nem csodálom, hogy hagytad meghalni.

Han hirtelen támadt haragja semmivé foszlatta a szándékát, hogy ne vegyen részt Tal Fraan játékában.

– Hát ide figyelj, te fattyú – mondta mérgesen. – Azt hiszed, hogy ismersz bennünket, pedig gőzöd sincs róla, milyenek vagyunk. Barth attól vált fontos személlyé a számunkra, amit tettél vele. Ahogyan a telepesek is fontosakká váltak, akiket a halmazban kiirtottatok. Mi nem olyanok vagyunk, mint ti. Mi emlékezünk halottainkra. És ezért megy el innen a mi flottánk.

Azon kívül, hogy a szemöldöke megrezzent, Tal -Fraan nem reagált Han kitörésére.

– Volna egy érdekes kérdésem a számodra, Han Solo. – Gondolod, hogy a te társad képes volna a te testeden keresztül lelőni az én uramat?

– Hát erről van szó? Ezért visztek el? – Han kipillantott az egyre sötétedő égboltra és a csillagokra. – Majd ha magadtól tudod a választ a kérdésedre, akkor elmondhatod, hogy ismersz minket annyira, amennyire szeretnéd.

– Szemérmes vagy? – mondta Tal Fraan. – Vagy csak a válasz nem kedvedre való?

– Csak annyit mondok neked – folytatta Han, és vállát a padnak vetve gyilkos pillantást vetett a yevethára –, hogy ha elérkezik az utolsó reggeled – ami remélem, nem várat magára sokáig –, a sors hagy neked egy percet arra, hogy elgondolkodj rajta: amit kapsz, azt magadnak kerested.

– Kedves, hogy aggódsz értem – gúnyolódott Tal, és elmosolyodott. – Többet kellene beszélgetnünk. Igen segítőkésznek bizonyultál.

Han a fogait csikorgatva elfordult, Tal Fraan pedig az ablakon át kitekintett a Pride of Yevetha csillagromboló dokkjának kivilágított négyszögére.

– Micsoda fenséges hajó – mondta Tal nem kevés büszkeséggel. – Mindig megpezsdíti a vérem. Vedd megtiszteltetésnek, hogy az alkirály volt kegyes az új otthonában fogadni téged.

* * *

Abban a pillanatban, hogy Han megtudta, hová igyekeznek, felvillant előtte egy standard császári börtönegység belső elrendezése, ami rendszerint hat, a személyzet részére fenntartott fogdából, és tíz, az ellenség részére kialakított, biztonságosan őrzött blokkból áll.

De Han legnagyobb meglepetésére a hajónak egészen más fertályába kísérték, egy egészen másmilyen börtönbe. A hajó három nagy rakterét átalakították rabszolgák, menekültek és hadifoglyok biztonságos szállításához. Ide csak a siklók számára fenntartott dokkon át lehetett bejutni. A minimális kényelmi eszközök, vízcsapok, szellőztetők, ételadagolók számából ítélve úgy ezer emberre tervezték.

A kettes számú helyiség, amibe Hant vitték, még nem volt ,teljesen zsúfolt. Han egy szempillantással felmérte, hogy talán száz fogoly lehet a helyiségben, legtöbbjük a falnak vetett háttal üldögélt, mások a kemény padlón hevertek.

A legtöbben észre sem vették az érkezését, de egy rongyos, talán húszfős csoport azonnal körbevette, és; a vízcsap felé terelte. A társaságban legalább fél tucat faj képviseltette magát. Mindannyian gyanakvással és kíváncsian néztek rá.

– Te melyik világról való vagy? – kérdezte egy fiatal nő, aki barna, égett szélű kaftánt hordott. Vagy ember volt, vagy andaléz – kócos haja eltakarta szarvkezdeményeit, a kaftán meg elég bő volt ahhoz, hogy elrejtse szimbióta sarjait.

– Coruscant – felelte Han. – És te?

– Én az Elcorthon lévő négyes számú morath folikitbányában dolgoztam.

A többiek is kezdtek köréje gyűlni, és sorolni a válaszaikat.

– Taratan vagyok, kubaz a Morning Bellről…

– Én Brakka Barakas vagyok, dotmír New Brigiáról…

– Bek nar walae Ithak e Gotonza…

– Fogg Alait, útban a Polneyera kaptak el…

– Engem a L’at H’kigen élő testvéreim Nolothnak neveznek…

– Az én otthonom a Kojashon volt. A neves Jara ba Nylra…

– A csillagokra! – üdvözölte őket Han, és sorban kezet rázott mindenkivel. – Hát valamennyi megtámadott kolóniából vannak itt foglyok?

– Otthonainkat megtámadták az ezüstgömbök – mondta a nő, aki elsőnek szólt hozzá. Mi vagyunk az egyetlen túlélők?

– Meddig leszünk itt? – kérdezte Noloth.

– Gondolod, hogy nemsokára hazamehetünk? – kíváncsiskodott egy karcsú idegen, aki eddig nem szólt.

Han végignézett rajtuk.

– Nem tudom – felelte kényelmetlenül. – Én is csak fogoly vagyok, mint ti… nem tudom, mi folyik odakint.

* * *

A Leia Organa Solo visszahívását követő napokban csupa olyan esemény tör-tént, ami miatt Hiram Draysont kétségbeeséssel töltötte el, amiért a kormányzás ismét civil kezekbe került.

A Kormányzó Hivatal döntését követően mind a Flotta hírszerzése, mind az Új Köztársaság hírszerzése igyekezett megakadályozni, hogy Han Solo fogságba esésének híre a petícióval együtt nyilvánosságra kerüljön. Miután a petíciót ellátták mind a kék pecséttel, mind a TITKOS jelzéssel, annak már megérkezésekor el kellett tűnnie.

De a Kormányzó Tanács még sosem küldött át petíciót ilyen jelzéssel a Szenátusnak, és a puszta tény, hogy az a Szenátus elnöke ellen szól, más megítélés alá rendelte az átiratot. És semmilyen biztonsági előírás nem akadályozhatta meg, hogy a pletyka ki ne szivárogjon, annál is inkább, mert valamivel be kellett tömni az információs űrt.

Drayson szűrőin tizenkét órán belül fennakadtak Beruss panaszainak cenzúrázatlan példányai, és a Tampion kíséretének pilótáival készített interjúk másolatai, és még egy holó is, amit akár úgy is lehetett értelmezni, hogy jedikommandó készül egy mentőakció végrehajtására. Es amikor a Coruscant Primer hírcsatornája ezzel a címmel indította a napi híreket: Hol van Han Solo?, majd az Új Köztársaság Hírhálózata egy „Leia hercegnő személyes háborúja” című vezércikkel folytatta, Drayson tudta, hogy ezt a csatát elveszítette.

– Mindent nyilvánosságra kell hozni, amit Han eltűnéséről tudunk – mondta Drayson Ackbarnak. – Ezen a ponton a hivatalos hallgatás vagy tagadás annak beismerése volna, hogy igenis van titkolnivalónk. Leia Han esete miatt így is el-nyerte a közvélemény szimpátiáját, de ha Borsk Fey’lya mindent kiszivárogtat, ami a tudomására jut, és ha Doman Beruss a közvélemény bajnoka jelmezében tetszeleg, akkor Leia mindezt egy órán belül el is veszítheti.

– Ezt már megemlítettem Leiának – jelezte Ackbar. – De ő a gyermekeit védi. Ők még nem tudják, mi történt az apjukkal.

– Ezt nem tudja sokáig eltitkolni.

– Eltökélte, hogy nem terheli őket az igazsággal – Ackbar a fejét rázva. – Leia azt mondta a gyerekeknek, hogy ő küldte az apjukat titkos küldetésbe, úgyhogy a srácok semmit nem fognak elhinni, ami nem erről szól. Es Winter ügyel arra, nehogy szembekerüljenek egy olyan verzióval, ami ellentmond Leia kijelentésének.

– A gyerekek nem ostobák – mutatott rá Drayson. – Különösen nem azok a gyerekek. Szerintem máris többet tudnak, mint azt Leia feltételezi.

– Nem lepne meg – vette át a szót Ackbar. – De amíg az események nem kényszerítik, Leia nem árulja el a gyerekeknek, hogy az apjuk börtönben van. Én személyesen csak annyit ígértem neki, hogy támogatom a meséjét.

Drayson mogorván tért vissza az irodájába, ahol egyre szaporodtak a bolygó pezsgő kommunikációs csatornáiból kiszűrt üzenetek, hálózati hírjegyzékek, komlink-jegyzőkönyvek, és a Maxwell-szűrőkön fennakadt hírmorzsák. Késő dél-után pedig megindultak az információk a Flotta Főhadiszállásáról is.

Addigra Drayson már eldöntötte, miként kellene hangot váltani a nyilvánosság felé. Fel is jegyezte magának: Törölni kell minden, önző cselekedetre történő utalást – és önzetlenségnek kell beállítani a valóságot. Ennek a válságnak van egy másik arca is.

Drayson a következő órát azzal töltötte, hogy még egyszer átnézte a Doornik 319-nél elszenvedett veszteségek listáját. Négy személy esetében alkalmazott jelzést, hogy az adatot később alaposabb vizsgálatnak vesse alá: a Liberty cirkálón szolgáló férj-feleség összetételű repülőszemélyzet, a Venture-ön előfordult hangártűzben meghalt női repülésvezető, és a szerencsétlen sorsú Trenchant hassari kapitányának esetében.

Valamennyi esetnek igen erős érzelmi felhangja van. A hatását azonban csökkenti, hogy Han és Leia esete már a konfliktus kései szakaszában történt meg, és könnyen előfordulhat, hogy a közvélemény is Leiát teszi felelőssé a Nil Spaar elleni akció sikertelensége miatt. A tragédia nyilvánvaló, mégis a yevethákat okolják érte a legkevésbé.

Drayson félretette a veszteséglistát, és elővette a megtámadott tizenkét kolónia pusztulásáról szóló jegyzőkönyveket, továbbá a pusztulást felmérő szondák jelentéseit. Ha az érzelmi színeket akarja keresni, Drayson tudta, hogy elsősorban a brigiai humanoidoknak, az Elcorth morath bányászainak és a Polneye többnyire humán lakosságának esetét kell átnéznie.

És ez is ugyanoda vezette Draysont, ahová az előző vizsgálódása órákkal az-előtt: a Polneye fiatal grannan túlélőjéhez, Plat Mallarhoz. Jobb lett volna, ha Plat Mallar ember, és ha a Polneye történelmi közösségei inkább a Szövetséggel tartottak volna, mint a Birodalommal, de azokat a tényeket a jelen probléma fényében el lehet hallgatni.

Már csak egy kérdés maradt: ki támogatja Drayson kozmetikázott politikai vonalát? Az évek során igyekezett kölcsönösen előnyös kapcsolatokat kiépíteni a hírügynökségekkel, és ez eddig minden szinten nagyon jól működött. De még soha nem volt ilyen forró az anyag. Most olyasvalakire van szüksége, ami meg tudja ütni a megfelelő hangnemet egy széles körben terjesztésre szánt íráshoz, ugyanakkor vállalja a bezáratás rizikóját, esetleg a stúdió elkobzásával együtt.

Végül egy régi barátja és egy fiatal idealista maradt a listán, és Drayson az utóbbi mellett döntött.

– Üzenet megy a The Life Monitornak; rejtve és titkosan. Cindel Towani kezébe.

Itt az ön csomagküldő szolgálata. Rendkívüli ajánlatunk van, korlátozott készlet, rendelését aláírásával erősítse meg…

* * *

A The Life Monitor hatvankettedik számának első kiadása alig százezer előfizetőhöz jutott el, és ezek között volt Belezaboth Ourn is, a Paquepori különleges konzulja.

És mert egyben a Capitol Scavenger vezető producere is volt, Towani cikke jo-gosultan belekerült a CS éppen szerkesztés alatt álló következő számába. Így Plat Mallar sztorija újabb félmillió olvasóhoz juthatott el, köztük a Sunrise és a Szenátust támogató Rol Call főszerkesztőjéhez is.

Innen mát-csak egy lépés volt a Coruscant Global és a New Republic Prime – melyek Cindel Towani fejbólintására teljen egészében lefuttatták az audio-video cikket. Hajnalra Plat Mallar szívbemarkoló, a Polneye halottainak lelkéért kiáltó története negyvenmillió coruscanti szívét indította meg, és a komink csatornáin még aznap eljutott az Új Köztársaság nyolcvanezer többi világára is.

Déltájban eljutotta magányos és kétségbeesett Ournig is.

Az elpusztult Mother’s Valkyrie legénysége már teljesen megfeledkezett és lemondott róla. Egyenként szembenéztek az elhibázott küldetést követő kilátásaikkal, és különféle úton elmenekítették családjaikat a Paqueporiról. Ehhez pénzt nem egy esetben a felszerelésük feketepiacon történő értékesítéséből szereztek.

Cathavatin volt az utolsó, aki miután levadászta az utolsó tokómadarat is, úgy döntött, inkább továbbáll, mintsem elviselje a mellőzés szégyenét.

Ourn további jelenléte a politikai életben jobbára csak gesztus volt, mivelhogy sem az illetékessége, sem a rendelkezésére álló eszközök nem voltak alkalmasak egy üdülőtelepnél nagyobb közösség irányítására. Hogy a Mother’s Valkyrie-t megmentsék a pusztulástól, zálogba csapták. Azután a felszerelés nagy részét kikötői díjként átadták a kikötő gazdáinak. Végső megaláztatásként Ourn kinevezését maga Ilar Paque vonta vissza, és ezzel az ügy diplomáciai része lezárult.

„A családját megóvhatja minden további zaklatástól, ha többé nem teszi a Paque domínium területére a lábát” ajánlotta Ournnak a végső jegyzék.

Attól fogva Ourn még inkább bízott a reményben, amit egy yevetha titkos adó nyújtotta számára, nos és Nil Spaar egykori, személyes ígérete. Ha az alkirály megbékélteti a N’zothon maradt bajtársait – és megadja neki a hajót, amit ígért, azzal nemcsak hogy helyreállítja Ourn reputációját, de megakadályozhatja azt is, hogy a yevetha hajót átadja a tábornokoknak és szenátoroknak, akik alig várják, hogy egy pillantást vethessenek a belsejébe.

Ournt ez a remény hajtotta, amikor átrágta magát a hálózat valamennyi fellelhető csatornáján, és felszedte a legkisebb információmorzsákat is, hogy elhitesse magáról, a következő küldetése visszanyerné neki a yevethák bizalmát, és végre elnyerné a jutalmát.

Ám abban a pillanatban, amikor megismerte a Plat Mallar megmeneküléséről, és Llotta kapitány haláláról szóló történeteket, ez a remény egy pillanat alatt szertefoszlott. Nem menekülhetett az igazság elől: hogy azok a fényes ezüst-gömbök harci gépek voltak, és hogy Nil Spaar sosem fogja beváltani az egykor Belezaboth Ournnak tett ígéretét.

– Bárcsak a béke tartana egy kicsivel tovább – mondta rezignáltan szobájának magányában. – Bárcsak a hercegnő ne volna ilyén makacs. Érte mindent megtennék. – Felvette a hiperkom fekete dobozát, és maga elé tette. – Talán őt megkérhetném, fizessen ki. Talán ez a játékszer többet ér, mint a világ, amely kivetett magából.

* * *

Száz egyéb dolog is akadt volna, ezer hasznosabb módon is felhasználhatta volna az energiáját, mint hogy itt gyomlálja a kertet, fehér szazalea virágokat és illatos labdacsokat – akkorákat, mint Anakin ökle – ültetget. Ezt a munkát egy droid is el tudja végezni, a rezidencia kertésze meg egyszerűen élvezi is.

De azok a tennivalók aznap nem akadályozták meg abban, hogy kezével ne túrjon bele a földbe, és ne igazgassa el a szazalea gyökereit. Egy ilyen tétlen napon az egyetlen örömet az jelentette neki, hogy teljesen önállóan cselekedhet: egyedül ássa a lyukat, helyezi el a tövet, és öntözi be az ágyást. Pillanatnyilag ez az egyetlen elfoglaltsága, a munkája, ez jelenti a napi örömet, győzelmet, ez teszi elégedetté.

Apró kis győzelem ez, csekély átalakulás, mégis gyógyír a lelkére – ez teszi biztossá, hogy a nap végére saját urának tekintheti magát. Ha nem vagy meggyőződve arról, hogy amit teszel, az fontos, reggel borzalmasan nehéz az ébredés.

– Hercegnő…

Leia csodálkozva pillantott fel az ismerős hangra.

– Tarrick. Mit keresel te itt?

– Van itt valaki – valójában kint a kapunál –, aki úgy véli, szívesen látná. Délután egyszer már itt járt, de elzavartuk. Most visszajött – jelentette Tarrick –, de most kibökte, mit akar. Elküldtük a kikötőbe. Miután Collomus és emberei kihallgatták, azt mondták, érdemes meghallgatni.

Leia felállt, és leseperte a földet a kezéről.

– Nos, akkor ne hagyd, hogy furdaljon a kíváncsiság. Kísérd ide.

A látogató egy paque volt, egy alacsony, sárga-zöld idegen, aki kacsázva közeledett. Testét rongyokba bugyolálta, és erős keserűsószagot árasztott.

– Leia hercegnő! Micsoda megtiszteltetés. Belezaboth Ourn vagyok, Paqwepori különleges konzulja. – A háta mögött Tarrick kétségbeesetten ingatta a fejét. – Hálás vagyok önnek, amiért szakított időt a számomra.

– Igen, igen – motyogta Leia zavartan. – Mit akar?

– Mit akarok? Nem, mit ajánlok? Úgy gondoltam, segíthetnénk egymáson, hercegnő –mondta, és egy lépéssel közelebb ment. – Önnek most súlyos gondjai vannak bizonyos körökkel. Azt mondják, háború lesz. Nekem van néhány információm, ami segíthet önnek.

– Kissé késő van már szójátékokra. Kissé pontosabban… miféle információk?

– Valójában nem is információ – folytatta Ourn. – Sokkal inkább valami. Hogy mi-re tudja használni, hogy mit tud megtanulni belőle, azt önnek kell eldöntenie. Én mindenesetre az ön kezébe adom, és elmondok melléje mindent, amit tudok.

– És ez a valami…

Ourn elővett valahonnan egy apró, fekete dobozt.

– Ezzel üzenetet küldhet a N’zothra… Nil Spaarnak. Teljesen felderíthetetlen. De hogy miként működik, azt a mérnökeink nem árulták el. Önnek rengeteg tudósa van… ők majd kitalálják magának.

Erre Leia tett egy lépést előre.

– Honnan szerezte?

– Az alkirálytól. Tálán emlékszik rá, az ő hajója megsemmisítette az enyémet East Portnál aznap, hogy eltávozott onnan. Megígérte, hogy rehabilitál, de ez üres ígéret maradt…

– Ezt a dobozt a távozása előtt adta magának?

– Igen, persze.

– És maga azóta, hogy ő elment kapcsolatban volt vele?

– Csak amikor emlékeztettem az ígéretére… – Ourn elhallgatott, rájött az ellentmondásra. – Ugye megérti… ő hűtlen volt. Most magának segítek.

– Neki hogyan segített? Kémkedett?

Oum idegesen nyelt egyet, és mosolyogni próbált.

– Nézze hercegnő, mennyi titkot tudhat egy magamfajta? Nem sokat. A semminél is kevesebbet. Csak úgy tettem, mintha tudnék. Félrevezettem…

Leia egy gyors lépéssel ott termett előtte.

– Maga elvette tőlem a férjemet – mondta, és felvette a jedi harci pózt.

– Hercegnő, biztosíthatom…

Elég volt egyeden ütés, hogy elnémítsa, egy másik, hogy térdre rogyjon, és egy harmadik, hogy eszméletlenül terüljön el a földön. Leia felállt, és a meglepett Tarrickra pillantott.

– Köszönöm, hogy idekísérted – mondta neki. – Ma biztosan nyugodtan fogok aludni.

6. Fejezet

A másnap reggeli taktikai megbeszélés középpontjában a két hírszerző tiszt állt, aki – bár nagyszerven palástolta – alaposan meg volt lepődve az előző nap eseményeitől.

Graf admirális számára a legnehezebb feladat annak megmagyarázása volt, hogy miként kerülhette el a Flotta figyelmét Mallarnak a Polneye pusztulásáról készített holofelvételei. A másik válaszra váró kérdés az volt, hogy miért szegték meg a Doornik 319 közelében folyt csatáról szóló jelentésekkel kapcsolatos biztonsági előírásokat.

– A Mallar-felvételekből három hivatalos kópia létezett – jelentette Graf. – Egy itt, egy a Flotta rendszerében, egy pedig a Biztonsági i Hivatalnál – plusz egy zárolt kópia a Flotta archívumában. Eddig két illetéktelen kópiát találtunk civil adatbázisoknál, és tovább folytatjuk a kutatást.

– Ez azt jelenti, hogy két gyanúsítottjuk van? – kérdezte Leia.

– Nem – felelte Graf. – Pillanatnyilag úgy véljük, ezek ártatlanok. De folytatjuk a nyomozást mind a hat kópia származására vonatkozóan. Már mindenkit kikérdeztünk, aki hozzá tud férni a Palota adatbázisához.

– Nem, még nem mindenkit – vágott közbe Leia.

– Megbocsát?

– Velem még nem beszélt.

– Igen, nos feltételezem, a kópiák felhasználása…

– Honnan tudja, hogy nem készítettem másolatot, és adtam tovább?

Graf zavartan vonta össze a szemöldökét.

– Ez igen különös feltételezés…

– Beszélt Aloléval? És Tarrickkal? Az én irodámban senki nem dolgozik magas szintű hozzáférési kód nélkül.

– Nem – vallotta be Graf. – Az ön irodája lemaradt a listánkról.

– Akkor nézzünk körül az irodámon kívül. Sokan bejáratosak oda. Az adminisztratív vezető? – kérdezte kihívóan? – Hat Ackbar admirális?

– Nem, ők sem.

Leia Ackbar admirálisra pillantott.

– Admirális?

Ackbar mindkét kezét az asztalra fektette.

– Az igaz, hogy én különleges figyelmet szenteltem Mallarnak. Ezt nem is titkoltam, kivéve ott, ahol nem akartam, hogy Mallar általam jusson előnyökhöz. És az is igaz, Graf admirális, hogy a múltban szorgalmaztam a Mallar-felvételek nyilvánosságra hozását, és örülök, hogy ez végül megtörtént, akárhogy is történt.

– Senki nem feltételezi… – kezdte Graf.

– Várjon – az admirális addig nyújtogatta a nyakát, amíg a tekintete nem találkozott Leiáéval. – Hogy válaszoljak a ki nem mondott kérdésére, igen, van otthon egy példányom a felvételből, a titkos jegyzeteim között. De a szavamat adom, hogy nem az a példány a forrás. Nem tudom, ki a felelős.

– Elfogadom a biztosítékát, admirális – közölte Leia, és Grafhoz fordult. – A magáét viszont nem. A vizsgálat alól senki sem kivétel.

A megdorgált admirális csendesen válaszolt.

– Értettem, hercegnő.

Carlist Rieekan tábornokra hárult a feladat, hogy felmérje az Ourn által okozott, és a jelenlegi probléma okozta károkat. Az első esetben azt kellett megállapítani, hogy milyen információ jutott a yevethák birtokába. A második esetben az volt a fő kérdés, hogy Ourn, kezében a fekete dobozzal, hogyan juthatott el a hatóságok orra előtt egészen Leia hercegnőig.

– Nem mintha nagy jelentősége volna, hercegnő, de úgy látszik, nem a megfelelő kémet kapta el.

– Hogyan?

– Hetven emberem dolgozik éjjel-nappal, de nem találnak semmi kapcsolatot Belezaboth Ourn és a Tampion elfogása között – ismertette a helyzetet Rieekan. – Ez egy senki, nincsenek kapcsolatai… egy felfújt hólyag, aki apró szívességekből remél előnyöket, egy parazita. Egyszerűen nincsen lehetősége arra, hogy olyan szinten lépjen be a hálózatba, hogy tudomást szerezhessen Han küldetéséről vagy a Tampion úti céljáról.

– Biztos ebben?

– Tökéletesen. Az éjjel Ourn megtört, és ömleni kezdett belőle a szó, ahogy a száján kifért. Még azt sem tudta, hogy a tábornok eltűnt.

– Akkor van egy másik yevetha kém… mégpedig magas poszton.

– Legalább egy – ismerte el Rieekan.

– Marook, Peramis és Hododiji szenátorok is felhívták az alkirályt.

– Mind hozzáférhettek az anyaghoz.

– Mi a helyzet a fekete dobozzal? – kérdezte Leia.

– Érdekes kis szerkezet – mondta Rieekan. – Nem egészen fekete, de nagyon közel áll hozzá. Bevittük a hidegszobába, és sötétben, vákuumban kinyitottuk. Jó, hogy megtettük. A tápegység biztosítéka eloxidálódott. Ha normális körülmények között nyitjuk ki, akkorát robban, mint egy protongránát. Készítettünk róla holókat, és visszazártuk. Azután Ourn átmutatása szeríni rákötöttük egy gyakorló adó-vevőre. Az adóvevő kifogástalanul kezdett működni, de a szokásos kimeneti feszültségnek csak egy milliomod részére volt szüksége ahhoz, hogy megnyisson egy hiperkom csatornát. Ez mindenesetre elég volt ahhoz, hogy rögzítsük és elemezzük a jelet. Mielőtt idejöttem, felfrissítettem a róla begyűjtött információkat – folytatta Rieekan, és az adattáblájára pillantott. – A doboz valamilyen többszörösen tömörített algoritmust használ, amit még nem dekódoltunk teljesen, és ami a jelet a háttérzajba rejti. Nagyon hatásos. – Leiára pillantott. – És a mérnökeim véleménye szerint császári eredetű. Az is lehet, hogy itt a Coruscanton készült a Tizenkilencedik Szekció és a Warthan varázslók idejében.

– Ennek a segítségével meg tudják találni a többit?

– Valószínűleg. Valamennyi új adót fel tudunk deríteni. Ha szerencsénk van, néhány régi, még forgalomban lévő példányt is, fellelhetünk. Most már tudjuk, hogy mit keresünk – mondta Rieekan. – De volna egy javaslatom egy másfajta felhasználásra.

– Hallgatom.

– Félrevezető kampányt indíthatnánk – folytatta. – Van egy működőképes fekete dobozunk, és egy köpönyegforgatónk, aki bármit megtesz, amit mondunk neki.

Mi volna, ha hagynánk, hogy nyugodtan csevegjen a yevethákkal?

Leia elgondolkodott.

– Van elképzelése, hogy mit mondassunk vele?

– Igen, van – szólt közbe Nanaod, Engh az asztal túlsó végéről. – Nem vagyunk biztosak benne, hogy Solo tábornok a yevetháknál van, és – már megbocsásson, hercegnő – hogy életben van-e? Nil Spaar nem válaszol az üzeneteinkre.

Amióta eltávozott a Coruscantról, nem is kommunikált velünk, hacsak nem a tettein keresztül. Ourn megtörhetné a csendet…

* * *

Miután visszatért a Pride of Yevethára, Nil Spaar első dolga az volt, hogy ellenőrizze a keltetőt. Három is volt belőlük, mindegyikben negyvennyolc alkóv, azaz fészek. Az átalakulás előtt a késleltetőben voltak, ahol a jellemük nem tudott kibontakozni – az átalakuláshoz rendkívül kismértékű megújulásra van szükség.

Találomra kiválasztott alkóvok megtekintésével hizlalta elégedettségét, látva, hogy minden fészek, megfelelő kézben van. A falak tiszták, frissen festettek, a táplálékcsövek kifogástalan állapotban vannak, és a légkondicionáló is teljesen független a hajó rendszereitől. Az alkóvokban még lefolyók is voltak az esetleges áldozatok részére.

Az új keltetők új személyzetet is kívántak, összesen tizennyolcat. Miután Nil Spaar ellenőrizte a berendezéseket, összehívatta a dajkákat, hogy saját szemével győződjön meg az alkalmasságukról. Legtöbbjük gyakorlottnak bizonyult, de közülük csak néhányan voltak semlegesítve.

– Mielőtt ezek az alkóvok mind benépesülnének cseperedő maranasokkal, titeket meg fog érinteni a keltető csodájának ereje – szólt hozzájuk az alkirály. – Az ősi mag, gyarapodása mérhetetlen gyönyörrel és elégedettséggel fog eltölteni benneteket. Immúnissá váltok minden renitens gondolatra, és csak a kötelességeteknek fogtok élni.

Nil Spaar meg sem pendítette előttük a lehetőséget, hogy lemondjanak a szolgálatról. A daramának végzett szolgálat mérhetetlen megtiszteltetést jelent, a zászlóshajón való szolgálat pedig eleddig példátlan dicsőség. Elképzelhetetlen, hogy bármelyik dajka lemondana erről a lehetőségről pusztán azért, hogy saját, alacsonyabb rendű porontyát nevelje. Giat Nor, a keltető céhmestere elmondta a keltető fejlesztésére tett javaslatait, és ezzel a szemle véget is ért.

Ezek után más nem is maradt, mint megvizsgálni a marasikat, akit azért hozatott a fedélzetre, hogy segítségére legyen a keltető benépesítésében. Több ezer jelentkezőből választották ki azt a húsz fiatal nőstényt, akik most az egykori börtönszárny F blokkjában várakoztak türelmetlenül, és nem kevés nyugtalansággal.

Nil Spaart annyira felajzotta a választék, hogy ott a helyszínen kiválasztott egy marasit, és párzott vele. Mire végzett, a szomszédos cellákban a többiek a hangoktól és a szagoktól annyira begerjedtek, hogy Nil Spaarnak velük is sorban párzania kellett. Amikor. a harmadikkal is végzett, szólította a naratadit, aki diszkréten félrevonult, hogy ne hallja a nőstények sikoltozását.

– Ezt itt – mondta Nil Spaar, majd továbbsétált a folyosón, és megállt egy még érintetlen nőstény előtt –, meg ezt hozd fel a szobámba, miután felolvasták a tolotant.

– Igen, darama – mondta a naratadi, és mélyen meghajolt.

– A többiek mikor érkeznek?

– A következő csoport húsz nap múlva – hangozott a válasz.

– Van elég hely a számukra?

– Igen, darama, itt is van még hely, meg a G blokkban is.

– Akkor gyorsítsák meg a kiválasztást – mondta az alkirály. – A következő csoportot a lehető leggyorsabban hozzátok ide.

– Igen, darama. Csupán a vezető dajka gondoskodásának köszönhető, hogy szüneteket tartunk a maranas szállítmányok között, mert nem akarjuk, hogy a születések mind egy időre essenek.

– Az nem akadály. Csak töltsétek fel a fészkeket, és ne hagyjátok, hogy egy is üresen maradjon.

– Igen, darama.

Nil Spaar csak ezek után szakított időt arra, hogy meg hallgassa Tal Fraant, aki már az őrületbe kergette Eri Pallét, hogy elintézze neki a soron kívüli meghallgatást. A felső parancsnoki lakosztályban találkoztak, egy tágas, félkör alakú helyiségben, ami a parancsnoki torony csúcsán helyezkedett el. A parancsnoki lakosztály biztonsági üveggel ellátott panorámaablakai pazar kilátást biztosítottak a csillagromboló nyolc kilométer hosszú, lándzsa alakú fedélzetére.

– Nem túl lelkesítő azt látni – mondta Nil Spaar, amikor a színe elé vezették Tal Fraant –, hogy milyen hatalmas erő összpontosul az, Áldottak kezében. Netán kétségeink támadtak afelől, hogy a Mindenség gyermekei vagyunk, az ősi dicsőség örökösei? – Elfordult a kitekintőablaktól, és egy bólintással nyugtázta Tal Fraan széttárt karjait. – Meddig fog, tartani így a dicsőségünk, ifjú tanítványom? Mennyit követelhetünk így magunknak?

– Mi vagyunk a tényleges örökösök, darama – mondta Tal Fraan. – De még a Mindenség határain belül is. meg kell küzdenünk azért, ami minket illet. Úgy látszik, az ambícióink önmagukban nem mércéi a végzetünknek.

– Még nem épült meg az a hajó, amely a végtelenbe visz minket. Még nem született meg az a teremtmény, amelynek vére makulátlanul tiszta – sajnálkozott Nil Spaar. Ezeket még mind meg kell lelnünk, mégpedig mihamarabb.

– Azért jöttem, hogy a foglyunkról ejtsek szót – jelentette Tal Fraan. – Újabb részleteket tudtam meg a sápatagok tulajdonságairól. Nem szabad, hogy megtudják az elmúlt napok eseményeit. Haragra gerjednének tőle, nem a megadást fontolgatnák.

Nil Spaar feltartotta hatalmas kezét.

– Netán rosszul emlékszem, de nem te voltál, aki azt javasoltad, hogy mutassuk meg Leiának a foglyunkat?

– Tévedtem – ismerte el Tal Fraan nyíltan. – Csak a félelem segítségével érhetjük el azt, amit tőlük várunk – a saját biztonságuk iránti félelem segítségével. A foglyunk biztonsága iránti félelemmel. Es ha a foglyunk megsérül, ezt a félelmet gyűlölet fogja felváltani.

– És honnan ez a megérzés?

– A féregtől – felelte Tal Fraan. – Beszélgettem vele a sikló fedélzetén. Látni akartam, hogyan reagál a társa megölésére – hogy félteni fogja-e a saját életét. Tudni akartam, hogy az élmény megérteti-e vele az igazi céljainkat, és segítőkésszé teszi-e.

– És csalódtál.

– Mi több, megrémültem. Meg vagyok győződve, hogy ha nyilvánosságra hozzuk a kivégzésről szóló felvételeket, a férgek soha nem fognak eltávozni – fejtette ki álláspontját Tal Fraan. – Olyannyira megrémültem, hogy vissza is tartottam az üzenetet, amíg önnel nem beszéltem.

– Vor Duul már informált erről – közölte Nil Spaar. – Mivel jól ismer engem, és téged elbizakodottnak tart, megerősítést kért tőlem.

Tal Fraan döbbenten nézett rá.

– Netán elveszítettem a bizalmát, darama?

– Az majd elválik, proktor.

Tal Fraan megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Akkor hát elküldjük az üzenetet?

– Nem – mondta Nil Spaar. – De még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy miért ne küldjük el. Amikor baj van az engedelmességgel, egy maroknyi rabszolga nyilvános kivégzése mindig jobb belátásra bírja a többieket.

– Ennyi év után már nem sok érzés maradt bennük – mutatott rá Tal Fraan. – Ők már engedelmesek. De ez a másik csoport – a férgek királynője, a kísérete, még a pilótáik is – ezek másmilyenek. Ostobán makacsak és veszélyesen függetlenek.

– Vagyis kiismerhetetlenek.

– Nem, darama. A véremet ajánlanám fel annak, aki elmagyarázná nekem, milyenek. Ha megmutatnánk nekik a foglyunkat, attól megerősödnének, nem elgyengülnének. A bizonytalanság sokkal inkább előnyünkre válhat.

– Mindezek ellenére – folytatta Nil Spaar –, alig egy órája, hogy Vor Duul arról számolt be nekem, hogy az egyik céhmesterünk beszélgetést folytatott Belezaboth Ournnal.

– A paqwe kémmel? Ő már hetek óta nem adott nekünk értékes információt.

– Lehet, hogy most mégis – bizakodott Nil Spaar. – A féreg azt jelentette, hogy Leia nem hiszi, hogy az ágyasa a foglyunk… hogy nem vagyunk képesek őt elfogni.

– De hiszen voltak, akik látták!

– Akkor azoknak a tanúknak sem hisznek – ellenkezett Nil Spaar. – Ourn azt mondja, aggódik az ágyasa miatt, de nem tér le a megkezdett útról még azután sem, hogy megfosztották a hivatalától. Ez azt bizonyítja, hogy a te első megítélésed helyes volt, vagyis meg kell mutatnunk a foglyunkat a férgek királynőjének Tal Fraan komótosan az ablakhoz sétált, majd vissza. Csak azután válaszolt.

– Nem, darama. Nem értek egyet. Amit Ourn mond, az nem kecsegtet bennünket a reménnyel, hogy az igazság felfedése eltéríti Leiát az agressziótól. Han Solo dacosan és fenyegető hangnemben válaszolt nekem. A hercegnő nyilván ugyanolyan vérmérsékletű.

A darama is láthatta, milyen szoros a kapcsolat közöttük. Mindent kockára tesznek egymásért… vakmerőek, és nem engednek. Ez áll abban az anyagban is, amit darama adott a kezembe.

– Akkor mit javasolsz, hogyan hárítsuk el a bolygóinkat fenyegető veszélyt?

– El kell érnünk, hogy ne féljenek tőlünk – vélekedett Tal Fraan. – De máris vannak arra utaló jelek, hogy nem fognak megtámadni minket. És e jelek közül a legerősebben az jöhet szóba, hogy félnek a múlt megismétlődésétől. Meg kell őket erősítenünk ebbeli hitükben. Segítenünk kell nekik, hogy tönkretegyék a hercegnőt.

* * *

Több mint ötven melléképületével, kétezer szobájával, hatalmas méreteivel és komplexitásával a Császári Palota számos mendemondát szült már.

A pletyka szerint az építkezés vége felé nyolc munkás eltévedt az épületben, és mert a személyi komjuk meghibásodott, hónapokig bolyongtak a falak között. És legendák szóltak az ablak és ajtó nélküli szobák soráról, a több száz soha nem használt lakosztályról és a „kalóz-tábornok”, Toleph-Sor kincseskamráiról.

Kilenc irodáról és tizenegy további helyiségről azt tartják, hogy benne gyilkosságokat követtek el, és morbid legenda szövődött Frona Zeffláról, aki állítólag az íróasztala mögött halt meg, és több mint egy évig nem fedezték fel. Diplomaták emlékeznek arra, hogy Palpatine szárnysegédjeinek gyerekei olykor háromnapos „vadászatot” rendeztek az elhagyott szárnyak liftjeiben és folyosóin.

Noha a palota majdnem teljesen elpusztult a klóncsászár rohamosztagosainak köszönhetően, a megmaradt és a felújított rész önmagában is elég volt ahhoz, hogy az ember eltévedjen benne. Ez volt a fő oka annak, hogy a harmadrangú adminisztrátoroktól felfelé mindenkinek kötelező volt a komlink használata. Mindamellett az alattuk szolgálók támogatására is szükségük volt.

Engh utasítása egyedül talán Leiára nem vonatkozott, aki ennek megfelelően soha nem is kapcsolta be a komlink-jét. Ezért azután Alole és Tarrick cselhez folyamodott: a biztonságiakkal karöltve létrehoztak egy figyelőszolgálatot, hogy mindig pontosan tudják, merre jár a hercegnő.

Azon a délutánon Alole, volt szolgálatban, de Leiának egy óvatlan pillanatban sikerült bejelentés nélkül kisurrannia irodája hátsó kijáratán. A szárnysegéd mindaddig nem vette észre a távozását, amíg Rieekan tábornok vörös riadója mindenkit a szárny komállomásai mellé nem parancsolt.

Alole először Szimatot hívta fel, aki éppen az igazgatói szint kijáratát őrizte.

– Az elnökkel vagy? – kérdezte Alole.

– Nem, asszonyom. A hercegnő nem hagyta el a szintet.

Alole ezután Tarrickkal próbálkozott, aki addigra már hallott a riadóról.

– Nem láttad az elnököt?

– Nem. Nincs veled?

– Valamikor az elmúlt fél órában meglógott.

– Megkérdezem az őrszemeket – mondta Tarrick a szövetségeseikre célozva, akik azokban az irodákban székeltek, ahol Leia gyakorta megfordult. – A bagolyvárban voltál?

– Éppen oda tartok.

Futva szedte a kis toronyépület lépcsőit, ahol magánhelyiségek sorakoztak.

Annak idején Mon Mothma használta ezeket, mint az elnöki hivatal kiegészítő

helyiségeit. Itt tartotta a magántalálkozókat, mert ennek a meghitt légkörét, intim elzártságát, és a napfényes kertre néző panorámáját alkalmasnak tartotta e célra. Leia ritkán jött ide: amikor az irodát már nyomasztónak találta, inkább az egész igazgatósági szintet elhagyta.

Alole mégis itt talált rá. Az egyik privát lakosztály sarkában, egy háromszögletű ágyon feküdt, és mélyen aludt. Békés, nyugodt arcára pillantva Alole tétovázott, hogy felkeltse-e. Leia kimerültsége már reggel szemet szúrt mindenkinek, és napok óta ez volt az első pillanat, hogy nyugodtnak látja az arcát.

Azután sóhajtott, és kezével a háromszög egyik arany és zöld díszítésű tartóoszlopához támaszkodva kétszer a nevén szólította Leiát, azután hátralépett.

– Tarrick, itt van – mondta halkan a komlinkbe. – Pár perc múlva ott vagyunk.

Addig készítsd elő a felvételt lejátszáshoz. Nézz utána, hogy Rieekan is fel akar-e jönni.

– Már hívom is – mondta Tarrick. – Ackbar admirális is útban van már a flottától Úgy tűnik, Tarrick távoli, a komlinken át eltorzítva hallható hangja volt az, ami áttörte Leia kimerültségének falát. Ásítva, ökölbe szorított kézzel nyújtózva ült fel.

– Minden rendben van, csak én vagyok az, Alole – mondta a szárnysegéd, és a zsebébe rejtette a komlinket. – Jöjjön, siessünk. Nil Spaar a nyolcvanegyes csatornán várja.

A tanácsterem asztalánál ülve Leián kívül még négyen nézték végig másodízben is Nil Spaar bejelentését. Közülük csak egy merte megkísérelni, hogy felkészítse Leiát arra, amit látni fog.

– Ha ez válasz Ourn üzenetére – mondta Graf admirális –, akkor most már az üzenet miatt kell aggódnunk. Han Solo személye már nem fontos.

– Hadd hallgassam meg még egyszer – mondta Leia, és a kontroller után nyúlt.

A felvétel olyasvalamivel kezdődött, amit korábban még nem láttak, a Duskhan Liga címerével: skarlát háttérben kettős körben háromágú csillagokkal. Azután maga Nil Spaar jelent meg.

Ezúttal társaságban. Egy ember. állt mellette a császári moffok fekete egyenruhájában.

Graf Leiához hajolt.

– Mögöttük… ez egy Szuper-osztályú csillagromboló hídja.

Leia egy kézmozdulattál elhallgattatta.

– Az Új Köztársaság vazallus világainak büszke uraihoz szólok – kezdte az alkirály. – Egy bejelentésem van és egy figyelmeztetésem.

Mialatt beszélek, Leia hercegnő parancsát követve hatalmas flotta folytatja vakmerő előrenyomulását a Koornacht-halmazban – egy olyan területen, amely tízezer éve már a yevethák birodalma.

Mindeddig nagy türelmet mutattunk, annak ellenére, hogy megtámadták otthonainkat. Hadvezetésem sürgetésére azonban flottámat kivezénylem azokra a területekre, ahol a civil lakosságot fenyegetve látom. Mindent elkövetek, hogy a veszteségeket mindkét oldalon a lehető legalacsonyabb szinten tartsam. Leia hercegnőnek minden lehetőséget megadok arra, hogy meggondoIja magát, és visszarendelje a flottáját.

Szomorúan tapasztaltam, hogy az elmúlt hetekben mit sem törődve tanácsadóinak bölcs javaslataival, százával küldte hadihajóit a Dushkan Liga világaiba.

Mindez elszomorított, de nem lepett meg. Ez az asszony szabotálja a tárgyalásokra tett ígéretét, mert a béke nem felel meg a terveinek. Velem szemben ülve a szemembe hazudott a szándékait illetően – és időközben hazudott, a kémei köztünk járva igyekeztek kitapogatni a gyengéinket. Vagyis tudatosan készült a háborúra.

Tudom, hogy az Új Köztársaság, jó polgárai már igyekeznek eltávolítani őt a fővárosból. De sok barátot vásárolt magágak a Coruscanton, mások pedig jó okkal rettegnek tőle. Nehéz harcoknak nézünk elébe, de remélem, elóbb-utóbb felülkerekedik a tisztelet.

– Most jön a legjobb rész – súgta Graf Ackbarnak.

– De a yevetha emberek nem várják meg, amíg ez bekövetkezik – mondta Nil Spaar. – Nem kockáztathatjuk tovább a jövőnket abban a reményben, hogy Leia hercegnő észhez tér, és békén hagy bennünket. Meg kell védenünk magunkat. Azzal, hogy visszautasította a barátságunkat, az, hogy a puszta létünket fenyegeti, Leia arra kényszerít bennünket, hogy szövetségesek után néz-zünk, amit egyébként nem tettünk volna meg.

Nil Spaar kezével a mellette álló emberre mutatott.

– Meghívtuk a Birodalmat a Koornacht-halmazba mint szövetségesünket…

– Ez… ez teljességgel hihetetlen – csattant fel Leia. – Ők lebecsülik a Birodalmat.

– Ezennel bejelentem, hogy a Duskhan Liga és a Nagy Császári Unió kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött. Tragg Brathis moff az itt állomásozó flotta főparancsnoka.

Az egyenruhás alak bólintott, Nil Spaar elhallgatott, és a holo most jobbfelé úszott. A háttérben láthatóvá vált, hogy a felvétel valóban egy szuper osztályú csillagrombolón készült. Az ablakon túl látni lehetett, amint egy sárga bolygó előtt egy tucatnyi hasonló hajó húz el harci alakzatban.

Azután Nil Spaar ismét eltakarta a kilátást.

– Eleget láttak ahhoz, hogy megértsék, amit mondtam. Amennyiben az Új Köz-társaság nem vonul vissza a határainkról, amennyiben az elnökük – akárki is az pillanatnyilag – nem ismeri el ezekhez a csillagokhoz való jogunkat, egyesített flottánk bevetésre kerül. Döntésük határozza meg a jövőjüket.

A kép lassan átváltozott a Duskhan Liga címerébe, azután elsötétült.

– Ez a vége? – kérdezte Leia.

– Ez.

Leia kikapcsolta a kontrollert, és az asztalra dobta.

– A jelenlévők közül ki hisz ennek az igazában?

– Már elemezzük a felvételt – mondta Graf. – Nylykerka megmondja majd, láttuk-e ezeket a gépeket a gyorsfelderítés alkalmával.

– Azt meg tudják állapítani, hogy honnan kerültek oda, és hogy kinek az irányítása alatt álinak? – kérdezte Rieekan. – Lehet, hogy ez a paktum már hónapokkal ezelőtt megszületett, csak titkolták.

– És miért csak most fedték fel?

– Miért ne? Mivel a császári hajókról amúgy is tudunk, nem veszít vele, ha elmondja mindenki másnak. És nyilvánvaló, hogy mi a célja vele.

– Mit ért az alatt, hogy „elmondja mindenki másnak”? –kérdezte Leia Rieekant. – Ez kiment az egész rendszerbe?

Rieekan felvonta a szemöldökét, és tekintetét az asztalra szegezte.

– Igen – vallotta be a kommunikációs ügynökség igazgatója. – Standard információs anyagként érkezett a szokásos kóddal. Semmi okunk nem volt arra, hogy átnézzük.

– Érdekes időknek nézünk elébe – mormolta magában Ackbar, és megrázta a fejét.

Leia arcán undor látszott.

– Legalább annyit meg tudunk állapítani, hogy hol került be a rendszerbe?

– Már dolgozunk rajta – mondta a másik nő védekezőn. – Legalább háromszázezer legális pont van a rendszerben, amely a nyolcvanegyeshez hasonlóan fogni tudja a kis biztonságú csatornákat.

– Egy fekete doboz és megfelelő hiperkomcsatorna, ennyi elég hozzá – mondta Rieekan. – És még a Coruscanton sem kell lennie.

– Megbocsássanak – szólt Nanaod Engh. Mivel nem sokan fordultak feléje, megismételte: – Megbocsássanak, ez nem fontos. Ezek csak részletek… lényegtelenek. Ennél fontosabb az, ami ebben a helyiségben történik.

Leia gyors mozdulattal fordult feléje.

– Folytassa.

– Nem mi vagyunk az alkirály kiszemelt hallgatósága – fűzte hozzá, és széttárta a karját. – Hanem ők. Ez az egész a polgárainknak van címezve.

– De ez hazugság – jegyezte meg Ackbar. – Nincs semmiféle paktum, nincs Brathis nevű moff, nincs Nagy Unió, nincs császári flotta. Ebben biztos vagyok.

– Ebben valószínűleg igaza van – csatlakozott a témához Engh. – De ez lényegtelen. Nem számít, hogy az igazságot vagy hazugságot láttuk-e. Nem érdekes, hogy itt mit hiszünk. Rieekan tábornok, van-e valamilyen bizonyítéka, amivel megcáfolhatnánk ezt a csendéletet – amin egy fekete inges tábornok áll Nil Spaar mellett egy csillagromboló fedélzetén?

– Nos, több irányból is meg tudjuk támadni. Vannak szakértőink…

– Nem, tábornok. Ezt a képet szavakkal nem tudja megcáfolni. – Leiára pillantott.

– Nem számít, milyen fajhoz tartoznak; az emberek abban bíznak, amit látnak.

Szavakkal nem lehet elmagyarázni nekik, hogy bolondot csináltak belőIük.

Odakint az emberek most egymáshoz fordulnak, és az kérdezik: „Mit gondolsz, mit kell most tennünk?” és nem azt, hogy „Te elhiszed mindezt?” Nem tudom, miként fognak döntení. Csak annyit tudok, hogy az ő számukra ez az igazság… a yevethák szövetséget kötöttek a császáriakkal. Engh hátradőlt a székén.

– Azt hiszem, az elnök imázselemzőinek ezt minél előbb látniuk kell. És remélem, Leia, hamarosan lesz annyi ideje, hogy meglátogassa őket. Az elkövetkező napokat nem a kérdések és válaszok fogjak meghatározni, amit egy asztal körül ülő szakértők és komoly bírák fognak kimondani. Hanem a hamis hiedelmek, a felajzott érzelmek, és az a kép, ami a mai napon beleivódott az emberek tudatába. Az elkövetkező napokban ők fogják írni a történelmet.

* * *

Tholatin lakatlan vidékén terült el az Esau-fok néven ismert csempészbúvóhely.

A réteges eróziónak köszönhetően lényegében egy mintegy ezer méter hosszú és száz méter magas barlangrendszer volt, amit természetes sziklaoszlopok tartottak meg. A hegy belseje felé további kétszáz méterre benyúló mesterségesen kivájt alagútrendszer egészítette ki.

Ez volt a csempészek számos búvóhelye között is a legnyugodtabb szentély.

Fentről nem lehetett látni, de máskülönben is jól lehetett védeni. Még a kanyon mélyén elhelyezkedő három leszállóhelyet is visszahúzható álcával rejtették el az infravörös pásztázók elől.

Ez a szentély a szakma elismert veteránjai számára volt csak hozzáférhető.

Nagyon jó kapcsolatok kellettek ahhoz, hogy az ember idejöhessen. Legalábbis egykor ez így volt. Amikor a Millennium Falcon megérkezett, a hely zsúfoltabb volt, mint amilyennek Chewbacca valaha is látta. A leszállóhelyek megsüllyedtek, és a parkolási díj is a csillagos egekbe szökött fel.

– A béke úgy látszik, nem vetette vissza a kereskedelmet – jegyezte meg a pénzbeszedőnek, amikor kifizette az első napi díjat.

– Amikor nincsenek elfoglalva a háborúval, a tiltott dolgoknak szentelik az idejüket – mondta a pénzbeszedő. – A mi számunkra mindig akad munka. Isten hozott az Esau-fokon, Chewbacca. Két fiamat már elküldtem, hogy kerítsen nektek egy nyugalmas helyet ezen a szemétdombon.

Chewbacca kifizette a díjat, nem élt a veteránok alkujogával.

– Plothis még itt van?

– Négy éve elment innen, miután összekapott az egyik vendéggel. Bracha e’Naso vette át a boltot.

– És mi van Formayj ügynökségével?

– Nem változott semmit – mondta pénzbeszedő. – De amíg itt vagy, menj el Rettenetes Armantinhoz is. Nyugdíjba ment, és megvette a slava-bárt. Biztosan örülni fog neked, ha éppen józan, és megismer.

Chewbacca saját érdekükben utasította Lumpawarrumpot és Jowdrrlt, hogy maradjanak a hajón. Shorant és Dryantát őrségbe állította, így a Millennium Falcont teljes biztonságban tudhatta a kikötői rablóktól. A tapasztalatlanok számára idekint, különösén az Esau-fok körüli Árnyék-erdőben igen veszélyes lehet.

Chewbacca információért és különleges felszerelésért jött ide. Előbbi jóval drágább lesz, mint az utóbbi, amihez viszont sokkal könnyebben fog hozzájutni.

e’Naso szertartasos tisztelettel bánt Chewbaccával, azután meg dupla áron akarta elsózni neki a portékát, mintha valami zöldfülű kezdő volna, aki még nem látott csillagot közelről.

– Komolyan mondom, szinte lehetetlen az ilyesmit beszerezni – tiltakozott e’Naso, amikor Chewbacca fenyegetően rámordult. – Láttad, mennyi gép sorakozik a kikötőben. Nagy a kereslet, a raktáramat meg csak akkor tudom feltölteni, ha kenőpénzt adok. Ha olcsóbban akarsz hozzájutni, fordulj Mniidhoz meg a többiekhez, akik nem vállalják a rizikót, hogy tisztességes árut szerezzenek be.

Egy másik vevő, egy hím kiffu éppen a csempészáruk katalógusát böngészte.

Hallván a beszélgetést, a fejét rázva közbeszólt:

– Egy vukival alkudozni… ez igazán nagy bátorságra vall, e’Naso. Ilyet még Plothis sem merészelne. Eldöntötted már, kire hagyod a boltot?

Chewbacca hatalmasat vigyorgott, jóllehet egy kívülálló számára ez egyáltalán nem mosolynak tűnhetett.

e’Naso hirtelen elhatározással húsz százalékot lefaragott az ajánlatból. Amikor Chewbacca erre sem reagált, hagyta, hogy a vuki tegyen ajánlatot.

– És te viszed el a hajómra – tette hozzá.

– Hát persze, hát persze.

Odakint Chewbacca kifizette a kiffunak a harmad részt, amiben megállapodtak.

Formayjal megalkudni egy egészen más dolog volt. Az ősöreg yao nemcsak hogy az összes trükköt ismerte, de a legtöbbet ő találta ki. Azonkívül Formayj nem alkudozott. Az ő áruja az emlékei és kapcsolatai voltak, amiket közel egy évszázados ügynöki pályafutása alatt gyűjtött össze. Gondosan mérlegelte magában az összeget, mielőtt kimondta.

– Koornacht-halmaz – mondta Formayj bólintva. – Térképek, populáció, hiperűr-útvonalak, hajótípusok, bolygóvédelmi rendszerek, szenzorhálózatok – nagyon ritka portéka. Drága.

– Megfizetem.

– Gyere vissza két nap múlva. Addigra többet tudok.

Chewbacca és a társai tehát vártak. A hajóban maradtak, és a dokkban jövő-menő gépeket és gazdáikat figyelték. e’Naso szállítmányának megérkezése törte csak meg az egyhangú várakozást, és a portéka kipróbálása, elraktározása csillapította valamelyest egyre növekvő türelmetlenségüket. Másnap reggel azonban Lumpawarrump idegesen járkált le s fel a hajóban, mint egy ketrecbe zárt vad.

– Meddig kell még itt rostokolnunk, apám?

– Éppen elég sokáig ahhoz, hogy Jowdrrlal még öt menet fallt játssz a raktérben.

– Ő most a fedélzeti lövegtornyot ellenőrzi.

– Ő legalább hasznossá teszi magát… szerintem szakítani fog rá időt, ha megkéred.

– Nem játszhatnék inkább veled?

