A csipes mosolya

Johnson mesélt, ahogy az öregek szoktak. Előre figyelmeztettek, hogy a csipesekről fog beszélni, azokról a különös alakokról, akik a huszonegyedik század elején egy nemzedéknyi időre feltûntek az üzleti életben. De hát végül is ő fizette a kitûnő vacsorát, úgyhogy szívesen végighallgattam.

Az első szava pontosan az volt, amire számítottam.

- A csipeseket - kezdte - semmiféle módon nem korlátozták akkoriban. Manapság annyira gúzsba kötik őket a szabályozók, hogy jóformán semmire sem használhatók, de akkoriban... Egy csipesnek köszönhető, hogy milliárdos nagyságrendű cég lettünk. Tudja, én választottam ki...

- Azt mondják, nem voltak hosszú életűek - vetettem közbe.

- Akkoriban nem. Egyszerűen kiégtek. Ha az idegrendszer kulcsfontosságú pontjaiba mikrocsipeket építenek be, akkor maximum tíz év alatt kiégnek a vezetékek. Tehát ilyenkor a csipesek nyugdíjba vonultak, csak tudja, egy kicsit gügyék lettek.

- Csodálom, hogy bárki is vállalkozott ilyesmire.

- Hát igen, az idealisták borzadtak a dologtól, azért is szabályozták aztán a kérdést, de a csipesek nem jártak igazán rosszul. Csak kevesen tudták a csipeseket használni - valami ismeretlen okból nyolcvan százalékban férfiak voltak -, de amíg dolgoztak, úgy éltek, mint a milliomosok. Utána meg első osztályú ápolásban részesültek. A helyzetük nem nagyon különbözött az élsportolókétól, tízévi aktivitás után visszavonultak.

Johnson belekortyolt az italába.

- Tudja, egy szabályozatlan csipes, ha jól építették bele a szerkentyűket, és tehetséges volt, befolyásolni tudta a többiek érzelmeit. Annak alapján döntöttek, amit a másik agyában érzékeltek, és a saját cégük érdekében megerősíthették vagy gyöngíthették a konkurencia döntéseit. De szó sem volt tisztességtelen játékról, a másik cégnek is megvoltak a maga csipesei. - És felsóhajtott. - Az ilyesmit manapság tiltja a törvény. Sajnos.

Azt hallottam, még mindig folyik fekete csipezés - válaszoltam félénken.

- Nincs kommentár - morogta Johnson.

Ennyiben hagytam a dolgot, az öreg meg folytatta:

- De még harminc éve is megvoltak a lehetőségek. A cégünk akkor teljesen jelentéktelen fogaskereke volt a gazdasági életnek, de felfedeztünk két csipest, akik, hajlandónak mutatkoztak a szolgálatunkba állni.

- Kettőt? - Ilyet még sosem hallottam. Johnson rám kacsintott.

- Eegen, összejött a dolog. Persze nem nagyon híreszteltük a dolgot, de hát ügyesen toboroztunk, és a dolog már akkor is hajszál híján törvénytelen volt. Persze nem tudtuk mindkettőt felvenni, két csipes képtelen együtt dolgozni. Valahogy olyanok, mint a sakknagymesterek. Ha egy szobába kerülnek, önkéntelenül is egymással kelnek versenyre, megpróbálják befolyásolni és megzavarni a másikat. Nem lesznek hajlandók leállni, sőt nem is volnának rá képesek, és hat hónapon belül kiégetik egymást. Sok cég igen, drágán tanulta meg ezt a leckét, amikor először feltűntek a csipesek.

- El tudom képzelni - mormoltam.

- Így aztán, miután nem szerezhettük meg mindkettőt, természetesen az erősebbiket akartuk felfogadni, és hogy melyik az erősebb; azt csak úgy dönthettük el, ha összeeresztjük őket, de úgy, hogy ne tehessék egymást tönkre. Én kaptam meg a feladatot, és értésemre adták, hogy ha nem a jobbikat választom, az én karrieremnek is lőttek.

- És mit csinált, uram? - Persze tudtam, hogy sikerrel járt. Senki nem lesz véletlenül egy világcég elnök-vezérigazgatója.

- Improvizálnom kellett - mondta Johnson. - Először külön-külön vettem őket nagyító alá. Megjegyzem, a csipesek valódi énjét titokban kellett tartani akkoriban, hisz ha valakiről kiderült, hogy csipes, szinte hasznavehetetlenné vált. Így aztán kód szerint tartottuk őket nyilván, mint C-12-őt és F-17-et. Mindketten húszas éveik végén jártak, C-12 egyedülálló volt, F-17 nemrég jegyezte el magát.

- Eljegyezte magát? - Kissé meglepődtem.

Hát persze. Hisz a csipesek is emberek, és a nők buknak a férfi csipesekre. Biztos, hogy gazdagok, és ha visszavonulnak, rendszerint az asszony kezelheti a vagyonukat. Nem is rossz üzlet egy fiatal nőnek. Szóval összehoztam őket, és F-17 menyasszonyát is meghívtam. Bíztam benne, hogy vonzó lesz, és az is volt. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű nőt, magas volt, a szeme sötét, az alakja ragyogó, és csak úgy sugárzott belőle az izzó szexualitás.

Johnson gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, de aztán folytatta:

- Komolyan mondom, én is nagyon szerettem volna megszerezni a nőt, de hát elég valószínűtlen volt, hogy valaki, aki fogott magának egy csipest, lecserélje egy osztályvezető-helyettesre, ugyanis akkoriban az voltam. Egy másik csipes persze egész más, és láttam, hogy C-12-re ugyanolyan nagy hatást tett, mint rám. Egyszerűen nem tudta róla levenni a szemét. Így aztán szépen hátradőltem, hogy kivárjam, ki fog a nővel együtt elmenni.

- És melyikük nyert, uram?

- Két napig tartott a heves szellemi harc. Biztos mindegyiküknek vagy egy hónapja ráment a munkaképességéből, de végül is az ifjú hölgy C-12 új jegyeseként távozott.

- És ön ezek után C-12-t vette fel a céghez. Johnson megvetően nézett rám.

- Megbolondult? Szó sincs róla. Természetesen F-17-et választottam. C-12-t az egyik jelentéktelen leányvállalatunknál parkoltuk le. Tudja, mivel ismertük, sehol máshol nem alkalmazták volna.

- Félreértettem önt? Hisz azt mondta, C-12 elhódította F-17 menyasszonyát. Hát akkor nyilván C-12 volt a jobbik.

- Igen? A csipesek nem mutatják ki az érzelmeiket, legalábbis nem a nyilvánvalóakat. Az üzlet érdeke azt kívánja, hogy a csipes elrejtse erejét, így szakmai követelmény náluk a fapofa. De én nagyon alaposan megfigyeltem őket, hisz a saját állásomat kockáztattam, és amikor C-12 elment a nővel, halvány mosolyt vettem észre F-17 arcán, és úgy tűnt, a szeme győzedelmesen felvillan.

- De hát elvesztette a menyasszonyát.

- Az nem jutott eszébe, hogy esetleg meg akart tőle szabadulni, és a feladat nem volt valami könnyű? El kellett érnie, hogy C-12 akarja a nőt, és hogy az is akarja őt, és elérte. Győzött.

Ezen mélyen elgondolkoztam.

- De hogy lehet olyan biztos a dolgában? Ha a nő tényleg olyan szuper volt, mint mondta, ha csak ágy izzott benne a szexualitás, hát akkor F-17 nyilván meg akarta tartani.

- De F-17 volt az oka, hogy olyan kívánatosnak láttuk - válaszolta Johnson komoran. - Persze C-12-t célozta meg, de olyan erővel, hogy még rám is nagy hatással volt a dolog. Miután a meccs véget ért, és C-12 elment a nővel, megszabadultam a befolyástól, és megláttam, hogy a nőben van valami kemény és kiélt, ellenszenves ragadozó pillantása volt.

Így aztán azonnal felfogadtam F-17-et, és igazán nagyon jó munkát végzett. A cég eredményeit maga is ismeri, én pedig, mint tudja, elnök-vezérigazgató vagyok.

A fajvédő

A sebész kifejezéstelen arccal pillantott fel.

- Készen van már?

- A kész relatív kifejezés. Mi vagyunk készen. Ő nyugtalan - mondta az orvosmérnök.

- Mindig azok... Nos, ez súlyos műtét.

- Súlyos vagy nem, hálásnak kellene lennie. Elképesztően sok számításba jöhetőt megelőzve választották ki őt, és őszintén szólva nem gondolom...

- Ne folytassa. Nem mi hozzuk a döntéseket - mondta a sebész.

- Mi csak elfogadjuk. Helyeselnünk is kell?

- Igen - mondta szárazon a sebész. - Helyeseljük, teljes mértékben és teljes szívvel. A műtét túlságosan bonyolult ahhoz, hogy elvi fenntartássokkal végezzük el. Ez az ember számtalan módon bebizonyította értékes voltát, és életrajza megfelelt az Emberiség Igazgatótanácsának.

- Rendben van - mondta dühösen az orvosmérnök.

- Azt hiszem, itt fogom megnézni. Ez a helyiség elég kicsi és személyes jellegű ahhoz, hogy megnyugtató legyen mondta a sebész.

- Nem fog segíteni. Nagyon ideges, és már döntött. - Valóban?

- Igen. Fémet akar; mind azt akarnak.

A sebész arckifejezése nem változott meg. A kezeit nézegette.

- Néha le lehet beszélni őket.

- Mit törődik vele? - kérdezte közönyösen az orvosmérnök. - Ha fémet akar, legyen fém.

- Maga nem bánja?

- Miért bánnám? - kérdezte csaknem gorombán az orvosmérnök. - A probléma így is, úgy is orvosmérnöki, én pedig orvosmérnök vagyok. Mindenképpen meg tudom oldani. Ezen túlmenően miért törődnék vele?

- Számomra itt a dolgok alkalmasságának a kérdése támad fel - mondta nyugodtan a sebész.

- Alkalmasság! Nem használhatja érvként ezt a szót. Mit törlik a beteg a dolgok alkalmasságával?

- Én törődöm vele.

- Maga törődik vele, de kisebbségben van. Az irányzat szemben áll magával. Nincs semmi esélye.

- Meg kell próbálnom. - A sebész gyors kézmozdulattal csendre intette az orvosmérnököt, nem türelmetlenül, csak gyorsan. Már értesítette a nővért, hogy bejöhet. Lenyomott egy kis gombot, és a kétszárnyú ajtó hirtelen kinyílt. A beteg begördült a motoros székén, a nővér frissen lépkedett mellette.

- Nővér, elmehet, de várjon kint, hívni fogom - mondta a sebész. Bólintott az orvosmérnöknek, aki a nővérrel együtt kiment. Az ajtó becsukódott mögöttük.

A férfi a székében hátranézett a válla fölött, nézte őket, ahogy elmentek. A nyaka sovány volt, a szeme körül finom ráncok. Frissen borotválták, és a szék karfáját szorító ujjai manikűrözöttek voltak. Elsőbbséget élvező beteg volt, és törődtek vele. Arcán kiütközött az állandó ingerültség.

- Ma fogunk kezdeni? - kérdezte.

A sebész bólintott

- Ma délután, szenátor.

- Úgy tudom, hetekig tart.

- Nem a műtét miatt, szenátor. Van azonban néhány járulékos pont, amivel törődni kell. El kell végezni a vérkeringés részbeni felújítását és a hormonális kezelést. Ezek kényes műveletek.

- Veszélyesek? - Azután mintha megérezte volna a barátságos kapcsolat kialakításának szükségszerűségét, nyilvánvalóan akarata ellenére hozzátette: - ...doktor? A sebész nem figyelt a szavak árnyalatára. Hangsúlytalanul válaszolt:

- Minden veszélyes. Kellő időt fordítunk rá azért, hogy kevésbé legyen veszélyes. Szükség van az időre, sok résztvevő egyesített szakértelmére, a berendezésekre. Ez teszi az ilyen műtéteket olyan kevesek számára elérhetővé!

- Ezt tudom - mondta türelmetlenül a beteg. - Nem vagyok hajlandó vétkesnek érezni magam emiatt. Vagy talán tisztességtelen beavatkozásra céloz?

- Egyáltalán nem, szenátor. Az Igazgatótanács döntését soha nem kérdőjelezik meg. A műtét nehézségeit és bonyolult voltát csupán azon kívánságom magyarázatául említem meg, hogy a lehető legmodernebb módszerrel végezhessem el.

- Nos, akkor tegye. Ez az én kívánságom is.

- Akkor arra kell kérnem, hogy döntsön. Két típusú kibernetikai szív valamelyikével tudjuk ellátni, fémmel vagy...

- Műanyaggal! - szakította félbe mérgesen a beteg. - Csak nem ezt a változatot akarja ajánlani nekem, doktor? Olcsó műanyagot? Azt nem! Már választottam, fémet akarok.

- De...

- Figyeljen ide! Azt mondták nekem, engem illet meg a választás. Ez nem így van?

A sebész rábólintott.

- Ha két eltérő eljárás gyógyászati szempontból egyenértékű, a választás a beteget illeti meg. A gyakorlatban a választás akkor is megilleti a beteget, amikor az eltérő eljárások nem egyenértékűek, mint ebben az esetben is.

A beteg szeme összeszűkült.

- Azt próbálja mondani nekem, hogy a műanyag szív jobb?

- Ez a betegtől függ. Véleményem szerint az ön esetében jobb. És nem szeretjük használni a műanyag kifejezést. Rostos kibernetikus szívről beszélünk.

- Ami engem illet, ez műanyag.

- Szenátor, az anyag nem műanyag a szó köznapi értelmében - mondta végtelenül türelmesen a sebész. - Igaz, hogy polimer anyag, de sokkal összetettebb, mint a közönséges műanyag. Komplex, proteinszerű rostból van, amelyet úgy terveztek meg, hogy lehető legjobban utánozza annak az emberi szívnek a természetes felépítését, amely most a mellkasában van.

- Pontosan erről van szó. Az az emberi szív, amely most a mellkasomban van, elhasználódott, pedig még nem vagyok hatvanéves. Nem akarok egy másik ilyet, köszönöm szépen. Valami jobbat akarok.

- Mindannyian valami jobbat akarunk magának, szenátor. A rostos kibernetikai szív jobb lesz. Potenciális élettartama évszázadokra szól. Egyáltalán nem allergiakeltő...

- Nem olyan a fémszív is?

- De igen, olyan - mondta a sebész. A fémszív titánötvözetből van, amely...

- És nem kopik? És nem erősebb, mint a műanyag? Vagy rost, vagy mi az, ahogyan hívja?

- A fém fizikailag erősebb, de a mechanikai erősség nem szempont ennél a témánál. Mechanikai erőssége nem jelent különösebb előnyt, mert a szív jól védett. Ha valami képes a szívig elérni, meg fogja ölni magát, egyéb okokból, akkor is, ha szív kibírná a bántalmazást.

A beteg vállat vont.

- Ha eltöröm egyszer a bordámat, azt is titánrummal fogom pótoltatni. A csontok pótlása könnyű. Bárki, bármikor megcsináltathatja. Olyan mértékben leszek fémből ahogyan akarom, doktor.

- Ez jogában áll, ha élni akar vele. A rend kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy ámbár egyetlen fém kibernetikus szív sem ment tönkre mechanikailag, jó néhány tönkrement elektronikailag.

- Az mit jelent?

- Azt jelenti, hogy valamennyi kibernetikus szívnek szerkezeti eleme egy pacemaker. A fémváltozat esetében ez az elektromos készülék tartja ritmusban a kibernetikát. Azt jelenti, hogy a kicsinyített berendezésbe egy tökéletes elemet kell behelyezni a szív olyan ritmusváltoztatására, amilyen megfelel az egyén érzelmi és fizikai állapotának. Néha valami baj fordul elő, és emberek halnak meg, mielőtt a bajt ki tudják javítani.

- Soha nem hallottam ilyesmiről.

- Biztosíthatom, hogy megtörténik.

- Azt mondja, hogy gyakran történik meg? - Egyáltalán nem. Nagyon ritkán fordul elő.

- Nos, akkor vállalom a kockázatot. Mi van a műanyag szívvel? Abban nincs ritmusszabályozó?

- Persze hogy van, szenátor. A rostos kibernetikus szív vegyi felépítése azonban elég közel van az emberi szövethez. Magának a testnek az ionok és hormonok általi irányítására reagál. A behelyezendő teljes komplexus sokkal egyszerűbb, mint a fém kibernetika esetében.

- De a műanyag szív soha nem búik ki a hormonális irányítás alól?

- Mostanáig még soha nem tette ezt.

- Mert még nem dolgoztak vele elég régen. Nem így van? A sebész habozott.

- Az igaz, hogy a rostos kibernetikát nem olyan hosszú ideje használjuk, mint a fémet.

- Na látja. Egyébként mitől tart, doktor? Fél, hogy átváltoztatom magam robottá... egy metallóvá, ahogy nevezik magukat, mióta megszavazták az állampolgárságukat?

- Semmi baj nincs egy metallóval azért, mert metallo. Mint mondja, már állampolgárok. Ön azonban nem metallo. Ön emberi lény. Miért nem marad meg emberi lénynek?

- Mert a legjobbat akarom, és az egy fémszív. Erről gondoskodjék.

A sebész bólintott.

- Helyes. Fel fogják kérni, hogy írja alá a szükséges hozzájárulásokat, és fémszívét fognak beilleszteni.

- Ön fogja elvégezni a műtétet? Azt mondják, ön a legjobb.

- Mindent el fogok követni, hogy a lecserélés simán menjen.

Az ajtó kinyílt, és a szék kigördítette a pácienst a várakozó nővérhez.

Az orvosmérnök bejött, és a válla fölött hátrafordulva nézte a pácienst; amíg az ajtó bezárult.

Odafordult a sebészhez.

- Nos, hiába nézem magát, nem tudom megmondani, mi történt. Mi volt a szenátor döntése?

A sebész az íróasztala fölé hajolt, az utolsó adatokat ütötte be a nyilvántartásba.

- Amit megjósolt. Ragaszkodik a fém kibernetikus szívhez. - Végtére azok a jobbak.

- Nem jelentős mértékben. Mindössze régebben ismertek. Ez a mánia azóta ingerli az emberiséget, amióta a metallók állampolgárok lettek. Az embereknek az a sajátos vágya, hogy metallóvá akarnak változni. Olyan fizikai erő és kitartás után sóvárognak, amilyet nekik tulajdonítanak.

- A sóvárgás nem egyirányú, doki. Maga nem dolgozik metallókkal, de én igen, így aztán tudom. Az utolsó kettő, aki bejött javításra, rostos elemeket kért.

- Megkapták?

- Az egyik esetben csak Achilles-ínről való gondoskodást kívánt. A másik vérrendszert vagy valami azzal egyenértékűt akart. Megmondtam neki, hogy ezt nem tudom adni, legalábbis teste felépítésének rostos anyagra való átalakítása nélkül nem... Gondolom, erre is sor fog kerülni egy napon. Olyan metallókra, amelyek valójában egyáltalán nem metallók, hanem egyfajta húsuk, vérük van.

- Nem helyteleníti ezt a gondolatot?

- Ugyan miért tenném? A fémesített emberi lényeket sem. Most két féle intelligencia van a Földön, de minek bajlódni kettővel? Hagyjuk, hogy közeledjenek egymáshoz, és lehetséges, hogy nem fogjuk tudni észrevenni a különbséget. De minek is akarnánk? Mindkét világtól a legjobbat kapnánk, azaz az ember előnyös tulajdonságait a robotéval kombinálva.

- Hibridet kapna - mondta a sebész csaknem dühösen. Olyat kapna, ami sem ez, sem az. Nem logikus feltételezni, hogy az egyén büszkébb a szervezetére és személyiségére, semhogy fel akarná hígítani egy másikkal? Keresztezni akarná a fajokat?

- Ez fajvédő szöveg.

- Hát akkor az. - A sebész csendesen hangsúlyozta: - Hiszek abban, hogy valaki az, ami. Semmiféle okból nem cserélném ki a szervezetemet. Ha egy részét feltétlenül ki kellene cserélni, azt akarnám, hogy a pótlás olyan közeli legyen jellegében az eredetihez, amennyire csak lehet. Én önmagam vagyok, meg vagyok magammal elégedve, és nem akarok semmi más lenni.

Ezzel befejezte a beszélgetést, mert fel kellett készülnie a műtéthez. Két erős kezét a kályhába tette, és ott hagyta, amíg izzó vörösek lettek, hogy tökéletesen sterilek legyenek. Szenvedélyes szavai alatt soha nem emelte fel a hangját, és csiszolt fémarcán, mint mindig, most sem volt semmiféle kifejezés.

A halál fuvallata

1.

Milliók ülnek a láboratóriumokban, s megfeledkeznek a rájuk leselkedő halálról.

Átnéznek rajta.

Louis Brade, vegyész, egyetemi tanársegéd, soha többé nem fog megfeledkezni róla. Magába roskadva ült a zsúfolt diáklaborban, és tisztán érezte, hogy nincs egyedül. A rendőrök elmentek, a folyosókon egy lélek se járt, de a szobában, szinte testközelben, ott érezte maga mellett a halált. Pedig a laborból időközben elszállították Ralph Neufeld holttestét, a halandóság kézzelfogható bizonyosságát.

A halál azonban ott maradt. Részvétlenül és észrevétlenül.

Brade levette a szemüvegét, és egy zsebkendővel, melyet kizárólag erre a célra hordott magánál, tisztára törölte az üveget. Azután belenézett, és gondterhelten vizsgálgatta a domború üveg torztükrében most kereknek látszó, máskülönben szikár arcát, hosszúra nyúlt ajkait.

Semmi látható nyoma a történteknek. Haja éppolyan sötét, mint három órával korábban, a szeme körül futó árkok (negyvenkét évéhez illően) semmivel sem mélyebbek, mint azelőtt.

A halál érintése mégse hagyna nyomot az emberen?

Orrára illesztette a szemüvegét, és még egyszer körülnézett a laborban. Miért kellene a halál jelét viselnie, csak mert ezúttal közelebb került hozzá, mint máskor? Hisz minden nap, minden pillanatában, lépten-nyomon találkozott vele.

Ott leselkedett a polcokon, az egymás mellett sorakozó barna üvegekben. A gondosan feliratozott üvegekben különleges, finom szemcsés kristályokat tároltak. Többségük olyan, mint a só. Kellő adagban a só is megölhet egy embert. De ezek a kristályok jóval gyorsabban tudnak gyilkolni. Némelyiknek a perc tört része is elegendő hozzá, ha megfelelő a dózis.

Gyorsan vagy lassan, kínok között vagy fájdalommentesen – bármelyikük képes rá, hogy kigyógyítsa a halandót a földi élet nyomorúságából, s ha egyszer rászánta magát a kúrára, gyógyulása is végleges.

Brade felsóhajtott. Van, aki nem törődik a veszéllyel, és úgy bánik velük, akár a sóval. Szűrőpapírra szórja, vagy lombikba tölti, feloldja vízben, kiönti a munkaasztalra, aztán lesöpri vagy feltörli egy papírkendővel.

Amikor az asztalon helyet csinálnak a tízórainak, hanyag mozdulattal félretolják a halál morzsáit. A főzőpohárba, melyben nemrég még a nagy igazságosztó lötyögött, narancslevet töltenek.

A polcon ott volt az édeskés ízű, ezért ólomcukornak is nevezett, gyilkos ólomacetát. Mellette báriumnitrát, rézszulfát, nátriumdikromát és vagy tucatnyi más, halálos méreg.

És persze cián. Brade azt hitte, a rendőrség lefoglalja az üveget, de a nyomozók beérték vele, hogy tisztes távolból megszemléljék, és békén hagyták, benne jó félfont halállal.

A munkaasztal alatt ötliteres ballonokban sorakoztak az erős savak – köztük kénsav: néhány csepp a szeme világába kerülhet, felismerhetetlenné torzíthatja az arcát annak, aki óvatlanul bánik vele. Az egyik sarokban sűrített gázzal töltött palackok, némelyik mindössze harminc centi magas, némelyik akkora, mint egy ember. Elég figyelmen kívül hagyni néhány egyszerű óvintézkedést, s máris iszonyú robbanás vagy alattomos mérgezés a hanyagság ára.

A halál hol erőszakosan ront az emberre, hol lopva settenkedik a közelébe, szájon vagy orron át, akár évekig is araszol, apró adagokban, mint a parányi higanygolyócskák, melyek bizony ott csillognának a padló rései közt és a rejtett zugokban, ha egyszer valaki felsöpörné a laboratórium porát.

Az ezernyi alakban jelenlévő Halál itt nem zavart senkit. De egyszer csak lecsapott áldozatára, hiába hitte az, hogy már jó barátok.

Brade három órával ezelőtt lépett a tanlaborba. A kísérlet jól haladt, az új oxigénpalackból, melyet az imént kapcsolt a rendszerre, lassan, folyamatosan áramlott a gáz. A kísérleti berendezés másnap reggelig nem igényelt felügyeletet. Egyetlen apró dolga maradt, aztán siet haza, mert Cap Ansonnal ötre beszélt meg találkozót.

Mint később elmondta, szokásához híven most is be akart még nézni a laborban dolgozó diákokhoz, mielőtt elhagyja az épületet. Továbbá kölcsön akart kérni egy kevés tizednormál sósavat, és köztudott volt, hogy a házban Ralph Neufeldnek voltak a leggondosabban standardizált reagensei.

Ralph Neufeld felsőtestével a zsírkőlapra dőlve feküdt a vegyifülkében, arccal a fal felé.

Brade felvonta a szemöldökét. Fölöttébb szokatlan testtartás egy olyan lelkiismeretes diáktól, amilyen Neufeld. Ha egy vegyész a vegyifülkében végez kísérleteket, rendszerint leereszti a biztonsági üvegből készült ablakocskát arca és a fortyogó vegyszerek közé. Arra is ügyelnie kell, hogy a ventillátor a szellőzőbe hajtsa a gyúlékony és mérgező gőzöket, és azok ne juthassanak ki a fülkéből.

A nyitott ablak és a fülkében – fejével a könyökére dőlve – fekvő férfi mindenesetre szokatlan látványt nyújtott.

– Ralph! – szólította Brade, és közelebb lépett. Lépéseinek zaját elnyelte a padló parafaburkolata, mely arra szolgált, hogy a leeső üvegedények ne törjenek össze. Neufeld teste merev volt, amikor hozzáért. Gyors, riadt mozdulattal maga felé fordította a diák fejét. A rövidre nyírt, hullámos szőke haj olyan volt, mint mindig. A félig hunyt szemhéjak mögül azonban üveges tekintet meredt rá.

Vajon mi az, ami egy halott arcát olyan félreismerhetetlenül megkülönbözteti egy részeg, vagy egy alvó ember arcától?

Ralph ugyanis halott volt. Miközben Brade a fiú érezhetően lehűlt csuklóján hiába próbálta kitapintani a pulzust, vegyész-orrát enyhe mandulaillat csapta meg.

Nyelt egyet, és felhívta az orvosi kar három épülettömbnyire fekvő központját. Dr. Schultert kérte a telefonhoz. Sikerült normális hangon elmondania, amit akart. Azután értesítette a rendőrséget.

Ezek után felhívta a tanszékvezetőt, de kiderült, hogy Littleby professzor ebéd óta nincs a helyén. A titkárnőnek mindenesetre beszámolt a történtekről, és megkérte, hogy egyelőre tartsák titokban a dolgot.

Aztán visszament saját laboratóriumába, és elzárta az oxigént. Félbe kellett szakítania a kísérletet. Érdekli is őt most az oxigénizáció! Üres tekintettel meredt a nagy oxigénpalack feszmérőjére, és hasztalan igyekezett rendet teremteni vadul kavargó gondolatai között. Mintha légüres térből menekülne, visszament a tanlaborba, magára zárta az ajtót, leült a Halál mellé, és várt.

Dr. Ivan Schulter halkan kopogott az ajtón. Brade beengedte. A vizsgálat nem tartott sokáig.

– Körülbelül két órája halott – mondta Schulter. – Cianid! Brade bólintott.

– Gondoltam.

Schulter kifésülte homlokába lógó ősz hajtincseit, és Brade felé fordította izzadságtól gyöngyöző arcát.

– Hát igen, kellemetlen ügy. És persze éppen vele történik ilyesmi.

– Ismeri... ismerte? – kérdezte Brade.

– Futólag. Könyveket kölcsönzött az orvosi könyvtárból, aztán nem hozta vissza. Többször is a nyakára kellett küldenem a könyvtárosnőt, mert szükségem volt egy bizonyos könyvre, ez a fickó pedig olyan utálatosan viselkedett, hogy a nő egyszer elsírta magát. Persze ez most már nem fontos.

Elbúcsúzott.

A rendőrorvos ugyanazt állapította meg, mint Dr. Schulter, sebtében feljegyzett ezt-azt, majd eltűnt. Az egyik helyszínelő három oldalról felvételeket készített a halottról, aztán a holttestet lepelbe csavarták, és elvitték.

Brade-en kívül csak egy civilruhás nyomozó maradt a szobában.

– Jack Doheny – mondta, és felmutatta az igazolványát. Pufók, löttyedt arcvonásaihoz sehogy sem illett a dörgő basszus.

– Ralph Neufeld? – Gondosan kibetűzte a nevét, majd Brade elé tartotta a jegyzetlapot. – Rendben? Vannak hozzátartozói, akiket értesítenünk kell?

Brade felvetette a fejét és elgondolkodott.

– Igen, az anyja. A titkárságon meglesz a címe.

– Majd utánanézünk. Ön szerint hogy történhetett, tanár úr?

– Nem tudom. Így találtam rá.

– Talán nehézségei voltak a tanulásban?

– Nem, tehetséges fiú volt. Öngyilkosságra gyanakszik?

– Sok öngyilkos használ ciánt.

– Ha öngyilkos akart volna lenni, nem lett volna szüksége erre a kísérletre. Doheny értetlenül nézett körül.

– Ezt önnek jobban kell tudnia. Talán véletlen baleset volt. Én nem értek ezekhez a dolgokhoz – bökött tömpe hüvelykujjával a köröskörül sorakozó vegyszerekre.

– Elméletileg persze baleset is lehetett – töprengett Brade. – Ralph egy sor olyan kísérletet végzett, amiben oldott nátriumacetátra volt szüksége...

– Egy pillanat. Nátrium... micsoda... ecet?

Brade lebetűzte a szót, Doheny pedig gondosan feljegyezte. – Az elegy forráspontban van – folytatta Brade –, és ha acetátot adnak hozzá, sav, mégpedig ecetsav képződik.

– Az ecetsav mérgező?

– Nem különösképpen. Az ecet sajátos illatát is ez a sav adja. Az ecetsav ugyanis ecetszagú. A dolog azonban úgy áll, hogy Ralph nátriumacetát helyett – nátriumcianidot használt.

– Ez meg hogy lehet? Talán olyan egyformák?

– Győződjön meg róla maga! – Brade leemelte a polcról a nátriumcianidos és a nátriumacetátos üveget. Mindkettő barna volt, mintegy húszcenti magas, hasonló címkével ellátva. A nátriumcianidos üvegen piros betűkkel ez állt: MÉREG.

Brade lecsavarta az üvegről a műanyagkupakot; Doheny óvatosan belenézett.

– Vagyis ez a két hogyishívják mindig egymás mellett áll a polcon?

– Az üvegek betűrendbe vannak rakva – felelt Brade.

– A ciánt sem tartják elzárva?

– Nem.

Brade-et mindinkább nyomasztotta a tudat, hogy válaszait meg kell fontolnia, nehogy valami helyrehozhatatlan baklövést kövessen el.

Doheny a homlokát ráncolta.

– Ebből még kellemetlenségei lehetnek, tanár úr. A rokonok alaposan megizzasztják az egyetem ügyvédeit, ha bűnös hanyagságról kezdenek kiabálni.

Brade a fejét rázta.

– Ugyan, kérem! Azoknak a reagenseknek... öö... vegyszereknek, amiket ott lát, legalább a fele mérgező. A vegyészek nagyon jól tudják, és vigyáznak. Maga is tudja, hogy töltve van-e a pisztolya, igaz? És nem fog golyót ereszteni magába.

– Ez állhat a vegyészekre; de ez a fiatalember még csak diák volt.

– Nem csak. Ralph már négy éve megszerezte az alapfokú diplomát, amikor kijárta az egyetemet. Azóta a doktorátusra készült. Megvolt a képzettsége ahhoz, hogy felügyelet nélkül dolgozzon, teljesen önállóan. Ez minden doktorjelöltre vonatkozik. Sőt, ők látják el az alsóbb évfolyamoknál a laborügyeletet.

– Teljesen egyedül dolgozott itt?

– Nem. Mindig ketten kapnak meg egy labort. Jelenleg Gregory Simpson a társa.

– Ő is bent volt ma?

– Nem. Csütörtökön Simpsonnak egész nap órái vannak, ilyenkor egyáltalán nem jön be. Legalábbis ide nem.

– Tehát ez a Ralph Neufeld ma teljesen egyedül volt?

– Igen.

– Jól tanult?

– Mint már mondtam, nagyon tehetséges volt.

– Akkor hogy történhetett meg a baj? Vagyis, ha véletlenül a cián került a kezébe, észre kellett volna vennie, hogy nincs ecetszaga, és azonnal vissza kellett volna rántania a fejét, nem?

A nyomozó továbbra is nyílt, ártatlan képet vágott, Brade azonban a homlokát ráncolta.

– Nyilván az ecetszag hiánya bizonyult végzetesnek. Ha a nátriumcianidhoz savat adnak, hidrogéncianid keletkezik. Ez az anyag a víz forráspontján gáz halmazállapotú, és a gőzzel együtt felszáll. Rendkívül mérgező.

Doheny kérdő pillantást vetett Brade-re.

– Ez az az izé, amit nálunk nyugaton a gázkamrákban használnak?

– Pontosan. A cianidból savat képeznek, s párologtatják. A vegyifülkében, ahol Ralph dolgozott, beépített ventillátor szívja el a keletkező gőzöket, de az ecetszagot még így is éreznie kellett volna. Ezúttal azonban nem érezte, és nyilván sejtette – ahogy ezt maga is helyesen mondta –, hogy valami nincs rendben.

– Ühüm.

– De ahelyett, hogy biztonságba helyezi magát, és visszahúzza a fejét, valószínűleg az volt az első reakciója, hogy még közelebb hajolt, és tovább szaglászott. A vegyésznek nem szabad semmiféle gázba beleszagolnia, ha nem tudja, mi az, amit szagol, vagy ha nem ügyel rá, hogy nagyon keveset szippantson fel belőle. De el tudom képzelni, hogy Ralph meglepetésében egy pillanatra megfeledkezett erről.

– Szóval úgy gondolja, hogy közelebb hajolt, mert hiányolta az ecetszagot, és teleszívta a tüdejét a méreggel?

– Igen, valahogy így. Amikor rátaláltam, a feje jócskán bent volt a fülkében.

– Bedugta az orrát és annyi?

– Igen, körülbelül.

– Hm. Mondja csak, tanár úr, szabad itt dohányozni, vagy ha rágyújtok, levegőbe repül az egész kóceráj?

– Jelenleg nincs robbanásveszély. Doheny meggyújtott egy szivart – látszott rajta, hogy régen várja ezt a pillanatot – és azt mondta:

– Akkor foglaljuk össze még egyszer! Van itt egy fiatalember, akinek nátrium... mire is? ... nátriumacetátra van szüksége, de a rossz üveget emeli le a polcról – valahogy így. – Doheny óvatosan levette a polcról a cianidos üveget. – Azután fogja, és kiszór belőle egy adagot. Jól mondom? Ezt csak egyszerűen ki kell szórni?

– Nem. Nyilván fogott egy spatulyát, egy apró, késpenge szerű fémlapot, és kimért belőle egy adagot.

– Rendben van. Tehát körülbelül így. – Ide-oda mozgatta az üveget, aztán letette a vegyifülke mellé a munkaasztalra. Egy darabig mereven nézte, majd Brade-hez fordult. – Ennyi az egész?

– Azt hiszem, ennyi.

– És ön itt találta az üveget, amikor belépett a laborba. Nem észlelt semmi feltűnőt? Brade ravaszkás fényt vélt felfedezni a nyomozó szemében. Á, csupán képzelődöm, gondolta, a feszültség...

– Nem, miért? – rázta meg a fejét. Doheny vállat vont. – Mutatóujjával megvakarta gyér haját, és így szólt:

– Végtére is balesetek mindenütt előfordulnak. Különösen az efféle helyen, ahol egyenesen kiprovokálják őket. – Összecsukta parányi jegyzetfüzetét, és becsúsztatta zakójának belső zsebébe.

– Ugye itt mindig el tudom érni? – kérdezte. – Abban az esetben, ha további kérdések merülnének fel.

– Igen, persze.

– Hát akkor ez minden. De ha mint kívülálló, adhatok egy laikus tanácsot, tartsák lakat alatt a ciánt.

– Meggondolom – felelte diplomatikusan Brade. – Még valami. Volt Ralphnál egy kulcs. Visszaküldené, ha már nincs rá szüksége?

– Természetesen. Csak vigyázzon magára, tanár úr! Gondosan olvassa el az üvegek címkéit, nehogy összecserélje őket!

– Igyekezni fogok – hagyta rá Brade.

* * *

Brade végre egyedül maradhatott a laborban. Megnézhette arcát szemüvege tükrében, és farkasszemet nézhetett a Halállal, mely ott maradt mindenhol a szobában. A feleségére gondolt. Doris nyilván aggódik. Pedig idejében otthon akart lenni, hisz ötre Cap Anson látogatását várta. (Te jó Isten, gondolta Brade, Cap, amilyen pontos, biztosan személyes sértésnek veszi a dolgot, kivált, hogy az ő könyvének kéziratáról volt szó. De mit tehetett volna?)

Az órájára nézett. Már majdnem hét, és még el kell intéznie valamit.

Lehúzta a koszos redőnyöket, és az íróasztali lámpa mellé felkattintotta a neon mennyezetvilágítást. Az esti egyetem előadásai még nem kezdődtek el, az épület gyakorlatilag üres volt. Amikor a rendőrök elmentek, az érkezésükre összeverődött diákok és dolgozók is szétszéledtek.

Hálás volt ezért a kis nyugalomért.

Sietős volt a dolga, és nem volt szüksége asszisztenciára.

2.

A hazaút hosszúra nyúlt, ő legalábbis hosszúnak érezte; a szokatlan sötétben a környék idegen volt és hideg. A forgalom is eltért a megszokottól, és a folyó vizén megtörő színes fényreklámok, mint különös lidércfények mindent bevontak valószerűtlen csillogásukkal.

Valószerűtlen, akár az életem, gondolta Brade. Egyetlen, soha véget nem érő menekülés. Négy év egyetem állami támogatással, négy év az alig enyhülő gazdasági válság idején. Keserű kenyér volt; akkoriban könyöradománynak számított az ilyesmi. Manapság a diákok, ha pénzre van szükségük, felmarkolják az ösztöndíjat, és senki nem fogja őket koldusnak tartani. Sőt, még nekik áll följebb; tanártól tanárig házalnak, attól függően, hogy ki szerez nekik nagyobb ösztöndíjat.

Amikor aztán a négy év letelt, a rektor fennkölt és megható búcsúbeszéde, a kenetteljes jókívánságok ellenére sem fordított hátat a tudomány megszentelt csarnokának, csupán más egyetemre ment: búvóhelyet változtatott.

Lassú lépések sora következett: először magiszteri fokozat, azután doktorátus Cap Ansonnál, majd szerződéses állás az egyetemen – végül a tanársegédi cím.

De mindez igen távol esett a nagybetűs Élettől. (Olyan könnyedén sorolt be egy körforgalomba, mint aki időtlen idők óta vezet, és az autója magától hazatalál, felgyorsulva, ha csak távolról is megszimatolja a garázst.)

Az egyetem olyanformán része az életnek, ahogy egy örvény a folyónak. A gyerekkor távoli ereiből és patakocskáiból végül hatalmas folyam lesz, s a diákok tovasodródnak egy messzi országba, melyet Brade sohasem ismert. Ő maga visszamaradt az egyetemi törvény örök körforgásában.

A diákok pedig eközben egyre fiatalabbak lettek. Amikor tanítani kezdett, csaknem egykorúak voltak vele, és Brade nemigen tudta, hogyan is viselje a tanári méltóságot. Most, tizenhét év után, már nem kellett küzdenie ezért a méltóságért – bele volt írva a ráncaiba, a kézfején kirajzolódó erekbe. A diákok tisztelettudóan beszéltek vele, tanár úrnak szólították; kijárt ennyi neki, aki évről-évre öregebb lett az örök ifjúság világában.

De akadt azért egy-két fontosabb dolog is e művi környezetben, az egyetemi élet eme szüntelenül burjánzó beltenyészetében.

Itt van például az a bűvös határ, amely elválasztja Brade-et, aki tizenegy éve tanársegéd, a következő, adjunktusi fokozattól, melyet legalább három éve meg kellett volna kapnia.

A lámpa zöldre váltott, és Brade automatikusan gázt adott.

Ennek a határnak két varázsige állt a sorompóján: a "véglegesítés" és a "létbiztonság". Egy tanársegédet akármikor, bármi okból vagy akár ok nélkül is elbocsájthatnak. Elég, ha nem hosszabbítják meg a szerződést. Ilyen egyszerű. Az adjunktusnak ezzel szemben csak alapos okból lehet felmondani; és ilyen ok kevés van. Élete hátralevő részében biztonságban érezheti magát. Márpedig ez a határ, a mai szerencsétlenség fényében egyszeriben átléphetetlennek látszott, olyan messzeségbe került tőle.

Összepréselte az ajkát, és befordult az utcájukba. A kerti platánok ágai között messziről meglátta a ház jólismert fényeit.

Doris persze csak az előmenetele miatt fog aggódni. Brade gondolatban máris azt bizonygatta, hogy a történtekért őt semmikép sem lehet felelőssé tenni. Bárcsak igaz lenne, gondolta.

* * *

Ahogy behajtott az udvarra, látta, hogy a nappali szoba egyik ablakán megmozdul a függöny: Doris már leste, mikor ér haza.

Felhívhattam volna, gondolta némi bűntudattal Brade. Gyakran előfordult, hogy késett, nem nagy ügy, de mégis...

Az igazság az, hogy szerette volna, ha nem kell beszélnie Dorisszal. A fenébe is, mit mondjon neki?!

Kérjen bocsánatot, hogy nem telefonált? Közömbös dolgokról kezdjen fecsegni? Kérdezze meg, mi volt Ansonnal?

Mint egyszer régen, amikor egy tanszéki buli után fagyos hangulatban tartottak hazafelé, mert Brade a kelleténél talán több figyelmet szentelt az egyik diák feleségének, aki vonalaival és mély dekoltázsával szemlátomást férje esélyeit kívánta növelni. Akkor, belépve az ajtón, Brade kétségbeesetten elbődült: – A csibész életbe, erre inni kell!

Ez bejött. Doris többé nem hozta szóba a dolgot. Se aznap este, se másnap, se később.

Próbálja meg újból?

De minden további töprengés fölösleges volt, mert Doris utat engedett neki, és máris rákezdte.

– Tudom, már hallottam róla. Iszonyú!

Doris csaknem ugyanolyan magas volt, mint ő. Kissé sötétebb tónusú arcbőrén nyoma sem volt azoknak az apró ráncocskáknak, melyek nála a szem körül és a száj szögletében már az öregedés előhírnökei voltak; bőre éppoly selymes volt, mint az egyetemi időkben, amikor megismerkedtek. Csupán a vonásai lettek valamivel határozottabbak; keményebbek, feszesebbek.

– Hallottad? – bámult rá értetlenül Brade. Kitől? Csak azt ne mondd, hogy bemondta a tévé! – Hülye kérdés volt, ő is tudta.

Doris becsukta az ajtó. – A titkárnő telefonált – mondta.

– Jean Makris?

– Igen. Elmondta, mi történt. Hogy Ralph meghalt, hogy valószínűleg később jössz, és biztosan nem lesz étvágyad. Úgy mondta, mint aki fölöttébb aggódik, megkapod-e azt a szerető és megértő gondoskodást, amire most szükséged van. Talán azt beszélik, hogy én ilyen tekintetben nem vagyok mintafeleség?

Brade eleresztette füle mellett az iróniát.

– Ne törődj vele, Doris! Jean már csak ilyen.

Bement a nappaliba, lehuppant az egyik fotelba, kabátját hanyagul a szék karfájára vetette. Más körülmények között Brade szinte kényszeresen rendszerető volt (ő maga szükségszerű szakmai ártalomnak tartotta ezt a szokását, Doris viszont az anyai zsarnokság utóhatásának tulajdonította).

– Ginny már lefeküdt? – kérdezte.

– Igen, persze.

– Ő még nem tudja, ugye?

– Még nem. – Fogta Brade kabátját, és kiment az előszobába, hogy beakassza a szekrénybe. Kissé fojtott hangon szólt vissza: – Kérsz valamit?

– Mit?

– Enni.

– Nem. Gondolni se tudok ételre. Legalábbis egyelőre.

– De biztosan szívesen innál egy kortyot. – Ez inkább felszólítás volt, semmint kérdés.

És Brade, pedig nem szokott inni, ezúttal nem tiltakozott. (Hirtelenjében azt kívánta, bárcsak ne kellett volna Ginnynek ilyen korán lefeküdnie. Legalább meglett volna az az illúziója, hogy minden olyan, mint máskor.)

Doris a beépített faliszekrényhez lépett, ahol szerény italkészletüket tartották.

Brade az asszony mozdulatait figyelte, s közben az élet visszásságain töprengett. Mióta összeházasodtak, a világ az atombomba árnyékában él. Gyermekkorában a családot a gazdasági válság sújtotta. Vajon egész életét egy pusztulásra ítélt világban éli le, csak nem veszi észre, mert nem ismer mást?

Doris közben jégért és szódáért ment a konyhába, de csakhamar visszatért, mindkét kezében egy-egy pohárral. Leült egy párnára, szorosan Brade fotelja mellé, és rávetette távolülő, nagy barna szemeit. Ez rajta a legszebb, gondolta Brade, a szeme.

– Tulajdonképpen hogy történt? – kérdezte. – Csak azt tudom, hogy valami baleset volt.

Egyhajtásra kiitta a pohár felét. Köhögött, de máris sokkal jobban érezte magát.

– Feltehetően összekeverte a nátriumcianidot a nátriumacetáttal.

Szavaihoz nem fűzött magyarázatot. Doris nem volt vegyész, de végül is jó ideje együtt éltek, és az asszony ismerte a fontosabb kémiai szakkifejezéseket.

– Ó! – álla az éles fényben még hegyesebbnek tűnt. – Mindez persze nagyon szomorú, Lou, de téged, ugye, nem terhel semmilyen felelősség?

Brade a poharába meredt. – Nem, semmi. – Azután kisvártatva megkérdezte: – Mit szólt Cap? Gondolom, dühös volt?

– Nem is találkoztam vele – legyintett Doris. – Be se jött. Kint beszét Ginnyvel.

– Biztosan szétvetette a méreg.

– Ne törődj most vele! – mondta Doris. – És mit szólt Littleby professzor?

– Semmit, drágám. Bent sem volt.

– Ami késik, nem múlik. Legkésőbb szombat este találkozunk. Brade homlokráncolva meredt a semmibe.

– Tehát szerinted menjünk el?

– Feltétlenül elmegyünk. Mint mindig. Istenem, Lou, tudom, mennyire lesújtott ez az ügy, de azért még nem kell gyászt viselnünk – mondta kissé szemrehányóan. – Végtére is ez a kölyök mindenkire csak bajt hozott.

– De Doris...

– Otto Ranke is megmondta, amikor átvetted tőle Ralphot.

– Nem hinném, hogy Ranke ilyesmire gondolt volna – mondta kimérten Brade.

Ralph Neufeld először Rankéhoz jelentkezett doktorjelöltnek. A diákok a kar oktatói közül rendszerint azt választották, akinek számukra a legérdekesebb kutatási területe volt. Vagy aki a legtöbb ösztöndíj fölött rendelkezett.

És Neufeld választása Rankéra esett.

Ranke azonban szerencsétlen választásnak bizonyult. Egy tanár, még ha később megbánná is, többnyire kitart diákja mellett, és kötelességének tekinti, hogy segítse mindvégig, akár leteszi a doktorátust, akár beletörik a bicskája a dologba.

Otto Ranke professzor nem tartotta magát ehhez az íratlan szabályhoz. Ha valakit nem szívelt, egyszerűen elkergette.

A fizikai kémia területén a tanszéken ez a köpcös, erősen kopaszodó, ősz hajú férfi volt "a" professzor; számtalan díj és kitüntetés birtokosa. Ráadásul egy majdani Nobel-díj várományosa.

Ranke mogorva és szókimondó öregember hírében állt, bár Brade-nek gyakran az volt a gyanúja, hogy epés megjegyzései és dühkitörései mögött mindig valamilyen meghatározott szándék húzódik. Persze a fékezhetetlen zsenit könnyű eljátszani, és különösen azoknak ajánlatos ez a szerep, akik titkon kételkednek önnön zsenialitásukban.

Mindenesetre Neufeld, aki összeférhetetlenségével csaknem mindenkit magára haragított, röpke egy hónap elteltével összekülönbözött hasonlóképpen nehéz természetű professzorával. A szakítás után rögtön Brade-hez fordult, mondván, hogy át akar jönni hozzá.

Brade nem sokkal ez után, egy alkalmas pillanatban kifaggatta a fiatalemberről Rankét.

– Lehetetlen fickó! – fortyant fel az öreg. – Képtelenség együtt dolgozni vele. Lépten-nyomon csak baj van vele.

– Veled se lehet leányálom együtt dolgozni, Ottó! – mosolygott Brade.

– Ennek ehhez semmi köze – vágott vissza Ranke. – Még August Winfielddel is összeverekedett, szó szerint ököllel támadt rá.

– De hát miért?

– Csak úgy, egyszerűen csak úgy. Winfield azt a lombikot akarta használni, amit Neufeld nem sokkal korábban kipucolt. Még soha semmi bajom nem volt Winfielddel – igazán szépreményű ifjú. És nem szeretném, ha egy pszichopata szétzilálná a munkacsoportomat. Ha átveszed, Lou, rengeteg bajod lesz vele.

Brade azonban nem hallgatott rá. Kezdetben Neufeld külön laboratóriumban dolgozott. Brade óvatosan és tartózkodóan viselkedett vele. Várakozó álláspontra helyezkedett. Jól tudta, hogy szóbeszéd tárgya: mindig sikerül magához vennie a nehéz természetű diákokat, akiket a többi tanár igyekszik lerázni, és voltaképpen még büszke is erre.

Olykor szinte el is felejtette, hogy azért kell beérnie ezekkel a lehetetlen alakokkal, mert mindig neki volt a legkisebb ösztöndíjkerete.

Ennek ellenére egyik-másik diákjából elsőrangú szakember vált. Spencer James például, Brade mintadiákja ma a Manning-Vegyiművek alkalmazottja, és sikert sikerre halmoz, nem úgy, mint Ranke készséges és simulékony fejbólintójánosai.

Többszöri nekifutás után Neufeld kezdett magára találni, és a legjobb úton volt, hogy mintadiák legyen belőle. Az utóbbi időben figyelemre méltó, mi több, rendkívül bíztató eredményeket ért el, és a következő fél év során minden jel szerint képes lett volna rá, hogy Brade segítségével kiváló doktori disszertációt írjon.

Brade, akiben Doris megjegyzése indította el az iménti gondolatsort, csakhamar felocsúdott ábrándozásából. Nincs disszertáció; cián viszont van.

– Ha meggondolom, minden okom megvan rá – szőtte tovább a gondolat fonalát –, hogy gyászt viseljek. Ralph Neufeld matematikai lángész volt –, sokkal jobb nálam. Írhattunk volna egy tanulmányt a Journal of Chemical Physics számára, egy szép, kerek, magasröptű matematikai dolgozatot; Littleby kapkodhatta volna a fejét.

– Fejezze be valaki más a disszertációt! – mondta kurtán Doris.

– Talán ezt az új diákot, Simpsont, rábeszélhetném, hogy vegye fel Rankénál a kinetikát, de kétlem, hogy bírná cérnával. Arról nem is beszélve, hogy Simpson hiába fejezné be Ralph munkáját, a doktorátushoz ez kevés, márpedig felelős vagyok azért, hogy ledoktoráljon.

– De magadért is felelős vagy, Lou! És a családodért – ezt ne feledd!

Brade szórakozottan nézegette a pohár alján lotyogó italt. Valahogy Doris tudtára kellene adnia...

Figyelmét azonban elterelte valami neszezés; az emelet szőnyegpadlóján meztelen lábak lopakodtak.

– Papa?! Megjöttél, papuska? – hallatszott egy csengő hang. Doris nyomban a lépcsőnél termett.

– Virginia! – hangjában harag bujkált.

– Beszélni szeretnék vele – avatkozott közbe Brade.

– Cap Anson küldött neked néhány fejezetet a könyvéből – válaszolt a lány helyett Doris. – Ez minden, amit mondani akar neked.

– Jó, jó, azért beszélek vele. – Brade fölment a lépcsőn. – Mi újság, Ginny?

Ginny nemsokára betölti a tizenkettőt. Lehajolt és a karjába vette.

– Hallottam, hogy hazajöttél – mondta Ginny – de aztán hiába vártám, hogy feljössz jó éjszakát kívánni. Mama ragaszkodott hozzá, hogy vacsora után azonnal lefeküdjek. Csak kinéztem, itt vagy-e.

– Örülök neki.

– Papa, mondani akarok valamit!

Még néhány év, és Ginny olyan magas lesz, mint az anyja. Ugyanaz a selymes, sötétbarna haj, ugyanaz a távol ülő, barna szempár. Csak a bőre olyan fehér, mint az övé.

– Épp odakint voltam – mondta Ginny –, amikor megérkezett Cap Anson. Pontosan ötkor.

(Brade önkéntelenül elnevette magát. Jól ismerte az öregúr rögeszmés pontosságát, és szégyellte, amiért felültette. De ezúttal nem ő volt a hibás; tényleg nem tehetett róla.)

– Igen – folytatta Ginny –, aztán átadott egy borítékot, és azt mondta, adjam oda, ha hazajössz.

– És nagyon mérges volt, igaz?

– Hát... nem is tudom, inkább rideg volt. Nem is mosolygott, vagy ilyesmi.

– Nálad van a boríték?

– Mindjárt hozom! – Elrohant, de nyomban ott termett, kezében a nagyalakú, vastag borítékkal. – Itt van.

– Köszönöm, Ginny! És most legjobb lesz, ha visszabújsz az ágyba. És csukd be az ajtót!

– Jó – mondta a lány, miközben a bal csuklóján díszelgő ragtapaszt piszkálta. – Négyszemközt akarsz beszélni a mamával?

– Nem akarunk zavarni: neked is jobb volna, ha becsuknád.

Ahogy fölegyenesedett, halkan megroppant a térde. Hóna alatt Cap Anson kéziratával vissza akart vonulni, de Ginny tágranyílt, ragyogó szemei nem eresztették.

– Valami baj van az egyetemen, papa? Brade feszengett. Csak nem hallgatózott?

– Miért kérdezed?

A kislány feltűnően nyugtalan és izgatott volt.

– Littleby professzor kirúgott? Brade hirtelen nem kapott levegőt.

– Ez igazán buta kérdés volt! – csattant fel, amikor felocsúdott. – Most pedig tünés a szobába! Apádat nem rúghatja ki senki. Úgy, és most indíts!

Ginny visszament a szobába. Behúzta az ajtót, de azért hagyott rajta egy rést, mire Brade odalépett, és becsukta.

– Egy hangot se halljak, megértetted?

Majd szétvetette a düh, ahogy lefelé trappolt a lépcsőn. De miért haragszik Ginnyre? Inkább vigasztalnia kellett volna. Meg kellett volna nyugtatnia. Ha megérezte szülei bizonytalanságát, és ebbből rá is átragadt valami, akkor ebben ők, a szülők a vétkesek.

Elhatározta, hogy nem lesz tapintatos, nem köntörfalaz. Kíméletlenül elmond Dorisnak mindent. Hadd tudja meg, gondolta bőszen.

– A dologban az a legrosszabb – fogott hozzá elszántan –, hogy Ralph Neufeld halála nem baleset volt.

Doris szemlátomást megrémült.

– Azt akarod mondani, hogy szándékosan tette? Hogy öngyilkos lett?

– Nem. Ahhoz nem kellett volna belefognia egy bonyolult kísérletbe. Nem. Valaki más ölte meg. Meggyilkolták.

3.

Doris Brade elképedten meredt férjére, aztán haragos nevetésben tört ki.

– Neked elment az eszed, Lou! – Majd a folytatást lenyelve, tágranyílt szemmel kérdezte: – Kint volt a rendőrség? Ők mondták?

– Persze, hogy kint volt a rendőrség. Ralph nem természetes halállal halt meg. De ezt nem a rendőrök mondták. Ők azt hiszik, baleset volt.

– Akkor az lesz a legjobb, ha rájuk hagyod.

– Még nem tudnak mindent, Doris. Végül is nem vegyészek.

– Ennek meg mi köze hozzá?

Brade az ujjait mustrálgatta, aztán áthajolt az asztalon, és leoltotta a lámpát. Fejfájás gyötörte; a konyhából beszűrődő halvány fény sokkal kellemesebb volt.

– Lehetséges, hogy a nátriumacetát és a nátriumcianid egyforma üvegben volt, és Ralphnak nem tűnt fel, hogy a rossz üveghez nyúlt. Mondom, ez lehetséges. De később észre kellett volna vennie.

– Hogyan?

– Ha egyszer kipróbálnád, rögtön tudnád, mire gondolok. A nyomozó egyszerűen két fehér kristályt látott, és beérte ennyivél. Csakhogy ez nem minden. Én azonban, ki tudja miért, nem szóltam, hogy nézze meg őket közelebbről. Ugyanis a két anyag korántsem egyforma. A nátriumacetát például jobban magába szívja a légnedvességet, következésképpen a kristályok kissé összecsomósodnak. Egy vegyész, aki gyakran mér ki acetátot, bekötött szemmel is észrevette volna, hogy valami nincs rendben.

Volt valami merev és fenyegető Doris testtartásában, ahogy ott feküdt vele szemben a heverőn. Csupán két keze fehérlett a félhomályban.

– Szóltál erről valakinek? – kérdezte.

– Nem.

– Én már azon se csodálkoztam volna, ha szólsz. Amúgy is furcsa szerzet vagy, de ez már több mint furcsa. Alighanem elment az eszed.

– Hogyhogy?

– Na, ide figyelj! Littleby jószerivel megígérte, hogy idén véglegesít. Ezt te magad mondtad.

– Nem egészen így mondtam, Doris. Littleby csupán annyit mondott, tizenegy év várakozás éppen elég. Ahogy ezt a kócerájt ismerem, ez éppúgy jelentheti, hogy küszöbön áll az elbocsájtásom – azaz kirúg, ahogy Ginny mondta. Ginny ugyanis azt hitte, gondolom, te is hallottad, hogy ki vagyok rúgva.

– Hallottam – mondta szenvtelenül Doris.

– Egyáltalán, hogy jut ilyesmi az eszébe?

– Nyilván hallotta, amikor erről beszéltünk. Végtére is nem süket, és elég nagy ahhoz, hogy megértse, amit hall.

– Szerinted helyes, ha megfosztjuk a biztonságérzetétől?

– Mindenesetre nem rosszabb egy csalóka biztonságnál. De nem erről beszéltünk, Lou. A kinevezéseddel kellene törődnöd.

– Gyilkosság történt, Doris – mondta határozottan Brade, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – Erről van szó.

– Az előléptetésedről van szó, Lou. Littlebynek kapóra jön, hogy megmérgezték az egyik diákodat; kiváló ürügy, hogy elodázza a kinevezésedet. És ha nem maradsz nyugton, gyilkosságról fecsegsz, és mindenáron botrányt akarsz, mérget vehetsz rá, hogy végleg pont kerül az ügyedre.

– Ez nem áll szándékomban – kezdte Brade, de Doris félbeszakította.

– Tudom. Lehetőleg mindent titokban akarsz tartani, hogy aztán egyszer csak valami egészen gyerekes és nevetséges tettre szánd el magad, mert – úgymond – kötelességednek erezd – az egyetemmel, a társadalommal, vagy tudom is én mivel szemben. Csak a családodra nem gondolsz. – Ezt nem gondolod komolyan, Doris – mondta Brade. Ma este különösen nem volt ínyére az efféle hegyi beszéd. – Ha az egyetemen egy gyilkos szaladgál, ezt a tényt nem hagyhatom egyszerűen figyelmen kivül. Egy vegyi labor túl veszélyes hely ahhoz, hogy szabadon garázdálkodhasson benne valami gyilkos. A cianid csupán egy a sok halálos méreg közül, de ha az illetőnek másodszor is eszébe jutna ölni, száz, mi több, ezer hasonlót talál. Lehetetlen kiküszöbölni minden veszélyt, akármilyen óvatos is az ember. Az talán nem kötelességem a családommal szemben, hogy megvédjem magam? Hátha én vagyok a következő áldozat.

– Miért éppen te?

– Miért ne? Miért épp Ralph? És miért ne én?

– Gyújtsd már fel a lámpát! – Doris indulatos mozdulattal maga nyúlt a kapcsolóhoz. – Megőrjíted az embert! Nem is volt gyilkosság. Az az idióta Ralphod egyszerűen nem vette észre, hogy tévedésből cianid került a kezébe. Ez tény, és tények ellen nem lehet szavakkal hadakozni. Szórakozott volt és figyelmetlen. Könnyű azt mondani, hogy egy vegyész sohasem keverné össze a kettőt, csakhogy az ember nem gép, nem automata. Elfelejted, hogy néha egy vegyész is lehet figyelmetlen, fáradf, vagy máson jár az esze, vagy éppen dühös valamiért. Akárhányszor elkövethet hibát; a legképtelenebb hibát is elkövetheti. És Ralph pontosan ezt tette.

Brade a fejét rázta. Zavarta a fény, de nem oltotta el a lámpát.

– Sajnos tárgyi bizonyíték is van. – Brade lassan és megfontoltan beszélt, hogy Doris megértse. – Ralph módszeresen dolgozott; mindig gondosan előkészítette a szükséges anyagokat, nehogy félbe kelljen szakítania a kísérletet csak azért, mert valami éppen nincs a kezeügyében. Erre mindig is nagy gondot fordított. Így például előre bekészített két tízgrammos nátriumacetátadagot tíz Erlenmeyer-lombikba, ami egy egész kísérletsorozathoz elegendő.

Amikor a nyomozó elment, megnéztem Ralph fiókjait, és még hét Erlenmeyer-lombikot találtam. Látszólag nátriumacetát volt bennük, de a biztonság kedvéért – csak a külsőre nem hagyatkozhat az ember – ezüstnitrát-oldattal ellenőriztem. Ha cianid lett volna bennük, akármilyen kis mennyiségben, már a legelső csepp nitrátoldat hatására fehér ezüstcianid csapódik ki. De semmi ilyesmi nem történt.

Azután megtaláltam azt a lombikot, amelyet Ralph az utolsó kísérleténél használt. Ott állt a vegyifülkében, közvetlenül a kísérleti berendezés mögött. Néhány kristály a lombik falára tapadt, ami természetes, hisz nem a hozzáadott acetát mennyisége szabja meg a reakció sebességét. Oldatot készítettem belőle, ezüstnitrátot adtam hozzá – és a csapadék megjelent.

A por persze közönséges konyhasó, nátriumklorid, vagy akármilyen hasonló anyag is lehetett. Az ezüstklorid is fehér csapadék formájában jelentkezik, csakhogy rázás hatására nem oldódik fel újból.

Az ezüstcianid viszont igen, ez a csapadék pedig feloldódott. Még szerencse, hogy Doheny nem ért hozzá, úgyhogy nem kérdezősködött tovább.

– Doheny?

– A detektív.

– Vagy úgy! Leszel szíves megmagyarázni, mit jelent ez az egész történet az Erlenmeyer-lombikokkal és az ezüstnitráttal?

– Ugyan, drágám, hát nem világos? Ralph tíz lombikot készített elő a kísérlethez. Kettőt felhasznált közülük: az egyiket tegnapelőtt, a másikat tegnap. Nem is volt velük semmi baj. De a harmadik megölte. A maradék hét megint teljesen ártalmatlan volt. Ha Ralph összekeverte volna a nátriumcianidot a nátriumacetáttal – tegyük fel, ideges volt, nem figyelt oda, nem tudta, mit csinál – akkor minden lombikba cianidot tett volna. Ki az az agyalágyult, aki először cianiddal megtölt egy lombikot, aztán visszamegy a polchoz, alvajáróként fogja az acetátot, és azzal tölti meg a többit. És az is ki van zárva, hogy kilencet megtolt acetáttal, azután fogja a cianidot, és megtölti vele – tévedésből – a tizediket. Ilyen nincs.

Doris a homlokát ráncolta.

– Talán a cianiddal kezdte, és később észrevette a tévedését.

– Akkor biztosan kiönti, és elmossa azt az egyet.

– Talán nemcsak az egyikbe tett cianidot, talán mind a tízbe – és az egyiket elfelejtette kiüríteni.

– Ez már egyszerre két végzetes és valószínűtlen tévedés. Először összecseréli a cianidot az acetáttal, aztán elfelejteti kiüríteni a cianidos lombikot. Az isten szerelmére, a cianid nem játékszer; egy vegyész, aki gyakorta használja ezeket az anyagokat, nem csinál ilyet. Egy vegyész egyszerűen nem lehet ennyire figyelmetlen. Ilyen nincs! És Ralph mindig nagyon gondos volt.

Doris hallgatott, és Brade hasztalan próbált szabadulni baljós gondolataitól. Látszólag ártalmatlan apróság, amelyből beláthatatlan dolgok következnek, és mégis, a tudományos kutatómunka gyakorlatában mindennapos. Vajon miért retten vissza tőle, hogy emberekre vonatkoztassa azt a logikai rendszert, amelyet képletekre és atomokra minden további nélkül alkalmazott? Talán azért, mert most másfélék a végkövetkeztetések?

– A végkövetkeztetés tehát az – folytatta –, hogy valaki szándékosan cserélte ki az egyik lombikban a cianidot acetátra.

– De miért? – kérdezte Doris.

– Hogy megölje Ralphot.

– De miért?

– Sejtelmem sincs. Nem tudok semmit a magánéletéről; honnan tudhatnám, mi volt az indíték? Hovatovább másfél éve, hogy együtt dolgozunk, és jóformán semmit nem tudok róla.

– Talán bizony ezért is lelkiismeretfurdalásod van? Ugyan mit tudott rólad Cap Anson, amikor együtt dolgoztatok?

Brade önkéntelenül is elmosolyodott. Mióta az eszét tudja, a professzort mindenki "Cap"-nak hívta, de senki sem tudta, miért. Brade mintha emlékezett volna egy Cap Anson nevű baseball-játékosra; talán ezért. Anson szerint minden perc, amit a laboron kívül tölt, felesleges ídőpocsékolás, minden beszéd, ami nem a kutatással kapcsolatos, üres fecsegés vagy értelmetlen bájcsevely. Diákjaira pedig úgy tekintett, mint saját énjének toldalékaira, mint meghosszabított karjaira, agyának melléktekervényeire.

– Cap különleges eset – mondta.

– Most épp nem bánnám, ha jobban hasonlítanál rá – vágott vissza Doris. – Cap legnagyobb erénye, ahogy mondani szoktad, hogy pontosan addig megy el, ameddig a tények engedik. Te ezzel szemben túlteszed magad a tényeken. Egész elméleted abból a feltevésből indul ki, hogy Ralph mind a tíz lombikba egyszerre tette bele az acetátot. De honnan veszed ezt? Még ha máskor mindig így csinálta is – honnan tudod, hogy nem épp ez az eset volt-e a kivétel a szabály alól? Na persze, mondhatod azt, hogy Ralph mindig kínosan gondos volt, a módszeresség mintaképe meg minden, és hogy mindig mindent így és nem másként csinált. Csakhogy, Lou, az ember nem gép. Ha bekészített is egy csomó lombikot a szekrénybe, lehet, hogy valamilyen általunk ismetretlen okból még egyet akart tölteni. Talán az egyik kiborult, vagy eltörött, vagy észrevette, hogy csak kilencet készített elő. Ha viszont utólag még egy lombikot használt, csak egyetlen egyet, akkor nagyon is elképzelhető, hogy ebbe az egybe tévedésből cianidot tett acetát helyett.

Brade fáradtan bólintott.

– Elképzelhető, esetleg, talán. Minden lehet. De ha nyakatekert lehetőségek kiagyalása helyett ahhoz tartjuk magunkat, ami a legvalószínűbb, akkor nem marad más, csak a gyilkosság.

– Ezt ki ne ejtsd még egyszer a szádon, Lou! – mondta fojtott hangon Doris. – Nekem édesmindegy, hogy gyilkosság volt-e, vagy sem. Nem akarom, hogy botrányt csinálj! Nem teheted kockára a kinevezésedet. Hát nem érted?

Váratlanul megszólalt a telefon. Doris, aki közvetlenül mellette ült, felvette. Aztán felnézett Bradere, és kezével letakarta a kagylót.

– Littleby.

– Mi a fene! – suttogta meglepve Brade.

– Nyugi! – intette Doris, ujját figyelmeztetően az ajkára téve. Brade átvette a kagylót.

– Halló, Littleby professzor?

A hang hallatán a legapróbb részletekig megjelentek előtte Littleby széles, lágy vonásai, az arc üde, pirospozsgás színét csak még inkább kiemelő gyér, ősz fürtök, a kerek, tokában folytatódó áll, a krumpliorr, a porcelánkék szempár.

– Halló, Brade! – kezdte a tanszékvezető. – Szörnyű eset. Épp most értesültem róla.

– Igen, uram, nagyon szomorú.

– Persze nem sokat tudok a fiúról. Ha jól emlékszem, bizonyos fenntartások voltak, hogy doktorira engedjük-e –, de ez ugyebár most nem lényeges. Persze az egyéniség nagyon is fontos, és én mindig mondtam, hogy a labormunkában szoros összefüggés van bizonyos személyiségjegyek és a balesetek gyakorisága között. Egy pszichiáter bizonyára fantasztikusabbnál fantasztikusabb elméleteket gyárthat ebből, én azonban beérem a ténymegállapítással. Mellesleg be tudna ugrani hozzám reggel, az órája előtt?

– Természetesen. Szabad kérdeznem, uram, miről van szó?

– Csak néhány kérdés ezzel az üggyel összefüggésben. Ha jól tudom, kilenckor van előadása.

– Igen, uram.

– Nos, akkor félre ott lehet nálam. És ne vegye nagyon a szívére! Szörnyű eset, Brade. Igazán szörnyű. – Azzal letette a kagylót.

– Látni akar? – kérdezte Doris. – Miért?

– Nem árulta el. – Felemelte régesrég kiürült poharát. – Kedve lett volna újra megtölteni, de aztán visszatette az asztalra. – Azt hiszem, ideje volna enni valamit. Vagy te már ettél? – Nem – felelte kurtán Doris.

* * *

Szó nélkül ették a salátát. Brade hálás volt a csöndért.

– Szeretném, ha tudnád, Lou... – mondta végül Doris.

– Igen?

– ...hogy nem várok tovább. Még idén meg kell kapnod a kinevezést. Ha most is elpuskázod, végeztünk. Elég sokáig vártam, Lou, és évről évre, ha eljött a június, rettegtem, hogy meghosszabbítják-e a szerződést. Nem akarok több ilyen júniust.

– Csak nem gondolod komolyan, hogy nem hosszabítják meg?

– Gondolni sem akarok rá. Elegem van a lehetőségek mérlegeléséből, bizonyosságot akarok. Ha kineveznek adjunktusnak, a szerződést automatikusan mindig meghosszabbítják. A véglegesítés azt jelenti, hogy a hosszabbítás automatikusan történik, igaz?

– Igen. Hacsak nincs valami rendkívüli.

– Ertem. Szóval nem akarok több ilyen júniust. Azt akarom, hogy ne kelljen többé a "pénzügyi évvel" törődnöm. Azt akarom, hogy véglegesítsenek.

– Csakhogy ezt én nem tudom neked garantálni, Doris – mondta szelíden Brade.

– Ha Littlebynek vagy bárki másnak gyilkosságról és hasonló őrültségekről kezdesz beszélni, akkor máris garantáltad az ellenkezőjét. És ha megteszed, Lou... ha megteszed... – Szaporán pislogott, mint aki a könnyeivel küszködik. – Ó, Lou, nem bírom tovább!

Brade tudta, mit érez az asszony. Hisz ő ugyanúgy gyötrődött. Minden erőt és bizakodást kimostak belőlük az évek, a válság évei – mert tehetetlenül nézték, ahogy szüleiket elemészti a gond, és nem értették, mi történik körülöttük.

Mindketten ebbe az "előléptetésbe" kapaszkodtak, a "véglegesítéstől" remélték, hogy megszabadulhatnak ezektől az emlékektől. De mit tehet ő?

Villájával lassan és akkurátusán kettészelt egy salátalevelet, félbevágta, aztán a két felet még egyszer félbevágta.

– Nem hagyhatom annyiban. Ha csakugyan gyilkosság volt, a rendőrség előbb-utóbb úgyis rájön.

– Akkor rájön. Neked semmi közöd hozzá.

– Hogyhogy semmi közöm hozzá? – Felállt. – Készítek magamnak még egy italt.

– Jó.

– Gondolkodtál azon, ki lehet a gyilkos? – kérdezte sután kevergetve az italt.

– Nem. És nem is akarok.

– Gondolkozz csak! – A pohara fölött Dorisra nézett, és bár nehezére esett, a szemébe kellett mondania.

– A gyilkos ért a kémiához. Aki nem dolgozott laboratóriumban, sohase merne belekontárkodni egy kísérletbe. Nem venné magának a bátorságot, hogy cianidot csempésszen egy lombikba. Bizonyára egyszerűbb eszközhöz folyamodna: pisztolyt használna vagy kést, vagy valahonnan a mélybe lökné áldozatát.

– Most tehát ráadásul azt állítod, hogy a gyilkos a tanszéken dolgozik?

– Nem tudok másra gondolni. Valahogy be kellett jutnia a laborba, és az egyik lombikban ki kellett cserélnie az acetátot cianiddal. Nyilván nem akkor tette, amikor Ralph is ott volt. Először is Ralph betegesen bizalmatlan fickó volt, aki senkinek nem engedte volna meg, hogy az ő felszerelésével babráljon; tulajdonképpen Rankéval is ezen különbözött össze. A csere tehát csakis Ralph távollétében történhetett. Csakhogy Ralph mindig bezárta a labort, ha kiment – még akkor is, ha csak átszaladt a könyvtárba, hogy valaminek utánanézzen. Ennek gyakran tanúja voltam. A gyilkosnak tehát saját kulcsa volt.

– Istenem, ezek a következtetések! Az, hogy többször láttad, még nem jelenti, hogy mindig bezárta az ajtót. Talán néha mégis elfelejtette. De tegyük fel, hogy ez sohase fordult elő, egy zárat nemcsak kulccsal lehet kinyitni.

– Nem mondom, számításba vehetjük ezt a lehetőséget is. De inkább maradjunk a legkézenfekvőbb magyarázatnál. A rendőrség is ezt fogja tenni. Olyasvalakit fog keresni, akinek kulcsa van; aki ismerte Ralph kísérleteit, aki tudta, hol tartja az acetátot, a lombikjait és a többi. És ne felejtsük el, csak az egyik lombik tartalmát cserélte ki.

– Miért? – kérdezte Doris, aki végre kapisgálni kezdte a dolgot.

– Mert a gyilkos ismerte Ralph kényszeres rendszeretetét. Tudnia kellett, hogy Ralph mindig a bal oldali lombikot használja, és naponta csak egy kísérletet végez. Vagyis a méreggel töltött lombikra csütörtöki napon kerül sor – tehát olyankor, amikor egyedül van, mert kollegája az előadóteremben ül. És a maradék cianid nem sodor veszélybe mást. Tehát a gyilkos minden szükséges körülménnyel tisztában volt.

– Hova akarsz kilyukadni, Lou?

– Oda, hogy a rendőrség is ugyanezeket a körülményeket fogja mérlegelni, és azt az embert fogja keresni, akire mindez ráillik.

– És ki az?

– Na ki? Mit gondolsz, miért vigyáztam olyan kínosan, nehogy bármit is kikotyogjak a rendőrségnek? – Brade belekortyolt az italba, aztán egyhajtásra kiitta. – Én, drágám – krákogta. – Én. Én vagyok az, akire mindez ráillik. Csak én jöhetek szóba, mint gyanúsított.

4.

Amikor másnap reggel bement az egyetemre, az út hosszabbnak tűnt, mint előző este hazafelé. Lefekvés előtt még egy harmadik, majd egy negyedik pohárral is felhajtott, de az alkohol nem derítette jobb kedvre.

Doris végig baljós hallgatásba burkolódzott, és műsorzárásig ült a tévé előtt. Brade kivette a borítékból Cap Anson kéziratát, hogy átfussa, de hiába akart kedvében járni az öregnek, a betűk eszeveszett táncot jártak a szeme előtt, és miután ötödször fogott neki az első bekezdésnek, feladta. Egyikük sem aludt jól. Ginny nyúzott, riadt arccal indult iskolába. A gyerekek, Brade ezt régóta tudta, láthatatlan antennáikkal csalhatatlanul felfogják a felnőttek hangulat- és kedélyváltozásait.

Nem mintha Dorist vagy önmagát hibáztatná mindezért. A körülmények hálóján akadtak fenn, azon a hálón, amelyben az egész emberiség vergődik.

Még be sem fejezte a kísérleteket Cap felügyelete mellett készülő disszertációjához, amikor az egyetem óraadói állást kínált neki. Ilyen mennyei ajándékra legmerészebb álmaiban sem számított. Az ipar kihívásai és létbizonytalansága egyáltalán nem volt az ínyére. Nem tudott könyökölni, még az ösztöndíjakért folytatott versenyfutástól is távoltartotta magát. Nyugalmas, biztos állásra vágyott. Kockázatmentes biztonság – ez volt a jelszava.

Ebben az időben vette el Dorist. Mindketten egyet akartak: biztos, gondtalan jövőt. Az üstökös-pályáról, a lehetséges bukást elkerülendő, lemondtak a biztonság javára.

Tanszéki állás egy jóhírű egyetemen – nem kevés. Jöhet gazdasági válság, átmenetileg még a béreket is megkurtíthatják, az egyetem dolgozói minden csapást túlélnek. S ha öreg napjaira nyugdíjba vonul mint tiszteletbeli professzor, kapja a nyugdíj mellé a fele fizetését egészen addig, amíg utoljára alá nem írja a jelenléti ívet, és fáradt professzor-tekintetét végre a mennyek nagy fekete falitáblájára emelheti. Múlt az idő, és Brade két évre rá már tanársegéd volt. Kutatásai érdekes, ámde némiképp félreeső területeken folytak. Témaválasztásában is igyekezett kerülni minden feltűnést. És mert a pénz mindig oda folyt, ahol "valami történt", neki többnyire épphogy csak csurrant-cseppent. A remélt előléptetés pedig egyre késett.

Nagyon jól meg tudta érteni Dorist. Évről évre, s ennek immár tizenhét esztendeje, kézhez kapja a fehér papírost – nem a pirosat, mindig a fehéret –, mely munkaviszonyának meghosszabbítását jelentette. Újabb egy évre.

Természetes, hogy Doris a véglegesítést várta.

Hiába próbálta magyarázni, hogy a "véglegesítés" üres szó csupán. Igaz ugyan, hogy egy adjunktust csak különleges okból és az Egyetemi Tanács (azaz a kollegák) szavazata alapján lehet kitenni, de ha akarják, felmondás nélkül is megszabadulhatnak tőle. Tapintatosan felszólítják, hogy önként távozzon, ha pedig nem hajlik a szóra, pokollá teszik az életét, és véglegesítés ide, véglegesítés oda, előbb-utóbb kiutálják.

Ám Doris hajthatatlan volt. Csak azt tudta, hogy férjét bármikor elbocsáthatják. A felmondáshoz nem kell különleges ok, nincs szükség a Tanács szavazatára.

Dorist szüntelenül a gazdasági válság réme gyötörte, és biztonságot akart. Ahogy én magam is, gondolta komoran Brade.

* * *

Bekanyarodott a kari parkolóba, és keresett egy szabad helyet. A fekete kőfal előtt adjunktustól felfelé minden tanárnak fenntartott parkolóhelye volt. Máskor nem gondolt rá, de ma ebben a tényben is világosan felfedezni vélte azt a bizonyos bűvös határvonalat.

Felment az intézet főbejáratához vezető falépcsőn. A közeli padról, mely a gyepet átszelő köves út mentén állt, két diák figyelte. Az egyik odasúgott valamit a másiknak, miközben tekintetükkel követték mozdulatait.

Brade behúzta a nyakát, és továbbment. Nem vette meg a reggeli újságokat; biztosan mindent megírtak.

De a fenébe is, azért még nem kell úgy bámulni! Talán ott van az arcán a halál bélyege? Vagy feliratot visel: "Vigyázat, méreg!"

Azon vette észre magát, hogy meggyorsítja lépteit, tudatosan visszafogta a tempót. Aztán a széles, kétszárnyú ajtón belépve balra fordult, és ez azt jelentette, hogy a nap rosszul kezdődött. Jobbra kellett volna mennie, a lifthez, mely felviszi negyedik emeleti dolgozószobájába.

Mégis balra indult, és belépett a KÉMlA TANSZÉK feliratú ajtón. Hirtelen ismét elemista diáknak érezte magát, akit a szigorú, két méter magas tanár a még magasabb igazgatóhoz küldött.

Órájára nézett. Nyolc húsz; még volt tíz perce.

Jean Makris egy diákkal beszélt; alighogy Brade leült az egyik sarokban, kiküldte a fiút.

– A főnök mindjárt fogadja, tanár úr! – közölte ültéből felemelkedve a nő. – Épp telefonál.

– Csak nyugodtan! – mondta Brade. – Korábban jöttem.

Jean az íróasztal mögül odalépett hozzá. Brade legszívesebben hátrébb húzódott volna, mert mint mindig, most is az volt az érzése, hogy a nő meg akarja igazítani a nyakkendőjét.

Jean Makrisnak keskeny arca és kiálló fogai voltak, és mindig gondterhelt képet vágott, holott valójában nem volt semmi gondja, erről Brade szentül meg volt győződve. Lelkiismeretes, szorgalmas lény volt, ügyesen le tudta rázni a nemkívánatos látogatókat, mindig idejében emlékeztette Brade-et a határidőkre és a megbeszélésekre, és mert az egyetem nem volt hajlandó külön titkárnőt adni mellé, Jean volt az, aki szabadidejében ellátta mellette a titkárnői teendőket is.

– Egész megijedtem – suttogta bizalmas hangon –, amikor tegnap felhívott, tanár úr. El tudom képzelni, mit érzett.

– Csakugyan megrázott a dolog, Miss Makris.

– Remélem – mondta a nő, ha lehet, még bizalmasabb hangon –, nem lepődött meg a felesége, hogy később ért haza. Én igyekeztem megmagyarázni neki.

– Ez igazán kedves volt Magától, nagyon köszönöm!

– Gondoltam, amilyen pontos szokott lenni, még a felesége azt hinné, szóval tudja... esetleg nyugtalankodik, és azt hiszi... érti ugye?

Csak nem arra gondol, futott át Brade agyán a gondolat, hogy Doris esetleg félrelépéssel gyanúsíthatja. Megrökönyödve meredt a nőre. De Jean nyomban másra terelte a szót.

– Kellemetlen ügy, különösen, ha meggondolom, hogy a fiú önnél akart doktorálni.

– Igen, meglehetősen kínos.

– Nos, éppen ezért...

Miss Makris íróasztala felől halk zümmögés hallatszott. – Littleby professzor kéreti ... ha kijött, majd befejezem – intett utána sokatmondóan.

Brade az ajtóhoz lépve még látta, ahogy Jean megigazítja a blúzát, mely alkalmasint legalább olyan szűzies volt, mint az alig észlelhető méretű keblek alatta.

Littleby professzor letette a telefont; arcán műmosoly ült. Talán ez a mosoly is valódi volt valamikor, gondolta magában Brade, de egy magas beosztású vezetőtől ugyebár mégsem lehet elvárni, hogy minden gesztusa őszinte emberi érzéseket tükrözzön. Biztosra kell mennie, ezért olajozott mechanizmusokat fejleszt ki magában, és ha a pillanat úgy kívánja, bármikor arcára képes csalni egy mosolyt, függetlenül attól, valóban mosolyoghatnékja van-e.

– Jó reggelt, Littleby professzor! – mondta Brade, saját műmosolya mögé bújva.

Littleby bólintott, megdörzsölte a fülét, majd így szólt:

– Szörnyű eset, igazán szörnyű.

Simára borotvált, széles, pirospozsgás arca a pillanathoz illő, gondterhelt kifejezést öltött. A zakó alatt Littleby mindig mellényt viselt. Ő volt a tanszéken az egyetlen, aki az év minden szakában – ki tudja, miért – mellényt hordott; talán a saját beosztásának kijáró tisztelet jeléül, vagy mert egyszerűen nem tudta, hogy a mellény rég kiment a divatból.

Littleby számára húsz évvel ezelőtt megállt az idő. Az elektrokémiáról írt könyve akkoriban három kiadást ért meg, és alapműnek számított ezen a területen. De negyedik kiadásra már nem került sor. Littleby néha elábrándozott egy új kiadásról, melyen, ha ideje engedné, szívesen dolgozna, de igazából ő sem hitt benne.

De ez nem is volt lényeges. A könyv megalapozta szakmai hírnevét, a króm galvanizálásával kapcsolatos néhány szabadalma pedig szerény, ám független jövedelmet biztosított, s az öreg Bannermann halála a tanszékvezetői kinevezést is meghozta a számára.

Brade bólintott, kifejezésre juttatva, hogy az "eset" szerinte is szörnyű.

– Engem persze egyáltalán nem lepett meg – mondta Littleby –, hogy ez a dolog éppen Ralph Neufelddel történt. Összeférhetetlen alak volt, ahogy már tegnap is mondtam a telefonban. Átfutottam a róla szóló tanári véleményeket, és ezek, mondhatom, korántsem hízelgőek, még ha maga személy szerint nagyra is tartotta.

– Bizonyos szempontból nehezen kezelhető fiú volt – mondta Brade –, de voltak jó tulajdonságai is.

– Bizonyára – hagyta rá hidegen Littleby. – De ez most nem fontos. Nekem első sorban a kar és a tanszék érdekeit kell szem előtt tartanom.

Brade figyelmesen nézte a tanszékvezetőt, aki az íróasztalán heverő papírokat rendezgette.

– Senki nem vetheti a szemünkre – folytatta Littleby –, hogy nem tartottuk be a biztonsági előírásokat.

– Természetesen.

– Mellesleg, hogy történt? Ha jól tudom, hidrogéncianidot lélegzett be. De mégis, hogyan?

Brade vázlatosan ismertette a történteket.

– Maga is láthatja – mondta Littleby; – a kísérletnek zárt rendszerben kellett volna folynia. Az edényről hiányzott a visszafolyató gőzkondenzátor. Ha rajta van, nem dugja oda azt az ostoba orrát.

Brade többször is javasolta, hogy Ralph használjon visszafolyatót, de erről most nem szólt, nehogy azt a látszatot keltse, hogy egy halottal takarózik. Csupán megállapította: ehhez speciális felszerelésre lett volna szükség, és Neufeld nyilván úgy gondolta, hogy nyitott edényben könnyebben ellenőrizheti a kísérletet. A párolgás a kísérlet szempontjából nem volt számottevő, viszont egyszerűbben, sok felesleges mozdulatot megtakarítva lehetett adagolni az anyagot.

– Lárifári! A helyzet az, hogy manapság a fiatalok a legkevésbé sem törődnek a biztonsággal. Mondhatom, amikor végigjártam a laborokat, valósággal elszörnyedtem a látottakon. Láttam, amint nyílt lángon hevítik az oldatokat! Mintha soha nem hallottak volna azbeszthálóról. A vegyifülkék pedig nyomorúságos állapotban vannak. Őszintén szólva az volt a szándékom, hogy tanszéki értekezletet hívok össze ebben a tárgyban, és csak most sajnálom igazán, hogy előbb nem tettem meg.

Brade nyugtalanul fészkelődött a székén. A diáklaborok biztonsági rendszabályai megfeleltek a követelményeknek.

– Egy-egy kisebb vágástól vagy mart sebtől eltekintve ez volt az első baleset tíz éve.

– Miért, hány ilyen balesetet akar?

Brade hallgatott, Littleby pedig, mielőtt folytatta volna mondókáját, előbb alaposan kiélvezte jelentőségteljes szavainak hatását.

– Azt hiszem, többet kellene beszélnünk a biz-

tonságról. Javaslom, tartsunk egy előadássorozatot a laborokban betartandó előírásokról és tilalmakról. Az órát délután ötre tehetnénk, és minden laborban dolgozó diáknak kötelezővé tennénk a részvételt. Mi erről a véleménye?

– Megpróbálhatjuk.

– Rendben van. Ez esetben megkérem magát, Brade tanár úr, hogy szervezze meg a kurzust, és azt hiszem, nem ártana, ha Cap Ansont is megnyerné az ügynek. Az öregúr alighanem örülni fog, hogy ismét aktivizálhatja magát, és ez kiváló alkalomrá.

– Igen, uram! – mondta hűvösen Brade. Neki egyáltalán nem tetszett az ötlet. Mintha büntetésként rótták volna ki rá, s neki dantei módon vezekelnie kellene, hogy megtisztulhasson. Azért, mert az egyik diák könnyelmű volt, most kényszerítenie kell a többit, hogy legyenek körültekintőbbek.

– Heti egy előadás – mondta Littleby –, és én már ezen a héten nekifognék. Ha a sajtó... – jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. – Szóval nem árthat, ha azt mondjuk, már régebben tervbe vettük, mint állandó biztonsági programunk részét. Ami egyébként igaz is, hisz a téma, mint már mondtam, jó ideje foglalkoztat. Igen.

A falióra háromnegyed kilencet mutatott.

– Ha jól tudom, Brade kolléga, kilenckor előadása van.

– Igen.

– Meg tudja tartani? Gondolom, a tegnapi eset nagyon megviselte...

– Nem, egyáltalán – vágta rá Brade. – Az előadást természetesen megtartom.

– Jó, jó! Hogy el ne felejtsem, ami a holnap estét illeti, remélem, eljönnek. Mindazonáltal, a körülményekre való tekintettel, ha úgy gondolja...

Brade igyekezett fesztelen hangon válaszolni.

– Azt hiszem, elmegyünk. Mindketten előre örülünk, hogy...

És búcsúzásképpen, a félbehagyott mondatok okozta kölcsönös zavarukban, félszegen bólintottak, miközben minden szívélyesség nélkül műmosolyogtak egymásra.

Azt akarja, hogy ne menjek, gondolta Brade. A halál bélyegét viselem magamon. Nem vagyok jó reklám.

Csakis Doris kedvéért megyek el.

Szegény Doris! Ha eddig volt is esély az előléptetésre, most kilátástalannak tűnt a helyzet. Littleby apró malacszemeiben nyoma sem volt nagylelkűségnek. Vajon belenyugszik-e Doris? Sokszor a kétségbeesés beszélt belőle, de Brade remélte, hogy az asszony ezúttal is képes lesz visszanyúlni rejtett tartalékaihoz.

Elmenőben már egész máson járt az esze; agyába ötlött Littleby megjegyzése a tanári véleményezésekről. A tantestület tagjai nemcsak osztályzatokkal értékelték a diákok teljesítményét, amit aztán nyilvánosságra hoztak, hanem tőlük telhetőén jellemükről és személyiségükről is jelentést készítettek. Ezek a jellemzések titkosak voltak.

A tanszék oktatói persze hozzáférhettek, és Brade, mielőtt átvette Ralphot, átfutotta a róla készült jellemzéseket. De csak felszínesen. Tudta, hogy Ralphról nincsenek jó véleménnyel; ezért nem tulajdonított különösebb jelentőséget a jellemzéseknek.

Most azonban egész más szemmel nézte az ügyet. Akárki okozta is a fiatalember halálát, gyűlölnie kellett, haragudnia rá, mégpedig nem is akárhogy, hiszen végül is gyilkosságról volt szó.

Ranke ki nem állhatta Neufeldet, ez köztudott volt; és Dr. Schulter az orvosi karról, pedig csak futólag ismerte a fiút, szintén nem volt elragadtatva tőle. Csaknem mindenki hasonlóképpen vélekedett. Mindemellett nincs kizárva, hogy valamelyik jelentésben olyan adalékra bukkan, amiből következtethet Ralph érzelmi életére.

Mindenesetre ő, nem kis megkönnyebbülésére, elmondhatta magáról, hogy lényegében mindig kedvező véleményt adott Ralphról. Jószerivel az egész tanszéken ő volt az egyetlen, aki nem viseltetett iránta ellenszenvvel.

– Hogyan? Mit mondott? – rezzent össze, amikor végre fülébe jutottak a hangok. – Bocsásson, meg, Miss Makris, nem figyeltem.

– Észrevettem – mondta huncut hangon Jean Makris. – Úgy elgondolkodott, hogy ha nem fogom meg a karját, alighanem nekimegy az ajtónak.

– Igen, igen! De már teljesen magamhoz tértem.

– Talán Littleby professzor – pillantása Littleby irodájának ajtajára siklott – kellemetlenkedett?

– Nem, dehogy. Egyszerű rutinmegbeszélés volt, semmi több.

– Nos, csak annyit akarok mondani, tudja, megnyugtatásképpen, ha esetleg felkavarta az eset; szóval, ha túlságosan a szívére venné Ralph halálát, mármint...

Kissé félrebillentette a fejét, és átható tekintettel méregette a férfit; úgy beszélt, mint akinek régóta nyomja valami a szívét, de még habozik, mert nem akarja elhamarkodni a dolgot, nehogy a kelleténél előbb lelője a csattanót, megkurtítva ezzel a jólesően feszült pillanatot.

– Előadásra kell mennem, Miss Makris – mondta Brade. – Kérem, fogja rövidre.

Hirtelen közvetlen közelről látta a nő fénylő szemeit.

– Csak azt akartam mondani, hogy Ralph semmirekellő alak volt. Ne vegye úgy a lelkére! Gyűlölte önt.

5.

Brade szó nélül kiviharzott az irodából, felrohant a lépcsőn, szinte magától vitte a lába. A második és harmadik emelet között hirtelen eszébe jutott az előadás, sarkon fordult, és megindult vissza lefelé. Mire az első emeleti, félkör alakú előadóterembe lépett, alig kapott levegőt. A hallgatók már elfoglalták helyüket.

Hatalmas terem volt, a legódivatúbb hodály az intézet ódivatú épületében. A padsorok hátrafelé meredeken emelkedtek, lapos lépcsősor vezetett a galériaszerűen kialakított hátsó sorokhoz.

A 250 férőhelyes teremben többnyire szemináriumokat és írásbeli vizsgákat tartottak, mert a hallgatókat ilyenkor kellő távolságban szét lehetett ültetni. Az első évfolyamosok szerves kémia kurzusán viszont mindössze hatvannégyen voltak, és a hallgatók többsége laza összevisszaságban de többnyire középen, a katedra előtt foglalt helyet.

Ezt a kötelező szabályok híján kialakult spontán ülésrendet Brade a matematikai szóródás tipikus esetének tekintette.

Megfigyelte, hogy általában a gyengébb képességű diákok ültek leghátul. Talán azt remélték, hogy ilymódon észrevétlenek maradhatnak? Vagy csupán ösztönös szerénységgel el akartak különülni okosabb társaiktól? Esetleg úgy gondolták, hogy messziről jobban el tudják viselni az unalmas előadót, mint közelről, mivel rosszabbul hallják?

Az emberi viselkedés kutatóinak érdemes volna feldolgozni a témát. És amikor erre gondolt, Brade-et mindig irigység fogta el. A társadalomtudósnak nem kell azzal a kemény intellektuális fegyelemmel bajlódnia, amivel a természettudósnak. A társadalomtudomány bizonytalan és elmosódott tudományterület. Ők a régi értelemben vett tudósok, míg a természettudósnak a nemzetközi politika és a követelődző emberi szükségletek jeges világában kell boldogulnia. A társadalomtudós például kényelmesen tanulmányozhatja, hogyan függenek össze egy diákcsoport osztályzatai a tantermi ülésrenddel, s ehhez nincs szüksége semmiféle drága és különleges berendezésre, de arra sem, hogy bizonyítsa: kutatása valamiképp kapcsolódik a rákhoz, a szívinfarktushoz, a rakéta-hajtóanyagokhoz, hisz nincs szüksége a kormánytól kisírt kutatási pénzekre.

A mai ülésrend persze jelentősen eltért a megszokottól. "Szóródásról" szó sem volt. Mind a hatvannégyen közvetlenül a katedra előtt ültek, egy kupacban, mintha egy láthatatlan kéz kényszerítette volna őket hátulról előre.

Louis Brade önkéntelenül megigazította a szemüvegét: a katedráról nézve egy pillanatig azt hitte, optikai csalódás áldozata. Figyelnek, gondolta. Látni akarják, milyen képet vágok azok után, hogy meghalt az egyik hallgatóm.

Vagy nem is ő az, aki érdekes, hanem egyszerűen a halál igézete?

Brade, mint hasonló alkalmakkor, most is józan, kimért hangon kezdte előadását.

– Ma azokról a fontos vegyületekről lesz szó, melyek közös jellemzője, hogy molekuláikban kettős kötés kapcsolja össze a szén- és az oxigénatomot.

Felrajzolta a táblára a karboxilgyököt.

Megnyugvással hallotta saját hangját: olyan volt, mint mindig, a történtek nem érződtek rajta. Ez egyszer elégedett volt a maga személytelen előadói stílusával.

Brade stílusa homlokegyenest ellenkezett a tanszék más tanárainak stílusával, Merrill Fosterével például, aki szintén szerves kémiát adott elő (hét éve tanársegéd, csakúgy mint Brade, intelligens, becsvágyó – és született komédiás).

Foster szintetikus szerves kémiát ad elő a felsőbb évfolyamoknak. Brade, hacsak rá gondolt, mindig felidézte magában azt a napot, amikor Fostert kijelölték erre a feladatra – és hogy mit szólt mindehhez Doris.

Doris nem volt hajlandó megérteni, hogy az övé nehezebb és felelősségteljeseb munka. A haladó kurzust mindössze tizenöten látogatták, nem úgy, mint a kezdőt, hatvannégyen. Fosternek heti három előadása volt, míg Brade öt alkalmat szentelt az elsősöknek.

De Dorisnak a kevesebb előadás és a kevesebb hallgató nem a kevesebb felelősséget, hanem a könnyebb életet jelentette. És ugyanakkor rangban is előbbrevalónak tartotta, mintha egy tanár rangját a hallgatók viszonylagos rangja határozná meg.

Brade hiába magyarázta, hogy a kezdőkkel éppenséggel a tantestület idősebb és tapasztaltabb tagjai foglalkoznak. A felsőbb évfolyamokat akármelyik újdonsült doktorra rábízhatják. Ráadásul Brade ki nem állhatta Foster előadásmódját; a szellemes-kedő, tudatosan pongyola stílust, amely ugyan tetszett némelyik diáknak, de a fegyelem rovására ment. A vegyi reakciók melléktermékeként keletkező haszontalan anyagokat Foster egyszerűen "piszoknak" vagy "szemétnek" nevezte. Nem azt mondta, hogy piridint adunk hozzá, hanem hogy "rányomunk egy piridin-fröccsöt".

De ami ennél is rosszabb, Foster előadás közben szüntelenül becsmérlő megjegyzéseket tett általában a hallgatókra és különösen bizonyos hallgatóra – nevezetesen mindig arra, aki szópárbajba merészelt bocsájtkozni a tanári pulpitussal, olyan szópárbajba persze, amelyből mindig a tanár került ki győztesen.

– A karboxilgyök szénatomjának – folytatta Brade – mint látják, két szabad vegyértéke van, amelyeket a legegyszerűbben két hidrogénatom tud lekötni. Ebben az esetben formaldehidet kapunk.

Különös, hogy miközben beszél, egyidejűleg tovább dolgozik az agya. Eszébe jutott a régi vicc az öreg profról, aki elmeséli egyik kollegájának: "Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy a katedrán állok. Egyszer csak fölébredtem, és csakugyan ott álltam a katedrán."

Ralph Neufeldnek csak közepes osztályzatot sikerült szereznie Fosternél. Brade megpróbált beszélni vele erről, de a fiú konok hallgatásba burkolódzott. Csupán azt sikerült megtudnia, hogy Ralph ki nem állhatta Fostert.

Brade sejteni vélte, mi történhetett köztük. Ralph pontosan az a típus volt, akit Foster céltáblának használt gúnyos megjegyzéseihez, de aki ugyanakkor nem tűrte szó nélkül az ilyesmit. Nincs kizárva, hogy a tanár iróniáját a fiú kemény riposztokkal honorálta.

Nehéz eldönteni, milyen hatása lehet a személyes ellenszenvnek az érdemjegyekre, de Brade elhatározta, még egyszer alaposan átnézi, mit írt Foster a jellemzésébe Ralphról.

– Az aldehid szó, mely azoknak a vegyületeknek az összefoglaló neve, amelyekben a karboxilgyök-höz legalább egy hidrogénatom kapcsolódik közvetlenül, az alkohol dehidrogenatus kifejezésből származik, úgy, hogy az első szó első szótagját és a második szó első és második szótagját összevonták.

Mint világosan látható, aldehidet a neki megfelelő alkohol dehidrogenizálásával, azaz hidrogén elvonásával kapunk.

Közben egyenleteket írt a táblára: a metilalkohol átalakulása formaldehiddé, az etilalkohol átalakulása acetaldehiddé. Felsorolta az ehhez szükséges feltételeket. Később ez majd átvezet a karboxilgyök részleges ionjellegéhez és rezonanciaformáihoz.

De miért akarta valaki megölni Ralphot? Ha Ranke professzor elégedetlen volt vele, megtehette, mint ahogy meg is tette, hogy kidobja a csoportjából, és ezzel kellőképpen kifejezést ad haragjának. Aminthogy a közepes osztályzat is épp elég bosszú volt Foster részéről.

De még ha volt is indítékuk, miért választották volna a gyilkosságnak ezt a különös módját? Hisz egyikük sem ismerte pontosan Ralph kísérleteit. Csak ő, Brade tudott róluk.

És immár neki jutott egy csipetnyi indíték.

Hiába, nem térhetett ki előle. Újból maga előtt látta Jean Makris megnyúlt arcát, érezte a nő langyos lehelletét, ahogy szinte sziszegi a szavakat: – Gyűlölte önt.

Ő, Jean, tényleg gyűlölte Ralphot. Minden pórusa ezt a gyűlöletet árasztotta.

De miért? Persze száz oka is lehet, hogy gyűlölünk valakit; kivált egy lány ejgy fiatalembert. De milyen oka lehetett Jeannak? És miért gyűlölte Ralph őt, Brade-et? A fenébe is! Miféle okot adott ő erre a gyűlöletre?

Segített a fiún; maga mellé vette, amikor mások eltaszították. Néhány pillanatig hagyta, hogy körülnyaldossák az önsajnálat hullámai.

– Mivel tehát az aldehidek könnyen oxidálódnak, kiválóan alkalmassak redukálásra. Ez a tény rendkívül fontos mind az aldehidek jellemzésében, mind pedig általában a szerves szintéziseknél. Ugyanakkor kiemelkedő jelentősége van a cukoranalízisben. Régebben így mutatták ki a vizeletben található cukrot a diabetes megállapításhoz. Manapság ehhez enzimeket használnak.

De akármi legyen is az ok, Ralph gyűlölete veszélybe sodorhatja. Ha a rendőrség tudomást szerez róla, elkezd szaglászni, és a végén még csakugyan előkotor valamit, ami őt, Brade-et gyanúba keveri. Ha Ralph csakugyan okkal gyűlölte, az ok egyben indíték lehet a gyilkosságra. Ha pedig indíték és alkalom egyaránt őrá, Brade-re vall, kutyaszorítóba kerül.

A lány talán hazudott. De miért?

– Eltekintve a formaiintól, amely, mint mondtam, vízben oldott formaldehid, és akik orvosi előkészítőre járnak, jövőre közelebbről is megismerkedhetnek vele az anatómia-órákon, a formaldehid egy másik alakban is könnyen felhasználható, ti. mint paraform-aldehid. Ez a polimer úgy jön létre...

Hangja mindvégig nyugodt maradt.

Nem esett nehezére uralkodni magán, annál is kevésbé, mert érezte, hogy egyfajta párbajt vív hallgatóival. Árgus szemekkel figyelték; csupán arra vártak, hogy elakadjon a hangja, hogy gondolatai elkalandozzanak, hogy valami halvány jelét adja, mennyire megrázták az előző nap eseményei. Szemlátomást csak erre vártak, és Brade semmi áron nem akarta megtenni nekik ezt a szívességet.

Végre megszólalt a csengő, és Brade letette a krétát.

– A karboxil-vegyületek további részleteiről holnap beszélünk – mondta, és az ajtóhoz lépett. Ezúttal nem várta be azt az öt-hat diákot, aki minden alkalommal kérdéseket szokott feltenni neki. Megint csak remek téma egy szociológusnak. Gyakorlatilag mindig ugyanazok a hallgatók fordultak hozzá. Némelyikük kétségkívül csak stréberkedett. Mások egyszerűen szerették hallani a hangjukat, vagy talán bosszantani akarták, lépre csalni ravasz kérdéseikkel. És végül mindig akadtak néhányan (miattuk kellett türelmesen elviselnie a többit), akik valóban meg akarták érteni, amit hallottak, vagy többet akartak tudni a hallottaknál.

Brade most az egyszer faképnél hagyta őket, és egy szemvillanás alatt felszívódott – ilymódon mégiscsak elismerve a mai nap különleges voltát.

