Winnetou aranya Karl May

Karl May

Winnetou aranya

Fordította: Hegedűs Arthúr

TARTALOM*

HARMADIK FEJEZET

Old Jumble

NEGYEDIK FEJEZET

„Sti-i-poka”

ÖTÖDIK FEJEZET

Hóban

* A mű első része Hajsza az aranyért címmel jelent meg. (a szerk.)

HARMADIK FEJEZET

Old Jumble

Három héttel később Wyoming délkeleti részén a mostani Albany-kerület hegyei között

voltunk. Tőlünk északra a Conical Peak, mögötte pedig a Squaw-hegység meredt az égnek. A

messze távolból pedig a Rees- és Laramie-Peak csúcsai sötétlettek. Balra a Jelm- és a Sheep-

hegylánc gerince tűnt fel a távoli láthatáron, míg ezektől jobbra az Elk-Mountain halvány, alig

észrevehető vonalát lehetett sejteni. A nagy kiterjedésű, rendkívül termékeny Laramie-fennsí-

kon voltunk. Aznapi célunk a Lake Jone volt, melynek partján akartuk az éjszakát eltölteni.

Hogy egy rövid pillantást vessünk vissza, el kell beszélnem, hogy a St. Josephben vásárolt

öltönyömet Hillernének adtam át megőrzésre és megbíztam, hogy vegye át és nyugtassa

helyettem a St. Louisból befolyó tiszteletdíjakat. Eddigi lovaglásunk nagyon gyors és fárasztó

volt, de nem hozott semmi különösebb élményt. Dr. Rosttal meg voltunk elégedve. Testének

látszólagos gyengesége és kicsisége mellett kitartó lovasnak bizonyult. Figyelmes, szolgálat-

kész bajtársnak mutatta magát és túlzott udvariasságán titokban sokat és jól mulattunk. Most

is állandóan Mylordnak szólított és igen gyakran kért engedélyt, hogy „egy belső hang mond-

hasson neki valamit”. Hogy miképpen fogja viselni magát veszélyes helyzetekben, amikor

egészen másként kell vigyázni, mint eddig, azt még be kellett várni. Reméltem azonban, hogy

akkor sem kell megbánnom, hogy pártoltam kérését Winnetounál, és elkísérhetett bennünket.

Meg kell jegyeznem, hogy egy, bár kicsi, de gondosan összeállított gyógyszertárt hordott

magánál és egy csomó sebészeti műszert. Lehetségesnek, sőt valószínűnek tartotta, hogy olyan

helyzetbe fog kerülni, amikor az orvosságra szükség lesz.

Hogy tulajdonképpeni célunkat elérjük és a sosónokat felkeressük, mindenesetre a Kígyó-

folyóig kellett előrehatolnunk, ott kellett megtudnunk, hol találhatjuk fel őket ez idő szerint.

Egészen pontosan ismertük ugyan lakhelyeiket, melyek gyakran valóságos falvakból állottak,

meglehetősen jól épített faházakkal. Fel kellett azonban tételeznünk, hogy a varjúindiánokkal

kilátásban levő háborúra való tekintettel, legalább is a harcosok, nem otthon, hanem valamerre

egészen másfelé lesznek.

Délután volt és a Lake Jone-ig még körülbelül kétórányi lovaglás volt hátra. Az úgynevezett

indián-nyár időszakában voltunk, mely az időjárás tekintetében csodálatos évszak. Csak a

Nyugat sajátsága ez és egyetlen más országban, a földkerekség egyetlen más vidékén sem for-

dul elő. A Laramie-fennsík kétezer méter magasságban fekszik és mégis olyan enyhe, meleg

volt a levegő idefenn, amilyet az ember ebben a magasságban, legfeljebb [...]* hogy az ember

azt hihette, hogy a tágas fennsíkon a végtelenségbe lát.

A fennsík ott, ahol voltunk, meglehetősen magas fűvel van benőve. Ez a körülmény lehetővé

tette, hogy a nyomot, mely jobb kéz felől igen éles szögben futott felénk, már igen messziről

világosan megláthassuk. Mikor elértük a nyomot, megállottunk és megszemléltük. Rost be

akarta bizonyítani, hogy nem egészen hasznavehetetlen bajtárs és így szólt:

- Ezek nem vadállatok voltak. Engedje meg, Mylord, hogy azt mondhassa nékem egy benső

hang, hogy emberek lovagoltak erre! Egészen világosan lehet még látni a lónyomokat.

- Well! Hány lovas volt? - kérdeztem mosolyogva.

- Hány? Azt senki sem tudná megmondani.

* Szöveghiány! (a szerk.)

- Akkor mi, tudniillik Winnetou és én, senkik se vagyunk!

- Miért? Talán meg tudnák mondani a számukat?

- Igen.

- Ez olyan művészet lenne, amit én még csak elképzelni sem tudok.

- Azt elhiszem! Várjon csak egy pillanatig és Winnetou mindjárt megadja a felvilágosítást!

Winnetou ugyanis leszállott, hogy megszámlálja a nyomokat. Most ismét nyeregbe vetette

magát és így szólt az ő szűkszavú modorában:

- Öt fehérember - Uff!

Mivel az Uff előtt szünetet tartott, azt következtettem, hogy a csapás gondolkozásra készteti

őt. De minthogy tovább lovagolt és egy szót sem szólt többet, csendben maradtam. Csak a

csapást figyeltem, gondosabban, mint egyébként tettem volna.

Követtük a csapást, először, mert a mi utunk is erre vezetett, másodszor, mert a vad Nyugaton

a legkisebb nyomot sem szabad közönyösen kezelni. Lehetséges ugyanis, hogy olyan embe-

rektől ered, akiknek ellenséges szándékuk van. Kis idő múlva láttuk, hogy az öt lovas közül

kettő megállapodott és leszállt a lovakról. Lábuk nyoma nem távozott el a csapástól, követte

azt. Azután egy olyan nyomot vettünk észre, amely nem lábtól származott. Mikor lovamat egy

pillanatra visszatartottam, hogy megvizsgáljam, Rost megkérdezte:

- Van itt valami néznivaló, Mr. Shatterhand?

- Igen, mégpedig igen fontos dolog.

- Micsoda?

- Az öt lovas közül kettő a másik három nyomát vizsgálgatta és eközben egyikük letérdelt.

- Minek? Semmi okot sem látok rá. Ha valamit tudni akartak, csak meg kellett volna a

többieket kérdezni!

- Azt nem tehették meg!

- Miért?

- Mert nem voltak együtt.

- Mit? Micsoda? A kettő nem volt együtt a hárommal? Tehát nem mind az öten lovagoltak

együtt?

- Nem.

A hallgatag Winnetou helyeslő pillantást vetett rám, hogy felesleges szavak nélkül is tudassa

velem, hogy most már tudhatom, miért tartotta ő ezt a csapást olyan gondolkodóba ejtőnek.

Rost tovább kérdezősködött:

- Honnan tudhatja azt olyan biztosan, Mylord? Én meg tudom ugyan különböztetni a csuklyás

izmot és harántcsíkostól, de itt nem tudnék magamnak tanácsot adni.

- Csak kissé gondolkozni kell és már meg is oldotta a talányt: Éppen mivel ennek a kettőnek

csak meg kellett volna a másik hármat kérdezni, ha tudni akartak valamit, nem lettek volna

kénytelenek megállani, leszállni a lóról és megvizsgálni a nyomokat. De hogy mégis ezt

tették, azt bizonyítja, hogy nem voltak együtt, hanem csak utánuk lovagoltak. Nézze meg csak

a csapást kissé jobban! Itt bal oldalt a fű például már újból csaknem egészen felegyenesedett,

míg jobb kéz felől még teljesen le van taposva. Utóbbi nyomok tehát frissebbek, mint amazok.

A bal oldali öt, a jobb oldalit pedig csak három órára becsülöm. Eszerint tehát a két lovas két

órával később volt itt, mint az első három.

- Most már, hogy figyelmessé tett reá, persze én is látom a különbséget a füvön. Meg fogom

ezt a jelet jegyezni magamnak, hogy alkalomadtán én is meg tudjam majd mondani, hogy

milyen régi egy csapás!

Mosolyognom kellett. Rost észrevette ezt és megkérdezte:

- Ön nevet, Mylord? Miért?

- Mert ez a meghatározás nem olyan könnyű, mint ahogy Ön azt gondolja, Mr. Rost.

- Nem olyan könnyű? Hm! Csak a füvet kell megnézni!

- Pshaw! Ha csak arról van szó, hogy milyen állapotban van a fű, akkor a dolog mindenesetre

meglehetősen egyszerű lenne. De még egészen más dolgokat is figyelembe kell venni.

- Miket?

- Mindenekelőtt az időjárást. Esett-e az eső, vagy sütött-e a nap? Merről fújt a szél? Erős vagy

gyenge, száraz vagy nedves volt-e a szél? Azután meg kell nézni, milyen fajta fűvel van

dolgunk. Könnyen, vagy nehezen tér-e magához. E tekintetben hosszának vagy rövidségének,

az egyes szálak vastagságának, a fű korának, tehát ruganyosságának, kisebb vagy nagyobb

törékenységének is nagy hatása van.

- Hagyja abba, Mylord! Hiszen ezek szerint egész sereg dolgot kell ismerni.

- Óh, ez még nem minden!

- Mi van még hátra?

- Milyen nagy volt a teher, mely a fűre nehezedett és mennyi ideig tartott ez a nyomás?

Gazdátlan, vagy pedig lovassal bíró lónak a nyomai nem egyformán élesek és világosak, mert

az utóbbi terhet visel, azután a nyomok gyors járásnál, vagy lovaglásnál elmosódottabbak,

vagyis kevésbé világosak lehetnek. Más esetekben pedig éppen ellenkezőleg kifejezettebbek

és erősebbek, mint a lassú menésnél. Lassú járásnál vagy lovaglásnál a láb, vagy a pata

hosszabban nyugszik egy helyen, mint a gyors iramnál. Viszont ezzel szemben nagyon is

figyelembe kell venni, hogy a gyorsasággal a nyomás ereje is fokozódik. A galappozó ló

egészen más erővel lép a földre, mint a lassan lépdelő; valósággal lecsap rá és mivel közben

első patáival erősebb és mélyebb nyomot hagy, mint hátsó lábaival, még hosszú idő múlva is

meg lehet a nyomok alakjából a járási módot állapítani. De mondhatnék még sok mindent,

amit mind figyelembe kell venni.

- Elég, teljesen elég már nekem, Mylord! Belátom, hogy a dolog mégis sokkal nehezebb, mint

gondoltam és alig hiszem, hogy hamarosan és könnyedén megtanulhatnám.

- Bizony, a helyes nyomolvasás valóságos tudomány a vad Nyugaton. Tudomány, amiről

persze nem írtak tankönyveket és aminek nem állítottak fel tanszéket. Nem minden embernek

van meg az a képessége, hogy ebben a tudományban jó eredményeket mutasson fel. Akinek ez

nem adatott meg, az csak maradjon otthon, ha nem akar elpusztulni, mert igen gyakran

előfordul, - velem is megtörtént már ezerszer - hogy egy csapás helyes megítélésétől igen sok,

nem egyszer az élet függ.

- De talán csak nem ettől is?

- Azt most még nem lehet tudni. A lovasok fehérek voltak, tehát nincs indiánokkal dolgunk.

Ez bizonyos mértékig megnyugtató. De akadnak olyan fehérek is, kiktől jobban kell félni,

mint az ellenséges indiánoktól. Éppen ezért most még semmi okunk sincs, hogy az itt állan-

dóan szükséges óvatosságra fittyet hányjunk. Öt órával ezelőtt három halványarcú lovagolt

erre, két órával később két másik jött utánuk. Ezek öten egy társaságot alkotnak, feltétlenül

összetartoznak és ezért nagy kérdés, miért nem lovagolt ez a kettő a másik hárommal együtt és

miért vált el tőlük?

- Hüm! Engem nem szabad megkérdeznie, mert én nem tudom! De miből meri olyan

határozottan következtetni, hogy ezek öten összetartoztak?

- Abból a körülményből, hogy a később jövők olyan alaposan megvizsgálták az előttük

lovaglók nyomát.

- Különös! Ebből éppen az ellenkezőjére mernék következtetni.

- Hogy-hogy?

- Nekem azt mondaná egy benső hang: Éppen mivel megvizsgálták a nyomokat, nem tudták,

hogy kik azok, akik előttük vannak.

- Ez nem bizonyít mást, minthogy ön nem westman. Ha az ember idegen csapásra bukkan,

akkor elolvassa és követi addig, míg változást nem mutat, vagy valami más ok nincs a meg-

állapodásra. De ez a két lovas leszállott és olyan helyen tanulmányozták a nyomot, ahol ez

nem adott okot erre a különös figyelemre. Hiszen éppen olyan maradt, amilyen azelőtt volt.

Tehát nem olyasmi után kutattak, amit még nem tudtak, hanem csak még egyszer meg akartak

arról győződni, hogy ez-e az a nyom, melyet követniök kell. A nyom és ennek folytán a három

lovas is, tehát ismerős volt előttük. Valószínűleg csupán azt akarták tudni, milyen nagy a

távolság közöttük. Ez a körülmény természetesen újabb kérdést vet fel, ami ránk nézve

végtelenül fontos lehet.

- Természetesen! Semmiféle kérdést nem látok, de legkevésbé látom azt az egyetlen egyet,

ami abból olyan természetesen következnék, amint ön mondotta!

- Erről meg vagyok győződve! Az a kérdés: Utol akarja-e ez a kettő érni a társait, vagy sem?

- Természetesen utol akarja érni, hiszen összetartoznak!

- Ezt nem lehet ilyen határozottsággal állítani. Ha én arról beszéltem, hogy összetartoznak, az

nem zárja még ki a lehetőséget, hogy ez nem a mai napra, hanem egy későbbi időpontra,

valami távolabbi útra vonatkozik.

- Ez igen bonyolult dolog nekem! Én ugyan meg tudom különböztetni a csuklyás izmot a...

- A harántcsíkos izomtól, - szakítottam félbe. - De a mostani...

- Bocsánatot, Mylord! - vágott gyorsan a szavamba. - Ezúttal nem a harántcsíkosat, hanem az

elülső, nagy, rovátkosat gondoltam; de mind a hárman a váll- és kulcscsont izomcsoportjához

tartoznak. Ezekhez még csak az emelőt számíthatom, melyet türelmesnek is neveznek, a kis,

elülső, rovátkosat és a musculus subclaveust.

- Jó, számítsa hozzá még ezt a hármat, akkor összesen hat lesz! De most nyugodtan rajta-

hagyhatjuk a vállon és a kulcscsonton ezeket az izmokat és foglalkozzunk inkább a csapással,

ami ránk nézve most mindenesetre fontosabb!

- Well, Mylord! A legnagyobb figyelemmel kísérem szavait, mert ez a nyom egész eddigi

lovaglásunk alatt az első, ami annyira leköti az ön figyelmét.

- Engem mindenekelőtt az a két kérdés foglalkoztat: Miért maradt hátra a két lovas, és utol

akarja-e érni a másik hármat vagy sem? A lovaglás célja mind a két csoportnál bizonyára

ugyanaz; úgy látszik azonban, hogy a két hátramaradottnak valamilyen szándéka van, amit

titokban akarnak tartani; azért váltak el tőlük, hogy ezt a szándékukat megbeszélhessék,

anélkül, hogy megzavarják, vagy amazok kihallgassák őket. A viszonyok között, melyek itt a

vad Nyugaton uralkodnak, száz esetből kilencvenszer fel lehet tenni, hogy ilyen gondosan

titokban tartott szándék nem jó, hanem gonosz. A három lovasnak tehát oka volna óvakodni a

kettőtől. Ez az, amit nekem ezek a nyomok mondanak.

- Mylord, az ön éleslátása csodálatraméltó! Be kell vallanom, hogy én sohasem jutottam volna

ezekre a gondolatokra és következtetésekre!

- Pshaw! Nemcsak az éleslátás hozott ezekre a következtetésekre, hanem még valami, amire

azonban nincs találó kifejezés. A westmannak ugyanis lassacskán, úgy mondhatnám, kifejlő-

dik a hatodik érzéke, amire éppen úgy rábízhatja magát, mint öt valódi érzékére. Ez egy

bizonyos faja a szellemi látásnak, vagy hallásnak, egy titokzatos módja a megfigyelésnek,

mely független a fény- vagy a hanghullámoktól. Sejtelmi vagy megérzési érzéknek lehetne

nevezni, ha a megérzés és a sejtelem nem lenne olyan bizonytalan valami. Ez a hatodik érzék

ellenben éppen olyan biztonsággal találja el az igazat, mint ahogy a szem meglátja az előtte

lévő tárgyat. A westmannak éppen úgy kell ezt az érzékét lassacskán begyakorolnia, mint

ahogy a gyermek csak hosszas gyakorlat után képes az érzékeit használni; de azután, ha

egyszer megtanulta, olyan nyugodtan rábízhatja magát, mint a szemére, vagy a fülére; sőt

bizony nem ritkán előfordul, hogy ez a döntő, ha az események látszólag ellentmondanak

egymásnak. Egyetlen emberben sem fejlődött ki ez az érzék olyan élesen és olyan mértékben,

mint Winnetouban. Bizonyára én sem vagyok újonc, de voltak esetek, melyekben még én is a

legnagyobb mértékben csodálkoztam azon a biztonságon, amellyel olyan eseményeket jósolt

előre, amire én összes éleslátásommal sem jöttem volna rá. Ezek a jóslatok mindig olyan

pontosan teljesültek, mintha ő az összes erre vonatkozó, még a jövőben rejlő viszonyokat a

szemeivel egészen világosan látta volna. Ha nekem ugyancsak nem volna meg ez az érzékem,

akkor valószínűleg néha napján kísértésbe estem volna, hogy őt azok közé az emberek közé

sorozzam, akiknek megvan az úgynevezett „második arc” adománya. De látja, hogy mennyire

elénk került. Siessünk, hogy ismét utolérhessük! Az a sejtelmem, hogy ma a Lake Jone mellett

nem maradunk olyan tétlenek, mint eddigi nyugvóhelyeinken voltunk.

- Csak nem gondol valami veszélyre, Mylord?

- Nem. Aki mellett Winnetou van, az apacsok főnöke, annak sok minden gyerekjátékká válik,

ami különben veszélyes lenne. Egy érdekes, igazi vadnyugati mulatságban lesz részünk, ennyi

az egész. Jerünk, Mr. Rost!

Megsarkantyúztuk lovainkat, hogy utolérjük Winnetout, aki megtartotta gyors iramát és így

jóval megelőzött bennünket, azután követtük a nyomot, amely egyenesen a Lake Jonehoz

tartott, de egyszerre csak kettévált. Három ló az eddigi irányban haladt tovább, kettő pedig

jobb felé tért le. Winnetou gondolkozás nélkül az utóbbi csapáson lovagolt tovább. Ennek

okát nem tudta Rost megmagyarázni magának, tehát megkérdezte tőlem.

- Miért nem lovagolunk egyenes irányban tovább. Mr. Shatterhand? Hiszen ezek az újabb

nyomok nem vezetnek a tóhoz, ahová készülünk!

- De oda vezetnek - feleltem.

- Valóban? Pedig eltérnek az iránytól!

- Csak egyelőre. Később a két csapás össze fog találkozni. Winnetou azonnal kész volt a szá-

mításával, mihelyst meglátta, hogy szétválnak a nyomok. Gyanítja, hogy mire gondol?

- Nem. Olyan gyanútlan vagyok, mint egy gyerek.

- Mindkét csapat a tóhoz igyekszik, de a második egyelőre nem akarja mutatni magát a

többiek előtt, mert valószínűleg az a szándéka, hogy kihallgassa őket.

- Hüm! Az apacs tehát mindentudó?

- Ha ő az, akkor én is az vagyok, mert én ugyanezt gondolom. Az eredmény meg fogja

mutatni, hogy igazunk van. Más oka nem is lehetne ennek az elválásnak.

- De hát nem volna akkor nekünk is arra okunk, hogy az első csapatot kilessük?

- Mindenesetre. De sokkal fontosabb, hogy megtudjuk, micsoda oka lehet ennek a két ember-

nek, hogy titokban kihallgasson olyan személyeket, akik hozzájuk tartoznak. Itt van a bizo-

nyítéka, hogy igaz az, amit az előbb mondtam önnek: valami van a begyükben, amit három

társuk közül valakinek, vagy egyiknek sem szabad megtudni. De ha emberek, akiknek közö-

sen kell viselniök a Nyugat veszélyeit, titkolóznak egymás előtt, akkor hiányzik a viszonyuk-

ból az éppen itt annyira szükséges nyíltság. Előre látható, hogy össze fogunk találkozni ezzel

az öt emberrel és azért szükséges, hogy mindenekelőtt rájöjjünk a titkolózók terveire.

Egyelőre tehát utánuk lovagolunk, hogy az ujjaikra koppintsunk, ha szükséges. Azon a

ösvényen, amerre Winnetou és Old Shatterhand lovagol, nem történhetnek aljasságok!

- Akkor esetleg ellenségeskedés is törhet ki közöttük?

- Igen.

- Végtelenül érdekes! Most már örülök, hogy erre a csapásra bukkantunk!

- Valószínűleg lesz a három lovas között is valaki, aki éppen úgy, vagy még jobban örülhet

annak, mint ön. Nagyon hamar meg fogjuk ezt tudni, mert még csak egy félórát kell lova-

golnunk, hogy elérjük a tavat.

Ez a jövendölés igaznak is bizonyult, mert még le sem telt a jelzett idő, midőn tőlünk dél-

nyugatra egy sötét vonalat pillantottunk meg a láthatáron, ami a tavat köröskörül szegélyező

erdőt jelezte. Ahelyett, hogy tovább követné a csapást, Winnetou letért arról, hogy még jobban

jobbféle kanyarodjék. Rost nem tudta felfogni az annyira kézenfekvő okot és megkérdezte

tőlem. Nem vagyok barátja a sok felesleges beszédnek és valahányszor Winnetouval egyedül

voltam, éppen olyan hallgatagon viselkedtem, mint ő; de egy újoncot, amilyen Rost volt,

tanítani kell és mivel az oktató szerepe ez egyszer rám jutott, nem vonhattam ki magamat

alóla. Megadtam tehát a kívánt felvilágosítást:

- Azok hárman arra lovagoltak, hogy a tavat a déli oldalán közelítsék meg. A másik kettő

tovább jobbra, tehát északabbra lovagolt, hogy olyan helyen érjék el a tavat, ahol három társuk

nem láthatja meg őket. Innen akarnak majd a közelükbe kúszni. Mivel mi őket éppen úgy meg

akarjuk lesni, mint ők társaikat, nekünk sem szabad magunkat mutogatnunk. Azért térünk le a

csapásukról, hogy még északabbra érjük el a vizet. Mindjárt meg fogja látni, hogy Winnetou

galoppozni kezd.

- Mire jó ez?

- Mert a galoppozó ló gyorsabban mozog és jobban elnyúlik a földön, tehát a távolból nem

lehet olyan könnyen meglátni, mint egy lassan poroszkálót. Azonkívül az időtartam is

rövidebb lesz, ami alatt bennünket észrevehetnek.

- De hiszen az a kettő egyáltalában nem látható és nem figyelhet meg, annyira délre vannak

tőlünk!

- Tulajdonképpen egészen igaza van, de az óvatos westmannak mindenféle eshetőséggel szá-

molnia kell. Ha ők olyan óvatosak, amilyenek mi lennénk az ő helyükben, akkor jó darabon

átkutatják az erdőt, hogy meggyőződhessenek nincs-e valaki a közelükben, tehát biztonságban

vannak-e. Eközben olyan messzire eljuthatnak északra, hogy észrevehetnék közeledésünket,

ha mi nem lennénk olyan okosak, hogy kellőképpen kikerüljük őket.

- Nagyon szép. Meg fogjuk tehát látni, hogy tényleg galoppozni fog-e!

Alig ejtette ki Rost ezeket a szavakat, amiket Winnetou nem is hallhatott, az apacs máris

bátorító nyelvcsattintással felszólította lovát, amely azonnal galoppban vágtatni kezdett. Mi

természetesen ugyanolyan tempóban követtük.

A tavat környező erdő bokorcsápját nyújtotta ki felénk. Emögött megállapodtunk és leszállot-

tunk lovainkról. Az a hely, ahová jutottunk, talán egy angol mérföldnyire lehetett onnan, ahol

a két lovast sejtettük. Winnetou szabaddá tette a lova száját, hogy legelhessen és így szólt:

- Fehér testvéreim várjanak itt rám!

E szavak után eltűnt a bozótban, miután ezüst puskáját levette válláról és átadta nekem.

- Hová akar menni? - kérdé Rost.

- Meg akarja keresni azokat az embereket, akiket meg fogunk figyelni.

- Miért nem viszi fegyverét magával?

- Mert az csak akadályozná őt. Lehetséges, hogy igen messze kell másznia a bozótban, és

ekkor természetesen útjában lenne egy hosszú fegyver.

- Mi mit fogunk ezalatt csinálni?

- Leülünk és várunk. Igen könnyen eltelhetik egy óra is, míg visszatér. Lássa el a lovakat és

tegye magát kényelembe. Én azalatt körülnézek, hogy nincs-e valaki a közelben.

Gondosan átkutattam az erdő szélét, de semmi jelét sem láttam valamely emberi lény

jelenlétének. Visszatértem tehát hozzá. A napot nem láthattuk, mert eltakarta a körülöttünk

elterülő erdő. De majdnem a láthatáron állhatott. Tehát körülbelül fél óra múlva volt az

alkonyat várható.

Az árnyék mind hosszabb és hosszabb lett, míg végre a fák hegyei egészen elterültek a keleti

fennsíkon. Erre rohamosan sötétedni kezdett. Az apacs éppen akkor tért vissza, mikor a

világosság tűnőfélben volt. Felült lovára és anélkül, hogy kinyitotta volna száját, déli irányban

lovagolt az erdő mentén. Mi követtük. Rost kíváncsi lett. Nagyon szerette volna tudni, hogy

Winnetou elérte-e célját. Nem mert azonban kérdésekkel alkalmatlankodni. Én is csendben

maradtam, mert tudtam, hogy a főnök beszélni fog, mihelyt szükségesnek fogja látni. Bizo-

nyára megtalálta a keresetteket, mert abból a gondtalanságból, ahogy lovagolt, láthattam, hogy

tudja, merre vannak.

Jó negyedóra múlhatott el, mikor leszállott lováról, levette a kantárt, kipányvázta az állatot,

majd megszólalt:

- Rost testvérem maradjon itt a lovaknál és maradjon a legnagyobb csendben. Átadjuk neki

fegyvereinket, hogy könnyebben lopódzhassunk a két sápadtarcú közelébe. Ne nyugtalan-

kodjék miattunk még akkor se, ha éjfélig sem tértünk vissza, és amíg vissza nem jövünk, el ne

távozzék erről a helyről! Most jer, Sarli!

- Igazán egészen nyugodt lehetek önök miatt, Mr. Shatterhand? - kérdé tőlem a megszólított.

- Igen, - feleltem.

- Még akkor is, ha talán azt mondaná nekem egy benső hang, hogy önök veszélyben forognak?

- Még akkor is. Önnek egyáltalában nem szabad arra a benső hangra hallgatnia, hanem csak

mi ránk. Számunkra nincs veszély és ha mégis lenne, akkor ön csak még növelné a bajt, ha

esetleg saját szakállára cselekednék valamit. Önnek minden körülmények között itt kell

várakoznia, míg vissza nem térünk. Még akkor is, ha ez csak holnap reggel történnék meg!

Átadtam neki medveölőmet és Henry-puskámat és azután követtem az apacsot, aki, úgy

látszik, minden bokrot megjegyzett itt magának, oly nagy biztonsággal vezetett engem először

a bozóton és később az alsó lomboktól ment erdőn keresztül. Itt már egészen sötét volt, tehát

megfogta a kezemet.

Úgy vettem észre, hogy körben halad előre ama hely felé, amelyet el akar érni és annál elő-

vigyázatosabb lett, minél jobban közeledtünk. Egyszerre csak eleresztette kezemet, lefeküdt a

földre és négykézláb mászott tovább. Természetesen követtem példáját. Nemsokára hangokat

hallottunk. Miközben lassan és nesztelenül előre kúsztunk, elértük az utolsó fákat az erdő

szélén és megláttuk a keresetteket közelünkben a fűben ülni. Nem messze tőlük megkötött

lovaiknak sötét körvonalai voltak láthatók.

A szerencse rendkívül kedvezett, mert a két egyén éppen akkor olyan dologról beszélt, ami

engem végtelenül érdekelt. Mikor már annyira közeledtünk hozzájuk, hogy megérthettem

beszédüket, e szavakat hallottam:

- Igen, én is meg vagyok győződve, hogy az a sheriff nagyon szorgosan fog kutatni utánunk.

Éppen, mivel be kellett látnia, hogy hamis nyomon járt, nagyobb fáradságot fog venni

magának, hogy jóvá tegye tévedését. Csak azt szeretném tudni, ki lehetett az a német idegen!

- Valami újságíró, semmi egyéb! - felelte a másik, kinek hangja azonnal ismerősnek tűnt fel

előttem, jóllehet csak suttogott.

- Abban kételkedem! Az a fickó úgy lépett fel veled szemben, hogy abból többre lehet követ-

keztetni, mint egyszerű tintanyalóra.

- De hát mégis ő írta ezt a költeményt, tehát mégis pennalovagnak kellett lennie!

- Meg mersz esküdni, hogy nem hazudott?

- Megesküdni éppen nem. De micsoda oka lehetett volna, hogy kiadja magát a szerzőnek,

veszekedni kezdjen velem és azután a verseket elégesse?

- Azt bizony már nem tudom!

- Különben is az az elégetés őrültség volt tőle, mert a költeményt, mely igazán nem is rossz,

megtanultam kívülről és ismét ki fogom nyomatni, ha újból szükségem lesz rá, hogy mint

istenfélő bibliás ember szerepeljek.

- Ez nem fog már többé elkövetkezni, mert a mostani fogásunk annyit fog jövedelmezni, hogy

feladhatjuk az üzletet és nyugalomba vonulhatunk. Csak az a jó, hogy annak az ostoba

Watternek a nuggetjeit olyan gyorsan be tudtuk váltani és a pénzt letétbe helyezni, meg hogy a

két Lachner kész volt úti készülődésével és azonnal velünk jöhettek.

- Vajon annyira szükséges volt-e a vasutat venni igénybe?

- Feltétlenül! Lehetőleg gyorsan el kellett tűnnünk Missouri államból, ahol te soha többé meg

nem kockáztathatod, hogy eljátsszad jámbor szerepedet. Hamarosan nyakon ragadnák a kenet-

teljes bibliás embert. Egyáltalában szerencséről beszélhetsz, hogy már régen nem lettek rád

figyelmesek. Feltétlenül rá kellett volna jönniök, hogy mindig ott jártál előzetesen, ahol

valami jól előkészített betörés történt!

- Pshaw! Jámborságom vakká tette az embereket. Még most is mulatok rajta, hogy a szállodás

Westonban a betörésről beszélt az ottani kereskedőnél, és Pretter ügyvédnél Plattsburgban és

amellett még gyermeki ártatlansággal megemlítette, hogy én röviddel azelőtt Westonban és

Plattsburgban jártam. Az ostoba fickónak sejtelme sem volt az összefüggésről!

- De most már valószínűleg világosság gyúlt az agyában! Soha többé nem mutathatod maga-

dat Westonban. Ha az az átkozott német nem lett volna, az a - hogy is hívják?

- Meier.

- Tehát ha ez a Meier nem lett volna, a dolog egészen másképp végződhetett volna és nem

kellett volna úgy sietnünk, hogy felséges tervünknek a sikerülte majdnem lehetetlenné vált.

Tehát gyanút fogott veled szemben?

- Úgy látszik.

- Mi okból?

- Tudja az ördög! Nem voltam jelen, mikor Watter felfedezte a lopást, tehát nem is tudhatom,

hogy mi mindent beszéltek. Mikor azután bejöttem, csak annyit hallottam, hogy ez a Meier

felszólította a sheriffet, hogy tartóztasson le. Úgy látszik, hogy ráterelődött a gyanú és azzal

akarta igazolni magát, hogy ő viszont rám hárította. Én persze azonnal kereket oldottam.

- Talán helyesebben cselekedtél volna, ha ott maradsz?

- Nem. Ha egyszer le vagyok tartóztatva, akkor már bizonyos, hogy minden ellenem szóló

gyanús körülményt alaposan megvizsgálnak. Különben is utánad kellett sietnem és már emiatt

sem engedhettem magamat letartóztatni.

- Well! De én mégis amellett maradok, hogy ez a Meier nem az volt, akinek kiadta magát.

Ennek a feltevésnek a helyessége mellett szól az is, hogy olyan mesteri módon lőtt.

- Az csupa véletlenség volt!

- Nem. Aki oly kevés lövésnél egy golyót céltudatosan mellélő, az bizonyosan tudja, hogy

nem fog többé célt téveszteni.

- Azt nem lehet bebizonyítani, hogy céltudatosan történt.

- És én mégis azt állítom! Hátha valamelyik westman volt álruhában!

- Pshaw!

- Akkor bizonyára arra a gondolatra jött, hogy kissé alaposabban érdeklődjék utánunk. Nem

hiszek annak a fickónak, jóllehet, sajnos, nem láttam őt. Egy jó prérijáró igen könnyen min-

denfélét kiszámíthat, amire más embernek az agya nem képes. Nem hagytál hátra semmit, ami

a nyomunkra vezethetne?

- Nem.

- A szerszámaidat?

- A folyóba dobtam.

- A kézitáskádat?

- Elégettem.

- Te bizonyára jegyzeteket is csináltál magadnak. Nálad vannak?

- Nem, azokat is elégettem, mert a westoni esemény elővigyázatossá tett.

A bibliás ember itt valótlant mondott, mert kézitáskája a szerszámokkal és jegyzetekkel együtt

a kezeink között volt. Most elhallgatta az igazságot, hogy ne tegye ki magát szemrehányá-

soknak.

Elképzelhető, hogy nem volt rám nézve kellemetlen az a meglepetés, hogy a bibliás embert itt

találom a Lake Jone-nál! Ellenkezőleg, nem is érhetett volna valami örvendetesebb dolog,

mint találkozás azzal az emberrel, akinek terveit keresztülhúzni hő vágyam volt. Most már

egyszerre egészen pontosan tudtam, hogy ki az öt lovas. Nem is volt nehéz kitalálni.

A nuggetlopásnál Westonban három egyén működött közre: a bibliás ember, a tulajdon-

képpeni betörő, és az, aki az udvaron állott és átvette a nuggeteket. Egyik a két utóbbi közül

az az idegen volt, aki az étteremben ült és a bibliás emberrel azt az egyetértő pillantást

váltotta, amit megfigyeltem. Nem az az idegen ült most itt a bibliás ember mellett, mert hiszen

ő akkor látott engem a teremben, hanem a harmadik cinkostársa, aki éppen az imént mondta,

hogy ismeretlen vagyok előtte. Ez a harmadik látszott a vezetőnek, a takaros banda uralkodó

tagjának. Kifejezési módjából is látható volt ez.

Megtudtam, hogy két embert, nagybácsit és unokaöcsöt, akarnak a hegyek közé csalogatni egy

finding-holehoz. Ez az öt személy lovagolt a hegység felé, még pedig azon az úton, mely azon

a cédulán fel volt jegyezve, amit a bibliás ember táskájában találtunk. Kézenfekvő volt tehát,

hogy itt ezzel a tervezett vállalkozással van dolgunk: a három gazember volt két áldozatával

együtt, akikkel itt összetalálkoztunk. És ha én nem tévedek ezzel a következtetésemmel, akkor

a másik három, akik előre lovagoltak, a nagybácsi volt, az unokaöcs és az idegen vendég

Meier szállodájából, akit ott megfigyeltem.

Ezek a gondolatok csak úgy futtában repültek át az agyamon, mert nem volt időm, hogy

alaposabban fontolóra vegyem, ugyanis minden szó, amit kiejtettek, teljes figyelmemet

igénybe vette.

- Nagyon okos volt tőled, hogy mindent megsemmisítettél. Hát módodban volt, hogy gyors

szökésed közben a táskákat magaddal hurcold? - faggatta tovább a bibliás embert.

- Igen, mert olyan ostobák voltak a fickók, hogy elég időt adtak. Észrevettem ugyan, hogy

követnek, de már olyan távelőnyöm volt, hogy nem tudtak utolérni.

- Watter hamarosan utánad veti magát!

- Bizonyára, de csak nevetek rajta. Az az ember valóban jó westmannak tartja magát! A

nyomot egy-kettőre megint el is veszthette.

- Hüm! Ha úgy akarja az ördög, akkor egyszerre a legbutább fickóból is okos embert csinál!

- Pshaw! A vasúti utazás annyira megszakította a nyomunkat, hogy még egy Winnetou, vagy

Old Shatterhand sem találná meg újból.

- Csak ne állíts ilyen merészeket!

- Nem is teszem. De egyáltalában nincs emberi agy, mely oly találékony lenne, hogy kikutassa

azt a helyet, ahol vonatra ültünk és ahol leszállottunk. És ha véletlenül találkoznánk még

valaha ezzel a Watterrel, úgy időközben már sok víz folyt le a Mississippin és hallgatnia kell.

- És ha mégsem hallgatna?

- Akkor golyót kap a fejébe és csendes lesz örökre. Ennek a nuggetrablásnak a felfedezése

éppoly kevés gondot okoz nekem, mint Welley cimborájának a megtámadása, akinek a Platte

partjáról röpítettünk golyót a mellébe és aki tutajról a folyóba zuhant. A halott Welley nem

igen fog beszélni arról, hogy kitől kapta a golyót, kik kaparintották meg a tutajt és húzták ki a

partra az arannyal együtt. Az volt csak a fogás! Majdnem húszezer dollár! Nem is számítva

azt a három fontot, amennyit azok a nagy nuggetek nyomtak, melyekkel az öreg Lachnert

lépre csaltuk! De nem lenne már itt az ideje, hogy odalopódzkodjunk?

- Bizony! Ha túl hosszú ideig elmaradunk, még gyanút fog. Feltűnt, hogy miféle beszédeket

folytatott az utóbbi időben. Azért is adtam Egglynek a megbízást, hogy nyílt színvallásra bírja

ma este, mihelyt megadom neki erre a jelet. Lehet azonban, hogy a gyanakodásom teljesen

alaptalan és még mindig bízik bennünk. Ha valaki olyan utakon jár, mint ez a mi mostani

utunk, akkor könnyen gyanakvóvá lesz, még ha nincs is alapja. De nekem bizonyosság kell.

Eggly könnyebben ki tudja csalogatni belőle véleményét, mint mi és mivel nem is sejti, hogy

mi is ott leszünk és mindent hallunk, valószínűleg nem tesz lakatot a szájára. Az unokaöccse

ostoba gyerek, aki egészen közömbös lehet nekünk. Nem fontos, hogy ő mit gondol. Az öreg

sem szedte be ugyan kanálszámra a bölcsességet, de alattomos, és ha veszélyt sejt, könnyen

arra a gondolatra juthat, hogy megfosszon minket ennek a lovaglásnak az eredményétől. Sőt

még sokkal rosszabbat is tehet.

- Az nem sikerülne neki.

- Pshaw! Én ebben a tekintetben óvatosabban gondolkozom, mint te.

- Pedig erre semmi szükség sincs. Ha a vén betyár talán ugrándoznék, akkor szorosabbra húz-

zuk a pórázt és megmutatjuk neki, hogy tulajdonképpen hogyan kell gondolkoznia felőlünk.

- Ezt persze könnyű mondani. De mi történik, ha egyszer gyanút fog és lesz annyi esze, hogy

ezt nem véteti velünk észre? Ha bizalmatlanná válik, akkor már át is látott rajtunk és be fogja

látni, hogy mi képesek vagyunk bármilyen erőszakra, tehát ő is csak erőszakkal segíthet

magán. Nem volna valami nagyon előnyös az életünkre, ha egészen váratlanul néhány golyót

röpítene a fejünkbe, újból hazalovagolna és minket a keselyük zsákmányának hagyna!

- Ezer ördög! Képesnek véled őt ilyesmire?

- Igen. Éppen ezért kell őt Egglynek ma kihallgatnia, amíg mi hallgatózunk. Ha egyetlen

szóval azt árulná el, hogy nem bízik többé bennünk, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy se

ő, se az öccse meg ne érje a holnap reggelt. A leghatározottabban el vagyok erre tökélve.

- Kár lenne, rettenetes kár!

- Ezért a két emberért? Őrültség!

- Nem értettük, hanem a munkáért, amit el kell végezniök. Hármunk közül egyikünknek sem

jutna az eszébe, hogy lebukjunk pár százszor a finding-hole jeges vizébe, hogy felhozzuk a

mederben heverő nuggeteket. Az élete elvégre is mindenkinek becsesebb, mint a földkerekség

minden aranya!

- Ezt természetesen elismerem. Erre az okra való tekintettel talán rászánnám magamat, hogy

csak az öreget tegyem ártalmatlanná, az ifjút pedig életben hagyjam. Megkötöznénk őt és -

egyáltalában nem találom nehéznek a dolgot - mint foglyot vinnénk magunkkal. Hiszen olyan

tapasztalatlan és amellett oly zavaros a feje ennek az Old Jumble-nek (szeleburdi), - ahogy

Eggly őt örökké nevezi -, hogy ha egyszer alaposan megfélemlítenénk, még csak eszébe sem

jutna, hogy ellenkezzék. Az csak kellemes lehet ránk nézve, hogy a hideg víz majd lehűti,

teljesen halálra hűti őt. Mert ez megtakarítja nekünk a fáradságot, hogy golyót röpítsünk

feledékeny agyába.

- De mégis jobb lenne, ha az öreg is életben maradna. Természetesen csak addig, amíg

szükségünk van rá. Ezért bosszantana, ha nem bíznék már bennünk.

- Engem is. De hát rövid időn belül meg fogjuk tudni, hogy is állunk vele ebben a tekintetben.

Ideje lesz már azonban, hogy felkerekedjünk. Jó volt, hogy azt parancsoltam Egglynek, hogy

üssön tábort és gyújtson tüzet, mihelyt elérik az erdőt. Így legalább könnyen meg fogjuk őket

látni. Folyton csak itt az erdő szélén kell mennünk, amíg megpillantjuk a tüzet, amit Eggly

azonnal ki fog oltani, mihelyt jeladásomat meghallja. Ha azután megtudjuk, amit akarunk,

visszatérünk ide a lovainkhoz és kerülő úton visszalovagolunk a nyomokhoz, hogy úgy lássák,

mintha csak most érkeztünk volna meg a prérin át.

- Mit fogunk mondani a vadászatunkról?

- Hogy nem találtunk bölényt. És az öreg valóban elhitte a szarvasnyomról, hogy bölény-

csapás! Hahahaha! És amikor azt mondtam, hogy rendkívül veszélyes bölényre lőni, milyen

szívesen tovább lovagolt az ő Old Jumble-jával és Egglyvel, anélkül, hogy sejtette volna, hogy

ez csak ürügy volt részünkről, hogy visszamaradhassunk! Ebből is látható, hogy egyetlen

westman ravaszsága teljesen elegendő, hogy tíz legokosabb keleti embert is az orránál fogva

vezessen! Most jer!

Felállottak a fűből és eltávoztak. Mi is felkeltünk.

- Valami fontos dolgot hallott Sarli testvérem? - érdeklődött Winnetou.

Magától értetődőleg Winnetou jól tudta, hogy én éppen úgy hallottam minden szót, mint ő,

csak azt akarta tudni, hogy meg vagyok-e elégedve kémkedésünk eredményével.

- Roppant fontosat, - feleltem. - Most már mindent tudok, amit akartam.

- Uff! Menjünk utánuk!

Kiléptünk a fák közül és tovasurrantunk a puha fűben az erdőszegély mentén. Állandóan

készenlétben voltunk, hogy azonnal megállhassunk, ha igen közel jutnánk a két előttünk

haladóhoz. Jó negyedórába kerülhetett, míg messze előttünk tüzet pillantottunk meg, amely

nagy lánggal égett és fényesen felénk világított. Mivel a bibliás ember és cimborája a tűz és

mi közöttünk voltak, láthattuk őket és az ő járásukhoz igazodhattunk. Amikor már olyan közel

jutottak társaik táborához, hogy félniök kellett, hogy esetleg meglátják őket, eltűntek az erdő-

ben. Erre mi is a fák közé suhantunk és oly gyorsan törtettünk előre, ahogy csak lehetett. Már

szuroksötét volt idebenn. Gyakorlott szemeink azonban itt sem hagytak cserben. Azonkívül a

tűz is felénk csillogott a fatörzsek között és ez is nagyon megkönnyítette előrejutásunkat.

Körülbelül hatvan lépésre közelítettük meg őket, amikor észrevettük a két leskelődőt, akik a

földön feküdtek és a tűz felé kúsztak. Mi is leereszkedtünk a kezeinkre és követtük a

kúszókat. De nem mögöttük, hanem némi távolságra egyvonalban velük. Miközben én,

arcommal majdnem a földet súrolva, előrehaladtam, úgy tűnt fel, mintha valami gyönge, alig

észrevehető érces csillogást látnék a mohában. Odanyúltam és... legnagyobb csodálkozásomra

egypár sarkantyút találtam. A sarkantyúk fényesek voltak, tehát nem lehettek hosszú idő óta

ott. Valószínűleg ama három egyikéé volt, kik ott ültek a tűz körül. Micsoda vigyázatlanság!

Az embernek lehet ugyan néhanapján valami oka, hogy levesse a sarkantyúit; de azokat nem

zsebredugni, hanem a fűbe, vagy mohába letenni és ott felejteni, olyan hallatlan vigyázat-

lanság, hogy egy tapasztalt westman haragjában alaposan kijönne miatta a sodrából. Ilyen

nagy, megbocsáthatatlan hanyagság alkalmas arra, hogy az összes résztvevők biztonságát, sőt

esetleg még az életét is kockára tegye! Aki ilyen hibát követ el, többet, sokkal többet érdemel,

mint csak azt, hogy Old Jumble-nak nevezzék! Mert csak az unokaöcs, az a szeleburdi

követhette el ezt a vigyázatlanságot, akiről az előbb beszéltek. Egy ilyen szórakozottság...

szórakozottság! Mikor ez a szó az eszembe öltött, mintha villanyütés futott volna át, nem is

tudom, hogy a lelkemen, vagy a testemen. És miért?

A Lachner-nevet említették és Lachner volt a vezetékneve az én egykori barátomnak és

útitársamnak, Carpiónak is. Neki is volt egy rokona Amerikában és örökké szeleburdi, Old

Jumble volt. Nem volt időm rá, hogy tovább fűzhessem ezt a gondolatot, mert Winnetou elém

került és sietnem kellett, hogy utolérjem. Zsebretettem a sarkantyúkat és gyorsan tovább

kúsztam.

A tűz még éppen olyan magasan és világosan lobogott, mint előbb, megvilágította a tanyahely

egész környékét. Jól átláthattuk az egészet. Egy keskeny fűsáv végpontja volt, amely két

bokorcsoporttól körülvéve, a nyílt préritől az erdő széléig terjedt. Az északi bokorcsoportot

nyílások szakították meg, melyeken át a fény kihatolt a síkságra. Ennek a körülménynek volt

tulajdonítható, hogy megpillanthattuk a tüzet.

A bibliás ember és kísérője efelé a bokorcsoport felé kúsztak. Nekünk tehát a délit kellett

választanunk. Így kénytelenek voltunk kerülőt tenni és csak akkor értük el őrhelyünket, mikor

ők már kényelmesen elhelyezkedtek az övékén. Miután befurakodtunk a földigérő ágak alá, a

jeladásra várakoztunk, ami meg volt beszélve. Azt persze nem tudtuk, hogy mi lesz az adandó

jel.

Nem volt nehéz a helyszínére jutni, mert a tűz mellett ülő három ember olyan hangosan

beszélgetett, hogy nem is hallották volna, ha esetleg mégis valami kis zörejt okozunk. Az már

nehezebb volt, hogy az ágakat, amikor a bokrok alá bújtunk, olyan lassan és egyenletesen

emeljük fel, hogy észre ne vegyék a mozgást. Szerencsénkre, a velünk szemben levő két

leselkedő úgy el volt önmagával foglalva, hogy nem figyelhettek arra a bokorra, amely alatt

rejtőztünk.

A tűz mellett úgy ültek ott hárman, hogy a préri felé néző oldal szabadon maradt. Ezt minden-

esetre az Egglynek nevezett útitárs rendezte így, hogy a vele titokban egyetértők könnyen

megtalálhassák a helyet, ahol tanyáznak. Hátával az erdőnek ült és mialatt beszélt, szorgosan

pislogott a bokrok közé... természetesen a két leselkedő felé.

Velünk szemben, tehát arccal dél felé, a tűz másik oldalán sovány, ráncosképű öregember ült,

akinek erőteljes csontozata még mindig erőről és kitartásról tanúskodott. Nagyon erős áll-

kapcsa volt, ami éppen úgy, mint a széles, tömör, előreugró álla nem valami nemes ösztönöket

árult el. Ajkai rendkívül vékonyak és haloványok voltak, ahogy a kimondottan fösvény em-

bereknél rendesen megfigyelhető. Erősen hajlott karvalyorra becsületére vált volna bármelyik

örmény uzsorásnak. Szürke, ritkás hajzata alól, alacsony homlokából két kicsi, majdnem

teljesen pillátlan szem pislogott nyugtalanul állandóan ide-oda és a nagyon hiányosan nőtt,

gondozatlan körszakáll hiába igyekezett a csúnya és egyáltalában nem bizalmat keltő arcnak

tiszteletreméltó kinézést kölcsönözni.

Ez az öregember erős, szürkésbarna szövetruhában volt, hosszú sarkantyús csizmát viselt és

szélesperemű kalapot. Puska hevert mellette, de nem ez volt egyetlen fegyverzete, mert széles

övébe még egy kés és két revolver is volt betűzve. Bizonyára ő volt a nagybácsi, míg az

unokaöcs háttal volt felénk fordulva, úgy, hogy nem láthattuk az arcát. Éppen úgy volt öltözve

és felfegyverezve, mint a rokona. Ahogy a fejét forgatta, csak borostás szakálla látszott, amely

a hosszú lovaglás alatt nőhetett ki, távol az Egyesült Államok összes borbélyaitól.

Eggly bőrnadrágot és vastag zubbonyt viselt éppen olyan vastag mellény felett. Neki is pus-

kája, kése és két revolvere volt, azonkívül övéből több zacskó lógott alá, melyek valószínűleg

tele voltak mindenféle, westmanoknak szükséges holmikkal. Az első pillanatban felismertem

benne azt az idegen vendéget, akit a westoni szállodában megfigyeltem. Mialatt őt szem-

léltem, elnyomott, rekedt krákogás hallatszott, amit tapasztalatlan ember keselyűnek, vagy

hollónak tulajdonított volna, de én azonnal hallottam, hogy a szembenálló bokorból jön. Eggly

aggódó mozdulatot csinált és így szólt:

- Egy keselyű, mely még ébren van? Vagy talán felzavarták volna? Kicsoda? Valami ember

lehetett! Pedig végigkutattuk az egész környéket és semmiféle nyomot sem találtunk. Mégis

legyünk óvatosak és oltsuk ki a tüzet!

Ezek a szavak nyomban gyanakodóvá tettek volna egy tapasztalt embert. És nem valami

odalopódzkodó emberre irányult volna a gyanúja, hanem magára a beszélőre. Egy keselyű,

melynek hallani lehet a hangját, közel van és így az sem lehet távol, aki felzavarta. Tehát már

észre kellett vennie a tábortüzet. A tűz eloltása tehát hiábavaló lett volna, mert már túlságosan

elkésett, mint rendszabály. Egy westman nem oltotta volna ki és nem is maradt volna oly

nyugodtan azon a helyen, hanem gyorsan felugrott volna és az erdőbe rohan, nehogy kitegye

magát a leselkedő golyójának. És az erdei sötétség leple alatt kutatott volna a zavarás oka

után. De Eggly nem így cselekedett, hanem szétszórta az égő fahasábokat, hogy így oltsa el a

tüzet és csak azután szólalt meg újból:

- Így ni! Most már senki meg nem láthat és nyugodtan tovább beszélgethetünk.

A krákogás volt a megbeszélt jel. Most kellett megkezdődnie az öreg kifaggatásának. A

szerencsétlennek sejtelme sem volt arról, hogy mostani válaszaitól függ az élete.

- Igazán ember lehetett, aki felzavarta a keselyűt? - kérdezősködött.

- Lehet, de egyáltalában nem valószínű. Ki járna éjnek idején ezen a félreeső környéken!

Mindenki addig keres tanyahelyet magának, amíg világos van. Csak azért oltottam el a tüzet,

mert már szokásommá vált, hogy elővigyázatos legyek. Azért egy kis hasábot égve hagyha-

tunk, hogy később megint felszíthassuk a tüzet. Azt hiszem, hogy a keselyű, vagy mi is volt

tulajdonképpen, csak álmában károgott, mert ez a madárféle is álmodik néha. Talán tudja ezt,

Mr. Lachner?

- Azt tudom, hogy a kutyák és kalitkába zárt madarak szoktak álmunkban néha egy-egy

hangot hallatni. Miért ne tehetnék hát ugyanezt a keselyűk is? Én csak Mr. Sheppardért és Mr.

Cornerért aggódom.

- Miért?

- Mert ha most megérkeznének, mindenfele kóborolhatnának a sötétben és nem találnának

meg bennünket.

- Ez persze igaz! Tehát nemsokára újra meggyújtjuk majd a tüzet.

- Kíváncsi vagyok, vajon rábukkantak-e a bölényre?

- Kételkedem benne. Ezek a vadak néha mérföldekre is elfutnak, mielőtt megállapodnának és

még akkor is kérdés, hogy olyan vidéken állapodnak-e meg, ahol megközelíthetők. Társaink

csak néhány órát szánhattak rá és nem engedhetnek minket túlságosan előrehaladni. Meg

vagyok győződve, hogy semmit sem lőttek.

- Alapjában véve nincs is rá szükség, mert van még elég húsunk. Futni kellett volna hagyniok

a bölényt. Ha ők nincsenek itt, az embernek nincs is semmi mulatsága!

- Úgy...? Hát nem vagyok itt én?

- Igen, persze, ön itt van!

- És nem beszéltem mostanáig folytonosan? Ez nem volt mulatság?

- Hogyne! De én már nem is akarok másról hallani, mint a finding-holeról.

- Arról velem is beszélhet.

- Nem vonom kétségbe, de Mr. Corner és Mr. Sheppard mégis csak többet tudnak mint ön.

- Ők sem tudnak többet, mint én. De úgy látszik, hogy önnek több bizalma van hozzájuk, mint

hozzám.

- Több bizalmam sincs, mert mindegyikükben egyformán megbízom. De Mr. Sheppard

beszélt velem először a finding-holeról és Mr. Cornerrel kötöttem meg a szerződést. Magától

értetődik tehát, hogy inkább húzok hozzájuk, mint önhöz. Nagy összeg, amit ígértem érte.

- Aggódik?

- Aggódom? Hüm! Csak egy tekintetben.

- Milyen tekintetben?

- Hogy csalódtak és az aranyos lyukban nincs arany.

- Más baja nincs?

- Nincs.

- Valóban?

- Miért kérdezősködik így? Miféle aggodalmam lehetne még?

- Hüm! Akarok önnek valamit mondani, de ígérje meg, hogy nem fog elárulni.

- Jó. Mi az? Valóban kíváncsivá tesz!

- Ismeri az én megállapodásomat Shepparddal és Cornerrel?

- Nem.

- Egyáltalán nem?

- Csak annyit tudok, hogy ön is részesedik abból az összegből, amit én fizetni fogok.

- Well! De azt is tudja, hogy én még nem voltam odafenn a finding-holenál?

- Nem, azt nem tudtam. Tehát ön még egyáltalában nem is volt odafenn?

- Még nem. Engem csak kíséretre szerződtettek, mert önök ketten nem westmanok és mégis

csak jobb, ha egy ilyen társaságnál több a tapasztalt, mint a járatlan ember. Én a kíséretért

kapok talán bizonyos összeget, ha minden szerencsésen lefolyik. Talán külön jutalmat is, de

ez az egész. A nuggetekhez tehát, melyek állítólag odafenn vannak, nekem tulajdonképpen

semmi közöm.

- Úgy, tehát így áll a dolog?

- Igen. És bizony meg van a magam véleménye. Nem lehetséges-e az, hogy Cornernek és

Sheppardnak gonosz szándékai vannak önökkel szemben?

- Gonosz? Hogy-hogy?

- Nos hát, hogy... hogy a finding-holeban nincsenek nuggetek?!

- Meg van bolondulva, Sir?

- Egyáltalában nem, Mr. Lachner!

- De mégis! Miért kötötték volna meg ezek az emberek velem az üzletet, ha nem lennének

nuggetek?

- Hogy megkaparintsák a pénzét.

- Hallja, ön meg van őrülve!

- Milyen jó önnek, ha így gondolkozik!

- De nem jó önnek, Mr. Eggly! Olyan ostobának hisz engem, hogy aláírok egy szerződést,

anélkül, hogy biztosra mennék?

- Ezt persze, nem hiszem.

- Láttam a nuggeteket. Olyan nagyok voltak közöttük, mint egy galambtojás.

- Valóban? Tehát mégis?

- Igen. Tehát arany, az van, mégpedig elég. És én nem fizetek előbb, amíg meg nem győződ-

tem arról, hogy még ott van az arany. Meg lehet akkor engem csalni?

- Nem.

- Nos tehát!

- De miért adják el Sheppard és Corner a finding-holet, miért nem szedik ki maguk a nugge-

teket?

- Mert nem akarnak többet a vad Nyugatról tudni, hanem nyugalomba akarnak vonulni.

Különben is csodálkozom, hogy ön, mint westman, nem ismeri az aranykeresők szokásait.

- Miféle szokásokat?

- Hogy gyakran eladják a lelőhelyeket és másokat keresnek.

- Persze, persze, ez is igaz.

- Úgy látszik, hogy valamiféle bizalmatlanság támadt önben két társa iránt!

- Nekem? Én inkább azt hittem, hogy önnek.

- Miért hitte ezt?

- Mert tegnap és tegnapelőtt olyan szavakat ejtett el, amelyek gyanakodásként hangzottak.

- Eszembe se jutott! Ön olyan szavaknak, melyek bizonyára egészen ártatlanok voltak, teljesen

hamis jelentőséget tulajdonított. Nem, bizalmatlanságról szó sem lehet. Én biztos vagyok a

dolgomban. Ha önnek talán esztelen gondolatai lennének, ejtse el azokat. Mr. Corner és Mr.

Sheppard gentlemanok, érettük jót állok, pedig mondhatom, hogy emberismerő vagyok és ami

pénzdolgokat illeti, sohasem engedtem becsapni magamat. Tulajdonképpen kötelességem

lenne és meg kellene mondanom nekik, hogy ön óvatosságra intett velük szemben!

Erre Eggly úgy tett, mintha megijedne és felkiáltott:

- Csak nem fogja ezt megtenni, Mr. Lachner!

- Meg kell tennem!

- Nagyon kérem, hogy hallgasson! Hiszen megígérte nekem!

- Mert nem tudtam, hogy mit akar mondani.

- Gondolja csak meg, hogy milyen kárt okozna nekem ezzel!

- Bizony, feltétlenül elkergetnék!

- Pedig én csak jóindulatból szóltam önnek!

- Hiszen ez a szerencséje! Ha nem az lenne, feltétlenül, figyelmeztetném őket önre. De hát hallgatni fogok, sőt hajlandó vagyok jóindulatáért még más módon is bebizonyítani a hálámat.

- Hogyan?

- Amint mondja, önt csak a kíséretért fizetik meg és a nuggetekhez különben semmi köze.

Gondoskodni akarok róla, hogy mégis legyen hozzájuk köze.

- Az persze ínyemre való lenne, nagyon is jó volna, de nem tudom, hogy gondolja ezt, Mr.

Lachner.

- A következőképpen gondolom: Ön felkísér bennünket oda és újból vissza, tehát megismeri a

finding-holet. Mihelyst hazaérek, szerződtetem a szükséges munkaerőt és megveszem a szük-

séges szerszámokat, illetve gépeket, hogy kiaknázzam a placert. Önt is szeretném ehhez a

munkához szerződtetni. Lenne hozzá kedve?

- A legnagyobb örömmel elfogadom!

- Well; a dolog tehát el is van intézve. Most már önnek is érdekében állnak a nuggetek és

később elmondhatja, hogy szerencséje volt, amikor megismerkedett velem.

Jól tudta a vén fösvény, miért tette Egglynek ezt az ajánlatot. Eggly, ha még eddig tényleg

nem ismerte volna, meg fogja ismerni a finding-holet. Elárulhatta volna másoknak, vagy maga

is nekieshetne és mire az igazi tulajdonos megérkezik, aki kifizette az árát, a fészek már

kiürült. Hogy ezt megakadályozza, kénytelen volt az öreg Lachner magához kötni. És ezt nem

tehette volna meg kevésbé költséges módon, minthogy szerződteti. Ravasz volt az öreg. De az

az eszébe jutott, hogy Eggly még nálánál is sokkal ravaszabb. Az utóbbi olyan hangon felelt,

mintha rendkívül örvendezne:

- Örökre hálás leszek önnek, Mr. Lachner! Már torkig vagyok a kóborlással és rég vágya-

kozom arra, hogy biztos, jól fizetett állást találjak. Most egyszer és mindenkorra, még pedig

egészen váratlanul, segítve lesz rajtam! Azt majd később beszélhetjük meg, hogy mi lesz a

dolgom és mennyit fizet.

- Igen, ezt később. Először csak jussunk fel, nézzük meg, milyen nagy a lyuk, és mennyi

nugget van benne. Nem igaz, Hermann? Mi?

Ezt a kérdést unokaöccséhez intézte. Most kétszeresen megerőltettem a hallásomat, nehogy

elszalasszak csak egy hangot is a válaszból. Arra voltam kíváncsi, megismerem-e a hangját a

zengzetéből. Carpio volt-e, vagy nem volt-e ő?

- Igen, - felelte.

Ez a rövid szó, sajnos, nem volt elegendő ahhoz, hogy felvilágosítást nyújtson. Úgy hangzott

ez az „igen”, mint bármilyen más szájából és igen kevés volt egy hang felismeréséhez, amit

sok-sok évvel ezelőtt hallottam utoljára.

- Már megint micsoda bolondság felett gondolkozol, hallod-e? - kérdé az öreg. - Sohasem

figyelsz, amikor kellene. Mire gondoltál most? Tudni akarom!

Rendkívül szigorúan hangzott ez a parancs. Ha ez volt az az állandó hangnem, amellyel

unokaöccsével érintkezett, akkor viszonyuk nem lehetett valami nagyon örvendetes utóbbira

nézve!

- A sarkantyúimra gondoltam - szólt a válasz.

- A sarkantyúidra? Hogy érted ezt? Nem tudom megérteni. Csak nem vesztetted el?

- Még sincsenek sehol!

- A lábaidról tűntek el?

- Igen.

- Damned! Az teljességgel lehetetlen, hogy a sarkantyú eltűnjék a lábról, a csizmáról!

- És még sincsenek a csizmámon!

- Ember, a te szórakozottságod minden képzeletet felülmúl! Olyan lehetetlen alak, mint te

vagy, nem is lehet még egy a földön! Tapogasd csak meg a sarkaidat, biztosan ott lesz!

- Már megtettem, éppen az imént és nyomban észrevettem, hogy a sarkantyúk eltűntek.

Bizonyára levettem és odaadtam neked, hogy tedd el. Te azonban rendkívül feledékeny vagy,

kedves bácsi. Nyúlj csak be a zsebedbe, bizonyosan megtalálod benne!

- Az ördög van a zsebeimben, nem a te sarkantyúd! Tegnapelőtt is azon vitatkozott velem ez a

fickó, hogy az én fegyverem az övé; tegnap megette az övén kívül az én egész adag húsomat

is és azután azon panaszkodott, hogy igen sokat kapott. Ma pedig a sarkantyúi mondtak neki

búcsút! Aki ezt nem sokallja meg, annak galambepéje van!

- Látom, hogy a tieid még megvannak. Csillapodj le, kedves bácsi és keresd csak a zsebedben!

Nálad kell lenniök, mert kinek adhattam volna másnak, mint neked?!

- Nálam nincs! - fortyant fel az öreg. - Hogyan jöttél egyáltalában arra a gondolatra, hogy

levedd a sarkantyúdat?

- Emlékszem már rá. A lovam nagyon csiklandós. Nem tarthatja az ember a sarkantyúit

mindig kifelé, ha pedig csak hozzáérek velük egy kicsit, rögtön ágaskodik.

- Mert sohasem tudod nyugton tartani a lábaidat, hanem hadonászol velük, mint egy pojáca!

- Ezért aztán inkább rögtön le is vettem a sarkantyúkat és neked adtam oda, hogy tedd el. Ha

nincsenek a zsebedben, akkor elvesztetted.

- Én?! Megáll az ember esze! Kölyök, hiszen veled már ki sem lehet bírni!

- Kérlek, kedves bácsi, csak ne izgasd fel magadat hiába! Nem tehetsz róla, hogy néha szóra-

kozott vagy, anélkül, hogy tudnád. Úgy látszik, hogy ez már a családi betegségünk, mert a

testvéreim ugyanebben a hibában szenvedtek. Tudom, hogy...

- Csak ne emlegesd folyton a testvéreidet! Már legalább százszor elbeszélted nekem és én

ugyanannyiszor nem csak mondtam, de kézzelfoghatóan be is bizonyítottam, hogy a testvéreid

egészen derék és figyelmes hölgyek voltak. Te voltál egyedül a szeleburdi, aki mindazt a sok

ostobaságot elkövetted, amiket rájuk fogtál! Kifizettem az adósságaidat és áthozattalak

Amerikába, hogy hasznavehető embert csináljak belőled. De csak bosszúságot szereztem

magamnak. Minden veled való fáradozásom kárba veszett munka volt.

- Kedves bácsi, ne vesd mindig a szememre azt a kis összeget, amit akkoriban apámnak

küldtél. Tudod jól, hogy ez mennyire rosszul esik nekem.

- Te azt kis összegnek nevezed? Kétszáz dollár kis összeg? Persze, az olyan embernek, aki

semmiházi és szegény gimnazista korában húsz tallért és még nem is tudom, hány forintot

ajándékoz csavargó nőknek, annak természetesen sejtelme sincs a pénz értékéről!

- Hiszen nem én voltam az ajándékozó, hanem Sappho barátom.

- A barátod? Köszönöm szépen az ilyen barátot! Hiszen a forintok a tieid is voltak. Ismételten

elbeszélted nekem, mert még ma is ragaszkodással gondolsz arra a léhűtőre, arra a semmi-

házira, aki nem is barátod, hanem rosszra csábítód volt.

Erre már az unokaöcs is dühbe jött:

- Hallod, bácsi, meg ne bántsd az én Sapphomat ilyen módon! Tudod, hogy ez olyan pont,

amelyet nem szabad érintened. Ha továbbra is érintkezésben maradhattam volna vele, most

nem bolyonganék itt a vad Nyugaton, míg neki otthon bizonyára valami fényes állása van.

Elvesztettük egymást szem elől, de még most is éppoly mélyen a szívembe van zárva, mint az

akkori időkben, amelyek, sajnos, sohasem térnek többé vissza!

Felindulásában oly hangosan beszélt, hogy Eggly most szigorú hangon rászólt:

- Ne kiabáljon úgy, fiatalember! Nincs itt néger-gyülekezetben, ahol mindenki úgy ordít,

ahogy neki tetszik! Sohasem tudja összeszedni a gondolatait és szórakozottságával még a

legnagyobb kellemetlenségeket szerezheti nekünk. És emellett az a legostobább, hogy hibáját

állandóan másra tolja. Elneveztem magát Old Jumblenak és teljes mértékben rászolgált erre a

névre!

- De én ezt kikérem magamnak! Semmi joga sincs, sértő nevet adni nekem. Én Mr. Egglynek

nevezem önt és megkövetelem velem szemben ugyanazt az udvariasságot!

- Hallgasson, Old Jumble! Most csak annyit mondok magának, hogy az a sarkantyú, amit ma

elvesztett, a legrettenetesebb helyzetbe hozhat még minket. Ha egy indián, vagy valamely más

gazember megtalálná és ezáltal a nyomunkra bukkan, az egész gyönyörű tervünk csúfosan

végződhetik! Nem tud lovagolni, nem tud lőni, egyáltalában semmit sem tud mindabból, amit

itt tudni, érteni kell és ha mindezekhez még ilyen esztelenségeket is művel, mint ma a sarkan-

tyúkkal, akkor éppenséggel veszedelmes lesz ránk nézve. Eddig egyszerűen csak terhünkre

volt. És veszedelmes útitársra semmi szükségünk sincs! Levenni a sarkantyúkat és elveszíteni!

Ilyet még nem is hallottam! Ha nem szedi jobban össze magát, kénytelen lennék valahol

lerázni a nyakunkról és maga nélkül tovább lovagolni. Maga úgyis csak a keselyűk zsákmánya

lesz. Nem is való másra!

- Mr. Eggly, én nyugodtan végighallgattam önt, de most kérem, hogy ön is éppen olyan

nyugodtan...