– Azt már tudod, hogyan kell veszíteni… nekem különben is el kell mennem az ügynökhöz – mondta Chewbacca, és összeborzolta fia gereznáját. – Maradj itt. Ismerkedj a hajóval, gyakorold a védelmet és a támadást… hamarosan szükséged lesz rá.

Chewbacca egy napon át iszogatott a slava-bárban, hallgatta a csempészek meséit, elmondta a saját történeteit, de a nap végére már az ő türelme is fogytán volt. Amikor a délután folyamán kitört a harmadik verekedés is, felállt, elbődült, felragadta a két ellenfelet; és két ellenkező sarokba hajította. No, nem azért, mintha haragudott volna rájuk, de valahogy le,kellett hogy vezesse saját belső feszültségét.

Másnap reggel elment Formayjhoz, de gyorsan végzett nála.

– Nehéz ügy – mondta Formayj. – Gyere vissza két nap múlva.

Két nap múlva ugyanez történt.

Az ötödik napon Chewbacca nem bírta elnézni Lumpawarrump könyörgő pillantását, ezért magával vitte a szentélybe. A kirándulás majdnem ugyanolyan gyorsan véget ért, ahogy kezdődött, amikor Lumpawarrump a kelleténél nagyobb érdeklődést mutatott egy rabszolga-kereskedő portékája iránt.

– Törődj a magad dolgával! – kiáltott le a tulaj a hajó tetejéről. Egy pillanattal később kábító sugár zizzent Lumpawarrump füle mellett. – Tűnés!

Chewbacca megragadta fia grabancát, és magával vonszolta az alagutak irányába, miközben válogatott fenyegetéseket és átkokat morgott a tulaj felé.

– Miért nem hallgatsz rám? A kíváncsiságot nem díjazzák az Esau-fokon – szidta Lumpawarrumpot, amint biztonságban voltak. – Figyelj, de ne bámészkodj, hallgatózz, de ne vegyék észre, és ne kérdezgess – ez itt az életben maradás kódja.

Hát nappal azután, hogy idejöttek, Formayj üzent Chewbaccának.

– Először megmondom, mibe kerül, azután dönthetsz – mondta.

– Nines kedvem bájologni – vágta rá Chewbacca. – Mutasd, mid van.

Az ár valóban csillagászati volt, de megérte. A csempész valódi yevetha navigációs térképpel szolgált – ami bár hat éve készült, de így is felbecsülhetetlen volt. Meg egy annál is régebbi császári jelentést a yevetha flotta összetételéről.

Nil Spaar Szenátusnak küldött jegyzékének másolatát. A gömb alakú csillaghajók alaprajzát; rajta megjelölve a közlekedő folyosókat és fegyverállásokat. És mindennek tetejébe az Új Köztársaság wakizai felderítő akciójának jelentését, rajta az NRI pecsétjével.

– Olyan új, hogy még érezni rajta Császárváros bűzét – mondta az ügynök. – Na, hogy tetszik?

– Te vagy a legjobb, Formayj.

– Hát persze. Ezért jöttél hozzám. – Azzal elvette Chewbaccától a pénzt, majd kikapcsolta a dezintegrátort meg a többi demót, amik egyébként a bolt ajtajára voltak irányozva. – És most még valami.

Chewbacca már éppen indulni készült, de most kérdőn visszafordult.

– Mindenfelé Han Solo felől kérdezősködtél. Engem nem kérdeztél, mintha én nem tudnám, hogy fogságban van a Koornachtban – mondta Formayj. – Mindenkiről tudom, hogy honnan jött, és hogy innen hová megy. És tudom, hogy a kuncsaftomnak mire kell az információ, még mielőtt eladom azt neki. Gyakran előfordul, hogy nem kellemes az információ, amit kapnak tőlem. A megmentését fontolgatod, igaz?

Chewbacca beismerőn mordult egyet.

– Kérdezhetnéd, hol van. Jóllehet hozzám nem fordultál, én a saját szakállamra megérdeklődtem – közölte Formayj a fejét rázva. – Elkeserítő. Senki nem tudja. Nincs börtönben. A nevét nem ejti ki senki sem a N’zothon, sem a Coruscanton, még ha ismeri is. – Átnyújtott Chewbaccának egy holokártyát. – Ez talán segít. Ingyen adom… nekem sem került semmibe. A kiolvasóra mutatott. – Menj… nézd meg.

Nil Spaamak a 81-es csatornán az Új Köztársaságiaknak küldött beszéde volt rajta. Az időpecsét szerint negyvennyoIc órával azelőtt készült, és így kezdődött:

„Az Új Köztársaság vazallus világainak büszke uraihoz szólok…”

Formayj mindezek tetejébe egy adattáblát is átnyújtott Chewbaccának.

– A régi császári csillagrombolók pajzskódjai, szenzorfrekvenciái, védőfegyverei-nek vektorai vannak rajta… nem árt, ha kéznél van. A történelmi értéke is nagy.

Ezért sem kell fizetned. – Formayj a kezét nyújtotta Chewbaccának. – Han régi barátom és jó cimborám volt. Add át neki az üdvözletemet, ha találkozol vele.

Chewbacca sietett vissza a hajóra, és lejátszotta a holót a többieknek.

– Az én fogadott testvérem Nil Spaar foglya – mondta, és az alkirály mögött látható csillaghajóra mutatott. – Ahol az ellenség, ott van Han is. – Azután a hát-térben sárgálló bolygóra bökött. – Most pedig mindketten ott vannak.

Húsz perccel később a Millennium Falcon felszállt Esau-fokról. Mihelyt elérte az orbitális pályát, a Koornacht-halmaz irányába fordult, kiugrott a hiperűrbe, és megkezdte magányos útját a N’zoth felé.

3. közjáték:

A roncs

Lobot Artoo segítségével behatolt a struktúra legmélyére, de hogy mi célból; azt ő sem teljesen értette.

A vagabond központi átjárói leginkább valamilyen vezetékrendszerhez hasonlítottak, amikben a hajóra lépésük után el első óráikat töltötték; mielőtt nekivágtak a kamrák labirintusának. A mag vezetékei azonban sokkal szűkebbek voltak. A kereszteződései ritkán bizonyultak szélesebbnek Lobot széttárt karjánál, az elágazásai még ennél is sokkal kisebbek. És nagyon sok elágazás volt benne, Az átjárók olyan rafinált módon alkottak szövetet a kereszteződésekkel, hogy annak rendszerére Lobot egyelőre még nem tudott rájönni. Ez a szövet vagy hálózat úgy tűnt, a vagabond valamennyi szállító és kommunikációs szektorával kapcsolatban van, tájékozódás szempontjából azonban semmilyen támpontot nem nyújtott Lobotnak. és a droidnak. Semmilyen biológiai metaforával – úgymint érrend-szer, táplálékcsatorna, légzőrendszer, idegpáIyák – nem volt jellemezhető.

Lobot nem tudta, hogy a mozgás hiánya arra utal-e, hogy sérülés érte a szövetet, vagy egyszerűen csak nem érti a rendszer természetét. Folyton emlékeztetnie kellett önmagát arra, hogy a hajó, bár biomérnöki tevékenység szüleménye, nem élő organizmus. Biomechanizmus, ismeretlen paradigmákkal.

Háromszáz méterre a 228-as kamrától a járat annyira leszűkült, hogy Lobot a kontaktruhában nem tudott továbbmenni.

– Lobot mester, biztos benne, hogy ezt akarja? – kérdezte C-3PO a maga jól ismert, aggodalmaskodó módján. – Biztos benne, hogy megéri a kockázat? Tekintve a jelen körülményeket, és azt a tényt, hogy a hajót komoly támadások érték…

– Biztos vagyok – nyugtatta Lobot. – Minél közelebb jutok a maghoz, annál több akadályt kell leküzdenem. Amikor mindkét vállam a falat súrolja, úgy érzem, a hajó felszólít, hogy vessem le, ha tovább akarok menni.

– Értem, uram – mondta C-3PO. – Artoo, még figyeled a levegő minőségét?

– A levegő az átjárókban kifogástalan, C-3PO – állapította meg Lobot, és a droid fejére csapott. – Jól vagyok, csak az előérzeteimre hallgatok.

– Ó, jaj – kiáltott fel C-3PO ingerülten.

– Mi a baj?

– Na jó, Lobot mester… ha már megkérdezte, megmondom – felelte C-3PO. – Ha megbocsát, amiért ezt mondom, uram, Lando gazdának az ön magatartására gyakorolt hatása a lehető legrosszabb pillanatokban mutatkozik meg.

– Miféle hatásokról beszélsz?

– Nos, erre a hazárdjátékosokra jellemző, a teleologikai öncsalástól való fiziolóiai függőségről – a megérzésekről, a szerencsére való hagyatkozásról, az elhivatottság-érzésrőI meg a mágikus gondolkodás többi csapdájáról – válaszolt C-3PO. – Ha ez így megy tovább, Lando gazdát is szokatlanul gyakorlatias és racionális egyéniségnek – embernek fogom tekinteni.

– Köszönöm – mondta Lobot. – De miből gondolod, hogy Lando valaha is hazardírozott?

– Uram, számtalanszor hallottam, amint Han mester így nyilatkozott róla. Azt hiszem, maga Lando gazda is hazárdjátékosnak tekintette magát élete egyik szakaszában.

– Ez igaz – ismerte el Lobot. – És senki nem utál jobban bízni a lehetőségekben és a sorsban, mint egy professzionális hazardőr. Te mindig félreérted Landót, C-3PO.

– Uram, ezt én nem értem.

– Akkor figyelj, talán el tudom magyarázni – kezdte mondókáját Lobot, miközben lefejtette magáról a kontaktöltözet utolsó darabját is. – Amikor egy emberi lény – egy érző lény – szembetalálja magát egy olyan kérdéskel, amire nincs válasz; vagy egy döntéssel, amire nincs ésszerű választási lehetőség, olyankor mindig azt teszi, amit jónak érez. Egy logikus lény ilyenkor megfontolt döntést hoz, egy varázsló másmilyent, de a választás pillanatában kettejük döntése inkább hasonló, mint különböző.

– Értem, uram. Köszönöm. De én nem hiszem, hogy egy droid képes volna megérteni egy olyan folyamatot, ami alapjában véve szubjektív.

– Nem? – kérdezte Lobot, és felvonta a szemöldökét. – Akkor mondd meg, mi játszódott le az áramköreidben, amikor elcsented Landótól azt a jelzőt, és riasztottad a Lady Luckot? Azt tetted, amit a logikád diktált, vagy amit az érzéseid sugalltak?

– Nem vágyok teljesen biztos benne, uram.

– Jó – nyugtázta Lobot helyeslőn. – Javaslom, gondolkodj el ezen. Akkor talán megleled a választ arra a kérdésre is, amit a huszonegyes kamrában tettél fel nekem. Most pedig menjünk.

Néhány százméternyi kanyargás után a járat még szűkebb lett, mígnem Lobot már csak nehézkesen tudott előrehaladni, Artoo, meg sehogy.

– Menj vissza oda, ahol levetettem a ruhámat, és várj meg – utasította Lobot. –

Artoo, a csatornát, amin át kommunikálok az eseménynaplóval és a memória-regisztrálókkal, át lehet alakítani kétcsatornásra, hogy Lando is tudomást szerezhessen róla, ha nem tudok visszatérni? Nem ártana, ha elkülönítenél egy csatornát erre a célra.

Artoo helyeslőn csiripelt egy sort, és máris létrehozta a szükséges áramköröket.

– Lobot mester, kérdezhetek valamit, mielőtt elmegy?

– Gyorsan.

– Elképzelhető, hogy nincs irányító központ, ahogyan megsejtette?

– Semmit nem „sejtettem” meg.

– Arra gondolok, amikor azt mondta, hogy a szabályokra épülő logika igen tömören kódolható. Az én nyelvprocesszoraim több mint nyolcszor tíz a tizenkettediken döntésvariációt tartalmaznak, ami megközelítően öt köbcentiméternyi memóriámat foglalja le.

– A Tatuin hatalmas gyíkjainak pedig kisebb az agytérfogatuk, mint egy újszülött embergyereké. Igen, értem, mire gondolsz – mondta Lobot, és visszanézett a droidra. – Csakhogy én nem a vagabond hídját, vagy központi agyát keresem.

Amellett könnyen elmehetek anélkül, hogy felismerném. Es a hajó tudatát keresem, és az tudni fogja, amikor rátalálok.

* * *

Lando addig tartózkodott az auditóriumban, amíg el nem dőlt, hogy a vagabond begyógyítja-e a sebeit.

Kezdetben egy vékony réteg új szövet jelent meg a vagabond burkolatán tátongó valamennyi sebének szélén. A kisebbek gyorsabban forrtak össze, ahogyan azt Lando a légzsilipnél is tapasztalta. De nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a nagyobb sebekkel nem történik semmi, mintha a folyamat valamilyen okból megszakadna.

Mielőtt feladta volna, Lando a túloldalon lévő portálhoz ment, és akkor a lámpája fényében megvillant valami. Kiderült, hogy az egész nyílást átlátszó hártya fedi, hasonló, mint amilyet a határterületen látott.

A felfedezés ott tartotta még egy ideig, annak ellenére, hogy. most már tényleg nem történt semmi.

Felidézte magában, hogy mikor és mi módon jutottak a vagabond fedélzetére.

Akkor a zsilip falán át látta a Lady Luck reflektorait.

Tudhattam volna, gondolta magában. Mint amikor a lámpa fénye átvilágít az ember kezén. Kezdettől fogva organikus jelenségre gyanakodtam. És azt hittem, hogy a genetikai szekvencia nem más, mint egy jól kifundált kódrendszer.

Miközben figyelte a pókhálószerűen átlátszó hártyát, az a szeme előtt alakult át szilárd burkolattá, pontosan úgy, ahogyan az auditórium fala változott át nagy mélységű ernyővé. Először vékony szálak szőtték át a nyílást, melyek egyre vastagabbá és szövevényesebbé váltak, mígnem az egész háló egyetlen felületté hízott.

Lando ekkor távozni készült. Meg volt győződve, hogy a quella zsenialitás sokkal hatásosabb demonstrációját látta, mint korábban a planetáriumban.

– Lobot, merre vagy? – szólt a komlinkbe, de nem jött válasz. – A burkolat sebei begyógyultak, indulok vissza. Lobot? – Átkapcsolt a szekunder komcsatornára, és elismételte, de ezúttal sem kapott választ.

Visszatért a primer csatornára, és akkor meghallott ecy váratlan hangot:

– … szeretnék egy üzenetet továbbítani neki.

– C-3PO, mit csináltál Lobot komlinkjével? Mi folyik ott?

– Bocsánat, Lando gazda, de Lobot mester itt hagyta nálam a kontaktruháját.

– Ezt úgy érted, hogy egyedül ment el? És hová?

– Azt mondta, megkeresi a hajó tudatát – felelte C-3PO. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez mit jelent.

– És te hol vagy? Artoo veled van?

– Valahol a vagabond legbelsejében vagyunk – közölte C-3PO. – Artoo azt mondja, hogy ha visszatért a 229-es kamrába, irányítsam el hozzánk.

– Három perc múlva ott vagyok.

De Lando csak kétkamrányit haladt előre, amikor a portál, ami felé igyekezett, becsukódott előtte. Hátrapillantva látta, hogy a másik ajtó is bezárult. Egyik sem reagált az érintésére. A határterületre vezető ajtók sem mozdultak. Lando foglyul esett.

– C-3PO, mi történik ott? Az összes ajtó bezárult.

Az egyetlen válasz a komból áradó statikus fehérzaj volt. Azután a hajó hangosan felmordult. A kamra megremegett Lando körül.

– Robbanás – mondta Lando hangosan, és a szemével gyorsan felmérte börtönének falait. – Visszajöttek.

A morajlás folytatódott, és a remegés is egyre hevesebb lett. Az ajtók körüli fényköz hunyorgott, és olykor ki is aludt. Lando a sötétben a falnak csapódott.

Ezúttal gyorsabban fordult… akármilyen hajtóműve is van, az megint működik.

– Hajtómű… banggg! Ne, kérlek, meg se próbáld! – könyörgött Lando a hajónak.

– Nem kaptál még elég sebet?

De a vagabond nem hallgatott rá. Egy perccel később, amikor a moraj és a rázkódás már elviselhetetlenné fokozódott, a vagabond megcsavarta a valós űrt, és a keletkezett lyukon át belezuhant a végtelenbe.

* * *

Hetvenkét órával azután, hogy Joi Eicroth megkapta a quella maradványait, Drayson Victory-tó északi partján lévő házában átnyújtotta a tábornoknak azt a három adatkártyát, ami a tetem genetikai szekvenciáját tartalmazta.

Drayson kínos mosollyal üdvözölte, és még Joi ölelése sem derítette jobb kedvre.

– Arra számítottam, hogy titkos csatornán átküldöd az adatokat – mondta. – És sokkal korábbra vártam.

– Nem gondoltam, hogy ilyen bonyolult a szekvencia. És a kódolás annyi időt vett volna igénybe, hogy még későbben jutottál volna hozzá – mentegetőzött, és otthagyta a társalgó közepén. – Különben is, alig vártam, hogy lássalak.

Drayson fáradt mosollyal lépett utána.

– Azt akarod mondani, hogy valami érdekeset találtál?

– Nagyon is. Milyen fajhoz tartozik ez a lény, Hiram? Szeretnék többet megtudni az etológiájukról és az ökológiájukról.

– Egy kisebb kutatócsoportom már foglalkozik velük tájékortatta Drayson. – Remélem, hamarosan megoszthatják veled a felfedezéseiket. Mi okozott meglepetést? Valami a genetikai anyagban?

Joi letelepedett az egyik kényelmes székre, szemben a nappali tóra nézd hatalmas ablakával.

– Pontosan erről van szó – helyeselt. – Ennek a fajnak három – legalább három

– különféle típusú sejtje van, amely őrzi a genetikai kódot. Az eredeti, szomatikus sejtben hatvankét kromoszóma van…

– Nagy fogás volt, ugye? – kérdezte Drayson, és közelebb húzott egy párnázott széket. – Folytasd.

– Igen, az. De ez csak a kisebbik része a dolognak. Ennek a fajnak van még két másfajta genetikai anyaga, amit testük két különböző részén, két különféle sejtben tárolnak. Én kódkapszulának neveztem őket, mert szilárd protein tokban vannak. Abban a tetemben billiónyi ilyen kapszula volt. Majdnem összetévesztettem őket egy kiterjedt parazitafertőzéssel. Ezért először azokkal kezdtem foglalkozni.

– Mekkorák ezek a kapszulák?

– Nagyok. Akkorák, mint a tengerparton található szilikon-dioxid kristályok. És ugyanolyan ovális alakúak, mint a lény torzója. Öt órán át gondolkodtam azon, hogyan távoIítsam el őket a szervezetéből, és hogyan törjem fel a proteinburkot anélkül, hogy megsérteném a tartalmukat. Ami a kapszulákban volt. az lényegében szilárd genetikai anyag. – Az adatkártyára mutatott. – A kettőnk DNS-e nem férne el bennük. Alig tudtam a lény kromoszómaképletét rátömöríteni három kártyára.

Drayson a kezében tartott adatkártyákra meredt.

– Ez egy példány? Azt hittem, két másolatot is készítettél róla.

– Egy példány. Ha jó a becslésem, a lény testének öt százaléka csak a genetikai anyag. Ez példátlan.

– Miért van erre szüksége?

– Ez jó kérdés – mondta Joi. – Nem tudom. Az biztos, hogy a rendelkezésünkre álló információs elméletek együtt is alkalmatlanok arra; hogy leírjuk velük a lény összetettségét.

– Mennyivel többre volna szükség?

– Úgy kétszázszor többre – felelte némi töprengés után.

– Pontosan mire?

– Nem tudom – intézte el a válaszadást egy vállvonással. – Nincs meg a kontextus. Talán ha a csapatod jelentéseit…

– Mondd csak, kérlek.

Eicroth a homlokát ráncolta.

– Nos, a mi génjeink inaktív formábán szinte az egész evolúciót – a biológia tör-ténetét tartalmazzák. Lehet, hogy ez is valami hasonló, csak sokkal hosszabb és bonyolultabb evolúciós történetet őriz.

– Más ötlet?

– Egy igen extrém elképzelés – kezdte szerény mosollyal. – Azért merülhetett fel bennem, mert először azt hittem, hogy parazitákról van szó, és nem tudtam, hogy a lénynek mi előnye származik belőlük. A proteinváz meggyőzött arról, hogy nem aktívak. Kíváncsi lettem, hogyan szaporodnak. A vírusanalógia csábítónők tűnt, nemkülönben a mitokondriumé.

– Ha volna valamilyen elképzelésed…

– Akkor az úgy szólna, hogy ezek a lények saját genetikai kódjuk hatalmas mennyiségű tartaléklenyomatát tárolják a testükben.

– Másolatokat?

– Nem tudom. Van összefüggés a genetikai szekvenciák között… egyfajta rokonsági kapcsolat. Biokémiai, de ami rokoni jellemvonásokat mutat.

– Mi a helyzet a Fw’Sen-analógiával? – kérdezte Drayson. – Nem ezek is csak egyszer közösülnek életük folyamán?

– Úgy érted. hogy visszatartott, megtermékenyített tojások volnának? Nem hiszem. Ezek a kapszulák tökéletesen el vannak különítve a reprodukciós rendszer szomatikus sejtjeitől. – Megrázta, a fejét. – Nagyon különös ez az egész, és én nem áltatom magam azzal, hogy értem.

Drayson bólintott, és felállt.

– Megyek, csinálok ezzel valamit – mondta, és felvette az adatkártyákat. – Te maradsz?

Joi elmosolyodott.

– Ha a főnököm hajlandó még várni a boncolás eredményére.

– Hozzá is lesz egy-két szavam – tudatta Drayson. – Figyelj, odalent leszek ezekkel egy ideig. Addig egyél valamit, ha éhes vagy.

– Te mikor ettél utoljára?

Drayson megrázta a fejét.

– Nem volt étvágyam.

Eicroth jobban tudta az okát, hogysem rákérdezzen.

– Megnézem, mit találok kettőnk számára – közölte, és kinyújtott kezével megszorította a férfiét. – Igyekezz vissza.

* * *

Abban a pillanatban, hogy a Lady Luck visszatért a valós űrbe, a műszerei megint kifogástalanul működtek.

– Nem hittem volna, hogy ez így lesz – sziszegte Pakkpekatt a fogai közt.

A jacht fedélzetén Bijo Hammax állt mellette.

– Mit gondol, mi történhetett?

Az ajtóban Pleck ügynök jelent meg.

– A hiperűrön keresztül a hívójel fogadása úgy történik, hogy válaszoló hajó előreküldi a jelét, és csak azután ugrik – mondta. – Ilyenkor a hívás helyi referenciajelet gerjeszt, és a hajó ezt követi egészen a jeladó hajóig. Ha a hívójel csak egyszeri rádióhullámból áll, a válaszoló hajó azonnal ugorhat.

– És mi csak ülünk itt? – kérdezte Hammax. – Nem kéne csinálnunk valamit?

– Várjuk a kapcsolatot – jelezte Pakkpekatt.

– Már itt is van – szólt Hammax a műszerfal felé fordulva. – Valami van odakint.

– Valami hatalmas – észrevételezte Harnmax. – Sokkal nagyobb, mint mi vagyunk. Lehet, hogy nem erre számítottunk. Pleck, jobb volna, ha elfoglalná a helyét.

Pleck kelletlenül ült a műszerei elé.

– Jó a kapcsolat, hármas fokozatú – olvasta le Pleck.

– Kevés.

– Terjessze ki kétezer méterre.

– Kétezer… pont rajta vagyunk – tájékoztatott Hammax, és az ablakhoz sietett. – Ezt szabad szemmel is látni lehet. Ők is biztosan látnak minket. – Benyúlt az egyik fiókba, és elővette a lézerágyú célzó berendezését, és a fejére illesztette.

– A kontaktus megszűnt, vége. Nincs transzponder – mondta Pleck a szemöldökét ráncolva. – Gyenge jel a környékről, valami sodródó test lehet.

– Nem lehet, hogy a vagabond?

Pleck megrázta a fejét.

– Ha itt is volt, elment.

– Ugyanez nem feltétlenül kell hogy igaz legyen Calrissian tábornokra – tudatta Pakkpekatt. – Körülnézünk benne. Taisden ügynök, tartsa készenlétben a felvevőit.

A Lady Luck olyan óvatosan sodródott közelebb a Gorath roncsához, mintha csak fel akarná támasztani azt. Ötszáz méternél Pakkpekatt bekapcsoltatta a reflektorokat, és hirtelen láthatóvá vált előttük a roncs.

– Strike-osztályú – állapította meg Pakkpekatt.

– Vagyis az volt – mondta Hammax. – Szénné égett.

– Ez nem ugyanaz, amit Gmar Askilonnál láttunk – hívta fel figyelmüket Pleck a vizuális kiolvasót figyelve. – A D-Nyolcvankilenc és a Kauri ellen a vagabond nem ugyanezt a fegyvert használta. Semmihez nem hasonlít, ami az adattárunkban megtalálható.

– Tudom – válaszolt Pakkpekatt. Arckifejezése nem árult el semmit, még akkor sem, amiken a Lady Luck száz méter távolságból körbejárta a roncsot.

Mielőtt a szemlét befejezték volna, Hammax eltette a célzóberendezést.

– Mire számítanak? A transzponder is megsült – mondta a parancsnok felé fordulva. – Ha Calrissian és a társai a fedélzeten voltak…

– Bizonyosságra van szükségünk, Hammax ezredes, nem feltételezésekre.

– Ez az én dolgom – állt fel Hammax és bólintott. – Megyek, beöltözöm.

Taisden meglepetten mordult fel.

– Bocsásson meg… Pakkpekatt ezredes, vetne egy pillantást a komlistára?

Pakkpekatt megfordult a székével.

– Mikor bukkant fel? – kérdezte.

– Ebben a pillanatban – jelentette Taisden. – Ez nem az ön személyi komkódja, uram?

– Nem – hangzott a válasz. – Milyen érdekes.

– Micsoda? – kérdezte Hammax, az ülések között előbbre hajolva.

Taisden mutatta az ujjával.

– Egycsillagos készenléti jel, személyesen az ezredesnek.

– Egy feljegyzés, amit csak katonai biztonsági kommal lehet fogni – mondta Pakkpekatt.

– Azt hiszem, hoztunk ilyet magunkkal – vélte Hammax.

– Igen, hoztunk – felelte Taisden. – Egyébként nem tartozna a felszerelésünkhöz. Calrissian tábornok bizonyára dugott el még néhány meglepetést a műszerfal alá.

– Ez valami egészen más lehet – tűnődött Pakkpekatt. – Nézzék az üzenet terjedelmét.

Hammax hunyorogva nézte.

– Ez aztán nehézsúlyú.

– Ez valami tévedés lehet. Megerősítést kell kérnünk – vélekedett Taisden. – Kérje a forrás, a terjedelem és az útvonal megerősítését. Vagy a hiperkom transzieverünk újrahívását.

– Ennél egyszerűbben is kielégíthetjük a kíváncsiságunkat – vette át a szót Pakkpekatt. – Néhány percre magamnak kérem a hidat. Hammax ezredes, ugye, tat felől közelíti meg?

Hammax bólintott.

– Öt-tíz fokos szögben – mondta, és eltűnt a zsilipajtóban.

– Felmegyek Pleckhez – mondta, és felállt az ülésből. – Küldjön fel minden adatot a megfigyelő fedélzetre.

Bár Pakkpekatt egyedül maradt, bal kezével mégis eltakarta a jobbot, mialatt beütötte a személyi kódját, és privát üzemre állította a monitort, amíg az üzenetet olvasta.

Pakkpekatt ezredesnek,

Kapcsolja be a szőke hölgy tartalék vevőjét. Őszintén reméljük, hogy megérzéseink segítenek helyreállítani. a békét az ellenséges világokkal, és visszaadja az expedíció diplomáciai hitelét. A mellékelt felvételek, melyek tartalmazzák a be-mutatkozó levelet is, jelenleg is széles körben hozzáférhetők. Bízunk benne, hogy az információ megnyitja az ajtókat ön előtt.

Az üzenet a Flotta Hírszerzésének hiteles vízjelét és pecsétjét is tartalmazta, de nem volt aláírva.

Carlissian tábornok barátai, gondolta Pakkpekatt. Nem kellene tudniuk, hogy ezen a hajón vagyok, de tudják, és még mindig őt keresik.

Hüvelykujjával a halántékán dobolt, miközben a választ fontolgatta. A „bemutatkozó levél” csakis a quella genetikai kód lehet, amit a megfelelő csatornákon keresztül kértem meg, és amit megtagadtak, amikor a taktikai egységéket visszahívták.

Igazából nem tudta, mit döntsön. Néhány könnyű ujjmozdulattal beütötte a vétel igazolását, és visszaküldte ismeretlen jótevőjének a vételre kész jelet, és melléje megadta a hajó idejét. A mostani távolságból a CoruscantróI úgy negyven perc alatt ér ide az üzenet. Ha ennél korábban vagy későbben érkezik, tudni fogja, hogy az mit jelent.

– Hammax ezredes, készen van? – szólt le Pakkpekatt a komon.

– Már ellenőriztem a fegyverzetet – válaszolta.

– Nagyszerű. Taisden ügynök, térjen vissza a hídra. Pleck ügynök, segítsen Hammax ezredesnek a légzsilipnél. Ezredes a felderítés során eldöntötte, hol kíván belépni?

– Azok a portok a túloldalon, úgy vélem, megfelelnek – mondta Hammax. – Majd körkörös töltetet használok, ha kell, ha jól láttam, ott találok fedezéket.

– Nagyon jó – válaszolt Pakkpekatt, és megragadta a jacht kézi kormányát. – Jelzek, ha pozícióban leszünk.

* * *

Hammax ezredes nem sok időt töltött a cirkáló fedélzetén. Tizenöt perccel azután, hogy elnyelte a tizennyolcas dokk tátongó nyílása, már elő is került a négyesből. Hammax megfogta a személyi sugárhajtómű fogantyúját, és lassan meghúzta. Nekivágott a Gorathot és a Lady Luckot elválasztó százméteres űrnek.

Bár Hammax öltözékében beépített hangfelvevő, holorögzítő és biomedikai komrendszer is volt, Pakkpekatt nem adta utasításba, hogy tartsa be a szigorú biztonsági csendet, amíg bajba nem kerül. Hammax mindazonáltal csendben maradt. Korai visszatérése ennélfogva kíváncsivá tette a többieket. Pleck és Pakkpekatt a navigációs fedélzetről, Taisden pedig a megfigyelő fedélzetről figyelte a lassan közeledő Hammaxot, és csak azt tudták biztosan, hogy ennyi idő alatt nem lehet felderíteni egy 450 méter hosszú hajót.

– Úgy látom, nem esett baja – állapította meg Taisden. – Lehet, hogy a felszerelése hibásodott meg. Vagy csak szerencséje volt, és egyből megtalálta, amit keresett.

– Amennyiben Hammax ezredes megtalálta volna, amiért átment, most két hatalmas zsákkal jönne visszafelé – hívta fel a figyelmét Pakkpekatt, és közben a lézerágyú célkeresztjével követte a közeledő alakot.

– Ettől ideges lesz, ha meglátja – jegyezte meg Taisden.

– Akkor jól van. Legalább megérti, hogy ki vagyok – mondta Pakkpekatt. – Menjen a légzsiliphez, és tartsa fel Hammaxot, amíg én végzek itt.

Amint a külső légzsilip ajtaja becsukódott, Hammax megtörte a hallgatást, és beleszólt a komba.

– Ezredes, ez tökéletesen ki van belezve. Szerintem prakith munka.

Taisden ezen elcsodálkozott.

– Igencsak kívül esik a prakith hajók útvonalától… nagyon messze. Biztos benne?

– Helyenként látszanak a feliratok a falakon. Ezredes, ez egy roncs. Semmi nem működik, életnek semmi jele. Rengeteg tetem van mindenfelé, de már egyikük sem használható.

– Calrissiannak semmi nyoma?

– Nincs – mondta Hammax. – Megnéztem mindkét hidat. Öt hullát találtam bennük… egyik sem volt humán. Megnéztem a karbantartó részleget is, de droidnak nyomát sem láttam.

– Miért hagyta abba a kutatást? Egy Strike-osztályú cirkálónak kétszázötvennyolc helyisége van.

– Ezredes, odaát olyan körülmények vannak, hogy több órán keresztül kutatva sem állapíthatnék meg többet, mint tizenöt perc alatt – közölte Hammax. – Gondoltam, jobb, ha visszajövök, és magukra bízom a döntést, hogy mi legyen ezután. Ha azt akarja, hogy nézzem meg mind a kétszázötvennyolc helyiséget, akkor visszafordulok, és nekilátok.

– Ezek szerint a jelentése úgy szól, hogy Calrissian tábornok és társasága nincs a hajón?

– Azt nem tudom teljes bizonyossággal állítani, hogy a tábornok nem volt a fedélzeten, amikor a ballon felröppent.– mondta Hammax. – De az a véleményem, hogy egy felderítő mentőosztag sem tudna egy hét alatt nagyobb bizonyosságot szerezni. Öné a szó.

– Maradjon vonalban, Hammax ezredes – utasította Pakkpekatt, és a homlokát tapogatva a kom monitorjára pillantott. A Flotta Hírszerzésének híranyaga 94 százalékos sürgősségi gyorsasággal is még mindig áramlott a kom pufferébe. A kijelzők szerint pedig még huszonhárom percig nem is fog abbamaradni.

– Minden állomást konferenciavonalra – parancsolta Pakkpekatt.

– Itt Hammax.

– Itt Taisden.

– Pleck készen áll.

– Az a véleményem, az a legvalószínűbb, hogy a vagabond megtámadta ezt a hajót, mégpedig olyan fegyverrel, amilyet ez idáig nem ismerünk. A vagabond is megsérülhetett, ezért küldte Lando a vészjelet. Egyetértenek, vagy megvitatjuk?

– Egyetértek – csatlakozott Pleck.

– Elfogadom – nyugtázta Hammax és Taisden szinte egyszerre.

– Javaslat: A vagabond sérülésének feltételezett fokából megállapítható a pillanatnyi helyzete. Ha nem volt komoly a sérülése, nyilván csak kiugrott a hiperűrbe. Ha komolyabban megsérült, csak odábbállt, hogy begyógyítsa a sebeit. Ha végzetesen megsérült, még itt kell lennie valahol a felderítetlen roncsának.

Pleck és Hammax egyetértettek.

– Vagy ha mégis megpróbált kiugrani, akkor a procedúra közben szétszakadt, és emiatt nincs törmelék – gondolkodott hangosan Taisden.

– Igen – helyeselt Pakkpekatt. – Rendelkezés: Itt maradunk, amíg mélyszondával felderítjük a vagabond hollétét, közben alaposabban átnézzük a katasztrófa helyszínét. Hammax ezredes, készüljön fel a törmelék azonosítására. Taisden ügynök, térjen vissza a másodpilóta posztjára, és kezelje a mélyszondát.

Mihelyt Taisden visszaért a parancsnoki fedélzetre, Pakkpekatt elfordította a Lady Luckot a cirkálótól.

– Azt mondja, kell lennie roncsnak? – kérdezte Pakkpekatt:

– Hadd keressem meg – mondta Taisden, és konfigurálta a monitorokat. – Kétezer méter, irány kettő-egy-nulla, plusz négy-négy relatív.

Pakkpekatt válaszképpen újra aktiválta a részecskepajzsot, hogy a hajó félresöpörje az útjukba kerülő törmeléket. – Kezdje meg a pásztázást.

– Akkor ki kell kapcsolnia mezőt – hívta fel a figyelmét Taisden. Standard eljárásnál csak a deflektorok működhetnek, a részecskepajzsot nullára kell redukálni.

– Tudom – felelte Pakkpekatt. – De ez nem egy tragacs, Taisden ügynök, és mi nem csatornatisztító munkások vagyunk. – Előrenyomta a gyorsító karját, mire a Lady Luck könnyedén elröppent a cirkáló közeléből. Egy percen belül belépett a törmelékfelhőbe.

A „test” különös tárgynak bizonyult. Megközelítően gömb alakja volt, a harmadrészét égésfoltok feketítették be, és teljes egészében vékony jégréteg borította.

Pleck közelebb lépett az ablakhoz, hogy jobban lássa.

– Ez valami menekülőkabin lehet? – kérdezte. – Hallottam, hogy a hosszú távú hajókon van ilyesmi, a kompok S és R egységeihez hasonlóan – tudják, az alig több egy sima felszínű gömbnél, aminek lélegeztető berendezése van, és űrruha nélkül tudnak vele embereket kimenekíteni.

Taisden a fejét rázta.

– Még csak passzív érzékelésen vagyok, de így is szilárdnak tűnik. Ha megvilágíthatnánk…

– Nem – vágta rá Pakkpekatt.

– Ezredes, ha ez érdekes lehet a számunkra, hadd menjek ki érte – kérlelte Hammax. – Alig kétméteres, befér a zsilipbe.

– Nem – felelte Pakkpekatt. – Nem akarom a hajóra hozni. De azt tudni akarom, hogy miből készült. Ha nem a cirkáló darabja, akkor csak a vagabondé lehet.

– Abból gondolja, hogy meg van fagyva? – kérdezte Hammax.

– Egy centiméter vastag jég van rajta – felelte Taisden, miután újrakalibrálta a műszereit.

– Mintha zúzmarás volna – tűnődött Hammax. – Ilyesmi csak biológiai organizmusokon képződik, és csak annyi ideig, amíg az ki nem szárad, vagy meg nem fagy. A belső nyomás révén a folyadék az epidermisz rétegein át kijut a felszínre, de ott megfagy, mielőtt elpárologhatna. A visszamaradó testhő egy ideig fenntartja ezt az állapotot, de egy idő után a jég is elpárolog, ha csak molekulánként is.

– Akkor ez egy test is lehet – vélekedett Pleck. – Ha nem is humán. Ezredes?

Pakkpekatt a kom kiírójára pillantott.

– Jól van, Hammax ezredes. Nézzük, oda tudjuk-e vinni a tatoldali fedélzethez.

Az ottani teherzsilipekben van pányva, így remélhetőleg nem kell egyik zsilipet sem átalakítani hűtőládává…

– Várjunk vele – mondta Taisden, és hirtelen a műszerei fölé hajolt. – Mélyűri riadójelet kaptam. Pakkpekatt ezredes, valami nagyon gyorsan közeledik.

– Úgy látom, átvette Hammax ezredes rossz szokásait – sziszegte a fogai között Pakkpekatt. – Miféle kontaktusról van szó?

Taisden megrázta a fejét.

– Elég gyorsan közeledik, de messze van még… kilencszázezer kilométerre. Eltart egy darabig, amíg ideér. – Beírt valamit a terminálon a gépbe. – Másrészt, ha a mögöttünk lévő prakith cirkálóhoz igyekszik, nyilván „ne lőjetek” jelzéssel fog kiugrani.

– Katonai transzponderen – fűzte hozzá Pleck. – Igen. Pásztázzunk a negyvenes hullámhosszokon… az felel meg legjobban a prakith Imperial-osztályú hajók radarjának. Nem hiszem, hogy a prakithok mostanában újítottak volna valamit a rendszerükön.

– Megvan… negyvennégy-kettő, későbbi felhasználásra. Kódolatlan, de prakith – jelentette ki, és magában azt morogta: – Úgy látszik; Calrissian minden opciót megvásárolt ehhez a hajóhoz. És a rendszer menet közben fordít… haha!

– Micsoda?

Taisden. a pillanat komolysága ellenére sem bírta visszafogni magát, magában kuncogni kezdett.

– Éppen – szó szerint idézem – „Az Alkotmányos Protektorátus bátor és nagy tekintélyű Foga Brill kormányzója szolgálatában álló Nagy Császári Haditengerészet elegáns és végtelenül éber járőrrombolója, a Tobay” felé tartunk.

– Gondolja, hogy a prakithok nyilvános talpnyaló versenyének vagyunk szemtanúi? – veregette meg Pleck Taisden vállát.

Pakkpekatt az egyetlen lényeges információt kérte le az adatpufferból:

– Járőrromboló, császári Adz-osztályú. Primer fegyverzete három D-osztályú lézertelep, három B-osztályú kettős iontelep.

– Ez éppen úgy hangzik, mintha nem szeretnénk itt lenni, amikor megérkezik – állapította meg Hammax. – Ezredes, még mindig azt akarja, hogy befogjam azt a lebegő tárgyat?

– Mennyi időnk van még? – fordult Pakkpekatt Taisden felé.

– Nem egészen hat perc, de nemsokára el kell kezdenie a fékezést. Mondjuk, nyolc.

– Nincs elég időnk, Hammax ezredes – jelezte Pakkpekatt. – Jöjjön vissza, és vegye át a fegyverek irányítását.

– Elnézést, ezredes – szólt közbe Taisden.

– Mi a baj?

– Ezredes, ez a közeledő hajó nem lehet annyira ostoba, hogy feltételezze, mi csak azért vagyunk itt, hogy újrabútorozzuk a roncsot. Nyilván arra kíváncsiak, hogy mennyit tudunk. Nem ártana. ha kiugranánk, mire a közelünkbe érnek.

– A javaslatot méltányolom – mondta Pakkpekatt -, csakhogy – a műszerei fölé hajolt – tíz percen belül nem tudunk ugrást végrehajtani.

Pleck és Taisden egymásra nézett.

– Tudja valaki, mennyi egy Adz-osztályú járőrromboló végsebessége?

– Nulla-öt-öt – felelte Pakkpekatt.

– És ezé a jachté?

– Azt nem tudom – ingatta a fejét Pakkpekatt. –Taisden ügynök, jelezze, ha a ha-jó sebessége változik.

– Elbújhatnánk a cirkáló árnyékába – vélekedett Pleck.

– Az a célom – felelte Pakkpekatt, és enyhén megmozdította a kormánykart, mire a jacht lassan oldalvást mozdult. – De ott sem maradhatunk sokáig.

– Ha meglátnak minket, biztosan lassabban fognak közeledni – bizakodott Taisden. – Még pár percre van szükségünk.

Hammax bukkant fel az ajtóban, ujjaival igazgatta a sisakban összeborzolódott frizuráját.

– A járőrrombolóban hat vadászgép van – figyelmeztette őket. – Biztosan mindet felkészítve tartják. Ha lelassítanak, az annak a jele, hogy ránk akarják küldeni őket.

– Tudja valaki, milyen vadászaik vannak a prakithoknak? – kérdezte Pleck, de senki nem válaszolt.

– A jármű lassít – jelezte Taisden. – Mintha megtalálta volna a roncsot. Ezredes, a hajó hamarosan eltakarja előlünk a roncsot.

– Pontosan mikor?

– Közeledik… a szentségit. Két vadász elindult.

– Nagyszerű – nyugtázta Pakkpekatt, és egy mozdulattal előrenyomta a jacht gyorsító karját. A hirtelen gyorsulás Hammaxot kirepítette az átjáróba, Plecket pedig a parancsnoki fedélzet hátsó falához szorította. – Nem bánnám, ha mindketten keresnének egy pilótaülést, és beszíjaznák magukat. Nemcsak azt kell kiderítenünk, hogy milyen gyors Calrissian tábornok jachtja, de azt is, hogy mennyire mozgékony.

Pleck feltápászkodott, és Hammax mellett elvonult a hajó farába. Hammax a fegyverállásba vetette magát.

– Fogja vissza magát – mondta neki Pakkpekatt. – Ez verseny, nem harc. Ki fogok ugrani, mielőtt elkapnának minket, de amíg lehet, kockáztatok, hogy az üzenet továbbítását befejezhessék.

– Mi olyan fontos benne? – kérdezte Hammax.

– A kód, amellyel ez a hajó áthatolt a vagabond pajzsán Gmar Askilonnál…

– De hiszen azt tudjuk.

– … meg a kód, ami lehetővé teszi a D-89-esnek, hogy utánunk jöjjön – fejezte be Pakkpekatt. – Így legközelebb, ha a vagabond kérdéseket kezd feltenni, már tudjuk a választ.

– Ha találkozunk vele valaha is – tűnődött Hammax a szemöldökét ráncolva.

– Fogunk találkozni vele.

– A Tobay jelzett nekünk – figyelt fel Taisden.

– Nincs mit mondanom a prakithoknak – jelentette ki Pakkpekatt.

– Talán rávehetné őket, hogy adjanak át némi információt… mondjuk a vagabond hollétére vonatkozóan.

– Nincs szükségünk annak megerősítésére – konstatálta Pakkpekatt. – És nem kockáztatom meg, hogy cseréhe információt adjak ki nekik. – A megjelenítőre pillantott. – Calrissian tábornoknak igen gyors hajója van. A vadászok helyzete?

– Százezer méter, és gyorsan közelednek – figyelmeztetett Taisden. – Valaki a Tobay-n elfelejtette, hogy a TIE-gépeken szolár-elektrikus ionhajtóművek vannak. Errefelé nincs mit enniük, úgyhogy nem fognak utolérni minket. De úgy látom, erre másvalaki is rájött… a Tobay felgyorsított.

– Túl későn – állapította meg Hammax. – A kapitányuk rosszul döntött.

– Igen – mondta Pakkpekatt, és büszkén kivillantotta a fogait.

– Még három perc – jelezte Taisden. – Beállítom az ugrást, ha megmondja, merre menjünk. Vissza a Carconth mellé, a tíz-harminchármas anomáliához?

– Nem. Gondoltam arra, ami itt történni fog, és automata rendszerismétlővel hozattam ide magunkat – közölte Pakkpekatt. Feltettem magamban a kérdést, hogy a quellák mit tennének ilyen helyzetben, amikor vissza akarnak keresni valakit.

– Úgy érzem, valami ütőkártya van a kezében – vélekedett Hammax. – Mit forgat a fejében, ezredes?

– Azt, hogy a Maltha Obexre megyünk, a vagabond származási helyére. Ott elhelyezünk egy hiperűr jelzőbóját, amin keresztül továbbítjuk neki a most kapott üzenetet.

– Vagyis hazahívjuk? – kérdezte Hanimax.

Taisden arca reményteljesen felderült.

– Az új Köztársaság egész hírhálózatát felhasználhatjuk a jel valós űrben való terjesztéséhez. Mégpedig azon a hullámhosszon, amelyiken a vagabond kihallgatta a hajónkat Gmar Askilonnál.

Pakkpekatt emberi mozdulattal bólintott.

– És megvárjuk, amíg odaér. Ki tudja? Ha ez a jacht olyan szerencsés, mint a hölgy, akiről a nevét kapta, a vagabond meghallja a hívásunkat, és odajön. Ennek a valószínűsége sokkal több, mint annak, hogy itt véletlenül belebotlunk a sötétben… és én már belefáradtam, hogy fényéveken át árnyakat meg visszhangokat kergessek.

* * *

Lando Calrissian káromkodva préselte át magát a szűk járatban, ahol Artoo jelzése szeríni Lobotnak lennie kell.

A kiborg makacsul visszautasította, hogy visszatérjen a droidokhoz, s ezzel kényszerítette Landót, hogy utána másszon. Az átjárók kanyargósak és klausztrofobikusak voltak, Landonak alig volt helye, hogy a könyökével segítse magát előre, kínjában már a körmével kaparászta a sima felszínt. Ez a labirintus gravitációban teljesen járhatatlan volna – különösen egy ember számára.

– Lobot! – kiáltott maga elé. – Mit szólnál egy kis segítséghez?

– Elég közelről hallom – jött a távoli válasz. – Csak jöjjön tovább.

– Mit keresel te itt? Beszorultál, és nem mered bevallani?

– El vagyok foglalva.

– Elfoglalva, mivel? – Amikor nyilván jelentős okból nem érkezett válasz, témát váltott. – Ugrunk, tudsz róla?

– Igen.

– De ugye, neked nincs semmi közöd ehhez?

– Nincs.

Még egy erőfeszítés, és Lando egy elágazáshoz ért.

– Az ugrás nem hangzott valami jónak – mondta megállva. – Sok rázkódás meg remegés volt, ami korábban nem fordult elő.

– Nagyobb volt a sérülés:

Lando továbbindult a hang irányába.

– Igen, láttam némelyiket. Jól vagy, haver?

– Nagyszerűen.

– Tényleg? Meg kell, mondjam, elég gyengén hallak.

– El vagyok foglalva.

– Már megint – bosszankodott Lando. – Nos, ha minden rendben van, akkor válaszolhattál volna az üzenetekre; amiket Artoo-val küldtem. Megtakaríthattad volna nekem ezt a mászást.

– Lehetetlen.

– Mi lehetetlen?

Hosszú csend következett.

– Lobot?

– Lehetetlen válaszolni. A csatorna foglalt.

A kiborg hangjából ítélve Landónak minden esélye megvolt arra, hogy egy vagy két kanyar után megpillantsa.

– Ha csak egy okot is tudsz, amiért nem kellett volna idejönnöm, most mondd meg.

– Semmi ilyen ok nincs. Jöjjön közelebb. Már nincs messze.

– Ezt már mondtad egyszer.

– Nem a fülemmel hallottam.

– Hát persze – morgott Lando. – Mindig én hibázom. Megállt, leakasztotta a vágópisztolyt az övéről, és a tartószíjat a csuklójára erősítette.

– Arra nern lesz szüksége – hallatszott Lobot hangja. Lando felkapta a fejét.

Lobotnak semmi nyoma nem volt a csatornában.

– Leselkedsz utánam, haver?

Lobot megint nem válaszolt azonnal.

– Ismerjük magát.

Lando kinyújtotta a kezét, és a csatorna belső falának feszítve újult erővel húzta magát előre.

– Ugye, megbocsátjátok, ha rátok török… azt hittem, egyedül vagy idebent – mondta Lando, miközben tovább mászott. – Remélem, bemutatsz, ha odaértem.

– Igen. Már nincs messze, Lando gazda.

A csatorna éles ívben fordult, nem látta, mi van mögötte. Lando a kezébe fogta a sugárvágót, mielőtt megkerülte a fordulót. Azután a lábával megtámasztotta magát, és megpróbálta megfejteni, hogy mit lát.

Az alagútnak ez a része enyhe ívű volt, úgyhogy legalább húszméteres szakaszon belátta. De ezen a rövid íven nem kevesebb, mint ötven kisebb keresztjárat csatlakozott beléje. A nyílások pereme redőzött volt, a járatok pedig sötétek… mintha a főjárat fénye a becsatlakozás síkjában egyszerűen megszűnt volna.

Óvatosan közelebb húzva magát, Lando az első nyílásba irányította a lámpája fényét. Alig két méterre az alagút feneke látszott; valamivel világosabbnak tűnt, mint a fal. A kialakításról Landónak nyomban az jutott az eszébe, hogy rakétavető csövek vagy menekülőkapszulák tokjai lehetnek.

Lando megperdült a levegőben, és bevilágított egy bevilágított egy másik lyukba, majd a következőbe és a következőbe. Mindegyik be volt fenekelve… nem, nincsenek befenekelve, gondolta, ezek töltve vannak. Ezek az ellipszoid valamik pontosan akkorák, hogy egy ember kényelmesen elférjen bennük.

– Lobot, merre vagy? – kérdezte halkan.

– Molo nag aikan nam molo kron aikan sket…

Az álomszerű, testetlen hang egy távolabbi üregből érkezett. Lando egy kézzel odahúzta magát, majd megállt, és figyelmeztetés nélkül befordította kézilámpájának fényét.

Lobot az üregben lebegett, lábbal Lando felé. Amikor a fény az arcába vetődött, becsukta a szemét, és a kezével eltakarva az arcát, elfordult. Abban a pillanatban Lando megdermedt. Lobot jobb fele csupasz volt… csak fehér bőrének körvonala látszott, meg az interfészek csatlakozó aljzatai.

– Lobot, mi történt?

– …eida kron molo sket aikan dket lupa vol…

Lando közelebb húzta magát, és megrázta Lobotot.

– Hé, gyere vissza velem, cimbora.

Lobot ellökte a kezét, feléje rúgott, de az idézgetést abbahagyta.

– Szólj hozzám; különben kihúzlak onnan – mondta Lando. – Azt hiszem, egyébként is az volna a legjobb…

– Ne! – A kimondott szó hevessége félelemről árulkodott. Abban a pillanatban kezét a falnak nyomta, ujjai mélyen belenyomódtak a csatorna falába, így keresett biztos kapaszkodót.

Csak akkor, hogy Lobot karja már nem takarta el a kilátást, látta Lando, hogy mi történt. Az interfész egyik fele még ott volt Lobot bal oldalán. A másik az üreg falához volt csatlakortatva. Lobot karjánál nem hosszabb vezetékek kötötték össze a kerek fal egy pontjával.

– Szent csillagtűz… te megtaláltad a csatornát, amin beszélhetünk a vagabonddal.

– Igen. – Lobot arcán elégedett mosoly terült szét.

– A vagabonddal, vagy ezzel itt? – kérdezte Lando.

– Nincs különbség.

– Tudatos?

– Van öntudata – Lobot kinyitotta a szemét, és most első ízben Landóra pillantott. – Ne felejtsem el ezt megbeszélni C-3PO-val. Most már jobb válaszokat tudok adni neki.

Lando a nyílás széléhez húzódott.

– Miféle társalgást folytatsz vele?

– Ez csak információt tesz lehetővé. Irányítani nem fogom tudni.

– Kérdezd meg, hová tart éppen.

– Ez fájni fog – mondta Lobot. – Azt hiszem, hazafelé tart.

Lando megrágta magában ezt az információt, majd intett a lámpája fényével.

– Mik ezek… tojások?

– Nem. Ezek quellák – mondta Lobot. – A hajó a tojás.

7. fejezet

Az Új Köztársaság három hajója a halmaz számos csillagjának pazar fényében az ILC-905-ös rendszer szomszédságában, ék alakzatban bukkant ki a hiperűrből. Száz kilométerrel a többiek előtt haladt a Folna őrnaszád, antennái serényen forgolódva pásztázták a környéket. Mögötte egyik oldalon egy hasonló méretű hadihajó, a Vanguard, vele egy vonalban pedig a járőregység harmadik, parancsnoki hajója, Brand sorhajókapitány Indomitable nevű cirkálója.

Bár a Folna megfigyelő tisztje azt jelentette, hogy minden tiszta, mind a hadihajó, mind a cirkáló primer es szekunder fegyverzete bevetésre készen állt, az akkumulátorok félig feltöltve, célhálójuk felfűtve, a személyzetük kétóránként váltotta egymást. Mindemellett az Indomitable öt hadosztályából három, köztük a K-szárnyúak Vörös Köteléke, bevetésre készen, felsorakozva állt a gépek mellett.

Az ágyúk telepeit tizenkét másodperc alatt lehet teljesen feltölteni. Harmincöt másodperccel a klaxonkürt megszólalása után az első E-szárnyú elhagyhatja az Indomitable felszállódokkját.

Vagy ha Brandnak nem tetszik a környék, kilencven másodperc alatt készen áll mind a három hajó, hogy eltűnjön a biztonságosabb hiperűrben.

Mindezen előkészületek ellenére a hajón érezhető volt a feszültség. Az Indomitable fedélzetén egyszerűen az elviselhetetlenségig fokozódott. A járőregység az ellenség saját területén járt, és valóban szerencsétlenség volna, gondolta Brand, ha észrevennék őket.

Vagy, ami még rosszabb, ha már észrevették.

Minden űrjárőr esetében előre nem látható annak a rizikója, hogy az ellenség mikor pillantja meg őket. Ebben az esetben azt a rizikót az többszörözi meg, hogy a Koornacht-halmazban a szokásosnál sűrűbbek a csillagmezők.

Egy Imperial-osztályú csillagrombolót a legmodernebb műszerekkel is csak hatezer kilométerről lehet észrevenni, ha mögötte egyes magnitudójú csillag helyezkedik el. Egy Vanguard méretű hajó hatszáz kilométer közel lopakodhat anélkül, hogy észrevegyék. A figyelmetlenség, a rendszerhibák csak növelik a távolságot.