* * *

Cap Anson már a dolgozószobájában várta, és a heterociklikus kémiáról írt új könyvben, egy tíz kötetesre tervezett mű első kötetében lapozgatott, amelyet Brade három napja kapott kézhez.

Amikor Brade belépett (valamikor régen Anson szobája volt ez), az öreg felpillantott a könyvből, és szája mosolyra húzódott.

– Brade, na végre! – Anson a konferenciaasztal egyik végén ült. (Az asztalnál tíz személy fért el, és leginkább olyankor használták, ha Brade kötetlen szemináriumot tartott felsős diákjainak.) Anson szétteregetett egy kötegnyi kéziratlapot, és várakozásteli pillantást vetett Brade-re. – Elolvastad az 5. fejezet javított változatát?

Brade megkönnyebbült, szinte nevethetnékje támadt. Igen, megkönnyebbülés volt, amit érzett. Mintha halk katanással hirtelen elpattant volna benne egy rugó. Halhatnak sorra a diákok, kérdezhetnek bármit a nyomozók, akárki úgy nézhet rá bárki úgy, mintha személyes összeköttetésben állna a halállal

– Anson, a szokásaihoz mereven ragaszkodó, jó öreg Anson csak a könyvére gondol.

– Sajnálom, Cap! – mondta Brade. – Még nem jutottam hozzá.

A kis embert szemlátomást összenyomta a csalódás súlya. (Anson persze csak termetében volt kicsi, máskülönben igen sokat adott magára; mindig begombolva viselte a zakóját. Néhány éve sétabotot hordott magánál, de a bot alkalmasint csak akkor érintette a földet, ha senki se látta.)

– Azt hittem – mondta –, hogy tegnap este...

– Tudom, megígértem, hogy elolvasom az új változatot, és megbeszéljük ezt a Berzelius-dolgot. Sajnálom, hogy nem tudtam időben hazaérni, ahogy megbeszéltük. – Már a nyelvén volt, hogy hozzáteszi: ez most történt meg vele először, de aztán lenyelte.

– Hagyjuk! De este csak volt rá időd, hogy belenézz? – A még mindig mozgékony, kék szemek már-már könyörögtek, mintha csak azt mondanák, ugye olvastad, emlékezned kell rá, csak erőltesd meg egy kicsit az agyad.

– Cap, tegnap este nem éreztem magam valami jól. Meg kell értened. Ha kívánod, most azonnal átolvasom.

– Nem. – Cap Anson remegő kézzel kotorta össze a papírlapokat. – Szeretném, ha nyugodt körülmények között olvasnád el. Ez fontos fejezet. Úgy tárgyalom benne a szerves kémiát, mint modern, szisztematikus tudományt. És az átmenet korántsem egyszerű. Holnap délelőtt átmegyek hozzád.

– Izé, holnap szombat, és megígértem Dorisnak, hogy ha szép idő lesz, elviszem Ginnyt az állatkertbe.

Anson, mint aki hirtelen észbe kap, kissé szemrehányóan megkérdezte:

– Tegnap este odaadtam a lányodnak a kéziratot, átadta?

– Igen, természetesen.

– Na jó, akkor holnap látjuk egymást.

Felállt. Ügyet sem vetett a tervezett állatkerti sétára. Nem is lett volna Cap Anson, ha nem így tesz. A könyvén dolgozott, és semmi egyéb nem érdekelte.

A könyv! Brade mélységesen együttérzett Ansonnal; úgy látszik saját szerencsétlenségéből a mások iránti megértés új és kiapadhatatlan forrása lett. Az öreg Cap ... valamikor megbecsült, híres ember volt

Igazi nagy korszaka, mikor egyeduralkodó volt a szerves kémiában, mikor egyetlen rosszalló megjegyzése csírájában fojtott el új, szépreményű hipotéziseket, mikor a konferenciák közönsége feszült figyelemmel hallgatta előadásait – ez az idő elmúlt, és rárakódott két évized hordaléka.

Amikor Brade doktorált, Anson már veteránnak számított, s elveszítette élenjáró szerepét a szerves kémia területén.

Új kor virradt fel. A laboratóriumokba bevonult az elektromosság. Az igazság az, hogy Brade kezdetben berzenkedett az újdonságoktól. A kémia egyre inkább kísérleti berendezések függvénye lett, matematika, reakciós-mechanizmus-elmélet, kinetika. A régi típusú kémia, mely művészet és megérzés dolga volt, nem létezett többé.

Anson magára maradt művészetével, és a vegyészek úgy beszéltek róla, mint nagy emberről, aki már nincs az élők sorában. Legfeljebb azt furcsállották, ha a konferenciák szünetében a szállodafolyosókon olykor elsuhanni láttak egy ösztövér alakot, aki a régi Ansont juttatta eszükbe.

Így aztán Anson, a nyugalmazott egyetemi tanár nekiveselkedett, hogy megírja végső, nagy művét, a szerves kémia egyetemes történetét, a gigászok korát, akik levegőből, vízből és szénből sohanemvolt, a természetben ismeretlen anyagokat alkottak.

De mi más ez vajon, tette fel magának a kérdést Brade, mint menekülés a valóságtól? Attól a valóságtól, amivé a fizikai kémia Anson imádott reakcióit tette, vissza a régmúltba, amikor még ő volt a kémia vezéregyénisége.

Cap Anson már az ajtóban állt, amikor Brade-nek eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett.

– Jut is eszembe, Cap...

– Igen? – fordult vissza Anson.

– Jövő héten előadássorozatot kezdek a laborok biztonsági előírásairól, és ha időd engedi, örülnék, ha átvennél tőlem néhányat. Végül is neked van itt a legtöbb tapasztalatod.

Anson a homlokát ráncolta.

– Biztonsági előírások? Vagy úgy, persze, a Neufeld-gyerek. Az, aki meghalt. Hát mégis tudja, gondolta Brade.

– Ez csak az egyik ok – mondta fennhangon.

Anson arca eltorzult a dühtől, és botjával olyan erővel csapott az asztalra, hogy a csattan ás pisztolylövésnek is beillett volna.

– Meghalt egy hallgatód, és miattad halt meg, Lou! Miattad!

6.

A lecsapó bot és a kíméletlen szavak úgyszólván kővé dermesztették. Tehetetlenül hadonászott a kezével, de hiába próbált megkapaszkodni egy székben.

– Nem tagadhatod, hogy felelős vagy – eresztette le a hangját Anson.

– De Cap, én... én...

– A te doktorjelölted volt, vagynem? A labormunkáért is te vagy a felelős. Tudnod kellett volna, milyen ember. Pontosan tudnod kellett volna mindenről, amit csinál és amit gondol. Észre kellett volna téríteni, vagy kihajítani, ahogy Ranke tette.

– Ja, az erkölcsi felelősségről beszélsz. – Brade gyengének érezte magát, de meg is könnyebbült, mintha a fiatalember haláláért viselt erkölcsi felelősség nem jelentene semmit. Végre sikerült megkapaszkodnia a székben, és leült. – Jól tudom, hogy egy tanárnak törődnie kell a tanítványaival, de csak egy bizonyos határig – mondta.

– Csakhogy te még távolról sem érted el ezt a határt! De én nemcsak neked teszek szemrehányást. Manapság ez az általános hozzáállás. A tudományt játéknak fogják fel. A doktori cím afféle vigaszdíj, amit azért kapnak, mert két évet lehúztak egy laborban, miközben a tanár egész idő alatt kutatási pénzek iránti folyamodványokat fogalmazott az irodájában. Az én időmben ki kellett érdemelni a doktorátust. A hallgatót nem fizették ezért. Nincs lealacsonyítóbb annál, mint amikor egy tudományos eredményt csak a pénz motivál. Az én diákjaim, meggebedtek a doktori címért; ha kellett, éheztek, és voltak, akik így sem kapták meg. De akinek sikerült, az tudta, hogy olyasmi van a birtokában, amit se megvásárolni, se kiügyeskedni nem lehet. Amiért véres verítékkel kellett fizetnie, és ezért kellően meg is becsülte. Csak olvasd el azokat a dolgozatokat! Olvasd csak el!

– Hisz te is tudod, Cap – mondta Brade őszinte tisztelettel –, hogy olvastam őket. Többségük ma már klasszikus mű.

Anson megenyhülten hümmögött.

– És mit gondolsz, miért? Mert én hajtottam az embereimet. Ha kellett, vasárnap is bent voltam, és biztosíthatlak, ők is bent voltak. Ha kellett, egész éjszaka dolgoztam, és ők is dolgoztak. Mindig szemmel tartottam őket. Minden egyes gondolatukat ismertem. Hetente egyszer minden hallgatómnak le kellett adnia jegyzeteinek másodpéldányát, amit azután pontról pontra, szóról szóra együtt átnéztünk. Te mennyire ismered Neufeld feljegyzéseit?

– Nem eléggé – dörmögte Brade. Kellemetlen érzése volt, mert Anson túlzott ugyan, de sok igazság volt abban, amit mondott. Fájdalmas igazságok. Annak idején Anson vezette be az egyetemen az indigós, fehér és sárga lapokból álló jegyzetfüzetet. Ebbe írtak bele minden mérési adatot, a kísérlet minden részletét (ideális esetben a kísérletet végző diák minden gondolatát), majd a sárga másodpéldányokat a perforáció mentén kitépték, és szabályos időközönként átadták az illetékes tanárnak.

Brade, mint a tanszék legtöbb tanára, megtartotta ezt a szokást, de korántsem olyan szigorúan, mint Anson. Végtére is Cap mára legendák hőse lett. A legkülönbözőbb történetek keringted róla. Részben ugyanazok, amelyek minden bogaras professzorról közszájon forogtak, de némelyik azért közel járt az igazsághoz, és jól érzékeltette Cap aprólékos ügybuzgalmát.

Ilyen volt például a nevezetes karácsonyi eset. Anson karácsony napján álkulccsal behatolt az épületbe, titokban végigjárta az összes labort, és minden munkaasztalt ellenőrzött... Másnap pedig az elképedt és zavartan feszengő hallgatók orra alá dugott egy listát mindazokról a vegyszerekről, amelyek nem voltak ábécébe rendezve, az oldatokat tartalmazó palackokról, amelyek nem voltak rendesen lezárva – mintegy felsorolva, hol és mikor sértették meg azokat a szigorú tisztasági és biztonsági előírásokat, amelyeket Anson vezetett be.

Ráadásul Anson a számonkérést szarkasztikus és személyre szóló megjegyzésekkel fűszerezte.

Az egyik diák ellopta a listát, s mikor a rajta szereplő bűnösök hamarosan sorra ledoktoráltak, az ünnepi vacsorán (amelyet persze Anson rendezett) mindenkinek felolvasták egykori bűnlajstromát. Anson eközben dühösen nevetgélt, és további csípős megjegyzéseket tett.

A hallgatók pedig istenítették. Brade is közéjük tartozott.

A régi Ansonból mára alig maradt valami, annyi év után közönséges öregember lett belőle, akivel a régi legendára való tekintettel mindenki kíméletesen bánt.

– Mondd, Cap, ismerted te ezt a Ralphot? – kérdezte Brade.

– Hogyan? Nem. Néhányszor összefutottam vele a folyosón. Számomra ő is csak egy volt a fizikai kémia művelői közül, akik a szerves laborokban törnek-zúznak.

– Tudtad, min dolgozik?

– Csak azt, hogy kinetikával kapcsolatos. Brade csalódott. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy Anson még mindig sokat diskurál a diákokkal, érdeklődik a munkájuk iránt, tanácsokat osztogat. Nyilván Ralphot is kifaggatta, és igyekezett többet megtudni róla, mint ő, Brade. De úgy tűnik, Cap Ansonnak sem sikerült áttörnie azt a mogorvasággal kibélelt falat, melyet Ralph Neufeld épített maga köré.

Ez az egész beszélgetés valahogy mégis a régmúlt időket idézte vissza; amikor az ember minden ügyes-bajos dolgával Caphoz fordult.

– Furcsa dolog jutott a tudomásomra, Cap. Reggel óta ezen töröm a fejem. Azt hallottam, hogy Ralph Neufeld gyűlölt engem.

Cap Anson visszaült az asztalhoz, kinyújtotta reumás lábait, és botját óvatosan az asztal lapjára fektette.

– Nagyon is elképzelhető – mondta higgadtan.

– Hogy gyűlölt? De hát miért?

– A doktorandusok nemegyszer gyűlölik tanárukat. A tanár már elérte azt, amit ők még nem. A tanár jelöli ki a kutatási témát, amin aztán ők fognak dolgozni, ők végzik el a kísérleteket. A tanár csak a vállát vonogatja, és újabb kísérleteket indítványoz. Kivesézi a teóriáikat. A tanár – ha egyáltalán ér valamit – a doktorandusok számára lidércnyomás. A diák, hacsak nem káposztalé folyik az ereiben, gyűlöli tanárát, és csak utólag ébred rá, mi mindent köszönhet neki. – Anson bánatosan sóhajtott. – Csak nem hiszed, hogy engem szerettek a diákjaim?

– Feltételezem.

– Tévedés. Talán így utólag beképzelik maguknak, de akkoriban nem szerettek. Nem is kívántam tőlük soha szeretetet. Inkább munkát. És ők dolgoztak. Bizonyára nem emlékszel Kinskyre, ő előtted járt hozzám.

– Hallottam róla – tapogatódzott óvatosan Brade.

Hogyne ismerte volna Kinskyt! Anson valamennyi diákja közül ő vitte a legtöbbre. Jelenleg a wisconsini csoport tagja, nevét a tetraciklikus szintézisek tették ismertté és néhány, az antibiotikumok hatásmechanizmusával kapcsolatos felismerés, a szintézisek mellékterméke.

Anson önfeledten vigyorgott.

– Ő volt a legjobb, a legeslegjobb diákom. Szeretett róla beszélni.

– Nos, Cap – mondta a pimasz Foster azon az emlékezetes tanszéki vacsorán –, mit szól hozzá, hogy Kinsky lepipálta?

Foster, aki rendszerint nem ivott sokat, ezúttal alighanem benyakalhatott néhány koktélt, máskülönben nem áll ostoba vigyorával Anson elé, hogy feltegye neki ezt a szemtelen kérdést. Brade legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Ellenséges pillantást vetett Fosterre, aki szemlátomást bele akart kötni az öregúrba.

Csakhogy az öregúrban emberére talált. Jóllehet legalább fél fejjel kisebb volt riválisánál, belső nagysága révén fölébe nőtt.

– Két eset van – mondta – amikor nem lehet szó féltékenységről. Az apa nem féltékeny a fiára, a tanár a tanítványára. Ha a tanítványom jobb nálam, akkor nyilván jobb tanára volt, mint a többinek. Növendékeim minden eredménye rám vet jó fényt. Amit vegyészként csinálok, csupán egy ember munkája. Tanárként sokak munkájával gazdagítom az emberiséget. Ha valamit sajnálok, nem azt, hogy Kinsky túltett rajtam, hanem hogy nem minden tanítványom tett túl rajtam.

Cap csöppet sem emelte föl a hangját, de Foster megjegyzését követően a teremben síri csend lett, úgyhogy mindenki hallotta Anson válaszát. Itt-ott halkan meg is tapsolták, és Brade legnagyobb megelégedésére Foster meglehetősen szerencsétlen képet vágott, mintha úgy érezte volna, hogy két hatalmas szamárfüle nőtt.

Vajon Ansonnak is ez járt a fejében? Nem valószínű.

– Azt hiszed, Kinsky nem gyűlölt? – kérdezte Anson. – Volt idő, amikor kanál vízben meg tudott volna fojtani. Szünet nélkül hadilábon álltunk egymással. Istenemre, Brade, mindig azt kívántam, bárcsak egy kicsit te is jobban gyűlölnél!

– Én egyáltalán nem gyűlöltelek, Cap.

– Igen, úgy látszik, akkorra már túlságosan elpuhultam, alighanem ez az oka, hogy később a tanítványaim is puhányok lettek. Valamikor nagy reményeket fűztem hozzád.

Ez a "valamikor" fájt. Azt jelentette, hogy ezek a remények odalettek. Az öreg sohase fog úgy beszélni róla, ahogy Kinskyről. Talán meglepődött ezen? Talán mást várt?

– Mellesleg mondtam már – vetette oda egykedvűen Anson –, hogy Kinsky hamarosan felkeres bennünket?

– Nem.

– Éppen tegnap kaptam tőle levelet – villantotta rá apró szemeit Brade-re – persze, tegnap végül is nem találkoztunk. – Azzal elővette zsebéből a borítékot.

Brade zavart mosollyal nyúlt a levél után. Kinsky néhány sorban tudatta, hogy üzleti ügyei a városba szólítják, és reményének adott hangot, hogy a rákövetkező hétfőn ellátogathat az egyetemre. Jó alkalom. Írta, hogy Anson könyvéről is szót ejtsenek, jóllehet ő, Kinsky, a maga részéről biztos benne, hogy Anson tapasztalatához és tudásához nem igen tud mit hozzátenni. A levél szokványos üdvözletekkel és jókívánságokkal ért véget.

– Tehát most hétfőn – mondta Brade.

– Úgy van. És szeretném, ha összeismerkednétek. Úgy is, mint volt diáktársak. – Anson nehézkesen feltápászkodott, zsebébe dugta a levelet, és kezébe vette a botját. – Akkor tehát holnap.

– Rendben Cap, de kérlek, ne feledkezz meg a biztonsági rendszabályokról tartandó előadásokról!

Amikor Anson elment, Brade-nek ismét nehéz lett a szíve. Cap Anson szerint a hallgatók gyűlölete a tanár rátermettségét bizonyítja. Ez azonban rá nem vonatkozik. Brade nem hajtotta Ralphot; csak megmentette Ranke visszautasításának következményeitől. Segített neki; kíméletesen bánt vele, nem vett tudomást különcködéseiről, és hagyta a maga útján járni.

Miért is gyűlölte volna?

Vagy Jean Makris hazudott? Esetleg tévedett?

De miért hazudna?

Miként tudna megbizonyosodni az igazságról? Ki az, aki ismerte annyira a zárkózott és érzékeny fiút, hogy megerősíthetné vagy cáfolhatná Jean Makris állítását?

Brade nem ismert ilyet. Voltak persze, akik a munka révén akarva, nem akarva kapcsolatba kerültek vele. A többi doktorjelöltje.

Felnézett az órára. Nemsokára tizenegy. Ebéd előtt nincs más dolga. Legalább is olyan, ami fontosabb volna ennél.

Végigment a folyosón, és benézett Charles Emmett laboratóriumába. A fiú ott volt, Roberta nem.

– Jó hogy látom, Charlie, beszélhetnék Magával?

Emmett letette a választótölcsért; a benne lévő két folyadék tengernyi buborék közepette szétvált. A fiú kivette az üvegdugót, hogy a gőzök szabadon távozhassanak. Aztán újból visszadugta.

– Természetesen, tanár úr – mondta.

* * *

Brade letelepedett az íróasztal mögötti forgószékbe, Emmett a konferenciaasztal mellől hozott magának egy egyenes támlájú széket.

– Szörnyű, ami Ralphfal történt, uram.

– Igen, az. A tanszéknek is; mindannyiunknak; nekem is. Pontosan erről akarok beszélni Magával.

Mintha Emmett e szavak hallatán riadt és gyanakvó képet vágott volna. Brade mindenesetre igyekezett nem észrevenni. Négy (illetve már csak három) diákja közül Emmett volt a legrégebbi, és bizonyos szempontból a legkevésbé tehetséges. Igyekvő, lelkiismeretes fiú, aki bizonyára megnyerte volna Anson tetszését, de az eszével nem tündökölt.

Ez a tagbaszakadt, vöröses hajú, szeplős, lapáttenyerű fiú most ott ült előtte, áttetsző keretű szemüvegében, mely sehogy sem illett széles arcához.

Brade leginkább kiegyensúlyozottságáért becsülte. Nem mindenki lángész, mondogatta nemegyszer magának, az a fontos, hogy nem kell mindjárt kétségbe esni, ha egy kísérlet nem sikerül. Ha Emmett elrontott egy kísérletet, csekély változtatással máris nekifogott a következőnek. Talán nem támadnak zseniális ötletei, de végül minden bizonnyal célba fog érni. Mindenesetre Emmett nyugalma a belső feszültségek szorításában élő átlagdiákok érzelmi labilitásához képest valóságos vigasz volt Brade számára.

– Egy kicsit én is hibásnak érzem magam a történtek miatt – folytatta Brade. – Az én hibám, hogy nem ismertem eléggé. Talán segíthettem volna rajta. És természetesen ugyanez vonatkozik a többi diákomra. Magára például. Jobban kellene ismernem magukat.

Emmett kissé zavartnak látszott.

– Ugyan, tanár úr, én igazán nem panaszkodom. Mi jól kijövünk egymással.

– Örülök, hogy ezt hallom. Mégsem vagyok teljesen nyugodt. Csaknem egy hónapja nem beszéltünk például a maga munkájáról. Történt valami?

– Semmi lényeges, uram. Jövő tavaszra készen leszek. A disszertáció történeti részét befejeztem, és értékeltem az eddigi kísérletek eredményeit. Már csak néhány derivátum hiányzik.

Brade bólintott. Bizonyos thiazolinodok szintéziséről volt szó, ami eddig a hagyományos molekulagyűrűs módszerrel nem ment. A témának megvoltak a maga előnyei és hátrányai.

Egy efféle szintézishez nem volt szükség különösen matematikai ismeretekre és lélegzetelállító mutatványokra. Csupán türelemre és csipetnyi szerencsére.

Ugyanakkor sok múlott ezen a csipetnyi szerencsén. A szintézis olykor sehogy sem akart összejönni, akármilyen módszerhez nyúlt is a diák vagy a tanár. Vagy ha végül sikerült is, akkor meg kiderült, hogy valaki néhány nappal előbb célba ért. A disszertáció ilyenkor fabatkát sem ért, és új témát kellett választani.

– Akkor maga nemsokára túl lesz a gyűlölet időszakán – vetette oda mintegy mellékesen Brade.

Emmett értetlenül bámult rá.

– Micsodán?

– Cap Anson épp az imént mondta, hogy a doktorjelöltek kivétel nélkül gyűlölik a tanáraikat.

– Biztosan csak tréfált. Az öreg Cap szokott ilyeneket mondani. Istenem, a diákok néha dühbe jönnek, ennyi az egész.

Brade-nek feltűnt, milyen fesztelen hangon társalog vele Emmett. Ez nem volt szokás. Ranke diákjai mintha mindig kihúzták volna magukat, ha vele, Rankéval beszéltek. (Mit akarok én tulajdonképpen? – gondolta Brade. – Talán tisztelegjenek? Csapják össze a bokájukat?)

– És Ralph? – kérdezte. Emmett szemére fályol ereszkedett.

– Hogy érti?

– Mi volt a helyzet Ralphfal, Charlie? Ő mit gondolt rólam?

– Hát... – Emmett hosszasan köszörülte a torkát. – Nem nagyon ismertem. Senki sem ismerte jól. Sohase beszélt valami sokat.

– Ki nem állhatott, ugye? Emmett gondolkodott egy darabig.

– Ahogy senki mást. Azt hiszem, ... Cihelődni kezdett. Brade felemelte a karját.

– Egy pillanat. Nem felelt a kérdésemre. Igaz, talán már késő, de engem érdekel. Tudni szeretném. Nem rajongott értem, igaz?

Emmett kelletlenül válaszolt.

– Hát, ha mindenáron tudni akarja, tanár úr... nem, azt hiszem, nem kedvelte önt.

– És miért? Nem tudja? (Érezte, mennyire méltatlan, hogy az egyik diákot a másikról faggatja, de bizonyságot akart.)

– Hát, tulajdonképpen... tulajdonképpen azért, mert hülye seggfej volt. – Mintha elképedt volna saját szavaitól. – Bocsásson meg, nem ezt akartam mondani.

– Ugyan már – mondta kissé ingerülten Brade –, nem mer rosszat mondani egy halottról? Csak nem babonás? Ha valakiről jó véleményünk van, még életében mondjuk el neki, hogy örülhessen. A halottnak úgyis hiába mondjuk. "Halottról vagy jót, vagy semmit" – micsoda esztelen mondás.

– Hát, egyik este odajött hozzánk, tudja, összejött egy kis társaság, dumáltunk, ez-az. Épp a tanárokról beszélgettünk, tudja, hogy van az ilyesmi.

– Igen, el tudom képzelni – mondta Brade, akinek hirtelen saját diákévei jutottak eszébe.

– És akkor valaki azt mondta: Fosterből tiszta rabszolgahajcsár lett, egy percre se hagyja békén az embert, nos igen, és akkor egyszercsak közbeszólt Neufeld, és az mondta, a másik fajta ennél is rosszabb; az a fajta tudniillik, aki mély vízbe dobja a diákját, és aztán kutyába se veszi többet. Ahogy ön, mondta.

Brade bólintott.

– Értem.

Talán azért vonta magára Ralph gyűlöletét – szöges ellentétben Cap Anson felfogásával – mert túl hosszú pórázra eresztette?

– De mondanom kell valamit önnek, uram – folytatta Emmett. – Nem hinném, hogy ez gyűlölet volt. Néha figyeltem az ön szemináriumai alatt; olyan furcsán nézett önre, főleg az utóbbi hónapokban. Igazán nagyon furcsa volt. – Elhallgatott.

– Igen? – kérdezte élesen Brade. – Csakugyan?

– Nem vagyok pszichológus, tanár úr. De mégis... nem hiszem, hogy gyűlölte önt. Nem úgy viselkedett. Inkább úgy festett, mintha félne, igen, mintha rettenetesen félne öntől!

7.

– Tőlem? – értetlenkedett Brade. (Ez még a gyűlöletnél is rosszabb.) – De miért, Charlie?

– Hát, azt nem tudom, tanár úr. Némán néztek egymásra. Végül Brade szólalt meg.

– Biztos ebben, Charlie? Ez az ügy nem hagy nyugton. Tudnom kell. Mi lehet az oka, hogy Ralph félt tőlem?

Brade úgy érezte, nem tud mit kezdeni Ralph halálával; tehetetlen volt. Akárhonnan nézte is a dolgot, mindig oda lyukadt ki, hogy képtelenség az egész, hacsak nem ő a gyilkos. Indíték nincs, hacsak nem neki. Dehát miféle indítéka lett volna rá?

Emmett hirtelen elvörösödött.

– Nem szívesen teszem, de ha mindenáron tudni akarja... ha nem árulja el senkinek, kitől hallotta...

– Bökje már ki végre!

– Én magam nem tudok semmit. De tudom, ki az, aki segíthetne önnek. Ha van ilyen egyáltalán.

– Ki?

– Roberta, uram.

– Roberta Goodhue? – kérdezte értetlenül Brade, noha ezen a diáklányon kívül, aki szintén az ő doktorandusai közé tartozott, nem ismert más Robertát.

– Igen. Engem egyáltalán nem érdekel – vagyis hát nem tud róla senki, de mégis, Róbertéval egy laborban dolgozom, s akaratlanul is látok vagy hallok néha ezt-azt. – A fiú zavara már-már a szenvedés határát súrolta. – Roberta igen jól ismerte Raiphot.

– Hogy érti ezt? – Brade-nek szörnyű gyanúja támadt. Lehet, hogy semmit nem tud a tanítványairól?

– Nehogy félreértsen, tanár úr. Csak azt akartam mondani, hogy ők ketten találkoztak néha; talán kétszer vagy háromszor. Hogy több is volt-e mögötte, nem tudom. Mindenesetre két-három randi is valami. Szóval, ha valaki vacsorázni hív egy lányt, biztosan többet elmond neki, mint a fiúknak a menzán, ha érti, mire gondolok.

– Persze, persze – bólintott elgondolkodva Brade. – Roberta bent van?

– Ma még nem láttam.

– Felteszem, tudja, mi történt.

– Gondolom, igen. Úgy hallottam, Jean Makris telefonált neki. – Mintha halvány mosolyra húzódott volna a szája, de arcvonásai pillanatok alatt rendeződtek, úgyhogy Brade nem lehetett biztos benne, csakugyan jól látta-e.

– Jól van. Köszönöm, hogy segített, Charlie! Ez minden.

– Kérem. De egy szót se Róberténak, uram! Mármint arról, hogy tőlem tudja.

– Legyen egészen nyugodt! Nem szólok neki.

Felállt és ajtót nyitott Emmettnek; mintha egy másik fiatalembert látott volna a folyosón; kinézett és megismerte a bizonytalan-alakot. A durcás kisfiú – ez jutott eszébe. Gregory Simpson volt, legfiatalabb növendéke, az a fiatalember, aki Ralph Neufeld laboratóriumában dolgozott.

– Beszélni akart velem, Greg?

– Ha volna néhány perce a számomra, tanár úr. – Simpsonnak lányosán magas hangja volt, fénytelen szeme akárha meztelen lett volna a ritkás, szőke szemöldök alatt. Húsos orra kissé nevetséges, de jóságos kifejezést kölcsönzött arcának.

– Természetesen. Jöjjön be!

A két fiú épp hogy csak biccentett egymásnak.

Simpson szorgalmas tanuló volt, de nem az a kimondottan sokat ígérő típus. (Brade felsóhajtott. A sokat ígérő típusok inkább a zsíros ösztöndíjak forrásvidékén tanyáznak.)

– Nos, Greg – fordult hozzá Brade –, mi nyomja a lelkét? Simpson leült Emmett üresen maradt székére.

– Nem tudom – kezdte akadozva –, jó helyen vagyok-e ott, ahol vagyok?

– Miért? Ha jól tudom kapott helyet a kollégiumban?

– Úgy értem itt, a laborban.

– Ó! – Brade nem tudta, mire akar kilyukadni a fiú. – De hát mi a baj?

– Hát izé ... a labor... Ralph Neufeld meghalt ... és...

– Úgy érti, nem tud ott dolgozni?

– Igen...

Brade felemelte a hangját.

– Túl vagyunk rajta. Kész, vége! Amíg nem osztunk be maga mellé egy másik diákot, a labor a magáé, egyedül a magáé.

Simpson nem mozdult, és továbbra is ugyanolyan gondterheltnek látszott.

Nincs megelégedve, Greg?

– Nem, tanár úr, nem igazán. Szívesebben mennék egy másik laborba, ha lehetséges.

– Miért, talán átok ül azon a szobán?

– Nem.

– Vagy attól fél, hogy Ralph szelleme kísérteni fogja? – hiába igyekezett visszafojtani a szarkasztikus hangot, nehéz napja volt, és az idegei kezdték felmondani a szolgálatot.

Simpson láthatatlan szemöldökét vakargatta.

– Nem. Nem. Csak szerettem volna... úgy gondoltam, ha lehet, ha kaphatnék egy másik labort... ha nem, úgy is jó. – Teljesen maga alatt volt.

Brade már bánta hevességét. Végül is senki nem tehet róla, ha irracionális félelmekkel fertőzi meg egy irracionális társadalom, s ki állíthatja, hogy mentes az effajta félelmektől?

– Jól van, Greg – mondta –, megértem magát! Mondok valamit. Ha jól tudom, csak a félév végén kezdi el a kísérleteket; addig rendezkedjen be Emmett laboratóriumában. Egyelőre úgyis csak az elméleti tárgyakból kell felkészülnie, és Charlie majd csinál helyet a könyveinek és egyéb holmijainak. A második félévben, mire maga kísérletezni kezd, Charlie a disszertációján fog dolgozni, és akkor elfoglalhatja a helyét. A mostanit pedig megkapja valaki más.

– Ó, köszönöm, tanár úr! – derült fel a fiú. – Nagyszerű, nagyon köszönöm. Brade kényszeredetten mosolygott, majd így szólt:

– Egy pillanat, várjon még!

Simpson, aki előzőleg már felállt, most visszaült, és ijedt szemeket meresztett Brade-re. Nemcsak Ralphnak volt kulcsa a laborhoz, ötlött fel hirtelen Brade-ben. Hisz Simpsonnak szintén volt kulcsa hozzá.

– Most valami egész másról szeretnék beszélni, Greg ... de maradjon köztünk, jó? Itt az épületben kisebb lopások fordultak elő.

– Ó? – A fiú rögtön suttogóra fogta a hangját, akár egy összeesküvő.

– Szeretnénk utánajárni a dolognak, és kíváncsi vagyok, nem volt-e az utóbbi hónapokban olyan érzése, hogy járt valaki a laborban, akinek nem volt ott semmi keresnivalója.

Simpson leszegett fejjel gondolkodott. Aztán egyenesen Brade szemébe nézett.

– Nem, uram.

– Nem vett észre semmit? Hogy egy tárgy nem ott van, ahol azelőtt? Hogy valami eltűnt?

– Nem, uram, nem vettem észre semmit.

– Esetleg Ralph említett valami ilyesmit?

– Ó, nem, tanár úr – vágta rá határozottan a fiatalember.

– Egészen biztos ebben?

– Igen. Ralph soha nem szólt hozzám. Soha. Eleinte köszöntem neki, amikor beléptem a laborba, de soha nem köszönt vissza, úgyhogy én is leszoktam róla. Az volt a benyomásom, hogy nincs ínyére a jelenlétem, tudja, mintha a labor csak az övé lett volna, és én jogtalanul tartózkodnék ott. Egyszer épp egy kísérlet adatait jegyezte fel, illetve én úgy láttam, hogy ezzel van elfoglalva, és amikor elmentem mellette, becsapta a jegyzetfüzetét, és úgy nézett rám, mint aki menten át akarja harapni a torkom. Attól fogva mindig betartottam a három lépés távolságot. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy Ralph nem volt rendes srác.

– Értem, értem. Most, hogy halott.

– Hogyan?

– Azért mégiscsak dühítette ez a viselkedés.

– Egyszerűen nem vettem róla tudomást – mondta óvatosan Simpson. – Egyébként is figyelmeztettek.

– Figyelmeztették? Hogyan?

– Mondták, hogy kötözködő meg ilyesmi.

– Volt valami nézeteltérés maguk között?

– Egyszerűen igyekeztem kitérni előle.

– Maga huszonkét éves, igaz? Simpson csodálkozva nézett rá.

– Igen, uram. Brade bólintott.

– Jól van, Greg. A maga problémáját elintéztük. Meg van elégedve?

– Igen, tanár úr. És még egyszer nagyon köszönöm.

* * *

Brade egyedül maradt az irodában, és azon töprengett, mi legyen a következő lépés. Simpson, ebben egészen biztos volt, nem jöhetett szóba; ártatlan kölyök. Szelíd és visszahúzódó természet, aki inkább igyekszik elkerülni a vitát, ahogy ő maga is mondta.

Persze annak, aki kerüli a nyílt összecsapást, nincs rá alkalma, hogy kieressze a gőzt. A nyomás egyre nő benne, és egy szép napon bekövetkezhet a robbanás. Jóságos ég, mennyi rejtély! Végtére is ő nem detektív. Fogalma sem volt, mit tegyen.

Felemelte a telefont, és tárcsázott. Doris semleges "halló"-jából semmiféle következtetést nem lehetett levonni lelkiállapotára nézve.

– Halló, Doris! Minden rendben?

– Persze. És nálad? Mit akart Littleby? Brade elmondta a lényeget. Doris megszakítás nélkül hallgatta végig. Aztán így szólt:

– És egyébként milyen volt?

– Hát, láthatólag nem örült a dolognak.

– Éreztette, hog téged hibáztat?

– Nem, egy szóval sem, de persze egy ilyen haláleset nem túl jó reklám az egyetemnek. Ralph az én diákom volt, és az ügy mégiscsak rossz fényt vet rám. És úgy éreztem, szívesebben venné, ha holnap nem mennénk el.

– Elmegyünk – jelentette ki kategorikusan Doris.

– Igen, persze, mondtam is, hogy ott leszünk.

– Hogy érzed magad? – kérdezte rövid szünet után Doris.

– Kicsit furcsán. Itt amolyan híresség lett belőlem. Látnod kellett volna a hallgatókat! Szerintem egyikük se figyelt az előadásra. Mindegyik arra várt, hogy egyszer csak összeomlók, esetleg pisztolyt rántok, és lövöldözni kezdek, vagy valami efféle. Cap Anson ezek után valóságos felüdülés volt.

– Hogyhogy? Mit csinált?

– Épp ez az, hogy semmit. Előadás után várt a szobámban, és a könyvéről kezdett beszélni. Ez volt az egyetlen normális dolog egész nap.

Úgy döntött, nem említi Anson másnap délelőtti látogatását, legalábbis nem telefonban,

– Na jó – mondta Doris. – Vigyázz magadra, és ne játszd a detektívet, hallod? Tudod, mire gondolok?

– Igen, tudom. Viszlát!

Ingerülten nevetgélt. Ne játssza a detektívet! Istenem, bárcsak tudná, hogyan kell!

Ismét felemelte a kagylót, és a házi vonalon átszólt Jean Makrisnak.

– Jean Makris? Itt Brade.

– Tessék, tanár úr! Miben lehetek a segítségére? – Meg tudja mondani Roberta Goodhue telefonszámát? – Neki is fel volt írva valahol, de most nem volt kedve keresgélni a papírjai között.

Jean Makris egyszeriben felélénkült.

– Természetesen, tanár úr. Nincs bent?

– Úgy tudom, nincs.

– Remélem, nern beteg – mondta nem éppen bánatos hangon. – Kívánja, hogy felhívjam?

– Nem, csak mondja meg a számot. És még valami, Miss Makris!

– Igen?

– Igaz, hogy maga felhívta Robertát, és értesítette a szerencsétlenségről?

– Igen, elmondtam neki. Nem kellett volna? Úgy gondoltam, Roberta is az ön tanítványa, akárcsak Ralph Neufeld, és ... hát szóval neki is tudnia kell...

– Értem. Mr. Emmettet és Mr. Simpsont, a két másik doktorjelöltet is értesítette?

Rövid szünet következett, és amikor a titkárnő ismét megszólalt, hangjából némi zavar hallatszott ki.

– Nem, tanár úr, őket nem. Tudja... Brade azonban félbeszakította.

– Rendben van, nem fontos. Legyen szíves, adja meg Roberta számát!

Tárcsázott és várt. Hosszas csöngetés után elhaló női hang szólt a kagylóba:

– Tessék?

– Roberta? Itt Brade.

– Ó, jó napot, tanár úr! Csak azt ne mondja, hogy megfeledkeztem a délelőtti szemináriumról.

– Dehogy, Roberta, semmi ilyesmit nem akartam mondani. Csak érdeklődni szeretnék, hogy van.

– Ó! – Roberta itt szünetet tartott. Minden erejét össze kell szednie, gondolta Brade, nehogy elárulja magát.

– Köszönöm, jól. Nemsokára bemegyek a laborba.

– Biztos, hogy elég erős hozzá?

– Természetesen.

– Jól van. Roberta, ha magának is megfelel, talán... – Félbehagyta a mondatot, és az órájára nézett. Háromnegyed tizenkettő múlt öt perccel.

Nem akarta siettetni a lányt, de tudta, hogy alig öt percre lakik az egyetemtől.

– Talán már tizenkettőre itt is lehet? Ismét szünet következett.

– Igen, lehetséges.

– Rendben. És ha nincs ellene kifogása, meghívom ebédre. Az újabb szünetet tétova kérdés követte:

– Beszélni kíván velem, tanár úr? Brade nem akart kitérni a válasz elől.

– Igen.

– A munkámmal kapcsolatban?

– Nem, személyes ügy.

– Ott leszek.

– Remek.

* * *

Brade átfutott a délutáni tanrenden. A gyakorlatok témája az aldehidek és ketonok. Elő volt készítve az ezüsttükör-próba, ami egyike azoknak a haszontalan, ámde látványos kísérleteknek, melyek lekötötték a diákok érdeklődését, valamint egy szulfit-adalékolási kísérlet, ami a csapadék kimosásától eltekintve nem okoz nehézséget. Ehhez viszont étert használtak, amely rendkívül tűzveszélyes. De a délutáni kísérletekhez nem volt szükség nyílt lángra, a dohányzás pedig, ezt mindenkibe kellőképpen belesulykolták, szigorúan tilos. Minden hallgató tudta, hogy a biztonsági rendszabályok egyszeri megsértése is kizárást von maga után.

Mindazonáltal, ma semmiféle baleset nem történhet. Brade elhatározta, hogy külön is figyelmezteti erre Charlie Emmettet.

Semmi kedve nem volt részt venni a laborgyakorlaton, de Brade, jóllehet senki nem kötelezte rá, legalább egy rövid időre, mindig be szokott nézni. Egyrészt felmerülhettek olyan kérdések, amelyekre a laborasszisztens nem tud felelni, másrészt a munkaerkölcs is úgy kívánta, hogy legyen jelen. A laborgyakorlat valahogy érdektelen és másodrangú a diákok szemében, ha az előadó tanár tüntetően távolmarad róla.

Másfelől Charlie Emmett kiválóan kézben tudja tartani a kísérleteket. Második éve dolgozik az intézetben, és ha Roberta is mellette van, nem történhet semmi baj.

Roberta Goodhue halkan kopogott az ajtón. Brade már kalappal és kabáttal a kezében várta.

– Ha nincs ellene kifogása – udvariaskodott mosolyogva – a Riverside Inn-be viszem. Kocsival megyünk, hogy egyre visszaérjünk.

– Rendben van – mondta egykedvűen a lány, aki bő, lazacpiros kabátjában talán még alacsonyabbnak és molettebbnek látszott. Az ilyen fekete típusoknak, gondolta magában Brade, biztosan épp elég gondot okoz a túlságosan erős szőrzet. A lány arcát itt-ott szőrszálak csúfították, ajkai fölött pelyhedző bajusz sötétlett.

Nem volt kimondottan csúnya, de szép végképp nem.

– Kérem, várjon meg a kapunál! – mondta Brade. – Szeretném figyelmeztetni Charliet, hogy ma különösen óvatosnak kell lennie, ami a nyílt lángot illeti.

* * *

A Riverside Inn-ben elég sokan voltak, de még találtak egy szabad boxot, ahonnan a folyóra és persze a folyó menti sztrádára lehetett látni.

Az érintetlen természet manapság egyre ritkább kincs.

– El tudom képzelni, mennyire megviselte a tegnapi szerencsétlenség.

Feladták a rendelést. Roberta zavartan morzsolgatta a zsemléjét, és a négy sávon tovasuhanó autókat bámulta odalenn.

– Igen – motyogta.

– Ha jól sejtem, maga meg Ralph – Brade kereste a szavakat – ... barátok voltak.

Roberta szemét egyszeriben elöntötték a könnyek.

– Össze akartunk házasodni, mihelyt Ralph ledoktorál.

8.

A pincérnő kihozta Brade-nek a bécsiszeletet, Robertának a tojássalátát és a két kávét két tejszínnel. Ez a kis szünet mindkettejüknek kapóra jött, és Brade-nek volt ideje rendezni gondolatait.

– Szörnyen sajnálom – mondta nagysokára. – Erről én semmit se tudtam. Ilyen körülmények között otthon kellett volna maradnia.

– Talán jobb így. Egyedül lenni még rosszabb. – Ralphról akart beszélni? Brade a szavakat kereste.

– Lehet, hogy otrombaság most erről beszélni, de felmerül a kérdés, mi lesz Ralph munkájával. Másrészt... a jelen körülmények között...

Roberta a homlokát ráncolta.

– Csak nem akarja folytatni?

– Nem, erről most ne beszéljünk.

Botorság volt ideráncigálni a lányt, és a vőlegényéről faggatni, aki alig huszonnégy órája halt meg. De ha egyszer bizonyosságot akar!

Roberta fürkésző tekintettel méregette.

– Ön nem kedvelte Ralphot, ugye?

Brade összerándult. Arckifejezése árulta volna el?

– Ellenkezőleg, mindig is nagyra becsültem.

– Ezt jól esik hallanom, de mégsem hiszem, hogy különösebben rajongott volna érte. A legtöbb ember, és én ezt nagyon is megértem, nem tudott kijönni vele. – Még mindig a zsemlével babrált, a salátát jóformán érintetlenül eltolta magától. – Furcsa szerzet volt, mintha állandóan támadástól tartott volna. Sok időbe tellett, amíg az ember összemelegedett vele, de akkor nagyon kedves tudott lenni. Érzékeny. Szeretetreméltó. – Szünetet tartott. – Tegnap este sokáig ott voltam Ralph anyjánál. Szegény asszony! Hihetetlen ez az egész. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Ralph ennyire gondatlan lett volna.

– Vannak más rokonai is? – kérdezte gyorsan Brade.

– Nincsenek. – A lány most ráfüggesztette a szemét. – Ugye ön semmit nem tud Ralphról, tanár úr? Úgy értem, a magánéletéről.

– Sajnos nem, Roberta. Csak most ébredtem rá, mennyivel többet és behatóbban kellene foglalkoznom a tanítványaimmal. De ez a beszélgetés nyilván fájdalmas magának.

– Ugyan. Legalább beszélhetek róla. Ennyi maradt nekem belőle. – Roberta elgyötört tekintettel meredt maga elé; laza lófarokba kötött hajából néhány rakoncátlan tincs a homlokába lógott. – Ralph nem volt született amerikai.

– Ó! – kiáltott tettetett meglepetéssel Brade, pedig erről tudott.

– Egyedül ő és az anyja élték túl azt a ... szörnyűséget. Ralph sohase mesélt erről, de ez most nem is fontos. Apját agyonlőtték, és volt egy nővére, akit szintén megöltek... valahogy. Félt a világtól. Amerikában sem volt könnyű élete. Idegen ország, idegen nyelv. És azt hiszem, sose mert igazán megbízni másban, sose tudott hinni a mások jószándékában. Ez a félelem beidegződéssé vált nála. Érti, mire gondolok?

– Azt hiszem, igen.

– Valóságos ördögi kör. Mivel képtelen volt feloldódni és elfogadni másokat, mindenki idegenkedett tőle és bántotta. Ralph pedig kénytelen volt ostoba módon viszonozni a sértéseket. Nem tudott együtt dolgozni senkivel, mindig azt hitte, hogy a másik elvesz tőle valamit; ahogy elvették tőle a családját és a gyerekkorát. Ha bárki hozzányúlt ahhoz a főzőpohárhoz, amit ő öblített ki, nyomban megvadult. Ilyenkor persze nem tudta, mit csinál, egyszerűen elvesztette a fejét. Ranke professzor még csak meg se próbálta megérteni. Egyszerűen kihajította. Ralph számára ez a visszautasítás csupán egy volt a sok közül. Ezek után méginkább begubózott.

– Olyannyira, hogy engem is gyűlölt, igaz? Roberta ránézett, és metsző hangon kérdezte:

– Ezt meg ki mondta önnek?

– Csupán feltételezés.

– Jean Makristól hallotta, igaz?

– Honnan veszi? – kérdezett vissza kissé zavartan Brade. A lány remegő orral préselte össze ajkait.

– Már úgyis mindegy – mondta mély lélegzetet véve –, nyugodtan megtudhatja. Ralph néhányszor találkozott vele, mielőtt... mielőtt közelebbről megismertük egymást. Semmi több. De ez az ostoba nőszemély nem akart belenyugodni.

Nem hagyta békén, nem és nem, pedig már rég vége volt köztük mindennek. Ráadásul bosszúszomjas volt. Tegnap este felhívott, és leplezetlen kárörömmel közölte velem Ralph halálát. – Robertán látszott, hogy alig tudja fékezni indulatát.

Brade nyugtalanul feszengett. Ralph halála felkavarta az iszapot az egyetemi élet kristálytiszta tavának fenekéről, s ez a víz most éppolyan zavaros, mint a nagybetűs Élet mocskos pocsolyája.

– Maga tehát nem hiszi, hogy Ralph okkal gyűlölt engem? – kérdezte Brade.

– Nem. Soha nem hallottam tőle ilyesmit. No persze... a legelején...

– Igen?

– Amikor Ranke kidobta, nagyon elbizonytalanodott; úgy érezte, megint kudarcot vallott. Elképzelhető, hogy kezdetben öntől is tartott, és mondott valamit erről Jean Makrisnak. így történhetett, mert később, amikor már nem volt köztük semmi, ez a nő egyszer felhívta, és otrombán éreztette vele, hogy bajba sodorhatja, ha megmondja önnek, amit Ralph önről gondol. Ralph beszélt is nekem erről. Nagyon el volt keseredve. Nos, úgy látszik, a nő megvárta amíg meghal – de még most sem hagy neki békét. – Elcsuklott a hangja, szemében könny csillogott.

Brade félretolta az üres tányért, kiitta a kávéját, és magához intette a pincérnőt.

– Igya meg a kávét, és ne főjön a feje emiatt! Ralph meg én egész jól kijöttünk, és ha kezdetben nem is kedvelt... nos, annak alapján, amit mondott, teljesen megértem. – Erős vágyat érzett, hogy megsimogassa a lány kezét, de visszatartotta magát.

Mire Roberta kiszürcsölte a kávét, a számla is megérkezett.

Az egyetem felé menet Brade még megkérdezte:

– Vett Magának Ralph jegygyűrűt?

A lány szomorú tekintete a semmibe révedt. – Nem, nem verhette magát ilyen költségekbe. Az anyja dolgozott, hogy Ralph tanulhasson. Tipikus európai mentalitás, hisz tudja. Semmilyen áldozattól nem riadt vissza, csak hogy tanult ember legyen a fiából. És mi lett belőle?

– Kitűzték már az esküvő időpontját?

– Egyelőre nem. De úgy terveztük, ha ledoktorál, rögtön összeházasodunk.

– Ralph anyja tudott a terveikről?

– Tudta, hogy jóban vagyunk. És kedvelt engem, azt hiszem. De nem hinném, hogy Ralph beszélt volna neki házassági szándékunkról. Lehet, hogy helytelenítette volna. Azt hitte, ha Ralph doktori címet szerez, jobb parti is akad a számára. Az európai anyáknak sajátos elképzelése van a doktori cím vásárlóerejéről, már ami a házasság piacát illeti. A kocsi begördült az egyetem kapuján.

* * *

Brade benézett a laborgyakorlatra, de nem maradt soká. Minden rendben ment. Még a kétbalkezes Gerald Corwin sem találta meg azt a szokásos üvegcserepet, amivel elvághatta volna az ujját. Minden figyelmét a kísérletre összpontosította, és boldog volt, hogy az ezüstös aldehidcsapadék hengeres tükörré változtatta a kémcsövet.

Mivel ő volt a legügyetlenebb diák a gyakorlatokon, szinte logikus volt, hogy neki sikerüljön legszebbre a tükör. Brade meg is mutatta, mintegy szemléltetésként, a többi, ügyesebb diáknak, akik nagy ügyesen mindössze annyit értek el, hogy némi szürkésfekete csapadék gyűlt össze kémcsövük alján.

Azután az intézet titkárságán átnézte a Ralph Neufeldről készült tanári jellemzéseket. Mivel Jean Makris egy pillanatra se vette le róla a szemét, épp csak átfutott rajtuk; nem volt bennük semmi érdekes.

Nyomott hangulatban ment vissza dolgozószobájába, és nekiült a tervezett biztonságtechnikai előadások felvázolásának. Voltak nyilvánvaló témák; a vegyifülke rendeltetésszerű használata, a párologtatás módszerei gyúlékony oldatok esetében, gázpalackok, vízfürdők, drótszövethálók, csövek hajlítása.

És mi a helyzet a pipetták használatával? Éppen átmeneti korszakot éltek. Az ő idejében a pipettát az ember a szájába dugta, és az adott jelzésig felszívta az oldatot. Meglehetősen gusztustalan eljárás volt, mi több, nem is veszélytelen, hisz a többnyire maró vagy mérgező oldatból könnyen bekerülhetett néhány csepp az ember szájába. Nem múlt el olyan szemeszter, hogy valamelyik diák ne kortyintott volna fel egy adag nátriumhidroxid-oldatot.

Manapság a felsősök laboratóriumaiban csaknem mindenütt gumipumpát használtak; ez helyettesítette a szájat, és külön szelep gondoskodott róla, hogy a szívást tetszés szerint meg lehessen szakítani. De a tanszék vonakodott beszerezni azt a mintegy száz pumpát, ami az alsósok laboratóriumaiba kellett volna. Talán most, hogy a biztonság ennyire előtérbe került, sikerül majd felülemelkedni az anyagi szempontokon. Brade erről is feljegyzést készített.

S miközben a biztonságon töprengett, gondolatai elkalandoztak, a golyóstoll megállt a kezében, tekintete a semmibe révedt.

Ralphról, akitől mindenki viszolygott, egyszeriben kiderült, hogy két fiatal nő is vonzódott hozzá, és heves féltékenységet váltott ki belőlük. Különös!

Mindenesetre az indítékok köre jelentősen kibővült. Már nemcsak arról volt szó, hogyan vezethetett hidegvérű gyilkossághoz az évfolyamtársak és a tanszéki dolgozók haragja, melyet ez az élesnyelvű és összeférhetetlen fiatalember vont magára.

A lehetséges indítékok között számításba kellett venni a szerelmi csalódást is, ami már nem egy erőszakos tett forrása volt.

És ami ugyancsak különös: Jean Makris, vagy Roberta Goodhue a legjobb akarattal sem mondható csinosnak, s nehéz elképzelni, hogy egy férfi szerelemre gyullad irántuk.

Ez ostobaság! Nemcsak szemrevaló nők és vonzó férfiak kötnek házasságot. Ha csak a hollywoodi szépségek korbácsolnák fel a szenvedélyeket, az emberiség egykettőre kihalna.

És nemcsak a külső számít. A rokonszenvet és a megértést egy fiatalember olykor a legcsábosabb idomoknál is többre becsüli. Egy melegséget és vonzódást sugárzó szempár a legrútabb szőrszálakat is feledtetheti. Miért ne?

És egy olyan emberben, mint Ralph, aki gyűlölte a világot, és félt tőle, talán éppen az ilyen csúnyácska nők keltettek igazi vonzalmat.

Hogy is merészelne szemet vetni egy csinos nőre? Hogy is kelhetne versenyre más férfiakkal, kockáztatva egy újabb, minden előzőnél fájdalmasabb visszautasítást? Talán épp ezt elkerülendő, keresett magának olyan embert, aki alkalmasint elfogadja olyannak, amilyen? Talán pontosan ezért próbált – öntudatlanul is – olyan lányt meghódítani, aki ugyanúgy szeretetre éhezik, mint ő, ugyanúgy hálás minden közeledésért, és nemigen legyeskednek körülötte vetélytársak.

Brade keserűen kuncogott. A kényszer először a detektívet, és most ráadásul a botcsinálta lélekbúvárt is kihozta belőle.

És ha egy ilyen lány kosarat kap, mert egy másik, hasonló lép a helyébe – csoda-e, ha a pokol minden gonosz szelleme elszabadul.

Egy lány, aki már minden reményt feladni látszott, ismét reménykedni kezd, amikor jön egy másik, és mindent elront! Ami annál is gyötrelmesebb, mert ez a másik semmivel sem szebb, mint ő maga; még azzal sem vigasztalódhat, hogy mindenképpen esélytelen lett volna vele szemben.

Brade érezte Jean Makris gyűlöletét; a kérdés csak az, tudott-e gyilkolni ez a gyűlölet? És ha igen: intellektuálisan képes volt-e Jean Makris a gyilkosságnak erre a sajátos módjára? Bízott-e annyira kémiai ismereteiben, hogy megkockáztassa két vegyszer kicserélését? Eleget tudott-e Ralph kísérleteiről, hogy megfelelően beavatkozhasson? Talán a fiú beszélt vele a munkájáról. Talán annak idején kémiát is hallgatott az egyetemen. (Járt egyáltalán egyetemre? Ezt ki kell deríteni.)

És mi a helyzet Robertával?

A fiatalember őt is éppúgy elhagyhatta, ahogy a másik lányt. És Roberta értett a vegyszerekhez.

Vajon egy ember, aki ádáz haragban áll a világgal, és hajlamos mindenkiben ellenséget látni, ki tud-e tartani huzamosabb ideig egy lány mellett, legyen az mégoly kedves és szeretetreméltó? Nem szükségszerű-e, hogy előbb-utóbb kisebb súrlódásokra és félreértésekre kerül sor, melyek idővel összeadódnak, és a fiú búskomor, magányos szívében gyűlöletté érlelődnek?

Ralph nem adott Robertának gyűrűt. Senkinek nem tett említést házassági szándékáról. Charlie Emmett még csak nem is sejtette. Feltehetően az anyjának sem szólt róla. A lány kijelentésein kívül semmi kézzelfogható bizonyítéka nincs, hogy valóban el akarta venni Robertát.

Roberta nyilván érezte, mennyire bizonytalan á helyzete. Egy lány mindig megérzi, ha a férfi már nem őszinte, ha már nem gondolja komolyan a házassági ajánlatot.

És ha úgy érezte, hogy Ralph elhidegült tőle, vagy talán mindig is langyos volt hozzá? Ha kényszeríteni próbálta a házasság időpontjának kitűzésére, ha követelte tőle a gyűrűt és a jegyesség nyilvános bejelentését? És ha a fiú vonakodott?

Vagy talán – mert ez sem kizárt! – egy harmadik csufika tűnt fel a láthatáron!

Roberta épp eleget tudott a kémiáról, hogy elkövesse a gyilkosságot, ha pedig csakugyan megtette, mostani viselkedése még nem feltétlenül színjáték. Fájdalma gyötrelmesen őszintének hatott, elvégre lelke mélyén még mindig szerethette Ralphot, még ha bosszúból megölte is. Most őszintén és vígasztalhatatlanul siratja önnön áldozatát.

És Roberta mindenkinél jobban ismerte Ralph kísérleteit. Még Emmett sem sejthette, mennyire. A doktorjelöltek folyton a kísérleteikről beszélnek, és bár Ralph más volt, mint a többi, patologikus gyanakvása visszahúzódóvá tette, de épp emiatt inkább kiöntötte a lelkét annak az egyetlen emberi lénynek, akit szeretett, és akit bizalmára méltatott.

De hogy tudhat ő bármit is bizonyítani? Kedvére gyárthatja a szebbnél-szebb elméleteket. Végül is ez a szakmája. És a kémia területén bizonyítani is tudná őket. De a kriminalisztikában már korántsem mozgott ilyen otthonosan. Fogalma sincs, hogyan kell a lehetségesből kipréselni a bizonyosat. Hiába, nem tudott ötről hatra jutni; feladta.

Az órára nézett. Négy elmúlt.

Pontosan huszonnégy órával ezelőtt gondolt arra, hogy ideje indulni, nehogy lekésse az ötre megbeszélt rendevút Cap Ansonnal. Átnézték volna a kéziratot, ittak volna valamit, megtárgyaltak volna egy-két problematikus részt, és valószínűleg meghívta volna az öreget vacsorára.

De előbb be akart nézni Ralphhoz a laborba egy kis sósavért, meg hogy elbúcsúzzon tőle (mint annyi apró szokását, ezt is Captól vette át) – és attól kezdve minden megváltozott.

Most minden öröm nélkül, nehéz szívvel gondolt arra, hogy hazamegy. Anson kézirata még mindig olvasatlanul hevert az asztalán. Az utolsó oxigenizációs kísérlethez használt eszközök azóta is érintetlenül álltak a laboratóriumában; a vegyszerek rég beszáradtak.

Minden összezavarodott.

Szorongva gondolt az előtte álló hétvégére. Kedvetlenül nézett körül; mit is kellene hazavinni. Doris nem szerette, hogy mindenféle cikkeket és folyóiratokat hurcol haza, de akárcsak a tanszék többi dolgozója, ő sem tudott mindent elvégezni a hivatalos munkaidőben. Felsóhajtott. Semmi kedve nem volt magával vinni a hallgatók dolgozatait vagy bármi szakirodalmat. Anson kéziratát viszont legkésőbb ma este el kell olvasnia. Holnap szombat, Ginny számít rá, hogy állatkertbe viszi, és Anson is bejelentette magát, este meg Littleby ad partit. A vasárnapot majd pihenéssel tölti. Megerőltető hét áll előtte.

Úgyhogy Anson kéziratán kívül nem vett magához semmit. Bekattintotta a táskát, karjára vetette a kabátot és fogta a kalapját.

Az ajtó tejüvegablaka mögött legnagyobb elképedésére elmosódó árnyat látott. Kopogtak.

Annyi biztos, hogy nem hallgató és nem is tanár az illető. Brade rendszerint a matt üvegablakon át is felismerte látogatóit.

Kissé nyugtalanul nyitott ajtót; kerekképű, szélesen vigyorgó alak lépett a szobába.

– Üdv, tanár úr! – mondta derűsen. – Mi az, nem ismer meg?

Brade agyában hirtelen világosság gyúlt. Az ajtóban ugyanaz a detektív állt, akivel előző este beszélt. Jack Doheny.

9.

Brade kiejtette kezéből a kalapot, lehajolt érte, és érezte, ahogy elvörösödik. Eközben Doheny az ajtóban állt, mosolygott és buzgón rágógumizott.

– Mit tehetek magáért, Mr. Doheny? – kérdezte Brade.

– Semmit, ellenkezőleg, én teszek valamit magáért. – Doheny egy kulcsot vett elő zakója belső zsebéből. – Gondoltam, személyesen hozom visz-sza. Ralph Neufeld laboratóriumának kulcsa.

– Ó! – szakadt ki Brade-ból a megkönnyebbülés sóhaja. Hát persze! Hisz ő kérte vissza a kulcsot, és teljesen természetes volt, hogy a nyomozó elhozta. – Köszönöm szépen

– Tudja, hogy a fiúnak az anyján kívül nem volt más rokona? – kérdezte, miközben alaposan körülkémlelt Brade dolgozószobájában.

Brade, még mindig kalappal a kezében, kissé türelmetlenül toporgott, és várta, hogy Doheny szabaddá tegye az utat.

– Igen, értesültem róla.

– Tegnap este elmentem hozzá, hogy közöljem vele, mi történt. Sajnos ez is hozzátartozik a munkámhoz. Meglehetősen összetörtén fogadott. Már értesült fia haláláról.

– Igen?

– Egy lány járt nála. Az ön egyik tanítványa.

– Roberta Goodhue? – A lány mondta, hogy volt Ralph anyjánál. Dohenyről azonban nem tett említést.

– Igen. Tőle tudta meg. Megkérdeztem, honnan tudja. Azt mondta, az egyetemről hívták fel.

– A titkárnő. Neki én mondtam, ő meg úgy gondolta, értesítenie kell Robertát. A lány...öö...jóban volt Ralphfal.

– Nagy csapás lehetett. – Doheny a fejét ingatta, és semmi jelét nem adta, hogy menni készül. – Ez az ön szobája, tanár úr?

– Igen.

– Szemrevaló. Jó kis asztala van. Valami hasonló nálam is elkelne otthon a műhelyben. Ön is amolyan "csináld magad"-típus?

– Nem, sajnos nem.

– Pedig azt hallom, a tanárok, mint manapság sokan, szívesen barkácsolnak. Hisz tudja, bútorok, kemping, miegyéb.

Brade bólintott, és igyekezett leplezni türelmetlenségét.

– Feltartom? – kérdezte Doheny. – Ugye ilyentájt szokott hazamenni?

– Nincs szigorú időbeosztásom. Van, hogy éjfélig bent maradok, máskor meg már délben hazamegyek. Attól függ, hány előadásom van, és hogy érzem magam.

– Nagyszerű! – álmélkodott a detektív; látszott rajta, hogy őszintén gondolja. – Bárcsak minden szakmában így lenne. Tegnap tovább bent maradt?

– Nem. Épp indulni akartam, amikor megtaláltam a holttestet.

– Ma meg, úgy látszik, én tartom fel. Pedig nem áll szándékomban. Igazán. – Doheny minden különösebb sietség nélkül elindult kifelé.

– Semmi baj – mondta hűvösen Brade. Doheny nyomában ő is kilépett a folyosóra. Felfűzte Neufeld kulcsát saját kulcskarikájára, és bezárta maga mögött az ajtót.

Doheny érdeklődve nézte mozdulatait.

– Az ott egy univerzális kulcs, ha nem tévedek?

Brade-et bosszantotta a kérdés. Gyorsan zsebredugta a kulcscsomót. – Ezzel akármikor be tudok jutni az épületbe, akkor is, ha zárva van.

– No persze. És minden labort nyit?

– Amelyiken nincs biztonsági zár. A legtöbb tanárnak van ilyen kulcsa.

– No persze – bólintott mosolyogva Doheny.

Hazafelé Brade gondolatban önmagával vitázott. Szóval Doheny megint eljött... A magyarázat nagyon is kézenfekvő. Ő, Brade, maga adott rá okot, amikor visszakérte a kulcsot. Ártatlan kérdéseket tett fel, minden ellenségesség, minden gyanakvás nélkül. Elvégre semmi oka nem volt a bizalmatlanságra. De mégis – miért akarta tudni, hogy mikor ment haza Brade? Miért érdekelte annyira a különleges kulcs? És különben is, feltűnően gyorsan kiszúrta. Talán éppen erre volt kíváncsi?

Talán feleslegesen aggodalmaskodik. Hm. Igyekezett más irányba terelni gondolatait.

* * *

A körülményekhez képest egész békésen megvacsoráztak. Ginny időközben értesült a történtekről. (A hírekben tényleg megemlítették Brade nevét, és Ginny csupa fül volt, amikor Doris barátnői sorra telefonáltak.)

Ő persze nem hozhatta szóba a dolgot, és hiába próbálkozott, szülei határozottan elzárkóztak a témától. Felajzott idegállapotát azonban sehogy sem tudta leplezni, ami leginkább remek étvágyában mutatkozott meg.

Ginny szokatlan farkasétvágya jó kedvre derítette Dorist, következésképpen ideig-óráig Brade is megfeledkezett nyomasztó gondjairól.

A kellemes hangulat egészen a vacsora végéig kitartott, amikor is Doris felszólította Ginnyt, helyezze át székhelyét a felső szintre, szenteljen némi figyelmet Ie9kéinek, aztán fürödjön meg és feküdjön le.

– És szeretném, ha kilenckor kikapcsolnád a tévét – fejezte be intelmeit nyomatékosan Doris.

Ginny áthajolt a lépcsőkorláton, és sötéten szikrázó szemét Brade-re függesztette.

– Hé, papus, el ne felejtsd, hogy holnap állatkertbe megyünk!

– Ne mondd apádnak, hogy "hé" – szólt rá Doris –, egyébként rajtad múlik, hogy mi lesz holnap. Ha este felbosszantasz, nem mész sehova.

– Ugyan, dehogy bosszantalak. Ugye megyünk, papus?

Brade jobb híján ráhagyta. – Ha nem esik – felelte lemondóan.

* * *

– Az az igazság, Doris, nem tudom, mi lesz holnap – mondta valamivel később.

– Micsoda? – kiabált vissza Doris a konyhából, miután bekapcsolta a mosogatógépet. – Mit mondtál? – ismételte meg a kérdést a nappaliban.

– Azt mondtam, nem tudom, elmehetünk-e egyáltalán az állatkertbe.

– Miért?

– Cap Anson miatt. Átjön.

Doris homlokráncolva vette le magáról a kötényt.

– Miért hívtad?

– Nem hívtam. Egyszerűen azt mondta, hogy átjön, és nem mondhattam nemet.

– Miért nem? Pedig egyszerű.

– Nem tehettem. Vele nem. Hisz ismered.

– Igen, de téged egyáltalán nem értelek. Az ő könyve, nem a tied. Miért neked kell dolgozni rajta?

– Mert érdekes könyv lesz, ha elkészül; fontos könyv. Éppenséggel büszke vagyok rá, hogy segíthetek neki.

– Hát akkor jöjjön máskor.

– De Doris, már kétszer felültettem.

– Kétszer?

– Hisz tegnap délutánra is bejelentkezett. Ötre beszéltük meg, és te is tudod, milyen pontos az öreg. Én pedig nem voltam itthon.

Doris vállat vont, és lapozgatni kezdett a tévéújságban.

– Nem olyan tragikus. Hisz odaadta Virginiának az anyagot.

– Tudom. De biztosan csalódott volt. Minden pontatlanságot személyes sértésnek vesz.

– Egész normálisnak látszott – mondta szenvtelenül Doris. – A szúnyoghálón keresztül láttam, amikor Ginnynek átadja a borítékot, és egyáltalán nem látszott dühösnek vagy hasonló.

– Mindegy, csalódott volt, akár meglátszott rajta, akár nem. És ma reggel tízkor, alighogy befejeztem az előadást, megjelent a szobámban, én pedig még bele se néztem a kéziratba. És láttam rajta, hogy csalódott.

– Az egyik növendékedet halálos baleset érte, ő meg úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Ez már tapintatlanság a részéről, nem gondolod?

– Természetesen tapintatlan, de Cap öreg ember, és a kémia a mindene. Őt teljesen hidegen hagyta, ami Ralphfal történt, éppen ezért nem is utasíthattam vissza, amikor azt mondta, hogy délelőtt átjön.

– Virginiát akkor is el kell vinned. Egész héten csak erre vár. És ne mondd, hogy én menjek vele. Ki se látszom a szennyesből. Tovább már nem halogathatom a mosást.

– Rendben van. Felhívom Capet, és megmondom neki, hogy legyen itt kilencre. Reggel biztosan hideg lesz, tizenegy előtt nem érdemes kimenni az állatkertbe. Így legalább lesz két órám Cappel.

Doris nem mondott semmit. Odafordult a tévéhez, és mélyet sóhajtott.

– Semmi kedvem ehhez a varietéhez, de valamit néznem kell

– Nincs más?

– Az egyesen kosárlabda, a kettesen valaki a feltámadásról prédikál. A hármason egy régi filmet játszanak, de azt már láttam.

Fogta a kötését, beült a fotelbe, és üres tekintettel meredt a képernyőre. Nem kezdett el kötni, de Brade szentül meg volt róla győződve, hogy a műsort se nézi.

– Mi újság Ralph ügyében? – kérdezte nagysokára. Szemlátomást dühös volt magára, mert nem tudta visszafojtani a kérdést.

Brade felnézett Cap Anson kéziratából. Lemehetett volna alagsori dolgozószobájába, de – ez volt a pőre igazság – feltétlenül szüksége volt társaságra, legyen bár az akár a mogorva, elégedetlen Doris.

– Megint ott volt az a nyomozó – mondta. Doris tágranyílt szemmel nézett rá.

– Micsoda?

– Csak visszahozta a labor kulcsát. Ralphét; de ahogy körülnézett a szobámban, attól ideges lettem.

– Mondott is valamit?

– Úgy érted, a gyilkosságról? Nem.

– Akkor meg ne törődj vele!

– És ha tényleg gyilkosság volt?

– Megtörtént, el van intézve. Egy meglehetősen ellenszenves fiatalember meghalt. És te sem tudod feltámasztani.

– Ezzel a dolog még nincs elintézve. Van itt egy lány, aki feltehetően szerette, és hozzá akart menni. És egy anya, aki, mint mondják, sok mindenen keresztülment, és tönkretette magát, csak hogy a fiából vegyész lehessen. Nem, a dolog egyáltalán nincs elintézve.

– Nekik sem használsz azzal, ha bajba kevered magad.

– Úgyis nyakig benne vagyok. Egész nap azon töprengtem, miként kászálódhatnék ki belőle.

– Rajtad kívül senki nem gyanakszik gyilkosságra.

– Csak idő kérdése. Ma valaki megkérdezte, hogyan lehetsége, hogy Ralph összekeverte a nátriumcianidot a natriumacetáttal. Az illető még meglehetősen zaklatott volt, de ha megnyugszik, újból fel fogja tenni a kérdést. Akármelyik vegyész gyanút foghat. És végül valaki elmegy a rendőrségre. Azt akarod, hogy Damoklész kardjaként lebegjen fölöttünk ez a lehetőség?

– Ki volt ez az "illető"?

– Roberta Goddhue, ő az a lány, akit Ralph el akart venni.

– Talán éppen ő tette – szakadt ki ösztönösen Dorisból. – Talán a fiú faképnél hagyta.

– Ez nekem is eszembe jutott. – mondta Brade, – Sok minden megfordult a fejemben.

A kezében tartott kéziratlapot letette az asztalra.

Doris kezében az érintetlen kötéssel, bólintott.

– Rendben van. Ha már mindenáron beszélned kell róla, csak mondd.

– Először arra gondoltam, hogy mindent leírok. Összeállítok egy listát. Rendszert viszek a dologba. Aztán azt mondtam magamnak: Mi lesz, ha valaki megtalálja a cédulát, a szemétbe dobott fecniket vagy az elégett papír hamuját, és megkérdezi, mi az, amit elégettem. Nem tudom, mit csináljak, teljesen bizonytalan vagyok. És ez egyszerűen... egyszerűen elviselhetetlen.

Majd így folytatta: – Először is ... ha feltesszük, hogy gyilkosság történt, az a kérdés, ki tehette. Ahogy tegnap este is mondtam, a tettesnek értenie kellett a kémiához, és ismernie kellett Ralph munkamódszerét. Ennélfogva én vagyok az elsőszámú gyanúsított. Kérdés, ki jöhet szóba még, ha engem kihagyunk a játékból? Rajtam kívül csak egyvalaki volt bejáratos Ralph laboratóriumába, és ez a valaki Ralph munkáját is figyelemmel kísérhette.

– Kicsoda?

– Gregory Simpson. Ralph labortársa. Ő azt állítja, hogy Ralph sohasem beszélt vele, ami talán igaz is, de ennek ellenére nyomon követhette Ralph kísérleteit. Láthatta, hogy Ralph lombikokba készíti az acetátot, és ezeket a szekrény polcán tárolja.

Hasonló helyzetben ugyan senki más nem volt, de mások is, Charlie Emmett vagy akármelyik diák, ha úgy tetszik, akár Cap Anson, tehát bárki, akinek ott van dolga az épületben, megfigyelhette ugyanezt. Elméletileg az sincs kizárva, hogy Ralph távollétében valaki beosont a laborba, és elolvasta a jegyzeteit; ennek alapján nyugodtan kitervelhette a gyilkosságot. Mint mondtam, ez mind lehetséges, de nem valószínű. Ami a gyilkosság módját illeti, mindenképpen én vagyok az első számú gyanúsított. A második helyen, de jóval utánam, Simpson áll. A többiek csak messze ez után következnek. És az emeleten dolgozókon kívül más gyakorlatilag nem jöhet szóba.

– Miért mondod, hogy Simpson kevésbé gyanús, mint te? – kérdezte Doris. – Véleményem szerint neki ugyanolyan lehetősége volt, mint neked.

– Alig huszonkét éves, és nincs indítéka.

– Szerinted nincs indítéka, de te se tudhatsz mindent. Mellesleg neked sincs indítékod.

– Ezzel kapcsolatban mondanom kell valamit, ami engem nagyon nyugtalanít. Most, hogy Ralp meghalt, kérdezősködtem egy kicsit, és...

Doris nyomban felhúzta a szemöldökét.

– Minek kérdezősködtél, Lou? Ez a legrosszabb, amit tehettél.

– Nagyon óvatos voltam. És az emberek maguktól is beszéltek, anélkül, hogy kérdezni kellett volna. Egy szó mint száz – úgy tűnik, Ralph nem kedvelt különösebben, vagy félt tőlem ... vagy mind a kettő. Még nem látok egészen tisztán.

– Honnan veszed, hogy nem kedvelt?

– Ralph a jelek szerint senkit nem kedvelt. Nem tudom, mi baja volt velem; vagy miért félt volna tőlem. Nem is fontos. Akármi oka volt is, a rendőrség összetákolhat belőle egy indítékot. Én sokat tettem érte, vagy legalábbis azt képzeltem, hogy sokat tettem érte, és hálátlanság volt a jutalmam, befeketí-tett a hátam mögött, én meg dührohamot kaptam és megöltem.

– Ez őrültség.

– Talán a rendőrség is ezt hiszi, hogy őrült vagyok. Néha csakugyan elvesztem az önuralmam.

Nemegyszer előfordult, hogy ráordítottam a hallgatókra, ha valami égbekiáltó ostobaságot műveltek. Ralphot is jól lehordtam volna, ha véletlenül nyúl a cianidhoz – és élve megússza. Mindenki tudja, milyen dühös tudok lenni.

– Ki nem? Azért mert valaki olykor dühbe gurul, még nem feltétlenül gyilkos. Kell lennie valakinek, akinek ennél nyomósabb oka volt.

– Van is. Jean Makris.

– Nocsak! És neki mi az indítéka? Brade elmondta, amit tudott.

– Szép kis szerelmi drámák folynak nálatok az egyetemen! – epéskedett Doris.

– Hát igen – Brade vállat vont. – Mindenesetre Jean Makrisnak volt indítéka, de nem rendelkezett a tett végrehajtásához szükséges elemi ismeretekkel.

– Miféle ismeretek kellenek ahhoz, hogy két port felcseréljen az ember?

– Nem csak ismeret, önbizalom is kell hozzá. Aki laikus a kémiában, nem igen mer hozzányúlni a cianidhoz; fél, hogy a méreg a bőrén át felszívódik. Robertának viszont kellő szakismerete is volt, és indítéka is lehetett, ha tényleg úgy érezte, hogy a fiú elhagyta. Amire viszont semmi jel nem utal.

Persze igazad van, lehetnek olyan indítékok is, amelyekről nem tudunk. Ranke például nem állhatta Ralphot. A kérdés csak az, elég-e ez a gyilkossághoz? Történt valami közöttük, amiről nem tudunk? Foster kis híján megbuktatta. Miért? Mi lehetett e mögött?

Doris nekiállt kötni.

– Én a te helyedben nem törődnék az indítékkal – mondta. – Senki sem szerette Ralphot. Ha jobban körülnézel, annyi indítékot találsz, ahányat csak akarsz.

– Igen. De valóban indíték-e az ellenszenv? Te jó ég, ha mindenkit megölnénk, akit utálunk, egyhamar elnéptelenedne a világ! Nem, az efféle csekélységeket nem vehetjük számításba.

– Ugyan, kérem! Ha ilyen nagyvonalúan törlőd a listáról a gyanúsítottakat, végül tényleg te maradsz egyedül. A legtöbb gyilkosságot efféle csekélységek miatt követik el.

– Jó, jó...

– Lou, hidd el, tudom, mit beszélek. – Ujjara csavart egy adag fonalat, és fergeteges tempóban folytatta a kötést. – Egyvalaki hiányzik a listáról. Valaki, aki szintén ki nem állhatta Ralph Neufeldet. Valaki, aki egy csekélység miatt megharagudott Ralph Neufeldre, és ezért a csekélységért szíves örömest megölte volna.

Brade rémülten nézett rá.

– Kicsoda?

Doris vadul rángatta az összegabalyodott fonalat.

– Én.

10.

Brade az első pillanatban legszívesebben felnevetett volna, de végül csak egy hitetlenkedő "Te?" robbant ki belőle.

– Csak ne nevess! Nem viccelek – vágta rá nyomban Doris.

– Nem nevetek, te pedig nem mondhatod komolyan.

– Emlékszel, amikor múlt karácsonykor Ralph nálunk volt?

– Igen, a többiekkel együtt – mondta Brade. – Hisz mindenkit meghívtunk. Akkor tört össze a vázád.

– Szóval emlékszel? Akkor talán még azt is tudod, hogyan?

Brade vállat vont. – Ralph törte össze. – Ezt félig-meddig találomra mondta, mivel ez a válasz illett a beszélgetés menetébe.

Doris sötét pillantásából a szörnyű esemény emléke sugárzott rá.

– De hogy? És ne feledd, ez az én saját vázám volt; én csináltam, amikor a kerámia-tanfolyamra jártam.

– Tudom, Doris, tudom – igyekezett megnyugtatni az asszonyt. De a sérelmet nem lehetett ilyen könnyen feledtetni.

– Az egyetlen jól sikerült munkám volt a tanfolyam során. Sikerült a formája, eltaláltam a színét, és ez a váza az én munkám volt. Az enyém; nem úgy vettem, hanem én csináltam. – Abbahagyta a kötést. – És mindenkinek mutogattam, mindenkinek beszéltem róla, megmutattam az alján a kezdőbetűimet.

– Tudom, emlékszem – mondta Brade, miközben alig tudta leplezni türelmetlenségét. A váza akkor már csaknem egy éve a szobában állt; ha látogató érkezett, Doris mindig ráterelte a szót. Látszólag egy kicsit mindig kérette magát, és nevetve ecsetelte a váza enyhe aránytalanságait, de ugyanakkor mérhetetlenül büszke volt "műalkotására", hisz alapjában nem tartozott az alkotó emberek típusához.

– Ralp Neufeld ott állt az asztal mellett. – A terjedelmes karosszék mellett álló asztalkára mutatott. Az asztal most üres volt, és Doris mozdulatában Brade a gyász gesztusát fedezte fel.

– Ott állt, és épp csak megmozdította a könyökét, és a váza leesett, és ezer darabra tört. – Doris egy képzeletbeli pontot bámult a padlón, mintha még mindig látná a váza cserepeit. – Napokig illesztgettem és ragasztgattam a darabjait, de hiába. Egyszerűen nem ment.

Brade kényszeredetten vigyorgott.

– Baleset volt...véletlen.

– Csakhogy ez nem véletlen volt, és most már jobb, ha te is tudod. Eddig nem szóltam, mert nem akartam megrontani a viszonyotokat. De most, hogy Ralph meghalt, nyugodtan elmondhatom. Nem volt véletlen. Történetesen egész idő alatt figyeltem a fiút. Láttam, ahogy a könyökével taszít egyet a vázán. Minden ok nélkül; nem nyúlt semmiért, nem ijedt meg semmitől. Épp csak annyit mozdított a könyökén, hogy lelökje a vázát.

Még csak meg se rezzent. Mindenki más rémülten felkiáltott. Ő nem. Hisz ő tudta, mi fog történni. Teljes lelkinyugalommal körülnézett, aztán egy pillantást vetett az összetört vázára, és oldalt lépett. Még csak azt se mondta, hogy sajnálom; se akkor, se később.

Alig észrevehetően mosolygott; igen, mosolygott, mint aki örül, hogy fájdalmat okoz. Brade a fejét rázta.

– Képzelődsz...

– Én csak azt mondom, ami történt. – Doris indulatos volt, de kimért. – És még annyit, Lou: lehet, hogy másoknak ez nem jelentett többet egy összetört vázánál, de én akkor gyilkolni tudtam volna. Ha kés van a kezem ügyében, gondolkodás nélkül leszúrom a fiút. Megöltem volna.

Brade nyugalmat erőltetett magára.

– Lehet, hogy ezt képzelted. De ha valóban ott lett volna az a kés, nem tetted volna meg.

– De igen. Ne ámítsd magad, Lou. Megtettem volna.

– Mást is tehettél volna, Doris. Hisztizhettél, kiabálhattál volna, nekieshettél volna Ralphnak. De nem tetted. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyáltalán nem ragadtattad el magad, végig példás háziasszony maradtál. Mindenkitől udvariasan elbúcsúztál, és csak utána...

– Tőle nem köszöntem el.

– Jó, de uralkodtál magadon. Nem ordítottál, és nem estél neki ököllel, úgyhogy késsel sem estél volna neki.

– Mi értelme lett volna, ha ordítok? Én nem kiabálni akartam. És most elmondom, mit éreztem, amikor meghallottam, hogy Ralph halott. Boldog voltam. Persze aggódtam is, hogy belekeveredhetünk az ügybe, de ennyi az egész. Kis híján egy éve már, de nem bocsájtottam meg neki, és most is úgy gondolom, megérdemelte a halált. Aki ilyesmire képes, alighanem sok embernek megkeserítette már az életét.

– Ez mind igaz, Doris – mondta Brade, aki szerette volna lezárni a témát –, de ezzel még semmit nem bizonyítottál.

– Nem? Neked fogalmad sincs róla, mi fán terem egy indíték. Nem tudod, miért lesz az egyik ember gyilkos, és a másik nem. Honnan is tudnád? Nem ez a szakmád. Betegre röhögnéd magad, ha egy nyomozó, legyen bár mégoly okos, megjelenne nálad a laborban, és ki akarna oktatni, hogyan csináld a kísérleteidet. Azt hiszed, mert vegyész vagy, már nyugodtan játszhatod a detektívet? Nincs se képzettséged, se kellő tapasztalatod; csak bajba sodorhatod magad. Egyszóval hagyd abba. Hagyd abba!

Brade hallgatott.

– Baleset volt és kész – folytatta Doris –, ha meg gyilkosság, úgy is jó. Nem vagy te atyaúristen. Az igazságtevés nem a te dolgod.

– Fel kell hívnom Capet – dörmögte kitérőén Brade.

Két nyomasztó órát töltött Anson kéziratának olvasásával. Ez a fejezet J.J. Berzelius svéd vegyész munkásságának korai szakaszával foglalkozott. Berzelius annak idején egyeduralkodó volt a kémiában. Alapvetően átformálta a tudományág mintegy féltucat szakterületét, felfedezett több új elemet, bevezette a "katalízis"-terminust, valamint a ma is használatos kémiai jelrendszert.

Anson szemében Berzelius igazi hős volt, és Brade, mialatt a kéziratot olvasta, azon töprengett, mennyiben azonosította magát az író – tudat alatt – hősével. Persze a huszadik század első felében egyetlen tudósnak sem lehetett akkora hatalma, mint Berzeliusnak a tizenkilencedik században. A tudomány túlságosan szerteágazó lett. És mégis, Berzeliusnak meg kellett érnie, hogy dicsőségének leáldozik a napja. Megalkotta a szerves kémiai gyökök elméletét, és az egyre szaporodó és elméletét cáfoló kísérleti eredményekkel szemben is hatásosan védelmezte. A szerves kémia egzaktabb felfogása már Berzelius életében tért hódított, és halála után végképp diadalmaskodott.

Vajon Anson magára ismert Berzeliusban? Észrevette-e, hogy ő a "golyók és pálcikák" kémiájának utolsó nagy képviselője, akitől a kvantummechanika ifjú titánjai hamarosan elragadják a jogart a maguk rezonanciáival és p/-elektronjaival?

Amikor Brade végre félretette a kéziratot, levertnek és kimerültnek érezte magát. Még megtárgyalt Dorisszal néhány háztartási ügyet, többek között, hogy másnap eggyel több zacskó tejre lesz szükség, azután ellenőrizte, be van-e csukva minden ajtó és ablak, ki van-e kapcsolva minden háztartási gép, és elment lefeküdni.

* * *

Gyorsan elaludt, de nyugtalanító, kusza álmai voltak.

Hirtelen felriadt, belebámult a párnába, de a csönd és a sötétség meggyőzte, hogy messze még a reggel. Felemelte a fejét – az éjjeliszekrényen három óra tizet mutatott az ébresztőóra világító számlapja.

Átfordította a párnát, és fejét a hűvös huzatra hajtotta. Aztán ellazította karját és lábát, és lassan becsukta a szemét.

Hiába. Teljesen éber volt.

Irtózott a virrasztástól. Pedig az utóbbi években, ha valami baja volt, hajnali kettő és négy között gyakran felébredt; elég volt bármi csekélység, akár egy kényelmetlenebb póz, egy halk zörej odakint...

Ilyenkor éberen feküdt az ágyban, és óriásira nőtt gondjaival viaskodott.

Néha sikerrel; tudta, milyen ostoba dolog ez az ébrenlét. Tudta, hogy reggel, napvilágnál a legiszonyúbb félelmek is összezsugorodnak, szétfoszlanak. Néha sikerült gondolatait egy-egy kísérlet megtervezésére, vagy a másnapi előadás felépítésére összpontosítania. Olyankor hasznosnak bizonyult, ha fogott egy könyvet, kiment a fürdőszobába és olvasott, amíg csak le nem ragadt a szeme.

De nem egyszer hiányzott belőle a védekezéshez szükséges energia, és csak feküdt, kiszolgáltatva magát kínzó rémlátomásainak.

Doris mélyen aludt. A zsalu résein és a függönyön átszűrődő utcai fényben az alvó arc elmosódó foltnak látszott csupán, nem rajzolódtak ki rajta a jólismert vonások.

Doris mindig az oldalán feküdt, míg ő hason; miért van az, kérdezte nem egyszer magától, hogy az ember mindig a szokott, rá jellemző pózban alszik? Miért van az, hogy ami az egyiknek kényelmetlen, a másiknak kellemes? Talán csecsemőkori szokás, vagy a véredények és az idegvégződések helyzetének fizikai különbsége rejlik mögötte?

Egy darabig sikerült elidőznie a probléma körül, képzeletbeli kísérleteket végzett, elméleteket gyártott (ahogy mások bárányokat számolnak), hátha sikerül álomba ringatnia magát – de hiába.

Hirtelen eszébe jutott a váza. Vajon Doris is erről álmodik?

A váza és Ralph könyöke. Miért tette volna? És ha szándékosan törte össze a vázát, azért tette-e, mert tudta, milyen pótolhatatlan kincs Doris számára? Vagy Dorison keresztül neki, Brade-nek akart fájdalmat okozni? A professzora iránti gyűlöletét akarta kifejezni?

Akkortájt, tavaly karácsonykor, Ralph már mintegy fél éve volt Brade tanítványa. Dorist nem ismerte, sose látta azelőtt. Tehát ő nem lehetett a célpont.

Tette nem Dorisnak, hanem neki, Brade-nek szólt. Neki, akit gyűlölt. Jean Makrisnak igaza volt. De miért gyűlölte őt Ralph?

Egyesek olyan könnyedén beszélnek az emberi cselekedetek mozgatórugóiról, mintha egyszerűen definiálható matematikai erőkről lenne szó, amelyek ilyen vagy olyan irányban hatnak, előreláthatóak és elemezhetőek.

Csakhogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. Dorisnak igaza volt. Az indítékok sötét, rejtett és kusza erők. Ami az egyik embernek indíték, a másikat hidegen hagyja, aminthogy az egyik ember pompásan el tud aludni hason, a másik meg nem. Hogy lehet itt kiigazodni? Hisz még saját feleségének motívumait sem ismeri, pedig minden nap együtt van vele. Azt tudja, hog Doris biztonságra áhítozik, és megérti, ha cselekedetei mögött ez a vágy húzódik meg. De mi köze egy összetört vázának éhhez a már-már fékevesztett gyilkolás! vágyhoz? Erre nem tudott magyarázatot adni.

Mellesleg – őt magát mi készteti cselekvésre? Mi az, ami a kerekeket forgatja agyának rejtekén? Ha most betoppan a rendőrség, és azt mondja: Brade, maga a gyilkos; magának volt indítéka – akkor mi van?

Hogyan védekezhet? Vajon ismeri-e saját indítékait? És ha a rendőrség azt mondja, hogy Doris vázája miatt tette? Mire fel utasíthatja vissza a vádat? Doris azt mondta, képes lett volna megölni

Ralphot, miért ne mondhatná a rendőrség, hogy ő bujtotta fel a tettre?

Hétkor, még mielőtt megszólalt volna a vekker, Brade ismét felébredt. Emlékezett rá, hogy éjjel ébren volt, de már nem tudta, miféle gondolatok nyugtalanították.

Csupán a törött váza képe rémlett fel agyában.

Igen, a vázáról álmodott, és ez az álom most, az ébredés pillanatában szakadt meg. A váza megint ott állt a kis asztalon, mint régen, csupán a vékony, finom rajzolat mutatta az illesztések helyét, és Doris rákiabált, nehogy megfogja, mert a ragasztó még nem száradt meg. Ám a törésvonalak furcsa módon pirosak voltak – mint a vér.

És akkor felébredt.

Csak a zuhany alatt sikerült elterelni gondolatait a vázáról.

* * *

Pontosan kilenckor, ahogy előző este telefonon megbeszélték, beállított Cap Anson, és Brade, aki martul volt a reggelin, egyenesen alagsori dolgozószobájába vezette.

Anson letette a botját, és leült az egyik székre. – Nos, mit szólsz az öreg Berzeliushoz, Lou?

Brade mosolyt erőltetett magára.

– Nem mondom, magabiztos fickó.

– Volt is oka rá. Bárói rangot kapott.

– Ó! Igen?

– Egy későbbi fejezetben írok erről. Az esküvője napján történt. Élete vége felé feleségül vett egy nála harminc évvel fiatalabb nőt, és a svéd király bárói címet adományozott neki, ez volt a nászajándék. Részletesen írok róla. Miért ne legyen a szerves kémia története egyszersmind a szerves kémikusok története is?

Brade nem tudta, mit szóljon erre. Anson mindenesetre egész életében választóvonalat húzott a kémia és a kémikus közé, és soha nem engedte, hogy magánélete beleszólhasson a munkájába.

Mindenki tudta, hogy valamikor egy Mrs. Anson is létezett. Felesége halála óta Anson egyedül élt, csupán egy házvezetőnő gondoskodott róla. Azt is tudták, hogy a lánya, aki férjes asszony, valahol a középnyugaton él, és gyerekei vannak.

Sohasem beszélt a hozzátartozóiról. Nem mintha elidegenedett volna tőlük. Egyszerűen nem beszélt róluk, mert semmi közük nem volt a kémiához.

– Ha a személyes dolgok összefüggenek a szerves kémia fejlődésével – mondta Brade –, nem kell elhallgatni őket. A bárói cím például ékesen bizonyítja, hogy a korabeli társadalom elismerte Berzelius érdemeit. A szerves kémia olyan fontosnak bizonyult a hétköznapi életben, hogy egyik képviselője méltán kapott nemesi címet.

Anson tétován bólintott.

– Jó érv. Nagyon köszönöm. Épp az imént húztam ki néhány bekezdést a szelén felfedezéséről. Nem mondom, akárcsak a szondás analízis, ez is rendkívül érdekes, de nem tartozik a szerves kémiához.

– Úgy van! – helyeselt Brade. – A könyv amúgy is meglehetősen terjedelmes lesz.

– Igen. És most légy szíves lapozz á 82. oldalra! Még nem jutottam el a gyökök elméletéhez, de talán ez az a pont, ahol beilleszthetném. – Összedugták a fejüket, és belemélyedtek a munkába, kéziratlapokat emeltek ki, félretolták őket, visszatették, újból kiemelték, mígnem Doris hangja visszaparancsolta őket a hétköznapi világba.

– Lou, Virginia készen van, szerintem indulhattok. – Doris, nyilván Ansonra való tekintettel, szokatlanul szelíd hangot használt.

Brade felnézett a papírokból.

– Rendben van, Doris. Nos, Cap, azt hiszem, mára nagyjából végeztünk. A többit majd máskor, jó?

– Mentek valahová?

– Igen, Ginnyvel állatkertbe megyünk. Jövő hétre valamilyen fogalmazást kell írnia, és az állatkert jó téma lesz, azon kívül élvezni is fogja, Doris pedig néhány órára megszabadul tőlünk. Három legyet egycsapásra. – Kurtán felnevetett, aztán összerendezte a kézirathalmot, és nehezéknek rátette a tűzőgépet.

Anson a jegyzeteit rakosgatta.

– Nincs ellenedre, ha veletek tartok? Még meg kell beszélnünk egy-két dolgot.

– Hm. – Brade habozott. Nem tudta, hogyan utasíthatná vissza Anson kíméletesen előadott kérését. – Attól tartok, unatkozni fogsz.

Anson szomorkásán nevetgélt.

– Az én koromban a legtöbb dolog unalmas. – Azzal máris vette a sétapálcáját.

* * *

Enyhe, napos, az évszakhoz képest igen meleg idő volt; nyári napsütés a szokásos nyári nyüzsgés nélkül. Brade némi elégtételt érzett, hogy legalább az időjárás nem hagyta cserben. Ginny a majomházban nézelődött, Anson és ő leültek egy padra.

Brade a szirti sast nézte póznára erősített ketrecében, egy kerek rózsaágyás közepén. A vén madár apró, sárga szemében vad erők szunnyadtak; vajon mióta van bezárva a szerencsétlen, és miféle bűnért kell örökös fogsággal bűnhődnie?

– Anson vett egy zacskó pattogatott kukoricát, lábára fektette a sétabotot, és szemmel látható élvezettel ropogtatta a csemegét.

– Tegnap délután Littlebyvel beszéltem – mondta.

– Igen?

– Említette a biztonsági előírásokról tartandó előadásokat. A vén szélhámos persze már maga is elhiszi, hogy az előadások terve régóta megfogant a fejében.

– Igen, tudom – mondta Brade az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül.

– Aztán rólad kérdezett.

Brade önkéntelenül kihúzta magát.

– Rólam?

– Tulajdonképpen ezért hurcoltalak ki ide magammal. Minél távolabb a feleségedtől, érted?

– Mit mondott Littleby?

– Konkrétan semmit. Semmi határozottat. De annyi kiderült, hogy legközelebb nem hosszabbítják meg a szerződésed. Kapsz egy év felmondási időt, hogy közben új állás után nézhess.

11.

Brade, mint akit már nem melegítenek a nap sugarai, egyszeriben fázni kezdett.

Mintha végtelen távolból hallotta volna Cap Anson hangját és az állatkeri nézősereg vidám moraját.

Első gondolata nem az volt, hogy új megélhetés után kell néznie, és fel kell adnia megszokott életformáját – nem, ez eszébe sem jutott; Doris járt a fejében.

Doris megjósolta ezt a pillanatot. Amíg nem véglegesítik, teljes egészében ki van szolgáltatva Littlebynek, illetve a tanszék mindenkori vezetőjének.

Ő pedig makacsul hajtogatta, mert különben megingott volna helye a családban, hogy őt nem lehet kitenni az utcára.

Most aztán hogy álljon Doris elé?

Eszébe sem jutott, hogy Anson esetleg téved, hogy talán rosszul értelmezi Littleby szavait. Hisz amit Anson mondott, nagyon is egybevágott azzal, ahogy ő, Brade értelmezte Littleby legutóbbi, nagyon is hűvös magatartását.

– Azt gondolod, hogy a gy... – Már majdnem azt mondta, "gyilkosság" miatt. – Amiatt, ami Ralph Neufelddel történt? – helyesbítette magát.

Anson kerekre nyílt szemmel nézett rá.

– Ralph balesetére gondol?

– Igen.

– Erről nem mondott semmit. Mi köze a kettőnek egymáshoz?

Brade vállat vont, és elfordította pillantását Anson-ról.

– A kutatási eredményekről van szó – mondta Anson. – Túl keveset publikálsz.

– Publikálj, vagy dögölj meg – mondta keserűen Brade.

– Te is nagyon jól tudod, hogy van ez. A régi nóta. Az egyetem a tudományos hírnevet értékeli. A tudományos hírnév pedig azon alapszik, hogy mennyire járul hozzá az ember a tudomány fejlődéséhez. Ezt pedig mindig is a publikációk számán mérték.

– Ha tehát minden tudományos részeredményt lekörmölök – elmélkedett Brade – ha minden munkámat, tucatnyi publikációt csinálva belőle, kis adagokban beküldőm a legkülönbözőbb folyóiratoknak, akkor nyilván én is nagy ember lennék. Mintha a hírnév azon múlna, hány vékony szeletre tudja vágni az ember saját kutatómunkáját.

– Ugyan már, Brade! – csitította Anson, csontos ujjait Brade térdén nyugtatva. – Ne hivatkozz a minőségre a mennyiség ellenében. A tanulmányok, amelyeket az utóbbi tíz évben közzétettél, derekas dolgozatok voltak ugyan, de valljuk be, nem épp falrengető tudományos munkák. Valljuk be, nem épp falrengetők – kuncogott, olyannyira meg volt elégedve saját megfogalmazásával.

– A hallgatóim talán falrengetők voltak? – mondta durcásan Brade, maga sem tudta, miért. Alighogy kiejtette száján a szavakat, máris elszégyellte magát, hogy másokat hibáztat. Anson azonban helyeselt.

– Ez igaz. Csak az a kérdés, ki ebben a hibás.

– Mit kellene tennem? Kutatási pénzekért kolduljak, hogy aztán diákokat vehessek rajta? Annyi biztos, Cap, ezt rég tudom, hogy én nem fogok alázatosan elzarándokolni Washingtonba ilyenolyan kutatási tervekkel holmi kormánypénzeket kicsikarni a kutatásaimhoz. Nem vagyok hajlandó a divathoz igazítani a munkámat. Azzal foglalkozom, ami érdekel, és kész. Ha a közpénzekből jut rá, elfogadom, de feltételek nélkül. Ha nem, úgy is jó. – Jól tudta, hogy dühös kifakadása nem több önigazolásnál, és szinte hallotta, amint Doris bolondnak nevezi, aki a szegénységet erénynek, a gazdagságot bűnnek tartja.

– Ugyan már! – mondta Anson. – Jól tudod, mi a véleményem erről az egész pénzhajszáról. Egyáltalán nem erre akartam kilyukadni. De miért vagy ennyire kétségbeesve? Nem tudsz más helyet találni? – Áthatóan nézte Brade-et.

Brade nehezen állta az öreg tekintetét. Mit mondjon? Mondja, hogy ez az egész afféle negatív visszacsatolás? Hogy a kinevezés elmaradásának logikus következménye, hogy elmarad a kinevezés? Hogy akárhányszor felmerül a kinevezése, miqdig megkérdezik: hogyan lehetséges, hogy ez az ember még mindig csak tanársegéd, vajon mi az oka, hogy még mindig nem nevezték ki?

És a kinevezéshez előbb választ kellene adni erre a kérdésre. És ahogy múlnak az évek, és késik a kinevezés, a kérdés mind többször elhangzik, és egyre nehezebb rá felelni. Bizonyos idő elteltével pedig egyszerűen nincs rá válasz.

Ha új helyet keresne, ugyanezt a kérdést tennék fel. Nem volt öreg hozzá, hogy új állás után nézzen, rossz vegyész sem volt – egyszerűen túl sokáig maradt a ranglétra ugyanazon fokán.

Brade maga elé képzelte az udvarias beszélgetéseket más egyetemeken, ahol érdeklődik, az udvarias kézszorításokat, az udvarias érdeklődést egymás kutatási eredményei, egymás publikációi iránt.

És mindez a sok udvariasság csak leplezni hivatott a tényt, hogy senki sem udvariatlan, senki nem meri feltenni az egyetlen fontos kérdést: mi az oka, hogy ennyi idő után még mindig nem nevezték ki adjunktusnak, Brade tanár úr? Miért engedi el az egyetem, ahelyett, hogy előléptetné?

Talán válaszolja azt: Azért nem neveznek ki, mert eddig még nem tették meg? Azért engednek el, mert beleuntak abba, hogy nem neveznek ki?

Továbbra is igyekezett állni Anson tekintetét.

– Latba vethetem a befolyásomat – mondta az öreg –, hogy segítsek rajtad.

Miféle befolyást, gondolta magában keserűen Brade. Ugyan miféle befolyásról beszél Cap? Itt az egyetemen talán még van némi befolyása, mert élő kövületnek tekintik, akit senki nem akar bántani. De máshol? Máshol csak az igazi Ansont tisztelik, az igazi, valaha volt Ansont, aki egykor a szerves kémia óriása volt. Ez az öregember, aki Ansonnak nevezi magát, csupán szélhámos, aki legfeljebb a régi Anson testi maradványait mondhatja magáénak; szellemét és befolyását rég elveszítette.

– Ha pedig itt akarsz mardni – folytatta Cap –, tegyél is érte, hogy itt tartsanak. Júniusig van időd, a felmondás csak akkor esedékes.

– Tegyek érte? – visszhangozta Brade. – Mit kellene tennem?

Anson akkorát csapott maga elé a botjával, hogy az útról csak úgy spricceltek szét a kavicsok.

– Fel akarod adni? Miféle ember vagy te? Küzdj! Nem azért vagy az egyetemen, hogy elvegetálj valahogy! A tudomány harc! – kiabálta ökölbe szorított kézzel.

De én azért vagyok az egyetemen, hogy elvegetáljak valahogy. Épp elég harc folyik a világon, ahol a küzdő feleket egész rendesen megfizetik. Én nem azért lettem vegyész, hogy harcoljak.

Ginny szaladt feléjük a majomházból; fekete copfja a levegőben úszott, lapossarkú cipőjével csikorogva fékezett a kavicson.

– Papuska, bemehetek a kígyókhoz? Brade felnézett – először meg se ismerte saját lányát.

– Persze – mondta aztán. – Hol vannak?

– Ott szemben. Nem látod a táblát?

– Ne menjünk mi is, Ginny? – Ahogy kinyújtotta felé a karját, hirtelen heves vágyat érzett, hogy magához szorítsa, mintha vigaszt meríthetne lánya közelségéből.

Ginny azonban már a pálmaházat nézte, és nem vette észre apja mozdulatát.

– Egyedül is oda tudok menni – mondta, és máris hátralépett. – Majd visszajövök.

Azzal tizenegy évének minden magabiztosságával eliramodott.

– Esetleg Ralph munkája... – szólalt meg Brade.

– A kinetikai vizsgálatok? – Anson kelletlen képet vágott, és hevesen rázta a fejét. – Legjobban tennéd, ha kihajítanád az egészet a szemétbe.

– A szemétbe? De hisz ez a munka új utakat nyithat a szerves reakciók területén. Ha be tudom fejezni, ha el tudom végezni az utolsó ellenőrzéseket (egyszeriben kezdett újjáéledni benne a remény), olyan munkát rakhatok le az asztalra, ami nem kis feltűnést keltene.

Ansonon azonban a lelkesedés legcsekélyebb jele sem látszott.

– Mit akarsz kezdeni ezzel a félkész anyaggal? – kérdezte. – Ha egy másik diák végzi el az utolsó simításokat, nem kap rá doktorátust.

– Természetesen nem.

– Csak nem te magad akarsz nekiülni? Brade nem felelt. Cipőjével a kavicsokat tologatta, és vonalakat rajzolt a földre.

– Ehhez nincs meg a szükséges tudásod – mondta Anson. – Tudom jól. Ha hozzám fordulsz, mielőtt belekezdesz ebbe a dologba, eltanácsollak tőle. Egy tanár nem adhat olyan témát a diákjának, amihez maga sem ért igazán. Mindig is az volt az alapelvem, hogy a tanár pontosan tudja és értse, amivel növendékei foglalkoznak. Ha nekem hirtelen eltűnt volna egy hallgatóm, bármikor folytatni tudtam volna a kísérleteit. Te viszont, ha jól sejtem, nem vagy ebben a helyzetben.

Brade elvörösödött. A kísérleti jegyzőkönyvek másodpéldányait, amelyeket Ralphtól kapott, kötelességszerűen átnézte ugyan, de az integrálásokat és a konfigurációs entrópiával kapcsolatos számításokat nem értette.

– Még megszerezhetem a szükséges ismereteket – mondta. – Büszkeségem nem tiltja a tanulást.