- Hallgasson! - szakította félbe haragosan a megszólított. - Tudjuk, hogy maga mennyit ér és

most maga is tudja, hogy hányadán van velünk. Több szót szaporítani felesleges! Most pedig

újból fel fogjuk szítani a tüzet, mert ha annak a madárnak a károgása ránk nézve kellemetlen

zavarást jelentett volna, a baj már régen bekövetkezett volna. Meg vagyok győződve, hogy

senki idegen sincs a közelben. Nagy tűzre van újból szükségünk, hogy társaink megtalálhas-

sanak, ha megérkeznek.

De azért nem nagyon sietett a tűz meggyújtásával, mert időt akart engedni Cornernek és Shep-

pardnak, hogy a sötétségben észrevétlenül eltűnhessenek. Természetesen mi is felhasználtuk

ezt az előnyt, ami ily módon nekünk is kínálkozott.

Micsoda találkozás! Az én Carpióm, az én kedves, jó, öreg Carpióm itt van a Lake Jone

mellett, a vad Nyugat fennsíkján! Bizony, sajnos, elvesztettük egymást szem elől! Minden

fáradozásom dacára sem jutott előre. Pedig eleget kínlódtam vele, de amikor elvégeztem a

gimnáziumot, az volt a meggyőződésem, hogy eredménytelen lesz minden vergődése. Mint

iparos valószínűleg sokkal könnyebben vihette volna valamire; a kézművességnek arany talaja

van és aki megveti azt az embert, aki ezen a tiszteletreméltó talajon mozog, az saját maga

érdemel megvetést. De Carpio egyike volt annak az elterjedt és mégis annyira téves világnézet

sok-sok áldozatának, amit tanult apák vallanak, nevezetesen, hogy szégyen lenne reájuk, ha a

fiúk nem végezne iskolákat. Még az olyan apák is, akik jó álláshoz jutottak anélkül, hogy fő-

iskolát végeztek volna és így magukról tudhatnák, hogy igen sok út vezet ahhoz, hogy valaki

feldolgozza magát egy úgynevezett, de igazán csak úgynevezett „úri álláshoz”, még az ilyen

apák is abba helyezik a büszkeségüket, hogy legalább egyik fiúkat esetleg még erőszakkal is

valamely egyetemnek tiltakozó ölelő karjai közé vigyék. A következmény azután sohasem

marad el: a csalódás nem várat magára és ha valaki tíz embert hall panaszkodni arról a híres,

elhibázott életről, akkor egészen nyugodtan állíthatja, hogy közülük nyolc, vagy kilenc ilyen

apának a gyermeke.

Carpio is ilyen szerencsétlen csillagzat alatt született. Én előre láttam ezt és iránta való barát-

ságból egyszer azt a merészséget követtem el, hogy apjával való beszélgetés közben egészen

odavetőleg erre vonatkozóan megjegyzés tettem. Ennek az lett az azonnali eredménye, hogy

amint mondják, kiadta az utamat. És míg egészen csendben eltávoztam, olyan kifejezéseket

hallhattam, hogy „gyerekes nézetek, éretlen ítéletek és kéretlen beavatkozás olyan ügyekbe,

amihez egyáltalán nem is érthetek”, később pedig megjegyezte, hogy fiával való érintkezése-

met ezen túl nemcsak nem fogja szívesen látni, de mindent el fog követni, hogy azt meg-

akadályozza. Ez volt a tulajdonképpeni oka, hogy írásbeli érintkezésünk, amit távozásom után

egy ideig még fenntartottunk, lassacskán teljesen abbamaradt. Azt hitték, hogy a levélbeli

érintkezést is fel fogom használni és Carpiót rábírom, hogy kövesse véleményemet, amit

apjával szemben kifejtettem.

Nem is tudtam, hogy mi lett belőle. De mindent inkább hittem volna, mint azt, hogy a vad

Nyugaton fogom viszontlátni szórakozott és ügyetlen egykori barátomat, ahol pedig még

nagyobb határozottsággal lép fel minden emberrel szemben az a követelés, hogy ne csak

névleg, de igazán férfiú legyen. Ha tudta volna, mikor rólam beszélt, hogy az ő Sapphója, az a

„léhűtő és semmiházi” a háta mögött rejtőzik, a bokrok között hallgatódzik! Már most is

olyan jól ismertem rokonához való viszonyát, hogy később nem is maradt semmi mondani-

valója. A vén zsebmetsző túl magasra becsülte őt, mint egykori gimnazistát, igen hasznos

fiatalembernek tartotta és kihozatta magához Amerikába, hogy megfelelő fizetés nélkül,

egészen alaposan kihasználhassa. De hamarosan rá kellett jönnie tévedésére. És mivel nyu-

godtan fel lehetett róla tételezni, hogy a várakozásainak meg nem felelő unokaöccsét egy-

szerűen lerázza a nyakáról és minden segítség nélkül elhagyja, érthetetlen volt előttem, miért

nem tette ezt. Sőt miért tartotta magánál és miért hozta erre az útjára is magával! Itt valami

olyan szándéknak kellett lappangania, melyet most még nem tudtam kitalálni. Reméltem

azonban, hogy rá fogok jönni.

Legszívesebben már most előugrottam volna, hogy úgy Isten igazából megmondjam a

véleményemet a kedves nagybácsinak; de ezt nem tehettem; követnem kellett Winnetout, aki

már Eggly utolsó szavainál visszahúzódott a bozótból, hogy eltávozhassék, mielőtt a tűz újra

fellobog. Rövidesen utolértem őt és azután olyan gyorsan tovasuhantunk a fák között, amint

csak tudtunk, hogy megelőzzük Cornert és Sheppardot és esetleg elleshessük még néhány

szavukat.

Magától értetődőleg visszatértek lovaikhoz. Hogy gyorsabban előrejuthassunk, lehetőleg

gyorsan kisurrantunk az erdőből. Az erdőszélén siettünk tova és egy kinyúló bozót sarkán

állapodtunk meg. Erre nekik is el kellett haladniok. Lebuktunk és vártunk rájuk. Itt már olyan

messze voltunk a tűztől, hogy onnan egy hangot sem lehetett meghallani és így aztán gondol-

tuk, hogy mikor egymás között beszélgetnek előreláthatólag nem fognak valami különös

fáradságot venni maguknak, hogy suttogva beszéljenek. Ahogy reméltük, úgy történt! Hamar

megérkeztek és hallhattuk, amint Corner így szólt Sheppardhoz:

- Tehát nem szükséges megölni az öreget. Rendíthetetlen bizalma van hozzánk, sőt még

gentlemaneknek is tart bennünket.

- De a fiú! Elveszti a sarkantyúit! Ilyesmit még elgondolni is képtelenség! Mit csináljunk

ezzel a fickóval?

- Ha már idáig cipeltük és bosszankodtunk felette, anélkül, hogy belehaltunk volna, akkor már

azt a néhány napot a finding-holeig kibírhatjuk valahogy!

- Well! De azután nincs kímélet és nincs hallgatás. Torkig vagyok vele, hogy olyan locsogá-

sokat hallgassak, amik a gyerekszobába, nem pedig ide fel, a Rocky Mountainsba valók! Most

egyenesen odalovagolunk hozzájuk, elbeszéljük, hogy a bölény nem...

Többet nem hallhattunk, mert túlhaladták rejtekhelyünket. Néhány pillanatig még várakoz-

tunk, majd lassan utánuk mentünk. Rövid idő múlva meghallottuk a lovaik tompa dobogását a

puha fűben, hogy elhagyták az erdőt és egy darabon kilovagoltak a prérire, hogy Lachnerék

előtt azt a színezetet adják a dolognak, mintha csak most érkeznének a tóhoz.

Mikor Rosthoz visszatértünk, csodálkozott, hogy olyan hamar viszontlát minket. Figyelmez-

tetéseink folytán azt várta, hogy sokkal később fog viszontlátni. Nagyon örült azonban, hogy

nem kell már tovább egyedül lennie az éjszaka mélységes és ránézve annyira barátságtalan

csendjében. Mivel legelső feladatunkat megoldottuk, most arra került sor, hogy megitassuk

lovainkat. Jó darabon fellovagoltunk tehát az északi tóparton húzódó erdő mentén és a lovakat

a folyóhoz vezettük, amely a tóval összeköttetésben állott. Mikor jól teleitatták magukat,

helyet kerestünk, amely alkalmas éjszaki tartózkodásra. Kipányváztuk a lovakat és szét-

terítettük takaróinkat, hogy kényelmesen elhelyezkedjünk.

Jó darabig heverésztünk anélkül, hogy akár egyikünk is szót ejtett volna. Ezen titokban

nagyon mulattam, mert elképzelhető, hogy Rost égett a kíváncsiságtól, hogy mit láttunk és mit

hallottunk. Hol felült, hol újból lefeküdt, hol jobbra fordult, hol balra és minél jobban múlt az

idő, annál kevésbé tudta nyugtalanságát elrejteni. De nem igen akart előttünk tolakodónak

látszani. Winnetouhoz pláne nem merészelt fordulni. Én voltam végre is a kiválasztott, akihez

végre szavait intézte, mikor a bizonytalanságot nem tudta már tovább elviselni.

- Mr. Shatterhand, ön olyan csendben fekszik. Talán alszik már?

- Nem - feleltem.

- Hála Istennek! Különben most valószínűleg fel kellett volna ébresztenem.

- Miért?

- Mert, hogy úgy mondjam, én is emberi érzésekkel és vágyakkal felruházott lény vagyok.

- És ilyen emberi érzései és vágyai vannak most is, Mr. Rost? Ugyan micsoda?

- Ah, most már ön is az, ami én olyan régóta vagyok?

- Micsoda?

- Kíváncsi.

- Nem kíváncsiságból, hanem ön iránti részvétből kérdeztem. Minduntalan felugrik és

lefekszik, ide-oda forog, mintha azok az érzések, amelyekről beszél, nagyon fájdalmasak

lennének önre nézve.

- Nem éppen fájdalmasak, de nagyon kellemetlenek. Ha az embernek az az érzése, hogy ő

felesleges, akkor kényszerítő szükséget érez azután a jóleső bizonyíték után, hogy mégsem

egészen az!

- Felesleges? Hogy-hogy?

- Ezt még ön kérdi? Hallja, Mylord, én ugyan igen jól meg tudom különböztetni a csuklyás

izmot a rovátkástól, de sajnos, nem vagyok képes olyan dolgokat látni és hallani, melyek egy

angol mérföldre, vagy még nagyobb távolságra történtek.

- Azt senki nem is tételezte fel önről, Mr. Rost!

- De mégis! Feltételezik rólam, mert ha nem tételeznék fel, akkor lennének olyan kegyesek és

elbeszélnék nekem, hogy és miképpen sikerült az odalopódzkodás?

- Well! Ha ez önnek az egyedüli baja, ettől könnyen megszabadíthatom. Tudja tehát meg, amit

tudni akar. Hogy sikerült-e? Igen, sikerült! Miképpen sikerült? Nagyon jól, minden várako-

zásunkon felül sikerült!

- Kérem szépen, mondja tovább!

- Mit tovább? Hiszen megválaszoltam a kérdéseit!

- De milyen módon! Ne tartson engem egészen közönséges kíváncsinak. Idefenn, a Rocky

Mountainsban, ahol a legcsekélyebb kicsiségnek is a legnagyobb fontossága lehet, egészen

magától értetődő dolog, hogy nem akarok bizonytalanságban maradni afelől, amit önök

megtudtak. Kegyes engedélyét kérem, Mylord, hogy egy benső hang...

- Helyes! Megengedem önnek, - vágtam a szavába - hogy az ön benső hangja mindent el-

mondhasson, amit annyira szeretne tudni.

- Igazán kegyetlen! Az én benső hangom ebben a pillanatban éppen olyan tájékozatlan, mint

jó magam. Megtudhatnám legalább azt, hogy kicsoda az az öt személy és hogy valóban össze-

tartoznak-e, amint azt gondolták?

- Igen, meg fogja, sőt meg kell tudnia. Csak azért húztam önt kissé kínpadra, mert jó han-

gulatban vagyok.

- Köszönöm szépen! Tehát, ha önnek jó hangulata van, akkor az okoz önnek gyönyörűséget,

ha más embereket kínpadra feszít? Bocsásson meg, de eddig azt gondoltam, hogy emberbaráti

érzelmei vannak!

- Ennek a kínpadnak a szenvedései nem olyan jelentékenyek, hogy az egészségét veszélyez-

tetné. De végtelenül érdekes újdonságokkal tudom érte kárpótolni. Itt van a bibliás ember.

- Kicsoda... hogyan... micsoda... hol?! - ugrott fel, egészen elkábulva. - A bibliás ember?

- Igen.

- Ez mégis csak... a legnagyobb, a legeslegnagyobb mértékben csodálatos!

- Én nem csodálkozom rajta, mert előre számítottam rá, hogy idefenn találkozni fogok vele.

Továbbá van itt még valaki, akit a szállodában nemcsak látott, de még ki is szolgált. Az az

idegen ugyanis, aki négy-öt westoni lakossal együtt az ablak melletti asztalnál ült.

- Emlékszem rá; tudom, kire gondol, Mr. Shatterhand. Azt hittem, hogy hozzánk fog szállani,

de csalódtam.

- Ezt nem lehet neki rossz néven venni. Ő csak meg akart valamit kaparintani és azzal gyorsan

elpárologni.

- Micsodát?

- Watter nuggetjeit.

- Mit beszél, Mylord! Tehát a bibliás ember cinkostársa? Úgy van?

- Igen. Ugyanaz az ember, aki a bibliás emberrel az enyémmel szomszédos szobában együtt

volt. Ön nem akarta elhinni, de én nem tévedtem.

- Tehát mégis, mégis! Tudja azt is, hogy mit beszélt ez a két ember egymással?

- Igen.

- Mit?

- Azt majd csak később fogja megtudni. Még valaki van itt.

- Kicsoda?

- A tolvaj maga, aki - de hát rövid leszek; itt van mind a három tolvaj, a bibliás ember, aki

megteremtette az alkalmat a lopásra, a betörő, aki felnyitotta az arannyal telt ládát és az az

ember, aki az udvaron átvette a nuggeteket.

- Ez egészen rendkívüli, olyan véletlen találkozás, aminél jobbat nem is kívánhattunk volna.

Tudja, hogy mit mond az én benső hangom?

- Valami okosat semmi esetre!

- De mégis! Most az egyszer nem olyan tudatlan, mint én magam. Azt mondja ugyanis, hogy a

nuggetek is itt vannak a tolvajoknál.

- Ja úgy!

- Igen. Mi el fogjuk tőlük venni és visszaadjuk a jogos tulajdonosának!

- Ez csodálatosan szépen és okosan hangzik. Csak az a kár, hogy a nuggeteket már régen

eladták!

- Hol?

- Azt nem tudom. Valószínűleg St. Louisban.

- Tehát nincs náluk?

- Eszükbe se jutott magukkal hozni! Hogyan jut ön arra a különös gondolatra, hogy a tolvajok

ide felhurcolják magukkal a nehéz aranyat? Ez volna a legnagyobb esztelenség, amit cseleked-

hettek volna. Minden aranykereső örül, ha szerencsésen elcipelte innen a zsákmányát. Ezek

pedig idehoznák az övékét? Minden tolvaj elsősorban arra törekszik, hogy zsákmányát pénzzé

tegye és ön ezt a három kitanult gazembert olyan bolondnak hiszi, hogy magukkal hordanak

fél mázsa nuggetet, csak hogy rájuk bizonyíthassák a lopást és az aranyat elvegyék tőlük?

- Igaza van, teljesen igaza van, Mylord! Egészen megzavarodtam a meglepetéstől, hogy itt

találjuk azt a három fickót. De azt mégis tudom, hogy önök mit fognak velük csinálni!

- Ebben már kételkedem.

- De igen, egészen biztosan tudom!

- No, mit?

- Elfogják őket és visszaszállítják Westonba.

- Eszünk ágába sem jut!

- Micsoda? Nem? És miért nem?

- Erre több okunk van; de a fő ok az, hogy nincs rá időnk, mert a sosónokhoz kell mennünk.

Továbbá ez a három alak újabb gyalázatosságot tervez, melyet ugyan meg tudnánk akadályoz-

ni azzal, ha elfogjuk őket, de viszont, ha ezt nem tesszük meg, nem támadjuk meg őket és

okosan viselkedünk, egy finding-holet fedezhetünk fel. Két embert csaltak ide fel, egy öreget,

meg egy fiatalt, akiket holnap meg fog náluk látni.

- Mit terveznek ezekkel?

- Ezt is meg fogja tudni, ha nem is most, később, ebben a pillanatban éppen eleget tud. Ennyit

megmondtam önnek, mert elő kellett készítenem, hogy a holnapi nap ránk nézve végtelenül

érdekes lesz. Hogy önnek mi lesz a teendője és hogyan kell majd magát viselnie, azt majd

holnap, útközben, fogom önnel közölni.

- Útközben? Mikor indulunk?

- Hajnalban.

- Ezzel az öt emberrel együtt?

- Nem.

- Tehát mögöttük?

- Nem, hanem előttük.

- Úgy hiszem, követnünk kell őket, hogy egy finding-holet felfedezhessünk.

- Igen, de holnap kivételt teszünk és előttük lovagolunk. És majd bevárjuk őket.

- Ismerik tehát az utat, amelyen ők haladni fognak?

- Igen. De már elég lesz a beszélgetésből mára. Igyekezzék aludni! Reggel korán fogjuk

felkelteni.

- Nem kerül ma rám sor az őrködésben?

- Nem. Veszedelmes emberek vannak a közelünkben; így tehát csak önmagunkban bízhatunk.

Jó éjszakát!

- Jó éjszakát, Mylord! De aludni azért még sokáig nem fogok tudni. Talán egész reggelig sem!

Végignyújtózkodott és beburkolódzott takarójába. Könnyen megérthettem, hogy olyan lámpa-

lázféle fogja el. Hiszen ez volt az első kalandja, amit ezen a lovagláson megértünk. Az efölötti

felindulás elvette az álmát.

Winnetou nem szólt egy szót sem. Kettőnk között felesleges lett volna minden különösebb

magyarázkodás. Alaposan ismertük egymást és ha bármilyen viszonyok közé kerültünk,

mindegyikünk tudta, hogy mi arról a másiknak a véleménye és hogy mit szándékozik tenni.

Olyan egyforma lett a hosszas együttélés folytán érzésünk, gondolatunk és elhatározásunk,

hogy csak kétséges esetekben vált egy-egy kérdés szükségessé.

- Jó éjt, - Winnetou! - szóltam és felállottam.

- Jó éjt, Sarli! - felelt. - Előbb a testvérem őrködik, mert beszélgetnie kell gondolataival.

Ez újabb bizonyítéka volt annak, milyen pontosan meg tudott engem ítélni! Kissé eltávoztam

és azután tanyahelyünk közelében megindultam lassan fel s alá. Mióta tudtam, hogy Carpio itt

van, teljességgel lehetetlen lett volna, hogy az apacsnak engedjem át az első őrködést és hogy

lefeküdjem aludni. Felelevenedett előttem a munkával teljes, szegény és mégis oly kedves,

szép fiatalember és elvonultak előttem annak a kornak összes szereplői, gondjai, bajai, szen-

vedései és örömei. Az ember bolygó növény, melynek gyökerei meg sem nyugszanak sehol

máshol, mint a fiatalkorban. Ebből szív még késő öregségében is, talán anélkül, hogy elis-

merné, vagy csak tudna is róla, egy csomó szellemi táplálékot. Enélkül kedélyének ki kellene

száradnia!

Így járkáltam jóval éjfél utánig fel s alá, azután pedig felköltöttem a főnököt. Szemrehányá-

sokkal illetett.

- Miért csak most költött fel testvérem? Két óra múlva el kell indulnunk! Howgh!

Lefeküdtem és hála annak a szerencsés körülménynek, hogy az ember elvégre mindenre

képes, amit csak akar, hamarosan elaludtam. Amikor felköltöttek, a lovak már készen állottak,

pedig a reggel még csak alig észrevehető derengést küldött kelet felől. Felültünk és északnak

lovagoltunk a folyó mentén. Egy gázolóig jutottunk, amelyet jól ismertünk. Itt átgázoltunk a

másik partra.

Ezen az úton eltávoztunk ugyan attól az iránytól, melyen Corner kísérőivel együtt bizonyára

elindulni szándékozott, de viszont kikerültük a veszélyt, hogy észrevegyék nyomainkat. Meg

voltunk arról győződve, hogy ezt a kerülőt könnyedén be tudjuk hozni.

Továbbra is északi irányban maradtunk, míg körülbelül egy vonalba jutottunk a mindenesetre

igen távoli Squaw-Mountains-sal. Ekkor nyugatra kanyarodtunk és most lovainkat derekasan

nekieresztettük. Az volt ugyanis a célunk, hogy a Medicine-Bowt még a finding-holet keresők

előtt elérjük. Déltájban érkeztünk oda és miután lovainkat a Creekben megitattuk, a fürdővel

felfrissítettük, Winnetou a Tutsil meredek oldala felé kanyarodott.

Nem akartunk egészen felmenni, csak oly magasra, ahonnan céljainknak megfelelő kilátásunk

nyílott a messze síkságra; ott azután leszállottunk és szabadon bocsátottuk a lovainkat, hogy

tetszésük szerint legelhessenek. Míg én Rosttal leültem egy fa alá, Winnetou eltávozott.

Magával vitte fegyverét. Ebből tudtam, hogy húst akar szerezni. Nem is tartott túl sokáig,

mikor két lövést hallottunk. Amikor Winnetou visszatért, két olyan nagy hegyi tyúkot hozott

magával, hogy egész napra volt elég ennivalónk. Lekopasztottuk a tyúkokat és lassú tűzön

megsütöttük. Közben nem mulasztottuk el, hogy szorgalmasan kipillantgassunk, jön-e már a

várva-várt öt lovas.

Éppen akkor pillantottuk meg őket közeledni, mikor megebédeltünk. Még messze voltak, de

rövid idő múlva mégis meg tudtuk állapítani az irányt, melyben haladtak. Számításba véve az

ottani terepviszonyokat, egészen pontosan ki tudtuk jelölni azt a pontot, ahol a legjobban

állhattunk velük szembe. Odalovagoltunk, miután lovainkat előbb ismét levezettük a hegyen.

A Bow-Creek mentén közeledtek. Olyan helyet választottunk, ahol egy hosszú, keskeny fű-

sávon kellett áthaladniok, melyet balról a folyó, jobbról sűrű facsoport határolt. Winnetou

csak úgy véletlenül akart velük találkozni, tehát visszamaradt, de én Rosttal hátulról belo-

vagoltam a sűrű facsoportba, hogy ne hagyjunk a füvön nyomokat és a facsoportnak egészen

az elülső széléig haladtunk előre. Innen Winnetou találkozását velük éppen szemmel tart-

hattuk. Amíg itt várakoztunk, kitanítottam Rostot, hogyan kell viselkednie. Égett a vágytól,

hogy a bibliás embernek olyan prédikációt tartson, melyről tudtam, hogy nem lesz olyan

istenes, mint a kenetteljes bibliaárus kifejezései voltak Westonban.

Itt meg kell említenem, hogy Sheppard előző este, mikor őt Cornerrel együtt meglestük, nem

ilyen választékos modort használt; ellenkezőleg, kifejezései éppen olyan közönségesek voltak,

mint a Corneréi. Annyira, hogy lehetetlenség lenne azokat itt megismételni. Aki hallotta őket,

rögtön az első mondat után arra a meggyőződésre kellett jutnia, hogy ez a két ember az

erkölcsi érték, vagy jobban mondva értéktelenség legalacsonyabb fokán áll.

Nem kellett túlsokáig várakoznunk, amikor hangos beszédünk már elárulta, hogy közelednek.

A Creek egy kanyarulatát kellett megkerülnünk, mielőtt megláthattuk őket. A bibliás ember

Cornerrel elöl lovagolt; Eggly követte őket az öreg Lachnerrel. Leghátul Carpio lovagolt egye-

dül.

Ha nem tudtam volna, hogy kicsoda, nem hiszem, hogy felismertem volna az első pillantásra.

Igen, az ő arcvonásai voltak ezek, de sokkal, sokkal öregebb volt, nemcsak az akkori fiatalos

arcához képest, amit utoljára láttam, hanem öregebbnek tűnt fel, mint amilyennek kora szerint

lennie kellett volna. Szemei mélyen feküdtek üregeikben, arca beesett, tartása pedig olyan

fáradt volt, mintha napok óta nem szállott volna le a nyeregből. Arról beszélni sem akarok,

hogy hogyan ült a lovon. Még ma is sokkal jobban szeretem az én jó Carpiomat, semhogy

olyan kíméletlen legyek és csúfosan leszállítsam őt kedves olvasóim szemeiben. Tény az,

hogy a ló minden lépésénél félni kellett, hogy leesik róla. A legrosszabb lovat adták neki,

amelynek rázós menésénél nem is volt csoda, ha a tanulatlan lovas minden csontja fájt a

lovaglástól. Oly nyomorúságosan, részvétet keltően nézett ki, hogy legszívesebben előug-

rottam volna, hogy a szívemre szorítsam, kínzóit pedig azonnal leüssem öklömmel! A többiek

egyáltalában nem voltak rosszul ellátva lovakkal. Corner pedig olyan pejlovon ült, melyen

még én se szégyelltem volna lovagolni.

Mikor már csaknem egyvonalban voltak velünk, meghökkentek. Corner visszarántotta lovát és

felkiáltott:

- Hallo, egy indián! Figyeljetek! Ah, úgy látszik, egyedül van!

A többi is megállott. Én most csak Carpiot vettem szemügyre és láttam, hogy arckifejezése

Winnetou megpillantásakor bámulatot árult el. Winnetou lassan közeledett jobb felől;

megállította lovát, sértően közömbös pillantással mérte végig a fehéreket és megszólalt:

- Öt halványarcú! Uff! Álljanak félre, hogy tovább mehessek!

- Félreállni? - nevetett fel Corner. - For shame! Egy vörösbőrű, különben még az öklömet

érzed az arcodban!

- Pshaw! - csak ennyi volt az apacs rövid, de végtelenül megvető válasza.

- Kutya, te egy Pshaw-val válaszolsz? - kiáltá Corner. - Itt van érte a jutalmad!

Megsarkantyúzta lovát, hogy néhány gyors ugrással elrohanjon Winnetou mellett és ütésre

emelte öklét.

- Tcsah! - kiáltá Winnetou paripájának.

A ló hatalmasat ugrott félre, összeütközött a pejjel, amely a következő pillanatban lovasával

együtt földre bukott. A ló gyorsan felugrott, de Corner sokkal lassabban tápászkodott talpra.

Elvesztette fegyverét, tehát revolver után akart nyúlni, de Winnetounak már mindkét revolver

a kezében volt és villámló szemekkel mennydörgött a társaságra:

- Itt van öt halványarcú, a kezeimben pedig tizenkét lövés. Amelyik halványarcú megmozdítja

a kezét fegyvere után, azonnal golyót kap!

A fehérek ismerték a vad Nyugat törvényeit és szokásait: Akinek leggyorsabban van lőfegyver

a kezében, az győzött. Winnetou nem is gondolt arra, hogy a szokásos „Hands up!”-ot paran-

csolja; olyan biztos volt a dolgában, hogy anélkül is kényszeríteni tudja az öt fehéret, hogy

feltartsák kezeiket. Parancsoló tartása éppúgy hatott, mint revolvere; Corner keze lehanyatlott

övéről, de fenyegetően felelt:

- Ember, te legázoltál! Tudod, mit jelent ez?

- Ember, te meg akartál ütni! Tudod, mit jelent ez? - válaszolt Winnetou.

- Pshaw! Egy indiánt megütni! Ezek a fickók nem is érdemelnek egyebet, mint verést!

- Winnetou is, az apacsok főnöke?

Erre a névre mind az öten fülelni kezdtek.

- Az ördögbe is! Ez talán azt akarja jelenteni, hogy te Winnetou vagy, az apacs? - kérdezte

Corner.

- Az vagyok!

- Ha ez igaz, akkor én fel engedem magam... Teringettét! Hiszen ez a híres ezüstpuska! Ez a

ló pedig Iltschi, a fekete mén! Ez már egészen más, folytathatod utadat. Nem fogunk bántani!

- Uff! Ti nem fogjátok Winnetout bántani? - kérdé megvető kézlegyintéssel. - Tizenkét golyót

röpíthetnék belétek és ez a halványarcú olyan kegyes és biztosít róla, hogy nem lesz semmi

bántódásom! Winnetou akkor és oda lovagol, amikor és ahová neki tetszik; de most itt marad,

mert beszélni valója van veletek. Te felemelted a kezedet ellene és kutyának nevezted! Hát te

mi vagy? Mi lehet egyáltalában egy halványarcú, ha Cornernek hívják?

- Micsoda? Te tudod a nevemet?

- Pshaw! Winnetou ismeri mind az ötöt. Akiket Cornernek, Egglynek és Sheppardnak hívnak,

azok idegen nuggeteket lopnak és megölik a nuggetek tulajdonosait! Büdös coyoták vagytok!

Számotokra nincs golyóm, mert azokat csak becsületes emberek számára tartogatom. Le-

tiporlak benneteket a földre a lovam patájával!

Visszadugta mindkét revolverét santillo-övébe. Amint nem látták a fegyvert a kezében, a

fickók bátorságra kaptak.

- Mik vagyunk mi és mit tettünk mi?! - kiáltotta a volt bibliás ember. - Ilyen sértést még

Winnetoutól sem tűrhetünk! Nekünk is van fegyverünk és revolverünk!

Le akarta venni fegyverét a válláról, de az apacs felsőbbséges mosollyal a fák közé mutatott és

megfenyegette.

- A halványarcú Sheppard csak hagyja nyugton a fegyverét, mert ott csillog Shatterhand

testvérem Henry-puskája.

Minden szem afelé a hely felé irányult, ahol kidugtam a bozótból puskám csövét.

- A fenébe! - kiáltá Corner. - Hiszen ez valóságos támadásnak látszik! Winnetou elölről támad

meg, Old Shatterhand pedig oldalról. Már régóta itt rejtőzködnek, hogy megvárják érkezé-

sünket. Mit akarnak tőlünk?

Intésemre Rost kiugratott lovával a rejtekből és így szólt:

- Nem is kell azt önöknek megmondanunk, hogy mit akarunk! A bibliás ember bizonyára

tudja, hogy ki vagyok!

A megszólított egy ideig mintegy magánkívül meredt Rostra, azután kényszeredett kacajra

fakadt, mely igen zavartan hangzott és megszólalt:

- A pincér Westonból; Isten bizony, a pincér! Hát önt mi kergette e hegyek közé, Mr. Rost?

- Mr. Watter nuggetjeit keresem, - felelte Rost.

- Hát idefenn vannak? Bizonyára itt felejtette őket és azt hitte, hogy ellopták tőle.

- Csak hagyja el a tréfálkozást! Tudjuk, hogy hányadán vagyunk!

- Mi? Kit ért ez alatt? Talán önmagát?

- Nem, nemcsak önmagát, hanem engem is, - feleltem most már én, miközben kijöttem a fák

közül. - Le a lovakról!

Újból vállamra vettem puskámat és revolveremet tartottam kezemben. Rövid, mély csend

állott be, azután a bibliás ember felkiáltott rémülettől remegő hangon:

- Hiszen... hiszen... hiszen ez az a pompás Mr. Meier, aki olyan pompás karácsonyi verseket

csinál! És most ebben a ruhában...! Azt hihetné még az ember...

- Le a lovakról! - ismételtem, félbeszakítva őt. Corner már - jobban mondva, még - lenn volt.

Eggly megértette a helyzetet és leszállott. De Sheppard nem nagyon igyekezett eleget tenni

parancsomnak; erre jól megszorítottam lovamat a combommal, két hosszú ugrással mellette

termettem, elugrottam mellette és eközben öklömmel úgy fejbesújtottam, hogy elvesztette a

kengyelét. A jobb kezemben levő revolvert természetesen előbb átvettem a balba. Lova

felágaskodott és a félig eszméletlen gazdáját ledobta a fűbe.

Lovamat újból megfordítva, Carpio állott előttem. Szemei úgy néztek rám, a tágra nyitott

szempillákból, mintha ki akarnának gödreikből ugrani.

- Te vagy... vagy... vagy... ön... ön... Old Shatterhand? - dadogta tört angol nyelven.

- Igen, én vagyok, Old Shatterhand, - feleltem, hogy azt, amire most mindenekelőtt szükség

volt, el ne odázzuk egy felismerési jelenettel.

- Üljenek le a fűbe. Önök hárman tegyék a fegyvereiket a hátuk mögé! De engedelmesked-

jenek gyorsan, különben mindnyájukat agyontaposom!

Eggly leült, kését és revolverét háta mögé tette. Corner ugyanúgy cselekedett, bár fogcsikor-

gatva. Sheppard is előbicegett és leült melléjük.

- Most már csak azt szeretném tudni, hogy mit akar ez a komédia tulajdonképpen jelenteni? -

kérdezte Corner azzal az elvetemedett szemtelenséggel, ami a védekezés utolsó módja.

- Azt mindjárt meg fogják tudni, - feleltem, miközben magam is leszálltam a lóról. - Egy

kérdést szeretnék önhöz intézni. Önök hárman lopták el Westonban Watter nuggetjeit?

- Szó sincs róla!

- Well! Legyen úgy, ahogy önök akarják. Én nem vagyok sem a kárvallott, sem a sheriff, sem

pedig a bíró. Tartogassák tehát maguknak, amit tudnak. De ezzel az öreg Lachnerrel annál

szükségesebb egy pár szót váltanom.

Az öreg, éppen úgy, mint Carpio, szintén leszállott lováról; most hozzá fordultam:

- Mr. Lachner, ön rossz kezekben van. Hogy van az, hogy ön gyilkosságokkal és tolvajokkal

szövetkezett?

- Gyilkosságok és tolvajok? - kérdezte. - Ön téved, Sir! Ezek a gentlemanok a legbecsülete-

sebb emberek, akik az Államokban csak találhatók!

- Akkor ön az, aki téved. Én jobban ismerem őket. Ez a három minden hájjal megkent gaz-

ember, akiket ön gentlemanoknak nevez, egyéb bűnöktől eltekintve, agyonlőtt egy bizonyos

Wellyt, aki húszezer dollár értékű nuggetet szállított le a Platten és elrabolta a meggyilkolt

ember aranyát. Azután Westonig követte a társát és ott ellopott tőle fél mázsa aranyat. De ott

egy kereskedőnél és Plattsburgban egy ügyvédnél is betört. A rendőrség üldözi mindhármukat,

nem is mutathatják többé magukat Missouri államban. Most pedig önöket viszik fel a hegyek

közé, hogy elszedhessék a pénzüket.

A három vádlott hangos kiáltással tiltakozott, de Winnetou egy komoly, fenyegető pillantása

hamarosan elhallgattatta őket.

- Azt tanácsolom önnek, hogy hagyja itt őket! - folytattam. - Még sem szabad, hogy ilyen

gazfickókkal érintkezzék.

- Jelen volt ön, mikor lelőtték azt az embert a Platte folyónál? - kérdezte az öreg.

- Nem.

- Szemtanúja volt a westoni és a plattsburgi betöréseknek?

- Nem.

- Ott volt, amikor megkötöttem velük az üzletet?

- Nem, - feleltem erre is. Nem árulhattam el mindent, amit tudtam, mert ezzel kiadtam volna

minden fegyveremet a kezemből.

- Akkor tehát nincs is módjában, hogy a vádjait bebizonyíthassa. Ha ön Old Shatterhand,

akkor híres westman, de a három úr gentleman, erre meg mernék esküdni és nem fogok

tágítani a velük való összeköttetésemtől. Hogy jön ön egyáltalán arra a gondolatra, hogy az én

dolgomba bele kell avatkoznia?

- Az egyik rokonának jó barátja vagyok.

- Ki lenne ez a rokon?

- Az ön unokaöccse, Hermann, ki ön mellett áll.

- Ön? Az ő barátja?

Mielőtt válaszolhattam volna, megfelelt Carpio helyettem. Még mindig nem vette le szemét

rólam és arca állandóan vonaglott, a kétkedés küzdött benne a reménnyel, hogy mégsem

téved. Mikor szavaimat most meghallotta, valósággal felordított:

- Sappho! Te vagy, igazán te vagy? Tehát mégsem tévedtem?

- Nem, kedves Carpio, nem tévedtél! Én vagyok, a te öreg, hűséges iskolatársad és szünidei

pajtásod.

Carpio felém tántorgott, átölelte a nyakamat és keservesen sírni kezdett, mintha a szíve akarna

megszakadni. De mélységes zokogása közepette is meghallottam félhangos könyörgését:

- Ne hagyj el, Sappho, ne hagyj el! Különben tönkre megyek. A nagybátyám ki nem állhat, a

többiek pedig az életemre törnek!

- Ne félj semmitől! - nyugtattam meg. - Mellettem vagy, akkor biztos kezekben vagy.

- Igen, melletted, mint akkoriban, amikor szintén nem volt senkim más, csak egyedül te!

Úgy látszik, hogy az öreg mégis meghallott néhányat a félhangon kiejtett szavak közül, mert

mérgesen megkérdezte:

- Mit mondott? Kiket gondolt az alatt, hogy az életére törnek?

- Önt semmi esetre sem!

- Akkor kit? Ő hozzám tartozik. Én vagyok a nagybátyja. Nekem jogom van rendelkezni

felette. Az ön „jó kezeiről” bízvást lemondhat! Engedje el!

- Mr. Lachner, ön nem az én nagybátyám! Én azt teszem, ami nekem tetszik. Hermann most

nálam van és ahol most van, ott is fog maradni, amíg csak tetszik neki!

- Ohó! Ide vele!

Szét akart minket választani, de én nem engedtem. Ellöktem mellőlünk és így szóltam:

- Az ön unokaöccse nagykorú, nem parancsolhat neki!

- De ön sem parancsolhat nekem! - förmedt rám mérgesen.

- De itt, ezen a helyen, igenis, most itt mi vagyunk az urak, amint bebizonyítottuk. Figyelmez-

tettem önt három útitársára, és ezzel megtettem kötelességemet. Szóval továbbra is velük akar

tartani?

- Igen. Most már gyanítom, hogy ön az az iskolásfiú, akivel az unokaöcsém egy karácsonyi

kirándulást tett?

- Igen.

- És mégis ön Old Shatterhand? Hallja, nagyobb bakot a sors már nem lőhetett! Én Old

Shatterhandot örökké ügyes fickónak tartottam, de mos már más, egészen más véleményem

van. Aki már gyerekkorában olyan esztelenül könnyelmű volt, abból nem válhatott olyan

férfiú, aki jó tanácsot adhasson nekem. Most már csak azért is ezekkel az urakkal tartok, mert

annyira megrágalmazza őket.

- Well! Ha mindenáron meg akar maradni a szándéka mellett, akkor igazán én vagyok a

legutolsó, akinek kifogása lehet ez ellen. Remélem, hogy egyszer s mindenkorra végeztünk

egymással.

- Úgy van, örökre! Én tovább lovagolok!

Visszalépett. Ekkor a bibliás ember kiáltott fel:

- Hát velünk mi lesz? Mi természetesen szintén eltávozhatunk?

- Igen, elmehetnek, - feleltem. - Megmondtam, hogy nem vagyok az önök bírája és mivel

rendőri hatalmam nincs, nem tartóztathatom le önöket.

- Tehát előre!

Fel akart állani.

- Várjanak még csak egy kicsit! - tartottam vissza. - Mi ugyanis még nem végeztünk egy-

mással. Nekem ugyan most, de csakis most, nincs hatalmam önök felett; de mihelyst a leg-

csekélyebb ellenségeskedést tanúsítanák velünk szemben, érvénybe lépnek a préri törvényei és

akkor rendőrség, bíróság és ítéletvégrehajtók leszünk egy személyben. Tehát vigyázzanak

magukra! Már Westonban megismerkedett velem! Most pedig még egyet. A fiatal Mr.

Lachner nem megy önökkel. Ő velünk marad és...

- Ohó! - kiáltott a nagybácsi. - Ő velem jön, még ha öreg öklömet kellene is ezen az Old

Shatterhandon...

- Fogja be a száját! - szakítottam félbe. - Már megmondtam önnek, hogy itt mi vagyunk az

urak és ezt tudomásul kell vennie!

- Azt hiszi? Akkor meg akarom önnek egyszer mutatni, hogy ki az úr, ön-e, vagy én!

Felém rohant. Nekem sehogyan sem volt ínyemre, hogy egy öreg és annyira utálatos emberrel

birkózzam, de hogy elkerüljem a hosszadalmas szóvitát és a dolognak rövidesen véget vessek,

erősen megragadtam jobbról-balról és felemeltem a magasba. Azután a kezeivel-lábaival

dühösen kalimpáló, rugdosódó embert odavittem a pár lépésre levő Creekhez és belefektettem

a hideg vízbe, fejét néhányszor lebuktattam; azután megengedtem, hogy kiugorjék és jajgatva,

meg szitkozódva lovához siessen. Megragadta kantárjánál, magával vonszolta és felkiáltott:

- Megyek, én tovább megyek! Most mi vagyunk a legyőzöttek, de ha még egyszer találkozom

ezzel a semmirekellővel, akiről senki sem tudja, hogyan jutott a Shatterhand névhez, majd

leszámolok vele. Legalább száz százalék kamatot kell neki fizetnie!

Ez a magas kamatláb persze mindennapos dolog volt neki, a zsebmetszőnek! De én mégis azt

gondoltam, hogy nem irántam való ellenszenve vezette, mikor hű maradt a nyilvánvaló gaz-

emberekhez, hanem a fösvénysége, a kapzsisága. Hiszen erkölcsi szempontból éppen olyan

alacsony fokon állott, mint amazok.

Mikor eltávozott, a többiekhez fordultam:

- Winnetout, az apacsok főnökét, kétszeresen megsértették; ez nem maradhat büntetlenül, de a

büntetésnek enyhének kell lennie és amellett annak kell hasznára válni, akit eddig elkínoztak.

Mr. Lachnernek ugyanis nincs jó lova, de neki nem szabad rossz lóra ülnie, mert ő velünk fog

maradni. Ezért most már Corner pejlován fog lovagolni. Eddigi rozzant dögére felülhet az,

akinek kedve lesz hozzá. Ilyen gentlemanoknak a dög is elég jó lesz.

Ez az elhatározás Cornerben a dühnek valóságos vulkáni kitörését idézte elő. Csak úgy dobá-

lózott olyan kifejezésekkel, melyeket egy rendes, vagy pláne művelt ember meg sem ismétel-

het. Teljes alakjában megmutatta magát a benne rejtőzködő ördög. Két kísérője csatlakozott

az átkokhoz és szidalmakhoz, melyeket rám szórt.

- Sarli testvérem, végezzen vele rövidesen! - szólt Winnetou, aki nem akarta a szidalmakat

tovább hallgatni.

- Igen, rövidesen, - szóltam. - Ha e pillanatban nem lesz csend, akkor maguk is a vízbe

repülnek. De maguk már nem kerülnek olyan könnyen ki belőle!

- Dobj hát be, nyomorult, ha van hozzá merszed! - kiáltotta Corner. - Egy betyár, aki saját

maga lopta el Westonban a nuggeteket és a hibát most másokra tolja, persze nem tartja szé-

gyennek, hogy ellopja a lovamat. Leköplek!

Valóban, be is váltotta a fenyegetést. Ez már nekem is sok volt. Rávetettem magamat, hogy

megragadjam. Ez volt a szerencsém, mert ebben a pillanatban egy felém irányított lövés

dördült el, mely eltalált volna, ha csak egy pillanattal tovább állva maradok. Ez később derült

ki, mikor láttuk, hogy a golyó Eggly hátam mögött álló lovának nyakát súrolta. Most egy

rövid, végtelenül fárasztó jelenet következett. A három fickó hátranyúlt revolveréért. Corner

teljesen alattam feküdt, de mégis sikerült neki fegyverét megragadnia. Eggly és Sheppard rám

irányították puskájuk csövét; az előbbinek én vertem ki kezéből, az utóbbit Rost rántotta

vissza. Winnetou, aki előbb az öreg Lachner után akart sietni, mert ez lőtt rám orozva,

gyorsan megfordult és segítségünkre jött. Egglyt a földre vetette és szorosan letartotta. Én

Cornert úgy fejbevágtam, hogy összeesett, mint egy hulla. Sheppard Rosttal küzdött még.

Vadászütésemmel ugyanazt a jó eredményt értem el, mint előbb Cornernél. Időközben az

apacs is végzett Egglyvel. Úgy összeszorította torkát, hogy a betyár csaknem elvesztette az

eszméletét. Két perc múlva mind a három meg volt kötözve.

Carpio úgy állott ott, mintha álmodnék. Meg se moccant. Azután remegő hangon panaszkodni

kezdett.

- Édes Istenem! Hát valóban lehetséges, hogy ilyen dolgok történhetnek? Azt hittem eddig,

hogy csak vértől csepegő regényekben fordulhatnak ezek a dolgok elő.

- Az életben ez így történik, ahogy most láttad, - feleltem. - Egy regényíró nyolcunk közül

legalább ötöt vagy hatot a fűbe engedett volna harapni.

- Uff! - hallatszott Winnetou hangja és a folyó partjára mutatott, ahol a menekülő öreget láttuk

ellovagolni.

- Hagyd őt! - feleltem. - Ő magával viszi büntetését. Nem fogja az őt szabadon engedni!

- Láttam, ahogy ott állt a bokor mögött a folyó partján és önre lőtt, - jelentette ki Rost.

- Nem talált el, de őt annál bizonyosabban el fogják találni a következmények. Ismétlem,

hagyd csak menekülni!

Az összetalálkozás ezekkel az emberekkel egészen másképpen alakult, mint ahogy mi tervez-

tük. Én csak Carpiót és lehetőleg még a nagybátyját is, akartam megmenteni, de nem akartam,

hogy összeütközésre kerüljön a dolog. Ez mégis megtörtént, bár szerencsére, vérveszteség

nélkül, mert azt a pár csöppet nem számítottuk, ami a ló igen könnyű, súrolt sebéből szivár-

gott. Most az volt a kérdés, hogy mi történjék. Kérdő pillantást vetettem Winnetoura. Ő

némán a legyőzöttek fegyvereire, azután pedig rájuk mutatott. Teljesen megértettem ezt a jelt

és így szóltam Rosthoz, meg Carpióhoz:

- Ezek hárman itt maradnak megkötözve. A nagybátyád Carpio bizonyára vissza fog térni és

kiszabadítja őket kötelékeikből. Revolvereiket magunkkal visszük, a késeket és fegyvereket

azonban meghagyjuk nekik.

- Miért nem visszük ezeket is magunkkal? - kérdé Rost.

- Mert akkor éhhalálra ítélnénk őket. Nem tudnának maguknak húst szerezni. Az öreg lovat

kicseréljük a pejjel, azután tovább lovagolunk.

- Hová? - kérdezte Carpio. - Remélhetőleg haza?

- Mit nevezel otthonnak?

- Nem tudom. De hát hol lakol?

- Mindenütt és sehol.

- Nincsen állásod?

- Nincs.

- Milyen kár! De hát miért nem?

- Nem volt kedvem hozzá!

- Nem volt kedved hozzá! - ismétlé. - És én, én szegény ördög, megelégedtem volna a leg-

szerényebbel is. Téged valami fényes hivatalban gondoltalak és éppen tegnap azt mondtam a

nagybátyámnak, hogy...

- Hogy neked itt kell bolyongani a vad Nyugaton, míg én odahaza ülök valami, bizonyára igen

jó állásban, - vágtam gyorsan közbe.

- Ezt - igen, éppen így mondtam, szóról-szóra így! De, Sappho, honnan tudhatod te ezt?

- Tőled magadtól.

- Hogyan lehetséges ez? Nem értelek.

- Mikor ezt mondtad, ott feküdtem Winnetouval mögötted a bokorban. Meglestünk bennete-

ket.

- De, - de, kedves Sappho, ez egészen úgy hangzik, mint ahogy az ember indiántörténetekben

olvassa!

- És ahogy még elevenebben megélheti az ember a vad Nyugaton. Erről még többet is fogunk

beszélni, mint ahogy ez most lehetséges.

- Tehát te westman vagy, valóságos westman?

- Igen.

- Milyen csodálatos, milyen csodálatos! De hát hogy jutottál te arra a vakmerő gondolatra,

hogy itt a vörös faj vérében fürödjél? Hiszen különben olyan kedves, jó és jószívű ember

voltál!

- Egyelőre szolgáljon neked megnyugtatásul, hogy nem fürdöm semmiféle vérben. Sőt ellen-

kezőleg, úgy ismernek engem, mint indiánbarátot. Azután megjegyzem, hogy a westmanság

csak egy része az életemnek. Nekem ugyanis néhány másféle foglalkozásom is van.

- Hallod, előttem talány, igen nagy talány lettél! Úgy látszik, hogy te csupa titok közepette

rejtőzködsz!

- Talán fordítva áll a dolog: a titkok bennem, jobban mondva a zsebeimben rejtőznek. Itt a

vadászkabátom jobb zsebében például van valami, ami rád vonatkozik.

- Én rám? Valami titok? Kíváncsivá teszel! Megtudhatom?

- Igen. Ismered ezt?

Átadtam neki a két sarkantyút, melyeket előző napon a mohában találtam. Megnézte őket és

azt mondta:

- Hogyan jutsz te ezekhez a sarkantyúkhoz?

- Az erdőben találtam a ti tanyahelyetek közvetlen közelében.

- Ott? Tehát mégis csak igazam volt!

- Hogy-hogy?

- Igazat állítottam, de a bácsi nem akarta elhinni. Ezek az ő sarkantyúi.

- Nem a tieid?

- Nem.

- Egészen bizonyosan?

- Egészen bizonyosan! Csak meg tudom különböztetni a sarkantyúimat a nagybátyámétól! Én

levetettem az enyémeket, mert a lovam nagyon érzékeny volt az oldalán és folytonosan

csiklandozták. Átadtam a nagybátyámnak, hogy tegye el. Ez nagyon kapóra jött neki, mert ő

elvesztette az övéit és feltette az enyémeket.

- Kedves Carpio, nincs itt talán valami összetévesztésről szó?

- Összetévesztés? Kérlek, hogy tehetsz ilyen indokolatlan kérdést! Hiszen ismersz engem már

régóta elég jól, sokkal jobban, mint bárki más a földön. Tehát tudnod kell, hogy ilyen gyenge-

ségek és megfoghatatlan dolgok olyan távol állnak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Minden

túlzás nélkül elmondhatom magamról, hogy soha életemben nem követtem el semmiféle

összetévesztést, vagy más szórakozottságot. Nálam minden a maga rendes, következetesen

előírt és csalhatatlan medrében folyik. Talán túlságosan is következetes vagyok az életben és

ezért nem vittem soha semmire. A sors, sajnos, engem választott ki arra, hogy folyton-folyvást

szenvedjek embertársaim gondatlanságai miatt. Mehetek, ahová akarok, mindig találok

valakit, aki valamiféle zavart okoz. Még téged sem vehetlek ki ez alól a szabály alól. Pedig te

sokkal drágább vagy nekem, mint bárki más.

- Engem? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen, nem kell csodálkoznod rajta és én sem csodálkozom felette egy cseppet sem, mert

éppen ezek a zavaros fejű emberek valóságos mintaképének tartják magukat a rendszeretetnek

és pontosságnak. Bizonyára te is!

- Én szívesen bevallom a hibáimat, ha meg tudod azokat jelölni. Emlékszel talán valami

tévedésre, amit én okoztam?

- Hogyne, mégpedig egy nagy, rendkívül nagy összetévesztésre, ami miatt a becsületemen

nagy csorba esett. De akkor hallgattam és mindent magamra vállaltam, csakhogy meg ne

bántsalak.

- Halljuk, kérlek!

- Emlékszel még a mi éjjeli szállásunkra Franci kocsmárosnál Falkenauban?

- Igen.

- Te akkor igen erős szivarokat szívtál és ennek következtében semmit sem ettél. Valószínűleg

ehhez egy kis bormámor is járult. Elég az hozzá, hogy nem tudtál sem enni, sem inni. De

azután éjnek idején olyan égető éhség fogott el, hogy megettél egy egész nagy tüdőshurkát. A

bőrét, hogy elpalástold a bűnödet, megtöltötted tollpelyhekkel. Emlékszel még?

- Hm, emlékszem!

- De ez még nem elég. Elfogyasztottál még egy nagy lepényt is. Azt most már nem tudom

bizonyosan, hogy túrós, vagy almáslepény volt-e. Másnap természetesen a kipukkadásig tele

voltál és úgy fájt a gyomrod, hogy alig tudtál egyenesen ülni a szánkóban. Még ma is olyan

világosan és tisztán látom magam előtt a fájdalmas arcodat, mint akkor. Persze, felfedezték,

hogy hiányzik egy lepény, meg egy hurka. Mivel pedig egy olyan súlyos beteg, amilyen te

voltál, aligha fogyaszthat el annyi hurkát és lepényt, rám háramlott a gyanú. És én ezt csendes

megadással el is viseltem. Nos, meggyőztelek most már, kedves Sappho?

Szegény, szegény Carpio! Hát már ennyire jutott! Erőt kellett vennem magamon, tekintetemet

nem rá, hanem a földre szegeztem, mint a tetten ért bűnös. Azután így válaszoltam:

- Igaz bizony, sajnos, pokoli nagy volt az az éhség! Még ma is hálás vagyok neked akkori

önfeláldozásodért.

- Ne beszélj háláról, szívesen tettem! De itt van a kézzelfogható bizonyíték, hogy én valóban

arra születtem, hogy magamra vegyem mindazt a sok baklövést, amit mások elkövetnek. Már

úgy hozzá vagyok ehhez szokva, hogy egészen magától értetődőnek tartom. Mit akar az a

gentleman? Miért vájkál a táskámban?

Rost ugyanis át akarta rakni a Carpio eddigi nyeregtáskáinak tartalmát a Corner lován levő

táskába. Megmondtam ezt Carpionak.

- Ezt magamnak kell megcsinálnom, - vélekedett ő. - Nem szívesen engedek más embereket a

holmim között turkálni. Mindig csak rendetlenséget és zavart okoznak.

Odament a lóhoz, hogy maga fogjon munkához Winnetou megvizsgálta a három fogoly

bilincseit. A foglyok ugyan eszméletre tértek, de okosabbnak találták úgy tenni, mintha még

ájultak lennének. Én a revolvereket szedtem össze, hogy szétoszthassam magunk között.

Ekkor Carpio kiáltását hallom. Hozzáfordulok és látom, hogy fejcsóválva egy pipát tart a

kezében, melynek kalumet formája volt. Mikor észrevette, hogy figyelem, odajött hozzám és

így szólt:

- Itt van már megint egy újabb bizonyíték. Ez itt ugyanis a nagybátyám pipája. Mit keres az én

táskámban?

- Fogalmam sincs róla!

- Nekem sincs.

- Tényleg az övé?

- Igen.

- Nem a tied?

- Az enyém? Hallod, kedves barátom, kissé jobban kellene ügyelned az emlékezőtehetsé-

gedre! Olyan visszaemlékezéseket felejtesz el, melyek hozzám egész életemen keresztül hűek

maradtak. Mikor te akkoriban annyit szivaroztál és ittál, olyan elijesztő hatást tett rám a te

siralmas állapotod, hogy megfogadtam: soha sem fogok dohányozni, szeszt pedig csak orvos-

ságként fogok inni. Meg is tartottam a szavamat. Sohasem dohányzom. Ez a pipa tehát nem

lehet az enyém. És mégis az én táskámból került elő.

- Ki tehette belé?

- Persze, hogy a nagybátyám! Ő mindig úgy el van merülve gondolataiban, hogy mindent

összezavar a világon. Mikor tegnap a tűz mellett ültünk, ő pipázott, azután nekem adta a pipát

azzal az utasítással, hogy tegyem bele a nyeregtáskájába. Természetesen azonnal meg is

tettem ezt.

- De ha most a tiedben van!

- Magától értetődik, mert a bácsi olyan szeleburdi! Ő az én nyergemet az övének gondolta és

azt hitte, hogy én tévedtem. Hogy jóvátegye ezt a vélelmezett elnézést, kivette a pipát az egyik

nyeregtáskából és áttette a másikba. Így került bele az enyémbe. Másként el sem képzelhető!

Most azután hiányozni fog neki. Utána lovagoljak, hogy visszaadhassam?

- Nem, dehogy! Először is egyelőre nincsen hozzá semmi közünk, másodszor pedig nem

engedné meg, hogy te visszatérj hozzánk.

- Persze, persze, ez nagyon valószínű. Tehát magamnál kell tartanom, míg ismét találkozom

vele. Hová lovagolunk?

- Amennyiben lehetséges, valószínűleg a Medicine-Creek betorkolása az északi Platte-folyóba

lesz utunk végcélja. Itt különben már végeztünk és mindjárt indulunk. Van valami kívánsá-

god?

- Egyelőre csak egyetlen egy, kedves egyetlen barátom: Ne hagyj el engem ebben a rettenetes

helyzetben, amelyben most vagyok! Légy hozzám újból az a régi, kedves, hű pajtás, aki

fiatalkorunkban mindig voltál!

- E tekintetben nem kell aggódnod, Carpio; nálunk jó kezekben vagy. A mi mostani együttlé-

tünk természetesen egészen másképpen fog alakulni, mint a régi, de mivel már itt találkoz-

tunk, a vad Nyugaton, el kell tűrnöd a fáradalmakat, amik a vad Nyugaton természetesek.

Csak arra kérlek, hogy bármi történnék is, mindenben teljesen Winnetouhoz és hozzám

alkalmazkodjál!

- Oh, ami ezt illeti, meg fogod látni, hogy én meg tudom állni a helyemet. Minden elkép-

zelhető indiántörténetet végigolvastam és annyi ismeretet merítettem belőlük, hogy egészen

nyugodtan állíthatom, felvehetem a versenyt a legjobb westmanokkal is.

Ha más valaki lett volna, akkor vagy kinevettem volna, vagy éppen erélyesen megmondtam

volna neki a véleményemet arról, hogy én másképpen gondolkozom. De ő olyan gyerekesen

őszinte szemekkel nézett rám, és úgy állott ott előttem, mint a megszemélyesített gyámol-

talanság maga. Csak egy szelíd megjegyzés tolult az ajkaimra:

- Kedves Carpio, én legalább ugyanannyi olyan zöldséget olvastam el, mint te és semmit, de

egyáltalában semmit sem tanultam belőlük!

- Persze ez rád vall! Te mindig azzal a sok idegen nyelvvel bíbelődtél és sohasem szeretted az

ilyesféle mulattató történeteket. De én képes voltam arra, hogy kiszedjem belőlük és fel-

szívjam magamba azt a szellemi táplálékot, ami bennük volt. Te azzal pazaroltad el a szabad

idődet és kiadtad rá utolsó filléredet is, hogy lovagolni, lőni, vívni, birkózni, tornázni és úszni

tanulj, én ellenben minden üres percemet ezekre a könyvekre fordítottam. És igen hamar

alkalmad lesz meggyőződni, hogy az éppen most milyen nagy hasznomra válik. A sok test-

gyakorlásból én csak az úszást kedveltem és még emlékezhetsz rá, hogy a búvárkodásban

mindig lefőztelek.

Természetesen sejtelme sem volt róla, hogy éppen a búvárkodásban való nagy ügyessége,

amiről Cornernek valamiképpen értesülnie kellett, volt az egyik fő indító oka, hogy őt is

elcipelték a Rocky Mountainsbe rokonával együtt. Én ezt szépen meg is mondhattam volna

neki, de megbízhatatlansága miatt jobbnak véltem hallgatni. Egyáltalában feltettem magam-

ban, hogy teljes tájékozatlanságban hagyom őt ama veszély felől, melynek olyan gyanútlanul

nézett elébe. Miért nyugtalanítanám ezt a kedves fiút, mikor már el is múlt a veszély; legalább

is úgy reméltem!

A foglyok eddig csendben maradtak. De amikor neki készülődtünk az indulásnak és Carpio

felült a pejre, Corner elárulta, hogy nem eszméletlen többé. A káromkodások özönét zúdította

ránk. Erre persze mi nem is hederítettünk. Még fenyegetőleg utánunk is kiáltott:

- Sok szerencsét kívánunk nektek Old Jumble-hoz, ehhez a hasznavehetetlen tacskóhoz!

Nehogy azt gondoljátok, hogy többé nem találkozunk! De akkor majd leszámolunk veletek.

Visszakapom még a lovamat és ha elég ostobák volnátok és nem tudnátok, miképpen szokás

itt, a Nyugaton, a lótolvajokat megbüntetni, majd meg fogjátok tanulni. Fel lesztek akasztva

mindnyájan, felakasztva - felakasztva!

Mikor már negyedórája követtük a Creek folyását, megpillantottuk az öreg Lachnert, aki

messze oldalvást megállapodott és vizsgálódva hátranézett. Winnetounak és nekem gyerek-

játék lett volna öt perc alatt magunk közé kapni őt és megbüntetni gyilkossági kísérletért, de

eszünk ágába sem jutott, hogy miatta csak egy lépésnyit is letérjünk utunkról. Minthogy látta,

hogy nem is törődünk vele, visszalovagolt arra a helyre, ahol útitársai feküdtek. Egészen ter-

mészetes dolog volt, hogy megszabadítja útitársait a bilincsektől és követni fognak bennünket.

De az is magától értetődik, hogy ez nekünk semmi különösebb fejtörést nem okozott.

A Medicine-Bow River továbbra is a vezetőnk maradt. Annak kellett különben maradnia

egészen a torkolatáig, mert egy folyó völgyében mégis csak gyorsabban halad az ember előre,

dacára a kanyarulatoknak, amelyeket csinál, mintha toronyirányban haladna egyenesen előre

és meredek helyeken, meg járhatatlan erdőkön kellene keresztül törtetnie. Sajnos, rövidesen

be kellett látnunk, hogy a folyó betorkolását a North-Plattéba estig nem fogjuk elérni. A pej

sok munkát adott Carpiónak. Túlságosan tüzes volt neki és bár Rostot rávettük, hogy cserélje

el az ő lovát vele, a helyzet mégsem lett sokkal jobb. Carpio nagy akadály volt akkor is, ha a

legjobb lovon ült.

Winnetou egy szót sem szólt amaz elhatározásomhoz, hogy oly váratlanul feltalált gyerekkori

barátomat magunkkal vigyük. Nem is cselekedhettünk másképpen, ha meg akartuk menteni

abból a veszélyből, amelyben forgott. De folytonos állva maradása végül is feltétlenül

bosszanthatta a főnököt. És ha ő rám való tekintettel mégis hallgatott, nem tehettem mást,

minthogy én hozzam szóba a dolgot és felkeltsem Carpio iránti érdeklődését annyira, hogy

nagylelkűen elnézze hibáit. Elbeszéltem tehát neki gyermekkori barátságunkat és egykori

pajtásomat azzal a benső részvéttel jellemeztem, amit hajdan iránta éreztem és ami ma ismét

feltámadt bennem. És ezt valóban meg is érdemelte. Mikor befejeztem, Winnetou egy darabig

magába mélyedt, azután ezt mondta:

- Uff! A sápadtarcúak élete csaknem megfoghatatlanul csodálatos! A vörös emberek fiai

között soha sem akadhatna olyan, amilyen ember iránt most szívemnek részvétét fel akarod

kelteni. A ti apáitoknak megvan az a joga, hogy gyermekeik agyát meggyilkolják azzal a kény-

szerrel, hogy olyasmit csináljanak belőlük, amire nem alkalmasak. És ezzel megfosztják őket

életük boldogságától. És ha az agy felmondja a kényszerítés folytán a szolgálatot, akkor arról

panaszkodnak, hogy rosszul sikerült a gyermekük! A te védenced nemcsak szellemileg beteg,

de beteg a teste is; rögtön megláttam rajta, mihelyst rápillantottam. Ahogy rágódott a kényszer

a szellemén, hogy tanult ember legyen belőle, úgy járt, mint a kinni-kinnik, amely elpusztítja a

föld erejét, úgy, hogy mellette nem terem meg semmi sem. De ő maga is elpusztul. Ugyanígy

semmisítette meg a rákényszerített munka a könyvek között, azután pedig a rákövetkező

elszakadás a hazából nemcsak a lelkét, de testének erejét is. Meg fogjuk őt védelmezni a

finding-hole jeges vizében való haláltól, de mégsem fogja viszontlátni sem elődeinek honát,

sem Kansas zöld prérijét, sem a Kelet házaktól hemzsegő városait, mert a Nyugat hava fog

arra a helyre hullani, ahol a föld könyörületessége magába fogadja őt. Sarli testvérem bánjon

vele szelíden és elnézően, mert egy jó ember nem veheti magára azt a szemrehányást, hogy

megnehezítette egy haldokló utolsó óráit. Amikor a nap lemegy, az ég aranyos és ezüstös

színekbe öltözik; így legyen megdicsőítve és megkönnyítve szegény testvéred elmúlása is

szíveinknek neki nyújtott részvéte által, ami azt parancsolja nekünk, hogy szelídek legyünk

hozzá. Mire való lenne a szeretet a földön, ha nem lenne hajlandó fivéreink és nővéreink

gyengéit elnézni és akaratukon kívül szerzett szenvedéseit enyhíteni. Howhg!

Micsoda felséges ember. Így érzett, így gondolkozott, így beszélt egy indián, tehát egy úgy-

nevezett vadember! Én egyáltalában több úgynevezett, mint tényleges vadembert ismertem,

éppen úgy, mint igen könnyen megeshetik, hogy valaki több úgynevezett, mint valódi keresz-

tényt talál.

Amit Winnetou szavakkal mondott ki, én is éreztem az első pillanattól kezdve, hogy Carpiót

megláttam. Szenvedő kinézéséről már fentebb is célzást tettem. Ő már azelőtt is szórakozott

volt, az igaz, de amellett mégis fiatalosan élénk; nekem, mint az olvasó emlékezhetik rá, már

akkor is az volt a nézetem, hogy ez a figyelmetlenség növekedni fog és akadályozni fogja

érvényesülését. Ez az aggodalmam be is teljesült. Az én személyem összecserélése az övével

akkori nagy éhségét illetőleg, kellőleg bizonyítja ezt. Akkori vidámságának szinte nyoma sem

maradt. Felületes megítélésnél mélabúsnak lehetett volna őt nevezni, pedig több volt, mint ez.

Testileg egyenesen lelkiismeretlen fokig ki volt fárasztva és úgy kimerülve, hogy ezt nyújthas-

suk neki. Szellemi fáradtsága pedig még nagyobb volt a testinél is. Teljesen elvesztette lelki

rugékonyságát. A legkisebb nyoma sem volt benne sem a kezdeményezésnek, sem az erély-

nek. Arca kifejezéstelen, sőt mondhatnám, üres volt és ha az ember mégis keresgélt és talált

benne valamit, ami rajta kifejlődött; akkor csak valami gyámoltalan közönyösségről lehetett

szó. Ellenkezés nélkül engedett bármit is tenni magával. Corner és társai részére olyan

áldozati bárány, olyan eszköz volt, melynél engedelmesebbet elképzelni sem lehetett volna.

Nemcsak sajnáltam őt, hanem fájt, végtelenül fájt a szívem érte. De mégis egy véleményre

kellett jutnom Winnetouval, tudniillik arra, hogy a mi mostani viszonyaink között nem fog

nekünk sikerülni őt megmenteni a testi és szellemi összeomlástól. Az annyira szükséges

pihenés végett vagy itt kellett volna őt hagyni jó kezek között, vagy pedig Keletre vinni. Mivel

azonban mindkét eshetőség a lehetetlenségek közé tartozott, kénytelenek voltunk arra a meg-

győződésre jutni, hogy a föld könyörületessége itt, a vad Nyugaton, fogja őt magába fogadni,

ahogy ezt Winnetou oly költői módon kifejezte. Más, kevésbé virágos szavakkal szólva,

kénytelenek leszünk itt, a sziklahegység magaslatain eltemetni őt. A főnöknek nem is lett

volna szükséges engem arra felszólítani, hogy ebből az okból elnézéssel legyek az én szegény

Carpióm iránt. Oly mélységes részvétet és sajnálkozást éreztem felette, hogy képtelen lettem

volna egyetlen, csak némileg is keményebb szót mondani neki.

Persze megmondtam neki, hogy Rost kicsoda és miféle szándékból csatlakozott hozzánk, de

új ismerősének sem személye, sem pedig tervei nem tudták kirántani közönyösségéből;

érdeklődés nélkül lovagolt mellette, anélkül, hogy beszélgetést kezdene vele. Winnetouhoz

nem is merészkedett és így csak én voltam az, akinek sikerült kiragadni őt néha-néha elmélye-

déséből. Egy ilyen alkalommal néhány fiatalkori ismerősünk után kérdezősködtem. Sajátos,

részvétlen modorában felelt:

- Már régóta nem érdekelnek. Amikor te mentél, senki sem törődött többet velem az egész

világon és nekem pedig eszem ágába sem jutott, hogy valakinek könyörögjek azért a kegyért,

hogy érintkezzék velem. Tudod, hogy nem tudom elviselni, ha mások szórakozottságukban

ostobaságokat követnek el és azután rajtam mulatnak, és rám tolják a hibát.

- Nem tudod, hogy megy a sora az én öreg kántoromnak, aki összhangzattanból tanárom volt?

- Nem, de azt hiszem, - úgy hallottam félfüllel - hogy él még.

- Hát Krüger, akinek köszönhetem, hogy a kántor kinyomatta az én hibás dalomat?

- Te, ezt már egészen pontosan megmondhatom neked, mert egyszer később beszéltem vele.

Képzeld csak, clown lett belőle és elvette egy cirkuszi zenész nővérét feleségül.

- Hm, talán úgy akarod mondani, hogy cirkuszi zenész lett és a clown nővérét vette el!