Az aktív érzékelés – lézerimpulzusok, radarkopogások – csökkenthetik az ellenfél sebezhetőségét, mert általuk a közeledő hajó megkülönböztethető egy távoli csillagtól. Csakhogy az aktív érzékelés ugyanakkor növeli a járőr sebezhetőségét is; ugyanúgy felhívhatja magára a figyelmet, mint egy sötétben leadott lövés.

Mivel a tervezett kilenc belépés közül éppen az utolsót hajtottak végre, a hajó aktív szenzorai ki voltak kapcsolva. Brand megbízott a passzív megfigyelő elsötétített helyiségében gubbasztó hét tiszt tapasztaltságában.

Éles szem, tiszta agy, gondolta Brand, mialatt fáradhatatlanul rótta a köröket az Indomitable hídján. A Doornik 319-nél történtek emléke még kísértett. Nem akarok több meglepetést. Nem akarok több hibát.

– Figyeljen a konzoljára, hadnagy csattant fel Hrasskis tiszt háta mögött, és ujjával a monitorra bökött. – Sárga jelzést kapott.

– Rajta vagyok, uram.

– A tizenkettedik bolygó egy perc múlva radarernyőre kerül – jelezte a cirkáló egyik specialistája.

Brand felállt, és az elülső kitekintő ablak felé fordult.

– Navigátor, mennyi a sebességünk?

– Már mérhető a csillaggravitáció, sorhajókapitány. Az alapsebességünk a formáció standardsebességének egyharmada.

– Hagyja lendületben – utasította Brand, hirtelen ötlettel megváltoztatva a korábbi gyakorlatot. – Nem érdekel, mit mondanak a mérnökök… nem hiszem el, hogy a fékfúvókák fényét nem lehet meglátni – mondta. –.Ezúttal hagyja kifutni a hajót.

– Az alakzatot felbontsuk, uram?

– Lazítson a formáción… hagyja őket is kifutni. Ennél többet ne tegyenek. Jelezzen a járőrnek.

– Igen, uram.

* * *

Mire a járőrhajók elérték a hatodik bolygó síkját, az ILC-905 gravitációja – a belső bolygók rásegítésével – a standard sebesség 41 százalékára gyorsította a sebességüket.

A dühös és meglepett Foag ezredes már régen hangot adott a nemtetszésének, és ehhez a Folna passzív megfigyelőjének lézerét használta.

– Ezzel megnöveljük a biztonsági sugarat – panaszkodott. – Minél gyorsabban megyünk, annál nagyobb teher nehezedik az embereimre. Csökken a reakcióidejük, lankad a figyelmük, ezzel ezer vagy kétezer kilométert is veszíthetünk.

Minek ez a türelmetlenség?

– Ez nem türelmetlenség, Foag ezredes. Csak kissé változtattam a szokásokon.

Tudom, hogy egytized standard sebességgel, hideg, hajtóművekkel, és a rendszerek kilencven százalékának kikapcsolásával kellett volna belépnünk.

Később, a kihallgatás során Brand elmondta, hogy a felderítések során elpusztult hajók mind konstans sebességgel haladtak a célrendszerben.

– Ez azt sugallja, hogy a yevethák érzékelő hálózata még a legkisebb járművet is képes észlelni, ha az a standard manővert hajtja végre, re, tehát használja a fékfúvókákat és a navigációs hajtóműveket…

Az igazság azonban az volt, hogy a változtatás elrendelése előtti pillanatban Brand hirtelen még soha nem tapasztalt félelmet kezdett érezni. Mivel olyan törzsből származott, amely tiszteletben tartja az előjeleket, ezt a félelemimpulzust információként fogta fel. És az adott pillanatban csak egyetlen módon válaszolhatott rá: ha az alakzatot a lehető legnagyobb titokban csempészi be a rendszerbe – még ha az embereit össze is zavarja vele.

Brand csatában ugyanezt már számtalanszor megtette – egy megérzés miatt vállalta a rizikót, és csak utána mérlegelte a dolgokat. Ezért érhette el a sorhajókapitánya rangot, és emiatt került a szolgálati naplójába annyi soron kívüli megbízatás és dicséret. És ez egyben azt is garantálta, hogy ennél magasabbra nem fog kerülni. „Túl szertelen” és „túl szeszélyes ahhoz, hogy magasabb rangú tiszteknek parancsoljon” – így szólt a végső, lényegében diszkvalifikáló indoklás.

És bár Brand ezt tudta, nem akart, nem tudott változtatni a módszerén. Azzal, hogy tiszteletben tartotta a megérzéseit, többször mentette meg az életét – és emiatt nagyon sokszor kellett felvennie a díszegyenruháját egy-egy temetés alkalmával, amikor nem egy esetben a barátját kísérte utolsó útjára.

* * *

Amikor a járőrcsapat az ötödik bolygót is maga mögött hagyta, Brand gyorsan elhagyta a hidat, hogy váratlan ellenőrzést tartson.

Akkor a legénység már tizennégy órája állt sárga készültségben, látszott rajtuk, hogy fáradtak és unatkoznak. Ahogy az emberek is kezdtek rájönni arra, hogy az ILC-905 tiszta, kezdtek elharapózni a beszélgetések, röhögések, a baráti verekedések, és ettől nemkívánatos módon változott meg a légkör. A sárga jelzés ugyanolyan fegyelmet követelt meg, mint a többi riadójel – nyugalmat, békét, rutint, ahogy az egy hadihajón illik.

Brand látogatása véget vetett ennek. Hideg zuhanyként vonult végig az állások során, és csillapította le a kedélyeket.

– Az aszteroidaövezet következik – mondta, belenézve az egyik célzó berendezésbe. – Ugye, készen áll, fiam? Magának jobban kell ügyelnie, mint a többieknek.

Brand tovább állt.

– Az aszteroidaövezet következik – közölte a pilótafülkében. – Minden a rendelkezésére áll, hadnagy? Tudja, ugye, hogy egy pilótán múlik a különbség?

Brand továbbment a többi állás felé.

Egy óra múlva megint a hídon volt. És maga mögött hagyta az emberekbe ülte-tett gyanút, hogy a parancsnok tud valamit… hogy valami történni fog.

Csakhogy Brand nem tudta, mi fog történni. Viszont nem is lepődött meg, amikor megtörtént.

* * *

Mint a legtöbb egycsillagos rendszernek, az ILC-905-nek is volt aszteroidaövezete a legkülső sziklás bolygó és e legbelső gázóriás között, amely egy valaha létezett, de a csillag gravitációja által szétzúzott bolygó maradványait tartalmazta.

Mint a legtöbb aszteroidaövezeté, ennek a sűrűsége is viszonylag csekély volt.

A navigációs ernyőket alig árnyékolta le, és elrejteni benne a probotnál nagyobb objektumot nem is lehetett. Annak ellenére, amit a körútján mondott, Brand nem igazán hitte, hogy itt fog megtalálni egy császári javítóműhelyt.

És arra sem számított, hogy egy yevetha csapatszállító hajó bukkan ki az orra előtt – hatmillió kilométerre az aszteroidaövezet túloldalán.

Mint valami óriási stroboszkóp, a sorban kibukkanó hajók okozta Cronau-sugárzás úgy villogott az övezet túlsó felén. Mindez nemcsak a Folna szekunder ernyőin vált láthatóvá, de a többi hajóban is. Mindhárom hajón felemelték a készültség fokozatát narancsszínűre.

– Mennyi a fáziseltolódás? – kérdezte Brand a székéből kihajolva.

– Fáziseltolódás negatív – felelte az egyik tiszt. – Tőlünk elfelé haladnak.

– Merre?

A navigátor megfordult, úgy közölte:

– Ha jól becsülöm, a harmadik bolygó felé.

– Mi a valószínűsége annak, hogy megláttak minket?

A taktikai tiszt a térképernyő fölé hajolt, és a kimérte a szögeket.

– Véleményem szerint nagyon kevés. Mi sem, vettük volna észre őket, ha úgy húznak el a valós űrben, ahogyan mi tesszük. Nagyon hirtelen fékezhettek, ha így bukkantak elő a hiperűrből.

– Vagy nem – mondta Brand. Odament a kitekintőhöz, és a mellén keresztbe téve a kezét az ILC-905-ösre pillantott. – Ha az egyik itteni javítóműhelybe igyekeznek, akkor ez nagy forgalmú hadtápútvonaluk lehet.

– Lehetséges, uram – helyeselt a taktikai tiszt. – Már amennyiben használják a gyárat, nemcsak elrejteni akarják.

Brand bólintott.

– Kom…

– Igen, uram?

– JéIezzen az lntrepidnek, hogy kapcsolatunk van egy T-típusú yevetha hajóval, és adja meg meg a koordinátánkat. Mondja neki, hogy tovább kutatunk. Navigátor…

– Igen, uram?

– Menjünk közelebb. Tízszázalékos torlóerővel vigye át az övezeten. Irány marad, senki nem mozdul. Utánuk megyünk.

* * *

Valamivel több, mint egy óra múlva a yevetha hajó nekilátott hosszú fékező manőverének, ami a harmadik bolygó túlsó felén ért véget. Addigra a felderítő csapat már félmillió kilométerre megközelítette, így a bolygó valamennyi szenzorjának hatósugarába került.

– Van arra utaló jel, hogy orbiton tartózkodik valami? – kérdezte Brand.

– Negatív – felelte a szenzorok kezelője. – De a kétezer kilométenél feljebb lévő orbitokat nem tudjuk követni.

– A céltárgy nagyságából ítélve számára az optimális orbit három-pont-kettő-öt-nulla – jelentette a nyomkövető navigátor.

Brand az elülső monitorokhoz lépett.

– Mutassa. – Egy másodperc múlva megjelent a háromdimenziós taktikai térkép.

Az Indomitable első tisztje, Tobbra kapitány olyan szolgálati naplóval rendelkezett, ami minden vonatkozásban figyelemre méltó volt. Elsősorban arról volt híres, hogy a biztonság kedvéért képes volt szabálysértést is elkövetni. A biztonság pedig most még egy fokkal, fontosabb volt a számára, mivel gyermeke született a Trallanon, a szülőbolygóján.

Tobbra nagyon is tisztában volt azzal, hogy már csak néhány hónap választja el a sorhajókapitányi kinevezéstől, és akkor Brand vetélytársává lép elő.

– Sorhajókapitány, ha közelebb megyünk, a hajó biztosan észrevesz minket, mihelyt megkerüli a bolygót – figyelmeztette visszafogott hangon.

– Nem kétséges – hagyta rá Brand.

– De ha félreállunk, vagy ha kissé hátrálunk, a FoIna minden információt meg tud szerezni, amire a Tak-5-nek szüksége van. – Tobbra szándékosan használta az Ötödik Flotta Taktikai stábja által használt zsargont.

– Ez is igaz – helyeselt Brand. – Most azonban még van egy előnyünk…mi tudjuk, hogy ők hol vannak, ők pedig nem tudják, hogy itt vagyunk. Hagyja, hogy kihasználjam ezt az előnyt.

– Egyedül nem vághat bele – felelte Tobbra. – Ha itt javítóműhely van, Tak-5 csapásmérőket küld ide, mihelyt megerősítjük a hírt.

– Es ha itt javítóműhely yan, a yevethák megerősítik a védelmüket, mihelyt észrevesznek minket – mondta Brand. – Tudja garantálni, hogy a mi hajóink érnek ide előbb, nem az övék?

Tobbra nem válaszolt.

– Azt hiszem, nem – szögezte, le Brand. – A mi elsődleges feladatunk a javítóműhely felderítése és megsemmisítése, kapitány. Tegyük azt. Használjuk ki az előnyünket, és ejtsük csapdába azt a T-típusút. Azután ráérünk kideríteni, minek jött ide.

– Sorhajókapitány, azt sem tudjuk, mivel lehet megsemmisíteni egy T-típusút.

Brand a fejét rázta.

– Valakinek azt is ki kell derítenie. Én szeretem a rejtvényeket.

– De sorhajókapitány…

– A beszélgetésnek vége. – Brand elfordult a képernyőtől a komtiszt felé. – Beszélni akarok a Folnával.

– Az egyesen van – hangzott a gyors válasz.

Brand bekapcsolta a komlinkjét.

– Madis kapitány.

– Igen, sorhajókapitány.

– A Vanguard velünk jön. Bontsa fel az alakzatot, és maradjon ott. Azt akarom, hogy rögzítsen és továbbítson minden eseményt.

– Vettem, sorhajókapitány – jelentette Madis. – Majd készítek néhány jó felvételt a fotóalbumba.

– Gondoltam – hagyta jóvá Brand. Átkapcsolta a komlinket, hogy a parancsot az egész hajóban hallani lehessen, azután a várakozó arcokra pillantott.

– Ideje, hogy megfizessünk a Doornik 319-ért – mondta mogorván. – Kom, készültségei fokozatot vörösre. Tak, hadműveleti ernyőt bekapcsolni. Bombázók készenlétbe. Sebesség nyolcvan százalék. Kövessük a céltárgyat az orbiton.

Vanguard, zárkózzon fel, és induljunk. Nem akarok lemaradni az első össze-csapásról.

* * *

Abban a pillanatban, hogy az első fedélzeten felbőgtek a szirénák, Esege Tuketu felállt a székéből. Már órák óta a repülős öltözékében járt kelt, csak éppen meglazította a tömítéseket a csuklóján, a nyakán és a derekán. Amint a bombázó felé rohant, sebtében igyekezett megszorítani őket, s ettől különös kecsketáncot járt.

Skids már a pilótafülkében várta beszíjazva. Mire Tuketu odaért, éppen harmadszorra ellenőrizte a K-szárnyú kritikus pontjait és a fegyverzetét.

– Hogy néz ki? – kérdezte Tuketu, amint felfelé mászott a rövid létrán.

– Minden jónak látszik. Nem kell még egyszer ellenőrizni.

– Ezért biztosan extra zsoldot fognak fizetni – reménykedett Tuke. – Nincs semmi változás a kirakodásnál?

– Nincs. Először a tojás, azután nyolc CM-5 sokkoló lövedék. Szép kis rakomány.

– Jól van. Repülés előtti ellenőrzés, első pont…

* * *

Amint a Vanguard és az Indomitable a yevetha csapatszállító közelébe ért, egy kisebb harci különítmény – mintegy két tucat vadászgép, részben E-szárnyúak, részben X-szárnyúak – vették őket körbe. Amint a formáció vezérhajója láthatóvá vált a cirkáló monitorján, Tobbra megnyittatta a Brandhez vezető kommunikációs csatornát.

– Ön megszegett az ütközetre vonatkozó minden előírást – mondta bőszen. – Az ön hajójának standard kísérete nem kettő, hanem három hadosztályból kell hogy álljon. És olyan közel vannak, hogy az ellenségnek nem jelent problémát elkapni magukat.

– A másik kért hadosztályt kísérői feladatokra tartottam vissza. A bombázók meg az áttöréshez kellenek –fejtette ki Brand.

– Még azt sem tudjuk biztosan, hogy a T-típusú hány X-szárnyút képes hordozni – tiltakozott Tobbra hevesen, még a hangját is felemelte. – Kétszer, háromszor nagyobb haderővel állhatunk szemben, mint a Doornik 319-nél.

Brand jeges pillantást vetett Tobbrára.

– Ügyeljen a hangjára és a modorára, kapítány, különben leváltom. Nincs szükségem ostoba vitákra az ütközet alatt.

Tobbra lehalkította a hangját, de a hangnemen nem változtatott.

– Nem csaphat össze az ellenséggel, uram… ez a parancs. Kötelességem figyelmeztetni…

– Hogy nem tudunk mindent, amire szükségünk volna? Ezzel nem mond újat, kapitány. Tudok számolni, és még el tudok olvasni egy lntell-jelentést. Ennyire azért megbízhat bennem.

– Nem akartam inzultálni, uram.

– Számomra ez egyáltalán nem nyilvánvaló – jelentette ki Brand. – Kapitány, ha egy kis csapat még soha nem győzött volna le egy nagyobbat, akkor csak ki kellene jelentenünk, hogy ki a győztes, és vállalni annak minden következményét. De a háború nem így működik. Tegye félre a kalkulátorát. Nehéz döntéseknél az nincs az ember segítségére.

Brand közelebb lépett, és szinte suttogva folytatta:

– Theb, van itt még valami. Amit nem talál meg a kódexekben, és ami arról szól, hogy ha egy jó állapotban lévő cirkáló, és egy hadihajó nem tud megbirkózni egy T-típusúval, akkor azt a Flottának előbb-utóbb meg kell tanulnia. Mert a jelentésekben folyton arról olvasok, hogy a yevetháknak rengeteg T-típusú gépük van.

Tobbra alig, kapott levegőt. – Ezért állította félre a Folnát?

– Eltekintve attól, hogy rendkívül vékony páncélzata van egy ilyen csetepatéhoz, igen.

Tobbra kipillantott a korongnyi, sárga foltos barna bolygóra.

– Jobb lesz, ha visszamegyek a hídra – mondta. – Ideje feltölteni a telepeket.

* * *

Tizenöt perccel a yevetha hajó becsült újrafelbukkanása előtt Brand elrendelte a bombázók és a kísérő vadászok felszállását. Nem akarta megkockáztatni, hogy a yevetha hajó tele rakománnyal, és robbanékony üzemanyaggal lepje meg, ha netán a várnál alacsonyabb orbiton bukkan elő.

A K-szárnyúak hármas csoportokba rendeződtek, és elhelyezkedtek két, vadászgépekből álló csoport között. Brand az ablakon át nézte, hogyan foglalják el a helyüket a hajótól mintegy húsz kilométerre. A hajók teste és szárnya fényelnyelő anyaggal volt bevonva, de a hajtóművek fénye halvány gyertyaként világított a sötétben. Közöttük a K-szárnyúak tripla torlóművei világítottak.

– Remélem, ezúttal időben le tudják dobni a tojásokat – fohászkodott a taktikai tiszt halkan, amikor Brand felbukkant a közelében.

– Le fogják – felelte Brand tétovázás nélkül. – És nem csak azért, mert megváltoztattam a harci frekvenciát, és felbontottam az alakzatot. Hanem, azért, mert így kell lennie.

Öt perccel a találkozás előtt a Vanguard eltávolodott a cirkálótól. Olyan röppályára állt, ahonnan szabad kilátása – és tűzsávja – nyílt a yevetha hajóra, de ahonnan a többiek még árnyékban maradnak. Brand ettől azt remélte, hogy időben ki tudja tapogatni a yevethák reakcióját, és vissza tud jelezni a többieknek.

Egy perccel és kilenc másodperccel korábban a vártnál, a Marauder jelentett.

– Találkozás egy… nem, kettő-három-négy. Négy célponttal. Céltárgyak: egy Imperial-típusú, kettő javítóműhely, három, ismétlem, három yevetha T-típusú.

– Három! – mondta Brand meglepetten, de elég hangosan ahhoz, hogy mások is meghallják. – Három! – ismételte magában.

– Indomitable, itt a Vanguard. Két yevetha hajó tüzet nyitott ránk. A pajzsok hatékonysága kilencvenkét. százalék. Visszalőhetünk, uram?

Tobbra a komhoz rohant.

– Sorhajókapitány, vissza kell vonulnunk. Rendelje vissza bombázókat, és tűnjünk el innen.

– Húsz másodperc a találkozásig – jelentette a taktikai tiszt, és az ujjával követte a képernyőn.

– Vanguard, itt Brand – jelentkezett sorhajókapitány Tobbrára nézve. – Meg tudja mondani, mi a helyzete a kettes típusúaknak?

– Indomitable, teljes egészében látható. Hat hajódokkban kész gépek sorakoznak, háromban csak a váz látszik.

Brand önkéntelenül is összerezzent.

– Vanguard, szabadon tüzelhet. Ellenőrzést elvégezni. Ismétlem, szabad tűzparancs… koncentráljon a T-típusúakra.

Tobbra megragadta Brand könyökét.

– Mit csinál?

Brand egy heves mozdulattal kiszabadította magát az első tiszt szorításából.

– Amit tennem kell – felelte. – Vonuljon vissza a szállására, Tobbra kapitány.

Threld hadnagy, vegye át a kapitány posztját – fordult a komtiszt felé. – Beszélni akarok a támadó különítménnyel.

* * *

Halk recsegés hallatszott a K-szárnyú kom hangszórójában.

– Itt jön – tudatta Skids.

– Az Indomitable az összes egységnek – szólt Brand hangja a komból –, megvannak a revideált célkoordináták. Kettes típusú orbitális pályán, fészkében madarakkal. További három csapatszállító tartózkodik az orbiton. A járőr már ránk lőtt. Az új célrend a következő. A primer célpont a javítóműhely. Ez majd lefoglalja a T-típusúakat. Addig nem kell foglalkozni velük, amíg nincsenek útban. Repülésvezetők, vegyék át az irányítást. – Majd egy rövid szünet után hozzátette: – Sok szerencsét.

– Ott vannak – intett Tuketu, amikor a pilótafülke üvegén megcsillant egy távoli sugárlövedék fénye.

Percekkel később a fülke taktikai monitorján megjelent a csata geometrikus képe. Egy csapatszállító haladt az orbiton a javítóműhely előtt, egy mögötte. A harmadik – valószínűleg az, amit elsőnek észrevettek – most a javítóműhely te-herdokkjában nyugodott.

– „Jó szerencsét”, Tuke ez őrület – hördült fel Skids. – Seggbe akarjuk billen-teni a Nagy Kövér Embert?

– Megpróbáljuk – jelentette ki Tuketu. – Vörös Vadász, itt Vörös Vezér. Kövessen le a bolygóra… most!

* * *

Az ILC-905 melletti csata mindössze tizenegy percig tartott.

Az első percben a Vanguardot borzalmas kereszttűz alá vette a két csapatszállító. Csak azután kezdett visszalőni, de az is esztelenségnek tűnt a két monstrummal szemben. Az egyetlen dolog, ami megmentette őket az azonnali pusztulástól, az, hogy a magányos T-típusúak telepei legfeljebb egy közepes cirkálóra voltak alkalmasak.

Még így is, a két csapatszállítónak összesen nyolc telepe volt, és úgy helyezték el őket, hogy bármely szögben lőni tudtak, és akár egyetlen célpontra is tudtak összpontosítani. Két ilyen hajóval nem tartott volna sokáig szétzúzni a hadihajó pajzsát, és megsemmisíteni a hajót.

Ám amikor az Indomitable visszatüzelt, a felállás hirtelen megváltozott.

– Lássuk, meg tudjuk-e osztani a figyelmüket – mondta Brand. – Vanguard, koncentráljon a hordozóra. Mi ráhajtunk a vezérhajóra. Minden teleppel tűz!

Az Indomitable első lövése azonnali válaszra talált a yevetha hajó részéről, és ezzel elvonta fél tucat telep tüzének figyelmét. De az elfogó vadászok köteléke fizette meg az árat: két gép egymás után felrobbant, amikor a yevethák tűz alá vették a kis járműveket. A robbanás fényétől Brandnak el kellett fordítania tekintetét.

– Állítsák helyre a köteléket – adta ki a parancsot. – Most már nem tudnak mihez kezdeni velünk.

Mielőtt a vadászok válaszolhattak volna, egy harmadik gép is felrobbant a pajzs jobb oldala közelében. Mintha egy bomba robbant volna a közelben, a cirkáló megremegett, és a pajzsa is elsárgult, jelezve, hogy azon a ponton időlegesen meggyengült. De gyorsan rendbe jött, és a vadászok vissza tudtak vonulni a cirkáló pajzsának védelmébe.

– Sorhajókapitány – jelentkezett a taktikai tiszt halkan.

Brand felpillantott.

– Mi van?

– Nem törtük át a Nagy Kövér Ember pajzsát. A Vanguard ennél többre nem képes. Vissza kellene rendelnünk a bombázókat.

– Nem – tiltakozott Brand a fejét rázva. – A primer célpont a javítóműhely.

– Sorhajókapitány, a Vanguard lövést kapott. Segítséget kellene hívni.

A cirkáló hirtelen megrázkódott.

– Zöld Vadászokat visszarendelni – adta ki a parancsot vonakodva.

Addigra az elülső yevetha hajó észrevette a vadászokat és a bombázókat.

Mintha csak nyugodt lenne felőle, hogy a cirkáló nem tud kárt okozni neki, a hajó a kis célpontokra összpontosított; szinte a felfedezés pillairatában rázúdította a tüzét az X-szárnyúakra, meg a K-szárnyúakra. Percekkel később a saját vadászai is felszálltak.

– Brand valamennyi telepnek… vegyék célba azt a fenevadat! Oda lőjenek, ahol gyenge a pajzsa.

– A célpont lövedékeket indított felénk – közölte a taktikai tiszt rekedt hangon. – Hat… nyolc… tíz lövedéket.

Az Indomitable burkolatán körben több mint húsz nyolccsövű gyorscélzó; gyorstüzelő lövedékelhárító volt elhelyezve, amik abban a pillanatban srapnelhálót vontak a közelgő veszedelem elé. Amikor a kilőtt áldás összetalálkozott a hálóval, hangtalan tűzijáték vette kezdetét a vákuum csendjében. Négy rakéta így is át tudott siklani a hálón, és egyenesen a cirkáló pajzsának csapódott.

A hídon hunyorogni kezdtek a fények, amikor a rakéta felrobbant Brand lába alatt.

– Közönséges rakéták – állapította meg Brand. – CM-kilencesek. Minden telep álljon készenlétben. Kormányos, közelebb megyünk.

Másodpercekkel később a cirkáló mindkét oldali lövegtornya ontani kezdte a sokkoló lövedékeket. Mindegyik más-más röppályán közelítette meg a yevetha hajót, s ezzel elég nagy gondot okozott az elhárítóknak.

– A hármas számú részecskepajzs generátora leállt… tartalék kapacitásunk nulla – közölte a taktikai tiszt. –Tizenegy yevetha vadász közeledik. A Zöld Osztag öt vadászgépet veszített és két bombázót. A Kék Osztag vesztesége három va-dászgép és egy bombázó. Vörös Osztag…

Vakító világosság vonta Brand tekintetét az elülső ablakhoz.

– Ez egy tojás volt?

– Igen – erősitčtte meg a taktikai tiszt. – Nem talált. A Zöld Kettes volt. Korán éle-sítette, és alatta robbant fel. Három vadászgép az ára.

– Az istenit.

– Sorhajókapitány, a Kék Osztag áttört, már a javítóműhely ellen mennek – mutatott a taktikai asztal közepére, ahol két apró háromszög közeledett a gyár nagy vörös négyszöge felé.

Brand mogorván bólintott, és áttekintette a terepet.

– Jó. Kifogytunk a kis gépekből. Küldje a Fekete Osztagot a Vanguard megsegítésére. Azt nem veszíthetjük el.

* * *

A Császári Flotta által Fekete Kilencesnek nevezett orbitális javítóműhely fegyvertelen volt, de nem védtelen. Az ütközésgátló pajzsot szükségszerűen egészítette ki a sugár- és részecskepajzs, ami egy csillagrombolónak is előnyére vált volna.

A két kísérőhajó, a Tholos és a Rizaron nem csupán a védelem hibáit hivatottak ellensúlyozni, de nyolc energiatelepük mellett negyven vadászgépet hordoztak négy dokkjukban, és négy tízcsöves, újratölthető rakétaállással is rendelkeztek.

Mindezek a pajzsokkal kiegészítve félelmetes hadihajókká tették őket.

A Tholos legfőbb gyengéje a primátus, Par Drann tapasztalatlanságában rejlett.

Mint gyakorlatilag az egész legénysége, Par Drann sem járt még csatában – még a Tisztogatás idején sem. Ezért amikor az új Köztársaság hajói felbukkantak, Par Drann ösztönös módon a nitakkák mások által vezényelt harcmodora szerint válaszolt.

Ezek az ösztönök legalább annyira ellentmondásosak voltak, mint alkalmatlanok:

A közeli fenyegetés a legnagyobb fenyegetés…

Egyenlőtlen küzdelemben előbb a leggyengébb ellenfelet keresd…

Hogy elbátortalaníts mást attól, hogy az ellenfeledhez csatlakozzon, azonnal támadj az újonnan jöttre…

Ha gyilkolni készülsz, ne,fogd vissza magad…

Ezért azután Par Drann folyton megváltoztatta a parancsait – először az elsőnek felbukkant hadihajóra támadt, azután a cirkálóra, amely csatlakozott a harchoz, majd az elfogó vadászok védőhálójára, utána a bombázókra, amik elhúztak mellette, majd megint a cirkálóra, amikor a bombázók visszatértek. A yevetha tüzérek ennek megfelelően cselekedtek; egyszerűen abbahagyták a támadást, ha valamilyen közeli célpont bukkant fel, mindig a legközelebb lévő ellenségre tüzeltek.

Ha a Tholos és a Rizaron együttesen lép fel, könnyedén legyőzi a késve érkezett cirkálót, mielőtt az bármelyiküket is megsebesíthetné. Ha Par Drannon múlt volna, a Tholos tisztára söpörte volna a csatateret, mielőtt a figyelme az Indomitable felé fordul.

És ha a yevetha vadászok követik a Kék Osztagot a javítóműhely felé, vagy a Fekete Osztagot útban a Rizaron felé, akkor a csatának más lett volna a kimenetele. De Par Drann nem ismerte fel az ezekben a csapatmozgásokban rejlő fenyegetést… sem azt, amit az Indomitable jelentett a számára.

–Thetan nitokka, ko nakaza!– kiáltotta. – A legnagyobb yevetha dicsőségére!

* * *

Alig vonta magára a Fekete Osztag a Rizaron figyelmét, a Vanguard fedélzetén tűz ütött ki. A nyolcas telep, egy dupla csövű lézerágyú találatot kapott, és az egész lőállás kirobbant a hajó oldalából.

Ami még rosszabb, a yevetha össztűz kilőtte a részecskepajzs-generátort, ami kigyulladt. A következő yevetha lövedék már a hajótestet találta volna el, a csapatszállító ionágyúja pedig darabokra téphette volna az egész hajót.

Inaldi kapitány inkább aggodalommal, mint megkönnyebbüléssel figyelte a bombázók visszatérését.

– Sosem jutnak át – mondta a fejét rázva. – Viszonozzuk a tüzet. Segítsünk nekik, amennyire tőlünk telik. Kormányos, mutassuk az ellenségnek a legkisebb felületünket. A rendszerek részesítsék előnyben az elülső lövedékelhárítókat… nekik szükségük van az energiára.

A holoteleszkóp és az elektronikus térkép segítségével. Inaldi a hídon is nyomon követhette a bombázókat, amit az ionzáporban visszafelé igyekeztek. A fekete Kettes, egy E-szárnyú találatot kapott, és kiperdült a sorból. Fekete Hármas egy fehér tűzgömbben tűnt el, a kísérői törmelékként váltak le róla.

A Vanguard csak ezek után rázkódott meg annyira, hogy találatra lehetett gya-nakodni.

– Tűz a generátorházban, a helyiség légmentesen lezárva.

– Vettem. Az összes CM-kilencest kiengedni – parancsolta Inaldi összevont szemöldökkel. – Ez vagy kiüti, vagy nem.

Három lövedék röppent ki a hajóorrból, négy a tönkcsövekből. A nyolcadik a megsérült nyolcas telepnél helyezkedett el, ezt majd harmadszorra kell indítani.

– Lövedék közeledik! – jelentette a nyomkövető tiszt.

A yevetha hajó a saját össztüzével válaszolt a Vanguardnak – tíz újabb olyan gyors és hatásos rakétát küldtek, amely a generátort is tönkretette.

– Kormányos, tűnjünk innen – utasított Inaldi vadul.

– Megpróbálom.

A 190 méter hosszú hadihajó az Új Köztársaság egyik legmozgékonyabb jár-műve volt, de az ellenség lövedékeivel nem vehette fel a versenyt. Inaldi abban reménykedett, hogy ha menekülésre fogja a dolgot, a nyolccsövűeknek marad idejük arra, hogy hálót vonjanak a rakéták elé. Amint nézte a közeledő lövedékeket, átkozta magát, amiért nem korábban adta ki a parancsot.

– A CM-kilenceseink nyolc másodperc múlva érik el a céltárgyat – jelentette a tüzértiszt. – A bombázók kísérete megsemmisült, a bombázók most rakodnak ki. Fekete Egyes lerakta a tojását… Fekete Kettesnek is sikerült…

Valami annyira meglökte a Vanguardot, hogy a tüzértiszt a műszerfalra, Inaldi meg a taktikai térképre zuhant.

– Találat ért – hallatszott a jelentés.

– A negyvenes szektorban minden halott – állapította meg a rendszertiszt.

– Kettes, négyes, hatos hajtómű megsemmisült –mondta a navigátor. – Torlóerő egynegyed és csökken.

Inaldi a taktikai asztalra pillantott, és látta, hogy további két fénypont közeleg.

– Gyerünk a mentőkapszulákhoz – kiáltotta vadul. –Minden állás, hajót feladni… hajót feladni…

A szavait dübörgés nyomta el, azt sötétség követte, majd vakító fény, végül a csend.

* * *

Háromezer méter magasságban az ILC-905 harmadik bolygójának csupasz, foltos felszíne fölött lebegve Esege Tuketu és Vörös Osztaga türelmetlenül figyelte a feje felett lejátszódó tüzijátékot, és várta a kedvező alkalmat. Már éppen indulni akartak a javítóműhely ellen, amikor megjött a parancs, hogy maradjanak a helyükön.

– Tartsák a pozíciójukat, amíg eldől a csata kimenetele – adta ki a parancsot a taktikai tiszt. – Szükségem van tartalékra.

– Azért hagyjanak nekünk is valamit – mondta Skids a pilótafülke komjába. – Megvan az egész rakományunk, és még a festék sem karcolódott meg a hajónkon. Szégyenszemre így térjünk vissza?

Tuketu nem szólt semmit. A figyelmét lekötötte az első villanás, amit felettük és jobb oldalon pillantott meg.

– Ez egy tojás volt – következtetett, és a különösen fehér tűzgömbre mutatott. – Ott egy másik.

A harmadik robbanás másmilyen volt. Kisebb, és először sárgás, majd lassan felduzzadt, és végül vörössé vált. Amikor eloszlott a lángtenger, ugyanabban a régióban számos apróbb robbanás követte – végül egy vérvörös, szabálytalan lángtenger.

Amikor Tuketu a taktikai monitorra pillantott, arról éppen eltűnt a Vanguard és a hátsó yevetha csapatszállító.

– Mi volt ez? – kérdezte Skids. – Elkaptunk egyet, Tuke?

– Igen – felelte Tuketu. – És ők is.

* * *

Az Indomitable fedélzetén szinte észre sem vették a második csapatszállító megsemmisülését és a Vanguard elvesztését. A figyelmük középpontjában ugyanis a Kék Osztag javítóműhely elleni támadása volt.

– Kétezer méter a pajzsig – állapította meg a taktikai tiszt. – Vadászok rárepülnek. Ezerötszáz. Ezer. Kék Egyes, tűz… ó, a francba, ezek honnan kerültek elő? Kék Hármas tűzparancsa visszavonva. Elkapták.

Egy yevetha vadász került elő jobb felől a semmiből, és folyamatos tűzzel árasztotta el a Kék Hármast, mígnem törmelékké lőtte szét. Az apró robbanást egy másodperccel később az Egyes Tojás detonációja emésztette el.

– Valaki nézze meg, megvannak-e még a pajzsok – mondta Brand mogorván.

– Négyes telep, három lövést a szekunder célpontra.

A lézersugarak hasztalan csapódtak a semmibe. A pajzsok még álltak.

– Sorhajókapitány, nyilván a dokkolt csapatszállító védi.

– Nem, olyan méretű jármű nem tud akkora erőteret gerjeszteni – vélekedett Brand. – A másik hajót hogy sikerült kilőni?

– Az elemzés szerint a Vanguard és a Fekete Osztag intézte el azt a Kövér Embert hét CM-9-essel, meg tíz CM-5-össel, mielőtt az első tojás megrepedt. Ez nyilván sok volt a pajzsnak.

– Sok volt a pajzsnak – ismételte Brand, majd a hadműveleti térképre bökött, és azt kérdezte: – Mennyi a csapatszállítók részecskepajzsának standard sugara?

– Kétszáz méter.

– Háta Kövér Ember átmérője?

– Kétszáznegyven méter.

– Vagyis a bedokkolt hajónak nincs körkörös védelme.

– Hogyan? De saját erőtere van. Amit mostanra biztosan felállított, még, ha a kirakodás idejére ki is kapcsolta.

– Pontosan. És ez azt jelenti, hogy a két pajzs határán kell lennie egy interferenciazónának – bizakodott Brand. – Ott kereshetnénk valamit…

– És akkor a pajzsok koncentrálnák és felerősítenék a robbanást.

– Egy K-szárnyú komputere fel tudja deríteni az interferenciazónát?

Eközben az Indomitable az első csapatszállítóval hadakozott, és olykor veszélyesen megremegett.

– Nem – felelte az taktikai tiszta fejét rázva. – De egy E-szárnyú képes volna rá.

Brand bólintott.

– Jelezzen a Vörös Osztagnak. Mondja el, mi az elképzelésünk.

* * *

Tuketu elképesztő ötletnek tartotta egy ekkora célpont ellen fedezőtűz nélküli támadást indítani. A javítóműhely dokkjában veszteglő csapatszállító külsőre igen passzívnak tűnt.

– Taktika. – mondta Tuketu —, ez a Kövér Ember még aktív?

– Negatív, Vörös Egyes. Semmi aktivitás nem észlelhető.

– Tehát eleddig nem vett észre minket, Tak. – Lekapcsolta a komot, és Skidshez fordult. – Lehet, hogy csak egy teherhajó. Vagy körlethajó.

– Egyre megy – felelte Skids, – Te csak vigyél oda, én majd elintézem, akármi is az.

Természetesen akadály nélkül nem jutottak el odáig, ezt remélni is felesleges volt. Öt yevetha vadászgép bukkant elő a jobb oldali dokkokból, egy E-szárnyút azonnal kilőttek, az bukdácsolva zuhanni kezdett a bolygó felszíne felé: Két másik utána vetette magát. Tuketu növelte a sebességét, és elterelő manőverekbe fogott, hogy magára vonja a kíséret figyelmét.

– Ki van odaát, Négyes?

– Hivjon csak Dogónak, uram.

– Nos, Dogo. A Kövér Ember hosszabbik végétől úgy száz méterre rés van a pajzson. Próbáld kifesteni nekem, hogy lássam, Skids meg majd betömi a lyukat.

– Meglesz, uram.

Az E-szárnyú előreszökkent, és lézerágyújával meszelni kezdte a nagy semmit.

– Ott van – mutatta Dogo.

– Látom… állj félre – intézkedett Tuketu, és célba vette a Dogo lézere nyomán felvillanó rést. – Szép nagy, Skids. Ragadd meg a tojásodat… és figyeld, mikor engedheted el a CM-5-ösöket.

– Nincs szükség pásztázó tűzre – mordult fel Skids. – Egyből is eltalálom.

– Akkor csináld.

– Lövedék indul.

Tuketu felbőgette a harmadik motort, és szédítő iramban előrelendült.

– Vörös Kettes, mit látsz?

– Sajnálom. Vörös Egyes – a madárka a pajzs pereménél robbant. Hadd próbáljam én.

– Negatív – konstatálta Tuketu, és megfordult a bombázóval, hogy újra rárepülhessen. – Ezt én akarom megpróbálni…

A kom hangszórójában hirtelen statikus zaj hallatszott, majd Vörös Kettes izgatott hangja:

– Tuke, az elülső Kövér Ember megfordult; és ellenünk jön. Nyolcast megsütötte.

– Vonulj fedezékbe – utasította Tuketu. – Fedezz… rárepülök a célra. Tarts távolságot közted és a Kövér Ember között. Ha nem sikerül, Flickkel rakjátok le a tojásotokat a fészekbe. Mehet?

– Mehet. Mit forgatsz a fejedben?

– Csak álljatok félre, és maradjatok készenlétben. – Tuketu kikapcsolta a komot.

– Skids?

– Még itt vagyok.

– Berepülök a javítóműhelybe, azt akarom, hogy a rés felett megálljunk. Zéró sebesség. Ha letojtam, eltűnünk, és az ő pajzsa fog megvédeni minket.

– Gondolod te.

Tuketu kipillantott a pilótafülke ablakán.

– Ez az izé tele van csillagrombolókkal. Muszáj kilőni. Meg tudod csinálni? Most tőled függ.

– Ja, meg hát – felelte Skids. – Na nyomás.

* * *

– Hát ez meg mire készül? – kiáltott fel Brand. – Elsőre nem dobta le a tojást, most meg csak ott áll.

– Nem tudom. Kikapcsolta, a komját – felelte a taktikai tiszt. – Szerintem be akar menni az interferenciazónába.

Brand éppen időben pillantott ki az ablakon, hogy lássa, amint a csapatszállító egy robbanást követően kilökődik a dokkból, a javítóműhely pedig lassan bukdácsolva elhagyja a röppályát. Lélegzetvisszafojtva utasította az összes egységet, hogy lőjék a sérült szakaszt, és döbbenten nézte, amint a javítóműhely darabjaira szakad, a benne nyugvó hajók pedig élettelenül röpködnek a törmelék között.

Mialatt a pusztulás tovább folytatódott, a kivetett csapatszállító elegáns ívben zuhanni kezdett a bolygó felszíne felé. Az első csapatszállító is zuhanni kezdett a robbanás után, de kiegyensúlyozott, és visszaállt a pályára, magára hagyva a kísérő gépeit.

Brand megfordult, és két kézzel támaszkodott a taktikai asztalra, mintha csak remegő lábainak akarna támasztékot nyújtani.

– Most már tudjuk, hogyan kell végezni velük – suttogta. – Visszavonuláshoz felkészülni.

* * *

Háromezer kilométernyire a csillagrendszer síkja fölött a Tholos megállt, és megfordult. Sikerült megtartania középső bombatérben tárolt gravitációs bombákat, és most a telepek összes energiáját a hajó felső felének védelmére összpontosította. Az összes fegyvert egyetlen célpontra fogja bevetni.

Ha gyilkolni készülsz, ne fogd vissza magad…

–Ko nakaza– kiáltotta Par Drann, a fülke valósággal visszhangzott. –Soko Darama…az alkirályért, a dicsőségért, az Áldottért, a Mindenségért! Na, proktor, ott a célpont. Gyerünk! Mielőtt a féreg elmenekülhetne…

* * *

Nil Spaar gyengéden megölelte az ötös alkóvban lévő mara-nast. Alig három nap alatt a kétszeresére nőtt, és a felszínén számos színes mintázat jelent meg, ami arról árulkodott, hogy különleges példány lesz belőle. Nyelvével megízlelte az olajos felszínt.

Nitakka, gondolta. Erős, nagy hím, az én véremből.

Zajt hallott, és megfordulva Tal Fraant pillantotta meg a kamra ajtajában. Mögötte még látta, amint a kötelességét teljesítő dajka sietve eltávozik.

– Darama – üdvözölte Tal Fraan, és egy lépést téve a kamra belseje felé letérdelt, és fejét lehajtva szabaddá tette a nyakát.

– A proktoromnak sürgős mondanivalója van – fogadta Nil Spaar. Félig oldalt fordulva kinyújtott kezét a proktor fejére tette, és a behódolás pózában tartotta.

– Mondd, amikor a véreddel álltál jót a férgekre vonatkozó információidért, azt őszintén tetted vagy számításból?

– A legőszintébben, darama.

– Jói van – nyugtázta Nil Spaar, és szorosabban markolta a fiatal hím koponyáját. Harci taraja elvörösödött, és sebesen pulzálni kezdett. – Most nézzük, jól emlékszem-e? Nem azt ígérted, hogy ha szövetséget kötök ezekkel a császári férgekkel, az annyira megrémíti a hercegnőt, hogy nem mer az Áldottak ellen fordulni? Ettől annyira megrettennek, hogy nem mernek belevágni… nem ezt mondtad?

– Darama, mi történt?

Nil Spaar olyan, hevesen nyomta le a proktor fejét, hogy a nyaka majd’ eltört. A másik kezét ökölbe szorította, mire előbukkant pengeéles karma.

– A férgek a Prildaz mellett megsemmisítették Fekete Kilencest.

Tal Fraan testéből elillant minden ellenállás.

– Gyermekeid javára feláldozom a véremet – suttogta.

– Ezt már egyszer megtetted – emlékeztette Nil Spaar. – De ezúttal el is veszem.

– Oly hirtelen mozdulattal csapott le rá, hogy a proktor feje nyomban elvált a testétől, és a kezében maradt, míg a torzó a földre hanyatlott. Nil Spaar elhajította a fejet, és a testet átlépve kiment a kamrából. A dajka már futva érkezett.

– Az áldozat tisztátalan volt – mondta Nil Spaar. – A vére nem lehet a gyermekeimé. Készíts ennivalót a teteméből.

– Igen, alkirály.

Mit sem törődve a páncéljára fröccsent vérrel, Nil Spaar hosszú léptekkel haladt végig a folyosón. Mindenki félreállt az útjából. Űzte a bosszúvágy. Amikor elérte a szálláshelyet, Eri Palle nevét kiáltotta.

– Igen, darama – jelentkezett az attasé, és futva közeledett. Egy pillantás elég volt, hogy felmérje az alkirály hangulatát. Kínosan ügyeit, nehogy karnyújtásnyira kerüljön az alkirályhoz. – Mivel szolgálhatok?

– Küldj Vor Duullért. Mondd meg neki, hogy hozza a dobozait – parancsolta Nil Spaar, és belévetette magát saját, kényelmes fészkébe. – Azután hozd ide Han Solót. Üzenni akarok vele a féregkirálynőnek.

* * *

Ezúttal nem voltak hajók Nil Spaar mögött a háttérben, sem dekoratív hajóbelsők… ezúttal csend volt a konferenciateremben is. Leia karba tett kézzel figyelte, majd egyik kezét a szájára szorította. Amikor vége volt, fehér arccal hagyta el a helyiséget.

Ackbar valamivel jobban viselte, jóllehet a legrosszabb részeknél elfordította a tekintetét. Alole csendben sírt, kövér könnycseppek gördültek le az arcán. Behn-Kihl-Nahm mogorván, megvetéssel nézett maga elé.

Drayson a gyűlölet rideg maszkját viselte, amikor Alole megjelent az irodájában.

A saját szemükkel látták, amint Nil Spaar húsz percen át ütötte a megkötözött Han Solót – mit ütötte, csépelte, rúgta, mint valami veszett vadállat. A verést addig folytatta, amíg Han orrából, szájából, a karján és arcán keletkezett sebekből szabadon folyt a vér, és összemocskolta a szűk cella falait, nemkülönben Nil Spaar alkarját. Akkor az alkirály megragadta, és egy kézzel a levegőbe emelte.

Percekig tartotta úgy, és közben elfordult a kamerától, így nem láthatták az ar-cát. Csak annyit láttak, hogy a mellpáncélja megemelkedik, majd egy hirtelen mozdulattal felrántja a kezét a kinyújtott karommal, ami elsuhan a kamera előtt, majd újra visszatér, és megint lecsap.

Akkor Nil Spaar feléjük fordult. LátiIk hogy vérzik: apró patakokban folyt a vére felfújt taréjáról. A holokamerába nézve letörölte kézfejével a vért, majd lenyalta.

Végül, hogy egyértelművé tegye az üzenetet, a horrorjelenet során most először megszólalt, és dühösen azt morogta a kamerába:

– Takarodjanak a Koornachtból.

8. fejezet

Akanah vette észre elsőként a J’t’p’tan körül orbitáló yevetha hajót.

Amint a Mud Sloth a Doornik 628 rendszerben kiugrott a hiperűrből, Akanah a pihenőbe vonult. Ott mély meditációba kezdett, megpróbálta az Áramlat hullámai között megkeresni a Kört.

Luke a vezérlőben maradva végigjártatta a tekintetét a műszereken, majd behunyta a szemét, maga is ellazult, és körülnézett, hogy megtalálja az Erőben lappangó kisebb zavarokat.

Sem ő, sem a hajó szenzorai nem észleltek semmit, de Akanah a felfedezésével tért vissza hozzájuk.

– Honnan tudod? Valóban láttad a hajót? – kérdezte.

– Nehéz ezt elmagyarázni. Hadd mutassam meg…

– Egy pillanat – állította meg Luke. – Előbb magyarázd meg.

– Annyira fontos az most? Miért számít az, hogy honnan tudom? Tudom.

– Számít, ha azt akarod, hogy aszerint cselekedjünk, amit mondani akarsz.

Az Utharison felgyülemlett feszültség most készült kirobbanni belőle.

– Csak nem most lettél szkeptikus? – kérdezte Akanah. – Már nem bízol a képességeimben?

– Akanah, én tudom, hogy több információforrás van, és többféle igazság…

– Ez azt jelenti, hogy a jedi nem hajlandó megosztani velem az Erőt? – kérdezte.

– Kényelmetlen a gondolat, hogy ismerek egy olyan ösvényt, amely a te számodra hozzáférhetetlen? Te magad kértél, hogy tanítsalak meg a használatára, most meg kétségeid támadtak, sőt, hitetlenkedsz…?

Luke vadul megrázta a fejét.

– Nem… nem. Ez nem így van. Az Erő egy folyó, amelyből mindenki meríthet, és a jedi tréning csupán az egyik kupát adja a kezedbe – magyarázta. – Ha eddig nem tudtuk, hogy már találkoztunk Dathomir boszorkányaival, azt most megtudhatjuk.

– Ez már valami.

– Csakhogy az igazságok a hazugságok, a tévedések, és az önrombolás tőszomszédságában léteznek – nemkülönben a reményteli álmokkal, az alaptalan félelmekkel és a hamis emlékekkel együtt – tette hozzá Luke gyengéden. – És nekünk meg kell próbálnunk az egyikből megismerni a másikat. Én csak annyit kérek, hogy ismertess meg a megérzésed forrásával. Akkor tudni fogom, mennyit ér.

– Még mindig nem heverted ki az Utharison történteket? – kérdezte Akanah szomorúan. – Reméltem, hogy visszanyertem a bizalmadat.

– Nagyon kevés dologban bízom ezen a világon, Akanah… beleértve magamat is.

– Ez igaz – helyeselt Akanah. – Na jó… megpróbálom elmagyarázni. – A homlokát ráncolva igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat. – Ahol az Áramlat megérinti az öntudatot, ott apró fodrok keletkeznek rajta… mint amikor te megérzed az Erő jelenlétét. A metafora azonban mindig másról szól, mint amit jelent.

– De én nem érzek itt semmit… eltekintve a negyedik és ötödik bolygó ökoszisztémájától – mondta Luke. Semmi öntudatot, semmi akaratot…

– Nem az öntudat vagy az akarat az, ami számít – az csak a lét profán sűrítménye. Én ugyanúgy megérzem egy ellenséges hajó legénységét, ahogyan te megéreznéd, ha egy marék homokot szórnék a vízbe a medence túloldalán. Bizonyos távolságból csak a következményeket lehet megérezni. – Elmosolyodott. – De te még nem vagy képes ezt megérezni, mert téged körülvesznek saját lényed hullámfodrai.

– Szóval egy hajó legénységre bukkantál?

– Hogy legénységről, foglyokról vagy utasokról van-e szó, azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy több ezren vannak ott, a J’p’tan körüli orbiton, és valamivel kevesebben lent, a felszínen.

– Telepesek – mondta Luke. – Biztosan most települnek le. – Akanah kérdő pillantását látva hozzátette: – A Taldaakon hallottam a hírt, hogy a yevethák terjeszkednek, és birtokba veszik a lakatlan bolygókat.

– És te hitelt adsz ezeknek a pletykáknak, mert…

Luke mérgesen felnevetett.

– Mert a Flotta embereitől hallottam. Megszereztem a háborúról szóló összefoglalót.

– Vagyis te már tudtad, hogy itt háború folyik? És nem szóltál róla.

– Tudtam, hogy egy hajó már járt itt – mondta Luke. – Azért nem szóltam, mert nem szólhattam. Komolyan vettem az eskümet, amely lehetővé teszi a számomra a titkos adatokhoz való hozzáférést. A te titkaidat sem árultam el nekik – tette hozzá.

– Akkor most engem sem ellenőrzöl? Hogy megtudd, kémkedem-e utánad?

– Nem. Csak azt akartam tudni, hogy honnan tudod? Mi a helyzet a Körrel?

Megrázta a fejét.

– A lényeget elrejti mindaz, ami téged is körülvesz. Ilyen messziről közülünk a legjobb sem tudja megadni a választ a kérdésedre, és én nagyon messze vagyok a legjobbaktól. Csak a csendet hallom… és nem tudom, hogy a csend mit jelent.

* * *

Kihasználva a Mud Sloth navigációs előnyeit, Luke spirális pályán közelítette meg a yevetha hajót, ügyelve, hogy a bolygó mögött mindig takarásban legyenek.

– Mindkettőnknek jobb volna, ha nem vennének észre – jelentette ki, miközben ellenőrizte az irányt.

– Úgy lesz – biztosította Akanah a pilótaülés mögül leskelődve.

Luke értetlenül nézett rá.

– Ilyen egyszerű volna?

– Miért ne?

– Eh… nem is kell tudnod, hogy ki elől rejtőzöl?

– Miért kellene?

– Szóval így is tudsz összpontosítani. Tudod, kinek a gondolatait igyekszel befolyásolni. Precízen csinálod, nem durva erőszakkal.

– Kényszerítem. Ráerőltetem. Be tudok hatolni mások gondolatai közé, gúzsba tudom kötni azokat, és a magaméit tenni a helyükre.

– Hát… igen hagyta rá Luke. – De ez erőszaknak számít. Az oknak igen nyomósnak kell lennie, hogy vállald a tettedet és a következményeket.

– Ez úgy hangzik, mintha a jedik folyton kifogást keresnének ahhoz, hogy megmagyarázhassák erőszakos tetteiket. Bárcsak ugyanilyen állhatatosan keresnéd annak a módját, hogy elkerüld az Erő használatát.

– Erőszak? Miféle erőszakról beszélsz? – tiltakozott Luke. – Nagyon gyakran egy figyelmetlenség is elegendő ahhoz, hogy gyanakvóvá tegyen. Szó sincs erőszakról. Egy felesküdött jedi soha nem vezethet senkit a szakadékba, azt hazudván neki, hogy ott egy hidat talál.

Akanah megrázta a fejét, jelezve, hogy nem ért egyet.

– Te túlságosan immunis vagy a saját trükkjeiddel szemben. Ki vagy te, hogy megítélheted, mi az erőszak? Mindig titokban csinálod, belső késztetésből, vagy, az ellenfél kényszerítése folytán. Gondolod, hogy akik szemben állnak veled, ugyanígy ítélik meg a dolgot? Azonkívül ez képtelenség is.

– Micsoda?

– Képtelenség – ismételte. – Az ilyesmihez folytonos figyelem és beleérzés szükséges.

– Ha tudsz más megoldást, szívesen megtanulom tőled.

– Hogy működik az a trükk, amivel palástolod a remeteségedet?

Luke a szemöldökét ráncolta.

– Az más. Azt alapvető elemekből állítottam össze… igyekszem, hogy eltűnjek a környezetemben, mintha annak része volnék.

– Az is éppen elég nagy feladatot jelenthetett – látta be Akanah. – Amikor rájöttem, tudtam, hogy megvan benned a fallanassik képessége. Csak még nem mentél el olyan messzire, hogy lásd a végső hatásait is.

– Úgymint…

– Nem egyszerűen beléveszni a környezetbe, hanem eggyé válni vele – mutatott rá Akanah. Behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Lassan engedte ki a levegőt, közben a fejét a mellére hajtotta… és már nem is volt ott.

– Luke kinyújtotta a kezét, de csak a levegőt markolta. – Csinos kis trükk – ismerte el, és egy lépést tett a pihenő felé. – Így könnyű betörni a könyvtárakba, vagy meglépni a nemkívánatos esküvőről… hol vagy?