– Itt nem a büszkeségről van szó. Egyszerűen nincs rá időd. Hadd adjak egy tanácsot. – Az atyáskodó gesztus, ahogy átfogta a vállát, hirtelen saját diákjaihoz való viszonyátjuttatta Brade eszébe. Az öregember még mindig tanítványaként kezelte. – A te helyedben én egészen új vizekre eveznék. Minden tekintetben szűz területet keresnék, ahol a legkisebb felfedezés is szükségképpen feltűnést kelt; ahol a vegyészek még nem apasztották el az állami pénzforrásokat. Nézd csak ott azt a sast!

Brade meghökkenve felnézett. Az óriási madár csukott szemmel, behúzott szárnyakkal gubbasztott a helyén. Csőre hol szétnyílt, hol lassan ismét összezárult, egy álmában motyogó öregembert idézve.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Nos hát, a sas, mint tudod, húsevő. A majmok, ott szemben a majomházban, szintén esznek rovarokat, de elsősorban gyümölcsökkel és más növényi táplálékkal élnek. És a növényevő majmok mégis közelebb állnak a húsevő emberhez, mint a szintén húsevő sas. Vajon kémiailag hogy tükröződik mindez a három élőlény szervezetében?

– Hogy értsem ezt? – kérdezte Brade.

– Az összehasonlító biokémiáról beszélek. A különböző élő szervezetek kémiai különbségeiről. Az a néhány ember, aki ezzel foglalkozik, jószerivel nem is konyít a szerves kémiához. Te viszont olyan szakismerettel rendelkezel, amivel ezen a területen, véleményem szerint, nagyon sokra viheted. Ráadásul rendkívül érdekes téma. – A pálmaházra mutatott. – Hogyan alkalmazkodik kémiai szempontból a piton emésztési rendszere ahhoz, hogy rágás nélkül elnyel egy egész állatot, azután napokat tölt az emésztéssel, és esetleg hónapok is eltelnek, mire újból táplálékot vesz magához?

– Szent ég, Cap! – szakadt ki az elképedt kiáltás Brade-ből. – Azt se tudnám, hol kezdjek neki – tette hozzá nevetve.

– Éppen ez az. Állj neki, és vágj magadnak utat a dzsungelben!

– Nem, Cap, ez nem nekem való. Méghogy állatokkal dolgozni? Nem. Anson a homlokát ráncolta.

– Ha belefognál, biztosan rá tudnám venni Littlebyt, hogy kedvezőbben ítélje meg további alkalmazásod kérdését. Legalábbis tisztes lehetőséget adna, hogy befejezhesd az új kutatási témát. Azt sem tartom kizártnak, hogy a témára való tekintettel kinevez adjunktusnak.

– Kösz, Cap, de én...

– Csak nem azért félsz tőle, mert új terület?

– Nem. Ha legalább érdekelne, de jelenleg, azt hiszem, inkább a kinetika érdekel. Megpróbálom befejezni Ralph kísérleteit. Megpróbálom.

Anson felállt.

– Most mennem kell. Nagy hibát követsz el, Lou.

Brade rendkívül vegyes érzésekkel nézett a távolodó alak után.

Szegény öreg! Most mérges. Még mindig azt hiszi, hogy témákat jelölhet ki, irányt szabhat a kutatásoknak. Érthetően gyűlöli a kinetikát és a reakció-mechanizmusokat. Hisz az ő tudásából az új szakterületek fejlődése miatt lett ócskavas.

Összehasonlító biokémia?

Felpillantott a mozdulatlan sasra: – mi lenne, ha..?

Érzett némi csábítást, de inkább csak azért, mert Anson megígérte, hogy szól az érdekében. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Anson fontos dolgokban nem tudna hatni Littlebyre. Csak ő, Anson, hisz még mindig saját befolyásában.

Ralph munkája pedig...

Brade hasztalan próbálta újraéleszteni magában az imént érzett halvány reményt. Mindazonáltal, ha elolvassa Ranke könyvét a kinetikáról, akkor végül is...

Csakhogy épp elégszer forgatta a könyvet, hogy tudja, nem könnyű falat; talán meg is haladja képességeit.

Ült a padon, várta Ginnyt, és nagyon magányosnak érezte magát.

Valamivel négy előtt értek haza, és Dorison máris érződött a készülődés. Végzett a porszívózással, és az egész házban makulátlan, kissé valószerűtlennek ható rend uralkodott. Ő maga viszont rendetlenül kapkodott össze-vissza, és Brade tudta, hogy ez csak súlyosbodni fog az indulás előtti utolsó percig, amikor is Doris, mintegy varázsütésre, rendbehozza magát.

– Állati! – foglalta össze Ginny az elmúlt öt óra minden változatosságát.

– Mit ettél ebédre?

– Hát izé .. két hot dogot, egy fagyit, egy csomag ropit, limonádét, egy zacskó mogyorót – számlálta össze Ginny az ujjain. – Ez minden.

– Ez minden? – Doris magán kívül volt. – Akkor most mi lesz?

– Nem vagyok éhes – kacsintott Ginny.

– És te ettél? – fordult Doris a férjéhez.

– Velem ne törődj!

– Miért? Rosszul nézel ki. Történt valami? Vagy talán te is hot dogot, fagylaltot, mogyorót és tudom is én miféle szemetet ettél? Miért nem ebédeltetek meg rendesen? Aztán vacsorára vehet majd be hashajtót a gyerek!

– Nem hiszem, hogy megártana neki – mondta Brade. – A gyerekek nyomra olyan, akár a struccé. Hébe-hóba különben is szükségük van egy kis hascsikarásra.

– Megint a nagy filozófus beszél belőled – vetette oda bosszúsan Doris. – Éjszakénként persze nem te ülsz az ágya mellett. Menj, borotválkozz meg, és ne feledd, a műanyag talpú barna cipődnek estére ragyognia kell! Az öltönyt és az inget már kikészítettem. Fél hatra elmész Nadine-ért, este ő fog vigyázni Virginiára. Biztos, hogy ettél? Nem tetszel nekem. Történt valami?

– Azt hiszem, megsértettem Capet.

– Na és – fintorgott Doris. – Legalább visszaadtad neki a kölcsönt, amiért tönkretette az egész napodat. Mi történt?

– Tanácsokat adott a további munkámat illetően – felelt Brade, gondosan ügyelve a fogalmazásra –, és én nem értettem vele mindenben egyet.

– Már nem vagy a diákja. Ideje, hogy erre ő is rájöjjön.

– Ebben igazad van.

Doris, úgy ahogy volt, pongyolában, becsavart hajjal, leült és rágyújtott egy cigarettára.

– Ez minden? – kérdezte aztán.

– Hogy érted?

– Más nem történt?

Brade egy pillanatig habozott, majd határozottan kijelentette:

– Nem, és különben sem szeretem a keresztkérdéseket.

– Úgy látom, nincs túlzott kedved a ma esti összejövetelhez.

– Te is jól tudod, hogy soha nem is volt hozzá kedvem. Számomra ez nem több unalmas kötelességnél.

– Miért nem használod ki ezt a kötelességet, hogy beszélj Littlebyvel?

– Miről?

– Na miről? A kinevezésedről. Brade megnyalta a száját.

– Ez nem fog menni, Doris. Először is az ilyen összejöveteleken nem szokás hivatali ügyekről beszélni, másodszor ilyesmiről egyáltalán nem lehet beszélni.

– Mármint te nem tudsz.

– Az időpont különben sem a legalkalmasabb – tette hozzá kevés meggyőződéssel Brade – épp most, amikor Ralph meghalt.

– Van még valami, amit nem mondtál el? – kérdezte Doris. Brade elképedt.

– Nem, semmi.

– Biztos?

– Igen.

– Foster telefonált – mondta Doris, mint aki egész más témára vált.

– Foster?

– Merrill Foster tanár úr, aki a felsőbb évfolyamoknak tart előadásokat, ami tulajdonképpen a te dolgod volna. Már tudod, kiről van szó?

– Doris, kérlek. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy szarkasztikus csevegést folytassak. Foster telefonált. Rendben van. Mit akart?

– Beszélni akart veled.

– Miről, az isten szerelmére?

– Azt nem mondta. Mindenesetre beszélni akart veled, és tudni akarta, ott leszel-e este Littlebynél. Mondtam neki, hogy ott leszel.

– Mit gondolsz, mit akarhat?

– Nem tudom, de alighanem jó kedve volt. Valami jóleső izgalom érződött a hangján. Ahogy én Fostert ismerem, rossz hírei vannak a számodra.

12.

Rossz hírek? Egyáltalán vannak másmilyen hírek is mostanában? Talán ugyanazokról van szó, amelyeket már Cap Anson is a tudtára adott, csak most kérdőjelek nélkül, kiglancolva és illő csomagolásban?

Brade vigyázott, nehogy meglátszanak rajta nyugtalanító gondolatai.

– Ne fesd az ördögöt a falra, Doris! Foster nyilván megint hallott valami disznó viecet, és tovább akarja adni. Most pedig megyek, és szunditok egyet.

Inget, nadrágot, cipőt levetve dőlt az ágyra, de ahelyett, hogy elaludt volna, csak még jobban belelovalta magát a dühbe. Az még csak rendjén, hogy Littleby megbeszélte Cap Ansonnal az ügyet. Anson itt a nagy veterán, a tanszék cégére, és ő volt annak idején Brade patrónusa. De hogy Fosternek is szóba hozta...

Úgy bámult fölfelé, mintha életének filmkockái peregnének a plafonon. Maga elé idézte a napot, amikor először találkoztak Fosterrel. Foster még harminc éves sem volt, és valamelyik középnyugati egyetemről érkezett.

Végigvezették a laboratóriumokon, bemutatták a tanároknak, és Foster már az első pillanatban valahogy nagyobbnak tudott látszani, mint amilyen valójában volt. Valamiféle joviális magabiztosságot öltött magára, pontosan tudta, ki mivel foglalkozik, és bárkivel bármilyen témáról képes volt értekezni; semmi jelét nem adta, hogy előzetesen "készült", pedig pontosan ezt kellett tennie.

Akármiről volt is szó, Foster mindenütt otthonosan mozgott. Brade-ben ez visszatetszést keltett, bár igyekezett leplezni ellenszenvét, még akkor is, amikor Foster – viszonylag rövid idő alatt – az övével egyenrangú pozícióba jutott. Doris kezdettől fogva ki nem állhatta.

– Faragatlan fickó – mondogatta –, és nincs is jó humora.

Csakugyan faragatlan volt. Kifogyhatatlan sikamlós történetein saját maga mulatott a leginkább, bár meg kell adni, hatásosan adta elő őket. Egy pillanatra sem esett ki gunyorosan kacér szerepéből. Titkárnőkkel, asszisztensnőkkel vagy diáklányokkal találkozva szüntelenül forgatta a szemét, és mindig megtalálta a módját, hogy mintegy véletlenül partnernőjének vállára vagy csípőjére tévedjen a keze.

Ártatlannak tetsző mozdulat volt ez – legalábbis Brade sohasem hallotta, hogy valamelyik nő kiabált, Foster ujjara koppintott, vagy Littlebynél panaszt tett volna. Brade nemegyszer csodálkozott is ezen. Miféle állati vonzerő lakozik ebben az emberben, akinek egyetlen nő sem tud ellenállni?

Ezért némi elégtételt érzett, amikor tudomást szerzett róla, hogy az intézet nőtagjai Merrill Fostert maguk között csak "tapis" Fosternek hívják.

– A "tapis" – suttogta magában Brade. A név valahogy sárba rántotta Fostert, helyére tette, oda, ahová való.

Miért kellett Littlebynek épp vele beszélnie az ügyről? Ha rá, Brade-re, már nem is volt szükség, annyit azért megérdemelt volna, hogy Littleby legalább a formákra ügyeljen.

Lehunyta a szemét. Ha tényleg erről van szó, ha tényleg ilyen kurtán-furcsán akarnak megszabadulni tőle, a maga módján ő is vissza fog ütni. Ebben a pillanatban úgy érezte, mi sem könnyebb, mint megszerezni a szükséges ismereteket, befejezni Ralph kísérleteit, keresni egy másik állást, ahol azután közzéteszi a kémiát forradalmasító kutatási eredményeket. Akkor már hiába osztoznának a dicsőségben.

Álom és ébrenlét hátán lebegve egyre csak tarkábbnál tarkább bosszúterveket forralt; képzelgéseinek Doris éles hangja vetett véget:

– Azt hiszem, ideje felöltöznöd.

* * *

Littleby az egyik ódivatú kertvárosban lakott, ahol még adtak a formákra, és éberen őrködtek, hogy a gondosan ápolt előkelő légkört ne zavarhassák meg az otromba, a telekárakat felhajtó lakótömbök.

Littleby mintegy tíz éve furakodott be erre a szolid környékre, és egy lakályos, kellemesen régimódi ház tulajdonosa volt. A faburkolat, a széles lépcsők és magas szobák olyan korról árulkodtak, amikor a személyzet még olcsó volt, és a gazdagságot a felesleges munka mennyiségén mérték.

S mert mindenben nem lehetett a régi idők szokásaihoz ragaszkodni, segítségül hívták a modern technikát – a konyhában és a fürdőszobában mindenütt krómtárgyak és színes csempék ragyogtak, s a terjedelmes pince sem tudott ellenállni a mosógép, a centrifuga és az egyéb modern masinák inváziójának.

Régebben, mielőtt kihalt a háziszolgák állatfaja, a vendégek fogadása minden bizonnyal a komornyik dolga lett volna; most az aprótermetű, minden arisztokrata vonástól mentes Mrs. Littleby nyitott ajtót. Fakóbarna, még őszülni is erőtlennek mutatkozó haján alig látszott, milyen szorgos kezek rendezték formába. A hunyorgó szempár mintha szemüvegért kiáltott volna; ruházata olyan kiábrándítóan ízléstelen volt, hogy már-már bizonyos előkelőséget kölcsönzött viselőjének. Mrs. Littleby mindig kedves és figyelmes volt vendégeivel, soha nem felejtette el nevüket, címüket és a legutóbbi időben elért eredményeiket. Ezért az egyért kedvelte is mindenki.

– Brade professzor – mondta barátságos mosollyal –, mennyire örülök, hogy el tudtak jönni! És ez a ruha, Mrs. Brade, igazán elragadó. Kérem, tegyék le a kalapot és a kabátokat a gardróbban. Higgyék el, rettenetesen megrázott ez a szörnyű baleset. Mondtam is az uramnak (mindig így emlegette Littlebyt), hogy ennek a szegény fiatalembernek talán megváltás a halál, de annál nagyobb csapás a közelállóknak; és egy doktorjelölt számára a tanára bizonyos értelemben családtag, azt hiszem. Majdnem elhalasztottam ezt a kis összejövetelt, de tudom, mennyire számítanak rá a többiek.

Brade egyetértőén mormolt valamit, és udvarias bólogatások közepette lassan befelé oldalozott. Mrs. Littleby még néhány szót váltott Dorisszal, aztán figyelmét lekötötték az újabb vendégek.

* * *

Alighogy Brade kilépett a gardróbból, máris meghallotta Foster hangját. Volt benne valami félreismerhetetlen. Voltaképp nem beszélt hangosabban a többieknél, talán csak a hangszíne tette, hogy orgánuma mindig kihallatszott az általános morajból.

Foster a tálalóasztal mellett állt, és két mondat között, mintegy mellékesen, az ínycsiklandó kínálatot mustrálgatta. Aztán nagy tapasztalatról árulkodó könnyedséggel kiválasztott egy gusztusos falatot, és a szájához emelte. Úgy tudta eltüntetni az ételt a szájában, rágással és nyeléssel egyetemben, hogy közben szakadatlanul beszélt tovább.

Közvetlen közönsége a két óraadó, Yardley és Gennaro volt, ami kétségkívül megfelelt Fosternek. Fiatalabakkal szemben könnyebb volt megadni a hangot.

– Az egyetlen ilyen eset, amit ismerek – mondta épp Foster –, Wakefieldé Dél-Nebraskából. Ő valóban feleségül vette az egyik diákját. Öt vagy hat doktorjelöltje volt, köztük ez a lány is. Nagyon csinos volt, felül az én ízlésemhez mérten talán egy kissé alulfejlett, de egyébként nem volt vele semmi hiba. Egy nyári tanfolyamon vettem ott részt, onnan tudom.

Wakefield agglegény volt, akkoriban legfeljebb negyven felé járhatott, nem amolyan vén trotty, még egész jól nézett ki, csak éppen tetőtől-talpig agglegény. Értik ugye, az a fajta, aki a maga szaklapjaiban sohasem olvashatott arról, mire való egy nő, meg hogy kell bánni vele, ezért aztán szerinte a nő nem más, mint furcsa ruhákba öltözött férfi.

Szünetet tartott, mint aki tapasztalatból tudja, hogy szavait most nevetésnek kell követnie, és nem is kellett csalódnia. Ő maga még csak el sem mosolyo-dott, de szemlátomást élvezte hallgatóságának tetszését, és belekortyolt egy koktélba.

– De felteszem, hogy ha nem is szaklapokat, de mégiscsak olvasott egy-két folyóiratot, amelyekben lányokról is szó esett, vagy netalán valaki felvilágosította, mert egy szép napon koktélpartira hívta a tanszék minden dolgozóját, és bejelentette eljegyzését; a csinos diáklány meg ott pironkodott és mosolygott mellette. Aztán összeházasodtak. Engem is meghívtak az esküvőre.

– Mikor volt ez? – kérdezte Gennaro.

Foster kihalászott magának egy rákpástétomos szendvicset, és elgondolkodva csücsörített.

– Tíz évvel ezelőtt. Ha jól tudom, ma is együtt élnek. Csakhogy – itt nagy lélegzetet vett, mint aki a finishez készülődik – itt a bökkenő: Képzeljék csak el, van egy csinos diáklányuk, és elhatározzák, hogy mindent annak rendje és módja szerint nyíltan, törvényesen és erkölcsösen csinálnak, és feleségül veszik. Ez mind szép és jó, de hogyan jutnak el idáig? Még mielőtt oltár elé állnának, csak megkérdezik maguktól: vajon tényleg ő az igazi? Talán igen, talán nem. Hogy döntik el?

– Szerintem – mondta megfontoltan Yardley (igen alapos fiatalember volt, vontatott, akadozó beszédű, aki talán éppen ezért előadóként nem számíthatott különösebb sikerre), – szerintem épp elég alkalom van ennek eldöntésére. A szemináriumokon például találkoztak, és természetes, hogy hébe-hóba elmentek együtt ebédelni, hogy megbeszéljék a lány disszertációjának dolgát.

– Ugyan kérem, nem erre gondolok – intette le megvetően Foster. – Nem együttlétről és csevegésről van itt szó. Engem az érdekel: mikor öleli át először? Mikor csókolja meg, és veszi a karjába? Mert gondolják csak meg, mi van, ha sikoltozni kezd, rendőrért kiabál? A profnak vége. Erkölcsi vétség. A büntetéstől még a véglegesítése sem védi meg. De más veszélyek is fenyegetik. Mondjuk, cicázik egy darabig a kicsikével, aztán rájön, hogy unja a dolgot. De a lány továbbra is ott van, továbbra is az ő diákja. Hogyan szabaduljon meg tőle? Hogyan tegye lapátra, ha...?

Félbehagyta a mondatot, amint észrevette, hogy egy karcsú, sötéthajú, lányos külsejű, nagyon fiatalnak és nagyon félénknek tűnő nő közeledik. Kérdésére, mely inkább elhaló suttogás volt, Foster egyszeriben hangot váltott, és olyan lágy tónusban szólalt meg, mintha egészen más ember beszélne belőle.

– Igen, drágám – bólintott szelíden, mire a fiatal nő ismét eltávolodott.

Brade persze ismerte a nőt. Joan Foster, Merrill felesége éppolyan visszafogott és előkelő volt, amilyen faragatlan és otromba a férje, bár soha nem látszott, hogy megütközne a férfi magatartásán, aki viszont csak akkor változtatott ezen, ha közvetlenül a feleségével volt dolga.

A fenébe is, gondolta Brade hirtelen felindulásában, mi viszi rá ezt az alakot, hogy ilyen parlagi módon viselkedjen, úgy beszéljen, mint egy csöves, és megjátssza a parasztot, amikor pedig mindenki tudja, hogy nagyon is művelt, kulturált ember, és igen tehetséges vegyész? Akinek ilyen felesége van, akit imád, s akiről azok a nők is tudják, hogy imádja, akiket fogdos? Akkor meg miért fogdossa őket? Felfogdoshatatlan, gondolta Brade, aztán elröstellte magát. Én is olyan közönséges vagyok, mint Foster. Ő persze hangosan közönséges: ki is mondja, amit gondol. Micsoda különbség!

Foster közben ismét felvette a beszélgetés fonalát:

– Egy effajta vállakózáshoz tudni kell, hogy lehet egy nőt szakszerűen becserkészni. Csakhogy mit ért ehhez egy szegény, tapasztalatlan, naiv tanárember? Vagy talán azon az alapon, hogy hülyének szerencséje van? – Kissé félrefordította a fejét. Így véletlenül Brade is bekerült a látószögébe. Tekintete azonnyomban felderült. – Hello, Lou, figyeltél?

– Hallottam, amit mondasz – válaszolt Brade kimérten.

– Akkor hát kíváncsi vagyok a véleményedre. Te szakember vagy ezekben a dolgokban. – Kacsintott egyet a fiatal oktatókra, akik, lévén, hogy most két öregebb tanár állt egymással szemben, egy röpke mosoly erejéig sem óhajtottak állást foglalni. – Meg tudod mondani, milyen lépések vezetnek a matthoz ebben a partiban?

– Feltéve, hogy a diáklány és a tanár közti játszmában még a te tapasztalatod sem elég a szükséges húzások ismeretéhez – felelte Brade – senki se veheti magának a bátorságot, hogy megjósolja a parti kimenetelét.

A két fiatalember udvariasan nevetgélt, Foster azonban egyenesen röhögőgörcsöt kapott. Vadul csapkodta a combját, és ide-oda rázta a fejét. Természetesen jóval féktelenebbül reagált a kelleténél, de Brade hirtelen ráébredt, hogy ez is csupán bevált trükkjeinek egyike. Mindig szívből nevetett, ha rajta csattant az ostor; úgymond ezzel is bizonyítván, hogy érti ő a tréfát, hát értse más is, ha ő tréfál vele.

Nevetése persze, a sok gyakorlatra tekintettel, valódi is lehetett.

Amikor aztán összeszedte magát, hirtelen hangot váltott.

– Mellesleg beszélhetnénk egy pillanatra négyszemközt? – suttogta bizalmasan.

Brade azonban már a terem másik sarka felé integetett, jóllehet ott nem állt senki.

– Később, Merrill – motyogta, és máris továbbment. Foster suttogása elhalt a zsivajban.

* * *

A szoba lassanként benépesült. Ha megtelik, nyomban kinyitják az ebédlőbe nyíló kétszárnyú ajtót; ekkorra a két pincér, aki időközben feltálalta az ételeket, eltűnik, és a vendégek nekieshetnek a sonkatekercseknek, sajtoknak, húsgombócoknak, spagettihegyeknek, a bab- és káposztasalátának, hogy végül teletömjék magukat süteményekkel és megigyák a kávét.

Brade, miközben a terem másik végébe tartott, igyekezett széles ívben elkerülni Littlebyt. Nem tudta, észrevette-e a tanszékvezető, vagy sem, mindenesetre az utóbbit tartotta valószínűbbnek. Ha Littleby látta volna, még az adott körülmények között is minden bizonnyal kiül arcára a reflexszerű műmosoly.

Brade most közvetlenül Otto Ranke mellett állt; úgy tett, mint aki a Ranke körül összeverődött csoporthoz szegődik. Lopva körülnézett: Foster nem jött utána.

Hál' Isten! Egyszerűen nem volt abban a hangulatban, hogy elviselje annak az embernek a szánakozását, aki végül is az egész ügyből csak hasznot húzhat. Márpedig Merrill Foster nyilvánvalóan hasznot fog húzni belőle. Hisz mindent megtett, hogy nevet szerezzen magának, harcosabb is volt Brade-nél, és keményen könyökölt az adjunktusi kinevezésért. Brade volt az egyetlen akadály az útjában. Littleby bizonyára vonakodik (vagy legalábbis úgy tesz, mint aki vonakodik), hogy egy fiatalabb kollegát léptessen elő az idősebb helyett. Ha azonban elhárulna ez az akadály, Foster kinevezése sem váratna magára sokáig.

Brade megborzadt. Az egyetem korántsem volt már biztos menedék. Szent falai nem tudták feltartóztatni a világ farkastörvényeit. Legfeljebb másfajta farkastörvények uralkodtak köztük, de távolról sem biztos, hogy kíméletesebbek. Hiszen a tudósok épp azért hagyták el a világot, hogy ne kelljen szembenézniük ezekkel a farkastörvényekkel; s most, hogy szembe kell nézni velük, készületlenek, nem tudják, hogyan kell szembenézni velük.

Biztonság? Brade látta, hogy Doris a fiatal Mrs. Gennaróval cseveg. Fiatal lány és nagyon udvarias, ahogy egy óraadó feleségéhez illik. Nyilván újházasok, talán nem is járt egyetemre, s mindenképp nehezen viseli a rászakadt méltóság terhét. Ő vajon miféle biztonságot merít ebből?

Lassanként elhatolt hozzzá Ranke méltatlankodó hangja. A fizikokémikus tüzes szónoklatot intézett hallgatóságához.

– Végül is mi a rák? Betegség. De mi az, hogy betegség? Volt idő, amikor a tudósok azt hitték, hogy a betegség nem más, mint a testnedvek egyensúlyának megbomlása. Amikor Pasteur azt állította, hogy a betegségeket élősdi mikroorganizmusok okozzák, kinevették és gúnyt űztek belőle, de végül is kiderült, hogy bizonyos megszorításokkal neki van igaza. És ne feledjék! Pasteur nem orvos volt, hanem vegyész. Az orvosok nevettek, és csak a körülmények kérlelhetetlen hatalma láttatta be velük az igazságot. Az orvosok manapság minden betegségnél baktériumokra és vírusokra gyanakszanak, de eljött az idő, amikor megint erőszakkal kell megmutatni nekik az új igazságot. Már tudjuk, hogy betegségeket nemcsak bizonyos baktériumok megléte, hanem bizonyos vegyi anyagok hiánya is okozhat. Táplálkozási hiányosságok – vitaminok, aminosavak, nyomelemek hiánya –, esetleg egy hormon vagy enzim veleszületett vagy szerzett hiánya anyagcseremegbetegedéseket okoz, és ez manapság azért is különösen fontos kérdés, mivel a fertőző betegségek nagy részét ma már gyógyítani tudjuk.

Épp itt az ideje az új általánosításnak. Minden betegség a proteinmolekula változására vezethető vissza. Ha a változás oka a protein hibás reprodukciója, akkor mutációval van dolgunk. Ezt egy lényeges építőelem hiánya okozza a szervezetben. Vagy a szervezetbe hatoló idegen organizmus, egy vírus változtatja meg a proteinokat, vagy – mint a baktériumok – a proteinokat megváltoztató toxinokat termel.

Támadásunk iránya a genetikus kódon át vezet. Az élet nukleoprotein, a betegség nem megfelelő nukleoprotein. Márpedig a nukleoproteinok ügyében nem hagyatkozhatunk a biokémikusokra, mert ők túl keveset tudnak, nem is beszélve az orvosodról. A proteinokat fiziko-kémiai módszerekkel kell vizsgálni, ehhez pedig a fizikai kémiában, mégpedig a legmodernebb fizikai kémiában kiművelt kútfőkre van szükség.

Nos, én benyújtottam az Egészségügyi Minisztériumhoz egy támogatási kérelmet a proteinok beható kutatására. Kétszázezer dollárra lett volna szükségem. Tekintélyes summa, elismerem, de végtére is igen fontos és átfogó kutatásról lett volna szó. Ezt persze az ott ülők kétlik; szerintük ötvenezer dollár is elég. Ötvenezer! És miért? Mert a döntőbizottság a kutatás hasznosságát a rák etiológiájával hozza összefüggésbe. Ami automatikusan annyit jelent, hogy az ügyet rábízzák a patológusokra. Márpedig mit értenek a patológusok a rákhoz, ha szabad kérdeznem? Mint tyúk az...

Brade faképnél hagyta a társaságot. A cél talán más, ám az attitűd ugyanaz: egy iparvállalkozóé, aki állami támogatás után néz, mielőtt kibővítené vállalkozását.

Majdnem összeesett, amikor hirtelen valaki megérintette a vállát. Megfordult. Foster volt az, aki most komor képet vágott.

– Lou, figyelj! – Foster Brade zakója ujját markolászta. – Beszélnem kell veled. Brade kényszeredetten nevetett.

– A hangod igazán vészjósló. Csak nincs valami baj?

– Nem tudom, minek nevezzem. Mindenesetre azt gondoltam, jobb, ha te is tudsz róla. – Óvatosan körülnézett, és bár senki se figyelte őket, karon ragadta Brade-et, és még halkabbra fogta hangját. – Ralph Neufeldről van szó.

– Ralphról?

– Pszt! Halkabban. Valami szaglász kérdezősködik jobbra-balra. Dohenynek hívják. Olyan kis köpcös.

– Mire fel?

– Sejtelmem sincs. Velem nem beszélt. De az egyik hallgatómtól kérdezősködött, tőle tudom. A fiatalembernek az a benyomása, hogy ez a Doheny nem tartja balesetnek Ralph halálát.

13.

Brade megkövültén bámulta Fostert. Teljesen váratlanul érte a dolog.

– Gondoltam – mondta kissé tétován Foster –, jobb, ha tudod.

Brade-nek váltania kellett. Órák óta arra készült, hogy Foster valamilyen formában küszöbön álló elbocsátását fogja megerősíteni. Erre a hírre nem számított.

Megpróbált közönyös hangot megütni.

– Na és, ha nem baleset? Akkor mi van?

– Az az igazság – vélekedett Foster – , hogy én is furcsállom kissé az ügyet. Csak egy kezdő keverheti össze a cianidot az acetáttal. Márpedig Neufeld nem volt kezdő.

– Ezt a nyomozó mondta?

– Lou, én nem tudom, mit mondott a nyomozó. Csak annyit tudok, hogy ezt a diákot arról faggatta, hogy rosszkedvű volt-e Ralph, hogyan haladt a munkájával, voltak-e nehézségei, meg ilyesmi.

Mrs. Littleby lépett hozzájuk egy italokkal megrakott tálcával. Foster mosolyogva nemet intett a fejével, Brade viszont fogott egy poharat, és miközben az italt kortyolta, egy pillanatra sem vette le a szemét Fosterről.

– Mit akarsz ezzel mondani, Merrill?

– Szerintem a rendőrség öngyilkosságra gyanakszik.

Brade-et nem érte váratlanul a szó, mégis össze-rázkódott. (Bár még mindig jobb, mint ha gyilkosságnak tartanák.)

– Miért lett volna öngyilkos? – kérdezte.

– Miért ne?

– Jól haladt a munkájával.

– Az lehet, de mit tudsz a magánéletéről?

– Miért, te talán tudsz valamit, ami öngyilkosságra vall? – Brade egyáltalán nem akarta felemelni a hangját, de az események olyan súllyal nehezedtek rá, hogy kezdte elveszíteni önuralmát.

Foster azonnal visszavágott.

– Hé, csak lassan a testtel! – Ellenségesen összevonta szemöldökét. – Én csak szívességet akartam tenni azzal, hogy figyelmeztetlek. Ha zokon veszed, bocsáss meg, és vedd úgy, hogy nem mondtam semmit!

– Miért teszel úgy, mintha nekem valami közöm lenne hozzá? Mégha öngyilkosság volt is... Váratlanul Ranke is ott termett.

– Miféle öngyilkosságról beszélnek itt?

Brade ölni tudott volna a tekintetével. Foster vállat vont, mintha csak azt mondaná, ő megtette a kötelességét, és ha Brade szétkiabálja a dolgot, neki kell viselnie a következményeket.

– Ralph Neufeldről beszélgettünk – mondta.

– Öngyilkosság? – Ranke ajkai ádáz mosolyra húzódtak, mutatóujjával jelentőségteljesen rábökött Brade mellére. – Tudja mit, elhiszem. Ez a fiú őrült volt. Komplett őrült. Még boldogok lehetünk, hogy nem az egész épületet repítette a levegőbe velünk együtt.

Brade úgy érezte, magas láz gyötri. Jobbról-balról egy-egy kollegája fogja közre. És mindegyik azt hiszi, hogy Ralph öngyilkos lett. De miért? (Egy belső hang azt súgta neki: jobb, ha öngyilkosság, jobb, mint ha gyilkosság lenne. Számára kiút, menekülés, ha öngyilkosságnak tartják. De közben – mérlegelés, érvek, gondolkodás nélkül – tudta, hogy az igazságot akarja, még ha nem talál is kiutat.

Sőt, az igazság végülis az egyetlen igazi kiút. Minden más csupán illúzió.)

– De miért? – kérdezte fennhangon is. – Miért olyan nyilvánvaló, hogy öngyilkos lett? Legkésőbb fél éven belül megszerezte volna a doktori címet.

Ranke arcáról nem tűnt el az ádáz mosoly.

– Olyan biztos vagy ebben? Miért, hogy haladt a munkával? .

– Remekül – vágott vissza kurtán Brade.

– Ezt meg honnan tudod?

Brade válaszolni készült; látta a csapdát, amit Ranke állított neki. Nem térhetett ki előle; hallgatása csak arra lett volna jó, hogy Ranke maga taszítsa bele.

– Gondolom, ő mondta neked, hogy jól halad – folytatta könyörtelenül Ranke.

– Igen, ő mondta – felelt a csapdával dacolva Brade.

– És honnan tudod, hogy igazat mondott?

– Nálam van minden feljegyzésének másodpéldánya.

Ranke, ha lehet, most még szélesebben vigyorgott, és Foster is csatlakozott hozzá. Brade észrevette a hirtelen beállt csöndet; a kisebb csoportok félbehagyták beszélgetésüket, és őket nézték; Doris egy zsebkendőt gyűrögetett a kezében, és az ajkát harapdálta.

Brade tudta, hogy a jelenlévők közül mindenki tisztában van vele, hogy kinetikai ismeretei alapján nem tudja megítélni: csakugyan jól haladt-e Ralph a munkájával.

Ranke mézes-mázos hangon folytatta:

– Én tudom, milyen elméletekből indult ki Ralph Neufeld, és csak annyit mondhatok, esztelen teóriák voltak. Hajlandó lettem volna rávezetni erre, és hagytam volna neki egy minimális esélyt, hátha rábukkan valamilyen másodlagos nyomra, amely mégiscsak elvezeti valahova. De természetesen nem sikerült. Képtelen voltam zöldágra vergődni vele. Ralph átpártolt hozzád, és ez lett a veszte. Az a diák, aki ilyen témával foglalkozik, és egyszer sem kéri ki egy hozzáértő szakember tanácsát, saját fejére zúdítja a bajt.

Ez volt az, ami Rankét leginkább bosszantotta. Ralph sohasem kért tanácsot őfenségétől. Most Brade következett:

– Minek utólag pocskondiázni a fiút, csak azért, mert nem kért a segítségedből? Ranke kihívóan felszegte a fejét.

– Mit számít az, hogy kért vagy nem kért. Érdekel is engem! De történetesen az a véleményem, hogy zsákutcába jutott. És mondok neked még valamit, Lou: végül ő is kénytelen volt beismerni ezt a tényt. Sokáig viaskodott a problémával, de akárhogy forgatta is a mérési adatokat, végül már nem látott semmiféle kiutat. Közben talán azt mondta neked, hogy jól halad, de később már nem volt mit tenni. Ami annyit jelent, hogy lőttek a doktorátusnak. Tehát megölte magát. Miért is ne?

– Mert igenis jól haladt a munkával – ellenkezett konokul Brade. – Lehet, hogy a fizikai kémiában nem vagyok éppenséggel mester, de kontár sem. Egy Walden-féle inverziót szükség esetén még meg tudok különböztetni egy fotokémiai láncreakciótól. Olvastam a jegyzeteit, és igenis jól haladt.

Valahogy nem olyannak látta a szobát, amilyen valójában volt. A szemén ülő fátyolon át minden elmosódottnak látszott. Mintha körülötte mindenki csak őt nézte volna, az élükön Rankéval és Fosterrel.

És mintha mögöttük mélységes szakadék tátongott volna.

Farkasok! Farkasokkal viaskodott. Most különös élességgel látta az elmúlt negyvennyolc óra minden eseményét. Az egyetemi elzártság légkörét erőszak kavarta fel, és mindenki pánikba esett. Most igyekeznek megenyhíteni az istenek haragját. Elhatározták, hogy engesztelést tartanak bűneikért, és hogy elhárítsák a büntetést: áldozatot mutatnak be, s Brade lesz az áldozat.

Ha baleset történt, Brade a felelős. Ha végül mégis öngyilkosságnak bizonyulna, egyértelműen kiderítenék, hogy annak is Brade az oka, mert nem látta el diákját a szükséges útmutatásokkal. Ha pedig kiderül, hogy gyilkosság volt, csakis egyvalaki lehet a gyanúsított. Célszerűnek látszott, hogy feláldozzanak valakit a tanszék kedvéért.

De ha azt hiszik, hogy ő sztoikus nyugalommal elébe megy a halálos tőrdöfésnek, hát tévednek.

– Mintha túlságosan is meg lennél győződve róla, professzor úr, hogy Ralph öngyilkos lett. Talán csak nem valamiféle rejtett bűntudat gyötör?

– Méghogy rejtett bűntudat? – kérdezett vissza gőgösen Ranke.

– Igen. Te tetted ki Ralphot a csoportjából. Te kényszerítetted rá, hogy olyan tanárt válasszon magának, aki szerinted nem ért a témához. Félreérthetetlenül az értésére adtad, hogy tévesnek tartod az elméleteit, mielőtt még elkezdhette volna a kísérleteket. – Brade észrevette, hogy ellenfele válaszadásra készül; felemelte a hangját, és nem törődött vele, hogy mindenki hallja. – És nem is csináltál titkot belőle, hogy ki nem állhatod a fiút. Talán Ralph úgy gondolta, hogy a szóbeli vizsgán darabokra szeded őt is, meg a munkáját is – függetlenül e munka esetleges értékeitől. Talán volt egy kétségbeesett pillanata, amikor egyszerűen már képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy egy hiúságában sértett, bosszúálló kis zsarnokkal kell majd megmérkőznie. A halálra sápadt Ranke érthetetlenül krákogott.

– Bízzuk ezt inkább a rendőrségre – mondta Foster.

De Brade még nem fejezte be. Most Foster felé fordult.

– Talán éppen az a szintetikus szerves kémiából kapott közepes volt a kegyelemdöfés, amit tőled kapott.

– Mit beszélsz te itt? – csattant fel Foster, aki egyszeriben kellemetlenül kezdte érezni magát a bőrében. – Olyan osztályzatot adtam neki, amilyet megérdemelt.

– És csakugyan közepest érdemelt? Én olvastam a vizsgamunkáját, és az jobb volt közepesnél. És én szerves kémikus vagyok, ezt talán elismered, és meg tudom ítélni, milyen egy szerves kémiai vizsgadolgozat.

Most már Foster is begurult.

– Az osztályzat nemcsak az írásbeli munkára vonatkozik. Ott van még a labormunka, az előadásokon tanúsított magatartás...

– És ha szabad kérdeznem – szakította félbe durván Brade –, ki osztályozza a te előadásokon tanúsított magatartásodat, és ki kérdezi meg tőled, miféle kielégülést találsz abban, hogy védtelen diákokon töltöd ki a mérged? Talán egyikük egy szép napon megles egy sötét mellékutcában, hogy kiegyenlítse a régóta esedékes számlát!

Mrs. Littleby izgatottan odalépett, és kétsébeeséstől elfúló hangon jelentette be:

– Kérem... Kérem, tálalva van, fáradjanak át!

Ranke és Foster eltávolodott. Brade úgy haladt át a szalonba vezető széles ajtón, mint akit légüres tér vesz körül.

És akkor ott termett mellette Doris.

– Mi történt? – kérdezte fojtott, fátyolos hangon. – Hogy kezdődött ez az egész? Brade a foga közt préselte ki a szavakat:

– Egyelőre ne beszéljünk róla, jó? Örülök, hogy így történt.

És így is volt. Ha már úgyis fel akarnak mondani neki, nincs semmi veszteni valója, s ettől mérhetetlenül szabadnak és kötetlennek érezte magát. Arra a kis időre pedig, amig még az egyetemen van, nem fogja eltűrni, hogy Foster, Ranke, vagy akármelyik törtető alak büntetlenül macerálja.

Csak úgy áradt belőle a dac. Mindenki kitért az útjából; egyedül maradt. Ő maga lépett oda Littleby-hez.

– Professzor úr!

– Tessék, Brade. – A tanszékvezető műmosolya most mintha a szokásosnál is kényszeredettebb lett volna.

– Szeretném javasolni, hogy a biztonsági rendszabályokkal kapcsolatos előadásokat tekintsük tanszéki ügynek, hisz végül is mindannyian érdekeltek vagyunk a laborok biztonságában. Ha az ön tanácsára személyesen nekem kell vállalnom ezért a felelősséget, akkor szeretném, ha ez a körülmény a tanszéken belüli helyzetem pozitív irányú megváltozásában is kifejezésre jutna.

Kurtán bólintott, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, faképnél hagyta Littlebyt.

Ez is jólesett – és nem került semmibe. Hisz éppen ez az előnye annak, aki mindent elveszített – nincs több vesztenivalója.

Mihelyt az illem engedte, mindketten távoztak. Hazafelé Brade, akár egy oroszlán, úgy küzdött a forgalommal: mintha minden szembejövő kocsiban Ranke ült volna, a hátulról támadó járművekben meg Foster, amint furakszik előre, és félrelök mindenkit, aki utat enged, aki pedig nem hajlandó rá, arra kegyetlenül rámászik.

– Ebből egyszer és mindenkorra elegem van – mondta. – Soha többet nem megyek el efféle partikra, még ha...

Majdnem úgy folytatta: ... még ha itt tartanak az egyetemen, akkor sem. De elhallgatott. Doris még nem tudta, mi a valóságos helyzet.

– Mégis, hogy kezdődött az egész? – kérdezte feltűnően szelíden Doris.

– Foster figyelmeztetni akart. Azt mondta, a rendőrség nem hisz a baleset-verzióban. Meg ő sem. Nincs az a vegyész, aki elhinné, hogy Ralph ilyen durva hibát vétett. Feltételezem, hogy valaki emiatt már összeköttetésbe lépett a rendőrséggel.

– De miért? Ki az, aki kellemetlenséget akar okozni?

– Némelyek ebben lelik az örömüket. És olyanok is vannak, akik állampolgári kötelességüknek tarják. A tanszéken a jelek szerint hajlanak az öngyilkossági verzióra, és ebbe bele is nyugodnának, kivált akkor, ha rám kenhetik a felelősséget. Őrültek, nem tudják, milyen vihart zúdítanak a saját fejükre.

– De...

– Semmi de. Gyilkosság volt. És ezt nyilván ők is tudják, különben nem jönne nekik ennyire kapóra az öngyilkosság. Márpedig öngyilkosságot nem szokás ilyen nyakatekert módon elkövetni. Hisz a nátriumcianid mindig Ralph keze ügyében volt. Ha öngyilkos akar lenni, elég, ha lenyel néhány szemet. Ehelyett belekezd egy kísérletbe, hogy a savképződés nyomán hidrogéncianidot lélegezzen be? Senki nem választana ilyen körülményes és kétséges módszert az öngyilkossághoz, mikor karnyújtásnyira van a biztos szer.

Gondolatban ismét váltott. Állása elvesztésének veszélyét most háttérbe szorította a másik. Hogy gyilkossággal vádolhatják.

* * *

Brade ezen az éjjelen, az elmúlt este eseményei, a két előző, átvirrasztott éjszaka és a ma esti izgalmak okozta kimerültség hatására mélyen és álomtalanul aludt.

Másnap ősziesen hűvös, szeles, szürke, nyirkos reggelre ébredt.

Úrrá lett rajta a csüggedés. Ami tegnap még hősies harc volt, a mai reggel fényében kofák civakodásának tűnt. Érezte a veszélyek fenyegető közelségét, és nem látott kiutat.

Mondhatta volna persze, hogy azoknak, akik a leghevesebben kardoskodtak az öngyilkosság verziója mellett, nyilván nem áll érdekükben, hogy fény derüljön a gyilkosságra. És akinek a legkevésbé áll érdekében, az maga a gyilkos.

Eszerint talán épp Ranke volt Ralph gyilkosa? Vagy Foster? A dolog nem ilyen egyszerű. Eltolta maga elől a sonkával és tojással megrakott tányért; ismét az indítékra gondolt.

Kezdettől fogva minden e körül forgott.

– Bemegyek az egyetemre – mondta Dorisnak.

– Ma? Vasárnap?

– Épp azért. Át kell néznem Ralph feljegyzéseit.

– Miért?

– Te is hallottad, mit mondott tegnap este Ranke.

Szerinte Ralph zsákutcába jutott, és én ezt nem tudom megítélni.

– És meg tudod? – kérdezte Doris.

– Talán nem – felelte Brade –, de mindenképpen megpróbálom. És szeretnék haladéktalanul munkához látni, hogy megmutathassam ezeknek... ezeknek az idiótáknak.

– Tudod, Lou, én szörnyen félek – mondta Doris.

Brade felállt, megkerülte az asztalt, és Doris vállára tette a kezét.

– A félelemmel most nem megyünk semmire. Végére kell járnunk a dolognak. És a végére is járunk.

Doris a férje mellére hajtotta fejét.

– Igen, drágám – mondta lehunyt szemmel. Ginny dübörgött le a lépcsőn. Doris tettetett anyai szigorral szólt rá:

– Sajnos, elkéstél, Virginia, kénytelen leszel hidegen enni a tojást.

* * *

A Fifth Streetről az University Roadra kanyarodva Brade előtt feltárult a campus üde zöldje, s a közepén tornyosuló irodaépület ikertömbje. A hétköznapok autófolyama, zsivaja és benzingőze nélkül az ormótlan épület természetellenesen kihaltnak hatott.

Az egész egyetem idegennek és ellenségesnek tűnt. Talán csak azért, mert vasárnap volt, talán mert Brade-ben ott motoszkált a gondolat, hogy már nem is tartozik egészen ide. A tegnapi este óta valami megváltozott. Mintha Brade belsőleg belenyugodott volna a ténybe, hogy végérvényesen elszakította a szálakat, hogy már semmi sem köti ide.

A barátságtalanul üres parkolóban, ahol máskor alig talált szabad helyet, most mindössze három autó árválkodott. A tanszék épülete úgy fogadta, mint egy idegent, a titkárság és a múzeum zárva volt, Brade lépései természetellenesen visszhangoztak az üres folyosón.

Beszállt a liftbe, és felment a negyedikre. Minden ajtó zárva volt, kénytelen volt villanyt gyújtani, hogy lásson valamit.

Megállt Ralph laboratóriuma előtt, és elővette zsebéből a kulcscsomót. Valami zavarta, aztán rájött: eggyel több kulcs lógott rajta.

Hát persze, emlékezett vissza kissé rossz szájízzel, a nyomozó pénteken visszahozta neki Ralph kulcsát. Az emlék talán azért volt kellemetlen, mert azzal a gondolattal párosult, hogy a detektív kételkedik a balesetben – öngyilkosságra, vagy valamilyen más, erőszakos halálra gyanakszik.

Brade elfordította a zárban a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és földbe gyökerezett a lába a megrökönyödéstől. Nem volt egyedül.

A laborban tartózkodó személy meglepetésében szólni sem tudott, csak megkövültén, sikolyra nyílt szájjal bámulta Brade-et.

14.

Brade nagynehezen összeszedte magát. Kissé akadozva, de nyugodt hangon szólalt meg.

– Jó reggelt, Roberta. Igazán nem számítottam rá, hogy itt találom.

Roberta Goodhue az ölébe ejtette kezét. Az íróasztal egyik fiókja ki volt húzva, Ralph jegyzetfüzete, melyben az imént lapozgatott, most ott hevert előtte összecsukva.

– Jó reggelt, tanár úr! – mondta.

– Hogy jutott be ide?

– Én... én csak azért jöttem, hogy átnézzem Ralph dolgait. Tegnap volt a temetés, és gondoltam, talán találok itt valamit, amit megtarthatok, valamit...

Nem fejezte be a mondatot, és Brade kis híján helyette folytatta: ami rá emlékeztet. Együttérzett a lánnyal. Vajon miféle emléktárgy maradhat két kémikus románcából? Talán egy régi kémcső, s benne egy ottfelejtett, beszáradt oldat? Néhány szétszórt kristálydarabka a mérlegen, amelyet egy könyv lapjai között meg lehet őrizni? Egy lombik valami dobozban, amit elő lehet venni, és könnyeket ejteni a láttán?

– Sajnálom, de nem tudtam, mikor van a temetés, különben elmentem volna. – Ócska kifogás, gondolta. Ha akarom, megtudhattam volna, mikor lesz.

– Nem tesz semmit. Ralph anyján kívül csak én voltam ott. Ő akarta, hogy Ralphot a legteljesebb csendben temessék el.

Brade-nek ismét azon járt az esze, hogyan kerülhetett a lány a laborba. Pontosan emlékezett, hogy legutóbb bezárta az ajtót. Talán járt itt azóta valaki, aki nem zárta be maga után? Doheny? Álkulccsal?

Úristen, már minden szék alatt és minden lombik mögött detektíveket lát! Lehet, hogy Greg Simpson volt, hisz ő is ebben a laborban dolgozott, és egyszerűen elfelejtette bezárni.

Roberta azonban mintha hallotta volna a ki nem mondott kérdést.

– Nekem is van kulcsom – mondta halkan.

– Honnan?

– Ralph adta.

Brade egy darabig hallgatott. Becsukta az ajtót, leült egy székre, és a lányt méregette. A nap áttört a felhőkön, besütött a nem éppen tiszta ablaktáblákon, és megvilágította Roberta karján a vöröses fényben játszó, vékony szőrszálakat.

Ez a lány egyáltalán nem olyan csúnya, mint hinné az ember, állapította meg magában némi meglepetéssel Brade. Ha nem is kimondottan hollywoodi alkat, hisz se nem magas, se nem karcsú, hosszú szempillái és formás ajkai voltak, és felső karján selymes, sima bőr feszült.

Miért is ne érezhetett volna Ralph egyszerű szexuális vonzalmat iránta? Talán más, bonyolultabb lelki okok egyáltalán nem is játszottak szerepet.

– Nem tudtam, hogy másnak is adott kulcsot ehhez a szobához. De persze belátom, hogy maga logikus kivétel.

A lány szerencsétlen képet vágott.

– Vagy talán valami különös oka volt rá? – Szünetet tartott, majd barátságos hangon folytatta: – Tulajdonképpen semmi közöm hozzá, de a jelen körülmények között...

Roberta gyors mozdulattal hátravetette a haját, és felnézett rá.

– Tudom, mire gondol, tanár úr. Nincs mit titkolnom. Néha itt találkoztunk – esténként. Így egyedül is be tudtam jönni.

– Úgy érti, felfűnő lett volna, ha együtt jönnek?

– Igen.

Brade érezte, hogy elönti a forróság, de leküzdötte zavarát, mert remélte, hogy a lány az egyenes kérdésre az igazat fogja mondani.

– Gyereket vár?

Roberta meggörnyedt és lehunyta a szemét.

– Nem.

Nem háborodott fel és nem kérette magát.

– Biztos?

– Egészen biztos.

– Jól van, Roberta. Nem szólok senkinek a kulcsról.

– Köszönöm, tanár úr. És még azt szeretném mondani, nem volt szép tőlünk, bocsásson meg. Ha itt találnak minket, az nagyon... nagyon kínos lett volna önnek is.

– Mindannyiunknak.

– Az a helyzet, hogy tényleg össze akartunk házasodni, és sehol nem tudtunk kettesben maradni. Most már ön is tudja, és ha jobbnak látja, elmegyek innen. Nekem már nem sokat számít. Igazán.

– Nem – mondta nyomatékosan Brade –, ez eszébe ne jusson! Ami maguk között volt, ahhoz nekem semmi közöm. Csak azért kérdeztem, mert...

Félbehagyta a mondatot, hisz azt mégsem mondhatta, hogy egy pillanatra a legrosszabbkor másállapotba került szeretőt gyanította benne, aki mindent megtesz a házasságért, és durva visszautasításra talál – hisz az olyan élesnyelvű ember, amilyen Ralph, alighanem meglehetősen szarkasztikusán tudhat nemet mondani – és ezáltal engesztelhetetlen gyűlölet ébred benne: gyilkos gyűlölet.

Csakhogy Roberta nem terhes, legalábbis ezt állítja. Brade nem volt teljesen meggyőzve. Kissé elbizonytalanodva folytatta:

– Mindegy, nem érdekes. Csak azért kérdeztem, mert ha valami.... öö... szokatlan történt a viszonyukban, ez esetleg megmagyarázná Ralph figyelmetlenségét, ami a balesetet okozta. Maga viszont most nyilván nem érzi jól magát. Pihenjen egy hetet! A laborgyakorlatokon egy ideig maga nélkül is megleszünk. Majd keresek valakit maga helyett. És ha már túl van a nehezén...

A lány a fejét rázta.

– Nagyon köszönöm, tanár úr, de nem szeretném félbehagyni a munkát. Még mindig jobb, mint ha egyedül ülök az odúmban.

Felállt, hóna alá vette a táskáját. Már az ajtóban állt, amikor Brade-nek eszébe jutott valami.

– Még egy pillanatra, Roberta!

A lány megállt, de nem fordult vissza. Brade azon töprengett, hogyan fogalmazza meg a kérdést anélkül, hogy nevetségessé tenné magát.

– Remélem, nincs kifogása egy személyes jellegű kérdés ellen.

– Talán még az iménti kérdésnél is személyesebb? Brade krákogott.

– Lehet, bizonyos szempontból. De jó okom van rá, hogy feltegyem. Szóval... volt valami összetűzése Fosterrel?

A lány most szembefordult vele.

– Méghogy összetűzésem? – kérdezte magasra húzott szemöldökkel.

– Hogy kertelés nélkül kimondjam, előfordult, hogy Foster bizalmaskodott magával?

– Ezt aligha nevezném személyes kérdésnek – felelt Roberta. – Foster tanár úr nem szokott titkot csinálni az ilyesmiből. Igen, nekem is kijutott belőle. Mint minden más diáklánynak. Nem jobban és nem kevésbé. A tanár úr fölöttébb kedves, és mindenkinek egyformán és egyenlő mértékben osztogatja a bókjait.

– Ralph tudott erről?

Látszott, hogy Roberta nyomban bezárul.

– Miért kérdezi?

– Mert azt hiszem, hogy Ralph tudott róla. A lány hallgatott. Brade folytatta.

– Mivel Foster nem csinál titkot a viselkedéséből (a "tapit" is beleértve, gondolta magában), Ralph is tudhatott róla, és bizonyára felháborodott és összeveszett vele.

– Foster tanár urat senki nem veszi komolyan – felelte dühösen Roberta. – Néha az idegeire megy az embernek, ennyi az egész. Ha valamelyik diáklány csak egy kicsit is a szívére venné a malackodásait, ijedtében kiugrana az ablakon.

– Ez igaz, de én most Ralphról beszélek. Ő megmondhatta Fosternek, miként vélekedik róla.

– Én most megyek, tanár úr. Nem érzem jól magam. – Az ajtó felé fordult, de aztán megint hátranézett. – Szüksége van Ralph jegyzeteire?

– Egyelőre igen. De később, ha akarja, odaadom magának. – A lány még habozott egy pillanatig, mint aki még mondani akar valamit, aztán kiment.

Brade az ablakhoz lépett, és nemsokára meglátta Robertát, amint kilép a kapun, és a campuson átvágva eltávolodik.

A lány kitért a válasz elől, de persze ez is egyfajta igenlő válasz volt. Hát persze! Ralph nyilván féltékeny volt, nyilván nem akarta elveszíteni azt az embert, akit már megszerzett magának. Pontosan az a típus volt, akit bosszantanak Foster kisded játékai, még ha más nem is veszi komolyan.

Olyan típus, aki magából kikelve követeli Fostertől, hogy hagyjon fel a dologgal, máskülönben jelenteni fogja az ügyet. Márpedig ez veszélyes fenyegetés.

Az egyetem nem törődik Foster viselkedésével, amíg senki nem emel panaszt. De egy botrány nem ugyanaz. Egy botrány egészen más.

Egy tanár megteheti, hogy minden este a sárga földig leissza magát, hogy érthetetlen előadásokat tart, hogy egyszer egy évben, nagyböjtkor mosakszik, hogy kibírhatatlanul durva és mindenkinek az idegeire megy. Ha biztos, véglegesített státusban van, nem kockáztat semmit.

Mindössze két dolog van, amit nem engedhet meg magának. Az egyik a hűtlenség (ez a viszonylag újkeletű bűn), a másik az erkölcsi vétség, amely egyidős Abelard-ral. És Foster állandóan ez utóbbi határán mozgott. Ha valaki csakugyan panaszt tesz ellene, ez az állásába kerülhet.

De ha félt is ettől, vajon elegendő indíték-e ez a gyilkosságra? Vajon a vélhető panaszos eltávolítására a gyilkosság-e a megfelelő eszköz? Vagy ez csupán a közepes osztályzatot magyarázza?

Igen, Fosternek lett volna indítéka; de kérdés, volt-e alkalma a tett végrehajtására? Semmit nem tudott Ralph kísérleteiről. Honnan is sejthette volna, hogy Ralph laboratóriumában nátriumacetáttal töltött Erlenmeyer-lombikok várják?

* * *

Brade vállat vont, és Ralph gondosan számozott öt jegyzetfüzetére esett a pillantása. Felütötte az egyiket.

A másodpéldányok ott sorakoztak a dolgozószobájában, de az eredeti fehér lapok hátoldalán, hacsak Ralph nem különbözött mindenben az általa ismert többi doktorjelölttől, egyéb jegyzeteket és észrevételeket találhat.

Átlapozta a könyvecskét, és nyomban megállapította, hogy Ralph ideálisan vezette jegyzeteit. Világosan, röviden és szinte kínos pontossággal fejezte ki magát. Brade látta azokat a jegyzeteket, amelyeket annak idején Cap Anson vezetett saját disszertációjának kísérleteiről, de Ralph még az öreg Capen is túltett alaposságával.

Nem lehet, hogy ő, Brade ne tudja követni ezeket a feljegyzéseket. Ralph olyan pontosan leírta mindazt, amit elvégzett, mintha csupán a legelemibb ismereteket feltételezné olvasójáról. Ez nyilván nekem szólt, gondolta Brade; feltételezte, hogy másként nem fogom érteni. Viszont így csak azért is megértem! Nem ijedek meg a matematikai résztől.

Hát akkor lássunk hozzá módszeresen! Kezdjük az elején!

Brade kinyitotta az egyes számú jegyzetfüzetet. Az első oldalak még a Ranke mellett eltöltött időszakban keletkeztek; Ralph felsorolta a kísérletek előkészítéséhez olvasott szakcikkeket, ismertette tartalmukat, valamint saját észrevételeit és teóriáit. Mindezt világosan és áttekinthetően. Brade még emlékezett, hogy másfél évvel ezelőtt, mielőtt magához vette Ralphot, már olvasta ezeket a feljegyzéseket.

Most mégis meglepte Ralph kiegyensúlyozottsága. Ezekben a mondatokban nyoma sem volt labilitásnak vagy hasonlónak. Ralph leírása tökéletesen objektív volt.

Brade efféle megjegyzéseket talált: "Ranke professzor egy elméleti pontatlanságra hívta fel a figyelmemet...", vagy "Ranke professzor nincs róla meggyőződve, hogy...". A megjegyzések hangvételében nem volt semmi szenvedélyesség, Ralph hűvösen és tárgyilagosan fogalmazott.

Még az utolsó napokról is csupán ennyit írt: "Ma volt az utolsó napom Ranke tanár úrnál." Egyetlen szóval sem tett említést más diákokkal történt összetűzésekről; nem akarta igazolni magát, nem árult el semmiféle haragot. Ez az egy mondat volt a búcsú.

Egy hónappal később ezzel a mondattal kezdte következő bejegyzését: "Ma volt az első napom L. Brade tanársegéd úrnál."

Ezeket a lapokat már ismerte. Kezdetben Ralph hetente átadta neki a másodpéldányokat, és külön-külön minden egyes oldalt megmagyarázott. Később egyre rendszertelenebbül jött a másodpéldányokkal, egyre felületesebb lett, végül teljesen felhagyott a magyarázattal. Talán azt gondolta, hogy Brade nem tudja követni.

Talán emiatt gyűlölte. (De Charlie Emmett szerint félelem volt, nem gyűlölet.)

* * *

Brade az ajkába harapott, és azon gondolkozott, nem kellene-e valamit ennie. A tanszéki büfé vasárnap zárva tartott, ő pedig nem hozott magával semmit, és a legközelebbi rendes étterem tíz perc gyalogút.

Úgy döntött, lemond az ebédről. Ismét belemélyedt a jegyzetfüzetekbe.

Ralph rendkívül alaposan leírt minden egyes kísérletet. Először megindokolta, mit miért csinált, azután következett az elemzés. Ha az eredmény eltért a várttól, igyekezett kiokoskodni az eltérés okát.

Minden adalék rendkívül hasznos volt, és Brade lassanként felbátorodott. A matematikai számítások elnagyoltak voltak ugyan, de legalább Ralph nem hagyott ki egyetlen lépést sem.

A fiúnak, mint kutató vegyésznek, talán egyetlen hibája az volt, hogy túlságosan is ragaszkodott saját prekoncepcióihoz. Az elgondolásait igazoló kísérleteket minden további ellenőrzés nélkül elfogadta, az ellentmondó eredményeket azonban többször is felülvizsgálta, és nem egyszer "kimagyarázta".

Az első két füzetben meglehetősen sok kísérleti eredmény nem egyezett a fiú elképzeléseivel, és a hozzáfűzött megjegyzések némi bosszúságról tanúskodtak. Például ilyesmi: "Jobb hőfok-szabályozást. Rendes termosztátot kérni Brade-től, különben az egész nem ér semmit." Ralph ezúttal elhagyta a szokásos "tanár urat", ami egyértelműen ingerültségre utalt. Vagy talán gyűlöletre? De hisz Rankénál jóval nehezebb körülmények között is uralkodni tudott magán. Talán Ranke, ha nem is tartotta sokra Ralph teóriáit, mégiscsak olyan szilárd tartást, olyan támaszt adott a fiúnak, amit benne nem talált meg?

Ekkortájt lehetett, hogy Ralph egyre rendszertelenebbül és nagyobb adagokban adta le a másodpéldányokat, úgyhogy Brade már csak homályosan emlékezett az egyes lapokra. Ez pedig az ő hibája, gondolta szégyenkezve. Megesküdött magában, hogy a jövőben egyetlen diákját sem hanyagolja el.

A harmadik füzettel hirtelen pozitív változás állt be. Egyrészt Ralph olyan úton indult el, amely később igen érdekesnek bizonyult, másrészt...

Brade a lélegzetét is visszafojtotta, amikor a következő oldalhoz ért. Ralph itt részletekbe menő pontossággal leírta a kísérletek módszerét, arról sem feledkezve meg, hogy mindig tíz lombik nátriumacetátot készített elő. Brade-et egészen különös, szorongató érzés fogta el a gondolatra, hogy akármelyik átlagos vegyész, ha véletlenül elolvasta ezt az oldalt, pontosan tudhatta, hogyan mérgezze meg Ralphot, éspedig úgy, ahogy a valóságban megmérgezték.

Most azonban igyekezett féken tartani képzeletét. Az ördögbe is a gyilkossággal és a gyilkosokkal! Ebben a pillanatban számára az volt a kérdés, képes-e folytatni a Ralph által megkezdett munkát.

A kísérletek a jegyzetfüzet tanúsága szerint jól haladtak. A diagramokon feltüntetett pontok mentén szabályos vonal rajzolódott ki. Brade megkönnyebbült. Tegnap este, amikor Ralph védelmére kelt, jórészt csak blöffölt, most azonban ott volt előtte minden adat, minden egyenlet. A-tól Z-ig. Bárki meggyőződhetett róla, hogy Ralph jól haladt, hogy elméletei beigazolódtak.

Még Ranke is.

Brade arra is időt szakított, hogy a lap túloldalán megnézze a piszkozatokat és a részeredményeket. Csakhogy ott radírnyomokon kívül nem talált semmit.

Összeráncolta a homlokát. Elméletileg a jegyzetfüzetben nem szabad radírozni. A téves megállapításokat és hamis adatokat vékony vonallal át kell húzni, hogy elkerülhessék a hibás következtetéseket, de okulhassanak belőle. (Olykor a hibák is hasznosnak bizonyultak.)

A jegyzetlapok hátoldalán persze bocsánatos bűnnek számított a radírozás, hisz ez voltaképp nem is volt a jegyzetfüzet része. Brade még egyszer átnézte a számokat, és homloka még élesebb redőkbe húzódott. Elgondolkodott, néhány oldallal odébb lapozott, és újabb radírnyomokra bukkant.

Aztán még hosszasan üldögélt, maga elé meredve, órákon át.

Ez nem lehet igaz. Ilyesmi még sohasem fordult elő a praxisában. És mégis – semmi kétség!

Nem, semmi kétség. Charles Emmett mégsem tévedett. Ralph tehát csakugyan úgy félt tőle, mint a haláltól, és most már azt is tudta, hogy miért. Letaglózta a felismerés.

15.

Eltartott egy darabig, amíg Brade sorra vette felismerésének minden következményét. Már nem folytathatja Ralph munkáját. Nem lesz belőle Korszakos felfedezés, feltűnést keltő tudományos eredmény; semmi olyan, amivei a tanszéket és a kémia világát ámulatba ejthetné. Cap Ansonnak igaza volt. Ottó Rankénak igaza volt. Ő tévedett.

Nem tudta, mióta kopognak. Mikor felocsúdott, és azt kiáltotta: "Tessék!", nem történt semmi. Túloldalt valaki hiába próbálta lenyomni a kilincset.

Brade felállt, és kinyitotta az ajtót. Mintha nem is az ő izmai mozogtak volna. Annyira lefoglalták saját gondolatai, hogy eszébe sem jutott, ki lehet az, aki ilyen szokatlan időben jön; szinte még csodálkozni sem volt ereje, amikor a küszöbön meglátta a nyomozót, Jack Dohenyt, ugyanabban a csíkos, sötétkék öltönyben, ami csütörtökön is rajta volt, amikor először találkoztak Ralph Neufeld holtteste mellett.

* * *

Doheny futólag körülnézett, majd megszólalt:

– Remélem, nincs ellene kifogása tanár úr, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

– Ha kívánja – mondta szenvtelenül, de még érezhetően nyomott hangulatban Brade.

– Először otthon kerestem, de a felesége azt mondta, itt van. – Ismét körültekintett. – Rágyújthatok?

– Nyugodtan.

Doheny szivarra gyújtott, és Brade kézmozdulatának engedelmeskedve leült egy székre. Magához húzott egy hamutartót, és így szólt:

– Úgy látszik, mind a ketten túlórázunk.

– Ralph Neufeldről akar kérdezni, ha nem tévedek; vagy talán másban is a segítségére lehetek?

– Nem, megint a diákjáról van szó, tanár úr. Nem hagy nekem nyugtot. Furcsa, de kezdettől fogva úgy érzem, valami nem stimmel ebben az ügyben.

– Hogyhogy nem stimmel?

– Tudja, én nem sokat értek a kémiához. Jóformán semmit. Ezért kezdetben elég elveszettnek éreztem itt magam. De már olyan régen vagyok a szakmámban, és elfogott az érzés, hogy itt valami nem stimmel, és hiába mondogatom magamnak, ugyan Jack, csak lassan a testtel, nem értesz te ehhez.

– Attól tartok, nem egészen értem.

– Hát, nehéz elmagyarázni. Vegyük például önt. Új vegyszert tölt egy kémcsőbe, és azt kérdi, vajon milyen tulajdonságai vannak. Fogadok, körülbelül tudja a választ, mielőtt még elvégezné a teszteket. Mondjuk azt mondja, ez az izé úgy fest, mint ami felrobbanhat. Vagy: vigyázat, mérgező! Vagy: ha hozzáadom ezt az izét, megfeketedik.

– Ha ismerem a szóbanforgó anyag képletét – mondta Brade – következtetni tudok a tulajdonságaira.

– És nem igen szokott tévedni. Igaz?

– Ritkán.

– Na látja! Ezt teszi a tapasztalat. Az emberben kialakul valamiféle hatodik érzék, amire legtöbbször nem tud magyarázatot adni.

– Lehetséges – mondta Brade csekély meggyőződéssel a hangjában.

– Nos tehát, itt vagyok én. Idestova huszonöt éve foglalkozom emberekkel, akárcsak ön vegyszerekkel. Olyan emberismeretem van, amit nem lehet megtanulni az iskolában. Észreveszem, ha valakinek nincs rendben a szénája, ahogy ön is gyanakszik a poraira. Néha tévedek, ahogy ön is tévedhet a vegyszereivel kapcsolatban, de többnyire igazam van, ahogy önnek is a saját területén.

Brade növekvő nyugtalanságot érzett magában, de volt elég lélekjelenléte, hogy azt mondja magának, Dohenynek talán éppen ez volt a célja.

– Mire akar kilyukadni? – kérdezte.

– Csak azt akarom mondani, hogy csütörtökön, amikor beszéltünk, valami nem stimmelt önnel.

– Ez igaz. Megrázott a dolog. Még sohasem láttam holttestet, és a halott ráadásul az én hallgatóm volt. Nem voltam teljesen magamnál.

– Csakugyan? El tudom képzelni. De mégis – Doheny nyugodtan és módszeresen szívta a szivarját, hogy egyenletesen égjen –, nézze csak, a kémia voltaképpen olyan, mint egy konyha. Fogja a hozzávalókat, összekeveri, felforralja őket – tudom is én. Talán némileg bonyolultabb a dolog, de képzeljen csak el egy szakácsnőt a konyhában, ugye mégiscsak van valami hasonlóság közte és a laborban dolgozó vegyész között?

Most tegyük fel, hogy a szakácsnő tortát süt. Lisztre van szüksége, tejre, tojásra, vaníliára, sütőporra és a többi. Mindent kikészít maga elé az asztalra, aztán nekilát összegyúrni a tésztát. Közben a dobozokat, üvegeket és a többit ott hagyja az asztalon. A tejet talán visszateszi a jégszekrénybe, de a lisztet vagy a vaníliás cukrot valószínűleg elől hagyja. Másszóval: biztos nem az lesz a sorrend, hogy kimegy a kamrába, behozza a lisztet, kiszór belőle egy adagot, és azonnal visszaviszi. Vagy előveszi a tejet, hozzáönt egy keveset a tésztához, aztán rögtön helyre teszi. És így tovább. Érti, mire gondolok?

– Igen, Mr. Doheny. Nagyon is értem. De mi köze ennek az egésznek a mi ügyünkhöz?

– Nézze, az ön diákja, hogy úgy mondjam, éppen tésztát gyúrt, és épp hozzá akart tenni – egy pillanat. – Doheny egy cetlit húzott elő a mellényzsebéből. – Nátriumacetátot, de ehelyett nátriumcianid került a kezébe. De akkor miért nem volt a cianidos üveg az asztalon? Miért volt a helyén, fent a polcon?

– Miért fontos az, hogy hol volt? – Brade nagyon is jól tudta, miért fontos, de azt is tudni akarta, mire gondol ez az egyszeriben lehengerlőén okosnak ható, ártatlan, kerekképű kis emberke.

– Talán nem is olyan fontos – mondta elgondolkodva Doheny. – Lehet, hogy ott volt az asztalon, csak ön automatikusan a helyére tette, amikor megtalálta a holttestet. Közben talán nem is gondolt rá. Így volt?

Brade nagyon is tisztában volt a kérdés jelentőségével. Nem mert hazudni.

– Nem – mondta.

– Az is lehet persze, hogy a fiatalember hajlamos volt efféle kiszámíthatatlan cselekedetekre. Talán kiszórt egy kis adag port, aztán mielőtt folytatta a kísérletet, visszavitte az üveget a tőle öt méterre lévő szekrénybe. Nekem azonban feltűnt, hogy az üvegek mögött, amelyekkel dolgozott, ott állt egy ilyen lombik vagy micsoda, és még volt benne egy kevéske por, azaz Ralph mégiscsak az a fajta ember lehetett, aki elölhagyja az efféle tárgyakat. Ezt akkor furcsának találtam.

Brade keskeny ajkait összeszorítva hallgatott.

– Igen, ahogy mondom, ezt furcsának találtam – folytatta Doheny. – Ezért levettem az üveget a polcról, odaállítottam az asztalra, ahol a fiatalember kísérletezett, elrendeztem a tárgyakat, aztán megkérdeztem öntől: "Mondja csak, nem lát itt valami feltűnőt?" Gondoltam, biztosra megyek, és megkérdezem, vajon ön is észrevette-e ezt a furcsaságot. Azt hittem, rögtön rá fogja vágni: Hé, hogyhogy a polcon volt az üveg, és nem a fiú kezeügyében? De ön nem mondott semmit. Teljesen kifejezéstelen arcot vágott. És én akkor azt mondtam magamnak: Jack, itt valami nem stimmel. Ilyen okos ember, mégsem tűnt fel neki semmi. Érti, mire gondolok? Ön a vegyszereivel – én az emberekkel.

– Istenem, meg voltam zavarodva – mondta mérgesen Brade. – Képtelen voltam tisztán gondolkodni.

– Ezt készséggel belátom. De mert a dolog nem hagyott nyugodni, gondoltam, nem árt kérdezősködni egy kicsit, mielőtt elmegyek. És mit mondjak? Többen is elmondták, hogy egész más érzés, ha az ember acetátban vagy cianidban turkál egy kanállal. Igaz ez, tanár úr?

Brade megint habozott, aztán megint úgy döntött, nincs értelme hazudni.

– Igen, bizonyos szempontból.

– Néhányan azt is elmondták Ralphról, hogy amilyen gondos és óvatos volt, teljesen felfoghatatlan, hogyan követhetett el ekkora baklövést. Hisz máskor inkább kétszer is ellenőrzött mindent. Igaz ez, professzor?

– Igen, nagyon lelkiismeretes volt.

– Na látja! – A barátságos mosoly egy pillanatra sem tűnt el Doheny pirospozsgás ábrázatáról. – Ön annyira meg volt zavarodva, hogy nem szólt nekem erről semmit. Nem mondta, hogy a fiatalember ezért és ezért tulajdonképpen nem cserélhette fel a két üveget. És azóta eltelt két nap, igazán összeszedhette volna a gondolatait, és felhívhatott volna, hogy elmondja: "Van itt egy furcsa dolog, amit elfelejtettem mondani magának." Tehát mégiscsak lehet valami a megérzésemben.

– Ugyan már! – csattant fel dühösen Brade. – Hacsak az nem, hogy nem vagyok jártas az efféle dolgokban. Én nem vagyok detektív.

Doheny bólintott.

– Igen, igen. Elismerem, hogy ez nem valami sok – legalábbis önmagában. De gondoljon csak bele! Jó, talán csakugyan meg volt zavarodva, de akkor hogy jutott mégis eszébe, hogy visszakérje tőlem a labor kulcsát? Emlékszik?

– Természetesen.

– Akkor miért kérte vissza a kulcsot? Másnap is felhívhatott volna, vagy elhozathatta volna a kapitányságról, esetleg ott is hagyhatta volna, hisz bizonyára van saját kulcsa. De ön rögtön visszakérte. Miért?

Brade felháborodást színlelt.

– Csak úgy. Mert eszembe jutott. Semmi több. Egyszerűen eszembe jutott. – Istenem, hát tényleg ez volt az egész, gondolta magában. Most meg miféle slamasztikába jutok ezzel a kulcs-üggyel?

Doheny egy kézmozdulattal nyugalomra intette.

– Jó, jó. Ez talán megmagyarázza a dolgot. Nem állítom az ellenkezőjét. Csak arra gondoltam: nincs-e rá valami más magyarázat is? Tudja, ez a foglalkozásommal jár. Mindig más magyarázatokat keresek. Talán nem akarta, hogy a tudta nélkül más is bejusson a laborba. Talán csak idegesítette, hogy a rendőrségen van a kulcs. – Óvatosan leverte szivarjáról a hamut. – Mindezek persze csupán feltevések.

Hiba volt nem ebédelni, gondolta magában Brade. Az üres gyomor és a szivarfüst hatására enyhe rosszullét környékezte; gondolatai lelassultak.

– Biztosíthatom, semmi ilyesmi nem járt a fejemben.

– De én utána akartam járni a dolognak, tanár úr. Ön meglehetősen furcsán viselkedett, és amikor elmentem, még egy darabig vártam odakint. Ralph Neufeld laboratóriumában kigyulladt a lámpa és még jó ideig égett. Ön csak egy bő órával utánam távozott. Én akkor a fiatalember kulcsával visszamentem a laborba, és láttam, hogy ön közben dolgozott valamin. Az asztalon körös-körül vegyszerek és üvegek álltak, amelyek kor.ábban nem voltak ott.

Brade kényszeredetten köhécselt.

– Odahivattam az egyik vegyészünket – tudja nekünk is vannak vegyészeink a rendőrségnél –, aki mindent alaposan szemügyre vett, és azt mondta, lehetséges, hogy ön egy cianid-próbát csinált. Aztán mintát vett az üvegekből, és a rendőrségi laborban magállapította, hogy acetát volt. Tehát mit csinált ott a laborban, tanár úr?

Brade számára nem volt kiút. Halk, szenvtelen hangon elmondta Dohenynek, mit csinált csütörtök este Ralph laboratóriumában, említést tett a cianidos és a többi, acetátos lombikról, és lefestette Ralph munkamódszerét.

– És minderről nem szólt semmit. – Doheny kérdő pillantást vetett rá. – Félt, hogy belekeveredik egy gyilkossági ügybe?

– Ha arra gondol, hogy attól féltem, gyanúba keveredhetek – igen.

– Éppen ez volt a helytelen. Ezzel keverte csak igazán gyanúba magát.

– Hogyhogy? – csattant fel Brade. – Ha én lennék a gyilkos, nem kellett volna ellenőriznem a lombikokat. Hisz tudtam, mi van bennük.

– Ha nem ön a gyilkos, miért hallgatott? Ez az, ami az esküdtszéket gondolkodóba ejti. Ha ugyanis titokzatoskodni kezd, mindjárt felmerül a kérdés, tényleg, mit is csinált a laborban. Lehet, hogy épp most nem mond igazat.

– Esküszöm magának...

– Nekem nem szükséges esküdöznie. Majd a tárgyalóteremben, ha arra kerül a sor. – Ismét leverte szivarjáról a hamut, majd hozzátette: – A lényeg az, hogy ön kezdettől fogva gyilkosságra gyanakodott.

– Gyilkosságra vagy öngyilkosságra.

– Öngyilkosságra?

– Hisz maga is gondolt rá, hogy esetleg öngyilkosság volt. Legalábbis nekem azt mesélték, hogy különböző emberektől érdeklődött, milyen lelkiállapotban volt Ralph a halála előtt.

– Ki mondta ezt önnek?

– Fontos ez?

– Nem. Csak kíváncsi voltam, megmondja-e. Igen, csakugyan kérdeztem ilyesmit, arra az eshetőségre, hogy talán mégis öngyilkosság történt, de én magam nem hittem benne. Az öngyilkosok rendszerint búcsúlevelet hagynak hátra.

– Nem kötelezi rá őket törvény.

– Természetesen nem. De rendszerint mégis megteszik. Tudja, egy öngyilkos többnyire nagyon sajnálja magát. Azt képzeli, hogy akik rosszak voltak hozzá, a halála után le lesznek sújtva, és úgy gondolják, ha még egyszer megtehetnék, jóvá tennék, amit mulasztottak. Tulajdonképpen ez a gondolat tartja benne a lelket, miközben az öngyilkosságra készül. Tudja, hogy milyen szemrehányásokat tesznek majd maguknak ezek az emberek. Ezért rendszerint hátrahagy valami üzenetet azoknak, akiket tette a legérzékenyebben érint – az anyjának vagy a feleségének.

Ha egy öngyilkos nem hagy hátra búcsúlevelet, akkor alighanem biztos benne, hogy a megfelelő emberek e nélkül is szenvedni fognak. De többnyire egyáltalán nem olyan biztosak ebben. Én személy szerint még nem találkoztam olyan esettel, hogy egy öngyilkos nem írt búcsúlevelet, vagy nem hagyott hátra valami üzenetféleséget. A mi diákunk nemhogy nem hagyott üzenetet, de ráadásul, ha ugyan valóban öngyilkosság volt, nem sajnálta a fáradságot, hogy balesetnek tüntesse fel. Vagy önnek más a véleménye, tanár úr?

– Nem.

– Persze előfordul ilyesmi. Ha például életbiztosításról van szó; csakhogy Neufeld nem volt biztosítva. Vagy ha a család nagyon vallásos, és nem akar szégyent hozni rájuk; Neufeldnek azonban csak az anyja él, és a vallás egyiküknél sem játszott túlzott szerepet. Más lehetőség is megfordult a fejemben, de nem jutottam semmire. Az adott esetben semmi értelme nem volt balesetnek beállítani egy öngyilkosságot. De gyilkosságot balesetnek beállítani annál inkább. Tehát valaki cianidot tett a lombikba.

– De kicsoda? – kérdezte Brade.

– Nem tudom – mondta Doheny. – Talán ön.

– Nem volt rá semmi okom. – Brade olyan kábának érezte magát, hogy képes volt minden felindulás nélkül beszélni ezekről a dolgokról.

– Talán mégis. Megtudtam egy-két dolgot a környezetétől. Így például az a benyomásom, hogy az ön helyzete itt az egyetemen, hogy úgy mondjam, kissé ingatag; hogy kifelé áll a rúdja. Nem mondom, hogy így is van, de egyesek célozgattak rá. És ez a fiú, ez a Ralph, nem jött ki önnel. Ha egy hallgatója lépten-nyomon tudatlannak nevezi önt, talán elősegíti az elbocsájtását. Talán éppen ezért akarta elnémítani – örökre.

Brade minden felháborodása ellenére szó nélkül hagyta a nyomozó okfejtését; egyszerűen nevetségesnek találta.

– Mr. Doheny – mondta –, épp az imént találtam valamit, ami logikussá teszi az öngyilkosságot. Egyszersmind magyarázatot ad arra is, miért akarta Ralph baleset látszatát kelteni.

– Csakugyan? Ki vele! – mondta Doheny minden lelkesedés nélkül.

Brade szomorúan nézegette a jegyzettömböket. Előző este azt mondta Bankénak, ért annyit a fizikai kémiához, hogy meg tudja ítélni, valóban jól haladt-e Ralph munkája. Akkor elragadta a hév, de most mégis elmondhatja, hogy nem túlzott. Mindenesetre megértette, milyen következtetéseket vont le Ralph a mérésekből. És meg tudta ítélni, hogyan viszonyulnak ezek a következtetések a fiú elméletéhez. Persze jóhiszeműen előfeltételezte azt, amit mindig is előfeltételezni szokás: a kísérleteket végző személy tisztességét.

– Ralph Neufeld felállított bizonyos elméleteket – kezdett bele –, amelyeket kísérletekkel próbált igazolni. Ha a bizonyítás sikerül, Ralph nevet szerez magának, és bizonyára felajánlanak neki egy jó állást. Ha nem, talán a doktori címet sem tudja megszerezni. Érti?

– Természetesen.

– Ma reggel átnéztem Ralph jegyzeteit, és megállapítottam, hogy kezdetben nem haladt kellőképpen. Idővel egyre jobban elbizonytalanodott, és kétségbeesésében végül olyan eszközökhöz nyúlt, amelyekkel garantáltan igazolhatta elméleteit. Hamis mérési adatokat vezetett be a naplójába.

– Mint egy sikkasztó banktisztviselő, aki meghamisítja a könyvelést, hogy leplezze a hiányt?

– Pontosan.

Doheny elgondolkodott. Aztán megkérdezte:

– Megesküdne erre a bíróság előtt?

Brade maga előtt látta Ralph feljegyzéseit, az egyszeriben sikeres kísérleteket, a kiradírozott adatokat. Eszébe jutottak olyan mellékesnek tűnő körülmények, mint Ralph éktelen haragja, amikor Simpson a közelébe merészkedett, miközben a mérési adatokat írta a füzetbe.

– Igen, azt hiszem – mondta. – De ugye érti, amit mondok? Ralph a végsőkig folytatta a kísérleteket, mintha kényszer alatt cselekedett volna; mintha őriznie kellene a feddhetetlen tudós látszatát, holott már rég nem volt az. Higgye el, amit Ralph tett, az valami elképesztő szörnyűség, és úgy látszik, erre ő is rájött, és végzett magával.

– De miért akarta balesetnek feltüntetni a dolgot?

– Ha öngyilkos lesz, bizonyára keresik az okot. Átnézik a jegyzeteit, és akkor kiderül a szégyen. Ha baleset történt, senki nem keres indítékot. Így a halott emlékén sem eshet folt.

– Meg is semmisíthette volna a jegyzeteket.

– Nálam vannak a másodpéldányok.

– Számíthatott rá, hogy ön folytatja a munkát, és így is, úgy is leleplezi a csalást?

– Nem feltétlenül – mondta halkan Brade. –

Kételkedett benne, hogy képes lennék követni a gondolatmenetét. Talán arra gondolt, ha ő meghal, nem folytatom a munkát. Nos, érti már, miként illeszkedik ebbe a folyamatba az öngyilkosság?

Doheny az állat vakargatta.

– Kétségtelenül illeszkedik – mondta. – Csak nem az öngyilkosság. Amit az imént elmesélt, felér a halálos ítéletével. Soha nem hittem volna, hogy önnek ilyen alapos indítéka is lehet.

16.

Brade leplezetlen iszonyattal nézett Dohenyre.

– Tehát kizártnak tartja az öngyilkosságot? Pedig igyekeztem megmagyarázni, miért nem írt Ralph búcsúlevelet vagy hasonlót. Vagy nem tudja felfogni, milyen súlyos bűn egy tudós számára, ha meghamisítja a mérési adatokat?

Dohenyt szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta Brade ádáz pillantása.

– Megnézhetném az egyik füzetet? – nyújtotta ki a kezét. Brade átadta, és Doheny belelapozott.

– Nekem ez kínai – rázta meg a fejét. – De ön meg tudja állapítani, hogy a számok nincsenek rendben, igaz?

– Igen, természetesen – mondta Brade.

– Persze, mint szakembernek tudnia kell. Én pedig, mint szakember, azt tudom, hogy az öngyilkossággal nincs rendben valami. Nézze csak, tapasztalatom szerint két embertípus követ el erőszakos cselekményeket. Az egyik, amelyik önmagát gyűlöli. Azt hiszi magáról, hogy semmire sem jó. Az ilyennek soha nincs szerencséje, minden ellene dolgozik. Ha valami baj éri – márpedig mindig csak baj éri –, önmagát okolja.

Az ilyet nyugodtan fenékbe rúghatja, nem haragszik meg. Azt gondolja, az ő feneke az oka, ha belerúgnak. Olykor el van ragadtatva magától, és csuda jó kedve kerekedik, de csakhamar ismét búnak ereszti a fejét.

– A mániás-depressziós típus – mondta Brade. – így nevezik? Na mindegy, az ilyen ember gyakran nem természetes halállal hal meg. Tipikus öngyilkosjelölt. A kést és a kötelet ajánlatos jól eldugni előle, mert hamar megesik a baj. Aztán meg ott van a másik típus..., remélem, nem untatom az okoskodásommal. – Doheny elnyomta a szivarját. – Néha nem tudom abbahagyni. Lehet, hogy önt ez egyáltalán nem is érdekli.

– Kérem, folytassa! Gondolom, a dolog engem is érint.

– Na jó. Tehát ebbe a másik típusba azok tartoznak, akik a világot gyűlölik. Nem önmagukat, ez fontos, hanem mindenki mást. Akármi történik is velük, annak mindig más az oka. Az ilyen ember elkövetheti a legképtelenebb dolgot, meg lesz győződve róla, hogy csak azért sikeredett félre, mert egy utcával arrébb valaki eltüsszentette magát. Fenékbe rúgja önt, aztán panaszt tesz a rendőrségen, hogy valami kemény tárgy volt a farzsebében, és most fájnak a lábujjai. Azt hiszi, a többiek éppen őt pécézték ki maguknak, és máson se jár az eszük, csak hogy vele kitoljanak.

– A paranoid típus – mondta Brade.

– Nevezze, ahogy akarja. A halott ebbe a második csoportba tartozott, igaz?

– Azt hiszem, igen – mondta kimérten Brade.

– Biztosan. Nos hát, az ilyen ember soha nem lesz öngyilkos, hisz semmiben nem érzi hibásnak magát. Ha ön adatokat hamisít, aztán képtelen elviselni a szégyent, talán megöli magát. De ez a fiú nem ilyen. Ő nem magát okolta. Ő meg volt győződve róla, hogy más a bűnös; őt csak rákényszerítették. Érti? Azt fogja mondani, hogy végül is önvédelemből tette; vagy az emberiség érdekében. Akárhogy is, az ilyen ember soha nem lesz öngyilkos; másokat fog megölni – vagy őt ölik meg.

Brade szaporán szedte a levegőt, mert Doheny meggyőző érveket sorolt elő, noha nem ismerte a szakkifejezéseket.

– Az öngyilkosságot tehát nyugodtan kizárhatjuk – folytatta Doheny –, és gondolja végig a dolgot logikusan! Tegyük fel, hogy a fiatalember tovább él, és befejezi a munkáját. Mi történik?

– Ranke professzor a szóbeli vizsgán talán rájön a csalásra.

– És ha mégsem?

– Ez a valószínűbb. Senkinek nem jutna eszébe, hogy kétségbe vonja a vizsgálati adatok valódiságát. Nos, akkor megkapta volna a doktori címet, és kiadta volna a dolgozatát. De ha más kutatók ellenőrizni próbálják az eredményeit, hamarosan kiderül, hogy az adatok nem stimmelnek.

– Ők is rájöhettek volna, hogy tudatosan meghamisította az adatokat?

– Akkora az eltérés, hogy valószúnűleg gyanút fogtak volna.

– És mit jelentett volna ez önnek, tanár úr?

– Semmi jót – dörmögte Brade. Minek is tagadná?

– Ellenkezőleg, jócskán árthatott is volna, nemde?

– Természetesen.

– Egyik-másik tudós talán azt gondolta volna, hogy ön is Neufeld kezére játszott. Elképzelhető?

– Kétlem, hogy ez a gondolat felmerülhetett volna – mondta megbotránkozva Brade, de közben a Ranke-félékre gondolt, meg arra, hogy mire képesek.

Doheny figyelmesen szemlélte beszélgetőpartnerét.

– Azt is mondhatták volna, hogy a fiatalember csak azért mert csalni, mert tudta, hogy ön úgysem lesz képes leleplezni.

Brade elvörösödött, és artikulátlan hangot hallatott.

A nyomozó folytatta.

– Ha tehát ön nem ma, hanem teszem azt egy hónappal ezelőtt fedezi fel a csalást...

– Ma fedeztem fel – jelentette ki nyomatékkal Brade.

– Nem mondtam, hogy nem ma fedezte fel. Ha tehát már egy hónappal ezelőtt felfedezi a dolgot, valahogy biztosan megpróbál véget vetni neki, és azt nem teheti meg, hogy nyilvánosan leleplezi Neufeldet, hisz az ügy így sem vetett volna kedvező fényt önre. Talán csak egy kiutat látott volna – megrendezni egy "balesetet", amely a fiatalember életébe kerül, aztán eltüntetni a jegyzetfüzeteket, és az egész ügyet elásni.

– Egész a mai napig az volt a szándékom, hogy folytatom a munkát – vetette ellene Brade. – Erre tanúim vannak.

– Akik legfeljebb azt erősíthetik meg, hogy ön csakugyan mondott ilyesmit. De csakugyan folytatja a munkát?

– Most már lehetetlenség.

– És ha én ma nem jövök ide, elmondta volna-e bárkinek is az igazi okot? Brade összepréselte az ajkait.

– Látja, erre gondoltam, amikor az imént arról az alapos indítékról beszéltem – mondta Doheny. – És hogy ön csak ma fedezte fel a csalást, arra nincsenek tanúi.

– Le akar tartóztatni? – kérdezte nyersen Brade.

– Nem.

– Miért? Ha egyszer ilyen remek indítékom van... Doheny mosolygott.

– Még nem vagyok biztos benne, hogy csakugyan ön volt. Csak épp szaglászom, ahogy szoktam. De ön nehéz helyzetben van, és azt tanácsolom, segítsen nekem, ha ki akar keveredni a csávából. Mindjárt meg is kérdezem: ha nem ön tette, akkor ki?

– Nem tudom.

– Nem is gyanakszik senkire? Akinek lett volna indítéka?

– Én... én... semmi okom rá, hogy bárkit is gyanúsítsak. Nevekkel dobálózni, ez tisztességtelen dolog volna – és gyáva.

Doheny fészkelődött a széken.

– Ön nagyon különös ember, tanár úr. A legtöbben nem aggályoskodnak, ha másokat kell befeketí-teniük. Az emberek hamar lealjasodnak, ha nem kell aljasnak érzni magukat. Érti, mire gondolok? Elég, ha bebeszélik maguknak, hogy egy szörnyű bűntényt segítenek felderíteni, máris úgy érzik, hogy fel vannak mentve. Hogyan lehetséges, hogy ön nem ilyen?

– Használ-e nekem, ha másokra próbálom terelni a gyanút? Vagy árt? Doheny elvigyorodott.

– Tudja, az az érzésem, hogy ön nem bízik bennem. De vegyük sorra a lehetséges gyanúsítottakat! Gondosan kitervelt gyilkosság volt, tehát az önvédelmet vagy a hirtelen felindulást kizárhatjuk. Mi késztet valakit gyilkosságra? Talán a félelem. Az ön esetében például. Ön joggal félthette a hírnevét, ha kiderül, hogy Neufeld meghamisította a jegyzeteit. Vagy kapzsiság? Csakhogy a fiatalembernek egy vasa sem volt, legfeljebb a sírásó keresett a halálán.

Esetleg szeretet vagy gyűlölet; ez a kettő, ha gyilkosságról van szó, egyaránt szóba jöhet. Nos, itt van ez a Jean Makris, akit a fiú alighanem ejtett, és aki ezt nyilván rossz néven vette. Brade meglepődött.

– Ezt meg honnan tudja?

– Ugyan, professzor! Hisz mondtam már: hitesse el bárkivel, hogy jót cselekszik, és csodálkozni fog, hogy férhet egy emberbe ennyi mocsok; amit ráadásul szíves-örömest rázúdít másokra. Szóval ért ez a Jean Makris a kémiához? Végtére is csak titkárnő, ha jól tudom?

– Egy keveset azért érthet hozzá – mondta tétován Brade. Talán máris azzal menti magát, hogy befeketít másokat? Ahogy Doheny szerint mindenki?

– Egy tanszéki titkárnő az idők folyamán felcsi-peget bizonyos alapismereteket. Gondolom, épp eleget hallott a cianidról.

– Ezt mindenesetre megjegyzem. Ami pedig az alibit illeti, jelen esetben nem kell vele foglalkoznunk, hisz a vegyszereket akár napokkal korábban is kicserélhették.

– Igen.

– Azután van itt még egy lány, aki kapcsolatban állt Neufelddel. Az ön tanítványa.

– Az egyetlen nő a doktorjelöltek között. Csak tegnap értesültem a kapcsolatukról.

– Nem előbb? Titokban tartották?

– Nem voltak biztosak benne, egyetértene-e Ralph anyja a házassággal. Doheny nevetgélt.

– Ebből is látszik, hogy a fiatalok gyakran milyen naivak. Az asszony mindent tudott, ő maga mesélte. Azt mondta, ha egy lány elmegy egy fiúhoz, hogy kémiáról beszélgessenek, talán csakugyan a kémiáról beszélnek. De ha ez hetente kétszer történik, ott már nemcsak kémiáról van szó.

– A szerelem – mondta bizonytalanul Brade – rendszerint nem ok a gyilkosságra... hacsak az egyik fél meg nem elégeli a másikat.

– Ez nekem is eszembe jutott – mondta Doheny. – A fiú anyja szerint ez ki van zárva. Egy nappal Ralph halála előtt találkoztak utoljára, és nagyon jól megvoltak egymással. Ezt persze ellenőriztem. Gyakran jártak például egy közeli fagylaltozóba, ahol rendszerint fagylaltot ettek, és szörpöt ittak. A tulajdonos már ismerte őket. Azt mondja, körülbelül egy héttel a gyilkosság előtt is ott jártak, és fojtott hangon vitatkoztak valamin.

– Nocsak! – lepődött meg Brade.

– Ugye érdekes? Pedig csak a rendelésen folyt a vita. – A nyomozó mosolygott. – Az az ember azt mondja, szerinte Ralph a sok édességről akarta lebeszélni a lányt.

– Kétségtelenül van rajta némi súlyfölösleg – hagyta rá Brade.

– De a fiú mégiscsak engedett. A tulaj szerint a lány folyton azt hajtogatta, hogy ő nem kövér, hogy a kozmetika így meg úgy, és végül megevett egy hatalmas adag fagylaltkelyhet. Azért emlékszik ilyen pontosan, mert szándékosan spórolt a tejszínhabbal, nehogy másnap lelkiismeret-furdalás gyötörje a lányt. Tudja, mi következik ebből?

– Miért, talán kell valaminek következnie?

– Világos! Ha egy szerelmespár azon veszekszik, egyenek-e fagylaltot vagy ne, nyilván szó sincs szakításról. Ha Ralph faképnél akarta volna hagyni a lányt, aligha törődik azzal az egy-két kalóriatöbblettel. Szerintem igaza van a fiú anyjának; Ralph nem akart szakítani.

– Én nem vagyok benne ilyen biztos – ellenkezett Brade. – Talán Ralph csak ürügyet keresett, hogy veszekedhessen, és megszabaduljon Robertától.

– Ezzel persze én se mernék kiállni az esküdtek elé – ismerte el készséggel Doheny –, és nem is töröltem a lányt a listáról. Nos, professzor, van még valaki?

Brade nem bírta tovább.

– Ennek így semmi értelme – fakadt ki indulatosan.

– Minek?

– Jól tudom, miért jött, és nem vagyok olyan ostoba, amelyinnek gondol. Engem gyanúsít, de nincsenek bizonyítékai. Ezért most barátságot színlel, játssza az őszintét, és közben arra vár, hogy eláruljam magam.

– Például arra gondol, amit a hamisított jegyzetfüzetekről mondott? Brade elvörösödött.

– Mondjuk. Csakhogy én igazat mondtam, és tényleg azt hittem, hogy ez a dolog öngyilkosságra utal. Talán tévedtem. De belőlem nem fog kihúzni semmit, ami a bűnösségemet bizonyítaná, mert nem én voltam. Ha mégis bűnösnek tart, ez a maga dolga, nem tehetek ellene semmit. Hanem hogy ilyen alattomosan akar megpuhítani, az egyáltalán nincs az ínyemre.

A nyomozó kerek arca egyszeriben nagyon komollyá vált.

– Ne értsen félre, tanár úr! Megpróbálhatnám átejteni, ez is hozzátartozik a szakmámhoz. De nem teszem. Az ön pártján állok, és azt is megmondom, miért.

Ha ön lett volna a tettes, azért ölte volna meg a fiatalembert, hogy megóvja tudományos hírnevét. Ilyet azonban csak az tesz, aki nagyon okosnak képzeli magát. Aki azt hiszi, okosabb mindenkinél, és ezt mindenkinek tudnia is kell; még ha neki magának kell is az orruk alá dörgölni, hogy mennyire ostobák.

Én azonban csütörtök este beszéltem önnel. Ön vegyész, nekem meg gőzöm sincs a kémiához. Sok mindent el kellett magyaráznia, és ön ezt meg is tette, anélkül, hogy éreztette volna velem, milyen hülye vagyok, amiért nem tudom mindazt, amit ön húsz év alatt megtanult. Aki szót tud érteni egy olyan fickóval, amilyen én vagyok, és közben még csak ostoba fajankónak sem kell éreznem magam, nem az a fajta, aki megöl valakit csak azért, nehogy kiderüljön, hogy talán nem is olyan okos, amilyennek látszani szeretne.

– Köszönöm – mondta Brade.

– És ön éppen ezért jó nálam. Csak tudja – felemelkedett ültéből, és nehézkes léptekkel az ajtó felé indult –, én is úgy vagyok az emberekkel, ahogy ön a vegyszereivel. Legtöbbször jól tippelek, de néha azért tévedni is szoktam. És most nem tartom fel tovább.

Búcsút intett és kiment. Brade szótlanul merengve nézett utána.

* * *

Ez a szótlan merengés egészen a családi vacsora végéig tartott. Ezúttal Ginny is visszafogott volt, és szó nélkül engedelmeskedett anyja elsuttogott utasításainak.

Már ment a szokásos, vasárnap esti tévéjáték, és Brade, bár valójában nem követte a cselekményt, a képernyőt bámulta, amikor Doris leült vele szemben, és megkérdezte:

– Történt ma valami, amit el akarsz mondani?

Brade lassan felé fordította az arcát. Doris kissé sápadtabb volt, mint máskor, de nyugodtnak látszott. Brade nem győzött csodálkozni, hogy Doris tegnap este óta még egyetlen szóval sem említette a Little-bynél lezajlott jelenetet. Arra számított, hogy meggondolatlan kirohanása miatt heves szemrehányásokban lesz része.

De Doris most sem hozta szóba a dolgot.

Brade minden szépítés nélkül elbeszélte a nap eseményeit: Roberta vallomását, felfedezéseit Ralph jegyzeteivel kapcsolatban, beszélgetését Dohenyvel.

Doris nem szakította félbe, és amikor befejezte, csak ennyit kérdezett:

– És most mit akarsz csinálni?

– Valahogy megtudni, ki tette.

– Gondolod, hogy sikerülni fog?

– Sikerülnie kell.

– Te már csütörtök este előre láttad, hogy így lesz, én meg az ingerültségemmel csak megnehezítettem a helyzeted. Most nagyon félek, Lou.

És mert a szorongás kiült az arcára, Brade odament hozzá, lekuporodott mellé a fotelba, és gyengéden átölelte.

– De hát miért? Doris, miért? Nem én tettem, hisz te is tudod.

– Igen, tudom. – Nagyon messziről jött a hangja. Nem nézett rá. – De ha azt hiszik, hogy te voltál?

– Dehogy hiszik, ettől ne félj! – Egyszeriben tudatára ébredt, hogy ez nem üres vigasz. A rettegés, amely előző este őt is elfogta, úgyszólván nyomtalanul eltűnt, jóllehet a helyzet azóta még veszélyesebb lett.

És éppen ezért, a növekvő veszéllyel együtt valami kimondhatatlan, már-már perverz érzés kerítette hatalmába. A csaknem százszázalékos bizonyosság, hogy elveszíti állását, belsőleg szabaddá tette, hisz már nem kellett krónikusan félnie ettől a lehetőségtől; az a tény pedig, hogy gyilkosság gyanújába keveredett, megszabadította a félelemtől, hogy esetleg gyilkosság gyanújába keveredik.

– Most már végig kell csinálnunk, Doris – mondta –, és sikerülni fog. Lágyan magához vonta a fejét.

– Sírással nem segíthetsz rajtam. Doris hunyorgott.

– Ez a detektív rendes embernek látszik – mosolygott bizakodva.

– Legalábbis nem olyan, amilyennek a detektíveket képzeltem. Csak az a furcsa, hogy mindig meglep az okos következtetéseivel, mert én csak a tökkelütött rendőrt látom benne, amint épp egy krimiparódiából lép elő.

– Készítsek egy italt? Csak egy keveset?

– Jó.

Amikor visszatért a poharakkal, nyugodtan így szólt:

– Azon gondolkoztam, amit ez a detektív a gyilkos típusáról mondott; arról a típusról, aki olyan nagyon kényes az eszére.

– És?

– Vajon nem pontosan Ottó Rankéra illik a kép?

– De igen – bólintott komoran Brade. – Csakhogy ebben az esetben ez nem fontos. Rankénak nem kellett féltenie a hírnevét Ralph csalásától. Ellenkezőleg. Ő mindig is mondta, hogy Ralph zsákutcába jutott. Neki biztosan nem állt érdekében, hogy leplezze Ralph csalását. Nem, drágám, csakis az én tudományos hírnevem forgott kockán.

– De akkor ki jöhet még szóba? – kérdezte alig hallhatóan Doris. Brade hosszasan meredt a kezében levő pohárra.

– Tudod, nekem egész idő alatt egy apróság jár a fejemben. Feltéve, hogy amit Doheny mondott, szóról szóra megfelel a valóságnak, van egy ötletem. Doheny mondott egy szót, aminek van egy másik jelentése is. De nem hiszem, hogy ez feltűnt neki.

17.

– Mi az a szó? – érdeklődött Doris. Brade egy darabig csak bambán meredt maga elé, aztán halkan megszólalt:

– Talán nincs is benne semmi, még gondolkoznom kell rajta. És most legjobb lesz, ha ágyba bújunk, és megpróbálunk aludni. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Átölelte Doris vállát, és lágyan magához húzta.

– Holnap előadásod van.

– Mindennap van előadásom; emiatt ne bánkódj.

– Jól van. Csak beteszem az edényt a mosogatógépbe, aztán mehetünk aludni.

– Jó. És ahogy mondtam, ne aggódj! Bízd rám a dolgot! Doris rámosolygott.

* * *

Ez a mosoly járt a fejében. Feküdt az ágyon, és az éjszaka áthatolhatatlan sötétségébe bámult. Érezte a friss párnahuzat hűvösét. Doris mocorgóit mellette, de halkan és óvatosan, nehogy felébressze, ha már alszik.

Tudni szerette volna, miből fakad Doris szívből jövő és vigasztaló mosolya.