- Nem! Kérlek, ne sérts meg! Én semmit sem akarok másképpen mondani, mint ahogy mon-

dom és te egészen jól tudhatod, hogy egy ilyen tévedés nálam egyszer és mindenkorra ki van

zárva. Jobb lesz tehát, ha inkább nem kérdezősködsz olyan emberek után tőlem, akikről még

hallani sem akarok.

- Jó! Hát beszéljünk akkor rólad! Ezt csak megengeded?

- Igen, mert azt belátom, hogy nagyon szeretnéd tudni, miképpen folyt a sorsom. Persze

magamról sok örvendeteset nem mondhatok. Úgy látszik, egy rossz szellem sugallta apámnak,

hogy nekem mindenáron tanulnom kell. Pedig nekem hiányzott a tanuláshoz minden képessé-

gem. Szerettem volna műasztalos, vagy akár műlakatos lenni és ha ezt megengedték volna,

akkor egészen más ember lett volna belőlem! Kora gyermekkorom óta az volt a legnagyobb

gyönyörűségem, ha fúrhattam-faraghattam és hogy nem kis ügyességre tettem szert, azt az a

biztonsági zár bizonyítja neked, amit én szerkesztettem és amit magammal is vittem a mi

karácsonyi kirándulásunkra. Sajnos, a te hibádból nem vehettük használatba.

- Az én hibámból? Hogy-hogy?

- Mert te elvesztetted a hozzávaló csavarokat. Azóta nem is adtam oda egyetlen élő halandó-

nak sem fontos dolgot megőrzésre. De nem akarlak megbántani, hát jobb lesz, ha nem

beszélünk róla. Amikor te nem voltál már mellettem, a tanulás kétszer olyan nehezemre esett.

A latin és a görög szörnyűség volt előttem; a többi tantárgyban sem vittem sokra. Ennek

folytán megbuktam. Sokszor könnyek között kértem az apámat, hogy vessen véget a kín-

szenvedésemnek. De ő megmaradt akarata mellett. Végre is tanáraim komoly figyelmeztetései

kényszeríttették őt, hogy kivegyen a gimnáziumból. De valami mesterség megtanulásáról még

most sem beszélhettem előtte. A hivatalnokságra határozta magát. A városházára kerültem,

mint a legfiatalabb írnok, de főnökeimnek megfoghatatlan szórakozottsága folytán nem tud-

tam ott két hónapnál tovább megmaradni. Ekkor egy ügyvédi irodába dugtak, ahol reggeltől

estig másolnom és tárgyalnom kellett. Ez az örökös egyformaság bizonyosan megbolondított

volna, ha nem lettem volna olyan fegyelmezett ember. Szerencsétlenségemre az irodafőnök,

aki különben sem volt megbízható, egyszer felcserélte két nagyon fontos aktának a számát és

feliratát; de rám tolta a hibát és engem elbocsátottak. Azután vasúti írnok lettem egy állomá-

son, melynek főnöke nemesember és apám barátja volt. Onnan egy kereskedőhöz kerültem,

majd egy építészhez, egy könyvkereskedésbe, egy csokoládégyárba... szóval egyik embertől

haza, onnan megint másvalakihez toltak, míg csak be nem állottak a kimaradhatatlan követ-

kezmények. Nem bírtam ki sehol sem. Erre apám levette a kezét rólam. Mindent megkísérel-

tem, amit csak lehet. De semmi sem sikerül, ha az ember nem tanult meg semmit. Végül

könyvügynök lettem. Ezzel tengettem életemet éveken keresztül. Nem valami szerencsés

foglalkozás, hogy az ember folytonosan csak vitatkozzék a feledékeny előfizetőkkel, hogy

milyen újságot vagy könyvet kell tulajdonképpen kapniok.

- És a gazdag amerikai rokonod? - kérdeztem, mikor egy kis szünetet tartott. - Miért nem

fordultál hozzá?

- Hiszen megtettem! A leveleimet sokáig, nagyon sokáig válasz nélkül hagyta. Végre apám

egyszer pénzért fordult hozzá. Ekkor kétszáz dollárt küldött neki, nekem pedig útiköltséget

Pittsburgig, ahol akkoriban lakott. Átvitorláztam hozzá és a nagybátyám írnoka lettem. Teljes

ellátást kaptam, de fizetést nem. Az a kis angol tudományom, amit még a régi időkből nem

felejtettem el teljesen, nagyon jól jött; amit nem értettem, azt ő mondta tollba. Gazdag, igen

gazdag ember, de úgy látszik, hogy milliói még sincsenek. Ezt idővel észrevettem. Eldorádó

nem igen volt nekem ez az állás.

- Micsoda foglalkozást űzött, vagy űz most tulajdonképpen?

- Ebben a tekintetben teljesen homályban tapogatózom; valószínűleg pénzüzletek lesznek.

Gyakran huzamosabb ideig nem volt semmi dolgom, azután megint irka-firka, amelynek célját

és tartalmát nem egészen tudtam megérteni. Igen gyorsan kellett Pittsburgból eltávoznunk és

St. Louisba költöztünk, ahol már több mint egy esztendeje lakunk. Rövid idővel ezelőtt láto-

gatott meg bennünket előbb Sheppard, azután Corner, titkos tárgyalásokat folytattak. A tár-

gyalások után azt mondta nekem a bácsi, aki tulajdonképpen csak valami távoli unokatest-

vérem, nem pedig nagybátyám, hogy Nyugatra fogunk lovagolni és onnan mérhetetlen

mennyiségű aranyat hozunk magunkkal.

- Azonnal kész voltál rá, hogy velük tarts?

- Miért ne lettem volna kész? Sem Cornert, sem Sheppardot nem tudom szívelni, gyűlölöm

őket, de az aranyra szükségem van és azt ígérték nekem, hogy részesedésem egész vagyonra

fog rúgni. Most már persze nem igen bízom az egész dologban. Nem mondhatnék ugyan

semmi egész bizonyosat, de útközben úgy bántak velem, mint a kutyával és én jóllaktam ezzel

a rettenetes élettel; annyira jóllaktam, hogy azt ki sem mondhatom! Milyen gyakran óhaj-

tottam, hogy bár fordulnék le a lóról és halnék meg azonnal! Még az a gondolat is forgott a

fejembe, hogy golyót röpítek az agyamba. Bizonyára meg is tettem volna, ha nem tudnám,

hogy ez nagy, igen nagy bűn. Mert annyit mondhatok neked: ha mindent, mindent el is vesz-

tettem, a jó Istenhez vetett hitemhez hű maradtam és ha mindent, mindent el is felejtettem,

amit gyermekkoromban tanultam, a te karácsonyi költeményedet még ma is tudom kívülről.

És valahányszor kísértésbe jöttem, hogy gyors véget vessek szenvedéseimnek, mindig a te

figyelmeztetésed jutott az eszembe;

Ha az Úr csapással megver,

Elbírni erőt is ád,

Ha az élet sújt teherrel

Te csak tűrj, remélj tovább!

Ezek a szavak talán nem is erősítettek volna meg annyira, ha másvalakitől származnának, de

már régóta megszoktam azt, hogy mindenre, amit te mondasz, kettős súlyt helyezzek. Mert a

te véleményed mindig helyes volt. Ha ez a versszak eszembe jutott, mindig úgy éreztem,

mintha te valóban mellettem állanál és a te kedves hangodat hallanám. Tudod, ha vissza-

gondolok a fiatalkoromra, úgy tűnik fel nekem, mintha csúnya, esős napra néznék vissza;

nincsen benne semmi, ami megörvendeztetne, semmi, semmi a világon, csak egyetlen egy

alak, akire szívesen gondolok és szabad is gondolnom, mert nem fűződik az emlékéhez semmi

bántalom, semmi szemrehányás. Ez az alak az én jó Sapphóm, aki annyit fáradozott velem,

anélkül, hogy tudott volna belőlem valamit csinálni. Most megint itt vagy mellettem és gon-

dolhatod, mit jelent ez nekem! Nem is kérdezem, hogy fogod elkezdeni és hogy fog ez neked

sikerülni, de tudom, hogy megmentésem abban a pillanatban megkezdődött, amikor te ma

magadhoz vettél. Ments meg Sappho, ments meg! Én persze nem segíthetek ebben neked

semmit, mert én olyan tudatlan és gyenge vagyok, hogy ki kell nyújtanom a kezemet utánad,

mint ahogy egy kis gyermek az anyja szoknyáján csüng. De egyszer ismét fiatalok leszünk és

együtt fogunk vándorolni a hegyek között!

Sírva nyújtotta a kezét. Én mélyen meghatva szorítottam meg, de megkíséreltem, hogy néhány

tréfás szóval felvidítsam:

- Igen, majd vándorolunk a hegyek között! Hiszen már közöttük is vagyunk. Tudod talán,

hogy mi ma a forint árfolyama?

- Nincs is árfolyama, mert én vagyok a forint és nem adnak érettem egy pfenniget sem. Ha

neked nem sikerül, hogy ismét forgalomba hozz, akkor örökre végem van!

Lehajtotta fejét és visszaesett előbbi közönyösségébe.

Újból elgondoltam: szegény, szegény Carpio!

Úgy látszott hosszú beszéde alatt, mintha mégis lenne valami kevés erély benne. De csak úgy

látszott! Szavai tompán hangzottak és szemei élettelenek maradtak. Az élete nyomorúság volt,

folytonos bukdácsolás az egyik balsikerből a másikba. És az egykor oly híres három villám-

sugár - Eldorádó, milliomos, általános örökös - ugyancsak nem hozott áldást rá; öntudatlan és

akaratnélküli eszközévé vált lelkiismeretlen rokonának és még szerencsének tarthatta, hogy a

rokon nem hagyta őt egyszerűen faképnél, mikor Pittsburgban lehetetlenné vált, hanem

magával vitte. Mindenesetre csak azért, hogy együgyűségét továbbra is kiaknázhassa.

- Uff!

Winnetounak ez a váratlan felkiáltása kiragadott gondolataimból. Hosszúra nyúló erdőcsík

mentén lovagoltunk; egy indián lépett elő a fák közül és nyílegyenes tartással megállott és

szemeit ránk függesztette. De egy árva szót sem szólt.

- Teeh! - kiáltottam fel én is meglepetve, amint megpillantottam.

- Teeh üdvözletet mond Winnetounak, az apacsok híres főnökének és Old Shatterhandnak, a

sápadtarcúak legyőzhetetlen harcosának - felelt most a vörös, miután tiszteletteljesen meg-

várta, míg megszólítottuk. Teeh egyike volt a legvakmerőbb sosónoknak. Neve annyit jelent,

hogy „szarvas”. Rendkívüli gyorsaságáért kapta és teljesen magától értetődik, hogy annyira

váratlan megjelenése ezen a helyen egész esemény volt számunkra. Csakis fontos okok

vezethették őt ide, olyan okok, melyek a sosónok és a varjúindiánok között küszöbön álló

ellenségeskedésekkel állottak összefüggésben. Mindenesetre a törzsfőnök küldte ki felderí-

tésre őt, ki a sosónok legmegbízhatóbb harcosai közé tartozott.

Természetesen megállottunk. Winnetou fürkésző pillantással mérte őt végig, majd végig-

jártatta szemét az erdőcsíkon, meg a prérin, amely mellette terült el és azután megkérdezte:

- Vörös testvéremet, Avah-Niaht, a sosónok bátor főnöke küldte ki, mint felderítőt, hogy az

ellenséges varjúk szándékait kipuhatolja?

- Winnetou, a nagy harcos, eltalálta az igazat, - válaszolta a kérdezett. - Yarkonpi-Topa, a

kikatsák főnöke meg akarja kezdeni a harcot velünk; elküldött a többi varjúhoz, az ahwaha-

way és az allakweah törzsekhez, hogy álljanak melléje, azonkívül a vérindiánok harcosai, a

feketelábúak törzséből, szintén hozzá akarnak csatlakozni, hogy segítsenek neki. Ez a négy

törzs vonul ellenünk. Avah-Niah (nagy név) tehát négy felderítőt küldött ki, minden törzs

ellen egyet. Engem küldött a vérindiánokhoz.

- Ezeknek a vöröseknek a főnöke Peteh (Hadisas), nekem és Old Shatterhandnak ellensége.

Azért jöttünk, hogy tanácsokat adjunk a sosón-harcosoknak. Szerencsés volt, testvérem, az

útjában?

- A nagy Manitou nyitva tartotta szemeimet és füleimet, tehát nem fedeztek fel és mindent

hallottam és mindent láttam, amit csak tudni akartam.

- Teeh, mondja el nekünk, amit megtudott!

- Winnetou és Old Shatterhand a sosónok barátja. Az apacsok főnöke azt mondta az előbb,

hogy tanácsot akar adni nekünk, amit pedig ő mond, azt meg is teszi, mert szájában még

sohasem lehetett a hazugság mérgét találni. Elmondhatom tehát, amit kiderítettem. Peteh, a

vérindiánok főnöke, tízszer tíz harcossal jön le az Elk Creekről, hogy a varjúkhoz csatlakoz-

zék.

- Milyen irányban halad?

- Ha nem változtatja meg irányát, akkor a Medicine-River torkolatához lovagol. Ott az

apacsok főnökének óvatosnak kell lennie, hogy meg ne lássák. Én kissé jobbra tértem ki,

nehogy felfedezze Peteh a nyomomat és a Seminole-hegy alatt fogok a Platten átúsztatni.

- Testvérem itt az erdőben rejtette el lovát?

- Igen. Négy lovast láttam közeledni és mivel tudnom kellett, hogy kicsodák, belovagoltam az

erdőbe, ott megkötöttem a lovamat és elrejtőztem a legelső fák mögött. Mikor közelebb jöttek,

megismertem Winnetout és Old Shatterhandot, a mi barátainkat, két sápadtarcú társaságában.

Nagy volt az örömöm és kiléptem a fák közül, hogy mutatkozzam előttük. Híres testvéreink

Avah-Niah-hoz, a mi főnökünkhöz fognak lovagolni?

- Igen, oda készülünk. Hol van ő most?

- A Gros Ventre Range túloldalán akarja bevárni a négy felderítőt, ott, ahol a Kénes-folyó a

Hoback-folyóba ömlik.

- Tudja a testvérem, hol fog a varjúk három törzse egyesülni?

- Nem. De amikor elhagytam a táborunkat, úgy számítottam, hogy ez valószínűleg a South-

Pass túloldalán, a Pacific- vagy Morton-folyó környékén fog megtörténni.

- Ha ez így történne, akkor a két ellenséges érzelmű tábor jó háromnapi járóföldre lenne egy-

mástól és mivel mi a Fremont-Peakhoz igyekszünk, onnan csak egynapi járóföldre lennénk

tőletek. Meg fog vörös testvérem útközben még valahol állapodni?

- Nem. Nekem nagyon gyorsan és késlekedés nélkül vissza kell térnem Avah-Niah-hoz.

- Akkor arra kérem testvéremet, mondja meg a mi bátor barátunknak, hogy találkozott itt

velünk és mi, bár a Fremonts-Peakhoz igyekszünk, esetleg elhalasztjuk ezt az utunkat, hogy

felkereshessük őt. Ha öt napon belül nem leszünk nála, akkor vagy az ellenség tartóztatott fel

bennünket, vagy pedig a Stihi Creeknél vagyunk, ahonnan nem távozhatunk, mert egy bűnös

cselekedetet kell meggátolnunk. Ha összetalálkoznánk a varjúkkal, vagy a vérindiánokkal,

mindenesetre úgy fogunk cselekedni, mint a sosónok barátai. Azután pedig felkeresünk

titeket. Ha nem jönnénk, akkor bajban vagyunk és Avah-Niah az ellenségnél keressen, vagy

pedig jöjjön segítségünkre a Stihi Creekhez. Megjegyezte Teeh testvérem minden szavamat?

- Amit Winnetou, az apacsok nagyfőnöke mond, azt nem lehet soha elfelejteni. Egyetlen szó

sem fog hiányozni beszédéből, amikor megismételem főnököm előtt.

Visszament az erdőbe, majd néhány pillanattal később lován tért vissza, tiszteletteljesen

köszönt kezével és galoppban elvágtatott.

Nagyon kedvező esemény volt ránk nézve, hogy ezzel a felderítővel találkoztunk itt. Első-

sorban, mert megtudtuk tőle, hol kell keresni a sosónokat és hogy mögöttünk ellenséges

vérindiánok vannak, azután pedig Winnetou felhasználta ezt az alkalmat az ő körültekintő,

óvatos módján arra, hogy biztosítsa nekünk a kígyóindiánok segítségét, ha esetleg valamely

veszély fenyegetne. Hogy milyen okos dolog volt ez tőle, azt később megtudtuk.

Mikor a felderítő eltávozott, folytattuk utunkat és mikor már sötétedni kezdett, arra a helyre

jutottunk, ahol a Tokoah-Peh (hús-folyó) a Medicine-Riverbe ömlik. Az utah-indiánok itt

szokták szárítani a nyugati Laramia-prérin zsákmányolt húst. Ezért kapta a mellékfolyó a hús-

folyó nevet. Ez a szó „Tokoah-Peh” utah-nyelven van mondva.

Ideje volt, hogy tábort üssünk. Ha a vérindiánok megtartották az irányt, amelyet a felderítő

megfigyelt, akkor ma még biztonságban voltunk; de ha valamilyen okból megváltoztatták

volna, akkor Corner nyomaira bukkanhattak, vagy pláne összetalálkozhattak vele és kísérői-

vel. Ebben az esetben egészen bizonyosan megtudták, hogy mi itt vagyunk a Medicine-folyó

mellett. Ők Winnetout és engem ellenségüknek tekintettek, mert egyszer régen a bőrünket

kellett megvédenünk néhány vérindián ellen és így teljes bizonyossággal feltehettük, hogy

nyomunkba vetik magukat, mint a vérebek és üldözni fognak, hogy élve vagy halva kezeik

közé jussunk. Emiatt nem is maradtunk a Hús-folyó innenső oldalán, hanem átkeltünk a másik

partra. Ott a táborozásra igen alkalmas helyet találtunk, ahonnan nem láthattuk ugyan a keleti

partot, amerről jöttünk, de feltétlenül hallanunk kellett az onnan közeledő lovascsapat zaját.

Emögött félköralakú, füves tisztás volt, ahol lovainkat kipányváztuk és magunk is lepihen-

tünk. Az elővigyázatosság nem engedte meg, hogy tüzet gyújtsunk. Ez azonban nem kénysze-

rített arra, hogy lemondjunk a vacsoráról, mert délről elegendő húsunk maradt. Más tekin-

tetben persze igen kívánatos lett volna, hogy tüzet gyújthassunk, mert idefenn az éjszakák már

igen hidegek ebben az előrehaladott évszakban. Főképpen Carpio miatt lett volna igen óhaj-

tandó, hogy felmelegedjék. Olyan fáradt volt, hogy amint megvacsorázott, nyomban el is

aludt.

Mi többiek még körülbelül két óra hosszat ébren maradtunk. Ekkor azonban nekünk is a

szükséges pihenésre kellett gondolnunk. Mivel az esetleg közeledő veszély még nem volt

várható, Rostnak kellett átvennie az első őrködést, azután pedig átaludhatta az egész éjszakát,

melyen Winnetouval én osztozkodtam. Mind a ketten beburkolóztunk tehát takaróinkba és

igen gyorsan el is aludtunk.

Rost után én voltam a soros. Mikor felköltött, azt mondta, hogy nem hallott még csak a leg-

kevésbé gyanús zajt sem. Én nem nyugodtam azonban teljesen bele ebbe az állításába és

gondosan átkutattam tanyánk környékét. Sajnos, csak a közvetlen környezetét. Hogy miért

sajnos, az hamarosan bebizonyosodott.

Miután hideg volt, nem ültem le, hanem a puha fűben halkan járkáltam ide-oda. Körülbelül

félóra telhetett el, mikor hangokat hallottam a túlsó partról. Felköltöttem Winnetout. Hallga-

tództunk. Indián szavak voltak, de nem tudtuk megállapítani, hogy milyen nyelven beszéltek.

Feltétlenül szükséges volt, hogy átmenjünk a folyón és kikémleljük ezeket az indiánokat. Azt

a lehetőséget, hogy barátságos érzületű sosónok lehetnek, nem tekinthetjük egészen kizártnak.

Ha pedig vérindiánokkal lenne dolgunk, úgy azonnal útra kellett kelnünk.

Miután az akkori hidegben nem valami kellemes dolog lett volna hónunk aljáig vízben járni,

úgy határoztuk, hogy átúsztatunk a vízen. Ehhez természetesen valamely, messze feljebb

fekvő helyet kellett kiválasztanunk, hogy meg ne hallhassák a csobogást és zajt, amit a lovak

úszás közben okoznak. Felköltöttük tehát Rostot és Carpiot. Ezt nem kerülhettük el a veszély

közelléte miatt. Lelkükre kötöttük, hogy a legnagyobb csendben maradjanak és semmi esetre

el ne távozzanak. Azután lovainkat csendesen elvezettük, hogy csak biztos távolban üljünk fel

rájuk. Egy darabig feljebb lovagoltunk, majd a víznek hajtottuk őket és szerencsésen átju-

tottunk a másik partra. Ott megkötöttük lovainkat és lefelé surrantunk a folyót szegélyező

bokrok mentén. Meg kell jegyeznem, hogy fegyvereinket nem vittük magunkkal, hanem

otthagytuk a tanyán.

Szerencsétlenségünkre olyan sötét volt, hogy nem láthattuk még saját lábaink nyomát sem,

különben észre kellett volna vennünk a mindenfelé levő sok nyomból, hogy tanyánkat már

felfedezték.

Mikor annyira jutottunk, hogy megérthettük a hangosan beszélő vörösöket, megállottunk,

hogy hallgatódzunk. Csak hárman, vagy négyen voltak és társalogtak. Abból, hogy olyan han-

gosan beszéltek, azt a meggyőződést merítettük, hogy nem is tételezik fel, hogy kikémlel-

hetnék őket. Azt gondolják, hogy egyedül vannak itt a Hús-folyó mellett. Ez volt legalább is a

véleményünk. Sajnos, olyan tévedés volt ez, ami igen keserűen megbosszulta magát. Ennek a

hangos beszélgetésnek éppen az volt a célja, hogy biztonságba ringasson bennünket.

Lefeküdtünk a földre és közelebb kúsztunk. Megértettünk minden szót, de nem lettünk

okosabbak. Nem tudtuk meg, hogy melyik törzshöz tartoznak a beszélők, mert mindenféle

tájszólást összevissza beszéltek. Ez végre felkeltette gyanúnkat. Ha ezzel a zagyvasággal el

akarják titkolni azt, hogy melyik törzshöz tartoznak, akkor fel kell tenniök, hogy kihallgatják

őket. Ha pedig így áll az eset, akkor már tudják, hogy itt vagyunk. Kétszeresen elővigyázato-

saknak kellett tehát lennünk. Éppen meg akartam mondani Winnetounak ezt a véleményemet,

amikor ő meglökött és odasúgta nekem:

- Veszélyben vagyunk, Sarli testvérem. Térjen nyomban vissza társainkhoz, hogy megvédel-

mezhesse őket, ha szükség lenne rá, addig is, míg én is odaérkezem.

- Te nem jössz velem?

- Nem. Winnetou kikémleli ezeket a cselszövő embereket, hogy megtudja, kik és miért alakos-

kodnak.

- De akkor nagyon kérlek, hogy háromszorosan is vigyázz magadra!

- Uff!

Csak ennyit mondott és nyomban eltűnt.

Csodálkozó Uff! felkiáltása nagyon indokolt volt, mert igazán csak nevetséges dolognak

lehetett nevezni, ha valaki óvatosságra int egy Winnetout.

Visszamentem oda, ahol megtaláltam lovainkat. Winnetou Iltschijét ott kellett hagyni a

számára, az én Hatátitlámat feloldottam, felszálltam rá és átkeltem a folyón. A túlsó oldalon

még lovagoltam egy darabon, majd leszállottam, hogy csendben visszavezessem oda, ahol

azelőtt volt kipányvázva. A másik két ló csendben legelészett. Rost és Carpio helyeiken ültek.

Nem volt semmi gyanús körülmény, amiből feltehettem volna, hogy pillanatnyilag veszély

fenyeget.

- Történt valami? - kérdezősködtem.

- Semmi, semmi, - felelték mind a ketten.

- Nem volt semmi gyanús zörej?

- Nem, - felelte Rost.

Carpio pedig így szólt:

- Ülj ide mellém! Valami mondanivalóm van!

- Micsoda?

- Valami, aminek örülni fogsz. Gyere csak ide!

- Jó! De előbb meg kell mondanom nektek, hogy ez a vidék nem olyan veszélytelen, ahogy

gondoltuk. Beszéljetek egészen halkan. Tehát mit akarsz nekem mondani, kedves Carpio!

Mialatt ezeket a szavakat mondtam, leültem melléje. Alig telepedtem le, olyan ütést kaptam a

fejemre, hogy egészen hátrabuktam.

- Si motahr ho tli!

Csak ennyit kiálthattam éles hangon, azután elvesztettem az eszméletemet.

Ezek az apacsszavak körülbelül annyit jelentenek, hogy „Halálom közeledik!” Ez volt a

Winnetou és közöttem megbeszélt jel, ha valamelyikünk életveszélyben forogna. Winnetou

meghallotta kiáltásomat és mint később megtudtam, aszerint is viselkedett. Nagyon valószí-

nűleg ennek a segélykiáltásnak köszönhette a szabadságát.

Amikor ismét magamhoz tértem, a sötétség dacára egy csomó embert láttam magam körül.

Egyesek közülük azzal foglalatoskodtak, hogy tüzet gyújtsanak. Éreztem, hogy kezem-lábam

össze van kötözve.

A tűz fellobbant és annak fényénél észrevettem, hogy Rost és Carpio között fekszem, kik szin-

tén meg voltak kötözve. A bozót szélénél feküdtünk. Előttünk félkörben ültek az indiánok.

Oldalt tőlünk más foglyok is feküdtek, szintén fehérek, amint látszott; arcaikat nem tudtam

felismerni. Carpio mellett megpillantottam a fűben medveölőmet, Henry-puskámat és Winnetou

ezüstpuskáját; ezeket a fegyvereket nem vették az indiánok még észre. Winnetout nem fogták

el, de puskája nem volt nála! Éppen arra gondoltam, hogy milyen kár...

- Uff, uff, uff, uff, uff! - hangzott mindenfelől az indiánok szájából. Felugrottak és odarohan-

tak. De már későn érkeztek. Az én páratlan Winnetoum odalopakodott és egy merész ugrással

a félkörben termett. A három fegyvert megragadni és velük újból áttörtetni a vörösökön,

számára egy pillanat műve volt. Mindenki kiabált és utána rohant, de nem érték utol. Lovát a

közelben hagyta, felpattant rá és elvágtatott a nyugati prérin, közben az apacsok diadalmi

kiáltását hallatva...

NEGYEDIK FEJEZET

„Sti-i-poka”

(Életre-halálra)

Kaptál már, kedves olvasó, egy ütést puskatussal a fejedre, de egy olyan hatalmas ütést, ami

teljes erővel ér? Nem? Akkor jó neked! Vagy mégis! Akkor jaj neked!

Én legalább egyáltalában nem éreztem magamat valami pompásan, ahogy ott feküdtem a

fűben amellett a kedves Hús-folyó mellett. És fejemet sokkal erősebben éreztem, mint

amennyire tulajdonképpen szükség lett volna rá. Már egyszer régen leírtam valahol azt az

érzést, vagy jobban mondva, megkíséreltem leírni, amit egy ilyen hatalmas ütés okoz. Kérem

szépen tehát, tessék ezt a leírást valamelyik könyvemben megkeresni. Akkor már igazán

sokkal emberségesebb az én vadászütésem az öklömmel! Ugyanazt a célt éri el, anélkül az

utólagos kellemetlen érzés nélkül, mintha az ember feje egy hatalmas, százezer érző ideggel

megtöltött üst volna, melybe ötven kovács szegeket ver be.

Majdnem csodának lehet mondani, hogy ebben az állapotomban is képes voltam környezete-

met tűrhető világossággal felismerni, ha nem lennének olyan vastag koponyacsontjaim és nem

lenne olyan rendkívül sűrű a hajam. De az már nehezemre esett, hogy rendszeresen gondol-

kozzam és úgy zúgott a fülem, hogy bár hallottam az apacs diadalkiáltását és a vörösök dühös

ordítását, mégis hosszú ideig nem tudtam felfogni annak az értelmét, amit beszéltek. Még

akkor sem, amikor már viszonylagos nyugalom állott be. A legokosobbnak tartottam, hogy

újra lecsukjam a szemeimet és úgy tegyek, mintha még mindig eszméletlenül feküdnék.

Lassankint meg tudtam különböztetni az egyes szavakat. Ekkor már nem tartott sokáig, hogy

némi erőfeszítéssel megértsem az egyes mondatok jelentését is. Amit hallottam, egyáltalában

nem volt megnyugtató ránk nézve!

A vérindiánok mégis összetalálkoztak Cornerrel és bandájával és minden küzdelem nélkül

elfogták őket. Részint, hogy megbosszulják magukat rajtunk, részint, hogy talán az indiánokat

szelídebbre hangolják maguk iránt ezzel az azokra nézve fontos tudósítással, elmondták nekik

a fehérek, hogy elfoghatnak bennünket, ha sietnek és követik nyomunkat. A vörösek magától

értetődően elragadtatással fogadták ezt az ajánlatot.

Úgy ismertük Peteht, a vérindiánusoknak fehérekkel szemben állandóan kérlelhetetlen főnö-

két, mint egy végtelenül ravasz fickót, akinek cselvetésein már sok, különben kitanult west-

man sem tudott kifogni. Alattomosságát a jelen esetben is bebizonyította. Amíg én behunyt

szemmel ott feküdtem, hallottam, amint a vörösekkel, kik velem szemben, mellette ültek,

mégegyszer megbeszélte diadalmas hangon az egész eljárást. Kissé felnyitottam a szemem.

Ha csak ránézett valaki, rögtön, az első pillanatra, nagy testi erő benyomását keltette. Bőrruhát

viselt és a ruha szorosan testhez álló részei olyan izmokat árultak el, amik egy hivatásos

díjbirkózónak is becsületére váltak volna. De hogy megvan-e neki a megfelelő ügyessége,

abban, úgy hittem, inkább lehet kételkedni. Arckifejezését csak két szóval lehetne teljesen

jellemezni. Kegyetlenül ravasz volt. Fegyverei közül főleg tomahawkja tűnt fel. Kiváló

indiánmunka volt. Hogy jobban látható legyen, skalpokkal gazdagon díszített tokja mellé volt

tűzve, ahelyett, hogy benne lenne. Öltönyének rojtjai négyszeresen alácsüngő, copfba fonott

emberhajból készültek. Haja skalpokkal volt díszítve, melle skalpokkal volt tele s öve csupa

skalpokból állott, vállain és csípőin skalpok voltak felvarrva díszképpen, sőt még lábszárait is

skalpok fogták körül lábszárvédő gyanánt. Mindezeket a skalpokat bizonyára maga zsákmá-

nyolta. Meg is látszott, hogy ez a dísz volt a legnagyobb büszkesége. Milyen más benyomást

tett az én Winnetoum, akivel szemben ez a vérindián fajankó volt! És amilyen volt a külseje,

ugyanúgy hangzottak a kifejezései is, mikor arról beszélt, hogy bennünket rászedett.

Az alattomos vörösbőrű feltételezte, hogy mi nem fogunk semmi vigyázatlanságot elkövetni,

mert meg vagyunk arról győződve, hogy Corner követni fog bennünket. Ezért jött arra a

gondolatra, hogy a mi elővigyázatosságunkat látszólagos elővigyázatlansággal főzze le.

Csapatának legjobb lovasát azzal az utasítással küldte előre, hogy figyeljen bennünket. Mivel

előrehaladásunkat Carpio ügyetlensége nagyon meglassította, sikerült ennek az indiánnak

utolérnie minket. Eleinte a nyomunkon haladt és azután, amikor pedig távolból megpillantott,

nyomunkkal párhuzamosan lovagolt, olyan távolságra, hogy észre se vehettük őt. Amikor a

Hús-folyóhoz érkezett és időközben este lett, meg volt győződve, hogy itt fogunk éjszakázni

és megtette előkészületeit, hogy észrevétlenül kikémlelhessen. Látta, mikor megérkeztünk és

átúsztattunk a folyón; sőt még a helyet is látta, amelyet tanyahelynek választottunk. Erre

visszavonult, hogy a főnökének, annak megérkezésekor, tőlünk kellő távolságra jelentést

tehessen.

Erről a helyről azután kiküldte Peteh legügyesebb megfigyelőit, hogy kémleljék ki, hogyan

rendezkedtünk be a tanyánkon. A megfigyelők akkor közelítettek meg bennünket, amikor

Rost őrködött és mi többiek aludtunk; a hideg víz dacára átgázoltak a folyón. Az apacs feke-

téje, meg az enyém észrevették ugyan az előrekúszókat, nyugtalanok is lettek, de Rost igen

tapasztalatlan volt ahhoz, hogy erre ügyet vessen. A leadott jelentés alapján a főnök feltételez-

te, hogy most Winnetou, meg én fogom a második és harmadik őrködést átvenni, ennek

folytán kétségesnek tartotta a támadás sikerültét. Elhatározta tehát, hogy valamilyen módon

elcsalogat bennünket és egyenként ejt hatalmába. Csapatát nyugodtan elvezette a folyó túlsó

oldalára, velünk szembe, mintha mit sem tudna rólunk; meghagyta néhány emberének, kik

járatosak voltak más tájszólásokban is, hogy beszélgessenek hangosan, hogy mi hallhassuk

ugyan őket, de ne tudjuk eldönteni, hogy melyik törzshöz tartoznak. Meg volt arról győződve,

hogy Winnetou és én odalopódzkodunk hozzájuk és kikémleljük őket. Ezután őröket állított a

fűbe a tanya körül azzal a paranccsal, hogy engedjenek át maguk között. De vissza már nem

térhessünk, hanem fogjanak el. Ennek feltétlenül sikerülnie kellett, mert csak arra volt szük-

ség, hogy ezek az emberek csak egy pillanatig fogjanak le, a többiek azután mind ránk rohan-

nak.

Dacára meggyőződésének, hogy a siker el nem maradhat, Peteh még egy rendszabályt rendelt

el arra a majdnem elképzelhetetlen esetre, hogy valamelyikünk mégis elmenekülne. És ez

célra vezetett. Tudta Cornertól, hogy Carpio és Rost teljesen tapasztalatlan emberek és igen

könnyű őket az orruknál fogva vezetni. Kikereste tehát emberei közül azt, aki meglehetősen

törte az angol nyelvet. Ennek megadta utasításait és kellő számú embert kíséretül, hogy tervét

keresztülvihesse.

Most azután minden majdnem egészen úgy történt, ahogy kigondolta, mindössze azzal a

hiánnyal, hogy Winnetout nem tudták elfogadni. Mi átjöttünk ugyan a folyón, de éppen a

nyelvkeveredés miatt, amelynek meg kellett volna bennünket téveszteni, gyanút fogtunk.

Winnetou elküldött engem. Időközben az angolul gagyogó vörösbőrű átlopódzott embereivel,

elrejtette őket a bozótba, maga pedig egyedül két útitársunk elé lépett. Azt természetesen csak

később tudtam meg, hogy micsoda beszélgetés folyt le közöttük.

- Pszt, legyetek csendben! - szólt az indián halkan és figyelmeztetőleg. - Winnetout keressük.

- Kicsoda ön? - kérdezte Rost, sajnos, éppen olyan halkan, ahogyan az indián beszélt. Külön-

ben mi valószínűleg meghallottuk volna odaát.

- Én egy apacsharcos vagyok és főnökömnek, meg Old Shatterhandnak valami nagyon fontos

dolgot akarok mondani.

- Azok a túlparton mindnyájan apacsok?

Micsoda kérdés ez itt fenn, északon, ahol egyetlen apacs sem található!

- Nem, - felelt az indián. - Azok ellenségek, akiktől óvakodni kell. Azért csak nagyon halkan

beszéljetek, hogy ők meg ne hallhassanak minket! Hol van Old Shatterhand és Winnetou?

- Odaát, hogy kikémleljék őket; nemsokára visszatérnek.

- Akarnak az én fehér testvéreim nagy örömet szerezni nekem és a két híres harcosnak?

- Micsodát?

- Én Old Shatterhand és Winnetou kedvence vagyok, mennyire fognak örülni neki, ha

meglátnak! Elrejtőzöm és ha visszatérnek, ki kell találniok, hogy kit akartok nekik mutatni.

Ez a két gyanútlan ember valóban belement ebbe a rettenetesen otrombán felállított csapdába!

Carpión persze nem lehet csodálkozni. De érthetetlen volt előttem és örökre az is marad, hogy

Rost sem mutatta magát okosabbnak. Még ők segítettek a vörösbőrűnek, hogy elrejtőzködjék

és nagyon örültek a mi előrelátható elragadtatásunknak, mikor olyan váratlanul találkozni

fogunk a mi „kedvencünkkel”. Én egyedül jöttem, de ők annyira a kapott utasítások szerint

játszották szerepüket, hogy az én helyemben Winnetou sem igen kerülhette volna ki ugyanazt

a fejbeverést a puskatussal.

Miután én elhagytam őt, Winnetou olyan óvatosan, lassan és nesztelenül kúszott előre a tanya

felé, hogy az őrök nem vették észre közeledését. Ő ellenben észrevette őket. Eszébe sem

jutott, hogy behatoljon közéjük, ellenkezőleg, az őrségláncon kívül kúszott tovább, hogy

eljuthasson a másik oldalra, amerre talán kevesebb figyelmet fordítottak. Éppen akkor érkezett

oda, mikor felhangzott az én hangos segélykiáltásom. A jelenet egy pillanat alatt gyökeresen

megváltozott.

Amint Winnetou nekem később elmondta, első pillanatban az volt a szándéka, hogy áttör a

vörösek csoportján és a vízbe ugrik, hogy nekem a legrövidebb úton segítségemre siessen, de

már a következő percben megvalósíthatatlannak tartotta ezt, mert vörösek villámsebesen

lovaikra vetették magukat és a folyóba ugrattak, hogy ilyen módon gyorsan, de egyben szára-

zan is jussanak át a túlsó partra. Ilyen tömeg ellenséggel szemben erőszakkal semmit sem

lehetett elérni. Végigszaladt tehát a parton odáig, ahol lova maradt, eloldotta és a tanyánk

közelébe lovagolt. Az indiánok ordítozása, kik csak hármunkat találták ott, de nem egyben

Winnetout is, nagyon világosan jelezte neki, merre vannak és mennyire közeledhetik hozzá-

juk. Otthagyta a lovát és tovább kúszott. Az indiánok tüzet gyújtottak és csak ránk vigyáztak,

de nem arra az oldalra is, ahol az apacs volt. Egyenesen helyrehozhatatlan hiba volt ez, amit a

vérindiánok főnöke elkövetett. Mi már foglyok voltunk, tehát mindenekelőtt egész figyelmét

az apacs kézrekerítésére kellett volna fordítania.

Winnetou ugyan látta, hogy mozdulatlanul fekszem, de nem látott vért. Azután az sem kerül-

hette el éles szemeinek figyelmét, hogy szemeimet rövid időre felnyitottam. Ez megnyugtatta.

Lehetetlenség volt, hogy most megszabadítson, egyelőre önmagát kellett biztonságba helyez-

nie, hogy később a mi megmentésünkön dolgozhassék. Ehhez szüksége volt fegyverére. Látta,

hogy ott fekszik az én két puskám mellett, ami végtelenül kellemes körülmény volt. Ennek a

három fegyvernek a birtokában egész csapat ellenség ellen meg tudta magát védeni. Nem is

beszélve arról az előnyről, hogy nem jutottak a fegyverek a vérindiánok kezei közé. Az én

megmenekülésem is sokkal könnyebb lesz később, ha a fegyvereim biztonságban vannak.

Azokról ugyanis sohasem mondtam volna le.

Meglátta a lovamat is és habozott, hogy ne vigye-e azt is magával, de mégis úgy határozott,

hogy ott hagyja. Az ő helyében én is így tettem volna. Nem volt szabad késlekednie szándéka

keresztülvitelével. Felhasználta a kedvező pillanatot, és mint tudjuk, vakmerőségét a legteljes-

ebb eredmény koronázta. Néhány vörösbőrű ugyan megkísérelte, hogy utána lovagoljon, de

nagyon hamarosan visszatértek. A sötét éjszaka lehetetlenné tette az üldözést. De még ha

világos nappal lett volna is, senkinek sem sikerült volna a villámgyors Iltschit utolérni.

Winnetou tehát szerencsésen elmenekült és én meg voltam arról győződve, hogy e pillanattól

fogva, nem is fog másra gondolni, mint a mi kiszabadításunkra. De ha ez nem így történt

volna, hanem ő is mellettünk lett volna, mint fogoly, akkor sem jutott volna eszembe, hogy

aggódjam sorsunk felett. Oly gyakran fogtak már el bennünket és mindig szerencsésen ki-

szabadultunk. Egyetlen ok sem volt, amiért fel kellett volna tennem, hogy ebben az esetben

nem fog sikerülni a megszabadulásunk. Csak időnyerésre volt szükségünk, mert az idő taná-

csot és alkalmat nyújt. Helyzetünk csak akkor lenne rossz, ha Peteh arra a ránk nézve vesze-

delmes gondolatra jönne, hogy rövid úton végezzen velünk. De ilyesmitől nem igen kellett

félni, mert olyan foglyot, amilyen én voltam, nem ölnek meg útközben, hanem hazahurcolnak,

hogy az egész törzs részesedhessék abban a színjátékban, mikor meghalok a kínzócölöpön.

Ehhez járult még az a körülmény is, hogy a vérindiánok a varjúkkal akartak találkozni.

Egészen magától értetődő, hogy magukkal fognak vinni, hogy elhenceghessenek Old Shatter-

handdal, mint az ő foglyukkal. Sőt arról is meg voltam győződve, hogy nemcsak nem fognak

megölni, hanem még kímélettel is fognak velünk bánni, legalább is, ami a testi jólétet illeti,

hogy ezáltal ne kisebbítsék diadalukat. Sokkal nagyobb dicsőség, egészséges és erőteljes

ellenséget győzni le, mint legyengült, beteg ellenfél birtokába jutni. Egyelőre tehát nem volt

semmi okunk, hogy elveszítsük bátorságunkat, amire nagy szükségünk volt.

Peteh a mi elfogatásunkról beszélt a mellette álló vörösbőrűekkel; magánkívül volt örömében,

hogy én a kezei közé kerültem. De éppen annyira haragudott Winnetou elmenekülése miatt.

Láttam, hogy szívesen rátolta volna a hibát valamelyik emberére, de ez nem sikerülhetett neki,

mert segélykiáltásomra mind egyszerre felugrottak, és átrohantak a vízen. Ezáltal az apacs időt

és tért nyert, hogy odaátról egészen észrevétlenül eltávozhassék. Ha valakinek szemrehányást

lehetett tenni, úgy ezt Peteh csak magának tehette, mert elmulasztotta a szükséges körültekin-

tést. Úgy látszott, hogy ő is érezte ezt és ezért kétszeresen bosszankodott.

A legnagyobb figyelemmel hallgattam beszédét, hogy esetleg felfoghassak néhány szót arról,

hogy mit határoztak, vagy mit fognak határozni sorsunkról. A szerencse kedvezett nekem. A

főnök tudta, hogy Carpio és Rost tapasztalatlan emberek és így bizonyosra vette, hogy

törzsének nyelvét nem értik. Rólam ugyan az ellenkezőjét tudta, de azt hitte, hogy még el

vagyok kábulva, tehát nem hallom, amit beszélnek; nem tartotta tehát szükségesnek, hogy

halkítsa beszédét és így a többiek is feltételezték, hogy éppen olyan hangosan beszélhetnek.

Még meg kell említenem, hogy zsebeinket kiürítették és mindent a főnök elé raktak, amit

találtak. Egyike az öreg, tapasztalt harcosoknak, akik abban a kitüntetésben részesültek, hogy

jobbról-balról mellette ülhettek, dühének adott kifejezést, hogy Winnetounak sikerült a három

híres és páratlan fegyver birtokába jutni, anélkül, hogy ezt meg tudták volna akadályozni.

Ezzel a megjegyzéssel fejezte be beszédét:

- Ezek a fegyverek értékesebbek, mint Old Shatterhand kézrekerítése! Jobban szerettem volna,

ha inkább ő is elmenekül, de a fegyverek a kezünkben volnának! Mit fog csinálni Peteh a

három fogollyal? Megöljük őket, mielőtt elhagyjuk ezt a helyet?

- Nem, - felelte a főnök. - Magunkkal visszük őket, hogy megmutathassuk az upsarokák

harcosaink. Vagy a testvérem talán más véleményen van?

A crow- vagy varjúindiánok magukat ugyanis upsarokának nevezik.

- Nem, - felelé a kérdezett. - De mi történik ott velük?

- Semmi.

- Semmi? Tehát hazavisszük őket magunkkal, ha hazatérünk törzsünkhöz, mint győztesek a

sosónok felett?

- Old Shatterhandot hazavisszük, a másik két kutya semmit sem ér, ők haljanak meg az

upsarokáknál a kínzócölöpön.

- De vajon beleegyeznek-e az upsarokák abba, hogy megtartsuk Old Shatterhandot?

- Úgy véli testvérem, hogy ők ebbe talán nem egyeznek bele?

- Meglehet, hogy ők is meg akarják majd tartani maguknak.

- Uff! Azt nem szabad megengedni!

- Peteh, a vérindiánok bátor főnöke gondolja meg, hogy minden fogoly, bárki fogta volna is el,

annak a törzsnek a foglya, amelynek a területén elfogták!

- Ezt tudom; de az upsarokák mégis óvakodni fognak Old Shatterhandot követelni tőlem, mert

segítséget várnak tőlünk és ezt megtagadom tőlük, ha ilyen követeléssel állanak elő.

- Uff! Petehnek nem szabad elfelejtenie, hogy ők kénytelenek ezt a követelést támasztani.

Vannak törvények, melyeknek még a legjobb barátok és szövetségesek között is érvényt kell

szerezni. Ha az upsarokák nem követelnék tőlünk Old Shatterhandot, ez szégyen lenne rájuk

nézve. Sőt a szokás azt parancsolja nekünk, hogy kiszolgáltassuk nekik ezeket a sápadt-

arcúakat, anélkül, hogy megvárnánk, hogy követeljék tőlünk. Az én bátor testvéremnek nem

szabad haragudnia ezekért a szavaimért! Az öregség havát viselem a fejemen, mely fölött

majdnem hétszer tíz tél múlott már el. Azért van a tapasztalat, hogy meghallgassák és nem

szabad a számnak hallgatnia, ha azt parancsolja a kötelesség, hogy megóvjam a főnököt olyan

lépéstől, amelynek el kell szakítania őt az upsarokák harcosaitól!

Szünet állott be, mely alatt Peteh némán nézett maga elé. Azután újból felemelte fejét és így

szólt:

- Felkelti a haragomat, de be kell vallanom, hogy testvérem az igazat mondta. A foglyokat

vagy meg kell ölnöm itt, vagy át kell adnom az upsarokáknak. De hát lemondjak arról a

dicsőségről, hogy a megkötözött Old Shatterhanddal érkezzem meg hozzájuk?

- Nem.

- Testvéremnek tehát szintén az a véleménye, hogy ne öljük meg e három sápadtarcút, hanem

vigyük magunkkal?

- Igen.

- És azután tehessenek velük az upsarokák azt, amit akarnak?

- Nem. Mi azzal a feltétellel szolgáljuk ki őket, hogy meg kell halniok a kínzócölöpön.

- Uff, ez a helyes! De útközben kínozni fogjuk őket, úgy kínozni, hogy már az első lépésnél,

melyet innen, a Hús-folyó mellől teszünk, érezzék a halál kínjait!

- Schah! (Nem.) Szégyent akar hozni Peteh magára és harcosai fejére? Azt a szemrehányást

tehessék nekünk az upsarokák, hogy csak azért tudtuk legyőzni ezeket a sápadtarcúakat, mert

nem volt elég erejük, hogy védekezhessenek ellenünk?

- Volt hozzá erejük!

- Be tudjuk ezt bizonyítani?

- Uff! - felelte a főnök mérgesen. - Éheztetni és szomjaztatni akartam ezeket a fehér kutyákat,

a késemet akartam a húsukba mártani, anélkül, hogy megölném őket!

- Ezt nem szabad Petehnek megtennie! Ha ők legyengülnek az éhségtől és szomjúságtól,

akkor azt fogják mondani, hogy csak emiatt a gyengeségük miatt sikerült őket elfognunk. És

ha megsebesítjük őket, hogy fájdalmat okozzunk nekik, ennek csak örülni fognak, mert azt

mondhatják az upsarokáknak, hogy ezek a sebek a bátorságuk bizonyítékai, amellyel ellenünk

védekeztek. Peteh, a vérindiánok főnöke, legyen okos!

- Talán bizony kövérre hizlaljam őket, mint a kutyát, amit levágnak, megsütnek és megesznek,

ha híres vendég érkezik?!

- Ez nem szükséges, de nem szabad éhezniök és szomjazniok. Minél egészségesebbnek és

erősebbnek néznek ki, annál nagyobb a dicsőség, hogy legyőztük őket. Erről a dicsőségről

nem mondhatnak le harcosaink.

A főnök gondolhatott és mondhatott, amit akart, el kellett ismernie, hogy az öregnek igaza

van. Ez bosszantotta őt, a kegyetlen és vérszomjas embert. Végül dühösen mondta:

- Testvérem olyan szavakat mond, melyeket nem szeretek hallani és mégis meg kell hallgat-

nom. Tehát kénytelen leszek ezekkel a fehér coyottákkal úgy bánni, mint az asszonyokkal, kik

segítségért kiabálnak, ha csak hozzájuk ér az ember!

- Annál többet várhatunk tőlük, mikor meghalnak a kínzócölöpön.

- Uff, ez már igaz! Úgy kell meghalniok, hogy olyan látványosságot nyújtsanak, mintha száz

sápadtarcú lenne a kínzócölöphöz kötözve. De beszéljünk halkabban, mert azt kell hinniök,

hogy mostantól kezdve minden pillanat az ő utolsó pillanatuk lehet. Old Shatterhand érti a

nyelvünket, nem szabad tehát meghallania, hogy mit beszélünk.

Ettől kezdve már csak suttogtak és egyetlen szó sem hatolt többé hozzám. Majd úgy látszott,

hogy túl sokáig tarthat nekik az én kábulatom, mert a főnök megparancsolta, hogy lökjenek

belém néhányszor jó erősen. Mikor ezt a parancsot végrehajtották, úgy tettem, mintha csak

most térnék magamhoz. Felnyitottam szemeimet és ijedt arcot vágtam Peteh gúnyosan rám

nevetett és ezt mondta:

- Old Shatterhand édesen aludt. Hogy tetszik neki a felébredés?

Nem feleltem.

- Tudja ő, hogy hol van? - kérdezte tovább.

Csendben maradtam.

- Old Shatterhand nézzen körül barátja, Winnetou, a vörös kutya után!

Jobbra-balra forgattam a fejemet.

- Ő nincs itt! - kacagott Peteh. - Az a vörös áruló, aki a sápadtarcúakhoz húz, golyót kapott a

fejébe és a folyóba zuhant. Most hullája lefelé úszik a folyón. A rákok fogják lassacskán fel-

falni, amelyek csak dögöt esznek!

Mikor én erre sem válaszoltam, haragosan rám rivallt:

- Old Shatterhand elvesztette félelmében a beszélőképességét?

- Nem, - feleltem erre.

- Vagy pedig csupa félelemből nem merészkedik velem beszélni?

- Én sohasem félek, - válaszoltam mosolyogva.

- Te éppen úgy a rákok eledele leszel, mint Winnetou.

- Azt kívánom nekik!

- Miért?

- Hadd tudják meg egyszer, hogyan ízlik egy bátor harcos. Egy olyan gyávát, aki hátulról üti le

ellenfelét, mert fél vele szemtől-szembe állani, bizonyosan fitymálnának.

- Uff! Ne merészelj sértegetni, te kutya!

- Pshaw! Legalább száz embert látok itt üldögélni; harcosoknak nem is nevezhetem őket, mert

nem merészkedtek Old Shatterhanddal szemtől-szembe küzdeni, ahogy olyan harcosokhoz

illik, akiknek bátorság van a szívükben és bátor a kezük is. Csak a félénk coyotta lopódzkodik

hátulról az áldozatához, de a hegység grizzlyje, vagy a préri bölénye nem kerülgeti sem jobb-

ról, sem balról, hanem egyenesen az ellenségre ront.

- Hát nem lopódzkodtál te is hozzánk?

- Megtámadtunk titeket hátulról? Úgy látszik, te még nem is tudod azt, hogy különbség van a

lopódzkodás és a megtámadás között!

- És úgy látszik, hogy te egyáltalában nem tudod, ki az, akivel beszélsz!

- Pshaw! - feleltem elutasítólag.

- Kutya, ki vagyok én?

Nem válaszoltam.

- Beszélj, ki vagyok?

- Ah, nekem kell válaszolni? Azt hittem, hogy egy kutyával beszélsz! Ki vagy te? Hiszen az

nekem mindegy, teljesen mindegy!

- Én Peteh vagyok, a vérindiánok bátor főnöke!

- Bátor? Pshaw! Száz ember hátulról három ellen!

- Még pedig a vérindiánok híres főnöke!

- Híres? Pshaw! A te embereid ismernek, rajtuk kívül csak igen kevesen!

- Büdös patkány! Ne felejtsd el, hogy az életed a kezemben van!

- A tiedben? Hallod, én nem tőled nyertem az életemet és így nincs módodban sem, hogy

elvedd azt tőlem! Ti hátulról támadtatok meg engem, anélkül, hogy én bármi rosszat is tettem

volna nektek. Ennyi az egész. Hogy ezután mi fog történni, azt majd még meglátjuk!

- Azt nem fogjuk meglátni, az már el is van határozva!

- Ah?

- Igen. Még az éjszaka meg fogtok halni!

- Igazán? Én nem hiszem!

- Ha nem hiszed, a halál kétszeres félelemmel fog rád törni. A legnagyobb kínzásokat szántuk

a számodra!

- Jól van! Én kész vagyok, fogjatok hozzá!

- Most még nem. Neked még néhány kérdésre kell válaszolnod!

- Tehát kérdezz!

- Honnan jöttök?

- A sápadtarcúak városaiból.

- Hova akartatok menni?

- Még feljebb a hegyek közé.

- Miért?

- Aranyat keresni.

- Igaz ez?

- Old Shatterhandot úgy ismerik, mint hazug embert?

- Nem akartatok ti a vérindiánok harcosai ellen küzdeni?

- Nem. Sejtelmünk sem volt arról, hol vannak most ezek az emberek.

- Uff! Tehát csak aranyért jöttetek?

- Kérdezd meg a kísérőimet!

- Azok néma kutyák, melyek sem ugatni, sem harapni nem tudnak.

- Igaz, csak velem egyedül kell számolni és éppen azért rettenetes hőstett, hogy száz kiváloga-

tott harcos a bátor és híres főnöknek, Petehnek, a vezetése alatt, engem, aki egyedül vagyok,

alattomosan fejbe ver! Az összes tábortüzek mellett és minden legelőn erről fognak regélni és

a vérindiánok dicsősége az egyik nagy víztől a másikig fog visszhangozni!

- Hallgass! A mi törzsünk dicsősége oly nagy, hogy már nem kell semmit sem hozzátenni!

- Mindenesetre az a látszata, mintha az lenne a szándékotok, hogy csökkentsétek, ahelyett,

hogy növelnétek. Orvul megtámadtok embereket, akik titeket nem bántottak!

- Old Shatterhand ellenségünk.

- Nem.

- De az!

- Bizonyíts be!

- Néhány nyár előtt elkergettetek tizenöt harcost amellől a víz mellől, amelyet a sápadtarcúak

Por-folyónak neveznek!

- Tovább!

- Tovább nincs, de ez is elég!

- Uff! Ha ez az egész ok, amiért ellenségnek tekintesz minket, akkor sajnálni kell téged! Én

Winnetouval a Por-folyó mellett tanyáztam és a te tizenöt embered ott kóválygott körülöttünk,

anélkül, hogy nyíltan merte volna magát mutogatni. Aki ilyet tesz, annak rossz szándéka van.

Megfogtunk közülök kettőt és egészen barátságosan megmondtuk nekik, hogy mindenkire rá

fogunk lőni, aki titokban a közelünkben settenkedik. De aki nyíltan hozzánk jön, azt szívesen

fogadjuk. Ezután elengedtük őket. Ők elmentek és attól kezdve tizenhárom társukkal egye-

temben se nem láttuk őket, se nem hallottunk róluk. A legkisebb bántódásuk sem esett.

- De nem tűrtétek meg őket!

- Miért nem közelítettek nyíltan hozzánk?

- Ne védelmezd magad!

- Pshaw! Igazságtalan szemrehányásokat nem tűrök! Sokkal okosabban tetted volna, ha nem is

említed ezt a dolgot, mert nem nagy dicsőség a törzsedre, ha tizenöt harcos elmenekült két

egyedülálló ember elől, akik még csak nem is nyúltak a fegyverükhöz. Egyetlen igazságosan

gondolkozó ember sem mondaná, hogy minket ez esemény miatt ellenségeteknek lehet tekin-

teni. Most azt kérdem tőled, miért támadtál itt meg bennünket?

Gúnyosan felkacagott és gúnyolódva kérdé:

- Talán azt kívánnád, hogy feloldozzalak titeket és engedjelek ellovagolni?

- Nem, - válaszoltam, szintén kacagva.

- Miért nem?

- Mert szeretem az ilyen élményeket. Ha már egyszer elfogtatok, a foglyotok akarok maradni,

ameddig nekem tetszik.

- Tetszik? Uff, uff! Az eszed a legjobb úton van, hogy elhagyjon!

- Dehogy is! Nagyon szívesen nálatok maradok egy darabig, mert szeretném látni, milyen

arcot fogsz vágni, ha búcsút veszek tőled, anélkül, hogy te el akarnál bocsátani.

- Uff! Tehát meg akarsz szökni?

- Szökni? Nem! Ez a kifejezés: szökni, olyan gyávára illik, aki nem merészel az ellenfelével

szembeszállni. A mi elválásunk igen valószínűleg egészen más természetű lesz. Tehát itt

maradok nálatok, főleg, mert látom, hogy szívesen fogadtok. Ha majd már nem fog tetszeni

nekem nálatok, elmegyek magam anélkül, hogy neked kellene felszólítani a távozásra.

Ez a nemes fennhéjázás részemről annyira dühbe hozta, hogy felugrott, hozzám lépett, meg-

rúgott és felkiáltott:

- Kutya, én átlátok rajtad! Félsz a kínhaláltól és inkább szeretnél gyorsan kimúlni. Azért inge-

relsz, hogy öljelek meg haragomban. Nehogy azt hidd, hogy olyan ostoba vagyok, és meg-

teszem ezt! Lassú halállal fogtok meghalni, olyan lassú halállal, hogy azt hiszitek, hónapok

múlnak el minden percben. Most már beszéltem veled és nem akarok többet hallani. Hallgass

tehát!

Mi sem volt nekem kellemesebb, mint ez! Leült a helyére. Nem sokáig élvezhettem azonban

azt a gyönyörűséget, hogy nem kell őt tovább hallgatnom, mert most Corner hangja hangzott

arról az oldalról, ahol társaival együtt szintén megkötözve feküdt:

- Annak a kutyának odaát, aki Old Shatterhandnak nevezteti magát, persze abba kell hagynia

az ugatást és üvöltést, de annál szükségesebb, hogy most már mi beszéljünk veled. Mikor

engedsz minket szabadon?

- Ma nem! - felelte a főnök röviden és fenyegetőleg.

- Emlékeztetlek szavadra, amit nekünk adtál.

- Hallgass!

- Nem hallgatok!

- Akkor elhallgattatlak!

- Mi önként engedtük magunkat megkötöztetni!

- Hja, olyan ostobák voltatok!

- Hogy Old Shatterhand és Winnetou, ha meglesnének titeket, azt gondolják, hogy ti a mi

ellenségeink, tehát az ő barátjaik vagytok. Megígérted, hogy azonnal szabadon bocsátasz,

mihelyt elfogtátok ezt a két ember. Vagy le akarod tagadni?

- Nem.

- Úgy tartsd be a szavadat!

- Hallgass, kutya! Peteh, a vérindiánok híres főnöke, mindig megtartja a szavát!

- De velünk szemben mégis meg akarod szegni!

- Ki merészkedik ilyent állítani?

- Én!

Kegyetlen, mondhatnám vérszomjas, széles mosoly vonult át a főnök arcán és kacagva

mondá:

- Nincs egyetlen sápadtarcú sem, akinek ész lenne a koponyájában! A fehér, akit Cornernek

neveznek, feleljen nekem még egyszer, de úgy, ahogy illik! Mikor kell titeket szabadon

bocsátanom?

- Ha elfogtad őket! - válaszolt a kérdezett.

- Kit akartam én elfogni?

- Winnetout, Old Shatterhandot, meg a két másikat.

- Elfogtam őket?

- Igen.

- Winnetout is?

- Őt persze nem.

- Uff! Szedd tehát össze a gondolataidat! Amíg az apacs nincs még a kezeim között, nem

kívánhatjátok, hogy szabadon engedjelek!

Cornert, úgy látszik, meglepte a következtetés; egy darabig hallgatott, de azután annál hango-

sabban és erélyesebben förmedt fel.

- Ez kifogás, alattomos kifogás! Hiszen csak arról volt szó, hogy Winnetout és Old Shatter-

handot megtévesszük, ha idelopódzkodnak. Ennek az idelopódzkodásnak vége, tehát a mi

fogságunknak is!

- Persze, te így magyarázod. Én azonban ahhoz tartom magamat, ahogy én magyarázom a

megállapodást. Winnetout is el kellett fogni; ő elmenekült, tehát a feltételek nem teljesültek

egészen.

- Okai vagyunk-e mi az ő szökésének? Vigyáztatok volna jobban rá!

- Te fehér féreg! Talán bizony merészkedsz szemrehányásokat tenni nekünk?

- Azt nem; de követelem, hogy tartsátok meg a szavatokat! Ha ezt nem tennéd, mi...

- Mit, ti? - szakítá őt félbe Peteh dörgő hangon. - Olyan embernek tartod magadat, akinek

megengedem, hogy előírja nekem, mit kell tennem? Igazán azt hiszed, hogy súlyt helyezek

arra, milyen véleménnyel vagytok felőlem? Hogy ilyen rühös kutyák hazugnak tartanak-e

engem, vagy sem, arra fütyülök. A sápadtarcúak sok száz nyáron keresztül mást se tettek, mint

hazudtak nekünk és megcsaltak bennünket; mi ellenben legyünk becsületesek? Ha azt tesszük,

amit tőletek láttunk és tőletek tanultunk, akkor magatokat hibáztassátok, ne minket! Eszem

ágába se jut, hogy elhitessem veletek, hogy én meg akartam tartani a szavamat; akkor se en-

gedtelek volna szabadon, ha az apacs nem menekült volna el. Ha másként gondoltátok, akkor

nevessétek ki magatokat!

- Az ördögbe is! Ez őszinte beszéd volt! Most legalább tudjuk, hogy hányadán vagyunk. Tehát

megcsaltatok minket!

- Igen, megcsaltunk titeket! - kacagott fel Peteh.

- Azért a szolgálatért, amit neked tettünk!

- Nekem? Nektek vált javatokra ez a szolgálat, nem nekem! Meg akartátok magatokat

bosszulni és nekem kellett az eszköznek lenni a bosszúért. De Peteh nem engedi, hogy őt

kihasználják és egy sápadtarcúnak az engedelmes négerje legyen. Peteh egy medve, aki ugyan

szívesen megengedi, hogy etessék, de azután azt, aki etette, szintén megeszi.

- Micsoda aljasság!

Corner olyan bátorsággal beszélt, ami jobb ügyhöz lett volna érdemes. Persze ez nem volt az a

nemes merészség, amire csak nemes ember képes nemes ügy érdekében, hanem csak felindu-

lás volt afelett, hogy megcsalták és beleesett a csapdába. Hogy ő most ugyanabban a veremben

feküdt, amit nekünk akart ásni, elfeledtette vele a helyzetében annyira szükséges óvatosságot

és olyan kifejezésekkel dobálózott, amelyeknek a főnököt fel kellett ingerelniök. Hiszen én

sem beszéltem vele udvariasan, de mint becsületes ember egészen más helyzetben állottam az

indiánok vezetőjével szemben, mint Corner, akit a főnök úgy tekintett és úgy kezelt, mint a

fehér fajnak egy végtelenül megvetendő képviselőjét. Peteh szemei fenyegetőleg rándultak

össze és nem is kimondott szavaknak hangzott, hanem inkább sziszegésnek, amint ezt kér-

dezte:

- Hogyan... hogy mondtad?

- Aljasság! - ismételte Corner.

A következő pillanatban a főnök mellette állott, teljes erejéből hasbarúgta és felkiáltott:

- A lasszót! Lasszót neki! Azonnal! Lasszót kell kapnia, amíg csak csurog belőle a vér! Vért

akarok látni, vért!

Magánkívül volt dühében. Arcvonásai eltorzultak és egyre csak rugdosott lábával az elővigyá-

zatlan emberbe. Teljesen úgy látszott, mintha a beleit akarná kitaposni. Corner nyögött a

fájdalomtól és hogy kikerülje a rúgásokat, minduntalan fel- és ledobta magát. Ez helytelen

volt, mert így mindig a hasán találta Peteh. Nekem is volt szerencsém ilyen rúgást kapni, de

minden támadás ellen kell az embernek védekezési módot találni! Mihelyt Peteh rúgásra

emelte a lábát, megfordultam és ennek folytán a rúgást felfogtam a cipőmmel, ahol, úgy gon-

dolom, még sincsenek olyan nemes részek mint a hasban. De Corner nem fordult meg, hanem

folyton csak le- s felemelkedett bilincseiben és így a rúgások állandóan csak veszélyes helye-

ken érték.

Azután megfordították úgy, hogy hátával felfelé feküdt. Egy vörös a nyakára térdelt, ketten

pedig összekötözött lábait fogták; felnyitották kabátját, mellényét, majd egy negyedik és

ötödik indián teljes erőből verni kezdték összefonott lasszójukkal. Minden ütésnél felhangzott

az áldozat kiáltása. A fenyítés további folyamán az egyes kiáltások ordítássá vegyültek. Ez

később erős nyögésbe, majd egyre halkabbá váló nyöszörgésbe ment át, végül pedig a fájda-

lom egy hangos üvöltésével ért véget. Úgy hangzott, mintha ebben az üvöltésben utolsó élet-

erejét adta volna ki!

- Uram, Istenem! Meghalt; agyonverték! - sóhajtott mellettem Carpio.

Ezek voltak az első szavak, amik elhagyták ajkait, mióta foglyok voltunk. Reszketett. Rost

odasúgta nekem:

- A főnök egészen bizonyosan eltörte néhány csontját; örökre nyomorék marad, ha egyáltalá-

ban életben van még!

- Örökre? - kérdeztem. - Ennek az örökkévalóságnak Peteh szándékai szerint nem lesz nagyon

hosszú a tartama, mert Corner is a kínzócölöpre van szánva.

- Ön azt mondta: is! Tehát mi is?

- Igen, de azért ne aggódjék! Ebben a bőrben még nem halunk meg.

- Ebben a bőrben? Hogy érti ezt?

- Ha igaz az, amit az élettani tudósok, tehát ön is, állítanak, tudniillik, hogy az emberi test az

anyagcsere folytán két év alatt teljesen megújul, akkor mi bizonyára még sokszor fogunk új

bőrt kapni, mielőtt kínzócölöpön halunk meg.

- Hála Istennek, hogy ön még tréfálni tud! Ki gondolta volna ma reggel, hogy már este

kínzócölöp-jelöltek leszünk.

- Ez csak ön előtt tűnik fel olyan rendkívüli dolognak. Itt, a vad Nyugaton sohasem tudja az

ember reggel, hol, hogyan, kicsoda, vagy micsoda lesz este. Csak ne veszítse el bátorságát! A

szerencsétlenség sokkal jobban fog végződni, mint ön azt gondolnál.

- Ön mondja ezt? Még ön vigasztal minket, akik hibásak vagyunk, hogy így történt minden?!

- Szemrehányásokkal ezen már nem lehet segíteni. Szemrehányások tehát teljesen feleslege-

sek. Önt is bizonyára azonnal lerántották és megkötözték, mihelyt engem fejbe vertek a puska-

tussal?

- Igen. Sajnos, már igen későn mondta nekem egy benső hang, hogy micsoda ostobaságot mű-

veltünk. Lehetséges lett volna még a megmentés, ha azonnal, amint visszatért, megmondtuk

volna önnek, hogy ki rejtőzködött el itt?

- Természetesen! De ne beszéljünk többet róla! A lovakra fognak minket kötözni és így a

következő napok nem lesznek éppen a legkényelmesebbek, de az életünkért majd csak akkor

kell aggódnunk, ha szólok önnek. A menekülés nem fog sokáig váratni magára.

- Megmenekülés! Tehát igazán hisz benne?

- Igen; de nem csak hiszek, hanem meg is vagyok arról győződve. Először önmagamat is

képesnek tartom arra, hogy megszabadítsam mindhármunkat; azután számítok az upsarokákra,

akiknek valószínűleg hatalmas prédikációt fogok tartani érdekünkben, végül pedig rábízhatjuk

magunkat Winnetoura, aki nem fog nyugodni, amíg nem leszünk ismét szabadok.