– Itt - hallotta maga mögül. Megfordult, és megpillantotta a jobb oldali ülés karfáján ülve. Arcán büszke mosoly. – Megérintettem a lelkedet?

– Nem – vallotta be Luke. – Semmit nem vettem észre.

Akanah bólintott.

– Egyszer az egyik körbéli rájött, hogy ha a meditáció egy különös formáját választja a Lemerülés során, egyszerűen eltűnik a többiek szeme elől. Később mi is megtanultuk, hogyan érhetjük el ezt.

– Hová kerülsz, amikor eltűnsz?

– Hová kerülsz, amikor álmodsz? Lehetetlenség megmondani. És mit érnél a válasszal?

– Hát… És nehéz megcsinálni?

Akanah vállat vont.

– Ha egyszer megtanultad, nem nehezebb, mint úgy elrejteni egy pohár vizet, hogy beleöntöd a tengerbe. – Elmosolyodott. – De megtanulni annyi, mintha utána ki akarnád merni ugyanazt a pohár vizet.

– És te egyesültél a hajóval?

– Igen. Még a meditáció alatt.

– A hajtóművei még melegek?

– A házad padlója megtart téged, és a tető távol tartja az esőt?

Luke hunyorogva pillantott rá.

– Szóval még nem fedeztek fel minket.

– Nem - felelte Akanah. - De semmi sem abszolút. Pillanatnyilag nem vagyunk a szemük előtt… sem a szemként használt gépeik előtt. Vigyél egyenesen a J’p’tanra, Luke… amilyen gyorsan csak lehet. Legalább ennyire bízzál bennem.

Az Ialtra óta gyakorlom ezt a meditációt, az életben maradásom érdekében.

Ígérem neked, hogy nem fognak észrevenni… azon a hajón nem fognak felfigyelni ránk.

* * *

A J’p’tan kőtemplomának romjai több mint kétezer hektáron terültek el. De még abból is, ami megmaradt, következtetni lehetett egykori pompájára. A völgy fenekét káprázatos mintában szőtték be a ledőlt falak, amik felkúsztak a völgyet szegélyező hegyvonulat oldalára.

De az is nyilvánvaló volt, hogy a h’kigek becsvágyánál is akadt nagyobb, mégpedig a yevetháké, és bizony az övék volt az erősebb.

Hosszú, természetes sziklából vájt falak omlottak le. A hegyek lankái ráomlottak a ledőlt falakra, s ezek a struktúrák még nagyobb egységeit döntötték romba. A völgy egy részét elöntötte a víz, a hegyoldal fái szénné égtek, a sziklába vájt utak összeroppantak a törmelék súlya alatt. Életnek nyoma sem volt.

Luke lassan, szótlanul mászott ki a szkiffből. A pusztulás látványa blokkolta az érzékeit. A könnyű szellő súlyos szagokat hozott, és alig tett meg néhány lépést, a szeme elé tárult a megszenesedett tetemek tömege. – Ugyanaz, mint az Ialtrán, csak sokkal rosszabb – suttogta maga elé. Azután visszafordult a szkiff felé, Akanah-t kereste. A lány a hajó mellett térdelt, fejét a kezébe hajtotta.

– Akanah…

Amikor nem válaszolt, és jelét sem adta annak, hogy hallja, aggódni kezdett, és elindult feléje. De még mieIőtt megérinthette volna, Akanah felemelte a fejét, felállt és elszaladt.

Luke meglepetten kiáltott utána.

– Akanah… mi a baj? Hová mész? – Gyorsan kiterjesztette érzékeit, hogy lássa, nem fenyegeti-e veszély, de nem talált semmit. – Akanah!

Amikor látta, hogy vissza sem néz, utána eredt. De a lány a következő pillanatban eltűnt, pontosan ugyanúgy, ahogy a hajóban tette. Az Erő még csak meg sem rebbent, hogy elárulja, hová bújt.

Luke először azt hitte, elárulta. Idecsalt, ahogy eltervezte, most pedig egyszerűen meglép. Luke felmászott egy nagy halom kőtömbre, és végignézett a terepen, meg a környező hegyek vonalán.

A hajó sérülékeny… ha a helyükben volnék, azt tenném tönkre először.

De nem történt robbanás, nern lőttek a hegyoldalról, nem rohantak elő katonák, de járőrhajó sem szelte át a völgy feletti légteret. Nem érezte semmilyen élőlény jelenlétét – sem yevetháét, sem fallanassiét, sem h’kigét.

– Akanah! – kiáltotta hangosan.

Nem jött válasz. Luke lassan felállt, hagyta, hogy a fényszablya kihulljon a ke-zéből. Nagyot koppant a hajó tetején. Luke még egyszer körülnézett, majd visszament oda, ahol Akanah térdelt, de nem látta nyomát sem.

Talán sosem volt valóságos, gondolta. Lehet, hogy valaki játszik az érzékeimmel.

Akár egyedül volt, akár nem, Luke nem szándékozott a J’p’tanon maradni, különösen így, hogy csak egy yevetha kolónia tartózkodik a bolygón. A Mud Slothot nincs hová elrejteni, bár azzal tisztában volt, hogy a szkiff pajzsa megvédi a kisebb fegyverek lövedékeitől. Luke ellenőrizte a pilótafülkét, majd felemelte a gépet, és elhúzott abba az irányba, amerre Akanah elfutott.

Amikor elérte azt a pontot, ahol utoljára látta – legalábbis megközelítette azt a helyet – leszállt egy hatalmas épület romjaira.

– Nincsenek yevethák. Nincsenek fallanassik, nincs Akanah – jelentette ki hangosan. – Sem császári csapatok. Nincs Nashira. Minek vagyok hát itt? Valami hiányzik a képből. Mi ez az egész? Kell lennie itt valaminek, amit nem látok.

Luke lassan jobbra, majd balra tekintett.

– Lehet, hogy csak rengeteg semmit látok – mondta még hangosabban. – Megtalálni a pohár vizet az óceánban, mi? Én meg tudom találni. Csak idő kérdése, és meg lehet csinálni.

Amikor még mindig nem érkezett válasz, Luke felállt.

– Ha választanom kell aközött, hogy jelenés vagy-e vagy valóságos, Akanah, jó okom van azt hinni, hogy valóságos vagy. – Lassan körbefordult és várt. – Tehát tudom, hogy még itt vagy… és lefogadom, hogy hallasz engem.

Amikor ennek sem volt eredménye, Luke felmászott, egy fal tetejére, ahol igen kitűnő célpontul nyújtott.

– Először azt hittem, azok elől bújtál el, akik ezt tették – kiáltotta. – De ők már régen elmentek innen, nem igaz? És te nem félelmedben szaladtál el, ugye?

Nem, nem erről van szó. Éppen elégszer elmondtad, hogy meg tudod védeni magadat.

Leugrott a talajra, és lassan elindult abba az irányba, amerre az imént Akanah ment.

– Egyetlen következtetést tudok csak levonni – hogy valami felé rohansz, Akanah. Hogy megtaláltad, amit kerestél. – Elszorult a torka az irigységtől, és a következő szavakat rekedt hangon mondta ki: – Hogy a Kör itt van.

Luke-tól tíz méterre három nő bukkant elő a semmiből, mintha egy láthatatlan függöny mögül léptek volna elő. Egyikük fehér selyemköpenyt viselt, égszínkék övvel. Ezüst haja a derekáig ért. A második rézbőrű és rövid hajú volt, és mindössze egy sárga ágyékkötőt viseli. Akanah közöttük állt, kezével a másik két nő kezét szorongatta, az arcáról patakzott a könny, és sugárzott a profán öröm.

– Ez itt Wialu, aki a jelet hagyta a számomra – mondta nyugodt, de érzelmektől gazdag hangon. – Ez pedig Nori… Norika, aki régóta a barátom. – Szinte hitetlenkedő tekintettel nézett hol egyikre, hol a másikra. Azután elmosolyodott, és Luke-ra pillantott. – Igen. Luke… valóságos vagyok, és ők is azok. És végre hazaértem.

* * *

Wialu elengedte Akanah kezét, és a döbbent Luke-hoz lépett.

– Te segítetted Akanah gyermekünket, hogy visszatérhessen közénk – mondta.

– Ezért hálásak vagyunk neked. Akanah elmondta, hogy önként vállaltad a terhet a kockázat ellenére is. Mivel tartozunk ezért?

– Micsoda? – Luke Akanah pillantását kereste. – Szó sincs semmiféle tartozásról.

Wialu bólintott.

– Tiszteletre méltó férfi vagy, ahogyan Akanah mondta. A fallanassik iránt tanúsított barátságodat nem felejtjük el.

– Köszönöm – mondta Luke bizonytalanul.

–A hajódat el kell vinni innen, amilyen gyorsan csak lehet – mondta Wialu. – A jelenléte veszélyezteti azt, amibe itt belefogtunk.

– Persze – mondta Luke, – Csak mondjátok meg, hová vihetem…

– El kell hagynia a bolygót – közölte Wialu. – Jelenléte a templomban nemkívánatos, másutt pedig veszélyben volna.

– Ez Akanah hajója.

– Hálából neked adja – jelentette ki Wialu. – De gyakorlati okokból is neked adná.

– Azt akarjátok mondani, hogy menjek el?

– Hálás vagyok, amiért megértetted.

Luke megint Akanah-ra pillantott, azt várta, hogy mondjon valamit.

– Ezt nem tehetem – ellenkezett. – Nem Akanah az egyetlen, aki céllal jött ide.

Én is keresek valakit. A neve Nashira.

Wialu arckifejezése nem változott, de kissé hátravetette a fejét, mintha olyasmit hallgatna, amit Luke nem hall.

– Sajnálom – mondta. – Nem mondom, hogy ismerem ezt a nevet – nem mondom, hogy nem ismerem ezt a nevet. Nem segíthetek.

– Ezt nem fogadom el – utasította el a választ Luke. – Ha itt van, legalább annyit meg kell mondanod neki, hogy itt vagyok. Ha nincs… – Megrázta a fejét, mintha egy gondolatot akarna elhessegetni. – Én a fia vagyok.

Wialu megfordult, mintha valakit hallgatna.

– Sajnálom – szólt végül. – A válaszom ugyanaz.

Luke ellépett mellette, és Akanah-hoz ment, de megállt, és megfordult. – Ez nem tartozás, hanem ígéret. Akanah megígérte, hogy segít megkeresni Nashirát. Úgy gondolta, veled együtt, itt fogjuk megtalálni.

– Ez igaz? – kérdezte Wialu Akanah-ra pillantva.

– Igaz – felelte a lány. – Az ő vesztesége régebbi, és nagyobb, mint az enyém.

Őt távol tartották az Áramlattól és a Krédótól. Reméltem, hogy visszaadhatom neki.

– Meggondolatlanság volt – mutatott rá Wialu, és a fejét rázta. – Erről később még beszélgetünk. – Luke felé fordult. – Esküm kötelez. Egyikünk sem árulhatja el a másikat egy kívülállónak. Akanah nem tehetett ilyen ígéretet, és ilyen ígéret engem nem kötelez.

– Nem kérem, hogy szegd meg az esküdet. Csak annyit tegyél meg, hogy mondd meg Nashirának, Luke itt van. Hagyd, hogy ő döntsön. – Elnézett mellette, a romok közé. – Vagy engedd, hogy én mondjam meg neki. Kísérd ide, hogy lásson. Döntsön ő.

– Ez lehetetlen – hárította el a kérést. Wialu. – Te mondtál egy nevet, és ha én értelmet adok a névnek, hatalmat adok a kezedbe, amivel hatni tudsz arra, aki viseli azt. Nem segíthetek egy kívülállónak.

– Ő nem kívülálló – hívta fel a figyelmet Akanah, és elengedve Norika kezét Wialuhoz ment. – Megkért, hogy tanítsam meg az Áramlat útjaira, és én tanítványommá fogadtam.

– Ez is lehetetlen – sajnálkozott Wialu. – Hiszen még magad is tapasztalatlan vagy.

Akanah szeme megvillant. Hirtelen megfogta Luke kezét.

– Nem érted meg ittlétének jelentőségét – mondta elkomorodva. – Nem érted meg ennek a kutatásnak a fontosságát.

– Ne tedd ezt, Akanah – hangzott az inkább szomorú, mint feddő válasz.

– Miféle választást hagysz nekem? – Behunyta a szemét, és mélyet lélegzett.

A levegő megrezdült. A testek, a romok megrezzentek, és eltűntek. Akanah rövid, fájdalmas – vagy meglepett – sikolyt hallatott. Mellette állva Luke érezte, hogy haragját az Erőre zúdítja – irányítja, nem merül el benne –, és valami olyasmi ellen kényszeríti, amit még ő maga is alig észlel.

Azután egy szemvillanás alatt minden, ami körülöttük volt, megváltozott. Az égett tetemek eltűntek. A leomlott falak felálltak, a repedések összeforrtak, a tornyok felágaskodtak, a hegyoldal sebei begyógyultak. A tragikus helyszín csodálatos templommá formálódott, és ezernyi jámbor h’kiget varázsolt a képbe.

Akanah kihívóan pillantott Wialura, aki enyhe megbánással az arcán nézett rá.

– A csillagokra! – suttogta Luke. – Nem semmisült meg? Így rejtettétek el a yevethák elől?

– Igen – felelte Wialu. – Akanah nyilván úgy gondolta, ezt tudnod kell.

Luke hitetlenkedve rázta a fejét.

– A Flotta emlékeztetője ezt kultikus helyként említi – fogalmuk sem volt! Mennyi ideje élnek itt a h’kigek?

– Alig öt éve – mondta Wialu. – Amikor idejöttünk, mi is hihetetlennek találtuk. Ez egy folyamatos csoda.

Egy négyfős h’kig csoport súlyos teherszánt vonszolt el Wialu és Luke között.

– Kézzel végzik a munkát? – kérdezte Luke. – Nem droidokkal meg fúziós vágóval?

– Ez a lényege az egésznek – a célja. Az épület ezáltál fejezi ki a tiszteletüket.

Ezt a munkát nem lehet gépekre bízni – jelezte Wialu. – A templom az univerzumról alkotott képünket testesíti meg, annak misztikus esszenciáját, az ellentmondásait, a magasabbrendűségét, a végtelenségét és a tudatosságát.

– Mennyi ideig tart, amíg befejezitek?

– Soha nem fejezzük be – felelte. – Ez egy közösség életének munkája, ők erre a célra születtek.

– Ezért vagytok itt?

– Igen. És ezért kell neked távoznod.

– Ti véditek őket. És a templomot.

Wialu bólintott.

– Így szükséges.

– Meddig fogjátok ezt csinálni?

– Akkor hagyjuk abba, amikor már nem lesz rá szükség – lépett közelebb Wialu.

– Kérlek… a hajód éppen a Magasabbrendűség Udvarán áll. Ideje indulnod.

– Várj – gondolkodott tovább Luke – A támadás napja. A bombázás, a robbanások a bolygón… azok nem illúziók voltak.

– Nem.

– Akkor hát mi történt itt?

– Amit már mondtam. Megvédtük magunkat, és ezeket az embereket, meg a többieket is. Többet nem mondok.

– Látomásokkal védtétek meg őket – mondta Luke. – Wialu, te tudod, hogy nem ez az egyetlen konstrukciós projekt a bolygón. Egy yevetha telepes hajó várakozik geoszinkron pályán, a bolygó túlsó felén, alatta pedig egy telepes város épül. Biztos vagyok benne, hogy ezt Akanah is tudja. A yevethák ezt saját, új világjuknak tekintik.

– Tévednek – vélte Wialu.

– Nem feltétlenül – mondott ellent Luke. – Ők maguknak követelik az ég minden csillagát és a hozzájuk tartozó világokat. Amit ti itt képesek voltatok megakadályozni, az tucatnyi bolygón megtörtént, ahol a fallanassik és a Kör nem tudott segíteni. A tetemek azokon a bolygókon valóságosak.

– Tudjuk, mi történt azokon a világokon – jelezte Wialu.

– Akkor hadd kérdezzelek meg, mit tudtok arról, ami itt fog történni? – kérdezte Luke, és a hangjába visszaköltözött a határozottság. – Követelésüknek erő-

szakkal fognak érvényt szerezni. Tevékenységükkel máris kihívták maguk ellen a nővéremet. Odafent ellenséges flották gyülekeznek egymás ellen – hajók százai, katonák ezrei. Ha kitör a háború, sokáig fog tartani, véres lesz és kegyetlen. És ide is el fog érni.

Látta, hogy szavai nyomán felébredt bennük a félelem.

– Láttam, hogy közelednek.

Michael P. Kube-McDowell - A zsarnok erőpróbája (Black Fleet Crisis 3) 158

– Segítesz megállítani őket?

– Mi nem bonyolódhatunk ilyesmibe. Mi a Fényért vagyunk felelősek, a mi utunk az Áramlat. Semmit nem változtatunk meg.

– Ha semmi nem változik, akkor szét kell válnotok, mint a Lucazecen – közölte Luke, és Wialu mögé pillantott, a fallanassi arcokat kereste a h’kigek között. –

Kell hogy legyen közöttetek, aki tudja, hogy tennie kell valamit, ahogyan ezeket az embereket is megvédtétek.

– Ez nem a mi dolgunk. Hanem a tiéd meg az övék,

– Ez sem a ti háborútok volt, mégis közbeléptetek, megmentettétek őket és az értékeiket. – Akanah-ra mutatott. – Rá akart venni, hogy tegyem le a fegyveremet, és próbáljak más módon szolgálni. Amit kért, az nem könnyű nekem, de látom, hogy érdemes megpróbálni. Most arra kérlek, adjátok fel az elszigeteltségeteket, és legyetek a víz, amely eloltja a tüzet.

Ebben a pillanatban egy másik nő, egy karcsú, nagy szemű teremtés jelent meg Wialu mellett, felfedvén, hogy hallgatta a beszélgetést.

– Meg lehet ezt csinálni? – kérdezte.

– Természetesen – szólt közbe egy hang egy másik irányból. Luke megfordult, és két újabb fallanassit pillantott meg a templomban.

– A yevethák sebezhetőek – fejtette ki a véleményét az alacsonyabbik. – Ha azt akarjuk, hogy a yevetha hajó az épülő városukra zuhanjon, bármelyikünk, bármikor elérheti azt.

Egy ifjú duu’ranh bukkant fel Luke bokája mellett, és meredt rá egy pillanatig.

– És pusztítás nélkül nem lehet megcsinálni? – kérdezte. – A cél az, hogy megállítsuk a háborút, nem hogy csatlakozzunk hozzá, vagy eldöntsük, ki legyen a győztes. Nincs jogunk választani.

– De kell – kötötte az ebet a karóhoz Luke. – Nem elég csupán megakadályozni a harcot – a mögötte rejlő konfliktust is meg kell oldani. Meg kell változtatnotok az egyik vagy másik fél akaratát. Vagy a yevetháékét, vagy a köztársaságiakét.

– A különbség közöttük anyagtalan – csatlakozott egy hang. Luke megfordult, és egy kerek ukanis asszonyt pillantott meg, karján a gyerekével – Flottát felállítani annyi, mint elfogadni a pusztítás eszméjét. Mindketten bűnösök.

– A háború árát mind a bűnös, mind az ártatlan megfizeti – magyarázta Luke.

– És a h’kigek helyett mi fizettük meg – vonta le a következtetést Akanah. – Soha nem távozhatunk el szabadon innen, ha a yevethák itt maradnak.

– Nem, hacsak fel nem készíted ezeket az embereket a templomuk elpusztítására – mondta Luke. – A yevethák pedig önszántukból nem fognak elmenni innen. Azt hiszik, ők a jogos örökösei azoknak a bolygóknak, melyeket meghódítanak – beleértve a J’t’p’tant is.

Luke körbepillantva látta, hogy már közel húsz fallanassi fedte fel magát. – Nektek kell eldöntenetek, meghagyjátok őket ebben a hitben, vagy elutasítjátok azt. Döntenetek kell.

– És vajon hogyan döntsünk, ha egyszer elhatározzuk, hogy beavatkozunk? – kérdezte Wialu. – Ha tényleg annyira elszántak, mint ahogy mondtad, hogyan térítsük el a szándékuktól erőszak nélkül?

Luke gyorsan feléje fordult.

– Nem tudom biztosan, hogy ez lehetséges-e. Én csak annyit kérdezek, hogy hajlandóak vagytok-e megpróbálni? Hajlandóak vagytok-e bevetni a képességeteket, hogy megakadályozzatok egy háborút? Egy háborút, ami mindenképpen kitör, ha nem csináltok semmit. Már csak kevés idő maradt. Hamarosan mindkét flotta egymás ellen indul, és akkor a lehetőség szertefoszlik. Akkor túl nagy lesz a tűz, és túl kevés a víz.

– És mivel próbálkozzunk? – kérdezte Norika. – Mit tehetünk?

– Becsaphatjátok őket, ahogyan itt is tettétek… csak egy kicsit nagyobb mértékben. – Odalépett Wialu elé, és széttárta a karját. – Nem ismerem képességeitek határait. De ha a fallanassik képesek olyan hatásos illúziót kelteni az Új Köztársaság flottájával kapcsolatban, mint amilyet ideérkezésemkor láttam…

Wialu kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Azt gondolod, hogyha a yevethák túlerővel találják szembe magukat, meghátrálnak?

– Hinnem kell abban, hogy az életük jelent valamit a számukra – többet, mint az J’t’p’tanra támasztott igényük. – Akár megfutamodnak, akár csak visszavonulnak, mindkét oldalon számos életet menthettek meg.

– És az Új Köztársaság elfogadja a visszavonulásukat, nemcsak lehetőséget lát benne, hogy megsemmisítse őket? – kérdezte Norika.

– Leia soha nem egyezne bele ilyesmibe – állította Luke. – Erre felteszem a hírnevemet.

– Először talán ki kellene próbálnunk, hogy egy yevetha hajót meg tudunk-e futamítani a trükkel – vetette fel egy nő.

Luke megperdült a sarkán, hogy megkeresse a hang tulajdonosát.

– Nem… nem, az hiba volna. Nemcsak azért, mert magányos hajót ebben a konfliktusban amúgy sem találnánk. Egyetlen lehetőségünk adódik csak, és ott mindet kockára kell tenni.

– Akkor viszont a flotta vezetőjét is be kell vonni a tervbe – mutatott rá Wialu.

Luke reménykedve tordint vissza feléje.

– Igen.

– Tudod, merre van, és hogy lehet elérni?

– Én meg tudom keresni a flottát – bizakodott Luke. És el tudlak kísérni A’baht tábornokhoz.

– Akkor veled megyek – jelentette ki Wialu. – És megnézzük, mekkora az a tűz.

– Megfordult, és Akanah-ra pillantott. – És te is velem jössz.

* * *

Mon Mothma surtseyi birtokát nem őrizte semmi és senki. Mindamellett még mindig a Biztonsági Szolgálat védelme alatt állt, így az egész birtokot kamerákkal figyelték, és állandó készültségben állt egy kisebb, gyorsan bevethető alakulat. A birtokhoz tartozó repülőtéren külön repülésirányító központ ügyelt a forgalomra.

Bár Leia még sosem járt itt, a biztonsági berendezések és őrök nem akadályozták a szabad leszállásban. Űrugrójával a birtok északkeleti végében lévő kisebb leszállópályára érkezett meg, s onnan gyalogosan vágott át a kerteken és fasor-okon a ház felé.

A külső kertekben élénk bíbor, kobaltkék és halvány narancsszínű virágok – intybusok, commeliák, anagallisok – nyíltak, közöttük a centaureabokrok éppen arra vártak, hogy rózsaszín, egynapos virágjaikat kibontva pár órára uralják a terepet. A fasorban hűvös volt, árnyék és valóságos illatorgia. Leia egy ősi erdő nyugalmát érezte maga körül.

A körbefutó fasor védelmében állt maga a ház és a belső kert. Mindez sokkal szerényebb, mint amit a külső kör sejtet a látogatóval. Az alacsony, szögletes házban mindössze három szoba volt, valamennyinek átlátszó fala és mennyezete lényegében a belső kertet tette lakótérré.

Mon Mothma az általa szalonnak nevezett szobában ült, lábát egy zsámolyon nyugtatta, ölében adattábla. Amikor Leia megjelent az ajtóban, felpillantott, és beljebb invitálta.

– Leia – köszöntötte és elmosolyodott. – Hónapok óta nem láttalak. Gyere be.

Leia megdöbbent, amikor meglátta Mon Mothmát. Rövid haja megőszült, és a szeme sarkában jelentkező ráncokat is már az ajtóból látni vélte.

– Mon Mothma – mondta végül. – Remélem, megbocsátod a tolakodásomat.

– Aligha arról van szó – vélekedett. – De csodálkozni látlak… – tette hozzá gyengéden.

– Én…

– Nem Furgan álnokságának nyomait látod rajtam. – A megjegyzés Caridan nagykövetére vonatkozott, akinek majdnem sikerült megmérgeznie Mon Mothmát, aki az eseményt követően visszavonult. – Kiérdemeltem minden ráncot, minden ősz hajszálat. Látom, te is kezded gyűjtögetni őket. Ez az igazság… és nem festem az arcomat, hogy fiatalnak és tapasztalatlanlak tettessem magam. Ez is hiúság, nem?

– Te mindig tele vagy meglepetésekkel… és minden alkalmat megragadsz, hogy megtanítsd valamire az embert.

Halvány mosoly villant az idős asszony szemében.

– Tölts magadnak egy italt, és ülj mellém. A thrannfa a délutáni nap hevétől lassan csepegtetni kezdi a nedvét, és ez előcsalja a barbary madarakat egy kis lakomára. Olyan aprók és olyan fürgék… órákon át tudom nézni őket, és nem unom a látványukat.

Mon Mothma híres volt arról, hogy a galaxis minden pontjáról gyűjtögette a kü-

lönleges.illatú és zamatú italokat, de Leia ezúttal egy nagy pohár fallix vizet töltött magának.

– Mondd hát, mi űzött el Császárvárosból – unszolta Mon Mothma Leiát, amikor végre leült melléje. – Mostanában nem foglalkozom a főváros ügyeivel, de sej-tem. hogy nem a kertem látványa csalt ide.

– Tudod, mi történt Hannal?

– Ez a rossz hír történetesen eljutott hozzám – felelte Mon Mothma, és kezét gyengéden Leiáéra helyezte. – A gyerekek hogyan viselik?

– Jaina dühös, Jacen fél – felelte Leia. – Jacen még zavarodott – nem érti, hogy bánthatja valaki az ő apját. Úgy intéztem, hogy ne lássák a felvételt, de az igazat el kellett nekik mondanom. Túl sokan tudnak róla, és nem akartam, hogy másoktól tudják meg.

– És te – kérdezte Mon Mothma, és megszorította a kezét. – Te hogy vagy?

– Nem tudom, hogyan tovább.

Mon Mothma csendben bólintott, az adattáblát maga mellé tetté a földre, és várakozón hátradőlt.

– Holnap délután a Szenátus elé kell állnom a visszahívásom ügyében – folytatta Leia. – A Kormányzótanács úgy véli, hogy miután Han a yevethák kezében van, én már nem tudom ellátni az elnöki teendőket.

– Ostobák

Leia a fejét rázta.

– Az igazat megvallva, az utolsó, N’zothon készult felvételt látva, nem hiszem, hogy sokat tévednek. Az első gondolatom az volt, hogy megadom Nil Spaarnak, amit akar, és visszahívom a Flottát, ha élve hazaküldi Hant. Azután meg arra gondoltam, hogy megszerzem a legfélelmetesebb fegyvert, ami csak létezik, és az utolsó példányig kiirtom őket – ha lehet, lassú kínok között.

Mon Mothma együttérőn mosolygott rá.

– Nem volnál ember, ha elsőként nem ilyen gondolatok jártak volna a fejedben.

– De nem hagyhatom, hogy az érzelmeim irányítsák a tetteimet – mondta Leia. – És nem tudom, meddig tudom visszafogni magam.

– Leia drágám, azzal nem áltathatod magad, hogy az elnöki pozíciód miatt nem hallgathatsz az érzelmeidre, hogy minden tettedet a gondolataidnak kell irányítaniuk. A vezetés több mint számítás, máskülönben minden bajunk megoldását droidokra is bízhatnánk – fejtette ki véleményét Mon Mothma. – Királyok és elnökök, császárok és uralkodók… őket mindig ugyanolyan mértékben az őszinte szenvedélyek irányítják, mint a nemes erkölcsök és a rideg, kemény tények.

– A szenvedély és a hatalom számomra mindig is veszélyes együttesnek tűnt – mutatott rá Leia.

– Morál és tények hiányában az is. A tényekhez viszont szenvedélyes igazság-szeretet, a morálhoz pedig az igazságosság szenvedélyes szeretete, szükséges. Ezek nélkül egyik sem igazán létezhet – sorolta Mon Mothma. – Mivel nem tudsz megbirkózni, Leia?

– Hogy mit csináljak holnap. Mi legyen a következő lépésem… harcoljak vagy megadjam magam? Mihez kezdjek a Koornachttal, amíg még itt vagyok.

– Mit akarsz?

– Hant otthon, biztonságban – vágta rá tétovázás nélkül. – A yevethák nem engedik el. Én pedig meg, akarom tartani a munkámat, mert még sok itt a tennivaló.

– És ha nem tudsz mindent elvégezni, mit hagynál a sor végére?

A barbary madarak megjelentek, ahogy azt Mon Mothma megjósolta, s Leia figyelmét egy fekete-sárga hím máris magára vonta.

– Pontosan ez az, amit nem tudok eldönteni – mondta. – Felelnem kell az elvei-mért. Magamért, a gyerekekért. Az Új Köztársáság jólétéért.

– De te már álltál hasonló keresztút előtt – emlékeztette Mon Mothma. – Amikor az ellenséged Palpatine császár volt, hajlandó voltál mindent kockára tenni az elveidért, a boldogulásodért. Akkor csak az számított neked, hogy azt hitted, igazad van. Ahogyan minekünk is – azoknak, akik meghaltak a Köztársaságért, és nekünk, akik a halálba küldtük őket.

– Most több a veszítenivalóm – felelte Leia. – És sokkal kevésbé akarom kockára tenni, mint akkoriban.

– Ez is csak azt bizonyítja, hogy ember vagy, és ezért nincs mit szégyenkezned.

A fiatalok hajlamosak azt hinni, hogy ők halhatatlanok – közölte Mon Mothma megértő mosollyal. – Akik nem élik túl a nehéz időket, megtanítják a keserű leckét az életben maradottakkal. A húszéves háború pedig igen jó lecke volt mindannyiunk számára. Most még jobban ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk – az életünkhöz, a szerelmünkhöz –, mert megtanultuk azok mulandóságát.

Leia felállt, és az átlátszó falhoz lépett, hogy jobban lássa a barbary madarak cikázó röptét.

– Ez ugyanaz a keresztút, ugye? Mit hajlandó az ember kockáztatni azért, amiben hisz – és mennyit ér a hited, ha nem vagy hajlandó kockáztatni érte? – Megrázta a fejét. – A kérdésed egy részére tudom csak a választ.

– Éspedig melyikre?

– Tudom, melyik az a három dolog, amiről hajlandó volnék lemondani – mondta.

– Abban a pillanatban, amikor úgy gondolunk a hatalomra, hogy más az eszünkbe sem jut, eláruljuk a Lázadást. Mert a Lázadás éppen emiatt tört ki.

– A végén már Palpatine számára is csak ez az egy dolog maradt – helyeselt Mon Mothma.

Leia megfordult, és a mentorára nézett.

– De a másik kettő között nem tudok választani.

– Én azt hiszem, tudsz – bizonygatta Mon Mothma. – Csak azt nem tudod, hogy élj együtt a választással. És ebben én nem tudok neked segíteni. Ennek a titkát akkor veszítetted el, amikor a tisztaságodat.

– És az mikor történt? – kérdezte Leia, és visszatérve leült Mon Mothma székének karfájára. – Nem vettem észre – és te? Életemben még sosem küzdöttem döntésekkel vagy azok következményeivel. Olyan különös belülről figyelni magamat, és csodálkozni azon, hogy ez a nő vajon miért azt mondja, amit.

– A tisztaságod annak tudatából fakadt, hogy a mozgalmat igazságosnak, a cél-ját értékesnek ítélted – mondta Mon Mothma. – De egy ilyen szervezetben, mint amilyen a Szenátus, és egy olyan városban, amilyen Császárváros, az ember csupa bizonytalansággal találja szembe magát. A bizonyosságot felemésztik azok az apró kompromisszumok, amiket a demokrácia érdekében teszel. A célok áldozatul esnek a konszenzusért folytatott harcban. A felelősség már szinte nem is érhető nyomon, az egyezség oly ritka, hogy nem is érdemes hajszolni.

– Mondhatnám, hogy ezt megértem… hogy ezek egyike sem lep meg.

– Megérteni, és mindennap megbirkózni vele, az két különböző dolog – hívta fel a figyelmét Mon Mothma. – Még, ha egyenes vonalakkal is igyekezed felvázolni a térképet, a Szenátusról rejtélyesen bonyolult ábrát kapsz. – Gyengéden, ked-vesen elmosolyodott. – Örülök, ha ezért engem hibáztatsz – akár négyszemközt, akár nyilvánosan.

Leia megrázta a fejét.

– Erre semmi szükség. Nincs miért mentegetőznöd. Felállt, és az ajtó felé pillantott. – Mennem kell. Nem akarom túl sokáig egyedül hagyni a gyerekeket.

Mon Mothma is felállt.

– Apád mondott nekem valamit, amikor a Coruscantra kerültem, és még új volt nekem az itteni világ. Nagyon értékes volt a számomra, és remélem, te is tudod majd használni. Azt mondta, hogy ne várj dicséretet, amiért helyesen cselekszel, és ne várj megbocsátást, amikor hibázol. De a véleményedet még az ellenség is tiszteletben tartja – és a nyugodt lelkiismeret többet ér, mint ezer tisztességtelen győzelem.

Mire befejezte az idézetet, Leia szeme könnyben úszott.

– Igen, ez Bail. Ráismerek.

Mon Mothma magához ölelte Leiát, és legalább egy percig el sem engedte.

– Húzd meg a határt, Leia – tanácsolta végül. – Meglátod, segíteni fog.

* * *

Még egy óra volt hátra ahhoz, hogy a Szenátus gyülekezni kezdjen az Új Köz-társaság Gyűléstérmében, és nekilásson megvitatni a Leia visszahívásáról szóló petíciót. Várhatóan sokáig fog tartani, és heves vitákra lehet számítani. Ennek megfelelően a média és a nyilvánosság számára a két galérián fenntartott páho-lyok máris foglaltak voltak, a folyosókon pedig mozdulni sem lehetett.

A tömeg egy része a nyilvános galériákat választotta, mások egyszerűen beszivárogtak a tanácsserem körül elhelyezkedő auditóriumok valamelyikébe. A várható érdeklődésre tekintettel a galériára való bejutás ára elérte a tízezer kreditet – mégis akadtak, akik kifizették.

És a biztonságiak erőfeszítései ellenére nagyobb tömegek verődtek össze azokon a pontokon, ahol az előzetes pletykáknak megfelelően valamilyen eseményt gyanított – különösen azokon a pontokon, amerről Leia érkezését remélték. A harmadik ülésszak végighallgatása plusz háromezer kredittel többe került, mint a másodiké, a negyedilert és az utána következőkért pedig már ötezerrel többet kellett fizetni.

A hátsó privát folyosókon egyre nőtt az elégedetlenség, de csak a nyilvános folyosókhoz képest. Elvégre a visszahívás egyben a harmadik választótestület legnagyobb eseménye lesz, és erről senki nem akart lemaradni. A privát folyosók egyébként csendes hivatali szobáiban barátságtalan arcokat, ideges mozdulatokat láthatott, és heves kiáltozásokat hallhatott a szemlélő: a szenátorok nem bírták kivárni az ülés megkezdését.

Ilyen légkörben Leia bejelentés nélküli megérkezése a Szenátus előcsarnokába, eleinte észrevétlen maradt. Az elsők pedig, aki észrevették, Engh imázs analizátorai voltak – az utolsó emberek, akivel Leia találkozni akart.

Leia sosem vette a fáradságot, hogy megjegyezze a nevüket – egyszerűen csak Hasbeszélőnek és Öltöztetőnek nevezte őket. A Hasbeszélő, aki folyton Solo elnöknek nevezte, szerette Leia szájába adni a szót, és amikor onnan visszahallotta, kemény kritikával illette. Az öltöztető, aki Leia hercegnőnek szólította, öltöztetőbabának tekintette Leiát, és folyton azon aggódott, hogy az öltözéke nem felel meg az éppen folyó esemény kívánalmainak.

Sietve rohantak eléje, és szóáradattal köszöntötték.

– Hercegnő! Hol volt ilyen sokáig…?

– Solo elnök! Még nem láttam a beszédét…

– …a ruhája a diplomata lakosztályban van. Még nem sürgős ugyan, de szeretném megbeszélni az ékszerkiválasztást…

– …szerencsére nem ön lesz az első a pódiumon. Keressünk egy nyugodt helyiséget, ahol megbeszélhetjük, mit mondjon…

– …én az egyszerűség mellett szavazok, e szerint is válogattam, elvégre ez nem divatbemutató, itt felesleges a harsány megjelenés…

– …elrendeztem egy interjút a Globallal, a Prime-mal, és az ING-vel…

– Állj – vágott közbe Leia élesen. – Mind a ketten hallgassatok el.

Mindketten a szokásos, ártatlan „én-csak-segíteni-akarok” pillantással néztek rá.

– Valami baj van, Solo elnök…?

– Nem akartam lehengerlő lenni, Leia hercegnő…

– Nem akarok még egy szót hallani – vágott megint közbe. – Ne próbálkozzatok még egyszer. E perctől fogva ki vagytok rúgva – egy gyors mozdulattal elutasította őket. – Menjetek vissza a minisztériumba, és végezzétek a dolgotokat – remélem, ott valami hasznosat is tudtok produkálni.

Addigra azonban tízméteres körzetben mindenki észrevette a jelenlétét, és kisebb tömeg gyülekezett köréje. Félrelökte Hasbeszélőt, elindult az előcsarnokban, hogy megkeresse Behn-Kihl-Nahmot. Doman Beruss társaságában találta meg, éppen egy-egy kupa sör mellett beszélgettek az udvari bárban.

– Bennie – mondta Leia oldalt fordulva, hogy jelezze, Beruss nem érdekli. – Menjünk fel. Beszélnünk kell.

* * *

Hirtelen morgás támadt – mindenki őszintén meglepődött –, amikor Behn-Kihl-Nahm és Leia együtt belépett a terembe, és a pódium legfelső fokára lépett. Amikor mindenki elcsendesedett, semmi mást nem lehetett hallani, mint a komlinkbe suttogó riporterek halk pusmogását.

– … nem reméltük, hogy előbb megjelenik, mint hogy felkérik rá. Váratlan felbukkanása…

– …azonnal találgatások sorát indította el…

– …valószínűtlennek tartom, hogy jelen akar lenni a hosszú és kimerítő vitán…

De a Szenátus protokollszemélyzete gyorsan rendet teremtett, és mire Behn-Kihl-Nahm a pódiumra ért, egy hang sem hallatszott.

– Szenátortársaim – kezdte, és kétszer is megköszörülte a torkát. – Szenátortársaim, változás állt be a mai ülés tervezett menetében.

Ártalmatlan szavai hatalmas felbolydulást okoztak a teremben. Mit sem törődve a zajongással, folytatta:

– A Szenátus házszabályainak megfelelően, a Közös Kárta Ötös Cikkelyében foglaltak szerint átadom a szót Leia Organa Solónak, a Szenátus elnökének, az Alderaani Organa Ház örökösének az Alderaani Köztársaság választott szenátorának.

Amikor Leia felállt a padról, ahol eddig várakozott, váratlan dolog történt – egyre növekvő, kihívó ünneplés kezdődött. Ketten-hárman kezdték, azután tízes-húszas csoportok csatlakoztak hozzájuk, végül a szenátorok egymás után álltak fel és csatlakoztak hozzájuk. Mire Leia felért a pódiumra, a balszárny fele és az egész jobbszárny csatlakozott a spontán demonstrációhoz.

Középről, ahol a humán világok küldöttei foglaltak helyet, mérsékelt lelkesedés volt tapasztalható, de ott is sokan felállva tapsoltak. A leghangosabb a nyilvános galéria volt, ahol a jelenlévők végképp nem törődtek a rendezők figyelmeztetéseivel, és ütemes lábdobogással csatlakoztak a többiekhez. Leia egy lépést hátrált, és hátrapillantott Behn-Kihl-Nahmra, de csak azt látta, hogy a szenátor a többiekkel együtt hevesen tapsol.

Leia a hallgatáság felé fordulva feltartotta a kezét; hogy csendet kérjen.

– Kérem – kezdte. – Kérem. Hálás vagyok a támogatásukért, amit spontán, őszintén fejeznek ki. Úgy tekintem, mint Han iránti aggodalmuk kifejezését – és annak tükröződését, hogy a Köztársaságban sokan aggódnak a családomat ért problémák miatt. Örömmel tölt el a tudat, hogy az ő jóléte mennyire fontos az önök számára. Mindannyian szeretjük őt, és mindannyiunknak fáj a szenvedéseit látni. De nem azért jöttem ide, hogy Hanról beszéljek, és ezáltal tegyek szert szimpátiára – folytatta Leia. – Ennél sokkal nagyobb jelentőségű bejelentést kívánok tenni. Örülök neki, hogy ilyen sokan jelentek meg itt, és hallhatják első kézből.Ma harminchárom napja, hogy a Védelmi Hivatal elnöke, az államminiszteri hivatal első adminisztrátora, a Hírszerzési Minisztérium igazgatója jelenlétében az Ötös Cikkely értelmében segítségül hívtam a védelmi erőket a Farlax-szektorban kezdődött válság megoldásához.

Ezer torokra fagyott rá a szó, hatalmas csend támadt.

– A Kárta értelmében ezt a hivatalos nyelvet kell használnom – folytatta Leia. – De ennél egyszerűbben is ki tudom fejezni magam: hadat üzentünk a Duskhan Ligának. Ezt a lépést egy okból tettem meg – mert ez látszott az egyetlen helyes lépésnek. Ez nem személyes hadjárat vagy politikai manőver volt. Hanem kampány az igazságért – az áldozatok igazságáért, a bűnösökkel szembeni igazságért. A yevethák bűntetteit önök nem ismerik teljes részletességében, és soha nem is fogják megismerni. De látták Nil Spaar áldozatainak arcát: Hanét és Plat Mallarét. De amit a yevethák tettek e két emberrel – nem számítva a szeretteiknek okozott fájdalmat –, az elenyészik a többi gaztettük mellett.

A Duskhan Ligát olyan diktátor vezeti, akinek véres erkölcstelensége felülmúlja az Új Köztársaság eddigi valamennyi ellenségének együttes gonoszságát. Minden provokáció nélkül teljesen kiirtották tizenkét világ népességét. A legenyhébb ok nélkül több ezer ártatlant gyilkoltak meg. Emberek, morathok, h’kigek, kubazok, brigiaiak – senkit nem kíméltek, akik az útjukba kerültek. Nőket sem. Gyerekeket sem. Mindenkit megsemmisítettek. Otthonukat a földdel tették egyenlővé. Városaikat atommal bombázták le. És a gyermekek emlékét, a városok emlékét ma már csak néhányan őrzik: az a maroknyi életben maradott, akit a yevethák pajzsként használtak visszavonulásukkor.

A lehetősége annak, hogy azt a gyilkos terjeszkedést folytatják, nagyon valószínű: látszik ez a reagálásunkra adott válaszukból is: azóta hasonló céllal le-szálltak a Wahttamon és a Galanthoson is. Ha ezekre a borzalmakra nem válaszolunk, mi maradunk szégyenben. Ha ezek a tragédiák nem ébresztik fel a lelkiismeretünket, szégyenben maradunk. Ha nem fogunk össze egy ilyen fenevad ellen, akkor az Új Köztársaságért folytatott küzdelmünknek nem volt értelme.

Leia elhallgatott, és valósággal itta a hatalmas teremben uralkodó csendet.

– Ackbar admirálissal és a Flotta Hivatalával konzultálva további erőket küldtem a Koornacht-halmazba, hogy ottani pozíciónkat megerősítsem. Parancsot adtam az erők főparancsnokának, A’baht tábornoknak, hogy vessen véget a yevethák terjeszkedésének, és állítsa vissza a Koornacht korábbi állapotát. Ennek érdekében minden joggal felruháztam. Elvesszük a yevethák kedvét attól, hogy hadat viseljenek az általuk féregnek nevezett nép ellen azaz ellenünk. De nemcsak azért, mert bennünket férgeknek tartanak, hanem mert tanúbizonyságát tették gonoszságuknak, és a gonoszt el kell pusztítani, mindegy, mi az ára. Bármelyik kormány visszavonhatja képviselőjét ebből a testületből. És ez a testület szabadon választhat magának egy új elnököt – azután, hogy Nil Spaart és yevetha hadseregét megsemmisítettük.

Leia szívből remélte, hogy csend lesz a teremben, mialatt elhagyja a pódiumot.

De alig tett két lépést, az ülésteremben elszabadult a pokol. Lent a széksorokban és fent a galériákon egyszerre tört ki az üdvrivalgás. Megfordulva látta, hogy a Szenátus minden tagja állva fejezi ki egyetértését.

Az elégedettség azonban nem volt egyöntetű. Egy tucat szenátor ülve maradt a helyén, majd sietve a kijárat felé igyekezett. Ők azonban az elenyésző kisebbséget képviselték. Leia csak bámult, hinni sem merte, mekkora vihart kavart. Szavai elértek az emberekhez, megmozgatta, egységbe kovácsolta őket. Pillanatnyilag legalábbis – és a politikában sokat számít a pillanatnyi hangulat.

Örülnie kellett volna, de az igazság az volt, hogy a vonal végén, amit most meghúzott, Han halálát látta.

4. közjáték:

Maltha Obex

Hideg volt a Maltha Obexen, még a százéves jégkorszakát élő bolygó standard időjárása szerint is. Brutális szélvihar tombolt az északi kontinensen, és hajszolta az apró jégkristályokat, melyek oly élesek voltak, mint a homok. A vihar arra kényszerítette az Alfa Teamet, hogy abbahagyja az ásatást a 80-as Szirt közelében.

Az Alfa Team egész éjjel a táborhely védelmével bajlódott: az mindenáron el akart szabadulni, hogy végigszáguldjon a végtelen pusztaság felett. Amikor Bogo Tragett ellenőrizte az ásatást borító kupolát, észrevette, hogy annak illesztése szétszakadt, és a feszítőkábelek szakadt végei szabadon lebegnek a szélben.

Tragettől alig, öt méterre ott állt egy műhely kisebb, öt méter átmérőjű kék kupolája.

Tragett abban is csak egy kihűlt hősugárzót talált, ami fehéren csillogott a jégtől, és körülötte is kavargott a finom szemcsés jég. A hősugárzó nyolc óra alatt felemésztette a háromnapi üzemanyagkészletet, azután megadta magát.

Ahogyan Tragett is. Egy átkötő folyosón át visszament a főkupolába, és felhívta a Penga Rift csapatának többi tagját. Közölte velük, hogy haladéktalanul csomagoljanak össze minden felszerelési tárgyat, amit csak tudnak. Azután már csak a kedvező alkalmat kell várniuk, hogy az időjárás megengedje nekik, hogy eltűnjenek innen.

Három órát kellett várni, ezalatt a műhely kupolája leszakadt a horgonyairól, és nekicsapódott az ásatást védő kupolának. Mielőtt összedőlt volna, a beszakadt oldalán keresztül befúvó szél vastag hóréteggel vonta be a várakozókat.

Ám dr. Joto Eckels nem adta fel, hogy a Penga Rift fedélzetére már visszatért teamet megmentse. Sajnálta az N3-nál elveszett felszerelést, de nem tehetett a megmentéséért semmit – és bár vannak még további menteni való értékek, az idő fogytán. Remélve, hogy Tragett megérti a motivációját, felszállt a siklóval, és a partvidékre repült, ahol a hőmérséklet csupán 26 fokkal volt a fagypont alatt.

– Az ásatáshoz használt berendezés egy részét felraktuk a siklóra, a tábor most üres – informálta Eckels Tragettet, miközben délnek fordult a siklóval. – Ott el lehetsz reggelig, akkor majd visszajövünk érted.

Tragett, a veterán, nagyon jól tudta a döntés okait.

– Rendben, Penga Rift. De szeretném, ha valaki lejönne Tuomis helyére. Nagyon belázasodott, nem fogja kibírni.

– A tábor fele tönkrement. Küldd ki ellenőrző körútra. A kemény munka többet segíthet rajta, mintha csak ott fekszik, és hallgatja a szél süvöltését. Reggel majd meglátjuk, javult-e az állapota.

Az Alfa Teamet ért válság ezzel megoldódott, a Penga Rift visszatért az orbitális pályára. Eckels felvette a kapcsolatot a többi teammel, és jelentést kért. A Béta Team egy lapos jéghegy belsejéből igyekezett vizet kinyerni; a Gamma Team a Stopa-Krenn gleccser gerincén kutatott a katasztrófa utáni quella társadalom települési és használati tárgyai után.

– Egy napotok van, hogy befejezzétek a munkát – mondta Eckels a Béta vezetőjének. – Azután átviszünk benneteket az S11-re. Az Alfának távoznia kellett, de a város nyomait nem találtuk meg – a továbbiakban ez lesz az első számú feladatunk.

– Értem, dr. Eckels. Itt semmi nem változott. Egyre kisebb a vízhozam.

A fél orbitális fordulat után a Gammának küldött üzenet sem volt kellemesebb.

– Száz órátok van, hogy találjatok egy hamisítatlan települést, azután átmegyünk az S9-re meg az S11-re, és ott folytatjuk. Bőrfoszlányaink, csontszilánkjaink, ürülékmaradványaink és fagyott végtagjaink már vannak, azokkal elszórakozhatnak az Intézetben. Mi addig nem megyünk el innen, amíg fogalmat nem alkottunk arról, miképpen éltek itt. Előbb-utóbb sikerülni fog.

– Vettem – mondta a Gamma vezetője. – Szeretnék Tiával beszélni a tegnapi felvételekről. Van ott egy terület, amit szeretnék még egyszer megnézetni vele.

– Máris adom.

Egy perccel azután Eckels elmentette az adattábla feljegyzéseit. Tudta, hogy kemény munkára készteti a csapatokat, nemcsak a felszínen dolgozókat, de a laboratóriumban és a katalógusban lévőket is. De nem lát más lehetőséget. További huszonkilenc napra megkapták a Penga Riftet – miközben dr. Bromial Kogan 6 expedícióját két hónapos hosszabbítás után visszahívták. Ez újabb egy hónapot jelent a Maltha Obexen, és további tizenhat elvesztegetett napot a Coruscantra való visszaúton.

Ennyi időnk van, hogy a galaxis egyik sarkából a másikba telepítsük magunkat – az univerzum sosem fedi fel előttünk a rend elfogadható koncepcióját.

Eckels azon kapta magát, hogy irigyli a kollégáját, amiért olyan nagyszerű hajót bíztak rá, mint amilyen a Meridian. A fekete testű hajó rövidebb idő alatt kereste fel őket és kerülte meg velük a Coruscantot, mint amennyi idő egy öreg kutatóha-jónak az orbitra álláshoz kell. De az Obroai Intézet sosem foglalkozott olyan efemer dolgokkal, mint amilyen az idő.

– A régészet nem egy faj – szokta mondani bel-dar-Nolek igazgató. – Az egy hivatás. Mi, akik évszázadokban, évezredekben gondolkodunk, nem veszünk észre pár napnyi időtartamot.

Csakhogy bel-dar-Nolek már nem végez ásatásokat. A leghosszabb út, amit manapság megtesz, húsz percig tart. Ennyi idő kell, hogy az otthonából az Intézetbe érjen.

Elhagyva a komfülkét Eckels elindult hátra, a laborok felé. De mielőtt még elérte volna, megszólalt a hajó komja.

– Barjas kapitányt kérjük a hídra. Dr. Eckelst kérjük a hídra.

Eckels felismerte az első tiszt hangját, aki a hajón töltött kilenc éve alatt számtalan expedíciót kiszolgált már. Eckels a sürgősséget is kiérezte Manazar hangjából: több volt ez, mint udvarias kérés. Eckels megfordult, megszaporázta a lépteit, majd a személyzeti szekcióba érve a háromszögletű létrán felmászott a hídra.

Barjas előtte ért oda.

– Doktor – mondta, és üdvözlésképpen bólintott.

– Mi a baj?

Barjas a navigációs monitorra mutatott. Manazar a külső megfigyelőben volt.

– Hajó közeledik.

– És nem látszik túl boldognak, amiért minket itt lát – tette hozzá Manazar.

* * *

Attól tartva, hogy követik, Pakkpekatt a Maltha Obex felé tartva számos hiperugrást hajtott végre. A pluszugrások alig egy órával növelték meg a menet-időt, ezzel szemben alaposan megnehezítették az útvonaluk felderítését.

Jóllehet a biztonsági intézkedések feleslegesnek tűnhettek, mivelhogy a célbolygó lakatlannak számított.

– A hajó azonosította magát. Penga Rift, bejegyezve a Coruscanton, tulajdonosa az Obroai Régészeti Intézet, kapitánya, Dolk Borjas. Hossza százhuszonhat, átmérője harminckettő, fegyverzet nincs, maximális sebessége…

– Taisden ügynók, milyen komja van?

– Helyi – felelte Taisden. – Nincs hiperkomja.

– Akkor jól van – nyugodott meg Pakkpekatt.

– Ezredes, nem számított erre a hajóra, ugye? – kérdezte Hammax nem kis aggodalommal az arcán. – Ez nemcsak hogy civil hajó, de baráti is… a méretéből ítélve úgy harmincan tartózkodhatnak rajta.

– Én csak amiatt aggódom, hogy teljes titokban kéne itt lennünk – közölte Pakkpekatt, és lelassította a hajót, hogy késleltesse a találkozást. – Minden eshetőséget figyelembe kell vennem.

– Ezt az egész küldetést a balsors kíséri elindulása óta – állapította meg Pleck. – Miért nem blokkoljuk a rendszereinket, és vonjuk az NRI parancsnoksága alá a hajójukat?

– Nem hinném, hogy felhatalmazásunk volna ilyesmire – vélekedett Pakkpekatt.

– Akár a látszat alapján, akár ténylegesen. Ha maga volna a kapitányuk, kiadta volna az adatait egy felségjel nélküli magánjachtnak? Csak a legzöldfülűbbek nem gyanakodnának ilyen körülmények között kalózokra.

– Oké tehát, ha megjelenünk a radarjukon, nem fognak megijedni – mondta Hammax. – De rá kellene vennünk Rieekan tábornokot és Collomus brigadérost, hogy utasítsák őket a rendszer elhagyására. És hatótávolságon kívül megvárhatnánk, amíg eltűnnek innen.

Taisden a fejét rázta.

– Ilyesmire nem fogom felhasználni a szenátusbeli kapcsolataimat. Az ezredesnek igaza van. Helyi populáció hiányában a Kárta Tizenkilencedik Paragrafusa értelmében a Maltha Obex nyitott világnak számít. Az Obroai Intézetnek ugyanolyan joga van itt tartózkodni, mint nekünk. Az NRI-nek nines joga ahhoz, hogy területet követeljen magának, még akkor sem, ha a Flotta hadereje áll mögötte. Nekik is a Szenátus Védelmi Hivatalához kell fordulniuk, ahol kérésük támogatását kérhetik, majd a tagállamok beleegyezése után…

– Akkor hogyan küldhetjük el őket innen anélkül, hogy elmondanánk, kik vagyunk, és mit keresünk itt? – kérdezte Hammax.

– Van itt egy másik kérdés is – szólt közbe Pleck. –Hogy ők mit keresnek itt?

– Azért vannak itt, mert mi küldtük őket ide – világosította fel Pakkpekatt.