Kényes az eszére? (Gondolatban hirtelen témát váltott.) Igen, ez Otto Ranke. De miért? Senki nem vonta kétségbe szakmai hírnevét. Mindenki tudta, hogy kiváló tudós. Akkor meg miért olyan kényes az eszére?

Büszke volt képességeire, vagy éppenséggel kételkedett bennük? Talán valamiféle bizonytalanság késztette rá, a kétkedés saját intelligenciájában, hogy folyton kérkedjen vele, és mindenkit a sarokba szorítson, aki fenyegethette pozícióját?

A bizonytalanság...

És Foster? Törtető. Nagyravágyó. Fiatal, csinos felesége van, aki olyannak fogadja el, amilyen. Mi késztetheti rá, hogy minden nőnemű lény jelenlétében megjátssza az ellenállhatatlan férfit? A férfiak jelenlétében meg a nagy szájhőst, mégha csak tanár és diák igen egyoldalú szópárbajáról van is szó?

Még az öreg Cap is! Lezárt és sikeres pálya áll mögötte, mégis mindenáron tető alá akar hozni egy könyvet, hogy az utókor megőrizze nevét és emlékét. Szegény Cap! Milyen sóvár irigységgel beszélt Berzelius bárói címéről...

Brade az ajkába harapott. Ezek valamennyien ugyanabban a betegségben szenvednek. Bizonytalanok!

Mihelyt világra jön az ember, máris oda a biztonságos anyaméh. Hideg van, és bántó a fény. Lélegezni kell és enni, és mindkettő nehéz. A simogató, óvó, sötét melegség mindörökre eltűnik. És többé nincs menedék, nincs biztonság.

Hirtelen megfordult.

– Doris! – suttogta alig hallhatóan, nehogy felébressze, ha alszik.

De nyomban megérkezett a válasz, ha kissé kába volt is ez a hang.

– Igen?

– Egyáltalán nem voltál annyira ... dühös, mint gondoltam. A Littlebynél eltöltött estére gondolt, de nem tudta rászánni magát, hogy ki is mondja.

– Te tudod, Lou, mit csinálsz – mondta csöndesen Doris, és a takaró alatt megkereste a férfi kezét. Brade tovább töprengett: talán azért változott még, mert végre megtalálta a férfit, akire nyugodtan átruházhatja saját félelmeit?

De miért csak most? Hisz ő, Brade, mindig mellette volt.

És azt kérdezte magától: Csakugyan így volt?

Mélyet sóhajtott, és lassan álomba merült.

Másnap reggel szinte észrevétlenül óvakodott le a reggelihez, mert semmiképpen sem akarta széttépni a békesség vékony hálóját, melyet az előző este szőtt kettejük köré. A szalonnás rántotta időre elkészült, és Doris csöndesen visszamosolygott rá.

Brade hallotta, ahogy Ginny járkál a szobájában. Gyorsan bekapta az ételt, mert menni akart, mielőtt a gyerekesen eleven Ginny beront a szobába. Lehajtotta a kávét, megtörölte a száját, és így szólt:

– Legjobb lesz, ha megyek.

– Igen – mondta Doris. – Lou?

– Tessék?

– Hívj fel... ha bármi történik. Jó?

– Persze. És ha nem hívlak, tudni fogod, hogy minden rendben. És ... ne aggódj! – Eszébe jutott az éjszaka. – Tudom, mit csinálok]

Doris tétován mosolygott.

– Jól van.

Hevesen megcsókolta, és amikor meghallotta Ginny kopogó lépteit, eleresztette.

– Sietek.

* * *

A hallgatók ezúttal fesztelenebbek voltak. A tanári katedra veszített vonzerejéből, és a notórius hátulülők szinte valamennyien elfoglalták régi helyüket a periférián.

Brade talán valamivel hangosabban beszélt a szokottnál; ezzel is érzékeltetni kívánta, hogy visszaállt a rend. A táblán szinte hivalkodtak a felírt képletek, a karboxilgyök származékait már-már egy alvajáró magabiztosságával sorolta fel.

A szulfit-hozzáadással keletkező származékok és a cianohidridek. Hidrazonok, fenilhidrazonokés szemikarbazonok. Szokás szerint most is részletesen tárgyalta a fenilhidrazonokat, mivel innen lép majd tovább a monoszacharidok ozazon-származékaihoz. Közben az járt a fejében, hogy a szerves kémia egyre inkább a biokémia szolgálólányává válik, és a kettő között éppen ez az egyik érintkezési pont.

Úgyhogy jó öt percig beszélt a reakciómechanizmusokról.

Előadás után még ott maradt, és felelt a kérdésekre; így kívánta a dolgok normális menete. Mikor ezzel is kész volt, a titkárság ajtaja melletti rekeszből kivette a postáját, és lassan elindult a lépcsőn, fel a negyedikre, oda, ahol néhány napja gyilkosság történt. Azért nem megy lifttel, fordult meg a fejében, hogy így is késleltesse a visszatérést a gyilkosság színhelyére?

Menet közben átnézte a postát. Péntek reggel a nagy izgalomban elfelejtette kiüríteni a rekeszét, vasárnap sem jutott eszébe. Így aztán jócskán felgyűlt a tartalma. De nem talált semmi fontosat. Vegyszergyártó cégek hirdetései, könyveiket magasztaló természettudományos kiadók prospektusai.

Hirtelen megakadt a szeme a sárga borítékon, amelyet a tanszéken belüli levelezésre szoktak használni. Címzettként az ő neve állt rajta, feladó a Kémiai Tanszék. Miféle hivatalos közlemény lehet? Úgy látszik, a szombat estének máris itt a következménye. Elképzelte, amint Littleby kora reggel befut az intézetbe, és első dolga, hogy elintézzen egy bizonyos ügyet.

Zsebébe süllyesztette a többi papírt, és feltépte a sárga borítékot. A közlemény mindössze két sorból állt: "A biztonsági előírásokkal kapcsolatos előadássorozat az összegyetemi tanrendben szabályos tanszéki előadássorozatként lesz meghirdetve." Aláírás: Littleby.

Brade meglepődött. Tehát Littleby mégiscsak engedett az ő durván előterjesztett követelésének. Az "intézeten belüli helyzetének pozitív irányú megváltoztatásáról" persze nem esett szó, de az igazat megvallva, Brade ilyen engedményre sem számított.

Épp felért a negyedikre, amikor összefutott Otto Rankéval, aki viszont saját ötödik emeleti szobájából jött lefelé. Szinte érezte, ahogy emelkedik vérében az adrenalinszint. És felső ajka csakugyan valami vicsorításfélére torzult.

Ranke volt az, aki elmenőben megszólalt.

– Nos, öreg fiú, mi újság? – kérdezte feltűnően szívélyes hangon. – Ma igazán remekül nézel ki. – Kétszer rácsapott Brade vállára, fogai futó mosolyra villantak, aztán lesietett mellette a lépcsőn.

Brade elképedve nézett utána. Hát ilyen egyszerű? Elég egyszer harapni, és máris tudtára adja a világnak, hogy neki is van foga; azután már egy halk morgás is megteszi. Valóban ilyen könnyű lett volna megszelídíteni Rankét? Egy pillantást vetett a szűkszavú értesítésre, amit még mindig a kezében szorongatott. És Littlebyt is?

Már a dolgozószobája előtt állt, és el akarta fordítani a kulcsot a zárban, de még mindig bódult volt. Az ajtó nem volt bezárva.

Úristen, eszerint Cap Anson bent ül nála, pedig neki most valahogy semmi kedve Cap könyvéről csevegni.

Ingerülten felrántotta az ajtót, és megállt a küszöbön. Cap Anson valóban ott volt – egy idegen férfi társaságában.

* * *

Cap Anson, botját bal karján lógatva, épp Brade iratszekrényében kotorászott. Kartonokat vett elő, Brade tanulmányainak különlenyomatait, eredeti kéziratokat és egyéb dokumentumokat. Az iratgyűjtők fedelén a dolgozat címe, mindenütt ugyanazok a tussal írott betűk, az Ansontól átvett apró szakmai szokások egyike. A polcokon gondosan átkötve és felcímkézve sorakoztak a doktorjelöltek jegyzetfüzeteinek másodpéldányai.

Mintha mindez egy rendszerető és fölöttébb fantáziátlan háziasszony keze nyomát viselné magán, gondolta Brade.

– Épp hencegek vele, mivel foglalkozol mostanában, Lou – mondta Anson.

De Brade nem figyelt rá. A hatvanas, napbarnított arcú, acélszürke hajú férfit nézte; aztán hirtelen felismerte ezt a széles, mosolygó szájat, a kissé görnyedt testtartást. Az American Chemical Society ülésein találkozott vele, hallotta beszélni, és épp elég képet látott róla, egyszer még a Chemical and Engineering News címlapján is szerepelt.

Nem várta meg a formális bemutatást, kezet nyújtott:

– Dr. Kinsky?

– Igen. Jó napot! Dr. Brade, ha nem tévedek. Sokat hallottam magáról. – Szája és szeme körül mély ráncok húzódtak, feje minden mondatnál görcsösen megrendült. – Érdeklődéssel követtem a munkáját. Elvégre mindketten a jó öreg Cap tanítványai vagyunk, vagy nem?

Brade gépiesen bólintott, s közben azon töprengett, vajon Joseph Kinsky valóban vette-e a fáradságot, hogy nyomon kövesse egy jelentéktelen vegyész jelentéktelen munkásságát.

– Nagyon köszönöm – mondta, és még hozzá akarta tenni, hogy ő is figyelemmel kísérte Kinsky nála sokkal jelentékenyebb tudományos tevékenységét, de a másik tovább beszélt.

– Az én diákkorom óta persze sok minden megváltozott. Remélem, nem veszi rossz néven, hogy betolakodtam a laboratóriumába. Cap hozott ide. Övé az egész emelet, mindenhová bemegy, mint annak idején. Egyetlen hallgató sem lehetett biztonságban tőle. – Bánatosan nézett körül. – Régebben még rendszeresen felkerestem az alma matert, de az utóbbi tizenöt évben nem jártam itt.

– De miért nem ülünk le? Jut is eszembe, elígérkezett már ebédre, dr. Kinsky? – kérdezte Brade.

– Hogyan? Sajnos nem maradhatok sokáig; épp csak látni akartam az egyetemet, mielőtt elutazom. A régi szép idők! Legalábbis ebből a távlatból, igaz?

Brade bólintott.

– Értem, mire gondol. Kár, hogy legalább egy napot nem maradhat. Régóta van már a városban?

– Több mint egy hete. Korábban is eljöhettem volna. Személyes ügyek. Család. De a két utolsó napomat fenntartottam az öreg Capnek.

Az öreg Cap! Brade-et most bosszantotta az elnevezés. Cap csakugyan öreg volt; hetven fölött járt. De Kinsky se járt már messze a hatvantól.

Cap azonban szemlátomást egyáltalán nem érezte sértve magát, szeretetteljes pillantást vetett

Kinskyre, mint ifjú férj a hitvesére, vagy anya a tehetséges kisfiára.

A tehetséges tanítványt, a kémia nagy alakját látta benne, azt a férfit, akire tanára büszke lehet.

És Brade kénytelen volt bevallani magának, hogy féltékeny; rá, akit kevesebbre becsültek, aki nem volt olyan figyelemreméltó diák, árnyékot vetett a diadalmasan hazatért tanítvány.

Higgadtságot erőltetett magára.

– Talán fölösleges mondanom, mennyire nagyra becsülöm a tetraciklin-szintézissel kapcsolatos munkáit.

– Ugyan már. Nem nagy ügy. – Kinsky könnyed, lekezelő mozdulatot tett. – Szóra sem érdemes! Moran-Winter Cambridge-ben jóval előbbre tart.

– Csakhogy ő másfelől közelíti meg a kérdést. Szerintem az aldosteronhoz ön jut el hamarabb.

– Gondolja? Valóban? Különös, hogy ezt mondja. Igazán különös, de ha számításba vesszük...

– Joe volt olyan kedves – szakította félbe Cap Anson – és tegnap szabaddá tette magát. Nálam töltötte az estét, és nagyon érdekesnek találja a könyvemet. – Az öreg elégedetten nevetgélt.

– Igen, igen. A vegyészeknek szüksége van erre a könyvre. Feltétlenül. Sokan közülünk csak a jelenben élnek. A matematikusok és a fizikusok ismerik tudományuk történetét, mert az új ismeretek kiegészítik a régieket. A kémiában viszont kialakult az a látszat, mintha az új ismeretek hatályon kívül helyeznék a régieket. Ezért a kémikusok hajlamosak elfelejteni a régit. Így aztán sok mindent elfelejtenek. A régi az új alapja. A régi nélkül nem lehet igazán megérteni azt sem, ami új.

– Szerintem se – dörmögte Brade.

– És az öreg Cap ezt most az orrunk alá dörgöli.

Aki egy ilyen anyagot összehoz, az már több mint vegyész. Filozófusnak is kell lennie, és Cap az is.

Cap Anson magában nevetgélt, Brade pedig, ha vonakodva is, bólogatott. Ez aztán a szerelmi vallomás! Azt kívánta, bárcsak vége lenne már ennek a nyomasztó jelenetnek.

Kinsky folytatta:

– Régebben persze nem a filozófust láttam Capben. Csupán kegyetlen hajcsárt.

Brade kényszeredetten mosolygott.

– Még az én időmben is az volt.

– Közben nyilván alacsonyabb sebességfokozatba kapcsolt. Igen. Így történt. Amikor megismertem, alig múlt harmincéves. Csupa ádáz erő! Emlékszel, Cap? Emlékszel, amikor azt akartad, hogy végigfuttassam a gyűrűsvegyület metilációját, én meg azt mondtam, hogy felesleges időpocsékolás. Hű, micsoda letolást kaptam! Lidércnyomás volt az egész. Szíjat hasított a hátamból. Úgy éljek! A nevét is akkor kapta. Fogadok, hogy maga se tudja az igazi nevét. Fogadok, hogy senki nem tudja, hacsak utána nem néz. Igaz? – Rendkívül önelégült képet vágott.

Brade most érdeklődve nézte.

– Csak nem ön adta neki a Cap nevet?

– De bizony! És mit gondol, miért hívják Capnek?

– Sejtelmem sincs. Emlékszem, valamikor egy baseball-játékost hívtak Cap Ansonnak.

– Ez is hozzájárulhatott, hogy a név rögtön ráragadt, de az eredetéhez semmi köze.

– Ha jól hallottam, volt Capnek régen egy csónakja. – Brade sejtette a viccet. – Ha jól emlékszem, evezős csónak.

Cap Anson, aki egyre növekvő haraggal hallgatta kettejük beszélgetését, most kitört:

– Marhaság! – És nyomatékul kétszer határozottan koppantott a botjával.

– Dehogy! – vágott vissza nyomban Kinsky. – Egyáltalán nem marhaság. Inkább egy autentikus Anson-anekdota. Éppen a metiláció miatt szidalmazott. Elmondott mindennek. Azt hittem, mindjárt elkezd kiabálni, de ő hirtelen elhallgatott. Szigorúan a szemembe nézett, és azt mondta: "Kinsky, ameddig az én vezetésem alatt kísérletezik, nem szabad elfelejtenie, hogy itt én vagyok a hajó kapitánya. Gondolhat, amit akar, egészen addig, amíg meg nem mondom, mit kell gondolnia. Attól kezdve azt kell gondolnia, amit én akarok, mert itt én vagyok a kapitány, és maga a hajósinas. Világos?" Pontosan így történt. Attól a naptól fogva csak Capnek neveztem, és hamarosan mindenki így hívta.

Ansonban fortyogott a méreg.

– Ebből egy szó sem igaz.

Brade, aki részvétet érzett zavarba hozott tanára iránt, gyorsan visszakanyarodott egy korábbi témához.

– Dr. Kinsky, ön szerint milyen esélye van az aldosteron-szintézisnek? Ha ugyan hajlandó róla beszélni.

– Attól függ, attól függ – tért ki a válasz elől Kinsky. – Szerintem elég jók az esélyek, de ön persze másként vélekedik.

– Én? De hisz én úgyszólván nem is értek hozzá.

– A tanítványára gondoltam. Borzasztó, ami történt. Nagyon sajnálom.

– Nincs mit tenni – morogta Brade. – Melyik tanítványomat érdekelte az aldosteron-szintézis? – Kinsky meglepődve nézett rá. – Hát azt, akit a baleset ért. Hogy is hívták? – Neufeld. Szentül meg volt győződve róla, hogy az én módszerem nem vezet eredményre. Nagyon dogmatikus fiatalember. A képembe vágta.

– Hogyan? – tört ki Brade-ből a meglepett kiáltás. – Ön beszélt vele?

– Igen, tavaly Atlantic Cityben, a vegyészkongresszuson.

– Emlékszem, tényleg odament. Még én intéztem el, hogy a tanszék fizesse az útiköltséget. De hogy beszélt is önnel, arról nem tudtam.

Kinsky fintorgott.

– Bizonyára nem tartotta érdemesnek, hogy említést tegyen róla. Miután megtartottam előadásomat a témáról, odajött hozzám, bemutatkozott, és fagyosan közölte, hogy ezzel a módszerrel sohasem fogom megcsinálni a tervezett szintézist. Azt azonban nem volt hajlandó elárulni, miért. Lényegében lehülyézett. Ennek már jó egy éve, de azóta sem felejtettem el. Jut is eszembe, Brade, most, hogy a fiú halott, mi lesz a témával?

Csakugyan felcsillant-e Kinsky szeme, amikor feltette a kérdést, vagy csak Brade agyonhajszolt fantáziája látta bele a kíváncsi érdeklődést?

18.

Brade meglepődött, és miközben a választ fontolgatta, először Kinskyt vette szemügyre, majd az ajkait szorosan összepréselő Ansont, akinek most alighanem legutóbbi találkozásuk járt a fejében, amikor ez a téma is szóba került közöttük.

Nem tudta, mit mondjon.

Inkább kitérő választ adott:

– Egyelőre nem volt rá időm, hogy alaposan utánagondoljak. De Anson durcásan közbevágott:

– Folytatni akarja a munkát. Hadd tegyem hozzá, a tanácsom ellenére. Öregszem, Kinsky. Régebben a tanítványaim megfogadták a tanácsaimat.

– Hát igen – mondta kissé zavartan Kinsky –, mind megöregszünk. – A szavai nyomán beálló kínos csönd súlyos teherként nehezedett a három férfira.

Végül Kinsky felállt, és így szólt:

– Nagyon örültem, hogy megismerhettem, Brade. Ha egyszer mifelénk jár, okvetlenül nézzen be hozzám!

– Nagyon köszönöm, nem fogom elmulasztani. – Kezet ráztak.

– És Brade – szólalt meg még mindig kissé paprikás hangon Anson –, ma délután ötkor benézek ide hozzád, hogy megbeszéljük a biztonsági előírásokkal foglalkozó előadásokat. Tehát pontban ötkor.

– Ötkor – visszhangozta Brade. Ansonban jellemző módon fel sem merült az a lehetőség, hogy Brade-nek ebben az időben esetleg más dolga is lehet.

Kinsky mosolygott.

– És ha Cap azt mondja, ötkor, akkor nem egy perccel öt után. Vagy megváltozott volna?

– Nem, dehogy – hagyta helyben Brade.

Valami különös keserűséget érzett. Mintha az apját veszítette volna el, akinek pedig a létezéséről se tudott. Igen, Cap Anson bizonyos értelemben az apja volt.

És ennek csak most ébredt tudatára, most, amikor ott látta idősebb fia mellett, a sikeres fiú mellett, aki dicsőséget hozott rá, aki mindig jó fiú volt, és megadó hajósinasként tűrte, ha a kapitány megleckéztette.

Eközben ő, Brade, az engedetlen fiú, elásta magát itt az egyetemen, és most ezt az állást is elveszítheti. Ráadásul önfejű volt, amikor a jó öreg Cap megpróbálta jobb belátásra bírni.

Szegény Cap, az ő könyvével! A becsületben és tisztességben megőszült férfiút öreg napjaira bizonytalanság fenyegeti.

Doris visszatér hozzám, gondolta Brade, minden más kicsúszik a kezem közül. Tanítványaim meghalnak. A disszertációk csalásnak bizonyulnak. Kiteszik a szűrömet. És Cap Anson...

...és a saját apám se szeret, gondolta keserű öniróniával.

Felállt, és átment a szobájából nyíló laborba, amely valamikor a dolgozószoba része volt, de Anson annak idején leválasztatta, és felszereltette minden lehetséges eszközzel, a hideg-meleg vizet és a gázt is beleértve.

Anson folyton azt hangoztatta, hogy egy profesz-szornak, akármilyen öreg és szenilis, sohasem szabad elfelejtenie, hogyan kell bánni egy kémcsővel és egy fogóval. Saját kezűleg kell kísérleteznie, legyenek bár ezek a kísérletek mégoly jelentéktelenek és másodrendűek.

Brade ebben is Anson nyomdokain haladt. Oxigénben végzett savkatalizációs kísérleteiből talán soha nem sül ki semmi, de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy az ember, mint Anson mondta, a saját kezével csináljon valamit, és örömet leljen benne.

Brade most gondterhelten vizsgálgatta kissé rozoga berendezéseit, és sehogysem akaródzott meglelnie ezt az örömet. A beragadt edény most éppenséggel vigasztalan látványt nyújtott. Vigasztalan volt a beleszáradt anyag, és vigasztalanok az emlékek, amelyeket kiváltott.

Csütörtök délután óta, amikor sósavért indult Ralph laboratóriumába, és ott egy halott diákot talált, nem nyúlt semmihez. A lombiktól kezdve, az üveg és műanyag csőrendszeren át, egészen a nagy, halványzöld oxigénpalackig minden úgy volt, ahogy hagyta.

Brade ösztönös pillantást vetett a palackra. Különös! Kiürült volna? Hisz csak nemrég cserélte. A belső nyomásmérőnek, amely a másfél méter magas palack tetejére volt szerelve, legalább 5000 kg/cm2 nyomást kellett volna mutatnia; a mutató azonban a nullán állt.

Hogyan lehetséges ez?

Nyitva hagyta volna, és a gáz lassan elszivárgóit? A külső nyomásmérő, amely a külvilággal kötötte össze a palackot, szintén nullát mutatott. Brade ellenőrizte a csapot – el volt zárva. Szivárgásnak semmi jele.

Talán elzárta a főszelepet, kiengedte a műszerekből a bennük maradt oxigént, azután a második szelepet is elzárta? Ez lett volna a helyes és előírásszerű eljárás, de Brade nem emlékezett rá, hogy csakugyan elvégezte volna ezeket a műveleteket.

Megfogta a palack tetején lévő főelzárót, és megpróbálta az óramutató járásának irányában elfordítani. Nem sikerült. A szelep zárva volt.

Automatikusan az ellenkező irányba akarta fordítani a csapot. Így az oxigén a feszmérőbe áramlik, és ő megfigyelheti a mutatók mozgását – de valami megmagyarázhatatlan sugallat hatására kivárt.

Semmi kétség: ebben a másodpercben élete egy hajszálon függött, és pillanatnyi habozásának köszönhette, hogy megmenekült.

Nem a közönséges ember, hanem a vegyész szemével, huszonöt éves tapasztalatával és beidegződéseivel vette észre, hogy valami kilóg a képből, és ez a valami kivárásra késztette.

A közönséges emberi szem csupán az olajos fénnyel, halványan megcsillanó nedvességet láthatta a nyomásmérő és a palack közt kilátszó rövid csavarmeneten. Brade végighúzta rajta a körmét és megszagolta.

Síri csönd vette körül, amikor fogta a villáskulcsot, és a megfelelő végét ráillesztette a hatszögletű csavarra. A szelep szokatlanul könnyen engedett.

A mérő alatt az egész menet nedves volt. A tűszelep szintúgy. A folyadékot nem tudta teljes biztonsággal azonosítani, de a sűrű, kenőcsszerű halmazállapot glicerolra utalt.

Ha a főelzárót az óramutató járásával ellenkező irányba fordította volna, a robbanás ereje valószínűleg kidönti a labor falát.

A nyomásmérő kiesett a kezéből, és hangosan koppant a munkaasztalon. Brade egész testében remegett; le kellett ülnie; tudta, hogy halálos veszélyben forgott.

Lassan megnyugodott – nem tudta, mennyi idő telt el – felállt, és meggyőződött róla, hogy a labor külső ajtaja be van-e zárva. Aztán bezárta a dolgozószobába nyíló ajtót. Hadd higgyék, hogy ebédelni ment. Ebéd? Már a puszta gondolatra is hányinger környékezte.

Még mindig dermedten bámulta a mutatókat, a nedvesen csillogó, halálos menetet.

Utoljára csütörtökön használta a palackot, azon a napon, amikor Ralph meghalt. Akkor még teljesen rendben volt. Azóta nem nyúlt hozzá; a dolgozószobába és a laborba bárki bemehetett. Ralphfal ellentétben ő nem zárta be állandóan az ajtót. Legfeljebb ötkor, amikor hazament. De sohasem zárta be, ha például a diáklaborba, a könyvtárba vagy ebédelni ment.

Igen, Cap Anson csütörtök óta kétszer is járt nála. (Egy pillanatra nevetséges látomása támadt: Cap leöldösi a rakoncátlan diákokat, akik nem engedelmeskednek neki.) Másodszor Kinsky is vele volt. Robertát ott találta Ralphnál, miért ne mehetett volna be hozzá is? Gyakorlatilag akárki megfordulhatott nála.

Akarata ellenére megint Kinskyre gondolt. Igaz, hogy Cap Anson is vele volt, amikor a laborban tartózkodott, de Capnek mindig lekötötte valami az érdeklődését – elég volt belelapoznia egy könyvbe – és olyankor egy ideig megszűnt számára a külvilág. Kinsky nyilván ismerte egykori tanárának ezt a szokását. Ismernie kellett.

Az események szinte maguktól összeálltak a fejében. Kinsky találkozott Ralphfal. Ralph azzal hence-gett, hogy disszertációjával be fogja bizonyítani, hogy Ő, mármint Kinsky, tökkelütött hülye. Vajon Kinsky is azok közé tartozott, akik olyan kényesek az eszükre, hogy gyilkolni is képesek, ha hírnevük veszélyben forog? Tényleg megölte Ralphot, és őt, Brade-et is el akarta tenni láb alól, nehogy folytatni tudja tanítványa munkáját? Hisz épp elég feltűnően érdeklődött ez iránt – miközben a palack már be volt kenve. Talán letörölte volna a glicerolt, ha Brade azt mondja, hogy nem fejezi be Ralph munkáját? Vagy már nem lehetett volna átállítani a váltókat, és Kinsky csupán morbid kíváncsiságát akarta kielégíteni?

Képtelenség! Merő képtelenség! Igaz, Kinsky már a városban volt, amikor Ralph meghalt; de hogy rendezhette volna meg a gyilkosságot, mikor nem is ismerte Ralph kísérleteit?

Brade tüzes homlokára tette jéghideg kezét. Nem, csak a féltékenység beszélt belőle, az eszének semmi köze ehhez az agyszüleményhez.

Hogy is remélhetné egy vegyész, hacsak nem szenved súlyos pszichózisban, hogy egy gyilkossággal elnémíthatja az igazságot, hisz bármikor, bárki felfedezheti?

Igen ám, de a pszichózis gyakori jelenség.

És egyáltalán, lehet, hogy ennek az egésznek semmi köze Ralph halálához. Akkor viszont egyszerre két gyilkos ügyködött. Valószínűtlen egybeesés! De talán éppen őt gyűlölte valaki, függetlenül Ralphtól. Lehetséges, hiszen épp szombaton sértette meg Fostert – és Rankét. Csakugyan halálos sértés lett volna?

Hirtelen eszébe jutott Ranke szokatlan kedélyes-sége a lépcsőházban, és felfordult a gyomra. Vajon ez csak a gyilkos leereszkedő kedélyessége lett volna, jóformán halottnak tekintett áldozatával szemben, aki miatt már nem érdemes felizgatnia magát?

Vagy talán Littleby? Brade neki is beletaposott a lelkivilágába, és az értesítés ma reggel talán szintén egy ilyen leereszkedő gesztus volt csupán.

Littleby? Ugyan már! Brade szinte szédült. Mindenhol gyilkosokat szimatolt. Littleby képtelen lenne ilyesmire. Most már elég a képzelődésekből!

Dohenyt mindenképpen értesítenie kell, hisz ő, Louis Brade, nem lehet gyilkos és áldozat egysze-mélyben, vagyis, hacsak nem két gyilkos van, Ralph ügyében ő kétségkívül ártatlan.

Felemelte a kagylót és tárcsázott. A vonal végén higgadt hang jelentkezett: – Rendőrség. Kilences körzet, Martinelli.

Brade is nyugalmat erőltetett a hangjára:

– Jack Doheny felügyelővel szeretnék beszélni. Nincs bent? Mikor ér vissza? Köszönöm. Nem, nem, inkább majd személyesen. Nem, nem olyan sürgős. Kérem, mondja meg neki, hogy kerestem. Brade, Louis Brade. Ő már ismer. Mondja meg, hogy minél előbb szeretnék vele beszélni. Az egyetemi számom 2-1000,125-ös mellék. Nagyon köszönöm.

Még hosszan bámulta a néma készüléket.

Aztán mégiscsak megéhezett.

Lement a büfébe, vett egy szendvicset, és felvitte a szobájába. Egykettőre végzett. Senkivel nem akart találkozni. Még véletlenül sem akart belebotlani esetleges gyilkosába.

Itt a szobában, zárt ajtók mögött várt rá a halál.

Kiitta a forró kávét, és csak utólag jutott eszébe, hogy elfelejtett tejszínt önteni hozzá.

Hamarosan egy óra. Most pedig benézek a laborba, gondolta Brade.

Bezárta maga mögött az ajtót, és a biztonság kedvéért többször is lenyomta a kilincset. Soha többé nem hagyja nyitva az ajtót. Aztán végigment a folyosón, és benyitott a diáklaborba.

Charlie Emmett az utolsó előkészületeket végezte a demonstrációhoz: szemikarbazolt fog előállítani nyomás alatt. Vagyis Emmett mintegy tizenöt perc múlva üveg "bombát" csinál. A láng fölött lassan forgatott vastag falú üveget tökéletesen le kell zárnia, különben nem bírja ki a felhevített reakcióelegyből felszabaduló gőzök több atmoszférás nyomását.

Brade-et mindig is aggasztották az effajta demonstrációk. A baleset lehetőségét nem lehetett teljesen kizárni, de a hallgatóknak mégis meg kellett mutatni a kísérletet.

Emmettnél ugyanakkor keresve sem lehetett volna megfelelőbb embert találni erre a feladatra. Brade nem most látta először, amint csőbombát állít elő. Nyugodt szemek figyelték a mozdulatlan lángot, és nyugodt kezek forgatták a fehér izzásig hevített csővéget.

Annak is nyugodt keze és jéghideg szíve volt, aki glicerollal kente be az oxigénpalack menetét.

Brade elszégyellte magát. Méghogy Charlie Emmett? A szürke Charlie Emmett? Miféle indítéka lett volna?

Roberta Goodhue lépett a terembe, szomorkás mosollyal biccentett felé, aztán odasietett a másik kísérleti pulthoz, és átvizsgálta a kísérletekhez jó előre odakészített eszközöket és vegyszereket.

Brade az órájára nézett. Öt perc múlva egy. Még pontosan öt perc, és a termet elözönlik a hallgatók.

Szomorúan gondolt rá, hogy a tanárt féltucatnyi előadás, laborgyakorlat, szeminárium és tanszéki értekezlet köti az órához.

A percmutató tizenkettőre ugrott, belépett az első diák, széthajtogatta a gumikötényt, és átvetette a fején. – Jó napot, tanár úr! – mondta kötelességtudóan, könyveit kitette az egyik padra, és felütötte a

Laborgyakorlatok kézikönyvének agyonhasznált, savmarta példányát.

A fiú először megrökönyödve nézte a könyvből kihulló, összehajtott papírdarabkákat, majd Emmett-hez sietett.

– Elnézést, Mr. Emmett, úgy látszik, pénteken elfelejtettem leadni a feljegyzéseket. Még nem késő? – Aggodalmas képpel nézett Emmettre.

Emmett – talán mert Brade is ott volt – kissé nyers-fennsőbbséges hangon szólalt meg:

– Rendben, majd később átnézem. De ez még egyszer elő ne forduljon!

Brade merengve nézte, amint a fiú átnyújtja a lapokat, és Emmett átveszi tőle. Sorra érkeztek a többiek. Őket is kordában tartotta az idő, mely apró darabokra szeletelte Brade hétköznapjait, és mint mindenkit, őt is az órához, a tanárok keresztjéhez szögezte.

Végzetes idő – végzetes gondolat!

Egyszeriben eltűntek a diákok, eltűnt a labor, és ő egyedül maradt egy képtelen, iszonyú gondolattal.

Felpattant, és kiviharzott a teremből. Kíváncsi szempárok követték, de nem törődött velük.

* * *

A következő pillanatban ismét a telefonkészülék előtt állt, de a számot ki kellett keresnie a könyvből.

– De ha egyszer fontos – erősködött a vonal túlsó végén tiltakozó ismeretlennek –, és nem tart soká! Legfeljebb egy-két perc. Nem, háromig nem várhatok.

És igazán nem várhatott. Bizonyosságot akart. Azonnal.

A várakozás elviselhetetlen lett volna, jóllehet Brade a bizonyosságtól is félt; szinte belerokkant a gondolatba.

Egy valószínűtlenül magas, ijedt hang elfulladva kérdezte a nevét.

– Biztos? – hangzott azután a beszélgetést lezáró kérdés. – Egészen biztos így volt? Pontosan így történt?

A hisztit elkerülendő, végül felhagyott az egyéb elméleti lehetőségek felsorolásával.

Csak mégy egyszer megkérdezte:

– Tehát egészen biztos? – és letette a kagylót.

Most hát tudta. Ismerte az indítékot, tudta, hogyan történt, tudott mindent.

Legalábbis azt hitte, tudja.

Csakhogy ő nem volt tapasztalt detektív. Hogyan kell bizonyítani a gyanút? Vagy így is fogalmazhatja: hogyan kell bizonyítani a bizonyosságot?

Némán ült, és a gondolataiba mélyedt. Csak akkor ocsúdott fel, amikor szemébe sütöttek a lemenő nap sugarai. Felállt és leeresztette a redőnyt. Abban a pillanatban kopogtak.

Ezúttal felismerte a homályos üveg mögött kirajzolódó zömök alakot, és nyomban ajtót nyitott.

– Fáradjon be, Mr. Doheny! Doheny belépett, és Brade gondosan bezárta mögötte az ajtót.

– Jó napot, tanár úr! – köszönt Doheny. – Csak nemrég értesültem róla, hogy keresett, és gondoltam, rögtön idejövök. Remélem, nem tartom fel. Nincs előadása vagy ilyesmi?

– Nincs.

– Akkor jó. Nos, mi nyomja a szívét? Ha nem tévedek, történt valami. Az emberek nem szokták csak úgy felhívogatni a rendőrséget.

– Ahogy mondja. – Doheny leült, és Brade gyorsan hozzátette: – Meg akartak ölni.

Doheny épp szivarért nyúlt volna a mellényzsebébe, de a mozdulat félbemaradt. Jeges tekintettel méregette Brade-et.

– Csakugyan? Megsebesült?

– Nem, szerencsém volt – egy pillanaton múlt az életem.

– Egy hajszálon, igaz?

– Pontosan.

Brade-nek görcsbe rándult a gyomra. Látta, hogy Doheny dühös, és úgy néz rá, ahogy még soha; ahogy csak egy gyilkosra szokás.

19.

Brade akadozva újságolta, miként vette észre, hogy valaki babrált az oxigénpalackkal. Doheny félig lehunyt szemhéja mögül közömbösen figyelte. Csupán egyszer mutatott némi érdeklődést; amikor Brade a glicerolról kezdett beszélni, amelyet – tette hozzá – gyakran, bár tévesen glicerinnek is neveznek.

– Glicerin? Nitroglicerinre gondol? Brade visszafojtotta bosszúságát.

– Nem. Maga a glicerin, azaz a glicerol, teljesen ártalmatlan. Édességek és kozmetikumok előállításához használják.

– Ártalmatlan? Akkor, kérdezem én...

– Normális körülmények között ártalmatlan. De gondolja csak el, ha kinyitom a palackot, tiszta oxigén áramlik a nyomásmérő kamrájába, négyzetcentiméterenként cirka 5000 kg nyomással. Összehasonlításképpen: a levegőben az oxigén nyomása nem éri el a négyzetcentiméterenkénti 10 kg-ot. A nagynyomású oxigén hatására az egyébként ártalmatlan glicerol pillanatok alatt heves reakcióba lépne, és akkora hőmennyiség szabadulna fel...

– Ha jól értem, felrobbanna.

– Igen. A fő elzáró szelep kirepülne, szabad utat engedve a maradék oxigénnek, maga a palack pedig átváltozna valamiféle iszonyatos léglökéses rakétává. Romokban heverne az egész labor, és én már rég nem lennék életben.

Doheny a füle tövét vakarta.

– Ez az anyag véletlenül is rákerülhetett a palackra? – kérdezte fújtatva.

– Nem. Kizárt dolog. Az oxigénpalackokon sohasem szabad kenni a meneteket, és nem hinném, hogy valaki véletlenül ilyet csinálna. A palack csütörtökön még rendben volt, csak később piszkálhatott rajta valaki, mégpedig szándékosan.

– Azért, hogy önt megölje?

– Más oka nem lehetett. Rajtam kívül a palackot senki nem használja. Csupán idő kérdése volt, mikor fordítom el a szelep gombját. És az imént hajszál híján meg is tettem.

Doheny bólintott. Fagyossága szemlátomást csöppet sem oldódott.

– És mire következtet ebből? Talán ugyanaz babrált az oxigén palackkal, aki megmérgezte a tanítványát?

– Azt hiszem, valószínűtlen lenne, ha egyszerre két gyilkos szaladgálna az egyetemen. Nem gondolja?

– Bizonyára. Ezek szerint, ha jól értem, ön nem lehet a gyilkos, hiszen éppen ön az egyik áldozat?

– Hát...

– De voltaképpen ön nem úgy fest, mint valami áldozat. Nagyon is ép és egészséges, mert hisz nem csavarta el a szelepet. Biztos benne, tanár úr, hogy nem ön kente rá azt a hogyishívjákot a menetre?

– Hát ide figyeljen...

– Nem! Inkább ön figyeljen ide! Ez a dolog nekem egyáltalán nem tetszik. Az az érzésem, tévedtem. Sok minden szól amellett, hogy ön a gyilkos, de én mindeddig nem tartottam bűnösnek. Most azonban alaposan gyanúba keverte magát azzal, hogy nem volt képes nyugton maradni.

Doheny szavai fokozatosan megteltek élettel.

– Aki gyanúba keveredik, ha bűnös, legjobban teszi, ha csöndben marad, és nem tesz semmit, remélve, hogy a rendőrség nem talál kézzelfogható bizonyítékokat ellene. Ön, tanár úr, erre nem volt képes, mert túl élénk a fantáziája. Ön az a típus, aki mindenfélét kiagyal, csak hogy idegesítse magát. A második megoldás felszívódni; de ön ezt nem teheti, hiszen családja és állása van. Tehát marad a harmadik lehetőség. A bűnös, aki átmegy ellentámadásba. Bizonyítékokat fabrikál, amelyek tisztázzák. De hogy erre az útra lépjen, azt kell képzelnie, hogy ő ravaszabb, mint a rendőrség. Ami egy tanárembernek igazán nem esik nehezére. Végtére is az eszéből él. Brade indulatosan közbevágott.

– Annyit mondhatok, hogy az én esetemben ez nem igaz.

– Jó, jó. De gömbölyítsük csak tovább a fonalat! A leggyakoribb az olyan hamis bizonyíték, amely áldozatnak állítja be a gyanúsítottat. Ha például egy környéken gyakoriak a betörések, és mi gyanakszunk egy bizonyos fickóra, nem egyszer megesik, hogy éppen a gyanúsított házába törnek be. Vagyis ő is az áldozatok sorába lép, következésképpen nem lehet a tettes – vagyis azt hiszi, hogy mi ezt hisszük.

– Egyszóval először megbütyköltem a palackot, aztán telefonáltam magának?

– Tanár úr, ön rokonszenves nekem, de tartok tőle, hogy így történt. Brade felemelte a feszmérőt.

– Tehát ez a tárgyi bizonyíték nem is kell magának? – kérdezte nyugodtan.

– Ez a vacak bizonyítékként fabatkát sem ér.

Brade bólintott. Fogott egy puha rongyot, alkoholba, majd éterbe mártotta, és letörölte vele a menetet a nyomásmérőn és az oxigénpalackon. Aztán sűrített levegőt fújt rá.

– Később alaposabban is megtisztítom.

A nyomásmérőt egy villáskulccsal felerősítette a palackra.

Miután végzett, letette a kulcsot, és Dohenyhez fordult, aki mindeddig figyelmesen követte mozdulatait.

– Átlátok a maga pszichológiáján, Mr. Doheny – mondta. – Be akar fogni logikus gondolatmeneteinek hálójába, és azt hiszi, kétségbeesésemben vallomást teszek, és akkor meglesz a bizonyítéka, amivel a bíróság elé állhat. Csakhogy ennek a pszichológiának van egy bökkenője.

– Éspedig?

– Csak akkor válik be, ha valóban a tettessel áll szemben, és az nem én vagyok. De tovább megyek: én tudom, ki a tettes.

Doheny széles mosolyra húzta a száját.

– Csak nem ön jön nekem pszichológiával, tanár úr?

– Ez őrültség volna, hisz nem értek hozzá.

– Hagyjuk. Ki a gyilkos? Doheny türelmes, leereszkedő magatartása kihozta a sodrából Brade-et.

– Bizonyítékokra nekem is szükségem van, de én meg is szerzem őket.

Gyorsan az órájára nézett, felkapta a telefont, és egy házon belüli számot tárcsázott.

– Maga az? Itt Brade. A második laborgyakorlatnak, ha jól sejtem, lassan vége. Akkor hát megkérhetném, hogy fáradjon a szobámba? Igen.

Letette a kagylót.

– Csupán néhány pillanat, Mr. Doheny.

* * *

Roberta halk kopogására a professzor ajtót nyitott. A lányt, aki a gyakorlatokhoz használatos bő, szürke köpenyt viselte, a szerves kémiai labor ismerős szaga lengte körül. A diákokat kezdetben zavarta ez a szag, de később már észre se vették.

A meggyötört arcban távolba révedő szempár ült.

Szegény gyerek, gondolta önkéntelenül Brade.

– Roberta – fordult hozzá –, ez az úr itt Mr. Doheny. A lány futó pillantást vetett Dohenyre.

– Jó napot – mondta halkan.

– Mr. Doheny foglalkozik az üggyel. Roberta felvonta a szemöldökét, és megélénkülve kérdezte:

– Ralph balesetével?

– Mr. Doheny szerint nem baleset volt. És szerintem se. Hanem gyilkosság. A lány izgatott lett.

– Miből gondolja? – Pillantása most a nyomozón állapodott meg. – Tudtam, hogy Ralph képtelen lett volna ekkora baklövést elkövetni. Ki volt az? Ki tette?

Egykettőre felmérte az új helyzetet, és máris alkalmazkodik hozzá, gondolta Brade.

– Éppen ezt próbáljuk kideríteni – mondta. – De van itt még valami. Mr. Doheny tudomást szerzett a maga és Ralph kapcsolatáról.

Roberta megvető pillantást küldött feléjük.

– Ez egyáltalán nem lep meg.

– Nem?

– Mrs. Neufeld elmondta, hogy kikérdezte a rendőrség. – Majd Dohenyhez fordulva hozzátette: – Én is megmondhattam volna, ha engem kérdeznek.

– Nem akartuk feleslegesen kínozni, Miss – mondta visszafogott mosollyal Doheny. – El tudom képzelni, mennyire megviselték a történtek.

– Csakugyan. Ez igaz.

– Mr. Doheny megtudta, hogy maguk veszekedtek.

– Mikor? – Kérdezte a lány.

– Roberta, kérem, üljön le! – kezdte Brade. – Szeretnék tisztázni valamit, és azt hiszem, a segítségemre lehet. Kérem, foglaljon helyet!

Roberta némi vonakodás után leült az ajtó mellett álló székre.

– Miféle veszekedésről beszél, tanár úr? Hol történt az eset?

– Egy fagylaltozóban.

A lány meglepetten nézett fel, és Doheny arcán is némi meglepetés látszott. Brade folytatta:

– Azon veszekedtek, hogy maga túl sok édességet eszik. Roberta a fejét rázta.

– Nem emlékszem. Ki mondta ezt önnek? – Szemével hol az egyik, hol a másik férfit kémlelte, s látszott rajta, hogy résen van.

Doheny hallgatott. Szabad mozgást enged, gondolta magában Brade, egyre hosszabbra ereszti a pórázt, és közben lesi az alkalmat, hogy visszarántson.

– Ha jól tudom – folytatta –, maga mindenáron fagylaltot akart enni, amin aztán öszeszólalkoztak.

– Nem igaz.

– Legalábbis a felszolgáló hallotta, hogy suttogva vitatkoztak valamin, és tisztán értette, hogy fagylaltról meg kozmetikáról volt szó.

Elhallgatott. Hallgatott Roberta is, de mintha kitágultak volna a pupillái, és elsápadni látszott.

– Talán, ha megmagyarázná Mr. Dohenynek – folytatta –, hogyan lehetséges az, hogy a felszolgáló nem jól értette, amit hallott. Vagyis megmagyarázhatná a kozmetika szó másik jelentését.

Roberta hallgatott.

– Arra gondolok, ami elsősorban a diákok számára fontos.

A lány továbbra is néma maradt.

– Roberta, maga is nyilván tudja, hogy a kozmetikázás szó másik jelentése: hamisítás. Amennyiben a fagylaltozóban elhangzott ez a szó, nem lehet, hogy maguk valójában a mérési adatok kozmetikázásáról vitatkoztak?

– Nem... – kezdte volna ismét a lány.

– Roberta, tegnap, amikor Ralph laboratóriumában találkoztunk, maga éppen a fiú feljegyzéseit lapozgatta. Vajon csakugyan valamilyen emléktárgyat keresett? Vagy inkább a kozmetikázott adatokat? Talán meg akarta őket semmisíteni, nehogy utólag bárki is felfedezhesse Ralph csalását?

Roberta csak a fejét rázta.

– Nincs értelme tagadni – folytatta Brade. – Én is láttam a naplót. És megtaláltam a hamis adatokat.

– Nem így volt! – tört ki a lány. – Szerintem egész másképp történt. Nem úgy, ahogy ön most beállítja. Ralph kétségbe volt esve. Nem tudta, mit csinál.

Brade a homlokát ráncolta.

– Az isten szerelmére, Roberta, Ralph nagyon is jól tudta, mit csinál. Hónapokon át meghamisította az adatokat. Ne próbálja mentegetni! Az ilyesmire nincs mentség.

– Kérem, higgyen nekem, Ralphnak teljesen elborult az agya. Egyetlen egy dologra tudott csak gondolni; hogy le kell doktorálnia. Annyira biztos volt az elméletében, hogy azt hitte, csak idő kérdése, amíg a megfelelő mérési adatok is a kezében lesznek, és...

– És közben néhány adatot meghamisított arra az esetre, ha netalán mégsem születnének meg időben a megfelelő mérési adatok. Igaz?

– Tanár úr, esküszöm, Ralph sohasem akarta felhasználni ezeket a számokat! Akarom mondani... – tehetetlenül hadonászott, hasztalan kereste a szavakat. Majd nyelt egyet és hozzátette: – Megmondta volna önnek. Megmondta volna önnek, mielőtt a szóbeli vizsgára kerül a sor.

– Ezt ő mondta magának? – kérdezte Brade. Megértette a lányt, és lelke mélyén mindinkább együttérzett vele.

– Tudom, hogy megtette volna. Végre Doheny is bekapcsolódott kettőjük párbeszédébe.

– Tanár úr – hajolt át az asztal fölött –, ha nincs ellene kifogása, közbevetnék valamit. Egy kérdés, Miss – hogyan szerzett tudomást a csalásról? Nem hinném, hogy a barátja magától elmondta volna, vagy igen?

– Nem. Nem. – Egy másodpercig kifejezéstelen arccal nézte Dohenyt. – Nekem is van kulcsom a laborhoz, és néha váratlanul is betoppantam. Egy alkalommal lábujjhegyen odalopakodtam mögé, tudja...

Doheny bólintott.

– Hogy befogja a szemét, vagy megcsiklandozza, vagy... Szóval értem. Mondja csak tovább.

– Éppen a naplójába írt valamit. Láttam, amit csinál. Egyszerűen kitalált számokat írt be, hogy kijöjjön az eredmény. Megkérdeztem tőle: "Mit csinálsz te itt?"

Lehunyta a szemét. Szemlátomást megkínozta ez az emlék.

– És... megmondta? – kérdezte Doheny. Roberta a fejét rázta.

– Nem. Hanem... hanem megütött. Először és utoljára. Felugrott és nekem esett. Úgy nézett rám, mint valami vadállat. Aztán megbánta, és... és a karjaiba vett, de...

– De ön már tudta, mi az, amit csinált?

– Igen.

– Mikor volt ez?

– Körülbelül három hete.

– És ezen veszekedtek a fagylaltozóban? Ön azt akarta, hogy hagyja abba, és kezdjen mindent elölről, igaz?

– Igen.

Doheny hátradőlt a széken, és felvont szemöldökkel nézett Brade-re.

– Ez a menet az öné, tanár úr. Nem rossz. Tartogat még valami meglepetést?

– Lehet, talán – bólintott Brade, amikor kinyílt az ajtó. Brade hátra fordult.

Cap Anson állt a küszöbön, egyik kezében a kulcs, másikban a botja.

* * *

Az öregember leplezetlen nemtetszéssel méregette a jelenlevőket, majd köszönés helyett egyenesen Brade-hez fordult:

– Ahogy megbeszéltük, Brade!

– Uramisten! – Brade meglepetten pillantott a karjára. Pontosan öt óra volt. – Csak tíz perc Gap, rendben? Ülj le, kérlek, mindjárt befejezzük.

Felállt, megkerülte Ansont, becsukta az ajtót, gyengéden az öregember vállára tette a kezét, és lenyomta az egyik székre.

– Nem tart soká.

Cap Anson sokatmondó pillantást vetett az órájára.

– Sok dolgunk van.

Brade bólintott, majd ismét Roberta felé fordult.

– A kérdés most a következő: milyen hatással volt mindez a maga és Ralph viszonyára? Mármint a meghamisított mérési adatok ügye?

Anson előredőlt ültében, és mindenkit megelőzve kérdezte:

– Mit hallok? Meghamisított mérési adatok? Brade válaszolt:

– Úgy tűnik, hogy Ralph a kísérletek eredményeit hozzáigazította az elméletéhez. Mellesleg a bűnügyi rendőrség részéről Mr. Doheny foglalkozik az esettel. Ez Anson professzor.

Anson ügyet sem vetett a bemutatásra.

– Akkor miért mondta nekem szombaton – heveskedett –, hogy folytatni kívánja az ifjú munkáját?

– Csak vasárnap fedeztem fel a csalást, azaz tegnap – felelte Brade. – De maga még nem válaszolt a kérdésemre, Roberta. Hogyan hatott ez az ügy a maguk kapcsolatára?

– Hát, veszekedtünk, ez minden. Végül is meg tudtam érteni Ralphot. De azt is tudtam, megteszi a kedvemért, hogy rendbe hozza a dolgot.

– Ezt ő mondta?

Roberta hallgatott.

– Roberta maga is tudja, milyen volt Ralph. A végsőkig bizalmatlan. Mindig is hajlamos volt feltételezni, hogy az emberek összeesküsznek ellene. Így van, igaz?

– Sok mindenen keresztülment.

– Én távolról sem ítélem el, mindössze egy tényt próbálok megállapítani. Maga azon kevesek közé tartozott, akiket a bizalmába fogadott, és akkor egyszercsak rájön valamire, elárasztja szemrehányásokkal, és nem hagy neki nyugtot. Bizonyos szempontból maga is átállt az üldözők, az ellenség táborába. Érti, mire gondolok?

Doheny félbeszakította.

– Ide hallgasson, tanár úr, ez úgy hangzik, mintha azt akarná bizonyítani, hogy Neufeld ölte meg ezt az ifjú hölgyet. Csakhogy ő még él.

– Persze – vetette oda Brade –, de azért, mert Ralph lassanként ellenséget látott Robertában, nem kellett mindjárt megölnie. Viszont esetleg szakított vele, és felbontotta a jegyességet. Nem Roberta lett volna az első lány, akivel szakít, és nagyon is elképzelhető, hogy ezúttal is így döntött.

Roberta a fejét rázta.

– Nem.

Brade kíméletlenül folytatta.

– És nagyon is elképzelhető, hogy egy hoppon maradt lány a maga módján bosszút áll.

– Miről beszél? – kiáltotta Roberta.

– Hogy talán maga ölte meg Ralphot.

– De hát ez őrültség!

– Talán azt hiszi, másvalaki is megölhette a hamis adatok miatt? – kérdezte fagyosan Brade. – Tudott még valaki erről? Hallotta valaki a maguk veszekedését? – Brade felállt, és odahajolt a lányhoz.

Roberta visszahőkölt.

– Nem – vagyis nem tudom.

– Előfordult, hogy este Ralph laboratóriumában hangosan veszekedtek az adatok miatt?

– I-igen. Egyszer.

– És ki hallotta magukat? Végigment valaki a folyosón, és kihallgatta, amit beszéltek?

– Nem. Senki. Nem tudom.

– Ugyan, Brade – szólt közbe Cap Anson –, miért gyötri ezt a szegény lányt?

De Brade mintha meg se hallotta volna ezeket a szavakat.

– Roberta, ki volt az, aki kihallgatta magukat?

– Mondtam már, hogy senki. Honnan tudjam?

– Talán ő? – És Brade hirtelen mozdulattal Cap Ansonra mutatott.

* * *

– Mit jelentsen ez? – kérdezte dühösen Cap Anson.

Néhány másodpercre a jelenet állóképpé merevedett. Brade előretartott mutatóujja, a felháborodott Anson magasba emelt bottal, a könnyeivel küszködő Roberta, és Doheny, aki mindezt rezzenéstelen arccal figyyelte.

Brade leeresztette a karját. Úgy érezte, mostanra teljesen kiürült. Gondosan eltervezett mindent. Tudta, hogy Anson pontban ötkor belép a szobába, és addigra sikerült annyira megdolgozni a Robertát, amennyire akarta, már-már beletaszította a szakadékba, hogy azután a feszültség tetőfokán a vád minden súlyával támadhasson Ansonra.

Tulajdonképpen mit várt? Hogy Anson összeomlik, és beismerő vallomást tesz? Hogy ily módon ő, Brade bizonyítékot szerez?

Igen, ha most őszinte magához, pontosan ezt várta.

– Nos, tanár úr – szólalt meg Doheny –, én is csak azt kérdezhetem: mit jelentsen ez?

– Cap Anson tette – felelte letörten Brade.

– Mit tettem? – érdeklődött Anson.

– Megölted Ralphot. Te ölted meg Ralphot, Cap.

– Ez rágalom! – vágott vissza mérgesen Anson.

– Ez az igazság – sóhajtotta lesújtva Brade. Üres kijelentés volt, jól tudta; de mit tegyen? – Kihallgattad Ralph és Roberta veszekedését. Ki az, ha nem te, aki esténként a folyosókat rója? Hiába, a megszokás! Rájöttél, hogy Ralph kitalált adatokat használt fel a munkájához.

– Attól, hogy te mondod, még nem biztos, hogy így is van. De ha megtudtam is, mi következik ebből?

– Az Cap, hogy Ralph az én tanítványom volt, én meg a tiéd. – Brade felállt, és az öregemberre szögezte tekintetét. – Amit Ralph tett, rám vet rossz fényt, de rajtam keresztül téged is érint. A szakmai becsületed forgott kockán.

– Az én szakmai becsületem – mennydörögte Anson –, kikezdhetetlen. Semmi nem ejthet rajta csorbát.

– Ezt nem hiszem. Ellenkezőleg, azt hiszem, egész éledtedben úgy őrizted, mint kölykeit az anyatigris. Emlékszel Cap, mint mondott Kinsky ma reggel? Te nevezted magad a tudomány hajóskapitányának. Te voltál a kapitány; a tanítványok a legénység. És a nyílt tengeren a kapitány a legfőbb bíró, élet-halál ura, nem igaz – kapitány?

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Arra, hogy te mindig is szívesen lettél volna élet és halál ura a tanítványaid fölött, ha nem tudatosan, hát tudat alatt – máskülönben nem szólíttattad volna magad Capnek. És egyszercsak megtudod, hogy egyik tanítványod – egyik tanítványod tanítványa, ám éppen ezért a te tanítványod – a tudományos kódex szerint főbenjáró bűnt követett el, megbocsájthatatlan, halálos bűnt. És te halálra ítélted.

Ezt kellett tenned. Ha életben hagyod, és az igazság napfényre kerül, akkor oda a jó híred...

Doheny, a többiek legnagyobb elképedésére, váratlanul közbevágott:

– Azt akarja ezzel mondani, hogy az öregúr behatolt Neufeld laboratóriumába, és kicserélte ezeket a lombikokat?

– Volt hozzá kulcsa.

– És honnan ismerte a diák kísérleteit? Beosont, és elolvasta a jegyzeteit?

– Erre nem volt szüksége. Hisz nap mint nap megfordult nálam. Pénteken is itt volt, amikor előadás után visszajöttem. És ma reggel is itt volt. És előzőleg is akármikor bejöhetett. És itt van Ralph feljegyzéseinek minden másodpéldánya, a hamis adatok meg minden egyéb. Ralph minden egyes kísérletéről pontosan beszámolt a naplóban – beleértve azt is, hogy mindig előre feltöltött néhány lombikot. Cap pontosan tudta, mit kell tennie. Hála kínos precizitásának, könnyen kiismerte magát Ralph jegyzetei között. És fel is használta, amit megtudott belőlük.

– Csupa légből kapott kijelentés – legyintett Anson. – Merő fantazmagória. Brade kétségbeesetten folytatta.

– Azután megtudtad, hogy folytatni akarom Ralph munkáját. – Itt szünetet tartott, hogy levegőt vegyen; zsebkendőjével végigtörölte izzadó homlokát. – És ezt szeretted volna megakadályozni. Már az állatkertben megpróbáltad; mindenáron rá akartál venni, hogy az összehasonlító biokémia köréből válasszak magamnak témát. Miután ez nem sikerült, engem is halálra ítéltél. Foltot készültem ejteni a hírneveden, ezért elhatároztad...

Doheny most felállt; pufók arca gondterheltnek látszott.

– Csak lassan, tanár úr! – vágott közbe. – Vegyük sorjában a dolgokat! Maradjon egyelőre Ralph Neufeldnél. Maradjon Ralph Neufeldnél.

Brade újból megtörölte arcát a zsebkendővel.

– Rendben – mondta –, Ralph Neufeldnél maradok, és most következik az a pont, amely bizonyítja állításomat. Igenis bizonyítja. Ez az ember – mutatott másodszor is reszkető ujjal Capre – az idő rabszolgája. Ez minden tanárral így van, de vele különösen. Mindenhová percre pontosan érkezik. Hajszál pontosan öt óra volt, amikor belépett ebbe a szobába.

– Ez nekem is feltűnt – mondta Doheny.

– Mi többiek megszerezzük neki ezt az örömet, mindig pontosak vagyunk, és ezt ő el is várja. Nem tűri a késést. Csakhogy múlt csütörtökön, amikor délután ötre beszéltünk meg találkozót, én nem tudtam elmenni, mert holtan találtam Ralphot a laborban, és bent kellett maradnom az épületben. Ezt honnan tudtad, Cap? Honnan tudtad előre, hogy épp ezen a napon nem tudom betartani, amit megbeszéltünk, holott máskor mindig percre pontosan ott vagyok? Előfordult valaha is, hogy elkéstem egy megbeszélésről? Milyen alapon feltételezted, hogy ezúttal nem leszek ott?

– Mit hordasz itt össze? – kérdezte megvetően Anson.

– Csütörtök délután – folytatta Brade – pontban ötkor a házunk előtt találkoztál a lányommal. Aznap bent se voltál az intézetben. Senki sem értesíthetett Ralph haláláról. De te átadtál Ginnynek egy kéziratköteget, és azt mondtad: "Add ezt oda apádnak, ha hazajön." Miből gondoltad, hogy nem vagyok otthon?

– Abból, hogy nem voltál otthon – vágta rá Anson. – Vagy talán tagadod?

– Persze, hogy nem voltam otthon, de te ezt honnan tudtad? Meg se kérdezted Ginnyt, hogy otthon vagyok-e. Nem is jöttél el az ajtóig. Átadtad neki a kéziratot, és azt mondtad: "Add ezt oda apádnak, ha hazajön." Tehát tudtad, hogy megbeszélésünk ellenére, éppen akkor egyszer nem leszek otthon. Tudtad, hogy az intézetben vagyok, mert őrzöm a halottat. Honnan tudtad, Cap? Honnan tudtad?

– Kérlek, ne kiabálj velem! – intette le Anson.

– Te rendezted úgy, hogy a halállal találkozzak. Tudtad, hogy Ralph halott, mert te tettél mérget a csütörtökre előkészített Erlenmeyer-lombikba. Azt is tudtad, hogy a hullát én fogom megtalálni, mert indulás előtt mindig benéztem még Ralph laboratóriumába. Éspedig onnan tudtad, mert a doktorjelöltek esti ellenőrzése olyan szokásom volt, amelyet tőled vettem át. De te görcsösen ragaszkodsz a szokásaidhoz, és mert a megbeszélt időpont kötelez, megjelensz a házamnál, hogy átadd a kéziratot.

– Őrültségeket beszélsz – ellenkezett Anson. – A lányod mondta, hogy nem vagy otthon.

– Meg se kérdezted tőle.

– De igen.

– Nem, Cap. Ginny még aznap este elmondta nekem, hogy megbíztad, adja át a kéziratot, ha megjövök. Amikor ma délben mindez ismét eszembe jutott, arra gondoltam, talán nem mondott el nekem mindent. Talán valami kimaradt az elbeszéléséből. Betelefonáltam az iskolába, kértem, hogy hívják a készülékhez, és még egyszer mindent töviről-hegyire el kellett mondania. Hogy ne mondjam – keresztkérdéseknek vetettem alá. Te, Cap, meg se kérdezted tőle, otthon vagyok-e. Ebből indultál ki, hisz tudtad. Anson most Dohenyhez fordult.

– Felteszem, hogy az én szavam többet ér, mint egy gyereké. A kislány egyszerűen nem emlékszik. Miért is emlékezne? Hisz az egész csupán futó találkozás volt, és azóta négy nap eltelt.

– Nos hát, tanár úr – húzta el a száját Doheny –, idősebb kollegájának igaza van, ezzel ugyan nem állhatna ki az esküdtek elé.

– De hát én mindent részletesen kifejtettem! – ellenkezett Brade. – Miért, mikor és hogyan hajtotta végre a tettet. Minden egybevág.

– Persze, persze – felelte Doheny –, csakhogy sok minden más is egybevág. Ki tudnék találni én is egy történetet, amelyben ön a gyilkos, vagy az ifjú hölgy, vagy akárki más., Vajon a kémiában nem így van? Egy kísérletet nem lehet több különféle elmélettel is magyarázni?

– De igen – mondta közönyösen Brade.

– Olyan elméletet kell találnia, amelyet további kísérletek is alátámasztanak. Nos, ha ön kigondol egy logikus eseménysort, ez nagyon szép, de csodálkozni fog, hogyan szedi ízekre az ön logikus láncszemeit egy ügyvéd, ha ez minden, amit fel tud sorjáztatni.

Brade lehajtotta a fejét. Mindent megpróbált, mégsem sikerült.

– Nem keltene túl jó benyomást, ha letartóztatnám Anson professzort, és kihallgatnám, a végén pedig kiderülne, hogy ártatlan. A professzor a maga területén közismert és jó nevű tudós. Egy csipetnyi logikánál valamivel több bizonyítékra lenne szükségem. Valami, mint például ez itt – öklével rácsapott az oxigénpalackra, mely tompa hangot adott. – Valamire, amiben meg lehet kapaszkodni. – Kezével megmarkolta az elzáró szelepet.

Anson rémülten felugrott, és vadul hadonászni kezdett a botjával.

– Vigye onnan a mancsát, átkozott bolond! – A bot süvítve szelte a levegőt.

Doheny azonnal cselekedett, elkapta a botot, és magához húzta a professzort.

– Talán valami baj van ezzel a palackkal, Anson professzor? – kérdezte szelíden. – Miből gondolja?

Cap Anson egyszeriben mintha tíz évet öregedett volna.

– Honnan tudja, hogy baj van a palackkal? – kérdezte ismét Doheny.

– Maga mérgezte meg! – tört ki Robertából a kiáltás. – Maga mérgezte meg! – Brade az utolsó pillanatban elkapta a lányt, aki már-már rávetette magát az öregre.

– Nem érdemelt mást – hörögte Anson a lány felé fordulva. – A tudomány árulója volt.

– Tehát ön mérgezte meg? – mondta Doheny. – Ne felejtse el, tanúk jelenlétében beszél. Gondolja meg, mit mond.

– Először őt kellett volna eltennem láb alól – mutatott Brade-re. – Te tökfej! – visította. – Már másnap reggel megmondtam, hogy te voltál, hogy te vagy a felelős. Te vagy a felelős, mert hanyag voltál, mert hagytad, hogy hamis adatokat vezessen be. Te ítélted halálra. – Aztán suttogva folytatta: – Igen, én mérgeztem meg Ralph Neufeldet – azzal leroskadt egy székre.

– Kettesben maradtak, Brade és Doheny. A nyomozó megmosta a kezét, most egy papírtörölközővel dörgölte.

– Szigorúak lesznek a bírák? – kérdezte Brade. A pillanattal együtt elszállt az indulat, Cap megint a régi Cap volt, az öregember, ez a kissé talán bogaras öregúr, a nagy vegyész, aki mégiscsak tanítómestere volt, úgyszólván második apja. A puszta gondolat, hogy börtönbe kerülhet...

– Szerintem még tárgyalás sem lesz – mondta Doheny mutatóujjával a homlokán dobolva. Brade szomorúan bólintott.

– Tudja, tanár úr, őszintén szólva örülök, hogy kezdettől fogva jó véleményt formáltam önről. Bár volt egy pillanat, amikor kételyeim támadtak. Sajnálom.

– A kétkedés hozzátartozik a szakmájához.

– No persze. De ön is jó munkát végzett, mint önjelölt nyomozó.

– Gondolja? – mosolyodott el Brade.

– Kétségkívül. Mindent jól kisakkozott. Ha ismerem a tényeket, talán nekem is sikerült volna, de biztosan nem olyan jól és gyorsan, mint önnek.

– Tudja – mondta elgondolkodva Brade –, amikor a lányom elmesélte, mit mondott neki Cap, alighanem már akkor tudtam mindent. De egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Cap gyilkos, és ezért nem is foglalkoztam a gondolattal. Te jóságos Isten, Cap akkor jutott eszembe megint, amikor felfedeztem, hogy valaki babrált az oxigénpalackkal, ...de még akkor is nevetségesnek tartottam a gondolatot. Miért tette volna? Csak mert folytatni akartam Ralph munkáját? Ekkor még nem sejthettem, hogy Cap tud a csalásokról, és azt hiszi, a hírneve forog kockán. – Lehajtotta a fejét.

– És mikor esett le a tantusz? – kérdezte Doheny.

– Ma délelőtt, amikor a laborgyakorlat kezdődött. Jelentéktelen dolog történt. Épp azon morfondíroztam, hogy mi tanárok mennyire rabjai vagyunk az időnek. Ilyenkor persze mindig Cap jár a fejemben. És amikor az egyik diák a gyakorlatot vezető doktorjelöltnek átnyújtott egy paksamétát, megjelent előttem Cap, amint átadja Ginnynek a kéziratköteget. Ez a kép indította el bennem a gondolatsort, mely megvilágította az eseményeket.

– Mit mondjak, szép munka volt! – csettintett elismerően Doheny. – Bár kis híján mindent elrontott.

– Hogyhogy?

– Nos, volt egy pont, ahol kiütközött önből az amatőr. Egyvégtében mindent az öregúr fejére akart olvasni – de mivégre? Ha csakugyan ő volt, akkor úgyis tud mindent. Érti? Egy gyanúsítottnak sohasem szabad mindent a fejére olvasni! Valamit ki kell hagyni. Az oxigénpalack dolgát például. Ezt nem szabadott volna elmondania. Ha nem avatkozom közbe, mindent elront. És akkor mi történik?

Ha rá akarunk valakire bizonyítani egy bűntényt, mindig csak a történet egy részét szabad elmondanunk a gyanúsítottnak, aki persze az egész történetet ismeri, és felindultságában nem emlékszik, mit mondtunk el – és mit nem. És ha ügyesen forgatjuk a dolgot, ő fogja elmondani, ami a történetből kimaradt. Érti már? Elárulja magát. Ahogy Anson profesz-szor is tudta – és elárulta, hogy tudja –, hogy az oxigénpalackkal valami nincs rendben.

– Ezért köszönettel tartozom magának, Mr. Doheny. A nyomozó vállat vont.

– Régi szakmai cselfogás, de a bevált dolgok mindig régiek, szükségképpen. Nos, tanár úr, ideje búcsúznom. Remélem, többé nem látjuk egymást. Úgy értem, hivatalosan.

Brade szórakozottan kezet nyújtott, és úgy nézett körül saját dolgozószobájában, mintha először látná.

– Gondolt arra – szólalt meg végül – hogy ez az egész ügy nem tartott tovább száz óránál?

– Önnek többnek tűnt, igaz?

– Bizony. Egy örökkévalóságnak.

– Milyen hatással vannak a történtek az ön pozíciójára? – kérdezte kissé féloldaira billentve fejét.

– Hogy hogy? Nos, tudja – kurtán felnevetett, és hangjában elszánt dac bujkált – tulajdonképpen nem érdekel. Mikor megtudtam, hogy alighanem felmondanak nekem, egyszeriben szabadnak éreztem magam. Már nem okoz fejtörést, hogy esetleg elveszítem az állásomat; túl vagyok rajta. Nem tudom, érthetően fejeztem-e ki magam?

– Igen. Értem, mire gondol.

– Amikor Cap legutóbb azt mondta, hogy fel fognak mondani... – Brade elhallgatott, és gondolataiba mélyedt. Igazat mondott Cap? Littleby csakugyan nem akarja meghosszabbítani a szerződését? Vagy mindezt csupán Cap találta ki, hogy eltérítse szándékától? Vajon nem csupán Cap pszichológiai hadviselésének része volt ez az egész? Végtére is, ha Littleby ma reggeli, békülékeny hangú levelére gondol...

De mit számít ez? Átfutott rajta a megkönnyebbülés hulláma, mert hirtelen ráébredt, hogy csakugyan hidegen hagyja a dolgok kimenetele. – Hidegen hagy – mondta ki hangosan. – Mindig visszafogtam magam, és mindenáron igyekeztem kerülni a feltűnést. Sokkal inkább kedvemre való, hogy most az egyszer visszaütök. Amikor tegnapelőtt megmondtam a magamét Bankénak és Fosternek, egyszeriben rájöttem a szabadság titkára. De erről maga nem tudhat semmit.

Doheny egy műkedvelő pszichológus érdeklődő szemével figyelte Brade-et.

– Remekül küzdött, tanár úr!

– Igen – mondta Brade, mint aki hirtelen tudatára ébred önnön erejének –, ez csakugyan harc volt, elejétől a végéig. – Valóban; harcba szállt a fenyegető családi tragédia ellen, harcba szállt a villamosszék réme ellen. – És nyertem – mondta megfontoltan.

– Bizony hogy nyert, tanár úr!

Brade megkönnyebbülten, boldogan nevetett. Littlebyre gondolt. Szegénynek épp elég baja lesz – holttest mellett már gyilkosa is van a tanszéknek. Ebben az ügyben a dékánnal kerül szembe, ezzel a hamiskásan mosolygó kiskirállyal. A dékán pedig az egyetem rektorának tartozik számadással. Azután ott vannak a kurátorok, nem is beszélve a sajtóról...

Ebben a sorban senki nem lehet biztos magában. Mindenkinek meg kell küzdenie a saját ördögével. És szerencsés ember, akiben van bátorság ehhez a küzdelemhez.

– Most hazamegyek – mondta. – Későre jár. Mindent el kell mondanom Dorisnak.

– A feleségére ne legyen gondja – mondta Doheny. – Sejtettem, hogy nem lesz ideje felhívni. Így aztán megtettem én. Megmondtam neki, hogy minden rendben, és hogy esetleg valamivel később ér haza, mert úgy gondoltam, lesz néhány kérdésük önhöz a kapitányságon.

– Valóban?

– Azt hiszem, erre már semmi szükség. Menjen csak nyugodtan haza! Ha a későbbiekben még beszélnünk kell, tudom, hol találom.

– Igen. És nagyon köszönöm, Mr. Doheny.

Újból kezet ráztak, és együtt léptek ki az épület kapuján. Brade a parkolóhoz vezető lépcsőhöz indult.

Távolodóban még egyszer visszafordult.

– Az egészben csak az a furcsa, Mr. Doheny, hogy ennyi év után először érzem magam biztonságban. Egyáltalán nem érdekel, mi lesz az állásommal; az egyedüli, ami fontos, itt bent van – ütött a mellére.

Leszaladt a lépcsőn, és nem törődött vele, hallotta-e utolsó szavait a nyomozó.

Sietett Dorishoz – szívében újsütetű biztonságával.

A halhatatlan költő

- Na igen - mondta dr. Phineas Welch -, vissza tudom hozni a nagy halottak szellemét.

Kicsit részeg lehetett már, különben valószínűleg nem mondta volna ezt. Persze a szokásos karácsonyi bulin teljesen rendjén való, ha valaki kicsit részeg.

Scott Robertson, az iskola fiatal angoltanára a poharát nézegette, majd körülpillantott, vajon nem hallgatják-e ki őket.

- Tényleg, dr. Welch?

- Komolyan. És nem csak a szellemüket. A testet is vissza tudom hozni.

- Én nem merném állítani, hogy ez lehetséges - mondta Robertson kimérten.

- Miért nem? Az anyag egyszerű temporális transzferálása.

- Időutazásra gondol? De ez eléggé... hm... szokatlan.

- Nem az, ha tudja, hogy kell csinálni.

- Nos, hogy kell, dr. Welch?

- Gondolja, hogy elmondom? - kérdezte komolyan a fizikus. Tétova mozdulattal újabb italért nyúlt, de nem talált. - Visszahoztam néhányat - mondta. - Archimédeszt, Newtont, Galileit. Szegény fickók.

- Nem volt jó nekik itt? Az ember azt hinné, el voltak ragadtatva a modern tudománytól.

- Ó, ezzel nem volt baj. El voltak ragadtatva. Különösen Archimédesz. Azt hittem, megbolondul az örömtől, mikor egyet-mást elmagyaráztam neki, hajdan fölszedett görög tudásommal, de nem... nem...

- Mi volt a baj?

- Egész más kultúra. Az életmódunkat nem tudták megszokni. Magányosak lettek és riadtak. Vissza kellett küldenem őket.

- Nagy kár.

- Az. Nagy elmék, de nem rugalmas elmék. Nem egyetemesek. Így hát megpróbálkoztam Shakespeare-rel.

- Micsoda? - kiáltott fel Robertson.

Ez már közelebb állt hozzá.

- Ne kiabáljon, fiam - mondta dr. Welch. - Nem vall jó modorra.

- Azt mondta, visszahozta Shakespearet?

- Azt. Olyanra volt szükségem, aki egyetemes gondolkodású, aki eléggé ismeri az embereket ahhoz, hogy évszázadokra saját korától is képes együtt élni velük. Shakespeare ilyen volt. Megkaptam az autogramját. Emlékül, tudja.

- Magának? - meresztett nagy szemeket Robertson.

- Itt van. - Welch végigtapogatta mellényzsebeit. - Á, megvan.

Kis névjegykártyát nyújtott át a tanárnak. Egyik felén ez állt: L. Klein és fiai, vaskereskedés nagyban. A másik oldalán kusza betűkkel ez volt írva: Willm Shakesper.

Robertsonban szörnyű gyanú ébredt:

- Hogy nézett ki?

- Nem úgy, mint a képeken. Kopasz és ronda bajsza van. Rossz kiejtéssel beszélt. Elmondtam neki, hogy színdarabjait milyen nagy becsben tartjuk és hogy ma is rendszeresen előadjuk. Pontosabban azt mondtam, hogy ezek a legnagyszerűbb darabok az angol nyelvű irodalomban, de lehet, hogy az egész világirodalomban.

- Nagyszerű, nagyszerű - mondta lélegzetvisszafojtva Robertson.

- Mondtam, hogy a darabjairól kötetszám írják a kommentárokat. Persze látni akart egyet, így hát vittem neki a könyvtárból.

- És?

- El volt bűvölve. Természetesen némi gondot okoztak neki a mai kifejezések meg az utalások az 1600 óta történt eseményekre, de segítettem neki. Szegény fickó. Nem hiszem, remélt-e valaha is ekkora megbecsülést. Folyton azt mondogatta: Kegyes az Úr! Mit ki nem lehet facsarni a szavakból öt évszázad alatt! Vélné az ember, egy felmosórongyból egész folyót!

- Ilyet ő nem mondana.

- Miért nem? Olyan gyorsan írta a darabjait, ahogy csak lehetett. Szorították a határidők, mondta. A Hamletet nem egész hat hónap alatt írta meg. A sztori régi, ő csak leporolta kissé.

- Mindig ezt teszik a régi nagyokkal. Egy kicsit leporolják - mondta az angoltanár méltatlankodva.

A fizikus nem figyelt rá. Néhány lépésnyire a bárpulton érintetlen koktélt fedezett fel és oda igyekezett.

- Elmeséltem a halhatatlan költőnek, hogy még Shakespeare-szemináriumaink is vannak.

- Az egyiket én vezetem.

- Tudom. Be is írattam őt a maga esti tanfolyamára. Senkit sem láttam még, aki ennyire kíváncsi volt, mit gondol róla az utókor, mint ez a szegény Bill. Komolyan készült rá.

- Beíratta Shakespeare-t az én szemináriumomra? - motyogta Robertson.

A gondolat még ilyen részeg fantazmagóriaként is megrendítette. Valóban részeg fantazmagória volt? Kezdett derengeni előtte egy kopasz férfi, aki olyan furcsán beszélt...

- Természetesen nem a saját nevén - mondta dr. Welch. - Ne is törje a néven a fejét. Hiba volt és kész. Nagy hiba. Szegény fickó.

Végre megkaparintotta a koktélt és a fejét csóválta.

- Miért volt hiba? Mi történt?

- Vissza kellett küldenem 1600-ba! - kiabált méltatlankodva dr. Welch. - Mit képzel, mennyi megaláztatást képes egy ember elviselni?

- Milyen megaláztatásról beszél?

Dr. Welch fölhajtotta a koktélt.

- Maga szerencsétlen fajankó, maga megbuktatta!

A képzeletbeli

A telecaster jelzőfénye villogni kezdett, miközben Tan Porus önelégülten ült a helyén. Éles tekintetű, zöld szeme győzedelmesen csillogott, apró teste remegett az izgalomtól. Semmi nem jelezhette volna jobban az alkalom nagyszerűségét, mint szokatlan testtartása: Tan Porus az asztalon nyugtatta a lábát!

A caster életre kelt, és egy széles arcturusi arc tekintett dühösen a rigeli pszichológusra.

- Muszáj volt az éjszaka közepén kirángatnod az ágyamból, Porus?

- A világnak ezen a felén fényes nappal van, Final. De olyasmit mondok neked, amitől egyszeriben elfeledkezel az alvásról.

Gar Final, a J. G. P. - Journal of Galactic Psychology - szerkesztője megengedte, hogy némi érdeklődés üljön ki az arcára. Akármennyit is hibázott Tan Porus - az Arcturus a megmondhatója, hányszor -, vaktában még sosem riasztott. Ha ő egyszer azt mondja, hogy valami nagy dolog lóg a levegőben, akkor az nem egyszerűen nagy, hanem kolosszális!

Teljesen nyilvánvaló, hogy Porus most jót mulat magában.

- Final - kezdte -, a következő cikk, amit a szennylapodnak elküldök, a legnagyobb szenzáció lesz, amit valaha is kinyomtattál.

Finalnak ez tetszett.

- Tudod te, hogy mit beszélsz? - kérdezte unottan. - A következő hülye kérdés...? Hát persze hogy tudom. Figyelj... - Drámai csend következett, mialatt Final arcán a feszültség szemmel láthatóan nőtt. Azután Porus érzelemtó) fűtött hangon azt suttogta:

- Megoldottam a tintahal problémáját.

A reakció természetesen pontosan olyan volt, amilyenre Porus számított. A caster túlsó végén mintha valami felrobbant volna, s a rigeli harminc teljes másodpercen át élvezhette a higgadt és megfontolt Final reá zúduló kérdésözönét.

Porus tintahala Galaxis-szerte köznevetség tárgya volt. A pszichológus már két éve kajtat egy rejtélyes dracói lény után, amely kitartóan mindig akkor vonul el aludni, amikor nem kellene. Porus rendszeresen mindenféle egyenleteket állított fel, majd rendre összetépte jegyzeteit - ami Föderáció-szerte a viccek legkedveltebb témája lett a pszichológusok körében -, de a különös jelenségre nem lelte meg a választ. Most pedig kirángatta Finalt az ágyából, hogy közölje vele, megvan a megoldás - és ez minden.

Final olyan képet vágott, ami felért azzal, mintha kikapcsolta volna a castert.

Porus megvárta, míg elvonul a vihar, azután higgadtan újra megszólalt:

- És tudod, hogyan jöttem rá?

A szerkesztő válasza csak egy határozatlan morgás volt. A rigeli hadarni kezdett. Arcáról lassan eltűnt a helyzet felett érzett öröm utolsó nyoma is, a második mondat után pedig Final arcáról a harag.

Az arcturuli arckifejezése egyfajta rácsodálkozó érdeklődést tükrözött.

- Nem! - tátogta.

- De!

Amikor Porus befejezte, Final felkapta a telefont, és felhívta a nyomdát, hogy a J. G. P. következő számának nyomását halasszák el két héttel.

Furo Santis, az Arcturuli Egyetem Matematikai Tanszékének vezetője hosszasan és határozottan meredt sinusi kollégájára.

- Nem, nem, nincs igazad! Az egyenletek szabályszerűek. Én magam ellenőriztem őket.

- Matematikailag igen - válaszolta a kerek képű sinusi. - De pszichológiailag nincs értelmük.

Santis magas homlokára csapott.

- Értelem! Figyeld csak a matematikusok beszélgetését. Hatalmas űr, ember, mihez kezd egy matematikus az értelemmel? A matematika csupán eszköz, és amíg manipulálni lehet vele, hogy korrekt válaszokat kapjunk, és bizonyos dolgokat előre jelezzünk, addig az értelemnek nincs jelentősége. Ezt megmondom Tan Porusnak is; a legtöbb pszichológus annyira sem ismeri a matematikát, hogy a logarlécet eredményesen használni tudná, csak a saját szakterületéhez ért.

A másik bizonytalanul bólintott.

- Igen, igen. De képzeletbeli mennyiségeket behelyettesíteni egy pszichológiai egyenletbe, ez egy kissé megrendíti a tudományba vetett hitemet. Mínusz egy négyzetgyöke!

Megvonta a vállát...

A seniorok társalgója a Pszichológia Székházában zsúfolásig megtelt, és beszélgetéstől volt hangos. Gyorsan elterjedt a pletyka, hogy Porus megoldotta a tintahalak már-már klasszikusnak számító problémáját, és most másról sem beszéltek.

A legnépesebb csoport közepén Lor Haridin állt. Még fiatal volt, most nyerte el a senior státust. De mert ő volt Porus asszisztense, jelen helyzetben az érdeklődés középpontjába került.

- Nézzétek, fiúk... azt sem tudom, hogy miről van szó. Ez az egész az öreg titka. Csak annyit tudok nektek mondani, hogy némi halvány elképzelésem van arról, hogyan oldhatta meg.

A többiek közelebb húzódtak.

- Hallottam, hogy új számrendszert vezetett be a tintahalak miatt - mondta az egyik -, mint akkor, amikor problémáink támadtak a Sol humanoidjaival.

Lor Haridin a fejét rázta.

- Rosszabb! És hogy mi késztette erre, azt nem tudom megmondani. Lehet, hogy agymenése volt, vagy rémálmok gyötörték, mindenesetre képzeletbeli mennyiséget vezetett be - a mínusz egy négyzetgyökét.

Szörnyű csend támadt, majd valaki azt mondta:

- Ezt nem hiszem el!

- Ez tény! - hangzott az öntelt válasz.

- De ennek nincs értelme. Pszichológiai értelemben mit reprezentál mínusz egy négyzetgyöke? Ez annyit jelenthet - fejben gyors kalkulációt végzett, akárcsak a többiek -, hogy az idegi szinapszisokat nem kevesebb mint négy dimenzióval hozza összefüggésbe!

- Hát persze - vágott közbe egy másik. - Ha tegyük fel, ma ingerli a tintahalakat, azok tegnap reagálnak rá. Ezt jelenti a képzeletbeli. Kozmikus porhintés. Ezt meg én mondom.

- Ezért nem vagy te olyan ember, mint Porus - vágta rá Haridin. - Azt hiszed, érdekli, mennyi képzeletbeli van a közbenső lépésekben, ha azok a végső megoldásban nem mínusz egy négyzetei? Csak az érdekli, hogy a helyes választ adják meg számára - a választ erre az egész alvás-dologra. Ami pedig a fizikai jelentőségét illeti, az mit számít? A matematika úgyis csak eszköz.

A többiek ámulva hallgatták.

Tan Porus a legújabb és legfényűzőbb csillagközi járat luxuskabinjában ült, és boldogan bámult a vele szemben ülő fiatalemberre. Fényes jókedvében volt, és talán életében először azt sem bánta, hogy az Ether Press buzgó és rámenős riportere faggatja.

Az etheriporter elcsodálkozott a tudós kedvességén. Keserű tapasztalatai voltak arról, hogy a tudósok mennyire megvetik a riportereket, különösen a pszichológusok, jóllehet, ha az ember rajtuk gyakorolja az alkalmazott pszichológiát, iszonyúan mulatságos reakciókat válthat ki belőlük.

Emlékezett még arra az időre, amikor egyik canopusi öreg barátja arról győzködte, hogy a fán lakó életmódnál nincs jobb. Húsz ember tudta csak lerángatni a fa tetejéről, és csak egy gyakorlott pszichológus volt képes visszahozni a normális életbe.

De mindezek között Tan Porus volt a legnagyobb, s aki lényegében ugyanúgy válaszolt a kérdésekre, mint egy normális emberi lény.

- Azt szeretném tudni, professzor - mondta a riporter -, hogy mi is ez az egész képzeletbeli mennyiség dolog. Ez az ön állítása szerint nem matematikai, hanem csupán egy általános fogalom, amit minden közönséges humanoid meg tud érteni. De azt is hallottam, hogy a tintahalaknak négydimenziós agyuk van.

Porus felmordult.

- Ó, Rigel! Négydimenziós szamárság! Az igazat megvallva az a képzeletbeli, amit alkalmaztam - s ami szemmel láthatóan megbolygatta a közvélemény fantáziáját -, valószínűleg nem jelent többet, mint egy abnormitást a tintahal idegrendszerében, de hogy mit, azt én magam sem tudom. Valószínűleg semmi olyasmit, ami megzavarná az ökológia és a mikrofiziológia metódusait. Nem vonom kétségbe, hogy a válasz a lény agyának atomfizikájában keresendő, de semmi reményem arra, hogy ott megtaláljam. - Némi megvetés érződött a hangjában. - Az atomfizikusok annyira le vannak maradva a pszichológusok mögött, hogy azt hiszem, aligha tudják behozni.

A riportert lesújtotta ez a modor. A másnapi szalagcím már megfogalmazódott benne: A neves pszichológus gyalázza az atomfizikusokat!

Lelki szemei előtt a következő napit is látta már: A felháborodott fizikusok feljelentették a neves pszichológust!

A tudósok közti viszálykodás kedvelt témája volt az Ether Pressnek, különösen a pszichológusok és a fizikusok közti viták, mert ők köztudottan utálták egymást.

A riporter derűsen pillantott fel.

- Nézze professzor, a galaxis humanoidjait nagyon érdekli a tudósok magánélete. Remélem, nem veszi rossz néven, ha felteszek néhány kérdést az otthonába, a Rigel IV-re történő látogatásával kapcsolatban?

- Csak nyugodtan - bólogatott Porus szívélyesen. - Megírhatja, hogy két éve ez az első alkalom, hogy hazamegyek, pedig már régóta várok rá. Az Arcturus túl sárga az én szememnek, és itt minden olyan túlméretezett.

- Ugye igaz, hogy otthon van egy felesége?

Porus köhintett.

- Hm, igen. A galaxis legaranyosabb asszonya. Már alig várom, hogy láthassam. Ezt azonban hagyja ki.

A riporter kihúzta.

- Miért nem hozta magával az Arcturusra?

A rigeli arcán kissé megfakult a jókedv.

- Amikor dolgozom, szeretek egyedül lenni. Jó, ha van egy feleség - de a saját helyén. Azonkívül a szabadságomat is szeretem magamban eltölteni. Ezt ne húzza ki.

A riporter nem húzta ki. Őszinte csodálattal pillantott a kis alakra.

- Mondja prof, egyáltalán hogy tudja otthon tartani? Szeretném, ha elárulná a titkát. - Majd túláradó lelkesedéssel hozzátette: - Én is hasznát tudnám venni!

Porus felnevetett.

- Elárulom, fiam. Majd ha kiváló pszichológus lesz, a saját otthonában is maga lehet az úr!

Szerette volna már befejezni az interjút, s hirtelen előrehajolva megragadta a másik karját. Zöld szeme élesen villant meg.

- És figyeljen fiam, ez az utolsó megjegyzés nem tartozik a sztorihoz. Rendben?

A riporter elsápadt és visszahúzódott.

- Nem uram, nem! A mi szakmánkban van egy mondás, ami így szól: "Ne próbálj bolondot csinálni egy pszichológusból, mert az csinál bolondot belőled".

- Ez jó! Tudja, ezt szó szerint meg is tehetem, ha muszáj.

Az ifjú újságíró ezek után megtörölte izzadt homlokát, és a jegyzeteivel együtt elsomfordált. Egy percig úgy érezte magát, mint akit keresztre feszítettek. Magában eltökélte, hogy a jövőben nem készít interjút pszichológusokkal - hacsak nem emelik a fizetését.

Több tízmillió mérföldnyire a történtektől Porus megpillantotta a fehér Rigelt, és valami belemarkolt a szívébe.

B típusú reakció - nosztalgia: a Rigellel és az ifjúkori élményekkel kapcsolatos feltételes reflex...

Szavak, kifejezések, egyenletek futottak át nyugtalan agyán, de ettől függetlenül boldognak érezte magát. Kis idő múlva az ember győzedelmeskedett a pszichológus felett, és Porus felhagyott azzal, hogy a kritikátlan boldogság felsőbbrendű örömét elemezze.

Két éjszakával korábban ébredt fel alvási periódusából csak azért, hogy landolás előtt egy pillantást vethessen a Hanlonra, a Rigel negyedik bolygójára, az otthonára. Ott, azon a világon, egy csendes tenger partján áll kétszintes kis háza. Kicsi ház, nem akkora monstrum, amekkora az arcturusiaknak meg a többi bököm humanoidnak kell.

Már javában nyár van, s a ház bizonyára a Rigel gyöngyházfényében ragyog, nem durva sárgás-vörösben, mint az arcturusi házak. Mennyivel megnyugtatóbb ez!

És - majdnem felkiáltott a gondolatra - rögtön az első éjszaka telezabálja magát roston sült tryptex-szel. Már két éve, hogy nem ízlelte, és a felesége készíti a rendszerben a legjobb tryptex-et.

A felesége gondolatára egy pillanatra összerezzent. Nem volt tisztességes a részéről, hogy erre a két évre itthon hagyta őt, de így kellett lennie. Még egyszer az előtte heverő papírokra pillantott. Az ujjai kissé megremegtek, amikor közéjük túrt. Az egész napot azzal töltötte, hogy megpróbálta kikalkulálni a reakcióit azok után, hogy két éve nem látta őt, s az eredmény nem volt kellemes.

Nina Porus zabolátlan szenvedélyű asszony, jobb lesz, ha alaposan felkészül.

Gyorsan megtalálta a tömegben. Mosolygott. Jó volt megpillantani, még ha a számításai hosszú és komoly viharokat jósoltak is. Még egyszer átgondolta, amit mondani akart neki, és az utolsó pillanatban még változtatott rajta.

Akkor a felesége is észrevette őt. Vadul integetni kezdett és a tömeg elé furakodott. Mire Porus észbe kapott volna, már ott állt előtte. Gyengéd ölelésétől egészen meglepődött és elérzékenyült.

Egyáltalán nem erre a reakcióra várt! Valami nem stimmel!

Felesége ügyesen átvezette a riporterek tömegén a stratokocsihoz, és egyfolytában hadart.

- Tan Porus, már azt hittem, sosem látlak többé. Olyan jó, hogy megint itt vagy velem; el sem tudod képzelni. Itthon minden a legnagyobb rendben van, de nélküled természetesen semmi sem ugyanaz.

Porus zöld szeme megvillant. Ez a szöveg egyáltalán nem illett Ninához. A pszichológus kifinomult fülének sokkal inkább úgy hangzott, mint egy őrült szertelen, összefüggéstelen hadarása. Még annyira sem tért magához, hogy a szünetekben válaszképpen dörmögjön valamit. A tengerparti házig tartó úton mindvégig az ülésbe süppedve inkább az alattuk elsuhanó tájat figyelte, és a levegő süvítését hallgatta.

Nina Porus vidáman csacsogott; csacsogásának egyetlen normális jellemvonása az volt, hogy végig egyenletesen, zökkenőmentesen beszélt.

- És persze drágám, elkészítettem egy egész tryptexet, mindkét felét jól átsütöttem, és szarnisszal körítettem. És, ó, igen, hallottam a tavalyi afférodról ott azon az új bolygón - hogy is nevezted, Földnek? Olyan büszke voltam rád. Azt mondtam magamban...

És így tovább, mígnem szavai egyetlen összefüggő hangfolyammá nem olvadtak.

Mi van a könnyekkel? Hol marad a szemrehányás, a fenyegetés, a szenvedélyes önsajnálat?

Tan Porus úgy érezte, a vacsora kész kínszenvedés a számára. Csak meredt maga elé a tányérján tornyosuló tryptex-re, és furcsa módon étvágytalanságot érezve azt mondta:

- Ez azokra az időkre emlékeztet, amikor az Arcturuson az elnök megbízottjával ebédeltem...

Belemerült a részletekbe, hosszasan ecsetelte, hogy mennyire élvezte, költői módon kiszínezte, hogy milyen élvezetes volt számára, és nem túl finoman kihangsúlyozta, hogy egyáltalán nem hiányzott neki a felesége, s végül egy utolsó, kétségbeesett tőrdöfésként mintegy mellékesen megemlítette, mennyire meglepődött azon, hogy az Arcturus rendszerében milyen sok rigeli nő található.

De a felesége a végén csak mosolygott:

- Csodálatos, drágám - lelkendezett. - Úgy örülök, hogy jól érezted magad. Egyél tryptex-et.

De Porus nem ette meg a tryptex-et. Az étel puszta gondolatára is émelygett. Egyetlen futó pillantást vetett a feleségére, majd a maradék büszkeségét latba vetve felállt, és visszavonult a szobájába.

Darabokra tépte az egyenleteit, és beleroskadt a karosszékébe. Megpróbálta lecsillapítani a dühét, mert nyilvánvaló volt, hogy Ninával történt valami. Valami borzalmasan rossz! Még ha beleszeretett is valakibe - ez volt első pillanatban a kézenfekvő magyarázat -, az sem okozott volna ilyen forradalmi változást a jellemében.

A hajába túrt. Ennél sokkal meglepőbb dologra utaló rejtett feszültséget érzett... de nem tudta, mit. Tan Porus minden vagyonát odaadta volna, ha a felesége akkor belép, és tesz egy - csak egyetlen - kísérletet arra, hogy letépje a skalpját, mint a régi időkben...

Odalent az ebédlőben Nina Porus szemében alattomos fény villant.

Lor Haridin letette a tollat, és azt mondta:

- Gyere be!

Kinyílt az ajtó, és a barátja, Eblo Ranin lépett be. Leseperte az asztal sarkát, és ráült.

- Haridin, van egy ötletem. - Úgy suttogott, mint akit bűntudat gyötör.

Haridin gyanakvóan pillantott rá.

- Mint amikor rejtett csapdát állítottál az öreg Obelnek?

Ranin vállat vont. Az után a nagyszerű munka után két teljes napig bujkált a szellőző kürtőjében.

- Nem, ez törvényes. Figyelj, Porus rád bízta a tintahalat, ugye?

- Ó, értem már, miben sántikálsz. Nem fog menni. Csak etethetem, ennyi az egész. Ha csak összecsapnám a kezem, és a tintahal megváltoztatná a színét, Porust megütné a guta.

- Az űrbe vele! Végül is parszekekre van innen. - Ranin elővette a J. G. P. egy kéthónapos példányát, és visszahajtotta a borítóját. - Nem kísérted figyelemmel Livell kísérleteit a Procyon U-n? Tudod... ultraibolya sugárzás nélküli mágneses mezők.

- Nem az én területem - mordult fel Haridin. - Hallottam róla, de ez minden. Mi van vele?

- Nos ez egy E-típusú reakció, ami akár hiszed, akár nem, gyakorlatilag minden esetben Fimban-effektust hoz létre, különösen a magasabb rendű gerinceseknél.

- Hm!

- Na már most, ha kipróbálnánk a tintahalakon...

- Nem, nem, nem, nem! - Haridin vadul megrázta a fejét. - Porus letörné a derekamat. Hatalmas csillagok és apró meteorok, hogy kitekerné a nyakamat!

- Figyelj, te féleszű, nem Porus mondja meg, mit csinálj a tintahalakkal. Frian Obelé az utolsó szó. Ő a Pszichológiai Választmány feje, nem Porul. Csak annyit kell tenned, hogy kéred az engedélyét, és ő meg fogja adni. Köztünk maradjon, a tavalyi Homo Sol eset óta látni sem bírja Porust.

Haridin elbizonytalanodott.

- Kérd meg te.

Ranin köhintett.

- Nem. Egészében véve talán jobb, ha nem teszem. Él még benne a gyanú, hogy én állítottam azt a rejtett csapdát, jobb, ha nem kerülök az útjába.

- Hm. Hát jó... rendben van.

Lor Haridin úgy nézett ki, mint aki két hete nem aludt - ami azt bizonyítja, hogy a külső olykor sok mindent elárul.

Eblo Ranin türelmes kedvességgel pillantott rá, és felsóhajtott.

- Figyelj! Leülnél, kérlek? Santin ugye ma végre eredményre jutott?

- Tudom, tudom, de ez olyan megalázó. Hét évig foglalkoztam magasabb matematikával. S most valami ostoba hibát követtem el, amire nem jövök rá.

- Talán nem jó helyen keresed.

- Ne légy ostoba. A válasz az, hogy lehetetlen. Lehetetlennek kell lennie. Annak kell lennie. - Összeráncolta magas homlokát. - Ó, azt sem tudom, mit higgyek.

Továbbra is arra koncentrált, hogy kisimítsa maga alatt a takarót, s közben keserűen elmélázott. Hirtelen felült.

- Itt vannak ezek az időintegrálok. Én mondom, nem lehet velük dolgozni. Kikeresed őket a táblázatból, de alig találod meg a helyes címszót, ráadásul tizenhét lehetséges választ kapsz. Neked kell kitalálnod, hogy melyik az, aminek értelme van, és - Arcturus segíts! vagy mindegyik jó, vagy egyik sem! Ha esetünkben végigfuttatod mind a nyolcon, annyi permutációt kapsz, hogy az kitart életed végéig. Rossz válasz! Csoda, hogy túléltem az egészet.

A pillantás, amit Helo: Időintegrál táblázatok című vaskos munkájára vetett, Ranin legnagyobb meglepetésére nem perzselte meg a könyv borítóját.

Jelzőfény villant, és Haridin az ajtóhoz ugrott. Kikapta a küldönc kezéből a csomagot, és vadul feltépte.

Az utolsó oldalra lapozott, és elolvasta Santin megjegyzését:

"A számításaid helyesek. Gratulálok - de ne csapd le Porus fejét! Inkább azonnal lépj kapcsolatba vele." Ranin a másik válla fölött elolvasta, azután egy hosszú percig egymásra néztek.

- Helyes volt - nyögte Haridin duzzadt szemmel. - Találtunk valamit, amit a képzeletbelivel nem lehet összeegyeztetni. A megjósolt reakciót kaptuk meg, de az tartalmaz egy képzeletbeli mennyiséget!

A másik nyelt egyet, és elhessegette bódulatát.

- Hogy értelmezed ezt?

- Hatalmas űr! Hogy a galaxisba is tudnám? Meg kell nyernünk Porust, ez minden.

Ranin pattintott az ujjával, és megragadta a másik vállát.

- Ó nem, nem kell. Ez a mi nagy lehetőségünk. Ha ezt keresztül tudjuk vinni, hatalmasat kaszálunk. - Izgalmában dadogni kezdett. - Ó, Arcturus! Bármely pszichológus kétszer is odaadná az életét egy ilyen lehetőségért.

A dracói tintahal nyugodtan úszkált a medencéjében, nem zavarták a körötte tornyosuló szolenoidok. A tekergőző vezetékek, az elektromos elektródák, a fellógatott merkúrium-gőz lámpák mit sem jelentettek számára. Baromi nyugalommal majszolta maga körül a tengeri páfrány leveleit, s elégedett volt a világgal.

Nem úgy a két pszichológus, Eblo Ranin a bonyolult berendezések közt rohangált, az utolsó pillanatban még egyszer ellenőrizni akart mindent. Lor Haridin ezalatt a körmét rágta.

- Minden be van állítva - lihegte Ranin, és kimerülten megtörölte gyöngyöző homlokát. - Fűtsünk be neki!

A merkúrium-gőz lámpák kigyulladtak, és Haridin összehúzta a függönyt. A vörös nélküli hideg fényben két zöld arc figyelte közvetlen közelről a tintahalat. Az lomhán úszkált, meleg rózsaszín teste feketére változott a merkúrium-fényben.

- Add rá a kakaót - suttogta Haridin rekedten. Halk kattanás hallatszott, de ez volt minden.

- Semmi reakció? - kérdezte Ranin félig-meddig önmagától. Azután amikor a másik közelebb hajolt, visszatartotta a lélegzetét.

- Valami történik a tintahallal. Mintha világítana vagy a szemem káprázik?

A derengés most láthatóvá vált, aztán mintha leválna az állat testéről, s önálló gömb alakot venne fel. Hosszú percek teltek el.

- Valamilyen sugárzást bocsát ki, erőteret vagy mezőt - nevezd aminek akarod -, ami, úgy látom, folyamatosan növekszik.

Nem tudták, mi az, és nem is erre számítottak. Megint csak vártak és figyeltek.

Azután Ranin tompán felkiáltott, és megragadta Haridin könyökét.

- Sistergő üstökös, ez meg mit csinál?

A gömb alakú csillogás vagy micsoda egy pszeudolábat eresztett. Ahol ez a fényes jelenség hozzáért a hajladozó páfrány leveléhez, az megbarnult és elhervadt!

- Kapcsold ki az áramot!

Egy kattanás, és a merkúrium-gőz lámpa kialudt, az árnyak eltűntek, és a két alak idegesen egymásra meredt.

- Mi volt ez?

Haridin a fejét rázta.

- Nem tudom. Valami egészen őrületes dolog. Ilyet még sose láttam.

- Te sem láttál még képzeletbeli tényezőt egy reakcióegyenletben, ugye? Mindenesetre én sem gondoltam, hogy a táguló mezőnek van bármilyen ismert energiaformája...

Hatalmasat sóhajtott, és leült a tintahal tartályának peremére. A puhatestű mozdulatlan volt, de körülötte a páfrány hervadtan lógott.

Haridinnek elakadt a lélegzete. Széthajtogatta a páfrányokat, és ott találta a homályos derengést: már elfoglalta a fél medencét. Apró, görbe fénycsápok nyúltak ki belőle a páfrány felé, s az egyik túlnyúlva a tartályon, az asztalra kúszott.

A rémülettől Ranin hangja kellemetlen károgássá változott.

- Utóreakció. Nem tesztelted a Wilbon-teorémát?

- Hogyan tudtam volna? - Haridin szíve hevesen kalimpált, s kiszáradt szája nehezen formálta a szavakat. - Wilbon teorémájának semmi köze az egyenletek képzeletbeli tényezőihez. Kihagytam.

Ranin lázasan munkához látott. Kirohant a helyiségből, és a saját laboratóriumából egy visítozó, mókusféle állattal tért vissza. Gyorsan az asztalra dobta, a fénycsáp útjába, és egy hosszú vonalzóval a helyén tartotta.

A fényes nyaláb valamilyen módon érzékelte az élet jelenlétét, és feléje szúrt. A kis rágcsáló éles hangon felvisított, majd ernyedten összeroskadt. Két másodperc múlva megrezzent és összezsugorodott.

Ranin káromkodott, és nagyot kiáltva eldobta a vonalzót, mert a fénycsáp - most kissé vastagabb és fényesebb - lassan feléje kezdett kúszni.

- Várj! - kiáltotta Haridin. - Ez majd segít!

Azzal kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy krómozott Tonite pisztolyt. A fegyver hajszálvékony, vörös fénysugara a tintahal felé szúrt, és az erőtérgömb peremén hangtalan robbanással felvillant. A pszichológus újra és újra tüzelt, azután benyomva tartotta a ravaszt, és a pusztítás csak akkor maradt abba, amikor elengedte.