- Talán idehozza segítségünkre a sosónokat?

- Egyelőre nem. Ő nem távozott el, hanem elrejtőzött, hogy követhessen minket és mindent

megfigyeljen, ami velünk történik. Azután majd azt fogja tenni, amit a legjobbnak lát.

- Vajon mi lehetne az a legjobb, Mylord? Bevallom őszintén, hogy én nem tudnék tanácsot

adni magamnak, mert én meg tudom ugyan különböztetni például a harántcsíkos izmot...

- A csuklyás izomtól! - vágtam a szavába.

- Bocsánatot kérek! Nem a csuklyás izmot, hanem az elülső, nagy, rovátkos izmot akartam

mondani, ha nincs ellene kifogása!

- Egyáltalában nincs! Nekünk nemcsak összes izmainkat, hanem egész testünket, főleg pedig

az agyunkat meg kell feszítenünk, hogy a rövid fogságot elviselhessük és sikeresen kikerül-

jünk belőle. Nagyon levert vagy, kedves Carpio?

- Nem, egy cseppet sem, - felelte a kedves fiú, teljesen várakozásom ellenére, mert azt hittem,

hogy éppen ő teljesen el fogja veszteni bátorságát. Ezért még egyszer megkérdeztem:

- Nem? Igazán nem?

- Még csak eszem ágába sem jut! Nagyon szépen kérlek, ne tarts engem olyan erélytelen és

belátásnélküli embernek! Corner rettenetes megfenyítése megrázott engem, pedig ő rászolgált

velünk szemben; ezt bevallom; de magunk miatt egy cseppet sem aggódom. Igen jól tudom,

hányadán állunk és teljesen meg vagyok arról győződve, hogy te, mint tapasztalt westman és

Old Shatterhand, ugyanarra a gondolatra jöttél. Hiszen az egész olyan egyszerű, hogy a kis

gyereknek is ki kellene találnia!

- Miféle gondolatról beszélsz?

- És te még kérdezed? Komolyan kérdezed ezt?!

- Természetesen! Mégis csak hallanom kell, hogy tényleg ugyanaz a gondolat-e, ami az

enyém.

- Ez igaz! Én ugyanis azon a véleményen vagyok, hogy ezek a vadak nagy tévedést követtek

el.

- Ah!

- Igen! Ha gyakran művelt fehérek sem tudják, hogy mit tesznek, akkor egyáltalában nem

csoda, ha ily műveletlen indiánoknál is előfordul egyszer egy ilyen szórakozottság. Hogy

ennek éppen mi lettünk az áldozatai, azon egyáltalában nem ütközöm meg, mert, ahogy tudod,

nekem már az a rendeltetésem, hogy szenvedjek más emberek esztelenségei miatt. Mit szólsz

ehhez a gondolathoz? Azt hiszem, eltaláltam az igazat .

- Hm, igen! Tegyük fel tehát, hogy szórakozottságról van szó!

- Jó! Hiszen nem is foroghat fenn egyéb, mint egy gondolatzavar, amelyet tisztáznunk kell. Az

indiánok csak összecseréltek bennünket!

- Kivel?

- Azt persze már nem tudom. Mi semmi rosszat nem tettünk ellenük, bizonyára összetévesz-

tenek minket valamely más személyekkel, akik valamilyen módon megbántották őket. Én

megmondanám ezt nekik, teljes nyugalomban és felindulás nélkül megmagyaráznám nekik.

De nem értenek meg engem. De te beszélsz a nyelvükön, ahogy az előbb hallottam és így nem

eshetik nehezedre megmagyarázni, milyen hatalmas bakot lőttek. Meg fogod tenni?

- Jó, meg fogom kísérelni.

- Megkísérelni? Kísérletről szó sem lehet. Itt nyilvánvaló, le sem tagadható tévedésről van

szó, amit azonnal be kell látniok, mihelyt kellőképpen beszélsz velük. Elhiheted nekem,

hogyha én úgy érteném a nyelvüket, mint te, akkor legfeljebb egy-két percbe kerülne, hogy a

haragos ellenségből, aminek most mutatkoznak, a legjobb barátokat csináljak!

- Ez a siker egészen hihető, ha nem is olyan gyorsan, kedves Carpio. Láttad és hallottad, hogy

milyen izgatott most a főnök. Most egyáltalában nem lehet vele beszélni.

- Jó, várj tehát holnapig! Talán holnap nyugodtabb és hozzáférhetőbb lesz a te meggyőző

kimagyarázkodásodra.

- Majd meglátjuk! Most mindenek előtt az a kérdés, hogyan fogod ezt az éjszakát kiállani.

- Óh, remélem, egészen jól. A szíjak, melyekkel összekötöztek, nem nagyon szorítanak és

mivel igen fáradt vagyok, azt hiszem, egészen jól fogok aludni.

- Akkor próbáld meg most rögtön! Jól össze fogunk bújni, hogy melegítsük egymást.

- Igen, jer csak közelebb! Nagyon sajnálnám, ha fáznod kellene.

Szegény, kedves Carpio! A jó gyerek nekem szánta azt a jótéteményt, amit én akartam neki

nyújtani. Nem is telt sok időbe, már elaludt. A vörösek szintén fáradtak voltak, beburko-

lództak takaróikba, miután Peteh meghatározta az őrködés sorrendjét. Két embernek kellett

mellénk ülni, akik óránként váltakoztak. A másik fogolycsoport éppen úgy két őrt kapott.

Nagyon kellemes volt nekem, hogy bennünket ilyen módon szétválasztottak. Amennyire az

egyetlen tűzlángnál, amit egész éjszakán át tápláltak, megfigyelhettem, Corner mozdulatlanul

feküdt. Abban kételkedtem, hogy meghalt volna, mert az feltehető volt, hogy egy, a kínzócö-

löpön való halálra szánt foglyot nem fognak ettől a sorstól idő előtti agyonveréssel megszaba-

dítani. Többet természetesen nem tudhattam, mert igen távol feküdtek tőlem ahhoz, hogy

megfigyelhettem volna, milyen hatással voltak rá az ütések.

Az éjszakát rosszul töltöttem. Már gyakran aludtam megkötözve és ha egyedül vagyok, való-

színűleg ma is így lett volna, pedig olyan óvatosak voltak és éppen engem úgy megkötöztek,

hogy fájtak a szíjak. De két társam minduntalan felébredt; a természetellenes helyzet, hogy

kezeik a hátukra voltak kötve, éppen olyan gyakran felköltötte őket, mint a hideg, ami igen

keményen érezhető volt. Ha aludt az egyik, ébren volt a másik; nekem folyton vigasztalni és

csillapítani kellett őket. Pedig az én sorsom se volt jobb, mint az övék. Sőt a húsomba vágó

szíjak folytán még rosszabb volt. Minthogy ők voltak az okai, hogy a vörösek kezei közé

kerültünk, némi önuralom kellett ahhoz, hogy ne legyek türelmetlen velük szemben.

Rettenetesen keserves és hosszú éjszaka után végre felpirkadt a hajnal, anélkül, hogy le-

hunytam volna a szemeimet! A vörösek felkeltek és eloldották lovaikat, hogy megitassák;

közben elfogyasztották reggelijüket, amely szárított bölényhúsból állott és amivel huzamos

időre el voltak látva. Ez természetes is, hiszen háborúban nem bízhatja magát rá az ember a

vadászatra. Mi is kaptunk belőle, de nem oldották fel a kezeinket az evéshez, hanem úgy

tették be a falatokat a szánkba, mint a gyermekeknek, amikor etetik őket.

Carpio most már ragaszkodott ahhoz, hogy csak beszéljek a főnökkel és világosítsam fel

állítólagos tévedéséről. Mindenféle lehetséges és lehetetlen okot kellett összekeresgélnem,

hogy bebizonyíthassam türelmetlen barátomnak, hogy ennek még nem jött el az ideje.

Kiderült, hogy Cornert lehetetlen volt lóra ültetni. Rövid tanácskozást tartottak, aminek az lett

az eredménye, hogy tutajt építettek és azon szándékoztak elszállítani. Négy embernek kellett

vele maradnia, hogy a Hús-folyóból a Platteba és ezen egész a Sweetwater torkolatáig

szállítsák. A Sweetwater partját kellett azután felfelé követnünk.

Elindulásunk előtt még nagy jelenet volt a lovammal. Alig szükséges megemlíteni, hogy az

indiánok eltulajdonították a mi jó lovainkat és nekünk az ő legrosszabb gebéiket szánták. Fel

kellett ülnünk és azután a lovon kötöztek megint össze bennünket. Peteh el volt ragadtatva a

feketémtől és a maga részére szemelte azt ki. Hatátitlá egészen csendesen állott és tűrte, hogy

nyeregbe szálljon. Csak szavamba került volna és a mén engedelmes lett volna hozzá . De

mivel én ki nem ejtettem azt a szót, a ló kettőt ugrott, amire be volt tanítva és a főnök le-

pottyant a hátáról. Először egészen elbámult, majd elfogta a szégyenérzete és újból felszállott,

hogy most már bizton ülve maradjon. De újra lerepült. Ez úgy feldühösítette, hogy bizonyára

agyonlőtte volna a mént, ha valami közönséges lóról lett volna szó. Megismételhette volna a

kísérletet, feljutott volna a lóra, de csak annál gyorsabban esett volna le újra. Hogy a dolgot

megrövidítsem, közelebb nógattam a lovat, melyen ültem és látszólag csak magamnak, de

valójában azért , hogy Hatátitlá is hallja, ezt az egyetlen egy szót ejtettem ki, hogy „nehvis!”

A mén hátra szegezte a füleit és most már bizonyos volt, hogy nem fog a világon senkit fel-

engedni magára. Amikor a főnök újból feléje nyújtotta kezét, harapott és felé rúgott. Mások is

odaléptek, hogy segítsenek Petehnek, erre a fekete felágaskodott, nekik rontott és szétkergette

őket. Azt sem engedte, hogy kantáránál fogva vezessék, mindent megkíséreltek vele, de hiába.

Kénytelen volt a főnök engem feloldoztatni és megengedni, hogy saját lovamat lovagolhas-

sam. Erre elindultunk.

Sajnálatomra olyan veszedelmesnek tartottak engem, hogy elválasztottak Rosttól és Carpiotól.

Azt gondolták, hogy velük együtt még valami tervet szőhetek a szökésre. Két kísérőt kaptam

jobbról és kettőt balról, akik egy pillanatra sem vették le rólam a szemüket. Ez nekem nagyon

közömbös lett volna, ha nem sajnáltam volna két társamat. Azért őket még a menet élére is

vitték. Engem egészen hátra kényszeríttettek és mivel messze szétnyúló libasorban lovagol-

tunk indián módra, csak este láttam viszont társaimat.

Egész napon át a Platte völgyében haladtunk.

Hol egymáshoz közelálló, hol visszanyúló hegyek között. Rövid idővel tizenkettő után át-

haladtunk a tömör Pyramide-Rockon és délután megpillantottuk egy helyen, a Sand Creek

torkolatával szemben közeledni a tutajt Cornerrel és őrzőivel. Ez a Sand Creek nem tévesz-

tendő össze a Big Sandy Creekkel, mely a Green Riverbe ömlik és amelyet egyszer már em-

lítettem.

Először egészen a Sweetwater torkolatáig akartunk eljutni, de mivel a tutaj a főnöknek olyan

kapóra érkezett, megállást parancsolt, hogy itt keljünk át a Platten. Az átkelés, bár nem volt

könnyű feladat, mégis baj nélkül megtörtént. A tutaj is kikötött és Cornert, aki útközben kissé

összeszedte magát, most már lóra ültették. Azután még az Arkansas Creekig lovagoltunk,

mely a Ferris-hegyekből ömlik alá. Ott megállapodtunk, hogy tábort üssünk.

Itt láttam viszont, mint már említettem, Rostot és Carpiot. Távol tartották tőlem, és ezért csak

egyszer sikerült megnyugtatólag feléjük bólintanom. Carpio nagyon kimerültnek látszott;

végtelenül sajnáltam, de sajnos, nem tehettem érte semmit.

Ezt az éjszakát bilincseim dacára átaludtam az első perctől az utolsóig. Korán, már virradatkor

tovább indultunk, még pedig ugyanabban a sorrendben, mint tegnap. Engem megint elszakí-

tottak a társaimtól. A lovaglás most nagyon fárasztó volt, mert több, igen nehezen járható

folyón kellett átgázolnunk. Egymás után keltünk át az Angwa-, Cherry-, Whiskey-, Muddy-,

Thowan- és Cottonwood-Creeken és következő éjszaka a Crooks-Creek mellett maradtunk,

ahol délről a Green-hegység, északról a Gránit-hegység határolta táborunkat.

Ezen az estén még csak nem is inthettem oda Carpionak, oly távol tartottak tőle és Rosttól.

Amikor másnap reggel újból lóra kötöttek, ők ketten őrzőikkel együtt már túl voltak a

Creeken.

Innen kezdve délutánig majdnem pontosan nyugati irányban haladtunk tovább. Átlovagoltunk

a Sweetwater-folyón, meg az Antelope Hillsen és oly közel jutottunk a Southpasshoz, hogy

azon a helyen ütöttünk tanyát, ahol a Willow Creek a Sweetwaterrel egyesül.

Ma is lehetetlen volt a társaim mellé férkőznöm. Nagyon aggódtam miattuk, főleg Carpioért.

Igen hideg volt idefenn, a hegyek már havat hordtak csúcsaikon. Más viszonyok között a

magas hegység fenséges látképe mély benyomást tett volna rám, de így figyelemre se mél-

tattam. A másnapról is csak annyit mondhatok, hogy végre elhagytuk a Southpasst és lefelé

haladtunk a Pacific Creek túloldalán.

Már déltájban észrevettem, hogy valami fontos esemény van készülőben. Még szorosabbra

húzták a kötelékeimet és négy őrömhöz újabb kettőt kaptam. Most már hatan voltak. Ezzel

szemben azonban elvesztettem a szemeim elől mindazokat, kik előttem lovagoltak. Azt

következtettem ebből, hogy közeledünk célunkhoz. Egyedül maradtam a hat vérindiánnal, míg

Peteh a többiekkel előre sietett, hogy előbb érje el a varjúk táborát, mint én és ezeket elő-

készíthesse egy fontos fogoly megérkezésére.

Másnak a szíve most hangosabban dobogott volna az aggodalomtól. Nekem nem; bensőleg

egészen nyugodt voltam. De ha igen nagy aggodalomban lettem volna is, éppen most olyas

valami történt, ami egyszerre eloszlatta volna minden félelmemet. Éppen egy meglehetősen

szűk völgykatlanon haladtunk át, amikor lövés dördült el; hogy hol, azt csak az én fülem tudta

megállapítani, mert a sziklafalak tízszeresen visszhangzottak az erős dördüléstől. Ez az én

medveölőm volt, melynek hangját jól ismertem. Winnetou adta le a lövést, hogy értesítsen

arról, hogy nincs messze tőlem. Megkockáztathatta ezt most, hiszen a varjúindiánok táborá-

nak közelében egy lövés nem tűnhetett fel. Ezek a vörösek bizonyára keresztül-kasul

bolyongják a vidéket, hogy vadászhassanak. Meg voltam győződve, hogy az apacsok főnöke

minden eddigi tanyahelyünket kikémlelte, mégis anélkül, hogy eddig alkalma nyílhatott volna,

hogy megmentsen. Ez főleg azzal magyarázható, hogy Rosttól és Carpiotól elválasztottak

engem. Winnetou mind a hármunkat ki akarta szabadítani.

Minél tovább jutottunk, annál gyakrabban bukkantunk ló-, sőt lábnyomokra is, melyek nem az

előttünk lovagló vérindiánoktól származtak. Upsaroka-nyomok voltak. Végül már mindenfelé

hemzsegtek. Ebből a tábor közelségére lehetett következtetni. Amikor két nagyon szorosan

összenyúló csúcs között áthaladtunk, elénk is tárult a tábor. Kis, szabad fennsíkon terült el,

amely minden irányban legfeljebb egy angol mérföldnyi átmérőjű volt.

Elbámultam, hogy egyetlen egy sátrat sem láttam! Idefenn, a hóval borított hegyek között,

ebben az előrehaladott évszakban, a varjúindiánoknak idegen környéken, csak durva lomb-

sátraik voltak, amelyek már most is csak fél védelmet nyújtottak! Teljesen megfejthetetlen

volt előttem, hogy miért választották a varjúk ezt a késői időt háborújukhoz. A tél ma-holnap

beköszönthetett hóviharaival és lehetetlenné tehette a visszavonulást a Laramie felé. Akkor mi

lenne? Talán egészen bizonyosra vették ezek az elővigyázatlan emberek, hogy feltétlenül

legyőzik a sosónokat és azután a telet a legyőzöttek védett falvaiban tölthetik el! Akkor

egészen megbocsájthatatlan módon elszámították magukat a mi barátunkkal, Avah-Niahval, a

kígyóindiánok főnökével szemben.

A rendnek még csak nyomát sem lehetett látni. Nem voltak utcák, sem kunyhósorok. Minden

rendszer nélkül voltak itt-ott elszórva, akár a vakondtúrások a mezőn. Megérkezésünk pillana-

tában minden kunyhó üres volt. Sőt a kunyhók között elterülő térség is, mert az indiánok a

tábor előtt gyülekeztek össze, hogy bennünket bámuljanak. Két sűrű sort alkottak lóháton,

teljes fegyverzetükben. Nekem közöttük kellett elhaladnom. A sor végén állott Yakonpi-Topa,

a kikatsák vezére, a többi upsaroka főnökkel, Peteh is közöttük. Ezeket az indiánokat egyetlen

fürkésző pillantással mértem végig, hogy hányan vannak. Legalább hatszázra becsültem a

számukat.

Nehogy azt higgye valaki, hogy mikor ellépdeltem közöttük, talán bizony zavart arcot vágtam

afeletti szégyenemben, hogy fogoly voltam. Ellenkezőleg, mindegyiknek nyíltan, őszintén,

vizsgálgató pillantással néztem a harci festékkel bekent arcába, sőt még lovamat is abban a

kacér tánclépésben járattam, ami olyan pompásan állott neki. A vörösek mozdulatlanul ültek

lovaikon; egyikük sem moccant; arcuk merev volt, de szemeikben annál több élet ragyogott.

Egy hang, egy szó, egy kiáltás nem volt hallható, míg áthaladtunk közöttük és a főnökök elé

kerültünk. Természetesen ők is lovon ültek. Arcuk ragyogott az olajfestéktől, tollbokrétájuk

lelógott fejükről egészen a ló farára.

Amikor megállítottam lovamat előttük és szememet egyenesen és mereven Yakonpi-Topa

arcára szegeztem, anélkül, hogy Petehet figyelemre méltattam volna, az előbbi olyan hangon

szólított meg, mint mikor egy uralkodó a legutolsó alattvalójával beszél:

- Mit gondolt Old Shatterhand, mikor átlovagolt ezeknek a bátor harcosoknak a sorain?

- Hazám hatalmas császáraira és királyaira gondoltam, akiket éppen így harcosok fogadnak, ha

bevonulnak valahova, mint most engem.

- Uff! Old Shatterhand híres uralkodókkal hasonlítja össze magát. Pedig bilincsek vannak

kezein és lábain!

- Büszke vagyok rájuk, mert nem szégyenítenek meg engem; hanem csak azok gyávaságának

bizonyítékai, akik, bár százan voltak, nem merészkedtek nyíltan elém, hanem hátulról, a

bokorból, ütöttek le!

- Uff! Szabad egy fogolynak ilyen szavakat használnia?

- Fogolynak? Yakonpi-Topa, a kikatsa-upsarokák főnöke, mondja meg nekem, hogy kit gon-

dol ez alatt?

- Téged! - felelte csodálkozva.

- Engem? Engem tartasz te fogolynak?

- Uff, uff! A kezeid a hátadon, lábaid pedig a ló hasa alatt vannak összekötve! Fogoly vagy

tehát, vagy szabad?

- Szabad vagyok!

- Wei a keh - micsoda beszéd! Látom homlokodon a büszkeséget és szemeid pillantásán a

bátorságot, de a szabadságot, amivel büszkélkedsz, nem látom!

- Én sohasem voltam a kikatsák ellensége és az upsarokák harcosainak mindig segítettem

harcaikban a sioux-k ellen, akik ugyan rokonaik, de mégis halálos ellenségeik. Így van ez,

vagy nincs így?

- Uff! Old Shatterhand igen hetyke hangon beszél, de úgy van, ahogy mondja.

- Azt mondod, hogy úgy van. Ennek folytán tehát szabad harcos vagyok attól a pillanattól

kezdve, amelyben közétek érkeztem!

- Te a mi szövetségesünk foglya vagy!

- Kicsoda az? Nem ismerem.

- Peteh, a vérindiánok főnöke.

- Pshaw! Ő azt mondta, hogy én az ő foglya vagyok?

- Azt mondta.

- Hazudott. Meg fogom neki mutatni, hogy fogoly vagyok-e, vagy szabad. Nyissátok fel a

szemeiteket, ti upsaroka-harcosok!

Aki ismeri az indiánt, az tudja, hogy hogyan kell vele bánni. Semmi sem imponál neki jobban,

mint egy merész csíny és a nemes, megindokolt büszkeség még legnagyobb ellenségénél is

tetszik neki. Igaz, én meg voltam bilincselve. Kezeim a hátamon, lábaim a ló hasa alatt kettős

szíjakkal voltak összekötve. De ismertem lovamat és bíztam a szerencsémben. Hátam mögött

hatszáz indián állott, magam előtt pedig az elhagyatott tábort láttam. Nem volt közöttünk

semmi, csak a főnökök, kik nem voltak olyan csínyre elkészülve. Mint már egy ízben emlí-

tettem, Westonban Winnetou Iltschijéről, ez a szó: Tschah, mindkét lovunknak parancs volt

arra, hogy felágaskodjanak. Jól megszorítottam a lovamat combommal és előrehajolva, ezt a

szót kiáltottam. A ló engedelmesen átrepült Peteh és egy alvezér között, és szétkergette

lovaikat. Egy második szorítást combommal és a bátorító apacskiáltás: „Tschah”! hatalmas

ugrás követte, ami teljesen átjuttatott engem a főnökökön egészen az első kunyhóig; azután

bevágtatott a pompás állat a táborba. Mögöttem pár pillanatra csend támadt. De a csend után

olyan üvöltés tört ki, amilyenre egyetlen nyelvben sincs kellő kifejezés. Nem láttam, csak

később tudtam meg: mind a hatszáz indián a tábor felé tolongott, hogy üldözzön. Mindegyik

első akart lenni és senki sem akart visszamaradni. Leírhatatlan összevisszaságot, zűrzavart

idézett ez elő, amelyben mindegyik gázolta a másikat. Sok ló elvesztette a gazdáját. Valóságos

küzdelem fejlődött ki, ami nem ment sérülések nélkül. Kunyhókat sértettek meg, vagy pláne

leromboltak; egyes ruhafoszlányok, repülő tolldíszek és más hasonló holmik vesztek el,

szóval, egyetlen ember, akit fogolynak neveztek, olyan állapotba hozta az egész tábort és

annak lakosait, hogy az valósággal hihetetlennek tűnt fel.

Nekem, kinek a kezei nem voltak szabadok, nem volt csekélység vágtató galoppban átjutni a

rendszertelenül szétszórt kunyhók között, de mégis sikerült. Hála Hatátitlának, mert minden

gondolatomat eltalálta. Az utolsó kunyhón túl alacsony bozót volt; lovam belegázolt, majd

átgázolt rajta, hogy csak úgy ropogott. Keskeny erdősáv következett, amelyen át lassabban

lovagoltam. Ezután hosszúra nyúló, meglehetősen szabad füves csík kanyarodott köralakban

balfelé; ez kedvező volt rám nézve. Újból teljes galoppban repültünk tovább. Kavicsos talaj

következett ezután, kúszó növényekkel benőve; barátságos szavakkal bíztattam a mént -

átjutott rajta. Még inkább balfelől újból erdő. Szerencsémre egymástól meglehetősen távol

álló fákkal. Hatátitlá behatolt, mindig távolabb és távolabb, míg csak feltehettem, hogy

félkörben körül lovagoltam a tábort. Elértem ennek az erdőcskének a szélét és örömömre

megpillantottam azt a két csúcsot jobbfelől magam előtt, amelyek között megérkezésünkkor

átlovagoltunk. Balról terült el a tábor. Egyetlen ember sem volt látható, mert valamennyien

engem üldöztek. Átvágtattam a táboron a kunyhók mentén és azután ugyanazon a helyen

megálltam, ahonnan megkezdtem az indiánok számára olyannyira váratlan lovaglásomat.

Hatátitlá oly nyugodtan állt, mintha soha meg se mozdult volna erről a helyről; csak szép

fejének többszörös megrázása mutatta, hogy tetszett neki a dolog. Felülmúlhatatlanul viselte

magát! Milyen szívesen kimutattam volna neki elismerésemet azzal, hogy megveregessem,

vagy megsimogassam; ám csak szavakkal kedveskedhettem. De így is megértett. Akinek nem

volt ilyen lova, az persze alig értheti meg, hogy olyan körülmények is előfordulhatnak, amikor

az ember még életét is habozás nélkül kockára teszi ilyen nemes állatért!

Hangokat hallottam az erdőből, amelyből az előbb jöttem ki. Oly hangosan kiabáltak, hogy

még itt is meghallottam. Majd lovasok jelentek meg, egy, kettő, öt, tíz, húsz és így tovább.

Követték a nyomomat, amelyek a táborhoz visszavezettek. Megdöbbentek. Azután megláttak

engem. Mind többen jöttek elő az erdőből, egyenként, majd csoportokba verődve. Szétszórt

kozákhadnak látszottak, melynek ott van a gyülekezőhelye, ahol én állottam.

Az elsők, kik elértek, nem tudták, hogyan viselkedjenek velem szemben. A legjobbnak talál-

ták, ha semmit sem szólnak, csak úgy körülfognak, hogy ne kínálkozzék alkalmam újabb

áttörésre. Ez a gyűrű mind sűrűbb lett. Olyan szorosan tolakodtak hozzám, hogy ezekkel a

szavakkal próbáltam magamnak egy kis helyet teremteni:

- Hát az upsarokák fiai döglegyek, amelyeket el kell hessegetni, vagy harcosok, kikből nincs

hatszázra szükség, hogy egyetlen lovast őrizzenek? Aki nem féreg, az adjon helyet Old

Shatterhandnak!

Ez azonnal segített; a gyűrű kissé kibővült és így maradt hely a főnököknek is, hogy áttörjenek

rajta és hozzám férhessenek. Peteh alattomos tekintettel mért végig. De egyetlen szót sem

szólt. Az alvezérek csendben voltak, mert nem volt szabad beszélniök. Yakonpi-Topa előttem

állította meg fáradtságtól még prüszkölő lovát és az enyémet csodálkozó pillantással végig-

nézte. Az állat ebben a percben fontosabb volt előtte, mint az ember.

- Nos, bebizonyítottam, hogy akkor lehetek szabad, amikor akarok? - kérdeztem.

Nem felelt azonnal, hanem Petehhez fordult és hozzá intézte szavait:

- Peteh, a vérindiánok főnöke, most az upsaroka-harcosok táborában van; mikor megérkezett,

azt mondta, azért hozza Old Shatterhandot magával, hogy átadja fogolyképpen nekünk. Még

most is ez az ő akarata?

- Igen, - felelte a kérdezett. Más embereket is önmaga után ítélt meg, tehát szentül meg volt

arról győződve, hogy az upsarokák vezére, dühösen a csínytől, amit az imént végrehajtottam,

most már kétszeres szigorral fog velem bánni. Ezért hozzátette: - Legyen tietek, hogy a

főnökök és öreg harcosok gyülekezete dönthessen halálmódja felett!

Erre Yakonpi-Topa újból felém fordult és megadta a feleletet:

- Igen, Old Shatterhand bebizonyította, hogy szabad lehet, ha akar. Nem értük volna őt utol,

mert lovát csak Winnetounak, az apacsok főnökének ménje érheti el. A szíjak sem lennének

előtte akadályok, mert egy olyan harcos, amilyen ő, meg tudja magát azoktól szabadítani, ha

nincs senki mellette, aki megakadályozza. Hallotta Old Shatterhand, hogy átadják nekünk?

- Igen. De ki merészkedik olyan tárgynak tekinteni engem, akit adni-venni lehet, mint ahogy

ajándékot szokás adni, vagy elfogadni?!

- Old Shatterhand ne haragudjék, hanem hallgassa meg, amit én mondok! Száz ellenség el-

fogta őt és ide hozták hozzánk. Itt hatszor száz harcost talált és megfigyelte mindegyiknek az

arcát. A szeme nyílt, a szája az igazat mondja; erős, mint a medve, melyet elölről támad meg;

őszinte, mint a virág, mely nem csukja össze kelyhét; de okos is, mint különben egyetlen

sápadtarcú sem. És nem fog tőlem olyant kívánni, amit nem adhatok neki. Vakmerő lovaglást

végzett és bámulattal töltötte el az összes, itt egybegyűlt harcosokat. Megmenthette volna ma-

gát, de önként visszatért, mert tudja, hogy az upsarokák méltányolják a bátor cselekedeteket és

meg tudták különböztetni a becsületes ellenséget az alattomostól. Hozzánk való bizalmában

nem fog csalódni. Hallotta, hogy a gyülekezet fog felette dönteni. Addig tulajdonképpen

megkötözve kellene átadnom őt őreinek. De ha megígéri, hogy a gyülekezet összejöveteléig

nem hagyja el ezt a tábort akaratom ellenére és semmit sem tesz, amit el kellene neki tiltanom,

akkor most én magam veszem le róla a bilincseket és abban a kunyhóban lakhatik, amelyet én

fogok kijelölni számára.

Ez több volt, sokkal több, mint amennyit egyelőre vártam! Éppen ezért nem haboztam így

válaszolni:

- Yakonpi-Topa, a kikatsák nagyfőnöke, bátor harcos, népének bölcs atyja, és minden vád-

lottnak igazságos bírája. Büszke vagyok rá, hogy közelében és táborában tartózkodhatom. De

válaszoljon nekem néhány kérdésemre!

- Old Shatterhand mondja el kérdéseit!

- Beszélhetek-e azzal a két fiatal sápadtarcúval, ha bilincsek nélkül fogok járni, akiket velem

együtt támadtak meg hátulról?

- Igen.

- A gyülekezet alkalmával újból megfognak és megkötöznek engem?

- Igen.

- A szavam, melyet adnom kell, a gyülekezet napján túl is köt engem, bármit határozna is el

ez?

- Nem.

- Akkor hallgasd meg, hogy mit mondok! Megígérem, hogy a gyülekezet döntéséig nem ha-

gyom el a tábort és semmi olyant nem teszek, amit te helytelenítenél. A gyülekezet előtt meg-

engedem, hogy újból megkötözzenek. De többet nem ígérek. Ha a harcosok és öregek nem

úgy határoznának, hogy visszaadják nekem és mindkét sápadtarcúnak szabadságunkat összes

holminkkal egyetemben, amiket elvettek tőlünk, úgy mindent, még az életemet is kockára

fogom tenni, hogy magamat és őket megszabadítsam. Igen, akkor egyetlen upsarokát sem

fogok kímélni, hanem még meg is ölöm, ha az utamba áll és erre kényszerít. Beszéltem.

Howgh!

Ez a szó: Howgh! megerősítése a mondottaknak. Körülbelül olyasmi, mint a mi ámenünk;

annyit jelent, hogy: kész, be van fejezve!

- Old Shatterhand úgy beszélt, mint egy férfi, - válaszolta főnök. Éppen végső fenyegetése

adja meg nekünk a biztonságot, hogy meg fogja tartani az előbb mondottakat. Ő hamisság és

csalfaság nélkül való; hulljanak le kötelékei!

Leszállott lováról, hogy sajátkezűleg vegye le rólam a szíjakat. De ekkor Peteh tolakodott

közénk és felkiáltott:

- Miért nem kérdeznek meg engem is, a vérindiánok főnökét? Ez a sápadtarcú halálos ellen-

sége az én törzsemnek. Azért adtam át őt nektek, hogy a ti foglyotok legyen és most szabadon

bocsátod?

- Peteh testvérem ne dühösködjék feleslegesen! - szólt Yakonpi-Topa. - Megtörténik a te

akaratod, meg az enyém is! A tied, mert Old Shatterhand fogoly marad, és az enyém, mert

most nem szíjak, hanem a szava köti. A gyülekezet napján újból rátesszük a kötelékeket.

- Nem fogja a szavát megtartani!

- De meg fogja!

- Uff! Mindenért te vagy felelős!

A kikatsák főnöke feloldozott engem és én leszállottam lovamról. Ezt a látványt Peteh nem

tudta elviselni: összeszorította ökleit, fenyegetőleg ég felé emelte és felkiáltott:

- Ha csak egyetlenegyszer is merészkedik ez a kutya találkozni velem a táborban, lelövöm!

Én egy pillantásra se méltattam őt, hanem Yakonpi-Topához fordultam, feléje nyújtottam

kezemet és megkérdeztem tőle:

- Hallott a kikatsák főnöke valaha valamit erről a kézről?

- Igen, - felelte.

- Mit?

- Azt, hogy ez az ököl még a legerősebb harcost is megöli egy csapásra.

- Az igazat mondták neked. Elvették tőlem a fegyvereimet, de ezt az öklöt meg kellett hagy-

niok. És most hallgassatok mindnyájan ide, ti bátor upsaroka-harcosok: Most kénytelen vol-

tam meghallgatni azt a kifejezést, hogy kutya; továbbá lelövéssel is fenyegettek engem. Az a

száj, melyből még egyszer meghallom ezt a szót, vagy valami más efélét, ebben az életben

nem nyílik ki többé. És az az ember, aki itt tartózkodásom alatt a kikatsák főnökének enge-

délye nélkül fegyvert emel ellenem, annak utoljára volt fegyver a kezében. Lesújtom őt, hogy

földre hull, mint a kődarab és örökre fekve marad. Újból beszéltem. Howgh!

Mély csend uralkodott körös-körül. Meg kellett tehát hallania mind az ezerkétszáz fülnek,

amikor Peteh szavaimra gúnyos kacajra fakadt és felém kiáltotta:

- Azt hiszed talán, hogy megijedek a kezedtől? Hát emeld rám még egyszer, ha most agyon-

gázollak!

Valóban komolyan vette fenyegetését. Hogy keresztülvihesse, megsarkantyúzta lovát és oly

gyorsan nekem rontott, hogy alig volt időm félre ugrani. De a következő pillanatban bele-

dugtam mutató- és nagyujjamat a ló orrlyukaiba. Olyan mélyen hátradugtam, amennyire csak

tudtam és orrlyukait össze is szorítottam. Gyors lépést tettem oldalt, úgy, hogy a ló nyaka

mellé kerültem - hirtelen felnyomtam a száját, azután gyorsan és erősen hátrafelé rántottam.

Másik kezemmel megragadtam a sörényét. A ló hátrarogyott. Még egy rándítás és egészen a

földön feküdt. A vérindián kirepült a nyeregből és erre olyan ökölcsapást kapott a fejére, hogy

fekve maradt, míg a ló feltápászkodott és reszketve, a félelemtől prüszkölve állott meg

mellettem:

- Uff, uff, uff, uff! - hangzott mindenfelől az elbámult vörösek kiáltása.

- Uff, uff! - kiáltá Yakonpi-Topa is. - Meghalt?

- Nem, mivel azonban le akart engem gázolni, most ő fekszik a földön. Majd magához tér. De

ha valami sértő szót mondott volna, vagy fegyverhez nyúlt volna, akkor most már nem élne.

Én meg szoktam tartani szavamat.

- Uff! Egy lovat így ledobni, azt még nem látta itt soha senki! Uff, uff!

- Pshaw! Ezt bárki megteheti. Több ügyesség kell hozzá, mint erő. Ha akarod, téged is meg-

tanítlak rá.

- Igen, ezt meg kell tanulnom! Mit akarnak itt ezek a harcosok?

Ezt a kérdést a vérindiánokhoz intézte, akik odafurakodtak és szidalmakat szórtak felém.

- Megtámadta Petehet, a mi főnökünket. Ez vért követel! Meg kell halnia! - kiáltá az öreg, ki a

Hús-folyónál a vezér mellett ült.

- Vissza! - parancsolá a kikatsa. - Old Shatterhand az én védelmem alatt áll. És harcosaim védelme alatt is. Kényszeríteni akartok bennünket, hogy fegyverhez nyúljunk ellenetek? Azt

akarjátok, hogy legyilkolják egymást a szövetségesek, mert főnökötök elfelejtette, hogy itt,

ebben a táborban, csak nekem van egyedül jogom parancsolni?

- Akkor nem lakhatunk az upsarokák táborában, hanem külön tanyát építünk! Mi csak saját

törzsünkből való főnöknek engedelmeskedhetünk!

- Testvérem okosan beszélt, - felelte Yakonpi-Topa.

- Egy táborban nem lehet két főnök, ha mindketten parancsolni akarnak. Csináljatok magatok-

nak másikat!

Ezt nem várta a vén róka! A Hús-folyó mellett úgy vélte, hogy ki kell minket szolgáltatni a

varjúknak, amit persze aligha lehetett volna elkerülni. Valószínűleg azt hitte, hogy sorsunk

ennek dacára Petehtől függ, mert ő fogja kimondhatni az utolsó szót. Most, hogy a viszonyok

ránk nézve kedvezően alakultak, azzal a fenyegetéssel, hogy elkülönített táborba költöznek,

nyomást akart a kikatsára gyakorolni, hogy velem másként bánjon el. De az a körülmény,

hogy Yakonpi-Topa szaván fogta, anélkül, hogy átlátna szándékán, meghiúsította a tervét. Ez

annyira felingerelte, hogy megfeledkezett az elővigyázatosságról és fenyegetődzésre ragadtatta

magát:

- Ha Peteh, a főnökünk, nem lakhatik az upsaroka-harcosoknál, akkor bizonyára nem is fog

velük együtt küzdeni a sosónok ellen!

Ezekre a szavakra a kikatsa arca olyan merev kifejezést öltött, ami nehezen elnyomott belső

felindulásra mutatott.

- A testvérem a saját nevében beszél, vagy pedig vezére helyett?

- Az ő nevében, a magam nevében és az összes harcosok nevében.

- Ő tehát parancsolni akar itt és ha ezt nem teheti, akkor megtagadja tőlünk a segítséget?

- Igen. El fogod veszteni száz bátor harcosunkat, még pedig csak emiatt a sápadtarcú miatt, itt

ni, aki mindig a ti ellenségtek és a mi ellenségünk is volt. Miután pedig nem azért jöttünk

olyan nagy messzeségből, hogy harc és zsákmány nélkül újból visszatérjünk, előrelátható,

hogy mire fogja magát főnökünk elhatározni.

- Mire?

- El fog hagyni titeket és a sosónokhoz vezeti csapatát, hogy segítsen nekik ellenetek.

- Uff! A vérindiánok harcosa feleljen nekem néhány kérdésemre. Miért ástuk ki a harci bárdot

a sosónok ellen?

Nem nevezte már az öreget „testvéremnek”, hanem „a vérindiánok harcosának”. Haragjának

kitörése tehát küszöbön állott. A kérdezett így felelt:

- Mert a sosónok megöltek hat upsarokát.

- Honnan tudom én ezt?

- Én mondtam meg neked, ott voltam, mikor elkövették a bűntettet. De nem tudtam meg-

akadályozni, mert igen nagy távolságra voltam.

- Tehát a te szád volt, melynek beszéde folytán harcba indultunk, hogy megbüntessük a sosó-

nokat. A te szád volt, mely minket bosszúra tüzelt. A te szád volt, mely a sosónokat gyáva,

büdös gyilkosoknak nevezte és megígérte harcosaitok segítségét. A te szád volt az is, mely

megígérte nekem, hogy ezek a harcosok csak az én parancsaimnak fognak engedelmeskedni.

És most idejön Peteh, a ti főnökötök és azt akarja, hogy én engedelmeskedjem neki. Ha pedig

ezt nem tenném, azzal fenyegetsz, hogy ellenségeinkhez pártoltok, akikről nem győztél elég

rosszat beszélni!

- Csak amiatt a sápadtarcú miatt, akit el akarsz tőlünk venni!

- Pshaw! Ha most a főnököd állana a te helyeden és a te szavaid az ő szájából jöttek volna,

akkor a tomahawkkal, nem pedig ajkaimmal felelnék neki; de mivel te nem vagy főnök, olyan

választ adok, ami csak neked szól, nem pedig neki. Hallgass ide: Ha ti el akartok menni amiatt

a fehér harcos miatt, úgy csak menjetek! Old Shatterhand feje és karja többet ér nekem, mint

száz vérindián feje és karja! Ez az, amit neked mondok, nem pedig neki. Ha közölni akarod

vele, csak tessék! Most pedig menjetek el, vagy építsétek fel kunyhóitokat itt a közelben.

Ahogy nektek tetszik. De, hogy Old Shatterhanddal mi történjék, azt a gyülekezet fogja el-

dönteni, melyen Peteh is részt fog venni. De csak ő egyedül. Itt vannak a harcosaim, akik

ügyelni fognak, hogy csak Peteh léphessen be a táborunkba. Rajta kívül egyetlen vérindián

sem. Beszéltem. Howgh!

Megfordult és intett nekem. Megfogtam Hatátitlá kantárát és követtem a kikatsát. Nem kevés-

sé örültem vonakodásom eme további sikerének. Ezt annak köszönhettem, hogy nem enged-

tem, hogy úgy bánjanak velem, mint valami tapasztalatlan zöldcsőrűvel.

A tábor közepére vezetett, ahol kunyhó állott, amely nagyobb volt a többinél. A bejárat előtt a

földbe szúrt és tollakkal díszített két lándzsa mutatta, hogy a kunyhó a vezéré. Megkötöttem a

lovamat és azután bementem vele a kunyhóba.

Belseje a legcsekélyebb kényelmet sem nyújtotta. Földre terített lótakaró volt egész beren-

dezése, illetve egész bútorzata.

- Old Shatterhand, üljön le itt, míg egy kunyhót építtetek neki! - szólt és ezzel kiment.

- Old Shatterhand! - Ha már annyira vihetném, hogy e helyett a név helyett azt a kifejezést

használná, hogy „testvérem!!” Vajon merre volt Rost, meg Carpio? És hol vannak Corner és

társa? Itt van-e Hiller is? Különösen ez az utolsó kérdés volt e pillanatban nagyon fontos rám

nézve. Hiller nem volt gyilkos. Ha esetleg részt is vett a hat varjúindián megöletésében,

bizonyára önvédelemből cselekedett. Ha ő is itt van a táborban, akkor döntsön felettem úgy a

gyülekezet, ahogy tetszik. Én el voltam arra tökélve, hogy Hillert megszabadítom. Persze most

még nem tehettem egyebet, minthogy türelmesen várakozzam. És ezt egészen nyugodtan meg

is tettem, annál is inkább, mert a tisztán külsőleges előnyök mellett már azt a nagyon fontos

erkölcsi előnyt is kivívtam, hogy Yakonpi-Topának az lett a véleménye, hogy a velem való

összeköttetés többet ér neki száz vérindiánharcos segítségénél.

Rövid idő múlva visszatért a kunyhóba két vörös kíséretében, akik néhány hosszúkás, takarók-

ba burkolt csomagot hoztak. Letették a földre és azonnal eltávoztak. A főnök leült velem

szemben és hosszú ideig nem palástolt figyelemmel vizsgálgatott. Úgy látszik, elvárta, hogy

én kezdjem el a beszélgetést, de én tudtam, mivel tartozom a nevemnek és magamnak. Tehát

hallgattam. Végül is ő szólított meg ezzel a kérdéssel:

- Old Shatterhand, együtt volt Winnetouval?

- Igen, - feleltem.

- Hol vált el tőle?

- Azt nem is kell a kikatsák bátor főnökének megmondanom, mert bizonyára hallotta a vér-

indiánoktól és a foglyaiktól.

- Uff! Old Shatterhand igazat beszél. Hol lehet jelenleg az apacsok főnöke?

- Még ha tudnám is, megmondanám-e neked, akinek a foglya vagyok?

- Nem. Ő mindent el fog követni, hogy téged kiszabadítson a fogságból, ugyebár?

- Pshaw! Nincs szükségem a segítségre. Inkább neked kellene az ő támogatása.

- Uff! Nekem?

- Igen.

- Old Shatterhand sohasem mond olyasmit, amit ne tudna bebizonyítani. Kész vagyok meg-

hallgatni ennek az állításnak indokait.

- Ez igen egyszerű. Te legyőzni akarod a sosónokat és erre a célra hatszáz embered van. De

közülük száz vérindiánban már most sem bízhatsz. A sosónok pedig több, mint tízszer száz

harcost tudnak kiállítani.

- És együtt is vannak ezek a harcosok? Tudják a sosónok, hogy mi jövünk és hogy hol

vagyunk jelenleg?

- Azt hiszed talán, hogy nem küldenek ki felderítőket?

- Azokat csak akkor szokás kiküldeni, ha már tudják, hogy meg akarják őket támadni.

- És ezt nem tudnák a sosónok? Valóban azt hiszed, hogy egy hatszáz harcosból álló csapat

átvonulhat a hegyek között anélkül, hogy látnák és megfigyelhetnék őket? Már csaknem egy

hónappal ezelőtt beszéltek róla távol innen, a sápadtarcúak városaiban, hogy a varjúindiánok a

kígyók ellen akarnak vonulni. Ha a fehérek is tudják ezt, akkor ne értesültek volna erről a

kígyóindiánok?

- Uff! - felelte megdöbbenve.

- Számíthatsz arra, hogy esetleg még ezernél is több harcossal fognak titeket fogadni. Ezért

mondtam azt, hogy az apacs támogatására nagyobb szükséged van, mint nekem.

- Hogyan segíthetne ő nekünk, mikor ellenségeink barátja?

- Ő éppen úgy, mint én is, barátja minden vörös embernek; még akkor is a barátjuk marad, ha

viszálykodnak egymással. Örömmel hajlandó lenne, hogy békét teremtsen közöttetek és a

sosónok között.

Mindkét kezét tiltakozólag emelte fel és felkiáltott:

- Békét? Kiástuk a harci bárdot, mert a kígyók meggyilkolták harcosainkat; csak vér moshatja

le ezt a bűntettet. Hogyan lehetne béke közöttünk? És ha tízszer száznál több sosón vonulna is

ellenünk, akkor sem ijednénk meg tőlük, mert Wagare-Tey, a sosónok csapatfőnöke, fiatal

kutya, mely még nem tud harapni.

- Ne felejtsd el, hogy Avah-Niah, a sosónok legfőbb vezére, otthon marad ugyan magas kora

miatt, de bizonyára ellátta a fiatal főnököt tanácsával és tapasztalataival!

- Mit érnek a mások tapasztalatai, ha azok nincsenek az ember fejében? Az apacsok főnö-

kének pedig azt kell tanácsolnom, hogy hadjáratunk alatt is az maradjon, ami jelenleg a te

szavaid szerint, tudniillik minden vörös ember barátja. Ha a sosónok pártjára állana, tehát

ellenünk lenne, nem lenne többé barátunk, hanem ellenségünk és nem várhatna tőlünk sem-

miféle kíméletet. Hol volt Old Shatterhand, mikor értesült háborúnkról a sosónokkal?

- Lenn, a sápadtarcúak országában.

- És miért jött ide fel?

- Hogy segítsek a sosónoknak veletek szemben.

- Uff! - fortyant fel, inkább meglepetve, mint haragosan. - Ezt Old Shatterhand ilyen őszintén

megmondja?

- Én bátor harcos vagyok és te is bátor harcos vagy. Mindketten büszkébbek vagyunk annál,

hogy hazugságokat mondjunk, vagy hazugságokat meghallgassunk és elhiggyünk.

- Uff! Old Shatterhand mindenesetre igen merészen beszél. De nekem becsülnöm kell őt

ezért! Tudja, miért ástuk ki a harci bárdot a sosónok ellen?

Hogy ne mondjak valótlanságot, határozatlanul feleltem:

- Még nem találkoztam a sosónokkal. Talán tőled is meg fogom tudni.

- Azok a kutyák lelőtték hat harcosomat.

- Igaz ez?

- Igen. Hiszen az előbb hallottad a vérindiánok öreg harcosától, aki szemtanú volt.

- Ki látta még rajta kívül?

- Senki, csak ő és néhány harcosa.

- Olyan ember ő, akinek minden szavát el kell hinni?

- Miért kellett volna kételkednem benne?

- Minden kételynek többféle oka lehet. Én nem tartom ezt az öreget olyan embernek, akiben

bízni lehet. Még az sem lehetetlen, hogy amit ő maga tett, azt tolja másra. Megvizsgáltad az

ügyet?

- Nem volt rá semmi szükség. Az én hat harcosom elindult, hogy hazahozza a bőröket, melye-

ket zsákmányoltunk és különböző helyeken elrejtettünk. Előbb az ő hulláikat találtuk meg,

azután pedig megtaláltuk a sosónoknál a bőröket. Nem elég bizonyíték ez?

- Hm! Hányan voltak a sosónok?

- Négyen; a kínzócölöpön haltak meg.

- Egyedül voltak?

- Nem. Egy sápadtarcú is volt velük.

- Ezt a sápadtarcút Nana-ponak hívják?

- Uff! Old Shatterhand ismeri őt?

- Igen. Sőt még többet is tudok.

- Mit?

- A bőrök, amiket a sosónoknál találtatok, az övék is voltak, vagy pedig már a Nana-poé, aki

megvette tőlük. Nem azok a szőrmék voltak, amiket a te hat megölt harcosodtól vettek el.

- Uff! - kiáltott fel megint.

- Ennek folytán tehát könnyen meglehet, - folytattam - hogy a harcosaitokat nem a sosónok és

nem Nana-po lőtték le.

- Old Shatterhand megfoghatatlan dolgokat beszél.

- Te levelet írtál Nana-po asszonyának?

- Igen. Hát ezt is tudod?

- Ebben a levélben négy hónapon belül annyi fegyvert követelsz szabadon bocsátásáért,

amennyi napja van az évnek?

- Úgy van. Ki mondta ezt el Old Shatterhandnak?

- A squaw. Olvastam a levelet és azért jöttem, hogy tárgyaljak veled a fegyverekről.

- Tehát annak a squawnak a kiküldöttje vagy?

- Igen.

- Uff, uff! Ki gondolta volna ezt akkor, amikor téged mint foglyot hoztak ide! Hajlandó

vagyok meghallgatni, hogy miféle közlendője van Old Shatterhandnak ezekről a fegyverekről.

Nagyon várakozásteljesen nézett az arcomba. A legbarátságosabban rámosolyogtam és így

feleltem:

- Mindenesetre meg vagyok arról győződve, hogy Yakonpi-Topa, a kikatsa-upsarokák főnöke,

ki most velem szemben ül, nagyon szeretné tudni, hogy miféle mondanivalóm van erről a

dologról. Sajnos, arra kell kérnem, hogy legyen kissé türelemmel.

- Miért?

- Ha az ember egy foglyot kivált, előbb tudnia kell, hogy megérdemelte-e az illető a fogságot.

Neked tehát meg kell engedned, hogy előbb megvizsgáljam ezt az ügyet.

- Uff! - válaszolta elutasítóan.

- És hogy e célból beszéljek Nana-poval.

- Uff, uff!

- És főleg azt hallgasd meg, amit most mondok: Még ha át is adnám a kívánt fegyvereket,

akkor... is... csak... egyetlen egyszer... adnám át!

Az utolsó hat szóra igen erős hangsúlyt helyeztem. Megértett engem, de mégis megkérdezte:

- Hogy érti ezt, Old Shatterhand?

- Csak abban a pillanatban adnám át a fegyvereket, amikor kiszolgáltatják nekem a foglyot.

- Azt hiszi talán Old Shatterhand, hogy én megcsalnám őt?

- Engem nem. Szó sincs róla! Engem bizonyára nem. Még hat sápadtarcú volt Nana-poval

együtt. Hol van ez a hat ember?

- Azt nem tudom.

- Szép! Amikor a fegyverekről beszélek, mindig csak azt az esetet tételezem fel, hogy Nana-

po vétket követett el és azt kell a fegyverekkel megváltani. Már pedig mondtam, hogy vétke

még nincs bebizonyítva. Előbb vizsgálatot kell indítani. De mindenekelőtt jön a fődolog. Egy

küldöttet szabad embernek kell tekinteni és úgy is kell vele bánni. Én pedig most fogoly

vagyok. Addig tehát nem beszélhetek veled a fegyverekről, amíg nem vagyok szabad.

- Uff! - kiáltott fel Yakonpi-Topa, a legnagyobb mértékben meglepve attól a tromftól, amit

olyan váratlanul játszottam ki.

- Igen, - folytattam én, - ha a gyülekezet nem adná vissza a szabadságomat, a tökéletes szabad-

ságomat, akkor a fegyverekről szó sem lehet. Megmondtam és amit Old Shatterhand mond, az

igaz! Howgh!

Az indiánnak értenie kell érzésének elrejtéséhez; Yakonpi-Topa is mindent elkövetett, hogy

eltitkolja zavarát, amibe ez a feltételem őt hozta. Megragadott egy gondolatot, ami éppen

kapóra jött neki:

- Old Shatterhandnak nem kell panaszkodnia. Már megszabadítottam kötelékeitől és bár

semmit sem tehetek a gyülekezet döntése ellenére, mégis utána is be fogom bizonyítani, hogy

nem tekintem őt a mi foglyunknak, hanem - csak átmenetileg - a vérindiánok foglyának.

Felnyitotta a csomagot, Carpio, Rost, Corner, Sheppard, Eggly és az öreg Lachner puskái

voltak benne; továbbá a többiek fegyverei és az összes holmik, amiket elszedtek tőlünk.

- A foglyokat átadták nekünk, tehát egyelőre megkaptuk összes tulajdonaikat, addig míg a

gyülekezet dönteni fog felettük, - magyarázta a főnök. - Old Shatterhand, vegye el, ami az

övé, majd el fog dőlni, hogy megtarthatja-e azokat, vagy sem.

Természetesen nem mondattam ezt kétszer magamnak; nagy örömmel belemarkoltam és

ezután a siker után már kétszeresen meg voltam győződve, hogy szabadulásunk nem fog nagy

nehézségekbe ütközni. Amikor mindent az övembe és a zsebembe dugtam, így szóltam:

- Yakonpi-Topa, a kikatsák bátor vezére, jól teszi, hogy ilyen bizalmat helyez belém; később

meg fogja kapni ennek a bizonyítékát. De még nagyobb hálára tenné magát érdemessé, ha azt

a kunyhót, amit számomra építtet, három ember számára készítenék.

- Ki a másik kettő?

- Az a két fiatalember, akiket velem együtt fogtak el. Fogalmuk sincsen a vad Nyugatról és

olyan betegek, olyan gyengék, hogy talán meg sem érhetnék a tanácskozás napját. Helyettük is

szavamat adom, amint ezt már megtettem magamért, hogy a gyülekezet napjáig nem fogják

elhagyni a tábort engedélyed nélkül. Nagyon kedves ismerőseim.

- Láttam őket és beszélni akartam velük, de nem tudtak válaszolni. Olyanok, mint a szárny-

talan madarak. De ha együtt laknak Old Shatterhanddal és ő viselheti fegyvereit, céltalan

lenne, ha őket megfosztanám azoktól. Hiszen úgy sem tudnak a fegyverrel bánni?

- Nem. Együtt vannak a többi fehér fogollyal?

- Nem. Peteh, a vérindiánok főnöke, elkülönítve tartotta őket, tehát én is elkülönítettem!

- Akarja Yakonpi-Topa ezt a kérésemet teljesíteni?

- Igen. Old Shatterhand jöjjön csak velem, hogy megmutassam nekik, hol van a két sápadt-

arcú.

Kimentünk. A kunyhók között most nagyobb élénkség uralkodott, mint akkor, mikor átlova-

goltam rajtuk látszólagos szökésemkor. A vörösek látták, hogy újból nálam van a késem és

revolvereim. De tiltotta büszkeségük, hogy elárulják efölött csodálkozásukat. Elmentünk ama

hely mellett, ahol készült a számomra épített lakás. Már majdnem készen volt és oly nagy,

hogy két társamat is magába fogadhatta anélkül, hogy ki kellett volna bővíteni. Társaim a

közelben levő kunyhóban voltak. A főnök nem jött velem tovább, csak oda mutatott és meg-

jegyezte:

- Old Shatterhand meg fogja tartani szavát és nem tesz semmi olyasmit, amit én nem enged-

hetnék meg neki. Ha keres engem, tudja, hogy hol vagyok található.

Intett a vörösnek, ki a „börtönt” őrizte, mire az őr eltávozott. Akadálytalanul beléphettem.

Társaim összekötözve feküdtek a földön. Még nappal volt és a világosság átszűrődött a fák

vékony lombozatán. Tehát egészen jól láthattam őket. Rost rosszul, igen rosszul nézett ki. A

több napos lovaglás a Hús-folyótól idáig rendkívül kimerítette; de mikor Carpiora esett te-

kintetem, szerettem volna hangosan sírva fakadni. De összeszedtem magamat és nem árultam

el a hatást, amit rám tett. Ez ugyanis csak rosszabbíthatta volna állapotát. Csontváznak

látszott. Néhány pillanat alatt észrevettem rövid, száraz köhögését, ami kikívánkozott beteg

tüdejéből.

- Sappho! - kiáltá halkan felém; hangos örömkiáltáshoz túl gyenge volt. Letérdeltem mellé és

feloldoztam kötelékeit. Megragadta kezeimet, szeretettel nézett a szemeimbe és vidáman

mosolygott. Egyébre nem volt képes. Rostot is megszabadítottam a szíjaktól.

- Hála Istennek, hogy végre, végre eljött! - mondá az utóbbi. - Az utolsó napokat soha sem

fogom elfelejteni! Ez a lovaglás, ez az erőfeszítés, ez a fáradság, ez az éhség!

- Micsoda...? Éhség?

- Bizony, tegnapelőtt óta semmit sem kaptunk enni!

- Akkor hát csak engem akartak megtartani a kínzócölöpre! Várjanak, mindjárt kapnak enni-

valót!

Elrohantam. Csak egy szavamba került és mindent megkaptam, amit csak akartam. Azután

visszatértem és ők ettek... ettek... ettek! Öröm volt nézni őket. Rost evés közben elbeszélte

szenvedéseiket, majd megkért, mondjam el, hogyan folyt az én sorom. Carpio, ki most kissé

jobban érezte magát, megkérdezte:

- Ugyebár, kiderült időközben, hogy csak egyszerű tévedésről van szó?

- Igen, - feleltem neki csupa kíméletből.

- Mindjárt gondoltam! Mivel pedig indiánok között vagyunk, ez nem fog többet előfordulni. A

természet gyermekei egyáltalában nem ismerik azokat a szavakat, hogy szórakozottság, vagy

gondatlanság. Eszerint tehát szabadok vagyunk?

- Úgy szeretném kifejezni magamat, hogy hivatalosan még nem. A legöregebb harcosok

gyülekezete fog ebben a kérdésben dönteni. De legkevésbé sem kell aggódnotok, mert egészen

magától értetődik, hogy szabadoknak fognak minket nyilvánítani; az egész csak üres forma-

ság. Eljöttem, hogy az én kunyhómba vigyelek titeket, ahol együtt fogunk lakni. A fegyverei-

teket és összes holmitokat is visszakapjátok; ebből is meggyőződhettek arról, hogy szenvedé-

seink immár véget értek.

Csak annyit beszéltem el nekik, amennyit jónak láttam; mindent elhallgattam, ami aggaszt-

hatta őket. Amint jóllaktak, Carpio rögtön kijelentette, hogy sokkal, de sokkal erősebbnek érzi

magát, mint azelőtt. Átmentünk tehát a kunyhóba, amely időközben elkészült. Elhoztam két

bajtársam holmiját. Mindent megkaptam, csak a lovakat nem. Tudniillik Rost barnáját és

Corner pejlovát, pedig ezeket nem akartam kiengedni kezeim közül. Amint értesültem, Peteh

nem adta át a lovakat. Okosabbnak tartottam várni ezekkel a dolgokkal a kedvező alkalomra.

Annál jobban gondoskodtam az én paripámról. Nem volt szabad semmiben hiányt szenvednie.

Amint besötétedett, tüzet gyújtottunk a kunyhó előtt és köréje ültünk. Egyetlen közönséges

vörös harcos sem merészelt zavarni minket, csak a főnök jött el később, hogy esetleges kíván-

ságaink iránt kérdezősködjék. Arra kértem, engedje meg, hogy kikémlelhessem a többi fehér

foglyot. Amikor indokaim után kérdezősködött, így feleltem:

- Ők ellenségei az indiánok és a sápadtarcúak minden derék harcosának; már sokszor loptak és

gyilkoltak; a legnagyobb bűntettet is fel lehet róluk tételezni. Valószínűleg most is arról ta-

nácskoznak, hogy nincs-e valami mód megszökésükre. Ha erről hallanék, elmondanám neked.

- Jó, kísérelje meg valamit ellesni, Old Shatterhand. De csak akkor, ha már égnek az őrtüzek

és sötét lesz a kunyhójuk körül.

Megvártam ezt az időpontot. Már csak néhány tűz égett a tábor külső kerületén. Belsejében

teljesen sötét volt. Odalopództam ahhoz a kunyhóhoz, ahol Corner, Sheppard, Eggly és

Lachner feküdtek megkötözve. A kunyhó előtt egy vörös őrszem ült, aki értesítve lett jövete-

lemről és nem tartóztatott fel. Alig volt feltehető, hogy miatta hallgatnának a foglyok, mert az

őr semmi esetre sem tudott annyit angolul, hogy minden szavukat megérthette volna. Kezeim-

mel halkan ide-oda tapogatódzva, jó mélyen nyílást találtam, amely elég nagy volt ahhoz,

hogy átdughassam rajta a fejemet.

Még nem aludtak, hanem társalogtak egymás között, de olymódon, hogy csak hébe-hóba szólt

egyikük egy-egy szót. És amit hallottam, az személyesen egyáltalában nem érdekelt. Egy jó

óra hosszat feküdtem ott, anélkül, hogy megtudtam volna valami fontosat. Csak azt, hogy

Cornert kínozták a kötelékei és a bibliás embernek rendkívül hiányzott a tubák, amit elvettek

tőle; már fentebb említettem egyszer, hogy szenvedélyes tubákos volt. Már vissza akartam

vonulni, mikor hallottam, hogy megszólal az öreg Lachner:

- Ki sem mondhatom, mennyire bosszant, hogy így fordult a dolog! Pedig minden olyan

felségesen ki volt számítva. Annak az ostoba fiúnak, aki unokaöcsémnek csúfolja magát,

tönkre kellett volna ugyan mennie benne, mert kényszeríttettük volna, hogy kihozza a mély

vízből a próbaaranyakat, ezt pedig még az ördög sem bírja ki; de egyáltalában nem lett volna

érte kár. Hiszem ezért hoztam magammal. Ha a próbák jól ütöttek volna ki, később géperőt

vettem volna igénybe. Vigye el az ördög az egészet! De remélhetőleg sikerülni fog nekünk

olymódon, ahogy azt előbb megbe...

- Hallgasson, egy szót se! - szakította félbe Eggly. - Ilyen dolgokat legfeljebb suttogni szabad,

mert az a vörös gazember odakinn talán elfoghatna egy szót, amiből azután gyanút meríthetne.

Próbáljuk meg, talán tudnánk aludni ebben a nyomorúságos fészekben!

Elcsendesedtek és én eltávoztam.

Lachner tehát mégis megtudta Cornertől és Sheppardtól, hogy búvárkodni kell a víz alatt! És

az a vén bűnös olyan lelkiismeretlen volt, hogy Carpiót ebből a célból hurcolta magával!

Jelentettem a főnöknek, hogy a foglyok mindenesetre szökésre gondolnak, bár nem voltam

képes tervükről semmi közelebbit megtudni. Mivel nem igen bíztam a vérindiánokban, meg-

kértem: utasítsa őrszemeit, hogy az éjszaka folyamán tartsák őket jól szemmel. Nemcsak

megígérte ezt nekem, de még fel is szólított, hogy kísérjem el a tábor körüli szemleútján, amit

most szándékozik megtenni, és magam adjam ki az utasításokat az őröknek.

A vérindiánok némi távolságra a tábor oldalától ütötték fel lombsátraikat. Először tehát erre az

oldalra mentünk, hogy kitanítsuk az őrtálló kikatsákat. Azután az északi oldal felé kerültünk,

ahol nem messze az utolsó kunyhótól kicsiny patak folydogált. Ebből merítették az upsarokák

vízszükségletüket. Itt csak egy őrtűz égett. Amikor ettől a tűztől már olyan messzire jutottunk,

hogy majdnem egész sötét volt körülöttünk, a patak felől halk, csobogásszerű zajt hallottam.

Megállottam és hallgatództam. A zaj ismétlődött. De csak én hallhattam meg, mert olyan halk

volt, hogy a főnöknek fel sem tűnhetett. Én azonban felismertem, Winnetoutól származott.

Különböző ilyen jeleket állapítottunk meg magunk között, amelyeket azután a körülmények-

hez képest alkalmaztunk.

Hozzá nem mehettem, legalább is egyedül nem, mert Yakonpi-Topának a szavamat adtam,

hogy engedélye nélkül nem hagyom el a tábort. Talán áthívjam Winnetout hozzánk? Míg én

efelett tanakodtam és a főnök csodálkozással megkérdezte tőlem, miért álltam meg, minden

ok nélkül, az apacs közvetlenül az orrunk előtt bukkant fel. Mintha csak a földből nőtt volna

ki.

- Uff! - kiáltott fel ijedten a kikatsa. Kezemet a vállára tettem és megnyugtatólag mondtam

neki.

- A kikatsák főnöke ne ijedjen meg, ő védelme alá fogadott ma engem, most pedig ő áll az én

védelmem alatt. Itt van Winnetou, az apacsok híres főnöke.

- Uff, uff! Winnetou...

- Beszélj halkan, nagyon halkan, különben feltétlenül az életetekbe kerül! Meghalljuk, mi

mondanivalója van Winnetounak hozzánk, azután majd visszatérünk a táborba. Ismétlem,

hogy semmitől sem kell félned, mert ezennel kijelentem az apacsok főnökének, hogy

Yakonpi-Topával meg vagyok elégedve.

Nagyon sajátságos helyzet volt. A kikatsa foglya voltam, őt pedig ötven lépésnyi távolságra

harcosaitól meglepte Winnetou. Ha engem adott szavam nem kötött volna, egészen bizonyo-

san kényszeríttette volna őt az apacs arra, hogy Carpiot, Rostot és engem szabadon bocsásson!

- Old Shatterhand testvérem helyesen beszélt: a kikatsák főnökének a hajaszálát sem fogom

meggörbíteni, - erősítette meg Winnetou félig halkan, de határozottan. - A tábor közelében

hallgatóztam és mindenről értesültem. Előbb Shatterhand testvérem, azután pedig Yakonpi-

Topa fog néhány kérdésemre felelni. Tehát Sarli testvérem szavát adta, hogy nem hagyja el a

tábort engedély nélkül?

- Igen, - felelém.

- Ha szavát adta, úgy meg is fogja azt tartani! Vonatkozik az a két másik sápadtarcúra: Rostra

és Carpióra is?

- Igen.

- Hatátitlád nálad van?

- Igen.

- Peteh, a vérindiánok főnöke lemondott arról, hogy megöljön?

- Nem.

- Uff! Van valami kívánni valód tőlem?

- Nincs, mert tudom, hogy minden kívánságomat teljesíted, anélkül, hogy azt szavakba kellene

öntenem.

- Akkor most a kikatsák főnökéhez fordulok kérdésemmel: Az upsaroka harcosok kiásták a

harci bárdot, mert a sosónok hat emberüket állítólag lelőtték?

- Igen, - felelte Yakonpi-Topa, aki még mindig nem tért teljesen magához a meglepetéstől,

amit az apacs olyannyira váratlan megjelenése benne keltett.

- Hol történt ez?

- A Salbei folyó mellett, amely északról a Sweet-waterbe ömlik.

- Kitől tudja ezt a kikatsák főnöke?

- A vérindiánok egy öreg harcosától, aki látta a gyilkosságot és akit Innua-Nehmának (hosszú

puska) hívnak.

- Az az öreg hazudott. Winnetou jobban tudja. A sosónokkal, akik állítólag a gyilkosok

voltak, egy Nana-po nevezetű sápadtarcú is volt?

- Igen.

- Ezt a Nana-pot még fogva tartják, mert fehér squawjának kell őt fegyverekkel kiváltania?

- Igen.

- Nos, tehát el fogom beszélni, hogyan is történt a dolog. Nana-po szőrméket vásárolt a

sosónoktól, amelyeket a Platte-folyón kellett volna elszállítani. Ő és az a hat sápadtarcú, akik

vele voltak, becsomagolták a szőrméket, hogy elszállíthassák. Avah-Niah, a sosónok nagy és

óvatos főnöke négy harcost adott melléjük, hogy segítsenek nekik és esetleg védjék őket. A

Sweetwateren eljutottak egészen a Salbei-Creek torkolatáig. Itt megállapodtak, hogy a Rattle

Snake Range felé indulnak. Nana-po a négy sosónnal és a csomagszállító lovakkal, amelyek a

szőrméket vitték, előrement. A hat sápadtarcú rövid időre hátramaradt, hogy halakat fogjon

vacsorára és azután társuk után siessen. Halászás közben egy csomó vérindián megtámadta és

megölte őket. A vérindiánok akkor azon a vidéken vadásztak. A gyilkosság után kirabolták a

halottakat. A gyilkos vérindiánok ekkor a teherszállító lovak nyomait akarták követni. De hat

upsaroka jött a Sweetwateren lefelé, akiknek szintén szőrmék voltak a tutajaikon. Kiszállot-

tak. A vérindiánok őket is agyonlőtték. Innua-Nehma volt a gyilkosok vezére. Embereinek egy

részét az upsarokák tutajaira rakta, hogy vigyék el a szőrméket a Seminole-fennsíkra, ahol a

vérindiánok akkoriban tanyáztak. Ő maga még ottmaradt néhány harcosával, hogy tovább

vadásszanak. Nem ügyelt a folyóra, tehát nem vette észre, hogy újabb upsarokák érkeztek.