Csodálkozó tekintetek szegeződtek rá.

– Mi? – kérdezte Hammax.

– Pontosan. Mielőtt a vagabond eltűnt előlünk Gmar Askilonnál, megkértem Rieekan tábornokot, hogy szerezze meg a quellák genetikai anyagát, és ő az Obroai Intézetre taksálta a feladatot. De most, hogy már megkaptuk, amire szükségünk van… eltűnhetnének innen.

– Akkor egyszerű a dolog – vélte Hammax. – Ha mi küldtük őket ide, vissza is rendelhetjük. Mondjuk azt, hogy átvesszük az irányítást, és hogy rájuk már nincs szükség.

– Nem hiszem, hogy ez menni fog – hűtötte le Taisden. – A komforgalmukról ítélve legalább három projektet visznek egy időben a bolygón. Nem fogják elhinni, hogy egy ilyen hajó, mint a miénk, négy fővel át akarja venni az irányítást.

– Az nem számít, hogy mit hisznek – vetette ellen Hammax. – Ha mi foglalkoztatjuk őket, fel is bonthatjuk a szerződést. És ha ez a hajó nem is elrettentő külsejű, az ezredes bizony az. És ennyi elég az illetékességünkhöz.

– És ha nem mennek bele? Elvégre civilek… sőt még rosszabb: tudósok. Őket nem lehet terelgetni.

– Van egy lehetőség. Ezredes, az a jármű lényegében egy dobrutz személyszállító hajó – hívta fel a figyelmét Hammax. – Ismerem azt a típust, töltöttem rajtuk egy kevés időt. A Szövetségnek volt belőlük néhány darab, a Lázadás idején kisebb csapatszállításokat végeztek velük.

– Folytassa – biztatta Pakkpekatt.

– Nézze, annak a hajónak roppant egyszerű komja van, amit a nyomorúságos DZ-pajzs interferenciája ellen egy navigációs pajzs véd – mondta Hammax. – Ez közismerten gyenge pontja a hajónak. Ki lehet lőni anélkül, hogy kárt tennénk a hajóban, két lövés elég. De eggyel is meg lehet csinálni.

– Köszönöm, ezredes – zárta le a beszélgetést Pakkpekatt. – De ezt a megoldást elteszem későbbre. Van itt viszont még valami, amit megpróbálhatok. Talán rá tudom venni őket, hogy tűnjenek el.

* * *

A közeledő hajó csendben maradt, amíg egészen a Penga Rift közelébe nem ért. Azután az első hívása vészcsatornán ment ki, mire Manazar könyöke mellett egyszerre több fényjelzés is felvillant.

– Penga Rift, sürgősségi riadó. Tiltott zónában manővereznek, a hajójuk veszélyben forog. Kérem, közölje transzponderük azonosító kódját.

Manazart olyan váratlanul érte a felszólítás, hogy majdnem kiszolgáltatta a kért adatot anélkül, hogy rákérdezett volna az utasítás illetékességére. Az utolsó pillanatban azonban észbe kapott, és megkérdezte:

– Ismeretlen hajó, itt Penga Rift. Kérem, azonosítsa magát. Ez a hajó nem rendelkezik felismerő modullal.

– Ismétlem, Penga Rift, ez sürgősségi riadó. Tiltott zónában manővereznek, a hajójuk veszélyben van. Kérem, közölje transzponderük azonosító kódját. – Mintegy a parancs komolyságát aláhúzandó, az újonnan érkezett jármű oldalán kinyílt egy fegyverállás ajtaja. Kinyúlt belőle egy lézerágyú csöve, és rövid pásztázó mozdulatot követően megállapodott a Penga Riften.

Ekkor Manazar szólt a kapitánynak és az expedíció vezetőjének. Azután gyorsan ellenőrizte, hogy a transzpondert felderítették-e már, és amikor látta, hogy igen, megadta a kért információt.

– Gondoltam, mivel már úgyis mindent tudnak, és mert nincs mit titkolnunk, nem lehet bajunk, ha közlöm velük a kért adatokat – magyarázta Manazar. – Ezzel szemben a következő lépésük az volt, hogy beszélni akarnak a hajó gazdáival, mégpedig holokom csatornán. Nem válaszoltam nekik, amíg maguk ide nem értek, de azt hiszem, nem kedvelik, ha nem válaszolnak nekik.

Barjas bólintott.

– Jól csináltad, Mazz. Most már átveszem a dolgot.

– Nem – szólt közbe Eckels. – Kint a csillagok között a hajó a magáé, kapitány, de itt, orbitális pályán az expedíció vezetője a parancsnok. Majd én tárgyalok velük.

Odament a Penga Rift hídjára szerelt holokom álláshoz, és beleült a székbe.

– Monitor egyes állásnak. Rögzítés Eckels személyi naplójába. Adás indul. – Egy percnyi szünet után folytatta: – Itt dr. Joto Eckels, az Obroai Intézet expedíciójának vezetője. Kivel beszélek?

Amint a holoernyőn megjelent a partner imázsa, Eckels kissé mélyebbre süllyedt a székben. Az arc nemcsak hogy idegen volt, de a szokásosnál nagyobb is, mivelhogy közel hajolt a kamerához, és ezzel próbára tette Eckels pszichológiai tűrőképességét.

– Ejagga Pakkpekatt ezredes vagyok, az Új Köztársaság hírszerzésétől – mondta a képmás kivillantva kétségtelenül ragadozó fogazatát. E szektorbeli küldetésemet a Szenátus Hírszerzési Hivatalának felhatalmazásával végzem. Mit keresnek itt?

– Kutatásokat és ásatásokat végzünk a Maltha Obexen.

– És mi célból kutatnak, illetve ásnak odalent?

– Ez egy régészeti kutatóhajó – mondta Eckels valamelyest visszanyerve lelki nyugalmát. – Ebből kifolyólag, azért vagyunk itt, hogy felkutassuk a bolygó felszínén az egykor itt élt faj nyomait és maradványait.

– Ki rendelte el ezt a munkát?

Eckels, fontolgatta, hogy erre a kérdésre nem ad választ. Vannak titkos záradékok az Intézet standard szerződéseiben, amik a megfelelő védelmet hivatottak biztosítani, ugyanakkor jó hivatkozási alapot is nyújthattak ilyen esetekben. De ezzel nem jutottak volna előbbre a társalgásban, és nem tudták volna meg, mit is akarnak a hívatlan látogatók – bár Eckels már sejtette, mire megy ki a játék. A hajó megérkezése óta érlelődött benne a gondolat, hogy ennek a látszólagos véletlennek egyetlen célja lehet csak: a konfrontáció.

– Harkin Dyson magángyűjtő – adta meg a választ Eckels. – De ezt már úgyis tudják. Mondják, mit akar ez a Dyson? Én nem bízom benne. Egy ilyen gazdag ember azt csinál, amit csak akar, s közben hagyja, hogy a törvény a nyomába szegődjön. Mondják, csak nem adogatja el darabonként a maradványokat?

Pakkpekatt nem törődött Eckels okfejtésével.

– Az a szerződés az itt-tartózkodásuk egyetlen alapja?

– Nem – felelte Eckels. Az idegen rezzenéstelen tekintete zavarni kezdte. – Van odalent néhány emberünk, akik más szerződések alapján dolgoznak. De szerintem ezt maguk is tudják. Az Intézetben keringenek olyan pletykák, hogy az NRI megbízásából vannak itt.

– Dr. Eckels, nem azt kértem öntől, hogy olyasmit áruljon el, amit már amúgy is tudunk – vette át a szót Pakkpekatt, és valahogy még közelebb húzódott a kamerához. – itt-tartózkodásuk alatt találkortak más hajókkal is?

– Csak a másik NRI-hajóval…

A holokép hirtelen eltűnt, és statikus hóesés jelent meg az ernyőn.

– Mi történt?

– Megszakítottam az adást – közölte Manazar. – Doktor, ez a Pakkpekatt… rájöttem, melyik fajhoz tartozik. – Ez egy hortek.

– És?

– Ezek telepaták. Ezért kellett neki a holokapcsolat. Mostanra már nyilván mindent megtudott rólunk, amit akart.

– Én viszont nem vagyok telepata, és még nem tudtam meg mindent, amit akartam – mondta Eckels fagyosan. – Állítsa helyre a kapcsolatot.

– Itt vagyok, doktor – jelentkejelentkezett Pakkpekatt egy perccel később. – A válaszát nem hallhallottam a vonal hibája miatt.

– Nem hiba volt, ezredes – tudatta Eckels. – Csak egy kis ügyetlenség.

– Egy NRI hajóról beszélt – emelte fel az ujját Pakkpekatt jelezve, hogy maradjanak a tárgynál.

– Amikor a Maltha Obexhez értünk, egy katonai hajót találtunk itt. Feltételezem, hogy az Új Köztársaság Hírszerzéséé volt, de ezt senki nem erősítette meg – folytatta Eckels. – A kollégáink holttestét hozta. A kapitány. megmutatta, hol vannak a tetemek, azután elmentek. Nem várt udvariasság volt a részükről, hogy megvártak minket.

– Nem udvariasság volt az, doktor – mutatott rá Pakkpekatt. – Sokkal inkább bürokratikus bénaság.

– Értem. – Eckels előrehajolt az ülésen. – Stopát és Krennt a türelmetlenség ölte meg, ezredes – egyedül maradtak. És aki a szokásosnál kétszer nagyobb bónuszt ígért nekik, így is megszedte magát rajtuk. Különösnek tartom, hogy ami eddig olyan sürgős volt, egyszeriben érdektelenné vált. A szemébe szeretnék nézni ennek a Dysonnak meg az összes régiségvadásznak, aki az Intézet körül lebzsel. De a maguk ideérkezése több mint véletlen. Dyson maguk közül való, ugye?

– Nem tudom, kicsoda ez a Dyson, doktor – válaszolta Pakkpekatt. – De úgy tűnik, egy minden lében kanál alak, aki mindkettőnket manipulál.

Eckelst megdöbbentette a váratlan válasz.

– Maguk mit keresnek itt? És mi ezt a fenyegetés, hogy veszélyeztetjük a hajónk épségét? Ez figyelmeztetés volt vagy fenyegetés, ezredes?

– Figyelmeztetés – világosította fel Pakkpekatt. – Valószínúleg egy hajó fog ideérkezni – egy hajó, amely már öt hadihajót semmisített még. A mi feladatunk, hogy elkapjuk. Ezért mondtam, hogy a hajójuk veszélybe kerülhet, ha itt marad.

Javaslom, fejezzék be a munkát, és távozzanak innen.

– Ez nem fog menni, ezredes – ellenkezett Eckels. – Még tizenhárom napig szándékozunk itt maradni, és minden percet ki akarunk használni.

– Visszajöhetnek máskor – bizonygatta Pakkpekatt. – Maltha Obex már nem biztonságos hely.

– Ilyesmi előfordult már néhányszor, ezredes.

– A maga emberei hajlandóak úgy dolgozni a felszínen, hogy maga nem tudja megígérni nekik, hogy visszamegy értük? Hajlandóak úgy jéggé fagyni, hogy emlékezetükben őrzik a Penga Rift robbanásának tűzgömbjét?

– Maga meg akar félemlíteni, ezredes. Önből sajnálatos módon hiányzik a tisztelet.

– Én csak meg akarom menteni az életét, meg azokét, akik odalent dolgoznak magának.

– Maga a saját titkát igyekszik megőrizni – vélekedett Eckels. – Miféle hajót várnak ide?

– Azt, amelyik két napja könnyedén megsemmisített egy császári tervezésű cirkálót. Talán megkérdezhetné a kapitányt, mi a véleménye egy kis közelharcról.

– Én nem fogom átadni a Maltha Obexet az NRI-nek – mondta Eckels. – A munka fontos… egy barátom meghalt már miatta. És számomra mindkét dolog fontos, ezredes, még ha önnek nem is jelentenek semmit. Tegye a dolgát. Nem fogjuk zavarni, ha ön is tiszteletben tartja a mi jelenlétünket.

– Nem a mi ittlétünk miatt kellene aggódnia – mutatott rá Pakkpekatt. – Doktor, én nem tudok felajánlani védelmet az önök számára…

– Ó, igen, a titokzatos hajó, amely maguknak nem jelent veszélyt, ránk nézve azonban borzasztó fenyegetést jelent. A dühöngő őrült, amely hadihajókat tép szét, meg fog hunyászkodni, amint megpillantja a maguk lélekvesztőjét. Egy szót sem hiszek el ebből. Mondja, ezredes, nem tudott volna hihetőbb hazugságot kitalálni? Úgy tudtam, a kémek mesterei a hazugságnak…

Pakkpekatt felhorkant, és még közelebb hajolt. Bőrfodrai fenyegetően széttárultak. Eckels megdöbbent, kihúzta magát az ülésben, a képernyőre meredt, és láthatóan összerezzent.

– Én csak az igazságot mondtam. – Pakkpekatt hangjából kiérződött a vad düh.

– A halál leselkedik magukra. Hagyják el a körzetet, mielőtt lecsap.

Ezúttal a fenyegetés elérte a hatását. Eckels szeme megrebbent, jeleként, hogy megszállta a félelem.

– Lehet, hogy valóban az igazat mondta. De ha joga volna minket elküldeni innen, már megtehette volna. Tehát békéljen meg a gondolattal, hogy itt maradunk. Vállalkuk a kockázatot. Mások más időben visszajöhetnek ide. De most mi vagyunk itt.

– Fogalma sincs, mennyi mindent kockáztat ezzel a döntésével, dr. Eckels.

– Világosítson fel, ha óhajtja – szólította fel Eckels. – . Ugyan miféle hadihajó készülődik a Maltha Obexhez?

Pakkpekatt hátradőlt, és karba fonta a kezét.

– Egy quella hajó, dr. Eckels.

Eckels kimeresztette a szemét, elhallgatott, azután leszegte a pillantását. Kétszer is kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Mindkétszer egy pillanatra behunyta a szemét, és megrázta a fejét, mintha elhessegetné a gondolatot, amit ki akart mondani. Végül ujjaival végigszántott ritkuló haján, és felemelte a fejét.

– Átjönne a Penga Rift fedélzetére, ezredes? – kérte Eckels meglepően nyugodt hangon. – Azt hiszem, elnézést kell kérnem öntől. És el kellene beszélgetnünk.

* * *

– Kezdettől fogva erre számított, ugye? – kérdezte Taisden Pakkpekattra pillantva, miután megszakadt a kapcsolat.

– Sosem akartam, hogy elmenjenek – helyeselt Pakkpekatt. – Azon a hajón van az Új Köztársaság minden tudása a quellákról. Az a kevés, amit tudnak, megmondhatja, hol válik el a tévedés és a siker.

– Hát persze. És ha a hasznunkra lehet, miért küldenénk el őket innen? De maga úgy játszott, mint egy kolóhorgász, aki rekordot akar dönteni. Úgy akarta elűzni őket innen, hogy megvillantotta előttük egy quella hajóval való találkozás lehetőségét.

– Igen, éri mindig jól tudom megválasztani a csalit – mondta Pakkpekatt felállva.

– És Calrissian székében ülve az ilyen manipulatív gondolatok könnyebben is jönnek.

– Manipulatív? – kérdezte Taisden nem kis jókedvvel. – Végül is, amit mondott nekik, abból minden szó igaz.

De mindketten tudták, hogy Eckels az igazságot még nem hallotta.

* * *

Pakkpekatt Hammax ezredes gondjaira bízta a Lady Luckot, majd utasította Plecket, hogy vegye fel a kapcsolatot a Coruscanttal, és építsenek ki egy kommunikációs hidat valamennyi NRI állomással, és a kint lévő hajókkal. Azután Taisden társaságában a siklóval átmentek a Penga Riftre.

Magukkal vittek néhány felvételt Gmar Askilonról, meg a genetikai katalógus egy példányát, amit cserébe szántak a Penga Rift egyik reléállomásának használatáért. Egy kutató és felderítő hajó belső kommunikációs rendszere kimerült egy három alállomással rendelkező. sisakba építhető egyszerű komberendezéssel. Nem úgy a Penga Rifté.

– Szeretnénk folyamatos kapcsolatban maradni a Penga Rifttel – magyárázta Taisden. – De érthető okokból nem akarunk az antenna közelében tartózkodni, amikor a.vagabond előbukkan.

A meglehetősen zaklatott Eckels csak intett a kezével.

– Igen, persze. Van még két tartalék készülékünk – Mazz a rendelkezésükre bocsátja.

Az armada elől menekülő vagabond és a kiégett prakith roncsairól készített holók mély benyomást tettek dr. Eckelsre legnagyobb hatást mégis a quella génkatalógus tette rá.

– Ez nagyszerű munka – állapította meg, Eckels az adattábláján tanulmányozva a szekvenciákat. – Ezek az Eicroth-testek… micsoda különleges felfedezés. Ezt egy általam Harkin Daysonnak szerzett mintából készítették, ugye?

– Azt hiszem, igen – mondta Pakkpekatt. – Valószínűleg ez az első quella szövet, ami elhagyta a bolygót.

– Tehát még nem tudjuk, hogy az Eicroth-testek a faj jellemzői, vagy abnormalitást jelentenek, vagy csak egy variánssal állunk szemben? – tanakodott Eckels. – Egy minta alapján nem lehet következtetéseket levonni.

– Feltételezhetően nem.

Eckels kikapcsolta az adattáblát.

– Ezredes, további öt quella tetem van a laborunkban. Valamennyit leolvastattuk már, de az adatokat még nem értékeltük ki…

– Miért nem? – vágott közbe Taisden.

– Megtesszük, mihelyt végeztünk az állagmegóvással mondta Eckels a fiatalabb vendég felé fordulva. – Az elemzést elvégezhetjük a hajón is, hazafelé úton, vagy otthon, az Intézetben. – Visszafordult Pakkpekatt felé. – Ezredes, mi nem tudunk erről a szekunder genetikai anyagról. Ha elvihetném azt az elemzést a laborunkba, néhány óra alatt kaphatnék választ néhány kérdésünkre.

– A rendelkezésére áll – biztosította Pakkpekatt –, ha megígér valamit.

– Bármit, amit méltányosnak tartok – ígérte Eckels. – Ezt valóban minél előbb meg kell néznem.

– Az anyag, nem juthat ki a hajóról, semmilyen csatornán, amíg nem tudjuk teljes egészében, hogy mit tartalmaz. Ha a kezében tartott adathalmaz a kulcs ahhoz, hogy megállítsuk a vagabondot, és átvegyük az irányítását…

– Értem. Egy ép quella hajó valóságos kincsesbánya lehet, kár volna kockáztatni az épségét. Ez az adattábla nem fog kijutni a laborból – ígérte Eckels. – Magam végzem az elemzést, zárt ajtók között. Így megfelel?

– Tökéletesen – nyugtázta Pakkpekatt. – Addig mi visszatérünk a saját hajónkra a reléállomással, és folytatjuk az előkészületeket.

– Majd átszólok, ha találtam valamit – mondta Eckels, és meglengette az adattáblát. – Ugye, nem kell kikísérnem önöket. Szeretnék máris nekiállni.

– Rendben van.

– Köszönöm. Manazar első tiszt majd átadja a relét.

Mialatt Manazarra vártak a siklónál, Taisden halkan megkérdezte:

– Mikor óhajtja megmondani nekik, hogy a tábornok a hajón van?

– Mihelyt megtudom, hogy Calrissian még a hajón van – felelte Pakkpekatt. – Addig is a legmegfontoltabb akciókkal tudjuk csak védeni az életét. Kíváncsi volnék, hogy az a vészjelzés vajon a csapat utolsó túlélőjétől érkezett-e, netán élete utolsó órájában?

A szomorú hangulat, ami Pakkpekatt szavait kísérte, velük maradt a Penga Riftig tartó visszaúton, és még azután is sokáig beárnyékolta az ottani munkájukat.

* * *

Dr. Eckels nem üzent, hanem személyesen átment. Mire a szkiff a Lady Luck mellé sorolt, minden kiegészítő adat a rendelkezésükre állt ahhoz, hogy megváltoztassák a tervet.

– Ezredes – köszönt Eckels, mihelyt kilépett a belső zsilipajtón. – Taisden ügy-nök. A másik két urat nem ismerem…

Pakkpekatt sebtében bemutatta őket.

– Valami baj van, doktor?

– Baj? Ellenkezőleg. Azt hiszen, jó híreim vannak. Beszélgethetnénk valahol?

Pleck Lando lakosztályának társalgójába vezette őket.

– Csak lassan tálalja a dolgokat, doktor – kérte Hammax, miközben beléptek. – Mi csak a harctéri orvosláshoz értünk, a többi kissé magas a számunkra.

– Értem. Megpróbálom úgy intézni, hogy ne kelljen igénybe venniük a telepátiát – mondta Eckels némi iróniával.

– Kitűnő ötlet – mordult.fel Pakkpekatt. – Majd ehhez tartom magam.

Taisden megköszörülte a torkát. Mind az öten kényelembe helyezték magukat.

– Megnézte a többi tetem Eicroth-testeit is? – kérdezte Pakkpekatt.

– Az volt az első dolgom – mondta Eckels, és végigsimítva a fotel bőrborítását, körülnézett a szalonban. – Az NRI-nél minden hajónak ilyen a berendezése?

– Általában nem – felelte Pakkpekatt.

– Ez egy… hm, különleges célokra használt jármű – tette hozzá Pleck.

– Miféle célokra… netán bordély? – kérdezte Eckels. – No, mindegy. Mindig tudtam, hogy nem a megfelelő hivatást választottam. Igen, az Eicroth-testek. Mindegyikükben vannak.

– Tehát kimondhatjuk, hogy a normális fiziológiájukhoz tartoznak? – kérdezte Taisden.

– Nagyon is arra utaló jel – mondta Eckels. – De ugyanúgy lehet valamilyen parazitafertőzés. De van másik bizonyítékom is.

Taisden Pakkpekattra pillantott.

– Tehát a kód mindhárom részét továbbítanunk kell.

– Nem, nem – intett a kezével Eckels. – A harmadik éppen elég lesz. Elmagyarázom. Az én sejtjeimben, vagy a magáéban, de még az ezredesében is van egy egyetemes minta – egy négybetűs kémiai ábécé, egy kétbetűs szavakat tartalmazó szótár, egy háromszavas mondatokra alkalmazható nyelvtani szabály.

– Nukleotidok, alappárok, kodonok – sorolta Pakkpekatt. – Ez elemi biológia.

Eckels összeszűkült szemmel pillantott az ezredesre.

– Igen helyeselt. – Minden mondat egy biokémiai struktúrát jellemez. Utasítást egy bizonyos struktúra felépítésére, ami olykor állhat több száz, több ezer szekvenciából is.

Pleck előrehaiolt.

– Szóval a quellák is ezekből a sorozatokból építkeznek?

– Igen… és nem – mondta Eckels. – Valamennyi quella sejt, beleértve a reproduktív sejteket is, ugyanazt az ábécét, szókincset és nyelvtant alkalmazza. – Elmosolyodott, de csak magában. – Az Eicroth-testek viszont nem. Azok egy egészen más, hat betűből álló ábécét, és ötszavas mondatokat használnak. És a legközönségesebb proteinekből építik fel az élő és élettelen határán lévő struktúrájukat.

– Ez biztos? – kérdezte Pakkpekatt. – És akik felfedezték őket, miért nem tudnak erről?

– Mert én hozzájutottam olyasmihez is, amihez ők nem… és ön sem, ezredes – magyarázta Eckels, és ujjait összefonva hátradőlt a fotelban, úgy élvezte, hogy a figyelem középpontjában áll. – Nekik nem volt kész struktúrájuk, amit összehasonlíthattak a mintával. Nekem van hatszáz darab.

– Hatszáz? – kérdezte Hammax. – Hatszáz test?

– Műtárgy – mondta Pakkpekatt.

– Így van – vonta fel a szemöldökét Eckels. – Hatszáz quella műtárgy… nem, valami új szót kell találnunk rájuk. Eleddig úgy definiáltuk őket, hogy természetes anyagból készült tárgyak. Most már tudom, hogy nem úgy készítették őket, hanem… növesztették. Az Eicroth-testek tartalmazzák a tervrajzot.

– Maga össze tudta hasonlítani a szekvenciákat a műtárgyakkal?

– Mindegyikkel – közölte Eckels. – Érti, amit mondok, ezredes?

– Igen – felelte Pakkpekatt.

– Nem – csatlakozott Hammax.

Eckels a katona felé fordult:

– Minden érző lény átörökíti testének és lelkének – az ősi kettősségnek – az em-lékeit. Az emberek módszere az, hogy az emlékeiket rögzítik, és könyvtárakban helyezik el. Valamikor, nagyon régen a quellik kitaláltak egy jobb módszert. Ők a saját testükben hordozzák a könyvtárukat.

– És ennek mi hogyan vesszük hasznát?

– Nekem még mindig hiányzik valami – mondta Taisden. – Amit mond, abból az derül ki, hogy fontos volna az egész adatbázist elküldeni.

Eckels elégedetlensége e szavakat hallván nyomban kiült az arcára. Megosztja velük a kincset, ők meg kulturálatlan módon észre sem veszik annak szépségét.

– Az adatbázisnak három komponense van – folytatta Eckels egyre növekvő türelmetlenséggel. – A szomatikus sejtek, a kisebb Eicroth-testek, és a nagyobb Eicroth-testek. A quella műtárgyak terve a kis Eicroth-testekben van. Ez a rejtély kulcsa… ezen keresztül kommunikálhatunk a vagabonddal. Két kérdésük volt, és csak egyre kaptak választ.

– A másik a nagy Eicroth-testekben van – vélte Pakkpekatt.

– Igen – felelte Eckels, és a hortekre pillantott, mint akiben jó tanítványt sejt.

– A nagy testek ezért vannak – fejtette meg a talányt Pakkpekatt. – Azok rejtik a hajó tervrajzát, amely több mint élettelen, de még nem eleven. A hajót nem úgy tervezték vagy feltalálták… azt úgy emlékezték.

– Igen – mondta Eckels, és hátradőlve megkönnyebbülten elmosolyodott. – Ha ön idáig eljutott, akkor meg is értette.

– Gondolja, hogy ezekben a szekvenciákban van a kód is, amely a vagabondot visszahívja a quellákhoz?

– A hivatalos véleményemet akarja, avagy a személyeset?

– Dupla árat is fizetnék érte, ha választhatnék.

– A hivatalos véleményt nem szokták kimondani addig, amíg megdönthetetlen bizonyítékkal nem tudják alátámasztani – világosította fel Eckels. – De a személyes véleményem az, hogy vissza fog térni.

– És mi van, ha ezzel zavart okoztunk benne. Mint amikor minden kapcsolót egyszerre kapcsolunk fel?

Eckels a fejét rázta.

– Maga olyan biztosítékot kér, amit én nem vagyok képes szolgáltatni.

Abban a pillanatban a lakosztályban és a folyosókon is megszólalt a vészjelző.

Taisden két lépéssel távozott a lakosztályból, és pillanatokon belül a hídon volt.

– A megbeszélésnek vége – szólt vissza a többieknek, miközben már bele is vetette magát az ülésbe. – Doktor, az volna a legjobb, ha most visszamennének a Penga Riftre. Ezredes, ideje volna megbeszélnünk, hogy mihez kezdjünk azután, hogy a madárka már a kalitkában van?

– Miről beszél? – mondta Eckels. – Ezredes, mi történt?

Taisden kiterjesztette a képet a nagy ernyőre, és elképedve szemlélte.

– Nézze meg maga – felelte. – A vagabond most lépett be a rendszerbe… és erre tart.

9. fejezet

Az Alfa Kék igazgatója magában bólintott. A helyiségben csak a primer monitorok kékes fénye szolgáltatott némi fényt. A konzolra felrakott lábával, kigombolt civil ingével egy öregedő agglegény benyomását keltette, aki elbóbiskolt a holo előtt.

– Drayson admirális?

Drayson szemhéja megrebbent, s amikor kinyitotta a szemét Aama őrnaggyal, a rangidős szárnysegédjével találta szembe magát.

– Igen?

– Admirális, azt mondta, azonnal értesítsük – jelentette. – A Millennium Falcon nyomára bukkantunk.

– Folytassa.

– Most érte el a N’zoth-rendszert – ismertette a helyzetet Aama, és oldalvást fordulva a kontroller kijelzőjére mutatott. – Kétezer rádiuszra van a bolygó síkja alatt. Szerintem a terepet pásztázza, mielőtt beugrik.

– Kénytelenek megtenni, ha közeli ugrást akarnak végrehajtani – mondta Drayson előrehajolva, és a szemét dörzsölgetve. – A Pride of Yevetha még a rendszerben van?

– Igen, még N’zoth körüli orbiton van. Az a környék kezd zsúfolttá válni. Négy császári hajó van a közelben, és hat T-típusú szállt fel a felszínről.

– Vegye bele a következő jelentésbe, és továbbítsa.

– Már megtörtént.

Drayson hátradőlt a székében.

– Szóval most mar összesen tizenhat hajó gyűlt össze. Nem a legkellemesebb hír Chewbaccáéknak. Milyen készségeink vannak a térségben?

– Négy sztázisszondánk, közülük kettő aktív.

– Nézzük, mit mutatnak – szólt Drayson a monitorra mutatva. – Ha kell, egyiket-másikat fel is áldozhatjuk. ha ezzel segítünk a Falconnak.

– Igen, uram… esetleg alkalmazhatnánk némi időcsúsztatást. Uram, fenntartjuk még a rádiókapcsolat szüneteltetését? A hercegnőnek nagy támaszt nyújthatna egy jó hír…

– Most még nem – felelte Drayson határozottan. – Még a Formayjn keresztül nekik juttatott segédeszközök birtokában is csak egy a húszhoz a valószínűsége, hogy egy darabban visszatérnek. Es ami Hant illet… – sóhajtott. – Mégis ennek a legnagyobb a valószínűsége valamennyi lehetséges mentőakció közül.

Ackbar még mindig egy jedik által támogatott akciócsoportról álmodozik?

– Igen. Az egész flotta készültségben áll.

– A tábornok nem fog beleegyezni – vélte Drayson. – És helyesen teszi. Úgyhogy nézzük, mit tehetünk még az ügyben, őrnagy…

* * *

Mivel a nyolc kilométer hosszú yevetha zászlóshajót egyébként is nagyon jól lehetett látni, a Millennium Falcon túlméretezett szenzorjának nem jelentett nagy problémát kikeresni a Pride of Yevethát a N’zoth körül orbitáló számos hajó közül.

De az orbitális pályájának pontos beméréséhez – hogy kellő pontossággal ezer méteren belül bukkanjanak ki mellette – nem volt elegendő egyetlen mérési adat.

Chewbaccának nemcsak az orbit pontos pályáját kellett ismernie, de a közelben manőverező hajók pályáit is. A feladatot nehezítette a nagy távolság, ami oly módon bonyolította a számítást, hogy amikor Chewbacca az ernyőre pillantott, azon a néhány másodperccel korábbi állapotot látta. Csak a jelen és a múlt pillanataiból tudta kiszámítani a jövőt – és a hibás kalkuláció mindannyiuk halálát jelentheti.

Nem volt tökéletes válasz. Minél közelebb értek a N’zothhoz, annál pontosabb pályaadatokra volt szükség, és annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy felfedezik a Falcont és minél tovább várnak, a növekvő forgalom miatt annál bonyolultabb a pályaadatok kiszámítása, és a felfedezés veszélye is ennek megfelelően tovább nő.

Chewbacca természetes türelmetlensége csak tovább fokozta a veszélyt, hiszen ő frontális támadásra is hajlandó lett volna. Folyton emlékeztetnie kellett önmagát az Árnyerdőben való vadászat szabályaira, a cserkelés és a közönséges gyilkosság közti különbségre.

Miután megérkeztek a N’zoth rendszerbe, Chewbacca még egy ideig a pilóta-fülkében maradt. Lumpawarrump az alsó lövegtoronyban tartózkodott, Jowdrrl a felsőben. Shoran és Dryanta ezalatt az Esau-foknál a menekülőkapszulákba rejtett felszerelést rakta ki és ellenőrizte. A jobb oldali lövegtoronyba gránátvetőt telepítettek, abban most tizenhat repeszlövedék várta az indítást. A bal oldali helyére pedig konzervnyitót – egy nagy teljesítményű lyukvágó készüléket – szereltek, ami minden kalóz- és rendőrhajó felszerelésének standard része. Erre, ha a küldetésnél nem is, a menekülésnél szükségük lehet.

Amint Dryanta ellenőrizte a vágóberendezés működését, a legénységi szállásra ment, hogy a kézi fegyverzetet is ellenőrizze. Mivel erős ellenállásra számítottak, hoztak magukkal nyílvetőket, Draggis sugárkarabélyokat és fúziós gránátokat is.

Shoran, miután betöltötte a gránátokat, felment Chewbaccához a pilótafülkébe.

– Minden készen áll – mondta.

Chewbacca válaszát az interkom hármas csiripelése szakította félbe, jelezve, hogy üzenet érkezik. A rejtett üzenetet prioritási jelzéssel és holoszignállal küldték.

– Formayj – állapította meg Chewbacca. – Különös.

– Chewbacca, forrófejű barátom! – mondta a bróker vigyorogva. – Az archívumban kutatva találtam valamit, ami a segítségedre lehet. Nem kell kifizetni, de mondd meg Hannak, hogy visszakérem.

Mire az információ átíródott, Dryanta leváltotta Lumpawarrumpot a lövegtoronyban, és az ifjú csatlakozott az apjához.

– Mit nézel? – kérdezte kíváncsian.

– Egy barátom küldött valami érdekeset – felelte Chewbacca.

– Megnézhetem?

Chewbacca csak intett a monitor felé, és kissé oldalt húzódott, hogy Lumpi is láthassa a képet.

Az ernyőn a Szuper Csillagrombolónak a Flotta Hírszerzése által kidolgozott részletes támadási terve rajzolódott ki. Rajta különféle színekkel kiemelve az energiatelepek helye, a leggyengébb pontok, és azok hozzáféréseinek legrövidebb útvonala.

– Most már biztosan megtaláljuk őket, ugye? – kérdezte Lumpawarrump izgatottan. – Hogy csinálta ezt Formayj? Honnan szerzi be az információkat?

– Én is éppen ezt akartam kérdezni – mondta Shoran. – Chewbacca, ez az ajándék aggaszt engem. Te megbízol Formayjban?

– Bennem ez a kérdés nem merül fel – mondta Chewbacca. – Formayj azzal is több pénzhez jut, ha csak elbeszélget a kuncsaftjaival, mintha megölné őket. Lumpawarrump, hívd le a többieket a lövegtoronyból… készen állok az ugrásra. Szeretném, ha mindenki tanulmányozná ezt a rajzot. Shoran, indíthatod az első gránátsorozatot.

– Igen, apám – válaszolta az ifjú, és elsietett.

– Igen, bácsikám – felelt Shoran, és közelebb húzódott a monitorhoz.

Chewbacca egyikük figyelmét sem hívta fel arra a tényre, hogy az Esau-foknál berakott felszereléssel ellentétben ez a támadási terv korántsem a bróker archívumából származhatott, lévén a rajta lévő időpecsét alig negyvenórás.

Kíváncsi volnék, kitől szerezte ezeket, gondolta Chewbacca, miközben az ugráshoz készült elő. És hogy mi lett velük?

– A gránátok úton vannak.

Chewbacca bekapcsolta a torlóműveket, és a gránátok elé vágott. Amikor a köztük lévő távolság elérte az ötszáz kilométert, hatalmas mancsát a hiperhajtómű gombjára helyezte.

– Kezdődhet a tűzijáték – mondta.

Shoran elküldte a kioldó jelet, és amint az első gránát látványosan felrobbant mögöttük, a hajó a hiperűrbe vetette magát, és a robbanás fényével versenyre kelve nekivágott a N’zoth felé vezető útnak.

* * *

A terv szükségszerűen egyszerű volt: gyorsan lecsapni, és nagyot ütni.

Amikor a Millennium Falcon alig ezeregyszáz méterre a Pride of Yevetha jobb oldala mellett kibukkant a hiperűrből, a gránát robbanása és sugárzása oly intenzíven robbant bele a valós világba, hogy teljesen elvakította a yevetha védelmét, az elemzőket és a fegyverkezelőket. A robbanások tíz másodperces időközökben követték egymást, így hatékonyan el tudták leplezni a Falcon ugrását kísérő Cronau-sugárzást.

Eközben Chewbacca hirtelen megfordította a Falcont, és a hajtóművet teljes sebességre kapcsolta. Ennek eredményeképpen a hajó szinte egy pillanat alatt megállt, s ezzel nemcsak a Falcont, de a vuki test fiziológiáját is próbára tette. A yevetha zászlóshajó lövegtornyainak kezelői mindebből csak a fúziós reaktor atomtüzét látták. Pár másodperccel később – mire megcélozták – már sehol nem volt a célpont.

Ezek értékes másodpercek voltak a Falcon fedélzetén. Mihelyt a hajó lelassult, Chewbacca a hajtóművek energiáját átirányította a harci pajzsokhoz. A Falcon ekkor már a csillagromboló árnyékában, azzal egy sebességgel haladva rejtőzött. Mire a Pride of Yevetha állásaiból az első energialövedékek elindultak a Falcon felé, Chewbacca már megtalálta a megfelelő leszállóhelyet.

Az utasításait követve Jowdrrl és Dryanta a Falcont ért első támadásra heves össztűzzel válaszolt. Chewbacca szélesen elvigyorodott, amikor megpillantotta a tűzgömbbé változott yevetha vadászgépet, és odamordult Shorannak, hogy engedje útjára a második sorozat gránátot. Mihelyt azok elhagyták a lövegállást, a Falcon a csillagromboló felé oldalazott.

– Készülj a vágóval – utasította Chewbacca Shorant, amikor a Falcon a hajó burkolatához koppant.

Mire Shoran az átalakított lövegtoronyba ért, a vágómechanizmus kinyújtható zsilipje mára zászlóshajóhoz ért, és a mágneses korongok a burkolathoz tapadtak. Chewbacca Shoran után sietett a zsilipbe. Addigra a szerkezet félig már átégette a Pride of Yevetha burkolatát. Lumpawarrump is megérkezett, kezében a saját és az apja fegyverét tartva, készen arra, hogy fedezze a hajótesten támadó nyílást.

– Chewbacca! – kiáltott le Jowdrrl a szervizcsatornán keresztül. Abbahagyták a tüzelést… teljesen hirtelen abbahagyták. Vagy fél tucat vadászt látok, itt húznak el mellettünk, és nem törődnek velünk. Tüzeljek rájuk? Lehet, hogy elveszítették a nyomunkat.

– Tüzet szüntess… ez azt jelenti, hogy odabent akarnak elbánni velünk. – Chewbacca elvette Lumpawarrumptól a sugárkarabélyt, és a fia vállára tette a mancsát.

– Menj, és segíts JowdrrInak.

– Apám…

– Igyekezz.

* * *

A túlnyomásos nitrogént kiszivattyúzták az űrbe, mielőtt a féltonnás korong, amit a Pride of Yevetha oldalából kivágtak, lövedékként robbant be a hajó testébe. Chewbacca és Shoran egy perc múltán átbújt a lyukon, súlyos fegyverük a kézben. Hátukat egymásnak vetve gyorsan lekaszálták azt a fél tucat yevethát, aki a robbanás zajára odarohant.

Mialatt Chewbacca átlépte a tetemeket, észrevette, hogy egyiküknél sincs fegyver.

– Ezek a személyzet tagjai – mondta Shorannak. – A katonák majd ezután jönnek.

Még mindig egymásnak vetve a hátukat, végigrohantak a hármas fogda felé vezető folyosón.

* * *

Lin Prell, Nil Spaar alkirály keltetőinek rangidős dajkája mit sem törődött a riadóval. Azok a dolgok a külvilágra tartoznak, neki pedig az ötös fészekben meg kell mosdatnia vérben a kis porontyot.

Azután pedig a többi fészek hőmérsékletét is ellenőriznie kell, majd feljegyezni a megtermékenyített fészkek lakóinak méretét, végül pedig ma éjszakára elő kell készítenie a hetes alkóvot a mara-nas számára. És ha itt már nem talál egyéb munkát, akkor ellenőrizni fogja a többi keltetőt, vagy – mindegy mit csinál, csak a figyelmét elvonja a félelmetes karmokról, melyek ma reggel a szeme láttára statuáltak példát a szálláshelyén.

Ilyen lelkiállapotban Lin Prell még örült is a két megtermett, bozontos bundájú betolakodónak, aki a falon át rontott be a monitorszobába, és tüzet nyitott a konzolokra.

Lesz itt munka bőven, gondolta, miközben a monitorszoba felé rohant.

– Mi az? Mit akartok itt? – kiáltott rájuk, amint megpillantotta egyiküket.

Válaszul csak egy vad morgást kapott, amit a sugárvető tüze követett. Lin Prell még egyszer végignézett Nil Spaar ivadékain, azután sebesen kezdett lemászni a vaslétrán. Ezek a szörnyetegek nyilván nem rendelkeznek a beszéd képességével, ezért Lin Prell meg sem kísérelte újból, hogy kommunikáljon velük. Amint az egyik szőrös szörnyeteg felbukkant a folyosó végén, Lin beugrott az egyik használaton kívül lévő alkóvba, és bezárta az ajtót. Csendben kuporgott, és azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy remélhetőleg nem mostanában fogja látni újból a fekete karmot.

* * *

– Merre vannak? – bömbölte Chewbacca. – Hol vannak a foglyok? Mik ezek a visszataszító akármik? – Undorodva emelte fel a fegyverét, és belelőtt az egyik felfüggesztett fészekbe, ami nyálkás péppé robbant szét. – Testvérem! – kiáltotta. – Szólalj meg!

Válasz nem érkezett, így Chewbacca vészjóslón mordult egyet. Shorannal a háta mögött végigrohant a folyosón, belesett minden zugba, ujja mindvégig a fegyverei ravaszán.

– Gyerünk – sürgette Shoran. – Ez egy melegház… őket másutt tartják. Tovább kell mennünk.

Chewbacca éppen abba a helyiségbe lesett be, amelyikben a yevetha kuporgott. A fogait kivillantva mély hangon, vészjóslóan mordult rá.

– Gyere már! – szólt rá Shoran, és maga után vonszolta.

* * *

A Falcont továbbra is kísérteties csend vette körül. A lövegtornyokban Lumpawarrump és Dryantha többtucatnyi vadászgépet látott cirkálni a csillagromboló körül. Nyilván a betolakodókat keresték, de nem lelték a nyomukat. Az egyik vadász olyan közel – talán hetven méterre – húzott el mellettük, hogy Dryanta látta a pilóta arcát. Lumpawarrump pedig csak annyit tudott tenni, hogy ijedtében elkapta a kezét a Dennialöveg ravaszáról.

Ennél is figyelemreméltóbb volt Jowdrrl jelentése, aki a komlink mellett a zsilipekre felügyelt.

– Valaki beszél hozzám – mondta.

– Itt vagyunk – nyugtatta Dryanta.

– Látogatóim vannak – jelentette Jowdrrl. – Kilencen vannak, akkorák, mint Shoran, és állig fel vannak fegyverezve.

– Máris megyünk – közölte Lumpawarrump.

– Nem, maradjatok csak… már elmentek. Csak azt nem tudom, miért? – tűnődött Jowdrrl. – Megnézték a folyosón heverő hullákat, pár percig tanakodtak a lyuk előtt, azután elrohantak.

– Ennek semmi értelme – mondta Lumpawarrump.

– Tudom. Felkészültem, hogy rám támadnak, de ők mintha észre sem vettek volna, pedig felém néztek. Mintha meg sem látták volna a falon tátongó lyukat.

– Akárcsak a vadászok idekint – mondta Draynta, és egyszerre csodálkozott és aggódott a jelenség miatt. – Mintha láthatatlanokká váltunk volna. Nem értem.

* * *

A kettes számú börtönegység is át volt alakítva, de itt egy teremtett lelket sem találtak. Chewbacca és Shoran már éppen távozni készült, amikor a folyosón megjelent egy kisebb csapat yevetha katona, akik a zajos megérkezés hallatán gyűltek össze.

A két vuki csak egymásra pillantott, majd hátukat egymásnak vetve kiugrottak a betört ajtón. Szerencsére az ellenség megoszlott, Chewbacca előtt öt, Shoran előtt meg nyolc katona állt. Chewbacca pásztázó tüze lekaszálta az ellenséget, és éppen az utolsó yevetha is összerogyott, amikor megérezte, hogy Shoran teste összerándul. Égett szőr és friss vér szaga csapta meg az orrát.

Chewbacca éppen időben perdült meg ahhoz, hogy fél kézzel elkapja az összerogyni készütő Shorant. A másik kezében tartott fegyverrel valósággal péppé lőtte az utolsó két katonát.

Azután az ernyedt test felé fordította a figyelmét. Amit látott, attól elborult az agya, felordított, és még vagy kéttucatszor belelőtt a földön heverő tetemekbe.

– Shoran elesett – mondta a komba, amint elült a robaj. – Draynta, gyere érte.

* * *

Lumpawarrump ért előbb a rögtönzött zsiliphez, és máris három lépéssel megelőzte Dryantát.

– Megyek – szólt oda Jowdrrlnak. – Ismerem a haló alaprajzát, és a lövegtoronyban semmi szükség rám. És Dryanta nem mehet egyedül.

Jowdrrl látva a szemében a határozottságot, és a tartásában a nyugtalanságot, nem vitatkozott vele.

– Menj – hagyta rá. – De jusson eszedbe, hogy a yevethák téged nagyon is jól fognak látni.

Az ifjú a kezében tartott fegyverre pillantott, a biztosítót AKTÍV helyzetbe állította, majd ellenőrizte az energiaszintet.

– Majd észben tartom – felelte. – Dryanta?

– Vezess – hangzott a válasz.

Chewbaccával félúton találkoztak a kettes börtönblokk felé. Dryanta szó nélkül átvette Shorant, és elindult vissza a Falcon felé, otthagyva apját és fiát.

– Gyere – mondta Chewbacca. – Fedezz hátulról.

* * *

Az egyes börtönblokk előtt fél tucat yevetha katona ácsorgott, s ez reménnyel töltötte el Chewbaccát. Ám amikor utat törtek maguknak a helyiségbe, csalódottan látták, hogy ott is csak húsos csomagok lógnak a mennyezetről.

– Ez sokáig fog tartani – mondta Chewbacca. – Vagy megölték, vagy már elvitték innen.

– Apám, amikor Hanra gondolok, sosem ilyen helyen képzelem el őt…

– Maradj csendben… gondolkodnom kell.

– Egy emberekkel teli szobában látom… hatalmas szobában. És mindenféle fajú emberek társaságában. Nem tudom, honnan jön ez a kép…

– Ezt nem hiszem el – mondta Chewbacca. De Lumpawarrump szavai nyomán már tudta, miről beszél a fiú.

– Én akkor is látom, amit látok, apám. Képzelgés nélkül jön a kép. Vajon szem-fényvesztés voIna?

– Mikor támadt benned ez a kép?

– Még fent a lövegtoronyban… és azóta sem halványult. Nagyon valóságos.

Chewbacca felmordult, és vaktában a mennyezetbe lőtt. Han képe most már rejtélyes módon összeforrt egy magas mennyezetű helyiség és egy sok fajú embercsoport képével. Most már ő is csak ebben a környezetben volt képes Hant látni.

– Ez rendkívül zavaró… és egyáltalán nem értem.

– Apám, mi van, ha az ellenség foglyokat szedett. És Han is csak egy közülük.

Akkor hol tarthatják őket?

A külső folyosóról hangokat hallottak, és Chewbacca a betört ajtóhoz lépett. – A fejedben lévő képen mondta Chewbacca, – nem látsz semmilyen jelzést vagy feliratot?

Lumpawarrump behunyta a szemét, úgy koncentrált.

– De, de igen… a falon… D-2.

Chewbacca is pontosan ezt a jelet látta a foglyok feje felett a falon: D-2 RAKTÉR.

– Egy helyiségben zsúfolták őket össze. Gyere!

* * *

Chewbacca és Lumpawarrump a hátát egymásnak vetve igyekezett a D-2-es raktér felé. Az ellenállás különös módon egyre gyengült, ahogy közeledtek a céljuk felé, mintha a maguk mögött hagyott mészárlás eIbátortalanította volna a yevethákat.

Akikkel felvették a harcot, azok viszont gondolkodás nélkül ellenálltak, és nem hátráltak meg. A yevethák fegyveresen vagy fegyvertelenül, magányosan vagy csoportosan szálltak szembe a vukikkal, és nyújtottak nekik könnyű célpontot.

Chewbacca és fia mindenre tüzelt, ami mozgott, és csak akkor hagyták abba, amikor minden mozdulatlanná vált. Mire láthatóvá vált előttük a cél, Lumpawarrump fegyverén a kijelző az ENERGIASZINT ALACSONY jelzésen állt, és Chewbaccáé is kezdett kimerülni.

És a legnagyobb akadály még előttük volt. A raktér falába nem robbanthatnak lyukat, mert veszélyeztetnék a foglyok életét. Az ajtót viszont tizenkét yevetha harcos védi. Mindnek hordozható pajzsa van, és jól felismerhető a fejük felett a falra szelelt energiaabszorber meg az erőtér-generátor. Ellenük tehát mit sem ér a sugárvető.

Mi több, a bejárat a száz méter hosszú felszállófedélzet túlsó végében volt. A vadászgépek éppen a Falcont keresték odakint, így az üres hangárban semmilyen fedezéket nem találtak.

– A nyílvetődet – kiáltott Chewbacca az egyik sarokba kuporodva.

Lumpawarrump leoldozta a hátáról a fegyvert, de amikor át akarta nyújtani, meglepetésére nem nyúlt érte kéz. Chewbacca ahelyett, hogy elvette volna a fegyvert, egy marék robbanógolyót nyújtott feléje.

– Először a pajzsot – mondta a fiának, a sugárvetőjével intve. – Azután a két szélső katonát. Ettől a többiek megijednek és összébb húzódnak. Olyan gyorsan kell lőnöd, ahogyan csak a nyílvetőd engedi… és küldj rájuk flariont, mielőtt még menedéket keresve szétszélednének.

– Igen, apám.

– Én majd megosztom a figyelmüket, ahogyan a tharriarrr a prédáét. Csak arra vigyázz, nehogy hátba lőj, fiam.

Lumpawarrump halkan felnevetett.

– Próbálj meg ne a célkeresztembe kerülni, apám.

Chewbacca megnyomta a komlink gombját.

– Jowdrrl.

– Itt vagyok, bácsikám.

– Készülj fel egy gyors kivonásra a felszállófedélzetről, ami pontosan előtted van.

– Befoltozom a nyílást, és várom a hívásodat.

Chewbacca Lumpawarrumpra pillantott.

– Ez a te hrrtayykod.

– Készen állok.

Chewbacca intett, mire az ifjú felállt, és a fegyvert a melléhez szorította. Az első robbanólövedék célba ért, mielőtt teljesen felállt volna, a második pedig mielőtt Chewbacca megtette az első lépést. Az első hátralökte az egyik pajzsot, ami le-vert a lábáról két katonát, a második meg szilánkjaira robbantotta a másik pajzsot, melynek éles szilánkjai megsebesítettek a yevetha harcosokat.

Lumpawarrump továbbra is célra tartott, s mintha az aljnövényzetben bujkáló vadat lőné, úgy tüzelt a füstben botladozó katonákra. Egy lövés szétrobbantotta az egyik katona mellét, a másikat meg falhoz vágta, mint valami rongybabát.

Chewbacca csak ezután hallatta félelmetes kiáltását, és kezdte megszórni a terepet a sugárvetőjével. Az üvöltésben benne volt minden haragja Shoran miatt, minden aggodalma Han miatt, így kellőképpen magára vonta az életben maradt őrök figyelmét. A bosszútól hajtva szédítő sebességgel szelte át a hangárt hosszú lábain. A feléje irányzott sugárlövedékek jócskán célt tévesztettek.

Mire Chewbacca odaért az őrhelyhez, az utolsó viszontlövés robaja is elhalt.

Minden őr halott volt, hála Lumpawarrump biztos kezének és éles szemének.

Igaz, három harcos a súlyos sérülése ellenére is tovább akart küzdeni, de Chewbaccát ez már különösebben nem zavarta. Az elsőnek széttaposta a mellét, a másodiknak kitekerte a nyakát. A tetemet a kupac tetejére hajította, és szembenézett utolsó áldozatával. A yevetha erősen vérzett. A nyílvető lövedéke szétroncsolta a vállát, a fél arcát, és a melléből is folyamatosan zubogott a habos vér. Karmával a levegőt csapkodta, és Chewbacca ezt kihívásnak vette. Mére-getni kezdték egymást, majd úgy estek egymásnak, hogy attól egy kisebb termetű lény szörnyethalt volna.

A küzdelem nem tartott sokáig. Chewbacca egyszerűen felemelte ez ellenfelét, és az egyik oszlophoz vágta. A yevetha törött gerinccel lecsúszott a padlóra, és többé nem mozdult. Chewbacca felállt, hátravetette a fejét, és a vukik győzelmi kiáltásával töltötte meg a hatalmas hangárt.

Azután Lumpawarrump felé fordult, és intett neki.

Csak akkor vette észre, hogy a fiú megsérült, csúnyán húzza az egyik lábát.

Hogy mikor és hogyan sérült meg, Chewbacca nem tudta – csak azt, hogy Lumpawarrump egyetlen panaszszót nem hallatott. Ha elérkezik az idő, hogy szembenézzen a katarnnal, most bár biztosan győzni fog.

* * *

Az Enara nevű nő odasettenkedett a szunyókáló Han mellé, és ügyelve, nehogy valamelyik sebéhez érjen, megérintette a karját.

– Harc folyik a hajón – suttogta. – A barátod eljött érted.

A mozgás borzalmas fájdalmakkal járt, de Han akkor is felült.

– Értem? Honnan tudod?

– Tudom – mondta a nő sejtelmes arccal. – Ide irányítottam őket, és végül meg-hallottak. Gyere, most mozognod kell. Nem tanácsos a fal közelében maradni.

– Nem értelek – ingatta a fejét Han. De hagyta, hogy Enara felsegítse, és a raktár közepére kísérje. Az erőlködéstől kimerült, így ismét csak leheveredett a kemény padlóra. – Én nem hallok semmit.

– Messze vannak még. Elrejteni nem tudtam, de ide irányítottam őket. – Enara leült melléje, és olyan gondosan igazgatta el rongyos kaftánja ráncait, mintha az valami pazar köntös volna, és ő éppen vendégeket várna. Azután gyengéden megfogta Han kezét, és várakozón a bejárat felé fordította a tekintetét.

Han nem kérdezősködött. Rejtélyes nő volt, különös kijelentéseket tett, amik előtt rendszerint hosszasan elmerengett, és tudomást sem vett a társairól. De az összes fogoly között Enara volt az egyetlen, aki nem könnyezett, és ettől nagyon barátságosnak tűnt Han számára. Ő volt az első, aki megszólította, miután behozták ide, és az övé volt az első arc, amit megpillantott, miután magához tért a Nil Spaartól kapott verés után.

De a megmenekülés reménye sem volt elég ahhoz, hogy Hant ébren tartsa. A fájdalom gyorsan kimerítette, összezúzott teste, szétroncsolt izmai nem hagyták, hogy ébren maradjon. Csak az alvás jelentett számára nyugalmat.

– A küzdelem egyre közeledik – mondta neki Enara egy éber percében. – Ha járni van kedved…

– Ha kinyílik az ajtó, elhiszem. De én nem hallok semmit.

– Nemsokára itt lesznek.

Han látta, hogy Enara arca sápadt, és érezte, hogy a keze is hideg és reszket.

– Enara… mi a baj?

– Nem tudom megkülönböztetni őket. Sok a halott… a te utad nagyon nehéz.

Nagy a káosz – suttogta Enara.

– Ez valamilyen empátia?