De a homályos derengés sértetlen maradt. Már az egész tartályt megtöltötte. Minden páfrány elpusztult.

Minden simán ment - a humanoidok nagy tömegben nem feltétlenül jelentenek okot a pánikra, leszámítva a Sol bolygóin élő fél-zseni, fél-humán fajt -, és az Univerzum evakuálása fennakadás nélkül történt meg.

- Egyetlen hülye - közölte az öreg Mir Deana, az Arcturus U kiemelkedő fizikusa - több kérdést tud feltenni, mint amennyit száz bölcs meg tud válaszolni. - Megvakarta bozontos szakállát, majd megvetése jeléül hangosan megszívta az orrát.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Frian Obel élesen, és zöld vegai bőre elsötétült a haragtól.

- Áttételesen csak annyit, hogy egyetlen ostoba pszichológus nagyobb bajt tud okozni, mint amekkorát ezer fizikus helyre tud hozni.

Obel dühösen visszatartotta a lélegzetét. Neki saját véleménye volt Haridinről és Raninról, de egy ilyen béna agyú fizikus mit tudhat...

Qual Wynnek, az univerzum elnökének köpcös alakja közeledett feléjük. Alig kapott levegőt, és lihegve beszélt:

- Beszéltem a Galaktikus Kongresszussal, és azt mondták, elrendelik az egész Elron kiürítését, ha szükséges. - Mintegy mentegetőzve tette hozzá: - Nem tehetünk semmit?

- Egyelőre semmit - sóhajtott Mir Deana. - Csak annyit tudunk, hogy a tintahal valamilyen pszeudo-eleven sugármezőt bocsátott ki, aminek nem voltak elektromágneses jellemzői. A terjedését nem tudtuk megállítani, hiába próbálkoztunk anyaggal, vákuummal. A fegyvereink nem tettek kárt benne, mert a mezőn belül a valós tér-idő sajátosságai nem érvényesek.

Az elnök aggódva rázta meg a fejét.

- Rossz, nagyon rossz! Ugye Porusért elküldtek már? - Szavai úgy hangzottak, mintha ez volna számára az utolsó szalmaszál.

- Igen - mordult fel Frian Obel. - Porus az egyetlen, aki igazán ismeri a tintahalakat. Ha ő nem tud segíteni, akkor senki. - Az egyetem fehér épületeire bámult, ahol a fél campusban elszáradt a fű, és a fák is üszkös csonkként meredeztek.

- Gondolja - fordult az elnök ismét Deana felé -, hogy a mező képes interplanetáris méreteket ölteni?

- Sistergő nova, nem tudom, miről beszél - csattant fel Deana, és idegesen elfordult.

Sűrű csend támadt körülöttük.

Tan Porus mély apátiába süllyedt. Nem vette észre a feje felett sziporkázó színpompás csillogást. Nem hallotta a kellemes hangokat sem, amik betöltötték az auditóriumot.

Csak egyetlen dolgot tudott: rábeszélték, jöjjön el a koncertre. A koncert valóságos átok volt számára, és házassága húsz esztendeje alatt oly ügyesen sikerült elkerülnie őket, hogy azt bármelyik pszichológus megirigyelhetné. És most...

Kábulatából a háta mögül hirtelen felhangzó disszonáns hang riasztotta fel.

A bejáratnál, ahonnan a hangzavar támadt, a jegyszedők kétségbeesetten lengették egyenruhás karjukat, majd egy metsző hang harsant:

- Sürgős ügyben érkeztem az Arcturusról, az Elron Galaktikus Kongresszusától. Tan Porus a helyiségben van?

A pszichológus felpattant székéből. Sűrű bocsánatkérések közepette igyekezett a gondviselés küldötte elé. Azonnal feltépte az üzenet borítékját, amit a küldönc nyújtott át neki, és olvasni kezdte. A második mondat után lelkesedése alábbhagyott. Amikor végzett, felemelte tekintetét, de csak zöld szeméből sugárzott némi élet.

- Mikor indulhatunk?

- A hajó már vár bennünket.

- Akkor gyerünk!

Egy lépést tett előre, majd megállt. Egy kéz megragadta a könyökét.

- Hová mész? - kérdezte a felesége. Hangjának metsző éle volt.

Tan Porus egy percig nem kapott levegőt. Már előre látta, mi fog történni.

- Drágám, azonnal az Elronra kell mennem. A világ, vagy talán az egész galaxis sorsa forog kockán. El sem tudod képzelni, milyen fontos ez most. Mondhatom neked...

- Rendben van. Veled megyek.

A pszichológus fejet hajtott.

- Igen, drágám - lehelte. Felsóhajtott.

A pszichológiai választmány egy emberként hímezett-hámozott, majd kétkedő pillantást vetett az előttük álló nagyléptékű grafikonra.

- Őszintén szólva, uraim - folytatta Tan Porus -, én magam sem vagyok benne teljesen biztos, de... nos, mindannyian láttuk a következményeket, és ellenőriztük is. Ez lehet az egyetlen stimulus, ami semlegesítheti a reakciót.

Frian Obel idegesen simogatta az arcát.

- Igen, matematikailag ez világos. A hidrogénion aktivitásának pH3 fölé történő emelése Demane-integrálhoz vezet, az pedig... De figyeljen, Porul, mi nem a tér-idővel dolgozunk. A matematika lehet hogy nem alkalmas erre... talán semmi sem alkalmas.

- Ez az egyetlen lehetőségünk. Ha a normális téridőben akarunk elbánni vele, akkor legfeljebb savval önthetjük le, vagy Tonite sugárral pörkölhetjük meg. Nincs más választásunk, mint élni a lehetőséggel...

Egy erőteljes hang szakította félbe.

- Azt mondom, vágjunk bele. Az sem érdekel, ha tíz konferenciát hagyok is ki.

Qual Wynn potrohos alakja állt az ajtóban. Porust kereste, és amikor megtalálta, odament hozzá.

- Porus, azt hiszem, meg fogok őrülni. A parlament mint az egyetem elnökét, engem hibáztat a történtekért, Deana meg most azt mondja... - hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy Mir Deana mögötte áll, és csendben figyel.

- A mező most már több mint ezer négyzetmérföldnyi területet fed be, és folyamatosan növekszik. Úgy tűnik, kétségtelenül képes bolygóközi méreteket is ölteni, ha úgy tartja kedve, és akár megtöltheti a csillagközi teret is.

- Halljátok ezt? Halljátok ezt? - Wynn szinte rángatódzott aggodalmában. - Nem tudtok valamit tenni? A galaxis a végzetéhez közeledik, én mondom, ez a vég!

- Ó, maradj a nadrágodban - mordult rá Porus -, minket meg hagyj, hadd foglalkozzunk ezzel. - Deanához fordult. - A fizikusaik nem végeztek elemzéseket arra vonatkozóan, hogy a mező milyen sebességgel hatol át különféle anyagokon?

Deana kimérten bólintott.

- Az áthatolás sebessége fordítottan arányos a sűrűséggel. Az ozmium, irídium és a platina a legjobb. Az ólom és az arany a legkönnyebb.

- Jó! Ez tetszik. Akkor már csak egy ozmium-páncél ruhára van szükségem, meg egy ólomüveg sisakra. Mindkettő jó vastag legyen.

Qual Wynn igencsak meglepődött.

- Ozmium-páncél! Ozmium! Hatalmas csillagköd, gondoljon a költségekre!

- Gondolok rájuk - vetette oda Porus fagyosan.

- De az egyetemre fogják terhelni; ezek... - Az összegyúlt fizikusok reá szegeződő komor tekintetét látva kezdte felfogni a helyzetet. - Mikorra kéri?

- Tényleg maga akar menni?

- Miért ne? - kérdezte Porus bekászálódva az öltözékbe.

- A sisaküvegje - tájékoztatta Mir Deana - csupán egy óra hosszat áll ellen az energiamezőnek, de valószínűleg nem tartózkodik olyan sokáig a részecskesugárzásban. Nem tudom, sikerül-e.

- Emiatt majd én aggódom. - Kis szünet után bizonytalanul hozzátette: - Egy perc, és készen vagyok. Előtte még szeretnék a feleségemmel beszélni - négyszemközt.

A beszélgetés rövid volt. Azon ritka alkalmak egyike esett meg Tan Porus-szak amikor el tudta felejteni, hogy ő pszichológus, és amit mondott, az a szívéből jött, s még a másik természetes reakcióira is figyelemmel tudott lenni.

Egy dolgot biztosan érzett - azt is inkább csak ösztönösen -, mégpedig azt, hogy a felesége nem fog elkeseredni vagy elérzékenyülni, és ebben igaza is lett. Csak az utolsó másodpercben sütötte le a szemét, és reszketett a hangja. Egy zsebkendőt rángatott elő a zsebéből, és kirohant a szobából.

A pszichológus utánabámult, azután lehajolt, hogy felvegye a könyvet, amit akkor vert le, amikor előkapta a zsebkendőt. Anélkül, hogy rápillantott volna, a tunikája belső zsebébe tette.

- Egy talizmán! - suttogta gonosz mosollyal.

Tan Porus egyszemélyes cirkálója süvítve belezúgott a "halál-mezőbe". A magányosság nyúlós érzése azon nyomban rátelepedett.

- Képzelődöm! Nem szabad felizgatnom magam.

Megvonta a vállát.

Körülötte halványan szikrázott a levegő, de azt is inkább csak érezte, mint látta. A jelenség bekúszott a hajóba is, és a rigeli pszichológus látta, hogy az öt eroni sármány, amit magával hozott, döglötten, zilált tollakkal fekszik a kalitka aljában.

- A "halál-mező" bejött - sziszegte. - Áthatolt a hajó acélburkolatán.

A cirkáló az ügyetlen leszállás következtében ráhuppant az egyetem tornapályájára, és Tan Porus esetlen ozmium-ruhába öltözött alakja kikászálódott a hajóból. Felmérte lehangoló környezetét. A lába alatti tarlótól a normális kék eget rejtő homályig minden halottnak tűnt.

Belépett a Pszichológia Tanszékre.

A laboratóriumában sötét volt, az árnyékolók még le voltak eresztve. Felhúzta őket, és alaposan szemügyre vette a tintahal medencéjét. A vízcserélő még működhetett, mert a tartály tele volt. Jóllehet ez az egyetlen dolog tűnt normálisnak. Azon a helyen, ahol egykor a tengeri páfrány virított, most csupán néhány rothadás-foltot látott. A tintahal mozdulatlanul feküdt a tartály fenekén.

Tan Porus felsóhajtott. Fáradt volt és kába. Hosszú percekig csak bámult maga köré, de nem látott semmit. Azután erőt vett magán, felemelte a kezében tartott üveget, és a címkéjére pillantott: 12 mólos hidroklór sav.

- Kétszáz köbcenti - morogta magában -, csak bele kell öntenem. Az majd leszorítja a pH-t, már amennyire a hidrogénion aktivitás itt jelent valamit.

Ügyetlenül matatott az órájával, majd felnevetett. Pontosan úgy érezte magát, mint aki becsípett.

Gyorsan összeszedte magát.

Csak pár percem van, hogy... mit is kell csinálnom? Nem tudom... valamit mindenesetre. Ezt bele kell öntenem.

- Beleönteni! Beleönteni! Belecsurgatni-csurigálni! - dalolta, mint valami ostoba gyerekdalt, miközben a savat a nyitott tartályba folyatta.

Tan Porus elégedett volt önmagával, és felnevetett. Kesztyűs kezével megkavarta a vizet, és tovább kacarászott. Még mindig énekelgette a dalocskát.

Akkor hirtelen észrevette, hogy a környezete megváltozott. Gyorsan körülnézett, és abbahagyta az éneklést. Mintha hideg vizet zúdítottak volna rá, úgy érte a felismerés. Az atmoszféra csillogása megszűnt!

Hirtelen mozdulattal lecsatolta a sisakot, és félredobta. Nagyokat lélegzett az áporodott, de nem mérgező levegőből.

Azzal, hogy besavazta a tartály vizét, tönkretette az erőtér forrását. A pszichológia tiszta matematikája újabb győzelmet aratott!

Kilépett ozmium-öltözékéből, és nagyot nyújtózott. A mellére nehezedő nyomás eszébe juttatott valamit. Elővette a vékony könyvecskét, és azt mondta:

- Ez a talizmánnak köszönhető! - Elnézően mosolygott saját bogarán.

De a mosoly az arcára fagyott, amikor megpillantotta a könyv címét.

Az így szólt: Alkalmazott pszichológia, középfokú kurzus, 5. kötet.

Mintha egy hatalmas súly kólintotta volna fejbe, Porus hirtelen mindent megértett. Nina két éve biflázza az alkalmazott pszichológiát.

Ez volt a hiányzó faktor. Számíthatott volna rá. Harmadfokú integrálokat kellett volna alkalmaznia, de... Lenyomta a kommunikátor gombját, és várta a kapcsolást.

- Halló, itt Porus! A halál-mezőnek vége! Legyőztem a tintahalat - megszakította a kapcsolatot, és győzedelmesen hozzátette: - és a feleségemet!

Különös módon - vagy talán nem is annyira - ez utóbbi győzelemnek kissé jobban örült.

A lélek alkata

Filozofikus hangulat ragadott el aznap reggel. Búbánatos emlékek fölött csóválva a fejem, halkan mormoltam: "Nincs szem, mely az arcból kiolvasná a lélek alkatát: olyan ember volt, hogy feltétlenül megbíztam benne."

Eléggé hűvös szombati reggel volt, és George társaságában éppen a helyi Buktafalóban ücsörögtünk az egyik asztal mellett. Emlékszem rá: George éppen második hatalmas, krémsajttal és ízes halhússal töltött szezámmagos buktáját kebelezte be éppen.

- Ez valamelyik olyan sztoridból való, amelyeket általában a kevésbé válogatós szerkesztők számára csapsz össze? kérdezte.

- Ez véletlenül Shakespeare - válaszoltam. - Méghozzá a Macbethből.

- Ó, persze, teljesen megfeledkeztem a kisstílű plagizálás iránti hajlamodról.

- Az nem kisstílű plagizálás, ha megfelelően választott idézettel fejezed ki magadat. Csak annyit mondtam ezzel, hogy volt egy barátom, akit a megfontoltság és a jó ízlés megtestesülésének tekintettem. Néhanap még egy kis pénzt is kölcsönöztem neki. És képzeld el, hogy mindezt nem azért tettem, mert a szakmáját illetően történetesen irodalomkritikus, mármint ha szakmának nevezhetjük e tevékenységet.

- Ám mindeme önzetlen cselekedeteidtől függetlenül egyszer csak eljött a pillanat, amikor a barátod a te valamelyik könyvedet is a kezébe vette; és persze kíméletlenül lehúzta - vigyorgott George.

- Ó - lepődtem meg -, hát olvastad a bírálatát?

- Ugyan dehogy. Csupán föltettem magamnak a kérdést, vajon milyen kritikára számíthatnak a te könyveid, és nyomban be is ugrott a helyes válasz.

- Hidd el, George, én nem is bántam igazán, hogy rossznak ítéli a könyvemet, legalábbis nem jobban, mint bármely más író méltatlankodott volna ilyen rosszindulatú kijelentések miatt. Ám amikor olyan kifejezéseket használt, mint például "aggkori elbutulás, úgy éreztem, hogy túlmegy minden határon. Az a kijelentése pedig, hogy a művem nyolcéveseknek való, de ők is jobban teszik, ha olvasása helyett inkább pilinckáznának, igazán övön aluli ütésként ért. - Itt fölsóhajtottam és megismételtem: - "Nincs szem, mely az arcból...

- Ezt már mondtad! - csapott le George azonnal.

- Olyan kedvesnek, barátságosnak és kisded jótéteményeimért olyan hálásnak látszott. Honnan sejthettem volna, hogy emögött egy gonosz, igazságtalan és istentelen alak rejtőzik?

- De hiszen kritikus! Hát hogyan lehetne más? - vetette közbe George. - Te, aki javíthatatlan anyaszomorító vagy! Hihetetlen, hogy téged ily nevetséges módon megcsúfoltak. Még szerencsétlenebb vagy, mint az én Vandevanter Robinson barátom valaha is volt, márpedig jobb, ha tőlem tudod, hogy kis híján fölterjesztették hiszékenységi Nobel-díjra. Roppant érdekes a története...

- Könyörgök - mondtam -, a kritika a New York-i Könyvismertető legutóbbi számában jelent meg... öthasábnyi keserű nyavalygás, halálos méreg és sűrű epe. Semmi kedvem hát egyik történetedhez se.

- Azt hiszem, mégis kedvedre lehet - mondta George -, és ha így van, helyesen ítélsz. Elterelheti a figyelmedet jelentéktelen nyavalyáidról.

Barátom, Vandevanter Robinson mindenki által komoly ígéretnek tekintett fiatalember volt. Jóképű, művelt, értelmes és alkotókész. A legjobb iskolákba járt, és egy bűbájos fiatal teremtésnek, Minerva Shlumpnak udvarolt.

Minerva az egyik keresztlányom, aki, mondanom se kell, fölöttébb vonzódott hozzám. A magam kifinomult erkölcsiségével rendelkező ember esetében persze visszás dolog, ha ellenállhatatlan szépségű ifjú hölgyektől eltűri, hogy babusgassák és az ölébe kéredzkedjenek, ám Minerva annyira bájos, olyan ártatlanul gyermeki, s ami a leglényegesebb, oly ellenállhatatlanul becéznivaló volt, hogy vele kivételt kellett tennem.

Természetesen sohasem az ifjú Vandevanter jelenlétében, akit vad féltékenység kínzott.

Érzelmeit egyszer oly megindítóan tárta föl előttem, hogy belesajdult a szívem.

- George bácsi - mondta -, gyermekkoromtól fogva az volt a vágyam, hogy beleszeressek egy erényes, érintetlenül tiszta és - ha szabad használnom a kifejezést - mennyeien ártatlan fiatal leányba. Minerva Shlump személyében, ha egyáltalán ajkamra vehetem isteni nevét, megtaláltam ezt az álombéli nőt. Ez az egyetlen dolog, ahol; tudom, nem érhet csalódás. Ha valaha rájönnék, hogy bizodalmam csorbát szenvedett, nem is tudom, hogyan élném túl.! Keserű vénember válna belőlem, aki semmi egyében nem lelhetne vigasztalást, mint hitvány földi javakban: a kastélyomban, a szolgáimban, a klubomban és gazdag örökségemben.

Szegény fiú! Minervában nem kellett csalódnia, ezt jól tudom, mivel amikor kéjesen fészkelődött az ölemben, könnyen tudomására hozhattam, milyen balszerencsét zúdítana rá a feslettség, hiszen ó volt az egyetlen személy, vagy jelenség, amely nem okozott keserves csalódást a fiúnak. A szerencsétlen ugyanis híján volt minden ítélőképességnek. Bár látszólag kegyetlenség ezt kimondanom, de olyan ostoba volt szegény, akárcsak te. Teljességgel képtelen volt kiolvasni a lélek alkatát. Igen, igen, tudom, hogy ezt már mondtad. Persze, kétszer is.

Az még különösen súlyosbította a helyzetét, hogy abban az időben Vandevanter a New York-i rendőrség újdonsült nyomozója volt.

Élete legnagyobb vágya volt (a tökéletes ara megtalálásán kívül), hogy nyomozó lehessen. Egyike azoknak a sasszemű, karvalyorrú úriembereknek, akiktől minden gazfickó retteg. E vágyától sarkallva elvégezte a kriminológiát Groton és Harvard egyetemén, majd aprólékosan végigolvasta mindazokat a fontos nyomozati beszámolókat, amelyeket olyan tekintélyek vetettek papírra, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie. Mindez tekintélyes családja befolyása és azon tény mellett, hogy egyik nagybátyja az idő tájt éppen Queens polgármestere volt, végül is bejutatta őt a testületbe.

Szomorú és váratlan dolog, hogy e területen nem járt sok sikerrel. Abban ugyan fölülmúlhatatlan volt, hogy karosszékében üldögélve kérlelhetetlen logikájú láncolattá állítsa össze a mások által megszerzett bizonyítékokat, ugyanakkor a teljesen képtelen volt arra, hogy információkat hajtson föl.

Sajnos befolyásolható volt, és bármit elhitt, amit mások állítottak. Még a leggyöngébb lábon álló alibit is elfogadta. A legközismertebb imposztornak is elegendő volt becsületszavát adnia, és Vandevanter máris úgy érezte, nem kételkedhet az igazmondásában.

Erről annyira közismert volt, hogy minden bűnöző, a legpitibb zsebtolvajtól a legrafináltabb politikai vagy gazdasági szélhámosig őt kívánta kihallgatónak.

- Vandevantert akarjuk! - óbégatták folyton.

- A telkem is kitálalom elé - erősködött a zsebmetsző. - Föltárom előtte a tényeket, olyan részletesen, ahogyan rajtam kívül. senki sem tudná - fontoskodott a politikai szédelgő.

- Tudomására hozom, hogy a százmillió dolláros költségvetési csekk merő véletlenségből hevert az aprópénzes rekeszben, és éppen szükségem volt némi borravalóra a cipőpucoló fiú számára - mondaná a gazdasági szélhámos.

Végeredményképpen bármihez nyúlt, kihullott a kezéből. Felmentő ujjal rendelkezett, egyik irodalmár barátomnak kifejezetten az ő esetére alkotott kifejezése szerint. (Persze nem emlékszél rá, ugye? No nem is rád hivatkozom. Tán csak nem vagyok olyan bolond, hogy irodalmárnak számítsalak!)

Ahogy múltak a hónapok, egyre csökkent a bíróságok terhelése, és számtalan búskomor betörő, útonálló és válogatott zsivány makulátlan angyalként térhetett vissza cimborái és bűntársai gyanakvó körébe.

Természetesen nem tartott soká, hogy New York dörzsöltjei megértsék a dolgot és jól kihasználják a helyzetet. Vandevanter alig két és fél éve volt a helyén, amikor rá kellett döbbennie, hogy megszokott kompániája lassanként szertefut, följebbvalói pedig rendre talányos vigyorral üdvözlik őt. Előléptetése még csak szóba sem került, pedig Vandevanter minden kínálkozó alkalommal nyaggatta miatta polgármester bácsikáját.

Úgy fordult hozzám, ahogy a bajba jutott fiatalemberek általában, menedéket keresve egy nagyvilági férfiú bölcsességének árnyékában. (Nem tudom, mit értesz azon, kedves öregem, hogy nem tudnék-e egy ilyet ajánlani. Kérlek, ne tereld el a figyelmemet holmi sületlenségekkel.)

- George bácsi - fordult hozzám -, azt hiszem, komoly bajba keveredtem. (Mindig is George bácsinak szólított, bizonyára amiatt, hogy egy nevezetességgel áll szemben, kinek nemességét jól ápolt fehér fürtjei is kifejezték, ellentétben a te gyalázatosan elhanyagolt gyapjas csimbókjaidtól.?

- George bácsi - mondta tehát -, úgy tűnik, valami megmagyarázhatatlan akadály gördült az előléptetésem útjába. Még mindig nulla osztályú, kezdő nyomozó vagyok. Az irodám a folyosó végén van, és a vécékulcsom nem nyitja a zárat. Tudod, én nem is törődnék vele, de az én édes Minervám az ő romlatlan együgyűségével arra gyanakszik, hogy ez az én tehetségtelenségemet jelentheti, amely gondolattól kicsiny szíve csaknem megszakad. "Semmi kedvem férjhez menni egy kudarcmatyihoz - mondogatja összecsücsörített szájacskájával. Meg: - Az emberek kinevetnének:

- Talán az okát is tudod, Vandevanter fiam, miért kerültél bajba? - kérdeztem.

- Sejtelmem sincs. Rejtélyes számomra a dolog. Elismerem, hogy egyetlen ügyet sem oldottam meg, de nem hiszem, hogy ez lenne a probléma. Senkitől sem várható el, hogy mindet megoldja, nem igaz?

- És a többi detektív legalább földerített néhányat? - faggattam tovább.

- Igen, néha sikerül nekik, de a módszereik a lelkem mélyéig megráznak. Olyan undok hitetlenség jellemző rájuk, olyan szánalmas szkepticizmus, olyan ízléstelen fölényességgel merednek a szerencsétlen vádlottakra, miközben azt recsegik: "No persze!" Vagy: "Mondod te!" És ezzel csak megalázzák őket. Ez csöppet sem méltó Amerikához.

- De nem lehetséges, hogy a vádlottak hazudnak is néha, és eleve szkeptikusan kell bánni velük?

Vandevanter ezen elgondolkodott egy pillanatra.

- Nos, azt hiszem, ilyesmi is előfordulhat. De micsoda sötét gondolat!

- No, rendben van - mondtam -, hadd gondolkozzam ezen egy kicsit.

Aznap este megidéztem Azazelt, azt a kétcentis földönkívülit, aki már egy-két alkalommal hasznomra vált fejlett tudományával. Nem emlékszem, beszéltem-e róla már neked, de... szóval igen? Valóban?

Egyszóval megjelent az íróasztalomon lévő kis elefántcsont körön, amely mellett az űrkaput működésbe hozó speciális füstölőt égettem, amikor a megfelelő mértani alakzatokat is létrehozták a... a részletek azonban maradjanak titokban.

Hosszú, libegő köpeny volt rajta, legalábbis hosszúnak és bőnek tűnt ahhoz a két centiméterhez képest, amekkorácska volt a farka tövétől a szarva hegyéig. Az egyik karját magasba emelte, és sápítozó hangján mondott valamit, mialatt a farkával jobbra-balra csapkodott. Látszott vájta, hogy még mindig valami fontos dolga jár az eszében. Olyan alak, aki folyton valami lényegtelen apróság miatt tüsténkedik. Úgy látszik, sohasem kaphatom már el békés pihenés vagy. méltóságteljes semmittevés közben. Állandóan piti ügyeken szorgoskodik, és dühös azért, mert félbeszakítottam.

Ez alkalommal azonban rögtön tudomásul vette a jelenlétemet, leengedte a karját, és elmosolyodott. Legalábbis azt hiszem, hogy mosolygott, mivel nem könnyű kivenni az arcvonásait. Amikor pedig egyszer nagyítólencsével próbáltam jobban megvizsgálni, érthetetlen haragra gerjedt.

- Jól megy a dolog, örülök a változásnak. Tudom már, mit kell mondanom, és biztos vagyok a sikerben.

- Miféle sikerben, ó, hatalmas pír, bár minden cselekedetedet holtbiztos siker koronázza. (Nyilvánvalóan kedveli az efféle dagályosságokat. E tekintetben különös módon hasonlít hozzád.)

- Politikai hivatalra pályázom - jelentette ki dölyfösen. Várhatóan megválasztanak grodfogóvá.

- Megkérhetnélek alázatosan, hogy oszlasd el tudatlanságomat, és világosíts föl a grod mibenlétéről?!

- Nos, a grod egy apró háziállatka, amelyet szívesen tartanak kedvtelésből a fajtámbéliek. Némelyiküknek azonban nincs tartási engedélye, azokat szedi össze a grodfogó. A kis nyavalyások persze ördögien ravaszok és elszántan csökönyösek, ezért aztán nagy erő és ész kell a feladat sikeres végrehajtásához. Vannak, akik fintorognak, és azt mondják: "Azazel nem is való grodfogónak", de nekem föltett szándékom, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét... különben most éppen miben lehetek a segítségedre?

Elmagyaráztam a helyzetet, mire Azazel láthatóan meglepődött.

- Azt akarod mondani, hogy a ti nyomorúságos világotokon az emberek képtelenek megállapítani a másikról, hogy kijelentései egybeesnek-e az objektív valósággal?

- Van egy szerkezet, amit "hazugságvizsgálónak" hívunk dicsekedtem. - Méri a vérnyomást, a bőr elektromos vezetőképességet meg ilyeneket. Ki tudja mutatni a hazugságot, de előfordul, hogy csak idegességre és feszültségre lel, és azt is hazugságnak tekinti.

- Igen ám, de minden élőlényben, amely eléggé intelligens a valóság elferdítéséhez, léteznek bizonyos belső mirigyfunkciók, vagy ezzel ti nem vagytok tisztában?

Erre a kérdésére inkább nem feleltem.

- Tudnál-e segíteni valahogyan nulla osztályú nyomozónknak, Robinsonnak, hogy érzékelje ezeknek a mirigyeknek a működését?

- Mármint a ti durva gépezeteitek nélkül? Csupán a saját tudatfunkcióira támaszkodva?

- Igen.

- Tisztában vagy vele, hogy a ti fajtátok egy példányának a tudatába óhajtod, hogy beavatkozzam?

- Igen, tisztában vagyok.

- Akkor hát megpróbálom. De el kell vinned hozzá engem, vagy őt kell elhoznod hozzám, de akár így, akár úgy, lehetővé kell tenned, hogy megismerjem őt.

- Ez természetes.

Így is történt a dolog.

Vandevanter talán egy hét múlva keresett föl újra. Patríciusi arcán komor kifejezés uralkodott.

- George bácsi - szólított meg -, rendkívül szokatlan dolog történt. Egy fiatalembert hallgattam ki; aki részt vett egy italboltba való betörésben. A lehető legapróbb részletességgel elmesélte, hogy mély gondolatokba merülve haladt el az italbolt előtt, éppen szörnyű fejfájástól szenvedő édesanyja járt az eszében. A fejfájás azután tört rá szegényre, hogy óvatlanul elfogyasztott fél üveg gint. Belépett az. üzletbe, hogy megérdeklődje, bölcs dolog-e gyakorta gint fogyasztani, hasonló mennyiségű rum után, amikor a tulajdonos, számára teljesen érthetetlenül, a markába nyomott egy pisztolyt, majd a pénztárból kiemelt bankjegyköteget felé nyújtotta, amit a fiatalember döbbent zavarában elfogadott, éppen akkor, amikor a boltba belépett egy rendőr. Elmondása szerint azt hitte, hogy az összeg némi kárpótlás a szegény anyja által kiállt szenvedések fejében. Miközben mindezt föltárta előttem, egyszer csak az a különös érzés töltött el, hogy... izé... füllent.

- Valóban?

- Igen. Ez a legelképesztőbb dolog, amelyet eddig tapasztaltam. - Vandevanter suttogóra fogta a hangját. - Nemcsak azt tudtam valahogyan, hogy a fiatalembernél már ott volt a pisztoly, amikor belépett, hanem még azt is, hogy az anyjának nem is fájt a feje. El tudod képzelni, hogy valaki az anyjáról füllentsen?

A közelebbi vizsgálat kiderítette, hogy Vandevanter ösztöne helyesen ítélt minden részletet illetően. A fiú valóban valótlanságot állított az anyjáról.

Ettől a pillanattól Vandevanter képességei fokozatosan kibontakoztak.

Egy hónapon belül a hazugságok kiderítésének fürge, éles szemű és könyörtelen gépezetévé vált.

Az egész ügyosztály tátott szájjal bámulta, amint egyik vádlott a másik után vallott kudarcot Vandevanter. félrevezetésében. Semmiféle mese nem állta meg a helyét például arról, hogy a vádlott éppen imáiba merült, amikor eltűnt a pénz a templom perselyéből. Villámgyorsan lelepleződtek azok az ügyvédek is, akik merő vigyázatlanságból saját irodájuk fölújításába fektették be az árvák takarékbetéteit. A könyvelők, akik telefonszámként próbálták föltüntetni "adóköteles" jelzetű tételeiket, saját szavaik csapdájába estek. A drogkereskedők, akik a helyi kávéházban markoltak föl öt kiló heroint, holmi cukorpótlónak hívén, pillanatok alatt kérlelhetetlen logikájának foglyai lettek.

Lassacskán mindenki csak "Vandevanter, a győzedelmes" néven emlegette, és a parancsnok a felsorakozott testület tapsának kíséretében nyújtott át neki egy, a zárba; illő vécékulcsot, arról nem is beszélve, hogy irodáját is áthelyezték a folyosó végéről.

Éppen gratuláltam magamnak, hogy ilyen szépen mennek a dolgok, és Vandevanter biztos sikerének tudatában végre feleségül veheti a bájos Minerva Shlumpot, amikor maga Minerva jelent meg lakásom ajtajában.

- Ó, George bácsi! - suttogta elhalón, egész csinos testében reszketve. Látnivalóan az ájulás határán volt már. Megragadtam és szorosan magamhoz öleltem hosszú percekre, mire eldöntöttem, melyik karosszékbe is helyezzem el.

- Mi történt, aranyom? - kérdeztem lassan távolodva el tőle, sőt még a ruháját is megigazgattam, hogyne legyen olyan rendetlen.

- Ó, George bácsi! - sóhajtotta, miközben csillogó szempilláiról könnycseppek gördültek lefelé. - Vandevanter!

- Csak nem ő bántott meg szokatlan és tolakodó ajánlatokkal?

- Ó, nem, George bácsi. Túlságosan is kifinomult egyéniség ő ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjék az esküvő előtt, bár óvatosan tudomására hoztam, hogy megértem, ha bizonyos hormonális hatások olykor eluralkodnak a fiatalembereken, és én kész vagyok megbocsátani neki, ha mégis ostobaságokra ragadtatná el magát. De a biztatás ellenére tökéletesen uralkodik magán.

- Akkor hát mi a baj, Minerva?

- Jaj, George bácsi... fölbontotta az eljegyzésünket.

- Teljesen hihetetlen. Nem létezik két jobban összeillő ember. De hát miért?

- Azt mondja, hogy én... izé... pontatlanságokat beszélek. Rakoncátlan ajkam megformálta a szót:

- Hazudsz? Minerva bólintott.

- Ez a gonosz szó ugyan nem hangzott el a szájából, de lényegében erre gondol. Éppen ma reggel történt, hogy rám emelte rajongástól fűtött tekintetét, és megkérdezte: "Mondd, szerelmem, töretlenül hűséges voltál hozzám?" S én, mint mindig, érzelmesen válaszoltam neki: "Oly hű, mint naphoz a napsugár, mint rózsához a szirma: Ekkor összeszűkült a szeme, és haragos tekintettel így szólt: "Hmm, a szavaid nem felelnek meg a valóságnak. Ugyan, ne lódíts!" Olyan volt ez számomra, mint az arculcsapás. "Vandevanter, én kedvesem, mit beszélsz?" - kérdeztem. "Jól hallottad felelte. - Csalódnom kellett benned, útjaink örökre elválnak." Ezzel elrohant. Most mit tegyek? Mit tehetnék? Hol találok még egy ilyen sikeres embert?

Elgondolkodón válaszoltam:

- Ilyen kérdésekben Vandevanternek általában igaza van... legalábbis az utóbbi hetekben. És tényleg hűtlen voltál hozzá?

- Nem igazán - öntötte el halvány pír Minerva arcocskáját. - Mennyire nem igazán?

- Háát, jó pár éve, amikor még csak kis tizenhét éves csitri voltam, megcsókoltam egy fiút. Szorosan öleltem, azt elismerem, de csak azért, hogy meg ne szökjön tőlem, egyáltalán nem buja vonzalomból.

- Értem.

- Különben sem volt nagyon kellemes élmény. Nem nagyon. Miután Vandevanter megjelent az életemben, csodálkozva jöttem rá, mennyivel kellemesebb az ő csókja, mint amit korábban tapasztaltam, azzal a másik fiatalemberrel. Természetesen rajta voltam, hogy ismételten átéljem azt a kellemes érzést. Vandevanterrel való kapcsolatom ideje alatt időnként... teljes mértékben tudományos érdeklődésbál... más fiatalemberekkel is csókolóztam, meg akarván győződni róla, hogy egy, de egyetlenegy sem veheti föl a versenyt az én Vandevanteremmel. E kísérletek során, biztosíthatlak felőle, George bácsi, lehetővé tettem számukra, hogy kipróbálják a csókolózás minden módját és formáját, nem beszélve az öletésről és simogatásról, de soha, semmilyen téren még csak meg sem közelítették Vandevantert. És tessék, most mégis hűtlenséggel vádol!

- Milyen nevetséges! - vélekedtem. - Tévedés áldozata vagy, gyermekem. - Magam is megcsókoltam négyszer-ötször. - Lám, ebben sem leled olyan örömödet, mint Vandevanter csókjaiban, nem így van?

- Lássuk csak! - felelte, és ő is még négyszer-ötször megcsókolt, nagy igyekezettel és hozzáértéssel. - Hát persze hogy nem - jelentette ki végül.

- Most megyek és beszélek vele - mondtam.

Még aznap este fölkerestem a fiút a lakásán. Komor képpel ült a nappaliban, és revolverének újratöltésével foglalkozott.

- Csak nem öngyilkosságra készülsz? - fordultam hozzá. - Soha! - kiáltotta gúnyos kacajjal. - Ugyan, mi okom lenne az öngyilkosságra? Hogy elveszítettem egy hamis ékkövet? Egy hazudozót? Csak annyit mondhatok, megérdemelte, amit kapott.

- Tévedsz. Minerva mindig is hű volt hozzád. A keze, az ajka és a teste sohasem kapcsolódott más férfi keléhez, ajkához vagy testéhez, rajtad kívül.

- De én tudom, hogy nem így van - mormolta Vandevanter.

- Én pedig állítom, hogy így van! - erősködtem. - Hosszan elbeszélgettem a zokogó szűzzel, míg föl nem tárta előttem élete legrejtettebb titkait is. Egyszer, futólag csakugyan megcsókolt egy másik ifjút. Akkor ötéves volt, a fiú pedig hat, viszont azóta is egyfolytában marcangolja a lelkiismeret ballépése miatt. Többé soha nem került sor efféle malackodásra, s te is csupán erre a mozzanatra bukkanhattál a múltjában.

- Igazat beszélsz, George bácsi?

- Vesd csak rám tévedhetetlen és átható tekintetedet, s én kész vagyok elismételni az imént mondottakat. Azután döntsd majd el, igazat szóltam-e vagy sem!

Még egyszer elmondtam a mesémet, mire csodálkozón meredt rám.

- Pontos és való igaz, amit mondasz, George bácsi. Gondolod, hogy Minerva megbocsáthat még nekem valaha? - Hát persze - feleltem. - Térj vissza hozzá alázattal, s különben folytasd az alvilág rémeinek kíméletlen üldözését, minden italboltban, zavaros cégnél és a városháza folyosóin, de sohase méregesd többé átható tekinteteddel azt a nőt, akit szeretsz! Az igaz szerelem alapja a teljes bizalom, s neked tökéletesen meg kell bíznod benne.

- Úgy lesz, úgy lesz! - kiáltotta Vandevanter lelkesen. És azóta valóban így is van. Ma már a testület legismertebb nyomozója, előléptették félosztályú detektívvé, sőt még új irodát is kapott az alagsorban, közvetlenül a mosókonyha mellett.

Összeházasodtak Minervával, és ideális békességben élnek.

A fiatalasszony boldogságban úszva tölti életét, és Vandevanter csókjainak gyönyörteljes páratlanságát sűrűn és szorgalmasan ellenőrzi.

Akadnak pillanatok, amikor még arra is kész, hogy egy egész éjszakát eltöltsön egy-egy, a kutatásai szempontjából megfelelőnek tűnő, jóképű fiatalemberrel, de az eredmény mindig ugyanaz.

Csak Vandevanter a legjobb. Mára már két fiú anyja, az egyik még hasonlít is Vandevanterre.

Hát ennyit arról, öregem, hogy Azazel és az én ügyködésem kizárólag katasztrófához vezethet.

Ugyanakkor viszont - jegyeztem meg -, ha hitelt adok a történetednek, mégiscsak hazudtál Vandevanternek, állítván, hogy Minervának sohasem volt dolga másik férfival!

Csak azért tettem, hogy megmentsek általa egy ártatlan ifjú szüzet.

- És hogy lehet, hogy Vandevarrter nem leplezte le a hazudozásodat?

- Úgy vélem - törölte le George a krémsajt maradványait a szája széléről -, hogy ez csak vitathatatlan tekintélyemnek köszönhető.

- Az én elméletem egészen más - mondtam. - Azt hiszem, hogy sem magad, sem a vérnyomásod, a bőröd elektromos vezetőképessége vagy éppen rejtett hormonális folyamataid nem képesek többé az igazság és a hamisság megkülönböztetésére. És persze más sem tudja eldönteni, mikor hazudsz és mikor mondasz igazat.

- Nevetséges! - felelte George.

A pokol tüze

Az egybegyűltek izgatottan sustorogtak, mint egy új színházi bemutató első közönsége. Csupán egy maroknyi tudóscsapatot hívtak meg, a hadvezetés legjavát, néhány kongresszusi képviselőt és egy-két újságírót.

Alvin Horner, a Kontinentális Hírügynökség washingtoni irodájának tudósítója a Los Alamosból érkezett Joseph Vincenzo mellett foglalt helyet.

— Most aztán biztos tanulhatunk valamit — szólt oda szomszédjának.

Vincenzo végigmérte bifokális szemüvege mögül.

— A lényeget itt nem láthatja meg — mondta.

Horner a homlokát ráncolta. Első ízben készültek szuperlassított filmen bemutatni egy atomrobbanást. Speciális lencsékkel, melyek hihetetlenül gyorsan váltogatták irányított polaritásukat, sikerült az eseményről milliárdod-másodpercenként egy-egy felvételt készíteni. A robbantásra előző nap került sor. Most a felvételek hihetetlen részletességgel tárják majd fel a történteket.

— Ön szerint nem lesz belőle semmi? — kérdezte Horner.

Vincenzo elkínzott képet vágott.

— Dehogynem. Leteszteltük már a berendezést. A lényeg azonban...

— Mi?

— Ezek a bombák az emberiség halálos ítéletét hordozzák. Ezt nem vagyunk képesek megérteni. — Vincenzo a többiek felé bólintott. — Nézzen végig ezeken az embereken. Izgatottak és lelkesek, de egyikük sem fél.

— Tisztában vannak a veszéllyel — nyugtatta meg az újságíró. — És higgye el, félnek.

— De nem eléggé — felelte a tudós. — Láttam embereket, akik végignézték, hogy egy hidrogénbomba eltöröl egy szigetet a föld színéről, aztán hazamentek, és nyugodtan lefeküdtek aludni. Mert ilyenek vagyunk mi. Évezredeken át riogattak bennünket a prédikátorok a pokol tüzével, mégsem értek el semmit.

— A pokol tüze... Ön vallásos, uram?

— Amit tegnap látott, az maga volt a pokol tüze. Egy atombomba, ha fölrobban, az maga a pokol. Szó szerint.

Hornernek hirtelen elege lett. Fölállt, és új helyet keresett magának, de közben, nyugtalanul figyelte az egybegyűlteket. Vajon valóban félnek? Vajon tartanak egyáltalán a pokol tüzétől? Nem úgy tűnt neki.

Eloltották a fényeket, és a vetítő beindult. A képernyőn ott magasodott szikáran a robbantótorony. A közönség feszült némaságban várt.

Aztán egy fénypont jelent meg a torony csúcsán, egy ragyogó, égő pötty, mely lassan, lustán nyújtózkodni kezdett erre is, arra is, bizonytalan fény-árnyék alakzatokat öltve magára, és végül ovális formába rendeződött.

Egy ember fojtottan fölkiáltott, és egyre többen csatlakoztak hozzá. Rekedt hangzavar töltötte be a helyiséget, aztán váratlanul helyreállt a csönd. Horner szinte kézzelfoghatóan érezte a félelmet, szájában a rémület ízét; ereiben megfagyott a vér.

Az ovális tűzlabdából hajtások nőttek ki, majd egy pillanatra az egész mozdulatlanná dermedt, hogy aztán annál sebesebben terjeszkedhessen szét egyszínű ragyogó gömb formájában.

Abban az egy kővé vált pillanatban a tűzgolyón szemszerű sötét pontok tűntek föl, halvány vonalakból két keskeny, izzó szemöldök rajzolódott ki, V-alakban a homlokba hulló haj, egy fölfelé görbülő száj, mely vadul kacagva fürdött a pokol tüzében... és végül két szarv.

A robot korrektor

Az Amerikai Robot és Gépember Rt-nek mint a per vádlottjának elég befolyása volt ahhoz, hogy esküdtek nélküli zárt tárgyalást harcoljon ki.

De a Northeastern University sem nagyon tiltakozott ez ellen. A kurátorok nagyon is tisztában voltak azzal, hogyan reagál a közvélemény a robotok viselkedésével kapcsolatos minden rossz hírre, akármilyen ritkán forduljon is elő ilyesmi. Azonkívül könnyen el tudták képzelni azt is, hogy a robotellenes zendülés minden további nélkül tudományellenes fölkelésbe torkollhat.

Az állam, amelyet Harlow Shane bíró képviselt a perben, úgyszintén abban volt érdekelt, hogy csöndben elsimítsák ezt a kellemetlen ügyet. Sem az Amerikai Robottal; sem az egyetemi népséggel nem volt tanácsos ujjat húzni. Shane bíró avval kezdte:

- Minthogy, uraim, sem sajtó, sem közönség, sem esküdtszék nincs jelen, azt javaslom, hogy lehetőleg minél kevesebb ceremóniával térjünk mindjárt a tárgyra.

Így szólván mereven elmosolyodott, mint aki nem nagyon bízik benne, hogy a kérésének foganatja lesz, aztán igazított a palástján, hogy kényelmesebben üljön. Kellemesen pirospozsgás arca, kerek, puha álla, széles orra és a távol ülő fakó szempár nem sok bírói tekintélyt sugallt, s ezzel maga is tisztában volt.

Elsőnek Barnabas H. Goodfellow-t, a Northeastern University fizikaprofesszorát szólították föl eskütételre, aki a szokásos szöveget olyan arckifejezéssel mondta el, ami alaposan meghazudtolta a nevét (Goodfellow = jó pajtást).

A vád képviselője a szokásos bevezető kérdések után mélyen a zsebébe dugta a kezét, és föltette a kérdést:

- Professzor úr, mikor és hogyan jutott az ön tudomására, hogy esetleg alkalmazni fogják az EZ-27 robotot?

Goodfellow professzor apró szögletes arcára zavart kifejezés ült ki, amely alig sugallt jóindulatot.

- Szakmai és részben társadalmi ismeretségben vagyok dr. Alfred Lanninggel, az Amerikai Robot kutatási igazgatójával. Ezért némi figyelemmel hallgattam meg őt, amikor múlt év március harmadikán különös javaslattal hozakodott elő. - Vagyis 2033-ban?

- Úgy van.

- Elnézést kérek, hogy félbeszakítottam. Kérem, folytassa.

A professzor fagyosan biccentett, és a homlokát ráncolva próbálta elrendezni magában az eseményeket. És mesélni kezdett.

Goodfellow professzor kissé zavartan nézte a robotot. Ezt a robotok földi szállítására vonatkozó előírásoknak megfelelően egy ládába csomagolva hozták be a pincében lévő raktárba.

Előre tudott a jöveteléről, ezért nem mondható, hogy felkészületlenül érte volna a dolog. Már dr. Lanning március harmadiki első telefonhívásától kezdve fokozatosan engedte magát rábeszélni, és most annak elkerülhetetlen következményeként itt áll szemtől szemben a robottal.

A karnyújtásnyi távolságban álló szerkezet szokatlanul magasnak látszott.

Alfred Lanning a maga részéről szintén fürkész pillantást vetett a robotra, mintha azt kutatná, nem rongálódott-e meg szállítás közben. Aztán ijesztő szemöldökeit és ősz üstökét a professzor felé fordította.

- Ez itt az EZ-27 robot. A modell első darabja, amelyet közhasználatba bocsátunk. - Majd a robothoz fordulva: Easy ez itt Goodfellow professzor.

Easy szenvtelen hangja olyan váratlanul érte a professzort, hogy szinte hátrahőkölt tőle.

- Jó napot kívánok, professzor úr.

Easy hét láb magas termetével hasonlított a hús-vér emberhez - az Amerikai Robot erre mindig nagyon kényes volt. Ez meg a pozitronagyra vonatkozó legfőbb szabadalmak birtoklása úgyszólván egyeduralkodóvá tette a céget a robotgyártásban és csaknem ugyanolyan mértékig a számítógépek piacán is.

A két ember, aki kicsomagolta a robotot, eltávozott, és a professzor Lanningről a robotra és a robotról Lanningre pislogott.

- Biztos vagyok benne, hogy ártalmatlan - jegyezte meg, de a hangjából hiányzott a bizonyosság.

- Még nálam is ártalmatlanabb - nyugtatta meg Lanning. - Engem bele lehet hergelni, hogy megüssem magát. Easyt viszont nem. Gondolom, ismeri a robotika három törvényét.

- Persze, hogyne - biztosította őt Goodfellow.

- Azok be vannak építve az agy pozitrontekervényeibe, és lehetetlen megszegni őket. Az első törvény, a robot létezésének legfőbb szabálya, egyben biztosítékot jelent az emberek életére és jólétére. - Megdörzsölte az arcát, aztán így folytatta: - Éppen ez az, amiről szeretnénk az egész Földet meggyőzni.

- Csak olyan fenyegetően nagynak látszik.

- Elismerem. De akármi legyen is a látszat, hasznosnak fogja őt találni.

- Nem vagyok meggyőzve róla, hogy miben. A beszélgetéseink nem sok támpontot adtak ebben a vonatkozásban. Mégis beleegyeztem, hogy megnézem ezt a tárgyat, és állom a szavam.

- Nem fogunk megállni a nézésnél, professzor úr. Hozott magával könyvet?

- Hoztam.

- Láthatnám?

Goodfellow professzor anélkül, hogy levette volna a szemét az ember formájú fémszerkezetről, lehajolt, és a Iába mellé helyezett aktatáskából kivett egy könyvet.

Lanning kézbe vette a könyvet, és elolvasta a gerincét. Az elektrolitoldatok fizikai kémiája.

- Ez megteszi, uram. Ugye találomra választotta ezt a könyvet? Az én sugalmazásom nélkül?

- Igen.

Lanning EZ-27 kezébe nyomta a könyvet.

- Várjon - kapott utána a professzor. - Ez egy értékes könyv.

Lanning fölvonta bozontos szemöldökét.

- Ne aggódjon - nyugtatta meg a professzort. - Easynek nincs olyan szándéka, hogy erőfitogtatásból kétfelé tépje a könyvet. Ugyanolyan gondosan tud bánni egy könyvvel, mint maga vagy én. Rajta, Easy.

- Köszönöm, uram - mondta a robot. Aztán fémtestét kissé a professzor felé fordította. - Engedelmével, Goodfellow professzor.

A professzor nagy szemeket meresztett, aztán bólintott.

- Igen, igen, persze.

Easy fémujjainak lassú és kitartó mozdulataival hajtogatni kezdte a könyv lapjait, szemügyre vette a bal, aztán a jobb oldalt, lapozott, aztán előbb a bal, aztán a jobb oldalt és így tovább, ahogy perc percre következett.

A robotból sugárzó erőtől mintha a nagy betonfalú helyiség is kisebb lett volna, és a két ember is csak jelentéktelen törpének érezte magát.

- Nem valami jó itt a világítás - dünnyögte Goodfellow. - Ez is megteszi.

- De hát mi az ördögöt csinál! - csattant föl a professzor élesen.

- Nyugalom, uram.

A robot végre utolsót lapozott. Lanning megkérdezte tőle: - Nos, Easy?

- A könyv szinte hibátlan - felelte a robot -, és alig akad benne javítanivaló. A 27. oldal 22. sorában a "pozitív" szót úgy írták, hogy p-o-z-i-t-í-v. A 32. oldal 6. sorában fölösleges a vessző, míg ellenben az 54. oldal 13. sorában hiányzik. A 337. oldalon a XIV-2. sz. egyenletben a plusz jel helyett mínusz jelnek kell állnia, ha meg akar felelni az előző egyenleteknek.

- Álljon meg a menet! - kiáltott föl a professzor. - Mi az ördögöt csinál?

- Csinál? - visszhangozta Lanning hirtelen ingerültséggel a hangjában. - Már meg is csinálta! Korrigálta a könyvet.

- Korrigálta?

- Úgy van. Az alatt a rövid idő alatt, amíg odébb lapozott a könyvben, kiszúrt minden helyesírási, nyelvtani és ékezethibát. Megjegyezte a szórendi és logikai tévedéseket, és végtelen időre betűről betűre elraktározta magában.

A professzor szája tátva maradt. Elrohant Lanningtől meg a robottól, és ugyanolyan sebesen visszarohant. Karjait keresztbe fonta a mellén, és hosszan nézett rájuk. Végre megszólalt:

- Azt akarja mondani, hogy ez korrektor robot?

- Egyebek között - bólintott Lanning.

- De hát miért nekem dicsekszik vele?

- Mert hátha maga segíteni fog rábeszélni az egyetemet, hogy vegye át hasznosításra.

- Korrektorként?

- Egyebek között - ismételte el Lanning türelmesen. A professzor elgyötört arcára hitetlenség ült ki.

- De hiszen ez nevetséges! - Miért volna nevetséges?

- Az egyetemnek nincs pénze arra, hogy megvásárolja ezt a fél tonna - mert van annyi, ugye -, ezt a féltonnányi korrektort.

- A korrigálás nem az egyetlen dolog, amit el tud végezni. Vázlatok alapján elkészíti a jelentéseket, kitölti az űrlapokat, megbízható iktatóként szolgál, iratokat osztályoz...

- Ez mind fityfiritty!

- Egyáltalán nem - tiltakozott Lanning -, s ezt mindjárt be is bizonyítom magának. De ha nincs kifogása ellene, mindezt kényelmesebben megbeszélhetnénk a maga irodájában.

- Hogyne, természetesen - kezdte a professzor gépiesen, és már indult is volna. Ám hirtelen megtorpant.

- De a robotot... a robotot nem vihetjük magunkkal. Lássa be, doktor, vissza kell csomagolnia.

- Erre még ráérünk. Easyt nyugodtan itt hagyhatjuk.

- Felügyelet nélkül?

- Miért ne? Tudja, hogy itt kell maradnia. Goodfellow professzor, meg kell végre értenie, hogy egy robot sokkal megbízhatóbb, mint egy ember.

- Engem vonnának felelősségre, ha valamilyen kár... - Nem lesz semmilyen kár. Erről kezeskedem. Nézze, a munkaidőnek már vége. Úgy vélem, holnap reggelnél korábban senki sem jön ide. A szállító kocsi meg az én két emberem odakint várakozik. Az Amerikai Robot minden felelősséget magára vállal, doktor. Feleslegesen aggódik. Akár úgy is fölfoghatja, mint a robot megbízhatóságának a próbáját.

A professzor végre beadta a derekát, és hagyta magát kivezetni a raktárból. De öt emelettel följebb, a saját szobájában sem tért vissza egészen a nyugalma. Egy fehér zsebkendővel itatgatta a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket.

- Dr. Lanning, ön is nagyon jól tudja, hogy a törvény tiltja a robotok alkalmazását a Föld felszínén:

- A törvény, Goodfellow professzor, nem olyan egyértelmű. Nyilvános helyeken vagy közintézményekben valóban nem szabad robotokat alkalmazni. De magánterületen vagy magánépítményekben is csak bizonyos korlátozásokkal lehet alkalmazni őket, amelyek rendszerint fölérnek a tilalommal. Az egyetem azonban magántulajdonban lévő nagy intézmény, amely kivételes elbánásban részesül. Ha a robotot csak egy meghatározott helyiségben és csak tudományos célra használják, ha bizonyos egyéb korlátozásokat is betartanak, ha a bejáratos emberek hajlandók az együttműködésre, akkor megmaradhatunk a törvény keretein belül.

- De hát megéri-e a korrekciós munka ezt az egész hercehurcát?

- Se vége, se hossza a hasznosítási lehetőségeknek, professzor úr. Mind ez ideig csak arra használták a robotokat, hogy az ember ne végezzen nehéz fizikai munkát. De vajon nincs-e olyasmi, hogy szellemi rabszolgamunka? Ha egy alkotó szellemi tevékenységre képes professzor kénytelen két hetet elvesztegetni arra, hogy aprólékosan kijavítsa a sajtóhibákat egy nyomtatott szövegben, talán fityfirittynek lehet nevezni, ha én fölajánlok egy gépet, amely az egészet el tudja végezni félóra alatt?

- De az ára...

- Az ára ne izgassa magát. EZ-27-et nem lehet megvásárolni. Az Amerikai Robot nem árusítja a termékeit. Az egyetem azonban bérbe veheti EZ-27-et évi ezer dollárért, ami jóval kevesebb, mint egyetlen folytoníró berendezés egy mikrohullámú spektrográfhoz.

Goodfellow nem tudta leplezni meghökkenését. Lanning tovább ütötte a vasat.

- Én csak azt kérem magától, hogy vesse föl ezt a dolgot azok előtt, akik dönthetnek ebben az ügyben. Én készségesen rendelkezésükre állok, ha további információkra van szükségük.

- Hát - adta meg magát Goodfellow kelletlenül - éppenséggel fölvethetem a szenátus jövő heti ülésén. De azt nem ígérhetem, hogy ennek lesz valamilyen haszna.

- Természetesen - mondta Lanning.

A védőügyvéd alacsony, kövér kis emberke volt, aki ezt ellensúlyozandó igyekezett magasan hordani az orrát, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy hangsúlyozta dupla tokáját. Szúrós tekintetét most Goodfellow professzorra szegezte, amikor ő kezdte kérdezni a tanút.

- Ön elég hamar beadta derekát, nem igaz?

- Szerettem volna mielőbb lerázni dr. Lanninget - felelte a professzor tüskésen. - Ennek érdekében hajlandó voltam akármibe beleegyezni.

- Hogy aztán az egész dolgot elfelejtse, miután ő eltávozott?

- Hát...

- Csakhogy ön mégiscsak előterjesztette az ügyet az egyetem szenátusának igazgatótanácsa elé.

- Igen.

- Vagyis ön készségesen helyeselte dr. Lanning ajánlatát. És nem csak tettetésből. Mondhatni lelkesen támogatta azt, nemde?

- Én csak a szokásos ügyrend szerint jártam el.

- Ami azt illeti, önt nem hozta ki annyira a robot a sodrából, mint ahogy most állítja. Ön ismeri a robotika három törvényét, és akkor is tisztában volt velük, amikor dr. Lanninggel tárgyalt.

- Igen.

- És ön minden további nélkül hajlandó volt felügyelet nélkül magára hagyni egy robotot.

- Dr. Lanning biztosított engem...

- De ön bizonyára nem fogadta volna el az ő biztosítékait, ha a legkisebb gyanút is táplálta volna a veszélytelenségét illetően.

- Nem volt okom kételkedni a szavaiban - jelentette ki a professzor fagyosan.

- Ez minden - zárta le a védelem.

Goodfellow professzor kissé megtépázva a helyére ült, miközben Shane bíró előrehajolt a pulpitusán, és azt mondta: - Minthogy én nem vagyok robotász, szeretném megtudni pontosan, mi az a robotika három törvénye. Dr. Lanning, lenne olyan szíves megismertetni velük a bíróságot?

Dr. Lanning meghökkent. A mellette ülő Esz hajú hölgyhöz hajolt. Aztán fölállt, és a nő is fölemelte tekintetét.

- Készséggel, bíró úr! - egyezett bele dr. Lanning. Szünetet tartott, mint aki szónoklathoz gyűjt erőt, aztán kimért, oktató hangon sorolni kezdte: - Első törvény: a robot nem bánthat emberi lényt, vagy nem tűrheti, hogy tétlensége miau egy emberi lény kárt szenvedjen. Második törvény: a robot köteles engedelmeskedni az emberek parancsainak, kivéve, ha ezek a parancsok megsértenék az első törvényt. Harmadik törvény: a robot köteles megvédeni saját létét, amennyiben ez a védelem nem sérti az első és a második törvényt.

- Értem - mondta a bíró sebesen jegyzetelve. - Ha jól értem, ezek a törvények minden robotba be vannak építve?

- Mindegyikbe. Ezt bármelyik robotász megerősítheti.

- És EZ-27-be különösképpen?

- Igen, bíró úr.

- Lehet, hogy ezt az állítását eskü alatt is meg kell erősítenie.

- Kész vagyok rá, bíró úr. Ezzel leült.

Susan Calvin, az Amerikai Robot fő robotpszichológusa - vagyis a Lanning mellett ülő ősz hajú hölgy - minden tisztelet nélkül tekintett névleges felettesére - igaz, hogy nincs az az ember, aki iránt ő különösebb tiszteletet mutatna.

- Goodfellow tanúvallomása megfelel a valóságnak, Alfred?

- Lényegét tekintve igen - dünnyögte Lanning. - A robot egyáltalán nem idegesítette őt olyan nagyon, és rögtön ráharapott az üzletre, amikor meghallotta az árat. Mindazonáltal nem ferdítette el túlságosan a tényeket.

- Talán okosabb lett volna ezer fölé menni az árban - jegyezte meg dr. Calvin tűnődve.

- Szerettük volna mindenáron elhelyezni Easyt.

- Talán túlságosan is. Most megpróbálják úgy beállítani, mintha valamilyen hátsó gondolat vezérelt volna bennünket. - Mint ahogy úgy is volt - fortyant föl Lanning bosszúsan. - Én ezt el is ismertem az egyetemi szenátus ülésén. - Azt mondhatják, hogy amögött is van még valami. Scott Robertson, az Amerikai Robot alapítójának a fia és főrészvényese dr. Calvin másik oldalán ült, és most messze hallható suttogással odahajolt hozzá.

- Miért nem veszi rá Easyt, hogy beszéljen, legalább tudnánk, hányadán állunk.

- Tudhatja, Mr. Robertson, hogy ő nem beszélhet erről. - Kényszerítse. Hiszen ön a pszichológus, dr. Calvin, kényszerítse!

- Én vagyok a pszichológus, Mr. Robertson - felelte Susan Calvin fagyosan -, ezért hadd döntsek én. Az én robotomat az épsége árán nem lehet kényszeríteni semmire sem.

Robertson arca elkomorult, és már a nyelvén volt a válasz, amikor Shane bíró kalapácsával figyelmeztetően megkopogtatta az asztalt, mire mindketten morogva elhallgattak.

Francis J. Harton, az angol tanszék vezetőjén volt a tanúvallomás sora. A kövérkés férfi konzervatív szabású öltözékében olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki, ritkás haját akkurátusan rendezve keresztbe fésülte rózsaszín koponyáján. Egyenes háttal, két kezét gondosan az ölébe rakva ült a tanúknak fenntartott széken, időnként meg-megeresztve egy merev mosolyt.

- Én először az egyetemi szenátus igazgatótanácsának az ülésén találkoztam az EZ-27 robot ügyével, ahol Goodfellow professzor előterjesztette a témát. Utána, vagyis a múlt év április tizedikén külön ülést szenteltünk az ügynek, amelyen én elnököltem.

- Készült jegyzőkönyv az igazgatótanács üléséről? Vagyis a külön ülésről?

- Nem: Elég szokatlan összejövetel volt. - A dékán elmosolyodott. - Úgy véltük, jobb, ha bizalmasan kezeljük a dolgot.

- Mi történt azon az összejövetelen?

Hart tanszékvezető nem érezte magát valami kényelmesen az elnöki székben. De a többi jelenlévő sem volt különösen nyugodt.

Egyedül dr. Lanning látszott egykedvűnek. Magas, ösztövér alakja, fehér oroszlánsörénye Andrew Jackson képére emlékeztette Hartot.

Az asztal közepén a robot munkáiból válogatott minták hevertek szerteszét. Minott, a fizikai kémia professzora pedig egy, a robot által rajzolt grafikont tartott a kezében. A vegyész arcáról lerítt az elégedettség.

Hart megköszörülte a torkát.

- Semmi kétség, a robot elég jól el tud végezni bizonyos rutinfeladatokat. Én például idejövetelem előtt mindent átnéztem, és csak nagyon kevés hibát fedeztem fel bennük.

A kezébe vett egy a szokásos könyvoldalaknál mintegy háromszor hosszabb nyomtatott lapot. Egy kefelevonat volt, amelyen a szerzők a végleges formába való tördelés előtt el szokták végezni a korrektúrát. A lap mindkét szélén, a széles margókon csinos és tisztán olvasható korrektúrajelek voltak láthatók. A szövegben itt-ott át volt húzva egy szó, a margón finom és szabályos betűkkel ott állt a javítás, mintha csak nyomtatták volna őket. A szerző hibáját kék tintával javította, egy-két nyomdai hiba pedig pirossal volt jelölve.

- Helyesebben a kevésnél is kevesebb hibát lehet találni - mondta Lanning. - Sőt azt is mondhatom, dr. Hart, hogy egyetlen hibát sem találhat. Biztos vagyok benne, hogy a korrektúra hibátlan, amennyiben az eredeti kézirat is az volt. Ha az eredeti kéziratban, amely a korrektúra mintájául szolgált, a nyelvi hibák mellett tárgyi tévedések is előfordultak, azok kijavítása meghaladja a robot képességét.

- Ezt elfogadjuk. A robot azonban esetenként szórendi hibákat is kijavított, és szerintem ebben a vonatkozásban az angol nyelv szabályai nem eléggé rögzültek ahhoz, hogy a robot minden választását helyeselhetnénk.

Lanning szélesen elmosolyodott.

- Easy pozitronagyába belegyúrták a témára vonatkozó összes alapirodalmat. Meggyőződésem, hogy nem tud egyetlen esetet sem mutatni, ahol a robot választását egyértelműen helytelennek lehetne mondani.

Minott professzor fölpillantott a kezében lévő grafikonból. - Engem az a kérdés foglalkoztat, dr. Lanning, hogy kell-e nekünk egyáltalán a robot, tekintettel arra a számtalan nehézségre, amit a közvéleményt illetően okoz. Az automatizálás tudománya már ott tart, hogy a maguk gége bizonyára képes lenne egy olyan gépet, egy olyan, a közönség által jól ismert és elfogadott közönséges komputertípust kifejleszteni, amely korrektúrára is alkalmazható.

- Ebben biztos vagyok - felelte Lanning mereven -, csakhogy egy ilyen gép számára a levonatokat különleges jelekké kellene átalakítani vagy legalábbis szalagra rögzíteni. És a korrekciók maguk is ilyen jelek lennének. Külön embereket kellene foglalkoztatniuk, akik a szavakat jelekké, a jeleket ismét szavakká alakítják, Azonkívül egy ilyen komputert semmilyen más munkára nem lehetne használni. Például egy olyan grafikont sem tudna rajzolni, mint amilyet ön a kezében tart.

Minott csak hümmögött magában. Lanning folytatta:

- A pozitronrobot nagy előnye a sokoldalúságában van. Sokféle munkára alkalmazható. Ember formájúra van tervezve, hogy mindazokat a szerszámokat és gépeket használni tudja, amelyeket az ember használatára hoztak létre. Szólni tud hozzánk és mi is őhozzá. Még bizonyos fokig érvelni is lehet vele. Míg a legegyszerűbb robothoz képest egy pozitronagy nélküli közönséges komputer nem több nehéz összeadógépnél.

- Ha mi mind elkezdünk beszélni és vitatkozni a robottal - kérdezte Goodfellow -, mi az esély arra, hogy megzavarjuk őt? Gondolom, nincs meg a képessége ahhoz, hogy végtelen mennyiségű adatot magába szívjon.

- Nincs hát. Rendes használat mellett azonban öt évig is kitarthat. Tudni fogja, mikor érkezik el a javítás ideje, és a cégünk ezt külön díjazás nélkül el fogja végezni.

- A cégük?

- Úgy van. Cégünk fenntartja magának a jogot, hogy a robotokat rendes munkájukon kívül szervizelje. Ez az egyik oka annak, hogy nem bocsátjuk áruba a pozitronrobotjainkat, hanem csak bérbe adjuk őket. Mindennapi munkájában bárki el tudja látni egy robot irányítását. Emellett azonban szakszerű kezelést igényel, és mi ezt meg tudjuk neki adni. Például önök közül bárki képes rá, hogy bizonyos mértékig megtisztít egy EZ robotot azzal, ha azt mondja neki: felejtsd el ezt vagy azt. Csakhogy szinte biztosra vehető, hogy a robot nem megfelelően kapja az utasítást, és vagy túl sokat, vagy túl keveset fog elfelejteni. Mi könnyen rájövünk az ilyen beavatkozásra, mert a robotba be vannak építve bizonyos biztosítékok. Ám minthogy megszokott munkája során nincs szükség a robot megtisztítására vagy egyéb beavatkozásrá, hasonló problémák tehát nem is fordulhatnak elő.

Hart tanszékvezető megtapogatta a fejét, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy gondosan elrendezett hajszálai a helyükön vannak-e, aztán megszólalt:

- Ön mindenképpen rá akar beszélni bennünket, hogy vegyük magunkhoz a gépet. Pedig világos, hogy az Amerikai Robot csak veszít a bolton. Évi ezer az nevetségesen alacsony ár. Vagy talán azt remélik, hogy így sikerül a többi egyetemekre elfogadhatóbb áron rásózni gépeiket?

- Éppen erre gondoltunk - felelte Lanning.

- De még így is csak korlátozott számú gép bérbeadására lehet reményük. Kétlem, hogy nagy haszonra tehetnének szert belőle.

Lanning az asztalra könyökölt, és előrehajolva komolyan érvelni kezdett:

- Engedjék meg, uraim, hogy őszinte legyek. A Földön bizonyos speciális esetek kivételével nem szabad robotokat alkalmazni, mert az emberek előítéleteket táplálnak velük szemben. Az Amerikai Robot a földön kívüli és űrhajózási piacokon is fölöttébb sikeres vállalat, és akkor még nem beszéltem a számítógépekről. Bennünket azonban nem csak a profit érdekel. Szilárdan meg vagyunk róla győződve, hogy a robotok végső soron itt a Földön is mindenki számára jobb életet ígérhetnek, még ha eleinte számolnunk kell is valamely gazdasági zökkenőkkel.

Az csak természetes, hogy a szakszervezetek ellenünk vannak, azt viszont joggal elvárhatnánk, hogy a nagy egyetemek támogassanak bennünket. Easy, a robot megszabadítja önöket a szellemi robottól, föltéve ha megengedik, hogy magára vállalja a "szellemi gályarab" szerepét. Ha minden jól megy, más egyetemek és kutatóintézetek is az önök nyomába lépnek, és aztán meglehet, másféle robotokat is el tudunk helyezni, és fokozatosan le tudjuk küzdeni a közvélemény ellenérzését.

- Ma a Northern University, holnap az egész világ - dörmögte Minott az orra alatt.

Lanning dühösen odasúgta Susan Calvinnek:

- Én távolról sem voltam ilyen ékesszóló, és ők sem ódzkodtak ennyire. Az évi ezer hallatán a bőrükből is majd kiugrottak, hogy megkapják Easyt. Minott professzor közölte velem, hogy még sohasem látott olyan szép munkát, mint az a grafikon, amelyet a kezében tartott, és hogy a korrektúrában vagy egyebütt egyetlen hibát sem találtak. Ezt Hart kerek perec el is ismerte.

Dr. Calvin szikár arcán nem lágyultak meg a szigorú vonások.

- Magasabb árat kellett volna kérned, Alfred, mint amit meg tudnak fizetni, aztán hagyni őket, hogy lealkudjanak belőle.

A vád még nem végzett Hart professzorral.

- Dr. Lanning távozása után önök szavaztak arról, hogy elfogadják-e EZ-27 robotot?

- Igen, szavaztunk.

- És mi volt az eredmény?

- Többségi szavazattal az elfogadás mellett döntöttünk. - Mit gondol, mi befolyásolta a szavazatot?

A védelem azonnal óvást emelt. A vád átfogalmazta a kérdést:

- Személyesen önt mi befolyásolta a maga szavazatában? Mert gondolom, ön is mellette szavazott.

- Igen, mellette. Főleg őzért szavaztam így, mert hatott rám dr. Lanning érvelése, hogy nekünk mint a világ szellemi vezetőinek kötelességünk elősegíteni, hogy a robotika az emberiség segítségére legyen problémái megoldásában.

- Más szóval dr. Lanningnek sikerült önt meggyőznie.

- Az a munkája. És ő ragyogóan végezte azt.

- A tanú a magáé.

A védő odament a tanú székéhez, és hosszan vizsgálgatta Hart professzort. Aztán nekiszögezte a kérdést:

- Az igazság az, hogy önök mindannyian mohón kaptak a lehetőségen, hogy munkába fogják EZ-27 robotot, nem igaz?

- Úgy véltük, hogy miért ne használjuk, ha el tudja végezni a munkát.

- Ha el tudja végezni a munkát? Úgy tudom, hogy ön annak a bizonyos összejövetelnek a napján különös gondossággal ellenőrizte EZ-27 robot eredeti munkáit.

- Igen. Minthogy a gép munkái elsősorban angol nyelvi problémákkal voltak kapcsolatosak, és nekem éppen ez a szakterületem, ezért logikusnak tűnt, hogy engem választanak ki erre a feladatra.

- Nagyon helyes. Volt ott az összejövetel alatt valami olyasmi is az asztalon, amivel kevésbé voltak megelégedve? Az egész anyag, itt van mint tárgyi bizonyíték. Tud közülük egyet is mutatni, amely nem megfelelő?

- Hát...

- Egyszerű a kérdés. Volt ott legalább egyetlen dolog, amivel nem voltak megelégedve? Maga megvizsgálta őket. Nos, volt-e?

Az angol nyelv professzora a homlokát ráncolta.

- Nem volt.

- Van itt néhány példány azokból a munkákból is, amelyeket EZ-27 a Northeasternnél eltöltött tizennégy hónap alatt végzett el. Lenne szíves szemügyre venni ezeket és megállapítani, hogy akár csak egyetlen hibás példány is akad-e közöttük?

- Amikor hibázott is, az is gyönyörűség volt - vágta oda Hart.

- A kérdésemre válaszoljon - mennydörögte a védő - és csakis arra a kérdésre, amelyet én teszek föl! Van valami hiba az anyagban?

Hart minden egyes darabot gondosan szemügyre vett. - Semmi.

- Az itt vizsgálat alatt álló ügytől eltekintve van önnek tudomása arról, hogy EZ-27 elkövetett volna bármilyen hibát?

- A mostani per tárgyát képező ügytől eltekintve nincs erről tudomásom.

A védő megköszörülte a torkát.

- Most pedig térjünk rá arra a szavazásra - mondta -, amely eldöntötte, hogy alkalmazzák-e EZ-27-et vagy sem. Ön azt mondta, hogy a többség az alkalmazás mellett szavazott. Milyen arányban?

- Ha jól emlékszem, tizenhárom egy ellenében.

- Tizenhárom egy ellen! Ez több mint egyszerű többség, nem gondolja?

- Nem, uram! - tiltakozott Hart, ezúttal mint nyelvész. Az angol nyelvben a "többség" annyit jelent, "több mint a fele". Tizennégyből tizenhárom nem több, mint a többség.

- De szinte már egyhangú, nem? - De mégis csak a többség!

A védő jobbnak látta ráhagyni.

- És ki volt az a magányos lovag?

Hart tanszékvezető fölöttébb kényelmetlenül érezte magát.

- Simon Ninheimer professzor.

A védő úgy tett, mintha meglepődne.

- Ninheimer professzor? A szociológiai tanszék vezetője?

- Igen, uram.

- A felperes?

- Igen, uram.

A védő meglepődött.

- Egyszóval kiderül, hogy az az ember, aki 750 000 dollár kártérítésre perli az én ügyfelemet, az Amerikai Robot és Gépember részvénytársaságot, ugyanaz az ember, aki kezdettől fogva ellene volt a robot alkalmazásának, jóllehet az egyetemi szenátus igazgatói tanácsában mindenki mást sikerült meggyőzni a gondolat hasznosságáról.

- Ő a javaslat ellen szavazott, amihez megvolt a joga. - Ön, amikor az összejövetelről beszámolt, nem tért ki Ninheimer professzor megjegyzésére. Voltak megjegyzései? - Azt hiszem, felszólalt.

- Azt hiszi?

- Igen, felszólalt.

- A robot alkalmazása ellen?

- Igen.

- Hevesen érvelt?

- Elég szenvedélyes volt - felelte Hart rövid habozás után. A védő hangja bizalmaskodóvá vált.

- Hart professzor úr, mióta ismeri ön Ninheimer professzort?

- Körülbelül tizenkét éve. - Elég közelről?

- Igen, azt mondhatnám.

- Ismervén őt, mit gondol, az az ember ő, aki miután amúgy sem kedveli a robotokat, még jobban megerősítette őt ebben a véleményében az a számára kedvezőtlen szavazás...

A kérdés vége belefulladt a vád méltatlankodó heves tiltakozásába. A védő intett a tanúnak, és Shane bíró ebédszünetet rendelt el.

Robertson a szendvicsét majszolta. A céget nem rendítené meg egy háromnegyed milliós veszteség, de nem is tenne jót neki. Azzal is tisztában volt, hogy hosszú távon sokkal nagyobb veszteség érné a céget, ártana a hírnevének.

- Minek ez az egész hűhó akörül, hogy került Easy az egyetemre? - morfondírozott. - Mit akarnak ezzel elérni? - A bírósági per hasonlít a sakkjátszmára, Mr. Robertson

- jegyezte meg a védőügyvéd nyugodtan. - Rendszerint az lesz a győztes; aki több lépést Iát jó előre, és tisztelt kollégám, a vád képviselője már nem kezdő. A kárt be tudják bizonyítani, ez nem jelent problémát. Főleg arra mennek rá, hogy kifürkésszük a védelem taktikáját. Nyilván azt várják tőlünk, hogy arra építünk: Easy a robotika törvényei miatt el sem követhette azt, amivel vádolják.

- De hát éppen ez az alapja a védelmünknek. Abszolút megdönthetetlen.

- Egy robotmérnök számára igen. De nem biztos, hogy a bíró is így látja. Arra az álláspontra helyezkednek, hogy bebizonyítsák: EZ-27 nem közönséges robot. Ebből a típusból ő volt az első, amelyet fölajánlottunk a közönségnek. Egy kísérleti modell, amelyet még próbának kellett alávetni; s ehhez az egyetem volt az egyetlen megfelelő terep. Mindezt hihetővé teszi az, hogy dr. Lanning annyira erőltette a robot elhelyezését, és hogy az Amerikai Robot beérte olyan kevés fizetséggel. Ezután a vád azt próbálja bebizonyítani, hogy a gyakorlati próba Easy számára kudarccal végződött. Most már belátja, mire megy ki a játék?

- De hiszen EZ-27 egy nagyon is sikeres modellnek bizonyult - erősködött Robertson. - Már a huszonhetedik volt a sorban.

- Ez éppenséggel rossz érv - jegyezte meg a védő kijózanítólag. - Mert akkor úgy látszik, valami baj volt az előző huszonhattal. Így hát miért ne lenne hibás a huszonhetedik is?

- Semmi baj sem volt az első huszonhattal, kivéve azt, hogy nem voltak képesek bonyolult feladat elvégzésére. A maguk nemében ezek voltak az első pozitronagyak, és ezért sok mindenben eléggé találomra kellett mennünk. A három törvény azonban egytől egyig ott volt mindegyikben! Nincs az a tökéletlen robot, amelyből hiányozna a három törvény.

- Dr. Lanning megmagyarázta ezt nekem, Mr. Robertson, és hajlandó vagyok hinni neki. De kérdés, hogy a bíró is hajlandó-e. Rá vagyunk utalva egy olyan becsületes és intelligens embernek az ítéletére, aki semmit sem konyít a robotikához, ezért könnyen tévútra lehet vezetni. Példának okáért, ha ön vagy dr. Lanning vagy dr. Calvin kijelentené a tanúvallomásában, hogy egy pozitronagyat "találomra" szerkesztenek össze, mint ahogy ön épp az imént tette, akkor a vád ízekre szedné magukat a keresztkérdéseivel. És akkor semmi sem mentené meg az ügyünket. Tehát kerülni kell az ilyesmit.

- Bárcsak Easy megszólalna! - sóhajtott föl Robertson. - A robot nem használható tanúként - vonta meg a vállát a védő -, így ebből semmi hasznunk nem származna.

- De legalább megismernénk a tényeket. Megtudnánk, mi vitte rá a tett elkövetésére.

Susan Calvin egyszerre fölélénkült. Arca kissé elpirult, a hangjából csöppnyi melegség érződött ki.

- Tudjuk, mi vitte rá Easyt. Az ügyésznek már elmondtam, és most maguknak is elmondom. Az, hogy megparancsolták neki.

- Ki parancsolta meg? - kiáltott föl Robertson őszinte meglepődéssel. (Sohasem avatják be semmibe, gondolta keserűen. Ezek a kutatók úgy kezelik az Amerikai Robotot, mintha ők lennének a tulajdonosai - ó, egek!)

- A felperes - mondta dr. Calvin. - Az ég szerelmére, miért?

- Azt még nem tudom. Talán csak azért, hogy beperelhessen bennünket, hogy fölmarkolhasson egy csomó pénzt tette hozzá, és a szemében kékes szikrák villantak meg.

- Akkor Easy miért nem árulja el ezt?

- Hiszen világos, nem? Mert azt parancsolták neki, hogy tartsa a száját.

- Már miért lenne ez világos? - fortyant föl Robertson. - Nekem világos. A robotpszichológia a szakmám. Ha Easy nem válaszol a dologra vonatkozó egyenes kérdésekre, attól még válaszol a hatáskérdésekre. Ahogy közeledünk a központi kérdés felé, és válaszadás közben érzékeljük a tétovázást, megmérjük a szünetek hosszúságát és a gerjesztett ellenpotenciál erősségét, így tudományos pontossággal meg tudjuk állapítani, hogy a zavar oka egy hallgatási parancsban keresendő, s ennek erejét az első törvény határozza meg. Más szóval azt mondták neki, hogy ha beszél, akkor ártani fog egy emberi lénynek. Méghozzá föltételezhetően ónnak a kutyafejű Ninheimer professzornak, a felperesnek, aki a robot szemében emberi lénynek tűnhet.

- No és - akadékoskodott tovább Robertson - azt nem tudja megmagyarázni neki, hogy a hallgatásával kárt okoz az Amerikai Robotnak?

- Az Amerikai Robot nem emberi lény, és a robotika első törvénye egy céget nem ismer el személyiségnek, mint azt a közönséges törvények teszik. Azonkívül veszélyes lehetne, ha megpróbálnánk nála feloldani ezt a bizonyosfajta gátlást. Az, aki kiváltotta belőle, talán kisebb veszéllyel meg is szüntethetné nála, mivel ebben a vonatkozásban a robot motivációi arra a személyre összpontosulnak. Minden más eshetőség kizárva - rázta meg a fejét, és újra magába zárkózott. - Azt nem engedem meg; hogy a robotban kárt okozzanak.

Lanning megpróbálta eredményessé tenni a beszélgetést.

- Úgy látom, mintha nekünk csak annyit kellene bebizonyítanunk, hogy egy robot képtelen elkövetni azt, amivel Easyt megvádolták. Ezt meg tudjuk tenni.

- Épp erről van szó - jegyezte meg a védő bosszúsan. Maguk tudják megtenni. Csak maguk lehetnek a tanúk, akik véleményt mondhatnak, agyállapotáról és szellemi beállítottságáról. Amerikai Robot alkalmazottai. Ezért a bíró aligha tekintheti a tanúságukat elfogulatlan vallomásnak.

- Hogyan utasíthatná el a szakértői véleményeket?

- Úgy, hogy kijelenti: nem érzi magát meggyőzve általuk. Ez az ő bírái joga. Nem feltételezi, hogy egy olyan kaliberű ember, mint Ninheimer professzor jelentős pénzösszeg fejében kész szántszándékkal tönkretenni a saját hírnevét, és így aligha fogja elfogadni a maguk mérnökeinek a technikai érvelését. A bíró is csak ember. Ha választania kell egy lehetetlenségre vállalkozó ember és egy lehetetlenségre vállalkozó robot között, biztos, hogy az ember javára fog dönteni.

- Az ember képes lehetetlen dolgokat művelni - ellenkezett Lanning -, minthogy nem ismerjük az emberi szellem lehetőségeinek határait, és fogalmunk sincs róla, hogy egy adott emberi agyban mi számít lehetetlennek és mi nem. Azt viszont tudjuk, hogy egy robot mire képes.

- Majd meglátjuk, sikerül-e erről meggyőznünk a bírót is - jegyezte meg a védő lehangoltan.

- Ha mindaz igaz - dörögte Robertson -, akkor végképp nem tudom elképzelni, hogy ez maguk sikerülhetne.

- Majd meglátjuk. Jó, ha az ember tisztában van a várható nehézségekkel, de azért nem szabad túlságosan elcsüggedni. Én is megpróbáltam néhány lépést számításba venni ebben a sakkjátszmában - kimérten biccentett a robotpszichológus felé. - A jelen levő hölgy segítségével.

Lanning egyikről a másikra pislogott. - Mi az ördögről beszélnek itt?

Ekkor azonban a törvényszolga bedugta a fejét a szobába, és elfúló hangon bejelentette, hogy a tárgyalás folytatódik. Elfoglalták a helyüket, s közben alaposan végignézték azt az embert, aki az egész ügyet fölkavarta.

Simon Ninheimer kitűnt homokszínű borzas üstökével, csőrszerű orrával, hegyes állban végződő keskeny arcával és azzal a szokásával, hogy beszéd közben léha minden kulcsszó előtt tétovázó szünetet tartott, amivel azt a benyomást keltette, hogy szinte kínos pontossággal keresi a lehető leghelyesebb kifejezéseket. Amikor kijelentette, hogy a Nap hm - keleten kél föl, akkor az ember bizonyos lehetett abban, hogy alaposan mérlegelte azt a lehetőséget is, hogy tán az ellenkezője is megeshet.

A vád kérdéseivel folytatódott a tárgyalás.

- Ön ellene volt, hogy az egyetem alkalmazza az EZ-27 robotot?

- Igen, uram. - Miért?

- Mert úgy éreztem, hogy nem tisztáztuk maradéktalanul az Amerikai Robot - hm - indokait. Nekem gyanús volt az a törekvésük, hogy mindenáron ránk akarták tukmálni a robotot.

- Arról meg volt ön győződve, hogy a robot képes elvégezni azt a munkát, amelyre állítólag létrehozták?

- Tényekkel tudom igazolni, hogy nem.

- Előadná az érveit?

Simon Ninheimer már nyolcadik éve dolgozott Az űrrepüléssel kapcsolatos társadalmi feszültségek és, azok megoldása című könyvén. Ninheimer precizitása nem korlátozódott a beszédjére, és az olyan tudomány, mint a szociológia, amelyet aligha lehet egzaktnak nevezni, szinte megoldhatatlan feladat elé állította.

Még a kefelevonat sem töltötte el őt a teljesség érzésével, épp ellenkezőleg. A hosszú kutyanyelvek láttán szinte viszketett a tenyere, hogy nekiessen a soroknak és újrarendezze őket.

Jim Baker előadó, akit hamarosan a szociológia helyettes professzorává neveznek ki, három nappal azután, hogy az első adag levonat megérkezett a nyomdából, még mindig ott találta Ninheimert, amint elrévedve bámul a papírkötegre. A kefelevonatot három példányban küldték meg: egyet Ninheimernek szerzői korrektúrára, egyet Bakernek, szintén korrektúra végett, míg a harmadik "eredeti" jelzésű példányra vezetik rá a végső korrekciót, miután Ninheimer és Baker megvitatja egymás között. Ez a módszer jól bevált az utóbbi három évben, amikor együtt dolgoztak egy-egy közös tanulmányon.

Az ifjú és behízelgően halk szavú Baker ott szorongatta a kezében a saját példányát, és lelkesen kijelentette:

- Megcsináltam az első fejezetet, és találtam néhány szép elírást.

- Az első fejezetben mindig van - hagyta rá Ninheimer szórakozottan.

- Akarja, hogy most átnézzük?

Ninheimer csüggedt tekintete végre megállapodott Bakeren.

- Jim, én még hozzá sem fogtam a korrektúrához. De nem is nagyon izgat.

- Nem izgatja? - csodálkozott Baker zavartan. Ninheimer fölvonta az ajkát.

- Megérdeklődtem, mennyire van - hm - elfoglalva a gép. Elvégre őt - hm - léptették elő korrektorrá. Be is osztották.

- A gép? Vagyis Easy?

- Azt hiszem, ezt az ostoba nevet adták neki.

- De hiszen, dr. Ninheimer, úgy tudom, ön távol tartja magát tőle!

- Úgy látszik, én vagyok az egyetlen, aki ezt teszi. Talán nekem is illenék élveznem - hm - ezt az előnyt.

- Ó, ezek szerint hiába vesztegettem az időmet az első fejezettel - sajnálkozott az ifjabbik.

- Nem elveszett idő. Legalább ellenőrzésként összevethetjük a gép munkáját a magáéval.

- Ha óhajtja, ám... - Tessék?

- Alig hiszem, hogy valami hibát találunk Easy munkájában. Állítólag még sohasem csinált egyetlen hibát sem. - Azt mondja? - jegyezte meg Ninheimer szárazon.

Négy nappal később Baker megint elhozta az első fejezetet. Ezúttal Ninheimer példánya volt az, és éppen akkor került ki az Easy és az általa használt berendezés számára épített különleges helyiségből.

- Dr. Ninheimer - állított be Baker ujjongva -, mindent megtalált, amit én is kiszúrtam, de tucatnyi olyan hibát is fölfedezett, ami az én figyelmemet elkerülte. És az egész dolog csak tizenkét percébe került!

Ninheimer végignézte a levonatot, amelyen kétoldalt ott sorakoztak a nyomtatott betűkhöz hasonló szabályos szavak és jelek.

- Azért nem olyan teljes - jegyezte meg -, mintha mi csináltuk volna. Mi pótlólag beszúrtunk volna egy bekezdést Swunkinak az alacsony gravitáció idegi hatásairól írott munkájáról.

- Arról a cikkéről, amely a Szociológiai Szemlében jelent meg?

- Természetesen.

- Nem várhatunk lehetetlent Easytől. Helyettünk nem olvashatja át az irodalmat.

- Ezzel én is tisztában vagyok: Ami azt illeti, én elkészítettem a beszúrást. Elmegyek a géphez, és megnézem, tudja-e, hogy kell beszúrást végezni.

- Biztosan tudni fogja.

- De azért biztos, ami biztos.

Ninheimernek időpontot kellett kérnie Easyhez, és a legtöbb, amit el tudott érni, hogy késő este engedélyeztek neki egy negyedórát. De ez a negyedóra is elégségesnek bizonyult. EZ-27 robot egyből megértette a beszúrás fortélyait.

Ninheimer feszélyezve érezte magát, amikor először került közvetlen kapcsolatba a robottal. Mintha emberrel volna dolga, félig önkéntelenül kicsúszott a száján:

- Meg van elégedve a munkájával?

- A legnagyobb mértékben, Ninheimer professzor - felelte Easy ünnepélyesen, és fotocella szemei a megszokott mélyvörös színben izzottak.

- Honnan ismer engem?

- Abból, hogy ön pótlólag újabb anyagot hozott nekem a levonat számára, arra következtetek, hogy ön a szerző. És a szerző neve természetesen ott szerepel a kefelevonat minden egyes lapjának a tetején.

- Értem. Ezek szerint maga - hm - dedukciókra is képes. Mondja - kérdezte, nem tudván ellenállni a kíváncsiságának -, eddig mi a véleménye a könyvről?

- Nagyon kellemes dolgozni vele - felelte Easy.

- Azt mondja, kellemes? Elég furcsa egy - hm - érzelem nélküli gépezet szájából. Mert azt mondták, hogy nincsenek érzelmei.

- A könyvben minden szó egybecseng az én áramköreimmel - magyarázta Easy. - Nagyon kevés vagy semmi ellenpotenciált nem gerjesztenek. Az agyi pályáimba az van beépítve, hogy ezt a mechanikai tényt a "kellemes" szóként képezzem le. Az érzelmi összefüggés csak véletlen.

- Értem. És miért találja a könyvet kellemesnek?

- Azért, professzor úr, mert emberi lényekkel, nem pedig szervetlen anyagokkal és matematikai képletekkel foglalkozik. Az ön könyve megkísérli megérteni az embereket, és hozzájárul az emberi boldogság fokozásához.

- És ez az, amire maga is törekszik, és ezért cseng össze az én könyvem az áramköreivel? Igaz?

- Igaz, professzor úr.

Lejárt a negyedóra. Ninheimer eltávozott, és még éppen odaért zárás előtt az egyetemi könyvtárba. Aztán addig el sem ment, amíg nem talált egy robotikával foglalkozó elemi szakkönyvet. Ezt hazavitte magával.

Néhány pótlólagos betűzéstől eltekintve Ninheimer eleinte alig, később pedig egyáltalán nem avatkozott be az Easyhez, onnan pedig a kiadóhoz vándorló kefelevonatokba. Baker némi szorongással meg is jegyezte:

- Az ember már-már szinte fölöslegesnek érzi magát. - Miért nem fog bele valamilyen új munkába? - kérdezte Ninheimer föl sem pillantva a Társadalomtudományi Figyelő legújabb számából, amelyet éppen jegyzetelt.

- Sehogy sem tudom megszokni. Egyre a levonatok járnak a fejemben. Tudom, hogy butaság.

- Az is.

- Valamelyik nap a kezembe került egy-két lap, mielőtt Easy továbbította volna...

- Hogyan! - kapta föl a fejét Ninheimer. A Figyelő becsukódott előtte. - Csak nem zavarta meg munkájában a gépet? - Csak egy percre. Nem történt semmi baj. Igaz is, megváltoztatott egy szót. Ön valamiről azt mondta, hogy "bűnös", ő ezt "meggondolatlanra" javította. Úgy vélte, hogy a második jelző jobban illik a szövegbe.

Ninheimer eltűnődött. - Maga hogy gondolja?

- Tudja, én egyetértettem vele. Meghagytam a változtatást.

Ninheimer fiatal munkatársa felé fordult székestül.

- Figyeljen ide, szeretném, ha ez többet nem fordulna elő. Ha már egyszer igénybe veszem a gépet, akkor szeretném kihasználni annak - hm - minden előnyét. Mert mit nyerek azzal, ha őt is igénybe veszem, meg a maga szolgálatairól is le kell mondanom, mert maga őt ellenőrzi, holott az egész dolog értelme az, hogy nincs szüksége felügyeletre. Érti?

- Igenis, dr. Ninheimer - hebegte Baker alázatosan.

A Társadalmi feszültségek mutatványpéldányait május nyolcadikán kapta kézhez Ninheimer. Felületesen belelapozott, itt-ott elolvasott egy-egy bekezdést. Aztán félrerakta a könyv példányait.

Később azzal mentegetőzött, hogy megfeledkezett róla. Nyolc éven keresztül minden idejét lekötötte, most azonban, és már hónapok óta, hogy Easy levette a válláról a könyv terhét, egyéb dolgok kötötték le az érdeklődését. Még az sem jutott eszébe, hogy az egyetemi könyvtárnak átadja a szokásos tiszteletpéldányt. De még Baker sem kapta meg az őt megillető példányt, mert belevetette magát a munkába, és attól fogva messze elkerülte a tanszékvezetőjét, amióta az azon az utolsó találkozásukon megmosta a fejét.

Június tizenhatodikán aztán elszabadult a pokol. Ninheimer irodájában megszólalt a telefon, és ő meglepetten bámult az ernyőn megjelenő arcra.

- Speidell! Maga itt van a városban?

- Nem, uram. Clevelandből beszélek - mondta indulattól remegő hangon.

- Minek köszönhetem a hívást?

- Annak, hogy éppen most tettem le az ön új könyvét! Ninheimer, maga megőrült? Teljesen elment az esze? Ninheimer megmerevedett.

- Valami - hm - baj van? - kérdezte riadtan.

- Még hogy baj? Lapozzon csak az 562. oldalra. Hogy az ördögbe jutott eszébe, hogy ilyesmit belemagyarázzon az én munkámba? Hol a fenében állítom én azt, hogy bűnöző személyiség nem létezik, és hogy az erőszakszervezetek a valódi bűnözők? Hallgassa csak...

- Várjon! Várjon! - kiáltott föl Ninheimer, és lázasan lapozott a könyvben. - Lássuk csak... Lássuk csak... Jóságos ég! Speidell, nekem fogalmam sincs, hogy történhetett ez. Én ilyesmit sohasem írtam.

- De ez van itt kinyomtatva! És ez a ferdítés még nem is a legrosszabb. Lapozzon a 690. oldalra, és képzelje el, mit fog csinálni magával Ipatiev, ha meglátja, milyen zagyvalékot csinált az ő fölismeréseiből. Ninheimer, a könyve hemzseg az efféléktől. Nem tudom, magának mi a szándéka, de szerintem csak azt lehet tenni, hogy a könyvét ki kell vonni a forgalomból. És jól teszi, ha a társaság legközelebbi ülésén fölkészül a legalázatosabb bűnbánatra.

- Speidell, hallgasson meg.

Speidell azonban olyan vehemenciával kapcsolt szét, hogy a képernyőn még tizenöt másodperc elteltével is ott derengett a képe.

Ezután történt az, hogy Ninheimer átrágta magát a könyvön, és egyes részeket piros tintával megjelölt. Megpróbált uralkodni magán, amikor legközelebb Easy elé állt, csak az ajka volt vértelen. Easy kezébe nyomta a könyvet.

- Olvassa el a megjelölt részeket az 562., 631., 664. és a 690. oldalon!

Easy négy rápillantással megtette.

- Hallgatom, Ninheimer professzor.

- Ez nem ugyanaz, ami az eredeti levonatban volt.

- Úgy van, uram, Nem ugyanaz.

- Maga változtatta meg a jelenlegi szövegre?

- Igen, uram.

- Miért?

- Uram, az ön eredeti szövegében ezek a részek nem valami hízelgők az emberek bizonyos csoportjaira nézve. Ezért kívánatosnak tartottam, hogy megváltoztassam a szöveget, nehogy megbántódjanak.

- Hogy merészelt ilyet tenni?

- Az első törvény, professzor úr, nem engedi meg, hogy tétlenségem miatt az emberek ártalmat szenvedjenek. Mert ha tekintetbe vesszük, hogy ön milyen hírnévnek örvend a szociológia világában, és hogy milyen népszerűséget fog élvezni a könyve a tudósok körében, akkor nem kétséges, a könyvben említett emberi lények sokasága jelentős sérelmet fog szenvedni.

- És azzal tisztában van, hogy én milyen sérelmet fogok most, szenvedni?

- Önnek okoztam 8 kisebb sérelmet. Ezt kellett választanom.

Ninheimer professzor dühtől reszketve odébb tántorgott. Egyben biztos volt, hogy ezért benyújtja a számlát az Amerikai Robotnak.

Kisebb izgalom tört ki az alperes asztalánál, ami csak tovább fokozódott, amikor a vádló újból visszatért az utóbbi állításra. - Vagyis EZ-27 robot azt mondta önnek, hogy amit tett, azt a robotika első törvénye alapján tette?

- Úgy van, uram.

- Hogy valójában nem volt más választása?

- Igen uram.

- Ebből tehát az következik, hogy az Amerikai Robot egy olya robotot hozott létre; amely szükségszerűen átírja a köveket a jóról vallott saját felfogásának megfelelően. Ugyanakkor mégis úgy sózták el, mint egy közönséges korrektort, megerősíti ezt?

A védelem azonnal tiltakozott, arra hivatkozva, hogy a tanút olyan kérdés eldöntésére kényszerítik, amihez nem ért. A bíró a szokásos módon figyelmeztette a vádat, ám nem maradt semmi kétség, hogy a szópárbaj megtette a hatását - nem utolsósorban a védőügyvédre.

A védelem rövid szünetet kért, mielőtt kérdéseket intézett volna a tanúhoz.

A szünetben az ügyvéd odahajolt Susan Calvinhoz.

- Lehetséges az, dr. Calvin, hogy Ninheimer professzor az igazat vallja, és Easyt valóban az első törvény motiválta. Calvin összeszorította az ajkait, aztán azt felelte:

- Nem. Ez teljességgel Lehetetlen. Ninheimer vallomásának a második része szándékos hamisítás. Easybe nincs beépítve az a képesség, hogy elvont ítéletet mondjon azon a szinten, amit egy bonyolult társadalomtudományos szöveg megkövetel. Képtelen volna olyasmit megállapítani, hogy bizonyos embercsoportok sérelmet szenvednének egy ilyen könyv szövegétől. Az ő agya egyszerűen nincs erre kiképezve.

- Ám élek a gyanúperrel - jegyezte meg a védő borúlátóan -, hogy ezt nem tudjuk bebizonyítani egy laikusnak. - Ez igaz - ismerte el Calvin. - A bizonyítás fölöttébb bonyolult terme. A kiút továbbra is az, ami volt. Be kell bizonyítanunk, hogy Ninheimer hazudik, és akármit mondott is, az nem változtat a mi álláspontunkon.

- Rendben van, dr. Calvin - adta meg magát a védő -, kénytelen vagyok hinni magának. Folytatjuk, ahogy elterveztük.

A tárgyalóteremben a bíró kalapácsa lecsapott, és dr. Ninheimer újból elfoglalta a tanú székét. Ajka körül halvány mosoly játszott, mintha érezné, hogy az állásai bevehetetlenek, és előre élvezi a kilátástalan ostrom lehetőségét.

A védelem óvatosan közelített, és nyájas hangon kezdte: - Dr. Ninheimer, ön azt állítja, hogy június tizenhatodikáig, Speidell telefonhívásáig sejtelme sem volt azokról az állítólagos változtatásokról a kéziratában?

- Ez az igazság, uram.

- Sohasem ellenőrizte a levonatokat azután, hogy EZ-27 korrigálta őket?

- Eleinte igen, de aztán nem láttam semmi értelmét. Megbíztam az Amerikai Robot ígéreteiben. Azok a képtelen - hm - változások csak a könyv utolsó fejezeteiben következtek be, miután feltevésem szerint a robot már eléggé elsajátította a szociológiát...

- Hagyja a maga föltevéseit - rivallt rá a védelem. - Úgy tudom, a kollégája, dr. Baker legalább egy alkalommal megtekintette a későbbi levonatokat. Emlékszik még, hogy ezt éppen ön vallotta?

- Igen, uram. Mint mondottam, azt közölte, hogy egy lapot megnézett, és hogy a robot még azon is megváltoztatott egy szót.

A védelem tovább mennydörgött:

- Nem tartja ön különösnek, uram, hogy miután egy éven keresztül kérlelhetetlenül a robot alkalmazása ellen volt, eleve ellene szavazott, és nem volt hajlandó bármi néven nevezendő feladatra igénybe venni, egyszerre csak úgy döntött, hogy az ő gondjaira bízza a könyvét, a magnum opusát?

- Én ebben semmi különöset sem Iátok. Egyszerűen arra gondoltam, hogy miért ne használhatnám a gépet.

- Egyszerre olyannyira megbízott EZ-27 robotban, hogy még annyi fáradságot sem vett magának, hogy ellenőrizze a levonatokat?

- Mondtam már, hogy - hm - meggyőzött az Amerikai Robot propagandája.

- Olyannyira meggyőzte, hogy amikor a kollégája, dr. Baker ellenőrizni akarta a robotot, maga alaposan lehordta őt? - Én nem hordtam le őt. Csupán azt akartam, hogy - hm - ne vesztegesse az idejét. Legalábbis akkor úgy láttam, hogy ez csak időpocsékolás. Nem tartottam olyan jelentősnek azt az egy változtatást a...

A védelem maró gúnnyal félbeszakította:

- Semmi kétségem, önnek azt tanácsolták, hozza föl ezt a dolgot, hogy a szócsere ügye szerepeljen a jegyzőkönyvben. - Aztán hogy a tiltakozásnak elejét vegye, így folytatta: - A helyzet az, hogy ön rendkívül dühös volt dr. Bakerre.

- Nem, uram. Nem voltam dühös.

- Még a könyvéből sem adott neki tiszteletpéldányt. - Egyszerű feledékenység. A könyvtárnak sem adtam. Óvatosan elmosolyodott. - A professzorok híresek a szórakozottságukról.

- Nem találja különösnek - ütötte tovább a vasat a védelem -, hogy EZ-27 több mint egyévi kifogástalan munka után éppen az ön könyvénél romlik el? Vagyis egy olyan könyvnél, amelyet ön írt, aki a legkérlelhetetlenebb ellenzője volt a robotnak?

- A kezébe került művek közül az én könyvem volt az egyetlen jelentősebb munka, amely az emberiséggel foglalkozik. Ezért kezdett érvényesülni a robotika három törvénye.

- Dr. Ninheimer - mondta a védelem -, ön többször is próbált úgy érvelni, mint egy robotszakértő. A jelek szerint ön hirtelen érdeklődést kezdett mutatni a robotika iránt, és ilyen tárgyú könyveket vett ki a könyvtárból. Ezt maga is említette a vallomásában, nem igaz?

- Csak egy könyvről van szó, uram, Ezt is csak, hogy úgy mondjam - hm -, természetes kíváncsiságból vettem ki.

- És egyetlen könyv alapján ön világosan láthatta, miért kellett a robotnak - ahogy ön állítja - eltorzítania a könyvét?

- Igen, uram.

- Tegyük fel. De biztos ön abban, hogy a robotika iránti érdeklődése nem azt a célt szolgálta, hogy megtanulja, hogyan manipulálhatná a robotot a saját céljainak megfelelően?

Ninheimer arcát elöntötte a vér. - Már hogy tennék ilyet, uram! A védő fölemelte a hangját.

- Ami azt illeti, biztos ön egyáltalán abban, hogy az állítólag megváltoztatott részek nem azonosak-e az ön eredeti szövegével?

A szociológus félig fölemelkedett a székéből.

- Ez - hm-hm - nevetséges! Megvannak a levonatok... Alig tudta kipréselni agából a szavakat, mire a vád fölállt, és a segítségére sietett.

- Ha megengedi, bíró úr, tárgyi bizonyíték gyanánt elő akarom terjeszteni azoka a levonatokat, amelyeket dr. Ninheimer EZ-27 robotnak átadott, valamint azokat a levonatokat, amelyeket EZ-27 robot a kiadónak elküldött. Ezt ezennel megteszem, ha a tisztelt kollegám is úgy kívánja, és kész vagyok kérni a tárgyalás megszakítását, hogy a kétféle levonatot összehasonlíthassuk.

A védelem türelmetlenül intett.