Ezek meglátták a parton meggyilkolt társaikat, kiszállottak és megtámadták Innua Nehmát. Ő

azonban okos ember volt és azt mondta, hogy azok a sosónok voltak a tettesek, kik Nana-

poval eltávoztak; ő látta az egészet, de nem segíthetett, mert a gyilkosság villámgyorsan

történt. Az upsarokák hittek neki, szabadon engedték őt és embereit, csatlakoztak hozzá és a

sosónok után iramodtak. Elfogták őket és fogolyképpen hozzád hozták. Ártatlanul haltak meg

a kínzócölöpön és Nana-ponak is meg kell halnia, mihelyst squawja hiába átadta érte a

fegyvereket váltságdíj gyanánt.

- Uff, uff! - kiáltott fel a kikatsa, amikor Winnetou befejezte tudósítását. - Ha ez így lenne,

ahogy az apacsok főnöke elbeszéli, úgy a vérindiánok a bűnösök, akik jelenleg a szövetsé-

geseim!

- Így van. Igen. Sőt még rosszabbul! Te hadat üzentél a sosónoknak, mert azt hitted, hogy

megölték embereidet; pedig nekik kell rajtad bosszút állaniok, mert kivégezted ártatlan

harcosaikat a kínzócölöpön!

- Uff! Be tudja Winnetou bizonyítani, hogy minden úgy történt, ahogy ő elbeszélte?

- Én sohasem hazudom; de mégis be fogom bizonyítani, mert igen fontos dologról van szó. A

vérindiánok azért szövetkeztek veled, hogy nagy zsákmányra tegyenek szert a sosónoknál;

csak ez a céljuk, hiszen jól tudják, hogy ők a bűnösök és nem a sosónok. Hozzád jöttek. Út-

közben elfogták Old Shatterhand testvéremet. Követtem őket, hogy megszabadíthassam.

Közelükbe lopóztam és kihallgattam őket. Hallottam, amikor főnökük, Peteh arról a gyilkos-

ságról beszélt a vén harcossal, Innua Nehmával, amiről az előbb beszéltem neked. Nevettek

rajtad, hogy te őket, a gyilkosokat, ártatlanoknak tartod és bosszúdat az ártatlan sosónokra

irányítod. Megtudtam a tett színhelyét és elhatároztam, hogy odamegyek. Amíg a vérindiánok

lassan tovább lovagoltak, elvágtattam a Salbei-folyóhoz. Megtaláltam a gyilkosság helyét.

Még most is ott fekszik a hat agyonlőtt sápadtarcú temetetlenül. A keselyűk szétmarcangolták

a holttesteket. Miért nem törődtetek ezekkel a halottakkal? Ezek elárulták volna nektek, hogy

a vérindiánok a gyilkosok, nem pedig a sosónok, akiknek fehér kísérőit meggyilkolták!

- Uff! A hullák még ott hevernek?

- Igen. Ezért jöttem ma hozzád. Felemelted harci bárdodat a sosónok ellen, akik viszont

követelni fogják tőletek négy társuk életét. Ártatlanul végeztétek ki őket a kínzócölöpön. Én

azonban minden vörös embernek barátja és testvére vagyok és békét akarok teremteni

köztetek. Küldj holnap reggel a Salbei-folyóhoz megbízható embereket, akiknek jó szemeik

vannak! Ha majd ezek visszatérnek és elmondják neked, hogy még ott látták heverni a halott

sápadtarcúakat, akkor megvan a bizonyítékod, hogy a sosónok ártatlanok, a vérindiánok pedig

bűnösök.

- Uff, uff! Ez igaz!

- Igen, ez az igazság. Elmondtam neked úgy, ahogy van. Howgh!

- Mit fog tenni Winnetou, az apacsok híres főnöke, amíg követeim visszatérnek?

- Ezt tulajdonképpen el kellene előtted hallgatnom, de mégis megmondom, hogy lásd, mennyire

őszinte vagyok. A sosónokhoz lovagolok és idehozom őket. Ha elismered ártatlanságukat és

kárpótlást ajánlasz fel négy halottukért, akkor meg fogom őket kérni az érdekedben; de ha ezt

nem tennéd, akkor megtámadnak több, mint ezer emberrel. A vérindiánoknak mindkét esetben

el kell venniök méltó büntetésüket! Winnetou, az apacsok főnöke beszélt. Howgh!

Alig mondta ki ezt a megerősítő szót, eltűnt. A kikatsa hosszú, hosszú ideig némán állott a

helyén és mereven utána nézett. De már csak a sötét éjszakát láthatta. Az értesítés éppoly

váratlanul érte, mint az apacsnak hirtelen megjelenése. Micsoda felséges, páratlan ember is

volt az én Winnetoum!

Kissé magához térve, Yakonpi-Topa hozzámfordult és megkérdezett:

- Mit szól ehhez Old Shatterhand?

- Amit Winnetou állít, abban sohasem lehet kételkedni!

- Uff! Hiszen akkor itt vannak a gyilkosok a saját táboromban!

- Úgy van!

- És nem büntethetem meg őket előbb, míg követeim vissza nem tértek!

- Sőt ellenkezőleg. Nagyon vigyázz, hogy gyanút ne fogjanak és biztonságba ne helyezhessék

magukat.

- Talán bizony barátságosan bánjak velük?

- Komolyan, barátságosan, ahogyan szövetségesek ezt megkövetelhetik.

- De ha Peteh most a halálodat kívánja?

- Akkor hivatkozzál a gyülekezetre.

- Ő ezt sürgetni fogja!

- Ha helyes modorban beszélsz a harcosokkal, akkor azt fogják határozni, amit te jónak látsz.

- Uff! A lelkem nagy aggodalomban van, mert ha valami bajod történik, Winnetou engem von

felelősségre.

- Ez igaz ugyan, de nem kell félned, mert tudom, hogy a vérindiánok részéről engem semmi

bántódás sem érhet.

- Most azonnal össze fogom hívni legöregebb harcosaimat és elbeszélem nekik, hogy az

apacsok főnöke itt volt és hogy mit hallottam tőle.

- Cselekedj úgy, de azután nehogy harcosaid sejtessenek valamit holnap a vérindiánokkal!

- Jól az eszükbe fogom ezt vésni. Jer!

Elhagytuk a helyet, ami arra volt hivatva, hogy oly nagy befolyással legyen az itteni helyzetre.

Yakonpi-Topa a lakásába ment, én is az enyémbe. Társaim megkérdezték, hol voltam olyan

sokáig. Hogy csodálkoztak és hogy örültek, mikor megtudták, hogy beszéltem Winnetouval!

Természetesen elbeszéltem nekik, amit velünk Winnetou közölt. Mikor befejeztem, Carpio

megszólalt:

- Nekem mindig igazam van, de tényleg mindig!

- Ugyan? És most mennyiben? - érdeklődtem.

- Hiszen nagyon egyszerű, igazán nagyon egyszerű! A vérindiánok a gyilkosok, de azt hitték,

hogy a sosónok azok!

- Nos?

- Nos... kérdezed? Hiszen itt egyáltalában nincs kérdezni való! Ismét akadt itt néhány olyan

szórakozott fickó, akik fejetlenségükben olyan zavart okoztak, ami már nagyobb nem is

lehetne!

- Vagy úgy! De ezek a szórakozott emberek jelen esetben indiánok voltak, tehát a természet

gyermekei, kedves Carpio. Már pedig azt mondtad, hogy ezek sohasem lehetnek szórako-

zottak!

- Igen, de úgy látszik, hogy már ezeket is megrontotta kissé a kultúra, mert csak a kultúra

képes arra, hogy ilyen zűrzavarokat idézzen elő. A legműveltebb ember, akit csak ismerek, te

vagy és micsoda bolond tévedést csináltál akkoriban az iskolai igazolványommal! A cipődbe

dugtad bele. Valósággal egyszerűen nevetséges volt! Emlékszel még rá?

- Bizony, sajnos!

- Így tehát a kígyók és a varjúk között egyáltalában nem is fog harcra kerülni a dolog? - kérdé

Rost.

- Valószínűleg nem.

- Hála Istennek! Legszívesebben tudni sem akarok a vérontásról. Pedig kézi-gyógyszertárt és

kötözőszert is hoztam magammal. Azt mondja nekem egy benső hang, hogy nem is fogom

hasznát venni ezeknek a dolgoknak.

- Ezt éppen nem állíthatnánk! Ha egyszer én is megszólaltatnék valami benső hangot, akkor ez

azt mondaná, hogy önnek alkalma fog nyílni, még pedig igen rövidesen, hogy megmutassa

orvosi és sebészi ügyességét.

- Kicsodán?

- Petehen, vagy rajtam. Talán egyidejűleg mindkettőnkön.

- Hogy-hogy?

- Egyikünk, sőt mindketten is megsebesülhetünk, vagy pláne meghalhatunk!

- Csak nem? Miért?

- Párbajban.

- Párbaj? Párbajra gondol, valóságos párbajra?

- Igen.

- Mit beszél! Hát idefenn is vannak párbajok?

- De még milyenek!

- És azt gondolja, hogy ilyen párbajt kell vívnia?

- Bizonyosnak ugyan nem tartom, de lehetséges.

- Azt hiszi, hogy Peteh ki fogja hívni?

- Igen.

- Hiszen ez egyenesen veszedelmesen hangzik! Miért hívná ki?

- Hogy megöljön.

- Teremtettét! Azzal a fickóval nem szeretnék kiállani. Olyan izmai vannak, mint egy bölény-

nek! Különben a vívás megtanulására sohasem volt időm. Ennek folytán meg tudom külön-

böztetni az elülső, nagy, rovátkos izmot a csuklyás izomtól, de egy tercet egy quarttól nem.

- Óh, ami ezt illeti, nem kell aggódnia, - vágott a szavába Carpio - az én Sapphom bárkivel

felveszi a versenyt, ismerem őt; előtte senki sem állhat meg.

- Pshaw! - feleltem kacagva. - Akkor és most! Nehogy azt gondoljátok, hogy kedélyesen vala-

mi vívókardokkal rontunk egymásnak. Dehogy, itt egészen másképpen folyik le az ilyesmi!

- De hát hogyan juthatna ez a vérindián arra a gondolatra, hogy meg akarjon vívni önnel, -

kérdezte Rost.

- Ez igen könnyen megmagyarázható, - feleltem. - Hiszen tudja, hogy milyen ellenséges

indulattal viseltetik irántunk, de főleg irántam. A halálomat kívánja. Ezt fogja követelni a

varjúindiánoktól. Azok után, miket az előbb önöknek elbeszéltem, nem hiszem, hogy a varjúk

belemennének az én megölésembe. Ebben az esetben pedig a legtöbb indiántörzsnél az a

szokás, hogy az, akinek meg kellene halnia és az, aki halálát követeli, párbajt vívnak. Ez a

párbaj csak akkor ér véget, ha kettőjük közül az egyik fekve marad. Ezeknek a párbajoknak a

fegyverek és feltételek szerint különböző neveik vannak. Egyáltalában nem tartom kizártnak,

hogy Peteh dühében, hogy engem már félig szabadon lát, ilyen küzdelmet fog követelni, ha a

varjúindiánok nem mennének bele, hogy én - még pedig mielőbb - a kínzócölöpön haljak

meg.

- Kérem szépen, mondja meg: fél?

- Nem.

- Egy cseppet sem?

- Nem. Az ember csak olyasmit tegyen, ami hasznos és miután egyáltalában nem hasznos

dolog a félelem, tehát én azt mindjárt meg se szoktam. Ezt a dolgot csak azért említettem,

hogy megnyugtathassam: talán mégis használatba veheti majd kötözőszereit. Most pedig

tegyük a legokosabbat, amit tehetünk: aludjunk!

Nagyon hideg lett. Szerencsénkre a takaróinkat visszakaptuk. Beburkoltam Carpiot az övébe,

az enyémet még ráterítettem, nyergemet feje alá tettem párnának. Ennek az lett az eredménye,

hogy egész éjszaka pompásan aludt. Nekem sem volt igazi nyugalmam az egész lovaglás alatt

a Hús-folyótól idáig és így magam is egészen tűrhetően aludtam. A hideg azonban sokszor

felébresztett.

Amikor reggel felkeltünk, már meglehetősen késő volt és a táborban már eleven élet ural-

kodott. A patakhoz mentünk, megmosakodtunk, majd megkaptuk húsadagunkat. Azután

felkerestem a főnököt és megkérdeztem tőle, hogy elküldte-e már követeit a Salbei-folyóhoz.

Igenlőleg felelt. Már hajnalban elindultak. Sajnos, csak öt-hat nap múlva térhetnek vissza.

- Oly sokáig kell várnunk, amíg megtudom, hogy Petehet ellenségnek kell-e tekintenem, -

mondá. - A szívem eped ezután a bizonyosság után. Ha valóban a vérindiánok a gyilkosok,

nem sokan fognak közülök élve hazatérni.

- Te bizonyára meg fogsz elégedni azzal, ha kiszolgáltatják neked a tényleges gyilkosokat. Az

ember nem öl meg ártatlanokat!

- Ártatlanokat? Kit lehet ártatlannak nevezni ebből a száz harcosból, akik itt vannak?

Mindnyájan tudják, hogy ki gyilkolta meg harcosaimat. Nem cinkostársak-e valamennyien?

- Hm! Természetesen megbocsáthatatlan gonoszság tőlük, hogy bosszúdat az ártatlan

sosónokra irányították és még segíteni is akarnak neked a bosszúállásban. Ebben a dologban a

sosón-harcosok főnökével kell tanácskoznunk.

- Igazán azt hiszed, hogy eljönnek?

- Igen.

- Wagare-Tey, a fiatal hadifőnökük vezetése alatt?

- Először úgy gondoltam. De mivel ez az ügy olyan fontos, sokkal fontosabb, mint azt hittem,

meglehet, hogy Avah-Niah, az öreg főnök is eljön személyesen. Bár már több, mint nyolcvan

telet számlál.

- Hogyan fog viselkedni?

- Ha igazságtalanságodat beismered és kárpótlást ajánlasz fel neki a kínzócölöpön meghalt

embereiért, akkor bizonyára hajlandó lesz engedni az apacsfőnök kérelmének és kibékül

veled. De ha nem lennél erre kész, akkor véres küzdelemre kerül a sor és ez többe fog neked

kerülni embereid felénél.

- Uff!

- Igen, én tudom, hogy mit beszélek. Gondold csak meg, hogy Winnetou a sosónok pártján

van! Az ő ravaszsága és művészete, hogy egy csapatot győzelemre vezessen, a harcosok

százaival ér fel; ezt te éppen olyan jól tudod, mint én. Ő érti azt, hogy kell az ellenségnek

olyan csapdát állítani, amit mindenki más lehetetlennek tartana.

- De ez a te hátrányodra lenne!

- Hogy-hogy?

- Ha Winnetou ellenségesen lépne fel velünk szemben, akkor természetesen téged, barátját és

testvérét is ellenségnek kell tekintenünk!

- Pshaw!

- Uff! Te nevetsz? Azt hiszed, ezt nem tehetnénk meg?

- Dehogy nem! De nem lenne okos dolog részetekről, mert akkor Winnetou a legszigorúbban

felelősségre vonna. Különben is most nincs itt az ideje, hogy erről beszéljünk.

- Igaz, hiszen a gyülekezetig szavadat adtad. Azután újból felrakhatjuk a kötelékeidet és így

nemigen lesz módod arra, hogy megszökhess és bajt okozz nekünk a sosónoknál!

- Hogy mi fog történni a gyülekezet után, arról most még egyáltalában nem beszélhetünk. A

kikatsáknak mindig jó, ha úgy Old Shatterhand, mint Winnetou mellettük van. Tudom, hogy

te meg is vagy erről győződve. Nem is kell ezt nekem bevallanod.

- Uff! Old Shatterhand túl nagy biztonsággal beszél!

- Dehogyis! Mi barátjai vagyunk minden vörös embernek. Persze azoknak, kik nem visel-

tetnek ellenséges érzülettel irántunk. De ti mindig úgy tekinthettétek magatokat, mint a mi

különösen jó barátaink és szövetségeseink.

- Hajlandó lenne Old Shatterhand ezt be is bizonyítani?

- Miért ne? Vannak indiánok, akik folyton-folyvást, szüntelenül halálos ellenségeitek voltak.

Kit gondolok ez alatt?

- A sioux-indiánokat.

- Úgy van, a siouxokat. Ti a dakoták nagy nemzetéhez tartoztok és ők is ennek a népnek egy

részét alkotják. Tehát rokonságban vagytok velük és mégis harcban állanak veletek. Még

pedig olyan állhatatos és engesztelhetetlen módon, hogy úgyszólván állandóan kezetekben

kell tartanotok a kést ellenük. De azt is tudja az egész világ, hogy kitől félnek ezek a siouxok

a legjobban. Természetesen te is tudod?

- Igen. Old Shatterhandtól és Winnetoutól.

- Úgy van! Mi, két egyedülálló ember, több kárt csináltunk a siouxoknak, de főleg az

oghallah-siouxoknak, mint a te néped harcosai együttvéve. Ezt tulajdonképpen nem is kellene

neked mondanom. Hát nem vagyunk mi a ti legjobb szövetségeseitek?

- Uff!

- Milyen gyakran fordult elő, hogy a siouxok ellenetek indultak harcba. De megérkeztünk mi

és eltérítettük őket rólatok a mi nyomunkra. Nem igaz?

- Igen.

- És két ilyen kitűnő baráttal úgy akartok bánni, mint ellenséggel?

- Uff! - felelte határozatlanul és zavartan.

- Te okos és bátor harcos vagy, be fogod tehát látni, mi lehet nektek hasznos vagy káros;

hallgathatok ennek folytán a mi összetartozandóságunkról. Beszéltél még tegnap este öreg

harcosaiddal?

- Igen.

- Tudják tehát, mit mondott neked Winnetou?

- Nemcsak ők, de az összes harcosok tudják!

- Áh! Tehát mindenkivel közölted a titkot?

- Igen.

- Miért?

- Mindegyiknek kellett tudnia, hogy egyetlen egy se mulassza el a szükséges elővigyázatot. A

vérindiánokat nagyon élesen szemügyre kell venni, mert ha kiderül, hogy valóban ők a

gyilkosok, akkor az utolsó szálig valamennyit el kell fogni!

- De gondold meg, hogy minél több ember tudja, annál nagyobb a veszély, hogy valamelyikük

elárulja gyanútokat valami elővigyázatlansággal, avagy csak egyetlen el nem palástolt pillan-

tással!

- Nagyon szigorú parancsot adtam ki, hogy igen óvatosak legyenek!

- Ezt a parancsot nem könnyű teljesíteni. Felelni fogsz egy kérdésemre, ami igen fontos rám

nézve?

- Ha a felelet nem okoz nekem kárt, akkor igen.

- Tudod, hogy annak a squawnak a követe vagyok, akinek te levelet írtál. Beszélnem kell a

férjével, Nana-poval. Hol van ő?

- Odahaza hagytuk, törzsünk táborában.

- Nem csalsz meg?

- Az igazat mondom. Vagy olyan elővigyázatlannak tart engem Old Shatterhand, hogy ma-

gammal hurcolok hadjáratomra egy olyan fontos foglyot, akinek megőrzésére több harcosra

van szükség?

- Nem. Remélem, hogy fogom őt láthatni?

- Old Shatterhand látni fogja őt és beszélhet is vele!

- De nemcsak erről van szó! Nekem az ő szabadon bocsátását kell tőled követelnem.

- A fegyverek megfizetése ellenében?

- Nem. Miután kiderült, hogy ártatlan az embereid halálában, nem kívánhatsz váltságdíjat. Sőt

mindent vissza kell neki adnod, amit elvettél tőle. A szőrméket is.

- Uff! Old Shatterhand úgy viselkedik, mintha nem én, hanem ő lenne a kikatsák főnöke!

- Én csak a te barátod vagyok és nem kívánok egyebet tőled, mint igazságot. Ah, ott jön Peteh!

Meglátott téged és úgy látszik, beszélni akar veled.

- Igen, erre jön. A szívem tiltakozik ellene, hogy barátságos legyek ezzel a kutyával. Itt

maradsz velem?

- Nem, mert ha összetalálkozom vele, akkor igen könnyen újból verekedésre kerül a sor.

Láttam, milyen gyűlölködő szemekkel vizsgálgatott engem a vérindián, tehát amint közelebb

jött, eltávoztam. De csak lassan, hogy ne úgy lássék a dolog, mintha félnék tőle.

A kikatsák főnöke egyáltalában nem sejtette, mennyire befolyásolhatólag viselkedett velem

szemben. Egészen tetszésem szerint gyúrhattam a kezeim között. El akarta titkolni, de láttam,

hogy óriási tiszteletet érez irántam. Azonkívül tökéletesen meg volt győződve, hogy Winnetou

előző este az igazat mondta. Ha csak némi kételyei lettek volna is, nem nevezte volna Petehet

kutyának. Tőle semmi igazságtalanságot sem lehetett várni.

Nem sokáig üldögéltem Carpioval és Rosttal a kunyhónk előtt, amikor hozzám jött Yakonpi-

Topa és elmondta, hogy Peteh a mai napra követelte a tanácskozás megtartását.

- Mit feleljek neki? - kérdezte tőlem.

Tehát már annyira a mi előnyünkre változtak a viszonyok, hogy a főnök még választ sem akart

adni az én tudtom nélkül.

- Közöltem vele, hogy megkérdem a harcosokat, akiknek részt kell venniök a tanácskozáson

és azután majd megizenem neki a választ.

- Ez helyes volt. Tulajdonképpen addig kellene kihúzni a döntést, míg küldötteid visszatérnek.

- Hat napig? Az lehetetlen!

- Sajnos!

- Azzal fenyegetődzött, hogy elvonul harcosival, ha vonakodnánk kívánsága szerint cseleked-

ni.

- Nem szabad őket elengednünk!

- Tartsam talán őket erőszakkal vissza?

- Azt sem. Minden kényszert, tehát minden küzdelmet is kerülnünk kell. Legalább egyelőre.

- Hát akkor mit tehetek?

- Igyekezzél időt nyerni.

- Nem vár; a halálodat akarja. Még pedig minél előbb!

- Kíséreld meg mégis! Csak ha már teljes lehetetlen lesz őt tovább bolondítani, akkor kell a

gyülekezetet összehívni. Engem is meghívtok?

- Téged miért?

- Mert beszélni akarok.

- Az nem szükséges.

- Nem? Minden vádlottnak alkalmat kell nyújtani arra, hogy védekezhessék.

- Én majd beszélek helyetted és ez éppen annyit fog érni, mintha te magad beszélnél. Old

Shatterhand nem közönséges harcos, akinek védekeznie kellene egy olyan kutya előtt, mint ez

a vérindián. Howgh!

Eltávozott. Nevetnem kellett, mert átláttam a szitán. Előrelátható volt, hogy nehéz helyzete

lesz Petehhel szemben és nem akarta, hogy én is ott legyek. Nem akarta előttem elárulni,

mennyi zavaron kell átgázolnia.

Röviddel dél előtt visszajött és elmondta, hogy Peteh már csak estig akar várni. Este pedig

megtudtam tőle, hogy a vérindián legfeljebb másnap reggelig lesz türelemmel; szavát egy

Howhg-val is megerősítette, hogy feltétlenül ellovagol száz emberével együtt, ha még tovább

vonakodnának kívánságát teljesíteni. Később még mindig lehetett időt nyerni, mert az öregek

tanácsának döntése távolról sem volt egyértelmű az ítélet végrehajtásával.

Elvégeztetett tehát, hogy másnap reggel dönteni fognak sorsunkról. Nem féltem ugyan, de

sohasem lehet tudni, mit hoz a következő pillanat. Így az sem volt lehetetlen, hogy addig ránk

nézve kedvezőtlen eshetőségek állhatnak be. Mindamellett óvakodtam attól, hogy társaimnak

említést tegyek ilyenféle kilátásokról. Nekik nem volt szabad nyugtalankodniok. A nap elmúlt

és ha következtetést vontam le az upsarokák tiszteletteljes viselkedéséből, akkor nem volt

semmi okom az aggodalomra. Mindnyájan meg voltak győződve, hogy a vérindiánok a

gyilkosok és így természetesen nem az ő pártjukon, hanem a miénken voltak.

Carpio tegnap óta meglehetősen összeszedte magát; azt állította, hogy puszta jelenlétem elég,

hogy újra egészséges legyen. A kedves fiúnak valósággal örömet szerzett, hogy a „tévedés”

már annyira jutott, hogy másnapra tanácskozást tűztek ki életünk felett. Természetesen nem

zavartam meg vidámságát, amit neki az egész ügy szerzett. Újból átaludta az egész éjszakát.

Reggel, éppen úgy, mint előző napon, az ajtónk előtt ültünk mosakodás után, hogy ott

fogyasszuk el reggelinket és nézegessük a sürgés-forgást a táborban. Meglátszott az upsaroká-

kon, hogy valami fontos dolog van készülőben. A pillantások pedig, amelyeket ránk vetettek,

mutatták, hogy ez a fontos dolog ránk vonatkozik. Mi azonban jókedvűek voltunk.

A főnök hozzánk lépett két vörössel és felszólított minket:

- Old Shatterhand és a két sápadtarcú menjenek be a kunyhójukba!

- Miért? - kérdém.

- Ismét megkötözünk benneteket, mert a tanácskozás rövid időn belül megkezdődik.

- Well, kötözzenek meg!

Természetesen nem ellenkeztem, mert szavamat meg kellett tartanom; de amikor kezeimet

összekötözték, úgy tartottam azokat, hogy a szíjak ne szoruljanak szorosan, ha később kezei-

met összeteszem. Ez megadta nekem a lehetőséget, hogy megszabadulhassak kötelékeimtől.

Különben sem jártak el velünk olyan szigorúan és gondosan, ahogy veszélyes emberekkel

mindenesetre tették volna. A fegyvereinket is elvették ugyan, de nem vitték el, hanem lerakták

mellénk. Az a mód és eljárás tehát, ahogyan ártalmatlanná akartak minket tenni, nem volt

nagyon vigasztalan. Mikor elkészültek a munkával, így szólt Yakonpi-Topa hozzám:

- Tudom, hogy gondolkoznak az öreg harcosaim; mindannyian ellene vannak halálotoknak.

De Peteh ragaszkodni fog, hogy a kínzócölöpön lásson titeket meghalni. Tudja, Old Shatter-

hand, mi szokott történni, ha két ilyen véleményt nem lehet összeegyeztetni?

- Igen.

- Úgy mondja meg!

- Az ítélet párviadalra fog szólni!

- Beleegyezik ebbe Old Shatterhand?

- Igen.

Hosszú, komoly pillantással mérte végig alakomat, majd így folytatta:

- Tudom, hogy téged még soha senki sem tudott legyőzni. Nem akarlak megsérteni, de mégis

megkérdezlek: jól szemügyre vetted a vérindiánok főnökének testét?

- Igen.

- Olyanok a karjai, mint a medve mancsai!

- Pshaw! Tőlem még egy medve sem menekült meg!

- A ravaszsága pedig nagy!

- Egy medve ravaszsága nem okoz nekem főfájást!

- Olyan fegyvereket fog választani, amelyekben mester!

- Ostoba lenne, ha ezt sem tenné!

- És a küzdelemnek olyan módját, mely ismeretlen a sápadtarcúak előtt!

- Pshaw! A küzdelem különböző módjai tekintetében nekem is vörös a bőröm!

- Old Shatterhand nagyon bizakodó hangon beszél! Az upsaroka harcosok örülnének, ha

éppen olyan bizakodóan küzdene is! Lenne valami kívánsága?

- Nem. Csak a ti érdeketekben azt az egy megjegyzést akarom tenni, hogy tanácsos lenne a

párviadalt, ha már meg kell történnie, olyan messze időre kitolni, amennyire csak lehetséges.

- Ezt Peteh nem fogja eltűrni!

- Akkor tegyétek, amit ő akar; nekem egészen mindegy!

- Uff! Mit mondjunk, ha Peteh azt követelné, hogy ez a másik két sápadtarcú is megvívjon?

- Próbáld rávenni arra, hogy én vívhassak meg helyettük!

- Megteszem. Tehát most már rendben vagyunk. Nem lesz valami könnyű és nyugodt tanács-

kozás!

Elment. Amikor már eltávozott Carpio megkérdezte:

- Hát igazán azt hiszed, hogy párviadalra kerül a sor?

- Most már, hogy a varjúk az életben maradásunk mellett fognak felszólalni, meg vagyok

győződve, hogy nem lesz elkerülhető.

- Valóságos párbaj?

- Igen, de indián párbaj.

- Életre-halálra?

- Igen.

- És te ezt olyan nyugodtan mondod, mintha csak arról lenne szó, hogy megigyál egy csésze

kávét?! Kedves Sappho, micsoda megfoghatatlan ember is lett belőled! Képzeld csak: párbaj,

párbaj! Régen a tisztelettől valósággal összeroskadtunk, ha csak szó is volt párbajokról és ez a

tisztelet a legrajongóbb bámulatig fokozódott, ha megpillantottunk valakit, aki már párba-

jozott is! És ilyen indián mérkőzés valószínűleg még veszélyesebb is?

- Azt elhiszem! - feleltem kacagva.

- Hallod, én a te helyedben még lélegezni sem tudnék az izgalomtól! Hát te nem félsz? Egy

cseppet sem félsz?

- Nem.

- Egészen bizonyos vagy benne, hogy elbánsz azzal a vörös fickóval?

Természetesen én elbizakodottabbnak mutattam magamat, mint amilyen voltam, mert nem

akartam, hogy aggódjék miattam. Ez az önbizalom az övét is olyan fokig felköltötte, hogy

megkérdezte:

- Hallod, szabad lesz esetleg nekünk is végignézni?

- Nemcsak szabad, de kell is! A fogolytársaknak annyi félelmet kell kiállani, amennyit csak

lehet; ez a szokás.

- Ah, én egyáltalában nem aggódom éretted! Kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet és

engem javasolj párbajsegédnek!

- Segédek itt nincsenek.

- Ez kár, igen nagy kár! Olyan szívesen megvédtelek volna esetleges aljasságoktól. De mivel

ezt nem tehetem, legalább egy jó tanácsot akarok neked adni.

- Micsodát?

- Csak ennyit: Szedd össze magadat! Igen, szedd össze magadat. Jóindulattal mondom ezt. Te

néha oly szórakozott vagy, oly gondatlan. Gondolj csak vissza például a sarkantyúimra, ame-

lyeket a saját zsebedbe dugtál az enyém helyett. Egy ilyen tévedés az életébe kerülhet az

embernek párbajban! Tehát vedd azt a fáradságot és szedd össze magadat! Ha megteszed,

akkor nem féltelek. Tudom, hogy ettől a gyengeségedtől eltekintve, ügyes gyerek vagy és nem

valami tökfilkó. Milyen fegyvereket fognak választani?

- Azt még nem tudom; mindenesetre olyant, amelyről Peteh azt hiszi, hogy felülmúl benne

engem. Hagyjuk ezt későbbre. Elég időnk lesz a küzdelemre gondolnunk, ha majd megkez-

dődik.

- Ez igaz; ne aggodalmaskodjunk tehát egyelőre!

Drága, gyanútlan Carpio! Milyen másképpen beszélt és milyen egészen más arcot vágott

volna, ha megtudja, mit jelent az egykori gimnazistára, életre-halálra kiállani akár egy közön-

séges rézbőrűvel is. Hát még a vérindiánoknak ezzel a herkulesi termetű főnökével! Rostnak

természetesen több érzéke volt eziránt. Aggódó pillantásokat vetett felém. Én azonban

intettem neki, hogy maradjon veszteg. Hallgatott tehát.

Így múlt el több mint két óra. A tárgyalás, amint előrelátható volt, nagyon viharos volt. Végre

négy harcos jött és közölték velem, hogy a gyülekezet elé kell vezetniök engem. A főnök

ezúttal nem jött személyesen, mert ezt nem egyeztethette volna össze méltóságával. A

lábaimról leoldották a kötelékeket, hogy járni tudjak. Azután négyen közrefogtak.

A gyűlést a táboron kívül, a patak mellett tartották. Ott volt Yakonpi-Topa legöregebb

harcosaival, vele szemben Peteh Innua Nehmával, régi bizalmasával. Körülöttük kör alakult

ülő indiánokból, akiket viszont egy még szélesebb kör fogott körül álló harcosokból. Engem a

belső körbe vezettek. Azonnal láttam, hogy Peteh nagyon fel van indulva. Szemeiben valóság-

gal lobogott a gyűlölet és düh. A fogolynak természetesen állva kell maradnia. Ez azonban

nekem eszembe sem jutott. Mihelyst visszavonultak kísérőim, addig mentem előre, míg a két

főnök két oldalamra került. És ott leültem. Amikor ez megtörtént, Peteh felkiáltott. De nem

egyszerűen haragosan, hanem alig fékezhető dühvel ordította el magát:

- Fel ezzel a rühös kutyával, fel vele; a patáin kell állnia!

Én természetesen úgy tettem, mintha nem is hallanám ezeket a szavakat. A kikatsák főnöké-

nek, mint elnöknek, volt a kötelessége, hogy figyelmeztessen engem merészségemre. Így szólt

hozzám:

- Old Shatterhandnak nem szabad elfelejtenie, hogy miért van itt! Állnia kell!

Hosszú, fürkésző pillantást vetettem köröskörül és észrevettem, hogy az upsarokák örültek

viselkedésemnek, mert ez bosszantotta a vérindiánt; ezért nyugodtan válaszoltam:

- Ki merészelt valaha ilyen parancsot adni nekem? Hol van az az ember, aki megparancsol-

hatja nekem, hogy álljak, ha le akarok ülni?

- Én parancsolom, én! - ordítá rám Peteh.

Nem hederítettem rá, csodálkozással a kikatsára néztem és megkérdeztem tőle:

- Miféle hangot hallok itt? Eddig azt hittem, hogy csak komoly, higgadt férfiak ülhetnek a

tanácstűz mellett; de itt olyan hang ordít, mint a haragos bölényborjúé. Eltűr Yakonpi-Topa, a

kikatsa-upsarokák főnöke, ilyen beszédet bölcs és tapasztalt férfiainak gyülekezetében? Hogy

Old Shatterhand ülni, vagy állni akar-e, az csak egyedül őrá tartozik. Hogy lehet efölött

elveszteni a nyugalmat, mely minden harcos arcának a legnagyobb ékessége!

Petehnek mélyen megszégyenültnek kellett magát éreznie. Kényszeríttette magát, hogy

lehetőleg nyugodt és büszkén csengő hangon beszéljen.

- Uff! Hát üljön, vagy álljon, én azt nem is nézem; ehelyett majd olyan erővel fogom lesújtani,

hogy örökre fekve marad!

Most Yakonpi-Topa ragadta meg a szót, anélkül, hogy felszólított volna most a felállásra:

- Old Shatterhandot a vérindiánok harcosai szolgáltatták ki nekünk, akiknek a kezei közé

került, hogy tanácskozzunk afelett, mi történjék ővele. A törzs bölcs férfiai összeültek és

következőképpen határoztak; Old Shatterhand mindig barátja volt az upsarokáknak, azért ők

nem bánthatják őt. Szabad ő is, meg a két sápadtarcú is, mehetnek, ahová akarnak és mindent

elvehetnek és megtarthatnak, ami az övék. De Peteh, a vérindiánok főnöke, aki őt foglyul

ejtette, az ő életét és két társának életét is követeli. És a követelésétől nem tágít. Az upsarokák

harcosai nem akadályozhatják meg őt abban, hogy elvegye az életüket, ha tudja. Ennek folytán

azt határoztuk, hogy küzdjön meg velük, előbb Old Shatterhanddal és azután a másik két

sápadtarcúval. Peteh azt követelte, hogy egy sti-i-poka vívassék, küzdelem életre-halálra. Ezt

megengedtük neki. Neki kell meghatározni, milyen fegyvereket válasszanak és hány részből

álljon a sti-i-poka. A küzdelem ma fog lefolyni, egy órával naplemente előtt. A feltételeket

előbb meg kell beszélni és az upsarokák harcosai fognak arról gondoskodni, hogy semmi

szabálytalanság ne történjék. Peteh, a vérindiánok főnöke, mondja meg, helyesen beszéltem-e!

Erre a felszólításra, amit hozzá intéztek, Peteh felállott, felvette a legbüszkébb tartást, amire

csak képes volt, megvetőleg intett felém és így válaszolt:

- Peteh vagyok, a vérindiánok híres hadifőnöke. Még soha le nem győzött egyetlen ellenség

sem. Eddig csak erős, bátor ellenfelekkel harcoltam és ma arra kényszerítenek, hogy egy

gyáva coyottához nyúljak, mert ha nem tenném ezt, futni hagyják őt, hogy mindenfelé elter-

jessze a rühöt, amitől bűzlik, amerre csak jár. Ezért tehát kezem egyetlen szorításával meg

fogom őt fojtani, holttestét pedig odadobom a keselyűknek. Kísérői, akik sem ugatni, sem

harapni nem tudnak, ugyanarra a sorsra jutnak. Beszéltem. Howgh!

Leült, mire Yakonpi-Topa ezt a felszólítást intézte hozzám:

- Old Shatterhand hallotta ellenfele szavait, most már beszéljen ő!

Már említettem, hogy csak lazán volt a szíj rákötve a kezemre. Amíg Peteh beszélt, sikerült

egyik kezemet kihúzni a hurokból, ily módon magától értetődőleg a másik is szabaddá lett.

Elővettem tehát mindkét kezemet, eldobtam a szíjakat és így szóltam:

- Beszéljek? Pshaw! Old Shatterhandnak a tettei beszélnek. Egy órával naplemente előtt a

helyszínen leszek. Howgh!

Megfordultam, hogy elhagyjam a tanácskozási teret. Erre Peteh gyorsan felugrott és fel-

kiáltott:

- Ki engedte meg ennek a kutyának, hogy ledobja kötelékeit? Azonnal kötözzék őt meg újra!

Yakonpi-Topa nagy zavarba jött erre a felszólításra. Ezt láttam rajta. Tulajdonképpen össze-

kötözve kellett volna maradnom a párviadal kezdetéig, de ő nem merészkedett ezt újból rám

erőszakolni, mivel egyszer már leráztam a szíjakat magamról. Hogy kisegítsem zavarából, én

válaszoltam helyette:

- Az upsaroka harcosok úgy határoztak, hogy szabad vagyok. Tehát szabad is vagyok! Egyet-

len upsarokának sem lehet az a szándéka, hogy ennek a határozatnak ellenére cselekedjék. De

ha egy vérindián meg merészelné törni az öreg, bölcs harcosok határozatát, úgy jöjjön ide.

Próbálja meg, rakja rám újból a kötelékeket! Itt vannak a szíjak és itt a kezeim! Kinek van

mersze hozzá? Kész vagyok!

Senki sem moccant.

- Uff, hát maradjon a coyotta egyelőre szíjak nélkül! - kiáltá a vérindiánok főnöke. - Megköt-

ném őt én magam, de nem tehetem ezt, mert közben meghalna az ökleim alatt és ennek csak

délután szabad megtörténnie!

Nem hallottam, hogy mit mondott még, mert eltávoztam. A vörösek kettős köre megnyílt előt-

tem és senki sem kísérelte meg, hogy visszatartson. Természetesen egyenesen a kunyhónkhoz

mentem, hogy eloldozzam Rostot és Carpiót, mert ha én szabad voltam, akkor nekik sem volt

szabad megkötözve maradniok. Ők mindent részletesen akartak megtudni, de én csak annyit

közöltem velük, amennyit elmondhattam anélkül, hogy nyugtalanná tegyem őket.

A délelőtt, sőt a délután is anélkül múlt el, hogy a főnök mutatta volna magát. Hogy eltöltsük

az időt, sétára indultunk a táborban. Mindenütt jól fogadtak. Szántszándékkal, hogy meghall-

hassuk, olyan szavakat és megjegyzéseket ejtettek el a vérindiánokról, amikből meggyőződ-

hettünk, hogy a varjak rokonszenve a mi részünkön van. Nem is szükséges külön felem-

lítenem, hogy mindenki a kilátásban levő küzdelemre gondolt. Egészen szokatlan izgatottság

uralkodott a táborban.

Az indián gyakorlat és játékképpen űzi a küzdelmet; elő kell készítenie magát, hogy helyt

tudjon állani, ha komolyra fordul a dolog. A vörös harcos annál tekintélyesebb és tiszteltebb,

minél több ellenséget győzött le; még a mennyországa sem kínál neki örök békét, hanem

állandó harcot és győzelmet. Ha két serdületlen fiú birkózik egymással, az öregek köréjük

gyülekeznek és buzdítják őket. Nem ritkán, - ha két lovas harcol egymással - előfordul, hogy

mindenki, barát és ellenség egy időre leereszti a fegyvert és békésen egymás mellett álldogál,

hogy végignézze két kiváló harcos párviadalát. Ennek a kimenetelét azután még évek múltán

is olyan buzgalommal és szakismerettel tárgyalják, mintha a küzdelem csak tegnap folyt volna

le. És most képzeljenek el egy sti-i-pokát Peteh és Old Shatterhand között. Harcot életre-

halálra a vérindiánok bivaly erős, még soha le nem győzött főnöke és Shatterhand, a fehér

vadász között, akiről ugyancsak egyetlen ellenfele sem mondhatta el, hogy fölénye lett volna

vele szemben! Olyan gondosan és fontoskodva hányták-vetették meg az esélyeket, olyan

megfontoltan latolgatták, mintha az összes upsarokák életéről lett volna szó. Peteh részén volt

a nyers, esetlen testi erő, a támadás ereje és a kitartásban való előrelátható fölénye; mert az

olyan izmokat és inakat, amilyenek neki voltak, órák hosszat meg lehetett feszíteni, anélkül,

hogy kifáradtak volna. Az én részemen, úgy vélték, a nagyobb ügyesség, tapasztalat és gya-

korlat van. Ezenfelül körültekintés, ami minden fogást kiszámít, és lélekjelenlét, ami minden

kínálkozó előnyt villámgyorsan kihasznál. Röviden szólva, az ő oldalán állottak a testi elő-

nyök, enyémen a nagyobb intelligencia. Legalább is így számítgatták. Hogy ki fog győzni és ki

marad alul, azt - szerintük - egyáltalában nem lehet előre megmondani. Mivel a varjúindiánok

nekem kívánták a győzelmet, szívből sajnálták, hogy Peteh választhatta meg a fegyvereket és

a küzdelem módját; magától értetődött, hogy ő saját hasznára fogja azokat választani és meg-

határozni. Úgy vélték, hogy ha tízszer Old Shatterhand vagyok is, mégis csak sápadtarcú

vagyok és nem lehetek olyan járatos az indián fegyverek kezelésében és a vörösek harci

modorában, mint egy indián, akihez a nyíl, a kés, a tomahawk úgy hozzánőtt, mintha valóban

a testéhez tartoznának.

Ezeknek a megfontolásoknak hallatlan izgalom lett a következménye, ami folyton erősbödött

és annál kínosabbá vált, minél tovább húzódott, amíg Peteh rászánta magát, hogy közhírré

tegye feltételeit. Ami engem illet, részint helyeseltem az elhangzott véleményeket, részint

nem. Az indiánfegyverek kezelésében Winnetou volt a mesterem. Többet mondanom sem

kell. Mindig jó bizonyítványt állított ki nekem és így eszembe se jutott, hogy megijedjek

bármelyik indiántól. Nem is az izomtömegtől függ az eredmény, világosabban szólva, nem

attól, hogy mekkorák az izomcsomók, hanem azoknak gyakorlottságától, edzettségétől,

acélosságától. Egy jól begyakorolt test, melynek izomrendszerét gondosan gyakorolták és

rendszeresen kiképezték, minden körülmények között megbízhatóbb, mint egy még olyan erős

húsdarabokból felépült test, amely egyáltalában nincs iskolázva, vagy pedig nincs helyesen

iskolázva. Sovány ember gyakran földhöz vág egy látszólagos Herkulest. De vannak más,

fontos testrészek is, mint például a szív, a tüdő, amelyeknek helyes működésére még oroszlán-,

vagy medveizmok is nagyon rá vannak utalva. Az inakról és a csontokról nem is akarok

beszélni. De ezek is nagyon fontosak. A fő előnyöm a nyugalmam volt. Az a megingathatatlan

nyugalom, amely engem még a legválságosabb helyzetekben sem hagyott el. Sőt a veszély

nagyságával még növekedni szokott. A szívem egyetlen dobbanással sem vert többet, mint

rendesen; a fejem tiszta volt, szemeim világosak, hangulatom pedig éppen oly zavartalanul

vidám, mintha nem egy veszedelmes sti-i-poka várna rám, hanem valami egészen kellemes

esemény, mondjuk egy születésnapi ünnepség. A hidegvér, amit semmi sem tudott meg-

ingatni, már nem egy ellenfelemmel szemben diadalhoz jutatott és szerencsésen kiszabadított

olyan veszélyekből, amelyekből nyugodt higgadtság nélkül bizonyára nem tudtam volna

kilábalni. Még ma is ugyanolyan hidegvérű vagyok, mint voltam régente. Semmi sem tud

kihozni a sodromból. Valami sajátságos dolog ez a nyugalom. Nem tudom, önbizalmam

folyománya-e, vagy megfordítva, az önbizalmam-e a következménye ennek a nyugalomnak.

Vagy talán ez a kettő olyan szorosan egybetartozik, hogy egy egészet alkot és egyáltalában el

sem lehet a kettőt egymástól választani.

Az időpont közeledett és az indiánok lassacskán megindultak a térség felé, amely a párviadal

céljára ki volt jelölve. Végre megérkezett Yakonpi-Topa, Petehnél járt és így tudathatta velem

a feltételeket, amelyek a következők voltak:

Mivel három személyről volt szó, tudniillik rólam, Carpióról és Rostról, három mérkőzést

kellett megvívni. Ha engem megölne, a másik kettőnek kell tovább küzdeni. Ha Peteh elesne,

amit azonban ő teljesen kizártnak tartott, úgy két vérindián volt kijelölve, akik helyette kiálla-

nának. A mérkőzések így voltak megszabva: először ököl- és fojtogatóharc fatörzs mellett.

Utána közelharc egy tomahawkkal. Végül távküzdelem két-két tomahawkkal. Milyen ostobán

ravaszul eszelte ezt ki Peteh!

A fatörzs melletti harchoz a következő előkészületekre volt szükség: A kijelölt térségen több

egyedülálló, vastag fa volt. Ezek egyikéhez kellett bennünket kötözni. Egyiket az egyik,

másikat a másik oldalára, arccal egymásnak, mégpedig úgy, hogy a felső szíjak a karok alatt,

az alsók a csípőn legyenek megerősítve. Fegyver nincs. Az ellenfelet puszta kézzel kellett

legyőzni. Ezt azért eszelte ki Peteh, mert meg volt győződve, hogy nagy testi erejénél fogva

könnyű lesz neki engem megfojtani, ha megragad a nyakamnál, vagy összetörni úgy, hogy a

fatörzshöz szorít. A kezeink szabadok voltak; ha karjait a fatörzs és körém fűzi, egész erejét

kifejtheti. Abban a pillanatban, melyben átláttam tervén, már tudtam, hogy nem okozhat

bennem kárt. Nem vette számításba az én vadászcsapásomat.

A tomahawkokat bizonyára ezért választotta, mert azt hitte, hogy fölényben van felettem

ebben a fegyvernemben; de Winnetou mester volt minden idevágó fogásban és nem nyugodott

addig, míg mindezt velem is be nem tanította. Ha valami aggodalmat okozhatott volna nekem,

úgy az az a körülmény volt, hogy hosszú idő óta nem volt indiánbárd a kezemben. Tehát nem

voltam gyakorlatban. Mikor a főnök látta, hogy milyen nyugodtan fogadom az értesítést, meg-

kérdezte:

- Old Shatterhand egy szót sem szól. Nem aggódik az élete miatt?

- Nem, - feleltem.

- Peteh meg akar téged fojtani!

- Próbálja csak meg!

- Te, mint sápadtarcú, nem vagy olyan ügyes a tomahawkban, mint ő!

- Pshaw! Ő még tanulhat tőlem!

- Uff! Nem tévedsz?

- Nem. Persze nem szabad rossz fegyvert kapnom, mert ha az széttörik a kezemben, nagy

előnyben lenne felettem. Bár még akkor sem lennék elveszve, mert az öklömet használhatnám

bárdja ellenében.

- Az upsaroka harcosok Old Shatterhandot szeretnék győztesnek látni; azért tehát te kapod a

legjobb két tomahawkot, ami a törzsnél van. Tudod, hogy milyen tulajdonságainak kellene

lenni egy jó harci bárdnak?

- Igen. A nyélnek pontosan olyan nehéznek kell lennie, mint a lapjának és éppen pontosan

háromszor olyan hosszúnak, mint az élének. Igaz?

- Úgy van, ez igaz, mert csak akkor lehet görbe ívet hajítani a tomahawkkal, ha ebben az

arányban vág a súly és a hossz. Látom, hogy Old Shatterhand ismeri a bárd szabályait. Ha

olyan jól tud bánni is vele, akkor megmentheti az életét. Mikor vívott utoljára ezzel a fegy-

verrel? Már régen ugyebár?

- Igen.

- Akkor tegyen gyorsan egy próbát, de úgy, hogy senki se lássa.

- Hol?

- Hozza a lovát és jöjjön velem!

Yakonpi-Topa hozta a két tomahawkot és kilovagoltunk a táborból. Átmentünk az erdőn, és

arra a szabad rétcsíkra értünk, amelyet parforce-lovaglásomból már ismertem. Ott leszálltunk.

A lovakat azért vettük igénybe, hogy gyorsan végezhessünk, mert csak kevés idő állott a

rendelkezésünkre. Egy fát vettem célba és néhányszor rendes módon dobáltam. Olyan jól

sikerült, hogy a főnök felkiáltott:

- Uff! Jobban már én sem tudok! Old Shatterhand tomahawkkal nyugodtan mutogathatja

magát bármelyik vörös harcos előtt!

- Pshaw! Eddig ez még nem volt semmi. De most majd megmutatom neked, hogyan fogom

Petehet tévedésbe ejteni és eltalálni. Olyan gyorsan hajítom el a két tomahawkot egymásután,

hogy csak egy pillanat esik a két dobás közé. Oldalt fog ugrani, hogy kikerülje az elsőt és

éppen ezzel belerohan a másodikba.

- De ha a másik oldalra térne ki?

- Azt nem teszi, mert nem magas, hanem oldalívben hajítok; ez meg fogja őt téveszteni és arra

az oldalra ugrik, amerre én akarom. Azonkívül még másmódon is meg fogom kísérelni, hogy

őt arra az oldalra kényszerítsem.

- Hogyan?

- A viadal színterén fák vannak. Milyen nagy lesz közöttünk a távolság a távolharcban?

- Hatvan lépés.

- Úgy hatvan lépésre fogok felállani az egyik fától és így Peteh a fa mellé kerül. Nem tud tehát

arra az oldalra kitérni, amerre a fa van, csak a másikra.

- Uff, ez okos gondolat!

- És most idefigyelj! Ez a tisztás itt körülbelül hatvan lépés széles; odaát áll két nagy fa öt

lépésre egymástól. Mind a kettőt el fogom találni, mégpedig Peteh vállának magasságában.

Most!

Mikor a főnök a „görbe ívben-hajításról” beszélt, azt a csavaró dobást értette, mely nagy

ügyességet és gyakorlatot kíván. A tomahawknak kézrándítással bizonyos forgást ad az ember,

mint ahogy kuglizásnál is ívben lehet hajítani a golyót; ezáltal kettős mozgást végez, előre és

oldalt. Persze pontosan ki kell számítani, hogy a cél felé haladjon. Hogy hogyan lehet azt

elérni, hogy útközben tetszés szerint emelkedjék, vagy süllyedjen, vagy pláne bumeráng-

módra visszafelé jöjjön, ezt csak megmutatni lehet. Sajnos, leírni nem.

A két tomahawk gyors egymásutánban kiperdült a kezemből és a két fatörzsbe fúródott.

- Uff! - kiáltá a főnök, mikor odamentünk, hogy kivegyük. - Ha Peteh itt állott volna, egészen

bizonyosan eltaláltad volna! Old Shatterhand sokkal, de sokkal jobban dob, mint én. Bizo-

nyára titokban nevet rajtam, mert azt hittem, hogy nem ért olyan jól a tomahawkhoz, mint a

vérindiánok főnöke! Akar még egy próbát tenni?

- Nem. Ez nem szükséges és nincs is időnk, hogy tovább itt maradjunk. Azt hiszem, már

várnak ránk.

Visszalovagoltunk és láttuk, hogy tényleg már csaknem az egész tábor kiürült. A vörösök a

küzdőtérre mentek és aki nem volt már ott, az bizonyára útban volt arrafelé. Megkötöttem a

lovamat és Carpio és Rost után mentem, kiknek szintén jelen kellett lenniök. De arról egy szót

sem szóltam, hogy nekik kell a küzdelmet folytatniok, ha engem legyőz Peteh.

A vörösek tág kört alkottak a fa körül; a tanácskozás vén tagjai ennek a gyűrűnek a közepén

ültek. Odaültünk melléjük. Peteh még nem volt ott. Nem beszéltünk semmit, mert ez nem lett

volna illő. De a közönséges harcosok annál élénkebben beszélgettek egymás között. Izgalmuk

már nem is lehetett volna nagyobb.

Végre utolsónak megérkezett Peteh is. Le sem ült, csak ledobta magáról vadászkabátját és

vadászingét, úgyhogy felsőteste és karjai teljesen meztelenek voltak. Hosszú dicsérő beszédet

tartott testi erejéről, ügyességéről és hőstetteiről. Ennek az volt a célja, hogy engem meg-

félemlítsen. Mindenesetre, ha valaki megnézte azt a rettenetes mellkast és az izmos karokat,

valóban volt oka az ijedelemre. De én nem ijedtem meg.

Társaim egy szót sem értettek az egész beszédből. Carpio halkan és aggódva megkérdezte

tőlem:

- Ezzel az óriással kell neked mérkőznöd?

Bólintottam.

- Hallod-e, hisz ez szétroppant téged, mint ahogy szétlapítanak egy rothadt almát!

Megráztam a fejemet és intettem, hogy hallgasson.

Mikor Peteh befejezte szónoklatát, mindenki tőlem is beszédet várt volna el indián módra. Én

felállottam és így szóltam:

- Kész vagyok. Meddig kell harcolnunk?

- Amíg az egyik meghal, vagy legalább elesnék, ha nem volna a fához kötözve, - felelte

Yakonpi-Topa.

- Akkor egyáltalában nincs szükség, hogy még le is vetkőzzem. A küzdelemnek vége lesz,

mielőtt igazában elkezdődött volna.

- Nem, - kiáltá Peteh. - Ez a fehér kutya magán akarja hagyni a ruhát, hogy azok is megvédjék.

Le kell neki vetni!

Így már természetesen meg kellett tennem. Azután felállítottak a fa két oldalán, arccal egy-

másnak és felemelték karjainkat, hogy áthúzhassák alattunk a szíjakat. Peteh eközben dühös

pillantásokkal méregetett; én rá se hederítettem. Ekkor felém köpött, de én elkaptam a fejemet

és nem talált. Mikor már oda voltunk kötve, a vörösek, kik ezt a műveletet végezték, vissza-

léptek. Minden szem ránk szegeződött. Nem volt szabad azonban addig megmoccannunk, míg

a kikatsák főnöke nem adta meg a jelt.

Peteh a legnagyobb türelmetlenséggel várt erre; én nagyon egykedvű arcot vágtam. A legna-

gyobb bizonyossággal tudtam, hogy az a szándéka, hogy ne hagyjon nekem időt a karjaim

felemelésére. Azonnal át akart karolni és a fához szorítani. Jobb hüvelykemet beleszorítottam

az öklömbe, mintegy rugót és várakoztam.

Egyszerre felhangzott Yakonpi-Topa kiáltása. És tényleg az is történt, amit vártam: Peteh

villámgyorsan felemelte karjait. De éppen olyan gyorsan hatalmas ütést kapott tőlem alulról

fölfelé a bal hónaaljára, amely fedetlen volt. Karja mereven lehanyatlott. A következő pilla-

natban lesújtottam öklömmel a halántékára, úgy, hogy feje jobb vállára esett. Rövid, fütyülő

lélegzetet hallottam; majd lezárultak szemei.

- Kész vagyok, oldozzatok fel! - kiáltám parancsoló hangon.

Köröskörül mély csend uralkodott. Egyetlen hang, egyetlen kiáltás sem volt hallható. Minden-

kit megdöbbentett az a gyorsaság, mellyel ez az első küzdelem véget ért. A kikatsák főnöke

felállott, odajött és megvizsgálta Petehet.

- Uff! - kiáltott fel. - Old Shatterhand ökle úgy zuhan le, mint a szikla a hegyről. A vér-

indiánok főnöke halott. Vegyétek le mindkettőjükről a szíjakat.

- Nem halt meg, - felelém. - Ha agyonvertem volna, közönséges vérindiánokkal kellett volna

tovább küzdenem, de miután Old Shatterhandnak csak főnökökkel szabad mérkőznie, csak

elkábítottam. De nem öltem meg. Teljesítettem ennek a harcnak a feltételeit?

Mikor levették a kötelékeket, úgy zuhant Peteh a földre, mint egy zsák; a kikatsák főnöke

tehát így felelt:

- Igen, teljesítetted, mert itt fekszik Peteh és nem tud megmozdulni. Old Shatterhand győzött.

- Uff, uff, uff! - hangzott ötszáz torokból. Csak a vérindiánok állottak némán. Visszamentem a

helyemre és leültem.

- Hála Istennek, hogy szerencsésen vége van! - szólt Rost. - Rettenetes félelmet állottam ki!

- Én nem! - feleltem nevetve.

- Igazán nem? Igazán? Olyan karjai vannak ennek az embernek, mint az elefántlábak! Amikor

ön össze volt vele kötve, Mylord, azt mondta nekem egy benső hang, hogy itt fogjuk önt el-

temetni. Hát valóban lehetséges, hogy az ön kis kezeitől ilyen rettenetes csapás kitelik?

- Ez az ereje már régebben is meg volt, - magyarázta Carpio, - de nagyon ritkán árulta el

valakinek. Tovább folyik a küzdelem?

- Igen, tomahawkokkal, - válaszoltam.

- Értesz hozzá?

- Igen. Felesleges aggódnod miattam.

- Nem is aggódom egy cseppet sem. Ha összeszeded az eszedet és nem követsz el semmiféle

gondatlanságot, akkor jól megy minden. Csak óvakodj a szórakozottságtól és a tévedésektől.

Valóban megható volt a jó véleménye, amit rólam táplált. Egyáltalában nem volt tudatában,

hogy mi minden forgott kockán. Rostnak több belátása volt; nem kis félelmet állott ki, de én

jelentős pillantással megkértem, hogy hallgasson.

Nemsokára újból visszatért az élet Petehbe; elfordultam és nem is néztem rá. A hátam mögé

állt és hencegő beszédet tartott védelmére. Kijelentette, hogy a második küzdelemben annál

biztosabban kettéhasítja a fejemet egészen a nyakamig. Ökölcsapásomat másodízben már nem

alkalmazhatom nála és követeli, hogy azonnal kezdjük meg a második harcot.

Yakonpi-Topa beleegyezett. Átadta nekem tomahawkját. Ez a fegyver kiválóan csiszolt,

mexikói üvegachatból készült. Abból a nagyon kemény és nehezen eltörhető fajtából, amely a

kis, fehér sanidinkristályokról ismerhető fel. Bármilyen erős ütést kockáztathattam vele, nem

kellett félnem, hogy darabokra hull. Legalábbis meg lehetett az a megnyugtató meggyőző-

désem, hogy a Peteh tomahawkja sem lehet jobb.

Kijelölték a helyet, ahol fel kellett állanunk egymással szemben. Most is addig kellett harcol-

nunk, míg egyikünk a földre bukik és nem tud felkelni. Nehéz helyzetben voltam, mert

kímélnem kellett ellenfelem életét. Sőt még úgysem volt szabad megsebesítenem, hogy harc-

képtelen legyen. Megmondtam ugyanis, hogy csak főnökökkel harcolhatok és így kénytelen

voltam őt a harmadik összecsapásig kímélni.

A füvön tíz láb átmérőjű kört jelöltek meg. Ebből a körből nem volt szabad kilépnünk, de

benne tetszés szerint mozoghattunk. Meg volt engedve az ütés is, a dobás is.

Nagyon veszélyessé tette ezt az összecsapást, hogy a dobás is meg volt engedve. Képzeljék

csak el, ha valakinek csatabárddal legfeljebb tíz láb távolságból a fejére, vagy a testére sújta-

nak, még pedig úgy, hogy élének egyik sarka, vagy pedig pláne az egész éle talál! Ez legalább

is rettenetes sebet ejt, ha nem okoz azonnali halált. Persze a dobásnak meg volt az a nagy, jóvá

nem tehető hátránya, hogy ha az ellenfél elhárítja, vagy ügyesen kitér előle, a fegyver el-

veszett; tehát erre csak akkor szánhatja el magát az ember, ha teljesen meg van győződve a

sikerről. Én eltökéltem, hogy ezt a módot nem veszem igénybe. Hogy Peteh mit fog tenni, azt

még meg kellett várnom.

Nem lépett be, hanem beugrott a körbe, többször megfordult maga körül, megcsóválta toma-

hawkját és ordítozott, hogy csak jöjjek hamar; nem tud már tovább várni, hogy láthassa a

véremet. Lassan közeledtem és átléptem a vonalat, melyet késsel vontak. Éppen azért , mert

azt mondta, hogy nem fog ismét sikerülni főbevernem őt, másodszor is meg kellett kapnia azt;

tomahawkomat tehát balkezembe vettem. Peteh látta ezt és várta, hogy mikor veszem a

jobbomba. Mivel nem tettem, hangos kacajra fakadt és felkiáltott:

- Ez a fehér állat még azt sem tudja, hogy kell fogni egy tomahawkot! Nem is lesz ideje meg-

tanulni ezt a tudományt, mert rögtön földre sújtom őt!

A nézők közül sokan bizonyára azt gondolták, hogy indián szokás szerint először hosszú ideig

fogjuk egymást kerülgetni, tehát még várakozniok kell az első csapásra; de ehhez Peteh

túlságosan türelmetlen volt. Villámgyorsan felém ugrott és mielőtt kimondta volna az utolsó

szót, halálos csapásra emelte bárdját és - földre esett. Én ugyanis éppen olyan gyorsan leha-

joltam, átbújtam a karja alatt, úgyhogy bárdja az üres levegőbe sújtott. Ugyanekkor vállammal

elrántottam az egyik lábát. Ettől a lökéstől és az erőtől, amit az ütésbe belehelyezett, elbukott.

Mielőtt csak meg is kísérelhette volna, hogy újból felálljon, ököllel kétszer tarkón vágtam. És

ettől fekve maradt. Ezután nyugodtan kiléptem a körből, visszatértem helyemre és ott szó

nélkül leültem.

Éppen úgy, mint az előbb, most is tökéletes csend uralkodott. Nem akarták a vörösek meg-

érteni, hogy a küzdelem kezdetétől a végéig alig egy perc telt el. Az indián ahhoz van szokva,

hogy olyan hosszúra húzza a párviadalt, amennyire csak lehet. Mint ahogy az ember nem nyel

le egyszerre valami csemegét, hanem lassan és élvezettel fogyasztja el. De amikor látták, hogy

Peteh nem mozdul, annál hangosabban adtak kifejezést tetszésüknek. A vérindiánok termé-

szetesen csendben maradtak. Yakonpi-Topa felállott. Egy ideig csendesen az arcomba nézett,

majd így szólt:

- Uff! Hiszen ez nem is volt tomahawkkal való összecsapás!

- Talán bizony nem érvényes? - kérdém gyorsan.

- Érvényes! Tulajdonképpen háromszorosan is érvényes, mert azt még nem látta soha senki,

hogy egy harcos ilyen módon tudott volna elhárítani ilyen erős bárdtámadást!

- Pshaw! A vérindiánok főnökének ugyan nagy a szája és erős a beszédben; de minden egyéb

gyenge benne. Nem is méltó rá, hogy beszéljünk róla!

- Igaz, aki ilyen jól beszél ökleivel, mint te, annak nem szükséges a szavakat szaporítani!

Odament a körhöz, mely körül már annyi indián szorongott, hogy nem is láttam tőlük a földön

fekvő Peteht. Mivel most senki más nem vett igénybe, Rost megragadta az alkalmat, hogy fej-

csóválva így szóljon hozzám:

- Mylord, én ki sem jövök a csodálkozásból. Már a fa mellett olyan rettenetesen veszedelmes-

nek látszott a helyzet. És mégis olyan játszi könnyűnek látszó módon végződött. Most, mikor

megpillantottam mindkettőjüket csatabárddal kezükben egymással szemben, meg voltam

győződve, hogy tengernyi vér fog folyni... de két ökölcsapás és minden be volt fejezve. Egy-

kettőre! Azt hinné az ember, hogy még meg sem kezdődött! Ilyeténképpen persze hiába

hoztam el a szerszámaimat. De magától értetődik, hogy szívből hozzáteszem: - Hála Istennek!

- Óh, ami a szerszámait illeti, nemsokára alkalma nyílhatik, hogy hasznukat vegye, mert a

harmadik és utolsó összecsapásnál nem fogom kímélni Petehet. Távolharcnál az ökölcsapás

kivihetetlen és ha ez az összecsapás is vér nélkül végződnék, valószínűleg újból kezdődnék az

egész sti-i-poka. De hol van Carpio?

Őt ugyanis sehol sem láttam. A második összecsapás alatt eltűnt.

- A táborba ment, hogy elhozza revolverét, - felelte Rost.

- Minek?

- Hogy lelőhesse Petehet, ha ön lenne a vesztes.

- Hiszen ez esztelenség! Ki késztette őt erre az ostoba gondolatra?

- Senki; neki magának jutott az eszébe. Mikor önök beléptek a körbe, a dolog rendkívül veszé-

lyesnek látszott. Ekkor azt mondta Carpio: Ha ez a vörös fickó agyonveri az én Sapphomat,

akkor mind a hat golyót a fejébe röpítem a revolveremből! Ezzel elrohant, hogy elhozza

revolverét.

- Hát nem kísérelte meg visszatartani őt?

- Nem.

- Miért nem?

- Az én benső hangom azt tanácsolta ugyan, hogy megtegyem, de nem volt lehetséges. Nagyon

gyorsan távozott. Talán aggódik érette?

- Érette nem, tudniillik a személyéért, mert el sem tudom képzelni, hogy mi baja történhetnék.

De olyan megbízhatatlan. Sohasem tudja, ha valami ostobaságot csinál!

- Menjek talán érte?

- Igen. Nekem nincs időm. És nem is szabad innen eltávoznom.

- De én sem megyek szívesen, mert nem szeretném elmulasztani a harmadik összecsapást.

Veszedelmes lesz?

- Nekem egy cseppet sem. De már hív is a főnök. Úgy látszik, hogy kezdődik. Nem szabad

késlekednem, különben elvesztek egy olyan előnyt, amire számítok.

Peteh megint magához tért. Én ugyan nem láttam őt, mert egész csapat vette körül, de

hallottam kiabálni. Úgy látszott, hogy egészen magánkívül van amiatt, hogy ismét ő volt a

legyőzött. Mégpedig azzal a csapással, melynek megismétlődését lehetetlennek állította. Nem

törődtem most az ő személyével, csak a távolsággal, amennyire fel kellett állanom, ha el

akarom érni célomat, hogy ő egy fa mellé kerüljön. Odamentem tehát ahhoz a fához, amelyhez

az előbb kötözve voltunk és hatvan lépést mértem le onnan. Amint ezzel elkészültem, meg-

nyílt az embertömeg és a vérindián kilépett. Mindkét kezében tomahawkot tartott. Nálam is

volt egy. Yakonpi-Topa hozzám lépett, hogy másikat is adjon. Mosolygó arccal és e szavakkal

adta át:

- Hogy Old Shatterhand elérhesse célját, innen fogok lemérni hatvan lépést; ez nem becstelen-

ség, mert hiszen Petehet eddig szántszándékkal kímélted. Senkinek sem szabad elmozdulnia

helyéről és ha azért találod el, mert félreugrik, ez méltó büntetés lesz azért, hogy nem tartotta

be a mérkőzés szabályait.

Egyenes irányban indult el tőlem és a hatvanadik lépés után alig két méterre állott a fától; úgy,

ahogy én számítottam. Petehnek oda kellett állania és így a fa a jobb oldalára jutott.

A helyzet most a következő volt:

Mindegyikünknek két tomahawkja volt, de ha nem találták el, többször hajíthatott. Mert ebben

az esetben visszahozták a tomahawkokat. Ennek a harcnak is azzal kellett végződni, hogy

egyikünk elessék. A mérkőzés befejezése előtt egyikünk sem hagyhatta el a helyét, ahová

állították. Csak az volt megengedve, hogy lehajoljon, vagy oldalt hajoljon, hogy el ne találják.