– A halál jelenlétét nem nehéz megérezni – közölte. – Közelednek. Már majdnem itt vannak.

Az volt a pillanat, amikor Han hinni kezdte, hogy valóban történik valami a hajón. Ülő helyzetbe tornázta magát, de ez Enara segítségével is csak hangos nyögések közepette sikerült neki. A kezét sajgó fejéhez szorította, zilált haja az arcába hullott.

Percek múltán zajt hallott az ajtó felől – kiáltásokat, robbanásokat, tompa puffanásokat a hajó falán, és egy hatalmas ordítást, amit Han még eszméletlen állapotban is megismerne. Azután felpattant a raktér ajtaja, és a beszűrődő fényben megjelent egy hatalmas termetű vuki körvonala.

– Chewbi!

Chewbacca fájdalmas üvöltéssel rohant oda hozzá, és a karjába kapta. Fejét hátraszegve körbeugrálta a rakteret – örömtáncot járt.

– Hé, ne ilyen durván. Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Han vidáman. – Hol a hajóm?

Azután Han felüvöltött, mert Chewbacca az egyik kezével szorosabban magához ölelte, hogy a másikkal elérhesse a komját. Miután valamit morgott bele, Hant a vállára vetette, és elindult az ajtó felé, ahol egy másik szőrös óriás őrködött.

– Várj… várj… a többiek… várj, Chewbacca, a többiek. Őket is magunkkal, kell vinnünk… Enarát, Taratant, Nolothot… állj meg, te csökönyös szőrmók. Azután teljes erejével felordított: – Tegyél le! Már nem vagyok halott. Enara!

Miután Chewbacca kelletlenül engedelmeskedett, Han észrevette, hogy Enara még mindig ott ül, ahol az imént.

– Gyere – szólt oda neki. Van elég hely a számodra is, ugye, Chewbi? Hány foglyot tudunk elvinni…?

Szavai elhaltak, amint körülnézett. A foglyok közül senki nem reagált a történtekre, továbbra is közömbösen heverésztek, vagy éppen nyalogatták a csövekből csöpögő vizet.

– Mi történik itt? – kérdezte, és két tétova lépést tett Enara felé. – Gyere… itt le-járt a szerződésünk.

– Nem mehetek – válaszolta Enara. – Menj, kérlek… én már az erőm határán vagyok.

– Nem értem.

Enara hevesen megrázta a fejét. Abban a pillanatban a többiek eltűntek, csak Enara, Han és Chewbacca maradtak ott. Chewbacca a sugárvetője után kapott, és értetlenül felordított.

– Most már te is azt látod, amit én – mondta Enara.

– Hová lettek a többiek?

– Soha nern is voltak itt. Elszöktek a táborból, és felszedte őket a Star Morning.

Most valahol másutt vannak, biztonságban. Te is mehetsz.

Chewbacca megint felmordult, és megragadta Han vállát.

– Ez… ez az egész csak illúzió volt? – kérdezte Han mit sem törődve Chewbacca nógatásával. – Te fedezted a szökésüket? Nem érdekes, nem számít… most már te is jöhetsz. Nincs már senki itt, aki megvédene.

– Maradnom kell – magyarázta Enara halkan: – Mindegy, milyen áron, Nil Spaar majd hoz helyettük másokat. És megtakarítja az őrzésüket azzal, hogy legyilkolja az ellenségeit. Menj, Han… én nem rab vagyok itt. Én ezt magamtól választottam. Menj.

Enara elfordult, és állát a kulcscsontjára támasztotta. Abban a pillanatban, a foglyok megint ott voltak – Han Solóval együtt, aki Enara mellett hevert a földön.

Az ajtóból felharsant egy vuki üvöltése, majd jól hallhatóan felbőgtek a Falcon hajtóművei.

– Enara… – kezdte Han tétován. Akkor a lábai felmondták a szolgálatot. De Chewbacca elkapta, és nem törődve a tiltakozásával, kivitte a raktérből.

Enara nem nézett fel. Han utoljára még megnézte a filigrán kis nőt, aki keresztbe tett lábakkal ült a földön heverő férfi mellett, akinek ő segített életben maradni.

* * *

Körülbelül ugyanabban az időpontban, amikor a Millennium Falcon előreküldött gránátjai tüzével fedezve magát elszökkent a Pride of Yevetha testétől, a Mud Sloth az Ötödik Flotta zászlóshajója előtt kiugrott a hiperűrből.

Amint az előreküldött felderítők továbbították a kapcsolat tényét, a Warrior romboló előreszökkent, és alakzatba állt a vadászokkal.

– Kapcsolat elöl – jelentette be a taktikai tiszt a hídon. – Típus nem azonosított.

F-osztályú, valószínűleg szonda vagy ilyesmi. Pontosan a halmaz közepén bukkant ki.

A hídon ekkor egy addig sötét képernyőn számsorok kezdtek futni.

– Beérkező adás az ismeretlen hajóról. Engedélyeztetni akarják a kapcsolatot.

Erre már a Warrior kapitánya is odakapta a fejét.

– A kód érvényes, de az éteren át érkezik, védtelenül – ez nem katonai adó – tudatta a komszakértő. – Ugyanez a helyzet az engedélyezési kóddal. Érvényes, de nincs forgalomban. Valaki a főbejáraton akar bejönni, és nincs kulcsa.

– Szeretném tudni, ki az – mondta a kapitány. – Azonosítsa a kódját.

– Rendben van, hiteles.

– Jó. – Akkor rendelje el a másodfokú készültséget, és engedélyezze a kapcsolatfelvételt.

A számok eltűntek a képernyőről, hogy helyet adjanak Luke Skywalker képmásának.

– Kapitány – szólalt meg Luke holója. – Felismer?

– Felismerem azt, akinek mutatja magát – felelte a kapitány. – De nincs tudomásom arról, hogy a szóban forgó személynek ebben a szektorban kellene tartózkodnia.

– Jól van, kapitány: Mostanra már azonosíthatták a hajómat, és tudják, hogy nem jelentek potenciális veszélyt.

A kapitány a taktikai tiszt felé fordult, aki azt mondta:

– A transzponder szerint magánjacht, szkiff-osztályú, fegyvertelen. A közvetlen-pásztázó is megerősíti… ez egy verpin kalandozó, uram.

A hídon néhányan kuncogtak, mások méltatlankodva felhorkantak.

– Azt, hogy „fegyvertelen”, nem tudja megerősíteni, hadnagy – figyelmeztette a kapitány. – Egy ekkora hajó tekintélyes mennyiségű fegyvert halmozhat fel az utaskabinjaiban.

Luke egyetértőn bólintott.

– Méltányolom, hogy az emberei a velem való találkozás alkalmával is alapos munkát végeznek. De ha már kielégítették a kíváncsiságukat, és megtudták, hogy én vagyok én, és hogy a frissítő fülkébe nem szereltem fúziós bombát, elrendezhetnék a kíséret dolgát is. Szeretnék ugyanis a zászlóshajóra menni, mert fontos információkat hoztam a flotta parancsnokának.

A kapitány azonban vagy jó kiképzést kapott, vagy eléggé konok volt, mindenesetre nem dőlt be neki.

– Tartsa jelenlegi irányát – utasította. – A komcsatornát tartsa nyitva. Rövidesen találkozunk. – Ám miután kikapcsolta a saját készülékét, az egyes kom felé fordult. – Biztonsági jelzés az Intrepidnek. Közöljek a tábornokkal, hogy Luke Skywalker közeledik.

Miután elküldték az üzenetet, a kettes kom a kapitány felé fordult.

– Ez jó hír, kapitány?

– Remélem, hadnagy – felelte mogorván. – Őszintén remélem.

* * *

Mire a Mud Sloth negyvenméternyire megközelítette az Intrepidet, a hídon – és a hajó szinte valamennyi szektorában is – mindenki tudta, hogy Luke Skywalker a hajóra érkezik.

Hivatalos bejelentés nem történt. De a pletyka a tisztek között gyorsan terjedt, mégpedig két, egymástól jól elkülöníthető útvonalon – egyforma gyorsasággal, ám eltérő hangulati tartalommal. A tisztek így kezdték: „Hallottad a nagy hírt?”, a katonák pedig egyértelműen jó hírnek könyvelték el.

Luke ezt már a dokkban észrevette, ahol a szolgálatban lévő repülősök vigyorogva vagy éppen felfelé tartott hüvelykujjal fogadták. Amikor megfordult, hogy segítsen Wialunak és Akanah-nak, a hangulat azonban egyszeriben megváltozott. Rövid idő elteltével azonban érezte, hogy a figyelem megint feléje fordul – és az emberek tekintetéből reményt, bizonyosságot, leplezetlen büszkeséget, sovinizmust és xenofóbiát olvasott ki.

Mintha azt hinnék, azért vagyok itt, hogy megnyerjem nekik a háborút, gondolta Luke, miközben a kísérettel elhagyta a felszállófedélzetet. Csakhogy amikor ezt várják tőlem, elfelejtik, ki vagyok.

Négyszemközti találkozót kért A’bahttól, ám ez hiú reménynek tűnt. Akár mert mágnesként vonzotta a tisztek figyelmét, akár mert A’baht a négyszemköztiséget eleve úgy képzelte, hogy minimum két főtisztjét magával vitte.

Luke úgy intézte el a dolgot, hogy nem vett róluk tudomást.

– Hogy áll most a konfliktus, kérdezte azonnal, nem hagyva időt a bemutatásra.

– Az elnök hadat üzent a Yevethának – tudatta A’baht. – Első lépésként vissza szándékozunk térni a Doornik 319-re, hogy visszafoglaljuk. Igen agresszív ellenállásba ütköztünk, amikor a javítóműhelyeket kerestük. És folyamatban van a halmazba, egészen a yevethák otthonáig tartó mélyebb behatolás tervének előkészítése.

– Valamelyik flotta bonyolódott már komolyabb ütközetbe?

– Nem. Ez most a vihar előtti csend – folytatta A’baht. – Most pedig megkérdez-hetem, mi szél hozta erre? – Feltételezem, hogy ha az elnök küldte ide, előrelépés történt a stratégiában.

– A Jt’p’tanról jövök. A maguk térképe szerint ez a Doornik 678-E. Azelőtt… nos, a teljes történet nagyon hosszú, és nem is szándékozom minden részletét megosztani önnel – jelentette ki Luke. – Ami viszont lényeges, az rövid és egyértelmű. Azért vagyok itt, hogy megkönnyítsem önnek az első lépést az ellenkező irányba.

* * *

Corgan ezredes, Mauit’ta ezredes és Morano kapitány még egy Luke-kaliberű

személy számára is nehéz hallgatóságnak számított, különösen amikor ilyen rejtélyes történetet kell tálalni nekik.

– Önök előtt is védenem kell a jedik hírnevét? – csattant fel Luke, látva az arcukon a szkeptikus kifejezést. – Az univerzum természete túlmutat a tudományos kifejezésekkel leírható jelenségek körén, és az univerzumban rejlő lehetőségek túlhaladnak minden technológiai fejlettségi fokot.

– Nem szívesen teszem kockára a legénység életét holmi trükkök kedvéért egy felmérhetetlen és láthatatlan ellenséggel szemben – mondta Morano kapitány.

– A legénysége életét nyilván megóvni is csak ennyire hajlandó.

– Csak olyan módszerekben bízom, amiket alaposan ismerek. Ezt a háborút a rendelkezésünkre álló fegyverekkel is meg tudjuk nyerni.

Egy hadihajón aligha találhatók rögzítetlen tárgyak, ezért Luke-nák kreálnia kellett. Az Erő segítségével kinyúlt, és leszedte a három tiszt rangjelzéseit, majd takaros sorban A’baht elé helyezte őket az asztalra.

– Remélem, most már van némi fogalmuk a láthatatlan erőkről.

– Ez nem segít – sóhajtott fel A’baht.

– Emlékeztetem önöket, hogy az Erő éppoly valóságos, mint bármi ebben a szobában – titokzatos, de nem a fantázia szülötte – közölte Luke. – Az ujjával Moranóra mutatott, aki még mindig értetlenül meredt a zubbonyára, ahol a rangjelzésnek lennie kellett volna. – Az ő módszerével mindkét oldalon ezrek, tízezrek halhatnak meg feleslegesen.

– Mindez nem következik be, ha az ön trükkje bolonddá teszi a yevethákat – mondta Corgan összegyűjtve a rangjelzéseit. – De nem tudja, hogy sikerülni fog-e?

– Amit Wialu ajánl fel nekünk, az nem „trükk” – magyarázta Luke angyali türe-lemmel. – Az ő tudománya ősibb és hatásosabb, mint az a sugárfegyver, amit ön a derekán visel. És bonyolultabb is a használata. Egy élettapasztalat szükséges hozzá, nem elég csak meghúzni egy ravaszt.

– Ő talán többet tudna elmondania működéséről – nézett rá Mauit’ta.

Luke elfordult, és zavartan, viszolyogva emelte fel a kezét.

– Ez csupán reflex – említette Wialu az Áramlat felszínéről.

– Attól tartok, ez nem sokat segít rajtam – vélte A’baht, amikor Luke visszafordult. – Tudnia kell, hogy általunk még sosem gyakorolt, nagyszabású katonai akciót kér tőlünk. Láthatnánk valamiféle demonstrációt?

Luke arra számított, hogy Wialu elutasítja a kérést, de ámulatára nem ez történt.

– Azt kéri tőlem, hogy demonstráljak olyasmit, amit én még nem gyakoroltam – vetette fel. – Szerintem mindamiyiunk számára az volna üdvösebb, ha ön demonstrálna először, és csak azután ítélné meg az én képességemet.

A’baht Corganra pillantott.

– Ezredes?

– Hát, a Negyedik húsz hajója éppen most készül csatlakozni hozzánk – a kronójára pillantott. – Úgy húsz perc múlva. Az megfelel?

– Olyan közel szeretnék lenni hozzájuk, amennyire csak lehetséges – kérte Wialu.

– A karbantartó siklóban van egy megfigyelőkupola – ajánlotta Morano. – Azt hiszem, heten is elférünk benne. Ha nem zavarja, hogy hitetlenekkel kell megosztania…

– Az önök hite számomra irreleváns – mondta Wialu. – Én a saját hitemből merítek erőt.

* * *

Amikor a sikló ötven kilométernyire megközelítette az érkező taktikai egység ki-lépési pontjának határát, A’baht tábornok megérintette a pilóta vállát.

– Ennyi elég lesz, fiam. Most vigyen a belépési sík alá néhány kilométerrel. Nem szeretném, ha egy navigációs hiba miatt odaveszne az egész vezérkar.

– Én sokkal inkábba lelkesedés okozta hibától tartok – jelezte Corgan. – Azok a hajók hadi zónába érkeznek, és nem azt fogják hinni, hogy fogadóbizottság vagyunk.

– Erről Akanah gondoskodik – nyugtatta meg Wialu. – A hajók nem fognak látni bennünket.

– Ezt hogy érti? – kérdezte A’baht.

– Tábornok, ha úgy akartam volna, maga a Mud Slothot sem vette volna észre, csak amikor már a hajójuk mellett parkolunk.

Corgan hitetlenkedve rázta a fejét, de nem volt lehetősége bizonyítékot szerezni Wialu szavaira.

– Itt jönnek – szólt közbe Mauit’ta.

A hajók egymás után bukkantak elő a hiperűrből, megjelenésüket fehér erőtér-villanás kísérte. Mintha új csillagok születtek volna az égbolton. Cirkálók és csatahajók, csillagrombolók és bombázók gyorsan felsorakoztak egymás mellé, és látványosan elhúztak a sikló felett.

– Beszélgethetünk? – kérdezte Corgan.

– Türelem – intette A’baht felfelé pillantva. A kezét a háta mögött idegesen ösz-szekulcsolta. – Azt hiszem, türelmet és megértést kell tanúsítanunk.

– Nem osztom a véleményét.

– Hány hajót várunk?

– Huszonkettőt.

A’baht bólintott.

– Eddig harmincat számoltam.

Corgan és Morano tátogva meredt maga fölé, úgy nézte, amint a hatalmas flottahordozó elhúzott felettük.

– Biztosan tévedett.

Luke észrevette A’baht halvány mosolyát.

– Biztos vagyok benne, hogy most is harmincat számolnék – állította a tábornok.

– Ellenőrizze a pásztázóval.

Mauit’ta keze már a kom gombján volt.

– Ellenőrizzék az érkező hajókat – parancsolta. – Pontos számot kérek.

– Harmincnyolc… harminckilenc… negyven… negyvenegy… és még jönnek.

– Tisztán nyomon követhetők?

– Minden a várakozásnak megfelelően megy… várjon csak, néhány azonosító ismétlődik. Ezredes, ugye meg akarja mondani, mi folyik itt?

– Nem, hadnagy. Maradjon vonalban – utasította Mauit’ta, és kikapcsolta a komot.

A’baht a tisztek felé fordult.

– Nos uraim, ez volt a demonstráció – mondta, és az alig egy kilométerre mellettük elhúzó bombázó felé intett. – Melyik az igazi? Az ott? Vagy a mögötte lévő?

Én nem tudom megmondani… és szerintem a pásztázó sem. – Akanah felé fordult. – Köszönöm, nagyon elégedett vagyok.

A következő pillanatban a vonuló flotta fele eltűnt. Wialu szemmel láthatóan fáradt volt, és nyomban egy széket keresett magának. Akanah védőn melléje telepedett.

– Tábornok, mit láttam én most? – kérdezte a sikló pilótája hajszálvékony hangon.

– Semmit, fiam – felelte Abaht. – Hivatalosan, és szó szerint semmit.

– De…

– Ne kérdezzen, és ne gondolkodjon róla – intette a tábornok. – Csak vigyen vissza minket, amilyen gyorsan csak tud. Sok még a tennivalónk.

* * *

Már az Intrepid közvetlen közelében voltak, amikor egy kötelék vadász húzott ki a felszállóhelyről. Morano arcára azon nyomban kiült a nyugtalanság.

– Mi van itt? Az őrjárat váltása egy óra múlva esedékes.

A választ a repülésirányító adta meg, mihelyt a sikló dokkolt.

– A külső őrjárat hajót észlelt. A körzeten belül hajó érkezik, nagy sebességgel, nem azonosítható. A kérdéseinkre csak zavaró jelek és statikus zörej érkezik.

Morano nyomban Wialu felé fordult.

– Ez is a demonstráció része?

– Nem – felelte amaz a fejét rázva. – Ez az önöké.

– Tábornok, Jarrou kettes készültségbe helyezte a csapatát – folytatta a repülés-irányító. – Kapitány, várják önöket a hídon.

Luke A’baht nyomában a hídra sietett, és lecövekelt a pásztázó képernyője előtt. Az objektum még kicsi volt és kétdimenziós. Luke oldalra billent fejjel nézte az egyre növekvő hajót.

– Szakértő, milyen sebességgel közeledik az a hajó?

– Nyolc szubfénysebességgel, uram. És változtatja a sebességét.

– Hallhatnám azt a zavaró jelet, amit sugároz?

– Még hallható – jelezte a szakértő. – A fejhallgatóban, uram. Ügyeljen a hang-erőre… még beszakad a dobhártyája.

Luke a fejére tette a hallgatót, és figyelt. Szinte ugyanabban a pillanatban felnevetett.

– Uram?

– Ez nem zavarás. Ez sirivuk. Vuki nyelv – mondta, és letépte fejéről a hallgatót.

– Ez Chewbacca, és nagyon aggódik valami miatt. Azt akarja, hogy azokat a hajókat vigyék el az útjából. A’baht tábornok!

A tábornok felpillantott a taktikai térkép fölül.

– Mi a baj?

– Jobb lesz, ha közli a vadászokkal, hogy kíséretet adjanak, ne elfogást hajtsa-nak végre – mondta Luke. – Az ott a Millennium Falcon.

* * *

Shorant és Hant medivac hordágyon vitték ki a Falconból.

Külsőre mindketten halottnak tűntek, ám a hordágy kijelzői mást mutattak.

Shoran kijelzői mind csendesek és vörösek voltak, így őt egyenesen az Intrepid tetemhűtőjébe vitték. Han hordágyának fényei sárgán villogtak, ezért őt a kórházblokkba vitték, és elhelyezték egy bactatartályban.

Senkinek nem nyílt lehetősége arra, hogy Hannal szót váltson, mielőtt betették a tartályba. Eszméletlennek tűnt azóta, hogy a Falcon elugrott a N’zoth mellől.

Egyébként is rossz állapotát csak súlyosbította a menekülés okozta stressz, különösen a nagy gravitáció. De ha öntudatánál lett is volna, Chewbacca nem hagyta volna, hogy bárki is a közelébe férkőzzön. Olyannyira védelmezte, hogy szinte még az orvosokat és a med-droidot sem engedte a közelébe, és a társainak kellett elvonszolnia a trilázs asztaltól is, mert útjában volt az orvosnak. Luke a másik sérültben vélte felismerni, és a gyanúja be is igazolódott, amikor a fiatal vuki került Chewbacca aggodalmának következő középpontjába.

Lumpawarrump a saját lábán hagyta el a Falcont, ám a lábán jókora felhólyagosodott, nedvező, másodfokú égési seb éktelenkedett. Gyorsan kerítettek egy tolmácsrobotot is, hogy a K-1B kommunikálni tudjon a pácienssel.

– A bőr és a szőrhagymák sérülése komoly, a zsírréteg és az izmok mérsékelten sérültek – jelentette a K-1B. – Valamennyi károsodás helyrehozható. Egyszeri merülő fürdést rendelek, tízórás időtartamra.

Chewbacca és Lumpi a szomszédos asztalra pillantott, ahol Hant már rákötöt-ték a lélegeztetőgépre. Chewbacca az alsó ajkát beharapva valamit jelzett a fiának, mire az hevesen megrázta a fejét.

A droid fordítása diplomatikus volt:

– A páciens kifejezte ellenszenvét a merülőfürdő miatt. A K-1B meglehetősen gépies mozdulattal legyintett.

– Az alkalmi kezelés nem annyira eredményes. A szövetátültetés szőrös fajoknál nem javallt. Merülő fürdő nélkül csúnya heg marad.

De Chewbacca és Lumpi szinte egyszerre és egyforma hevességgel válaszolt.

– A páciens azt mondja, a sebhely társadalmilag kívánatos. A páciens gyámja kijelentette, hogy ha a sérülést nem látják el kellőképpen, K-1B nyolc napon túl javítható meghibásodásokat fog szenvedni.

Bár Luke kellőképpen aggódott Han és Chewbi fia miatt, nem tudta elfojtani feltörő nevetését a droid nyilvánvaló parafrázisa hallatán. A hangra Chewbacca, is odakapta a fejét.

Pillantásuk most első ízben találkozott azóta, hogy a Falcon dokkolt. A vuki ingerülten intett Han felé, és szemrehányón rámordult. Nem volt szükség fordítás-ra. A tekintetéből ki lehetett olvasni a kérdést: Hol voltál mostanáig?

– Nem tudtam róla, Chewbi – sajnálkozott Luke. – Egyszerűen nem jutott el hozzám a hír. A tábornok azt mondta, hogy teljes hírzárlat van. Én távol voltam, és senki nem szólt róla. Még Leia sem. – A helyiség túlsó felébe pillantott, ahol Hant éppen most emelték át az előkészítő asztalról a bactatartályba. – Egyszerűen nem tudtam semmiről.

* * *

Technikai értelemben véve a N’zoth rendszer ötödik bolygójának holdján, a Pa’aalon nem börtön működött. A rabszolgákat nem börtönben szokták tartani.

A tábor a korábbi, Crollick kormányzó irányítása alatt álló Fekete Kard Parancsnokság tagjainak állandó rezidenciája volt. Fénykorában több mint háromszázezer fogolynak adott szállást: ezek többnyire az Intimidator és a Valorous legénységéből kerültek ki, még a császári megszállás utolsó éveiben rendszeres yevetha portyák eredményeként.

A foglyok az alkirály szolgálatában tengették életüket. Megtanították a yevethákat az összes valamirevaló hadihajó kezelésére és konstrukciójuk legapróbb titkára. Tovább szolgáltak saját, immár átkeresztelt hajóikon, és tovább dolgoztak a javítóműhelyekben új, idegen felügyelők irányítása alatt. A fejükben rejtőző tudás, a kezükben lévő gyakorlat elég értékessé tette őket ahhoz, hogy életben maradjanak – legalábbis addig, amíg a yevethák az utolsó titkot is ki nem szedik belőlük.

Az első és a második évben csak azokat távolították el a Pa’aalról, akik nem voltak hajlandóak együttműködni. De a harmadik évben a fogva tartóik kezdtek bekeményíteni. Addigra már tisztában voltak vele, hogy a technikai tudása alapján kit érdemes megtartani, kit nem. Utóbbiakat yevethákkal helyettesítették, akik miután kitanulták a különféle fortélyokat, még több foglyot tettek feleslegessé. Az előbbieket pedig egyszerűen csak tartalékként őrizték tovább a yevetha gépezetek kezelésére.

A harmadik évben a Pa’aal populációjának egyharmada eltűnt – nagy részük a yevethák keze által, de igen sokan lettek öngyilkosok is. Az életfeltételek nyomorúságosak voltak a Pa’aalon, a reményt pedig szétfoszlatta a rideg számítással végrehajtott állandó rostálás.

Azok, akik megérték a negyedik évet, mindenképpen kiválasztottaknak számítottak – intelligensek voltak, hozzászoktak a nélkülözéshez, és értették annyira a politikához, hogy megmentsék a saját bőrüket. Ők idővel felcserélhették a reményt egy vezetővel és egy használható tervvel.

Az azóta eltelt hosszú évek alatt a szolgákat hol napi, hol heti vagy havi szolgálatra vezényelték a yevethák mellé, s ez csak segítette őket az életben maradásban. Minél hasznosabbnak bizonyultak, annál nagyobb lehetőséget biztosíthattak a terv megvalósulásához. Felügyelet nélküli időszakban is hozzáférhettek a ha-jókhoz, a különféle anyagokhoz és szerszámokhoz – és mindezt gyanú nélkül, az ellenséggel kollaborálva.

Erőfeszítéseik ellenére is azonban elérkezett az idő, amikor a yevetháknak már egyáltalán nem volt szükségük rájuk. Amikor a Pa’aal már nem fogolytábor volt, hanem átrakóhely. Egy egész év múlt el számottevő eredmény, a fejlődés reménye nélkül. Az öngyilkosság és az elkeseredéssel együtt járó óvatlanság ismét megtizedelte a soraikat.

De hét hónappal ezelőtt a rabszolgatartók ismét a Pa’aalra szivárogtak. A nagy rostálások óta első ízben megint yevethák tartózkodtak a táborban, és kérdezősködtek, figyeltek. Az újabb faggatózások újabb lehetőséget csillantottak meg. A népesség egyre nagyobb részét szólították ismét szolgálatra, ezúttal azonban a bolygón kívülre. A siklók egymást körülvették, s a Pa’aalt hamarosan már csak szellemek lakták.

A visszatérők meghozták a változások hírét – új hajókat bocsátottak fel, új le-génységet képeztek ki, új fegyvereket próbáltak ki és új klónokat állítottak elő.

Lassan összeállt a kép, mígnem a Pa’aal foglyai sokkal inkább tisztába kerültek a közelgő háború tényével, mint maguk a yevethák.

Mindeközben a munka folyt tovább, mégpedig sokkal nagyobb – veszélyesebb – lépésekben.

– Közeleg a perc – intézte szavait Sil Sorannan őrnagy a titkos vezérkarához. – Az a perc, amely nem fog még egyszer megismétlődni. Ha abban a percben nem állunk készen, Pa’aalon fogunk meghalni.

Sorannannak eszébe jutottak ezen szavai, amikor az egyik küldetésből visszaérkező szolga négy apró pulzustranszcievert hozott neki.

– Neff őrnagy üzeni, hogy ezek minden tesztet kiálltak – mondta a küldönc. – Teljes bizonyossággal állítja, hogy jól működnek.

Sorannan bólintott, majd a szobában tartózkodó másik férfi felé fordult.

– Hozzák ide a kontrollereket!

A tábor négy különböző sarkából – a legközönségesebb rejtekhelyekről – hozták elő a készülék négy darabját. Egy zsebnagyító és egy rögtönzött forrasztópisztoly segítségével Sorannan saját kezűleg forrasztotta a helyére a négy chipet.

A chipek voltak a kontroller utolsó hiányzó alkatrészei, Sorannan ezért érthető gondossággal tette őket a helyükre. Azután visszaadta a küldöncnek.

– Ezt add át Dobbateknek.

– Ezt juttasd el a Valorousra Jarattnak.

– Ezt vidd el a Harraminra.

– Ezt pedig küldd el Eisternnek az Intimidatorra. Mondd meg, hogy nemsokára én is megyek. Mondd meg, hogy közel a perc.

10. fejezet

Amíg Han a bactaoldat gyógyító fürdőjében aludt, a parancsnokság elemezte a sztázisszondák által a halmaz mélyéből küldött adatokat, a vukik pedig felkészítették a Falcont a küszöbönálló csatára. Mivel Luke egyik tevékenységben sem vett részt, egyedül találta magát, és nem tudott mihez kezdeni az idejével.

Elment Wialu és Akanah kabinjába, hogy Nashira felől érdeklődjön. Am Wialu nem volt ott, Akanah pedig nem árulta el neki, hol találja meg őt.

– Mély meditációban van, felkészül a pillanatra – tájékortatta Akanah. – Ez nagyon bonyolult manőver lesz, és neki erősnek kell lennie, hogy fenn tudja tartani a projekciót akkor is, ha netán mégis kitör a harc.

– Te is segíteni fogsz neki?

– Nem kért meg rá.

– Gondolod, hogy én megtehetem?

– Hogy megkérsz, vagy hogy segítesz neki?

– Hogy segítsek.

– Nem. Neked hatalmas erő van a birtokodban, Luke, de ez nem erő kérdése. Ám ha megérinted az Áramlat felszínét, ezerszer nagyobb hatalom kerül a kezedbe.

Luke ezt igyekezett megemészteni.

– Tudtad, hogy egy fallanassi van a Pride of Yevetha fedélzetén? Legalábbis ezt hámoztam ki Chewbkca beszámolójából. Egy Enara nevű nő. – Megrázta a fejét. – Kellett nekik valamilyen segítség. Máskülönben őrültség volt odamenni. A vukik már ilyen őrültek, túlárad bennük a bátorság, és híjával vannak a türelemnek.

– Igen, tudom – mondta Akanah.

– És ő tud segíteni Wialunak?

– Nem hiszem.

Luke a szemöldökét ráncolta.

– Úgy érzem, hogy amióta elértüka J’t’p’tant, még kevésbé elegyedsz szóba velem.

– Megváltoztak a körülmények – felelte Akanah halvány, szomorú mosollyal.

– Azért, inert Wialu figyel és hallgatózik?

– Többet veszítettünk, mint a privát együttlétet – hívta fel a figyelmét a lány. – Mi már nem egy irányba tartunk.

– Ha ezt tudod, akkor arról is többet tudsz, hogy én merre tartok – következtetett Luke, és közelebb húzva egy széket, fordítva leült rá. – Most több kérdésem van, mint valaha.

– És nagy kísértést érzel, hogy Wialutól csikard ki a válaszokat – vélekedett Akanah.

– Időnként valóban érzek kísértést, de ellen tudok állni – felelte Luke. – Én jobban tudom.

– Mérhetetlen nagy hiba volna, ha megtennéd.

– Ezt is jól tudom. Ám néhány kérdésemre te is tudsz válaszolni… mint a tanítóm.

Akanah leszegte a pillantását, és megrázta a fejét.

– Nem hiszem, Luke.

– Azért, mert Wialu azt mondta, hogy nincs hozzá jogod? Azt mondta, gyerek vagy még magad is…

– Igaza volt… mondta Akanah. – Már a találkozásunk napján megmondtam neked, hogy nem vagyok kész – hogy gyengeség és üres helyek vannak bennem – hogy hiányzik belőlem mindaz, amit anyám megtaníthatott volna nekem.

– Igen, ezzel tisztában voltam – felelte Luke. – Azt hiszem, akkoriban jobban fi-gyeltem arra, hogy mit mondasz, és hogyan.

– Könnyű volt elfelejtenem önmagamat – mondta Akanah. – De elég volt egy rövid időt eltöltenem Norival, hogy rájöjjek, mennyire eltévelyedtem. Ezekben a napokban pedig Wialuék mutatták meg nekem, hogy milyen messziről kell visszatalálnom az ösvényre.

– Anyád – Tatsava – a Körrel van?

– Nem felelte Akanah: Ha itt végzünk, megkérem Norit, hogy legyen a tanítóm.

Luke összefonta karját a szék támláján, és állát a tetejére támasztotta.

– Tehát a te utadnak vége.

A lány megrázta a fejét.

– Még csak most kezdődik. Azt tudom, hogy el kell felejtenem, amit eddig tanultam, és tiszta lappal újra kell kezdenem mindent. Ne irigyelj túlságosan, Luke.

– Pillanatnyi önzés volt csupán – válaszolt Luke kényszeredett mosollyal. – Nos, remélem megkérhetlek, légy a segítségemre, hogy megtanulhassam a rejtés művészetét.

– Nem lesz szükséged új tanárra, ha ezt az utat választod, és elfogadod az Áramlatot – biztatta Akanah komoly tekintettel. – És remélem, hogy így teszel. Nagy erő birtokában vagy, Luke, de a fényre is szükséged van. Az ajándéknak ezt a részét mostanáig elutasítottad.

Luke leült, és megmarkolta a szék támláját.

– Legalább egy kérdésre megadhatnád a választ… ha Enara el tudta rejteni a Falcont, és fantomrabokkal tudta benépesíteni a börtönt, akkor Shorant miért nem tudta megmenteni?

– Sajnálom, hogy elveszítetted a barátodat – mondta Akanah, majd elhallgatott.

– Nem tudom, Enara mi mindenre képes. De visszatükröződéseket formálni az Áramlat felszínéből, és elmerülni az Áramlat közeli objektumaiban, az két teljesen különböző dolog. Még bonyolultabb a kettőt egyszerre csinálni. És még valami… senki nem maradhat az Áramlatban egy másik személy útjában, ha az nem rendelkezik önálló akarattal.

Luke felkapta a fejét.

– Az Áramlat ezért van még a J’p’tanon – erre céloztál, amikor azt mondtad, hogy nem tudnak eljönni? Mert ezek szerint ha a fallanassik elrejtik a templomot, és elmennek, akkor az rejtve is marad…

– Igen. A tárgyak, amiket a hátára vesz az Áramlat, ott is maradnak, amíg valami meg nem bolygatja őket. Egy objektumot egy kezdő tanonc is könnyedén el tud rejteni. De a h’kig kolónia álcázásához sok tapasztalt személy és végtelen erőfeszítés szükséges.

Miközben Akanaht hallgatta, Luke agyában megvilágosodás támadt.

– Igen. Igen, csakis így lehet. És te…

– Máris túl sokat mondtam – rázta a fejét Akanah. – Kérlek, Luke, ne kérdezz többet. Számomra a válasz megadása és a visszautasítása is éppen elég teher.

– Sajnálom – mondta Luke. – Megértelek.

– Ha érted, akkor használd fel a válasz megszerzéséhez — csattant fel Akanah.

Azután gyorsan elmosolyodott, hogy élét vegye a megjegyzésének. – Kérlek, Luke, most menj.

– Jól van – helyesett Luke. Felállt, és a helyére tette a széket. De a kabin ajtajából csak visszafordult. – Sajnálom, de még valamit meg kell kérdeznem.

Akanah szó nélkül bólintott, mintha számított volna rá.

– Láttad Nashirát a J’t’p’tanon?

– Nem – hangzott a sajnálkozó válasz. – És nem is tudom, hol lehet.

* * *

Azt már régen eldöntötték, hogy a „fantom flotta” blöffjét ott vetik be, ahol a legnagyobb hatást érik el vele – a N’zoth napjának fényénél, a Duskhan Liga fővárosa, Nil Spaar otthona felett.

– Ott van a legerősebb yevetha flotta. Legalábbis a sorhajókapitány megmentésének idején ott volt – jelezte Corgan a stratégiai megbeszélésen, ahol a támadás tervét szövögették. – Ha a yevethák a kémeik segítségével még mindig, figyelik a csapatmozgásokat a Coruscant közelében, akkor tudják, hogy az elnök további erőket küld ide, és ez hihetőbbé teszi a blöfföt.

– Megpróbálkozhatnánk egy kisebb demonstrációval a Doornik 319 mellett, hogy a fokozatosság látszatát keltsük, és hogy erőket vonjanak oda valahonnan, egy másik helyszínről. A nagy napon pedig a Wakiza, a Tizon és a Z’fell közelében blöffölünk, továbbá, a Tholaz mellett feltűnt javítóműhely mellett. Ez biztosan megtöri őket.

Az Intrepid N’zoth mellé érkezése Han számára is változást hozott. Átszállították egy kórházfregattra, és hátravezényelték a többi nem harcoló hajó közé.

Hannak ezek voltak az első éber pillanatai, amióta kimentették a yevethák karmai közül.

Mind Chewbacca, mind Luke kihasználták az alkalmat. A vuki valósággal újjászületett mialatt a K-1B orvosrobotjai alaposan áttapogatták Han testét. Luke nem zavart, ő inkábba siklóban szegődött a beteg mellé.

– Hé – emelte fel a fejét Han az ismerős hang hallatán. – Ismertem egy srácot, aki pont így nézett ki.

– És mi lett vele? – vette a lapot Luke. Helyet foglalt a hordágy mellett, és megfogta Han kezét. – Hogy mennek a dolgok?

– Tudod, szemmel lathatóan öregszel, amióta ennyit kérdezősködsz. Meglátod, ez egyszer még a halálodat fogja okozni – jósolta Han fájdalmas mosollyal. – Ezt a kalandot azért kihagytam volna.

– Sose bánd. Lehet, hogy egyszer még szükség lesz rád, mint víz alatti kommandósra – tréfálkozott Luke. – Hallom, még öt nap beutalót kaptál a tartályba.

Han aggodalmas pillantással nézett Luke-ra.

– Figyelj, gondolod, rá tudom beszélni őket, hogy hagyják, hogy beszéljek Leiával, mielőtt visszadugnak a tartályba? Mondta már neki valaki…

– Már várja a hívását, sorhajókapitány, csak előbb érjünk a fregattra. – szólt köz-be az orvos, aki a hordágy fejénél ült, és a monitorokat figyelte.

– Természetesen szóltunk neki. A tábornok üzent neki, amint a hajóra értünk, később pedig Chewbi is beszélt vele.

Han Luke-ra emelte a szemét.

– Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy molesztáltam az ápolónőket, különben nyugtalan lesz – mondta. – Mondd, mi van ezzel a Lumpi gyerekkel? Már felnőtt, ugye? Chewbi mondja, hogy éppen átesett valamilyen rituális próbán, és új nevet kapott…- Lumpawaroo, vagy ilyesmi…

– A „waroo” jelentését ismerem – mondta Luke. –Olyasmit tesz, hogy „a bátorság fia”.

– Hát ez mindkét értelemben illik rá. Azt mondják, Waroo is átjön a fregattra. Azt hiszem, akkor a Falcon megint híjával lesz egy bátor kéznek.

– Ennek nem örülök túlságosan – közölte Luke, és megszorította Han kezét. – Úgy tűnik, Chewbi azt hiszi, hogy én hagytalak a yevethák kezére jutni.

– Ugyan, hagyd ezt! Még mindig aggódik, ennyi az egész. Még én sem tudtam vele beszélni, amióta kihozott a N’zothról. Azt hiszem, önmagát okolja Shoran halála miatt.

– Ilyesmiről nem tanácsos vitatkozni egy vukival – figyelmeztette Luke. – Rendbe fog jönni. Nem lesz több harc, úgyhogy nem kell aggódni.

– Hogyhogy?

Az orvos ebben a pillanatban észrevett valamit a monitoron, ami összefüggésben lehetett a Han arcán megjelenő fájdalommal, és úgy rendelkezett, hogy a beszélgetést be kell fejezni. Csendben folytatták az utat a fregattig, csak Han kilégzésének sziszegését lehetett hallani a lélegeztetőgép felől. Az út utolsó harmadában Han aludt.

De abban a pillanatban, hogy a zsilip ajtaja kinyílt, és a beteghordók kiemelték a hordágyat, Han felnyitotta a szemét, és pillantásával Luke-ot kereste.

– Hé… kölyök.

– Mi van?

– Velem jöttél volna, ha tudod, mi a helyzet, ugye?

– Tudod, hogy igen – nyugtatta meg Luke. Azután elvigyorodott. – Ez a rossz szokásom megmaradt a régi időkből.

Han feje visszahanyatlott, a szemét behunyta.

– Ezt az egyet meg is tarthatod – javasolta. – Küldd a pokolra a nyavalyásokat. Megérdemlik.

* * *

Az „Erős Kéz” hadművelet utolsó taktikai megbeszélésén nem csupán a tizenhat harci egység parancsnoka vett részt – természetesen holón keresztül, mivelhogy addigra már mindegyikük a kiugrási ponton tartózkodott de Luke, Wialu és A’baht öttagú vezérkara is.

– Egy jó hírrel kezdem – nyitotta meg a megbeszélést Corgan ezredes. – A Doornik 319 melletti demonstráció nemcsak hogy veszteség nélkül folyt le, de sikerült kilőnünk egy Kövér Embert. Kalapot emelek Ssiew kapitány előtt, aki gondolkodás nélkül kihasználta az adódó alkalmat.

– Van egy érdekes hírem – emelkedett szólásra Mauit’ta ezredes. – Az ILC kilenc-nulla-öt elemzése szerint a yevethák is megkezdték a maguk kisded félrevezető játékát. Mind a mai napig ugyanis azt hittük, hogy kétféle T-típusú létezik, egy nehéz csatahajó és egy fegyvertelen szállítógép. Egyre gyakrabban kapunk azonban figyelmeztetést a szenzorok kezelőitől, hogy a kétféle hajó ugyanazon szabályok szerint közlekedik. Célszerű tehát bevezetni a következő egyszerű szabályt: lőni kell arra a hajóra is, amelyik nem tüzel ránk.

– Nekem rossz hírem van – mondta A’baht. – A legutóbbi, a N’zoth és a Z’fell rendszerekben végzett felmérések szerint a yevetha erők további támogatást kapnak valahonnan a Koornacht-halmaz mélyéről. A N’zothnál most már negyvenhat csatahajó van, a Z’fellnél harmincnégy. Ami azt jelenti, hogy ha elfogadják a kihívást, és valóban össze kell velük ütköznünk, öt-hatszoros túlerőben lesznek – és ez még változhat, mire odaérünk. Kiugrás előtt még egyszer végig kell szondáznunk a terepet, hogy tudjuk, hányadán állunk. – Az asztal végén ülő Wialu felé pillantott. – Nagyon sok függ öntől, asszonyom. Ha úgy gondolja…

– Készen állok – jelezte Wialu halkan.

– Akkor az egyeztetett terv kilencedik változatának megfelelő időpontokban kezdünk – fejezte be a tanácskozást A’baht. – Sok szerencsét mindenkinek… és ha a szerencsénk elhagy, jó vadászatot mindenkinek. – Amint a holók egymás után sötétültek el, A’baht Luke felé fordult. – Beszélhetnék veled egy percig?

Ez a beszélgetés valóban magánjellegűnek számított. Csak Luke és a tábornok volt jelen A’baht irodájában.

– Nem volt még lehetőségem arra, hogy ezt megbeszéljem veled, de gondoltam, magadtól is felkeresel, ha úgy döntesz, szerepet vállalsz ebben az ügyben – vélte A’baht. – De fogytán az időnk, ezért kimondom: ha igazi csatára kerül a sor, szeretném igénybe venni a tapasztalataidat a hadvezetés területén. Tudom, hogy ennek nagyon szigorú bürokratikus kötöttségei vannak, de én ezekkel nem törődöm. Felajánlom a Vörös E osztag parancsnoki tisztét. Ez a tizenkét legkiválóbb E-szárnyú pilótánkból áll, de én tudom, hogy nem lesz ellen-vetés, ha te kerülsz az élükre. Megkapod a saját parancsnoki hajómat, a legénység…

– Sajnálom – mondta Luke. – Méltányolom az ajánlatot, de sajnos, nemet kell mondanom.

A’baht a szemöldökét ráncolta.

– Nem hiszem, hogy értelek, Luke. Mit… hm, akkor mit tervezel?

Luke felállt.

– Akanah és Wialu mellett akarok maradni a megfigyelőben. Az irántuk való kötelességem előbbre való.

A’baht boldogtalan pillantást vetett Luke-ra.

– Ha csak az ő biztonságuk miatt aggódsz, több fegyveres őrt vezénylek oda, mint amennyit életedben láttál, hogy szabaddá tegyelek…

– Fegyverrel az ő biztonságukat nem lehet szavatolni – hárította el az ajánlatot Luke. – A válaszom: nem. És sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam.

– Összezavartál – mondta A’baht. – A döntés persze a tiéd… mindazonáltal szeretném, ha megmagyaráznád.

Luke érezte a vállára nehezedő terhet. Ha valaki nem úgy dönt, ahogy elvárod tőle, máris igazolást kész… ó, Ben, mikor tanulod már meg szó nélkül tudomásul venni a dolgokat?

– A kötelesség, amiről beszéltem, nem a fallanassik védelmével van összefüggésben – tudatta Luke. – Nem állhatok fél lábbal az ő világukban, fél lábbal a tiédben. Megkértem őket, hogy erkölcsi okokból álljanak mellénk ebben a konfliktusban. Most meg kell mutatnom nekik, hogy én is ezen erkölcsi megfontolások alapján cselekszem.

– Akkor végül is kihez vagy lojális?

– Ez megtévesztően egyszerű kérdés, tábornok, és erről nem most kell beszélgetnünk – bújt ki a válaszadás alól Luke. – De nem is kell feltétlenül beszélnünk róla, mert gyanítom, mert megint szóba kerülne Palpatine jedi üldözése.

– Nem a becsületedet akartam megkérdőjelezni – szólt A’baht.

– Tudom, tábornok. De ha beszállok egy pilótafülkébe, sokkal többet veszíthetünk – még ha te profitálsz is belőle. Vannak jó hajóid, jó pilótáid, jó vezérkarod.

Veletek fogom ünnepelni a győzelmet. De én ebben nem harcosként veszek részt.

* * *

A közeledő armadát a 203-as, a 239-es és a 252-es sztázisszondák jelezték.

Ezek voltak az Alfa Kék és a Flotta által a N’zoth rendszerbe kihelyezett ötven szonda megmaradt példányai. A többit vagy a yevetha járőrök lőtték kí, vagy egyszerűen kimerültek a telepeik.

Az ilyen sztáziszondák biztonságban várakoznak a hiperűrben, és a valós űrbe ugorva csak annyi ideig tartózkodnak ott, hogy felvételeiket elkészítsék, hazaküldjék, és felfogják a visszatérésre felszólító jelet. Ez rendszerint nem tart tovább húsz másodpercnél. A jó álcázás a szondák életét jelentette.

A legnagyobb veszélyt a ki- és belépésnél jelentkező Cronau-sugárzás jelentette. Zéró sebességnél azonban ez a sugárzás csupán egy apró kúp formájában jelentkezik, amit gondosan elfordítanak az ellenséges szondák irányából.

Csakhogy a három szondának adott utolsó parancs a szokásostól jócskán el-tért. Példa nélkül álltak – olyannyira, hogy kifinomultabb droidok vissza is utasították volna a végrehajtását.

Az utasításnak megfelelően a szondák a giroszkóp segítségével úgy fordultak, hogy Cronau-kúpjuk mintegy reflektorként egyenesen a N’zothra mutasson.

Mindemellett tíz másodpercenként küldték az adatokat optikai és radarjelek formájában. Végül száz percen át kellett a helyükön maradniuk.

Mindent összevetve, ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy a száz perc lejárta előtt felfedezzék és kilőjék őket. A sugárzott adatfolyam bármelyik pillanatban megszakadhatott volna, ami egyben a szonda életének végét is jelenthette.

De ezt a három szondát nem túlélésre szánták. Az általuk küldött adatok értéktelenek voltak. Egyetlen céljuk az volt, hogy magukra vonják a yevethák figyelmét – kintről és bentről egyaránt. Ők biztosították a nézőközönséget a demonstrációhoz.

És mint hírnökök kiválóan teljesítették a feladatukat.

* * *

Aznap Nil Spaar legfontosabb teendője az volt, hogy a keltetőket helyreállíttassa. A férgek sikertelen mentési kísérlete során szinte valamennyi mara-nas megsemmisült. A veszteség elkeserítette Nil Spaart, ezért sebtében magához rendelt néhány válogatott marasit, hogy az épen maradt fészkeket gyorsan megtölthesse.

Ebbéli tevékenységét azonban az alproktor által hozott hírek hallatán abba kellett hagynia.

– Darama… ezer bocsánat, de a kilences és a tizenegyes védelmi zónában ismeretlen típusú hajók bukkantak fel – jelentette a proktor rémülten. – A flottánkat felmérték. Dar Bille primátus készültségbe állította a hajókat, és most a tanácsát kéri.

Nil Spaar a hídra érve teljes káoszt észlelt. Többféle riadójel szólt egyszerre, és a védelmi proktor éppen heves vitát folytatott a hajó primátusával. Az alkirály megérkezése azonban egy csapásra eldöntötte a hierarchia kérdését. Tho Voota és Dar Bille egyszerre térdelt le, és ajánlotta a nyakát az alkirálynak.

– Mutassátok, mi történt? – szólította fel őket Nil Spaar, és intett, hogy tűnjenek el az útjából.

Hosszasan tanulmányozta a szondák által küldött képeket. Három idegen szonda bukkant fel a térségben – három tökéletesen egyforma, talán ugyanolyan típusú, mint amilyeneket a külső védelmiek rendszeresen kilőnek. Szabálytalan háromszög alakzatban lebegtek, úgy ötvenöt fokos szögben. És a bolygó felé számottevő sugárzást bocsátottak ki: lényegében ez okozta a hídon a fejvesztettséget.

– Dar Bille észrevétele helyes volt – állapította meg Nil Spaar. – Ez annyit jelent, hogy újabb hajók fognak érkezni. Azonnal közelítsük meg azokat a szondákat.

– De darama, kérem, fontolja meg – ez is hamis demonstráció lehet, mint a mi-nap a PrezánáI – intette óvatosságra a proktor.

– Akkor viszont nem jönnek közelebb, hogy orbitális pályán fogadhassuk őket.

– Az a céljuk, hogy a figyelmünket elvonják, és védelem nélkül hagyjuk a külső világokat.

– Van elég hajónk mindkét feladat ellátására – vetett véget Nil Spaar a vitának. – De a Protektorátus vezérhajójának nem szabad megijednie az ellenségtől. Közelítsünk elfogáshoz.

Dar Bille megfordult.

– Jelzés a kinti hajóknak: letérünk az orbitról. Kormányos! Az anomáliák irányát és távolságát kérem, ha megvan, negyed sebességgel előre.

A csillagromboló fenséges lassúsággal megfordult, és orrát felfelé nyújtva a háromszög alakzat középpontja felé indult. Nil Spaar leült a vezénylő pult elé, és tekintetét a háromszögre szegezve kegyetlen bosszút esküdött elvesztett ivadékai miatt.

* * *

Éjszaka volt Giat Norban. Semmiben nem különbözött ez a N’zoth többi éjszakájától: tiszta égbolt, tiszta levegő, mindent áthatotta Mindenség nyugalma.

Ton Raalk, a városi proktor szálláshelyére mégis gyorsküldönc vitte a hírt: három különös fénypont jelent meg a N’zoth északi területei fölött.

– Egymás után jelentek meg, ahogyan a szavak követik egymást a mondatban – mondta a küldönc. – Es fényesek… fényesebbek, mint bármi a Mindenségen belül. Én csak a harmadikat láttam felvillanni, de utána percekig vak voltam.

Ton Raalk családjában és udvartartásában többen is akadtak, akik az ablakból megfigyelték a fénypontokat. A proktor ezzel tisztában volt, amikor fennhangon kijelentette:

– Innen nem látok semmit, tehát nincs ok aggodalomra. Nyilván dicsőséges flottánk hadműveletét láttátok, amint a férgek hajóira vadásznak.

A küldönc azonban nem engedett. Ő rengeteg hiperugrást látott a saját szemével, de azok halvány, pisla fények voltak ehhez képest.

– Lehetséges, hogy háború dúl odafönt, etaias? Talán biztonságosabb volna a családjainkat…

Akkor valaki felkiáltott, és az égboltra mutatott. Ton Raalk a hang irányába fordult, és felemelte a fejét. Elképedve látta, hogy az ég egy tenyérnyi területén va-lóságos tűzijáték kezdődik.

* * *

Amint hajó, hajó után bukkant ki a háromszög által határolt területen belül, Nil Spaar közelebb húzta a székét, és arcán örömteli kifejezés terült szét.

– Igen, gyertek csak, gyertek. Micsoda dicsőséges győzelmet aratunk felettetek!

Csodálatos célpontot nyújtotok az ágyúinknak. A dicsőség napja ez minden yevetha számára. Most bosszút állunk elveszített gyermekeinkért.

De abban a percben még mindkét flotta hatótávolságon kívül tartózkodott. Maradt tehát idő mindkét hadvezér számára, hogy elrendezze a játékszereit, és kihasználja a stratégia adta lehetőségeket. Megkezdődött a lassú égi balett.

Dar Bille utasította a Splendor of Yevetha nevű tiltóhajót, hogy húzzon az élre, a zászlóshajó védelmére. A hadmozdulatot Tho Voota hajója fedezte, amíg a többi csatahajó az orbitról felzárkózik melléjük.

Ez idő alatt a felbukkanó ellenséges hajók számlálása tovább folyt, és már meghaladta a kétszázat, amikor az utolsó villanás is elhalványult. Akkor a formáció lassan szétterült, osztagnyi egységekre vált szét, és az arcvonal széthúzódott úgy, hogy valamennyi hajót jól lehetett látni. Lassú, magabiztos közeledésük nyugtalanító fenyegetést sugallt.

– Darama, jelzés érkezett a férgektől – jelentette a proktor a komon keresztül.

– Örömest meghallgatom – mondta Nil Spaar felállva. –Hallgassuk mindannyian, proktor… a szavaikból majd kiderül, mennyire szánalmasak. Most dicsekszenek, azután meg a könyörületesség álarca mögé rejtik gyávaságukat.

– Etahn A’baht tábornok, az Új Köztársaság Egyesített Farlaxi Erőinek parancsnoka vagyok. Ez az utolsó figyelmeztetésem a Duskhan Liga világainak. Hagyják abba a Koornacht-halmaz békés népeinek zaklatását. Adják vissza a jogtalanul, erőszakkal eltulajdonított területeket. Sértetlenül engedjék szabadon a foglyokat…

* * *

Sil Sorannan a zászlóshajó tűzirányító tornyának háromdimenziós képernyőjén kísérte figyelemmel az Új Köztársaság hajóinak érkezését.

Ebből a helyiségből lehetett a Pride of Yevetha egyes telepeit tüzeléshez feltölteni. A döntés a három konzol előtt ülő yevetha tisztek kezében volt. Sorannan felelőssége kimerült abban, hogy figyelt az adatközlő szervek, a célregisztráló és az elektronikus kapcsolat épségére.

Mégis oly érdeklődéssel tanulmányozta a taktikai ernyőt, mint a célzó proktorok.

Amikor az első hajó felbukkant, kezét a zsebébe süllyesztette, és megmarkolta hegyes fogú fésűjét. Valahányszor egy újabb hajó bukkant fel, ujját egy foggal tovább húzta. Miközben az ellenség parancsnokát hallgatta, egyre jobban kezdte tisztelni az Új Köztársaságot.