- Erre semmi szükség. Az én tisztelt opponensem bármikor beterjesztheti azokat a levonatokat, amikor csak óhajtja. Biztos vagyok benne, hogy azok tartalmazni fogják mindazokat a különbségeket, amelyekre a felperes hivatkozik. Én viszont azt is tudni szeretném, hogy vajon a birtokában vannak-e dr. Baker példányai.

- Dr. Baker példányai? - vonta föl a szemöldökét Ninheimer. Még mindig nem sikerült teljesen úrrá lennie önmagán. - Igen, professzor! Vagyis dr. Baker levonatai. Ön azt vallotta, hogy dr. Baker is kapott egy külön példányt a levonatokból. Meg fogom kérni a jegyzőt, hogy olvassa föl az ön vallomását, ha netán ez ön emlékezete egyszerre szelektívvé lett volna. Vagy csak arról van szó, hogy - az ön szavaival a professzorok híresek a szórakozottságukról?

- Én emlékszem dr. Baker levonataira - felelte Ninheimer. - Azokra nem volt szükség, miután a munkát rábízták a korrigáló masinára...

- Ezért ön elégette őket?

- Nem. Bedobtam a szemétkosárba.

- Elégette, kidobta - mi a különbség? A lényeg az, hogy megszabadult tőlük.

- Mi baj van abban? - kezdte Ninheimer bágyadtan.

- Mi baj van? - mennydörgött a védelem. - Csak az a baj, hogy most már senki sem tudja megállapítani, vajon nem ön cserélte-e föl egyes fontos helyeken dr. Baker ártalmatlan példányait olyan saját példányokkal, amelyeket szándékosan elváltoztatott avégett, hogy a robotot rákényszerítse...

A vád dühösen tiltakozott. Shane bíró előredőlt, és mindent elkövetett, hogy arcára ráerőltesse a benne dúló haragot hűen tükröző kifejezést.

- Ügyvéd úr - kérdezte -, bizonyítékokkal is alá tudja támasztani ezt a különös állítását?

- Közvetlen bizonyítékom nincs, bíró úr - felelte a védelem higgadtan. - Szeretném azonban hangsúlyozni, ha alaposan megnézzük, az, hogy a felperes egyszerre csak nincs a robotok ellen, a robotika iránt hirtelen érdeklődni kezd, hogy nem volt hajlandó ellenőrizni a levonatokat, és másnak sem hagyta, hogy ellenőrizze, bizonyos esetekben megnyilvánuló feledékenysége, hogy senkinek sem engedett betekintést a készülő könyvbe, mindez ékesen bizonyítja, hogy...

- Ügyvéd úr - szakította félbe a bíró türelmetlenül -, itt nincs helye az ezoterikus spekulációnak. A felperes nincs vád alá helyezve. És ön sem lehet az ő vádlója. Megtiltom, hogy tovább folytassa ezt az ostromot, és szeretném fölhívni a figyelmét, hogy a kétségbeesés, amely bizonyára rábírta önt erre a taktikára, csak árthat az ön ügyének. Ha vannak jogszerű kérdései, ügyvéd úr, akkor folytassa, kérem. De figyelmeztetem, nehogy még egyszer ilyesmire ragadtassa magát ebben a tárgyalóteremben.

- Nincs több kérdésem, bíró úr.

Robertson izgatottan odasúgta a védőügyvédnek, amikor az visszaült az asztalához:

- Mire volt ez jó, az ég szerelmére? A bírót sikerült egészen maga ellen hangolnia.

- Ninheimer azonban teljesen kikészült - válaszolta a védő magabiztosan. - Sikerült megpuhítanunk a holnapi támadásra. Nem lesz nehéz dolgunk.

Susan Calvin nagy komolyan bólintott.

Ehhez képest a vád már szinte minden érvét elvesztette. Megidézte dr. Bakert, aki Ninheimert csaknem mindenben megerősítette. Ugyancsak megidézte dr. Speidellt és dr. Ipatievet, akik érzékletesen ecsetelték felháborodásukat és megdöbbenésüket afölött, ahogyan dr. Ninheimer elbánt a könyvében műveikkel. Mindketten készek voltak szakértői véleményt nyilvánítani, hogy Ninheimer professzor szakmai hírneve komoly sérelmet szenvedett.

Tárgyi bizonyítékként előterjesztették a kefelevonatokat, valamint a kész könyv példányait.

A védelem aznap már nem tett föl kérdéseket. A vád is megpihent, és a tárgyalást másnap reggelre halasztották.

A védelem a második napon nyomban benyújtotta első indítványait. Azt kérte, hogy EZ-23 robot nézőként részt vehessen a tárgyaláson. A vád azonnal tiltakozott, és Shane bíró mindkettőjüket maga elé szólította.

A vád hevesen kikelt:

- Ez nyilvánvalóan törvénybe ütköző. Egy robot nem tartózkodhat semmilyen helyiségben, amelyben az emberek megfordulnak.

- Ez a bírósági terem - érvelt a védelem - mindazok számára zárva van, akiknek nincs közvetlen közük az ügyhöz. - Egy közismerten kiszámíthatatlan viselkedésű termetes gépezet a puszta jelenlétével zavarólag hatna az ügyfelemre és a tanúimra. Az egész tárgyalás komédiává fajulna. Úgy tűnt, mintha a bíró is efelé hajlana. Eléggé barátságtalan hangon megkérdezte a védőtől: - Mivel indokolja az indítványát?

- Azt szeretnénk bizonyítani - felelte a védő -, EZ-27 robot úgy van megszerkesztve, hogy semmiképpen sem viselkedhetett úgy, mint ahogy beállítják. Ehhez szükség lesz néhány demonstrációra.

- Én nem tudom ennek értelmét, bíró úr. Mert mit bizonyíthatnak az olyan demonstrációk, amelyeket az Amerikai Robot alkalmazottai végeznek el, amikor az Amerikai Robot ül a vádlottak padján?

- Bíró úr - vágott vissza a védő -, a tanúság értékét ön fogja elbírálni, nem pedig a vád képviselője. Én legalábbis ezt föltételezem.

Shane bíró, aki hatáskörében támadva érezte magát, készségesen egyetértett.

- A föltételezése helytálló. Mindazonáltal egy robot itteni jelenléte kényes jogi kérdéseket vet föl.

- Meggyőződésem, bíró úr, hogy az igazság kiderítése mindennél fontosabb. Ha a robot nem lehet jelen, akkor bennünket megfosztanak egyetlen bizonyítékunk bemutatásától.

A bíró még mindig habozott.

- Aztán kérdés, hogy szállítják ide a robotot.

- Ez olyan feladat, amilyet az Amerikai Robot nap mint nap elvégez. A bíráság előtt ott áll egy kamion, amely mindenben megfelel a robotok szállítását szabályozó törvények előírásainak. EZ-27 robot ott van rajta, ládába csomagolva, két ember felügyelete alatt. A jármű ajtói megfelelően zárva vannak, és minden szükséges óvintézkedést megtettek.

- Úgy látszik - jegyezte meg a bíró visszatérő haraggal -, ön eleve biztos volt, hogy az ön javára döntök ebben a kérdésben.

- Távolról sem, bíró úr. Ellenkező esetben egyszerűen hazaküldjük a kamiont. Eszembe sem jutott előre inni a medve bőrére.

A bíró bólintott.

- A védelem indítványának helyt adok.

Két ember betolta a ládát egy nagy targoncán, és fölnyitotta. A tárgyalóteremre síri csönd telepedett.

Susan Calvin megvárta, amíg a vastag habszivacs lemezek lekerülnek a robotról, s akkor kinyújtotta a kezét.

- Gyere ide, Easy.

A robot feléje emelte a tekintetét, és főkora fémkezét előrenyújtotta. Jó fél méterrel az asszony fölé magasodott, ám mint egy engedelmes gyermek az anyját, szó nélkül követte. Valaki idegesen fölnevetett, de dr. Calvin szigorú pillantására gyorsan elhallgatott.

Easy vigyázva elhelyezkedett egy nagyobb széken, amelyet külön az ő számára hozott be a teremszolga, s amely panaszosan megnyikordult alatta.

- Bíró úr - szólalt meg a védő -, ha szükséges, be fogjuk bizonyítani, hogy ez itt valóban EZ-27 robot, az a bizonyos robot, amely a szóban forgó időszakban a Northeastern University alkalmazásában állott.

- Helyes - bólintott a bíró. - Erre szükség lesz. Én például el sem tudom képzelni, hogy lehet egyik robotot a másiktól megkülönböztetni.

- Most pedig - mondta a védelem - szeretném a bíróság elé idézni az első tanúmat. Kérem Simon Ninheimer professzort.

Az írnok habozni látszott, tétován nézett a bíróra. Shane bíró leplezetlen meglepetéssel kérdezte:

- Ön a felperest hívja ki saját tanújaként?

- Igen, bíró úr.

- Remélem, tisztában van azzal, hogy vele szemben nem mehet el olyan messzire, mint más tanúval?

- Engem egyetlen cél vezérel - bizonygatta a védő higgadtan, - hogy kiderüljön az igazság. Nem akarok mást, csak föltenni néhány udvarias kérdést.

- Maga tudja - hagyta rá a bíró némi kételkedéssel a hangjában. - Szólítsák a tanút.

Ninheimer elfoglalta a tanúk székét, és a bíró figyelmeztette őt, hogy még mindig eskü alatt áll. Idegesebb volt, mint az előző napon, már-már nyugtalan.

A védő azonban jóindulatúan tekintett rá.

- Nos, Ninheimer professzor, ön 750 000 dollárra perli az ügyfeleimet.

- Igen, ennyi az - hm - összeg. - Ez rengeteg pénz.

- Engem is rengeteg kár ért.

- De mégsem ennyi. A vád tárgya mindössze néhány bekezdés egy könyvben. Megengedem, ezek kellemetlen részletek, de nem ritka, hogy egyik-másik könyv különös hibákkal jelenik meg.

- Uram, ezt a könyvet én a tudományos pályafutásom csúcspontjául szántam! - méltatlankodott Ninheimer. - Ehelyett olyan színben tüntet föl engem, mint egy kontárt, aki eltorzítja nagyra becsült barátai és kollégái nézeteit, mint aki - hm - divatjamúlt nézetekkel hivalkodik. A reputációm végleg összeomlott! Bármi legyen is a kimenetele ennek a pernek, én soha többé nem állhatok emelt fővel egyetlen - hm - tudós gyülekezet elé sem. Tudományos pályafutásomnak, amely az egész életemet jelentette, ezzel vége. Életem egyetlen értelme - hm - romokban hever.

A védő egyszer sem szakította félbe a szónoklatot, csak a körmeit vizsgálgatta elmélyülten. Aztán csillapítóan így érvelt:

- Ne mondja nekem, Ninheimer professzor, hogy a maga korában - legyünk bőkezűek - mondjuk 150 000 dollárnál többet megkereshet a hátralévő éveiben. Mégis arra kéri a bíróságot, hogy ennek ötszörösét ítélje meg magának.

Ninheimert még jobban elragadta a szenvedély.

- Nemcsak az életem van tönkretéve. Ki tudja, hány emberöltő múlva is úgy fognak emlegetni a szociológusok, mint egy - hm - ostoba tökfilkót. A valódi eredményeimre a kutya sem fog emlékezni. Nem csupán a halálom órájáig, hanem az idők végezetéig tönkre vagyok téve. Vajon ki fogja elhinni azt, hogy egy robot csinálta azokat a beszúrásokat...

Ez volt az a pont, amikor EZ-27 robot fölállt a székéről. Susan Calvin meg sem próbálta visszatartani. Továbbra is mereven és mozdulatlanul nézett maga elé. A védő halkan fölsóhajtott.

Easy megszólalt tisztán csengő, dallamos hangján:

- Szeretném mindenki tudomására hozni, hogy én a kefelevonatban kicseréltem bizonyos részeket, amelyek szöges ellentétben álltak az eredeti szöveggel...

Még a vád képviselőjét is annyira meglepte a több mint két méter magas robot látványa a bíróság előtt, hogy elfelejtett tiltakozni a fölöttébb szabálytalan ügymenet ellen.

Ám amikor végre fölocsúdott, már túl késő volt. Mert közben Ninheimer professzor indulattól eltorzult arccal fölugrott a tanúk székéről, és vadul üvöltözni kezdett:

- Átkozott, nem megmondtam neked, hogy tartsd a szád a...

Elfúlva elhallgatott, és vele együtt Easy is.

A vád ekkor már talpon volt és követelte, hogy nyilvánítsák a tárgyalást szabálytalannak.

Shane bíró dühösen verte az asztalt a kalapácsával.

- Csendet kérek! Elismerem, hogy minden okom meglenne szabálytalannak nyilvánítani a tárgyalást, csakhogy szeretném, ha az igazság érdekében Ninheimer professzor befejezné a mondatot. Tisztán hallottam, mintha olyasmit mondott volna a robotnak, hogy hallgatásra szólította föl. Az ön vallomásában viszont, Ninheimer professzor, nem szerepelt semmi olyasmi, hogy valamilyen okból hallgatást parancsolt volna a robotnak.

Ninheimer szótlanul bámult a bíróra.

- Fölszólította ön EZ-27 robotot - faggatta őt Shane bíró -, hogy hallgasson valamiről? És ha igen, akkor miről? - Bíró úr... - fogott bele Ninheimer rekedten, de képtelen volt folytatni.

A bíró hangja élesebbé vált.

- Nem arra utasította-e ön a robotot, hogy hajtsa végre a kérdéses beszúrásokat a kefelevonaton, és aztán hallgassa el az ön szerepét ebben az ügyben?

A vád hevesen tiltakozni próbált, Ninheimer azonban túlkiabálta őt:

- Mi értelme tagadni? Igen! Igen! - És lerohant a tanúk emelvényéről. A teremszolga azonban megállította az ajtónál, mire csüggedten leroskadt az egyik hátsó ülésre, és két kezébe temette az arcát.

- Számomra világos - mondta Shane bíró -, hogy EZ-27 robotot beugratásul hozták ide. Ha nem venném figyelembe, hogy a csel segített elejét venni egy súlyos bírói tévedésnek, akkor figyelmeztetésben kellene részesítenem a védőügyvédet. Most már semmi kétség, hogy a felperes egy számomra teljességgel megmagyarázhatatlan csalást követett el, amellyel tudatosan lerombolta a saját karrierjét is...

Az ítélkezés természetesen az alperes javára történt. Susan Calvin bejelentette magát dr. Ninheimer egyetemi legénylakásán. A gépkocsit vezető fiatal mérnök felajánlotta, hogy fölkíséri őt, az asszony azonban önérzetesen visszautasította:

- Gondolja, hogy nekem fog esni? Várjon meg itt lent. Ninheimernek nem volt kedve bárkinek is nekiesni. Egy percet sem vesztegetve csomagolt, hogy lelépjen, mielőtt elterjedne a híre a per számára kedvezőtlen kimenetelének.

Kihívó pillantást vetett a belépő Calvinra.

- Azért jött, hogy bejelentse, ellenpert indít ellenem? Ha igen, akkor nem nyer vele semmit. Nekem nincs se pénzem, se állásom, se jövőm. Még a perköltséget sem tudnám megfizetni.

- Ha sajnáltatni akarja magát - kontrázott Calvin fagyosan -, akkor rossz helyen kereskedik. Csak önmagát vádolhatja. Ellenper pedig nem lesz. Sem ön ellen, sem az egyetem ellen. Sőt megteszünk mindent, ami tőlünk telik, hogy ne csukják be önt csalásért. Mi nem vagyunk bosszúállóak.

- Ó, ez hát az oka, hogy még nem tartóztattak le hamis tanúzásért? Nem tudtam mire vélni. Aztán meg - tette hozzá keserűen - miért is fájna a foguk a bosszúra? Hiszen mindent megnyertek.

- Valamit igen - hagyta rá Calvin. - Az egyetem megtartja Easyt, méghozzá jóval magasabb bérleti díjért. Továbbá a pernek is híre megy, és ennek köszönhetően más intézményeknél is el tudunk helyezni néhány EZ típust annak veszélye nélkül, hogy megismétlődhetne a mostani galiba.

- Akkor miért jött el hozzám?

- Mert még nem nyertem meg mindent. Szeretném megtudni, miért gyűlöli úgy a robotokat. Mert ha megnyeri is a pert, a reputációjának akkor is vége. A pénz, amit kapott volna, nem kárpótolta volna ezért. Vagy kárpótolta az, hogy kielégítheti a bosszúvágyát?

- Csak nem érdekli önt, dr. Calvin, az emberi lélek? - kérdezte Ninheimer maró gúnnyal.

- De igen, amennyiben az emberek reakciói kihatnak a robotokra is. Evégből tanultam egy kevés lélektant is.

- Eleget ahhoz, hogy túljárjon az eszemen!

- Ez nem volt nehéz - mondta Calvin minden dicsekvés nélkül. - A nehéz az volt, hogy közben ne okozzak kárt Easyben.

- Úgy látszik, ön jobban szívén viseli a robot sorsát, mint az emberét - nézett az asszonyra vad indulattal.

Ő azonban nem jött ki a sodrából.

- Ez csak a látszat, Ninheimer professzor. Csak úgy viselheti valaki igazán a szívén a huszonegyedik század emberének sorsát, ha a szívén viseli a robotokét. Ha robotász volna, ezt jobban megértené.

- Elég robotikát összeolvastam ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól a mesterségtől.

- Elnézést, de ön egyetlen könyvet olvasott a robotikáról. Ebből ön semmit sem tudott meg. Annyit megtanult, hogy sok mindent megparancsolhat egy robotnak, még azt is, hogy belehamisítson egy könyvbe, ha elég ügyesen fog hozzá. Annyit megtanult, a lelepleződés veszélye nélkül nem utasíthatja őt, hogy valamit teljesen felejtsen el, ezért azt hitte, hogy biztonságosabb, ha egyszerűen hallgatást parancsol vaki. De tévedett.

- Ön a hallgatásából sejtette meg az igazságot?

- Ez nem volt puszta sejtelem. Ön mint amatőr nem tudott eleget ahhoz, hogy teljesen eltűntessé a nyomait. Az egyetlen gondot az okozta, hogy a bírónak is bebizonyítsam a dolgot, de ön volt olyan szíves, és segített nekünk, hála annak, hogy semmit sem konyít az olyannyira lenézett robotikához.

- Mi a célja ezzel a beszélgetéssel? - kérdezte Ninheimer elcsigázottan.

- Csak az - felelte Susan Calvin -, hogy megértessem önnel, mennyire alábecsülte a robotokat. Azzal hallgattatta el Easyt, ha bárkinek is említést tesz arról, hogy ön belejavított a könyvbe, akkor ön elveszíti az állását. Ez gerjesztett bizonyos hallgatási potenciált Easyben, elég erőset ahhoz, hogy mi ne tudjuk áttörni. Ha nagyon erősködünk, akkor kárt tettünk volna az agyában.

Ön azonban a tanúvallomás közben egy ennél erősebb ellenpotenciált gerjesztett benne. Ön az mondta, hogy ha az emberek azt fogják gondolni, hogy ön és nem egy robot írta azokat a vitás passzusokat a könyvben, akkor önt sokkal nagyobb veszteség éri, mint az állása. El fogja veszíteni a reputációját, a megbecsülését, a tekintélyét, az élete értelmét. El fogja veszíteni a halála utáni hírnevét. Tehát ön egy új és magasabb potenciált vitt be - és Easy beszélni kezdett.

- Te jó Isten! - fordította el az arcát Ninheimer. Calvin engesztelhetetlenül folytatta:

- Érti már, hogy miért szólalt meg? Nem azért, hogy vádolja önt, hanem hogy megvédje önt! Matematikailag ki lehet mutatni, hogy magára akarta vállalni az egész felelősséget az ön bűnéért, és tagadni, hogy önnek bármi köze is lenne ahhoz. Ezt követeli az első törvény. Azon volt, hogy hazudik, hogy kárt tesz önmagában, hogy pénzügyi kárt okoz a cégnek. Mindez kisebb súllyal esik latba nála, mint az, hogy önt megvédje. Ha ön igazán megértené a robotokat és a robotikát, akkor hagyta volna, hogy beszéljen. Ön azonban nem értette meg, amiben én biztos voltam, és amiről biztosítottam a védőügyvédet is. Ön a robotok iránti gyűlöletében biztos volt abban, hogy Easy úgy fog tenni, mint egy ember, és az ön kárára is oltalmazni fogja önmagát. Ezért ön pánikba esve rárivallt - és ezzel maga alatt vágta a fát.

- Remélem, egy napon a maga robotjai fellázadnak maga ellen, és megölik önt - sziszegte Ninheimer gyűlölettel. - Ostobaságot beszél - jegyezte meg Calvin. - És most legyen szíves, magyarázza el, miért tette mindezt. Ninheimer torz, keserű fintort vágott.

- Azt kívánja, ugye, most cserében azért, hogy nem vádol csalásért, hogy kielégítsem az ön intellektuális kíváncsiságát, föltárjam ön előtt a lelkemet?

- Higgyen, amit akar - hagyta rá Calvin közömbösen. Csak magyarázza el.

- Hogy aztán a jövőben még sikeresebben leszerelhessen minden robotellenes próbálkozást?

- Ezt elfogadom.

- Tudja, csak azért mondom el - adta be a derekát Ninheimer -, hogy lássa, semmi hasznot nem merít belőle. Mert maga képtelen megérteni az emberi motivációkat. Maga csak az átkozott gépeit képes megérteni, mert maga is csak egy emberi bőrbe bújt gép.

Ninheimer sebesen szedte a levegőt, a beszéde határozott lett, nem keresgélte tétován, mi lenne a legalkalmasabb kifejezés. Mintha többé semmi haszna nem volna a pontosságnak.

- Már kétszázötven éve csak azt látjuk - kezdte -, hogy a gépek kiszorítják az embert, és tönkreteszik a kézműves mesterséget. Az öntőformák és a sajtolók ontják az edényeket. A művész kezét fölváltotta a prés, amely százszámra dobálja ki magából az egyforma csecsebecséket. Nevezze ezt haladásnak, ha kedve tartja! A művésznek csak az absztrakció marad, kénytelen megelégedni az eszmék világával. Ha az elméjében megtervez valamit - a többit rábízza a gépre.

Azt hiszi, hogy a fazekast kielégíti a szellemi alkotás? Azt hiszi, hogy az eszme elég? Hogy tapintani magát az anyagot az semmi? Vagy figyelni azt, hogy formálódik az edény a kéz és a szellem együttműködése folytán - az semmi? Azt hiszi, hogy az a kezek között formálódó valami, a testet öltő anyag nem hat vissza magára az elgondolásra, és nem változtat, nem javít magán az eszmén?

- Maga nem fazekas - jegyezte meg dr. Calvin:

- Én alkotó ember vagyok! Cikkeket és könyveket hozok létre. Ez több, mint kigondolni a szavakat és megfelelő sorrendbe rakni őket. Ha csak ennyiből állna, akkor semmi gyönyörűség nem volna benne, semmi haszon.

A könyv az író kezében ölt formát. Látja növekedni és kifejlődni az egyes fejezeteket. Keze alatt alakulnak és fejlődnek az eszmék, és a módosítások sokszor az eredeti elgondolást is megváltoztatják. Aztán kézbe venni a levonatokat, látni nyomtatásban a mondatokat és újrafogalmazni őket, ha kell. A munka minden állomásán száz és száz kapcsolat létesül az ember és a műve között. És ez a kapcsolat csupa gyönyörűség, és mindennél bőkezűbben megjutalmazza az embert azért a fáradságért, amit belefektetett az alkotómunkába. A maga robotjai mindezektől megfosztják az embert.

- Ezt teszi egy írógép is. Ezt teszi a nyomdagép is. Vagy tán azt akarja, hogy visszatérjünk a kézzel írt könyvek világához?

- Az írógép meg a nyomdagép is elvesz valamit, a maga robotjai azonban mindentől megfosztanak bennünket. A robot átveszi a levonatot. Nem kell hozzá sok, és a robot fogja végezni az írást, a forráskutatást, a szövegellenőrzést és talán még a következtetések levonását is. Mi marad akkor a tudósnak? Csak egyetlen dolog - annak puszta eldöntése, hogy legközelebb milyen utasítást adjon a robotnak! Én meg akarom menteni az eljövendő tudósnemzedékeket ettől a pokoli elgépiesedéstől. Ez nekem többet jelentett, mint az én saját reputációm, ezért eltökéltem, hogy bármi áron tönkreteszem az Amerikai Robotot.

- Kudarcot kellett vallania - jegyezte meg Susan Calvin.

- Meg kellett próbálnom - mondta Simon Ninheimer. Calvin hátat fordított és eltávozott. Mindent megpróbált, hogy elfojtsa magában a megtört ember iránt fellobbanó együttérzést.

Nem mondhatni, hogy teljesen sikerült neki.

A szemtanú

Petrarca írja, hogy "a tökéletes szépség és a kiváló erény ritkán fér meg együtt". Csakugyan, talán az egyik eleve kizárja a másikat...

George és én a tengerparti sétány egyik padján üldögéltünk, elmélázva a hosszan el nyúló strand és a messzeségbe vesző, szikrázó tenger látványán. Miközben elmerültem a bikinis ifjú hölgyek szemlélésének ártatlan élvezetében, azon tanakodtam, vajon jut-e nekik feleannyi az élet szépségeiből, mint amennyihez ők hozzájárultak.

Ismervén George-ot, akár a tenyeremet, erős gyanú ébredt bennem, hogy neki jóval kevésbé nemesen esztétikus gondolatok jártak a fejében. Esküdni mertem volna, hogy őt ugyaneme ifjú hölgyek hasznossági szempontjai foglalkoztatták.

Ugyancsak elképedve hallgattam tehát, amikor megszólalt:

- Csak ücsörgünk itt, öreg cimbora, eltelve a természet isteni női idomok formájában jelenlévő szépségeivel, hogy a megfelelő kifejezéssel éljek, de hidd el nekem, az igazi szépség nem ilyen, nem lehet ilyen kézzelfogható. Az igazi szépség oly becses kincs, amit el kell rejteni a felületes szemlélők elől. Gondoltál te már egyáltalán erre?

- Nem - feléltem -, még soha, de még most sem, hogy említed. Sőt el sem hiszem, hogy neked egyáltalán eszedbe juthatott.

George felsóhajtott.

- Öregem, veled csevegni annyi, mint iszapban evickélni: keserves erőfeszítés fejében csekélyke eredmény. Láttam, milyen szemeket meresztettél arra a karcsú istennőre, amott ni, akin azok a falatnyi, vékony rongyok mit sem takarnak abból a néhány négyzetcentimé terből, amit pedig elrejteni igyekszenek. Érted te azt nagyon jól, hogy ezzel csupán a felszínességét fitogtatja.

- Sosem kértem sokat az élettől - jelentettem ki a magam szerény módján. - Én igazán elégedett lennék ar efféle felszínességgel.

- Gondold meg, mennyivel elragadóbb lenne egy fiatal nő, még az is, aki a magadfajta pallérozatlan ízlésű fickók szemében egyáltalán nem vonzó, ha birtokában lenne az olyan örök értékeknek, mint a jóság, az önzetlenség, a derű, a türelmes buzgalom és a másokkal való törődés, mindazoknak az erényeknek tehát, amelyek felülmúlják egy nőn az arany és a kellem csillogását.

- Tudod, mit gondolok, George? - kérdeztem. - Hogy te be vagy rúgva! Ugyan honnan a csodából hallottál volna efféle erényekről?

- Igenis meghitt viszonyban vagyok velük - jelentette ki George öntelten -, minthogy kitartóan és teljes mértékben ezek szerint élek.

- Hát hogyne - bólogattam -, de csak amikor sötét van, és magad vagy a szobában.

- Eltekintve e durva megjegyzéstől - folytattá George -, meg kell mondanom, hogy bár személy szerint nem vagyok ezen erények birtokában, azért tudomásom van róluk egy ifjú hölgyismerősöm, Melisande Renn jóvoltából, akit szerető férjura, Octavius Ott Maggie-nek ismert. Maggie-nek ismertem én is, ugyanis egyik drága, sajnos már elhunyt barátom leánya volt, s engem mindig az ő George bácsijának tekintett. Bevallom, bizonyos fokig én is, akárcsak te, méltányolom azt a bizonyos nehezen meghatározható tulajdonságot, amit "felszínességnek" neveztél. Jól van, öregem, tudom, én használtam először ezt a kifejezést, de sose jutunk sehová, ha lényegtelen apróságok miatt örökké félbeszakítasz. E parányi gyarlóságom miatt bevallom azt is, hogy amikor Maggie a látásom feletti elsöprő örömében sikítva a nyakamba ugrott, elragadtatásom korántsem volt akkora, mint lehetett volna, ha a sors bőkezűbben bánt volna vele. A lány rendkívül sovány volt, kiálló csontjai szinte szúrtak. Nagy volt az orra, keskeny az arca, a haja inkább sima, egyenes szálú és fakó seszínű, a szeme pedig meghatározhatatlan szürkészöld. Az arccsontja olyan széles volt, hogy Maggie erősen emlékeztetett egy mókusra, amelyik épp degeszre tömte a pofazacskóját mogyoróval és magvakkal. Röviden: a lány nem az a típus volt, aki nek színre lépésekor a jelenlévő fiatalemberek sebesebben kezdik kapkodni a levegőt, és kezüket-lábukat törik, hogy a közelébe férkőzzenek.

- De jólelkű volt. Úgy nőtt fel, hogy csupán bánatos mosollyal válaszolt, amikor valamelyik átlagos fiatalember, aki előzetes figyelmeztetés nélkül először találkozott vele, láthatóan összerezzent. Sorban végigasszisztálta az összes barátnője esküvőjét mint koszorúslány, a bánatos mosolyok mindig megújuló kollekciójával. Számtalan gyermeknek a keresztanyja és ismét számtalannak a pesztrája volt, úgyhogy olyan gyakorlott cumisüveg-forgató lett, mintha egész életében csak azt csinálta volna. Meleg levest vitt a segítséget érdemlő szegényeknek, de a segítségre érdemteleneknek ugyancsak, bár egyesek szerint az érdemtelenek majdhogynem inkább megérdemelték a látogatást. A helyi templomban különféle munkákat vállalt újra meg újra, ki tudja, hányszor - hol a maga, hol barátnői nevében, akik többre becsülték a mozivilág bűnös tündöklését az önzetlen szolgálatnál. Órákat tartott a vasárnapi iskolában, állandóan azzal szórakoztatva a lurkókat, hogy (gondolták ők) vicces grimaszokat vágott. És gyakorta felolvastatta a gyerekekkel a kilenc parancsolatot. (A házasságtörésről szólót kihagyta, mert tapasztalatból tudta, hogy az kivétel nélkül kellemetlen kérdésekhez vezetett.) Önkéntes szolgálatot vállalt továbbá a közkönyvtár helyi kirendeltségénél is. A férjhezmenetelbe vetett hitét természetesen már valamikor négyesztendős korában elveszítette. Annak az esélye pedig, hogy az ellenkező nem egyik tagjával randevúja legyen, már tízéves korára teljességgel elérhetetlen álomnak tűnt számára. Igen sokszor mondta is nekem: "Nem vagyok boldogtalan, George bácsi. A férfiak világa zárva van előttem, kivéve persze a te drága személyedet és szegény papa emlékét, de sokkal több igazi boldogságot találok abban, ha jót cselekszem."

Bejárt azután még a megyei tömlöcbe is, hogy a rabokat könyörgéssel rávegye a bűnbánatra, és hogy jó útra térítse őket. De csak egy-két otromba fickó jelentkezett önként magánzárkára azokon a napokon, amikor Maggie látogatása esedékes volt. Akkor találkozott Octavius Ott-tal, egy újdonsült szomszéddal, aki felelős beosztású, fiatal villamosmérnök volt az áramszolgáltató vállalatnál. Derék fiatalember volt, komoly, iparkodó, kitartó, merész, őszinte és tisztelettudó, de nem az a fajta, akit te vagy én jóvágásúnak mondanánk. Az igazat megvallva - minden kertelés nélkül mondom -, őt aztán senki az írott történelem során nem tartotta volna jó vágásúnak. A haja visszavonulóban volt a tarkója irányába (helyesebben már vissza is vonult), a homloka csúcsosan keskenyedő, az orra pisze, az ajka keskeny, a füle szárnyasan elálló és előremeredő ádámcsutkája sohasem volt egészen nyugalomban. Ami a hajából megmaradt, az rozsdavörös színbe hajlott, s az arcát meg a karját rendetlen összevissza ságban szeplők tarkították.

Történetesen Maggie társaságában voltam, amikor ő és Octavius először találkoztak az utcán. Mindkettőt egyformán váratlanul érte az egymásba botlás, és mindkettő úgy visszahőkölt, mint két paripa, ha szembe találja magát tucatnyi csiricsáré parókás, veszettül sípoló bohóccal. Egy pillanatig szinte vártam, hogy Maggie is meg Octavius is felágaskodik és felnyerít. A pillanat azonban elmúlt, s mindegyiknek sikerült legyűrnie magában a feltörő rémületet. Maggie mindössze a szívére szorította a kezét, mintha vissza akarta volna tartani, nehogy kiugorjon bordái ketrecéből, biztosabb menedéket keresvén. Octavius pedig végigsimított a homlokán, mintha valami rémséges emléket igyekezett volna elhessegetni. Én már néhány nappal azelőtt találkoztam Octaviusszal, így bemutathattam őket egymásnak. Mindkettő tétován nyújtotta oda a kezét, mintha nem akaródzott volna az érintés révén fokoznia a látványt.

Aznap délután valamivel később Maggie, megtörve hosszas hallgatását, így szólt hozzám:

- Micsoda különös fiatalembernek tűnik ez a Mr. Ott!

Erre én azzal a metaforikus eredetiséggel, amit a barátaim úgy élveznek, azt válaszoltam:

- Ne a fedele alapján ítélj meg egy könyvet, kedvesem!

- Márpedig a fedél is létezik, George bácsi - felelte Mag gie komolyan -, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Azt hiszem, egy átlagos, frivol és szívtelén nő ügyet se vetne Mr. Ottra. Nemes cselekedet lenne hát megmutatni neki, hogy nem minden fiatal nő olyan végtelenül nemtörődöm, és hogy legalább egy nem fordít hátat egy fiatalembernek csupáncsak azért, mert szerencsétlenségére hasonlít egy... egy... - Itt elhallgatott, mert az állatok népes seregletéből egy sem jutott az eszébe, amelyikkel összehasonlíthatta volna, ezért hát kénytelen volt sután, de együtt érzően azzal befejezni, hogy: - ...mindegy, akármihez hasonlít is. Én igenis kedves leszek hozzá.

Nem tudom, vajon Octaviusnak volt-e olyan bizalmasa, akinek hasonlóképpen kiönthette volna a szívét. Feltehetően nem, mivel kevesünknek adatik meg - ha egyáltalán létezik olyan valaki -, hogy ilyen áldott jó George bácsija legyen. Mindazonáltal egészen biztos vagyok benne - a későbbi eseményekből ítélve -, hogy Octaviusban pontosan ugyan ezek a gondolatok ötlöttek fel, csak természetesen az ellenkező irányban. Mindenesetre egyik is, másik is azon buzgólkodott, hogy kedves legyen a másikhoz, eleinte puhatolózva és félénken, majd lelkesen, végül pedig szenvedélyesen. Ami véletlen találkozásokkal indult a könyvtárban, állatkerti sétákkal folytatódott, majd moziban és táncos szórakozóhelyeken töltött estékkel, mígnem odáig fajult a dolog, hogy a történteket már csakis - elnézést a kifejezésért - légyottként lehetett értelmezni. Egyiküket látva az emberek már várták, hogy felbukkanjon a másik, ugyanis elválaszthatatlan pár lett belőlük. Néhányan a szomszédságukból keserűen panaszolták, hogy a dupla dózis Octaviusból és Maggie-ből már több, mint amit emberi szem el tud viselni, és nem is egy gőgös elitmajom napszemüveggel szerelte föl magát.

Nem mondom, hogy teljesen hiányzott volna belőlem a rokonszenv eme szélsőséges nézetek iránt, de voltak olyan - türelmesebb és talán józanabb - embertársaim, akik rá mutattak, hogy a pár egyikének vonásai valami különös véletlen folytán épp ellentétei a másik megfelelő vonásainak. Ketten együtt valahogy kezdték semlegesíteni egymást, úgyhogy együtt sokkal elviselhetőbbek voltak, mint külön külön. Vagy legalábbis voltak, akik ezt állították.

Végül aztán eljött a nap, amikor Maggie berontott hozzám, és így lelkendezett:

- George bácsi, Octavius az életem fénye és értelme. Komoly, magabiztos, odaadó, határozott, sziklaszilárd és rendíthetetlen. Nagyszerű férfi!

- Ami a belső értékeit illeti, kedvesem - szóltam közbe -, kétségtelen, hogy mindez ráillik. A külseje azonban...

- Elragadó! - jelentette ki Maggie komolyan, magabiztosan, odaadóan, határozottan, sziklaszilárdan és rendíthetet lenül. - George bácsi, az érzelmeink kölcsönösek. Össze fogunk házasodni.

- Te és Ott? - nyögtem elhűlve. Önkéntelenül felrémlett előttem, hogyan festene egy efféle házasságból születendő csemete, s ettől a vér is meghűlt az ereimben.

- Igen - felelte Maggie. - Octavius azt mondta nekem, hogy én vagyok minden öröme és boldogsága, értem a napot, a holdat és az összes csillagot lehozná az égből. Rend kívül költői lélek.

- Valóban úgy tűnik - válaszoltam nem nagy meggyőződéssel. - Mikor tartjátok meg az esküvőt?

- Amilyen hamar csak lehet - vágta rá Maggie.

Nem tehettem mást, összeszorítottam a fogamat. A kihirdetés megtörtént, az előkészületek lezajlottak, s az esküvőn én magam adtam át a menyasszonyt az oltár előtt a vőlegénynek. Az egész szomszédság jelen volt, nem akarván hinni a szemének. Még a lelkész ábrázatán is átsuhant némi tiszteietteljes megrökönyödés.

Nem is látszott senkin, hogy örömteli képpel figyelte volna az ifjú párt. A ceremónia alatt a nézősereg végig lefelé bámult, ki-ki a maga térdére. Kivéve a lelkészt. Az semmi kincsért le nem vette volna a szemét a bejárati ajtó feletti rozettáról.

Nem sokkal később elköltöztem a környékről, a város másik felében vettem ki lakást, és teljesen szem elől veszítettem Maggie-t. Tizenegy évvel később azonban elvetődtem arrafelé egy bizonyos ügyben, ami egyik barátomnak a lovak versenyzői képességeiről írt tudományos érte kezéseivel, illetve az azokba invesztált pénzemmel volt kapcsolatos. Megragadtam az alkalmat, és meglátogattam Maggie-t, akinek más, meglehetősen mélyen rejlő ékességei közé tartozott az is, hogy remek szakácsnő volt.

Déltájt toppantam be hozzájuk. Octavius dolgozni volt valahol, de ez engem csöppet sem zavart. Nem vagyok önző, boldogan megettem az ő adagját is az enyémre ráadásnak. Óhatatlanul szemet szúrt azonban, hogy Maggie arcát szomorúság árnyékolta be. Kávézás közben meg is kérdeztem:

- Miért vagy oly bánatos, Maggie? Nem sikerült a házasságod?

- Ó, dehogyisnem, George bácsi! - kiáltotta szenvedélyesen. - A mi házasságunk az égben köttetett. Bár gyermekünk nem született, olyannyira egymásnak élünk, hogy alig érezzük a veszteséget. Szűnni nem akaró boldogságban lubickolunk, mit is kívánhatnánk többet a világon!

- Értem - feleltem, s a fogam szinte belecsikordult -, akkor hát mitől érzem mégis rajtad ezt az árnyalatnyi szomorúságot?

Maggie tétovázott, aztán kitört:

- Ó, George bácsi, micsoda roppant érzékeny lélek vagy! Igenis van valami, egyetlen homokszem, ami a boldogság kerekei közé ékelődött.

- És mi lenne az?

- A külsőm.

- A külsőd? Mi a baj?... - és nyeltem egy nagyot, képtelen lévén befejezni a mondatot.

- Nem vagyok szép! - felelte Maggie olyan hangsúllyal, mintha hét lakat alatt őrzött titkot fedne fel.

- Ah! - esett le az állam.

- Bárcsak az lennék! Octavius kedvéért! Csakis őmiatta szeretnék gyönyörű lenni!

- Panaszkodik tán a külsőd miatt? - érdeklődtem óvatosan.

- Octavius? Természetesen nem. Csendes méltósággal tűri a szenvedést.

- Akkor honnan veszed, hogy szenved?

- Az asszonyi szívem elárulja.

- De Maggie, maga Octavius sem egy... nos... egy szépség!

- Hogy mondhatsz ilyet?! - méltatlankodott Maggie. - Ő elbűvölő!

- Hátha ő meg úgy véli, te vagy elbűvölő?!

- Ó, nem - legyintett Maggie -, hogy képzeled!

- Netán más nők után futkározik?

- De George bácsi! - kiáltotta Maggie megbotránkozva.

- Micsoda alantas gondolat! Csalódtam benned. Octavius számára egyedül én létezem.

- Akkor mit számít, hogy szép vagy-e vagy sem?

- Őmiatta számít - erősködött Maggie. - Ő, George bácsi, őmiatta szeretnék szép lenni!

Majd a legváratlanabb és fegkellemetlenebb módon az ölembe vetette magát, s a könnyeivel eláztatta a zakóm hajtókáját. Ami azt illeti, már akkor facsarni lehetett, amikor Maggie még ki sem zokogta magát egészen.

Akkoriban már ismertem Azazelt, a két centiméteres űr lényt, akiről talán meséltem már néhány... Na, öregem, felesleges, hogy ilyen fölényes modorban dünnyögd, hogy "a megcsömörlésig". Aki úgy ír, mint te, az jobban tenné, ha óvakodna a csömör fogalmát bárminemű összefüggésben megemlíteni.

Szóval felhívtam Azazelt.

Azazel aludt, amikor megérkezett. Apró fejét valami zöld lebernyeg borította, s csak az alóla hallatszó tompa, szoprán hangú perregés adta tanúbizonyságát annak, hogy életben van, meg az hogy inas farkincája időről időre megmerevedett, és lengve vibrálni kezdett. Néhány pillanatig várakoztam, hogy magától felébredjen, de minthogy ez nem következett be, egy csipesszel finoman felemeltem a lebernyegét. Erre lassan kinyitotta a szemét, rám meredt, majd némi riadalommal felpattant.

- Egy pillanatig azt hittem, rossz álom az egész. - förmedt rám. - Terád aztán végképp nem számítottam!

Figyelmen kívül hagyva gyermeteg zsörtölődését, azt mondtam neki:

- Lenne számodra egy megbízásom. El kellene intézned valamit nekem.

- Hát persze - jegyezte meg Azazel epésen. - Csak nem képzeled, hogy azt hittem, te akarsz elintézni valamit énnekem.

- Pedig nyomban megtenném - feleltem mézesmázosan - ha egy ilyen tehetséggel és ekkora hatalommal bíró személyiség, mint te, úgy találná hogy szerény képességeimet érdemlegesen igénybe tudná venni.

- Igaz, igaz - felelte Azazel megenyhülve.

Igazán visszataszító, tehetném hozzá, hogy egyesek milyen fogékonyak a hízelgésre. Ott vagy példának okáért te. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy együgyű boldogságodban majd kiugrasz a bőrödből, amikor valaki autogramot kér tőled? De térjünk vissza a történethez...

- Miről van szó? - érdeklődött Azazel.

- Azt szeretném, ha széppé varázsolnál egy fiatal nőt.

Azazel megborzongott.

- Nem biztos, hogy képes leszek végrehajtani. A ti szánalmas, püffedt testű életformátoknál a szépség kategóriái csapnivalóan alacsony színvonalúak.

- De a miénk. Majd megmondom, mit csinálj.

- Te mondod meg nekem, hogy mit csináljak?! - rikoltozott Azazel dühében remegve. - Te mondod meg nekem, hogyan kell szőrtüszőket serkenteni és átalakítani, izmokat erősíteni, csontot növeszteni vagy feloldani? Igazán? Te fogod nekem mindezt megmondani?!

- Szó sincs róla - feleltem alázatosan. - Egy ilyen műveletnek a technikai részleteivel csakis egy olyan káprázatosan nagy tudású lény lehet tisztában, mint te. Engedd meg azonban, hogy beavassalak, hogyan képzelem a külsőt érintő változtatásokat.

Azazel ismét megenyhült, és rátérhettünk a részletekre.

- Ügyelj arra - figyelmeztettem -, hogy a változások egy legalább hatvannapos időszak alatt menjenek végbe. A túl hirtelen átalakulás figyelmet keltene.

- Úgy érted - háborgott Azazel -, hogy hatvan napig megfigyeléssel, módosítgatással és javítgatással vacakoljak? Szerinted én lopom az időt?

- Ó, hiszen erről még cikket is írhatnál a te világod valamelyik biológiai folyóiratába! Nem sokan lehetnek nálatok olyanok, akik rendelkeznek egy ilyen feladat végrehajtásá hoz szükséges képességgel és türelemmel. Várj csak, még csodálni fognak érte!

Azazel teprengve bólogatott.

- Természetesen lenézem az olcsó tömjénezést - mondta -, de ugy hiszem, kötelességem, hogy fajom átlagos tagjainak képviselőjeként szerepeljek. - majd éles sipító hangen sóhajtott egyet - fárasztó és kincs ugyan, de hát a kötelesség az kötelesség.

Nekem is volt kötelességem. Úgy éreztem, a közelben kell maradnom az átalakulás ideje alatt. A lóversenyből egy barátom befogadott annak fejében, hogy szaktanácsokkal szolgálok különféle kísérteti futamok eredményeivel kapcsolatban, aminek következtében csak egészen csekély összeget veszített.

Naponta beugrottam valami ürüggyel Maggie-hez, s a hatás lassan mutatkozni kezdett. A. haja dúsabb lett, enyhén hullámos és vörösesaranyba játszó, ami szemet gyönyör ködtető ragyogást kölcsönzött neki.

Maggie álla apránként határozottabbá vált, az arccsontja pedig szelídebbé és finomabb metszésűvé. A szeme egyre kékebb árnyalatot öltött, s napról napra mélyült, míg szinte ibolyakék nem lett. A szemhéja egészen picit keletiesre ferdült. A füle s a fülcimpája is formásabb lett.

Az alakja fokozatosan kikerekedett, mondhatni, dús idomú lett, s a dereka is karcsúbbá vált.

Az emberek tanácstalanul álltak a rejtély előtt. Magam is hallottam, amikor kérdezgették Maggie-t:

- Mit csináltál magaddal? A hajad egyszerűen bámulatos! Tíz évvel fiatalabbnak látszol.

- Nem csináltam semmit - szabadkozott Maggie. Tanácstalan volt maga is, akárcsak a többiek. Engem kivéve természetesen. Maggie meg is kérdezte tőlem:

- Észreveszel rajtam valami változást, George bácsi?

- Elbűvölő vagy - feleltem -, de számomra mindig is el bűvölő voltál, Maggie.

- Meglehet - mondta ő -, de magamnak még sose tűntem elbűvölőnek, egészen mostanáig. Nem tudom felfogni. Tegnap egy merész fiatalember utánam fordult az utcán. Eddig mindenki elsietett mellettem, eltakarva a szemét. Ő azonban rám kacsintott! Úgy elképedtem, hogy visszamosolyogtam rá.

Néhány héttel később találkoztam Maggie férjével, Octaviusszal egy étterem előtt, ahol az ablakban álló étlapot tanulmányoztam. Mivel Octavius épp be akart térni, hogy harapjon valamit, egy pillanat műve volt csupán, hogy meghívjon ebédre, és egy másik pillanat műve, hogy elfogadjam.

- Bánatosnak látszol, Octavius - jegyeztem meg.

- Bánatos is vagyok - felelte ő. - Nem tudom, mi ütött Maggie-be az utóbbi időben. Olyan szétszórt mostanában, hogy szinte észre sem vesz. Folyton-folyvást társaságba akar járni. Tegnap is... - És olyan szánalmas csüggedtség árasztotta el az arcát, hogy mindenki restellt volna kuncogni rajta.

- Tegnap? - kérdeztem. - Mi történt tegnap?

- Tegnap azt kérte tőlem, hogy hívjam... Melisande-nak! Ez egyszerűen nevetséges, képtelen vagyok Maggie-t így szólítani!

- Miért ne? Az a bérmáláskor kapott neve.

- De ő az én Maggie-m! Melisande számomra egy idegen.

- Hát megváltozott valamelyest - jegyeztem meg. - Észre sem vetted, hogy az utóbbi időben mennyire megszépült?

- De - felelte Octavius kurtán-furcsán.

- Hát nem remek?

- Nem! - vágta rá még élesebben. - Én a csúnyácska, mókás kinézetű Maggie-met akarom. Ez az új Melisande örökösen a haját igazgatja, különféle árnyalatú szemhéjfestékeket ken föl, új hacukákat meg nagyobb melltartókat próbálgat, s szinte hozzám se szól.

Részéről levert hallgatásba fulladt az ebéd. Akkor elhatároztam, nem árt fölkeresnem Maggie-t, hogy beszéljek a fejével.

- Maggie! - fordultam hozzá.

- Hívj, kérlek, Melisande-nak - volt a válasz.

- Melisande - folytattam. - Úgy látom, Octavius bánatos.

- Hm, én is az vagyok! - csattant fel élesen. - Octavius kezd olyan unalmas lenni. Nem hajlandó társaságba járni. Nem hajlandó szórakozni. Megjegyzéseket tesz a ruháimra, a sminkemre. Mi az ördögöt képzel, kicsoda ő?!

- Mostanáig azt tartottad róla, hogy ő a férfiak legkiválóbbika.

- Elég bolond voltam! Csúnya kis mitugrász, akivel már szégyellek mutatkozni is.

- Szép akartál lenni, és csakis őérte.

- Hogy érted azt, hogy akartam? Én szép is vagyok! Mindig is az voltam! Azon múlott csupán, hogy kitaláltam egy menő hajfazont, meg rájöttem, hogyan fessem ki magam a legelőnyösebben. Nem tűröm, hogy Octavius az utamba álljon!

Nem is tűrte. Fél évvel később elváltak, s újabb fél év elteltével Maggie - illetve Melisande - ismét férjhez ment egy jóvágású, ám jellemtelen fickóhoz. Egyszer vele ebédeltem, de annyit totojázott, kifizesse-e a számlát vagy sem, hogy már attól tartottam, nekem kell a zsebembe nyúlnom.

Octaviust körülbelül egy évvel a válás után láttam viszont. Ő természetesen nem nősült meg újra, hiszen továbbra is ugyanolyan groteszk kinézetű volt, s a tej most is megaludt a szájában. Együtt üldögéltünk a lakásában, ami zsúfolásig volt Maggie fényképeivel, a régi Maggie-ével, s egyik csapnivalóbb volt, mint a másik.

- Bizonyára még mindig hiányzik neked, ugye, Octavius? - jegyeztem meg.

- Borzasztóan! - felelte. - Csak azt remélem, ő boldog.

- Úgy értesültem, hogy nem - mondtam. - Lehet, hogy még visszatér hozzád.

Octavius szomorúan ingatta a fejét.

- Maggie már sohasem térhet vissza hozzám. Lehetséges, hogy egy Melisande nevezetű hölgy vissza szeretne jönni, de képtelén lennék őt elfogadni, ő nem Maggie... az én drága Maggie-m.

- Melisande - próbálkoztam - százszor szebb Maggie-nél.

Octavius hosszan rámmeredt.

- Kinek a szemében? - kérdezte. - Az enyémben semmi esetre sem.

Akkor láttam őt utoljára.

Egy pillanatig csendben ültem, aztán megszólaltam.

- Megleptél, George. Igazán meghatódtam. Mellbe vágott a történet.

George így folytatta:

- Erről jut eszembe, öreg cimbora... megvághatlak öt dollárral úgy egy hétre, legkésőbb tíz napra?

Előhúztam egy ötdollárost, tétováztam, aztán azt mondtam:

- Tessék! A történet megér ennyit. Ajándékba adom. A tied. (Miért is ne? Minden George-nak adott kölcsön de facto ajándék.)

George megjegyzés nélkül elvette a bankót, és kopott pénztárcájába tette. (Kopott lehetett már akkor is, amikor vette, mert én még sose láttam, hogy használta volna.) Majd így szólt:

- Akkor térjünk újra a tárgyra. Megvághatlak öt dollárral úgy egy hétre, legkésőbb tíz napra?

- De hát már kaptál öt dollárt! - kiáltottam.

- Az az én pénzem - felelte George -, neked ahhoz semmi közöd. Szoktam én megjegyzést tenni a te anyagi helyzetedre, amikor te kérsz kölcsön tőlem?

- Hisz én még soha... - kezdtem tiltakozni, de aztán sóhajtottam egyet, és átnyújtottam még egy ötdollárost.

A tréfamester

Noel Meyerhof megnézte a már korábban előkészített listáját és kiválasztotta, melyik pont legyen az első. Szokásához híven, most is elsősorban ösztönére bízta magát.

Szinte törpének tűnt az előtte álló gép mellett, noha abból csak igen kicsiny rész volt látható. Ez azonban nem számított. Fölényes magabiztossággal beszélt, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ő a mester.

- Johnson - mondta - váratlanul hazaérkezett üzleti útjáról és feleségét legjobb barátja karjaiban találta. Visszahőkölt, majd így szólt: Max, én a hölgy férje vagyok, így hát nekem kötelességem. De neked?

Oké, hadd mélázzon rajta egy kicsit - gondolta. Ekkor egy hang szólalt meg mögötte.

- Hé!

Meyerhof törölte ezt az egytagú szót és kikapcsolta az áramkört, amit használt. Hirtelen hátrafordult, és így szólt:

- Dolgozom. Miért nem kopog?

Most nem mosolygott, mint általában szokott, valahányszor Timothy Whistlert, a vezető analitikust köszöntötte, akivel gyakran dolgozott együtt. Olyan rosszalló képet vágott, mintha egy idegen zavarta volna meg, vékony arcát komor ráncok torzították el, s amúgy is kócos haja mintha még jobban felborzolódott volna.

Whistler vállat vont. Fehér laborköpenyt viselt, amelyen merev függőleges vonalakat gyűrt zsebre vágott és összeszorított ökle.

- Kopogtam, de maga nem válaszolt. A működést jelző lámpa nem égett.

Meyerhof dühös lett. Nem erről volt szó. Túl erőteljesen összpontosította figyelmét az új tervre, és elfeledkezett a részletekről.

És mégsem igen tudta hibáztatni magát emiatt. Ez a dolog fontos volt.

Hogy miért, azt persze nem tudta. Nagymesterek ritkán tudják. Éppen az tette őket nagymesterekké - az a tény, hogy az értelem fölött álltak. Másképp hogyan is tudna az emberi ész kapcsolatot tartani azzal a tíz mérföld hosszú, szilárd halmazállapotú értelemtömeggel, amit Multivacnak hívnak, és amely az összes eddig épített komputerek között a legbonyolultabb?

- Most dolgozom - szólt Meyerhof. - Valami fontos dolgot akar közölni?

- Semmi olyasmit, amit ne lehetne elhalasztani. Néhány hiba van a válaszban a többdimenziós... - Whistler későn kapcsolt és arca sajnálkozóan kétkedő kifejezést öltött.

- Dolgozik?

- Igen. Hát aztán!

- De... - körülnézett az alacsony helyiség falmélyedéseibe, a beolvasók és kiírók sorozatára bámult, amely a Multivacnak csak kis részét tette ki. - Senki nincs itt.

- Ki mondta, hogy van, vagy kellene lenni?

- Egyik viccét mondta el, ugye?

- Na és?

Whistler kényszeredetten mosolygott.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy viccet mesélt a Multivacnak?

Meyerhof hűvös hangon kérdezte.

- Miért ne?

- Tényleg?

- Igen.

- Miért?

Meyerhof végigmérte a másikat.

- Nem vagyok köteles beszámolni sem magának, sem másnak.

- Jóságos isten! Hát persze, hogy nem. Pusztán kíváncsiságból kérdeztem, semmi másért. De hát, ha dolgozik, magára hagyom. - Homlokát ráncolva, még egyszer körülpillantott.

- Tegye azt - szólt Meyerhof. Szemmel követte a távozót, majd dühös mozdulattal bekapcsolta a működést jelző lámpát.

Nagy lépésekkel föl-alá járkált a szobában és próbálta összeszedni magát. Átkozott Whistler! Átkozott mind! Mivel nem gondol rá, hogy ezeket a technikusokat, analitikusokat és műszerészeket társadalmi téren kellő távolságban tartsa, mivel úgy bánik velük, mintha ők is alkotó művészek lennének, ilyen dolgokat engednek meg maguknak.

Még vicceket sem tudnak tisztességesen elmondani - gondolta elkeseredetten.

Ez nyomban visszatérítette jelenlegi munkájához. Újból nekilendült. Az ördög vigye el mindannyiukat!

Ismét működésbe hozta a megfelelő Multivac áramkört és beszélni kezdett.

- Egy rendkívül viharos óceáni átkelés alkalmával a steward megállt a hajókorlátnál és szánakozva nézett egy emberre, aki a korlát fölé roskadva és mereven a mélységbe nézve nagyon is magán viselte a tengeribetegség pusztító nyomait.

A steward gyöngéden vállon veregette a férfit.

- Vigasztalódjék uram - suttogta. - Tudom, hogy ez nagyon rossz érzés, de valójában soha senki nem hal meg tengeribetegségben.

A kínlódó ember elgyötört zöld színű arcát vigasztalója felé emelte és rekedten zihálva így felelt:

- Ember, ne mondja ezt! Az isten szerelmére, ne mondja ezt! Egyedül a meghalás reménye tart életben.

Timothy Whistler kissé belefeledkezett gondolataiba, de azért mosolyogva bólintott, amikor a titkárnő íróasztala mellett elment. Az visszamosolygott rá.

Itt - gondolta - még egy archaikus pont található a huszonegyedik század komputerektől uralt világában, egy élő titkárnő. De talán természetes is, hogy ez a szokás éppen a komputer-fellegvárban, a Multivacot kezelő kolosszális világvállalatban maradjon fenn. A minden igényt kielégítő Multivac mellett ízléstelen dolog lenne kisebb komputerekkel végeztetni a lényegtelen feladatokat.

Whistler belépett Ábrahám Trask irodájába. A kormánytisztviselő félbeszakította a pipagyújtás gondosan végzett műveletét. Kampós orra éles ívben emelkedett ki a mögötte levő ablak négyszögéből.

- Nicsak Whistler! Üljön le! Üljön le!

Whistler leült.

- Úgy hiszem akadt egy problémánk, Trask.

Trask kissé elmosolyodott.

- Remélem, nem műszaki jellegű. Én csak ártatlan politikus vagyok. (Ez egyik kedvelt kiszólása volt.)

- Meyerhoffal kapcsolatos.

Trask azon nyomban leült és rendkívül elkeseredettnek látszott.

- Biztos benne?

- Alapos okom van rá.

Whistler teljes mértékben megértette a másik ember hirtelen elkedvetlenedését. Trask a Belügyminisztérium Elektronikus Számológépek és Önműködő Irányító Berendezések Osztályának felügyeletével megbízott kormánytisztviselő volt. Feladata az volt, hogy a Multivac mellett dolgozó emberek politikai ügyeivel foglalkozzék, éppúgy, ahogy a műszaki képzettségű dolgozóknak magával a Multivackal kellett foglalkozniuk.

Egy nagymester azonban több, mint egyszerű dolgozó. Sőt az egyszerű embernél is több.

Már a Multivac történetének kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy a kérdések feltevésének módja jelenti a legnagyobb nehézséget. A Multivac feleletet tudott adni az emberiség összes problémájára, az összes problémára, ha - ha értelmes kérdéseket tettek fel neki. De ahogy az ismeretek egyre gyorsabb tempóban halmozódtak, ezeknek az értelmes kérdéseknek a kitűzése mind nehezebb lett.

A józan ész egymagában nem ért semmit. Ritka fajtájú intuícióra volt itt szükség, ugyanarra az értelmi képességre (csak sokkal fokozottabb mértékben), mint ami nagymesterré tesz valakit a sakkban. Olyan fajta elme kellett ehhez, amely percek alatt átlátott a sakkjátszma kvadrilliónyi lehetőségén, hogy rátaláljon az egyetlen legjobb lépésre.

Trask nyugtalanul fészkelődött.

- Mit csinált Meyerhof?

- Új irányvonalat vezetett be kérdéseibe, amit én aggasztónak találok.

- Ugyan, menjen már, Whistler! Ennyi az egész? Egy nagymestert nem lehet megakadályozni, bármilyen neki tetsző irányba tereli is kérdéseit. Sem maga, sem én nem vagyunk jogosultak megítélni kérdéseinek értékét. Maga tisztában van ezzel. Én tudom, hogy tisztában van ezzel.

- Igen. Természetesen. De Meyerhofot is ismerem. Találkozott már vele társaságban valaha?

- Uramisten, dehogyis! Van egyáltalán olyan ember, aki nagymesterekkel társadalmilag érintkezik?

- Ne viselkedjen ilyen nevetségesen, Trask! Ők is emberek és méghozzá elég sajnálatraméltóak. Jutott-e már valaha is eszébe, milyen lehet nagymesternek lenni? Tudatában lenni, hogy az egész világon mindössze talán egy tucat magához hasonló lény található, hogy egy egész emberöltőben legfeljebb egy-két ilyen ember bukkan fel, hogy a világ sorsa magától függ, hogy ezernyi matematikus, logikatudós, pszichológus és fizikus támaszkodik Önre?

Trask vállat vonva dünnyögte.

- Istenem, a világ császárának érezném magam.

- Nem hiszem - felelt a vezető analitikus türelmetlenül. - Semmiféle császárnak nem érzik magukat. Nincs velük egyenrangú partner, akivel beszélgethetnének, nem tartoznak sehová sem. Figyeljen ide! Meyerhof egyetlen alkalmat nem mulaszt el, hogy együtt legyen a fiúkkal. Persze nőtlen, nem iszik, nincsenek társadalmi kapcsolatai - és mégis erőszakkal kényszeríti magát, hogy társaságba járjon, mert szüksége van rá. És tudja-e, hogy mit csinál, amikor legalább hetenként egyszer összejön velünk?

- A leghalványabb fogalmam sincs - felelte a kormányember. - Mindezt most hallom először.

- Ő a tréfamester.

- Micsoda?

- Vicceket mond. Jó vicceket. Fantasztikus alak. Bármilyen történetbe is kezd, akármilyen ócskába és unalmasba, olyan módon adja elő, hogy érdekesen hangzik. Érzéke van hozzá.

- Értem. Hát ez nagyszerű!

- Nem biztos, hogy nagyszerű. Ezek a viccek fontosak számára. - Whistler mindkét karjával Trask íróasztalára könyökölt, és hüvelykujja körmét rágva, a levegőbe bámult. - Ő más, mint mi vagyunk, tudja, hogy más, és úgy érzi, hogy csupán e viccek segítségével érheti el, hogy mi, közönséges fickók magunk közé fogadjuk. Nevetünk, hahotázunk, hátba veregetjük, és még arról is megfeledkezünk, hogy ő nagymester. Ez az egyetlen láncszem, ami összekapcsolja velünk.

- Mindez nagyon érdekes. Nem tudtam, hogy maga így ért a lélektanhoz. De mit akar ebből kihozni?

- Csupán a következőt. Mit gondol, mi történik, ha Meyerhof kifogy a viccekből?

- Micsoda? - A kormányhivatalnok meghökkenve nézett rá.

- Ha ismételni kezdi magát? Ha a hallgatósága egyre kevésbé nevet, vagy teljesen abbahagyja a nevetést? Ez az egyetlen ereje, amellyel fogva tart bennünket. Enélkül magában marad és akkor mi történik vele? Végül is, Trask, ő annak a tizenkettőnek egyike, akiket az emberiség nem nélkülözhet. Nem engedhetjük, hogy bármi is történjék vele. Nemcsak fizikai dolgokra gondolok. Azt sem hagyhatjuk, hogy boldogtalan legyen. Ki tudja, hogyan befolyásolná ez intuitív képességét?

- Előfordult már, hogy ismételte önmagát?

- Amennyire én tudom, még nem, de azt hiszem, ő másként gondolja.

- Miért mondja ezt?

- Mert hallottam, hogy vicceket mond a Multivacnak.

- Nem igaz!

- Véletlenül történt. Bementem hozzá és kidobott. Dühös volt. Általában elég szívélyes, és rossz jelnek tartom, hogy alkalmatlankodásom annyira felingerelte. Tény azonban, hogy viccet mondott a Multivacnak, és meggyőződésem szerint ez egy volt a sorozatból.

- De miért?

Whistler vállat vont és kezével erősen megdörzsölte állat.

- Gondolkoztam rajta. Azt hiszem, nagy készletű viccet próbál felhalmozni a Multivac adattároló egységeiben, hogy új változatokban nyerje vissza. Érti, mire gondolok? Gépi tréfamestert kíván létrehozni, hogy végtelen mennyiségű vicc álljon rendelkezésére és soha ne kelljen félnie, hogy kifogy belőlük.

- Jóságos isten!

- Tárgyilagos szemmel nézve, talán nincs is semmi rossz ebben, de én fenyegető jelnek tekintem, amikor egy nagymester személyes problémái megoldására kezdi használni a Multivacot. Mindegyik nagymesternél fellelhető egy bizonyos vele született szellemi labilitás és ezért ügyelni kell rájuk. Lehetséges, hogy Meyerhof már közel jár egy olyan határvonalhoz, amelyen ha túllép, elveszítünk egy nagymestert.

Trask zavartan kérdezte.

- A maga véleménye szerint mit kell tennem?

- Ellenőrizhetne engem. Én annyira a közelében vagyok, hogy esetleg helytelenül ítélem meg és az emberek megítélése különben sem a legerősebb oldalam. Maga politikus, és így inkább ért hozzá.

- Embereket megítélni talán igen, de nem nagymestereket.

- Ők is emberek. És különben is, ki más tegye meg?

Trask ujjai vontatott, tompa dobpergéshez hasonlóan, gyors tempóban kopogtak íróasztalán.

- Magam is azt hiszem, meg kell tennem - mondta.

Meyerhof így szólt a Multivachoz:

- A szenvedélyes szerelmes, miközben vadvirágot szedett kedvesének, egyszerre meghökkenve tapasztalta, hogy egy ellenséges tekintetű, hatalmas bika tartózkodik a mezőn az ő közelében, kitartóan nézi őt és fenyegetően kapálja lábával a földet. A távoli sövénykerítés túloldalán a fiatalember egy farmert fedezett fel és odakiáltott neki: "Mondja uram, nem közveszélyes ez a bika?" A gazda lesújtó pillantással figyelte a helyzetet, majd köpött egyet és így szólt vissza: "A legkevésbé sem." Újra köpött és folytatta: "Magáról viszont ez egyáltalán nem mondható el".

Meyerhof éppen rá akart térni a következőre, amikor az idézés megérkezett.

Valójában nem volt ez idézés. Egy nagymestert senki nem idézhetett meg. Mindössze üzenet jött, hogy Trask osztályvezető nagyon szeretne beszélni Meyerhof nagymesterrel, ha Meyerhof nagymester időt tud szakítani erre.

Meyerhof minden további nélkül eldobhatta volna az értesítést és folytathatta volna, amit éppen csinált, ő nem volt alávetve a hivatali fegyelemnek.

Másrészt viszont, ha így cselekszik, tovább háborgatják - ó, persze nagyon tiszteletteljesen, de mégiscsak háborgatják.

Így hát kikapcsolta a Multivac megfelelő áramköreit, a működést jelző lámpát kiakasztotta laboratóriuma elé, hogy távollétében senki ne merjen belépni, majd átment Trask irodájába.

Trask zavartan köhintett és némi félelmet érzett a másik ember mogorva, indulatos külseje láttán.

- Nagyon sajnálom, nagymester, hogy még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással - mondta végre.

- Én jelentést tettem magánál - válaszolt kimérten Meyerhof.

Trask szerette volna tudni, mit rejtegetnek e metsző és dühös pillantása szemek. Nehéz volt elképzelnie, hogy ez a sovány arcú, sötét és sima hajú, komoly fellépésű Meyerhof akár csak annyi ideig is engedni képes tartózkodásából, amíg mulatságos történeteket mond el.

- A jelentések nem azonosak a baráti ismeretséggel - mondta. - É... értesültem, hogy Ön hatalmas adomakészlettel rendelkezik.

- Tréfamester vagyok, uram. Ez az a kifejezés, amit az emberek használnak. Tréfamester.

- Velem még nem közölték ezt a kifejezést, nagymester. Mondták, hogy...

- Pokolba velük! Bánom is én, mit mondanak! Figyeljen ide, Trask, akar egy viccet hallani? - Előrehajolt az íróasztal fölött, összehúzta a szemét.

- De még mennyire! Persze, hogy akarok - válaszolt Trask erőltetett szívélyességgel.

- Helyes. A vicc a következőképpen hangzik: Mr. Jones felesége a jövendőmondó kártyára pillantott, amit a mérlegautomata felszínre dobott, miután a férj a szükséges egypennys érmét előzőleg bedobta. Az asszony így szólt: "Ez azt mondja George, hogy te kedves, értelmes, körültekintő, szorgalmas ember vagy és elbájolóan viselkedsz a nőkkel szemben." Ezután megfordította a kártyát és hozzátette: "A testsúlyodat is rosszul állapították meg."

Trask nevetett. Anélkül aligha tudta volna megállni. Bár a csattanót előre sejtette, de az a meglepő könnyedség, ahogyan Meyerhof az asszony hangjában a lekicsinylő megvetés árnyalatát életre keltette és az az ügyesség, ahogyan saját arcvonásait ehhez a hangszínhez igazította, nevetésre fakasztotta a politikust.

Meyerhof élesen közbevágott:

- Miért mulatságos ez?

Trask hirtelen kijózanodott.

- Tessék?

- Azt kérdem, miért mulatságos? Miért nevet?

- Nos - felelt Trask, igyekezve elfogadhatóan érvelni -, az utolsó mondat az összes előzményt új megvilágításba helyezte. A meglepetésszerűség...

- A lényeg az - mondta Meyerhof -, hogy egy olyan férjet festettem le, akit a felesége megszégyenített, olyan csődbe jutott házasságról beszéltem, ahol az asszony meggyőződése szerint férje egyetlen jó tulajdonsággal sem rendelkezik. És maga mégis nevet ezen. Ha rnaga lenne a férj, akkor is mulatságosnak találná?

Egy pillanatig elgondolkozva várt, majd így folytatta.

- Próbáljuk meg ezt, Trask: Abner felesége betegágya mellett ült és vigasztalhatatlanul zokogott, amikor az asszony, megmaradt erejét összeszedve, egyik könyökére támaszkodott. "Abner", suttogta, "Abner, nem járulhatok a Teremtőm elé anélkül, hogy meg ne gyónnám bűnömet." "Most ne", mormolta a lesújtott férj. "Most ne, drágám. Feküdj vissza és pihenj!" "Nem tudok", kiáltott az asszony. "Meg kell mondanom, különben lelkem soha nem találhat nyugalmat. Megcsaltalak, Abner. Méghozzá, ebben a házban. Egy hónapja sincs..." "Nyugodj meg kedvesem", csillapította Abner. "Mindent tudok. Mi másért mérgeztelek volna meg?"

Trask próbált egykedvű maradni, de sikertelenül. Kuncogását nem tudta teljesen elfojtani.

- Így hát ez is mulatságos - jegyezte meg Meyerhof. - Házasságtörés. Gyilkosság. Csupa derű!

- Nos hát - mondta Trask -, könyveket írtak a humor elemzéséről.

- Ez igaz - szólt Meyerhof -, én is sokat olvastam közülük. Sőt mi több, a legtöbbet a Multivacnak is elolvastam. E könyvek szerzői azonban csak találgatásokba bocsátkoznak. Egyesek szerint azért nevetünk, mert különbeknek tartjuk magunkat a viccben szereplő egyéneknél. Mások úgy vélekednek, hogy a képtelenség gyors tudatosulása, a feszültség hirtelen enyhülése, vagy az események váratlan átértékelése idézi elő. Van-e egyáltalán egyszerű oka? Különböző emberek különböző vicceken nevetnek. Nincs vicc, ami mindenkire hatna. Némely ember semmilyen tréfán nem nevet. A legfontosabb azonban mégis az, hogy az ember az egyetlen olyan állat, amelynek valóságos humorérzéke van. Az egyetlen állat, amely nevet.

Trask hirtelen közbevágott.

- Most már értem. Maga elemezni próbálja a humort. Ezért táplál be viccsorozatot a Multivacba.

- Ki mondta ezt magának?... Mindegy, Whistler. Most már emlékszem. Rajtakapott. Kinek mi köze hozzá?!

- Senkinek semmi.

- Remélem, nem vonja kétségbe azt a jogomat, hogy bármivel kiegészíthessem a Multivac tudáskészletét; vagy hogy bármilyen kérdést feltegyek neki, amihez csak kedvem van?

- Ó dehogy! - jegyezte meg sietve Trask. - Nem vonom kétségbe, hogy ez igen lényeges új elemzési lehetőséget nyit majd meg a pszichológusok számára.

- Hm. Lehetséges. Mindenesetre van valami, ami jobban foglalkoztat, mint a humor általános elemzése. Van egy különleges kérdés, amit fel kell tennem. Sőt, valójában kettő.

- Rajta! Mi az? - Trask kíváncsian várta, vajon felel-e a másik. Ha nem akar, semmi módon nem lehet kényszeríteni.

De Meyerhof megszólalt.

- Az első kérdés a következő: Honnan származnak mindezek a viccek?

- Hogyan?

- Ki gyártja őket? Figyeljen ide! Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy egész estét vicchallgatással és viccmondással töltöttem. Most is én mondtam a legtöbbet, mint rendesen, és az ostobák nevettek, mint rendesen. Lehet, hogy tényleg mulatságosaknak találták a vicceket, lehet, hogy csak a kedvemben akartak járni. Mindenesetre, az egyik fráter vette magának a bátorságot ahhoz, hogy hátba veregessen és így szóljon: "Meyerhof, maga több viccet tud, mint tíz ember együttvéve". Tudom, hogy igaza van, ide e megjegyzése egy gondolatot keltett bennem. Fogalmam sincs, hogy életem egy-egy szakaszában hány száz vagy hány ezer viccet mondtam el, de a tény az, hogy én soha egyetlenegyet sem agyaltam ki. Egyetlenegyet sem. Csupán elismételtem őket. Közreműködésem egyedüli formája az volt, hogy elmeséltem őket. Elsősorban hallottam vicceket, vagy pedig olvastam. És a forrás, ahonnan hallottam vagy olvastam, sem maga gyártotta a vicceket. Még soha nem találkoztam senkivel, aki valaha is azt állította volna, hogy ő kitalált egy viccet. Mindig csak "A napokban hallottam egy jó történetet", vagy "Hallott valami jó viccet mostanában?" Minden vicc régi! Ezért tükröznek a viccek ekkora társadalmi lemaradást. Például még mindig tengeribetegségről szólnak, holott ez manapság könnyen megelőzhető és sohasem tapasztalható. Vagy jövendőmondó mérlegautomatákkal foglalkoznak, mint amit elmondtam magának, amikor ilyen gépek már csak régiségkereskedésekben találhatók. Nos hát, akkor ki gyártja a vicceket?

- Ez az, amire megpróbál rájönni? - kérdezte Trask.

Már a nyelve hegyén volt, hogy hozzátegye: Uramisten, ki törődik ezzel? De uralkodott magán és hallgatott. Egy nagymester kérdései mindig jelentőségteljesek.

- Igen. Ilyen szempontból figyelem őket. Nemcsak arról van szó, hogy a viccek ósdiak. Ósdiaknak kell lenniük, hogy élvezni tudják őket. Lényeges kellék, hogy a vicc ne legyen eredeti. Egyetlen fajta humor van, amely eredeti lehet, és eredeti is, ez pedig a szójáték. Hallottam szójátékokat, amelyek kétségtelenül az adott pillanat hatása alatt keletkeztek. Magam is faragtam néhányat. De ilyen szójátékokon senki nem nevet. Nem is várják el, hogy nevessen. Az emberek pisszegnek. Minél jobb a szójáték, annál hangosabban pisszegnek. Eredeti humor nem fakaszt nevetésre. Miért?

- Megvallom, nem tudom.

- Helyes. Próbáljunk meg rájönni. Miután a humor általános tárgykörével kapcsolatban minden információt megadtam a Multivacnak, amit szükségesnek tartottam, most válogatott vicceket ...táplálok be.

Trask azon kapta rajta magát, hogy egyre inkább érdekli a dolog.

- Mi szerint válogatott? - kérdezte.

- Nem tudom - felelte Meyerhof. - Ezek tűntek a legmegfelelőbbnek. Mint tudja, nagymester vagyok.

- Persze, persze.

- E viccek és a humor általános filozófiája alapján az első kérdésem az lesz a Multivachoz, hogy ha tudja, állapítsa meg a viccek eredetét. Mivel Whistlert ez érdekli, és mivel célszerűnek látta, hogy jelentést tegyen magánál, rendelje le holnaputánra az Analizálóba. Lesz egy kis munkája.

- Feltétlenül. Én is jelen lehetek?

Meyerhof vállat vont. Trask részvétele nyilvánvalóan teljesen közömbös volt számára.

Meyerhof különös gonddal választotta ki a sorozatból az utolsót. Nem tudta volna megmondani, hogy miért okozott ez gondot, de tucatnyi lehetőséget forgatott agyában, és újra meg újra ellenőrizte mindegyiket, valamilyen meghatározhatatlan minőségű jelentőség után kutatva.

Majd a következőt mondta.

- Ug, a barlanglakó ősember megpillantotta élete párját, aki zilált párducbőrszoknyában, könnyek között szaladt hozzá. "Ug", kiáltotta zaklatottan, "csinálj gyorsan valamit! Egy kardfogú tigris ment be a Mama barlangjába. Csinálj valamit!" Ug sóhajtott, felemelte simára rágott bölénycsontját, majd így felelt: "Mi szükség van erre? Ki az ördög törődik azzal, hogy mi történik egy kardfogú tigrissel?"

Ekkor tette fel Meyerhof két kérdését és szemét lehunyva, hátradőlt. Nagyon kifáradt.

- Egyáltalán semmi bajt nem észleltem - mondta Trask Whistlernek. - Elég készségesen beszámolt róla, hogy mit csinál. Tényleg szokatlan dolog, de nem hágja át a szabályokat.

- Az nem, amit elmond .. - jegyezte meg Whistler.

- Még akkor sem állíthatok le egy nagymestert puszta vélekedés alapján. Különösnek látszott, de a nagymesterek elvégre megengedhetik maguknak, hogy különösen viselkedjenek. Nem hiszem, hogy megtébolyodott volna.

- Arra használni a Multivacot, hogy megtalálja a viccek eredetét! - dünnyögte a vezető analitikus. - Ez nem vall tébolyultságra?

- Miből tudhatnánk? - hangzott Trask ingerült kérdése. - A tudomány eljutott arra a fokra, amikor csak a képtelen kérdéseknek van valami jelentőségük. Az értelmes kérdéseket már régen kiagyalták, megkérdezték és megválaszolták.

- Hiába. Én változatlanul aggódom.

- Elhiszem, Whistler, de most nincs más választásunk. Elmegyünk Meyerhofhoz és maga elvégzi a Multivac válaszának szükséges analízisét, ha egyáltalán kapunk feleletet. Ami engem illet, az én egyetlen munkám, hogy a bürokráciával foglalkozzam. Jóságos isten, még arról sincs fogalmam, hogy egy ilyen magához hasonló vezető analitikusnak mi a dolga, csak annyit tudok, hogy analizál, és ez bizony nem sok.

Whistler így válaszolt:

- Ez meglehetősen egyszerű. A nagymester, mint például Meyerhof, kérdéseket tesz fel, és a Multivac automatikusan matematikai mennyiségekké és műveletekké alakítja át. A Multivac tömegének legnagyobb részét az a gépezet foglalja el, amelynek segítségével a szavak jelekké alakulnak át. A Multivac ezután mennyiségekben és műveletekben adja meg a választ, de nem fordítja vissza szavakra, csak a legegyszerűbb, legközönségesebb esetekben. Ha úgy szerkesztették volna meg, hogy az eredeti nyelvre való visszafordítás általános problémáját is meg tudja oldani, akkor legalábbis négyszer akkora méretű lenne.

- Értem. Tehát a maga munkája az, hogy e jeleket szavakká alakítsa át.

- Az én munkám, meg a többi analitikusé. Szükség esetén kisebb, különlegesen szerkesztett komputereket is használunk. - Whistler keserűen mosolygott. - Az ókori Görögország delfi jósnőjéhez hasonlóan, a Multivac rejtett értelmű és homályos válaszokat ad. A különbség, tudja, csak annyi, hogy nekünk vannak fordítóink.

Megérkeztek. Meyerhof már várta őket.

- Milyen áramköröket használt, nagymester? - kérdezte élénken Whistler.

Meyerhof megmondta és Whistler munkához látott.

Trask próbálta nyomon követni mi történik, de semmit sem értett. A kormánytisztviselő egy tekercsre figyelt, amelyről lyukszalag csavarodott le véget nem érően és felfoghatatlan módon. Meyerhof közönyösen állt az egyik oldalon, Whistler pedig az előbukkanó lyukszalagot vizsgálta. Az analitikus fejhallgatóval és mikrofonnal szerelte fel magát, és időnként egy sor utasítást mormolt, amellyel más komputerekben létrejött elektronikus parancsok útján, távoli pontokon dolgozó alkalmazottakat irányított.

Egyszer-kétszer Whistler lehallgatott valamit, majd egy-egy sorozatot ütött be a különböző jelekkel ellátott billentyűkön, amelyek némiképp matematikai jellegűeknek tűntek, de valójában nem voltak azok.

Jóval több telt el, mint egy óra.

Whistler arckifejezése mindjobban elsötétedett. Egyszer felpillantott a másik két emberre, de csak annyit mondott:

- Ez hihet... - majd visszafordult munkájához.

Végül rekedten így szólt:

- Nem hivatalos választ adhatok. - Szemei véreresek voltak. - A hivatalos válasz teljes analízist kíván. Akarják a nem hivatalosat hallani?

- Rajta! - szólt Meyerhof.

Trask bólintott.

Whistler sunyi pillantást vetett a nagymesterre.

- Őrült kérdés volt - szólt, majd nyersen kibökte - a Multivac szerint földön kívüli eredet.

- Mit beszél? - kérdezte Trask.

- Nem hallja? A vicceket, amelyeken nevetünk, nem emberek találták ki. A Multivac az összes megadott adatot elemezte, és az ezeknek legjobban megfelelő egyetlen válasz az, hogy valamely földön kívüli intelligencia alkotta a vicceket, az összes viccet, és kiszemelt emberi agyakban, kiszemelt időben és helyen helyezte el őket. Ez úgy ment végbe, hogy egyetlen ember sincs tudatában annak, hogy egyetlen viccet is saját maga talált volna ki. Minden további vicc e nagy eredeti típusok kisebb változata és átformálása csupán.

Meyerhof közbeszólt, olyasféle győzelemtől kipirult arccal, amit csak egy nagymester érezhet, ha ismét sikerült egy helyes kérdést feltennie.

- Az összes vígjátékíró azon dolgozik - szólt -, hogy a régi tréfákat kitekerve, új célok szolgálatába állítsa. Ez közismert. A válasz megfelelő.

- De miért? - kérdezte Trask. - Miért kell vicceket gyártani?

- A Multivac szerint - mondta Whistler - az összes adatok alapján megállapítható egyetlen cél az, hogy ezek a viccek az emberi lélek tanulmányozását szolgálják. A patkányok pszichológiáját úgy tanulmányozzuk, hogy arra kényszerítjük őket, próbálják megtalálni a labirintusból kivezető utat. A patkányok nem értik, miért kell ezt tenniük és még akkor sem értenék, ha tudnák, mi történik, amit persze nem tudnak. Ez a külső értelem oly módon tanulmányozza az ember lélektanát, hogy megfigyeli, miként reagál az egyén a gondosan kiválasztott adomákra. Minden ember másként reagál... Ez a külső értelem feltehetően ugyanaz számunkra, mint mi vagyunk a patkányoknak. - Megborzongott. Trask merev tekintettel így szólt:

- A nagymester azt mondta, hogy az ember az egyetlen humorérzékkel rendelkező állat. Úgy tűnik, hogy a humorérzéket is kívülről ruházták ránk.

Meyerhof izgatottan tette hozzá.

- És a bennünk létrejött esetleges humoron ugyanakkor nem tudunk nevetni. A szójátékokra gondolok.

- A földön kívüliek valószínűleg kioltják a spontán humor reakcióit, hogy elkerüljék az összetévesztés lehetőségeit - jegyezte meg Whistler.

Trask váratlan izgalommal felkiáltott.

- Uramisten, hát maguk elhiszik ezt?

A vezető analitikus hideg pillantással nézett rá.

- A Multivac ezt mondja. Ez minden, amit eddig meg lehet állapítani. Megmutatta a világegyetem igazi tréfamestereit, és ha mi még többet akarunk tudni, akkor nyomon kell követnünk ezt a kérdést. - Suttogva tette hozzá: - Ha merészeli valaki nyomon követni.

Meyerhof nagymester hirtelen közbeszólt.

- Mint tudják, két kérdést tettem fel. Eddig csak az elsőre jött válasz. Azt hiszem, Multivacnak elég adat van a birtokában, hogy a másodikra is feleljen.

Whistler vállat vont. Kissé elkeseredettnek látszott.

- Ha egy nagymester úgy véli, hogy elég adattal rendelkezünk - mondta -, akkor én könyvet írnék róla. Mi a második kérdése?

- A következőt kérdeztem: mi lesz a következménye, ha az emberiség felfedezi az első kérdésemre adott választ?

- Miért tette fel ezt a kérdést? - tudakolta Trask.

- Az volt az érzésem, hogy meg kell kérdezni - válaszolta Meyerhof.

- Őrültség, őrültség az egész - szólt Trask és elfordult. Saját maga is érezte, hogy ő és Whistler milyen furcsa módon változtattak álláspontot. Most Trask nyilvánította esztelenségnek az egészet.

Trask lehunyta szemét. Nyilváníthat ő őrültségnek bármit is, az elkövetkező ötven évben úgysem lesz ember, aki egy nagymester és a Multivac kombinációját kétségbe vonná és megerősítené az ő gyanúját.

Whistler csendben, összeszorított fogakkal dolgozott. Újból próbára tette Muitivacnak és kiegészítő gépeinek a képességét. További óra múlt el, majd rekedt hangon felnevetett.

- Őrült lidércnyomás!

- Mi a válasz? - kérdezte Meyerhof. - A Multivac észrevételeire vagyok kíváncsi, nem a magáéra.

- Helyes. Parancsoljon. A Multivac megállapítása szerint amint egy valaki is rájön arra, hogy az ember pszichológiai elemzését ilyen módszerrel végzik, e tárgyilagos eljárást többé nem használhatják azok a földön kívüli hatalmak, amelyek jelenleg e módszerrel dolgoznak.

- Úgy érti, hogy többé nem juttatnak vicceket az emberiségnek? - hangzott Trask félénk kérdése. - Vagy hogyan érti?

- Nincsenek többé viccek! - mondta Whistler. - Már most! A Multivac szerint már most! A kísérlet most ért véget! Új eljárást kell majd bevezetni.

Egymásra néztek. Múltak a percek. Meyerhof megfontoltan beszélt.

- A Multivacnak igaza van.

Whistler elgyötörtén így szólt.

- Tudom.

Még Trask is ezt suttogta.

- Igen. Bizonyosan.

Meyerhof talált rá a bizonyítékra, Meyerhof, a tökéletes tréfamester.

- Tudják meg, hogy vége, mindennek vége - szólt. - Már öt perce próbálkozom és egyetlen vicc sem jut eszembe, egyetlenegy sem! És ha könyvben olvasnék viccet, nem nevetnék. Biztos vagyok benne.

- A humor adományának vége - szólt bánatosan Trask. - Egyetlen ember sem fog nevetni többé.

És továbbra is ott maradtak, merev tekintettel bámultak, s érezték, hogy a világ egy kísérleti patkányketrec méretére zsugorodik össze, amelyből eltűnt a labirintus, és valami, valami más kerül majd a helyére.

A vállán hordja a világ minden baját...

A Föld iparának legnagyobb része Multivac körül összpontosult. Multivac, ez az óriási számítógéprendszer ötven éven keresztül nőtt, növekedett, míg elágazásai behálózták Washingtont, a peremvárosokat, és csápjai elérték a bolygó minden városát, minden nagyobb települését.

Közalkalmazottak egész hada végezte folyamatosan az adatok bevitelét, egy másik hatalmas munkacsoport pedig egyeztette és értelmezte a gép válaszait. Mérnökök serege járta útvesztőit. A bányák és a gyárak megállás nélkül dolgoztak, hogy mindig megfelelő és elegendő alkatrészkészlet álljon rendelkezésre.

Multivac irányította a Föld gazdaságát, segítette a tudományos munkát. És mindenekelőtt megkapott és feldolgozott minden lehetséges információt a földkerekség valamennyi fakójárói.

Multivac napi feladatai között szerepelt, hogy az ereiben áramló, emberi lényekre vonatkozó négymilliárd adatcsomag vizsgálata után kiszámítsa a következő nap legvalószínűbb történéseit. A Föld valamennyi Korrekciós Hivatala megkapta a saját igazgatási területére vonatkozó adatokat, az összesített végeredmény pedig egyetlen hatalmas kötegben jutott el a washingtoni Korrekciós Központba.

Bernard Gulliman négy hete vette át egy évre szóló igazgatói megbízatását, és volt már annyi rutinja, hogy ne riadjon meg a reggeli jelentés láttán. A papírköteg most is - mint mindig - jó tizenöt centiméter vastagságú volt. Gulliman tisztában volt azzal, hogy senki sem várja el tőle, hogy elolvassa az egészet. (Emberi lény erre nem is lenne képes.) Ennek ellenére szórakoztató volt átfutni a jelentést.

A valószínűsíthető bűncselekmények szokásos listája: a csalás legkülönbözőbb fajtái, tulajdon elleni bűntettek, gondatlanságból elkövetett emberölések, gyújtogatások.

Egyetlen címszót keresett, és amikor megtalálta, már a puszta látvány is kisebbfajta sokkot váltott ki belőle. A második megrázkódtatás akkor érte, amikor észrevette, hogy a kritikus szó kétszer is szerepel a listán. Nem is egy hanem kettő. Két szándékos emberölés. Amióta átvette az igazgatói szerepkört, nem volt még olyan nap, amelyen Multivac két gyilkosságot valószínűsített volna.

Gulliman rácsapott a videotelefon gombjára. Ahogyan várta, mindjárt meg is jelent a képernyőn a szolgálatkész koordinátor arca.

- Ali - szólította meg Gulliman. - Ma két gyilkosság várható. Találkozott valami szokatlan problémával?

- Nem, uram. - A sötét bőrű, fekete szemű férfi nyugtalan, szúrós pillantással válaszolt. - Mindkét esetnek igen kicsi a valószínűsége.

- Tudom - felelte Gulliman. - Én is láttam, hogy egyiknek sem nagyobb a valószínűsége 15 százaléknál. De akkor is: adnunk kell Multivac jó hírére. Gyakorlatilag megszűnt a bűnözés, és a közvélemény csak a leglátványosabb bűncselekmények, a szándékos emberölések számát figyeli.

Ali Othman bólintott.

- Igen, uram. Ezzel tisztában vagyok.

- Akkor, remélem, azzal is tisztában van - folytatta Gulliman -, hogy nem szeretném, ha egyetlenegy gyilkosságot el tudnának követni az én igazgatásom alatt. Ha más bűntény csúszik be, akkor esetleg meghallgatom a mentegetőzését. De ha szándékos emberölés történik, akkor az a maga fejébe kerül. Megértette?

- Igen, uram. A területileg illetékes hivatalok már megkapták a két lehetséges gyilkosság teljes elemzését. A potenciális elkövetőket és áldozatokat megfigyelés alatt tartják. Újra megkérdeztem Multivacet, és máris csökkent a bekövetkezés valószínűsége.

- Nagyszerű - mondta Gulliman.

Azzal a kellemetlen érzéssel vette újra a kezébe a listát, hogy talán túlságosan nagy feneket kerített a dolognak. De azért az biztos, hogy vigyázni kell ezekkel a tartós szolgálatra szerződtetett közalkalmazottakkal. Különösen ez az Othman lehet veszélyes; ő is fiatalon került oda Multivac mellé, és tulajdonosi szemlélete időnként már bosszantotta Gullimant.

Az igazgató politikai karrierje szempontjából létfontosságú volt ez a bűnügykérdés. Valamennyi elődje idején elkövettek egy vagy több gyilkosságot a Föld valamely pontján. Az előző igazgató hárommal szárnyalta túl elődjét.

Gullimannak viszont eltökélt szándéka volt, hogy igazgatása alatt egyetlenegy gyilkosságot sem fognak elkövetni. Elhatározta, hogy az első gyilkosságmentes igazgatóként vonul be a történelembe. És ez tény, no meg a jó sajtója együtt azt fogja eredményezni, hogy...

A jelentés többi részét épp csak átfutotta. Becslése szerint legalább kétezer asszonyverés szerepelt a listán. Kétségtelen, hogy nem minden esetet sikerül majd megelőzni. A veréseknek úgy harminc százaléka másnapra kézzelfogható valósággá válik. Tény viszont, hogy egyre kevesebb ilyen eset fordul elő, és egyre többször sikerül közbelépni, mielőtt még tettlegességre kerülne a sor.

Multivac körülbelül mintegy öt éve vette fel az asszonyverést a valószínűsíthető bűncselekmények listájára, és a köznapi ember még nem volt hozzászokva ahhoz a gondolathoz, hogy ha el akarja agyabugyálni a feleségét, akkor szándéka előre kitudódik. Ahogy aztán ez a tény végleg átmegy a köztudatba, az asszonyok egyre ritkábban, végül pedig egyáltalán nem szenvednek majd efféle harci sérüléseket.

Gullimannek nem kerülte el a figyelmét, hogy néhány férjverés is szerepelt a listán.

Ali Othman levette a kezét a videotelefon gombjáról, és a képernyőre meredt, amelyről az előző pillanatban tűnt el Gulliman kopaszodó feje és remegő tokája. Azután asszisztensére, Rafe Leemyre nézett.

- Most meg mit csináljunk? - kérdezte.

- Engem hagyj ki a játékból! Rajta kívül senki se izgatja magát egy-két tetves gyilkosság miatt.

- Rosszul tesszük, ha a saját szakállunkra dolgozunk. Ha meg elmondjuk neki, olyan dührohamot kap, hogy csak na! Ezek a választott politikusok a bőrüket viszik a vásárra, úgyhogy biztosan megkeverné a dolgokat, amivel csak rontana a helyzeten.

Leemy bólintott, és vaskos alsó ajkába harapott.

- Csakhogy mi van akkor, ha hibázunk? Te is tudod, hogy akkor itt a világvége.

- Ha hibázunk is, ránk senki sem fog figyelni. Csak két jelentéktelen szereplő leszünk az általános katasztrófában. - Egy pillanatra megállt, azután élénkebben folytatta: - De hát az ördögbe is, ennek csak 12,3 százalék a valószínűsége. Ha nem gyilkosságról lenne szó, hagynánk, hogy emelkedjen a valószínűség, és csak akkor lépnénk közbe, ha muszáj. Még mindig fennáll a spontán korrekció lehetősége.

- Én azért nem építenék erre - jegyezte meg Leemy szárazon.

- Nekem sem ált szándékomban. Épp csak rá akartam mutatni erre a tényre. De azért azt javaslom, hogy amíg ilyen kicsi a dolog. valószínűsége, addig szorítkozzunk egyszerű megfigyelői szerepre. Egyedül senki sem lenne képes megtervezni egy ilyen bűntényt; ehhez bűntársak kellenek.

- Multivac egyetlenegyet sem nevezett meg.

- Tudom. De akkor is... - És bizonytalanul elhallgatott. Így tovább vizsgálgatták annak az egyetlen ügynek a részleteit, amely nem szerepelt a Gullimannek átadott listán, és amely sokkalta rosszabb volt, mint egy közönséges gyilkosság. Ilyen bűntényt még sohasem kíséreltek meg Multivac fennállása óta, és ők nem tudták, mitévők legyenek.

Ben Manners úgy érezte, ő a legboldogabb tizenhat éves Baltimore-ban. Ebben egyesek talán kételkednének, de azért Ben minden bizonnyal egyike volt a legboldogabb és legszerencsésebb tinédzsereknek.

Az pedig már cáfolhatatlan tény, hogy ahhoz a maroknyi kiskorúhoz tartozott, akiket beengedtek a stadionba a tizennyolc évesek eskütételi ünnepségére. Amikor elérkezett bátyja eskütételének az ideje, a szülők jegyeket igényeltek, és Ben is benyújthatott egy kérelmet. Végül a sok igénylő közül éppen őrá esett Multivac választása.

Már csak két év, és Ben is esküt tehet, de most ugyanakkora örömet szerzett neki, hogy láthatja Michael bátyját. Szülei gondosan felöltöztették Bent (helyesebben felügyelték az öltözködéséti, hiszen aznap ő képviselte a családot. Számos üzenetet küldtek vele Michaelnek, aki a testi és idegállapotát felmérő előzetes orvosi vizsgálatok végett már napokkal előbb elment otthonról.

A stadion a város szélén épült. Ben mellét csaknem szétfeszítette a büszkeség, amikor a rendezők a helyére kísérték. Alatta sok száz sorban sok száz tizennyolc éves ifjú üldögélt (jobbra a fiúk, balra a lányok). Valamennyien Baltimore második kerületében laktak. Az év különböző időszakaiban a világ minden táján rendeztek hasonló gyűléseket, de Ben számára most csak ez a baltimore-i létezett, egyedül ez volt a fontos, hiszen fent a mélyben ott volt valahol Mike, a saját édestestvére.

Ben végigpásztázta a sok ezer ifjú feje búbját, mert abban reménykedett, hogy valamiképpen talán felismerheti a bátyját. Ez persze nem sikerült, de kisvártatva fellépett valaki a tömeggel szemben elhelyezett emelvényre, és Ben abbahagyta a bámészkodást, hogy meghallgassa a szónoklatot.

- Köszöntök minden eskütevőt és minden vendéget. A nevem Randolph T. Hoch, én vagyok az idei baltimore i ünnepség főrendezője. Az eskütevőkkel már többször találkoztam fizikai és idegállapotuk vizsgálata során. A feladat oroszlánrészén túl vannak már, de hátra van még a legfontosabb. Most az eskütevő egész személyisége helyet kap Multivac memóriájában.

Ez alkalomból minden évben egy kis magyarázattal kell szolgálnom a felnőttkort elért fiataloknak. Önök (ekkor az előtte álló ifjak felé fordult,) mostanáig nem számítottak felnőtt embernek; Multivac csak akkor kezelte önöket önálló egyedként, ha szüleik vagy a hatóságok valamely intézkedése ezt szükségessé tette.

Mostanáig; az éves adatfelfrissítés napjáig a szüleik töltöttek ki minden önökre vonatkozó adatlapot. Most eljött az önök ideje: vállalniuk kell ezt a kötelességet. Nagy dicsőség ez, és komoly felelősséggel jár. A szüleiktől sok fontos dolgot megtudhattunk; egyebek között azt, hogy milyen iskolákba járatták önöket, milyen betegségeken estek át, milyen szokásaik alakultak ki. De most önöknek sokkal többet kell elárulniuk: fel kell fedniük legféltettebb gondolataikat, legtitkosabb tetteiket.

Először nehezen fog menni, valószínűleg zavarba is jönnek majd, de ennek meg kell történnie. Ennek alapján Multivac tökéletes képet alkot magában önökről, mindannyiukról. Ezentúl megérti minden tettüket, minden reakciójukat, sőt még jövendő tetteiket és reakcióikat is ki tudja számítani, mégpedig igen nagy pontossággal.

Ily módon Multivac védelmezni fogja önöket. Tudni fogja, ha balesetveszély fenyeget, tudni fogja, ha egy rosszakarójuk a vesztükre tör, de azt is, ha az önök fejében fogan meg ilyen terv, és akkor idejében közbeléphetünk, mielőtt még valamiféle büntetést kellene foganatosítanunk.

Multivac az önökről szerzett ismeretek birtokában azon munkálkodik, hogy a földi törvények és gazdasági folyamatok mindannyiunk javát szolgálják. Személyes problémáikkal is Multivachez fordulhatnak; ő ismeri mindannyiukat, és segít mindenben.

Most pedig ki kell tölteniük jó néhány kérdőívet. Gondolkodjanak el alaposan minden válaszon, és a lehető legpontosabban feleljenek. Ne szégyelljenek semmit, nem kell tartaniuk semmitől. Multivacen kívül senki sem tudja meg, mit válaszoltak; a válaszok értékelésére kizárólag az önök védelmében kerülhet sor, és akkor is csak külön jogosítvánnyal rendelkező kormánytisztviselők ismerhetik meg ezeket az adatokat.

Talán az eszükbe jut majd, hogy itt-ott eltérjenek egy kicsit az igazságtól. Ne tegyék! Ha megteszik, előttünk ez nem marad titokban. Válaszaik összessége egységes mintát alkot. A hamis válasz nem illik a többi közé, és Multivac rájön mindenre. Ezért eleve igazat kell mondaniuk.

Végül aztán csak befejeződött az egész; az ívek kitöltése, aztán a ceremónia és a szónoklatok. Este a lábujjhegyen álló Ben végre felfedezte Michaelt, aki még akkor is a "felnőttparádé" lebernyegét viselte: A két fivér önrendezve üdvözölte egymást.

Ettek egy könnyű vacsorát, aztán még mindig élénken, a nap nagyszerűségétől eltelve hazautaztak az expresszel. Váratlanul érte őket az a hirtelen változás, amire hazaértek.

Mindketten bénult döbbenettel nézték a házuk ajtaja előtt strázsáló zordon, egyenruhás férfiút, aki ellenőrizte a papírjaikat, és csak azután engedte meg nekik, hogy belépjenek a saját házukba, szüleik kétségbeesetten ültek odabent a nappaliban, arcukon a tragédia sötét árnyéka.

Joseph Manners jóval öregebbnek látszott, mint ugyanaznap reggel. Mélyen ülő szemét zavartan emelte fiaira (az egyiknek a karján ott díszelgett még a nagykorúság friss bizonyítéka), és megszólalt:

- Úgy látszik, házi őrizetben vagyok.

Bernard Gulliman képtelen volt elolvasni az egész jelentést. Csak az összefoglalót tanulmányozta át, abban pedig határozottan a kedvét lelte.

A jelek szerint egy egész nemzedék nőtt fel abban a tudatban, hogy Multivac meg tudja jósolni a fontosabb bűntények bekövetkezését. Megszokták és megtanulták, hogy a korrekciós ügynökök mindig ott teremnek a helyszínen, mielőtt még sor kerülhetne a bűncselekményre. Látták, hogy az elkövető nem kerülheti el büntetését. Így aztán a tények fokozatosan meggyőzték őket arról, hogy senki sem járhat túl Multivac eszén.

Ennek természetesen az lett az eredménye, hogy a bűnözésnek még a gondolatától is elrettennek az emberek. És ahogyan fogyatkoztak a bűnös gondolatok, és növekedett Multivac kapacitása, a reggelenként összeállított valószínűségi listán már a kisebb ügyek is megjelentek, mostanra pedig ezeknek a száma is jelentősen csökkent.

Így hát Gulliman elrendelte Multivac kapacitásának vizsgálatát (melyet természetesen maga Multivac végzett), hogy megállapítsa, foglalkozhat-e a gép betegségek előfordulásának valószínűségével is. Nem volt már messze az az idő, amikor egyenként felhívhatják az orvosok figyelmét azokra a személyekre, akiket a következő évben cukorbaj, tbc vagy rákos megbetegedés fenyeget.

Egy kis megelőző kezelés...

És a vizsgálat pozitív eredményt hozott?

Ezután megérkezett az aznapi lehetséges bűntények listája, és egyetlen szándékos emberölés sem szerepelt rajta. Gulliman emelkedett hangulatban hívta fel Ali Othmant a videotelefonon.

- Othman! Van-e különbség a múlt heti listákon és az itteni tevékenységem első hetének listáin szereplő bűntények száma között?

Gulliman megtudta, hogy a bűnesetek száma 8 százalékkal csökkent, és ez tovább fokozta a jókedvét. Persze nem rajta múlt, de a választók ezt sohasem fogják megtudni. Áldotta a szerencséjét: a legjobbkor került hatalomra, amikor Multivac is a csúcsra jutott, s a gép most már a betegségeket is tudása ölelő védőszárnyai alá veheti. A sikerből pedig Gulliman is kiveszi majd a maga részét.

Othman vállat vont.

- No hát most boldog.

- Mikor pukkasztjuk ki a buborékot? - kérdezte Leemy. Manners megfigyelésével növekedett a valószínűség, a házi őrizet pedig csak újabb lökést adott a dolognak.

- Azt hiszed, nem tudom mindezt? - duzzogott Othman. Csak azt nem tudom, hogy mi az oka.

- Talán igazad volt, és bűntársai is vannak. Ha Manners bajba került, a többieknek rögtön cselekedniük kell, máskülönben végük van.

- Épp fordítva. Ha az egyikre rátettük a kezünket, a többi szétszóródik és felszívódik. Különben is: miért nem nevezi meg Multivac a bűntársakat?

- Akkor szólunk Gullimannek!

- Nem, még nem. Még mindig csak 17,3 százalék a valószínűség. Előbb még tegyünk néhánydrasztikusabb lépést!

Elizabeth Manners azt mondta a kisebbik fiának:

- Ben, menj a szobádba?

- De anya, mi ez az egész? - kérdezte Ben, és elcsuklott a hangja. Milyen különösen végződik ez a dicsőséges nap!

- Kérlek!

A fiú vonakodva távozott; kilépett az ajtón, és nagy dérrel-dúrral felvonult a lépcsőn, aztán csendben lesettenkedett. Mike Manners, az idősebbik fiú, az újdonsült felnőtt, a család reménysége öccséhez hasonló hangon, ugyanolyan hanglejtéssel kérdezte:

- Mi ez az egész?