Meg voltam győződve, hogy az első dobással eltalálom Petehet, ha ő a helyén megáll. Ha

pedig a tilalom ellen cselekszik és kitér, úgy ezt csak balfelé teheti, mert jobbfelől a fa áll.

Tehát oda, balfelé kellett a második tomahawkot irányítanom, még pedig oly messze balra,

amennyire Peteh időközben, a két dobás között eljuthatott. Ez egyáltalában nem volt könnyű

dolog. De ezeket a cseldobásokat olyan jól begyakoroltam Winnetouval, hogy sikerültében a

legkevésbé sem kételkedtem.

A nézőközönség kétoldalt állt fel a vonal mentén, melynek két végpontját mi alkottuk. Persze

óvakodtak egészen közel jönni, nehogy őket találjuk el. Yakonpi-Topa középen állott, mert

neki kellett megadni a jelet a küzdelem megkezdésére. Kissé szétterpesztettem lábaimat és a

bal lábammal előreléptem. Ezzel nemcsak jó támpontot nyertem a dobáshoz, de a szükséges

szilárdságot is, hogy felsőtestemet jobbra, balra, vagy lefelé hajlíthassam, anélkül, hogy el kellene mozdulnom a helyemről.

Ezzel készen is voltunk és a kikatsák főnöke hangos kiáltással adta meg a jelet a küzdelem

megkezdésére. Petehet úgy ismerték, mint kitűnő bárdhajítót. Nekem tehát vigyáznom kellett.

Sziklaszilárdan el voltam tökélve, hogy inkább tűröm, hogy eltaláljon, semhogy egy hüvelyk-

nyit is tágítsak. Tudniillik a lábaimmal. Ne mondhassa senki, hogy Old Shatterhand meg-

szegte a küzdelem feltételeit, hacsak egy hajszálnyival is. Hogy Peteh is így gondolkozik-e,

annak még ezután kellett kiderülni.

Ellenfelem újból beszédet mondott, amely telve volt ellenem irányuló sértésekkel és fenye-

getésekkel. Mikor befejezte, látszott, hogy ugyanilyen választ vár tőlem. Én azonban egy szót

sem szóltam. Ezért gyávának gúnyolt, aki nagy félelmében egy szót sem tud kiejteni. És fel-

szólított, hogy én tegyem az első dobást. Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna szavait.

Még várt egy darabig, megismételte gúnyos kijelentését, és mikor sem erre nem válaszoltam,

sem meg nem moccantam, megcsóválta feje fölött első bárdját.

Már ezen a csóváláson megláttam, hogy kiváló ellenféllel állok szemben. Le sem vettem róla

a szememet. Egyszerre éles kiáltásban tört ki és a tomahawk kirepült a kezéből. Az út

harmadrészén párhuzamosan haladt a földdel, azután felemelkedett, hogy a célnál megint

leereszkedjék. Nyílegyenesen maradhattam állva, mert a bárd körülbelül egy méterre repült el

mellettem. Viszont pontosan egy magasságban a fejemmel.

Ez a dobás nem volt rossz és néhány vörös, valószínűleg vérindiánok, tetszéssel üdvözölte.

Főnökük most újból felszólított engem a dobásra, de én nem hederítettem rá. Erre ismét

kacagni és sértegetni kezdett és azután nekikészülődött, hogy elhajítsa második bárdját.

Ezúttal tovább forgatta feje fölött és tovább célzott, mint az első ízben, de éppen annyival

eltévesztett, mint azelőtt. De most a másik oldalon.

- Uff! - kiáltott fel. - Először olyan közel balra, azután pedig jobbra! Harmadszor bizonyára

pontosan a középre találok. Hát az a gyáva amott nem fog már rövidesen hajítani? Hozzák

vissza tomahawkjaimat! Szükségem van rájuk.

Erre már feleltem neki, még pedig olyan hangosan, hogy mindenki meghallja:

- Csak hagyjátok a földön, nincs rájuk szüksége, mert nem jut másodízben dobáshoz. Fel-

szólított, hogy feleljek neki; most megkapja Old Shatterhand válaszát!

Elsőnek nem az obsidiánt, hanem a másik bárdot vettem elő. Előbbit a találatra tartogattam.

Azt akartam, hogy előbb magas ívben, majd a következő pillanatban oldalívben hajítsak.

Amíg ellenfelem a magas ívre figyelt, a második tomahawknak oldalról kellett őt eltalálnia.

Ha nem tér ki előle, az első bárd találja el, ha pedig oldalt ugrik, akkor éppen belerohan a

másodikba. Hogy figyelmét egészen az elsőre irányítsam, követnem kellett az ő példáját, és

kiáltással kellett kezemből kiröpíteni, a másodiknál ellenben csendben kellett maradnom.

Láttam, hogy minden szem rám irányul. A legnagyobb feszültség pillanata volt; ez azt az

érzést adta nekem, mintha csupa jól összeillő, pontosan kiszámított rugókból lennék összetéve

és céltévesztés teljesen ki lenne zárva. Erre az önbizalomra szükség is van a sikerhez.

Mikor a tomahawkot ferde ívben kezdtem fejem fölött forgatni, Peteh nyerítő nevetésben tört

ki. Ez a módszer Winnetou felfedezése volt, Peteh még nem látta, nem ismerte ezt a módját

annak, hogyan lehet a csavaros forgást beleadni.

- Húúúúúúúh - i! - kiálték most fel. Az ú betűt elnyújtottam sokáig és mikor kiejtettem a rövid

i-t, a tomahawk, meredeken felfelé, kiröppent a levegőbe, hogy azután csalhatatlan bizton-

sággal ferdén lefelé éppen Petehnek repüljön. Természetesen útközben folytonosan forgott

saját tengelye körül. Míg minden szem erre a bárdra szegeződött, már kirepült a második is.

De nem abban az irányban, amelyben az első, hanem egyenes vonalban jobb felé kanyarodott.

Mintha ez az oldal lenne a célja. Majd felemelkedett és minél magasabbra jutott, annál jobban

balra tért, hogy azután lassacskán leereszkedjék és egy ugrásnyira Petehtől bal felé lecsa-

pódjék.

Amikor elhajítottam a második bárdot, csöndesen a helyemen állva követtem szememmel

mindkét tomahawkot. Láttam, hogy találni fogok. Én voltam az egyetlen, aki látta a második

bárdot. Senki sem tudta, hogy két dobást tettem. Az enyémen kívül minden szem az első

tomahawk után tekintett: látták azt az éles vonalat, melyben pontosan afelé a hely felé röpült,

ahol a vérindiánok főnöke állott. Feltétlenül el kellett őt találnia. Ő maga is észrevette ezt.

Megmentse-e magát, vagy sem? Ez a kérdés csak két pillanatig foglalkoztathatta őt, mert több

ideje nem volt rá. Tilos volt elhagyni a helyét, de az élet elvégre mindennél többet ér. Min-

denki kiabált, mert most, most kellett találni a bárdnak - erre Peteh gyorsan ugrott egyet bal

felé, hogy megmeneküljön. Hangos csattanás hallatszott, amit még én is meghallottam hatvan

lépés távolságból; a vérindián az első tomahawkot kikerülte, de a második a földre sújtotta.

Lett erre kiabálás, lökdösődés; kérdezősködés, feleletek, leírhatatlan zűrzavar. Senki sem

tudta Yakonpi-Topán és rajtam kívül, honnan jött a második bárd. A sebesülthöz tolongtak,

nézegették, csodálkozva felém pillantgattak - nem törődtem semmivel, ellenben megkerestem

ellenfelem két tomahawkját és azokkal lassan az össze-vissza tolongó csoport felé lépdeltem.

Mikor már majdnem odaértem, mindenki hozzám fordult. Odadobtam a két bárdot és így

szóltam:

- Itt vannak a tomahawkok. Nincs rájuk szüksége. Amit Old Shatterhand mond, az megtör-

ténik. Ki győzött?

Erre a kérdésre a kikatsák főnöke felelt:

- Itt fekszik Peteh, a vérindiánok főnöke, immár harmadízben. A tomahawk mélyen behatolt a

nyaka és hónalja között; szemei le vannak csukva; ömlik a vére; ki lehetne tehát más a

győztes, mint Old Shatterhand, aki ért hozzá, amihez közülünk eddig még senki sem értett,

ahhoz tudniillik, hogy egy tomahawkot elhajít jobbra és mégis bal felől talál vele! Ki látta

eddig közületek, hogy egy harcos két harci bárdot hajítson el, hogy az egyikkel lekösse ellen-

sége figyelmét és azután a másikkal annál bizonyosabban eltalálja őt? A sti-i-poka véget ért;

Old Shatterhand győzött. Howgh!

Megfordultam, hogy elmenjek. Ekkor azonban megpillantottam Rostot, aki nagy sietve futott

felém. Megállott előttem, izgatottan pödörgette bajuszát és így szólt:

- Eltalálta őt; láttam, amikor lezuhant! Vérzik? Vérzenie kell! Megsebesült?

- Igen.

- Megvizsgálhatom? Bekötözhetem?

- Nekem itt nincs szavam. Kérdezze meg Yakonpi-Topát!

Gyorsan hozzá akart sietni; én visszatartottam:

- Még mindig nem látom Carpiot sehol. Hol van?

- Még mindig a tárborban.

- Hát nem hozta el őt?

- Nem.

- Miért?

- A tomahawkdobás azonnal kezdetét vette. Nagyon érdekes volt; látni akartam. Hiszen ön

maga mondta, hogy a táborban nem történhetik semmi baja!

- Az bizonyos. De mert még nem tért vissza, mégis aggódom miatta. Tudnom kell, hol

rejtőzik!

Futni hagytam tehát Rostot és a táborba mentem. Semmi okom sem volt, hogy aggódjam

barátomért, de hosszú távolmaradása mégis nyugtalanított. A kunyhók között egy lélek sem

volt. A mienkhez mentem. A lovam ott állt megkötözve. Nyoma sem volt rajta valami nyug-

talanságnak. Itt tehát minden rendben volt. Benéztem az ajtón. Semmi sem hiányzott. Tovább

mentem és a foglyok kunyhójához jutottam. Az őrök nem voltak helyükön. Benéztem; üres

volt; a szíjak, amelyekkel a foglyok össze voltak kötözve, a földön hevertek; Corner és társai

megszöktek azalatt, míg az összes vörösek távol voltak, hogy a sti-i-pokát nézzék. Még az

őröket is elcsalta a kíváncsiság őrhelyeikről. De hol van Carpio? Olyan szerencsétlen lett

volna, hogy rájuk bukkant? Magukkal vitték?

Rettenetesen aggódtam miatta. Visszarohantam a kunyhónkhoz, eloldottam a lovamat és fel-

ugrottam rá. A szökevények bizonyára azonnal fedezéket kerestek, tehát csak az erdő leg-

közelebb fekvő oldala felé indulhattak. Én is odavágtattam a leggyorsabb iramban. Senki sem

látott meg, mert a párviadal színtere a tábor másik oldalán volt és eszembe sem jutott, hogy

már most lármát csapjak, mert akkor a vörösek mind elrohantak volna és a szökevények

nyomait olvashatatlanná teszik. Először két lovas nyomára bukkantam. Ez az én nyomom volt

és a kikatsák főnökéé. Ez akkor keletkezett, amikor kipróbáltuk a tomahawkot. Tehát tovább

lovagoltam. Majd egy másik csapást pillantottam meg. Leszállottam és megvizsgáltam. Öt ló

tiporta a csapást és már legalább félórás volt. Istenem! Persze, hogy megszöktették ezek a

fickók az én Carpiomat!

Magától értetődik, hogy most már visszavágtattam és zajt ütöttem. Kimondhatatlan zűrzavar

volt a következmény. Alapos fáradságomba került, míg helyreállíthattam a nyugalmat. A

hűtlen őrszemnek azonnal kijelentette a főnök, hogy ki van taszítva a törzsből. Ezzel azonban

nem kerülnek kézre a szökevények! Yakonpi-Topa úgy megzavarodott, hogy azt sem tudta, mi

a legelső teendő. Én mondtam meg neki:

- Mindenekelőtt két dologra van szükség: Sajnos, ma már nem üldözhetjük őket, mert már

csaknem lenyugodott a nap. De azt már ma kell tudnunk, hogy milyen irányban indultak el,

amikor már elég messze jutottak a tábortól. Utánuk fogok tehát lovagolni. Én egyedül, nehogy

más elrontsa a nyomot. A másikról ezalatt te fogsz gondoskodni. Meg kell tudnunk, mit vittek

magukkal. Melyik lovakat, milyen fegyvereket, élelmiszert és egyéb tárgyakat. Ezt nyomoz-

tasd ki pontosan! Csak, ha mindezt tudjuk, határozhatjuk el, hogy mit kell tennünk. Egyelőre

csak az bizonyos, hogy feltétlenül követni fogom őket. Ezt megtehetem, mert nem hinném,

hogy még mindig az upsarokák foglya lennék?

- Old Shatterhand szabad! - felelte Yakonpi-Topa.

- Helyes! Tehát most ellovagolok és csak akkor térek vissza, ha beáll a teljes sötétség és nem

látom a nyomokat.

Elgaloppoztam, anélkül, hogy megvártam volna, mit akar még mondani. Felkerestem a helyet,

ahol elhagytam a szökevények nyomát és tovább követtem azt. Átvezetett a Pacific-Creeken,

azután pontosan nyugati irányba a Little Sandy-Creek felé. Még nem érkeztem el a folyóig,

mikor beesteledett. Vissza kellett tehát térnem. Meg voltam azonban győződve, hogy újra

felvették régi irányukat a finding-hole felé.

Visszaérkezve a táborba, nem tudtam meg semmi jót. Senki sem tudta, miként tudtak ezek az

emberek megszabadulni kötelékeiktől. Nem maradt a táborban egyetlen indián sem. Se

upsaroka, se vérindián, se őrszem; mindenki a párviadalt akarta nézni. Elég idejük maradt a

fehéreknek, és idejüket ravaszul ki is használták, hogy elkotródjanak. Elhozták fegyvereiket a

főnök sátrából. De még más dolgokat is elvittek. Azután pedig kikeresték a legjobb lovakat.

Peteh és Yakonpi-Topa lovai is ezek között voltak, továbbá Corner pejkója és még két másik

pompás állat. Hiányzott több takaró, továbbá lőpor, golyó és hús abból a kunyhóból, ahol a

készleteket őrizték. Yakonpi-Topa dühöngött. Legszívesebben maga is részt vett volna az

üldözésben, de nem mehetett el. Micsoda főnök volna ugyanis az, aki hadjáratban elhagyja

embereit? Ott kellett maradnia. De húsz, harminc, sőt még több harcost ajánlott fel a kíséret-

nek. Én csak ötöt kértem.

Ügyes és kitartó embereket. Szívesen otthagytam volna Rostot is, de ez lehetetlen volt, mert

nem tudhattuk, miként fog végződni az upsarokák találkozása a sosónokkal. Mindenekelőtt

pedig neki eszébe sem jutott, hogy elváljék tőlem. Így tehát arról gondoskodtam, hogy jobb

lovat kapjon, mint amilyen az ő elcsigázott barnája volt. Kiválasztottunk egy teherhordó lovat

is, annak kellett cipelnie élelmünket és takaróinkat, melyekre most napról-napra egyre na-

gyobb szükség volt. Odafent, a Fremonts Peak után, egész más tájékra és sokkal nagyobb

hidegre lehettünk ugyanis elkészülve, mint idelent, a Pacific- és Morton-folyóknak még zöld

völgyében.

Összes előkészületeink után Yakonpi-Topával még egy nagy, komoly tárgyalásom volt Hiller

ügyében. Sikerült elérnem azt az ígéretet, hogy szabadon bocsátja, ha kiderül, hogy vér-

indiánok voltak a varjúindiánok gyilkosai. Jöjjek később el a kikatsákhoz és akkor elvihetem

őt magammal.

Távollétem alatt Rost felajánlotta orvosi segítségét a súlyosan sebesült Petehnek, aki a segélyt

gúnyosan visszautasította. Azt mondta, hogy neki nincs sápadtarcúra szüksége, aki őt úgyis

csak agyongyógyítaná; ő maga tudja a legjobban, hogyan kell sebekkel bánni. Mivel arra nem

gondolhattam, hogy felkeressem őt, de valami mondanivalóm volt a számára, amit ilyen

emberrel szemben elhallgatni nem tapintat, hanem ostobaság lett volna, tehát magamhoz

hivattam bizalmasát, a vén, alattomos Innua Nehmát. Mikor az öreg megállott előttem és

gyűlölködő szemekkel kérdőleg rámpillantott, így szóltam:

- Innua Nehma emlékezni fog, hogy mit beszéltünk a Hús-folyó mellett, amikor magamhoz

tértem a puskatustól való kábultságomból? Emlékszik még?

Nem felelt.

- Azt mondtam Petehnek, hogy addig maradok a foglya, amíg nekem tetszik. Kinevetett.

Azután a következő szavakat mondtam neki: Nagyon szívesen nálatok maradok egy darabig,

mert szeretném tudni, milyen arcot fogsz vágni, ha búcsút veszek tőled, anélkül, hogy te el

akarnál bocsátani. Válasza az volt, hogy elment az eszem. De most itt van az idő, amikor

nekem tetszik elmenni. Holnap reggel ellovagolok. Vissza tud ő engem tartani? Hogy állunk

az ő ügyességével, bátorságával, erejével? Ha nem hal meg sebeibe, akkor meg kell őt ölnie a

szégyennek tehetetlensége felett. Elmegyek, anélkül, hogy búcsút vennék tőle, mert egy ilyen

gyászos alakot nem akarok viszontlátni; nekem elég az az ostoba arc is, amit most te vágsz!

- Uff! Ne légy túl merész! - fortyant erre már fel az öreg.

- Merész? Pshaw! Együgyű emberek vagytok, akiktől nem kell félnie még egy kisgyereknek,

vagy egy öreg asszonynak sem. A ti egész állítólagos okosságtok igen rövid idő alatt teljesen

el fog sülni. Akkor majd gondoljatok Old Shatterhandra, mert neki köszönhetitek. Howgh!

100

Ezzel elmentem és faképnél hagytam őt.

Ma már mint szabad ember vacsoráztam a főnökkel. Vacsora után kunyhónkba mentem, hogy

korán lefeküdjem aludni, mert másnap reggel hajnalban akartunk útra kelni. Ismertem már az

utat a Little Sandy Creekig és lehetőleg hamarosan be akartam hozni azt a térelőnyt, amire

Corner és társasága szert tett. Rosttal együtt kellett aludnom. Őt éppúgy leverte Carpio meg-

szöktetése, mint amilyen boldog volt afelett, hogy visszanyertük a szabadságunkat. De nagyon

bosszankodott Petehre, aki visszautasította segítségét.

- Gondolja csak meg, Mylord, micsoda pompás eset lett volna! - mondta. - Úgy látszik, hogy a

kulcscsont szét van zúzva és az összes rajta levő izmok megsérültek. Ott van például...

- A csuklyás izom, - vágtam a szavába.

- Bocsánatot! Ez egyszer a széles nyakizmot akartam említeni!

- Kérem, tegye ezt holnap reggel, ha már kialudtuk magunkat. Nekem azt mondja egy benső

hang, hogy mindenekelőtt pihenéssel erősíthetjük magunkat.

- Önnek azt mondja? Úgy! Akkor nekem is jó. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát!...

101

ÖTÖDIK FEJEZET

Hóban

Másnap déltájban volt. A Big Sandy Creek és a Green River között voltunk és a csapás,

amelyet követtünk, északnyugat felé, New Fork irányába vezetett. Az eleinte meglehetősen

lapályos talaj most hegyes lett. Meglátszott, hogy Corner ismeri a vidéket. Mindenütt meg-

találta az utat, amerre könnyebben haladhatott. Nyomát nem volt nehéz leolvasni. Úgy látszik,

ebben a tekintetben nem voltak aggodalmai és csak a lehető gyors előrejutásra gondolt.

Sajnos, ebben eredményesebb volt, mint kívántuk volna; a lovai jobbak voltak, mint a mieink,

kivéve persze az én Hatátitlámat. De mit használt az én feketém kiválósága, ha nem lovagol-

hattam gyorsabban, mint a többiek!

Épp egy kiterjedt, fűvel igen benőtt fennsíkon lovagoltunk, mely kilátást nyújtott nekünk a

messzeségbe, mikor a távolban, tőlünk jobbra, egy pontot vettem észre, mely mozogni lát-

szott. Megállottunk, hogy megfigyelhessem. Ez nem volt vadállat mozgása. Embereknek

kellett ott lenniök. Leszállottunk, hogy ne láthassanak meg bennünket könnyen. Némi idő

múltán két embert tudtunk felismerni, akik felénk közeledtek. Fehérek voltak. Hogy ne

tegyem őket gyanakvókká az indiánok miatt, egyedül újból lóra ültem és lassan eléjük

lovagoltam. Mikor közeledni láttak, előbb meghökkentek, majd tovább előrelovagoltak. Pedig

most már meglátták az indiánokat is. Még nem voltak oly közel hozzám, hogy arcvonásaikat

világosan felismerhettem volna, mikor az egyik vidám hangon felkiáltott:

- Ohó! Ha nem csalnak öreg szemeim, akkor ez Old Shatterhand! Csak előre, előre, előre!

Vágtatni kezdtek és most már megismertem a kedves szakállas, öreg arcot, amelyről igazán

nem hittem volna, hogy itt fogom viszontlátni.

- Sannel, Amos Sannel! - kiáltám. - Lehetséges? Tényleg ön az?

- Miért lenne ez olyan lehetetlen? - kérdezte nevetve, miközben feltartotta lovát és kezét felém

nyújtotta köszönésre. - Hiszen tudja, hogy itt kezdődik az én kedvenc területem. Vagy talán

már azt hitte, hogy meghaltam?

- Mindenesetre.

- Micsoda? Igazán? Miért? Nem hinném, hogy talán a temetésemmel találkozott volna!

- Azt nem, de... hm! Mutassa csak a fegyverét!

- Ezt a vackot? Ezen ugyan nincs sok néznivaló. Persze, ha még meglenne az én öreg egy-

csövűm! Hiszen ismerte. Azóta már csak félember vagyok!

- Hát hova lett a fegyvere?

- Hova? Ellopták tőlem.

- Kicsoda?

- Két gazember, akiknek nem fontos a neve, mert bizonyára hamis nevet mondtak. Odaát a

Belle Fourche River mellett találkoztam velük és hagytam elbolondítani magamat, hogy velük

maradjak. A második éjszakán eltűntek és elvitték a fegyveremet. Eddig hiába kutattam

utánuk. De jaj nekik, ha nyomukra bukkanok! De miért kérdezősködik a fegyverem után?

- Mert... de mondja meg előbb, honnan jönnek és hova mennek!

102

- Ezúttal a Sand Hillstől jövök át és ott találkoztam ezzel a gentlemannal, aki ugyanoda akar

menni, ahová én igyekszem, vagyis Avah-Niáhhoz, a sosón főnökhöz. Azt hisszük, hogy a

Wasatch-hegyek környékén találhatjuk most törzse körében.

- Akkor tévednek. Őt a Kénes- és Hoback-folyónál kell keresniök.

- Hiszen az nincs is messze ide! Mi ugyanis figyelmeztetni akarjuk őt. Ez a gentleman meg-

tudta, hogy a varjú indiánok meg akarják támadni a sosónokat; azért vágtattunk úgy, ahogy a

lovaink csak bírják, hogy figyelmeztessük Avah-Niaht.

- Erre semmi szükség. Ő már tudja. Winnetou nála van.

- A mi felséges apacsunk? Hogyan történhetik az, hogy önök nincsenek most együtt, Mr.

Shatterhand?

- Mert nekem fel kell mennem a Fremonts-Peakhoz, hogy elhozzam az ön fegyverét, -

feleltem.

- Az én... az én...de melyiket? - kérdé elcsodálkozva.

- Az ön Ralling-puskáját.

- Teringettét! Nem értem önt. Csak tréfál, ugyebár?

- Nem, ez komoly dolog. Kezemben volt a fegyvere, lőttem is belőle és akinek jelenleg a

birtokában van, a tolvaj, itt lovagol előttünk. Üldözzük őt, mert számadásunk van vele. Jöjjön

csak velünk, Mr. Sannel. Ha a sosónokhoz akar menni, akkor egy utunk van.

- Le... lehe...lehetséges? - dadogta örömében. - A fegyverem a közelben van?

- Igen. Jöjjön csak! Nekem ugyanis nincs vesztenivaló időm. Útközben majd mindent elbeszé-

lek.

- Szép, szép, jó, jó! Ha így van, akkor a mai nap legyen ezerszeresen áldott! Ismét vissza-

kapom fegyveremet! Ah! De engedje meg, Mr. Shatterhand, hogy bemutassam önnek ezt a

gentlemant! Örülni fog neki! Tudniillik ő is német, mint ön, Hiller a neve, de Nana-ponak

hívják.

Az öreg Sannel közömbösen mondta ezt; sejtelme sem volt, milyen fontos rám nézve ez az

esemény. Valósággal vissza kellett magamat tartanom, hogy hangosan fel ne kiáltsak örö-

mömben. Rost is elképedt. Intettem neki, hogy hallgasson és lehetőleg nyugodt hangon

szóltam...

- Nagyon örvendek, Mr. Hiller, hogy megismerkedhettem önnel, mert dicsérettel hallottam

emlegetni a Nana-po nevet.

Nem válaszolt azonnal. Szemeit sötéten az upsarokákra szegezte, azután engem mért végig

fürkészőleg és megkérdezte:

- Nem veszi észre, Mr. Shatterhand, hogy micsoda pillantásokkal nézegetnek engem ezek a

vörös gazemberek? Az ön társaságában vannak? A barátai?

- Nekem minden becsületes ember barátom!

- Well! De ezek gazemberek! Én önt ma látom először. Már ezerszer óhajtottam, hogy talál-

kozzam egyszer önnel és Winnetouval és most, mikor végre kívánságom teljesült, nem tudok

örülni, mert halálos ellenségeim vannak az oldalán!

- Nem azok!

103

- De igen! Ön egyáltalában nem tudja...

- Már tudom! Csak jöjjön velünk! Nincs vesztenivaló időnk. Útközben majd elbeszéljük, ami

elbeszélnivaló akad.

- Jó, de mondhatom, hogy csodálkozni fog!

- Ön nem kevésbé!

Tovább akartam lovagolni, de észrevettem, hogy az upsarokák állva maradnak. Mikor az ok

után kérdezősködtem, az egyik így felelt:

- Itt van Nana-po, aki a mi foglyunk volt. Őt hátrahagytuk és megszökött, amikor mi el-

mentünk. Nekünk nem lehet Old Shatterhanddal lovagolnunk, ha Nana-po vele van!

Az ő szempontjukból igazuk volt. Rövidesen átgondoltam a dolgot. Ha Hiller és a derék öreg

Sannel velünk van, nincs további segítségre szükségem. Tehát így feleltem a vöröseknek:

- Ha vörös testvéreim vissza akarnak térni, megtehetik. A teherhordó lovat azonban itt kell

hagyniok. Yakonpi-Topa visszakapja, amikor hazavisszük neki a lovakat, amelyeket a szöke-

vények elloptak.

- Uff! Legyen úgy, ahogy Old Shatterhand mondja!

Megkértem Rostot, hogy fogja meg a teherhordó ló kantárát. Engedelmeskedett. A vörösek

visszafelé vágtattak, anélkül, hogy hátrapillantanának. Mi pedig tovább indultunk.

Eleinte természetesen Hiller kötötte le érdeklődésemet. Magas és erős alak volt, de haja

szürke és arcán mély ráncok vonultak keresztül-kasul. Meglátszott, hogy nemcsak kora az oka

ezeknek a ráncoknak. Ez az arc rokonszenves lett volna nekem, ha nem rítt volna le róla annyi

zárkózottság és ridegség. Felesége azt mondta, hogy elvesztette a hitét. Elhatároztam, hogy

nem mondok el rögtön neki mindent, hanem megpróbálom, hogy a lelkére beszéljek.

Mivel szabad tisztáson voltunk, egymás mellett lovagolhattunk és kényelmesen beszélgethet-

tünk. Amos Sannel csak a fegyverére gondolt és nagy hévvel kérdezősködött, hogy micsoda

alkalomból volt a kezemben. Elbeszéltem neki a versenylövést, de nem neveztem meg a

várost. Arca egészen a bajusza hegyéig ragyogott, mikor hallotta, milyen lövéseket tettem.

Azután anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznám, nagy vonásokban elmondtam, hogy a

Ralling-puska jelenlegi tulajdonosát a Lake Jone mellett viszontláttam és hogy mi történt ott.

- Ez az ember tehát ezen a nyomon jár? - kérdé, mikor elhallgattam. - Vajon a tolvajtól vette-e?

- Azt merem állítani, hogy ő maga a tolvaj.

- Úgy?! Ha ő lenne, azonnal felismerném. Most már nem törődöm a sosónokkal; csináljanak,

amit akarnak. Vissza kell kapnom a fegyveremet. És nem térek le erről a nyomról, míg le nem

számolhattam a betyárral. Micsoda szerencse, hogy találkoztam önnel, Mr. Shatterhand! De

mi lesz önnel, Mr. Hiller? Önnek a sosónokhoz kell mennie, ahol még egész halom szőrméje

van. Nem törődhetik tehát velem és kedvenc fegyveremmel.

- Miért ne? Legfeljebb egy-két napi időveszteségről van szó, ha önökkel tartok. Avah-Niahhoz

azután is eljuthatok. Ha ennyi ideig kuksoltam a varjúknál, akkor pár nap ide, vagy oda, már

nem számít.

- Köszönöm ezt önnek! Ha az embernek ilyen gazemberekkel akad dolga, mindig jobb, ha

több van néhány ököllel a kelleténél, mintha kevesebb. De mondja csak, Mr. Shatterhand,

melyik város volt is az, ahol azokat a remek lövéseket adta le a puskámból?

104

Közönyös hangon adtam meg a választ. Közben azonban Hillert jól szemügyre vettem,

anélkül, hogy ő észrevette volna:

- Nem hiszem, hogy ismerné azt a várost, Mr. Sannel. Westonban volt, Missouri államban.

- Micsoda? Hol? Westonban, Missouriban? - kérdezte gyorsan Hiller. - Ott járt ön, ott, Mr.

Shatterhand?

- Igen.

- Mikor volt az?

- Jó két hónapja lehet.

- Ez nagyon érdekel engem. Én ugyanis ott lakom.

- Westonban? Igazán? Ah, most jut eszembe. Beszéltek ott egy Hiller nevű szőrmevadászról,

aki túl sokáig elmaradt a Nyugaton.

- Az én vagyok. De nem késtem el, hanem a varjúindiánok foglya voltam.

- Azt tudom. Yakonpi-Topa elmondta, hogy Nana-po az ő foglya. De ki gondolta volna, hogy

ez a Nana-po és az a Hiller egy és ugyanaz a személy?

- Ezt megtudhatta volna Westonban a feleségemtől. Ő gyakran, igen gyakran óhajtotta, bár

láthatná önt valaha. Vagy Winnetout. A fiam hasonlóképpen. Nekem tudniillik fiam is van.

Vajon hogy érezhetik magukat? Nagy aggodalomban lehetnek miattam!

- Ami azt illeti, felvilágosítást adhatok önnek, mert láttam mindkettőjüket.

- Valóban? - kérdezte mohón. - Mikor, hol?

- A céllövésnél, amiről az előbb beszéltem. Ők is ott voltak és végignézték. Hallottam, hogy

Mrs. Hiller és a fiatal Mr. Hiller az illetők. Egészen jól néztek ki.

- Ez kellemes hír, Sir. Nagyon csodálkozom azonban, hogy nem tettek kísérletet arra, hogy

önnel beszélhessenek. Hiszen mind a ketten állandóan azt kívánták, hogy láthassák önt!

- Elhallgattam, hogy ki vagyok. Nem akartam megbámultatni magamat, mint valami vásári

látványosságot.

- Így persze érthető.

- De amikor Winnetou megérkezett, - vágott közbe Rost, csakhogy ő is szóljon valamit, -

akkor köztudomású lett, Mylord, hogy ön Old Shatterhand.

- Winnetou is Westonban volt?

- Igen, - felelte Rost anélkül, hogy rám nézett volna. Integetésemet tehát nem vehette észre. -

Ketten, Winnetou és Old Shatterhand, felfedezték azután, hogy a bibliás ember volt a nugget-

tolvaj.

- Nuggettolvaj? Bibliás ember? Mikor legutoljára otthon jártam, láttam egy bibliás embert.

Hozzánk is eljött. A feleségem vett is egyet-mást és ő lemásolt egy költeményt. Egy német

karácsonyi költeményt, amit a feleségem régi hazánkból hozott magával.

- Igen, igen, - bólintott rá Rost nagy buzgón. - Úgy kezdődik, hogy:

Hallgassatok most a szóra,

Nagy örömet hirdetek,

Ma a világ Megváltója,

Jézus Krisztus született!

105

- Tudja-e, hogy ki ennek a költeménynek a szerzője, Mr. Hiller?

Az elővigyázatlan volt főpincér már a legjobb úton haladt, hogy olyan dolgokat áruljon el,

melyeknek most még titokban kellett maradniok. Lovamat megszorítottam, hogy oldalt

ugorjék, ami arra indította a fecsegőt, hogy rám nézzen. Olyan fenyegető pillantást vetettem

rá, hogy végre belátta: hallgatnia kell.

- Igen, tudom, hogy ki írta, - válaszolta Hiller gyanútlanul, - egy éretlen fiú, akinek a feje még

tele volt dajkamesékkel. Ez a fecsegés a szent Krisztusról, bűnről, bűnbocsánatról, megváltó-

ról és egyéb mennyei dolgokról, nem más, mint szellemi gyermekcsínytevés. Egyetlen józan

ember sem hihet benne!

- Igazán? - kérdeztem. - Én meglehetősen józannak tartom magamat és mégis hiszek benne.

- Ön, Old Shatterhand?

- Igen.

- Csak tréfál, ugyebár?

- Dehogy; a legnagyobb komolysággal. Csak szívből sajnálni tudom azt az embert, akiből

kiveszett az Istenben való hit!

- Istenben? Hallja, ne beszéljen nekem az ön úgynevezett Istenéről! Más ember szájából sem

tudom meghallgatni ezt, annál kevésbé az önéből. Egy olyan férfinak, mint Old Shatterhand,

akiről mindenki tudja, hogy nem fél még magától az ördögtől sem, igazán mégis csak

józanabbul kellene beszélnie!

- A legnagyobb valóság Isten és éppen csak azért nem kell félnem az ördögtől, mert istenfélő

vagyok!

- Akkor, kérem, inkább ne beszéljünk többé erről a dologról. Ha ön olyan tapasztalatokat

szerzett volna és mindazt végigélte volna, ami az én hátam mögött van, egészen másképpen

beszélne. Én nem tudom és nem szeretem ezt a jámbor vinnyogást hallgatni. Ez gyerekeknek

és vénasszonyoknak való, de nem felnőtt, értelmes embereknek!

- Köszönöm a rendreutasítást, Mr. Hiller! Ebben a tekintetben gyerek maradtam és az is

akarok maradni örökké!

- Hát maradjon Isten nevében, vagy jobban mondva, annak a nevében, akiében akar. Mert

Isten nincs! Ha ebben nincs igazam, szívja ki az agyvelőmet a legelső grizzlymedve! Ugyebár,

tudja, Sir, hogy a grizzly mindig legelőbb az agyvelőhöz akar jutni? Ez a kedvenc falata a

zsákmányból, amit agyonvert.

Ez az istenkáromló csökönyösség olyan rettenetesen hangzott és annyira felháborított, hogy

egészen tapintatlanul így feleltem:

- Hallja, Mr. Hiller, én nem vagyok medve, hogy törődném az ön agyvelejével; ön se törődjék

tehát az enyémmel. Sem azokkal a gondolatokkal és nézetekkel, melyeket magamnak alkot-

tam! Esztelennek nevezett engem, mert hiszek Istenben. Még nincs egy félórája sem, hogy

először láttuk egymást az életben. Tehát csak hebehurgyaságnak nevezhetem, hogy enyhén

fejezzem ki magamat, ha már most ily módon akar engem letorkolni. Old Shatterhandnak

hiába hozakodik elő gyerekekkel és vénasszonyokkal. Bármilyen tapasztalatokat szerezhetett

és bármit élhetett is végig, azt tudnia kell, hogy az én ágyamat sem rózsákból vetették. Ön

csak vesztett tapasztalatai mellett, én pedig nyertem az enyéimmel. Meghagyom az ön

veszteségét, de kérnem kell, hogy ne nyúljon hozzá az én nyereségemhez se!

106

- Well! - adta meg a választ kacagva. - Előbb ön volt, most pedig én vagyok az, aki megköszöni a rendreutasítást! Tehát kvittek vagyunk! De nézzenek csak arra, balra! Egy lovas!

Igen egy magányos lovas volt, ki előbb valószínűleg más irányban haladt, de meglátott

bennünket és most sebes galoppban felénk vágtatott. Mivel nem oldalról, hanem szemben

láttuk, nem ismerhettük fel a nagy távolságban.

Ám a lebegő lósörény és emberi hajfonat mégis elárulták nekem, hogy ki közeledik.

- Winnetou!

Amikor a többiek meghallották ezt a nevet, megállottak. Én néhány lépéssel tovább lovagol-

tam, azután magam is megállottam. Ő csak az én alakomat látta. Felismert, magasra emelke-

dett nyergében, felemelte karját és nevemen szólított. Úgy vágtatott felém, mint a szélvész.

Mikor hozzánk ért, egyet rántott a lován; ez megállott, mint a cövek és Winnetou úgy ült rajta,

mintha ércbe lett volna öntve.

- Sarli! - szólt örvendezve afölött, hogy szabad vagyok és sugárzó szemekkel vizsgálva

engem.

- Winnetou testvérem! - válaszoltam és feléje nyújtottam kezemet, amit megszorított.

Szemem természetesen két fegyveremet kereste. A medveölő vállára volt vetve, a Henry-

puska és az ő ezüst puskája pedig a nyergen csüngtek.

- Uff! Amos Sannel! - mosolygott Winnetou, amikor a többieket is megpillantotta. - Itt bizto-

san szó esett a westoni díjlövésről. Ki ez a másik sápadtarcú?

- Nana-po, - feleltem.

- Uff!

Tekintete fürkészőleg siklott végig Hiller alakján. Egy szót sem szólt; azután újból felém

fordult:

- Testvérem nincs már többé az upsarokáknál? Nyomot látok itt, melyet követ. Carpio

hiányzik? Megszöktek talán a fogoly sápadtarcúak?

- Igen, és Carpio a kezeik között van. Magukkal hurcolták.

- Akkor felmentek a finding-holehoz. Milyen régi ez a nyom?

Lehajolt, megvizsgálta, majd folytatta:

- Több emberre van szükségünk; én majd hozok. Avah-Niah, a sosónok főnöke, maga is

harcosainál van. Ott túl, a Marsh Creeken ereszkednek alá. Testvéreim csak kövessék ezt a

csapást tovább! Ha ma este ott állapodnak meg, ahol a Silver-Creek a New-Forkba torkollik,

akkor utolérem. Sarli testvérem visszakapja fegyvereit.

Átadta azokat, megfordította lovát és tovanyargalt.

- Micsoda ember! - kiáltott fel Hiller bámulattal.

Hogy lehet, hogy ne higgyen valaki Istenben, mikor itt van a szemei előtt legfenségesebb

képmása! Ez a gondolatom támadt, de nem mondtam ki. Folytattuk utunkat, de szemeink az

apacson csüngtek, míg csak egészen el nem tűnt a szemhatárról.

Milyen gyakran kellett életemben megbámulnom azt a nagyhatalmat, mely előttünk ismeretlen

okokból és eredetekből olyan következményeket és eseményeket származtat, amelyek

meglepően hatnak ránk. Éppen azért, mert semmit sem tudunk indító okairól! Ezt a hatalmat a

107

hétköznapiasan gondolkozó ember véletlennek nevezi. Így meghatározni valamit a leg-

könnyebb dolog; nem kell hozzá semmi szellemi erőfeszítés, felelőssége sincs az embernek;

nem kockáztatja, hogy kinevessék Isten bölcsességéről szóló „dajka mesék” miatt; az ember

egyszerűen azt mondja minden váratlanul és megmagyarázhatatlan módon bekövetkező

tényről, hogy a véletlennek köszönhető. Csöppet sem irigylem a véletlen tanának híveit.

Meghajtják fejüket a puszta, minden értelem nélkül való esetlegesség, egy léleknélküli és

akaratnélküli valami előtt, ami nem nyújthat nekik semmi támpontot. Sőt, azt éppen elrabolja

tőlük. Mennyivel boldogabb ezeknél, aki hiszi, hogy Isten szeme vigyáz reá és Isten atyai keze

vezeti az életen keresztül! A hívő előtt nem alacsonyodnak le az életébe belemarkoló

események indokolatlan véletlenekké, amelyek egészen másképpen is alakulhattak volna,

hanem mindennek, ami történik, visszanyúló oka van és bölcs, a jövőbelátó célja. Amit

megnyugvással és bizalommal lehet fogadni, ha az ember nem is képes felfogni.

Így nekem sem jutott eszembe, hogy Hillerrel és az öreg Amos Sannellel való találkozásomat

véletlennek minősítsem. Isten akarta ezt így, tehát találkoznunk kellett. Azon az úton, melyet

eddig megtettek, egyetlen egy, csak némileg is tapasztalt westman sem indult volna el; olyan

rendkívül fáradtságos volt, hogy egy fölöttünk levő akaratnak kellett lenni, mely arra késztette

őket, hogy a Poison- és Agir-Creektől toronyirányban átjöjjenek a teljesen úttalan hegyeken.

Úgy alakultak a viszonyok, hogy nekik éppen abban a pillanatban és éppen azon az úton

kellett jönniök, amikor és ahol lenniök kellett, mert szükség volt rájuk. Egészen úgy festett a

dolog, mintha megrendelésre küldték volna őket hozzánk!

Miután Hillernek nem kellett most azonnal mindent megtudnia, ami mondanivalóm számára

volt, alkalmat kerestem, hogy Rosttal észrevétlenül beszélhessek és megmondjam neki, hogy

kell ebben a tekintetben viselkednie. Megígérte, hogy megteszi kívánságomat és szigorú

titoktartást fogadott.

A délután folyamán többnyire Sannel mellett lovagoltam. Elbeszélte, mi minden történt vele

utolsó együttlétünk óta. Közben gyorsan eltelt az idő. Már esteledni kezdett, mikor meg-

pillantottuk Fremonts Butte csúcsait. Tehát már aznapi célunk közelében voltunk. Éppen az

utolsó napsugaraknál értük el a Silver Creek és a New Fork összefolyását. Mire megfelelő

tanyahelyet találtunk, már teljesen sötét lett.

Sehol sem lehet jobban mulatni, mint a vadon magányában, ha néhány olyan ember ül együtt,

akik átéltek valamit. Az ilyen tanyahely annyit jelent a westmannak, mint a lakott környéke-

ken az újság és csak nagyon kelletlenül szalaszt el egy ilyen alkalmat, hogy megtudja az

ismeretlen eseményeket és ő is kellően kibeszélhesse magát. Ma este azonban nagyon csendes

volt nálunk a hangulat. Sannel elmondta már, ami mondanivalója volt, Hiller akkor ejtett ki

egy-egy szót, ha ez már kikerülhetetlen volt. Rossz néven vette tőlem a rendreutasítást, amiről

pedig azt hittem, hogy nem szabad elhallgatnom. Úgy látszik, olyan jellem, akinek nem

szabad ellentmondani, mert nem tud könnyen megbocsátani. Ez a tulajdonsága talán nem is

volt minden befolyás nélkül múltjának szerencsétlen alakulására. Aki nem akar mástól okulni

és mások véleményét egy-kettőre visszautasítja, az elveszti agya rugékonyságát, ami szüksé-

ges a nehéz sorscsapások elviseléséhez. Ha valóban oly szívből jövő óhaja volt, hogy Winnetout és

engem egyszer láthasson, akkor most, mikor ez a kívánsága teljesült, engesztelékenynek

kellett volna magát mutatnia! De talán nekem is kevésbé ridegen kellett volna vele beszélnem.

Ezt elismerem; de nem tudom elviselni, hogy az én Úristenem ellen beszéljenek. Rögtön az

első kísérletnél fel akartam tehát őt arról világosítani, hogy ilyesmivel nálam rossz ajtón

kopogtat. Ezt kötelességemnek tartottam és annak tartom ma is.

Meglehetősen hallgatagon ültünk együtt és vártuk az apacs érkezését. Tüzet gyújtottunk,

amely azt az utat, melyen jöttünk, bevilágította. Ezt én rendeztem így, hogy ne kelljen

108

Winnetounak sokáig keresgélni a sötétségben. Persze, emellett ügyeltem, hogy ne kövessük el

ugyanazt a vigyázatlanságot, mint Lachner kísérői a Lake Jone mellett. Először gondosan

átkutattam a tanya környékét, azután nem ott raktam tüzet, ahol ültünk, hanem tőlünk meg-

lehetősen távol, olyan helyen, amit át tudunk tekinteni. Csak időnkint ment oda egyikünk,

hogy fát tegyen a tűzre. Így minket nem fedezhettek fel, ellenben mi mindenkit megláthattunk,

aki közelünkbe akart lopódzkodni.

Talán két óra telhetett el megérkezésünk óta, mikor észrevettem, hogy a bokorban, melynek

közelében a tűz égett, néhány ág lassan megmozdul. Ez nem lehetett a szél következménye,

mert a szél a szomszédos, éppen olyan vékony ágakat ugyancsak megmozgatta volna.

Winnetou volt-e, vagy olyasvalaki, aki nem tartozott hozzánk? Ha ő volt, akkor elegendő lesz

az a kis csobogás, amivel ő is figyelmessé tett magára akkor este az upsarokák táborában,

mikor Yakonpi-Topával szemleútra indultam. Odasúgtam tehát társaimnak, hogy maradjanak

egészen csendben és a vízhez kúsztam, mely néhány lépéssel a hátunk mögött folydogált.

Telemerítettem a kalapomat, magasra emeltem és lecsurgattam tartalmát a csendesen foly-

dogáló creekbe. Nem kellett ezt a műveletet sokszor megismételnem, mert már másodszorra

felhangzott az apacs hangja:

- Winnetou hallja Sarli testvérének jeladását. Hol van Old Shatterhand?

- Itt jövünk, - válaszoltam.

Odamentünk a tűzhöz. Egyidejűleg Winnetou is megjelent. Hangos, metsző füttyszót hallatott,

mire öt indián bukkant elő, akik az apacs Iltschijét és több teherhordó lovat vezettek kantár-

száron.

- Senki sincs a közelben, - mondta Winnetou. - Egy jobb helyen nagyobb tüzet gyújthatunk és

melléje telepedhetünk, hogy felmelegíthessük magunkat. Ma éjszaka nagyon hideg lesz.

Az indiánok elszéledtek, hogy fát gyűjtsenek; a sötétség dacára olyan tömeg fát gyűjtöttek

össze, hogy elég volt egész éjszakára. Egy köröskörül bokroktól védett helyen új tüzet gyúj-

tottunk és körébe telepedtünk, miután gondoskodtunk az újonnan érkezett lovakról is.

Winnetou kérdő pillantást vetett rám. Megértettem és elbeszéltem rövid szavakban, hogy mi

történt, amióta az a szerencsétlenség ért és Carpioval meg Rosttal együtt a Hús-folyó mellett a

vérindiánok kezei közé kerültünk. Mindnyájan nagy figyelemmel hallgattak, különösen Hiller,

aki megtörte eddigi hallgatását, és amint befejeztem elbeszélésemet, megkérdezte:

- De, Sir, hiszen kiderült, hogy teljesen ártatlanok vagyunk a hat varjúindián halálában?

- Még nem egészen, - válaszoltam. - Winnetou felfedezte ugyan, de Yakonpi-Topa előbb meg

akar a dologról győződni; tehát megbízottakat küldött a tett színhelyére.

- Ezek majd elhozzák neki a bizonyítékot, hogy a vérindiánok voltak a bűnösök. Remélhe-

tőleg nem lesznek St. Louisban olyan ostobák, hogy elküldjék neki a 365 fegyvert, amit

követel!

- Micsoda fegyvereket? - érdeklődtem és úgy tettem, mintha semmit sem tudnék.

- Levelet írt a feleségemnek, melyet nekem is alá kellett írnom. Azt írta benne, hogy csak

annyi fegyver kiszolgáltatása ellenében bocsát engem szabadon, ahány napja van az eszten-

dőnek.

- El tudja majd a felesége olvasni a levelet?

- Nem és valószínűleg St. Louisban sem akad senki, aki képes lenne erre. Ezért is írtam alá. A

vérindián elvette volna a fegyvereket, de ennek dacára is a kínzócölöpön haltam volna meg

109

éppen úgy, mint a négy ártatlan sosón. Én csak azért nem tiltakoztam és aláírtam a levelet tiltakozás nélkül, mert azt reméltem, hogy ezzel elaltatom őreim éberségét. Ez sikerült is.

Szerencsésen megmenekültem és bizony nem hazalovagoltam, hanem hanyatt-homlok

egyenesen átvágtattam a hegyeken, hogy bosszúra ösztökéljem a sosónokat.

- Bosszú?... Hm!

- Nem tetszik talán önnek?

- Nem szeretem ezt a szót: bosszú.

- Mert olyasmi nem történt önnel, ami velem.

- Nem? Azt hiszem, én többször voltam fogoly és több jogtalanságot szenvedtem, mint ön. De

én sohasem bosszultam meg magamat, hanem mindig átengedtem a büntetést Istennek.

- Ez nekem eszem ágába sem jut! Ha rablás, ölés és gyilkosság büntetlen maradna, akkor

mindennek vége lenne a földön. És ha olyasvalakinek kellene átengedni a büntetést, aki nincs

is, akkor mindig szabadon vétkezhetnének a vörös és fehér gazemberek, mert semmi bajuk

sem lenne. De hogyan egyeztethető össze az önök keresztényi könyörületességével az, hogy

most is a Fremonts Peakhoz igyekszik, Mr. Shatterhand?

- Ott csak egy bűntettet akarok megakadályozni, semmi egyebet.

- Nem akar büntetni is?

- Hát büntethetek, ha meggátoltam és így a bűncselekmény meg sem történt?

- Ezek szócsavarások, amelyekbe én nem bocsátkozom. Én idejöttem, hogy megmondjam a

sosónoknak, hogy a kikatsák megölték négy emberüket a kínzócölöpön: ezt meg kell

bosszulni. Ezáltal egyben megbűnhődnek ezek a vörös gazemberek az én fogságomért és talán

a szőrméimet is visszakapom, amiket elvettek tőlem.

- Azokat vérontás nélkül is vissza fogja kapni.

- Hogy-hogy?

- Yakonpi-Topa megígérte nekem, hogy szabadon bocsátja önt és kiszolgáltatja a szőrméket;

csak jöjjek el és vigyem el önt, ha kiderül, hogy a vérindiánok a bűnösök.

- És ön olyan ostoba, hogy hisz ebben az ígéretben?

- Igen, én olyan ostoba vagyok!

- Akkor sajnálom önt. Eddig okosabbnak hittem. Úgy látszik, hogy ön a híres embereknek

ama fajtájához tartozik, akik csak vesztenek vele, ha az ember személyesen megismeri őket.

- Meglehet; ezt persze én nem tudhatom!

- Igen. Az ön jámbor gondolkodásmódja egyáltalában nem igazolja azt a képet, amit az ember

önről alkot, amíg nem látta. Az az érzésteljes...

Félbeszakították; Winnetou egy vesszőt tört le a legközelebbi bokorról és akkorát csapott vele

a tűzbe, hogy a szikrák a magasba szökkentek.

- Uff! - kiáltá. - Sarli testvérem egészen olyan, amilyennek lennie kell, hogy Old Shatterhand

legyen. Howgh!

A vesszőt Hiller arcába vágta és azután elfordult tőle. Az ily módon rendreutasított ezt sem

tűrte el nyugodtan, hanem ráförmedt az apacsok főnökére:

110

- Vesszővel dobálódzni sértést! Engem Nana-po-nak hívnak. Ez elég bizonyítéka annak, hogy

meglehet az önálló véleményem! Nem tudom, hogy mi volt Old Shatterhand odaát a hazájá-

ban; semmi esetre sem az, ami én voltam! És még ma sem vagyok hozzászokva, hogy

előírásokat tűrjek el arra nézve, hogy mit tegyek, vagy mit ne tegyek?

Kihívólag nézett szét maga körül. Senki sem szólt egy szót sem.

- Feleletet kérek! - szólt parancsoló hangon.

Mindenki hallgatott.

- Nos, akkor mehetek! Nincs kedvem olyan emberek körében maradni, akik csak a saját

akaratukat ismerik. Az én szándékom, hogy felkeressem a sosónokat. Hol vannak jelenleg?

Ezt a kérdést a vörösekhez intézte, akik a tűz mellett ültek. Közöttük volt Teeh is, a felderítő,

akit rövid idővel a Hús-folyó előtt találtunk. Mikor Hiller egy hang feleletet sem kapott tőlük,

felállott:

- Itt marad ön, vagy velem lovagol? - kérdé Amos Sanneltől, eddigi útitársától.

- Maradok! - válaszolt emez. - Nagyon boldog vagyok, hogy megtaláltam Old Shatterhandot,

meg Winnetout és eszem ágában sincs elrontani ezt az örömömet!

- Akkor hát maradjon Isten... akarom mondani, ezer ördög nevében! Majd valahogyan

elvergődöm ön nélkül is.

A lovakhoz ment és néhány pillanattal később hallottuk, hogy ellovagolt.

- Rettenetesen makacs feje van! - vélekedett Sannel. - Már több ízben bosszúságot szerzett és

nagyon örülök, hogy elkotródott!

Sannel könnyen beszélhetett. De mit szóljak én? Megbízásaim voltak Hillerhez. Megenged-

hettem-e, hogy távozzék, anélkül, hogy azokat átadjam neki? Winnetou sejthette, hogy milyen

gondolatokkal foglalkozom; kezét egy pillanatra rátette az enyémre és így szólt:

- A testvérem csak hagyja, hadd lovagoljon el! Meg akartuk szabadítani: ő szabad! Végeztünk

vele. Howgh!

Igazat kellett neki adnom, ha arra gondoltam, hogy megsértett; de ha ettől a sértéstől el-

tekintettem, a legszívesebben mégis visszahívtam volna. Mert mindennek dacára mégis csak

kötelességem volt közölni vele mindazt, amit üzentek neki. Hova akart menni most, éjnek

idején? Ma délután hallotta Winnetoutól, hogy a sosónok a Marsh Creeken jönnek lefelé, de

most már nem voltak ott! Olyannak tűnt fel nekem, mint egy felnőtt fiú, aki megbikacsolja

magát: ha törik, ha szakad!

Ennek a kellemetlen jelenetnek a hatása alatt még jó darabig üldögéltünk a tűz mellett, anél-

kül, hogy beszéltünk volna; azután kisorsoltuk az őröket. Mikor ez megtörtént, Amos Sannel

így szólt:

- De, uraim, így még sem fekhetünk le! Én legalább a szememet sem tudnám behunyni, ha

nem tudom, hogy mi lesz holnap?

- Hogy-hogy holnap? - kérdeztem.

- Természetesen önökkel lovagolok. De hova megyünk? Miért hozták el ezt az öt sosónt és

mire valók ezek a megrakott teherhordó lovak?

111

Winnetou adta meg a választ:

- Tudja meg Amos Sannel az egészet néhány szóból: A Fremonts Peakhoz lovagolunk és nem

tudjuk, hogy meddig kell odafenn maradnunk. Ha be leszünk havazva, nem tudunk lejönni.

Azért gondoskodott róla Winnetou, hogy el legyünk látva mindennel. A teherhordó lovak

takarókkal és élelmiszerekkel vannak megrakva. Mihelyt fenn vagyunk, ez az öt sosón

visszatér és biztonságba helyezi lovainkat, melyeknek éhen kellene dögleniök, ha a hótakaró

lehull az égből.

- Szép kilátások! De nagyon okosan cselekedtél! Csak az a jó, hogy nem kell mindennek ilyen

pontosan be is következni! Hiszen sokkal rövidebb idő alatt elkészülhetünk odafenn, mint

gondoljuk. Kész vagyok mindenben résztvenni. De azért jobb szeretném, ha nem lennénk

kénytelenek néhány gazember kedvéért odafenn behavaztatni magunkat. Csak egy jegesmed-

vének lehet kellemes egy hosszú telet eltölteni a jég között! Aludjunk rá egyet: Jó éjszakát,

uraim!

Beburkolózott takarójába és néhány perc múlva már aludt; a többiek Roston és rajtam kívül

követték dicséretes példáját. Az első őrség rám jutott, azért nem volt szabad aludnom, Rost

pedig még ébren ült, mert nyomta valami a szívét.

- Mylord, igaz az, amit Winnetou mondott? - kérdezte tőlem halkan, hogy fel ne költse az

alvókat. - Az egész telet a hegységben kell töltenünk?

- Meglehet, de még egyáltalán nem bizonyos, - feleltem. - Winnetou minden eshetőséggel

számolt, mint óvatos ember; de ez nem jelenti azt, hogy éppen a legrosszabb sejtelemnek kell

bekövetkezni!

- Nem volna akkor helyesebb, ha visszatérnénk?

- Visszatérni? Cserben akarja hagyni Carpiot?

- Dehogy, dehogy! Rá éppen nem gondoltam. Őt természetesen minden körülmények között

meg kell mentenünk.

- Szép! És azonkívül az aranyat is meg kell szereznünk!

- Micsoda aranyat?

- Hát már elfelejtette, hogy a Corner társasága egy finding-holet akar kiüríteni?

- Hja persze! De hiszen mi nem tudjuk, hogy merre van!

- Cornerék nyomai majd rá fognak vezetni.

- És akkor a mienk lesz?

- Hm! Tulajdonképpen nem. Minden place a felfedezőé. Mi természetesen csak azt fogjuk

tenni, amit össze tudunk egyeztetni a lelkiismeretünkkel; de mivel ezeknek a gyilkosoknak

semmi körülmények között sem szabad megkaparintaniuk az aranyat, majd fogunk valami utat

és módot találni, hogy becsületes kezek közé juttassuk, anélkül, hogy valami igazságtalan-

ságot követnénk el.

- Hm! Tudja, Mylord, hogy mit mond nekem egy benső hang?

- Nos, mit?

- Hogy nekem nagyon jól jönne egy része annak a pénznek.

- Valóban?

112

- Igen, örökké szegény ember voltam és a mai napig mindig éheznem és kínlódnom kellett. A

rokonaim pedig még nálamnál is szegényebbek. Micsoda boldogság és micsoda kéj lenne, ha

egyszerre csak olyan zsebe lenne az embernek, melybe csak bele kell nyúlni és vége van en-

nek az egész nyomorúságnak! Nem gondolja, hogy esetleg lehetséges lenne valami ilyesféle?

- Hiszen meglehet. Hm! Azt a tanácsot adom önnek: Ne képzelődjék ilyesmiről! Ha az

embernek semmije sincs, jobban teszi, ha megtartja ezt a semmit, mintha még egy csalódást is

szerez hozzá. Feküdjék le aludni!

- Megteszem de, mégis meg fogom próbálni, vajon sikerülne-e aranyról álmodni, Ha csak

egész kis összegről is. Akkor legalább egyetlen egyszer életemben örültem. Bár csak álmom-

ban!

Lefeküdt és nemsokára el is aludt. Hogy álmodott-e és hogy miről, azt sajnos, nem tudtam

volna megmondani, ha fel nem költöm. Mikor letelt az időm, felköltöttem Teehet, aki utánam

került sorra; majd én is Morpheus közismert karjai közé vetettem magamat, amelyek csak

akkor eresztettek szabadon, mikor reggel lett.

Miután elfogyasztottuk reggelinket, ami nem habos kávéból, hanem szárított húsból állott,

lóra ültünk és egy gázlót kerestünk a New Forkban, amelyet Winnetou ismert. Úgy látszik

Hiller is ismerte, mert az ő nyoma is egyenesen feléje vezetett, majd át rajta. A New Fork itt

nagyot kanyarodik a Fremonts Butte és a Boulder-tó felé. Mi levágtuk ezt a kanyarulatot,

amennyiben átmentünk a másik partjára, hogy később azután megint visszatérjünk az előbbire.

Utunk kiterjedt, folyamatosan emelkedő füves fennsíkon vezetett keresztül, amelyet csak itt-

ott szakított meg egy-egy erdőcske. Az idő hideg és borús volt; a fű félig megfagyottnak

látszott; a hegycsúcsok hóval voltak borítva. A fél délelőttöt nedves őszi időben, másik felét

pedig már kezdődő télben tettük meg.

Nagyszerű tájék terült el körülöttünk. Ha egyesek nem tartanák nevetségesnek, úgy

shakespearei természetről beszélnék. Balról a Salt River Range erdőtől sötétlő előhegyei

fenyegettek az északról délre folyó Green River másik oldaláról, hátunk mögött a sötét Black-

és Tabernacle Bluffok az égboltozat nehéz terhét látszottak viselni; jobbról, a távol messze-

ségben, a Sweetwater-óriások gyülekeztek, egyik a másik után, az Atlantik, a Bonneville, a

Golkie, hogy azután zárt csapatban vonuljanak New-Fork Peaktól a büszke és leküzdhetetlen

Wind River Range-on keresztül egészen fel az Union-Passig. Fej fej mellett, jéggel és hóval

súlyosan megrakva, hol nagy komolyan, hol szemrehányólag, hol gúnyosan mosolyogva,

tekintettek le ránk, hogy mi, nevetséges parányok merészkedünk behatolni egy olyan világba,

ahol csak a nagynak, a magasztosnak van helye. Ami minden kicsinyest, minden hétköznapit

elnyomni, szétmorzsolni látszott.

Kettős csapás volt előttünk, tudniillik a Corneré és társaságáé, azután Hiller nyoma is, amely

az előbbiekhez hasonlóan észak felé futott. Hiller a sosónokhoz iparkodott. Miután hallotta

Winnetoutól, hogy ezek a Marsh Creeken jöttek lefelé, mely a Green Riverbe ömlik, minden

pillanatban azt vártuk, hogy lovának lábnyomai nyugat felé fognak lekanyarodni. Hiszen

északon, ahová mi iparkodtunk, nem volt semmi keresnivalója. De csodálatosképpen nem tért

le, még akkor sem, amikor, hogy tengerészeti kifejezéssel éljek, keresztezték a Marsh Creek

és a Green River összefolyását. Vagy ő sem volt tisztában magával, vagy új tervet eszelt ki,

ami azonban olyan messze esett gondolatainktól, hogy nem találhattuk ki.

Amíg hiába igyekeztünk rájönni megmagyarázhatatlan eljárásának indító okaira, új csapást

vettünk észre, amely jobb felől jött, és azután követte a többit, miután összetalálkozott vele.

Leszállottunk, hogy elolvassuk. Két lovasra vallott, akik szintén megállottak, hogy nagyon

figyelmesen megvizsgálják az előző nyomokat. Arra volt itt szükség, hogy tisztázzuk a sor-

113

rendet. Tehát az időpontot, amelyben az egyes csoportok, most már hárman voltak, elhaladtak

előttünk. Láttuk, hogy előbb Corner érkezett, kit Hiller követett, míg az előttünk ismeretlen

lovas-pár mögöttük lovagolt. Cornernek olyan nagy előnye volt, hogy ma nem hozhattuk be

azt. Főként azért sem, mert jobb lovai voltak, mint nekünk; de a másik háromnak kevésbé volt

jó lovuk. Láttuk, hogy meg sem kell erőltetnünk magunkat, hogy még este előtt találkozzunk

velük. Rövid idő múlva ugyanis egészen világosan mutatta nekünk a csapás, hogy a két

ismeretlen rábukkant Hillerre. Egy darabig beszélgettek vele a találkozás színhelyén, majd

hárman együtt folytatták útjukat.

A nap éppen elhagyta delelő pontját, mikor újból elértük a New-Forkot és átlovagoltunk a bal

partjára. Itt elváltak a nyomok. Hiller a két ismeretlennel amellett a folyócska mellett felfelé

lovagolt, mely a Fremont-tóból folyik; Corner azonban megtartotta útmutatónak a New-

Forkot. Mi természetesen az utóbbiakat követtük. Hiszen az volt az eredeti feladatunk, hogy

megmentsük Carpiot; Hiller és két kísérője egyelőre nem érdekelt bennünket. Nem is törtük a

fejünket, hogy az ismeretlenek kicsodák tulajdonképpen és mi keresnivalójuk lehet fenn, a

Fremont-tó mellett.

A Boulder Lake és a Gros Ventre Peak között, melynek közelében ered a Green River, a

Windriver-hegyek lábánál sok, nagyon érdekes tavacska van és amelyekről el lehet mondani,

hogy a tavak és környezetük előkészítik az embert a tőlük északra fekvő Yellowstone-

National Park sajátosságaira és szépségeire. E szépségekhez fogható nincs az egész világon.

Ezeknek a tavaknak a medencéje részint vulkánikus eredetű, részint vízmosások; de környé-

kük majdnem mindig arra mutat, hogy az itt igen vékony földréteg alatt még mindig műkö-

désben vannak a vulkánikus erők, amelyek egykor a hegytömegeket feldobták. Már itt is

akadnak hideg vízmedencék, amelyekből állandóan, vagy időről-időre meleg források szálla-

nak fel. Vannak helyek, ahol az alvilági hatalmak hirtelen felemelték és megrepesztették a

talajt és forró vízsugarat, vagy forró iszaptömeget dobtak a levegőbe. Vannak eldugott

völgyzugok, melyek nem ismerik a telet, mert a folytonosan felmelegedett talaj elolvasztja a

havat és buja tenyészetet hoz létre. Itt az élet akkor sem nyugszik és alszik, amikor köröskörül

már minden növényi élet megmered és elhal a fagyban.

Ilyen meleg és a sziklafalaktól a szél és viharok ellen védett helyeket szívesen kerestek fel az

indiánok, különösen a sosónok, hogy ott fáradtság nélkül termeljenek télire néhány főzelék-

fajtát, melyeknek kezelését őseiktől tanulták. Sőt néha még éléstárakat is helyeztek ott el és

télvíz idején odamentek hócipőkben, hogy fedezhessék szükségletüket.

A legnagyobbakhoz tartozik ezek közül a tavak közül a már említett Fremont Lake, azután a

Lake Amalia, amelyet a New-Fork főága alkot. Az volt a látszat, hogy ez az utóbbi víz-

medence Corner célja, mert nyoma késő délutánig hű maradt a New-Forkhoz. Itt azután

hirtelen jobbra kanyarodott, hogy egy kicsiny, de annál gyorsabb folyócskát kövessen felfelé.

- Uff - kiáltott fel meglepetve Winnetou, amikor ezt észrevette.

Megállott, felemelte fejét és félig lehunyta szemeit, mintha valami kellemetlen dolgon

gondolkoznék. Ha már nála is észre lehetett venni ilyen arcjátékot, akinél pedig senki sem

tudott jobban uralkodni magán, akkor meg lehettem arról győződve, hogy nem lehetett

csekélységről szó.

- Uff - ismételte és hogy meg ne értse senki rajtam kívül, a mescalero-apacsok tájszólásán

folytatta: - Ha jól sejtem, ismerem ezeknek a sápadtarcúaknak a finding-holeját; nem az övék,

hanem az enyém. Az apám mutatta meg nekem, amikor még majdnem gyerek voltam és

először vitt magával a szent pipaagyagbányákhoz. Ő egy penocktörzsbeli harcostól tudta meg

a titkot, aki hálásnak akart mutatkozni, mert az apám megmentette orvosságoszacskóját.

114

- Nem lehet talán valamelyik másik placer? - kérdeztem.

- Meglehet, mert odafenn sokfelé akad arany; de - és emellett bájos mosoly lebbent át gyönyö-

rű arcán, - nekem azt mondja egy benső hang, hogy nem másról van szó, hanem az én finding-

holemról. Előrelovagolok, kövesd a többiekkel az én nyomomat addig, ahol ez a folyócska

egy magas sziklahasadékból fakadt, ott úgy látszik, mintha nem lehetne tovább követni. Aki

nem ismeri a vidéket, az tovább lovagol felfelé, körülbelül egy óra hosszáig; akkor eljut arra a

helyre, ahol ez a patak, magas hegyekről jőve, hirtelen mély szakadékba zuhan és nem lehet

tovább követni. Oda fogok fellovagolni. Testvérem azonban lovagoljon csak a sziklahasadék

aljáig és ott hatoljon be. Úgy látszik, mintha ez lehetetlen lenne, de hamarosan észre fogja

venni, hogy megy a dolog. Később majd utána jövök.

Megsarkantyúzta paripáját és galoppban elvágtatott. Pedig a hegynek emelkedő talaj oly

kedvezőtlen volt ilyen gyors iramra, hogy mindenki óvakodott volna másképpen lovagolni,

mint lépésben. Mi lassan követtük nyomait.

Már elhagytuk az erdős vidéket, de eddig még mindig találtunk egy-egy magányos fát, most ez

egyszerre megszűnt. A fák eltűntek és alacsony bokrok léptek helyükbe; oly gyors volt az

átmenet, hogy egy óra múlva, az igaz, hogy igen meredeken haladva felfelé, már túljutottunk a

vegetáció határán. Nem sokkal felettünk már hó feküdt és oly hideg volt, hogy gőzölgött a

leheletünk. Ez persze nem volt valami kellemes kilátás az éjjeli pihenőnkre.