– …sorozatos agressziójukat tovább nem tűrjük, és a folytatását nem engedjük meg. A yevetha hajók kapitányaihoz szólok: tegyék le a fegyvert, engedjék le a pajzsokat. Tartsák jelenlegi orbitális pályájukat. Nil Spaar alkirályhoz szólok: azonnal rendelje vissza valamennyi hajóját, bárhol is vannak most. Rendelkezzen teljes alkirályi jogkörével… akkor a városait megkíméljük. Vagy álljon ellen, és kihívja maga és flottája ellen a véget.

Frontális, teljes tűzerejű támadás – ezt a csatát csak így lehet megnyerni, gondolta Sorannan. Erő az erővel szemben, így lehet győzni, nem pedig a Lázadók Szövetségének gyáva taktikázgatásával. Megszaporodtatok, mióta utoljára láttalak benneteket.

Miközben A’baht beszélt, Sorannan az egyik távolabbi konzol felé oldalazott, és bekapcsolta annak egyik segédpaneljét. De a kapcsológombok mellett heverő sugárvetőt még nem vette kézbe. Előbb megvárja Nil Spaar válaszát, jóllehet tudta, mi lesz az.

* * *

Ethan A’baht karba tett kézzel, szétvetett lábbal állt, és nézte, hogyan fejlődik fel a yevetha flotta. Az Intrepid hídján az ultimátum ideje alatt is halálos csend volt, de ez most másodpercről másodpercre tovább mélyült.

– Van valami? – kérdezte végül.

– Nincs, hacsak nem az ellendemonstrációra gondol.

– Az lehet az egyetlen lehetséges válaszuk – folytatta A’baht. – Mennyi idő van a fegyverek feltöltéséig?

– Hat perc húsz.

A’baht bólintott.

– Rendben van – sóhajtotta. – Pilóták gépre. Kezdjék el a dokkok pajzsának nyitását. És húsz célkeresővel felszerelt lézerágyút töltsenek fel. Hadd emlékeztessük az alkirály urat arra, hogy tudjuk, hol lakik.

* * *

Amint fogyott az idő és a flották közti távolság, Sorannan előhúzta a zsebéből a fésűt, és lassan végigszántott vele a haján. Tudta, hogy Nil Spaar hallgatása mit jelent: elégedett az ellenség manővereivel. De meg volt győződve róla, hogy nem sokáig tudja magában, tartani az elégedettségét. És Sorannan csak arra a pillanatra várt.

De amikor a Pride of Yevetha – vagyis az Intimidator, Sorannan jól emlékezett rá – már csak egy percnyire volt attól a ponttól, hogy végső csapást mérhessen az Új Köztársaság legközelebb lévő hajójára, nem tudott tovább várni. Két kézzel maga elé tartotta a fésűt, és oly erővel húzta meg, hogy az kettévált. Az egyik darabja – egy pálcika, rajra három gombbal – kicsúszott a nyélből.

Szemét a konzolok előtt ülő proktorokra szegezve Sorannan jobb kézbe vette a pálcát, ballal pedig a sugárvető után nyúlt. Ekkor Nil Spaar megkezdte válaszának sugárzását mindkét flotta számára.

– Alacsony rendű és tisztátalan lények vagytok, a fenyegetésetek semmit nem jelent a számomra – kezdte az alkirály. – Jelenlétetek megzavarja a Mindenséget, és megbecsteleníti az Áldott lényét. Felhasítom gyenge hajóitok gyomrát, és tartalmát mindenki szeme láttára a világűrbe ontom. Tüdeje levegő után fog kapkodni. Silány véretek a fületekben fog forrni. Könyörgésetek nem talál fülekre, halálsikolyotok senki nem halija meg. Hullátok a napba fog zuhanni, ott foszlik majd semmivé. Gyermekeitek elfelejtik a neveteket, ágyasotok mással nemz új sarjat.

Ez hülye, gondolta Sorannan. Azoknak háromszor nagyobb tűzerejük van, és nemsokára ötször nagyobb lesz. Rezzenéstelen arccal megnyomta az első két gombot a pálcikán, azután felemelte a sugárvetőt, és tüzelt.

* * *

A’baht hallgatta Nil Spaar terjengős üzenetét, és a remény utolsó sugara is kialudt a szemében.

– Ennyi – mondta. – Mindenki a helyére. Kirakatformációt felbontani, fegyvereket feltölteni

– Tábornok! – kiáltott fel a taktikai tiszt. – A yevetha zászlóshajó lassít.

A’baht bólintott.

– Sovány vigasz ez, ha a flotta többi hajója tovább küzd.

– Uram, az összes császári hajó lelassult – a szuperosztályúak, a tiltóhajók, a SD-k, mind. Mind megálltak. És várnak. Nem értem ezt a taktikát – a T-típusúak nem sok veszélyt jelentenek, de a császári hajók még igen.

A’baht a taktikai kijelzőre pillantott.

– Jelezzen a flottának, hogy lassuljanak egy nyolcadra… maradjon nekünk is időnk kitalálni, mi folyik odakint. Valamelyik T-típusú kiállt már?

– Nem, egyikük sem… azok még jönnek – mondta a taktikai tiszt. Múltak a másodpercek. – Tábornok, a császári hajók határozottan irányt változtattak… nem értem. Lehet, hogy az alkirálynak jobb ötlete támadta támadásra?

A’bahtnak egyszeriben eszébe jutott a Liga és az úgynevezett Nagy Császári Unió közti semmirevaló egyezmény.

– Vagy valami más – mondta. – Talán csak valaki felrúgta odaát a szabályokat.

Lássuk, tudjuk-e fokozni a zűrzavart. Blackvine, Apex, Keyhole taktikai egységek. Üldözés és támadás.

* * *

Mintegy 513 Fekete Kard veterán és több mint 15 000 yevetha tartózkodott a Pride of Yevetha fedélzetén. Az arány nem nagyon zavarta Sorannan őrnagyot.

Az ő alakulata nemcsak sugárvetővel volt felszerelve, de jó motívummal is. A ha-jó gyakorlatilag már az irányításuk alatt állt; az egyezkedés legutóbbi tulajdonosaival csupán részletkérdés.

Milyen ironikus, gondolta Sorannan, hogy a szabadulásukat éppen egy szolgaáramkörnek nevezett panelnek köszönhetik.

Három perccel azután, hogy megnyomta a gombokat, és ezzel elfordította a zászlóshajót az Új Köztársaság flottájától a Byss irányába, Sorannan csatlakozott a tűzirányítóban tartózkodó Eistern kapitányhoz és három emberéhez, akiknek egyébként valahol a karbantartók között lett volna a helyük.

– Mintha nélkülünk is mennének a dolgok – mondta Eistern, miután végignézte az iménti mészáriást. Vékony füstcsíkok szálltak fel a három, a konzolokon szétterült, elszenesedett tetemből.

– Nem volt velük probléma – közölte Sorannan elégedetten.

Eistern a célzóberendezés holójára pillantott.

– Bárcsak előbb szólt volna arról a szövetségről – sajnálkozott. – Úgy tűnik, most utánunk eredtek. Tudja, még nem állunk készen a tüzelésre.

– Eltűnünk, mielőtt elkaphatnak – tudatta Sorannan.

– Nem tudják, mi történik itt. De lehet, hogy akkor sem törődnének velünk, ha tudnák, mi megy itt végbe.

– Meg akarom mondani nekik, de nem azért – mondta Sorannan. – Csak hogy tudják, kinek köszönhetik a győzelmüket.

Helyet foglalt az egyik konzol előtt, kihúzott néhány rendszerkártyát, és megfordítva visszadugta. A monitorok képe nyomban megváltozott: felálltak új feladatuk teljesítéséhez.

– A’baht tábornok, hallja az adásunkat?

– Itt A’baht. – Csodálkozás érződött a hangjából. – Azonosítsa magát.

– Boldogan, tábornok. Sil Sorannan őrnagy vagyok a Fekete Kard Parancsnokságától, Császári Haditengerészet – jelenleg az Intimidator parancsnoka és a Pa’aal Hadtest sorhajókapitánya.

– Nem ismerem az egységét, őrnagy.

Sorannan kényszeredetten felnevetett

– Nemrégen alakultunk, tábornok – és sajnálom, hogy nem volt itt a keresztelőn.

– Amennyiben a szándékaik nem ellenségesek…

– Nem mintha most jobban kedvelnénk önt, mint amikor legutóbb találkoztunk, de a rabszolgatartóink oldalán semmiképpen nem akarunk harcolni.

– Adják meg magukat, és nem esik bántódásuk.

– Ó, nem – felelte Sorannan. – Már túl régóta vagyunk itt, majdnem tizenhárom éve. Nem, tábornok. Ez a búcsú pillanata. Mi visszatérünk a miénkhez, és szabadon fogunk élni, és ezek a hajók a mieink lesznek. A Yevethát önre hagyjuk.

Azzal megnyomta a pálcáján a középső gombot, amivel a parancsot az űrön át valamennyi császári építésű hajó parancstovábbító rendszerébe eljuttatta, ami a N’zoth mellett elérhető volt.

Autopilóták számították ki az ugrás vektorait, hiperhajtó motivátorok kezdték feltölteni a reaktorokat. Az űr megremegett, eltorzult, majd szétvált az egyre gyorsuló hadihajók előtt.

Percekkel később a Fekete Kard Parancsnokságának flottája teljesen eltűnt a Koornacht-halmazból.

* * *

Üdvrivalgás tört ki az Intrepid hídján, amikor a yevetha flotta gerince eltűnt a taktikai ernyőről, de A’baht egy kézmozdulattal véget vetett neki.

– Nincs semmi bizonyítékunk arra vonatkozóan, amit hallottunk. Lehet, hogy azok a hajók csak fél fényévnyire ugrottak ki, hogy azután a hátunkba kerüljenek. Meg aztán negyvennégy T-típusú még mindig itt van. Úgyhogy a színjátéknak még nincs vége. – Már csak nagyon kevés idő maradt addig a pillanatig, amikor a megcsonkított yevetha flotta és az Új Köztársaság erői összetalálkoznak. A’baht ezt az időt arra használta fel, hogy az egyes hajók kapitányait sorban felszólította a megadásra, figyelmeztetve őket a számbeli fölényükre.

Csakhogy nem érkezett válasz, es a flotta felállása sem változott. Akármilyen parancsot is adott ki Nil Spaar az eltűnése előtt, az még tartotta magát. Ez mindennél jobban meggyőzte A’bahtot arról, hogy a yevetha flotta színe-javát még nem volt szerencséjük látni.

– Nem akarom elhinni, hogy egy flotta, amit megtizedeltek – nem, több mint megtizedeltek –, és amelyik az első lövés eldördülése előtt elveszítette a parancsnokát, és amelyik ekkora túlerővel áll szemben, nem omlik össze – háborgott a tábornok. – Azoknak a parancsnokoknak most a megadást vagy a visszavonulást kell fontolgatniuk.

– Nos, nem azt teszik – mondta Corgan ezredes. – A tizennyolcas, húszas és huszonegyes célpontok épp most nyitnak tüzet a Token Taktikai Egység fantomelemeire.

– Vagyis jobb azt feltételeznem, hogy ami történt, az nem történt meg – gúnyolódott A’baht. – Hogy a flottájukat nem tizedelték meg, csupán ketté váltak. A parancsnokság érintetlen maradt… és hogy még vannak erőik, amelyeket eddig nem vetettek be. Ennélfogva jobb lesz, ha felbontjuk az alakzatot, és szétszóródunk a várható támadás reményében.

– Abban egyetértek, hogy a történtek így értelmezhetők – adta tudtul Corgan ezredes. – Akkor most hogyan játsszunk tovább?

A’baht a taktikai kijelzőre pillantott.

– Semlegesítenünk kelt ezt a haderőt, de anélkül, hogy megbontanánk az egységünket, vagy változtatnánk a sebességünkön – jelentette ki végül. – Továbbítsa a következőket: bombázók maradjanak a helyükön. A járőrök folytassák a felmérést, az A-szárnyúak pedig csak akkor szálljanak fel, ha hasonló kaliberű kismadarak fenyegetnek. A hadműveletet a továbbiakban az egész flottát irányítja, a rajparancsnokok önállóan cselekedhetnek. Minden egységnek üldözés, harc és megsemmisítés lehetőség szerint. Amig támadnak, visszaütünk.

– Mi lesz a foglyokkal, uram?

A’baht megrázta a fejét.

– Imádkozzon értük. Ennél többet nem tehet.

* * *

Minden nagy konfliktus számtalan apró küzdelemből tevődik össze. Nem volt másként a n’zothi csatánál sem. Még. az Új Köztársaság parancsnoki állásából nézve sem volt egy olyan fordulópontja a csatának, amelynél eldőlt volna a végső kimenetele.

Luke és Akanah elfordultak a hadnagytól, aki azért jött, hogy elkísérje őket onnan. Az ellenségeskedés megkezdése nem azt jelentette, hogy Wialu erőfeszítése hasztalan volt – Luke legnagyobb meglepetésére továbbra is fenntartotta a fantomhajók illúzióját, még a nem létező ionagyúkat is működtette.

– Azt mondta, a végtelenségig fenti tudja tartani a látszatot, még akkor is, ha a yevethák nem adják meg magukat – suttogta Akanah.

Luke bólintott.

– Ha a fantomok megosztják a yevethák tűzerejét…

– Azt mondta, senki nem fog megsérülni a hajókon, amik nincsenek ott.

De mindkettejük előtt nyilvánvaló volt, hogy Wialu meg fogja fizetni erőfeszítésének árát. Ahogy a csata haladt a maga útján, és az eget egyre sűrűbben népesítették be a kiégett, füstölgő roncsok. Wialu szemmel láthatóan egyre inkább magába roskadt. Végül, pár pillanattal azután, hogy az Új Köztársaság egyik kísérőhajója látványosan felrobbant, Wialu az asztalra omlott, és a fantomgépek egyszeriben eltűntek az űrből.

Akkor ismét meglepte Luke-ot, mert nem engedte, hogy elvezessék a megfigyelőállásból.

– Végig látni akarom. Nem számit, hogy az ember mely ösvényt járja, fontos, hogy emlékezzen rá, mit jelent egy háború – mondta, és hagyta, hogy Akanah az egyik lehajtható támlájú székhez kísérje.

Luke-ban megfogalmazódott egy kérdés, amit már órák óta csak nagy erőfeszítéssel tudott visszatartani. Végül odakuporodott Wialu mellé, és hátat fordítva a csatának kibökte:

– Wialu, tudnom kell… vannak fallanassik azokon a hajókon?

– Igen – hangzott a válasz.

– Luke mély lélegzetet vett, és lassan engedte ki a levegőt.

– Nashira közöttük van?

– Nem hallom a kérdésedet – felelte Wialu.

Luke zavartsága fájdalommá élesült. Dühösen elfordult.

– Csak annyit mondhatok, hogy nem fogolyként vannak ott – folytatta Wialu. – Önként vállalták a küldetést azon a reggelen, amikor az Áramlat forrongani kezdett – amikor a yevethák előálltak a követelésükkel. Azon a napon nagyon sokan meghaltak. De néhányan jó szolgálatot tettek. Én nem kértem rá őket, de minden tiszteletem az övék.

Kipillantva az egyik füstölgő yevetha csatahajóra, Luke tudta, egyetlen módon róhatja le a háláját az áldozatért: ha csendben marad.

* * *

A n’zothi csata sorsa valójában akkor dőlt el, amikor Sil Sorannan elvitte a Fekete Kard hajóit.

A csata ettől azonban nem lett kevésbé bonyolult, vagy kevésbé brutális. A yevetha pajzsok sokkal fejlettebbek voltak az Új Köztársaságéinál, arról nem is beszélve, hogy a yevetha hajók gömb alakja még hatékonyabba tette őket. És lényegében a fegyverzetük sem érte el egy standard császári hajó fegyverzetének színvonalát, de a nyolc, egymástól független energiatelep – ami önmagában kevés lett volna egy bombázó, vagy egy nehéz cirkáló számára – borzalmas tűzerőt tudott biztosítani azáltal, hogy a nyolc forrást egy pontba tudtak összpontosítani.

Az Új Köztársaság hajói hármasával, négyesével rontottak a yevetha hajókra, így tudták csak harcképtelenné tenni őket. Ez azonban a veszteségek háborúja volt. Legalább annyi hajó veszett oda, mint amennyi apró győzelmet arattak a többiek. Thunderhead, Aboukir, Fulminant, Werra, Garland, Banshee.

A veszteséglistán nemcsak kis gépek szerepeltek. Farley Carson sorhajókapitány Yakez nevű hajója két yevetha romboló közé szorult, és szabályosan kettészakadt, miután a pajzs kioltása után belelőttek az elülső generátorba. A Ballarat flottahordozó negyedik fedélzetét megsorozta egy yevetha hajó, és a robbanás láncreakciót indított el, ami három osztag E-szárnyút és X-szárnyút tépett darabokra és vetett ki az űrbe.

A Ballarat katasztrófája hozta meg Plat Mallar számára a lehetőséget, hogy végre tehessen valamit, ne csak üljön, és a felszállófedélzet ásítozó dokkjában várakozzon. Valamennyi hajó odakint volt a taktikai egységek között, a mentésben vett részt vagy a helyreállításban. Mallar siklója a Mandjur cirkáló mellé volt beosztva, ezáltal a Ballarat osztagához tartozott. És amikor a sortűz megkezdődött, az ő gépe volt a legközelebb a támadás helyszínéhez. Mialatt a Manjur a yevetha hajóval párbajozott, Mallar egy sebesült és két halott pilótát hozott visz-sza a heves tűz közepette.

Ám a fájdalmas veszteségek ellenére is egyre nyilvánvalóbbá vált a harc kimenetele.

Mindössze két olyan pillanat adódott, amikor úgy tűnt, ez a trend a visszájára fordul. Először amikor a fantomok eltűntek, és a yevetha hajók a valóságos célpontokra tüzelhettek. Másodszor, amikor a megmaradt tizenegy yevetha csatahajó felbocsátotta a vadászgépeit, amelyek rárontva az Új Köztársaság hajóira, és mint öngyilkos lövedékek behatoltak a pajzs résein.

Ezt követően alig öt perc alatt fél tucat yevetha hajó semmisült meg vagy kényszerült visszavonulásra. A Manjur egyike volt azon gépeknek, melyek ebben az ütközetben részt vettek, de két találatot is kapott, mielőtt a vadászai felét felbocsáthatta volna. A hajtóművei leálltak, csak sodródott az űrben, és a pajzsa is megsérült.

Percekkel azután, hogy a cirkáló elszenvedte a kettős támadást, Mallar már rohant is a fedélzeti kiszolgálók és az életben maradt pilóták segítségére, és közös erővel takarították el a sérült X-szárnyúakat a felszállófedélzet ajtajából. A kintről hallható fegyverropogás nem hagyott kétséget afelől, hogy mi folyik odakint.

Mallar tehát úgy döntött, elérkezett az ő ideje.

Már amikor a hajóra jött, szemet vetett Tegett kapitány X-szárnyújára. Élénk vörös színre festve ott nyugodott a repülésirányító jól megvilágított állása alatti külön helyen. És amikor a roncsokat végre elhordták az útból, és a megmaradt gépek egymás után megindultak a dokk felé, Mallar a vörös X-szárnyúhoz rohant, nem a saját, fekete siklójához.

Amikor a repülésirányító szabad utat adott neki ahelyett, hogy elutasította volna, Mallar tudta, mennyire szorult helyzetben vannak. Tisztában volt a hajó jelzésének fensőbbségével, ezért egyszerűen befurakodott a felszállásra váró vadászok közé, nem állt a sor végére. Meg is kapta a zöld jelzést.

– Négyes befelé tart – hallotta Mallar a kabin komjában, mihelyt a Manjur lehámlott róla. – Itt Kék Ötös… bajban vagyok, segítséget kérek!

Mallar kissé megszédült, amikor éles ívben megfordult Ackbar admirális szavai még ott visszhangoztak a fejében. Ne próbálkozzon forgolódni vele… hagyatkozzon a gyorsaságára, és ne feledje az erejét és a korlátait. A szeme előtt felvillantak Polneye tüzei.

Köszönöm a leckét, admirális, gondolta magában. És köszönöm a lehetőséget.

Amikor felkapcsolta a készenléti jelzőlámpát, látta, hogy két E-szárnyú zárkózik fel melléje.

– Itt Vörös Vezér – mondta a komba teljes nyugalommal. – Úton vagyunk, Kék Ötös. Foglalkozz az elsővel, a többi a mi dolgunk.

Azután megnyomta a gyorsító gombját, mire a gép bősz haraggal vetette, rá magát az ellenségre.

* * *

A külső régiók hírszerzésétől érkező elemzések egybehangzóan azt mutatták, hogy a lerohant világok körül orbítáló hajók eltűntek. A gyors szemle megállapította, hogy azok siettek a N’zoth, a Wakiza és a Z’fell, meg a többi, sűrűn lakott világok melletti egységek megsegítésére.

Az ugyanazon körzetekből érkező, a taktikai egységektől származó jelentések is a N’zoth melletti eseményeket tükrőzték, a császári hajók minden nyilvánvaló indok nélkül elmentek, de a yevetha hajók egyike sem adta meg magát, vagy vonult vissza. Az utolsó hajóig harcoltak az agresszornak minősített Flotta ellen, mígnem hírmondó sem maradt belőlük.

A’baht ilyet harmincéves katonai pályafutása alatt még nem látott. Alaposan meg is rázta a dolog.

– Mindig is elég volt megverni az ellenséget – mondta Morenónak irodájának magányában. – Sosem láttam még ellenséget, amely az utolsó emberéig legyilkoltatta volna magát. Végül már annak lehetőségét fontolgattam, hogyan ment-hetném meg az utolsó hajóikat. Ha alkalmam nyílt is rá, kikapcsolták a komot, nem adtak lehetőséget rá, hogy kapcsolatba lépjek velük…

– Nem adtak rá lehetőséget – rázta a fejét Moreno. – Nem kegyelmezhet meg olyasvalakinek, aki a torkát szorongatja.

– Nem – értett egyet A’baht.

Ujjával kényelmesen nyomogatta az adattábla gombjait. A’baht számba vette a veszteségeket. Sokáig tartott.

– Valami nem stimmel – mondta egy ízben, és megállt. – Tegett nem hagyta el a Manjurt – valaki más ült a gépében. Még mindig nem tudják, kicsoda.

– Ez nem jó. Ebből a médiák hőseposzt kerekítenek. A kapitány egy öngyilkos pilóta segítségével menti meg a hajóját…

– Van itt más sztori is – vette át A’baht a gombokat nyomogatva. – Sok-sok sztori, és nem mindegyiket fogják továbbadni.

Tap-tap-tap

A’baht a fejét rázta.

– Micsoda borzalmas árat fizettünk ezért!

– Csaponganak anak a gondolatai, tábornok?

– Nem – tiltakozott határozottan. – Ó, nem. Amit az imént mondtam arról, hogy a végén meg akartam menteni őket… örülök, hogy nem adódott rá alkalmam. Hiba lett volna. – Az előtte lévő ernyő felé intett. – El tudja képzelni, mi történik, ha még tíz évig türelmesen várnak, tanulmányoznak minket, megerősítik a flottájukat? Nem, nem sajnálom őket. Boldog vagyok azért, ami ma itt történt, még ha elszorul is tőle a szívem. Boldog vagyok, hogy most tettük meg, nem később, amikor a yevethák már megerősödhettek volna. – A tábornok lezárta a veszteséglistát, és eltolta magától az adattáblát. – És remélem, leszünk annyira szem-fülesek, hogy észrevesszük, ha megint hajókat akarnak építeni.

* * *

Nil Spaar karját az oldalához kötözték, karmait pedig a tartórúdhoz. Könyökét hátul egy plasztacél kötéllel kötötték össze, de még így is megpróbált Sil Sorannan felé szúrni, amikor a császári tiszt megjelent a hídon.

A döfések nem értek célba. Semmi szükség nem volt arra, hogy lelőjék az alkirályt. Gar hadnagy a Nil Spaar könyökét tartó plasztacél kötelet a bokája köré tekerte, és az alkirályt egyszerűen a padlóra lökte.

– Tizenkét évnyi szenvedésért és számtalan barátom haláláért ez túl kevés, amit tehetek veled – mondta Sorannan közelebb lépve. – Már tudom, hogy megölni téged nem volna elég büntetés. Nem számítana, hogyan csinálom, vagy mennyi ideig tart, holnap reggel ébredéskor egy bajtársam arcát látnám magam előtt, aki most nem térhet haza velünk, és tudnám, hogy keveset fizettél a bűneidért. A halált mégis kiérdemelted. Csak egyetlen módon adhatom meg a választ azoknak az arcoknak – ha hagyom, hogy kivárd a halálodat. És teszek róla, hogy ez idő alatt beléivódjon az emlékezetedbe az én ábrázatom. Van valami, amit tudnod kell rólam. Mielőtt csatlakoztam a Fekete Kard Parancsnokságához, a Kutató Részlegnél dolgoztam, mint a hiperfizikai kísérleti te-am tagja. Azt próbáltuk felfedezni, hogyan lehet a hiperűrből bombázni. Sosem jöttünk rá.

Sorannan lekuporodott Nil Spaar mellé, és halkabban folytatta:

– Látod, kiderült, hogy nem számít, hogyan lépsz át a varázsajtón, a kinyitásához hiperhajtás kell. Bármit bocsátasz ki a hiperűrben, az ott marad. Még drónokat is dobtunk ki, hátha felrobbantva kinyitják az ajtót. A roncsaik sosem kerültek ki a valós űrbe.

Sorannan felállt, és intett Eistern kapitánynak, aki kinyitotta a 001-es menekülőkapszulát.

– Sajnos, a kísérleteink kudarcot vallottak – ismerte el, és hátrább lépett, hogy Gar és egy másik tiszt talpra állíthassa Nil Spaart. – Pedig a hiperűrbe nagyon könnyű bármit kijuttatni. Elég egy lökés – mint mondjuk a menekülőkapszula indítótöltetének lökése.

Az alkirály már a lábán állt, tekintetéből aggodalom, és mérhetetlen büszkeség sugárzott.

Sorannan olyan közel hajolt az alkirályhoz, hogy a lehelete megérintette az arcát.

– Nem tudom, mennyi ideig fogsz életben maradni odakint. Csak azt tudom, hogy meg fogsz haini.

Hátralépve figyelte, amint az alkirályt betuszkolják a menekülőkabinba, és rázárják az ajtót.

– Halj meg lassan – mondta Sorannan rekedt hangon, és megnyomta az indítógombot.

Halk dörrenés hallatszott, és a kabin kicsusszant a hiperűrbe.

5. közjáték:

Randevú

Joto Eckels már-már vallásos csodálattal meredt a szenzor megjelenítő ernyőjére. Egész életét a régészetnek szentelte, de ilyesmivel még nem találkozott.

Egy halott faj működőképes szerkezete áthidalta az évszázadokat.

A modern kor egyik legnagyobb felfedezése volt ez a legnagyobb liok árnyék-csapda, a nojik labirintusok, a Pa Tho Nagy Szubkrusztális Alagútja, és Foran Tutha csillagszondája mellett.

Az első azonban nem jelentett örömet – csak borzalmas felelősséget. Dreiss és Mokem meghalt az árnyékcsapdában. Bartleton pedig tehetetlenül nézte, amint Foran Tutha szondája tüzet okád a kezelőjére.

Pakkpekatt csapata azonban nem hordozta vállán a múlt örökségét. Ők egyszerűen csak meglepődtek.

– Milyen üzenetet küldjek a főhadiszállásra, ezredes? – kérdezte Pleck.

– Csak a kontaktus tényét közölje – utasította Pakkpekatt. – Előbb lássuk, hogy fogad bennünket a drága. A szatellit készen áll?

– Már végeztem vele. A tat irányába fordítottam, és készen áll a kibocsátásra – jelentette Taisden.

– Javaslat?

– A Penga Rift vonuljon a túlsó oldalra, hogy a bolygó közöttünk helyezkedjen el, amíg összeszedi az embereket, és elhagyja az orbitot. Ha a szatellittel együtt száznyolcvan fokot teszünk meg geoszinkron pályán, teljes takarásba kerülünk.

– Küldje a szondát – javasolta Pakkpekatt. – Doktor?

Eckels kissé zavartan fordult hátra.

– Beszélhetnék a Penga Rifttel, ezredes?

– Természetesen. Hammax százados, kísérje a doktort a hármas állásba.

Eckels megadta a kódot, majd közölte Barjas kapitánnyal a tényállást.

– Mindenkit vegyen a fedélzetre, és mindent rögzítsenek. Mazz szatelliten keresztül figyelje az eseményeket. Megnézzük, mit találunk az érkező hajón. A rakományt ne kockáztassa. Az első fenyegető jelre ugorjanak el.

Azután a figyelmét a többiek felé fordította, akik látszólag el is feledkeztek róla.

– Tegyünk még egy próbát az autoresponderrel – mondta Pleck. – Ha megérkeznek a válaszok…

– Nem – tiltakozott Pakkpekatt. – Az előzetes tesztek kielégítőek. A válaszok bármikor megérkezhetnek. Csak figyelje a hullámhosszt, és rögzítse.

– lgen, ezredes – vette tudomásul a parancsot Pleck.

– Szatellit kibocsátva, aktivizálva, pozícióra tart –mondta Taisden. – Tizennégy perc a célba érésig. Mi hat perccel a szkiff eltűnése után foglalhatjuk el a helyünket.

Pakkpekatt csodálkozó tekintettel fordult Eckels felé.

– Doktor, maga nem megy?

– Hová?

– Vissza a hajójára. A Penga Riftre.

– Hogy elrejtőzzem a Maltha Obex túloldalán? Nem hiszem, ezredes. Úgy gondolom, itt több hasznomat veszi.

Az ezredes heves vitára számított. De a vita simán lezajlott azzal, hogy Eckels állhatatos pillantása hosszasan állta Pakkpekatt kérdő tekintetét. A külsőre rejtett dialógus során Eckelsben mégis megfogalmazódott egy gondolat: Én elfogadom a te felsőbbségedet. Hadd segítsek. Hadd legyek ott, amikor kinyílik az ajtó.

Pakkpekatt egy grimaszt vágott, ami leginkább ásításra emlékeztetett.

– Ha a Penga Riften nincs szükség magára, itt a hasznát tudjuk venni – mondta.

– Pleck ügynök, vigye dr. Eckelst a megfigyelő állásba, és mutassa meg neki a műszereket.

* * *

Lobot azon kapta magát, hogy az interfésze kapcsolatban áll a vagabonddal.

Mintegy húsz másodperc alatt elveszítette mind a saját akaratát, mind azt a képességét, hogy Landóval vagy a droidokkal kommunikálni tudjon.

No nem mintha a kapcsolat olyan gazdag lett volna, vagy olyan könnyen áramlott volna az információ, hogy a kiborgok kifejezésével élve úgy jellemezhette, hogy „egy lyukon át belezuhanta mennyországba" – éppen ellenkezőleg. A kapcsolat rendkívül bonyolult szintű volt, a kommunikáció oly fájdalmasan lassú, és az adathalmaz oly nagyon idegen, hogy a kontaktus fenntartása minden energiáját felemésztette.

Még az is elviselhetetlen terhet rótt rá, amikor megkísérelt bázisnyelvre váltani, vagy aurális inputtal kísérletezni. Először Lobot annyit vett észre, hogy egyszerű feladatot lát el, azután saját belső folyamatai fokozatosan megszűntek, végül már a vagabond hatos alapú algoritmusaiban gondolkodott. A kiborg terminológia ezt a jelenséget „kifordulás"-nak nevezte – és nagy veszélyt látott benne a szisztematikus integráció felbomlására. Egy újabb lépés a disszociatív összeomlás felé.

Lando mindebből csak annyit vett észre, hogy Lobot egy idegen gépezethez csatlakozott, és neki nincs módja arra, hogy elvonja tőle. Lando a jelenséget látva szigorú biztonsági szabályokat állított fel. A hipertéren át tartó ugrás alatt Lobot alig egy órát töltött összekapcsolt állapotban, kisebb-nagyobb – összesen kétórányi – szünetekkel.

Lobot későbbi elmondása szerint a kapcsolat legproduktívabb szakasza az volt, amikor szinte, öntudatlanul fogadta magába a vagabond adatstruktúráit. Mindaddig Lando nem látott a kapcsolatfelvételben semmi hasznosat. De a kommunikáció szüneteiben Lobot arckifejezése máris többet ígért, mint a Landóval való eddigi valamennyi párbeszéde.

– Nem tudja, micsoda – magyarázta Lobot. – Csak azt, hogy mit csinál.

De még a vagabond által megadott paramétereken belül is minden olyan bizonytalannak tűnt, mintha Lobot interpretációját nagyban befolyásolta volna a csodálata és rajongása okozta tévedés.

A hajó egyszerre volt támadás-elleni-védelem, szállás-és-táplálkozó-hely, kórház-és-segélyhely, ragadozók-elleni-menedék, karbantartó-és-javító-állomás, és tanító-oktató-bázis – mindezt Lobot hol tojásnak, hol anyának, bölcsődének, reszpozitóriumnak és rovarbábnak titulált. A gömbölyded testek a belső csövekben alvók, őrök, tetemek, áldozatok és szabályzóegységek voltak – némelyikük láthatóan a hajó szerves része, mások attól különváló egységek.

– Nem hiszem, hogy ennél többet tudna – folytatta Lobot, Lando értetlen pillantását látva. – A reflexiói komplexek és elegánsak, és hatalmas erőket képesek megmozgatni. De még egy gyermek öntudatával sem rendelkezik. Azt teszi, amire, képes – de csak stimulusok és válaszok hatására, többnyire ösztönösen.

Mindennek tudatában van, de ennél nem többnek. Annyira sem tudja, hogy hol tartózkodik, mint a mag, hogy a földben van.

– Ha te meg ő valamire juttok egymással, azonnal tudasd velem – mondta Lando csalódottan. – Ha nem fog engedelmeskedni nekünk, nem sok hasznát vesszük a továbbiakban. Ezért ha továbbra is kapcsolatban maradsz vele, ez irányban tapogatózz.

Egyszóval Lobot talált magának elfoglaltságot, Lando pedig elveszítette minden célját.

Most már ismerték az egész hajót, de nem sokra mentek vele. Lando lekapcsolta mindkét droidot, és ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a 229-es kamrában lebegett. Legutóbb csak azért mímelt kimerültséget, hogy palástolja kedvetlenségét.

Lobot kísérletet tett arra, hogy megossza Landóval mindazt, amit tapasztalt.

– Amióta együtt utazunk, két alkalommal kelt fel az asztaltól. Egyszer, amikor úgy érezte, hogy a bolondját járatom magával, egyszer meg amikor az a Sarra Dolas nevű nő Narka Tobb mellé ült, nem maga mellé. A karját pedig akkor fonja össze, amikor nem tud győzni, vagy amikor nem érdekli a győzelem. Ezúttal mi a helyzet?

– Egyik sem – felelte Lando. – Mindent megtettem, amit tudok. Egyik sem javított a helyzetünkön. Most meg azt mondod, hogy hazafelé tart. Csak arra várok, hogy kijátszd az utolsó adudat.

De a borzalmas rázkódás, ami a vagabond hiperűrből való kiugrását kísérte, kizökkentette Landót a közönyéből.

– Lobot, merre vagy? – szólt a kom mikrofonjába.

– A tatban, a burkolatnál – válaszolta Lobot.

– Hallottad, mi nem történt meg majdnem? A legrosszabb napjaimat követő legrosszabb reggeleken nem esik ilyen rosszul a felkelés.

– Igen, Lando – mondta Lobot. – A kilépés rendkívül zajosan ment végbe – nekem úgy tűnt, hogy először a tat felől hallottain, utána meg az ív irányából. És a saját szememmel láttam egy deciméter amplitúdójú oszcilláló mozgást, ami végighúzott a burkolat mentén.

– Neked még a külső burkolatnál is szerencséd van – irigykedett Lando. – Rájöttem, miért ilyen rázós a kilépés. Gyere előre a kettő-huszonkilencesbe… van itt valami, amit szeretnék, ha ellenőriznél. Amíg ideérsz, elmagyarázom.

– Megyek – mondta Lobot. – Kérem, folytassa.

– Nem tudom, miért nem jöttem rá korábban. A hajó energiaszintje le van fojtva – lehet, hogy mi merítettük le, lehet, hogy a sérülések, amik a generátorokat is érhették.

– A vagabondnak nincsenek generátorai.

– Akármije van – intette le Lando. – Tekintsd metaforának. A hajó valamilyen módon tárolja és átalakítja az energiát attól függően, hogy a fegyverekhez, a világításhoz, vagy a kamrákban lévő különféle objektumok számára akarja hasznosítani.

– Egyetértek.

– Szóval, ha a cellák üresek, vagy ha a konverterek a minimum alatt üzemelnek, nincs elég energia. Ezért nyíltak ki az ajtók, és maradtak nyitva. Ezért nem működtek a berendezések a támadás alatt, és ezért szünetelt a világítás. Mi egyfajta energiakonzerváló rendszerben vagyunk. Ami nemcsak hogy megsérült, de kimerült is.

– Igen. Éppen erről beszélgettem a hajóval.

– Ezt azért megoszthattad volna velem is – mondta Lando nem kevés ellenszenvvel. – Lobot, az átmenetek egyre durvább módon mennek végbe, mert a hajó a végét járja – már ami a hipertér megnyitását illeti. A gyors nyitás ugyanis csökkenti a rizikót. Ennek az a lényege, hogy az energiát rövid ideig kis területre kell koncentrálnia. És az utóbbi napokban ez nem nagyon megy neki. Ezért azután a hajó egyik fele átugrik, a másik hátramarad.

Lando előadása közepére Lobot megérkezett a 229-esbe.

– Ezt inkább a távolból szeretném megfigyelni.

– Maradj mögöttem – utasította Lando. – Emiatt kell fenntartanod a kapcsolatot a barátunkkal. Meg kell tudnunk, hol vagyunk, és mi történik körülöttünk. Ha abba a bolygórendszerbe igyekszünk, amit a planetárium az otthonként mutatott be, és nemcsak vaktában ugrálunk, akkor van remény.

– Mit akar, mit kérdezzek meg tőle?

– Arra gondoltam, rábeszélhetnéd, hogy mondjuk nyisson nekünk egy kitekintő ablakot a hajó elején, hogy legalább lássuk, merre tartunk.

– Megpróbálhatom – állt rá Lobot, és kezdte kigombolni a ruháját, hogy szabaddá tegye csatlakozóját.

– Akarod, hogy veled menjek?

– Nem – felelte Lobot. – De jöjjön utánam, ha húsz percen belül nem térek vissza.

Amíg várakozott, Lando reaktiválta Artoot, és a vészjelzés leadása óta első ízben C-3PO-t is.

– Jó napot, Lando gazda – köszönt C-3PO, és a hangjából nem érződött, hogy neheztelne a történtek miatt. – Szavamra, ma reggel tisztának érzem az áramköreimet. Nem éreztem ilyesmit a legutóbbi szétszerelt állapotú karbantartásom óta. Remélem, ön is jól van. Hol van Lobot gazda? Ugye, nem sérült meg? Látom a kontaktruháját, de őt nem. Artoo, kedves barátom, és sorstársam, hogy vagy? Kérlek, mondj el mindent. Lando gazda, a rendszerkontrollerem még mindig vészesen alacsony energiaszintet jelez. Még nem cserélte ki a telepeimet? Ez a hajó nyilván droidellenes konstrukció, nem hajlandó segíteni egy…

– C-3PO – állította le Lando határozott hangon.

A droid feléje fordult.

– Igen, Lando gazda.

Artoo rövidet csippantott, amit fel lehetett fogni a megkönnyebbülés jelének is.

Lando feléje fordulva megkérdezte:

– Artoo, végigpásztáznád a helyi űrt, hogy van-e valami forgalom? Valamiféle civilizáció közelébe kell jutnunk.

– Ó, örömmel megteszem, uram – kezdte C-3PO, de Lando egy pillantással beléfojtotta a szót. Hamarosan megjelent Lobot is az ajtóban.

– Sikerült?

– Nem tudom biztosan – felelte Lobot. – Azt mondja, vissza kellene mennünk az auditóriumba. Egyébként szerintem is az volna a legjobb. Ha jól fordítom, az a kamra az Alapvető Végtelenek Visszatükröződésének terme.

– De a planetárium megsemmisült.

– Lehet, hogy a nem-újjáépítés csupán alternatíva volt, nem szükségszerűség.

– Na jó – mondta Lando, és mindkét kezével intett. – Gyerünk.

Amikor a kvartettnek mind a négy tagja bent volt a helyiségben, az auditórium külső fala ismét átlátszóvá vált. Megint úgy érezték, hogy a világűrben lebegnek, és onnan pillantanak le a bolygóra, s azon túl a kék csillagra.

– Mi folyik itt? – kiáltott fel Lando rémülten. – Lobot, minek hívtál ide? Ez egy egészen más naprendszer. Végig akarod járni az egész csillagkatalógust?

– Azt hiszem, az első benyomása csalóka. Ez ugyanaz a rendszer – állította Lobot.

– A pokolba, tényleg. Nézd, a bolygó most egy jéggömb – állapította meg Lando.

– Mintha a Hoth lenne. – Megrázta a fejét. – Nem, ez azt jelenti, hogy a vagabond nem hazafelé tart.

– Azt hiszem, téved – igazította ki Lobot. – Artoo, elemezd és hasonlítsd össze az első látogatásunk alkalmával látottakkal.

– Ó, nézzük csak… a másik bolygónak két holdja volt – szólt közbe Lando. – Nem kell ehhez semmiféle elemzés: ennek itt nincs holdja. De valami van az orbitális pályán. Valami apró.

– A holdak nyilván a túloldalon vannak.

Az asztromech droid méltatlankodni kezdett:

– Már megbocsásson, Lobot gazda, R2-D2 azt mondja, hogy ennek a projekciónak az alapvető elemei megegyeznek a korábban látottéval.

– Én megmondtam – jegyezte meg Lobot. – Lando, amit először láttunk, az a Quella volt, ahogyan a vagabond utoljára látta. Amit most látunk, az is a Quella, ahogyan most kinéz.

C-3PO csak arra várt, hogy Lobot befejezze, máris megszólalt:

– Artoo azt is mondja, hogy nincs összefüggés a mostani és a korábbi projekció mérete és orbitális konfigurációja között…

– Éppen ezt akarom megértetni veletek – mondta Lando. – Ha ez a Quella, hol vannak a holdjai? Ennek semmi értelme. Ez egy mindenre alkalmazható projekció.

Artoo türelmetlen csipogásba fogott.

– Artoo azt mondja, hogy négy apró részletet felismer – jelentette C-3PO. – A legnagyobb és legközelebbi…

– … ez a hajó – örvendezett Lobot. – Lando ez egy valós idejű projekció. A környezet arányos modellje, amiben az a hajó is benne van.

– Micsoda? Artoo, világítsd meg a lézereddel azt, amiről beszélsz.

– Ott van, a szeme előtt – mutatta Lobot. – Csak kicsi. Mondtam, hogy ez egy arányos modell. C-3PO, mik azok a másik objektumok, amiket Artoo azonosított?

C-3PO formálisan bólintott.

– Igen, uram. Azok az objektumok a bolygó körül orbitálnak. Méretük szerint sorba szedve: az Új Köztársaság orbitális szatellitjei, egy SoroSuub PLY-3000, és egy Dobrutz DB-Négyes csillagközi…

– Egy… SoroSuub 3000-es? Ez a Lady Luck! – kiáltott fel Lando, és öklével a levegőbe csapott. – Ezt el sem hiszem. Hát mégis idejöttünk! Merre van? Artoo, mutasd a Lady Luckot! Merre van a kicsike?

A szavait azonban elnyomta a droidok túláradó ovációja, ami a falakról visszaverődve megsokszorozódva hallatszott.

Csupán Lobot nem csatlakozott az ünneplő tömeghez.

– Lando… kérem, várjon. Van itt valami, ami nem tetszik.

– Miről beszélsz? – mondta Lando, és elengedte a kapaszkodót, hogy Lobot kö-

zelébe úszhasson. – Ideutaztunk. Csak annyit kell tennünk, hogy megkérjük a vagabondot, húzza vissza a karmait, és engedje a közelébe a Lady Luckot. Ennivaló, meleg zuhany, gravitáció…

Lobot a fejét rázta.

– Lando, kérem, hallgasson meg… igaza van. Ha ez a Quella – ha ez a modell pontos, és arányos mása a valóságosnak –, akkor hol vannak a Maltha Obex holdjai?

* * *

– Mi a stratégiánk? – kérdezte Hammax, a pásztázó megjelenítőjét figyelve.

– Tekintettel arra, hogy százszor nagyobb nálunk, következésképpen százszor erősebb is, a kérdés az, hogy mi az ő stratégiája?

– Milyen közel engedjük jönni?

– Ez is tőle függ – mondta Pakkpekatt.

– A vagabond effektív védelmi hatósugara a Gmar Askilon mellett tizenkét kilométer volt – mondta Taisden. – Pillanatnyi orbitális pályánkat figyelembe véve akár tizenkétszer száz kilométer távolságot is tarthatunk, ami szerintem több mint elegendő.

– Nem próbáljuk meg felvenni a kapcsolatot Calrissian tábornokkal? – kérdezte Hammax.

– Nem akarom megbolygatni a vagabondot – felelte Pakkpekatt. — A Gmar Askilon mellett jól megvoltunk egymással, amíg csendben méregettük egymást.

Maradjunk csendben, amíg ki nem derül, hogy mit keres itt?

– Jó volna tudni, hogy életben vannak-e – jelezte Hammax. – Ha be tudnék jutni…

– Annak is elérkezik majd az ideje – biztosította Pakkpekatt. – Most maradjunk csendben. Tudunk közvetlen kapcsolatot létesíteni a Penga Rifttel?

– Egy perc és megvan. Éppen most lép be a sötét oldalra.

– Közölje velük, hogy mit csinálunk. Utasítsa őket, hogy figyeljék a komot és a szenzorokat, és álljanak készenlétben. – Pakkpekatt végignézett a kijelzőkön. –

Most a türelem a leghatékonyabb fegyverünk.

* * *

– Nézd, ez nem olyan bonyolult – mondta Lando türelmetleül, és becsúszott a Lobot melletti kapszulába. – Mondd neki, hogy el akarunk menni. Ígértesd meg vele, hogy nem lövi szét a jachtomat, ha közelebb jövünk vele. Csak ennyit akarunk… csak ennyit kérünk tőle. Mondd meg, hogy elmegyünk, és attól kezdve azt csinál, amit akar.

– Ha el akar menni innen, megsemmisítheti önmagát – figyelmeztette Lobot. – Szeretném, ha először ezt tudatosítanád vele.

– Ha nem leszünk rajta, amikor ez bekövetkezik, minek aggódjam miatta? – kérdezte Lando.

– A szemléletmódja a megváltozott körülmények folytán meglehetősen szűklátókörűnek tetszik – vélekedett Lobot. – Közömbös a hajó sorsát, nemkülönben a bolygó holdjainak, és a Lady Luck ittlétének titkát illetően.

– Úgy van. Most csak egyetlen gondom van: hogy élve kijussak innen – mondta Lando. – És ha minden más miatt aggódni kezdesz, akkor te jelented a legnagyobb problémát. Gyerünk, már a számban érzem az lakosztályomban lévő rianna csokoládé és doth brandy ízét. Kérj hát bocsánatot, és koncentrálj arra, hogy megkapjuk a felszállási engedélyt.

– Meglátom, mit tehetek – fogadott szót Lobot kelletlenül. – De nem tudom, miért gondolja azt, hogy bármi is megváltozhat. A vagabond nem fog utasításokat elfogadni tőlem.

– Ha azzal foglalkozol, hogy mi lesz a hajóval, akkor rossz irányban tapogatózol

– jelezte Calrissian. – Mert ha a Lady Luck itt van, a taktikai egység sem lehet túl messze. És ha a Glorious vagy a Marauder jön értünk, akkor az nem lesz túl gyengéd szabadítási manőver.

– Megpróbálom – mondta Lobot.

Lando vállon veregette.

– Ez a beszéd. A közelben leszek.

* * *

A vagabond nagy sebességgel közelítette meg a Maltha Obexet, és csak az utolsó pillanatban fékezett le, hogy viszonylag magas, ellentétes irányú orbitális pályára állhasson. Ily módon, ha lassabban orbitál, mint ahogy a bolygó forog, közel harminc órán át lehet a napos oldalon, miközben a bolygó visszafelé forog alatta.

– Mi a véleményük erről? – kérdezte Pakkpekatt.

– Nagyon részletes felszíni pásztázást végez. Keres valamit – tűnődött Taisden.

– Vagy napozik – vélte Hammax. – Ahonnan jött, ott hideg volt. – Majd a többiek kétkedő pillantását látva hozzátette: – Végül is organikus, nem?

– Csak óvatosan, a végén még antropomorfnak tartjuk – mondta Pakkpekatt. –

Taisden ügynök, a jelenlegi pályáján nagyon gyorsan a közelünkbe ér, ha átha-lad a terminátorvonalon.

– Hatvan kilométerre van – állapította meg Taisden. – És a Penga Rifttől számított hatvan kilométert is figyelembe véve ez tizenkilenc órát jelent. Jó ez nekünk, ezredes?

– Jobban szeretném, ha messzebb volnék.

– Nem tudjuk megváltoztatnia pályánkat anélkül, hogy fel ne hívnánk magunkra a figyelmet – emlékeztetett Taisden. – Ha a vagabond a helyén marad…

Pakkpekatt csendre intette. Ellenkezett a természetével és a szokásaival, hogy ilyen helyzetben magához ragadja a kezdeményezést.

– Lehet, hogy nincs is más lehetőségünk, mint felhívni magunkra a figyelmet – közölte, hátradőlve az ülésben. – Akkor viszont tanácsos most megtenni, amikor a vagabond még biztos távolban van.

– Ennél már csak közélebb lehet hozzánk.

Pakkpekatt az irányítószerkezet gombjai felé nyúlt.

– Közöljék a többiekkel, hogy mit csinálunk. Azután keressék Calrissiant azon a hullámhosszon, amelyiken a Gmar Askilonnál is megtalálták. Használják a szatellitet.

– Várjunk… mi van, ha a jacht szolgaáramkörei megint aktivizálódnak? – kérdezte Hammax. – Eddig abból indultunk ki, hogy nem fognak. Ha a tábornok vagy a szárnysegédje nem képes rá, a droidok el tudják küldeni a jelet?

– Bízzunk benne, hogy nem tesznek olyasmit, ami nem biztonságos – reménykedett Pakkpekatt.

Percekkel később meghallották Lando hangját, amint ideges, rekedt hangon azt mondja:

– Na, mi van, C-3PO? Most meg mi történt?

– Uram, én nem…

– Calrissian! – kiáltott fel Pakkpekatt. – Hogyhogy maga még életben van?

– Pakkpekatt! – válaszolt Lando hasonló stílusban. – Mit keres az én hajómon?

Meddig ülnek még a babérjaikon?

– Hé, tábornok… a meghívására várunk – jelezte Hammax.

– Hammax? Maga az?

– Ezek itt folyton azt hajtogatták, hogy maga már meghalt, de én mondtam nekik, hogy ennyire azért nem kellene optimistának lenni.

– Pont úgy beszél, mint aki éppen elveszít egy fogadást – mosolygott Lando. – Tudja mit, ezredes… mindent megbocsátok, ha épségben visszavisznek Császárvárosba.

– Akkor ígérjen rá valamit. Én akkor is teljesítem a küldetésem, ha ládában viszem haza.

Jóllehet Pakkpekatt kitörése indította el a lavinát, most igyekezett véget vetni az élcelődésnek:

– Calrissian tábornok, adja meg a helyzetét.

– A helyzetemet? Lássuk, mit nem tudnak? A hajó üres – és teljesen automata, bioenergiával működik. Senki nincs a fedélzetén. Többé-kevésbé egyedül vagyunk. Lobot, jutottál már valamire? Hallják mindezt? Mi a maguk helyzete, ezredes? Hol van a taktikai egység?

– Mi vagyunk a taktikai egység – mutatott körbe Pakkpekatt. – A többieket visszarendelték más feladatra, magát meg egyszerűen leírták.

– Juj, de vicces – horkant fel Lando. -- Az admirális nem tenne ilyet.

– Melyik admirális? A Coruscant tele van admirálisokkal – vette át a szót Hammax. – Rieekan tábornok törölte a küldetést, miután maga kifutott az időből.

Pakkpekatt neheztelő pillantást vetett az ezredesre.

– Calrissian tábornok, magát keressük, amióta csak eltűnt. Úgy véljük, a kezünkben van a teljes quella genetikai szekvencia. És van egy autoresponderünk is.

Nem szeretném siettetni a dolgokat, inkább várnék, és majd meglátom…

Lando fáradtan nevetett.

– Erre számítottam. Nem így kezdődött, ezredes?

– …megérkezik-e végre a meghívás, amire várunk – folytatta Pakkpekatt. – Megértem, hogy szabadulni szeretne onnan. De kitarthatna még néhány órát, amíg találok egy bejáratot – valaki egyszer azt mondta, ez a legjobb módja a bejutásnak –, ahelyett hogy robbantanék egyet.

Lando sóhajtott.

– Meghajlok tanácsadója mérhetetlen bölcsessége előtt. Még egy kis ideig türelmesek leszünk.

* * *

A vagabond órákon át pásztázta a Maltha Obex felszínét. Kereste a jelet, amiből megtudhatja, mi lesz a következő lépés.

Azelőtt öt ízben járt itt, és engedelmesen követte az utasításokat, amiket alkotói tápláltak belé, és amik lényének részévé váltak. Öt esetben bolyongott a bolygó körül, keresett, várakozott és fürdött a parázsló N'oka Brath fényében. És öt ízben távozott anélkül, hogy megtalálta volna, amit keres. Csalódottságot azonban egyszer sem érzett.

Igaz, még sosem érkezett sérülten – kiégetten, és megmérgezve a sugárzásoktól, melyek ugyanazon nyílásain át hatoltak belé, melyeken át a N'oka Brath éltető energiáját is magába szokta szívni. A sebei begyógyultak, de a méreg a szervezetében maradt a támadók alakjának és cselekedeteinek emlékével együtt.

És még sosem talált itt másokat – apró kis lényeket –, akik hozzá hasonlóan most a Brath Quella körül keringve várnak valamire. Igaz, nem közelítenek a vagabond felé, nincs szándékukban megérinteni, ezért békén hagyja őket. De észrevette, és figyeli őket.

Miután lejárt a várakozásra szánt idő, a vagabond énekelni kezdett. És most első ízben választ kapott az énekére.

Csakhogy a válasz nem a Brath Quelláról érkezett, hanem az egyik apró tojás-ból, ami vele közös pályán kering. És az ének durva hangon szólt, hiányzott be-lőle a Brath Quella gyengéd ereje. A vagabond az emlékei között kutatva megállapította, hogy a válasz csupán félrevezetés, egy ragadozó csapdája.

És tudja, mit kell tenni egy ragadozóval.

* * *

Amikor a vagabond végül megtörte a csendet, és leadta húsz másodperces hívójelét, csak Taisden tartózkodott a hídon.

Hammax a kabinjában szunyókált, és a csizmáján meg a kesztyűjén kívül semmi nem volt rajta. Pleck a megfigyelőfedélzeten volt, és a vagabond elmozdulását igyekezett megállapítani, de mert nem sikerült, a magnetométer meghibásodására gyanakodott. Pakkpekatt és Eckels bezárkózott Lando lakosztályába, és heves vitát folytatott, merthogy Eckels csak most tudta meg, hogy egy NRI team tartózkodik a quella hajó fedélzetén.

Taisden riasztása Pleck kivételével mindenkit a hídra csalt.

– Nem tudom, mi a válasz, de válaszolunk – mondta Taisden. – És a célpont változtatja a sebességét és a pályáját.

– Felénk tart?

– A relészatellit felé.

– Vagyis akkor indul el, amikor csak akar – állapított ta meg Hammax a fejét rázva.

– Es ez jó? – kérdezte Eckels. – Erre számítottak?