- Isten a tanúm, fiam, nem tudom - felelte Joe Manners.

- Én nem csináltam semmit.

- Persze hogy nem csináltál semmit. - Mike csodálkozva nézte az apró csontú, szelíd atyját.

- Biztosan azért vannak itt, mert arra gondolsz, hogy teszel valamit.

- De hát nem...

- Hogyan járhatna olyasmin az esze, amiért érdemes lenne... ekkora felfordulást csinálni? - vágott közbe, idegesen Mrs. Manners. Karjával nagy kört írt le, a házat körbevevő kormányügynökök gyűrűjére utalva. - Emlékszem, kiskoromban az egyik barátnőm apja egy bankban dolgozott; egyszer csak felhívták őt, és azt mondták neki, ne nyúljon a pénzhez. Nem is nyúlt hozzá. Ötvenezer dollárról volt szó. Pedig még nem is csinált semmit, csak felmerült benne, hogy el kellene lopni. Akkoriban még nem olyan bizalmasan kezelték a dolgokat, mint manapság, és kiszivárgott a hír. Ezért tudok róla én is.

De oda akarok kilyukadni - folytatta, miközben lassan összedörzsölte püffedt tenyerét -, hogy akkor ötvenezer dollárról volt szó, ötven-ezer dollárról. Ennek ellenére mindössze annyi történt, hogy az illetőt felhívták telefonon; egyetlenegy hívással elintézték a dolgot. Mit is tervezhetne az apátok, amiért érdemes ideküldeni egy tucat férfit, hogy körbezárják a házat?

Joe Manners fájdalmas arccal kijelentette:

- Esküszöm, a legártalmatlanabb bűntény gondolata sem fordult meg a fejemben.

Mike az újsütete felnőttség kölcsönözte bölcsességének tudatában válaszolt.

- Talán valami tudatalatti dolog lehet, apa. Lehet, hogy haragot táplálsz valamelyik feletteseddel szemben.

- És meg akarnám ölni? Lehetetlen?

- Apa, neked sem árulják el, hogy mitől félnek? Mrs. Manners ismét megelőzte férjét a válassza(:

- Nem. Már kérdeztük. Megmondtam nekik, hogy a puszta jelenlétükkel tönkreteszik a jó hírünket. A legkevesebb az lenne, hogy elárulják, milyen veszély fenyeget; hogy tehessünk ellene valamit, hogy megmagyarázhassuk a helyzetet. - És nem mondják meg?

- Nem.

Mike terpeszállásba helyezkedett, és kezét mélyen a zsebébe süllyesztette.

- De anya, az isten szerelmére - mondta zaklatottan -, Multivac nem szokott tévedni?

Apja tehetetlenül csapott az öklével a dívány kartámlájára. - Mondom, hogy nem tervezek semmiféle bűntényt. Ekkor hirtelen, kopogás nélkül benyitott valaki, és gyors, kimért léptekkel egy egyenruhás férfi vonult be a szobába. Fásult tekintet, hivatalos külső.

- Maga Joseph Manners? - tudakolta.

Joe Manners felállt.

- Igen. Mit óhajt?

- Joseph Manners! A kormány utasítására letartóztatom - mondta, és elővillantotta a Korrekciós Hivatal által kiállított igazolványát. - Arra kell kérnem, hogy jöjjön velem.

- Miért? Mit tettem?

- Nem áll módomban vitát nyitni erről a témáról.

- De még akkor sem tartóztathatnának le, ha valóban azt tervezném, hogy elkövetek valamilyen bűncselekményt. Ahhoz, hogy őrizetbe vehessenek; Csinálnom kell valami rosszat. Más különben nem tartóztathatnak le. Ez törvényellenes.

A férfit nem hatotta meg az érvelés.

- Velem kell jönnie.

Mrs. Manners felsikoltott, és hisztérikus zokogás közepette levetette magát a díványra. Joseph Manners képtelen volt határozottan szembeszállni az egész életén keresztül belénevelt elvvel, nem tudott ellenszegülni egy hivatalos személynek, de azért legalább megvetette a lábát, és a férfinak erőnek erejével kellett őt kivonszolnia a szobából.

Manners még távoztában is azt kiáltozta:

- Követelem, hogy mondja meg? Mondja meg? Ha. tudnám... Gyilkosság? Azt hiszik, meg akarok ölni valakit? Azután bezárult mögötte az ajtó, a holtsápadtra vált Mike Manners pedig már egy cseppet sem érezte magát felnőttnek. Előbb az ajtóra, aztán zokogó anyjára szegezte a tekintetét.

Ezzel szemben Ben Manners az ajtó mögött hirtelen teljesen felnőttnek érezte magát; szorosan összepréselte az ajkait, és úgy gondolta, pontosan tudja, mi a teendő.

Ha Multivac elvette, akkor Multivac vissza is tudja adni. Ben aznap vett részt az ünnepségen, és végighallgatta, amit az a Randolph Hoch nevezetű ember mondott Multivacről és arról, mi mindenre képes a gép. Irányítani tudja a kormányt, de segít a hozzá forduló egyszerű emberéken is.

Multivactől bárki kérhet segítséget, és ez alól Ben sem lehet kivétel. Most már sem az anyja, sem Mike nem tudja útját állni, és maradt még valami abból az összegből, amit aznap, az ünnepség alkalmából kapott szüleitől. Arról nem tehet, hogy ha észreveszik a távozását, mindjárt aggódni kezdenek majd miatta. Számára most az apja a legfontosabb.

A hátsó ajtóhoz szaladt. Az ott posztoló rendőr rápillantott a papírjaira, és kiengedte.

Harold Qiumby látta el a baltimore-i Multivac-alközpont közönségszolgálati feladatait. Szilárdan hitte, hogy az állami szektor legeslegfontosabb területén dolgozik. Bizonyos szempontból igaza is volt, és akik végighallgatták az érvelését, azok - ha érző szív dobogott kebelükben - minden bizonnyal el is hitték ezt neki.

Mert Quimby elmondta például, hogy Multivac lényegében belegázol az emberek magánéletébe. Az elmúlt ötven-év során mindenkinek meg kellett szoknia, hogy a gondolatok és érzések többé nem maradnak titokban, és semmit sem rejthetnek el Multivac elől. És ezért az emberiségnek jár valami ' cserébe.

Persze itt a jómód, a béke és a biztonság, de mindezek elvont fogalmak. Az embereknek szükségük van valamilyen személyes különjutalomra azért, hogy felfedik a magánéletüket, és meg is kapják, ezt valamennyien. Mindenki számára elérhető közelségben van egy Multivac-állomás, amelynek áramköreibe szabadon, bármiféle korlátozás nélkül betáplálhatja problémáit, és perceken belül megkapja a választ.

Multivac sok ezer trillió áramköre közül ötmillió bármelyik pillanatban készen állt erre a kérdés-válasz játékra. A feleletek talán nem voltak mindig egészen határozottak, de a kérdező mindig megkapta a legoptimálisabb választ, és tudta, hitte, hogy a lehető legjobb választ kapta. És ez a lényeg.

A gondterhelt, tizenhat éves kamasz lassan araszolt előre a várakozó férfiak és nők sorában. A félelemmel, aggodalommal, sőt néha gyötrődéssel keveredő reménykedés más és más kifejezést rajzolt minden arcra, de ahogy a kérdezők közeledtek Multivachez, érzelmeik közül egyre inkább a remény került túlsúlyba.

Quimby fel sem nézett a fiúra, amikor elvette tőle a kitöltött űrlapot.

- B-5-ös fülke - mondta.

- Hogyan tegyem fel a kérdést, uram? - tudakolta Ben. Ekkor Quimby egy kissé meglepetten felnézett rá. Kiskorúak nem szokták igénybe venni ezt a szolgáltatást.

- Csináltál már ilyet, fiam? - kérdezte nyájasan. - Még nem, uram.

Quimby az asztalán fekvő mintabillentyűzetre mutatott. - Ilyennel kell írnod. Látod? Ugyanúgy működik, mint egy írógép. Kézírással ne is próbálkozz! Csak a gépet használd! Most irány a B-5-ös fülke, és ha segítségre van szükséged, nyomd meg a piros gombot, akkor majd odamegy valaki. A folyosó végén jobbra!

Quimby a tekintetével követte a fiút; Ben végigment a folyosón, aztán eltűnt a szeme elől. A férfi elmosolyodott. Multivac még sohasem utasított el senkit. Persze mindig akadtak olyanok, akik csip-csup ügyeikkel zargatták a gépet; szomszédaik magánügyei felől érdeklődtek, vagy prominens személyiségekkel kapcsolatban tettek fel obszcén kérdéseket; az egyetemisták megpróbáltak túljárni tanáraik eszén, vagy azt képkelték, hogy zavarba hozhatják Multivacet a Russell-féle osztály az osztályban" paradoxonnal és a többi és a többi.

Multivac mindenkivel elboldogult. Nem volt szüksége segítségre:

Különben is, minden kérdést és választ elraktározott a memóriájában, és gyarapította velük a-kérdező személyi anyagát. Még a legjelentéktelenebb és legmegátalkodottabb kérdés is hasznára volt az emberiségnek, hiszen elárult egyet s mást a kérdező személyiségéről, és ezáltal fejlesztette Multivac emberismeretét.

Quimby már a soron következő, középkorú, vézna, szögletes mozgású nőre figyelt, akinek tekintete komoly gondokról árulkodott.

Ali Othman fel-alá járkált irodájában; cipőjének sarka elszántan puffogott a szőnyegen.

- Még mindig emelkedik a valószínűség. Most 22,4 százalék. A szentségit, Joseph Manners már letartóztatásban van, és még mindig emelkedik. - Othman erősen verítékezett.

Leemy elfordult a telefontól.

- Még nem vallott. Pszichikai vizsgálatokat végeznek rajta, de nem találnak bűntényre utaló jelet. Lehet, hogy igazat beszél.

- Akkor Multivac őrült volna meg?

Ekkor megcsörrent egy másik telefon. Othman gyorsan lenyomta a gombot, örült, hogy félbeszakadt a beszélgetés. A Korrekciós Hivatal egyik alkalmazottjának az arca jelent meg a képernyőn.

- Uram - kezdte a férfi -, van valamilyen új rendelkezés a Manners családdal kapcsolatban? Továbbra is úgy jöhetnek-mehetnek, ahogy eddig?

- Mit ért azon, hogy "ahogy eddig"?

- Eredetileg csak Joseph Manners házi őrizetbe vételét rendelték el. A többi családtagról nem esett szó.

- Akkor további intézkedésig terjessze ki a rendelkezést az összes családtagra.

- Éppen ez az, uram. Az anya és az idősebbik fiú követelik, hogy mondjuk meg, hová tűnt a kisebbik fiú. Azt hiszik, Bt is őrizetbe vették, és be akarnak menni a központba érdeklődni.

Othman a homlokát ráncolta, és csaknem suttogva kérdezte:

- A fiatalabbik fiút. Hány éves?

- Tizenhat - felelte a hivatalnok.

- Tizenhat éves, és nyoma veszett. Maguknak meg fogalmuk sincs, hol lehet?

- Engedéllyel távozott, uram. Nem rendelték el az őrizetét.

- Tartsa a vonalat! El ne mozduljon onnani - Othman kilépett a vonalból, de nem szakította meg az összeköttetést. Két kézzel belemarkolt szénfekete üstökébe, és felüvöltött:

- Marha! Marha! Marha!

- Mi a fene történt? - kérdezte Leemy rémülten.

- A fickónak van egy tizenhat éves fia - fuldokolta Othman. - Egy tizenhat éves fiú még nem nagykorú, és nincs Multivacnél külön anyaga; a gép az apjával együtt tartja őt számon. - Leemyre pillantott, aztán folytatta: Pedig mindenki tudja, hogy a tizennyolc évesnél fiatalabbak helyett az apjuk adja be Multivacnek a jelentéseket. Én is tudom! Maga is tudja!

- Vagyis Multivac nem Joe Mannersre gondolt? - kérdezte Leemy.

- Multivac a kisebbik fiúra gondolt, ő pedig most eltűnt. Az embereink ott nyüzsögnek a ház körül, ő pedig nyugodtan kisétált onnan. Maga is jól tudja, miben sántikál.

Odafordult a telefonhoz: a tisztviselő még mindig várt a vonal másik végén. Othmannek az egyperces szünet elég volt ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait, és hűvös, higgadt kifejezést öltsön az arcára. (Nem lett volna értelme dührohamot produkálni a tisztviselő előtt, legfeljebb annyit használt volna, hogy kizökkenti a hivatalnokot fásultságából.)

- Keressék meg az eltűnt fiút! Ha kell, az összes emberét bevetheti. Ha kell, megkapja a kerület minden rendőrét. Megteszem a szükséges intézkedéseket. Mindenáron meg kell találniuk azt a fiút.

- Igen, uram.

A kapcsolat megszakadt.

- Leemy, kérdezze le még egyszer a valószínűséget! - adta ki Othman az utasítást.

Öt perccel később Leemy így válaszolt.

- Lejjebb ment, most 19,6 százalék. Csökkent a valószínűsége.

Othman hatalmasat sóhajtott. - Végre jó nyomon vagyunk.

Ben Manners a B-5-ös fülkében ült, és a következőket pötyögte a gépbe: "A nevem Benjamin Manners, a számom MB-71833412. Apámat, Joseph Mannerst letartóztatták, de nem tudjuk, milyen bűntényt akar elkövetni. Segíthetnénk rajta valahogy?"

Aztán csak ült és várt. Igaz, hogy mindössze tizenhat éves volt, de azt már tudta, hogy azokat a szavakat valahol olyan bonyolult formába öntik, amilyet az emberi agy szinte el sem tud képzelni; tudta, hogy trillió tényt olvasztanak és szerkesztenek egyetlen egésszé, és abból a nagy egészből sajtolja majd ki Multivac a legoptimálisabb megoldást.

Egy kattanás a gépen: Multivac kidobott egy kártyát. Azon volt a válasz. Jó hosszú válasz. Úgy kezdődött, hogy "Azonnal indulj el az expresszel Washingtonba. A Connecticut Avenue-nál szállj le. Ott találsz egy Multivac feliratú, speciális, őrzött kijáratot. Mondd azt az őrnek, hogy dr. Trumbull különfutóra vagy, akkor beenged.

Egy folyosón találod majd magad. Addig haladj rajta, amíg el nem érsz egy Belügy feliratú, kis ajtóig. Lépj be, és csak annyit mondj a bentieknek, hogy »Üzenetet hoztam doktor Trumbullnak«. Arra át fognak engedni. Menj tovább..."

A válasz hasonlóképpen folytatódott. Ben nem értette ugyan, miként kapcsolódik ez a saját problémájához, de tökéletesen megbízott Multivacben. Futva távozott a Washingtonba tartó expressz megállója felé.

A Korrekciós Hivatal ügynökei egy órával később, a baltimore-i állomáson is Ben Manners nyomában voltak. Harold Qiumby feszült idegállapotában döbbenten látta, milyen sok fontos ember ejti őt útba a tizenhat éves fiú utáni hajsza során.

- Igen, egy fiú - mondta nekik -, de arról fogalmam sincs, hogy innen hova mehetett tovább. Nem tudhattam, hogy keresik. Mindenkit beengedünk ide. Igen, ki tudom keresni a kérdést és a választ.

Megnézték a feljegyzést, és televízión rögtön továbbították is a Központnak.

Othman elolvasta, aztán szemgolyói felfelé fordultak, és összeesett. Csaknem azon, nyomban magához térítették. Elhaló hangon rebegte Leemynek:

- Csípjétek nyakon a fiút! És másoltass nekem egy példányt Multivac válaszából! Most már nincs más megoldás, nincs kibúvó. Azonnal beszélnem kell Gullimannel!.

Bernard Gulliman még sohasem látta ilyen feldúltnak Ali Othmant. Amikor tekintete találkozott a koordinátor eszelős pillantásával, úgy érezte, jeges víz csordogál lefelé a gerincén.

- Hogy érti ezt, Othman? - hebegte. - Hogyhogy rosszabb, mint egy gyilkosság?

- Sokkal rosszabb, mint egy közönséges gyilkosság. Gulliman egészen elsápadt.

- Csak nem egy magas rangú kormánytisztviselő meggyilkolására gondol? - (Még az is átfutott az agyán, hogy talán ő maga...)

Othman bólintott.

- Nem egy kormánytisztviselő. A kormánytisztviselő.

- A főtitkár? - suttogta rémülten Gulliman.

- Még annál is feljebb. Sokkal feljebb. Multivacet akarják meggyilkolni!

- MICSODA?

- Fennállása óta először Multivac azt jelentette, hogy ő maga forog veszélyben.

- Miért nem tájékoztattak engem erről azonnal? Othman egy féligazsággal próbálta kivágni magát.

- Uram, annyira példa nélkül álló volt az eset, hogy nem mertünk hivatalos jelentést tenni, amíg ki nem vizsgáltuk az ügyet.

- De Multivac persze megmenekült. Ugye nincs már veszélyben?

- 4 százalék alá csökkent annak a valószínűsége, hogy kárt tehetnek benne. Most várom az újabb jelentést.

- Üzenetet hoztam dr. Trumbullnak - mondta Ben Manners a magas, támlátlan széken trónoló férfinak, aki egy hatalmas táblán ügyködött; a berendezés leginkább egy vadászrepülőgép műszerfalának óriásira nagyított makettjére emlékeztette a fiút.

- Persze, Jim - mondta a férfi. - Menj csak.

Ben ránézett a papírjára, és továbbsietett. A leírás szerint az út végén talál majd egy apró billenőkart, amelyet a LE állásba kell hajtania, abban a pillanatban, amikor kigyullad egy vörös jelzőfény.

Egyszer csak ideges hang harsant a fiú háta mögött; aztán még egy, és hirtelen két ember ragadta meg Ben könyökét. A lába a levegőbe emelkedett.

- Gyere velünk, fiú - szólította fel az egyik férfi.

Ali Othman arcán nem lehetett észrevenni a megkönnyebbülést a hír hallatán, pedig Gulliman érezhetően felszabadultan állapította meg:

- Ha megvan a fiú, akkor Multivac biztonságban van. - Legalábbis pillanatnyilag.

Gulliman a homlokához emelte remegd kezét.

- Micsoda félóra volt ez! El tudja maga képzelni, hogy milyen következményekkel járna Multivac megrongálódása? A kormány megbukna, a gazdaság összeomlana. Nagyobb pusztulással járna, mintha... - Ennél a szónál hirtelen felkapta a lejét. - Miért mondta, hogy legalábbis pillanatnyilag?

- Ennek a Manners fiúnak esze ágában sem volt kárt tenni Multivacben. A családjával együtt neki is vissza kell adnunk a szabadságát, és kárpótolnunk kell őket a jogtalan bebörtönzés kellemetlenségeiért. Ben Manners csak Multivac utasításait követte, mert ki akarta szabadítani az apját. És ez sikerült is neki. Az apja máris szabad.

- Vagyis maga szerint Multivac utasította a fiút arra, hogy egy olyan pillanatban rántsa le azt a kart, amikor annyi áramkör égne le, hogy a javítás egy egész hónapig eltartana? Azt mondja, hogy Multivac egyetlen ember kedvéért képes lenne elpusztíttatni saját magát?

- Még ennél is rosszabb a helyzet, uram. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Multivac kiadta ezt az utasítást; ő szándékosan azért választotta ki a Manners családot, mert Ben Manners kiköpött hasonmása dr. Trumbull egyik küldöncének, és így akadálytalanul eljuthatott a gép belsejébe.

- Mit ért azon, hogy kiválasztotta azt a családot?

- Ez a fiú sohasem fordult volna Multivachez, ha le nem tartóztatják az apját. Az apját sohasem tartóztatták volna le, ha Multivac nem vádolta volna meg azzal, hogy a vesztére tör. Multivac saját maga indította el az eseményeknek ezt a láncolatát, amely csaknem az elpusztításához vezetett.

- De ennek semmi értelme - nyöszörögte Gulliman esdeklő hangon. Védtelennek érezte magát, és jóformán térden állva könyörgött ennek a fél életét Multivac mellett leélt Othmannek, hogy mondjon már valami megnyugtatót.

De Othman nem nyugtatta meg. Ehelyett azt mondta: - Tudomásom szerint ez Multivac első ilyen próbálkozása. Bizonyos vonatkozásban nagyon jól eltervezte a dolgot: A megfelelő családot választotta ki erre a célra. Ügyelt arra, hogy ne tegyen különbséget apa és fia között, és ezzel sikerült is félrevezetnie minket. Ennek ellenére mégiscsak amatőr módon próbálta megoldani a feladatot. Nem tudta megszegni a működését szabályozó előírásokat, ezért kénytelen volt jelenteni, hogy minden téves intézkedésünk növeli a gyilkosság valószínűségét. Továbbá kénytelen volt rögzíteni a fiúnak adott választ. De ha sokat gyakorol, megtanul majd cselezni is. Megtanulja, hogyan titkoljon el egyes információkat, és azt is, hogy jobb, ha nem rögzít bizonyos dolgokat. Mostantól kezdve minden általa kiadott utasítás tartalmazhat olyan elemeket, amelyek saját elpusztítását célozzák. Sohasem tudhatjuk. És bármennyire óvatosak vagyunk is, egyszer majd sikerül neki. Azt hiszem, Mr. Gulliman, ön ennek a központnak az utolsó igazgatója.

Gulliman dühödten csapott az asztalra.

- De miért, miért, miért? Miért, az isten verje meg? Mi romlott el benne? Nem lehet kijavítani a hibát?

- Azt hiszem, nem - felelte Othman csendes lemondással a hangjában. - Azelőtt sohasem jutott ez az eszembe. De most, ha belegondolok, valami azt súgja, hogy elértünk az út végére, ugyanis Multivac túlságosan tökéletes. Annyira bonyolulttá nőtte ki magát, hogy most már nem úgy reagál, mint egy gép, hanem úgy, mint egy élőlény.

- Maga megőrült. Azért csak folytassa...

- Több mint ötven éven keresztül zúdítottuk az emberiség bajait erre a Multivacnek nevezett élőlényre. Megkértük őt, hogy általában és külön-külön, személyre szólóan is viselje a gondunkat. Megkértük, hogy fojtsa magába minden titkunkat, nyelje le minden gonoszságunkat, és óvjon meg minket saját magunktól. Minden ember elhozza neki a maga kis baját, ami hozzáadódik Multivac terhéhez. És most még az emberiség betegségeit is a nyakába akarjuk varrni.

Othman megállt egy pillanatra, aztán kirobbant:

- Vegye már észre, Mr. Gulliman, hogy Multivac a vállán hordja a világ minden baját, és most már belefáradt ebbe.

- Őrültség. Tiszta őrültség... - motyogta Gulliman.

- Akkor hadd mutassak magának valamit. Ellenőrizzük a tételt! Engedélyezi, hogy innen, az irodájából kapcsolatba léphessek Multivaccel?

- Minek?

- Hogy feltegyek neki egy olyan kérdést, amivel még soha senki sem próbálkozott meg.

- Nem fog kárt tenni benne? - kapott észbe rémülten Gulliman.

- Nem. Viszont elárulja nekünk, amit tudni szeretnénk. Az igazgató habozott egy pillanatig, aztán elszánta magát: - Rendben van, engedélyezem.

Othman lehajolt a Gulliman asztalán levő billentyűzethez, és pillanatok alatt lekopogtatta a kérdést: "Multivac, neked személy szerint mi a leghőbb vágyad?"

A kérdés és a válasz közötti, elviselhetetlenül hosszúra nyúlt pillanatra mindkét férfi visszafojtotta a lélegzetét. Aztán egy kattanás kíséretében a gép kidobott egy kártyát. Egy picike kártyát. És rajta pedáns írással a válasz: "Meg akarok halni."

A varázsige

Jack Weaver a végsőkig kimerülten és teljesen feldúlva jött elő a Multivac belsejéből. A székből az egykedvűen maga elé meredő Todd Nemerson hangja szólította meg.

– Semmi? – kérdezte.

– Semmi – felelte Weaver. – Semmi, semmi, semmi. Senki sem talált benne semmit, ami meghibásodott volna.

– Kivéve persze, hogy egyáltalán nem akar működni. – Sokra megyek veled, ha csak itt ülsz.

– Gondolkozom.

– Gondolkozol! – villantotta elő fogait Weaver.

– Miért is ne? – mozdult meg székében Nemerson. – Már vagy hat tucat számítógép-technikus kóborol a Multivac folyosóin. Ennek ellenére három nap alatt sem tudtak semmit felmutatni. Akkor talán tudsz egy olyan személyt nélkülözni, aki a probléma megoldásán töpreng.

– Ez nem olyan ügy, amin gondolkozni kellene. Csak alaposan át kell vizsgálnunk a gépet. Valahol egy relé megakadhatott benne.

– Ez nem ilyen egyszerű, Jack!

– Ki mondta, hogy egyszerű? Tisztában vagy vele, hogy hány millió relé van benne?

– Ez igazán nem fontos. Ha valamelyik relé ment volna tönkre, a Multivac-nak váltóáramkörei, a hibát lokalizáló készülékei és a tönkrement alkatrészeket önjavító illetve kicserélő berendezései vannak. A legnagyobb baj, hogy a Multivac – a legfontosabb kérdésre sem ad választ – nem mondja meg, hogy mi romlott el benne. Ha sürgősen nem csinálunk vele valamit, a városokban kitör a pánik. A világ gazdasági életét a Multivac irányítja, és ezzel mindenki tisztában van.

– Ezt én is tudom. De végül is mit tehetünk?

– Már mondtam neked: GONDOLKODNUNK kell. Kell lennie valaminek, ami hiányzik belőle. Nézd, Jack, az elmúlt száz év során nem akadt egyetlen számítógépes nagyfejű sem, aki elmondhatta volna magáról, hogy a Multivac-nál bonyolultabb gépezetet hozott létre. Rengeteg ismeret van a birtokában – a fenébe is, még beszélni is tud. Komplexitása gyakorlatilag az emberi agyéval vetekszik. Képtelenek vagyunk megérteni magát az emberi agyat, akkor hogyan érthetnénk meg a Multivac-ot?

– Nahát, ez igen! És most az következik, hogy a Multivac maga is emberi lény.

– Miért is ne? – Nemerson láthatóan belelovalta magát az elképzelésbe. – Most, hogy szóba hoztad: miért is ne? Ki tudja azt megállapítani, hogy a Multivac mikor lépi át azt a vékony választóvonalat, ahol megszűnik gép lenni és emberré válik? Létezik egyáltalán ilyen választóvonal? Ha az emberi agy csak egy kicsit összetettebb a Multivac-nál, mi pedig tovább fejlesztjük a gépet, elérünk-e egy olyan pontra, ahol... – A mondat vége motyogásba fulladt.

– Hová akarsz kilyukadni? –– kérdezte ingerülten Weaver. – Tegyük fel, hogy a Multivac emberi lény. Segít ez nekünk a hiba okának felderítésében?

– Lehet, hogy a hibának emberi tényező az oka. Ha történetesen megkérdezik TŐLED a búza jövő nyárra várható árát, nem tudsz választ adni. És miért nem?

– Mert nem ismerem a választ. De a Multivac-nak tudnia kell! Az összes adatot betápláljuk. Képes a várható időjárás előrejelzésére, a politikai és gazdasági folyamatok elemzésére. Tudjuk, hogy képes rá. Hiszen mindig is ezt csinálta.

– Rendben van. Tételezzük fel, hogy felteszik neked a kérdést és te tudod is rá a választ, mégsem mondod meg. Miért nem?

– Mert agydaganatom van – vigyorodott el Weaver. Mert kiütöttem magamat. Mert részeg vagyok. A fenébe is, azért, mert a gépezetem felmondta a szolgálatot. És éppen ez az, amit meg akarunk találni a Multivac-nál. A rejtély kulcsát keressük, azt a helyet, ahol a gépezet felmondja a szolgálatot.

– Csak még nem találtátok meg – Nemerson felállt. Figyelj csak, tedd fel nekem is azokat a kérdéseket, amelyeknél a Multivac elakadt.

– Micsoda? Rajtad is futtassam keresztül a programot?

– Gyerünk, Jack. Folytassuk le ugyanazt a beszélgetést. Hozzá is szavakat intézel, nemde?

– Persze, hiszen így van előírva. Ez a szokásos eljárás.

– Igen, így mondták – bólintott Nemerson. – A szokásos eljárás, mondják hivatalosan. Úgy beszélünk hozzá, mint egy emberi lényhez, tehát semmi okunk az idegességre csak azért, mert egy olyan gépezetünk van, amelyik többet tud nálunk. A félelmetes gépszörnyeteget az oltalmazó atya képére formáltuk át.

– Ha úgy tetszik, igazad van.

– De most elromlott, ezt te is tudod. Egy, a Multivac-hoz hasonló, bonyolult számítógépnek beszélnie és megfelelően hallania kell. Nem elég a kódolt szalagot végigfuttatni rajta. A komplexitás bizonyos szintjén a Multivac-nak mindenképpen emberinek kell látszania, mert, az isten szerelmére, az is. Gyerünk, Jack, tedd fel már azokat a kérdéseket. Látni akarom, hogyan reagálok rájuk.

– Ostobaság! – fakadt ki Jack Weaver. – Kezdjük már, jó?

Weaver fásultan és a végsőkig kétségbeesetten állt kötélnek. Mindent úgy hajtott végre, mint amikor programot táplál a Multivac-ba: a megszokott módon, ám kissé mogorva hangon beszélni kezdett hozzá. Magyarázatot fűzött a mezőgazdasági dolgozók körében tapasztalt elégedetlenségekről érkezett tájékoztató anyagokhoz, beszélt a rakétasugár-áramlás torzulását leíró új egyenletekről, előadást tartott a szoláris állandóról.

Meglehetősen kimérten kezdte a beszédet, de hamarosan belemelegedett, és amikor a program végére ért, csaknem fizikai kapcsolatba került Todd Nemerson derekával.

– Végeztünk – fejezte be gyorsan. – Dolgozd ki és a választ azonnal közöld velünk.

Miután mindezzel végzett, mintha csak újra átérezné azt az örömet, amikor valaki az emberi agy és kéz által valaha is alkotott leghatalmasabb és legnagyszerűbb gépezetet üzembe helyezi, Jack Weaver néhány pillanatig izgatott, remegő orrcimpákkal állt ott.

– Végeztünk – tért vissza a valóságba. – Ennyi volt.

– Most legalább tudom, hogy én miért nem válaszoltam – mondta Nemerson, – de most próbáljuk ki ugyanezt a Multivac-on is. Figyelj csak, először töröld ki a Multivac memóriáját, győződj meg róla, hogy a keresgélők mind eltűntek belőle, utána tápláld be a programot és engedj oda, hogy én is beszélhessek vele. Egyetlen egyszer elég lesz.

Weaver vállat vont és a Multivac sötét műszerekkel és jelzőlámpákkal zsúfolt műszerfalához lépett. Lassan törölni kezdte a gép memóriáját. A belsejében dolgozó csoportokat egytől-egyig kiparancsolta belőle.

Nagyot sóhajtott, majd újra betáplálta a programot a Multivac-ba. Pontosan tizenkettedszer olvasta fel neki. Valahol a távolban egy tudósító bejelentette, hogy újra megpróbálkoznak vele. A Multivac-ra utalt emberek szerte a széles világon lélegzet-visszafojtva figyelték az eseményeket.

Mialatt Weaver egyetlen hang nélkül táplálta be az adatokat a gépbe, Nemerson halkan beszélt hozzá. Lassan, mintegy szégyenlősen ejtette ki a szavakat, megpróbált emlékezni a Weaver által elmondottakra, de közben mindvégig arra a pillanatra várt, amikor végre kimondhatja a bűvös varázsigét.

Miután Weaver végzett a betáplálással, Nemerson, hangjában vibráló feszültséggel, megszólalt.

– Rendben van, Multivac – mondta. – Dolgozd ki és a választ közöld velünk. – Néhány pillanatig várt, majd kimondta a varázsigét. – KÉRLEK SZÉPEN!

És a Multivac, minden kis reléjében és elektroncsövében remegve az örömtől, boldogan kezdett dolgozni. Hiszen ha egy gépnek érzései vannak – többé szó sem lehet már gépről.

A végső kérdés

A végső kérdést először, félig tréfásan 2061. május 21-én tették fel, abban az időben, mikor az emberiség először lépett ki a fénybe. A kérdés egy ötdolláros fogadást döntött el, és imígyen hangzott el.

Alexander Adell és Bertram Lupov volt Multivac két hűséges felügyelője. Tudták, amennyire ember tudhatta, mi rejtőzik a hatalmas számítógép hideg, kattogó, villogó felszíne - többmérföldnyi hosszúságú felszíne - mögött. Legalább halvány sejtésük volt a relék és áramkörök rendeltetéséről, mely már rég túlnőtt azon a szinten, ahol egy egyszerű embernek elképzelése lehetett az egészről.

Multivac önbeállító volt és önjavító. Annak kellett lennie, mivel ember nem tudta elég gyorsan, vagy legalábbis ésszerű idő alatt beállítani vagy javítani. Szóval Adell és Lupov körültekintően és tisztelettel felügyelte a hatalmas óriást, ám olyan jól, amilyen jól ember csak tehette. Adatokat vittek be, a szükségekhez igazították a kérdéseket és lefordították a kapott válaszokat. A hozzájuk hasonlókkal együtt megérdemelten sütkéreztek a Multivacot övező dicsfényben.

Multivac évtizedekig segített hajók tervezésében és útvonal-összeállításokban, melyek lehetővé tették az embereknek a Hold, a Mars és a Vénusz elérését, de azután a Föld szegényes tartalékai már nem elégíthették ki a hajók igényeit. Túl sok energia kellett a hosszabb utakhoz. A Föld egyre növekvő hatékonysággal használta fel a szenet és az urániumot, de még így sem volt elég belőlük.

Ám Multivac lassanként elég ismeretanyagot halmozott fel, hogy bonyolultabb kérdésekre megalapozottabb válaszokat adjon, és 2061. május 14-én az addigi teória ténnyé vált.

A Nap energiáját elraktározták, átalakították és az egész bolygón hasznosították. Az egész Földön abbamaradt a szénégetés, a maghasadás, és megpöccintették a kapcsolót, amivel összeköttetést teremtettek azzal a kis, egy mérföld átmérőjű állomással, ami a Föld és a Hold között félúton keringett. Az egész Földet a láthatatlan napsugarak táplálták.

Hét nap nem volt elég, hogy megkoptassa a dicsőséget. Adellnek és Lupovnak végül sikerült elmenekülni a közönség szeme elől és meghúzni magukat egy olyan helyen, ahol senki sem kereste volna őket, az elhagyatott föld alatti termekben, ahol Multivac eltemetett részei pihentek. Felügyelet nélkül, kényelmesen, lusta kattogással rendezgetve az adatokat - Multivac is megérdemelte a szabadságot és a fiúk ezt tiszteletben is tartották.

Magukkal hoztak egy üveget, és abban a pillanatban minden vágyuk az ejtőzés volt, egymás és az üveg társaságában.

- Megdöbbentő, ha belegondolsz - mondta Adell. Széles arcára redőket rajzolt a fáradtság. Egy üvegrúddal lassan kevergette a poharában a jégkockákat, elmélyülten figyelve lassú mozgásukat. - Amennyi energiát csak akarunk, örökkön örökké.

Lupov félrebillentette a fejét. Mindig ezt tette, ha vitába szállt, és most vitába akart szállni, részint mert neki kellett hoznia a jeget és a poharakat.

- Nem örökké - mondta.

- Ó, a pokolba, majdnem örökké. Míg ki nem alszik a Nap, Bert.

- Az nem tart örökké.

- Rendben van. Milliárd és milliárd évig. Húszmilliárd, mondjuk. Elégedett vagy?

Lupov beletúrt vékony szálú hajába, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valamennyi még van belőle, és belekortyolt az italába.

- Húszmilliárd év az nem az örökkévalóság.

- Hát, az már a mi időnk után lesz, nem igaz?

- Mint a szén és az uránium.

- Igaz, de most már ráköthetjük mindegyik űrhajót a Nap Állomásra, és elmehet a Plútóig és vissza milliószor, anélkül hogy aggódni kéne az üzemanyag miatt. Ezt nem teheted meg szénnel és urániummal. Kérdezd meg Multivacot, ha nem hiszel nekem.

- Nem kell megkérdeznem Multivacot. Tudom magam is.

- Akkor hagyd abba Multivac pocskondiázását - mondta Adell feltüzelten. - Nagyon jól csinálta.

- Ki mondja, hogy nem? Én csak azt mondom, hogy a Nap nem tart örökké. Csak ezt mondom. Biztonságban vagyunk húszmilliárd évig, de mi lesz azután? - Enyhén remegő ujjával a másikra mutatott. - És nehogy azt mondd, hogy akkor átkapcsolunk egy másik Napra.

Egy ideig csend volt. Adell nagy ritkán a szájához emelte a poharát, Lupov szeme lassan becsukódott. Pihentek.

Aztán Lupov szeme felpattant.

- Ugye arra gondolsz, hogy átkapcsolunk egy másik Napra, mikor a mienk kialszik?

- Nem gondoltam arra.

- De bizony. Nem tudsz logikusan gondolkodni, ez a te bajod. Olyan vagy, mint az a pasas abban a történetben, akit elkapott egy hirtelen zápor és egy fa alá szaladt. Nem aggódott, tudod, mert úgy spekulált, hogy ha az egyik fa átázik, egyszerűen csak beáll egy másik alá.

- Hallom - mondta Adell. - Ne üvölts. Amikor a Napnak vége, a többi csillagnak is vége.

- Bizony hogy végük lesz - mormolta Lupov. - Mind ugyanakkor kezdődött a Nagy Bumm idején, akármi is volt az, és ugyanakkor lesz végük is. Egyes csillagok gyorsabban merülnek ki, mint a többi. A pokolba, az óriások nem maradnak meg százmillió évig sem. A Nap megmarad húszmilliárd évig, és a törpék talán százmilliárd évig húzzák. De csak adj százezermilliárd évet és minden sötét lesz. Az entrópiának a maximumig kell fokozódnia, ennyi az egész.

- Mindent tudok az entrópiáról - mondta Adell, büszkeségére támaszkodva.

- Francokat tudsz.

- Tudok annyit, mint te.

- Akkor tudod, hogy egyszer minden kimerül.

- Rendben. Ki mondta, hogy nem?

- Te mondtad, te szerencsétlen. Azt mondtad, örökre megvan az energiánk. Azt mondtad, "örökre".

Most Adellen volt a sor, hogy vitába szálljon.

- Talán egyszer újraépíthetjük a dolgokat - mondta.

- Soha.

- Miért ne? Majd.

- Kérdezd meg Multivacot.

- Soha.

- Te kérdezed meg Multivacot. Fogadjunk. Öt dollárt teszek rá, hogy nem lehet megcsinálni.

Adell épp elég részeg volt, hogy megpróbálja, és épp elég józan, hogy meg tudja fogalmazni a kérdést, ami szavakba foglalva így hangzott volna: "Képes lesz az emberiség valaha is arra, hogy visszaállítsa a Napot teljes fiatalságába, még ha ki is aludt már a kora miatt?"

Vagy így is hangozhatott volna: "Hogyan lehet erőteljesen csökkenteni a fokozódó pusztulást?"

Multivac néma lett és halott. A fények lassú villózása abbamaradt, a távoli kattogások elhallgattak.

Aztán, mikor a megrémült technikusok már úgy érezték, tovább nem tudják visszatartani a lélegzetüket, hirtelen életre kelt a Multivachoz kapcsolt nyomtató. Öt szót nyomtatott ki: "NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ."

- Még nincs - suttogta Lupov. Sietve távoztak.

Másnap reggelre, hasogató fejfájással és száraz szájjal kínlódva, elfeledkeztek a történtekről.

Jerrod, Jerrodine, valamint Jerrodette 1 és 2 nézték, ahogy a csillagos kép változik a képernyőn, amint a hiperút befejeződött a maga időtlen folyamatában. A csillagok halvány sugárzása egyszeriben utat adott egy magányosan fénylő márványkorong ragyogásának.

- Az az X-23 - mondta Jerrod magabiztosan. Vékony kezei összekulcsolódtak a háta mögött, ujjpercei elfehéredtek.

A kis Jerrodette lányok életükben először tapasztalták meg a hiperutazást és teljesen magukon kívül voltak a pillanatnyi szenzációtól. Abbahagyták a kuncogást, vadul kergették egymást anyjuk körül, sivalkodva:

- Elértük az X-23-at, elértük az X-23-at, elértük...

- Csend legyen, gyerekek - mondta Jerrodine élesen. - Biztos vagy benne, Jerrod?

- Miért ne lennék az? - kérdezte Jerrod, felpillantva a mennyezetből kiálló, céltalan fémrúdra, ami az egész szobán átnyúlt, a fal mindkét végén túlfutva. Olyan hosszú volt, mint maga a hajó.

Jerrod alig tudott valamit a vastag fémrúdról, kivéve, hogy Microvacnak hívják, kérdéseket lehet neki feltenni, ha meg is tették, attól még mindig teljesítette a feladatát, azaz elkormányozta a hajót előre meghatározott célja felé, miközben több Szubgalaktikus Energiaállomásból szedte az energiát, és megoldotta a hiperugrásokhoz szükséges egyenleteket.

Jerrodnak és családjának nem volt más dolga, mint hogy várjanak, és hogy elfoglalják a hajó kényelmes lakónegyedét.

Valaki egyszer elmondta Jerrodnak, hogy az "ac" a "Microvac" szó végén "analóg computert" jelent óangol nyelven, de ezt már szinte el is felejtette.

Jerrodine elpárásodott szemmel nézte a képernyőt.

- Nem tudok segíteni rajta. Furcsán érzem magam, hogy elhagyjuk a Földet.

- Miért, az Isten szerelmére? - kiáltotta Jerrod. - Ott nem volt semmink. Az X-23-on meglesz mindenünk. Nem leszel egyedül. Nem leszel úttörő. Több mint egymillió ember van már a bolygón. Te jó ég, a mi ük-ükunokáink már egy új bolygó után fognak nézni, az X-23 olyan túlzsúfolt lesz. - Majd, némi hatásszünet után hozzátette: - Én mondom neked, szerencse, hogy a számítógépek kidolgozták a csillagközi utazást, már amilyen gyorsan nő a népesség.

- Tudom, tudom - mondta Jerrodine elkeseredetten.

- A mi Microvacunk a legjobb Microvac a világon - jelentette ki Jerrodette 1 kihívóan.

- Én is így gondolom - mondta Jerrod, megsimogatva a kislány haját.

Tényleg jó érzés, ha van saját Microvacod, és Jerrod boldog volt, hogy ehhez a generációhoz tartozik és nem egy másikhoz. Mikor az apja fiatal volt, csak hatalmas számítógépeik voltak, száz négyzetmérföldet elfoglalva. Bolygónként csak egy volt. Planetáris AC-nek hívták őket. Egyre csak nőttek ezer évig, aztán egyszeriben elkezdődött a finomítás. A tranzisztorok helyére molekuláris csövek kerültek, így még a legnagyobb Planetáris AC-t is ki lehetett helyezni az űrbe, feleannyi helyre, mint egy űrhajó.

Jerrod emelkedetten érezte magát, mint mindig, ha arra gondolt, hogy a saját Microvaca sokkal bonyolultabb, mint az ősi és primitív Multivac, ami először szelídítette meg a Napot, és majdnem olyan bonyolult, mint a Föld Planetáris AC-je (a legnagyobb), ami először oldotta meg a csillagközi utazás problémáját és lehetővé tette a csillagokhoz való utazást.

- Olyan sok csillag, olyan sok bolygó - sóhajtott Jerrodine, gondolataiba merülve. - Gondolom, a családok örökké új bolygókra fognak menni, mint most mi.

- Nem örökké - mondta Jerrod mosolyogva. - Egy napon ez az egész abbamarad, de addig még több milliárd év van. Sok milliárd. Még a csillagok is kimerülnek, tudod. Az entrópiának fokozódnia kell.

- Mi az az entrópia, papa? - csicseregte Jerrodette 2.

- Az entrópia, kicsi szívem, csak egy szó, ami az univerzum kimerülésének mértékét jelenti. Minden kimerül, tudod, mint a te kis beszélő robotod, emlékszel?

- Nem lehet egy új elemet tenni bele, mint a robotomba?

- A csillagok az elemek, drágaságom. Ha kimerülnek, nincs több elem.

Jerrodette 1 azonnal szipogni kezdett.

- Ne engedd, papa. Ne engedd kimerülni a csillagokat.

- Most nézd, mit csináltál - súgta Jerrodine felindultan.

- Honnét tudhattam volna, hogy megrémíti őket? - súgta vissza Jerrod.

- Kérdezd meg Microvacot - követelte Jerrodette 1. - Kérdezd meg, hogyan lehet visszakapcsolni a csillagokat.

- Gyerünk - mondta Jerrodine. - Ez majd lecsendesíti őket. (Jerrodette 2 is elkezdett sírni.)

Jerrod vállat vont.

- Csitt, csitt, édeskéim. Megkérdezem Microvacot. Ne aggódjatok, ő majd megmondja.

Megkérdezte Microvacot, gyorsan hozzátéve:

- Nyomtasd a választ.

Jerrod eltakarta a vékony cellufilmet, és vidáman mondta:

- Látjátok, a Microvac azt mondja, ő majd gondoskodik mindenről, mikor eljön az ideje, ne aggódjatok.

- És most, gyerekek, ideje ágyba bújni. Hamarosan az új otthonunkban leszünk.

Jerrod elolvasta a szavakat a cellufilmen, mielőtt megsemmisítette volna: NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ.

Vállat vont és a képernyőre nézett. Az X-23 már előttük volt.

A lamethi VJ-23X a Galaxis háromdimenziós, kis léptékű térképének sötét mélységeibe révedt, és megjegyezte:

- Vajon nevetségesek vagyunk, amiért ennyire érdekel minket ez a téma?

A nicroni MQ-17J megrázta a fejét.

- Szerintem nem. Te is tudod, hogy a terjeszkedés jelenlegi rátája mellett a Galaxis öt éven belül megtelik.

Mindketten húszas éveikben járhattak, magasak voltak és tökéletesen formáltak.

- Mégis habozok - mondta VJ-23X -, hogy elküldjem-e ezt a pesszimista jelentést a Galaktikus Tanácsnak.

- Nem is gondolnék másmilyen jelentésre. Rázd fel őket egy kicsit. Fel kell ráznunk őket.

VJ-23X felsóhajtott.

- Az űr végtelen. Százmilliárd Galaxis várja, hogy meghódítsuk. Vagy több.

- Százmilliárd az nem végtelen, és egyre kevésbé az. Gondold csak végig! Húszezer évvel ezelőtt az emberiség először fejtette meg, hogy hogyan tudja felhasználni a csillagok energiáját, és pár évszázaddal később lehetővé vált a csillagközi utazás. Az emberiségnek egymillió évébe került, hogy megtöltsön egy apró világot, és utána mindössze tizenötezer évébe, hogy megtöltse a Galaxis többi részét. Most a populáció minden tíz évben megduplázódik...

VJ-23X félbeszakította:

- Ezt a halhatatlanságnak köszönhetjük.

- Nagyon jó. A halhatatlanság létezik, és ezt számításba kell vennünk. Elismerem, hogy a halhatatlanságnak megvannak a jó oldalai. A Galaktikus AC sok problémát megoldott nekünk, de az öregedés és halál megelőzésének problémájával elrontotta az összes többi megoldását.

- Mégsem akarod eldobni magadtól az életet, gondolom.

- Egyáltalán nem - vágta rá MQ-17J, majd csendesebben hozzátette: - Még nem. Semmilyen értelemben nem vagyok elég öreg. Hány éves vagy?

- Kétszázhuszonhárom. És te?

- Még kétszáz alatt vagyok. De visszatérve az eredeti témámra. A népesség minden tíz évben megduplázódik. Amint ez a Galaxis megtelik, megtöltünk egy újabbat tíz év alatt. Még tíz év, és már két újabbat töltünk meg. Újabb tíz év alatt négyet. Száz év, és megtöltünk ezer másikat. Ezer év alatt egymilliót. Tízezer év alatt az egész ismert Univerzumot. És azután mi lesz?

- Mellékes körülményként ott van a szállítás problémája. Azon tűnődöm, hány napenergia-egység kell ahhoz, hogy az egyéneket az egyik galaxisból a következőbe szállítsuk.

- Jó meglátás. Az emberiség máris két napenergia-egységet fogyaszt el évente.

- A nagyját elpocsékoljuk. Végül is, a mi Galaxisunk egyedül ezer napenergia-egységet sugároz évente, és ebből csak kettőt használunk fel.

- Igaz, de még száz százalékos hatékonysággal is csak a véget odázzuk el. Az energiaszükségletünk geometriai úton növekszik, még a népességnél is gyorsabban. Előbb fogyunk ki az energiából, mint a galaxisokból. Jó meglátás. Nagyon jó meglátás.

- Csak új csillagokat kell építenünk csillagközi porból.

- Vagy talán elpocsékolt hőből? - kérdezte MQ-17J szarkasztikusan.

- Talán van valami módja az entrópia visszafordításának. Meg kéne kérdeznünk a Galaktikus AC-t.

VJ-23X nem volt teljesen komoly, de MQ-17J elővette a zsebéből az AC-kapcsolatát és letette maga elé az asztalra.

- Nem is tudom - mondta. - Az emberiségnek ezzel előbb-utóbb szembe kell néznie.

Borúsan meredt a kis AC-kapcsolatra. Mindössze ötcentis kocka volt, de a hipertéren keresztül kapcsolatban állt a Galaktikus AC-vel, ami az egész emberiséget szolgálta. A hipertér is része volt a Galaktikus AC-nek.

MQ-17J egy kis szünetet tartott, hogy eltűnődjön, hogy vajon halhatatlan léte egy napján eljut-e odáig, hogy meglássa a Galaktikus AC-t. Az a saját kis világán volt, pókként hálózva be erősugarakkal az anyagot, melyben atomok vették át a molekuláris csövek szerepét. Még így is, szub-éterikus működése dacára, a köztudat szerint a Galaktikus AC harminc kilométer átmérőjű volt.

MQ-17J hirtelen megkérdezte az AC-kapcsolatot:

- Vissza lehet fordítani valaha is a pusztulást?

VJ-23X döbbenten nézett, majd megszólalt:

- Ó, én nem gondoltam komolyan, hogy megkérdezd.

- Miért nem?

- Mindketten tudjuk, hogy az entrópiát nem lehet visszafordítani. Nem változtathatod a hamut és füstöt fává.

- Vannak fák a te világodban? - kérdezte MQ-17J.

A Galaktikus AC hangja csendre intette őket.

A hangja vékonyan és gyönyörűen hangzott a kis AC-kapcsolatból az asztalról. Azt mondta: NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ.

- Na látod - mondta VJ-23X.

Így aztán a két férfi visszatért a Galaktikus Tanácsnak benyújtandó jelentéshez.

Zee Prime elméje halvány érdeklődéssel járta be az új Galaxist, számlálhatatlan sok csillag fényében. Ezt az egyet még soha nem látta. Láthatja egyszer az összeset? Olyan sok van belőlük, mindegyik a saját emberi terhével. Ám ez a teher szinte holt teher volt. Egyre több létező ember volt idekint, az űrben.

Elmék, nem testek! A halhatatlan testek a bolygókon maradtak, mozdulatlanul, korokon át. Néha megmozdultak, de ez egyre ritkábbá vált. Kevés új egyén jött létre, hogy csatlakozzon az elképzelhetetlenül hatalmas sokasághoz, de mit számított? Kevés hely volt az Univerzumban új egyéneknek.

Zee Prime-ot egy másik elme gyengéd tapogatózása zökkentette ki a tűnődésből.

- Zee Prime vagyok - mondta Zee Prime. - És te?

- Dee Sub Wun vagyok. A galaxisod?

- Mi csak Galaxisnak hívjuk. Hát te?

- Mi is úgy hívjuk a mienket. Mindenki Galaxisnak nevezi a saját galaxisát, és semmi másnak. Miért ne?

- Igaz. Mivel minden galaxis egyforma.

- Nem mindegyik. Egy bizonyos galaxisról kellett erednie az emberi fajnak. Ez mássá teszi.

- Melyikről? - kérdezte Zee Prime.

- Nem tudom megmondani. Az Univerzális AC-nak tudnia kell.

- Megkérdezzük? Hirtelen kíváncsi lettem.

Zee Prime érzékei szélesebb kört fogtak be, míg a Galaxisok összementek és egy új, tömörebb porfelhőt alkottak egy jóval tágabb háttér előtt. Olyan sok millió van belőlük, mindegyik a maga halhatatlan testeivel, mindegyik szállítja a maga elmékbe zárt tudását, ami szabadon csapongott az űrben. És most egy egyedi volt köztük, mint az eredeti galaxis. Egynek közülük, távoli és meghatározhatatlan múltjában volt egy időszak, amikor az volt az egyetlen ember lakta galaxis.

Zee Prime eltelt kíváncsisággal, hogy lássa ezt a Galaxist, ezért felkiáltott:

- Univerzális AC! Melyik galaxisról ered az emberi faj?

Az Univerzális AC hallotta, mert minden világon és az egész űrben készenlétben álltak érzékelői, és mindegyik érzékelő egy ismeretlen ponthoz vezetett a hipertéren keresztül, ahol az Univerzális AC tartotta magát.

Zee Prime csak egy emberről tudott, akinek gondolataival sikerült érzékelési távolságba kerülnie az Univerzális AC-vel, és ő egy fényes, alig látható, fél méter átmérőjű gömbről beszélt.

- De hogy lehet az az egész Univerzális AC? - kérdezte Zee Prime.

- A nagyobb része a hipertérben van - hangzott a válasz. - Hogy milyen alakban van ott, azt nem tudom elképzelni.

Más sem, mert Zee Prime tudta, hogy az a nap már rég elmúlt, mikor egy embernek része lehetett egy Univerzális AC elkészítésében. Mindegyik Univerzális AC megtervezte és elkészítette az utódját. Létezésének ideje alatt mindegyik összegyűjtötte a szükséges adatokat, hogy egy jobb, összetettebb, nagyobb képességű utódot építsen, mellyel minden tárolt adatával és egyéniségével összeolvadna.

Az Univerzális AC megtörte Zee Prime elkalandozó gondolatait, nem szavakkal, hanem irányítással. Zee Prime elméjét a galaxisok halvány tengerébe és egy bizonyos, csillagokká kinagyított galaxishoz vezette.

Egy gondolat érkezett, végtelen messzeségből, végtelenül tisztán: EZ AZ EMBERISÉG EREDETI GALAXISA.

De ez végül is ugyanaz volt, ugyanolyan, mint a többi, és Zee Prime elfojtotta csalódását.

Dee Sub Wun, akinek elméje elkísérte, hirtelen megkérdezte:

- És ezek közül a csillagok közül az egyik az emberiség eredeti Napja?

AZ EMBER EREDETI CSILLAGJA NOVÁVÁ VÁLT, FEHÉR TÖRPE LETT - mondta az Univerzális AC.

- Meghaltak rajta az emberek? - kérdezte Zee Prime döbbenten, gondolkodás nélkül.

IDŐBEN KÉSZÍTETTEK EGY ÚJ VILÁGOT A VALÓS TESTÜKNEK, MINT MINDEN ILYEN ESETBEN - mondta az Univerzális AC.

- Igen, természetesen - mondta Zee Prime, de a veszteség érzése így is átsuhant rajta. Elméje ellazította szorítását az emberiség eredeti galaxisán, hagyta, hogy visszasüllyedjen és elvesszen a zavaros fénypontok közt. Soha többé nem akarta látni.

- Mi a baj? - kérdezte Dee Sub Wun.

- A csillagok haldoklanak. Az eredeti csillag halott.

- Mindnek meg kell halnia. Miért ne?

- De ha minden energia elfogyott, a testünk végül meghal, veled és velem együtt.

- Több milliárd évbe telik.

- Nem szeretném, ha megtörténne, még akár több milliárd év után sem. Univerzális AC! Hogyan lehet megakadályozni a csillagok pusztulását?

- Most azt kérdezed, hogyan lehet visszafordítani az entrópiát - mondta Dee Sub Wun csodálkozva.

MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - válaszolta az Univerzális AC.

Zee Prime gondolatai visszaszálltak saját galaxisához. Nem szánt több gondolatot Dee Sub Wunra, akinek teste talán trillió fényévnyire van tőle, vagy talán itt, a sajátja mellett. Nem számított.

Zee Prime boldogtalanul elkezdett csillagközi hidrogént gyűjteni, amiből megépítheti a saját kis csillagát. Ha a csillagoknak egy napon meg is kell halniuk, néhányat azért még lehet építeni.

Az Ember önmagával tanácskozott, mert valamilyen módon az Ember egy volt. Sok ezer milliárd kortalan testből állt, mindegyik a maga helyén, mindegyik csendben, értékesen nyugodott, mindegyikre tökéletes, hasonlóan értékes automaták vigyáztak, míg az elmék megkülönböztethetetlenül összeolvadtak.

- Az Univerzum haldoklik - mondta az Ember.

Az Ember körülnézett a halványuló galaxisokon. Az óriás csillagok már rég elmentek, a legmesszebbi, távoli múltban. Majdnem mindegyik csillag fehér törpe volt, egyre halványabbak.

Új csillagok épültek a csillagok közti porból, néhány természetes folyamatok során, néhányat az Ember épített, és azok is kimerülőben voltak. Még mindig összepréselhetnek fehér törpéket, és az így felszabaduló erőkből új csillagokat építhetnek, de minden száz fehér törpéből csak egy új csillag készülhet, és azok is kimerülnének.

- Gondos beosztás mellett, ahogy a Kozmikus AC irányítja, az Univerzumban még meglevő energia évmilliárdokig kitart - mondta az Ember.

- De még így is - mondta az Ember - végül minden véget ér. Akárhogy is osztjuk be, akárhogy megnöveljük, ami energiát egyszer felhasználtunk, az elveszett és nem lehet visszaállítani. A pusztulásnak a maximumig kell fokozódnia.

- Nem lehet visszafordítani a pusztulást? - kérdezte az Ember. - Kérdezzük meg a Kozmikus AC-t.

A Kozmikus AC körülvette őket, de nem az űrben. Egy része sem volt az űrben. A hipertérben volt, és olyan valamiből állt, ami nem volt sem anyag, sem energia. Méretének és természetének kérdése már nem tartozott az ember felfogóképességének körébe.

- Kozmikus AC - mondta az Ember -, hogyan lehet visszafordítani az entrópiát?

MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - mondta a Kozmikus AC.

- Gyűjts még szükséges adatokat - mondta az Ember.

AZT FOGOM TENNI - mondta a Kozmikus AC. - MÁR EZT TESZEM SZÁZMILLIÁRD ÉVE. AZ ELŐDEIMNEK SOKSZOR FELTETTÉK EZT A KÉRDÉST. A RENDELKEZÉSEMRE ÁLLÓ ADATOK NEM ELÉGSÉGESEK.

- Eljön az az idő - kérdezte az Ember -, amikor elégségesek lesznek az adatok, vagy a probléma megoldhatatlan, minden körülményt számba véve?

NINCS MEGOLDHATATLAN PROBLÉMA MINDEN KÖRÜLMÉNYT SZÁMBA VÉVE - mondta a Kozmikus AC.

- Mikor lesz elég adatod, hogy megválaszold a kérdést? - kérdezte az Ember.

MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - mondta a Kozmikus AC.

- Tovább fogsz dolgozni rajta? - kérdezte az Ember.

IGEN - mondta a Kozmikus AC.

- Akkor várunk - mondta az Ember.

A csillagok és galaxisok haldokoltak és kihunytak, és az űr sötétebb lett tízezer milliárd évnyi pusztulás után.

Az Ember egymás után egybeolvadt az AC-vel, mindegyik valós test elvesztette elméje egyediségét egy olyan módon, ami nem veszteség volt, hanem nyereség.

Az Ember utolsó elméje megállt az egybeolvadás előtt, körbenézett az űrben, amiben semmi nem volt, csak az utolsó, sötét csillag maradványai, és semmi más, csak a hihetetlenül vékonyka anyag, időnként megrázkódva, ahogy a hő kiszállt belőle, és egyre közeledett az abszolút nulla fokhoz.

- AC, ez itt a vég? - kérdezte az Ember. - Nem lehet visszaállítani ezt a káoszt ismét Univerzummá? Nem lehet meg nem történtté tenni?

MÉG MINDIG NINCS ELÉG ADAT ÉRTELMES VÁLASZHOZ - mondta az AC.

Az Ember utolsó elméje is beolvadt, és már csak az AC létezett - az is a hipertérben.

Az anyag és energia véget ért, vele együtt a tér és idő. Még az AC is csak a végső kérdés miatt létezett, amit soha nem válaszolt meg, mióta egy félrészeg technikus tízezer milliárd évvel ezelőtt feltette a kérdést egy számítógépnek, ami távolabb állt az AC-től, mint az ember az Embertől.

Minden más kérdést megválaszolt, és míg ez a kérdés megválaszolatlan, az AC nem vesztheti el öntudatát.

Minden adatgyűjtés véget ért. Nem volt már mit gyűjteni.

De minden összegyűjtött adatot össze kellett illeszteni és elrendezni minden lehetséges módon.

Időtlen idő telt el eközben.

És végül az AC megtudta, hogyan lehet visszafordítani a pusztulást.

De nem volt ember, akinek az AC megadhatta volna a választ. Nem számít. A válasz - demonstráció útján - gondot visel majd arra is.

Újabb időtlen korszakon át az AC kigondolta, hogyan lehet ezt a legjobban csinálni. Az AC gondosan megtervezte a programot.

Az AC tudata kiterjedt mindenre, ami valaha az Univerzum volt, és most Káosz. Lépésről lépésre, meg kell tenni.

És AC mondá:

LEGYEN VILÁGOSSÁG!

És lőn világosság...

A végső válasz

Murray Templeton élete delén járt, negyvenötödik évét taposta, és testében a szívkoszorúér kivételével minden tökéletesen működött, de ez az egy éppen elég volt.

Hirtelen tört rá a fájdalom; előbb pillanatok alatt elviselhetetlenné fokozódott, majd fokozatosan alábbhagyott. Templeton érezte, hogy légzése lassul, és valami különös béke nyugalma árad szét a testében.

Közvetlenül a fájdalom után tapasztalt megkönnyebbülés a gyönyörök netovábbja. Murray szinte szédítően könnyűnek érezte magát, mintha csak felemelkedett volna a levegőbe, és lebegne a föld felett:

Felnyitotta a szemét, és tompa szórakozottsággal vette tudomásul, hogy még mindig izgatottan sürgölődnek körülötte az emberek. Teljesen váratlanul, a laboratóriumban lepte meg a fájdalom, és amikor megtántorodott, egy pillanatra még hallotta a többiek meglepett kiáltásait, de aztán már csak a mindent elborító agóniát érzékelte.

Most, a fájdalom megszűntével; a többiek még mindig ott nyüzsögnek és aggodalmaskodnak a földön heverő teste körül...

Ekkor döbbent rá, hogy ő maga felülről látja a saját testét. A teste ott volt lent kinyújtózva, eltorzult arccal. És ő innen fentről, a békességből nézett le rá.

Csodák csodája, gondolta, az élet utáni életben hívő diliseknek ez egyszer igazuk volt!

És bár egy ateista fizikus számára igencsak megalázó eseménynek számit a saját halála, o csak egészen enyhe meglepetéssel vette tudomásul a tényt, s belső békéje háborítatlan maradt.

Most valami angyalnak vagy hasonlónak kellene értem jönnie - gondolta.

A földi világ képe elhomályosodott. Tudatára sötétség borult, és a távolban egy fénylény némiképp emberre emlékeztető alakja jelent meg, mely melegséget sugárzott.

Jó vicc, Móric, gondolta Murray. Most mennybe megyek. Alighogy ezt elgondolta, a fény elhalványult, bár a melegség maradt. Nem csökkent a belső béke érzete sem, noha a világmindenségben már csak két dolog létezett: o és a Hang. És a Hang így szólt:

- Még mindig tudok örülni a sikernek, pedig milyen sokszor végigcsináltam már ezt.

Murray erre válaszolni akart valamit, de nem tudta, van-e még szája, nyelve, vannak-e hangszálai. Mindenesetre megpróbált valamilyen hangot képezni. Próbált száj nélkül hümmögni, próbált lihegni, próbálta kipréselni a hangot azzal, hogy összeszorított... valamit.

És sikerült. Hallotta a saját, jól felismerhető hangját és a saját, végtelenül tisztán csengő szavait.

- Ez a mennyország? - kérdezte Murray. És a Hang így gálaszolt:

- A te fogalmaid szerint ez nem nevezhető helynek. - Murray zavarba jött, de mindenképpen fel kellett tennie a következő kérdést:

- Nézd. el nekem, ha szamárságot kérdezek. Te vagy az Isten?

A Hangnak az intonáció megváltoztatása és a hangzás tökéletességének csorbítása nélkül is sikerült valamiképpen éreztetnie, hogy ő most remekül szórakozik.

- Különös, hogy végtelenül sokféle módon ugyan, de ezt a kérdést mindig fel szokták tenni nekem. Nem tudok olyan választ adni, amit te is fel tudnál fogni. Csak annyit mondhatok, hogy... vagyok. Tetszés szerinti szóval vagy fogalommal kiegészítheted a mondatot.

Ekkor Murray azt kérdezte:

- És mi vagyok én? Lélek? Vagy énbennem is csak a létezés testesül meg? - Igyekezett, hogy ne érződjön ki a gúny a hangjából, de érzése szerint ez nem nagyon sikerült. Ekkor egy pillanatra arra gondolt, hogy megtoldja a mondatot még egy "Felség" vagy "Szent Atyám" megszólítással vagy akármivel, ami elveszi a kérdés élét, de végül képtelen volt kimondani bármit is, holott létezése során először számolt azzal a lehetőséggel, hogy tiszteletlenségéért - vagy bűnéért? - pokolra juthat.

A Hangon nem érződött, hogy megsértődött volna.

- A te lényegedet még te is könnyen megértheted. Léleknek is nevezheted magad, ha jólesik, de tulajdonképpen elektromágneses erők szövevénye vagy, és ezen erők kapcsolódásai és viszonyai a legapróbb részletig pontosan imitálják a te fogalmaid szerinti világegyetemben létező agyad szerkezetét. Ezért tudsz gondolkodni, vannak emlékeid, és van személyiséged. Ezért érzed még mindig, hogy te vagy te.

Murray hitetlenkedve megjegyezte:

- Vagyis az agyam lényege állandó volt.

- Egyáltalán nem. Semmi sem állandó benned, csak az, amit én állandóvá akarok tenni. Én formáztam meg az erőhálót. Én építettem meg, mialatt te fizikailag is léteztél, és ahhoz a pillanathoz igazítottam, amikor megszűntél létezni.

Érződött, hogy a Hang határozottan elégedett magával. Rövid szünet után így folytatta:

- Bonyolult, de tökéletesen pontos építmény. Természetesen minden emberi lény számára készíthetnék ilyet, de örülök, hogy nem teszem. Örömöm telik a válogatásban.

- Tehát csak nagyon keveset választasz ki közülünk.

- Nagyon keveset.

- És mi a többiek sorsa?

- A feledés! Ja persze, ti pokolról képzelődtök.

Murray elpirult volna, ha képes lett volna rá. így csak annyit mondott:

- Én aztán nem. De sokan szokták emlegetni. Azért nemigen gondoltam volna, hogy elég erényes vagyok ahhoz, hogy kitüntess a figyelmeddel, és a választottak közé sorolj.

- Erényes? Aha, értem már, mire gondolsz. Nehezemre esik leereszkednem a te szintedre. Nem. Téged a szellemi befogadóképességed miatt választottalak ki, ahogyan sok milliószor trillió más egyedet is kiválasztok a világegyetemben élő értelmes fajok képviselői közül.

Murray azon kapta magát, hogy egyszerre elfogja a kíváncsiság. Kíváncsi volt ő egész életében.

- Mindannyiukat te választod ki, vagy többen is vannak hozzád hasonlók? - Murray egy futó pillanatig azt hitte, hogy ingerült választ kap majd a kérdésére, de a Hang minősége, mit sem változott.

- A te szempontodból lényegtelen az, hogy vannak-e mások is. Ez a világ az enyém, egyedül az enyém. Én találtam ki, én építettem fel, és minden, ami benne van, az én céljaimat szolgálja.

- És az általad létrehozott több kvadrillió erőhálózat közül éppen rám esett a választásod? Annyira fontos vagyok?

A Hang erre azt válaszolta:

- Egyáltalán nem vagy fontos. Én most, te úgy érzékeled, egyidejűleg másokkal is együtt vagyok.

- És mégis egyetlenegy van csak belőled?

A Hang a jelek szerint ismét jót mulatott a kérdésen.

- Az önellentmondás csapdájába akarsz csalni. Képzelj el egy amőbát, amely csak egyetlenegy sejt vonatkozásában tudja felfogni a személyiség egységét; egy harminc kvadrillió sejtből álló ámbrás cet hogyan válaszolhatna az amőba számára is érthetően ugyanerre a kérdésre?

- Ezen még gondolkozni fogok - felelte Murray mogorván. - Lehet, hogy egyszer megértem.

- Pontosan erről van szó. Ez a te dolgod. Gondolkodni fogsz.

- De minek? Ha jól sejtem, te már mindent tudsz.

- Még ha tudnék is mindent - felelte a Hang -, honnét tudhatnám, hogy csakugyan mindent tudok?

- Ez most úgy hangzott, mintha egy keleti filozófus mondta volna. Pedig csak azért tűnik mély gondolatnak, mert valójában nem jelent semmit.

- Ígéretes tehetség vagy - szólt a Hang. - Paradoxonra paradoxonnal válaszolsz; csak az a baj, hogy amit én mondtam, az nem paradoxon. Gondold végig! Öröktől fogva létezem, de mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nem tudok visszaemlékezni arra a pillanatra, amelyben létrejöttem. Ha emlékeznék, az azt jelentené, hogy nem létezem öröktől fogva. Ha viszont nem tudok visszaemlékezni a keletkezésemre, akkor legalább egyetlenegy olyan dolog létezik, amit nem tudok, ez pedig saját magam létrejöttével kapcsolatos. Akkor pedig - noha tudásom végtelen - az is igaz, hogy a birtokolható ismeretek száma is végtelen, és nincs bizonyság arra, hogy a két végtelen egyenlő. A potenciális tudás végtelensége végtelenül nagyobb lehet, mint az én tényleges tudásom végtelensége. Mondok egy egyszerű példát: tegyük fel, hogy ismerek minden páros egész számot. Ez esetben végtelen sok számot ismerek, pedig semmit sem tudok a páratlan egész számok létezéséről.

- De a páratlan egész számok levezethetők a párosakból - felelte Murray. - Ha veszed az egész végtelen sorozatot, és minden páros számot elosztasz kettővel, eredményképp egy újabb végtelen sorozatot kapsz, ami tartalmazni fogja a páratlan egész számok végtelen sorozatát.

- Fején találtad a szöget - mondta a Hang. - Meg vagyok veled elégedve. Az lesz a feladatod, hogy hasonló, de sokkal bonyolultabb problémákról, ismert és egyelőre még ismeretlen dolgokról elmélkedj. Meghagytam az emlékeidet. Emlékezni fogsz minden adatra, amit valaha is megtanultál, amivel életed során találkoztál, tudni fogsz mindent, amit már kikövetkeztettél, vagy ki fogsz következtetni ezekből az adatokból. Szükség esetén engedélyezem neked, hogy tudomást szerezz olyan újabb, általad fontosnak ítélt adatokról, amelyek birtokában megoldást találhatsz a saját magad által felvetett problémákra.

- Te nem tudnád megtenni ugyanezt?

- Megtehetném - felelte a Hang -, de így érdekesebb. Azért teremtettem a világegyetemet, hogy több tényezővel dolgozhassak. Beépítettem a bizonytalansági tényezőt, az entrópiát és egyéb kiszámíthatatlansági faktorokat is, hogy ne legyen elso pillantásra átlátható az egész. A módszer bevált, mert a világ fennállása óta egyfolytában szórakoztat. Azután megengedtem a bonyolultabb szerveződések létrejöttét is, és ezekből előbb élet, később pedig intelligencia született. Megvizsgáltattam őket egy kutatócsoporttal, nem mintha szükségem lett volna a tudósok segítségére, de ezzel újabb kiszámíthatatlansági tényező lépett be. Rájöttem, hogy nem tudom megjósolni, hogy legközelebb a tudásnak melyik becses szeletkéjére bukkannak rá, honnan bányászszák azt elő és miképpen jutnak el hozzá.

- Gyakran megesik ez? - kérdezte Murray.

- Persze. Egyetlen évszázad sem múlik el anélkül, hogy valahol napvilágot ne látna valamilyen érdekes felfedezés.

- Olyasmi, amire előbb vagy utóbb magad is gondoltál volna?

- Igen.

- És tényleg lehetségesnek tartod, hogy én is a kedvedre tehetek?

- A következő évszázadban? Erre gyakorlatilag semmi esély. Viszont hosszú távon biztos, hogy sikerrel jársz, mivel az idők végezetéig ezen fogsz munkálkodni.

- Az idők végezetéig fogok gondolkodni? Örökké? - kérdezte Murray.

- Igen.

- És mi célból?

- Mondtam már. Azért, hogy újdonságokat fedezz fel.

- De azon kívül. Mi célt szolgál ez az egész?

- Akkor is ezt tetted, amikor a világegyetembér éltél. Akkor mire szolgált?

Murray így felelt:

- Arra, hogy olyan újdonságokat fedezzek fel, amilyeneket rajtam kívül nem fedezhet fel senki más. Arra, hogy elismerjenek a társaim. Arra, hogy megelégedést érezzek, miközben tudom, hogy csak rövid idő áll a rendelkezésemre a feladat végrehajtásához. Ezzel szemben most csak olyasmit fedezhetek fel, amit egy kis fáradsággal te magad is felfedezhetnél. Tőled dicséretet nem kapok, te legfeljebb jót szórakozol. És a jól végzett munka öröme sem az enyém, ha a munkához rendelkezésemre áll az egész örökkévalóság.

- És nem találod, hogy gondolkodni, és valamit felfedezni önmagában is érték? - kérdezte a Hang. - Szerinted emellett még másra is szükség van?

- Véges időre mindenképpen. Ne álljon előttem az egész örökkévalóság.

- Értem, mire gondolsz. De hiába: nincs más választásod.

- Azt mondod, az a dolgom, hogy gondolkodjam. Nem kényszeríthetsz erre.

- Nem szeretném, ha direkt módon kellene téged kényszerítenem. Erre nem lesz szükség. Gondolkodni fogsz, mivel a gondolkodáson kívül semmi mást nem tudsz csinálni. Képtelen vagy nem gondolkodni.

- Akkor kitűzök magam elé valamilyen célt. Kitalálok valami értelmeset.

- Azt természetesen megteheted - mondta a Hang elnézően.

- Máris kitaláltam valamit.

- Megtudhatnám, mi az?

- Már tudod is. Világos előttem, hogy nem közönséges párbeszédet folytatunk. Úgy alakítod az agyamat helyettesítő erőhálót, hogy azt higgyem, hallok és beszélek, holott te közvetlen gondolatcsere útján érintkezel velem. És amikor a gondolataim megváltoztatják az erőhálót, te rögtön tudomást szerzel róluk, és nincs szükséged arra, hogy jószántamból közöljem őket veled.

- Meglepően jól gondolkodsz - mondta a Hang. - Meg vagyok veled elégedve. Csakhogy nekem abban is örömöm telik, ha rábírlak, hogy önként mondd el a gondolataidat.

- Akkor elmondom. Az a célom, hogy rájöjjék, hogyan rombolhatom szét az erőhálómat, amit te hoztál létre. Nem akarom, hogy a gondolkodásom a te szórakoztatásodon kívül semmi más célt ne szolgáljon. Nem akarok örökké csak azért gondolkodni, hogy téged mulattassalak. Nem akarok örökké létezni csak azért, hogy téged szórakoztassalak. Minden energiámmal azon leszek, hogy szétromboljam az erőhálót. Engem az tudna szórakoztatni.

Erre a Hang így felelt:

- Ez ellen semmi kifogásom. Az, hogy gondolatóidat a saját létezésed megszüntetésére összpontosítod, akaratod ellenére érdekes új felfedezéseket eredményezhet. No és persze semmire sem jutsz azzal, ha sikerül elkövetned az öngyilkosságot, mivel akkor egy pillanat alatt újra megteremtelek, mégpedig úgy, hogy ne ölhesd meg magad még egyszer. Ha pedig újabb, még kifinomultabb módszereket agyalsz ki, úgy teremtelek meg, hogy azt a lehetőséget is kizárom és így tovább. Érdekes játék lenne, de attól még te léteznél az idők végezetéig. Mert ez az én akaratom.

Murray úgy érezte, a Hang megremeg egy kissé, de ennek ellenére a szavak tökéletes nyugalommal csendültek fel.

- Akkor tulajdonképpen mégiscsak a pokolra kerültem? Azt mondtad, olyan nincs, de ha ez a pokol, akkor te a pokoli játékszabályok szerint hazudhatsz is.

- Ebben az esetben viszont - felelte a Hang - semmi értelme azt mondanom neked, hogy nem vagy a pokolban. Mindazonáltal biztosíthatlak efelől. Nincs itt se mennyország, se pokol. Csak én.

Murray tovább érvelt.

- Akkor most tegyük fel, hogy a gondolataim értéktelenek a számodra. Ha semmi értékeset nem tudok felmutatni, nem lenne érdemes megsemmisítened engem, hogy ezzel megkíméld magad a további vesződségtől?

- Megjutalmazzalak? A kudarcért a nirvánát akarod jutalmul, és te semmit sem adsz érte? Ez számomra rossz csere lenne. Nem fogsz kudarcot vallani. Előtted az öröklét, és elkerülhetetlen, hogy minden igyekezeted ellenére rá ne bukkanj legalább egy érdekes gondolatra.

- Akkor viszont más célt tűzök ki magam elé. Nem keresem saját magam elpusztításának a módját. Az lesz a célom, hogy megalázzalak. Olyasmit fogok kitalálni, amire te nemhogy nem gondoltál, de nem is tudnál gondolni soha. Megtalálom a végső választ, amin túl már nem létezik tudás.

- Rosszul értelmezed a végtelenség fogalmát - válaszolta a Hang. - Olyan dolgok is létezhetnek, amelyeket eddig még nem próbáltam megismerni. De nem létezhet olyasmi, amit ne tudnék megismerni.

Murray gondolataiba merülve azt felelte:

- Nem ismerheted meg a saját keletkezésed körülményeit. Ezt már mondtad. Ezért aztán a végzetedet sem ismerheted. Nagyszerű! Akkor ezt fogom keresni, és ez lesz a végső válasz. Nem magamat fogom elpusztítani. Téged pusztítalak el, hacsak te el nem pusztítasz előbb engem.

- Hoppá! - mondta a Hang. - Az átlagosnál rövidebb idő alatt jutottál el idáig. Azt hittem, tovább fog tartani. Azok között, akik itt vannak velem ebben a tökéletes és vég nélküli gondolkodás uralta létben, egyetlenegy olyan sincs, aki ne akarna elpusztítani. De nem tudják megtenni.

- Előttem az örökkévalóság, még rájöhetek, hogyan pusztítsalak el - felelte Murray.

A Hang egykedvűen válaszolt:

- Akkor próbálj meg rájönni. - És eltűnt.

De Murray elégedett volt, talált magának egy célt. Mert mi másra is törekedne minden, örökös létezésének tudatábanlevő lény, mint a saját pusztulására?

És mi mást keresne a Hang is sok-sok billió éve? Mi más vezethette az intelligencia megteremtésében, bizonyos fajok megmentésében és munkába állításában, ha nem az, hogy igénybe vegye a segítségüket a nagy kutatásban? És Murray azt akarta, hogy neki, egyedül csak neki sikerüljön megtalálnia a választ.

És Murray a nemes cél tudatától felvillanyozva, minden részletet figyelembe véve gondolkodni kezdett.

Elvégre ideje volt bőven.

A vízzel borított hely

Sohasem fogunk kijutni a világűrbe. Sőt a földönkívüliek sem fognak leszállni a Földön - legalábbis többé már nem.

Ne higgyék, hogy a pesszimizmus mondatja ezt velem. Tény, hogy az űrutazás lehetséges; a földönkívüliek pedig már jártak itt. Tudom, hogy így történt. S lehetséges, hogy az űrben világok milliói között már most is űrhajók sokasága cikázik, de mi sohasem csatlakozhatunk hozzájuk. Ezt is tudom. És mindez egy képtelen félreértés miatt.

Ezt el kell, hogy meséljem.

A dolog valójában Bart Cameron tévedése miatt történt, ezért, hogy történetemet megérthessék, meg kell ismerniük őt. Ő az Idaho állambeli Twin Gluch seriffje, én pedig a helyettese vagyok. Bart Cameron türelmetlen ember, és még a szokásosnál is türelmetlenebbé válik, ha éves jövedelemadójának kiszámolásáról van szó. Tudják, amellett, hogy ellátja a seriffi hivatalt, érdekeltségei vannak egy áruházban, vett néhány részvényt egy birkafarmhoz, kiveszi részét egy kohászati üzemből, van egy panziója a hadirokkant veteránok számára és még néhány ehhez hasonló dologban is benne van. Ezáltal az adó kiszámítása természetesen egy kissé bonyolulttá válik. Persze jobban járna, ha tartana maga mellett egy adószakértőt, de ő ragaszkodik hozzá, hogy mindent maga csináljon, és ez megkeseredett emberré tette. Április tizenhetedikére szinte teljesen megközelíthetetlenné vált.

Ezért sajnálatos, hogy az a repülő csészealj pont 1956. április 14-én szállt le a Földön.

Láttam, ahogy megtörtént. Székem a seriff-iroda falához volt támasztva, én pedig az ablakon át a csillagokat bámultam és túl lustának éreztem magam, hogy visszamenjek az újságomhoz, így azon gondolkodtam, mi lenne jobb, leengedni a függőágyamat és lefeküdni, vagy tovább hallgatni Cameron folytonos szitkozódását, amint vagy százhuszonhetedszer nézi át a számoszlopait.

Először hullócsillagnak véltem, de azután a fénysáv egyik része elvált társától és hang nélkül, lágyan ereszkedett lefelé. Egy száraz lehulló falevél is hangosabban érne földet, mint ez. Két férfi lépett ki a járműből.

Meg sem bírtam mukkanni. Levegőt sem véve, mozdulatlanul ültem ott, de szemeim majd kiugrottak a helyükből. És mégis, én csak ültem ott egyetlen hang nélkül.

És Cameron? Ő fel sem nézett.

Kopogás hallatszott. Feltárult a bejárati ajtó és a repülő csészealj két utasa lépett be a szobába. Ha előtte nem látom a cserjésben leszálló repülő csészealjat, azt hihettem volna, hogy egyszerű városi polgárok csupán. Szénfekete-szürke öltönyt, fehér inget és gesztenyebarna, széles nyakkendőt viseltek. Fekete cipőjük és szintén fekete, széles karimájú kalapjuk volt. Az arcbőrük sötét, hullámos hajuk fekete, a szemük pedig barna volt. Körülbelül öt láb magasak lehettek és az arcukon komoly kifejezés ült. Nagyon egyformán néztek ki.

Istenem, úgy megrémültem!

Cameron viszont az ajtó nyitódására épp, hogy csak felpillantott és összeráncolta a szemöldökét. Feltételezem, hogy ha a jövedelemadója nem foglalja le minden gondolatát, halálra röhögte volna magát ilyen ruhák láttán itt, Twin Gulch-ban, de így még csak el sem mosolyodott.

- Mit tehetek magukért, emberek? - kérdezte és kezét oly mozdulattal helyezte a formanyomtatványokra, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon: kevés elfecsérelni való ideje van.

Az egyik idegen előrelépett.

- Már hosszú ideje megfigyelés alatt tartjuk az önök népét - mondta, minden egyes szót óvatosan, szájával gondosan megformázva ejtett ki.

- Az én népemet? - kérdezte Cameron. - Nekem csak egy feleségem van. Mi a baj vele?

- Ezt a területet elszigeteltsége és békés mivolta miatt választottuk ki az első kapcsolatfelvétel színhelyéül - folytatta a fickó. - Úgy tudjuk, hogy itt maga a vezető.

- Én vagyok a seriff, bökje ki nyugodtan, ha erre gondol. Mi a baj?

- Rendkívül körültekintően jártunk el öltözködési módjuk kiválasztásánál és megjelenésük magunkra öltésénél.

- Ez az én öltözködési módom? - Cameron először mérte végig alaposan a látogatókat.

- Igen, ez az ön társadalmi osztályának domináns öltözködési módja. Megtanultuk az önök nyelvét is.

Végre világosság gyulladt Cameron fejében.

- Barátaim, önök ugye külföldiek? - kérdezte.

Cameron nem rajongott túlságosan a külföldiekért, a katonaidején kívül sokkal nem is találkozott, de ha ilyesmi megesett, igyekezett tisztességesen viselkedni velük szemben.

- Külföldiek? - kérdezte a repülő csészealj utasa. - A szó szoros értelmében. Mi arról a vízzel borított helyről érkeztünk, amit az önök népe Vénusznak hív.

(Addigra már alig bírtam nyitva tartani a szememet, de ez a bejelentés azonnal magamhoz térített. Hiszen láttam a repülő csészealjat. Láttam, amint földet ért. Hinnem kell nekik! Ezek az emberek - vagy akárkik - a Vénuszról jöttek.).

Ám Cameronnak a szeme sem rebbent.

- Rendben van - mondta. - Ez itt az Amerikai Egyesült Államok területe. Itt mindenki egyenlő jogokkal rendelkezik fajra, világnézeti meggyőződésre, színre vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Állok szolgálatukra. Miben lehetek a segítségükre?

- Szeretnénk, ha azonnali intézkedéseket tenne arra vonatkozóan, hogy az Amerikai Egyesült Államok, ahogy ön ezt a területet hívta, legfontosabb emberei ideutazzanak és megkezdhessük a tárgyalásokat az önök népének hatalmas szervezetünkhöz való csatlakozásáról.

Cameron elvörösödött.

- Még hogy a mi népünk csatlakozik az önök szervezetéhez! Mi már az ENSZ-nek és még az ördög tudja minek is a tagjai vagyunk. És hogy hívjam ide az Elnököt, mi? Azonnal? Twin Gulch-ba? Sürgős üzenetet küldjek neki?

Rám nézett, azt várva, hogy mosollyal díjazom az elhangzottakat, de én teljesen letaglózva bámultam.

- Ajánlott is elég lesz - felelte az egyik idegen.

- A Kongresszusnak is küldjek egyet? És a Legfelsőbb Bíróságnak is?

Cameront elöntötte a düh. Öklével jövedelemadó nyomtatványaira csapott és úgy üvöltötte:

- Úgy látom, önöknek nincs segítségre szükségük, nekem pedig semmi kedvem, hogy a drága időt holmi jöttment, okoskodó paprikajancsikra pazaroljam, akik ráadásul még külföldiek is. Ha nem takarodnak azonnal a fenébe, csendháborításért letartóztatom és úgy a sittre vágom magukat, hogy soha a büdös életben többé elő nem kerülnek onnan.

- Azt szeretné, ha távoznánk? - kérdezte a vénuszlakó.

- De azonnal! Kotródjanak innen a fenébe, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Nem akarom sem magukat, sem mást magam körül látni.

A két férfi egymásra pillantott, s arcizmaikkal jeleket váltottak. Majd az, amelyik eddig is vitte a szót, megszólalt:

- Belenéztem a gondolataiba és láttam, hogy tényleg azt szeretné, ha magára hagynánk. Nem a mi módszerünk, hogy olyan személyre erőltessük magunkat, vagy szervezetünket, akik egyáltalán nem akarják ezt. Tiszteletben tartjuk a magánéletét és távozunk. Soha többé nem térünk vissza. Biztonságban lesznek, gondoskodunk róla, hogy senki se tévedhessen be önökhöz és az önök népe sem fogja elhagyni többé ezt a területet.

- Nézze uram, nekem elegem van ebből a szarakodásból, háromig számolok...

Az idegenek megfordultak és távoztak, én pedig tudtam, minden úgy igaz, ahogy elmondták. Tudják, én másképpen hallgattam őket, mint Cameron, aki csak a jövedelemadójára tudott gondolni, míg nekem úgy tűnt, mintha hallanám a gondolataikat, ugye értik, mire gondolok? Tudtam, hogy a Földet valamilyen övezet fogja körülölelni, mely hatalmában tart bennünket, nem engedi, hogy mások hozzánk, és mi más világokba utazzunk. Tudtam, hogy így lesz.

Ahogy elmentek - sajnos már későn - visszatért a hangom.

- Cameron, az isten szerelmére, ezek az űrből jöttek! - kiáltottam. - Miért zavarta el őket?

- Az űrből?! - bámult rám.

- Nézze! - üvöltöttem.

Ma már nem tudom, hogyan, de huszonöt fonttal nehezebb súlya ellenére az ingénél fogva megragadtam és az ablakhoz vonszoltam, miközben inggombjai sorban lepattogtak.

Először túlságosan meglepődött ahhoz, hogy ellenálljon, és amikor eléggé visszanyerte az önuralmát, hogy leüssön, kipillantott az ablakon és a látványtól még a lélegzete is elállt.

A két férfi éppen akkor szállt be a repülő csészealjba, az pedig ott feküdt, tudják, olyan nagy, kerek, fényes és masszív volt. És azután felszállt. Pihekönnyen repült felfelé, majd az egyik oldalán egy vöröses-narancssárga sugár lövellt ki, és ahogy a hajó egyre távolodott, minél fényesebb lett, és már csak lassan a semmibe vesző, fényes kis pont volt újra.

- Miért zavarta el őket, seriff? - kérdeztem. - Találkozniuk kellett volna az Elnökkel. Most már soha többé nem térnek vissza.

- Azt hittem, külföldiek - motyogta Cameron. - Azt mondták, hogy megtanulták a nyelvünket. És a szavakat is olyan furcsán ejtették ki.

- Nagyon jó. Még, hogy külföldiek.

- Azt mondták, hogy külföldiek és tényleg olaszoknak is látszottak. Azt hittem, hogy olaszok.

- Hogy lehettek volna olaszok? Hiszen azt mondták, hogy a Vénusz bolygóról jöttek. Hallottam, amikor ezt mondták.

- A Vénusz bolygóról? - Cameron szemei forogni kezdtek.

- Ezt mondták. Egy vízzel borított helynek, vagy valami ilyesminek hívták. Tudja, a Vénuszon sok a víz.

Tudniuk kell, hogy ez csak egy félreértés, egy ostoba félreértés volt, amilyet bárki bármikor elkövethet. Csakhogy a Föld lakói most már sohasem indulhatnak űrutazásra, sohasem szállhatunk le a Holdon és a vénuszlakók sem látogatnak meg bennünket még egyszer. Az a bolond Cameron és az átkozott jövedelemadója!

Ugyanis végül csak kibökte az igazságot.

- A Vénuszról! Amikor arról a vízzel borított helyről beszéltek, én azt hittem, hogy Velencére gondolnak!

Akaratlan diadal

Az űrhajó olyan volt, mint a szita.

El is várták tőle, valójában éppen ez volt az elgondolás. A következmény persze az volt, hogy a Ganümédésztől a Jupiterig való utazás alatt a hajó úgy tele lett a legtisztább űrvákuummal, ahogyan csak lehetett. Miután pedig a hajó a fűtőberendezéseket is nélkülözte, az űrvákuum normális hőmérsékletű volt, ami egy fok töredékével van az abszolút nulla felett.

Ez is a terv szerint történt. Olyan apróságok, mint a fűtés és a levegő hiánya, a legcsekélyebb mértékben sem aggasztott senkit ezen a különleges űrhajón.

A Jupiter vákuumhoz közeli légkörének első foszlányai több ezer mérfölddel a Jupiter felülete fölött kezdtek beszivárogni a hajóba. Ez gyakorlatilag tiszta hidrogént jelentett, ámbár gondos gázelemzés héliumnyomokra is bukkanhatott volna talán. A nyomásmérők elkezdtek az ég felé kapaszkodni.

A kapaszkodás fokozott ütemben folytatódott, amikor a hajó a Jupiter körül csigavonalban lefelé ereszkedett. Az egymást követő nyomásmérőket úgy tervezték, hogy fokozatosan jelezzék a magasabb nyomást. A mutatók elkezdtek mozogni, amíg elérték az egymillió vagy e körüli légnyomást, ahol a számok már elvesztették jelentőségüket. A hőmérőpár által jelzett hőmérséklet lassan és szeszélyesen emelkedett, amíg végül mínusz 70 °C-on állapodott meg.

A hajó lassan haladt végcélja felé, mélyen felszántva útvonalát a gázmolekulák útvesztőjében. A molekulák annyira összetömörültek, hogy még a hidrogént is folyékonnyá préselték. Az elképesztő terjedelmű folyékony ammóniaóceánokból felszálló gőzök átitatták a légkört. A mérföldek ezreivel magasabban keletkezett szél olyan erőssé vált, hogy már orkánnak sem lehetett nevezni.

Jóval azelőtt, hogy a hajó leszállt volna egy meglehetősen nagy, Ázsiánál talán hétszer nagyobb méretű szigetre, világossá vált, hogy a Jupiter nem túlságosan kellemes világ.

A hajó személyzete mégis azt gondolta, hogy a bolygó kellemes. Sőt meg voltak győződve, hogy az. De hát a legénység három tagja nem volt egészen ember. Nem volt éppen Jupiter-lakó sem.

Egyszerűen robotok voltak, amelyeket a Földön terveztek a Jupiter számára.

ZZ Három így szólt:

- Meglehetősen elhagyatott helynek látszik.

ZZ Kettő csatlakozott hozzá, és komoran nézte a szélfútta tájat.

- A távolban valamiféle alakzatok vannak, amelyek nyilvánvalóan mesterségesek. Javaslom, várjuk meg, amíg a lakók idejönnek hozzánk - mondta.

A szoba túlsó oldalán ZZ Egy figyelt, de nem szólt. Hármuk közül őt készítették el elsőként, félig kísérleti darab volt. Ennek következményeként valamivel kevesebbet beszélt, mint két társa.

A várakozás nem volt hosszú. Különös alakú űrhajó körözött felettük, több másik követte. Ekkor egy sor talajon mozgó jármű közeledett, alakzatba fejlődött, és organizmusokat okádott. Ezekkel az élő szervezetekkel együtt különféle élettelen tárgyak jelentek meg, tán fegyverek. Voltak olyanok, amelyeket egyetlen Jupiter-lakó hozott, másokat többen cipeltek. Némelyik tárgy saját erejéből haladt, talán voltak bennük Jupiter-lakók is.

A robotok igazán nem tudták megmondani. ZZ Három ezt mondta:

- Most mind körülöttünk vannak. A logikus békés megnyilatkozás az volna, ha kimennénk a szabadba. Rendben? Elfogadták a javaslatot, és ZZ Egy kinyitotta a nehéz ajtót, amely sem kettős, sem különlegesen légmentes nem volt. Az ajtóban való megjelenésük jeladás volt az őket környező Jupiter-lakók izgatott mozgolódására. Csináltak valamit számos nagyméretű élettelen tárggyal, és ZZ Három hőmérséklet-emelkedést érzett berillium-irídium-bronz testének külső burkolatán.

Ránézett ZZ Kettőre.

- Érzed? Azt hiszem, hőenergiával vettek célba bennünket. ZZ Kettő meglepetését nyilvánította ki:

- Kíváncsi vagyok, hogy miért.

- Határozottan valamilyen hősugár. Nézz csak oda! Valamilyen kideríthetetlen okból az egyik sugár kizökkent kijelölt pályájáról, és sugárzási vonala keresztezett egy habzó, színtiszta ammóniaeret, amely tüstént eszeveszetten felforrt.

Hármas odafordult ZZ Egyhez.

- Egyes, leszel szíves ezt feljegyezni?

- Persze. - ZZ Egyes végezte a szokásos titkári munkát, és az a módszere, ahogyan a feljegyzéseket elkészítette, szellemi többletként járult hozzá a benne lévő pontos memóriatekercshez. A Jupiterre való utazás során már összegyűjtötte az űrhajón található valamennyi fontos műszer óránkénti adatait. - Szívélyesen hozzátette: - Milyen indokot írjak az ellenhatásra? Az ember gazdák valószínűleg örülnének, ha tudnák.

- Nincs indok. Helyesebben nincs szembetűnő ok - helyesbített Hármas. - Azt mondhatod, hogy a sugár legmagasabb hőmérséklete plusz 30 °C körül volt.

Kettes közbevágott:

- Próbáljunk kommunikálni?

- Időpocsékolás volna. Nagyon kevés Jupiter-lakó lehet csak, aki ismeri a Jupiter és Ganümédész között kifejlesztett rádiójelek kódolását. Nekik kell majd elküldeniük valamelyikükért, és amikor majd megérkezik, elég hamar ki fogja alakítani a kapcsolatot. Addig csak figyeljük őket. Őszintén megmondom neked, hogy nem értem a cselekedeteiket mondta Hármas.

Azután még hosszú ideig nem értette a dolgokat. Megszűnt a hősugárzás, más berendezéseket vontattak elő, és helyeztek működésbe. Számos kupak hullott a figyelő robotok lábához, a Jupiteren levő nehézségi erő miatt sebesen és erőteljesen. Kipattantak, és kék folyadékot bocsátottak ki, tócsák képződtek, amelyek a párolgás következtében gyorsan zsugorodtak.

A lidércnyomásba illő szél elsöpörte a gőzöket, és ott, ahová eljutottak, a Jupiter-lakók elkotródtak az útjukból. Egyikük túlságosan lassú volt, vadul csapkodott, azután mozdulatlan és csendes lett.

ZZ Kettő lehajolt, belemártotta ujját az egyik tócsába, és ránézett a csepegő folyadékra.

- Azt hiszem, ez oxigén - mondta.

- Bizony oxigén - helyeselt Hármas. - Ez egyre furcsább és furcsább. Minden bizonnyal veszélyes ez az eljárás, mert mondhatom, az oxigén mérgező ezeknek a teremtményeknek. Egyikük meghalt!

Szünet következett, azután ZZ Egy, akinek egyszerűbb kivitele időnként gondolkodásmódjának fokozott nyíltságára vezetett, hevesen megszólalt:

- Lehet, hogy ezek a fura teremtmények eléggé gyerekes módon kísérelnek meg elpusztítani bennünket!

Kettes, meglepetten a felfedezéstől, így válaszolt: - Tudod, Egyes, azt hiszem, igazad van!

A Jupiter-lakók tevékenységében rövid szünet következett be, azután új szerkezetet állítottak fel. Karcsú rúdja a Jupiteren uralkodó áthatolhatatlan homályon keresztül az ég felé irányult. Olyan mereven állt a hihetetlenül erős szélben, hogy világosan jelezte figyelemre méltó szerkezeti szilárdságát. Csúcsáról pattogás hallatszott, utána villanás következett, amelynek fénye szürke köddé változtatta a légkört.

Egy percig a robotok a rájuk tapadó sugárzásban fürödtek, azután Hármas töprengve így szólt:

- Magasfeszültségű áram! Elég tisztes a feszültsége. Egyes, azt hiszem, igazad van. Végtére is ember gazdáink megmondták, hogy ezek a teremtmények az egész emberiséget igyekeznek elpusztítani. Ilyen eszeveszetten gyűlölködő szervezetek, amelyek emberi lényeknek való ártás gondolatát dédelgetik - a hangja megremegett a gondolattól -, aligha aggályoskodnának, ha el akarnának pusztítani bennünket.

- Milyen szégyen, hogy ilyen eltorzult elmék vannak, szegény fickók! - mondta ZZ Egy.

- Én is elszomorítónak találom ezt a gondolatot - ismerte el Kettes. - Menjünk vissza a hajhra. Eleget láttunk mostanáig. Ezt tették, és letelepedve várakoztak. Miként ZZ Három mondta, a Jupiter nagy kiterjedésű bolygó volt, időbe tellett, amíg a Jupiter szállítórendszere egy rádiókód-szakértőt hozott a hajóhoz. A türelem azonban a robotok gyenge oldala.

Ami azt illeti, a Jupiter háromszor fordult meg a tengelye körül a kronométer szerint, mielőtt a szakértő megérkezett. A Nap felkelte és lenyugvása persze nem jelentett semmi különbséget a háromezer mérföldnyi cseppfolyós gázalján uralkodó halotti sötétségben; így nem lehetett nappalról és éjszakáról beszélni. Éjszaka azonban sem a Jupiter-lakók, sem a robotok nem láttak még a fénysugárzásnál sem.

Ezalatt a harmincórás időközben a környező Jupiter-lakók türelemmel és makacs könyörtelenséggel folytatták támadásaikat, amelyekről ZZ Egy jócskán készített jegyzeteket gondolatban. A hajót az erőszak annyi különböző módozatával ostromolták, ahány óra múlt el. A robotok figyelmesen tanulmányozták mindegyik támadást, és elemezték azokat a fegyvereket, amelyeket felismertek. Szó sincs arról, hogy valamennyit ismerték volna.

Ember gazdáik azonban jót gyártottak. Tizenöt évbe tellett, amíg elkészítették a hajót és robotokat, és lényegüket egyetlen kifejezésben lehetett meghatározni: nyers erő. Az ostrom eredménytelenül zajlott le, sem a hajónak, sem a robotoknak nem ártott.

Hármas így szólt:

- Azt hiszem, ez a légkör hátráltatja őket. Nem tudnak atomrombolókat használni, mert ezek csak lyukat szakítanának ebbe a kásás légbe, és magukat robbantanák fel.

- Nagy hatásfokú robbanóanyagokat sem használtak, ami helyes. Természetesen nem árthattak volna nekünk, de egy kicsit megdobáltak volna bennünket - mondta Kettes.

- Nagy hatásfokú robbanóanyagok szóba sem jönnek. Nem tudsz robbantani gáztérfogat-növekedés nélkül, és gáz nem tud kiterjedni ebben a légkörben.

- Ez nagyon jó légkör, én kedvelem - mormogta Egyes. Természetesen, hisz erre alakították ki. Az Amerikai Robot- és Gépember Rt.-nál a ZZ robotok kerültek ki elsőként úgy, hogy egyáltalán nem volt emberi a külsejük. Alacsonyak és tömzsik voltak. Hat vastag, tuskószerű lábuk volt, úgy tervezték őket, hogy tonnákat tudjanak felemelni a földénél két és félszer nagyobb nehézségi erő esetében. Berilliumiridium-bronz ötvözetből készültek, amely nemcsak valamennyi ismert korróziós anyagnak ellenállt, hanem minden rombolóanyagnak is, bármilyen körülmények között, és ez alól csak az ezer megatonnás atombomba volt kivétel.

Ami a további leírásukat illeti, nem csupán elpusztíthatatlanok voltak, de olyan tiszteletre méltóan erőteljesek, hogy a cég robotszakértői nem vették a bátorságot a sorozatuk gúnynévvel való megkeresztelésére. Az egyik sziporkázó fiatal fickó ugyan a Kislány Egy, Kettő és Három elnevezést javasolta, de nem nagyon hangosan, és a javaslat soha nem hangzott el újra.

A várakozás utolsó óráit töprengő beszélgetéssel töltötték, igyekeztek megfelelő leírást találni egy Jupiter-lakó megjelenésére. ZZ Egy feljegyezte, hogy csápjaik vannak, és radiálisan szimmetrikusak, de itt megakadt. Kettes és Hármas igazán mindent elkövettek, de nem tudtak segíteni.

- Ha nem tudsz valamilyen szabványra hivatkozni, semmit sem tudsz igazán jól leírni. Ezek a teremtmények semmire nem hasonlítanak, amit ismerek, tejesen kívül esnek a pozitronagyam pályáján. Olyan ez, mintha a gamma-sugarat írnák le egy olyan robotnak, amely nincs felszerelve gama-sugár-vevőberendezéssel.

Éppen ebben az időben ért ismét véget a fegyverek zárótüze. A robotok a hajón kívüli eseményekre figyeltek.

Egy csoport Jupiter-lakó közeledett furcsa, szabálytalan alakzatban, de gondos tanulmányozás után sem lehetett eldönteni a helyzetváltoztatásuk pontos módszerét. Bizonytalan volt, hogyan használták a csápjaikat. E lények időnként kifejezetten csúszkáló mozgást végeztek, azután nagy sebességgel mozogtak, talán a hátszél segítségével.

A robotok kiléptek az űrhajóból, hogy találkozzanak a három méter távolságot betartó Jupiter-lakókkal. Mindkét oldal csendben és mozdulatlanul állt.

ZZ Kettő így szólt:

- Bizonyára néznek bennünket, de nem tudom, hogyan. Lát valamelyikőtök fotoérzékeny szerveket?

- Nem mondhatnám. Egyébként semmi olyat nem látok rajtuk, aminek értelme volna.

Hirtelen fémes kattogás hallatszott a Jupiter-lakók csoportja felől, és ZZ Egy örömmel mondta:

- Ez a rádiókód. Idehozták a kommunikációs szakértőjüket.

Így is volt. A Jupiter lényei és a Ganümédész Földről származott lakói között a bonyolult pont-vonás rendszerből huszonöt éven keresztül fáradságosan kifejlesztett kommunikációs rendszert végre közvetlenül működésbe helyezték.

Most egy Jupiter-lakó elöl maradt, a többiek hátrább vonultak. A magányosan maradt beszélt. A kattogás ezt mondta:

- Honnan vagytok?

Természetesen az agyilag legjobban fejlett ZZ Három vállalta el a robotcsoport szóvivőjének szerepét.

- A Jupiter bolygójáról, a Ganümédészről vagyunk. A Jupiter-lakó folytatta:

- Mit akartok?

- Tájékoztatást. Azért jöttünk, hogy tanulmányozzuk a világotokat, és visszavigyük tapasztalatainkat. Ha számíthatnánk az együttműködésetekre...

A Jupiter-lakó kattogása félbeszakította: - El kell pusztítani benneteket!