Körös-körül puszta és kietlen volt minden. Nem lehetett egy madarat, más állatot, egy bogarat,

egy legyet látni. A víz csobogásán kívül lovaink patájának dobogása volt az egyetlen zaj, amit

hallottunk. Az állatoknak nehezükre esett előrejutni a nehéz talaj és a ritka levegő miatt is.

Nem figyelhettünk a némaságában is nagyszerű hegyi vidékre, mert egész figyelmünket a

rossz út vette igénybe.

A patak egyszerre csak véget ért. Jobban mondva, a forrása hiányzott; egy keskeny sziklahasa-

dékból bugyogott elő, ahol is magasra felbuggyant a medrében levő köveken. Leszállottam

lovamról, hogy egy pillantást vessek a szakadékba. Úgy volt, ahogy sejtettem: a köveket szán-

dékosan hajították a patakba, hogy azt a látszatot keltsék, hogy teljesen lehetetlen áthatolni a

szakadékon. Beállottunk a vízbe és kigördítettük a köveket. Ezután meg lehetett próbálni az

átjutást. Eleinte éppen csak egy lovas számára volt elegendő hely, de azután a szakadék

szélesebb és kényelmesebb lett, míg végül meglepetésünkre nagy, tojásdad alakú szikla-

katlanná szélesedett, amelyen csendesen folydogál keresztül a patak, mint egy ezüstös fonál;

hátulról oly keskeny résből bújt elő, hogy alig volt elég hely, hogy egy ember belekússzon.

Úgy látszott, hogy szakadékok, nyílások, katlanok egész tömkelege volt itt.

Mivel ebbe a helyiségbe nem tudott semmiféle éles szél behatolni, a hideg víz dacára egészen

kellemes hőmérséklet volt itt. Sőt még néhány bokor is akadt és a talaj puha, zamatos fűvel

volt fedve, amire lovaink nyomban rávetették magukat. A legszívesebben üdvözöltük azt a

nagy csomó tűzifát, amelyről meglátszott, hogy évtizedekkel ezelőtt halmozták itt fel. Hosszú

idő telhetett el azóta, hogy utoljára tűz égett itt. Mi azonban azonnal tüzet gyújtottunk és

körébe terítettük takaróinkat. Olyan kényelmesen, ahogy csak lehetett. Természetesen nem

mondtam el, amit Winnetoutól megtudtam, és magam is nagyon szerettem volna megtudni,

hova indult magányos útján és mi volt a célja.

Talán három óra hosszat tartózkodhattunk új tanyánkon, amikor megjelent lovon a sziklahasa-

dékban. Már azt is nagy teljesítménynek lehetett nevezni, hogy az ott uralkodó sötétségben ezt

meg tudta tenni; de még bámulatosabb volt, hogy a mostani éjjeli sötétségben leküzdötte a

meredek, vad és úttalan csúcsok nehézségeit, ahol a ló egyetlen vigyázatlan lépése szerencsét-

lenséget idézhetett volna elő.

115

Mikor leszállott, a sosónok siettek gondoskodni Iltshijéről. Ő maga hozzám lépett, leült

mellém és anélkül fogyasztotta el vacsoráját, hogy egyetlen szót szólt volna. Pedig látnia

kellett a jelenlevőkön, hogy türelmetlenséggel várnak tőle valamelyes értesítést. Csak akkor

nézett mosolyogva körbe, amikor megvacsorázott. Ekkor rövid, barátságos, de határozott

modorában így szólt:

- Testvéreim azt hiszik, hogy nekem valami közlendőm van. Tévednek. Kérem őket,

feküdjenek le aludni, mert holnap reggel nagyon fárasztó út vár ránk. El fogjuk fogni Cornert

és társait. Mindnyájan lefekhetünk és nem kell őröket állítanunk, mert rajtunk kívül nincs itt

egyetlen ember sem, aki ismerné a helyet, ahol most vagyunk.

Szavai csalódást okoztak, melynek általános csend lett a következménye. Az emberek röviden

jó éjszakát kívántak egymásnak és beburkolództak takaróikba. Winnetou még ült egy ideig.

Meg voltam győződve, hogy nagyon is tudott volna mondani valamit, ha akart volna. Hogy

nem feküdt le ő is, ez jeladás volt nekem, hogy közlendői vannak részemre. Tehát én sem

aludtam el. Várt, amíg a többiek már aludni látszottak és azután így szólt az apacsok nyelvén,

hogy más meg ne érthesse, ha esetleg még ébren lenne:

- Úgy van, ahogy gondoltam, Corner tényleg ismeri a penock indián finding-holeját. Ő, vagy

egyik társa valamely véletlen körülmény folytán fedezhette fel. Mikor a nyomuk tegnap

errefelé kanyarodott, azonnal tudtam, hogy nem lehet szó egy a Stihi-Creek melletti placerről.

Azt, amelyik ott volt, már Watter és Welley kiaknázta.

- Ha így áll a dolog, - feleltem, - akkor a következő világos előttem: Corner és társai csak itt

bukkantak erre a felfedezésre, melyet nem tudtak azonnal kiaknázni és elmentek, hogy később

tehessék meg ezt. Útjuk a Stihi-Creek felé vezetett, ahol összetalálkoztak Watterrel és

Welleyvel és mivel észrevették, hogy ezek tele vannak arannyal, követték őket, hogy a kincset

elvegyék tőlük. Hogy miképpen hajtották végre, azt tudjuk. Abban a véleményben voltak,

hogy az általuk felfedezett finding-holet csak búvárkodás útján lehet kiaknázni, tehát

felcsalták ide az öreg Lachnert, hogy őt és unokaöccsét erre a munkára kényszerítsék. És

egyúttal kettős fogást is csináljanak azzal, hogy az öregtől elveszik a bankutalványt.

- Igen, ez így van. Testvérem eltalálta az igazat. Elhatároztam ma reggel, hogy felkeresem a

penock indián placerjét és addig lovagoltam fel, ameddig csak lehetett; ott megkötöztem a

lovamat és gyalog mentem tovább. Észrevétlenül feljutottam és láttam őket a folyó mellett

ülni. Éppen amellett a hely mellett, ahol a hullámok a rejtett lyukat fedik; ez adta nekem azt a

meggyőződést, hogy ismerik a lelőhelyet.

- Tudja már az öreg Lachner és Carpio, hogy hányadán vannak?

- Nem, mert még megvan a fegyverük és nincsenek megkötözve. Természetesen védtelenné

kell őket tenniök, mielőtt szabad tudniok, hogy mi fog velük történni.

- Szegény Carpio nagyon rosszul nézhet ki?

- Ő beteg, nagyon beteg. Ha a hideg vízbe kényszerítik, rögtön az első alkalommal meghal.

- Az Istenért! Odáig ne is juthasson a dolog! Holnap fel kell oda érnünk, mielőtt ez meg-

történnék!

- Ne nyugtalankodjék a testvérem! Olyan gyorsan nem megy az a kényszer, amit rá gyakorolni

akarnak. Még idejében nála leszünk.

- Bízom benned. Még lenne némi mondani- és kérdeznivalóm, de mindent rád bízok. Te

tudod, mit csinálsz.

116

- Ismerem a kérdéseidet, anélkül, hogy ki kellene őket mondanod és mindent alaposan meg-

gondoltam. Csak egyetlen egy pont van, amelyre nézve még határozatlan vagyok. Ebben ki

akarom kérni Sarli testvérem tanácsát.

- Azt a pontot kitalálom.

- Uff! Old Shatterhand és Winnetou sohasem tudják eltitkolni gondolataikat egymás előtt!

- Nem. Mi két személy vagyunk ugyan, de egy test, egy lélek. Megmondom, hogy mire

gondoltál te most. Arra, hogy hogyan őrizd meg a penock indián finding-holejának titkát.

- Uff! Úgy van. Az öt sápadtarcú, kik most ott vannak, ismerik. Csak haláluk révén lehetne to-

vábbra is megőrizni. De elvehetjük-e Carpionak és nagybátyjának életét? Nem! Meg szabad-e

ölnünk Cornert, Sheppardot és Egglyt?

- Nekünk nem!

- Nem, nekünk nem, mert ellenünk semmi olyasmit nem tettek, amit halállal lehetne büntetni a

törvények értelmében, amelyek szerint mi cselekedni szoktunk.

- Hm! Megbosszulhatnánk Welley halálát, de hogyan tudnánk ezt nekik bebizonyítani? Ha

nem akad rajtunk kívül más bíró, akkor futni kell őket hagynunk. Velünk szemben való maga-

viseletükért bármiképpen megbüntethetjük őket, csak éppen a halállal nem. Akkor pedig újból

visszajönnek!

- Uff! Akkor visszajönnek, hogy később vigyék el az aranyat. Ebben a finding-holeban már

nincs biztonságban az arany!

- Sok aranyról van szó? - merészkedtem megkérdezni tőle.

Gyorsan felém fordult és úgy nézett rám nagy, sötét szemeivel, mintha tekintete lelkem

legmélyére akarna hatolni. Azután szelíd mosoly vonult végig az arcán és így szólt:

- Úgy van, egyikünk sem tudja elrejteni a gondolatait a másik előtt. Sarli testvérem boldoggá

akarna tenni valakit!

- Igen, úgy van!

- Neki magának nem kell arany!

- Nem. Ezt megígértem neked egyszer és megtartom a szavamat. Amennyire a megélhetésre

szükségem van, azt nem a finding-holenak akarom köszönhetni, hanem a rendszeres mun-

kának, amely áldást hozó. Az összes placerek tartalma, melyeket valaha felfedeztek, az eredeti

aranykeresőkre nézve nem jelentett egyebet, mint csak „deadly dust-ot” (halálthozó por),

ahogy te mindig mondani szoktad. Ennek a pornak az a tulajdonsága, hogy csak későbbi

tulajdonosainál veszti el romboló hatását; nem nyújtom ki tehát a kezemet, hogy első legyek,

aki az aranyat megragadja. De meg vagyok győződve, hogy mint jól átgondolt és szívesen

adott ajándék, sokat, vagy talán mindent elveszítene kártékony hatásából. Winnetou testvé-

remnek nincs szüksége az itteni finding-holera. Ismer e helyen kívül még sok másikat,

ahonnan nuggetet hozhat, ha szüksége van rá.

Egy darabig csendesen és elgondolkozva meredt maga elé, azután megszólalt, anélkül, hogy

tovább folytatná az előbbi beszédtárgyat:

- Nem sok, de mégis elég. A penockok, akiké volt régebben ez a vidék, szintén tapasztal-

hatták, hogy csak szerencsétlenséget okoz, ha aranyat mutatnak a sápadtarcúaknak. Ezzel a

sárga fémmel meg akarták vásárolni a fehér vadászok segítségét vörös ellenségeik ellen, de

nem arattak mást, mint hálátlanságot és árulást. Egész szállítmány aranyat vittek el innen,

117

hogy sápadtarcú szövetségeseiknek ajándékozzák és ennek az volt a következménye, hogy

ezek a barátaik halálra kínozták őket. A fájdalommal akarták őket kényszeríteni a lelőhelyek

elárulására; de ők meghaltak, mint hősök és nem árultak el semmit. Most már a régi kincsek-

nek csak maradéka van itt.

- Ők is kénytelenek voltak életüket a hideg folyóban való búvárkodással kockára tenni?

- Uff! Talán bizony nem tartja testvérem a vörös embereket szintén olyan ügyetleneknek,

amint azok az emberek jellemzik, akik nem ismerik fajunkat! Egyetlen indián sem olyan

ostoba, hogy búvárkodással aknázzon ki egy finding-holet. Majd meglátja, Old Shatterhand,

milyen okosan fogtak a penockok hozzá, hogy az aranyhoz jussanak, anélkül, hogy nedvesek

legyenek.

- Ah! Levezették a vizet?

- Igen. A hozzávaló berendezés nagyon egyszerű. És még ma is megvan. Csak egészen

csekély, rövid ideig tartó munkára van szükség, hogy az ember a folyónak más irányt adjon.

Az arany egy kis részét kiszedni nem kíván sok időt; de persze, ha az ember ki akarja aknázni

az egész holet, akkor sok időre van szükség, hogy elkészüljön vele.

Hosszú ideig hallgatott. Láttam rajta, hogy nem valami közönséges gondolat foglalkoztatja.

Óvakodtam, hogy megzavarjam. Majd erélyesen legyintett a kezével és olyan hangon szólalt

meg, mely nála mindig szilárd elhatározást jelentett:

- Uff! Tovább fogunk itt maradni, mint gondoltam. A behavazás gondolata azt parancsolta

nekem, hogy oly rövid ideig maradjunk itt, amint csak lehetséges, de most már arra a merész-

ségre határozzuk magunkat, hogy szembenézünk a hóval. Hiszen a legrosszabb esetben a

sosónok pawarejához (forró víz) menekülhetünk. A lovaknak azonban nem szabad itt marad-

niok. Azokat el kell távolítani. Most már testvérem is hunyja le a szemeit velem együtt. Jó

éjszakát!

Lefeküdt és én követtem példáját. Nagyon boldog voltam, hogy rászánta magát kérésem telje-

sítésére. Nem ígérte ezt ugyan még meg szavakkal, de az, hogy hosszabb itt maradásra hatá-

rozta el magát, elárulta nekem, hogy a finding-holet kiüríteni szándékozik. Az nem is jutott

eszembe, hogy megkérdezzem, mit értett a paware alatt. Nem volt szokva ahhoz, hogy engem

kíváncsinak lásson.

Másnap reggel igen korán felköltött bennünket a hideg. A tűz kialudt, mert senki sem

virrasztott és nem volt, aki rárakjon. Újat gyújtottunk tehát, hogy felmelegítsük magunkat

napvirradatig. Csak akkor vettük észre, hogy takaróink nedvesek lettek. Finom pelyhek

hullottak a mi elzárt otthonunkba, melyek hamarosan elolvadtak. Megreggeliztünk és mikor a

nap legelső derengését észrevettük fejünk felett, úgy kötöztük meg lovainkat, hogy elhagyjuk

tanyánkat. Mivel ma nem lovagoltunk, gyalog kellett átgázolnunk a szakadékot betöltő

patakon. Levetettük cipőinket. Az átkelés hideg volt és a folyócskában levő kövek miatt

végtelenül kellemetlen. Odaát újból felhúztuk a cipőket, illetőleg mokassinjainkat. Legelőször

is az időjárásra figyeltünk. Havazott, bár ha csak kevéssé is és Winnetou, aki ebben a

tekintetben sem szokott soha tévedni, így szólt:

- Ez nem a beköszöntő tél, hanem a nagy hegyi magasság havazása; el fog állni, mihelyt felkel

a nap. Testvéreim kövessenek.

Mivel közülünk senki sem maradt el, az öt sosónnal kilencen voltunk és így mivel jól fel

voltunk fegyverkezve, könnyedén felvehettük a küzdelmet Cornerrel és bandájával. Dacára

annak, hogy előző napon oly meredeken hegynek fel lovagoltunk, még mindig hatalmas,

égnek törő hegycsúcs lábánál állottunk. Ennek teteje vastag hóréteggel volt fedve. Jobban

118

világított nekünk ez a hó, mint az alig áthatoló, gyenge napsugarak. Egy óra hosszat kopár sziklatömkelegeken kellett átfurakodnunk és ekkor azon a parton találkoztunk újból a pata-kunkkal, ahol lezuhant ennek a tömkelegnek első szakadékába. Tulajdonképpen a parthoz

kellett volna igazodnunk, de mert nem volt szabad elárulnunk magunkat, elhagytuk a partot és

jelentékeny földomláson vergődtünk át. Ez több mint félórai munkát adott. Ezután fárasztó

hegymászás következett, melynek felső szélén megállapodtunk, hogy Rost kipihenhesse

magát.

Winnetou megállapítása szerint itt egymagasságban voltunk a finding-hole-val, melyhez most

már csak a legnagyobb elővigyázattal közeledhettünk. Segítségünkre volt ebben a feladatunk-

ban az a körülmény, hogy idefenn sokkal sűrűbben hullott a hó. Egész halom hóolvadástól

vájt árkon kellett átgázolnunk, sziklákat megkerülnünk, vagy megmásznunk és iszapos talajon

áthatolnunk, míg végre egy össze-visszarepedezett sziklafalhoz érkeztünk, mely elfedte elő-

lünk célunkat. Bal kézre tőlünk bevágást pillantottunk meg, mely egyenes vonalban vezetett

felülről lefelé. Winnetou kezével rámutatott és így szólt hozzám:

- Ez az a meder, melyet a folyó felvesz, ha levezetik a finding-holeról. Kissé lejjebb azután

megint visszatér rendes folyásához.

Libasorban és olyan halkan, ahogy csak lehetett, felkúsztunk ennek a falnak a kiugrásain.

Végre már csak a legutolsó, legfelső réteg meredt elénk, mint egy embermagasságú párkány-

zat. Itt Winnetou megállott és kezével jelezte, hogy lehetőleg még óvatosabbak legyünk, mint

eddig. Hasadékok és szegletek voltak, melyeken átkukucskálhatunk és megpillantottuk

magunk előtt a finding-hole színhelyét. Még mindig oly sűrűn havazott, mint azelőtt, de azért

mégis mindent egészen világosan megfigyelhettünk. A térségnek azt a részét, amely érdek-

lődésünket legjobban lekötötte, tíz lépéssel elérhettük volna.

Képzeljenek el mintegy száz láb magas, függőleges sziklafalat, amelybe nagyon keskeny, csak

óriáslábak által megmászható lépcső van bevágva, amely fokról-fokra mindinkább bemélyül

és a hóval fedett hegycsúcsra vezet. Ezt a lépcsőt évezredek folyamán vájta ki a víz, ami

szikláról-sziklára zuhan és egész sor vízesést alkot, amelyek lépcsőzetesen egymás fölött és

egymás mögött vannak. Csak az első, a legalsó lépcsőfokokat lehet látni, mert a többi, a

magasabban fekvők eltűntek a mély, sötét háttérben. A szikla aranytartalmú; a víz a követ

porrá őrölte és magával ragadta; de a súlyos, feloldhatatlan arany ellenállást tanúsított a

hullámok elsodró erejének. Minél kisebbek, tehát könnyebbek voltak a szemecskék, vagy

lapocskák, annál csekélyebb; minél nagyobbak és súlyosabbak voltak azonban a darabok,

annál nagyobb volt ez az ellenállás. Nem messze attól a helytől, ahol a patak kilép a sziklák

közül, mély lyuk van a medrébe vájva. A víz ereje elég nagy volt, hogy a könnyű aranyport

átsodorja rajta; a nagy szemek és nuggetek azonban beleestek a lyukba, amint elérkeztek

ehhez a bemélyedéshez. Így ment ez a folyamat évszázadokon, sőt évezredeken át; a víz alatt

levő lyuk megtelt; csak nagydarab, tömör aranyak jutottak bele; - így született a finding-hole.

Ott, ahol a víz kilép a sziklafalból, a talajnak jobbról meredek, kövekből mellvédszerűleg

kiképzett párkányzata van; ez volt az az oldal, amelyen állottunk. A mellvéd mögött. Balról és

szemben velünk a fennsíkot kisebb-nagyobb kőrakások fedték. A kövek között a hullámok

sokkanyarulatú ágyat ástak maguknak, hogy azután erős árral lerohanjanak a hegyről. A

finding-hole ezeknek a kőrakásoknak a peremén volt. Olyan közel a fennsík széléhez, hogy

mi, mint már említettem, körülbelül tíz lépésnyire voltunk tőle.

Úgy látszott, hogy kellő időben érkeztünk, mert Corner, Sheppard és Eggly éppen levetették

álcáikat és megmutattak, hogy kik és mik is ők valójában. Carpio és nagybátyja a földön

feküdtek, szíjakkal összekötözve. A három betyár éppen azt magyarázta nekik, miért kellett

119

tulajdonképpen ezt a lovaglást megtenni. Az öreg Amos Sannel mellettem állott. Alig vetett

rájuk egy pillantást, örömteljes izgalommal a fülembe súgta:

- Ők azok, Sir; ők azok, akiket keresek!

- Melyik a három közül? - kérdeztem.

- A jobboldali és az ott a középen. A jobboldalinál van a fegyverem; igen, nála van; ez az;

megismerném száz lépésről. Menjünk oda hozzájuk most azonnal?

Cornert és Sheppardot értette ezalatt; utóbbinak kezében van a Ralling-puska.

- Várjon még! - figyelmeztettem őt. - Ne siessünk el semmit, hanem igazodjunk mindenben

Winnetou után. Elég jókor hozzá fog jutni a fegyveréhez. Figyeljen, most beszélnek!

Corner szólalt meg. Minden szavát hallottuk.

- Bizony, valószínűleg nem gondoltad, hogy egyszer ily módon rászedjenek, te ősz kaján, vén

bűnös? Hány torkon húztad ugyan életedben össze a hurkot? Most magad estél bele a

verembe, amelyből soha ki nem lábalsz. Azért hoztad magaddal unokaöcsédet, hogy ő legyen

itt a búvár; most neked ugyanazt az örömet szerezzük meg. Nem nyugszunk addig, amíg csak

egy szem arany marad a hole-ban és azt mind ti hozzátok fel. Mind. Te és ő. Ha pedig nem

akarnál engedelmeskedni, addig verünk, míg vér ömlik nyomorult csontjaidról.

- A vízbe? Ebben a hidegben? - nyöszörgött az öreg. - Csak nem kívántok ilyesmit tőlem,

öregembertől?

Úgy látszik, hogy a jelenet már hosszabb idő óta folytatódott, mert már eltűnt eredeti meg-

lepetése és az elkerülhetetlen harag helyet adott a jellemében rejlő gyávaságnak. Harsogó,

gúnyos kacaj volt a válasz a három zsivány részéről.

- Úgy van, ezt kívánjuk tőled! - válaszolta a bibliás ember. - Annyiszor ugortok a vízbe, amíg

a holet egészen ki nem ürítitek. És hogy az a szép bankutalvány a hetvenötezer dollárról

nedves ne legyen, ki fogjuk venni a zsebedből!

Lachner ijedtében felkiáltott! Hogy mit mondott, azt nem értettem, mert Winnetou ujjmutoga-

tással egy szikladarabra tett figyelmessé, mely mögött egy idegen ember feje bukkant elő.

Tehát nem mi voltunk az egyedüliek, akik tanúi voltunk ennek a gaztettnek, amit itt elkövetni

akartak. Alig pillantottam meg ezt a fejet, a hozzátartozó ember előugrott a szikla mögül és

így szólt:

- Ennek az aranyfészeknek a kiaknázását majd mi végezzük el, Mr. Corner, és maguk lesznek,

akik a vízbe buknak. Hands up, gazemberek! Hands up! mondom, különben lövünk!

- Igen, fel a kezekkel! - harsant fel egy másik hang is. - Ha nem engedelmeskedtek azonnal,

mindegyik golyót kap a fejébe.

Az első ember mögött megjelent a második is, kit szintén nem ismertem. Majd előbukkant a

harmadik is, tudniillik Hiller, aki maga is arcához emelte fegyverét és rájuk parancsolt:

- Hands up, mondom én is! Fel tehát a kezekkel!

- Welley! - kiáltá Corner megijedve.

- Reiter! - kiáltá megdöbbenve Sheppard.

- Igen, Reiter és Welley! - felelte amaz , aki elsőnek jelent meg. - Azt hittétek, hogy meghal-

tam. Tévedtetek. Élek és leszámolhatok veletek. Tehát mi lesz? Fel a kezekkel végre! Csak

háromig számolok. Egy... kettő...!

120

Corner, Sheppard és Eggly kiejtették kezükből, ami benne volt és magasra emelték karjaikat.

Védtelenek voltak a rájuk irányított fegyverekkel szemben; engedelmeskedniök kellett.

- Most jól van! - nevetett Welley. - Megkötözünk benneteket. Aki csak egy ujjal is tiltakozik

ellene, agyonlőjük. Mr. Hiller, legyen olyan jó, és végezze el ezt a munkát! Én és Reiter majd

célozunk rájuk, addig, míg ön elkészül.

- Well! - felelte Hiller. - Szíjakkal el vagytok látva ehhez a kellemes munkához. Két perc alatt

készen leszek.

Megkötözte a legszebb boldogságából hirtelenül kiragadott három fickót. Mégpedig olyan

szorosan, hogy egyetlen tagjukat sem tudták megmozdítani. A földön feküdtek és egyetlen

szót sem mertek szólni. Welley és Reiter leeresztették fegyvereiket, közelebb léptek és az

előbbi felkiáltott:

- Hála Istennek, végre megvannak. Remélem, hogy most már újból hozzájutok az aranyaim-

hoz is!... Ezt nem tartottátok lehetségesnek, ugyebár, gazfickók? Valószínűnek tartottátok,

hogy a fejemen találtatok; de csak combon lőttetek. Mégis beleestem a vízbe, mert egészen a

tutaj szélén ültem. Volt annyi eszem, hogy nem merültem fel megint, hanem a víz alatt

tartottam magamat az ár által elsodort fatörzs alatt, mely mellett előbb el akartam úszni. Innen

láttam, hogy a közeli folyókanyarulatnál a partra vonszoltátok a tutajomat az arannyal együtt.

Később, mikor már elmentetek, én is kiúsztam, de annyi vért vesztettem, hogy nem tudtam

tovább menni. Bizonyosan elpusztultam volna, ha Mr. Reiter meg nem könyörül rajtam.

- Átkozott! - sziszegte Corner.

- Akkor hát ez a nyomorult utánunk lovagolt! - tette hozzá Eggly dühösen.

- Igen, persze, hogy azt tettem, - magyarázta Reiter. - A kezetekben voltam Guy Finell miatt,

akit véletlenül agyonlőttem és kényszeríttettetek, hogy cinkostársatok legyek. Félelemből,

hogy elárulhattok engem, követtelek titeket, mert nem tartottalak benneteket olyan rosszak-

nak, amilyenek vagytok. Idejöttünk, ahol Gabaros, az öreg, tapasztalt gambusino (aranyásó)

ezt a finding-holet felfedezte. Elhatároztuk, hogy később ki fogjuk aknázni és a Stihi-

Creekhez lovagoltunk, ahol találkoztunk Waterrel és Welleyvel. Észrevettétek, hogy aranyuk

van és követtétek őket. Ki akartátok rabolni, gazságtoknak azonban Gabaros és én az útjában

voltunk. Gabarossal szándékosan veszekedést kezdtetek és golyót röpítettetek az agyába.

Miattam nem kellett gyilkosságot elkövetnetek, mert nálatok volt az aláírásom, hogy gyilkos

vagyok. És a váltóm; nekem azt kellett tennem, amit ti akartatok. Egyszerűen elkergettetek.

Én elmentem. De titokban mindenütt követtelek, hogy Welleyt lehetőleg megmentsem. Azt

nem akadályozhattam meg, hogy rálőjetek; de nem halt meg és amikor a partra jutott, fel-

ajánlottam neki a segítségemet. Ő égett a vágytól, hogy megbosszulhassa magát rajtatok.

Megígértem, hogy segédkezem neki, mert ebből a gaztettből megismertem egész gonoszság-

tokat. Ostobaság lett volna üldözni benneteket, mert tudtam, hogy rövidesen megint ide fogtok

jönni. Tehát idejöttünk kettesben és vártunk rátok. Tegnap megpillantottuk a nyomot és kö-

vettük azt, abban a reményben, hogy a tietek. Itt találkoztunk Mr. Hillerrel, aki felvilágosítást

tudott nyújtani, mert Old Shatterhanddal volt együtt. Shatterhand is üldöz benneteket. Mivel

útközben megállapodhattatok és megpillanthattatok volna minket, később letértünk a csapás-

ról és más úton jöttünk ide; hiszen akkoriban jól megismertem ezt a vidéket. Már tegnap este

óta figyelünk és kihallgatunk benneteket. Tehát mindent tudunk. Még azt is, miért hoztátok

magatokkal ezt a két embert. Most kezdődik a leszámolás. Azt hiszem, ez a halálotokat

jelenti!

121

Sheppard gúnyosan felkacagott és felkiáltott:

- A halálunkat? Nem fog az eszetekbe jutni, még csak a hajunk szálát is meggörbíteni. Birto-

komban van az ön aláírása!

- Azt elveszem tőled!

- Elveszi? Ezt csak akkor tehetné, ha a zsebemben volna. De nincs.

- Ohó! Majd meg fogjuk találni!

- Csak keresse, keresse! Nem vagyok olyan ostoba, hogy magamnál hurcoljak ilyesmit. Az

okmányokat egy sheriff kezeibe tettem le; le vannak pecsételve; ha egy bizonyos időpontig

nem térnék vissza, el fogja olvasni. És tudni fogja, ki a gyilkos. Ön tehát nem mutogathatja

magát sehol.

- Átkozott! - kiáltott fel Reiter csalódottan.

- Igen, ez így van! - nevetett a bibliás ember. - Most azután csináljatok velünk, amit akartok!

Meg volt győződve, hogy az ütőkártyának, melyet kijátszott, meglesz az a hatása, amit el akart

érni. De Welley így szólt:

- Nem hiszek én ennek a gazembernek a fenyegetéséből egyetlen szót sem. Csak ne engedje

megfélemlíteni magát, Mr. Reiter. Lássuk csak, hogy mi minden van ezeknél a fickóknál.

Legelőször is itt vannak a fegyverek. Az enyém akkor ottmaradt a tutajon és egy rosszal

kellett kisegítenem magamat; de Sheppardnak jó Ralling-puskája van; ezt megtartom ma-

gamnak. Hiszen itt is van!

Felemelte a földről. Ez már túl sok volt az én öreg Amos Sannelemnek. Kiugrott a szikla

mellől, amely mögött rejtőzött, odarohant, kirántotta a fegyvert Welley kezéből és így szólt:

- Bocsánatot kérek, Mr. Welley, vagy hogy is hívják, ez a puska az én tulajdonom! Sheppard

tőlem lopta el!

Ezekkel a szavakkal, puskatussal úgy ráütött a bibliás emberre, hogy az hangosan felkiáltott.

Sannel megjelenése mindnyájukat meglepte. Természetesen Hillert kivéve.

- Ember, hát maga kicsoda? - kérdezte Welley, miközben elővette revolverét. - Itt senki fiának

sincs szava. Adja ide azonnal azt a fegyvert, különben lelövöm, mint egy kutyát!

Láttuk, hogy ideje lesz megmutatni magunkat, elhagytuk tehát rejtekhelyünket. Mikor Welley és

Reiter bennünket megpillantottak, fegyvereik után nyúltak. Winnetou elébük állott és megszólalt:

- Winnetou vagyok, az apacsok főnöke és itt áll Old Shatterhand. Ezek a foglyok, kiket már

napok óta üldözünk, egyelőre a mieink. Később majd ki fogjuk nektek szolgáltatni.

Hiller pár lépést hátrált és megfordult, jelezve, hogy nem akar velük szóba állni. Welley és

Reiter lebocsátották fegyvereiket és tiszteletteljes bámulattal vizsgálgatták az apacsot.

Winnetou tovább beszélt:

- És nemcsak ezek a foglyok a mieink egyelőre, hanem az egész finding-hole is a mi tulaj-

donunk, mert én előbb ismertem azt, mint a sápadtarcúak, akik most igénylik.

Erre Hiller gyorsan előlépett és felkiáltott:

- Mit?! El akarják venni tőlünk az aranyat? Winnetou azt állítja, hogy ő már azelőtt is

ismerte? Ezt mindenki állíthatja, aki a sziklák mögött rejtőzködött és hallgatódzott! Én azért

jöttem ide, mert Reiter és Welley nekem ígérték az arany egy részét. És egész életemben sem

fog eszembe jutni, hogy lemondjak tulajdonomról.

122

- De nekem sem! - jelentette ki Welley. - Védeni fogom a jogomat még magával Winnetouval

szemben is! És ön, Mr. Reiter?

- Nekem sem jut még álmomban sem az eszembe, - válaszolta ez, hogy másoknak engedjem

át azt az aranyat, - bárkik is legyenek, - amelyek felfedezésében én is részes vagyok!

- Így helyes; így helyes! - kiáltá Corner és kötelékei dacára iparkodott felemelkedni. - Maguk

ugyan megtámadtak és összekötöztek minket, de ezt a nézeteltérést köztünk hamarosan el

lehet oszlatni, ha a finding-hole tekintetében szorosan összetartunk. Csak ne engedjék el-

bolondítani magukat holmi korábbi felfedezések meséjével. Ez hazugság, semmi más, mint

hazugság! Ezek a fickók kihallgattak minket és mindent hallottak, amit a finding-holeról

beszéltünk. Most tehát ismerik és így könnyen mondhatják, hogy Winnetou már régtől fogva

ismeri. Hiszen tudják, hogy mennyit lehet adni egy indián szavára! Csak oldozzanak minket is

fel, akkor majd a maguk pártjára állunk és megvédelmezzük a maguk és a mi jogainkat az

utolsó csepp vérünkig!

A további beszédre már nem hallgattam, mert minden más dolog előtt Carpio foglalkoztatott,

aki úgy nézett ki, mint egy hulla és szívrepesztő módon, halványan felém mosolygott.

- Sappho! - mondta. - Végre, végre! Tudtam, hogy fogsz jönni. De olyan sokáig tartott! Ha

még tovább késlekedtél volna, nem találtál volna életben.

- Nem jöhettem előbb, - feleltem, miközben leoldoztam róla a szíjakat. - De most már minden,

minden rendben van! Fel tudsz állani?

- Igen, de segíts.

Feltámogattam. Alig, hogy talpra állott, újból le kellett ülnie.

- Olyan gyenge vagyok, olyan gyenge, - panaszkodott. - Ezek az emberek nagyon rosszul

bántak velem. Képzeld csak, nekem ez alá a jeges víz alá kell buknom, hogy felhozzam az

aranyat!

- Hallottam. Éhes vagy?

- Tulajdonképpen annak kellene lennem, de inkább igen fáradt vagyok. Tudod, kedves

Sappho, nagyon fázom; az utolsó éjszaka rettenetes volt; meg szeretnék halni. A legszíveseb-

ben meghalnék!

- Rövidesen újra felmelegszel és akkor majd visszatér az életkedved is, kedves Carpio. Most

bocsáss meg néhány pillanatra! A dolog kezd kiélesedni. Az a látszat, mintha még küzdelemre

is kerülne!

Úgy volt, ahogy mondtam. Amíg én Carpioval voltam elfoglalva, Reiter, Hiller és Welley

mindinkább belehajszolták magukat a felindulásba és fenyegetőleg szembeszálltak az

apaccsal. Most Welley odaállott Hillerrel együtt a foglyok elé és így szólt fenyegető hangon:

- Jól van! Ha így áll a dolog, akkor újból szabadon bocsátjuk ezeket az embereket. Pedig

velünk szemben a halált érdemelték ki. Ők hozzánk fognak csatlakozni és akkor majd meg-

látjuk, hogy olyan könnyű lesz-e elvenni tőlünk a tulajdonunkat!

Lehajolt, hogy legelőször is Egglyt szabadítsa meg a kötelékeitől, de ekkor Winnetou

ráparancsolt:

- Megállj! Welley várjon ezzel addig, amíg még egy szót mondok neki! Ezek a foglyok a

mieink. Aki hozzájuk nyúl, hogy megszabadítsa őket, az ellenségünk és ellenségként is

fogunk vele bánni. Most tegyetek, amit akartok; de a fegyvereink is bele fognak szólani!

123

Amint ezt hallottam, arcomhoz emeltem Henry-puskámat. Huszonöt lövés, anélkül, hogy

tölteni kellene. Ez több volt, mint elég, hogy sakkba tartsa őket; mindamellett az öt sosón is

felemelte fegyverét és Amos Sannel Ralling-puskájával egyenesen Welleyre célzott. Erre az

utóbbi visszarántotta kezét Egglyről és elkáromkodta magát. Winnetou most tovább beszélt:

- Winnetounak, az apacsok főnökének, egyáltalában nem kell bizonykodnia, hogy ő sohasem

mond valótlanságot. Erről mindenki meg van győződve. De mindamellett be fogja bizonyí-

tani, hogy előbb ismerte a finding-holet, mint ezek a sápadtarcúak és hogy az az ő tulajdona.

Várjanak csak néhány percig; de aki utánam jön, az golyót kap!

Eltávozott a sziklafalban levő vízesés irányában. Most természetesen mindenki a legnagyobb

mértékben kíváncsi lett, hogy milyen módon akarja megadni az ígért bizonyítékot. Tegnap esti

beszélgetésünk folytán én sejtettem, hogy elcseréli a patak folyását; hiszen mondta, hogy még

most is megvan az erre a célra szolgáló igen egyszerű berendezés.

Körülbelül öt perc telhetett el, amikor a meredeknek azon az oldalán, ahol mi feljöttünk,

zúgást hallottunk, amely mintha valami hatalmas örvénytől származnék. Néhány pillanattal

később a patak mellettünk mind vékonyabb és sekélyebb lett, míg végül egészen elapadt. Üres

volt a meder és éppen ott, ahol mi állottunk, mély lyuk volt a patak ágyában, amelyből a víz

nem folyhatott le. Winnetou visszatért, a lyukra mutatott és megszólalt:

- Ez az a finding-hole, amely az enyém. Én el tudom tüntetni a patakot. Kívánnak a sápad-

tarcúak ennél jobb bizonyítékot?

Eleinte mindnyájan hallgattak, majd Welley szólalt meg:

- Egy indián tulajdonjogához semmi közünk nincs. Mi fehérek vagyunk, és mi is felfedeztük a

finding-holet. Ennek folytán igényt támasztunk rá és ezt a jogunkat a késhegyig fogjuk

védelmezni.

- Hillernek és Reiternek ugyanez a véleménye? - kérdezte az apacs, miközben szemében olyan

fény lobbant fel, melyet én igen jól ismertem. Szemeimet ráfüggesztettem, hogy azonnal

ugyanazt cselekedjem, amit ő fog tenni.

- Igen, - válaszolta Reiter és Hiller hozzátette: - hogy mit fog tenni egy vörösbőrű és hozzá

még egy olyan gyerekes templomjáró, mint ez az Old Shatterhand, az engem nem érdekel.

Engem Nana-po-nak hívnak. Többet mondanom sem kell. És igaz jogomat a késhegyig fogom

védelmezni!

- Uff! Védekezzék!

Még gyorsabban, mint ahogy kiejtette volna ezeket a szavakat, felemelte Winnetou puskáját

és puskatussal leütötte a beszélőt, aki élettelenül elterült. Az én puskám is nyomban roppant

Welley fején. Ezzel csaknem egyidejűleg Reiter is kapott egy ütést az apacstól, ami őt is

leterítette. Kötözőanyag több volt, mint elég. Ők maguk bőségesen ellátták magukat szíjakkal,

hogy Cornert és társait lefegyverezhessék. Mikor velük készen voltunk, az öreg Lachnert

megszabadítottuk bilincseitől. Én megkérdeztem:

- Be fogja-e hát végre látni, hogy mifajta barátokkal lépett fel ellenünk? Itt kellett volna

elpusztulnia ebben a vízben és az életén felül még a hetvenötezer dolláros utalványt is ki

kellett volna adnia. Mit szól most?

Köszönet helyett a javíthatatlan vén fösvény mérges pillantást vetett rám és így válaszolt:

124

- Én megvettem ezt a finding-holet és amint hallom, önök el akarják tőlem venni. Hallani sem

akarok önökről. Egyszer már rálőttem önre és addig fogok lövöldözni, míg csak nem tehetik

többé vitássá számomra ezt a helyet!

- Szegény, szegény ördög! Egy ilyen tökfilkó, aki sohasem mozdult el a pénzszekrénye mellől

és aki ezektől a csalóktól megfoghatatlan módon rászedette magát, velük akarja felvenni a

küzdelmet! Meg van bolondulva!

- Bolond vagyok? - támadt rám. - Mindjárt meglátja, hogy bolond vagyok-e, vagy pedig

nagyon is megfontolt!

Néhány lépésnyire szaladt, hogy felvegye fegyverét a földről, de én már mellette állottam,

erősen a földre nyomtam és Sannellel ismét megkötöztettem.

- Így! - mondtam azután. - Ha ez volt a hála azért, hogy megmentettük önt, akkor lemondunk

róla és újból megkötözzük. Rám lőtt; unokaöccsét szándékosan hurcolta ide, a halálba; most

újból fegyvert akart rám emelni: ez elég. Nem fogjuk ugyan megbosszulni magunkat, de

addig, míg itt vagyunk, ártalmatlanná tesszük!

Teljes erejéből szitkozódott; de nem is hallgattunk rá. Hiller, Reiter és Welley már magukhoz

tértek; lovaik bizonyára a közelben voltak; elküldtük a sosónokat, hogy keressék meg azokat.

Nem telt el hosszú idő, már meg is érkeztek. Kíváncsi voltam, mit fog most határozni az

apacs. A következő kijelentést tette:

- Küzdelemmel és halállal fenyegettetek bennünket; ezt megbocsátjuk nektek. Ilyen emberek

azonban nem maradhatnak a mi közelünkben. El foglak szállítani benneteket innen mindennel

együtt. Mindent elvisztek, ami a tietek; semmit sem tartunk meg magunknak. Ha azonban

visszatérnétek ide, amíg mi itt vagyunk, akkor a halál fiai vagytok. Winnetou sohasem

esküszik; a szava annyit ér, mint az eskü!

Lovaikra kötöztük őket és Teeh, az ügyes sosón felderítő, utasításokat kapott, hogy másik

három vörös segítségével a New-Forkig vigye le őket; ott bocsássa szabadon és adja vissza

fegyvereiket. Amikor ellovagoltak, Welley úgy káromkodott, mint egy bakakáplár. Véres

bosszúval fenyegetőzött.

Reiter hallgatag volt, Hiller búcsúszavait csak hozzám intézte:

- Most megint megismerkedhettem egy istenfélő emberrel! Ezek a képmutatók mégis csak

gazemberek mindnyájan. Most elrabolja ez a szent Old Shatterhand a tulajdonunkat az orrunk

elől. És bilincsekbe ver, hogy ne védhessük magunkat. Pfuj! Tegnapelőtt rossz néven vette

tőlem álszenteskedő jámborságában mondásomat a medvéről. Ma megismétlem: szívja ki a

grizzly az agyvelőmet, ha ezt a gazemberséget vissza nem fizetem, amint csak tehetem!

Ezzel a fenyegetéssel eltűnt a sziklák mögött. Újból elhagyott minket, anélkül, hogy egy szót

is megtudott volna tőlem abból, amit mondandó voltam neki. Ebben ő maga volt a hibás.

Mikor most Carpiora intettem és Winnetoura néztem kérdő tekintettel, az apacs így szólt:

- A foglyok lovai ott hátul állanak a vízesésnél. Hozza el azokat testvérem, vigye le Carpiot az

ötödik sosón segítségével a tanyánkra. A sosónnak vissza kell jönnie. De a testvérem lenn

maradhat!

A sosónnal a sziklafalhoz mentem. Ott találtuk az öt lovat. Corner pejlovát, Peteh és Yakonpi-

Topa paripáit és még másik két pompás sosón mént. Egyben azt is megláttuk, milyen módon

vezette le Winnetou a patakot. A folyócska, miután előbujt a sziklafalból, éles kanyarulatot

tett jobbra, a meredek felé, ahol felmásztunk. A meredek szélét legfeljebb négy méterre köze-

lítette meg, mégpedig azon a helyen, ahol az a szakadék futott lefelé, amit az apacs úgy jelölt

125

meg, mint a patak levezető medrét. Ezt a négy méter földet valaha régen felásták, hogy a vizet

a szakadékba vezethessék; azután ezt a levezető árkot megint elzárták, olymódon, hogy három

szikladarabot tettek bele keresztbe. A hézagokat földdel tömték be. Ha most az ember le

akarta vezetni a patakot, csak a három szikladarabot kellett eltávolítania. Erre a munkára

mindenesetre nagyon erős emberre volt szükség. A patak ekkor magától bekanyarodott, saját

erejével magával ragadta a földet és belezuhant a szakadékba.

A lovakat a finding-holehoz vezettük és felültettük Carpiot Corner pejlovára. Ezen ő már

lovagolt. Mi is felültünk; én Carpio mellett maradtam, a sosónnak pedig a negyedik és ötödik

paripát kellett vezetnie. Mikor ellovagoltunk, Corner, Sheppard és Eggly utánunk ordítottak,

hogy átkozott lótolvajok vagyunk.

A talaj nagyon meredeken haladt lefelé. Nem volt könnyű Carpiot támogatni, de ő maga bi-

zonykodott, hogy az az öröm, hogy engem viszontláthat, új erőt önt bele. Végre szerencsésen

le is érkeztünk. Az áthatolás a sziklaszoroson igen lassan történt; azután biztonságban volt.

Nem kellett levenni a nyeregből, egyedül szállt le. De azonnal újból leült. A sosón megkötötte

a lovakat, melyeknek, legalább is egyelőre, elég legelőjük volt; hosszabb időre persze nem

futotta volna. Azután elment, hogy visszatérjen a finding-holehoz Winnetouhoz.

Legelőbb is hatalmas tüzet gyújtottam és fiatalkori barátomnak takarókból puha, meleg

nyugágyat készítettem. Nem lettünk nedvesek, mert már nem havazott, ahogy Winnetou előre

megmondta. Most már étvágyat is kapott Carpio és örömmel láttam, hogy kitűnően ízlik neki

az étel. Amíg evett, megkérdezte tőlem:

- Hát hogyan is végződött a párviadal? Mégis győztél?

- Igen, különben nem lehetnék itt.

- Persze, persze! Én elmentem, hogy elhozzam a revolveremet. Le akartam lőni Petehet, ha

legyőzne téged. De még el sem értem a kunyhómat, mikor rám bukkantak ezek a rettenetes

emberek és magukkal hurcoltak. Nem volt szabad segítségért kiáltanom. A nagybátyám bánt

velem a legkeményebben; tudni sem akarok többé róla. Már kérdeztem is magamtól, vajon

tényleg rokonom-e. Ha az lenne, egészen másnak kellene lennie hozzám! Vajon nincs-e itt is

egy újabb tévedés? Van elég sok szórakozott lelkész, akik nem figyelnek kellően, mikor az

anyakönyvbe bejegyeznek valamit. Egyáltalában nem csodálkoznám, ha ebben is valami

összecserélés áldozata lennék; ehhez már hozzá vagyok szokva! Különösen pedig a te szóra-

kozottságodnak is köszönhetem, hogy elcipeltek a kikatsák táborából!

- Mennyiben? - kérdeztem, anélkül, hogy észrevétettem volna vele csodálkozásomat efelett az

állítás felett.

- Nem is lett volna rá szükség, hogy elhozzam a revolvert, mert volt egy a zsebemben: a tied!

- Lehetséges ez?

- Igen! Mikor reggel megérkeztél a tanácskozásról, újból feloldoztál engem. A fegyvereink ott

feküdtek. A két revolveredet magadhoz vetted. Oly közel ültünk egymáshoz, hogy az oldal-

zsebeink valószínűleg összeértek; így az egyik revolvered az én zsebembe került. Ha tudtam

volna ezt, a küzdőtéren maradtam volna. Láthatod tehát, hogy a te hibád folytán kerültem

ezeknek az emberkínzóknak a kezei közé. Örökké hajlamod volt a szórakozottságra. Ez nem

akar szemrehányás lenni, mert a világ minden kincséért sem szeretnélek megbántani! Most

kifáradtam az evéstől. Szabad aludnom?

Lehetőleg kényelmes fekhelyet készítettem neki és mikor már elaludt, gondoskodtam róla,

hogy se hideg, se valami más körülmény fel ne ébressze. A kedves fiú valóban meg volt

126

győződve, hogy én tettem a zsebébe a revolveremet, nem pedig ő az övét! Egyhuzamban aludt

késő délutánig, anélkül, hogy csak egyszer is felébredt volna. Ekkor megérkezett Rost.

Winnetou küldte, hogy felváltson engem, ha én a finding-holehoz akarnék jönni. Természe-

tesen odamentem. Amikor felérkeztem, olyan látvány tárult elém, ami meglepett volna, ha

Rost már előre nem jelezte volna. Az apacs és Amos Sannel a finding-hole mellett ültek,

Corner, Eggly és Sheppard pedig buzgón azzal foglalkoztak, hogy kimerítsék a vizet a

lyukból. Mivel semmiféle edény nem állott a rendelkezésükre, takaróikat vették segítségül.

Ezeket bemártották és mikor teleszívták magukat vízzel, kifacsarták. Nem lehetett őket emiatt

a munka miatt irigyelni, amire természetesen csak a kényszer vitte őket. A víz közel állott a

fagyponthoz: Winnetou egy szót sem szólt, csak azzal a halvány mosollyal fogadott, ami nála

a hangos jókedvet helyettesítette. Az öreg Amos Sannel is vidáman kuncogott felém.

Fegyverét kezében tartotta és hatalmas puskatus-ütésekkel nógatta a bitangokat, ha a munka

néha nem ment a kívánt gyorsasággal.

Hogy micsoda arcot vágott a három vízmerítő: elképzelhető! Csak úgy forrott bennük a düh,

de nem mertek egy hangos szót sem szólni, mert Sannel puskatusa megtanította őket, hogy

érzelmeiknek minden kitörése nagy, fájdalmas következményt von maga után. Ennek folytán

a munka csendes buzgalommal folyt, aminek mi csak örülhettünk. A hole másik oldalán a

sosón ügyelt fel az öreg Lachnerre, akit titkos örömömre szintén kényszeríttettek, hogy részt

vegyen a dicséretre méltó munkában. Nagy kalapjával merítgette a vizet és olyan buzgalom-

mal tette ezt, amiből joggal arra lehetett következtetni, hogy az indiánnak egészen kivételes

tehetsége van kedvetlen munkások buzdítására. Ezt a büntetést az öreg teljes mértékben

kiérdemelte.

A lyuk nagy és mély volt és jól lehet nyolc kéz dolgozott rajta ilyen fáradhatatlanul, a víz

színe csak lassan süllyedt. Winnetou azt állította, hogy két napba fog telni, míg elérjük az

alját. Amikor a víz színét már nem lehetett puszta kézzel elérni, akkor szíjakon eresztették le a

takarókat. Ez természetesen késleltette a munkát.

Estefelé visszatért Teeh sosónjaival és jelentette, hogy a sápadtarcúak azonnal tovább-

lovagoltak. Ez azonban minket nem tévesztett meg. Elérkezett az idő, hogy a munkát abba

kellett hagyni. Az indiánok vitték a foglyok fegyvereit. A foglyok szemei be voltak kötve.

Mindegyiket egy-egy indián vezette. Követniök kellett minket a tanyánkra, ami mindenesetre

igen lassan történt. A sziklakatlanba megérkezve, enni kaptak, azután összekötözve lefektették

aludni, anélkül, hogy a kötelékeket levették volna a szemükről. Nem volt szabad látniok, hogy

hol vannak. Az éjszaka folyamán természetesen őrök állottak mellettük.

Ahogy előző este felvezették őket, éppen úgy vitték vissza másnap reggel, hogy folytassák a

munkájukat. Az időjárás megváltozott. Éles, hideg szél fújt, ami végigsivított a sziklarepedé-

seken. Winnetou nagyon komoly lett. Déltájban magához hívta Teehet és így szólt hozzá:

- A lovakat el kell vinni. De csak holnap reggel. Most azonban lovagoljon testvérem néhány

más harcossal a paware-hoz és nézze meg, mennyi élelmiszer van ott, ha esetleg oda kellene

menekülnünk.

A felderítő engedelmesen távozott, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Néhány sosónt magával

vitt.

Akaratuk ellenére való munkásaink ma úgy fáztak, hogy kétszer olyan szorgalmasak voltak,

hogy legalább kissé felmelegedjenek. Éjszaka Teeh visszatért és jelentette, hogy öt személy

elélhet a készletekből egy hónapig, de tovább nem, ha nem kínálkoznék alkalom, hogy ők

maguk is húst szerezzenek. Ő látta egy nagy medvének a csapását, valószínű tehát, hogy akad

más vad is, mely még idefenn késlekedik.

127

- Akkor vörös testvérem pihenjen holnapig és holnap induljon el a lovakkal, hogy hat nap

múlva megint itt lehessen velük, ha időközben nem állana be a tél. Ha pedig beköszönt ezen

idő alatt, akkor várakozzék Avah-Niah, amíg a hó megkeményedik és akkor küldjön titeket

hócipőkkel, hogy elvigyetek bennünket.

Carpiot szívesen velük küldöttem volna, de igen gyenge volt ehhez a lovagláshoz és semmi

sem bírhatta volna rá, hogy elhagyjon. Reggel eltávoztak a sosónok az összes lovakkal. Már

ideje is volt, mert nem akadt számukra ennivaló! Egyedül maradtunk a négy fogollyal.

Mindegyikünkre egy esett, mert Carpiot nem számíthattuk. Semmilyen tekintetben sem vált

hasznunkra.

Ezen a napon elkészültünk a víz merítéssel, elérkeztünk a hole fenekére. A fenék látszólag

kavicshalomból állott amely iszappal bevonva sűrű, pépszerű masszát alkotott. Hogy ezt a

masszát felhozhassuk, felváltva leeresztettük „kedves” munkásainkat. Egy szétdarabolt takaró

volt a szállítási eszköz. Az első próbáknak rendkívüli izgalommal néztünk mindnyájan elébe.

Csak Winnetou nem. Kavicsos földdel kevert iszapnak látszott. De nagyon nehéz volt. Míg

Winnetou a holenél maradt, mi a vízhez vittük, hogy lemossuk a leletről az iszapot. Mikor ez

megtörtént, a tiszta arany maradt vissza, borsó nagyságútól mogyorónyi darabokig. Nagyon

örvendtem, de nyugodt maradtam. Másképpen állott a dolog Sannellel és főleg Rosttal. Utóbbi

olyan izgalmat árult el, hogy fáradtságomba került legalább elhallgattatni. A munkásoknak

nem volt szabad a lelet értékét megismerni.

Ők azt hitték, hogy a tulajdonképpeni aranyréteg mélyebben fekszik és az iszap egyelőre csak

itt-ott tartalmaz némi kis ízelítőt. Meghagytuk őket ebben a hitükben és mindent a patak ágyá-

ba öntöttünk a lyuk elé. Most már majdnem jószántukból, buzgalommal dolgoztak. Elfogta

őket az aranyláz. Így estig meglehetős mennyiségű aranyat aknáztak ki és nagyon elégedetten

mentünk a tanyánkra, anélkül, hogy Cornerék bármit is észrevettek volna ebből a megelége-

dettségből.

Egész nap gyengén, de kitartóan havazott; a hegység, amennyire csak elláthattunk, fehér volt.

Másnap reggel nem hullott egyetlen pehely sem; de úgy nézett ki az egész környék, mintha

vastag, áthatolhatatlan takaró volna ráterítve fehér vattából.

- Uff! - mondá Winnetou. - Itt a tél! Odalenn úgy havazik, hogy alig lehet nyitva tartani a

szemeket! Sietnünk kell, különben már el sem tudjuk érni a paweret!

Az aranyláz ma éppen úgy hatott, mint tegnap; a négy ember pihenés nélkül dolgozott. Pedig

majd meg fagytak a hidegtől. Carpio egyedül maradt a tanyán. De azért nem unatkozott. Így

mondta legalább, mikor este visszatértünk. Következő délelőtt csak két óra hosszat folyt a

munka, mert Corner, ki éppen a lyukban volt, jelentette, hogy nincs benne már több iszap és

valószínűleg most jön a főréteg, amely sokkal szilárdabb, mint az eddigi. Fel kellett jönnie és

Winnetou ereszkedett le lasszón. Amikor újból feljött, arca merev volt. A munkásokat meg-

kötöztük és a pataktól némi távolságra lefektettük őket, úgyhogy nem láthatták, mi történik

annak medrében. Ezután Winnetou eltávozott és magával vitte Sannelt, hogy segédkezzék neki.

Sejtettem, hogy most megint vissza fogja vezetni a vizet. És nem is tévedtem, mert alig tíz

perc múlva már folydogálni kezdett, bár eleinte mindenesetre nem valami erősen. Befolyt a

lyukba. A foglyok meglátták ezt és hangosan felordítottak. Lassacskán mind több és több víz

ömlött, majd átfolyt az üres mederbe öntött iszapos rétegen. Mellette állottunk, hogy végig-

nézzük. Winnetou odasúgta nekünk, hogy maradjunk csendben, nehogy eláruljuk, amit most

látni fogunk. A víz elmosta a földes réteget, a nehéz fém ott maradt. A patak levette rólunk az

aranymosás munkáját; ez volt Winnetou szándéka. Félóra leteltével eltűnt minden iszap és a

patak ágyát három méter hosszúságba tiszta arany fedte, mely csábítóan csillogott felénk.

128

Csak a vizet kellett megint levezetnünk, hogy megkaparinthassuk a finding-hole tiszta hoza-

mát! Winnetou elfordult és bosszús hangon mondta, hogy a foglyok is meghallották:

- Uff! Semmi sincs ebben a holeban. Még ma elmegyünk!

Ő, aki sohasem mondott valótlant, most sem hazudott: valóban nem volt semmi sem a

holeban, mert mellette hevert az arany a patak vizében.

- Meg vannak őrülve! - kiáltá Corner. - Mi dolgoztunk, mint az állatok és most, mikor az igazi

rétegre bukkantunk, abbahagyjuk?

Winnetou megállott előtte, elgondolkozva az arcába pillantott és megkérdezte:

- És ha aranyat találtunk volna, adnánk nektek belőle? Nem! Itt a tél. Elmegyünk, hogy

kikerüljük az éhhalált és a megfagyást. Magunkkal viszünk titeket is, hogy megmentsünk.

- Nem, mi nem akarunk elmenni. Hagyjatok minket itt. Adjátok ide a fegyvereinket és

mondjátok meg, hogyan vezettétek le a vizet.

- Valóban ezt akarjátok? El fogtok pusztulni.

- Nem, nem, mi itt maradunk! - kiáltották mind a négyen.

- Uff! Ti megérdemelnétek a halált, de mi nem akarunk bíráitok lenni; büntessen meg titeket a

nagy, bölcs, az igazságos Manitou. Holnap reggel szabadok lesztek és tietek lesz a finding-

hole. Legyen meg az akaratotok. Most velünk jöttök a tanyára! Ez egyszer azt is

megláthatjátok, hogy hol fekszik. Nem kötjük be a szemeiteket.

Milyen szívesen jöttek velünk, utoljára, mint foglyok! Magukban nevettek a butaságunkon!

Mikor megérkeztünk a sziklakatlanba, újból megkötöztük őket és szemeiket bekötöttük. Az

öreg, megbízható Sannel maradt velük, és Carpio. Mi hárman néhány takarót vittünk magunk-

kal és visszamentünk a finding-holehoz. Ismét lecsapoltuk a vizet és a nuggeteket a takaróba

gyűjtöttük. Oly sok volt, hogy mind a hármunknak meglehetősen nehéz volt cipelni. Azután

anélkül, hogy visszavezettük volna a patakot, felmentünk a tanyára. A takarókat nem nyitottuk

fel, mert Carpionak nem volt szabad az aranyat meglátni; örömével elárulta volna magát a

foglyok előtt. Majd Winnetou megint eltávozott; Sannelt magával vitte, hogy amennyire csak

lehet, leszálljanak és anyagot keressenek egy indián szánkóhoz.

Meg kell jegyeznem, hogy szélcsend volt és meglehetősen erősen havazott. Winnetouék csak

késő este tértek vissza. Megtalálták, amit kerestek és összeállítottak egy szánkót, mely

odakünn állott a sziklán. Lefeküdtünk aludni. De felváltva őrködtünk reggelig. Reggel előbb

ettünk valamit, majd mindent, ami a miénk volt, felraktunk a nagyon könnyű, de mégis

mesterien épített szánra, melynek egyes darabjai csak szíjakkal voltak összekötözve. Mikor

már csak Carpiot kellett kihoznunk, megint bementünk és Winnetou így szólt a foglyokhoz:

- Winnetou, az apacsok főnöke, megtartja szavát. Elhagyjuk ezt a helyet. Feloldozunk titeket.

Ott van a hús két napra. Fegyvereiteket egy darabon magunkkal visszük, hogy ne lőhessetek

reánk. Egy óra múlva elhozhatjátok. Aztán menjetek fel a finding-holehoz, a meder üres és

meg fogjátok látni, hogyan kell a vizet le- és visszavezetni. Hogy később mi fog veletek

történni, azt majd a Manitou fogja eldönteni. Howgh!

Sannel levette szemeikről a köteléket, megszabadította őket a szíjaktól és azt mondta Sheppardnak:

- Most az egyszer olcsón kibújtál gazember! De ha még egyszer a szemem elé kerülsz, akkor

leszámolok veled, nyomorult puskatolvaj. Azt a vacakot, amit eddig puskának kellett hasz-

nálnom, megkapod; a Ralling-fegyvert azonban magammal viszem. Sok szerencsét a finding-

holehoz, uraim!

129

Hogy Carpio meg ne ázzon, kivittük őt, ráültettük a szánkón az aranycsomóra és takaróba

burkoltuk. Eleinte lassan haladtunk a hegyről lefelé. Körülbelül félóra múlva leraktuk a

visszamaradottak fegyvereit egy magányosan álló szikladarabra és a gazembereket Isten

igazságszolgáltatásának engedve át, folytattuk utunkat. Carpio egyetlen könnyet sem hullatott

bánatában, hogy meg kellett válnia szeretett nagybátyjától!

Köztudomású, hogy a legerősebb esőzés és havazás nem a legmagasabb hegyek között van.

Minél lejjebb jutottunk, annál több havat kaptunk. Kikerestük a legvédettebb helyeket és

mégis gyakran csak nagy üggyel-bajjal tudtunk a havon elvergődni. Amikor fák közé értünk,

oly sűrűn hullott a hó, hogy sokszor alig láttunk el tízlépésnyire; de már nem volt oly der-

mesztő a hideg, mint odafenn, a védetlen magaslatokon. Nem állott több út választékul rendel-

kezésünkre; csak egyetlen egy és mivel Welley, Hiller és Reiter is ezen haladtak, ügyelnünk

kellett, hogy össze ne találkozzunk velük, ha esetleg leselkednének ránk, hogy elvegyék

tőlünk az aranyat.

Különben sem volt lehetetlen, hogy már rövid idő múlva eddigi foglyaink is üldözni fognak.

Nem vettük azt a fáradtságot magunknak, hogy összekeresgéljük a kisebb aranyszemeket is.

Ha lementek a patakhoz és ott, ahol az iszap le volt rakódva, meglátták a folyócska medrében

ezt az aranyat, feltétlenül rá kellett jönniök, hogy micsoda zsákmányra tettünk szert és hogy a

holeban már nincs semmi keresnivalójuk. Kézenfekvő volt tehát a gondolat, hogy utánunk

iramodnak, főként azért is, mert az odafenn való tartózkodás napról-napra veszedelmesebb

lett. Kétszeresen ügyelnünk kellett tehát magunkra. Szánkónk igen éles nyomot hagyott maga

után, tehát könnyen ránk akadhatnak.

A hóval folyton rosszabbodott a helyzetünk; néha mellünkig merültünk bele és testünkkel

kellett utat törnünk a szánkó számára. Ez természetesen rettenetesen késleltetett és annyira

kimerített, hogy nekünk, a különben fáradhatatlanoknak, gyakran kellett pihennünk. Ez nem is

volt csoda, mert ahol csak lehetséges volt, Rost is felült a szánra, amit Sannel és én húztunk,

míg Winnetou előrement és utat tört. Az ugyanis lehetetlen volt, hogy őt, a felséges embert,

húzni vagy tolni engedjük!

Délután elértük a New-Fork völgyét. A hó már házmagasságban feküdt és az előrejutás lehe-

tetlennek látszott. De Winnetou azzal a megjegyzéssel vigasztalt, hogy a paware már nincs

messze. Még egy óra hosszat északra toronyirányban, azután jobbra befordult egy keskeny

völgybe, mely hirtelen véget ért, mikor egy kilométert haladtunk benne. Jobbra és balra mere-

dek sziklafalak, előttünk pedig ritkásan befásított, lankásan emelkedő hegynyereg, mely az

égig látszott nyúlni. Ide kellett feljutnunk.

Volt is izzadás! Én húztam, Rost, meg Sannel nyögve és zihálva hátulról tolták a szánt. A kis,

gyenge Carpio ötven mázsának tetszett. És míg mi hárman úgy gőzöltünk, mint egy mozdony,

ő megkérdezte bájosan és barátságosan az ő ártatlanságában: - Rost úr, úgy látom, hogy önnek

nehezére esik a hegymászás, nem ülne inkább fel mellém?

Jó háromnegyed órába telt, míg feljutottunk.

Még nem értük el egészen a hegy gerincét, mikor odafenn két lövés dördült, Winnetou meg-

előzött bennünket. Hogy ne aggodalmaskodjunk a lövések miatt, lekiáltott:

- Itsch, aki kolet - Hús, két szarvas!

Micsoda ritkaság, most és ily magasan idefenn! És micsoda szerencse! Ha két szarvast lőtt,

akkor egész csomó húsunk volt!

Végre, végre elértük a hegytetőt. Mikor megállottunk, hogy kissé kifújjuk magunkat, a kilátás,

ami elterült előttünk, az örömteljes bámulat kiáltását csalta ki belőlünk.

130

Itt, ahol állottunk, a hó néhol embermagasságú volt; előttünk és alattunk azonban nyoma sem

volt a télnek; minden, minden csupa zöld volt! Képzeljenek el egy nagyon mély, hosszúkás

alakú hegytölcsért, melynek nincs tulajdonképpeni bejárata. Falai három oldalról majdnem

merőlegesen esnek alá, csak a negyedik lejt lankásan lefelé. Ennek a hegytölcsérnek az alját

félig egy tó foglalja el, melynek vize olyan meleg, hogy az ember azt gondolná, hogy forr a

belőle felszálló párák alatt. Ez a meleg felfelé száll, azonnal elolvasztja még télen is majdnem

egészen a hegytetőig a hónak még a nyomát is, és buja, örökzöld tenyészetnek ad életet. Ez

megtéveszti az erdő vadját a hideg évszakra nézve és arra készteti, hogy fennmaradjon a

hegyek között. Ez volt a paware, ami magyarul forró vizet jelent, így persze nem volt csoda,

hogy ebben az évszakban még szarvasok vetődtek ide. Ott láttuk feküdni előttünk. Két bak

volt. A szarvas, különösen télen, csoportosan szeret járni, mert társaságban könnyebb átgázol-

nia a mély havon. Winnetou szíven találta mind a kettőt. Nem is hederített az állatokra, hanem

leszállott a tóhoz. Követtük őt a szánkóval, amelyet most már nem kellett sem tolni, sem

húzni, inkább visszatartani.

Mikor leérkezett, egyenesen egy örökzölddel nagyon sűrűn benőtt sziklafalhoz lépett, ott

megállt és bevárt minket. Amint mi is megjöttünk, szétnyitotta az örökzöldet éppen ott, ahol a

legsűrűbbnek látszott és eltűnt mögötte. Követtem és észrevettem, hogy az örökzöld mögött

két nagy bőrdarab volt felakasztva, melyet függönyszerűleg kellett félrehúzni. Megtettem és

egy meglehetősen nagy helyiségbe jutottam, mely némi világítást kapott az örökzöld résein át

a bőrök felett. A félhomályhoz a szem rövid idő alatt hozzászokott. A szikla egy természetes

bemélyedését kezdetleges, vakolatnélküli kőművesmunkával, a viszonyokhoz képest egészen

kényelmes lakássá alakították át. Idők folyamán az örökzöld egészen benőtte a falakat, elfedte

azokat és belülről sötétben tenyésző növények bújtak elő, melyek életet adtak a halott kövek-

nek.

Ez a lakás három helyiségből állott: az elsőből, melybe legelőször léptünk be, a középsőből,

mely még nagyobb volt és mesterségesen kellett megvilágítani és a hátulsóból, amely olyan

hideg volt, mint egy pince és éléskamrául szolgált. Ez volt a sosónok mentőállomása arra az

esetre, ha valamelyik, vagy akár több harcosukat, kik ősszel idefenn vadászni szoktak,

meglepte a tél, és kénytelenek voltak védelmet keresni a dermesztő hideg elől.

Voltak itt szőrmék és szépen puhára kidolgozott bőrök ülő- és fekvőhelyeknek; tűzhely indián

agyagedényekkel, hogy meg lehessen főzni az ételeket; agyaglámpák, melyekben zsírt lehetett

égetni; faggyúgyertyák, kénrudacskák a tűzgyújtáshoz és világítási célokra; szárított hús egész

darabokban és porrá őrölve; felhalmozott tűzifa, mely hetekre elegendő volt; szóval egész

halom olyan dolog, amit a kényszerűségből ideszorult remete télen használhatott. Még tök és

két bőrzsák szárított bab is volt. Ezeken felül hagyma, retek és más egyéb zöldség, amit éppen

úgy, mint a babot és tököt, odakünn a meleg víz mellett termesztettek és ősszel leszedtek.

Ezeket a készleteket gondolta Winnetou, mikor ideküldte Teehet, a felderítőt, hogy nézzen

utána, mennyi időre elegendő.

Mikor bevezettem a társaságot, nem kevésbé csodálkoztak, mint én, ezen az éppen olyan

váratlan, mint barátságos menedékhelyen, amit a megfagyott vadon közepén találtunk. Mivel

ruháink nedvesek voltak, legelőbb is hatalmas tüzet gyújtottunk. Ennek füstje természetes

kéményfélén át szállott a magasba. Azután Carpionak meleg ágyat készítettünk. Az út nagyon

megviselte. Pedig egyáltalán nem is fárasztotta magát.