– Meglehet – hagyta rá Taisden. – Ha odaér, és jól viselkedik, legközelebb a Lady Luck felé csalogatjuk…

Abban a pillanatban kékes villanás töltötte be a képernyőket és az ablakon túli égboltot.

– Lekaszálta – tudatta Pakkpekatt.

– Lehetetlen – hitetlenkedett Taisden. – A szatellit még háromezer vonásra volt tőle…

Három vékony sugár csapott ki a vagabond felszínéből, és a hajó előtt pontosan 3409 méterre, egy pontban összpontosult. Abban a pontban apró robbanás látszott, melynek fénye egy időre elvakította a szemlélőket. Azután az aura szétfoszlott, a fénysugarak eltűntek, és csak a plasztacél molekuláinak porfelhője sötétlett a N'oka Brath fényes korongja előtt.

– Nem viselkedett szépen – mondta Hammax ámulva. Milyen fegyver lehetett ez?

Mielőtt vagabond visszafordult, Taisden gyorsan lekapcsolta az autorespondert, Pakkpekatt pedig lelassította a hajót, és alacsonyabb, gyorsabb orbitra állt, ami messzebbre sodorta őket a vagabondtól.

– A Gmar Askilon mellett egy szemvillanás alatt megsemmisíthette volna az egész taktikai egységet – hüledezett Taisden.

– Kapcsolják Calrissiant – utasított Pakkpekatt. – A Penga Rift szatellitjén keresztül.

– Kész – jelentette Taisden. – Kettes kom.

– Tábornok – jelentkezett be Pakkpekatt –, itt a Lady Luck. Miért lőnek ránk?

– Nem mi voltunk – szabadkozott Lando. – Minek kérdi? És minek rohantak el?

– Ha a hajóján van védőpajzs, tábornok, itt lenne áz ideje, hogy tudassa velünk.

Lando válasza statikus zajba fulladt, mert a vagabond a Penga Rift mintegy nyolc kilométer távolban lévő második szondáját is elpárologtatta.

– Jobb, ha a horizont mögött maradunk – vélte Pakkpekatt.

– Hat perc a horizontig.

– Ezredes – kezdte Eckels remegő hangon. – Talán jobb volna folytatni az adást addig, amíg még van használható szatellit a közelben. Eddig bármit üzentünk, nem talált kedvező fogadtatásra. Vagy meggyőzőbben kell csinálnunk, vagy még jobban össze kell zavarnunk.

Pakkpekatt Taisden felé fordult.

– Nekem nincs jobb ötletem.

– Akkor lásson neki – mondta. – Doktor…

– Igen. Hadd beszéljek a Penga Rifttel.

Barjas kapitány válaszolta hívásra.

– Doktor? Hála istennek. Láttuk, amint megsemmisült a két szatellit, és már aggódtunk.

– A vagabond kezd ellenségesen viselkedni – közölte Eckels. – Mindenki a fedélzeten van?

– Önt kivéve. Éppen most vesszük fel az utolsó embert.

– Jó. Elrendelem, hogy hagyják el az orbitot, és ugorjanak ki az első találkozási pontra.

– Rendben van, doktor. Sok szerencsét, uram.

– Rendben lesz minden. Tűnjenek el innen… és vigyázzon az embereimre.

– Nyolc perc a horizontig – jelentette Taisden.

– Micsoda? Nőtt a távolság?

– A célpont az egyes szatellit, felé gyorsul, ami még közvetíti a quella adatbázist.

Hammax a fejét rázta.

– Csak tartsák a bolygót kettőnk között, akkor nem lehet baj.

– A Penga Rift elindult – mondta Taisden.

– Lehet, hogy a válasznak a felszínről kellene érkeznie… – kezdte Eckels.

Pakkpekatt azonban nem figyelt rá.

– Van még nyitott csatorna az egyes szatellitig?

– Nyithatok egyet – felelte Taisden.

– Calrissiannal akarok beszélni.

Az ügynök ujjai sebesen ugráltak a terminál felett.

– Kész a kettesen.

– Tábornok, itt Pakkpekatt.

– Ezredes – jelentkezett Lando. – Kissé meleg a helyzet odakint. Meg kell jegyeznem, hogy a jachtom nincs biztosítva. Talán jobb volna, ha kissé gyorsabban húzna el innen…

– Calrissian tábornok, nem tudom, meddig tudunk beszélni egymással. Mit tud tenni annak érdekében, hogy véget vessen ennek?

– Nem hiszem, hogy bármit is tehetnék – vélekedett Lando. – Idebent kisebbfajta lázadás történt, alig tíz perccel ezelőtt. Az én Lobot barátom az egyetlen sugárvetőm energiáját áttöltötte az egyik droidba. A droidok megint ébren vannak.

– Ismeri a vagabondnak valamelyik gyenge pontját, amit a hasznunkra fordíthatnánk?

– Igen. Kell egy sugárágyú, cirkálóméretű vagy annál nagyobb. A hajótest nem páncélozott, nincsenek rajta sugárpajzsok, legalábbis nem olyan hullámhosszúak. Ki lehet lyukasztani. De tanácsos egy lövéssel és pontos célzással.

Hallották, amint egy másik hang azt mondja:

– Lando, ezt nem tanácsolnám…

Eckels ebben a pillanatban nyerte vissza a hangját, és tiltakozásával elhallgattatta Lobotot.

– Ez teljesen elfogadhatatlan, ezredes. Ez a műtárgy egy különlegesség, pótolhatatlan…

– Es halálos – figyelmeztette Pakkpekatt. – Értem, tábornok. Álljon készenlétben.

– Taisden felé intett. – Hiperkom, biztonsági csatorna, Rieekan és Collomus számára.

– Mehet.

– Itt Pakkpekatt ezredes, a Teljkon taktikai egység parancsnoka, a Maltha Obex mellől. Megerősítem: megtaláltuk a vagabondot, a team a fedélzetén van. De a célpont ellenségesnek mutatkozik, és nem jutunk a közelébe…

A híd hirtelen vakító fénybe, öltözött: eltűnt a harmadik szatellit is.

– Azt hiszem, ki tudnánk ugrani a hipertérbe, ha a bolygót használjuk pajzsként; de akkor elveszítjük a kapcsolatot a hajóval. Segítséget kérek, hogy kihozhassam a teamet. – Elhallgatott, majd hozzátette. – Ne vacakoljanak holmi cirkálóval… küldjenek egy csillagrombolót… vagy kettőt. Nehéztüzérségre van szükségünk, hogy megállítsuk.

11. fejezet

A n'zothi csata másnapján a Kell Plath Corporation Star Morning nevű szállítóhajója belépett a rendszerbe, és találkozót kért az Intrepidtől, hogy utasokat vegyen a fedélzetére.

Mivel ez a hír önmagában nem jelentett semmit Luke számára, nem is tudott róla mindaddig, amíg Wialu nem üzent neki, hogy menjen át Akanah-val közös kabinjába. Ott látta, hogy a két nő útra készen áll. Akanah heves öleléssel üdvözölte.

– Hallottad? Egy órán belül itt a hajó értünk.

Luke Wialu felé fordult.

– Visszamentek a J't'p'tanra?

– Elmegyünk – szólt. – Ideje keresnünk egy csendes helyet. Pihenésre van szükségünk, nyugalomra. Meg kell emésztenünk a tapasztaltakat, és új célt kell keresnünk.

– A Kör többi tagja… ők még a hajón vannak? – kérdezte Luke gyanakvón.

– Már nincs szükségünk a J't'p'tanra.

– Tehát a fallanassik megint eltűnnek.

– Nem óhajtjuk, és nincs szükségünk a kívülállók figyelmére – közölte Wialu. – A történtek után még nagyobb magányra van szükségünk. Nagyon messzire kell mennünk, hogy azt megleljük.

– Gondolom, nem kapok meghívást, hogy veletek tartsak – vetette fel Luke, és Akanah-ra nézett.

– Szeretném, ha még volna időnk – mondta a lány szomorú mosollyal. – Szeretném befejezni azt, amit elkezdtem. Tisztességtelen volt tőlem megígérni, amikor nem tudtam, hogy képtelen leszek megtartani az ígéretemet.

– Tisztességtelen – ismételte Luke. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő szó.

Mert amikor egy másik ígéretet tettél, hogy elcsalj erre az útra, tudnod kellett, hogy mit nem tudsz megtartani. Hogy falba ütközöm, amikor megleljük a Kört. – Visszafordult Wialu felé. – Ha nem akarsz mást mondani, akkor isten veletek.

– Ezt nem teheted, Luke…

– Miért nem? – kérdezte Luke, és összevonta a szemöldökét. – Vállalta a kockázatot, és hat szektoron át hagyott hátra jeleket és üzeneteket, hogy egyetlen gyermekét hazavezesse. De még csak nem is nyit ajtót, amikor egy másik kopog rajta és bebocsátást kér. Ezt meg tudod magyarázni? Miért olyan fontos a számotokra Akanah, és miért vagyok én ennyire jelentéktelen?

– Akanah minden tekintetben a fallanassik közül való – mutatott rá Wialu. – Rád nincs szükségünk, Luke Skywalker.

– Ezt nem állíthatod komolyan. Mit akarsz ezzel mondani? Hogy Nashira nem az anyám? Hogy az anyám nem volt a Kör tagja?

Wialu Akanah felé intett.

– Erre ő tudja a választ.

Luke hunyorogva pillantott Akanah-ra. Amaz kényelmetlenül érezte magát, és olyan óvatosan ült le a padra, mintha az törékeny volna.

– Semmit nem tudok az anyádról, Luke – mondta Akanah halkan. – Az enyémről pedig nem mondhatom el az igazát.

Luke érzelmei sem tudták elfojtani a kíváncsiságát.

– Mi köze mindehhez a te anyádnak?

– Emlékszel, mit mondtam arról, miként éltem a Carratos alvilágában, és miként szedte el a pénzemet a gyámom, és hagyott magamra?

– Talsava – mondta Luke. – Emlékszem.

Akanah Luke szemébe nézett.

– Minden, amit mondtam róla, igaz – egyvalami kivételével – a teljes neve, Isela Talsava Norand volt, és ő az igazi anyám. Es ő volt az, aki a Körre szabadította a Birodalmat.

Luke szótlanul roskadt az egyik székbe. Wialu vette át a szót.

– Nem hagyhattuk, hogy Isela az árulása után a Körrel maradjon. És nem bíztunk benne annyira sem, hogy eláruljuk neki, hová megyünk a Lucazecről. Még a döntés meghozatala előtt száműztük a Körből. Akanah-t azonban nem száműztük, magunkkal akartuk vinni, a gondját viselni, tovább tanítani.

De Isela közbelépett, és magával vitte őt. Akanah-t büntette a saját vétke miatt.

Távozása napján a Körben harag gerjedt iránta. És én akkor megígértem Akanah-nak, hogy jeleket hagyok mindenfelé, hogy ha akar, visszatérhessen a Körhöz. – Gyengéd mosollyal pillantott a lányra. – Annyi év telt el azóta, már nem is reméltük, hogy viszontlátjuk.

– Én pedig azt hittem, soha nem szabadulok el a Carratosról.

– Miért nem? – kérdezte Luke.

– Amit az életemről mondtam neked, az igaz. Jött a háború, én egyedül maradtam, nem volt semmim – folytatta Akanah. – Megtanultam, hogy a világokon különféle törvények uralkodnak, és hogy egyik sem kel a védelmemre. Már elmondtam Wialunak, milyen nehezen tanultam meg az életben maradást. Milyen nehezen szereztem meg azt, amire szükségem volt.

Akanah lehajtotta a fejét, és a kezét bámulta. Elmosolyodott az emlékektől.

– Azután jött a csodálatos Andras, aki biztonságot teremtett a számomra, és szeretett. Akkor elhagyhattam volna a Carratost, de nem akartam.

– És miért vontál bele mindebbe, amikor végül elindultál? – kérdezte Luke. –

Nem volt szükséged rám ahhoz, hogy megtaláld a fallanassikat – bár elhitetted velem, hogy igen. A császári ügynökök a Lucazecen – az is hazugság volt, ugye? Sosem üldöztek minket.

– Nem – vallotta be. – Soha nem voltak ott. Az csak egy próba volt. Meg kellett tudnom, ki vagy – hogy mit várhatok tőled, hogy hol kezdjem.

– A vér – emlékezett Luke.

– Hiba volt – látta be Akanah. – Éreztem a meglepetésedet, és azt hittem, elárultam magam. Soha nem láttam fényszablyától kiontott vért. Magamra kellett vonnom a figyelmedet, meg Nashirára, különben elveszítettelek volna.

– Ugyan miért? Ezt nem értem. Mit akartál elérni ezzel a csalással?

Akanah lassan ráemelte szomorú szemét.

– Nem magam miatt, Luke. Amit te adtál nekem… amit az a számomra jelentett… az csak úgy megtörtént… nem volt eltervezve.

– Akkor miért?

– Mert tartottam tőled – felelte gyorsan.

– Nem értem.

– Luke, én láttam a háború sötét oldalát, ahol nincsenek győztesek, csak vesztesek. Láttam, milyen erő az, hogyan használják, és mit jelent az, ha egy olyan világ nem rendelkezik vele, amelyben mindennek jelentősége van. – A szemében látható szomorúság most a hangjából is érződött. – Tízéves voltam, amikor a Császár rohamosztagosai elsöpörték a fél galaxist. Paradicsomi gyermekkorom után egy pokolban nőttem fel. Jó okom van félni a hatalomtól.

– És azt hitted – hiszed – hogy én is a Császárhoz hasonló fenyegetést jelentek?

– Nemcsak rólad van szó – mondta Akanah. – Te kiképeztél másokat, hogy a te utadat járják. Ahol valamikor csak egy volt, most sokan vannak, és egyre többen lesznek. Meg kellett ismerjelek téged. Tudnom kellett, mi az, ami egyensúlyban tartja benned az Erőt. Látnom kellett, hogy mit adhatok át neked abból, amit én kaptam a Körtől. A céljaimat tekintve nem hazudtam neked. Valami mindig hiányzott, egy kevés a Fényből, a békéből. Megpróbáltam úgy intézni, hogy megtaláld ezeket.

– Hazugsággal – mutatott rá Luke, és nyugtalanul felállt.

Akanah bánatosan elmosolyodott.

– Mint látod, a fallanassik sem mentesek a csalástól.

– Nashira tehát csak a fantázia szüleménye? Visszatükröződése annak, amit tudni szerettem volna?

– Nem – felelte Akanah. – Annál azért több.

– Akanah… – szólt közbe Wialu figyelmeztetőleg.

– El kell mondanom neki – mondta Akanah hirtelen haraggal. – A titok rosszabb a hazugságnál is. – Felállt, és egy lépést tett Luke felé. – A második évben egy asszony jött Iselához a Carratosra. Fallanassi volt, de nem ismertem, nem tartozott a Lucazec Köréhez. Öt napig volt nálunk, és órákat töltött együtt anyámmal.

Wialu felé fordulva folytatta.

– Azt hiszem, a Kör küldte, hogy rábeszélje anyámat, engedjen el engem. Lehet, hogy ha anyám beleegyezik, magával is vitt volna. Nem tudom, anyámnak mit ígértek akkor… pénzt, amit majd folyósítanak neki, útlevelet, szabadságot… De ki remélhette, hogy ha el is veszi a pénzt, engem elenged?

Wialu közömbös arckifejezése sem megerősítést, sem mentegetőzést nem sugallt. Akanah majd egy percig nézett rá várakozón, majd Luke felé fordulva folytatta:

– Annak az asszonynak a körbéli neve Nashira volt. Csodaszép asszony volt, és nagyon kedves volt hozzám – ez éppen elég volt ahhoz, hogy eszembe juttassa Iselát. Egyenrangúként szólt hozzám, és helyet adott nekem a szívében. Amikor megkérdeztem tőle, miért ilyen velem, azt mondta, hogy a Császár elvette tőle a gyermekeit – egy fiút és egy lányt. És most csak annyit tehet, hogy szereti a környezetében lévő gyermekeket, és reméli, másvalaki ugyanúgy tesz az övéivel. Amikor anyád felől kérdeztél, én arról az asszonyról beszéltem, akit anyámnak szerettem volna tudni. Nashiráról beszéltem neked.

– De ő a tiéd – mondta Luke a fejét rázva. – A te fájdalmad… a te fantáziád…

– Annyira különbözik a tiédtől? Én beleláttam a szívedbe, Luke Skywalker. Csak úgy tudtalak félrevezetni, hogy ismertelek. Csak az igazsággal tudtalak megcsalni.

Luke lassan hátrálni kezdett a kabin ajtaja felé.

– Elég – mondta. – Eleget hallottam. Semmit nem hiszek el neked. Semmiben nem hiszek, ami a Coruscant óta történt. Wialu hallgatásában több igazság van, mint a te szavaidban.

Utolsó mondatánál az ősz hajú asszony felé intett, majd feléje is fordult.

– Bizonyára azt hiszed, hogy ostoba vagyok, amiért olyan fantomot hajszoltam, amit ő kreált. Köszönöm, hogy felébresztettél. Sok szerencsét kívánok ahhoz, hogy sikeresen letérítsd Isela útjáról, és a tiédre vezesd.

Azzal megfordult, és kiment. Akanah könnyeit sem vette észre.

* * *

– Jön már? – kérdezte Akanah aggódva.

Etahn A'baht a homlokát ráncolva lesett ki a teherdokk ajtaján.

– Rögtön megkérdezem az embereimet – mondta, és a komja után nyúlva lelépett a beszállóhídról.

Akanah Wialura pillantott, miközben a Star Morning hordára elhaladt mellettük a csomagjaikkal, hogy felvigye a hajóra.

– Beszélnem kell vele. Nem hagyhatom így itt.

– Meddig várakoztatsz minket? – kérdezte Wialu gyengéden. – A kár, amit okoztál…

– Tudom – vágott a szavába Akanah. – De még kell értetnem vele, hogy nem minden volt hazugság.

– Lehet egyetlen hamis csillag a galaxisban, de ha az éppen előtted van, nem látod tőle a többit, mert az elvakít – hívta fel a figyelmét Wialu. – Sok időbe telik, mire ezt helyrehozod, Akanah. Több időbe, mint amennyi nekünk van.

Akanah aggodalmas pillantást vetett a visszatérő A'bahtra.

– Ha nem tudtok várni, én itt maradok.

– Akanah, nem kényszerítheted a folyót, hogy feléd folyjon.

A tábornok homlokát most mélyebb ráncok barázdálták.

– Luke nem válaszol. Senki nem tudja, hol van. – mondta A'baht. – Nem értem… ő hozta ide önöket, nem hagyhatja csak így elmenni. Ennyivel tartozik önöknek.

– Nem tartozik semmivel – jelentette ki Wialu határozottan. – Én választottam, és nem kértem tőle semmit.

A'baht felhorkant.

– Mégis úgy érzem, elnézést kell kérnem…

– Itt van – jelezte Wialu

A többiek a bejárat felé fordultak, de Wialu a helyiség egyik üres sarka felé pillantott. Egy perccel később Luke meg is jelent, mintha csak egy, a többiek által nem látott ajtón át jött volna be.

– Mi a…? – kezdte A'baht, de csak megrázta a fejét. – Jedi.

Akanah Luke elé szaladt, de megállt, mielőtt megölelte volna, és a szemébe nézett.

– Jöttem elköszönni – szólt Luke.

– Nem biztos, hogy elmegyek.

Luke a fejét rázta.

– Neked köztük a helyed. Wialunak igaza van. Ennyit még én is ki tudok olvasni az Áramlatból.

– Valamit mondanom kell, mielőtt elmegyek – mondta Akanah sietősen. – Kérlek… ne a történtek alapján ítélj meg, és kérlek, ne taszítsd el magadtól az igazságot csak azért, mert hazugság előzte meg. Van egyfajta gyengédség, szépség és vigasztaló a fallanassik útjában… ha ezt eddig nem sikerült megmutatnom neked, akkor bennem van a hiba, nem pedig a Fényben vagy a Fe-hér Áramlatban. Mélysége van azon túl is, amennyire én el tudok merülni benne, és sokkal értékesebb, mint amennyire te tartod.

– Csalást, manipulációt láttam benne…

Akanah bátran előrelépett, és tenyerét a fiú mellére helyezte.

– Ez nem az Erő útja, hanem a békéé. És én azt szeretném, hogy benned is béke legyen. Szeretném, ha ezt odatennéd az Erő mellé, amit már birtokolsz. Én mindig csak ezt akartam neked adni, én nem vártam tőled semmit. – A hangja reszketett, amikor suttogva hozzátette: – És a fájdalmadat sem akartam növelni.

Luke a kezébe fogta Akanah kezét, és lesütötte a szemét.

– Úgy látszik, el kell döntenem, mit higgyek – közölte végül. Megpróbálok az első változatban hinni, az taIán átvezet a többin.

Akanah hálásan pillantott rá.

– Akkor most már mehetek – mondta, és gyengéden arcon csókolta, mielőtt hátat fordított neki.

Luke csak állt, és nézte, amint még egyszer köszönetet mond A'bahtnak, majd elindul felfelé a beszállóhídon, s Wialu is utána indul.

Akanah egy pillanatra megállt, mielőtt végleg elnyelte volna a zsilip, és mentegetőző pillantást vetett Luke felé. Mintha megbocsátó mosolyt vélt volna felfedezni Luke arcán.

Addigra A'baht Luke mellé ért.

– Üzenet van a számodra, Luke – egy sor prioritási jelzéssel… – kezdte.

– Luke Skywalker.

Wialu hangjára felkapta a fejét. Megpillantotta a zsilip ajtajában álló asszonyt.

– Igen?

– Egy kis szolgálatot kérek tőled.

– Mi legyen az?

– Mondd meg a testvérednek – kérte Wialu –, hogy ha a saját útját akarja követni, örömmel látjuk magunk között. – Azzal elfordult.

Mire Luke magához tért a hallottaktól, a Star Morning már elhúzott a dokk mellől, és nekivágott az űrnek.

* * *

Leiától nem érkezett üzenet.

Az Obroa-skai főkönyvtárosa közölte vele, hogy a FALLANASSI tárgyú kutatási program folyamatban van, ötödik a várólistán, és hogy az anyag továbbítása hamarosan megkezdődik.

A High Heaven kórházfregatt rehab terapeutája jelentette, hogy Hant átszállították a Flotta kórházába a Coruscantra.

– Nem mintha rossz volna az állapota – valójában sokkal jobban van, mint az itt lévők többsége. Így legalább felszabadult egy helyünk, amit mások gyógyítására tudunk használni – mondta a terapeuta. – Mivelhogy az átszállítást a sorhajókapitány saját hajójával végezték, ez is része lehet a kúrának. – Kis szünet után hozzátette: – A vukikkal különben sem lehet vitatkozni.

A harmadik jelentés Streentől érkezett, aki részletesen beszámolt a Yavin 4 akadémiáján történtekről. Tekintettel jelenlegi lelkiállapotára, Luke-ot ez egyáltalán nem érdekelte.

Az utolsó üzenet Alfa Kéktől érkezett.

– HeIló, Luke – üdvözölte Drayson admirális. – Most, hogy felétek lecsendesedtek a dolgok, el szeretném mondani, hogy megtaláltuk az elveszett droidjaidat. Lényegében bármikor visszakaphatod. De attól félek, neked magadnak kell értük menned.

* * *

– Biztos ebben? – kérdezte a rangidős fedélzetmester, miután befejezte a repülés előtti ellenőrzést a Mud Sloth belsejében. – Még a veszteségeket ismerve is biztos vagyok benne, hogy Morano kapitány bármelyik hajóját szívesen odaadja…

– Biztos vagyok benne – csatlakozott a véleményéhez Luke.

– Csak arra gondoltam, hogy végül is maga volt az, aki a fantom hajóival elűzte a csillagrombolókat. Szóval ennél azért többet érdemelne…

– Nem úgy történt – hárította el a dicséretet Luke. – És ez a hajó pont megfelel az igényeimnek.

A fedélzetmester megvakarta a fejét.

– Nos, ha maga mondja. – Egy pillantást vetett Luke mögé. – Gondolom, a tábornok idejön elköszönni, he?

– Nem tudja, hogy elmegyek – világosította fel Luke, és a csomagját behajította a Mud Sloth zsilipjén. – És hálás volnék, ha nem rohanna hozzá a hírrel.

– Ez kissé problémás – mondta a fedélzetmester a szemöldökét ráncolva. – Egy hajó sem hagyhatja el a felszállófedélzetet, amíg a vezérkar nem adja meg az engedélyt.

– Ez nem az én problémám – vonta fel a vállát Luke, és felmászott a létrán. – Civil hajó, civil pilóta. Nem is volna szabad itt lennie. Töröljön le a radarernyőről, rendben?

– Hát persze – hangzott a bizonytalan válasz. – Az ön kedvéért azt hiszem, meg tudom tenni. De nézze, legalább annyit mondjon meg, hogy hová megy… tudja a napló miatt.

– Azt sosem fogja megtudni – mondta Luke, amint elérte a zsilipet. – Csak naplózzon be, főnök… és kösz, hogy ilyen gyorsan átnézték a hajót.

Nem sokkal azután a Mud Sloth kiugrott a hiperűr magányába, hogy megkezdje hosszú útját a Maltha Obex felé.

* * *

Az út végére Luke érezte, hogy megváltozott. A hajó úgy tűnik, rovarbábként szolgált, és ő átment a metamorfózison.

Sok időt akart eltölteni ott, ahol annak idején Akanah-val oly sokat voltak együtt.

Hallani akarta beszélgetéseik távoli visszhangját, érezni az érzelmek utóhatásait.

Luke az úton mindvégig csendben volt, hol emlékezett, hol az emlékekkel játszadozott. Sorra vette az elmúlt hónapok emlékképeit, némelyiket elvetette, másokat átszínezte. És kiszűrte a tréningre vonatkozó emlékeket, majd az út hátralévő részében fallanassi tréninget tartott.

Még nem végzett, amikor a hajó kibukkant, a galaxisban, és a Maltha Obex megjelent a hajó előtt. Akkor még nem tudta, hogy ki lett belőle az átalakulás során. Csak azt tudta, hogy örül a visszatérésnek és a kínálkozó alkalomnak.

* * *

A Lady Luck napokig bujkált a teljkon vagabond elől, igyekezett mindig a horizont mögött maradni, hogy a hihetetlen quella műtárgy ne vehesse észre. Ez idő alatt két dolog kötötte le a figyelmüket: a megmaradt felszíni felszerelés segítségével függönyt vonni a vagabond elé, és figyelni a környéket, hogy mikor bukkan fel egy taktikai egység a Maltha Obex rendszerben.

De a hajó, amely végül felbukkant az ernyőn, oly apró volt, hogy Joto Eckels megkönnyebbülés helyett inkább csalódást érzett.

– Lehet, hogy csak valamilyen szonda – vélte Pakkpekattnak, a válla fölött figyelve a képet. – Ugye, a nagyobb egységek előtt szondát szoktak előreküldeni?

– Ez egy civil szkiff – magyarázta Taisden. – Nincs katonai adója.

– Akkor nyomban figyelmeztetnünk kell – mondta Eckels. – Ezredes, ha a vagabond észreveszi…

Abban a pillanatban a fejük feletti ernyő kivilágosodott.

– Itt a Mud Sloth, üdvözli a Lady Luckot. Lando, kérlek, közöld a pozíciódat.

Eckels megkönnyebbült, amikor megpillantotta Luke arcát.

– Lando nincs itt, Luke… – kezdte.

De Pakkpekatt felállt, és eltakarta Eckels elől a holokamerát.

– Mud Sloth, NRI biztonsági zónába lépett, és veszélyben van. Azonnal forduljon meg, és hagyja el a rendszert.

– Maga biztosan Pakkpekatt ezredes – állapította meg Luke. – Az előbb pedig dr. Eckels arcát láttam, ugye? Ezek szerint Lando még mindig a vagabond fedélzetén van. Nem voltak képesek kihozni onnan? Kérem az elmúlt öt nap eseményeinek összefoglalóját.

– Önnek nincs hozzáférési joga azokhoz az információkhoz – utasította el a kérést Pakkpekatt. – És nem hagyta el a rendszert.

– Ezredes, pillanatnyilag én jelentem önnek az egyetlen segítséget, amit a Flottától kap. És azt is tudom, hogy dr. Eckels ezt a küldetést nem lövöldözéssel akarja befejezni…

– Pontosan így van – ismerte el Eckels, és visszatolakodott a holokamera elé.

– …ezért jobb volna, ha megtárgyalnánk, miként lehetnénk egymás segítségére.

– Van valami elképzelése, Luke, hogy miként? – kérdezte Eckels. – Mostanáig a műtárgy nem volt túlságosan készséges… ahogyan az ezredes sem az.

– Tudom. Átolvastam a jelentéseiket… mindkettejükét – mondta Luke.

Ennél a pontnál Pakkpekatt széttárta a karját, és hátat fordított a konzolnak.

– Vizsgálatot fogok kezdeményezni erről az egész hadműveletről – morogta. – Folyton megszegik a biztonsági szabályokat… fittyet hánynak a szolgálati útra…

– Azt hiszem, én ki tudom őket hozni a vagabondból – folytatta Luke. – De ennél többre is számítok. Miért nem mondja el, doktor, hogy ön szerint mi folyik itt?

– Előbb hadd kérdezzem meg, személyesen akar a vagabondra szállni?

– Igen, dr. Eckels.

– Akkor talán jobb volna, ha együtt mennénk. Sokat segíthetnék, ha személyesen is ott volnék.

– Reméltem, hogy felajánlja, doktor – mondta Luke. – Ha ön meg az ezredes össze tudnak szedni néhány energiatelepet a droidok számára, nagyon örülnék neki. A következő fordulatnál találkozunk.

– Rendben – búcsúzott Eckels. – Felkészülök.

* * *

Amint a vagabond egyre inkább betöltötte a Mud Sloth kitekintő ablakát, Eckels idegesen fordult Luke felé.

– Honnan tudja, hogy működni fog?

–Tudni fogjuk, ha nem – mondta Luke, és behunyta a szemét.

– Nem kellene legalább Calrissian tábornoknak szólni, hogy jövünk?

– Nem jelzünk – közölte Luke. Nem adunk ki hangot. Nem használjuk a hajtóművet. Semmit, ami megzavarná az áramlatot. Semmit, ami elárulná a jelenlétünket.

Eckels visszafordult az idegen hajó felé.

– Nem tudom elhinni, hogy ez ilyen egyszerű volna.

Luke lassan megrázta a fejét.

– Maga most egy tengeralattjáró fedélzetén van. Most éppen ötszáz méternyire lebegünk a felszín alatt, és sodortatjuk magunkat az áramlattal. Nem tudja meg, hogy itt vagyunk, amíg hozzá nem koppanunk.

A tudós fenntartásokkal fogadta Luke magyarázatát.

– Bízom benne, hogy ezt korábban azért gyakorolta.

– Nem, még soha.

– Ó, jaj…

– De láttam, hogyan csinálják.

Eckels nagyot nyelt.

– Akkor abban bízom, hogy legalább gyakorolta.

Luke még mindig csukott szemmel elmosolyodott.

– Egész úton idefelé. Nyugi, doktor. Ezt olyan emberektől tanultam, akik a rejtőzés művészetének mesterei. Mindazonáltal hagyhatna koncentrálni.

Eckels összeszorított ajakkal süppedt a székbe, és a vagabondra meredt, amely már eltakarta az egész égboltot.

* * *

– Lando.

Nevének hallatán Lando megmozdult, és lassan a kom után nyúlt.

– Mi van, Lobot?

– Valaki van itt.

– Hol itt? – kérdezte Lando. és egyszeriben felébredt.

– Odakint, a hajlat közelében – Lobot hallgatózott. – Ez érdekes. Hallottam a koppanást, de azután semmi.

– Tehát kopogtak az ajtón – mondta Lando türelmetlenül. – Hát akkor nyisd ki, lássuk, ki az?

Hosszú csend következett.

– A látogatók a határterületen vannak – mondta végül Lobot.

– És kicsodák vagy micsodák?

– Nem ismerem fel őket.

– Majd én megnézem – állt fel Lando mogorván. A kimerültség és az éhség csak fokozta a haragját. – Artoo, indulás… kapcsolj be. Artoo…

A droid nem mozdult. Akárcsak C-3PO esetében, a telepei teljesen kimerültek.

– Na jó – morgott Lando. – Hadd menjek én egyedül, úgyis kedvelem a sötétséget. Nektek is jobb lesz, ha nem térek vissza.

– Ahoj a hajón! – hallatszott egy új hang. – Van itthon valaki?

Lando hunyorogva igyekezett végiggondolni a hallottakat.

– Luke? Te vagy az, Luke? Mit keresel te itt?

– Rosszkor jöttem? El is mehetek.

– Ha nélkülem mész el, megfojtalak és lelőlek, azután felnégyellek – ecsetelte a rá váró jókat Lando, de egyáltalán nem volt humoros kedvében. – Maradj ott, ahol vagy. Kijövök.

– Már idebent vagyunk – mondta Luke. – A vagabond bekapott minket.

– Neeeem…

– Minden oké. Valamilyen nulla gés hangárban vagyunk a külső és belső burkolat között – még ki is vagyunk kötve. Öltözöm, és megyek hozzád – ígérte Luke.

– Maradj vonalban, és tarts szóval.

* * *

Lando kiragadta dr. Eckels kezéből a literes edényt, és olyan gyorsan öntötte magába a vizet, hogy félő volt, visszajön.

– Luke – fordult hozzá Lando visszaadva a tartályt. –Te elhiszed ezt? Ez az egész nem más, mint egy múzeum… – Egy pillanatra elhallgatott, hogy visszanyelje a keserű ízt, ami a torkát kaparta. Köhögött is hozzá.

– Csak nyugodtan, Lando…

A tábornok csak intett a kezével.

– Egy múzeum! Mikor láttál engem egy múzeumban? – Rekedten felnevetett. – És a legviccesebbet még nem is mondtam – egyik műtárgy sem igazi. Csak másolat… értéktelen.

– Tudja, hogy miről beszél a barátunk, dr. Eckels?

– Valószínűleg – felelte Eckels, és az elsősegélycsomag élelmiszerkészletében kotorászott.

Lando tovább folytatta a monológját, a hangja valósággal elérzékenyült, érzelgőssé vált.

– Csak nézni lehet. Innen semmit nem lehet ellopni. Semmi szuvenír. Micsoda időpocsékolás. Luke, micsoda nyomorúságos időpocsékolás. Annyi, mint virágot szedni. Ma még szép, holnap már szemét… – Hirtelen észrevette az élelmiszercsomagot, lecsapott rá, és hátat fordított a többieknek, mintha attól félne, hogy meg kell osztania vélük.

– Lando, hol van Lobot?

A válasz csak azután érkezett meg, hogy a csomag tartalma láthatóan megcsappant.

– Új barátja van – vonta meg a vállát Lando. – Velem már szóba sem áll. – Hirtelen felnevetett. – Elment az esze. Majd meglátod.

– Vigyél hozzá – mondta Luke határozottan. – Neki is gondját kell viselnünk.

Lando lassú szaltó után jobb kezével a hajó belseje felé intett.

– Arra. Bal, bal, jobb, jobb, középső, jobb, középső. Valahogy így. – Az élelmiszercsomag kiürült. – Nem tudod eltéveszteni. Egyedül neki van Iába.

* * *

Dr. Eckels és Luke az egyik oldalsó csőben lebegve találta meg Lobotot. A szeme csukva, kezét a fejéhez szorította. Az átlátszó vezetékek kötegei a cső alján lévő csatlakozókkal kötötték össze.

– Van valami elképzelése, hogy mit keresünk itt, doktor?

Eckels leplezetlen kíváncsisággal lesett be a szomszédos kamrákba.

– Ezek méretükben és arányukban a jégben talált quellákkal azonosak – mondta álmélkodva.

– Ezek itt nem maradványoknak tűnnek – tűnődött Luke, és a Lobotot tartalmazó csőhöz lépett. – Lobot… Luke vagyok. Ébresztő, haver… ki vagy szabadítva.

– Azt akarja mondani, hogy él? – érdeklődött Eckels. – Én nem tartottam szava-hihetőnek a jelentéseket.

– Miért?

– Miért? Ez hihetetlen… példátlan.

– Ez az egész hajó él, doktor – magyarázta Luke. – Csak másképpen, mint mi.

– Hogyan másképpen?

– Alapjában véve úgy, hogy minél több energiához jut, annál éberebb – majdnem mintha… aludna. Mint Lobot, ő is aludni látszik. – A szemöldökét ráncolva megbökte Lobot könyökét. – Hé… hozzád beszélek,

– De ezeknek itt nincsenek végtagjaik – tiltakozott Eckels. – A felszínen talált lények pedig négylábúak voltak.

– Én nem azt igyekeztem megállapítani, hogy milyenek voltak, doktor. Csak annyit mondtam, hogy amit Lobot jelentett, az igaz. Ezek a lények élnek, és a hajó is él. Hadd magyarázzam meg a köztük lévő kapcsolat lényegét.

Lobot már ébredezett.

– Várok – morogta, mintha transzban volna.

– Mire? – kérdezte Luke.

Eckels összevonta a szemöldökét.

– Fizikailag ez a kapcsolat azokat a folyamatokat tükrözi, amik a quella belsejében mennek végbe. – A szeme hirtelen elkerekedett. – Luke, most azonnal látnom kell a hajó többi részét. Meg kell néznem a múzeumot, amiről Lando beszélt.

– Lobot, szólalj meg – kérlelte Luke. – Mit akarsz, mit csináljak?

– Várunk – mondta Lobot álmatagon.

– Kik azok a „mi”?

– Válaszok – felelte Lobot.

– Igen, válaszokat várok – sürgette Luke. – Mire vársz? Mire van szükséged?

– Várunk… az… olvadásra…

Luke kérdőn pillantott Eckelsre.

– Látnom kell a hajót. Nem fogok találgatni, amikor a megoldás itt van egy karnyújtásnyira.

Luke egyetértőn bólintott, és azt mondta.

– Azt hiszem, meg kell szakítanunk Lobot társalgását. Tud valamit a neurális interfészekről, doktor, vagy egyszerűen csak húzzam ki a dugót?

Eckels grimaszt vágott.

– Tegyen belátása szerint, én odakint várok.

* * *

Közel egy órába telt, mire Lando és Lobot készen állt a házigazda és az idegenvezető szerepére. Eckels számára ez az egy óra maga volt a pokol. Luke ezalatt rendbe hozta a droidokat, és nekilátott megjavítani C-3PO sérült karját.

– Örülök, hogy ismét látom, Luke gazda – köszöntötte a droid. – Nem fogja elhinni, amit el fogunk mesélni magának. Először is nem értem, miért kellett nekem egy ilyen útra eljönnöm. Miért támadt rám először ez a vagabond, azután meg egy egész flotta? És Lando gazda is magamra hagyott, hogy elfoghassanak a betolakodók…

Luke elvigyorodott.

– Én is szeretlek, C-3PO. És megígérem, hogy később végighallgatom valamennyi történetedet. Kétszer is, ha akarod.

– Ez nagyon kedves öntől, uram.

Miután a droidokat elvitte a szkiffre, Luke felfedezőútra indult Landóval, míg Lobot és Eckels más úton indult el. De Lando kis idő elteltével kényelmesebbnek ítélte a csillaghajót, és sűrű bocsánatkérések közepette megvált Luke társaságától.

Addigra Luke már alaposan kiismerte a vagabond belső geometriáját, és egyedül is boldogult. A „múzeumot” és a galériát is érdekesnek találta, de hamarosan visszafordult a belső kamrák felé, hogy a csőrendszereket és az alagút-labirintusokat tanulmányozza, amiket magában Eckels-testeknek nevezett.

Ezekben rejtőzött a vagabond korlátozott öntudata, a hajó energiaáramainak központja. Egy lélegzetvételnyi időnek tűnő négy óra múlva gondolt csak arra, hogy csatlakozni kellene a többiekhez. Újabb másfél óra múlva meg is tette.

Már mind a hajóban voltak. Lando az ágyon aludt, Lobot a műszerfal előtt a padlón. C-3PO az egyik ülésbe volt szíjazva, Artoo meg hol az adatport, hol az energiaport előtt toporgott.

Eckels a pilótaillésben gubbasztott, és egyszerre figyelte a monitorokat, és nyomogatta az adattábla billentyűit.

– Azt hiszem, most már tudom a választ – jelezte, de nem nézett fel a munkájából. – Felébresztjük a többieket?

– Nem – mondta Luke. – Ők már megtették a magukét – most pihenjenek. Néz-zük a jegyzeteket. Majd ha kérdésünk lesz hozzájuk, feltesszük, ha felébredtek.

– Sok hasznát vettem Lobot gondolatainak, amíg körbejártunk – mondta Eckels.

– Figyelemreméltóan kifinomult elméje van.

– Az emberek folyton alábecsülik őt – méltatlankodott Luke. – Szóval, mit talált?

Eckels hátradőlt a székében, és az adattáblára mutatott.

– Lobotnak igaza volt – mondta. – A holdak jelentik a kulcsot.

– A planetáriumban látott holdak.

– Igen – folytatta Eckels. – Pakkpekatt ezredes segítségével elemeztük az adatokat és a képeket, amikre R2-D2 első ízben továbbított a planetáriumról és az auditóriumról. A holdak pályája instabilnak bizonyult.

– Javítson ki, ha valamit rosszul tudok, doktor, de , Maltha Obexnek nincsenek holdjai.

Eckels bólintott.

– De a Quellának igen. Jelentéktelen holdak – egyáltalán nem inspirálják az embert mitológiateremtésre. Legalábbis addig, amíg egyikük le nem esik az égről.

– A jégkorszak tehát egy katasztrófa következménye – állapította meg Luke elgondolkodva.

– Igen, nagyon úgy néz ki – csatlakozott a véleményéhez Eckels. – A kisebbik holdnak instabil volt a pályája. Artoo feljegyzéseiben visszafelé haladva felfedeztük az utalást arra, hogy a nagyobb hold gravitációja megzavarta a kisebbnek a pályáját, mire az több száz éves szabálytalan keringés után lezuhant.

– És a quelák ezt előre látták. Tudták, mi vár rájuk – mondta Luke. – És amikor elmentek, akkor építették ez a hajót. Figyelmeztetésül.

– Mint fajuk technológiájának legnagyszerűbb termékét – mondta Eckels. – Amit láttam, abból úgy ítélem, hogy nem voltak meg az eszközeik a hold felrobbantásához vagy kitérítéséhez – még ha a Maltha Obex holdja méretében és erejét tekintve is eltörpült e hajó mellett. És a népes bolygót sem tudták evakuálni, ezért a kultúrájukat ezekbe a szerografikákba mentették át. Több százezer is van belőlük.

– A kiürítéshez több ezer ilyen hajó kellett volna – mondta Luke. – A rendelkezésükre álló idő alatt ez lehetetlenség volt.

– Egyet viszont tudtak építeni, és a vég bekövetkezése előtt útnak is indították – vette, át a szót Eckels. – A planetáriumban azt az állapotot láttuk, ami a hajó elindulása előtt volt. Megvoltak a holdak, és a bolygó sem fagyott bele a jégbe.

Eckels a pilótafülke ablakán át a galériára pillantott.

– Lando barátja tévedett – folytatta. – Ami itt van, nagyon is valóságos. Ez a hajó nem tárgyak múzeuma – hanem gondolatoké. Talán soha nem tudjuk meg, miért, de a quellák többre tartották ezeket a gondolatokat, mint a saját életüket. Mi sokkal inkább azt becsüljük, ami az életünket jelenti. Milyen grandiózus ajándék – és micsoda felesleges pazarlás.

– Pazarlás? – hördült Luke. – És azok ott a hajó belsejében? Lobot még mindig quellaknak nevezi őket. Maga is azt mondta, hogy a quellákra hasonlítanak. Hogy ez a hajó éppen hazaviszi őket.

Eckels elgondolkodva nézte az adattábláját.

– De csak néhány ezer van belőlük egy olyan hajón, amelyiken százszor többen is elférnének. – Megrázta a fejét. – Nem, ez nem lehet. Ez nem bárka vagy mentőcsónak. Azok a testek irányítják és ellenőrzik a hajót, nem utasok. A hajó igazi rakománya a gondolatok, az eszmék gyűjteménye – ezer évek történelme, művészete nagyszerű biokémiai tudománya. Nem, ez nem múzeum. Ez egy emlékmű, Luke.

– Nem – hajtogatta Luke konokul. – Van itt még valami. – Elfordult, elegáns mozdulattal kilibbent a zsilipen, és a kapaszkodókat használva elúszott a szkiff közeléből.

A galéria arcai előtt lebegve behunyta a szemét, és érzékeit kiterjesztette a lenti bolygóra. Nagy csendet talált. Nem találta életnek jelét, de az Erő nyomát sem fedezte fel. A jégtakaró ugyanazt a profán nyugalmat sugározta, mint az alatta megbúvó szikla.

– Mit keresel?

– Hogy miért várják az olvadást?

– Mert befejezte az utazást – vélte Eckels. – Ez csak azt jelentheti.

– Csitt – monda Luke. Közelebb úszott a vagabond külső falához, megragadta, és odahúzta magát. Hallgatta a hajó monoton ritmusait, és hagyta, hogy a teste azonosuljon velük. Addig hallgatta, amíg teljesen meg nem értette a lényegét.

Azután megint kinyújtotta érzékeit a bolygó felé, de ezúttal lecsillapította türelmetlenségét és vágyát, és keresni kezdte azt a kapcsolatot, amely torzulásmentesen áramolhat feléje.

És hirtelen ott voltak: több millió homokszem a bolygó felszínén – a közös szívverés ritmusa oly gyenge, mint a félve elsuttogott szó. Luke döbbenetében felkiáltott, és ellökte magát a faltól.

– Mi van? Mi az? – kiáltotta Eckels. Gyorsan Luke elé úszott, hogy elkapja, mielőtt az a galéria szemközti falának ütközik.

De Luke kiszabadította magát Eckels szorításából, és kezével végigsimította a quella arcokat.

– A quellák, akiket kimentett a jégből, nem túlélők – mondta. – Hanem szakadárok.

– Hogy érti ezt?

– Pontosan, ahogy mondom. Mindannyian tévedtünk. Ez a hajó nem múzeum, nem emlékmű, de nem is mentőcsónak. Ez egy szerszámosláda, doktor. Ennek segítségével lehet újjáépíteni egy lerombolt világot.

Megfordult, és megragadta Eckels mindkét kezét. Arcáról öröm és csodálkozás sugárzott. – Több idejük volt, doktor, mint amennyi alatt ezt a hajót meg lehet építeni – még felkészülésre is maradt belőle. A bolygó nem halott – több millió quella van odalent, és várja az olvadást. És mi segíthetünk ezen.

* * *

Mihelyt a Mud Sloth kijutott a vagabond által készített nyíláson, Luke úgy fordította a szkiffet, hogy az ablakából láthassák az egyre zsugorodó hajót.

– Biztos, hogy nem akar elrejtőzni, mint korábban? – kérdezte Eckels aggódva. – Én inkább nem vennék részt a Maltha Obex felmelegítésében.

– A vagabond nem fog bántani minket – szólt Lobot megnyugtatólag.

– Ne aggódjon, dr. Eckels – mondta Lando. – Lobot olyan hosszú időt töltött abban a csőben, hogy most már tiszteletbeli tojásnak számít.

Luke kuncogott.

– Ha aggódni akar, doktor, aggódjon amiatt, nehogy a kollégái felcseréljenek két számjegyet, vagy elírjanak egy tizedesvesszőt.

– A legjobb klimatológusaink modellezik a Quella glaciális történetét – említette meg Eckels nem kevés szakmai büszkeséggel. – Ha Lobot hibátlanul továbbította az adatokat…

– Meg fogják érteni – biztosította Lobot. – Igaz, hogy egész sor új memóriakód bevezetésére lesz szükség, de meg fogják érteni.

– Még mindig csodálkozom azon, hogy milyen kevés energia kell hozzá – mondta Luke. – Először azt hittem, legalább egy tucat csillagromboló egyhavi munkájába fog kerülni.

– Rövid impulzusok, rövid időközökben – magyarázta Eckels. – Ennyi az egész.

Nyilván magától is helyrejönne, ahogy a quellák számítanak rá, de a második hold elvesztése bizonytalanná tette a pályáját.

– Nézzék – kiáltott Luke. – Kezdődik.

A vagabond felszíne csillogni kezdett. Kékes energia-kisülések cikáztak a felszínén, amint az energia kezdte felépíteni az erőteret. Azután a hajó két végéből tripla energiasugarak szökkentek a bolygó felé, és félúton egyesülve egyetlen energiaalagútban haladtak tovább. Amint elérték a jégpáncélt, hatalmas robbanások kíséretében gőzfelhőket és gejzíreket generáltak.

– Jó kis tűzijáték – mondta Lando könnyedén. – Kár, hogy csak mi hatan láthatjuk.

– Éppen ellenkezőleg, tábornok – mondott ellent Eckels. – Annak a levesnek lassú tűzön kell főni, és az volna a legjobb, ha a quellák sem bolygatnák.

A felszín bombázása még akkor is folyt, amikor a Mud Sloth elindult, hogy találkozzon a Lady Luckkal. Amikor a két hajó végül összekapcsolódott, Lando és Lobot percek alatt eltűnt a hajó valamelyik lakosztályában. C-3PO is utánuk vetette magát egy alapos olajfürdő reményében.

De Luke és Eckels tovább figyelte a Maltha Obexet, amely most már csak egy apró gömb volt a távolban. Egyikük sem mondta ki, mire gondol, de az arcukon látható kifejezés elárulta, hogy egyforma csodálattal szemlélik az eseményeket.

Amikor Luke szeme leragadt, és egyenletesen kezdett lélegezni, Eckels szó nélkül vette tudomásul. És egyáltalán nem lepődött meg, amikor a vagabond teljesen eltűnt a látómezőből.

– Tényleg gyakorolt az ideúton – konstatálta Eckels, és megveregette Luke vál-lát. – BevaIlom, úgy terveztem, hogy itt maradok, és dokumentálom a quellák felemelkedését, de most úgy vélem jobb, ha magukra hagyjuk őket. Mondja, mi lesz a következő hőstette?

– Nem tudom, ez meddig tart – hangzott a kitérő válasz. – Talán nem sokáig. A hajót irányító energiák meglehetősen komplexek, és a tanítóm azt mondta, az én érintésem túl súlyos. Mégis meg kellett próbálnom – vissza kellett adnom nekik az életüket, és most időt kell hagynom, hogy begyógyíthassák a sebeiket.

– Eckelsre pillantott. – De vissza akarok jönni, hogy találkozzam velük. Kíváncsi vagyok, mennyit kell várnom az alkalomra.

A régész pillantásában jó adag bánat és sajnálkozás volt.

– Adjon nekik száz évet – javasolta, és tudta, ez azt jelenti, hogy Luke már nem térhet vissza a Maltha Obexre. – Vagy ezret. Majd úgy regisztráljuk ezt a bolygót a térképeinken, mint halott világot, amin nincs semmi, amit el lehetne vinni.

A quelláknak nem fogunk hiányozni. Az ő életük nélkülünk is teljes lesz. Hatalmas ajándékot adott nekik, Luke… a jövőjüket. – A halvány korong felé pillantott. – Valahogy úgy érzem, megérdemelték.

Epilógus

Coruscant, nyolc nappal később

Párás, hideg szél csapott Luke arcába, amint tengerparti háza mellett, a sziklán állva nézte a tengert. Régóta állt ott, és átgondolta itteni életét.

Amikor apja egykori erődmenedéke romjait rendbe hozta, igyekezett úgy átalakítani, hogy semmi ne emlékeztessen a történetére. De rá kellett jönnie, hogy börtönt épített, és most szerencsésnek érezte magát, hogy elmehet innen.

Kinyújtotta a kezét, kiterjesztette érzékeit, és megkereste az erőd leggyengébb pontjait. Hirtelen erőt összpontosított rájuk, mire az építmény nagy robaj közepette összeomlott.

De ez még nem elégítette ki Luke-ot, ezzel még nem szabadult meg a kísértéstől. Egyenként felemelte a romba dőlt erőd köveit a levegőbe, mígnem azok hatalmas porfelhőként nem kavarogtak. Azután egy utolsó erőfeszítéssel az egészet a tenger fölé sodorta, és ott hagyta a vízbe hullani.

– Még nem érkezett el az ideje annak, hogy félreálljak – mondta a süvöltő szélnek. – De ha egyszer eljön, ennél különb helyet is találok magamnak.

* * *

Leia maga előtt terelve három gyermekét, belépett a kapun, és egy pillantást vetett a S-EP1-es droidra.

– Kapcsold be a biztonsági rendszert, Szepi – mondta. – Éjszakára itt maradunk, és reggelig senki nem jöhet be.

– Igen, hercegnő.

Jacen és Jaina előreszaladt a virágágyásokkal szegélyezett ösvényen, és Leia nemsokára már csak csengő kacagásukból és sikoltozásukból tudta, merre járhatnak. Anakin ott maradt vele, kézen fogta, úgy sietett a ház felé, hogy minél előbb lepihenhessen. De közelebb érve megtorpant, amikor megpillantotta Jainát Luke karján. Jacen Luke lábát ölelte át. Mindhárman mosolyogtak, de Luke mosolya gyorsan lehervadt, amikor meglátta Leia arckifejezését.

– Hallom, jártál a Flotta kórházában – fogadta, és Anakint a másik karjába kapta.

– Hogy van Han?

– Jobban – hangzott a válasz. Már kivették a tankból, és sokkal jobban néz ki.

Most először vittem el a gyerekeket is. Te mit keresel itt?

– Kissé megkésve, de elfogadtam a meghívásodat – mondta bánatos mosollyal.

– Segíts lefektetni a gyerekeket – ajánlotta Leia. Ez eltartott egy darabig, mert Luke felbukkanása elűzte a gyerekek álmosságát. Egyszerűen nem tudott megszabadulni tőluk, amíg meg nem ígérte nekik, hogy másnap reggel találkoznak.

– Rendben van, de az anyunak meg nekem van egy kis dolgunk – mondta Luke határozottan. – Szóval villanyt lekapcsolni, szemet behunyni. Gondoljatok apura, küldjetek feléje gyógyító gondolatokat, hogy minét előbb hazajöhessen.

Leia mindezt csodálkozva figyelte. Amikor végre egyedül maradtak a barátságos nappaliban, megkérdezte:

– Ki vagy te, és mit tettél a bátyámmal?

– Még mindig nem változtam meg annyira, mint te szeretnéd – mondta Luke nevetve.

– Megtaláltad már, amit kerestél?

A vidámság lehervadt Luke arcáról.

– Nem – ismerte el. – De mint az gyakran megesik, találtam, helyette valami mást. Nem hiszem, hogy el tudom mondani, mi az.

– Érezni, hogy másmilyen lettél – mondta Leia. – Most… higgadtabb vagy.

– Sok minden történt. Es sok mindent tanultam. Leia, még mindig tudni akarom, ki volt az anyánk, és mit kaptunk tőle. Ez még mindig sokat számít nekem. Már nem érzem az űrt magamban, Akanah részben kitöltötte, de szeretném hinni, hogy mindaz igaz.

– De visszajöttél.

– Éppen az a kicsiny töredék hozott vissza, amit még nem tudok. A szeretet és a család. Egy olyan nő, akivel még nem hozott össze a sors. Leia, őrültség volt a reményt hajszolnom a Magtól a Peremig, amikor ti, a gyerekekkel itt vagytok, és valóságosak vagytok. És ha megengeded, hogy én is szeressem és tanítsam őket, és együtt örüljek veled a gyarapodásuknak… nos, akkor én leszek a jedi nagybácsi, akit oly régóta keresel.

Leia könnyes szemmel odament hozzá, és magához ölelte.

– Isten hozott a családomban, Luke – suttogta a fülébe, egyszerre felajánlva és elfogadva az új családi kapcsolat melegségét. – Isten hozott itthon.