Az utolsó órákban nem havazott már és nem fedte el csapásunkat; nyíltan és világosan ott

állott, úgyhogy egy félig vak is hozzánk talált volna, ha rábukkant. Legalább a legközelebbi

havazásig mindent el kellett tehát kerülnünk, amivel itteni lakásunkat elárulhattuk volna. A

szánkót szétszedtük és részeit behordtuk, hogy tűzifát csináljunk belőle. Azután a két szarvas

131

felbontásához fogtunk. Hatalmas állatok voltak és teljesen lehetetlen volt estig elkészülni

velük. Amennyit tudtunk, beszállítottunk az éléskamrába. A többit kénytelen-kelletlen ott-

hagytuk másnapig.

Rövid idővel, mielőtt besötétedett, Winnetou felmászott a hegytetőre, melyről lejöttünk, hogy

egy pillantást vessen visszahagyott nyomainkra. Mikor visszatért, jelentette:

- A sápadtarcúak itt vannak. Odaát tanyáznak a hegy lábánál és nagy tüzet gyújtottak, hogy

melegedjenek. Ma már igen késő van, de holnap bizonyosan lejönnek a tóhoz.

Így tehát bekövetkezett várakozásunk - mert azt nem mondhatom, hogy félelmünk -, még

pedig előreláthatólag nem a mi kárunkra! Mert ha eddig kíméletesen bántunk ezekkel az

emberekkel, most már ellenséges magatartásuknak csak az lehet a következménye, hogy

beszüntetjük enyhe bánásmódunkat. De hát kik voltak? Corner az embereivel? Welley, Hiller

és Reiter? Vagy összetalálkozott a két társaság és egyesültek a támadásra? Holnap minden ki

fog derülni. Magunkért nem kellett aggódnunk, mert minden oldalról védve voltunk táma-

dások ellen és hosszú körülzárást kitarthattunk, mert el voltunk látva élelmiszerekkel. Vizünk

is volt, mert a tónak hozzánk igen közel fekvő partjáról egy keskeny, de mély árokszerű

csatorna vezetett majdnem egészen rejtekhelyünk bejáratáig. Az sem volt lehetséges, hogy

elzárják és ha ezt megkísérelnék, gyerekjáték lenne ezt a kísérletet golyóinkkal meghiúsítani.

Különben már ma sem voltunk egyedül a pawarenál. Látogatást, még pedig nagyon érdekes

látogatást kaptunk. Winnetou ugyanis este kiment egy ízben, hogy körülnézzen és mikor

visszatért, azt mondta, hogy olyanféle, hangos zajt hallott, mintha csontokat rágna szét valami;

bizonyára medvék jártak a szarvasok maradványainál. Nagyon szívesen a közelükbe

férkőztünk volna, de a jelenlegi körülmények között ez igen nagy hiba lett volna, mert a

grizzlyk igen könnyen ellenségeinkké válhattak.

Később, mikor éppen le akartunk feküdni, odakünn szimatolást és szuszogást hallottunk, a

bőrfüggöny felemelkedett és alsó szegélyénél megjelent egy grizzly fej. A medvét a szimata

rávezette a nyomunkra és idejutott. Amikor megpillantotta a magasan lobogó tüzet közel

maga előtt, gyorsan visszafordult. Öreg, nagyon erős fickó volt; ha nem éppen az imént lakott

volna jól, hanem éhes lett volna, bizonyára nem tűnt volna el ilyen hamar. Eltűnt, mielőtt

ráemelhettük volna fegyvereinket.

Ezen az éjszakán úgy aludtunk, mint a hercegek. A leghosszasabban és legmélyebben Carpio,

akinek kimerültsége már beteges volt. Mikor reggel óvatosan kipillantottunk a szabadba,

láttuk, hogy ellenfeleink korábban ébredtek, mint mi; már itt voltak a „forró víz” mellett és

bolyongtak mindenfelé, hogy megtaláljanak bennünket. Nyomainkat Winnetou azonnal

megtalálta volna; de ezek az emberek nem voltak Winnetouk, ismételten elmentek rejtek-

helyünk mellett, anélkül, hogy sejtenék, milyen közel vannak hozzánk . A szarvasok marad-

ványait természetesen szintén megtalálták; látták a szétmarcangolt csontokat és azt hitték,

hogy a medve ölte meg a vadakat. Mivel a hegytölcsérből nem vezetett ki más út, mint

amelyen mi is jöttünk, tökéletes eltűnésünket nem tudták megmagyarázni. Hangos felkiál-

tásaikból arra lehetett következtetni, hogy nagyon tetszik itt nekik. Kényszerítve voltak, ha

meg akartak menekülni, olyan helyet keresni, amely védelmet nyújt nekik az időjárás szigora

ellen. És erre a célra egyetlen hely sem volt annyira alkalmas, mint a paware. Mikor már

átkutatták utánunk az egész völgykatlant, még pedig hiába, egy darabig tanakodva meg-

állottak, majd olyan helyet kerestek, amely céljaiknak legjobban megfelelni látszott. Széles

szikladarab állott ki a sziklafalból erkély- vagy tetőszerűen, mely szárazon tartotta az alatta

fekvő talajt. Itt építeni kezdtek. Köveket raktak egymásra, hogy két oldalfalat emeljenek és a

hasadékokat betömték földdel és mohával. Estére elkészültek és már volt védett kunyhójuk,

132

mely elölről még nyitva állott ugyan, de a másnapot arra használták fel, hogy ezt az oldalt is

beépítsék. Amikor ez is megtörtént, aránylag kényelmes tartózkodási hely állott rendelkezé-

sükre egész télire - ha lehetővé válik nekik, hogy vadászattal ilyen hosszú ideig fenntarthassák

magukat.

Meg kell jegyeznem, hogy az általuk választott tanyát mi semmi körülmények között sem

kerestük volna ki magunknak, mert nem nyújtott biztonságot hosszabb tartózkodásra. A

sziklafal ott egészen függőlegesen emelkedett és felül szétmállott kövekből állott, amelynek

egyáltalában nem volt már szilárd támasza; a vihar, vagy az ott felgyülemlett hó súlya

könnyen lezúdíthatja és akkor éppen a kunyhójuk fedelére esik. Rendkívül vigyázatlanok

voltak ezek az emberek!

Nem a két csapat egyikével, hanem mindkettővel volt dolgunk. Amint később megtudtuk,

Welley kísérőivel csak látszólag távozott el, hogy megtévessze a sosónokat; azután vissza-

tértek, hogy megrohanjanak bennünket. Nem törtek az életünkre, csak az aranyat akarták

követelni tőlünk, amelyre - úgy vélték - nagyobb jogaik vannak, mint nekünk. Corner, mihelyt

eltávozásunk után a finding-holehoz ment, azonnal meglátta a patakban az aranynyomokat és

könnyen kitalálta a többit. Bandájával tüstént üldözésünkre indult. Ez nem is esett nehezére,

mert nyomunkat igen világosan le lehetett olvasni. Hiszen utat törtünk magunknak, ahol a hó

magasan feküdt. A New-Fork mellett egymásra bukkant a két csapat és rövid tanácskozás után

abban állapodtak meg, hogy egyelőre félre tesznek minden személyes ellenségeskedést, hogy

egyesült erővel támadhassanak ellenünk. Most együtt ültek kunyhójukban odaát, a „forró víz”

másik partján és nem tudták megmagyarázni, hova tűnhettünk el. Hús miatt egyelőre nem

kellett aggodalmaskodniok, mert az egyik csoportnak megvoltak még a lovaik, amelyeket

szükség esetén le lehetett vágni. Az állatoknak is volt egy időre ennivalójuk, mert a víz köze-

lében volt még fű és ha az elfogy, elég sok fiatal fahajtás. A harmadik reggelen mégis láthat-

tuk, hogy néhányan közülük felmennek a hegyre, hogy talán valami vadcsapásra bukkanhat-

nak; eredmény nélkül jöttek vissza. Ez ismétlődött néhányszor. Azután lelőtték az első lovat.

A következő éjjelen néhány lövés esett; náluk járt a medve, de nem terítették le, csak el-

kergették.

Egy egész hétig kitartottunk, nem hagytuk el menedékhelyünket és csak éjszaka végeztünk

némi testmozgást; de azután elhatároztuk, hogy nem viselkedünk tovább úgy, mintha foglyok

lennénk. Reggel kimentünk; én magammal vittem medveölőmet. Megjelenésünk eleinte

csendes csodálkozást idézett elő náluk; azután izgalom fogta el őket; ide-oda szaladgáltak. A

legbolondabb fenyegetéseket kiabáltak át hozzánk a tavon keresztül, sőt még ránk is lőttek.

De senkit sem találtak. Winnetou, kinek mély hangja tapasztalásunk szerint a legmesszebbre

hatolt el, kezeit szájához illesztve, átkiáltott hozzájuk, hogy a tó közepe a válaszfal közöttünk

és közöttük; aki átlépi ezt a vonalat, azt lelőjük. Hogy mit kell várniok fegyvereinktől, azt Old

Shatterhand fogja kézzelfoghatóvá tenni, amennyiben lyukat ló a kunyhójuk mellett álló fa

törzsébe. Arcomhoz emeltem fegyveremet és lőttem. Eltaláltam a célt, és ezzel megkapták

igen komoly bizonyítékát annak, hogy még odaát sincsenek biztonságban a golyóink elől.

Nekünk persze eszünkbe sem jutott, hogy megijedjünk az ő fegyvereiktől.

Mostantól kezdve éjszaka állandóan tűz égett a kunyhójuk előtt, nehogy esetleg észrevétlenül

oda lopózhassunk. Különben úgy éltünk, mint a kutya, meg a macska, amelyek lehetőleg távol

tartják magukat egymástól. Mi a mi oldalunkon, ők az övéken, naponta sétákat tettünk, anél-

kül, hogy eközben kölcsönösen terhére lettünk volna egymásnak. Azt hitték, hogy kiéheztet-

hetnek bennünket. Sejtelmük sem volt rejtekhelyünk mibenlétéről és éléskamránkról.

Mindnyájan teljesen csak a pawarera voltunk utalva, mert onnan kezdve, hol a víz melege már

nem hatott, a hó olyan magasan feküdt, hogy nem lehet rajta áthatolni. És még mindig olyan

133

tömegekben hullott, hogy a víz, ami idelenn azonnal felolvadt, ha nem is rohamosan, meg-

duzzasztotta a tavat. A kívül dühöngő téli viharokból csak keveset észleltünk, mert a körös-

körül fekvő hegycsúcsok feltartóztatták.

Így telt el nap-nap után, hét hét után; már itt volt december és lassacskán karácsony is

közeledett. Elhatároztuk, hogyha addig nem jönnének érettünk a sosónok, akkor az ünnepet

német módra, égő karácsonyfával fogjuk megülni. Az ott talált gyertyákból még csak keveset

használtunk el, mert szarvasfaggyút égettünk.

Meg kell még említenem, hogy odaát, a tó másik oldalán, már a második lovat vágták le és

hogy a medve a völgyet bizonytalanná tette éjjelenként. Úgy látszik, hogy abban a reményben

nem akarta feladni itt fenn, valahol a közelben levő tanyáját, hogy mégis csak emberhúst fog

kóstolhatni. Odaát gyakran lőttek rá. De hiába. Hozzánk nem jött. Vagy belátta, hogy nem

férkőzhetik hozzánk biztos menedékünk folytán, vagy pedig olyan embereknek tartott minket,

akiket végső esetre kell tartogatnia.

A magaslatokról mindenfelől nagyon jelentékeny hóomlások zuhantak alá és ellenségeink

kunyhója felett a fehér tömeg úgy összegyűlt, hogy nem szántam volna rá magam, hogy akár

csak egy negyedórát is benne tartózkodjam. Úgy látszik azonban, hogy nekik fogalmuk sem

volt a fenyegető veszélyről és nekünk eszünkbe se juthatott, hogy őket erre figyelmeztessük.

Három nappal ünnep előtt felmásztam Rosttal a hóvidékre, hogy egy fiatal, karácsonyfának

való fenyőt vágjunk. A leszállás alkalmával láttuk, hogy már a harmadik lovat áldozzák fel; de

ez még soványabb volt, mint az előbbiek. Mi lesz azután, ha ez az utolsó is elfogy? Kitették a

csontokat csaléteknek a fák alá; de a medve volt olyan okos, hogy titokban jött érte és elvitte,

ahelyett, hogy a helyszínen fogyasztotta volna el és elárulta volna magát csámcsogásával. Úgy

látszik, éhes lehetett, mert egy idő óta már nálunk is szaglászott. Mi nem zavartuk meg benne,

mert későbbre mégis csak bizonyos volt nekünk, hogy tanyájának valahol a közelben kell

lennie. Úgy látszott, hogy az eleven fickó ez évben semmi hajlandóságot sem mutatott téli

alvásra.

Ezt a napot azzal töltöttük el, hogy tartókat faragtunk a gyertyáknak és mindenféle díszt

készítettünk a karácsonyfára, amit a vadon csak nyújtott. Senki sem örült ennek annyira, mint

az én jó Carpiom. Szívesen segített volna ő is, de igen gyenge volt. December eleje óta

láthatólag gyorsan hanyatlott az ereje. Mindnyájan láttuk ezt, de úgy tettünk, mintha nem

vennénk észre. Halála bizonyos volt és ki sem mondhatom, mennyire fájt érte a szívem! Olyan

erőtlen volt, hogy magától már felülni sem tudott. Arról hallgatott, hogy tudja-e, milyen közel

van a halála; szelíd állandóan egyformán barátságos hangulatban volt és úgy látszott, hogy

különösen velem kétszeresen akarta éreztetni szeretetét. December huszonkettedikén, mikor

Carpio nem hallhatta meg, Winnetou így szólt hozzám:

- Emlékszel még, hogy mi volt a véleményem róla odalenn, a Medicine Bow River mellett?

Most elérkezett ez az idő; a föld könyörületessége itt, a vad Nyugaton fogja őt magába

fogadni. Itt, a pawarenál fogjuk örök fekhelyét elkészíteni. Howgh!

Aznap rám esett az első őrködés. Mikor már mindnyájan lefeküdtek, megkérdezte tőlem

Carpio, hogy milyen idő van odakint. Mondtam, hogy nem havazik, hanem szép, világos,

csillagos éjszaka van. Arra kért, hogy vigyem fel. Nagyon szeretne velem a csillagok alatt

lenni. Teljesítettem óhaját. Takaróba burkolva, félig ült, félig feküdt a mellemen. Szemeit

égnek emelte, sokáig, nagyon sokáig egy szót sem szólt; azután megragadta a kezemet és

megszólalt:

- Hallod-e, kedves Sapphom, ha fiad lesz valaha, sohase kényszerítsed, hogy olyan pályára

menjen, amihez nincs kedve! Az olyan rettenetes, olyan rettenetes! Ezzel elrabolták egész

134

fiatalságomat és az egész, az egész életemet pokollá tették! De én senkit sem vádolok, mert

most oly boldog vagyok, hogy vége van; oly boldog, hogy itt, emellett a szép víz mellett

meleg nyugalmat találok!

- Hogy jut az eszedbe, a halálról beszélni, kedves Carpio? Össze fogod magadat szedni és még

sokáig, sokáig fogsz élni!

- Hallgass! Te éppen olyan jól tudod, mint én, hogy még legfeljebb két vagy három napig élek.

Már régen észrevettem ezt rajtad; szemeid most kétszeres gyöngédséggel ragyognak rám.

Tudod, én tulajdonképpen csak akkor éltem, amikor melletted lehettem és éppen ezért tesz az

annyira boldoggá, hogy most melletted halhatok meg. Néhanapján kissé feledékeny, kissé

szórakozott voltál, de mégis csak az egyetlen ember, aki igazán szeretett engem. Ezt nem

felejtem el még a másvilágon sem. Ott is örökké éretted fogok imádkozni! Ugyebár tudod,

hogy meg kell halnom? Ne mondj hazugságot! Légy halálom alkalmával is igaz barátom, ami

mindig voltál! Meghalok, ugyebár?

- Igen.

- Köszönöm neked! Tudod, a meghalás egyáltalában nem olyan rossz dolog, mint ahogyan

sokan gondolják! Én olyan boldogan mondok neked Isten hozzádot és majd egyszer a

másvilágon ugyancsak boldogan foglak üdvözölni. Nézd, Sappho, ne sírj! Tedd meg nekem

azt a szívességet és ne sírj!

- Hiszen nem sírok, kedves Carpio!

- De igen! Egy forró könnycsepp hullott az arcomba; az a tied volt! Nem törlöm le, hanem

magammal viszem, hogy megmutassam a jó Istennek. Hadd lássa, hogy vannak még a földön

igaz barátok és jó emberek. De nem szeretnék a szent este előtt meghalni! A karácsonyfa

égjen a halálomnál. Milyen szép lenne, ha annak a gyertyái világítanának a mennyországig! -

Az a fa Francinál Falkenauban és hozzá a te versed! Még mindig tudom kívülről. Szeretném

még egyszer elszavalni, mint ott annak a három szegény embernek. És éppen úgy a kará-

csonyfa alatt! Sappho, imádkozz velem, hogy az Úristen éltessen még karácsony estéig!

Összekulcsolta kezeit az enyémmel és imádkozni kezdtünk. Csendben, egészen csendben, de

annál áhítatosabban. Carpio nem mozdult később sem; hallottam halk lélegzetét, imádkozás

közben elaludt. Órák hosszáig ültem ott mozdulatlanul, nem akartam felébreszteni. Éjfél

elmúlt; a csillagok mutatták nekem, hogy még egy óra és még egy eltelt, mikor odaát, a tó

másik oldalán rettenetes robaj támadt; majd egy nagy csattanás következett, mintha több ágyú

egyszerre sült volna el; azután megint beállott a csend.

Carpio felriadt. Winnetou, Sannel és Rost kijöttek.

- Újból hó zuhant le a magaslatról, még pedig sok, - szólt az előbbi. - Hol történt?

- Úgy látszik, hogy odaát a kunyhónál, - válaszoltam.

Hallgatóztunk egy darabig. Segélykiáltás nem volt hallható. Tehát talán csak a kunyhó

közelében történt a lavinaomlás.

- Az életünkre törnek; hallgatnak, - mondta Winnetou. - Nem megyünk oda éjnek idején.

Megvárjuk, míg megvirrad. Látom a csillagok állásából, hogy Sarli testvérem tovább virrasz-

tott, mint kellett volna. Most rajtam a sor; ő menjen be!

- Kérlek hagyj itt engem Carpioval; ő kívánta ezt így! - feleltem.

135

Bementek hárman és én Carpioval ismét egyedül maradtam. Le voltak hunyva a szemei és

nemsokára elkezdett oly nehezen lélegzeni, mintha rosszat álmodnék; majd felnyitotta a

szemeit, mélyen megkönnyebbedve kapott levegő után és hevesen mondta:

- Sappho, akarsz nekem egy szívességet tenni?

- Igen.

- Ki fogsz nevetni, de az előbb behunyt szemekkel láttam, egészen világosan láttam: A

kunyhó odaát összeomlott; többen meghaltak; a medve ott van és egyikük sem mer tőlünk

való féltében segítségért kiáltani. Menj át és mentsd meg őket! Megteszed?

- Igen. Téged beviszlek.

Nem nevettem ki. A hangjában, az egész helyzetben valami meggyőző rejlett. Állítólag előfor-

dul, hogy a haldoklók a távolba látnak. Bevittem. A többiek még nem aludtak el. Rostnak

mellette kellett maradnia, Winnetou és Sannel készek voltak, hogy elkísérjenek engem.

A csillagok világítottak nekünk utunknál. A tűz, mely odaát minden nap égett és ma is meg

volt gyújtva, elaludt. Nem a víz, hanem a sziklák mellett mentünk. A tó északi oldala felől,

ahol nemigen láthattak meg egykönnyen. Odaát nagy hótömeg fehérlett felénk, mely lezuhant

egy csomó kőtörmelékkel együtt a hegytetőről és a kunyhót betemette. Ezt most kétséget

kizáróan megállapíthattuk. Ebben a tekintetben Carpio jól látott. Vajon a medvére vonatko-

zólag is jó volt a látomása?

Most recsegést-ropogást hallottunk, mint mikor csontokat morzsolnak szét. Ennek a grizzly-

nek kellett lennie. Halkan és végtelenül óvatosan közelebb lopódzkodtunk. Megláttuk a hótól

élesen elütő alakját. A hólavina szélénél feküdt és valamit rágcsált. Ember volt, akit szét-

marcangolt? Felegyenesedtünk és feléje indultunk. Észrevett minket és abban a pillanatban

hátsó lábára állott. Három lövés dördült el, én egyszer, Winnetou kétszer lőtt. A grizzly oldalt

fordult, leesett, egyet bukfencezett és azután fekve maradt.

- Megdöglött? Megdöglött? - hallottunk egy, az izgatottságtól, vagy a rémülettől rekedt

hangot. Húzzanak ki, húzzanak ki, uraim! Az Istenre kérem önöket!

Óvatosan a medvéhez léptünk, hogy legelőbb is azt vizsgáljuk meg. Meg volt dögölve. Két

ember látszott ki a romok közül. Három lépésnyire voltak egymástól. Az egyiknek fejét láttuk,

a másiknak a mellét. A feje hiányzott. Azt szétzúzta a medve. Az első élt, Hiller volt; sértetlen

maradt, mert a puha hó megvédelmezte, de a havon súlyos szikladarabok feküdtek és ezektől

nem tudott megmoccanni. A halott, kit a medve szétmarcangolt, Eggly volt. Elhengergettük a

köveket és talpra állítottuk Hillert.

- Hála Istennek! - sóhajtott fel. - Ezt, ezt sohasem fogom önöknek elfelejteni! Nem vagyok

nyúlszívű, de ebben a félórában átéltem egy egész évszázadra való halálos félelmet. Egglyvel

a kunyhó előtt őrködtem; a lavina lezuhant és eltemetett minket; nem teljesen ugyan, de nem

tudtunk kimászni; a kövek nagyon nehezek voltak. Ekkor érkezett meg a medve. Sokáig,

sokáig, egy egész örökkévalóságig válogatott, hogy melyikünket egye meg; majd őt szaglászta

végig; majd engem; éreztem forró leheletét; végre, végre őt választotta. A koponya ropogott és

széttörött rettenetes szájában. Hiszen a grizzly először mindig az agyvelőt keresi! De én még

nem menekedtem meg; minden pillanatban rám kerülhetett a sor. Borzalmas volt; nem tudom

azt leírni! Akkor jöttek önök, uraim. Én most meg vagyok váltva. Istennek, Istennek hála.

- Kinek köszöni? - kérdeztem. - Istennek? - Úgy gondolom, hogy az Istenbe vetett hit gyerek-

ség?!

- Hallgasson, Sir! Ne beszéljen erről!

136

- Pshaw! Megtiltotta nekem, hogy beszéljek az én „úgynevezett” Istenemről és most neki

hálálkodik? Nem vétkezett-e kétszer is, mikor azt mondta, hogy szívja ki a medve az agy-

velejét?

- Hallgasson, hallgasson! Az ég szerelmére kérem! Abban a rettenetes örökkévalóságban, amit

most élet és halál között töltöttem, felismertem hibáimat, bűneimet. Mentsék meg azokat is,

kik el vannak temetve a kunyhóban! Én nem segíthetek. Le kell ülnöm! Reszketek minden

tagomban!

Leült és kezeibe temette arcát. A hó- és kőlavina, mint az előrelátható volt, a sziklatetőt találta

el, mely a kunyhó fedelét alkotta és azt benyomta. Eltakarítottunk, amit bírtunk, hogy abba az

üregbe jussunk, ahol rejtőzködniök kellett a még életben levőknek. Ez a munka végtelenül

fárasztó és veszélyes volt ránk nézve, mert éjszaka volt és mindenfelől hullottak még a

kőtörmelékek. Reggel felé mégis sikerült helyet csinálni; most már Hiller is segített.

Az első, aki kiszabadult, az öreg Lachner volt. Mikor meglátta, hogy kik vagyunk, egy szót

sem szólt, mi nem voltunk érdemesek hálájára! Viszketett a tenyerem, hogy arcul vágjam.

Azután Welley és Reiter bújtak elő; ők is sértetlenek voltak. Úgy látszik, hogy elfelejtettek

minden ellenségeskedést és megszorították a kezünket. Most szívtépő nyöszörgés és jajgatás

hatolt hozzánk; de nagyon veszedelmes volt bemászni arra a helyre, ahonnan hallatszott.

Átküldtem Sannelt a lakásunkra, hogy hozzon kénszálakat. Mikor elhozta, világosságot

gyújtottam és bemásztam.

Minden pillanatban abban a veszélyben forogtam, hogy el leszek temetve. De nem lett semmi

bajom. Először Cornerre bukkantam; halott volt; egy szikladarab éle benyomta a mellét, de

azután a szikla továbbcsúszott és a holttest egészen szabadon feküdt. Elővigyázatból át-

kutattam az összes zsebeit és egyéb, rám nézve kevésbé fontos tárgyak mellett két letéti jegyet

találtam. Ezeket magamhoz vettem. Azokra az összegekre vonatkoztak, melyekhez a gaz-

emberek a Watter és Welley nuggetjeinek eladásából jutottak. Azután tovább másztam, hogy

eljussak a nyöszörgőhöz; a bibliás ember volt, aki olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy

megmentéséről már szó sem lehetett. Nyögött önkívületében. Eszembe sem jutott, hogy

kíméljem őt; megráztam, mert egy kérdést akartam hozzá intézni. Már hosszú idő óta

foglalkoztam egy gondolattal, ami felől bizonyosságot akartam szerezni. Félig magához tért és

értelmetlenül bámult rám.

- Sheppard, te lőtted le Guy Finellt! - kiáltottam rá.

- Finell? - kérdezte. - Szamár. Miért akart feljelenteni?

Hosszú nyögés szakította félbe ezt a vallomást. Eltorzult arca olyannak látszott, a kilencedik,

vagy tizedik kénforgács világánál, amit már meggyújtottam, mint egy ördögi álarc.

- És Reiter? - kérdeztem.

- Reiter? Tökfilkó! Egyszer lőtt velem, én Finellre, ő a cinkére, amelyet elhibázott. Ez volt

csak a tréfa! Hiszen tudod, Corner, hogy azt hitte, ő a gyilkos és...

Sajnos, nem figyelhettem többé szavaira, mert felettem zörgést hallottam; gyorsan visszaug-

rottam. Kis kövecskék hullottak alá és megfosztottak egy nagyobb, igen nehéz szikladarabot a

támaszától; lezuhant és az álarcra esett, mely még az előbb olyan gúnyosan vigyorgott rám. A

bibliás ember halott volt. Isten nem akarta, hogy így bánja meg a bűneit, hanem a másvilágon

akarta vezekeltetni. Ha valaki a legszentebbel, amije csak van az emberiségnek, olyan módon

él vissza, ahogyan ezt ő tette, olyan bűnt követ el, amit nem lehet idelenn megbocsátani.

Hozzá sem nyúltam és visszamásztam.

137

Künn már elhalványultak a csillagok. Winnetou Amos Sannellel a romokon ült, nem messze

tőlük Hiller, Welley és Reiter, akik halkan beszélgettek egymással; távolabb Lachner kupor-

gott egyedül. Amikor engem megpillantottak, azok hárman felállottak és újból köszönetüket

fejezték ki előttem. Bocsánatot kértek mindenért, amit ellenünk tettek, vagy mondtak és azt

kívánták, hogy hozzánk csatlakozhassanak és bebizonyíthassák, hogy nem méltatlanok a

bocsánatra. Én Winnetouhoz utasítottam őket. Mikor ezt hallotta az apacs, így szólt:

- Ez a három sápadtarcú vétkeket és hibákat követett el, de bűnöket nem. Az legyen a bün-

tetésük, hogy ezen a helyen kell maradniok, míg elmegyünk innen és magunkkal visszük őket.

Nem lakhatnak együtt velünk, de fegyvertelenül meglátogathatnak és velünk ülhetik meg

Krisztus ünnepét. Akkor majd belátják, hogy jóindulatú embereket sértettek meg, akik jó

szándékkal voltak irántuk. Ez a medve a mienk. A bőrét és a húsát is magunkkal visszük.

- Nem tehetnénk ezt meg mi? - kérdezte Hiller. - Mi majd mindent átviszünk.

- Jól van, legyen úgy.

Intett Sannelnak és nekem, hogy menjünk vele. Visszatértünk menedékhelyünkre, ahol

elbeszéltük a két otthon maradottnak, hogy mi történt, Carpio szívből örült, hogy sejtelme

igaznak bizonyult és így nagyon valószínűleg ő lett Hiller megmentője.

Délelőtt Hiller átjött. Welleyvel és Reiterrel; többször meg kellett tenniök az utat ide-oda, míg

a bőrt és azt a nagy halom húst átszállították; egy részt neki is adtunk belőle, az eddigi ló-

húsevőknek. Ennél az alkalomnál meglátták a karácsonyfát, melynek majd a szabadban kellett

égnie, ha szélcsend lesz és nem fog havazni. Örültek, hogy ők is jelen lehetnek és Reiter így

szólt hozzám németül:

- Már korábban is hallottam, hogy Old Shatterhand német. Talán érdekli önt, hogy nekem is

van valamim, ami a karácsonyi ünneplés német módjára vonatkozik.

- Micsoda?

- Egy költemény.

- Pshaw! Egy költemény!

- Kérem, kérem, nem rossz! Én sem tartozom az olyanféle emberekhez, akik mindenféle

rímfaragást, bármilyen legyen is az, valami rendkívüli dolognak tartanak. Olyan okok folytán,

melyek családomban rejlenek, elkerültem hazámból és azután, mivel el voltam keseredve,

nem voltam éppen mintaképe a tökéletes embernek. Elvesztettem külső támaszomat, majd a

belsőt is; nem hittem többé Istenben. Apám kiolvasta ezt a sorok között leveleimből és el-

küldte ezt a verset karácsonyi ajándékul. Nem mondhatom, hogy jámbor emberré tett volna,

de mégis hatott rám annyiban, hogy tépelődni kezdtem felette. És nem süllyedtem még

mélyebbre. A német ember szívesen szaval valamit karácsonyeste; el szabad szavalnom? Én

ugyanis kívülről tudom.

- Ki a szerzője?

- Nem valami híres költő írta. Ellenkezőleg, egy fiatal gimnazista, akit apám akkoriban össz-

hangzattanra tanított, amint írta.

- Egy diák? Pshaw! Hagyjuk ezt! Mondja meg inkább, hogyan feledkezhetett meg annyira

magáról, hogy jól érezte magát Sheppard és társainak társaságában?

138

- Jó éreztem magamat? - válaszolta, azonnal sokkal komolyabbra válva. - Nehogy azt higgye,

hogy nekem jó volt mellettük; nem vagyok én rossz ember. Kényszer alatt állottam, amely alól

nem tudtam szabadulni. Ez titok ugyan, de Old Shatterhand nem fog elárulni, ha közlöm vele.

Én ugyanis gyilkos vagyok.

Rám nézett, mintha azt várná, hogy ez a tudósítás meg fog ijeszteni.

- Ostobaság, - feleltem kacagva.

- De úgy van! Steelsvilleben történt a dolog. Nem volt megélhetésem és munkát vagy állást

kerestem. Összetalálkoztam Shepparddal, beszélgetésbe elegyedtünk, elpanaszoltam a bajo-

mat. Ő elmondta, hogy legényt keres, ki elkísérné őt Nyugatra és tűrhetően lő. Ajánlkoztam

neki, de ő próbát követelt. Kimentünk a városból Guy Finnel farmja felé. Ott egy jó órát vára-

koztunk az erdő szélén, míg Sheppard jó, neki megfelelő célt talált. Guy Finnel a kertjében

volt. Egyszerre csak egy cinke repült arra és leszállott egy faágra Finnel feje fölött. Sheppard

rám szólt hirtelen, hogy lőjem le a madarat, mialatt ő hármat számlál. Engedelmeskedtem, a

cinke sértetlenül tovaszállott, de Finell ott fetrengett vérében; golyóm a szívébe hatolt. A mai

napig sem tudom megérteni, hogyan történhetett, mert már akkor sem voltam rossz lövő!

Természetesen azonnal felszedtük a sátorfánkat és azóta a Sheppard karmai között vagyok. Ő

csak azzal a feltétellel nem jelentett fel engem, ha írásbeli vallomást adok át neki a gyilkos-

ságról és egy látra szóló váltót ötezer dollárról. Ezekkel azután hatalmában tartott. Valósággal

a rabszolgája voltam és semmiféle kívánsága ellen sem mertem fellázadni, míg csak a Platte

River mellett rá nem jöttem, hogy micsoda gazember. Egyszerűen elkergetett a pokolba, hogy

ne lehessek a szemtanúja a Welleyvel szemben elkövetett gaztettnek. Welleyvel azután én

szövetkeztem ellene.

- Hogy történt tulajdonképpen az a lövés a cinkére? Hol volt Sheppard, mikor ön elsütötte a

fegyverét?

- A hátam mögött állott.

- Hja úgy! Akkor nem is láthatta, hogy ő mit tett. Ő számolt és ön pontosan a háromra lőtt?

- Igen.

- Nem dördült egyszerre két lövés?

- Nem. De hogyan jut erre a különös kérdésre?

- Erről majd később! De hiszen a váltónak nem kellett volna önt megfélemlítenie!

- Az persze kevésbé is bántott, mert azzal csak esetlegesen lehetett volna ártani nekem. De a

gyilkosság bevallása! Ezt ugyan kikényszeríttette és én tagadhattam volna, de ő megesküdött

volna rá. Mind amellett a legsúlyosabban az önvád furdalt, mely még most is csak ritkán hagy

éjjelenkint nyugodni. Szerencsétlenné tettem egy családot. Folytonosan, örökkön-örökké

ennek a rosszul irányított lövésnek az áldozatát látom a vérében fetrengve a földön! Sheppard

ugyan halott most már, de tudom, hogy a váltót és a vallomást letétbe helyezte valahol.

Elképzelhető, micsoda gondokat okoz ez nekem!

- Persze! De bízza rá magát Istenére! Ő tudja a legjobban, hogyan lehet önön segíteni. Egy

Megváltója van minden embernek és egy megváltás minden lelki nyomorúságból; éppen most

van itt az ideje erre gondolni és ebben hinni; most, mikor nemsokára újból meghalljuk a nagy

angyali üdvözletet zengeni: „Hallgassatok most a szóra, nagy örömet hirdetek!”

139

Megfordultam és bementem a lakásba. Amikor már nem láthatott többé, kikukucskáltam az

örökzöld mögül. A meglepetéstől mereven állva maradt és tekintetét arra a pontra szegezte,

ahol én eltűntem. Utolsó szavaim az ő költeményének kezdő sorai voltak; lehetett ez véletlen?

Megmutattam Winnetounak a letéti jegyeket és megmondtam, hogy ez a Reiter egy volt

tanáromnak a fia.

- Tudom, miért mondja ezt nekem, testvérem, - mosolygott; - teljesüljön a kívánsága. Ez a

sápadtarcú szegény is azt remélte, hogy segíthet magán a finding-hole nuggetjeivel; a jó, a

nagy Krisztus majd fog neki hozni!

Nagy öröm volt ez nekem, pedig Reiter nem az egyetlen volt, aki ajándékot kap; természe-

tesen az én Carpiomnak is kellett kapnia belőle - ha él még akkor. Szemmel láthatólag

összement, folyton gyengébb lett; csodálatosképpen csak a hangja maradt erős. Mikor azt

mondtam neki, hogy ebből reményt lehet meríteni a gyógyulás lehetőségére, így válaszolt

bágyadt mosollyal:

- Ne gondold! Bizonyos, hogy egyelőre elválunk. Titokban búcsút is vettem már a földtől.

Nem esett nehezemre, mert igazán nem adott nekem sokat, ami visszatartana; nagyon szigorú

mostohaanya volt hozzám. Szívesen válok meg tehát tőle. Ha a hangom erősebb, mint én

magam, az bizonyára csak a költemény miatt van. El akarom még egyszer mondani, hangosan

el akarom szavalni. Azután majd csendes leszek erre az életre. Örökre elhallgatok.

- Van még valami kívánságod, kedves Carpio, amit teljesíthetnék?

- Nincs, mert amit én kívánok, azt megteszed te, anélkül, hogy külön kellene kérnem. Ha

hazamész, szülőföldünkre, üdvözöld az enyémeket; mondd meg nekik, hogy elvonultam más

emberek szórakozottságai és tévedései elől és most már végre boldog vagyok. Mondd meg

nekik azt is, hogy most már mennyei atyám fog dönteni másvilági hivatásom felől és nem

félek tőle, hogy olyan szemrehányásokat fogok kapni, mint amilyenekkel itt folytonosan és

kegyetlenül üldöztek! Most aludni akarok. Bocsáss meg, kedves barátom! Olyan fáradt va-

gyok és oly szép az álom. Ha a halál oly gyöngéden és barátságosan jön, mint az álom, akkor

szüntelen, állandóan meg akarok halni!

Lehunyta kedves szemeit. Alig egy perc múlva azonban újból felnyitotta és így szólt:

- Most hirtelen igen nagy kérés jutott az eszembe, kedves Sappho. Itt nincs koporsó és nem

szeretném, ha közvetlenül a csupasz föld venne körül. Amott van a grizzly bőre. Ha nem

túlságosan értékes az neked, takarj be abba. Ez ugyan szintén egy neme a tévedésnek, és za-

varnak, mert ilyenbe tulajdonképpen csak híres harcosokat szokás eltemetni, de a tévedések-

hez hozzá vagyok szokva és úgyis ez lesz a legutolsó a földön. Megteszed?

- Szívből.

- Köszönöm, most már aludni fogok!

Rost ott ült mellettünk és mindent hallott. Könnyek gördültek le az arcán. Ő is nagyon meg-

szerette a haldoklót.

A nap és a rákövetkező éjjel minden különösebb esemény nélkül telt el; de huszonnegyedikén

reggel vidám hangok szólaltak meg a hegytetőn és egy csapat sosónt pillantottunk meg

közeledni. Talán húsz embert, akiket Wagare-Tey, a fiatal főnök vezetett. Teeh, a felderítő is

közöttük volt. Értünk jöttek, hogy elvigyenek magukkal; hócipőket és mindenféle egyéb

felszerelést hoztak, amikre szükségünk volt. Első kérdésünk lovaink voltak; jól gondoskodtak

róluk. Azután természetesen az upsarokákkal való ellenségeskedés kimenetele érdekelt ben-

nünket. Kiderült, hogy a vérindiánok voltak a bűnösök; Peteh ezt be is vallotta nagy mérgesen,

140

mielőtt belehalt a sebébe, amit tőlem kapott. A gyilkosok szintén mind ott voltak a Pacific Creek melletti táborban; kiszolgáltatták őket, élükön az öreg, ravasz Innua Nehmával. És

kivégezték őket a kínzó cölöpön. A sosónok pedig békét kötöttek az upsarokákkal. Yakonpi-

Topa felszólított, hogy hozzuk el a nekünk kölcsönzött lovakat és akkor ő visszaadja a

Hillertől elvett szőrméket. Kijelentette, hogy Hiller egyedül is jöhet tárgyaiért.

A sosónok azt hitték, hogy azonnal el fogunk indulni velük. De ez Carpio miatt lehetetlen

volt. Amint meghallották, hogy haldokló is van közöttünk, elhallgatott minden hangos szó.

Azzal a félénk tisztelettel vonultak vissza, amely a halált megilleti. A leterített grizzly húsa

adott nekik elég sok csendes, de mégis érdekes foglalkozást. Többfelé tüzet gyújtottak és

pecsenyeillat terjedt el az egész pawareban. Mikor Carpio meghallotta, hogy megjöttek

felszabadítóink, így szólt:

- Az enyém is nemsokára megjelenik! Én vagyok közületek az egyetlen, aki itt marad a

völgyben. Eljössz talán valaha az életben ide?

- Lehetséges! Ha olyan helyre kerülnék is, amely néhány napi távolságra van innen, akkor is

idelovagolnék és meglátogatnálak téged, kedves Carpiom!

- Tedd meg ezt. Ha eljössz, én is itt vagyok, ha te nem is látsz. Ha csak megtehetem, jelt fogok

adni, egy barátságos zizegéssel a falevelekben, vagy vidám csobogással a tó meleg hullá-

maiban. Ez lesz az én mennyei üdvözletem tehozzád; akkor megint tovalovagolhatsz és azt

mondhatod magadban, hogy a te hű Carpiod megköszönte látogatásodat!

Este újból világítottak a csillagok. Szellő se lebbent és a vízből felszálló meleg megengedte,

hogy kivigyük a szabadba a haldoklót. Puha ágyra fektettük a karácsonyfa közelében. A

fehérek körülötte foglaltak helyet, egy nagyobb körben pedig a sosónok, kíváncsian nézve az

égő karácsonyfára. Csak egyetlen ember hiányzott: az öreg Lachner. Megizentem neki, hogy

haldoklik az öccse; ő elfordult és nem adott választ. Most a sötétben bolyongott ide-oda,

egyedül fösvénysége társaságában, ami megölt minden érzést szívében. Nem tudta megbocsá-

tani, hogy kisiklott a finding-hole aranya a kezei közül, Carpio egyetlen szóval sem kérdezős-

ködött utána.

Előkerültek a nuggetek és Winnetou utasítása szerint négy egyforma halomba raktuk a

karácsonyfa alá. Azután meggyújtottuk a gyertyákat. Mialatt ezt rendeztük, Carpio azt mondta

nekem:

- Tulajdonképpen most, azonnal, az elején kellene elszavalnom a költeményt; de úgy érzem,

hogy az utolsó szavaknál meg fogok halni. Várok tehát inkább a végéig. Emlékszel, hogy

tegnapelőtt együtt imádkoztunk az Úristenhez, hogy engedje megérnem ezt a karácsonyi

ragyogást. Teljesítette a kérésünket; de utána azonnal meghalok, érzem. Tedd meg nekem azt

a szívességet és énekeld el azt a dalt: „Csendes éj, szent éjszaka!” Ez lesz utolsó dalom itt

lenn a földön; odafenn Halleluját fogok zengeni.

Mikor felgyúlt minden gyertya, Hiller, Reiter, Rost és én elénekeltük a dalt németül. Azután

pár komoly szót mondtam. Többre nem voltam képes, mert a könnyek elfojtották hangomat.

Majd Winnetou szétosztotta a nuggeteket. Sannel, Reiter, Rost és Carpio között.

Milyen boldog volt ez a négy ember! Az öreg Amos Sannel most már nyugalomba vonul-

hatott; Reiter kijelentette, hogy az összeg felét elküldi apjának, az én öreg kántoromnak; Rost

ennek az ajándéknak következtében arra gondolhatott, hogy az indiánoktól való visszatérte

után orvosi gyakorlatot kezdhet. Carpio pedig erőtlen kezét Winnetou jobbjára csúsztatta.

Meleg köszönetét fejezte ki neki és azután így szólt hozzám:

141

- Minek az arany egy haldoklónak? De mégis végtelenül örülök neki, mert tudom, miért

adjátok nekem. Tedd meg azt a szívességet, kedves Sappho és vidd el az apámnak! Boldoggá

tesz engem az a gondolat, hogy legalább most az egyszer öröme lesz a fiában. De mondd meg

neki, hogy ez nem tévedés, vagy szórakozottság, hanem igazán az övé az egész!

Welley és Hiller semmit sem kapott; csalódottnak érezhették magukat, de nem árultak el

semmit. Most átadtam az előbbinek a két letéti jegyet és megmagyaráztam neki, hogy honnan

való és hogy ez a tőle és Wattertől elrabolt nuggetek ellenértéke. Majdnem összeesett az

örömteljes ijedtségtől és felolvadt a hálálkodásban.

Ezután Reiter kapta meg váltóját és írásbeli vallomását a gyilkosságról. Természetesen el

kellett neki beszélnem, hogy jutottunk hozzá ehhez a két okmányhoz. Végül még megmond-

tam neki, hogy nem ő, hanem Sheppard volt Finell gyilkosa; a bibliás ember a háta mögött

állott és egyszerre lőtt vele, de Finellre célzott, hogy ártalmatlanná tegye, mivel félt, hogy

feljelentést tesz ellene. Magától értetődőleg azt is megmondtam, hogy magától a gyilkostól

tudtam meg mindezt.

- Ez az értesítés értékesebb nekem mindennél. A nuggeteknél is! - kiáltá a megajándékozott. -

Istennek hála és köszönet, mert most már végre nyugodtan és lelkifurdalás nélkül alhatom!

Nem nyomja emberélet a lelkiismeretemet; ez új erőt, bátorságot és önbizalmat ad; mától

kezdve egészen más ember lesz belőlem! És ilyen jótevőkre leselkedünk mi, hogy elvegyük

tőlük, ami nem a mienk, hanem az övék volt! Mert ha még most sem akarnánk belátni, hogy

Winnetounak volt korábbi joga a finding-holera, akkor önmagunknak kellene kételkednünk

józan eszünkben!

- Egyáltalában nem csodálkoztunk az önök viselkedésén, - jegyeztem meg, - mert egészen más

formában is megismertük már az aranyszomj káros hatását. Nincs az embernek gonoszabb

ellensége, mint saját szenvedélyei. Ezt például most már Mr. Hiller is el fogja ismerni, ha

bebizonyítom neki, hogy irántam tanúsított barátságtalan magatartásával magának ártott a

legtöbbet. Az ön részére is van ugyanis ajándékom. Itt van, Mr. Hiller, tessék!

Ezzel odaadtam neki a bőrlevelet, melyet Yakonpi-Topa írt a feleségének. Felnyitotta. Hol

belenézett, hol rám pillantott csodálkozással, majd megszólalt;

- Hiszen ez az az indián levél, amit én aláírtam! Honnan vette ezt, Mr. Shatterhand? Ezt önnek

csak a feleségem adhatta. Pedig azt hittem, hogy nem is került vele érintkezésbe!

- Ezt én nem állítottam, csak ön következtette abból, hogy nem beszéltem róla. Az ön

viselkedése nem volt alkalmas, hogy beszédessé tegyen minket önnel szemben. Senki sem

tudta ezt a levelet elolvasni és csak akkor tudta meg a felesége, hogy miről van szó, mikor

megmutatta nekem. Nekünk egészen más terveink voltak, de a felesége és a fia annyira kértek,

hogy karoljuk fel ügyüket, hogy feladtunk minden más tervet és sietve Nyugatra lovagoltunk,

hogy megkockáztassuk az ön kiszabadítását. Mi, tudniillik Winnetou, Rost és én, nem lova-

goltunk egyenesen a kikatsákhoz, mert megtudtuk, hogy ezek a sosónok ellen vonulnak;

útközben találkoztunk velük és sikerült Yakonpi-Topánál nemcsak az ön szabadon bocsátását

kieszközölni, hanem még azt az ígéretet is, hogy vissza fogja adni egész tulajdonát. Ezek a

fáradozások és eredmények nem váltak értéktelenebbé azáltal, hogy ön időközben kiszabadult.

Amikor találkoztam önnel, viselkedése természetesen lakatot tett a számra. Ha nem támadta

volna meg olyan durván hitemet, úgy már akkor megszerezhettem volna önnek a legnagyobb

örömet, ami önre csak várhat. A felesége ugyanis még egy levelet és egy újságot is bízott rám.

Ezennel átadom mind a kettőt, mint családjának karácsonyi ajándékát és mint újabb bizo-

nyítékát annak, hogy Isten jósága megkönyörül még az eltévelyedetteken is. Most olvasson!

És ha azután is fenn akarja tartani eddigi álláspontját, akkor igazán nem irigylem önt azért,

142

amit a szememre hányt. Tudniillik azt, hogy ön odaát, a hazájában több, sokkal több volt, mint

én!

Átadtam neki az újságot és felesége levelét, melyet a szállodába hozott nekünk. Olvasni

kezdte. Amikor befejezte, leejtette mind a kettőt, kezébe temette arcát és sírt, sírt hangosan.

Nem zavartuk és egy szót sem szóltunk. Ridegen beszéltem vele, de a szándékom jó volt. Sok

időbe telt, amíg újból felemelte fejét és Winnetounak, majd nekem nyújtotta kezeit:

- Milyen bolond voltam, mekkora bolond! - mondta. - Be kell vallanom, hogy szellemileg vak

voltam, tökéletesen vak. Azt írja a feleségem, hogy önök nem tudják, milyen rangom volt

odaát és nem is lenne értelme, ha ezt most közölném önökkel; de büszke voltam, elbizakodott,

sőt sokszor durva olyanokhoz, kik nálam alacsonyabb helyzetben voltak. Azt hittem, hogy

semminek sem kell lennem, csak úrnak és sohasem gondoltam arra, hogy mindent csak a

születés véletlenségének köszönhetek és éppen úgy születhettem volna valami alacsony

sorban levő szegény ördög fiának is. Kinevettem azokat az embereket, akik azt mondták, hogy

az Istentől ajándékba kapott nemesség arra kötelez, hogy az ember igazán nemes is legyen és

nemesen is cselekedjék; kigúnyoltam a keresztény életszabályokat, amelyek azt parancsolják a

magasan állónak, hogy szeretetet vessenek és ezáltal kétszeresen szeretet arassanak. Gőgöt

vetettem és gyűlöletet, bosszút arattam; megvetést szórtam szét és nem vettem észre, hogy

ebből mindenütt romlás és bosszú sarjadzik. Büszkeségből olyan embert tettem ellensé-

gemmé, aki lelkiismeretlen volt és emellett hatalmasabb és okosabb, mint én, elhatározta,

hogy tönkretesz. És sikerült is neki. Egyetlen egy nap elég volt, hogy becstelen koldussá

tegyen. Ekkor támogatást és segítséget kerestem mindenfelé; mindenütt ugyanazzal a meg-

vetéssel utasítottak el, amellyel azelőtt oly pazarul bántam. Egy ember könyörült meg rajtam,

egy szomszédom. De ő sem érettem, hanem feleségem és az apósom kedvéért. Ahelyett, hogy

magamba szállottam volna, magamon kívül voltam; dühöngtem a törvényekre, a hatóságokra.

Az volt az eredmény, hogy a súlyos következmények elől szöknöm kellett. Amerikába ván-

doroltam. A feleségem később követett gyermekünkkel. Apósom útközben nyomorúságosan

elpusztult. Még akkor sem láttam be, hogy én, csak egyedül én vagyok bűnös szerencsétlen-

ségünkben. Fellázadtam a sors ellen. Isten ellen nem lázadhattam fel, hiszen régen sutba

dobtam a benne való hitet, mint gyerekmesét. Még feleségem életét is pokollá tettem, aki

önfeláldozással és híven követett a becstelenségbe és számkivetésbe. Csak pénzre törekedtem.

Pénzre, pénzre, amire szükségem volt, hogy pert indíthassak, ami bebizonyítaná ártatlansá-

gomat. Azért fogadtam el olyan gyorsan és örömmel azt az ajánlatot, hogy segítsek a finding-

hole kiaknázásában. És azért állottam azonnal ellenfeleik pártjára, mikor Winnetou azt

állította és be is bizonyította, hogy az arany nem a mienk, hanem az övé. Még ridegebb lettem,

mint azelőtt voltam; nem volt Istenem, hitem, szeretetem; az alázatosság nevetséges fogalom

volt előttem és éppen ezért sohasem szállottam magamba. Csak bosszút, megtorlást lihegtem:

ez volt a két Istenem, akiknek szolgáltam. Minden gondolatomat, minden vágyamat, minden

törekvésemet csak az az izzó vágy vezérelte, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” kegyetlen

törvénye szerint cselekedhessem. Ekkor lezuhant odaát a lavina és beállott az a rettenetes

félórányi örökkévalóság, amelyben Isten választ adott az én káromlásaimra. Nem tudom és

nem is akarom ecsetelni önöknek, hogy mit éreztem és gondoltam ezalatt a rövid és mégis oly

nagyon hosszú idő alatt. Az egész életem elvonult előttem; átéltem még egyszer, de nem

abban a fényben, ami valaha körülvett, hanem a medve torkának ropogó fogazata előtt. Isten-

káromlásomban az ő fogainak ajándékoztam az agyamat. Ekkor felvillant bennem, hirtelen és

világossággal; megláttam, hogy mi voltam én. Azt mondják, hogy a halál órájában elvonul az

ember szemei előtt az egész élete és élesen meg van világítva minden hiba, amit elkövetett.

Nálam ez a monda beteljesedett. Gazdagságban, magas polcon születve, egész életemen át én

voltam saját Istenem, hogy most éltem végén ne legyek egyéb, mint nyomorúságos, hitvány

143

eledele egy vadállatnak. És még csak nem is kiálthatok segítségért! Hallgatnom kellett, mert

minden kiáltás rám irányította volna a medve figyelmét. De egész lelkem egyetlen kiáltás volt.

Egyetlen imádság a megmenekülés után ebből a halálos veszedelemből. És Isten meghallgatta

imádságomat. Bölcsességében éppen azokat küldte megsegítésemre, akiknek minden ok

nélkül ellenségévé váltam. És most mit cselekszenek? Ahelyett, hogy bosszút állanának, meg-

ajándékoznak, visszaadnak mindent. Mindent, amit elvesztettem és még ráadásul sokkal, de

sokkal többet! Mert tudják meg, hogy egészen más emberré tettek. Most már hiszek Istenben

és tudom, miért vezetett bölcs keze a mélységbe. Ami felett eddig sohasem rendelkeztem,

mától kezdve az enyém lesz: az igazi boldogság. Mert mától kezdve az leszek, ami sohasem

voltam: istenfélő, alázatos és bizalomteljes Istennel, szigorú magammal szemben és szere-

tetteljes, segítségre kész minden emberrel szemben, akik, amint ezt most megtanultam, a

testvéreim. Nehéz iskolát jártam végig: más az én helyemben bizonyára elpusztult volna; de

Isten nagyon jól tudta, hogy nálam erős orvosságra van szükség, hogy meggyógyuljak. Ön,

Mr. Shatterhand, egészen jól mondta, már mint kis fiú:

Ha az Úr csapással megver,

Elbírni erőt is ád;

Ha az élet sújt teherrel,

Te csak tűrj és remélj tovább!

Angolul beszélt, hogy Winnetou is megérthesse. Ezt a versszakot azonban természetesen

németül idézte. Mikor ezt Reiter meghallotta, boldog meglepetéssel gyorsan közbevágott:

- Micsoda... micsoda verset idéz ön itt?! Hiszen ez abból a költeményből van, amit apám

küldött nekem! Egyik volt tanulója írta. Honnan ismeri?

Hiller előbb rá pillantott, azután rám, majd megkérdezte:

- Ismeri azt a volt tanulót? Tudja, hogy mi lett belőle?

- Nem.

- Ah, ez érdekes, végtelenül érdekes! Nekem sem volt erről mindezideig semmi sejtelmem, de

most olvastam a feleségem levelében. Ő egy költeményt hozott magával hazulról és ez igaz,

szilárd támasza volt szenvedései közepette. Én nevettem felette, de oly sokszor hallottam tőle

és fiamtól, hogy magam is tudom kívülről. Úgy tűnik fel nekem, mintha az a fiatal diák ezeket

a szavakat:

Óh, tekints le gyermekedre,

Ki fényed után eped;

És Te véle ne szállj perbe,

Hozzád tér az elveszett!

- egyenesen rólam költötte volna. A feleségem valaha a karácsonyfa alatt hallotta a szerző egy

iskolatársától. Mi is itt ülünk a vad Nyugaton, a karácsonyfa alatt és semmi sem illik úgy a

mai ünnephez, mint ez a költemény. Valószínűleg meg fogok ugyan többször akadni, de azt

hiszem, nem fogok kihagyni belőle semmit, tehát most...

- Várjon! Várjon! - szakította őt félbe Reiter. - Én folyékonyan tudom és nem fogok hibát

ejteni. Engedje tehát meg, hogy én szavaljam el.

Erre megszólalt Carpio hangja:

- Nem. Egyikük sem. Csak nekem szabad ezt tennem. Old Shatterhand így akarja és neki joga

van eldönteni ezt, mert ő a szerző és én vagyok az az iskolatársa, akiről Mr. Hiller beszélt!

144

Bár lassan és fáradtan, de érthetően beszélt. Reiter csodálkozásának akart kifejezést adni, de

én intettem neki, hogy maradjon csendben.

- Jer, kedves Sappho! - kérlelt Carpio. - Ültess fel és szoríts magadhoz! Tudom, hogy most

fogok beszélni életemben utoljára. De utolsó szavaim legyenek a te karácsonyi versed sorai!

Teljesítettem kívánságát és szívemre szorítottam őt. Felettünk ragyogtak Isten csillagai;

előttünk a karácsonyfa gyertyái égtek; már leégtek és kezdtek kialudni. Egyik a másik után.

Így alszik ki az emberi élet is itt lenn a földön; de a mennyboltozaton ott ragyognak továbbra

is az örök élet hirdetői és minden sugaruk azt mondja nekünk, hogy a halál nem egyéb, mint a

mennyország kapuja. A felséges feltámadás kezdete.

A haldokló összekulcsolta kezeit és szemét néma kéréssel körbe járatta. Megértették és min-

denki összekulcsolta kezeit. Halk, jámbor, isteni lehelet látszott átsuhanni a zárt völgyön;

valóban az vett bennünket most körül, amiről azt mondja a kedves karácsonyi dal: „csendes

éj, szent éjszaka”. Boldog mosollyal, halotthalvány, beesett arcán Carpio elkezdte:

Hallgassatok most a szóra.

Nagy örömet hirdetek,

Ma a világ megváltója:

Jézus Krisztus született!

Halleluja zeng a mennybe,

Nap kiáltja: Csillag állj!

Hívők ajkán ima lebben,

Tömjén füstje égbe száll...

Hangosan kezdte el, de hangja versszakról versszakra vesztett erejéből. Mindamellett érthe-

tően meg lehetett hallani minden egyes szót a köröskörül uralkodó mély csendben. Láttam,

hogy lehunyja szemeit. De azért tovább beszélt, lassabban, folyton lassabban, oly idegen-

szerűen, oly csodálatosan hangzott, mintha egy más, nekünk ismeretlen légkörből jönne.

Mélyen meg voltam hatva és sírtam, mint egy gyermek, hogy mások is sírtak-e, azt nem

láttam, mert könnyeim szüntelenül megtöltötték szemeimet. Annál a helynél, hogy:

A pap a halott fejére

Áldva teszi két kezét

Carpio kitárta karjait és emeltebb hangon folytatta:

Boldog, aki életébe

Örök szeretetbe hitt!

Ezzel aztán ereje kimerült. Most már egyre halkabban, halkabban hangzott, mindjobban

elhalóan:

Boldog ki az örök élet

Forrása... után... eped,

S végső... peremén... életének

Föl... az... égre... vet... szemet...

Az utolsó szavakat már csak alig hallhatóan sóhajban lehelte ki. Carpio halott volt. Az ég

nemcsak utolsó pillantását, de őt magát is befogadta. Elaludt az utolsó gyertya a fán; mintha

az egész völgy és benne mi mindnyájan, megnémultunk volna. A halottat még mindig a

szívemhez szorítva tartottam. Ekkor Hiller áthajolt a helyéről, kezét Carpio lehanyatlott fejére

tette és meghatottságtól remegő hangon fejezte be a költeményt:

145

Haldokolva, ha kerested

Fönn a váltság csillagát

Megtalálod, el nem veszted

Fényinél az Üdv honát.

Néked is szól, szól valóban.

Az öröm, mit hirdetek.

Ma a világ Megváltója,

Jézus Krisztus született!

Egy gyertya sem égett már a fán. Így nem lehetett látni a könnyeket, amelyek mindnyájunk

szemében csillogtak; legalább is minden fehér emberében. Kivéve az öreg Lachnert, aki most

sem volt közöttünk. Egyik a másik után állott fel, anélkül, hogy csak egy szót is szólott volna.

Mert ahol egy lélek elhagyja földi hüvelyét, az megszentelt hely, melyet hallgatással szokás

megtisztelni. Egyedül maradtam, a halottal a mellemen, míg hosszú idő múlva Winnetou

kijött és így szólt hozzám:

- Testvérem, tegye le szegény barátjának porhüvelyét; holnap olyan lakást fogunk neki építeni,

ami tovább fog tartani, mint a teste. A lelke már felszállott a nagy, a jó Manitouhoz, ahol a

megváltás örök fái égnek, melyek nem alusznak el soha, mint ez itt. Tüzet gyújtunk az el-

hunytnak mindkét oldalán és virrasztunk mellette, míg meg nem virrad. Szívesen hagyta itt ezt

az életet és valaha mi is követni fogjuk őt és viszontlátjuk. Howgh!

Kövekből, ágakból és lombokból ravatalt építettünk, amelyre a medvebőrt terítettük és

Carpiot erre fektettük. Azután jobbról és balról tüzet gyújtottunk, melynek lobogó fényénél

Winnetou és én tartottuk a halott mellett az utolsó őrködést. Reggel azt parancsolta a sosónok-

nak, hogy olyan síremléket emeljenek, amely méltó az ő és Old Shatterhand barátjához.

Kő akadt elég, hogy sírboltot építsenek, ami hosszú évekig dacolhat a vadállatokkal és az idő

vasfogával. Mikor ez délután elkészült, eltemettük Carpiot keresztény szertartás szerint. A

sosónok letérdeltek és összetették kezeiket, mikor elmondtam az utolsó imát. Azután lezártuk

a sírt és Wagare-Tey, a kígyóindiánok fiatal főnöke megígérte nekem, hogy legközelebbi

vadászkirándulásán, amit errefelé tesz, körülülteti örökzöld növényekkel. Később egyszer arra

jártam és meggyőződhettem, hogy betartotta a szavát.

Másnap reggel elindultunk. Úgy voltunk egymáshoz, mintha testvérek lennénk és csak az öreg

Lachner jelenléte zavart bennünket. Ez az ember igen sok dolgot adott nekünk. Semmit sem

akart csinálni és semmihez sem értett. A hócipőkben nem tudott velünk lépést tartani, nekünk

kellett őt húznunk és támogatnunk és mivel összes fáradtságunkért egy barátságos arcot, egy

jó szót sem kaptunk tőle, nem volt csoda, hogy a vörösek végül nem valami barátságosan

bántak vele. Se nekem, sem Winnetounak nem juthatott eszünkbe, hogy nagyobb tapintatra

intsük a vörösöket; ezt Lachner nem érdemelte meg. Mikor elértük a sosónok téli táborát, már

olyan gyenge volt, hogy a lábára sem tudott állani. Ő volt az első beteg, kit Rost kezelés alá

vett. Az indiánok részvét nélkül hagyták volna meghalni, ha ránk való tekintetből nem érezték

volna magukat indíttatva, hogy legalább némileg gondoskodjanak róla. Tavasszal, mint

később hallottam, néhány fehér vadász a Laramie-erődbe vitte. Hogy azután mi lett vele, azt

nem tudom. Egyáltalán nem is érdekelt, hogy megtudjak valamit róla.

Rost nagyon szívesen megkapta Avah-Niahtól az engedélyt, hogy addig maradhasson a sosó-

noknál, míg azt célja érdekében szükségesnek tartja. Most a Kelet egyik legtekintélyesebb

orvosa és... úti elbeszéléseim buzgó olvasója. Nagyon fog örülni, ha ebben a kötetben meg-

találja önmagát és bocsánatot kérek tőle, ha úgy festettem le, amilyen akkoriban volt. Benső

146

hangja időközben megmondhatta neki, hogy a csuklyás és a harántcsíkos nem egyedüli izmai

az embernek, amelyek említést érdemelnek.

Nem volt kedvünk tavaszig a kígyóindiánoknál maradni. Átkeltünk tehát a szoroson, mihelyt

ez az első tartós olvadás megengedte. Mindenesetre nem kis vakmerőség volt ezt az utat

lovakkal megkísérelni. De sikerült. Ha többes számban beszélek, Welleyt, Hillert, Sannelt,

Reitert, Winnetout és magamat értem alatta. Innen kezdve ugyan lassan, de állandóan kelet

felé tartottunk. A lovak élelmezése céljából gyakran igen hosszú pihenőket kellett tartanunk;

fő táplálékuk a fiatal faágakból állott, amelyek most még nedvtelenek és fagyottak voltak. Ha

Winnetou nem lett volna velünk, nem mertünk volna az állatoktól ilyen hosszú utat kívánni

télvíz idején; de ő mindig feltalálta magát. Mindamellett állandóan soványabbak lettek, hogy

előbb a Grattan-erődben, azután a Kearny-erődben időt kellett nekik adnunk, míg annyira

összeszedték magukat, hogy tovább indulhattunk.

Arról, hogy magunkkal vigyük a Hiller részére a sosónoknál és a kikatsáknál felhalmozott

szőrmét, szó sem lehetett. Megállapodtunk, hogy az indiánok tavasszal a Laramie-erődbe

szállítják és onnan majd elhozzák a kereskedők fehér hivatalnokai.

Március elseje volt, amikor bevonultunk Westonba. Leírjam azt az örömet, amit Hiller

szerencsés visszatérte ott keltett? Még ha akarnám, akkor sem tudnám! Watter is hamarosan

előkerült. Én a „valóságos senki” is jelen voltam, mikor Welleyvel együtt bemutatták a letéti

jegyeket és felvették a pénzt. Mindketten összeállottak Amos Sannellel és Reiterrel és nagy

faüzletet alapítottak. Ez megfelelt múltjuknak, meg jellemüknek és a cég, melyből később

Sannel vált ki halálával, még ma is virágzik.

Winnetou megbízható helyen helyezte el a lovaikat és végre kivitelre került régebben tervezett

keleti utazásunk. Mikor elváltam tőle, egy időre Németországba utaztam, hogy azután ősszel

felkeressem a Tigris mellett a Haddledihn-beduinokat és az én hűséges, derék Hadzsi Halef

Omaromat. Brémában meg sem állapodtam. Mert a pénz, amire Carpio nuggetjeit beváltot-

tam, égette a zsebemet. Becsületesen átadtam és örömet szereztem vele.

Örömet azt igen, de semmi mást! Azoknak a személyeknek, ahol titoktartásra volt szükség,

természetesen más nevet adtam. Nem kell tehát elhallgatnom, hogy a pénznek örültek ugyan,

de kedves Carpiom szenvedései és halála nem okozott nekik nagy bánatot. Idegen volt ő már a

családjának és amikor kifizettem az összeget, udvariasan, de hidegen köszönetet mondtak.

Mehettem anélkül, hogy kérdésekkel zaklattak volna Carpio felől. Sőt, az volt az érzésem, úgy

gondolkodtak, hogy örülhetek, ha nem kívántak tőlem meggyőző számadások kapcsán bizo-

nyítékokat, hogy nem volt-e az összeg eredetileg nagyobb?

A második látogatás, amit a már elbeszélt események folytán tettem, kellemesebb volt. Reiter

megkért, hogy személyesen adjam át apjának üdvözletét és én ezt örömmel tettem meg. Az én

öreg barátom hófehér emberke lett; a kántorné is megszürkült, de még éppen olyan jó húsban

volt, mint egykoron. Mikor a felesége kiment a konyhába, az öreg kántor titokban közölte

velem, hogy amióta a fia azt a rettenetesen sok pénzt küldte Amerikából, csak azóta tudja,

hogy milyen szeretetteljes felesége is van neki; azelőtt egyáltalában nem is volt ideje, hogy

megismerhesse valóban meghatóan gyöngéd természetét. Különben pedig fejedelmileg örül

neki, hogy a fiával társulva felfedeztem azt a nagy aranylyukat, mert így én is éppen olyan

gazdag vagyok, mint a fia! Hogy Winnetou nekem nem adott karácsonyi ajándékot, arról

persze nem szóltam egy szót sem.

És Hiller?

Ő újból ugyanaz, ami Amerikába való szökése előtt volt. Ugyanaz, sőt több, mert megtalálta

Istenét és ezzel egyetemben az egyedüli valódi boldogságot a földi életben. Hite úgy gyö-

147

kerezik múltjának súlyos szenvedéseiben, mint a hatalmas fenyőfa, amely gyökereit mélyen a

sziklarepedésbe bocsátja és ennek folytán ellenáll minden viharnak. A fia kiváló jogi állást

foglal el. A felesége, aki egykoron az elhagyott hegyi malomban közel volt a kétségbeeséshez,

aki a szegények legszegényebbike volt, éhezett és fázott, most a szűkölködők angyala, a nyo-

morgók megmentője, vigasza mindenkinek, aki csak hozzáfordul védelemért és segítségért.

Különösen a szent karácsony alkalmával küldi szét megbízottait azokhoz, akik nyögnek a

sorscsapások terhe alatt, hogy enyhítsen szenvedéseiken. Ekkor összegyűlnek az aggastyánok,

a nyomorékok, a szegények, a szenvedők. Mindenkit barátságos Isten-hozott fogad, mindenki

számára van ajándék a ragyogó karácsonyfa alatt. De a legpompásabb ajándék, amit osztogat,

a kegyelemhozó karácsonyi üdvözlet, hogy mindenki részére megjött a Megváltó, akik csak

megváltás után epednek lelki szenvedéseiktől. És ezt az üdvözletet, visszapillantva saját

szenvedésére és az azokból való megváltásra, soha másképpen nem hirdeti, mint ezekben a

neki annyira drága szavakban:

„Hallgassatok most a szóra,

Nagy örömet hirdetek,

Ma a világ Megváltója,

Jézus Krisztus született!”

- VÉGE. -

Winnetou kalandjai folytatódnak!

148