ZZ Három pillanatnyi szünetet tartott, és elgondolkodva odasúgta két társának:

- Pontosan olyan magatartást tanúsítanak, mint amilyent ember gazdáink előre megmondtak. Nagyon szokatlan lények.

Visszatérve a kattogáshoz, egyszerűen ennyit kérdezett: - Miért?

A Jupiter-lakó bizonyára túlságosan visszataszítónak talált bizonyos kérdéseket ahhoz, hogy válaszoljon rájuk. Ezt mondta:

- Ha egyetlen forgás ideje alatt távoztok, meg fogunk kímélni benneteket addig, amíg elhagyjuk világunkat azért, hogy elpusztítsuk a Ganümédész nem Jupiter-lakó férgeit. Hármas ezt mondta:

- Szeretnék rámutatni arra, hogy nekünk a Ganümédészen és a belső bolygókon...

A Jupiter-lakó közbevágott:

- Csillagászatunk ismeri a Napot és négy mellékbolygónkat. Nincsenek belső bolygók.

Hármas lemondóan engedett.

- Hát akkor nekünk a Ganümédészen. Nekünk nincsenek terveink a Jupiterrel. Készek vagyunk felajánlani barátságunkat. Huszonöt éven keresztül a ti népetek szabadon kommunikált a Ganümédész emberi lényeivel. Van valami értelme annak, hogy hirtelen háborúskodjatok az emberekkel?

A hűvös válasz így hangzott:

- Huszonöt éven keresztül azt hittük, hogy a Ganümédész lakói a Jupiterről származnak. Most jöttünk rá arra, hogy nem onnan valók, és alacsonyrendű állatokat kezeltünk a jupiteri intelligencia szintjén. Ezért kénytelenek vagyunk lépéseket tenni a gyalázat eltörlésére.

Lassan, minden szót hangsúlyozva fejezte be:

- Mi a Jupiteren nem fogjuk eltűrni, hogy férgek létezzenek.

A Jupiter-lakó valahogy visszahátrált a szél ellenében, és a párbeszéd nyilvánvalóan véget ért.

A robotok beléptek az űrhajóba. ZZ Kettő így szólt:

- Elég rosszul hangzik, ugye? - Elgondolkodva folytatta: Úgy van, ahogyan ember gazdáink mondták. Az utóbbi időben erőteljesen kifejlődött a felsőbbrendűségi érzésük, amely veszedelmes türelmetlenséggel párosul bárkivel és bármivel szemben, ami zavarja ezt az érzést.

- A türelmetlenség természetes következménye ennek az érzésnek - jegyezte meg Hármas. - A baj az, hogy a türelmetlenségnek fogai is vannak. Vannak fegyvereik, mégpedig nagy tudásúak.

ZZ Egy kitört:

- Most már nem csodálkozom, hogy kifejezetten utasítottak bennünket, hogy a Jupiter-lakók parancsait hagyjuk figyelmen kívül. Szörnyűséges, türelmetlen, ál-felsőbbrendű lények! - Robothoz illő nyíltsággal és hűséggel, nyomatékosan hozzátette:

- Egyetlen ember gazda sem tudna soha ilyen lenni, mint ezek.

Hármas szólalt meg:

- Ámbár ez igaz, most nem erről van szó. Tény, hogy az ember gazdák szörnyű veszélyben vannak. Ez itt óriási világ, és ezek a Jupiter-lakók számban, forrásokban százszorosan vagy még többszörösen felülmúlják az egész Földi Birodalom embereit. Ha egyszer ki fogják tudni fejleszteni az erőteret addig a pontig, ahol már űrhajó törzseként tudják használni, mint ember gazdáink, nos, akkor kedvükre elözönölhetik a rendszert. A kérdés az, meddig jutottak el ebben az irányban, milyen egyéb fegyvereik vannak, milyen előkészületeket tettek eddig stb. Természetesen az a rendeltetésük, hogy ezekkel a felvilágosításokkal térjünk haza. Most az lesz a legjobb, ha eldöntjük a következő lépésünket.

- Ez elég nehéz lesz. A Jupiter-lakók nem fognak segíteni nekünk - mondta Kettes. Pillanatnyilag ez a helyzet alulértékelése volt.

Hármas gondolkodott egy ideig, azután megjegyezte:

- Úgy tűnik, csak várnunk kell. Már harminc órán keresztül próbáltak elpusztítani bennünket, és nem sikerült nekik. Bizonnyal elkövettek minden lehetőt. A felsőbbrendűségi érzés mindig magában hordja a látszat megóvásának szükségességét, ezt bizonyítja az előbb átadott ultimátum is. Soha nem engednék meg a távozásunkat, ha el tudnának pusztítani bennünket. Ha azonban nem megyünk el, akkor ahelyett, hogy beismernék: nem tudnak elűzni bennünket, bizonyára azt fogják színlelni, saját maguk egyeznek bele maradásunkba.

Ismét várni kezdtek. Elmúlt a nap. A zárótűz nem újult ki, a robotok nem mentek el. A blöfföt leleplezték. A robotok ismét a Jupiter-lakó rádiókód-szakértővel találták magukat szembe.

Ha a ZZ modelleknek lett volna humorérzékük, kitűnően szórakoztak volna. Így csak ünnepélyes elégedettséget éreztek.

A Jupiter-lakó így szólt.

- Úgy döntöttünk, meg fogjuk engedni, hogy rövid ideig itt maradhassatok, hadd lássátok, milyen erősek vagyunk.

Utána vissza fogtok térni a Ganümédészre, és tájékoztatjátok féregtársaitokat a rettenetes végről, amely kikerülhetetlenül eléri őket egy szoláris forgáson belül.

ZZ Egy gondolatban megjegyezte, hogy egy Jupiter-forgás egyenlő tizenkét földi évvel.

Hármas odavetve válaszolt:

- Köszönet, elkísérhetünk titeket a legközelebbi városba? Nagyon sok mindent szeretnénk tanulni. - Mintha most jutott volna az eszébe, hozzáfűzte. - Persze a hajónkhoz nem szabad hozzáérni.

Ezt amolyan kérésként, nem fenyegetésként mondta, mert egy ZZ modell soha nem volt hivalkodó. A kötekedésre való legcsekélyebb hajlamot is kiiktatták szerkezetükből. Olyan mérhetetlenül erőteljes robotoknál, mint a ZZ-k, az évekig tartó földi kipróbálás során a töretlen jóindulat nagyon lényeges volt.

A Jupiter-lakó így szólt:

- Nem érdekel bennünket a tetves hajótok. Egyetlen Jupiter-lakó sem menne a közelébe, hogy bemocskolja magát. Elkísérhettek bennünket, de nem mehettek három méternél közelebb egyik Jupiter-lakóhoz sem, különben tüstént elpusztítunk titeket.

- Felfuvalkodottak, ugye? - jegyezte meg Kettes suttogva, miközben baktattak a szélben.

A város kikötő volt egy hihetetlenül nagy ammóniató partján. A szél őrjöngve fortyogó hullámokat kavart fel, amelyek a nehézségi erő lüktető ütemére csaptak fel a folyékony felületről. Maga a kikötő sem nagy, sem imponáló nem volt, és nyilvánvalónak tűnt, hogy az épületek legnagyobb része a talaj szintje alatt van.

- Ennek a helynek mennyi a lakossága? - kérdezte Hármas.

- Ez egy tízmilliós városka - válaszolta a Jupiter-lakó. - Értem. Ezt jegyezd meg, Egyes!

ZZ Egy ezt gépiesen megtette, azután ismét a tó felé fordult, és elbűvölve nézegette. Megrántotta Hármas könyökét. - Mondd, gondolod, hogy van ebben hal?

- No és mennyiben fontos ez?

- Azt gondolom, ezt tudnunk kellene. Ember gazdáink azt mondták, tudjunk meg mindent, amit lehet. - A robotok közül Egyes volt a legegyszerűbb, ezért ő volt az, aki a parancsokat betű szerinti felfogásban fogadta.

Kettes így szólt:

- Hagyjuk Egyest, menjen és nézze meg, ha akarja. Nem árt, ha a srácot hagyjuk kicsit szórakozni.

- Rendben van. Valójában nincs ellenvetésem, ha nem vesztegeti az idejét. Nem halak miatt jöttünk ugyan, de csak rajta, Egyes!

ZZ Egy nekilódult nagy izgatottan, és levonszolta magát a partra, azután nagy csobbanással beleugrott az ammóniába. A Jupiter-lakók erősen figyeltek. Természetesen semmit nem értettek az előző társalgásból.

A rádiókód-szakértő ezt kattogta:

- Nyilvánvaló, hogy társatok a mi nagyságunk feletti elkeseredésében úgy döntött, eldobja az életét.

Hármas csodálkozva mondta:

- Szó sincs róla. Az ammóniában élő eleven szervezeteket akarja megvizsgálni, ha egyáltalán vannak ilyenek. - Bocsánatkérően hozzáfűzte: - Barátunk időnként nagyon kíváncsi, és nem olyan éles eszű, mint mi, de hát ez kizárólag az ő baja. Megértjük, és igyekszünk a kedvében járni, amikor tudunk.

Hosszú szünet után a Jupiter-lakó megjegyezte:

- Meg fog fulladni.

Hármas hanyagul válaszolt:

- Ez a veszély nem áll fenn, mi nem fulladunk meg. Bemehetünk a városba, amint visszatér?

Ebben a pillanatban több száz méter magasra lövellt a folyadék a tóban. Először vadul felszökött, azután lehullott a szélfútta párában. Újabb és újabb felszökellés után vadul fortyogó fehér hab képződött, amely a part felé tartva fokozatosan lecsillapodott.

A két robot csodálkozva figyelt, és a Jupiter-lakók teljes mozdulatlansága jelezte, hogy ők is figyelnek.

Ekkor ZZ Egy feje felbukkant a tó felületén, és a robot lassan elindult a szárazföldre. Valami követte azonban! Egy hatalmas test, amely látszólag kizárólag agyarakból, karmokból és tüskékből állt. Most látták csak, hogy nem is önszántából követi a robotot, hanem ZZ Egy húzza ki a partra. A test jellegzetesen petyhüdtnek tűnt.

ZZ Egy eléggé félénken közeledett, és saját kezébe vette a kommunikációt. Izgatottan kopogtatta le üzenetét a Jupiterlakónak:

- Nagyon sajnálom azt, ami történt, de ez az izé megtámadott. Én csak jegyzeteket készítettem róla. Remélem, nem értékes teremtmény.

Nem válaszoltak neki azonnal, mert a szörny feltűnésének pillanatában nagy rés támadt a Jupiter-lakók soraiban. Ezután a sorok lassan újra kialakultak, és amikor az elővigyázatosan végrehajtott megfigyelés azt bizonyította, hogy a teremtmény halott, helyreállt a rend. Néhány merészebb a testet tapogatta.

ZZ Három alázatosan mondta:

- Remélem, hogy meg fognak bocsátani a barátunknak. Szegény néha annyira balkezes. Egyáltalán nincsen szándékunkban ártani bármelyik lénynek a Jupiteren.

- Ő támadott meg engem. A legcsekélyebb kihívás nélkül megharapott. Nézzék meg! - magyarázkodott Egyes, felmutatva egy hatvan centi hosszú letört agyardarabot. - Ezt a vállamon törte el, és csaknem megkarcolt. Mindössze meglegyintettem, hogy elzavarjam, erre meghalt. Igazán sajnálom!

Végre megszólalt a Jupiter-lakó, és kódjának kattogása elég reszketeg volt:

- Ez a vad teremtmény ritkán található ilyen közel a parthoz, de a tó itt nagyon mély.

Hármas még mindig aggódva megjegyezte:

- Ha fel tudják használni élelemnek, igazán örülnénk...

- Nem. Tudunk szerezni élelmet férg... mások segítsége nélkül. Egyétek ti meg.

Erre ZZ Egy egyik karjának könnyed mozdulatával felemelte a teremtményt, és visszadobta a tóba. Hármas hanyagul megjegyezte:

- Köszönjük kedves ajánlatodat, de nincs szükségünk élelemre. Mi ugyanis nem eszünk.

Körülbelül kétszáz fegyveres Jupiter-lakó kíséretében a robotok lejtők sorozatain át lementek a föld alatti városba. A város kicsinek és jelentéktelennek látszott a felszín fölött, de alatta óriási városok halmazának tűnt.

Talajon közlekedő, távirányítással működtetett kocsikhoz kísérték őket, miután egyetlen, önmagát valamennyire becsülő tisztességes Jupiter-lakó sem vállalta annak a kockázatát, hogy egy járműbe üljön a férgekkel. Félelmetes sebességgel beszáguldottak a város közepébe. Eleget láttak ahhoz, hogy megállapítsák, a város ötvenmérföldnyire terjedt ki az egyik végétől a másikig, és legalább nyolcmérföldnyire hatolt le a Jupiter kérge alá.

ZZ Kettő nem hangzott vidámnak, amikor kijelentette:

- Ha ez a Jupiter fejlettségének a mintája, nincs túlságosan reményteljes jelentenivalónk ember gazdáinknak. Végtére is találomra szálltunk le a Jupiter hatalmas felületére, egy az ezerhez volt az esély arra, hogy a népesség valamelyik központjának a közelébe jussunk, a kódszakértő pedig azt mondja, ez itt csupán az egyik város.

- Tízmillió Jupiter-lakó - mondta Hármas elgondolkodva. - A teljes népesség trilliókat tehet ki, ez pedig sok, nagyon sok még a Jupiter számára is. Valószínűleg tökéletes városi civilizációjuk van, ami azt jelenti, hogy irtózatos lehet a tudományos fejlettségük. Ha vannak erőtereik...

Hármasnak nem volt nyaka. Az erőteljes kivitel érdekében a ZZ modellek feje fixen oda volt szegecselve a törzsükhöz, a kényes pozitronagyat három különálló, hüvelykvastagságú irídiumötvözet védte. Ha lett volna feje, lemondóan ingatta volna.

Most megálltak egy tisztáson. Körülöttük mindenfelé sugárutakat és Jupiter-lakókkal zsúfolt építményeket láttak. E lények éppen olyan kíváncsiak voltak, mint a földiek lettek volna hasonló körülmények között.

A kódszakértő közelebb jött.

- Elérkezett számomra annak az ideje, hogy visszavonuljak tevékenységem következő szakaszáig. Odáig mentünk el, hogy szállást rendeztünk be a számotokra. Ez persze nagyon kényelmetlen nekünk, hiszen az épületet le kell majd bontani utánatok, azután újra fel kell építeni. Mégis engedélyezzük, hogy aludjatok egyet.

ZZ Három bocsánatkérően intett egyik karjával, és kikopogta:

- Köszönjük szépen, de ne fáradjatok. Nem esik nehezünkre, ha itt maradunk helyben. Ha aludni és pihenni akartok, tegyétek meg nyugodtan, mi megvárunk benneteket. Ami minket illet, mi nem alszunk.

A Jupiter-lakó nem szólt semmit, de ha lett volna arca, érdekes lehetett volna a kifejezése. Elment, a robotok pedig a kocsiban maradtak. Gyakran felváltott és alaposan felfegyverzett Jupiter-lakók gárdái őrködtek körülöttük.

Órák teltek el, amíg az őrök sorai szétváltak, hogy utat engedjenek a kódszakértőnek. Más Jupiter-lakók is voltak vele, akiket bemutatott.

- A központi kormány két tisztségviselője van jelen, akik kegyesen beleegyeztek abba, hogy beszéljenek veletek.

A tisztségviselők egyike láthatóan ismerte a kódot, mert a kattogása élesen félbeszakította a szakértőt:

- Férgek! Szálljatok ki a kocsiból, hogy láthassunk titeket. A robotok készséggel tettek eleget a felhívásnak, így aztán Hármas és Kettes a kocsi jobb oldalán pattant ki, ZZ Egy pedig a bal oldalon keresztül csusszant ki. Tanácsos a keresztül szót használni, mert miután elmulasztotta az oldalsüllyesztő berendezés használatát, ami által lehetséges lett volna a kilépés, ZZ Egy magával sodorta a kocsi oldalát, két kerekét és az egyik tengelyt. A kocsi összeroskadt, és Egyes zavart csendben bámulta a roncsokat.

Végül halkan kattogta:

- Nagyon sajnálom. Remélem, nem volt drága kocsi. ZZ Kettő mentegetőzve hozzáfűzte:

- Társunk gyakran kétbalkezes. Meg kell bocsátanotok neki. - ZZ Három tétova kísérletet tett a kocsi összerakására. ZZ Egy újabb kísérletet tett a mentegetőzésre.

- A kocsi anyaga elég gyenge. Látod? - Két kézre fogva egy három hüvelyk vastag, negyed négyzetméteres fémkeménységű műanyag darabot, kissé meghajlította. A lemez tüstént kettétört. - Gondolnom kellett volna rá - ismerte el.

A Jupiter kormánytisztviselője valamivel kevésbé élesen ezt mondta:

- A kocsit mindenképpen el kellett volna pusztítani, miután jelenléted beszennyezte. - Némi habozás után így folytatta: - Teremtmények! Bennünk, Jupiter-lakókban nincs semmiféle közönséges kíváncsiság az alacsonyabb rendű állatok iránt, de tudósaink tények után kutatnak.

- Egyetértünk veletek. Mi is - válaszolta Hármas vidáman.

A Jupiter-lakó nem törődött vele.

- Láthatóan hiányzik a tömegérzékelő szervetek. Hogyan érzékelitek a távoli tárgyakat?

Hármas érdeklődése feltámadt.

- Úgy érted, ti közvetlenül érzékelitek a tömeget?

- Nem azért vagyok itt, hogy válaszoljak a kérdéseidre, a pimasz kérdéseidre, amelyek ránk vonatkoznak.

- Akkor feltételezem, hogy az alacsony fajsúlyú tárgyak átlátszóak a számotokra, még sugárzás nélkül is. - Odafordult Ketteshez. - Így tudnak látni. A légkörük olyan átlátszó a számukra, mint az űr.

A Jupiter-lakó kattogása újra elkezdődött.

- Tüstént válaszolni fogsz az első kérdésemre, vagy véget ér a türelmem, és elrendelem az elpusztításodat.

Hármas rögtön ezt mondta:

- Jupiter-lakó, mi energiaérzékenyek vagyunk. Tetszésünk szerint tudunk alkalmazkodni a teljes elektromagnetikus skálához. Távollátásunk most a magunk által kibocsátott rádióhullámok sugárzásának a következménye, közelre pedig úgy látunk... - Megakadt, és azt mondta Kettesnek: - Ugye, nincs kódszó a gamma-sugárra?

- Tudtommal nincs - válaszolta Kettes. Hármas folytatta Jupiter-lakónak:

- Közelre olyan másfajta sugárzással látunk, amelyre nincs kódszó.

- Mi a testetek összetétele? - kérdezte a Jupiter-lakó. Kettes ezt suttogta:

- Ezt valószínűleg azért kérdezi, mert a tömegérzékelője nem tud áthatolni a bőrünkön. Tudod, a magas fajsúly. Meg kell mondanunk neki?

Hármas bizonytalankodva válaszolt:

- Ember gazdáink nem mondták kifejezetten, hogy bármit titokban tartsunk. - Rádiókódban ezt mondta a Jupiter-lakónak: - Főleg irídiumból vagyunk. A maradék vörösréz, ón, egy kevés berillium és egyéb alkotóelemek töredékei.

A Jupiter-lakó hátravonult, és teljességgel leírhatatlan testeik különböző részeinek gyanús vonaglása élénk társalgás benyomását keltette, ámbár egyetlen hangot sem hallattak...

Ezután a tisztségviselő visszatért.

- Ganümédész lényei! Az a döntés, hogy keresztülvezetünk titeket néhány gyárunkon, így mutatjuk meg nektek hatalmas alkotásaink parányi részét. Utána engedélyezni fogjuk visszatéréseteket, hogy elterjesszétek kétségbeeséseteket a külső világ többi fé... többi lénye között.

Hármas azt mondta Kettesnek:

- Figyeld csak meg a pszichológiájuk hatását. Legyezgetni kell a felsőbbrendűségi érzésüket. Még mindig az önérzetük megőrzéséről van szó. - Azután rádiókódban: - Köszönjük a lehetőséget.

A robotok hamarosan rájöttek azonban, hogy az önérzet megőrzése nem volt boszorkányság. A bemutatóból körút, abból pedig Nagy Kiállítás lett. A Jupiter-lakók mindent megmutattak, mindent elmagyaráztak, valamennyi kérdésre készséggel válaszoltak. ZZ Egy százával készítette a lehangoló jegyzeteket.

Annak az egyetlen úgynevezett jelentéktelen városnak a háborús potenciálja többszázszorosa volt az egész Ganümédészének. Tíz ilyen város termelése felülmúlta az egész Földi Birodalmét. Még tíz további város is csak jelentéktelen töredékét tenné ki a Jupiter egésze által kifejthető erőnek.

Hármas odafordult Egyeshez, aki oldalba bökte. - No, mi az?

ZZ Egy komor hangon kérdezte:

- Ha vannak erőtereik, az ember gazdák elvesztek, ugye? - Attól félek, hogy igen. Miért kérded?

- Mert a Jupiter-lakók nem vezettek keresztül bennünket ennek a gyárnak a jobb szárnyán. Lehetséges, hogy itt fejlesztik ki az erőtereket. Ha vannak nekik, titokban akarják tartani. Jó lenne, ha meg tudnánk állapítani. Tudod, ez a legfontosabb szempont.

Hármas mogorván pillantott Egyesre.

- Talán igazad van. Semmit sem hagyhatunk számításon kívül.

Most éppen egy óriási acélműben voltak. Nézték, amint másodpercenként húsz darab 30 méter hosszú, ammóniának ellenálló, szilikonnal ötvözött acélgerendát állítottak elő. Hármas csendesen kérdezte:

- Abban a szárnyban mi van?

A tisztségviselő érdeklődött a gyár felelős vezetőhól, azután ezt mondta:

- Az a nagy hővel dolgozó részleg. Különféle eljárásoknál olyan nagy hőmérsékletre van szükség, hogy azt élő szervezet nem tudja elviselni, ezért valamennyiüket közvetetten kezelik.

Elvezette őket egy válaszfalig, amelyről érezni lehetett, hogy hőt sugárzik. Megmutatott egy áttetsző anyagból készült, kis, kerek felületet. Ez egyike volt a számos ilyennek, amelyek mögött izzó üstök sorainak rőt fényei voltak kivehetők a nyúlós légkörben.

ZZ Egy gyanakodva pislogott a Jupiter-lakóra, és ezt kattogta:

- Rendben van, ha bemegyek és körülnézek? Ez igazán érdekel.

Hármas ezt mondta:

- Egyes, olyan gyerekes vagy. Ezek az igazat mondják. Nos, szimatolj körül, ha muszáj. Ne maradj soká, mennünk kell.

A Jupiter-lakó így szólt:

- Nem érted meg, hogy mekkora a hőség. Meg fogsz halni. - Ó, nem! A hőség nem zavar bennünket - válaszolt hanyagul Egyes.

A Jupiter-lakók tanácskoztak, majd izgatott lótás-futás következett, mert a gyár életét megzavarta a szokatlan vészhelyzet. Hőnyelő anyagból készült védőfalakat állítottak fel, azután kipattant egy ajtó. Ezt az ajtót soha eddig nem nyitották ki olyankor, amikor az üstök működtek. ZZ Egy belépett, az ajtó becsukódott mögötte. A Jupiter tisztségviselői nyüzsögtek az áttetsző ablakoknál, hogy figyelhessenek.

ZZ Egy odasétált az első üsthöz, és kívülről megkocogtatta. Miután túlságosan alacsony volt ahhoz, hogy belenézhessen, addig billentette az üstöt, amíg a tartály csőrénél a megolvadt fém kicsorgott. Egyes kíváncsian nézegette, azután belemártotta a kezét, és egy ideig kavargatta a fémet, hogy kipróbálja a sűrűségét. Azután kihúzta a kezét, lerázta az izzó fémcseppecskék egy részét, a maradékot hat combja egyikében törölte le. Lassan végigment az üstök során, azután jelezte, hogy távozni kíván.

Amikor kijött az ajtón, a Jupiter-lakók jó távolra vonultak vissza, és ammóniasugárral locsolták le, amely sistergett, fortyogott és gőzölgött mindaddig, amíg a robot hőmérséklete ismét elviselhetővé vált számukra.

ZZ Egy nem törődött a zuhannyal, és ezt mondta: - Igazat mondtak. Nincsenek erőterek.

Hármas így kezdte:

- Látod... - de Egyes türelmetlenül közbevágott:

- Nincs értelme a késlekedésnek. Az ember gazdák arra utasítottak bennünket, hogy tudjunk meg mindent, és most itt tartunk.

A Jupiter-lakó felé fordult, és a legcsekélyebb habozás nélkül kikattogta:

- Hallgass ide, a Jupiter tudománya kifejlesztett erőtereket?

A fesztelenség persze Egyes kevésbé fejlett szellemi képessége természetes következményeinek egyike volt. Kettes és Hármas tudták ezt, ezért tartózkodtak attól, hogy kifejezzék helytelenítésüket a kérdés miatt.

A Jupiter tisztségviselője lassan felengedett abból a furcsán merev tartásából, amely azt a benyomást keltette, mintha idáig bambán Egyes kezét bámulta volna, azt a kezét, amelyet bemártott az olvadt fémbe. A Jupiter-lakó lassan mondta:

- Erőterek? Akkor tehát ez a kíváncsiságotok fő tárgya? - Igen - mondta nyomatékosan Egyes.

A Jupiter-lakó önbizalma váratlanul és szemmel láthatóan megnőhetett, mert a kattogás élesebb lett.

- Akkor gyertek, férgek!

Erre Hármas ezt mondta Kettesnek:

- Látom, megint férgek vagyunk. Úgy hangzik, mintha rossz hírek következnének. - Kettes komoran helyeselt. Most a város legszéléhez vezették őket. A Földön ezt a részt külvárosnak nevezték volna. Bementek a szorosan összetartozó épületcsoportok egyikébe. Ez a komplexum nagyjából egy földi egyetemnek felelt meg.

Magyarázatra nem került sor, és ezt nem is kértek. A Jupiter tisztségviselője gyors iramban vezette őket, és a robotok azzal a gyászos meggyőződéscél követték, hogy most kerül sor a legrosszabbra.

ZZ Egy volt az, aki megállt egy nyitott falrésznél, miután a többiek elhaladtak mellette.

- Ez micsoda? - kérdezősködött.

A szoba keskeny, hosszú padokkal volt berendezve, amelyek mellett Jupiter-lakók furcsa készülékek sorait kezelték. Ezeknek erős, hüvelykhosszúságú elektromágnesek képezték a fő jellegzetességét.

- Ez micsoda? - kérdezte ismét Egyes.

A Jupiter-lakó megfordult, és nem leplezte türelmetlenségét.

- Ez az egyetemisták biológiai laboratóriuma. Itt nincs semmi olyan, ami érdekelne téged.

- De hát mit csinálnak?

- A mikroszkopikus életet tanulmányozzák. Soha nem láttál még mikroszkópot?

Hármas vágott közbe a magyarázattal:

- Látott, de nem ilyen típust. A mi mikroszkópjaink az energiaérzékeny szervezetekre vannak szánva, és a sugárenergia fénytörésével dolgoznak. A ti mikroszkópjaitok nyilván tömegtágulási alapon munkálkodnak. Nagyon szellemes. ZZ Egy megszólalt:

- Rendben lenne, ha megnézném néhány mintapéldányotokat?

- Mi haszna lenne? Érzékelésetek korlátjai miatt nem tudod használni a mikroszkópjainkat, és ez egyszerűen arra kényszerítene bennünket, hogy minden ok nélkül elpusztítsuk az ilyen mintapéldányokat.

- De hát nincs szükségem mikroszkópra - magyarázkodott meglepetten Egyes. - Könnyűszerrel be tudom állítani magam mikroszkopikus látásra.

Odaballagott a legközelebbi padhoz, mialatt a szobában levő egyetemisták az egyik sarokban zsúfolódtak össze, hogy elkerüljék a fertőzést. ZZ Egy félretolta a mikroszkópot, és gondosan megvizsgálta a tárgylemezt. Zavartan hátrált, azután egy másodikkal, harmadikkal, negyedikkel próbálkozott.

Visszajött, és a Jupiter-lakóhoz fordult.

- Ezeknek élniük kellene, ugye? Azokra a kis féregizékre gondolok.

- Hát persze - mondta a Jupiter-lakó.

- Milyen furcsa! Amikor rájuk nézek, meghalnak. Hármas éles kiáltást hallatott, majd azt mondta két tárának:

- Elfeledkeztünk gamma-sugár-kibocsátásunkról. Menjünk innen, Egyes, vagy minden mikroszkopikus életet megölünk ebben a szobában.

A Jupiter-lakóhoz fordult.

- Félek, hogy jelenlétünk végzetes az alacsonyabb rendű élet valamennyi formájára. Jobb, ha elmegyünk. Reméljük, nem túlságosan bonyolult a mintapéldányok pótlása. Ha már itt tartunk, jobb, ha nem tartózkodsz túlságosan közel hozzánk, mert a sugárzásunk árthat neked. Mostanáig jól érezted magad, ugye? - kérdezte.

A Jupiter-lakó továbbra is gőgösen hallgatva mutatta az utat, de ettől kezdve megfigyelhető volt, hogy megkettőzte a közte és köztük levő távolságot.

Egészen addig nem szóltak semmit, amíg a robotok egy nagy szobában találták magukat. Pontosan középütt nagy fémtuskók lebegtek a levegőben, a Jupiteren uralkodó jelentős nehézségi erő ellenére támaszték nélkül vagy legalábbis bármilyen látható alátámasztás nélkül.

A Jupiter-lakó kattogott:

- Itt van a legújabb típusú erőtér, ahogyan a közelmúltban tökéletesítették. Azon a zárványon belül vákuum van, így ez kibírja légkörünk teljes súlyát plusz két nagy űrhajó fémmennyiségének a tömegét. Mit szóltok ehhez?

- Azt, hogy megnyílt számotokra az űrutazás lehetősége mondta Hármas.

- Pontosan. Nincsen olyan szakítószilárdságú fém vagy műanyag, amely vákuumban képes lenne kitartani a légkörünkkel szemben, de egy erőtér képes rá. Így egy erőtér zárványa lesz az űrhajónk. Egy éven belül százezerszámra fogjuk ontani őket. Akkor le fogunk rajzani a Ganümédészre, hogy elpusztítsuk ezeket a világmindenség feletti uralmunkat vitató, férges, úgynevezett intelligenciát.

- Az emberi lények soha nem próbálkoztak... - kezdte szelíden tiltakozva Hármas.

- Csend legyen! - pattogott a Jupiter-lakó. - Most térjetek vissza, és mondjátok el, mit láttatok. Az olyan nyavalyás erőtereitek, mint amilyennel az űrhajótok is fel van szerelve, nem áll ellent a miénknek, mert a mi legkisebb hajónk százszor olyan erős lesz, mint a tiétek.

Hármas így szólt:

- Hát akkor, ahogy mondod, nincs más tennivalónk, vissza térünk ezzel a tájékoztatással. Ha vissza tudnál vezetni a hajónkhoz, búcsút mondunk. Mellesleg kizárólag a rend kedvéért, van valami, amit te nem tudsz. A Ganümédész embereinek természetesen vannak erőtereik, de éppen a mi űrhajónk nincs ilyennel felszerelve. Nekünk nincs rá szükségünk.

A robot elfordult, és intett társainak, hogy kövessék. Egy percig nem szóltak semmit, azután ZZ Egy kedvetlenül motyogta:

- Nem próbálnánk meg elpusztítani ezt a helyet? Hármas így válaszolt:

- Nem segítene. Túlerejükkel legyőznének bennünket, ennek semmi értelme. Egyetlen földi évtizedben vége lesz ember gazdáinknak. Lehetetlenség ellenállni a Jupiternek, ehhez túlságosan hatalmas. Ameddig a Jupiter-lakók a felszínhez voltak kötve, az emberek biztonságban voltak. Most azonban, hogy vannak erőtereik... Csak annyit tehetünk, hogy elvisszük nekik a hírt. Ha rejtekhelyeket készítenek, néhányan talán életben maradhatnak rövid ideig.

A város mögöttük maradt. Kint voltak a tó melletti síkságon, űrhajójuk sötét pont a láthatáron. Ekkor a Jupiter-lakó hirtelen így szólt:

- Teremtmények, azt mondjátok, nincs erőteretek? Hármas fontoskodás nélkül válaszolt:

- Nincs rá szükségünk.

- Hogyan tud ellenállni az űr vákuumának a hajótok anélkül, hogy felrobbanna a belül uralkodó légköri nyomás miatt? - Ezzel egyik csápjával szótlanul a Jupiter légkörére mutatott, amely kilencmillió kiló súllyal nehezedett egy négyzethüvelykre.

- Nos, ez igazán egyszerű. A hajónk nem légbiztos. A nyomások kívül-belül kiegyenlítődnek - magyarázta Hármas. - Még az űrben is? Vákuum van a hajótokban? Hazudsz! - Szívesen látunk hajónk megvizsgálása céljából. Nincs erőtere, és nem légbiztos. Mi olyan csodálatos ebben? Mi nem lélegzünk. Energiánkat közvetlenül atomerőből kapjuk. A légnyomás jelenléte vagy hiánya kevés különbséget jelent számunkra, és eléggé otthonosak vagyunk a vákuumban.

- De hát abszolút nullában!

- Nem számít. Szabályozzuk a hőmérsékletünket, nem érdekel bennünket a külső hőmérséklet. - Rövid szünetet tartott. - Nos, egyedül is visszatalálunk a hajóhoz. Búcsúzzunk el! Át fogjuk adni a Ganümédész embereinek üzeneteket: háború a végsőkig!

A Jupiter-lakó azonban így szólt:

- Várjatok! Mindjárt visszajövök. - Megfordult és elindult a város felé.

A robotok utánanéztek, majd csendben várakoztak. Három óra is elmúlt, mikor lélekszakadva visszatért. A szokásos három méter távolságban állt meg, de azután valamilyen furcsa, csúszkáló módon elkezdett araszolni feléjük. Egészen addig nem beszélt, amíg gumiszerű, szürke bőre csaknem hozzájuk ért. Ekkor hangzott fel a rádiókód, halkan és udvariasan:

- Tisztelt urak, kapcsolatba léptem központi kormányunk fejével, aki most már tudatában van minden ténynek. Biztosíthatlak titeket, hogy a Jupiter kizárólag békét akar.

- Tessék? - kérdezte megütközve Hármas. A Jupiter-lakó sietve folytatta:

- Készek vagyunk kapcsolatba lépni a Ganümédésszel, és örömmel megfogadjuk, hogy nem teszünk kísérletet az űrben való kalandozásra. Erőterünket kizárólag a Jupiter felületén fogjuk használni.

- De... - kezdte Hármas.

- Kormányunk örömmel fogja fogadni a Ganümédészen lakó tisztelt ember testvéreink többi képviselőjét is, akiket ideküldötök. Ha uraságaitok most hozzájárulnának a békeeskühöz... - Egy pikkelyes csáp nyúlt ki feléjük, és Hármas meglehetősen kábán megragadta. Miután két további csáp tapogatózott feléjük, Kettes és Egyes hasonlóan cselekedtek.

A Jupiter-lakó ünnepélyesen kijelentette:

- Akkor, íme, örökös a béke a Jupiter és a Ganümédész között.

Az űrhajó, amely olyan volt, mint a szita, ismét az űrben haladt. A nyomás és a hőmérséklet megint nullán állt és a robotok azt a nagy, de állandóan kisebbedő gömböt figyelték, amely a Jupiter volt.

- Határozottan őszinték, és igazán kitűnő ez a teljes hátraarc, csak éppen nem értem - mondta ZZ Kettő.

- Én úgy képzelem, hogy a Jupiter-lakók éppen idejében kaptak észbe és jöttek rá arra, milyen hihetetlen gonoszság ölt testet az ember gazdáinknak való ártás gondolatában. Ez igazán természetes lenne - jegyezte meg ZZ Egy.

ZZ Három felsóhajtott, és így szólt:

- Nézzétek, ez egyszerű lélektani jelenség. Ezeknek a Jupiter-lakóknak a felsőbbrendűségi érzése mértéktelenül nagy. Amikor nem tudtak elpusztítani bennünket, meg kellett menteni az önbecsülésüket. Az összes bemutatójuk, valamennyi magyarázatuk egyszerűen hetvenkedés volt azzal a célzattal, hogy kellően megalázkodjunk hatalmuk és felsőbbrendűségük előtt.

- Mindezt látom, de... - vágott közbe Kettes. Hármas folytatta:

- De rosszul sült el. Minden, amit tettek, azt bizonyította nekik, hogy mi vagyunk az erősebbek, mi nem fulladunk meg, mi nem eszünk vagy alszunk, az olvadt fém nem árt nekünk. Még a puszta jelenlétünk is végzetes a Jupiter élete számára. Az erőtér volt az utolsó adujuk. Amikor rájöttek, hogy nekünk egyáltalán nincs rá szükségünk, és vákuumban, abszolút nulla mellett is élni tudunk, akkor összeroskadtak. Kis szünet után filozofálva hozzátette: - Ha ekkora felsőbbrendűségi érzés semmisül meg, akkor alapos rombolást végez az öntudatukban.

A másik kettő eltöprengett ezen, és Kettes így szólt:

- Akkor sincs semmi értelme. Miért törődnének azzal, hogy mi mit tudunk vagy nem tudunk megtenni? Mi csak robotok vagyunk. Nem mi vagyunk azok, akikkel meg kell küzdeniük.

- Kettes, hiszen pontosan erről van szó - mondta csendesen Hármas. - Akkor gondoltam csak erre, amikor már elhagytuk a Jupitert. Tudjátok, tiszta véletlenségből, minden hátsó gondolat nélkül elfelejtettük megmondani nekik, hogy mi csak robotok vagyunk.

- Soha nem kérdezték! - mondta Egyes.

- Pontosan. Így azt gondolták, hogy emberi lények vagyunk, és a többi ember is olyan, mint mi!

Még egyszer elgondolkodva megnézte a Jupitert.

- Nem csoda, miért döntöttek úgy, hogy megszabadulnak tőlünk.

Aki a leggyorsabban utazik

Éppen hazaértem a virginiai Williamsburgben tett előadókörutamról, s megkönnyebbülésem, hogy visszatérhetek szeretett írógépemhez és szövegszerkesztőmhöz, összekeveredett bennem azzal a halvány bosszankodással, hogy egyáltalában el kellett utaznom.

George szinte arcátlanul kizsarolta belőlem: hívjam meg nehezen megkeresett pénzemen egy előkelő étterembe, hogy a közös ebéddel kimutathassa irántam érzett rokonszenvét.

Miután kipiszkált fogai közül egy húscafatot, megszólalt:

- Tulajdonképpen képtelen vagyok megérteni, öregfiú, miért morgolódsz amiatt, hogy egyébként tiszteletreméltó társaságok készségesen kifizetnek neked pár ezer dollárt, amiért egy órán át hallgatják a dumádat. Mivel már hallottalak itt-ott beszélni, én inkább arra gondolok, hogy te ítéletnapig beszélsz, és csak akkor vagy hajlandó abbahagyni, ha megkapod a néhány ezer dollárodat. Hát persze ez utóbbi a legkézenfekvőbb eljárás arra, hogy pénzt préselj ki az emberekből, no persze nem akarom megsérteni a lelkivilágodat, ha ugyan van neked ilyesmid egyáltalában.

- Ugyan mikor hallottál te engem valaha is beszélni? - kérdeztem. - A te hablatyolásod közötti hézagokba én legfeljebb két szót vagyok képes beszúrni időnként (természetesen szándékosan mondtam pontosan huszonnégy szót).

George olyan utálattal nézett rám, ahogyan azt vártam.

- Lelkednek legutálatosabb részét mutatja - mondta hogy bűnös vágyakozást érzel a pénznek nevezett szemét iránt, és ennek a kedvéért önként és gyakran vállalkozol fárasztó utazásokra; pedig azt mondtad, hogy gyűlölsz utazni. Ez emlékeztet engem egy kissé Sophocles Moskowitz történetére, aki hasonlóképpen húzódozott attól, hogy felálljon karosszékéből, kivéve; ha már amúgy is tekintélyes bankszámlájának további hizlalásáról volt szó. Ezt a tunya ellenszenvet ő így nevezte eufémisztikusan "Az utazással szemben táplált averzió". És én segítségül hívtam Azazel barátomat, hogy változtasson ezen,

- Ide ne idézd nekem a te két centiméteres katasztrófadémonodat! - mondtam rémülten. És ez a rémület pontosan olyan volt, mintha csakugyan okom lett volna hinni, hogy George végzetes lénye valóban létezik.

De George megint csak fütyült rám.

Ez voltaképpen az első eset volt - mesélte George -, hogy segítséget kértem Azazeltől. Tudod, ennek már majdnem harminc éve. Éppen rájöttem, hogyan tudom megidézni ezt a kis lényt a maga világából, de még nem voltam tisztában erejével. Az az igazság, hogy maga Azazel hencegett mérhetetlen erejével, de engem kivéve hol akad lény, aki nem dicsekszik a maga hatalmával és képességeivel.

Akkor jó barátság fűzött egy ragyogó, fiatal nőhöz, Fifihez, aki már egy évvel korábban elhatározta, hogy Sophocles Moskowitz férfiúi erényei csak erősödnek, ha feleségül veszi őt. S miután összeházasodtak, továbbra is megmaradt az én titkos, ám plátói barátomnak.

Én, erényei ellenére, mindig boldog voltam, ha láthattam.

- Bumm-Bumm - mondtam, mert régen hozzászoktam már színpadi álnevéhez, amelyet hódolóitól kapott egy alakítása után -, Bumm-Bumm, jó színben vagy - és ezt habozás nélkül, őszintén mondtam, mert én már ilyen vagyok.

- Ó, csakugyan? - mondta abban a nemtörődöm modorban, amely bennem mindig New York utcáit idézi fel, a maguk pimasz csillogásával. - Pedig hát nem érzem magam valami ragyogóan.

Egy pillanatra sem hittem el ezt, mert, ha emlékezetem nem csal, a nő serdülő korától kezdve mindig is nagyon jól érezte magát; így feleltem:

- Mi a hézag, drága nyughatatlanom?

- Sophocles, az a csúszómászó.

- No de hát nem bosszankodhatsz ennyire a férjed miatt, Bumm-Bumm. A lehetetlen, hogy egy olyan nagy ember bosszantó legyen.

- Hát persze, te csak ennyit tudsz. Micsoda nagyképűség! Emlékezz csak, te azt mondtad, hogy Sophocles olyan gazdag, mint valami Krőzus nevezetű fickó, akiről persze én sosem hallottam. No hát, hogyhogy sosem mondtad nekem: ez a Krőzus nevű pasas egészen biztosan a legmegátalkodottabb zsugoriak közé tartozott.

- Sophocles zsugori volna?

- Bajnoka a zsugoriságnak! Képes vagy felfogni? Mire jó férjhez menni egy emberhez, aki zsugori?

- Ó, Bumm-Bumm, te biztosan ki tudsz csikarni belőle egy kis pénzt az éjszakai gyönyörök csalfa ígéretével, nem? Fifi összeráncolta egy kicsit a homlokát.

- Nem vagyok biztos benne, hogy értem ezt, de ismerlek, tehát ne beszélj nekem mocskos dolgokról. Megígértem neki, hogy nem fogja megkapni, bármi legyen is az, amiről beszéltél, ha nem hajlandó adakozóbb lenni, de ő jobban félti a pénztárcáját, mint engem, és ha meggondolod, ez bizony elég disznó módon sértő! - S a szegény teremtés halkan pityeregni kezdett.

Olyan kevéssé testvériesen veregettem meg a kezét, ahogyan csak feltűnés nélkül lehetett.

Szenvedélyesen kitört.

- Amikor férjhez mentem ehhez a seggfejhez, azt hittem: "Na, Fifi, most már aztán eljuthatsz Párizsba, meg a Rivijérára, meg a Bonusz Ájreszba, meg Kázáblankába meg ilyen helyekre." Hajaj! Szó sem volt ilyesmiről.

- Ne mondd, hogy nem hajlandó elvinni téged Párizsba!

- Sehová nem akar menni. Azt mondja, ki sem akarja tenni a lábát Manhattanből. Azt mondja, utál másutt lenni. Azt mondja, nem szereti a növényeket, a fákat, az állatokat, a füvet, a piszkot, a külföldieket, és New York épületein kívül semmiféle más épületet. "Mit szólnál egy jó kis bevásárlókörúthoz?" De neki ehhez sincsen kedve.

- Hát akkor miért nem mégy el nélküle, Bumm-Bumm? - Az sokkal viccesebb lenne, mint vele, erre esküszöm.

- De miből? Az a fickó bevarratta az összes nadrágzsebét, és bennük vannak a hitelkártyák. Csak Macynél vásárolhatok - kiáltása szinte sikoltásba csapott. - Nem azért mentem feleségül ehhez a maflához, hogy Macynél vásároljak.

Tekintetemmel vizsgálódva végigfutottam különféle testrészein, aztán megállapítottam, hogy nem kockáztathatok. Mielőtt még férjhez ment volna, olykor hajlandó volt engedményt tenni baráti alapon, de olyan érzésem volt, hogy a férjes asszony előkelőbb pozíciójában már anyagiasabban gondolkozik erről a dologról. A régi napokban, érts meg, sokkal fickósabb voltam, mint most, érett férfikoromban, és akkoriban még nem voltam olyan járatos a pénz dolgában, mint most vagyok.

- Talán rá tudnám beszélni, hogy kedvelje meg az utazgatást - mondtam neki.

- Ó, fiúkám, bárcsak képes lenne erre valaki!

- Talán nekem sikerül. És te talán hálás leszel is érte.

Ellágyult pillantást vetett rám.

- George - mondta -, azon a napon, amikor azt mondja, hogy elvisz engem Párizsba, te meg én elmegyünk abba az Asbury parkban lévő lakásba. Emlékszel még az Asbury parki címre?

Hát lehet azt a New Jersey-i tengerparti találkát elfelejteni? Meg a fájó izmaimat? Minden tagom le volt merevedve utána vagy két napig.

Némi sör mellett megtárgyaltam a dolgot Azazellel - én egy kriglivel ittam, ő egy csöppecskét kapott. A piát kellemesen stimulálónak találta. Óvatosan vágtam bele a dologba.

- Mondd, Azazel, a ti fejlett technológiátok csakugyan képes olyasmire, ami bámulatba ejthet engem? Barátságtalan pillantást vetett rám.

- Na ki vele, mit akarsz tőlem? No, mondd csak, mit akarsz! Majd megmutatom neked, hogy ügyefogyott fajankó vagyok-e, vagy sem. Mindent megmutatok neked.

Később azután, valami citromillatú bútorpaszta felett (azt állította, hogy a citromhéj tágítja az értelmet) azt mondta, hogy egyszer már ugyanilyen módon sértegették őt az ő világában.

Adtam neki még egy csöpp sört, és odavetőleg megjegyeztem.

- Van egy barátom, aki nem hajlandó utazni. Gondolom, hogy az olyan szakavatott és, kiváló képességű lénynek, mint amilyen te vagy, semmiség átváltoztatni ezt az ellenszenvet az utazás iránti égető vággyá.

Meg kell hagynom, hogy türelmetlen mohósága egyszeriben semmivé vált.

- Én olyasmit vártam - mondta sipító hangon és rossz hangsúlyozással -, hogy valami érzékelhetőt fogsz kérni tőlem, például azt, hogy az a ronda, csálén álló kép ott, pusztán az elme akaratából lógjon egyenesen. - A kép, miközben beszélt, megmozdult, és lassan függőlegesbe csúszott.

- Igen, de miért akarnám, hogy a képeim egyenesen lógjanak? - kérdeztem. - Nagy gondot fordítok arra, hogy precízen ferdén lógjanak. Én azt szeretném tőled, hogy Sophocles Moskowitzot lepje el az utazási mánia, olyasmi, ami utazásra ösztönzi, ha úgy esik, még a felesége nélkül is. - Ezt azért tettem hozzá, mert így alkalmam adódhat, hogy elkapjam Fifit a városban, amikor Sophocles távol van.

- Nem könnyű dolog ez - mondta Azazel. - Az utazás iránti megkövesedett ellenszenv sok, gyermekkori agydeformáló esemény következménye lehet. A legbonyolultabb mentális mérnöki beavatkozásra van szükség az eredmény érdekében. Nem azt mondom, hogy lehetetlen megcsinálni, mert a te fajtád durva elméjét nehéz megsérteni, de látnom kell azt a személyt, hogy azonosíthassam és tanulmányozhassam.

Elég könnyen ment. Meghívattam magamat Fifivel ebédre őhozzájuk, mint régi kollégiumi társát. (Valami kevéske időt a nő is eltöltött egy kollégiumi campuson pár évvel azelőtt, de nem hiszem, hogy bármit is elvégzett volna. A tanulmányok nagyon is mellékes dolgok voltak a számára.)

Azazelt kabátzsebemben vittem magammal, és néha hallottam, hogy két lélegzetvétel között precíz matematikai képleteket nyögdécsel. Feltételezem, hogy Sophocles Moskowitz elméjét analizálja, s ha ez igaz, akkor ez nagyszerű haditett volt tőle, mert nem kellett túlságosan sokat beszélgetnem ahhoz, hogy, kiderüljön: a pasas elméje nem eléggé nagyméretű alapoz, hogy túlságosan kiterjedt analízisre volna szükség.

Otthon azután rögtön Azazelhez fordultam.

- Nos?

Pikkelyes kis karjával könnyedén legyintett.

- Meg tudom csinálni. Nincs véletlenül kéznél egy többfázisú elmevizsgáló szinaptométered?

- Nincs kéznél - mondtam. - Tegnap kölcsönadtam a magamét egy barátomnak, aki elutazott Ausztráliába.

- Ostobaság volt tőled - morgott Azazel. - Ez azt jelenti, hogy abrosz-kalkulációval kell dolgoznom.

Továbbra is nyavalygós maradt, még miután befejezte is szerinte eredményesen.

- Majdnem lehetetlennek bizonyult - mondta. - Csak olyasvalaki tudta ezt megcsinálni, aki az én ragyogó képességeimmel lát neki a dolognak. Hatalmas szegecsekkel kellett elméjét beleszorítanom a most kialakított formába.

Úgy vettem, hogy metaforikuson beszél, és ezt meg is mondtam.

- No igen, akár hosszú szegecsek is lehettek - mondta erre Azazel. - Az ilyesmi után senki sem képes megmoccantani az' elméjét. Most már éppen kezdi óhajtani az utazást, méghozzá olyan szenvedélyesen, hogy akár a világot is képes volna megrengetni, ha ettől függene: utazhatik-e. Ez majd megmutatja...

Visító-nyikorgó szótagsort bocsátott ki a maga anyanyelvén. Persze nem értettem, mit mond, de teljesen érezhető volt: gorombaságokat. Bizonyította ezt az a tény is, hogy a szomszéd helyiségben lévő hűtőszekrény fagyasztórészében minden megolvadt. Arra gyanakodtam, hogy figyelmeztetéseket üvöltött az ő világába, azoknak címezve, akik megvádolták, hogy nem elég ügyesen dolgozott.

Mindössze három nap telt el, és Fifi felhívott. Telefonon keresztül nem olyan lélegzetelállító, mint testi valóságában, teljesen kézenfekvő okból, ámbár számodra ez talán érthetetlen, mert veled született képtelenség él benned ahhoz, hogy észrevedd az élet finomabb vonatkozásait.

Valami gyanakvás volt érezhető hangjának apró, finom rezdüléseiben, tudod, mint amikor valaki nem találja a megfelelő hangsúlyt:

- George - kodácsolta -, te varázsló vagy. Fogalmam sincs róla, hogy mit csináltál ebéd közben, de a dolog működik. Sophocles Párizsba akar vinni. Az ő ötlete volt és egészen be van gerjedve tőle. Hát nem remek?

- Több, mint remek - feleltem természetes lelkesültséggel. - Ez világrengető. Most már beválthatod az ígéretecskédet. Megismételhetjük a dolgot az Ashbury parkban, és megrengethetjük a világot.

A nőknek, egyébként, amint azt te is meg szoktad jegyezni néha, semmi érzékük sincsen ahhoz, hogy egy megállapodás szent. Ebben a tekintetben tökéletesen különböznek a férfiaktól.

Úgy látszik, hogy semmi érzékük ahhoz, hogy megtartsák a szavukat, semmi érzékük a becsülethez.

- Mi holnap elutazunk, George - mondta -, most tehát nincs időm erre. Ha visszajövünk, majd felhívlak.

Lecsapta a kagylót, és kész. Még huszonnégy órája lett volna, és én ennek az időnek legfeljebb a felét használtam volna el - de ő egyszerűen elment.

Miután hazajöttek, hallottam róla, vagy hat hónappal később... Egyszer megint felhívott, de eleinte alig ismertem meg a hangját. Elgyötörtség, elkínzottság csengett benne.

- Kivel beszélek? - kérdeztem a tőlem megszokott méltósággal.

- Itt Fifi Laverne Moskowitz beszél - mondta' elcsigázottan.

- Bumm-Bumm! - kiáltottam. - Nahát visszajöttél? Csodálatos! Gyere át azonnal, és akkor...

- George, hullafáradt vagyok - felelte. - Ha te voltál a varázsló, akkor egy nyomorult szélhámos vagy, és nem megyek veled az Ashbury parkba, még ha meggebedsz, akkor sem.

Megdöbbentem.

- Hát Sophocles nem vitt magával Párizsba?

- De igen. És most kérdezd meg, hogy bevásároltam-e.

Hajlottam a szóra.

- Nos, bevásároltál?

- Jó vicc! Hozzá sem kezdtem. Sophocles sosem volt hajlandó megállni. - Hangja túlemelkedett kimerültségén, és az indulat okozta stressztől rikoltozásba csapott:

- Megérkeztünk Párizsba, és rögtön neki kellett vágnunk a városnak. Villámgyors gyaloglás közben ő már mindig kiszúrta a következő megnézendőt. "Ez az Eiffel-torony", mondta, valami javítás alatt álló ostoba építményre bökve. "Ez a Notre-Dame", mondta. Már azt sem tudta, miről beszél. Egyszer két futballista becsalt engem a Notre-Dame-ba, de az nem is Párizsban volt, hanem Indianában, South Rendben. De kit érdekel ez? Utána elmentünk Frankfurtba, Bernbe és Viennába - azok a hülye külföldiek Wiennek hívják. Van valami olyan város, aminek Tríszt a neve?

- Igen, Trieszt - mondtam. - Van olyan.

- No persze oda is elmentünk. És sosem szállodákban szálltunk meg. Mindig csak falusi házakban. Sophocles azt mondta, az ember így ismeri meg a népeket meg a természetet. Ki a fene kíváncsi a népekre meg a természetre? Tudod, mit nem láttunk? Vízvezetéket meg zuhanyozót. Azt nem. Egy idő után úgy érezted, hogy szagod van. És a hajamban bizonyos lényeket találtam. Amióta hazajöttünk, naponta ötször letusolok; és még mindig nem érzem tisztának magamat.

- Akkor egypárszor lezuhanyozhatsz itt nálam is - sürgettem a legfélreérthetetlenebb módon. - És aztán irány az Ashbury park.

Mintha nem is hallotta volna meg. Csodálatos, hogy a nők egészen egyszerű okokból megsüketülnek. Így szólt:

- A jövő héten újra neki akar vágni. Azt mondja, át akar kelni a Csendes-óceánon, és el akar jutni Hongkongba. Egy olajszállító hajón akar utazni. Azt mondja, így lehet megismerni az óceánt. Azt mondtam neki: "Figyelj ide, te rögeszmés csúszómászó: semmiféle döcögős hajón nem fogsz engem elcipelni Kínába: Ha akarsz, eridj magad."

- Nagyon poétikus - mondtam.

- És tudod, mit felelt? Ezt: "Rendben van, drágám, akkor nélküled megyek." És akkor aztán valami igazán hátborzongatót mondott, aminek nem volt semmi értelme. Ezt: "Járhat gyehenna vagy várhat a trón. Nem fogsz ki egy igazi magánutazón". Mit jelenthet ez? Mi az a gyehenna? És hogy kerül ide a trón? Talán azt hiszi magáról, hogy ő Anglia királynője?

- Ezt Kiplingtől idézte - mondtam.

- Ne hülyéskedjél. Életemben nem voltam kiplerájban, hát ne beszélj nekem ilyesmit. Azt mondtam, hogy elválok tőle, őt meg elküldöm a vegytisztítóba. Erre: "Szedd össze magad, drága kis gyengeelméjűm, de semmire sincsen jogod, és nem is fogsz semmit sem kapni. Számomra pedig nincsen semmi más fontos, csak az utazás." Össze tudod adni ezt? És még hogy kis gyengeelméjű... És közben még meg is próbált kedves lenni velem.

Most már megértheted, öreg haver, hogy ez volt az első munka, amelyet Azazel elvégzett nekem, s még nem volt elég jó a kontrollja. Én meg még azt is kértem tőle, hogy Sophocles időről időre a felesége nélkül utazzék el.

Most tehát itt volt a kedvező alkalom, hogy olyan helyzetet teremtsek, mint amilyet szerettem volna.

- Bumm-Bumm - mondtam. - Beszéljük meg együtt a válásodat Ashbury...

- És itt vagy még te is, te nyomorult furdancs! Engem nem érdekel, hogy miféle mánia ez, vagy hogy mi a fenét csináltál. De pusztulj az életemből, mert ismerek egy fickót, aki olyan laposra ver téged, mint egy palacsinta, csak egy szavamba kerül. Olyan, mint egy kidobóember, még a kiplerájhoz is ért, mindenhez ért!

Bumm-Bummból tehát Bú-Bú lett, csak nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. S ismerve korlátait és stílusát, bizony, nem is lett volna szabad azt várnom tőle.

Üzentem Azazelnek, de, bár megpróbálta, nem volt képes visszacsinálni, amit egyszer már megcsinált. És simán visszautasította, hogy bármit is tegyen Bumm-Bumm-mal az én személyes érdekemben. Azt mondta, hogy ez bárki számára túlságosan sok lenne. Nem értem, miért... Egyébként összeköttetést teremtett köztem és Sophocles között. Kiderült, hogy a pasas mániája egyre fokozódik. Kezén járva átvágott a nagy kontinentális vízválasztón. Felment a Níluson vízisível, egészen a Viktória-tóig. Átrepülte az Antarktiszt vitorlázógépen. Amikor Kennedy elnök 1961-ben kinyilvánította, hogy még az évtized végéig el fogunk jutni a Holdra, Azazel ezt mondta:

- Lám, az én közbelépésem újra érezteti a hatását.

- Hát te azt gondolod - mondtam -, hogy bármit tettél is Sophocles elméjével, az képes az elnököt meg az űrprogramot befolyásolni?

- Nem tudatosan teszi ezt - felelte Azazel -, de megmondtam neked: az én közbelépésem elég erős ahhoz, hogy megrengesse a világegyetemet.

És öreg fiú, az az őrült el is ment a Holdra. Emlékezzél csak az Apollo 13-ra, amely állítólag hajótörést szenvedett az űrben, 1970-ben, a Hold felé tartó útján, és a legénysége csak üggyel-bajjal tudott visszajutni a Földre? Nos, az igazság az, hogy Sophocles rajta volt a hajón, és a hajó egy részét el is vitte a Holdra, és hagyta, hogy a legénység a hajó maradék részével térjen vissza a Földre úgy, ahogyan tud.

Ő még most is ott van, összevissza utazgatva a Hold felszínén. Nincs levegője, élelmiszere, vize, de az állandó utazásra ösztökélő mániája bizonyára gondoskodik ezekről valahogyan. Nyilvánvaló, hogy már arra szövöget terveket, hogy hogyan juthatna el a Marsra vagy máshová.

George szomorúan megrázta a fejét.

- Milyen ironikus, milyen ironikus.

- Mi ironikus? - kérdeztem.

- Hát nem érted? Szegény Sophocles Moskowitz! Újabb és gazdagabb változata ő a bolygó zsidónak, és az benne az irónia, hogy még csak nem is ortodox zsidó.

George bal kezét a szeméhez emelte, jobb kezével meg zsebkendője után kotorászott. Közben felcsippentette azt a tízdollárost, amelyet az asztal szélére tettem a pincér borravalójaként. Megtörülte a szemét a zsebkendőjével, de nem láttam, mi történt a tízdollárossal. George hüppögve elhagyta a vendéglőt, az asztal meg üresen maradt.

Sóhajtottam, és kitettem az asztalra egy másik bankót.

Alkony

Ha a csillagok ezerévenként csupán egyetlen éjszakán ragyognának, vajon hogyan hinné, imádná és mentené át az ember oly sok generáción át Isten városának emlékezetét?

Emerson

Aton 77, a Saro Egyetem igazgatója harciasán előrebigygyesztette alsó ajkát és mérgesen bámult az ifjú újságíróra.

Theremon 762 a maga részéről természetesnek találta ezt a hangot. Régebben, amikor a ma már széles körben népszerű rovata még csak vad ötletként élt a mazsola-riporter fejében, specializálta magát a "lehetetlen" interjúkra. Zúzódásokba, kék monoklikba és törött csontjaiba került a játék - viszont jó adag hűvös nyugalomra és önbizalomra tett szert.

Aton 77 végre megtalálta hangját, s bár ez a hang kissé remegett a visszafojtott indulattól, a híres csillagászra jellemző óvatos, kissé pedáns kifejezésmód most sem hagyta cserben.

- Uram - mondta -, ön pokoli malíciáról tesz tanúságot, hogy éppen most fordult hozzám arcátlan javaslatával.

Az obszervatórium tagbaszakadt telefotósa, Beenay 25, nyelve hegyével megnedvesítette kiszáradt ajkát és idegesen közbeszólt:

- Kérem, uram, ami azt illeti...

Az igazgató ősz szemöldökét felvonva a telefotós felé fordult.

- Ne avatkozzék bele, Beenay. Feltételezem, hogy jó szándék vezette, amikor ezt az embert idehozta: most azonban semmilyen fegyelmezetlenséget nem tűrök. Theremon úgy látta, elérkezett az ideje.

- Igazgató úr, ha megengedné, hogy befejezzem, amit elkezdtem, úgy gondolom...

- Nem hiszem, fiatalember - vágott szavába Aton -, hogy bármi, amit most mondhatna, ellensúlyozhatná az utolsó két hónapban naponta közölt cikkeit. Ön hatalmas sajtóhadjárattal támadta törekvéseinket, azt, hogy magam és kollégáim megkíséreljük a világot megszervezni a veszedelemmel szemben, amelyet most már túl késő elhárítani. Távozhat! - vetette oda félvállról az újságírónak. Rosszkedvűen bámult ki a horizontra, ahol a Gamma, a bolygó hat napja közül a legfényesebb, éppen lenyugodni készült.

Elhalványodott, sárgán olvadt a ködös szemhatárba és Aton tudta, hogy soha többé nem láthatja épelméjű emberként.

Hirtelen sarkon fordult.

- Nem! Várjon, jöjjön ide! - Parancsolóan intett. -Megkapja a sztoriját.

Az újságíró, aki egyetlen mozdulatot sem tett a távozás érdekében, most lassan közelebb húzódott az öregemberhez. Aton kifelé mutatott.

- A hat nap közül egyedül a Béta maradt az égen. Látja?

A kérdés meglehetősen felesleges volt. A Béta majdnem a zeniten állt; rozsdaszínű fénye szokatlan narancsszínbe vonta a tájat, ahogy a lenyugvó Gamma ragyogó sugarai elhalványultak. A Béta pályájának legtávolabbi pontján tartózkodott. Kicsi volt, kisebb, mint amilyennek Theremon eddig bármikor látta és pillanatnyilag vitathatatlanul uralkodott a Lagash mennyboltján.

A Lagash saját napját az Alfát, amely körül a bolygó keringett, erről a féltekéről nem lehetett látni; ugyanígy a másik két távoli társ-napot sem. A vörös törpe Béta - az Alfa közvetlen kísérője - egyedül volt, félelmetesen egyedül.

Aton felfelé fordított arca mintha elpirult volna a napfényben.

- Négy órán belül - mondta - az, amit mi civilizációnak nevezünk, véget ér. Véget ér, mégpedig azért, mert ahogy ön is láthatja, a Béta az egyedüli nap az égen. -Mosolya rémületes volt. - Tessék nyomassa ki! Csak nem lesz már, aki olvassa.

- És ha kiderül, hogy ez a négy óra elmúlt... és elmúlik még négy... és misem történik? - kérdezte Theremon halkan.

- Efelől ne aggódjék. Bőven elég lesz, ami történni fog.

- Elfogadom. De mégis... ha semmi sem történik?

Beenay 25, másodszor is megszólalt:

- Uram, azt hiszem, meg kellene hallgatnia.

Theremon hozzáfűzte:

- Talán szavazzanak, Igazgató úr.

Az obszervatórium személyzetének többi öt tagja, akik eddig figyelmes semlegességgel követték a szóváltást, most megmozdultak.

- Ez - állapította meg Aton határozott hangon - szükségtelen. - Elővette zsebóráját. - Mivel azonban az ön barátja, Beenay, ilyen makacsul ragaszkodik hozzá, adok önnek öt percet. Tessék, beszéljen.

- Nagyszerű! Nos tehát, vajon mi történne, ha ön engedélyezné, hogy szemtanúként győződhessek meg mindarról, ami következik? Ha az ön jóslata beválik, az én jelenlétem se nem szoroz, se nem oszt, hiszen ebben az esetben már nem lesz alkalmam a cikket megírni. Másrészt viszont, ha semmi nem lesz belőle, önnek fel kell készülnie rá, hogy nevetségessé válik, vagy még rosszabbra is. Bölcsebb lenne azt baráti kezekre bízni.

Aton felhorkant.

- Baráti kéz alatt a saját kezét érti?

- Természetesen! - Theremon leült és keresztbe vetette lábait. - Lehet, hogy cikkeim néha kicsit nyersek voltak, de mindig meghagytam az olvasónak a kétkedés jótéteményét. Tény, hogy ez a század nem alkalmas annak prédikálására, hogy küszöbön áll a világ vége, a Lagashon. Meg kell értenie, az emberek már nem hisznek a "Jelenések Könyvében" és felháborítja őket, ha egy tudós azt mondja a szemükbe, hogy a Kultusz híveinek igaza van.

- Ilyesmiről szó sincs, fiatalember - szakította félbe Aton. - Kétségtelen ugyan, hogy adataink nagy részét a Kultusz szolgáltatta, végkövetkeztetéseink azonban mit sem tartalmaznak a Kultusz misztikájából. A tények tények maradnak, és a Kultusz úgynevezett "mitológiája" mögött vannak bizonyos tények. Megvizsgáltuk őket és lehántottuk róluk a misztikát. Biztosíthatom, hogy a Kultusz jelenleg Önnél is jobban gyűlöl bennünket.

- Én egyáltalán nem gyűlölöm Önöket. Én csak megkísérlem megértetni Önökkel, hogy a közvélemény rossz hangulatban van. Felbőszültek.

Aton szája gúnyosan lebiggyedt.

- Hadd bőszüljenek!

- Igen, de mi lesz holnap?

- Nem lesz holnap!

- De ha mégis lenne. Tegyük fel, hogy lesz - csakhogy lássuk mi lesz akkor. A harag valamilyen komoly formát ölthet. A szikrák pattoghatnak, Uram.

Az igazgató komoran bámult a riporterre.

- És mit tanácsolna Ön?

- Hát ez az - vigyorgott Theremon. - Felajánlottam, hogy gondoskodom a nyilvánosság tájékoztatásáról. Tudom úgy irányítani a dolgot, hogy csak a humoros oldala látsszék. Kemény menet lesz kibírni, belátom, hiszen Önöket hülyék gyülekezeteként kell beállítanom, de ha képes leszek az Önök rovására megnevettetni az embereket, talán megfeledkeznek a haragról. A kiadóm cserébe mindössze a kizárólagos közlési jogot kéri.

Beenay bólintott és kitört:

- Uram, mi többiek mind úgy gondoljuk, hogy a riporternek igaza lehet. Ebben az utolsó két hónapban mindent figyelembe vettünk, csupán azt az egy lehetőséget nem, amelynek valószínűsége egy a millióhoz, azt, hogy elméletünkbe vagy számításainkba valahol hiba csúszhatott. Márpedig erre is gondolni kell.

Az asztal köré tömörült embercsoportból helyeslő mormolás hallatszott, és Aton arckifejezése lassan olyanná vált, mint akinek hirtelen megkeseredett a szája íze, és nem tud segíteni rajta.

- Hát akkor, ha akar, itt maradhat. Fel kell kérnem azonban, szíveskedjék tartózkodni mindentől, amivel munkánkat zavarhatná.

Kezeit összekulcsolta a hátán és ráncoktól barázdált arca keménnyé vált, ahogy beszélt. Mondókáját az örökkévalóságig folytathatta volna, ha nem harsán fel egy újabb hang.

- Hello, hello, hello! - rikkantotta egy tenor hang, és a jövevény kerek képét szinte megrepesztette a széles vigyor.

- Mi ez a hullaházi hangulat? Remélem, senkit sem hagynak cserben az idegei, mi?

Aton felháborodva, ingerülten förmedt rá:

- Hát maga mi az ördögöt akar itt, Sheerin? Azt hittem, a Rejtekhelyre szándékozik vonulni.

Sheerin felnevetett, és köpcös testét egy karosszékbe vetette.

- Itt akartam lenni, ahol meleg a helyzet. Nem gondolja, hogy bennem is van egy jó adag kíváncsiság? Látni akarom azokat a csillagokat, amelyekről a Kultisták folyton locsognak. Egy pszichológusnak semmi hasznát sem veszik a Rejtekhelyen. Azoknak ott tettre kész férfiakra, erős, egészséges asszonyokra van szükségük, akik gyerekeket tudnak szülni. Én? Engem ötven felesleges kiló akadályoz a tettrekészségben, és a szülésben nem igen lehetnének sikereim. Akkor hát minek terheljem őket még egy éhes szájjal? Jobban érzem magam itt.

Theremon élénk érdeklődéssel kérdezte:

- Tulajdonképpen mi az a Rejtekhely, uram?

Sheerin láthatóan csak most vette észre az újságírót. Összehúzta szemöldökét és szusszantott egyet.

- És maga kicsoda itt a Lagashon, gyufafejű?

Aton ajkai elkeskenyedtek, rosszkedvűen mormogta.

- Ez itt Theremon 762, az újságtól. Gondolom, hallott róla?

Az újságíró kezét nyújtotta.

- Ön pedig természetesen Sheerin 501 a Saro Egyetemről. Én hallottam Önről. - És máris megismételte kérdését: - Szóval, mi az a Rejtekhely, uram?

- A Rejtekhely? - válaszolta Sheerin. - Hát, néhány embert sikerült meggyőznünk jövendölésünk igazságáról, a közeledő - hogy közérthetően fejezzem ki magam - végítélettel kapcsolatban, és ez a néhány ember óvintézkedéseket próbált tenni. Főleg az Obszervatórium közvetlen munkatársairól és családjaikról, a Saro Egyetem alkalmazottairól és néhány kívülállóról van szó. Összesen körülbelül háromszázan vannak, de háromnegyed részük asszony és gyerek.

- Értem, ők tehát elrejtőznek valahová, ahol a sötétség és a... Csillagok nem férhetnek hozzájuk, és ott vészelik át azt az időszakot, amíg a többiek elpusztítják magukat.

- Ha át tudják vészelni. Mert nem lesz könnyű. Körülöttük az egész emberiség elmebeteg őrjöngése, lángokban álló nagyvárosok - a környezet nem sok esélyt ígér a túlélésre. Mindenesetre el lesznek látva élelmiszerrel, vízzel, fedél lesz a fejük felett, fegyvereik lesznek...

- És ami sokkal lényegesebb - szólt közbe Aton -, náluk vannak az összes felvételek, kivéve azokat, amelyeket ma készítettünk. Ezek a dokumentumok jelenthetnek mindent a következő ciklusra és ez az, amit át kell menteni. A többi ám hadd pusztuljon.

Theremon halkan, hosszan füttyentett és néhány percig töprengve meredt maga elé. Az asztal körül lézengő férfiak valahonnan egy sakktáblát kerítettek és hatos szimultánpartiba kezdtek. Szaggatott mozdulatokkal, hangtalanul játszottak. Szemük elkeseredett koncentrációval meredt a táblára. Theremon egy darabig figyelte őket, azután felállt és Atonhoz ment, aki kissé távolabb suttogva beszélgetett Sheerinnel.

- Ide figyeljenek - mondta nekik -, menjünk valami olyan helyre, ahol nem zavarjuk a többieket. Szeretnék egyet-mást kérdezni.

A szomszéd helyiségben valóban kényelmesebbek voltak a székek. Az ablakokon vastag vörös függönyök, a padlón vörösesbarna szőnyeg. A Béta téglaszínű sugarainak fényében az összhatás olyan volt, mintha alvadt vér vonná be a szobát.

Theremon megborzongott.

- Szavamra, tíz főnyereményt adnék egyetlen picike fehér fényért csak egyetlen pillanatra. De jó lenne, ha a Gamma vagy a Delta állna az égen.

- Mit akar kérdezni? - szakította félbe Aton. - Kérem, ne feledkezzék meg arról, hogy időnk korlátozott. Alig valamivel több, mint egy és negyed óra múlva felmegyünk a megfigyelő helyiségbe és utána nem lesz idő semmiféle beszélgetésre.

- Jó, máris kérdezek. - Theremon hátradőlt és karjait összefonta. - Ön azt állítja, hogy néhány órán belül sötétségbe borul a világ, és az emberiség vad őrjöngésbe kezd. Engem az állítás tudományos indokolása érdekelne.

- Ugyan, dehogy érdekli az magát. Szó sincs róla, hogy a tudományos indoklás érdekelné - robbant ki Sheerin. - Ha tényleg ezt kérdezné Atontól - és feltételezve, hogy neki volna kedve felelni -, végtelen levezetéseket és több kötetnyi diagramot ömlesztene maga elé. Fogalma se lenne, mit kezdjen vele. Ha azonban engem kérdez, én elmondhatom, mi a helyzet a laikus szemszögéből.

- Rendben van, akkor Önt kérdezem.

- Először is valami italt kérek - s kezeit dörzsölve Atonra nézett.

- Vizet? - morgott Aton.

- Ugyan, ne vicceljen!

- Maga ne vicceljen. Ma nincs alkohol. Az embereim pillanatok alatt leinnák magukat. Nem tudnám megállítani őket.

A pszichológus szótlanul zsörtölődött. Theremonhoz fordult, éles pillantása szinte felnyársalta az újságírót, majd beszélni kezdett.

- Azt természetesen tudja, hogy a Lagashon a civilizáció története ciklikus jelleget mutat - hangsúlyozom, ciklikusat.

- Tudomásom van róla - felelte Theremon óvatosan -, hogy ma ez a régészek nézete. De hogy mint tényt elfogadták-e?

- Éppen nemrégiben. Századunkban már általánosan elfogadott tény. Ez a ciklikus jelleg ma is egyike - talán inkább úgy mondhatjuk, egyike volt - a nagy rejtélyeknek. Civilizációk sorozatának nyomára akadtunk, pontosan kilenc olyat sikerült meghatározni - de valószínűleg több is volt -, amelyek a miénkhez hasonló szintet értek el. Kivétel nélkül mindegyikük tűzvész által semmisült meg kultúrája tetőfokán. És senki sem tudja megmondani, miért. Az összes kultúrközpontot olyan alaposan elemésztették a lángok, hogy a legcsekélyebb jel sem maradt, amely az okokra utalna.

Theremon feszülten figyelt.

- Nem volt valamiféle kőkorszak is?

- Feltehetően volt, de mindeddig gyakorlatilag semmit nem tudunk róla, kivéve, hogy az akkor élő ember alig volt több értelmes majomnál. Nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk.

- Értem. Folytassa kérem!

- A visszatérő katasztrófákra különböző magyarázatok születtek, de ezek mind többé-kevésbé fantasztikusak. Egyesek periodikus tűzesőről beszélnek, mások szerint a Lagash ilyenkor egy nap közelébe kerül; megint mások még vadabb indokokat emlegetnek. Van azonban egy elmélet, amely gyökeresen különbözik az összes többitől, egy elmélet, amely a századok során végig tartotta magát.

- Tudok róla. A "Csillagok" mítoszára gondol, amely a Kultisták "Jelenések Könyvében" szerepel.

- Pontosan - válaszolta Sheerin elégedetten. - A Kultisták azt állítják, hogy a Lagash minden kétezerötvenedik évben hatalmas barlangba került, összes napjai eltűntek, és tökéletes sötétség borult a világra. És akkor, mondják, Csillagoknak nevezett jelenségek tűntek fel, amelyek megfosztották az embereket lelküktől. Értelem nélküli vadakká váltak, akik szétrombolták az önmaguk építette civilizációt. Persze az egészet vallásos-misztikus zagyvasággal körítik, de a lényeg az, amit elmondtam.

A beállott rövid csendben hallani lehetett, ahogyan Sheerin hosszat, mélyet lélegzik.

- És ezzel elérkeztünk az Általános Gravitáció Elméletéhez. - A kezdőbetűk szinte koppantak, ahogyan a meghatározást kimondta, és ekkor Aton hirtelen visszafordult az ablaktól, hangosan felmordult és merev léptekkel kivonult a szobából.

Elképedten bámultak utána. Theremon megkérdezte:

- Mi baja?

- Semmi különös - felelte Sheerin. - Két emberének már néhány órával ezelőtt itt kellett volna lennie, és még most sem jelentkeztek. Borzasztóan szüksége volna rájuk, persze, hiszen a legfontosabb embereken kívül mindenki a Rejtekhelyen van.

- Gondolja, hogy cserbenhagyták?

- Kik? Faro és Yimot? Szó sem lehet róla. De ha egy órán belül nem érkeznek meg, a dolgok meleggé válhatnak. - Hirtelen felugrott és Theremonra kacsintott. - Mindenesetre addig, amíg Aton távol van.

A legközelebbi ablakhoz sietett, leguggolt és az ablakpárkány alatti szekrénykéből vörös folyadékkal teli üveget vett elő, amely sokat ígérően kotyogott, ahogy megrázta.

- Gondoltam, hogy Aton nem tud róla - jegyezte meg, ahogy visszabaktatott az asztalhoz. - Ez az! Összesen egy poharunk van, maga a vendég, a magáé. Nekem jó lesz az üvegből is. - Ezzel figyelmes óvatossággal megtöltötte a kupicát.

Ádámcsutkája élénken mozgott, ahogy meghúzta a palackot, azután elégedetten mormogva megnyalta a szája szélét, és újra beszélni kezdett.

- Mit tud egyáltalán a gravitációról?

- Semmit, azonkívül, hogy a legújabb eredmények közé tartozik, nincs még tökéletesen kidolgozva, és a matekja olyan nehéz, hogy az egész Lagashon jó, ha van tizenkét ember, aki érti.

- Ugyan, szamárság! Fecsegés! A lényeges matematika egyetlen mondatban összefoglalható. Az Általános Gravitáció Törvénye kimondja, hogy a világegyetemben létező összes test között vonzóerő hat, mégpedig úgy, hogy az adott két test között fellépő vonzás arányos a testek tömegének szorzatával, osztva a köztük levő távolság négyzetével.

- Ez lenne minden?

- Tökéletesen elég. Négyszáz év kellett hozzá, hogy megalkossák.

- Miért tartott ilyen sokáig? Ahogyan elmondta, az elég egyszerűnek hangzott.

- Azért, mert akár hiszi, akár nem - a nagy törvényeket sohasem ihletett pillanatok szülik. Rendszerint a világ számos tudósának együttes munkája kell hozzá, sokszor századokon át. Amióta négy évszázaddal ezelőtt Genovi 41 felfedezte, hogy a Lagash az Alfa-nap körül kering, nem pedig fordítva, a csillagászok folyamatosan dolgoztak. Megfigyelték, feljegyezték, elemezték a hat nap komplex mozgását. Egyik elméletet a másik után állították fel, ellenőrizték és vitatták, módosították és elvetették, felújították és más formába öntötték. Istentelen munka volt.

Theremon elgondolkozva bólintott és Sheerin felé nyújtotta a kupicát. Sheerin vonakodva ejtett bele néhány rubintos cseppet az üvegből.

- Húsz évvel ezelőtt - folytatta, miután a saját torkát is megnedvesítette - végérvényesen bebizonyosodott, hogy az Általános Gravitáció Törvénye pontosan igazolja a hat nap orbitális mozgását. Ez hatalmas győzelem volt. - Sheerin felállt, az ablakhoz sétált, kezében most is ott szorongatta a palackot. - És most érkeztünk el a lényeghez. Az utolsó évtizedben a Lagashnak az Alfa körüli keringését a gravitáció szerint számolták és az eredmény nem egyezett a megfigyeléssel; még akkor sem, ha a többi nap okozta zavaró tényezőket figyelembe vettük. Vagy a törvény nem érvényes, vagy van még egy másik, eddig ismeretlen tényező.

Theremon is odaállt az ablakhoz Sheerin mellé és az erdős dombok felé bámult, arra, amerre Saro City épületei rajzolódtak véres fényben a horizontra. Az újságíró mind bizonytalanabbá vált, s érezte, hogy ettől növekszik benne a feszültség, amint lopva a Bétára tekintett. A Nap vörösen tündökölt a zeniten, törpén és gonoszul.

- Folytassa, uram - mondta alig hallhatóan.

Sheerin folytatta.

- A csillagászok évekig tanácstalanok voltak, a felállított elméletek közül egyik használhatatlanabb volt, mint a másik... amíg Atonnak az az ötlete támadt, hogy bevonja a munkába a Kultuszt. A Kultusz fejének, Sor 5-nek módjában állt megszerezni néhány olyan adatot, amelyek lényegesen egyszerűbbé tették a problémákat. Aton új nyomokon kezdett dolgozni. Mi van akkor, ha létezik egy, a Lagashhoz hasonló, másik, nem világító bolygó? Ha ugyanis ilyen van, az csak visszavert fényt sugároz, és ha kékes árnyalatú sziklák alkotják, mint amilyen a Lagash felszínének legnagyobb része is, akkor a vörös égbolton örökösen világító hat nap fénye láthatatlanná teszi - teljesen kioltja.

Theremon füttyentett.

- Micsoda agyafúrt ötlet!

- Agyafúrtnak tartja? Hát ide figyeljen: tételezzük fel, hogy ez az égitest olyan távolságban, olyan pályán, és olyan tömeggel kering a Lagash körül, hogy a vonzása alapján számított érték pontosan megfelel annak az eltérésnek, amely a Lagash elméletileg számított és megfigyelt pályája között mutatkozik - tudja, mi történik akkor? - Az újságíró némán rázta a fejét.

- Hát az, hogy ez az égitest időnként a Nap útjába kerül. - És Sheerin egy hajtással kiürítette az üveget.

- Úgy vélem, meg is teszi - mondta Theremon halkan.

- Meg bizony! De keringési síkjában egyetlen Nap található. - Mutatóujjával az égbolton függő összeaszott fénygömb felé bökött. - A Béta! És kimutatták, hogy az elsötétedés csak olyankor következik be, amikor a napok úgy helyezkednek el, hogy a Béta egyedül áll a maga félgömbjén, maximális távolságban, amikor is a hold változatlanul minimális távolságban van. A hold ekkor hétszerese a Béta látszólagos átmérőjének, tehát a Lagasht teljesen eltakarja, bekövetkezik a napfogyatkozás, ami jóval tovább tart fél napnál, így a bolygó egyetlen pontja sem marad ki a jelenségből. Ez a napfogyatkozás pedig minden kétezer-negyvenkilencedik évben következik be.

Theremon arca kifejezéstelen maszkká dermedt.

- És ez volna az én sztorim?

A pszichológus bólintott.

- Ennyi az egész. Előbb a napfogyatkozás - ami háromnegyedóra múlva kezdődik -, azután az általános Sötétség és talán azok a titokzatos Csillagok - azután az őrület és a ciklus vége.

Tűnődve nézett maga elé.

- Mindössze két hónap állt rendelkezésünkre itt az obszervatóriumban, és ez nem volt elég ahhoz, hogy meggyőzzük a Lagash emberiségét a veszély felől. Talán két évszázad sem lett volna elég hozzá. De a dokumentumok a Rejtekhelyen vannak, és ma lefényképezzük a napfogyatkozást. A következő ciklus már az igazság ismeretében fog kezdődni és amikor a következő napfogyatkozás eljön, az emberiség végre felkészülten fogadhatja majd. Elgondolkozhat rajta, fiatalember, ez is a sztorijához tartozik.

Könnyű szellő fodrozta a függönyöket, ahogy Theremon kinyitotta az ablakot és kikönyökölt rajta. A szellő a férfi hajába is belekapott. Theremon a bíbor napfényben fürdő kezére meredt. Hirtelen támadt lázadó indulattal sarkon fordult.

- Mi lehet a Sötétségben, amitől én megőrülnék?

Sheerin mélán mosolyogva, szórakozottan forgatta a kezében tartott üres üveget.

- Próbálta már, hogy milyen a Sötétség, fiatalember?

Az újságíró hátát a falnak vetve töprengett.

- Nem. Nem mondhatnám. De tudom, mi az. Olyan ... hát... - Ujjai bizonytalanul mozdultak, majd felderült az arca. - Egyszóval nincs fény, mint egy barlangban.

- Volt már valaha barlangban?

- Barlangban? Természetesen nem!

A pszichológus homlokát ráncolva tanulmányozta a fiatal férfit.

- Tudja mit? Húzza össze a függönyt.

Theremon meglepetten pillantott fel, majd megkérdezte:

- Minek? Ha négy vagy öt Napunk sütne, akkor megérteném, hogy kellemesebb némi fényt kizárni, de hát most amúgy sincs valami világos.

- Éppen erről van szó. Húzza csak össze a függönyt, azután jöjjön ide hozzám és üljön le.

- Ahogy óhajtja. - Theremon a függönyzsinór után nyúlt és meghúzta. A vörös függöny végigzuhant a széles ablak előtt, a réz függönykarikák halk nyikorgással surrantak a tartón, és homályos rőt árnyék borult a szobára.

Az asztalhoz közeledő Theremon léptei kongtak a csendben. Félúton megtorpant.

- Nem látom Önt, uram - suttogta.

- Tapogatózzék - utasította Sheerin fojtott hangon.

- De hát nem látom Önt, uram - az újságíró lélegzete kapkodóvá vált. - Semmit sem látok.

- Miért, hát mit várt? - hangzott a mogorva válasz. - Jöjjön ide és üljön le!

Ismét lépések hangzottak, habozva, lassan közeledtek. Hallani lehetett, amint valaki ügyetlenül odébbmozdít egy széket. Theremon hangja bizonytalan volt.

- Itt vagyok. Egészen... izé... jól érzem magam.

- Tetszik a dolog?

- Nem, sőt nagyon rossz. Úgy tűnik, mintha a falak - elnémult, majd folytatta -, mintha a falak összezárulnának körülöttem. Olyan érzésem van, hogy el kell tolnom őket magamtól. De szó sincs megőrülésről! Az igazság az, hogy az egész már nem is olyan rossz, mint amilyen volt.

- No jó, húzza szét a függönyöket.

Óvatos léptek hallatszottak a sötétben, a függöny suhogott, ahogy Theremon a zsinórt keresgélte, majd diadalmas sziszegéssel szétcsapódott. Vörös fény öntötte el a szobát, és Theremon örömében felkiáltva ámult fel a Napra.

Sheerin keze fejével letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtságot és remegő hangon megszólalt.

- És ez még csak egy sötét helyiség volt!

- Ki lehet bírni - vetette oda az újságíró könnyedén.

- Igen, a sötét szobában ki lehet bírni. De volt maga a Jonglori Centenáris Kiállításon hét évvel ezelőtt?

- Nem, úgy emlékszem, valahogy soha nem jutottam el. Hatezer mérföld egy kicsit sok, még egy ilyen kiállítás kedvéért is.

- Nos, én voltam ott. Biztosan hallott a Misztikus Alagútról, amely a szórakoztató körzetben minden rekordot felülmúlt - legalábbis az első hónapban.

- Hallottam. Nem volt azzal valami probléma?

- Nemigen. Agyonhallgatták. Hát tudja, a Misztikus Alagút lényegében egy mérföld hosszúságú alagút volt - de fények nélkül. Egy kis nyitott kocsiba ültették az embert, azután meglódították és tizenöt percen át utazott a Sötétségen át. Rendkívül népszerű dolog volt - már ameddig működött.

- Népszerű?

- Persze. Van ám abban valami csábító, hogy az ember fél, ha ez játék. Az újszülöttben három ösztönös félelem van: fél a hangoktól, fél a zuhanástól és fél a fény hiányától. Miért tűnik olyan mulatságosnak nekiugrani valakinek és azt kiáltani: "Bumm!" Miért szeretik olyan sokan a hullámvasutat? És ez volt az oka, hogy a Misztikus Alagút rövidesen óriási forgalmat bonyolított le. Az emberek reszketve, lélegzet után kapkodva, a félelemtől félholtan kerültek ki belőle, de újra és újra befizették a belépődíjat.

- Várjon csak, most már emlékszem. Voltak olyanok is, akik holtan kerültek elő, ugye? Legalábbis ilyesmit suttogtak, miután bezárták.

A pszichológus mordult egyet.

- Ugyan! Két, vagy három haláleset volt. Az semmi! Kifizették a kártérítést a halottak hozzátartozóinak, és meggyőzték a Jonglori Városi Tanácsot, hogy felejtse el az ügyet. Végül is, mondták, ha szívbetegek akarnak az alagúton átmenni, hát saját felelősségükre teszik - és különben is, többet nem fog előfordulni. Szereztek egy orvost, aki ott ült a pénztár mellett és mindenkit megvizsgált, mielőtt a kocsiba beültek volna. Ez persze még inkább fellendítette az üzletet.

- Hát akkor?

- Tudja, volt ott valami más is. Voltak emberek, akik teljesen rendben voltak, amikor kijöttek, csak éppen attól kezdve nem voltak hajlandók épületbe menni - semmilyen épületbe, beleértve palotát, szállodát, bérházat, víkendházat, kunyhót, fészert, még sátrat is.

Theremon megdöbbent.

- Úgy érti, hogy csak a szabadban voltak hajlandók tartózkodni; de hát hol aludtak?

- A szabadban.

- Meg kellett volna kísérelni erőszakkal bevinni őket.

- Próbálták, de mennyire próbálták! Mire azután ezek az emberek hisztériás rohamot kaptak és mindent elkövettek, hogy a legközelebbi falon szétloccsantsák az agyvelejüket. Ha sikerült is bevinni őket valahová, csak kényszerzubbonnyal és nagy adag morfiummal lehetett ott tartani őket.

- De hát akkor őrültek voltak!

- Pontosan. Minden tíz ember közül, aki bement az alagútba, egy így került ki. Erre pszichológusokhoz fordultak segítségért, és mi az egyetlen dolgot tettük, amit tehettünk. Bezárattuk az alagutat. - Széttárta karjait.

- Tulajdonképpen mi történt ezekkel az emberekkel? - kérdezte Theremon végül.

- A szerencsétlenek tudata nem volt elég rugalmas ahhoz, hogy úrrá legyenek a Sötétség által kiváltott klausztrofóbián. Tizenöt perc a legcsekélyebb fény nélkül, hosszú idő. Magának, barátom, mindössze két vagy három percig kellett elviselnie, és higgye el nekem, ez is alaposan felizgatta. Az alagútból kijövő emberek úgynevezett klausztrofóbiás fixációba kerültek. Lappangó félelmük a Sötétségtől és a zárt helyiségtől felszínre került, aktivizálódott és amennyire meg tudtuk állapítani - állandósult. Mindössze tizenöt perc elég volt hozzá a sötétben.

Sokáig csendben ültek. Theremon homlokát mély ráncok barázdálták.

- Nem hiszem, hogy ennyire rossz lenne -mormolta végül.

- Úgy érti, nem akarja elhinni - csattant fel Sheerin. - Fél elhinni. Nézzen ki az ablakon! - Theremon engedelmesen kibámult és a pszichológus szinte egy lélegzetre folytatta. - Képzelje csak el, hogy sötét van - mindenütt sötét. Sehol fénysugár, ameddig a szem ellát. A házak, a fák, a mezők, a föld, az ég - minden fekete! És mindehhez - legjobb tudomásom szerint - a Csillagok, bármik legyenek is. Fel tudja ezt fogni egyáltalán?

- Igen, fel tudom fogni - jelentette ki makacsul Theremon.

Sheerin ökle hirtelen indulattal az asztalra zuhant.

- Hazudik! Ezt nem lehet felfogni. Az agyát nem erre teremtették, mint ahogy nem képes felfogni a végtelen vagy az örökkévaló fogalmát sem. Csak beszélni tud róla. A valóságnak már egy töredéke is kiforgatja magából, ha pedig maga a való tény bekövetkezik, agya olyan jelenséggel kerül szembe, amely meghaladja felfogóképessége határait. Bele fog őrülni, tökéletesen és véglegesen! Szomorúan hozzáfűzte: - És két ezredév fájdalmas küzdelme megint semmivé válik. Holnapra egyetlen sértetlen város nem lesz az egész Lagashon.

Theremon időközben részben visszanyerte lelki egyensúlyát.

- Nem kell feltétlenül bekövetkeznie. Még most sem látom be, hogy bediliznék pusztán azért, mert nincsen Nap az égbolton - de ha így is lenne, és velem együtt mindenki így járna, mit ártana ez a városoknak? Fel fogjuk robbantani őket?

Most már Sheerin is dühös volt.

- Ha a Sötétség veszi körül, ugyan mit kíván jobban, mint bármit a világon, miért üvöltenek összes ösztönei? Fényt, az isten verje meg, fényt!

- Na és?

Sheerin tagolta a szavakat.

- Meg fog gyújtani valamit, jó uram! Látott már valaha erdőtüzet? Táborozott valaha és főzőcskézett a tábortűz mellett? Mert tudja, az égő fa nemcsak meleget ad. Fényt is áraszt és az emberek ezt tudják. És amikor sötét van, fényt követelnek és meg is szerzik.

- És akkor fát égetnek?

- És akkor elégetnek mindent, amihez hozzáférnek. Fényre van szükségük. Feltétlenül meg kell gyújtaniok valamit, és ha fa nincs kéznél, azt égetik, ami a legközelebb van. Az emberek fényt akarnak - és minden lakott hely lángokban fog állni.

Theremon hang nélkül magába roskadt. Sebesen, szaggatottan lélegzett, nem is igen hallotta meg, hogy a szomszédos szobában a zárt ajtó mögött hirtelen zaj támadt.

Sheerin megszólalt, hangjában érződött az igyekezet, hogy tárgyilagosan csengjen.

- Alighanem Yimotot hallottam. Ezek szerint visszaérkeztek Faróval. Menjünk át és tudjuk meg, mi tartóztatta fel őket.

- Nem bánom! - mormolta Theremon. Mélyet lélegzett és megrázkódott. A feszültség megtört.

A szobában nagy volt a felfordulás, a személyzet számos tagja két fiatalembert állt körül, akik igyekeztek kabátjaiktól megszabadulni, miközben a rájuk zúduló sokféle kérdésözönre válaszolgattak.

Aton keresztültörte magát a tömegen és haragosan támadt az újonnan jöttekre.

- Tisztában vagytok azzal, hogy kevesebb, mint fél óra van hátra a kritikus időpontig? Hol maradtatok?

Faro 24 letelepedett és kezeit dörzsölgette. Arcát pirosra csípte a friss levegő.

- Yimot meg én, most fejeztünk be egy hülye kis magánkísérletet. Megpróbáltunk összehozni egy szerkezetet, amellyel imitálhattuk volna a Sötétséget és a Csillagokat, hogy legyen némi elképzelésünk, hogyan is fog kinézni.

A hallgatóság körében zavaros moraj támadt, és Aton szemében hirtelen érdeklődés csillant.

- Ezt eddig senki egyetlen szóval sem említette. Hogyan fogtatok neki?

- Hát - kezdte Faro -, a gondolat már elég régen felötlött bennünk, Yimotban és bennem, és amikor maradt egy kis időnk, megpróbáltuk megvalósítani. Yimot tudott egy kupolatetős egyemeletes épületről a külvárosban - valamikor múzeumnak használták, gondolom. Mindenesetre megvettük, és a falakat tetőtől talpig beburkoltuk fekete bársonnyal, hogy olyan tökéletes Sötétséget állítsunk elő, amilyet csak lehet. Azután a mennyezetbe és a tetőbe apró nyílásokat vágtunk és kis fémsapkákkal letakartuk őket, ezeket a sapkákat pedig egy kapcsoló elfordításával egyidejűleg félre lehetett tolni. A munkának ezt a részét már nem egyedül végeztük, szereztünk hozzá egy ácsot, egy villanyszerelőt és még néhány szakembert - pénz nem számított. Az volt a célunk, hogy a fény a lyukakon keresztül hatoljon a helyiségbe, és így a Csillagokéhoz hasonló hatást érjünk el.

A beállott csendben még lélegzetvétel sem hallatszott. Aton hangja rideg volt:

- Nem volt jogotok magánkísérletbe kezdeni.

Faro láthatóan zavarban volt.

- Tudom, uram, de hogy őszinte legyek, Yimot és én is úgy gondoltuk, hogy a kísérlet nem egészen veszélytelen. Félig-meddig számítottunk arra, hogy ha sikerül a kívánt hatást elérni, meg fogunk őrülni. Mindazok alapján, amit Sheerintől hallottunk, úgy gondoltuk, ennek elég nagy a valószínűsége. Ezt a kockázatot csak magunk akartuk vállalni.

- No és mi történt?

Most Yimot válaszolt.

- Bezárkóztunk és szoktattuk a szemünket a sötéthez. Rendkívül hátborzongató érzés, mert a teljes Sötétség miatt az ember úgy érzi, mintha ráomlanának a falak és a mennyezet. De leküzdöttük, és elfordítottuk a kapcsolót. A sapkák félrecsúsztak, a tetőn elszórva számtalan apró fénypont szikrázott.

- És?

- És - semmi. Ez volt a legmegdöbbentőbb. Semmi sem történt. Egy lyukas tető volt a fejünk felett,-és pontosan így is nézett ki. Újra és újra megpróbálkoztunk vele - ezért késtünk ennyit -, de semmiféle hatást nem tapasztaltunk.

Döbbent csend fogadta Yimot szavait, minden tekintet Sheerinre irányult, aki mozdulatlanul ült, száját kissé nyitva felejtve.

Theremon szólalt meg elsőnek:

- Tudja, Sheerin, mit jelent ez a maga által felépített elméletre nézve, vagy nem? - Megkönnyebbülésében szélesen elvigyorodott.

Sheerin azonban lassan felemelte a kezét.

- Egy kis türelmet. Hadd gondoljam végig a dolgot. - Megropogtatta az ujjait és amikor felnézett, szemében sem meglepetés, sem bizonytalanság nem látszott. - Természetesen...

Sohasem derült ki, mit akart mondani. Valahonnan fentről éles csörrenés hallatszott, Beenay talpra ugrott, és "Mi az ördög!" felkiáltással felrohant a lépcsőn.

A többi ezután következett.

Az események gyorsan peregtek. Amikor Beenay a kupolába berobbant, egyetlen rémült pillantással felmérte a szétzúzott fényképlemezeket és az embert, aki föléjük hajolt; azután vadul a betolakodóra vetette magát; marka halálos szorítással kulcsolódott a férfi nyakára. Vad dulakodás kezdődött, amelybe a személyzet más tagjai is beavatkoztak, az idegent szinte elborította és agyonnyomta a féltucat dühöngő ember.

Aton érkezett fel utolsónak, nehezen kapkodta a levegőt.

- Engedjétek el!

Vonakodva váltak szét, a vadul ziháló, tépett ruhájú idegent, akinek homlokán hatalmas zúzódás éktelenkedett, talpra rángatták. A férfinak rövid sárga szakálla volt, gondosan göndörítve, ahogy a Kultistáknál szokás.

Beenay szorító marka átcsúszott a betolakodott gallérjára és vadul megrázta.

- Beszélj, te patkány, mi volt a célod?! Ezek a lemezek...

- Nem ezeket kerestem - válaszolta a Kultista hűvösen. - Ez csak véletlen volt.

Beenay követte a férfi izzó tekintetét és felhorkant.

- Látom már! Magukra a kamerákra pályáztál. A baleset a lemezekkel mindenesetre nagy szerencse számodra. Ha megérintetted volna a Kattintó Bertát vagy bármelyiket, a kínok kínjával pusztultál volna el. Persze, ami azt illeti - fenyegetően maga elé rántotta ökleit.

Aton megragadta Beenay kabátujját.

- Hagyja abba! Engedje el!

A fiatal technikus habozott, vonakodva engedte le karjait. Aton félretolta és a Kultista elé állt:

- Ön ugye Latimer?

A Kultista mereven meghajolt és megadta a jelzést:

- Latimer 25 vagyok, őfensége Sor 5 segédtisztje.

- És - Aton ősz szemöldöke ívben felhúzódott - ön őfensége kíséretében volt múlt heti látogatásakor?

Latimer ismét meghajolt. Sheerin barátságosan mosolygott.

- Ön, ugyebár, határozott fickó? Hát akkor én most mondok Önnek valamit. Látja azt a fiatalembert ott az ablaknál? Erős, tagbaszakadt fiú, jól használja az ökleit, egyébként nem is közülünk való. Amint a napfogyatkozás kezdetét veszi, semmi egyéb dolga nem lesz, csak Önt szemmel tartani. Rajta kívül itt leszek én is - az aktív ökölvíváshoz ugyan kissé testes vagyok, de azért besegítek.

Az újságíró felé biccentett.

- Üljön szorosan mellé, Theremon - csupán a forma kedvéért. Hé, Theremon!

Az újságíró azonban nem mozdult. Úgy elsápadt, hogy még az ajkai is elszintelenedtek.

- Odanézzen! - Ujja, amellyel az égre mutatott, remegett, hangja színtelenné vált, megtört. Minden szem Theremon felfelé mutató ujja irányába meredt, egyetlen közös rémületben, lélegzet nélkül, dermedten bámultak.

A Béta kicsorbult az egyik oldalán!

Az apró feketeség talán körömnyi sem volt, azok számára azonban, akik meredten bámulták, a világ végét jelentette.

Csupán egyetlen másodpercig nézték, azután teljes zűrzavar tört ki, amelyet azonban még pillanatok alatt is rendszerezett lázas tevékenység váltott fel - mindenki nekilátott kijelölt feladatának elvégzéséhez. A válságos pillanatokban nem volt helye érzelemnek. Az emberek egyszerűen munkájukat végző tudósokká váltak. Aton is eltűnt.

Sheerin prózaian megjegyezte:

- Az első érintkezésnek tizenöt perccel ezelőtt kellett jelentkeznie. Kissé korai, de még mindig nagyon jó, figyelembe véve a számítást befolyásoló bizonytalansági tényezőket. - Körülnézett, azután lábujjhegyen Theremonhoz sietett, aki még mindig bűvölten meredt ki az ablakon és gyengéd erőszakkal magával vonta.

- Aton őrjöng - suttogta -, így hát jobb, ha kitér az útjából. Elszalasztotta az első érintkezést emiatt a balhé miatt, amit Latimer okozott, és ha belebotlik magába, képes kidobni az ablakon.

Theremon lustán biccentett és leült. Sheerin meglepődve bámult rá.

- Az ördögbe is, fiam - szólt rá -, hiszen maga reszket!

- Hogy én? - Theremon megnyalta kiszáradt ajkát és mosolyogni próbált. - Hát túl jól nem érzem magam, az tény!

A pszichológus tekintete megkeményedett.

- Csak nem hagyják cserben az idegei?

- Dehogy - kiáltott fel Theremon felháborodva -, csak pár perc, jó? Nemigen hittem el ezt az egész fecsegést... egészen eddig a pillanatig. Hagyjon egy kis időt, hogy hozzászokjak a gondolathoz. Magának két hónapja vagy még több volt rá, hogy felkészüljön.

- Ebben igaza lehet - mondta Sheerin elgondolkozva.

- Maga persze most azt hiszi, hogy teljesen lemerevedtem a rémülettől, mi? Hát vegye tudomásul, uram, hogy én újságíró vagyok és megbíztak, hogy hozzak egy sztorit. Hozni fogom.

A pszichológus halványan elmosolyodott.

- Megértettem. A szakma becsülete, erről van szó?

- Így is mondhatja. Hanem édesapám, a jobb karomat odaadnám még egy üveg olyan cukrosvízért, ha fele annyi lenne is, mint az, amit maga lehúzott. Ha valakinek valaha szüksége volt egy korty italra, hát az most én vagyok.

Hirtelen elhallgatott, Sheerin ugyanis erőteljesen oldalbavágta.

- Hallja ezt? Figyeljen!

Állával a Kultista felé bökött, Theremon odanézett. A szakállas mit sem törődve mindazzal, ami körülötte, zajlott, kibámult az ablakon és arcán vad elragadtatással éneklő hangon dünnyögött maga elé!

- Mit mond? - suttogta az újságíró.

- A "Jelenések Könyvé"-nek ötödik fejezetét mondja fel - felelte Sheerin. Azután hirtelen rászólt Theremonra: - Maradjon csendben és figyeljen, ha mondom!

A Kultista hangja felerősödött, átforrósodott.

- "És történt, hogy azokban a napokban a Béta Nap mind hosszabb időkre magányos őrszemként róva az eget, keringvén pályáján; mígnem ekkor teljes félfordulatig csak ő egyedül, összetöpörödve és hidegen szóra fényét a Lagashra.

És Trigon városában, fényes délben, Vendret 2 jőve és fennhangon szóla a trigoni férfiakhoz, "Ím halljátok, ti vétkesek! Bár semmibe vevétek az igazak útját, ám eljő a leszámolás órája. Már készülődik a Barlang mélye, hogy elnyelje a Lagasht; benneteket és mindent, ami rajta találtatik."

És alighogy szóla, a Sötétség Odva kitárult a Bétára, hogy az sehonnan a Lagashról többé nem vala látható. Ahogy eltűne, az emberek jajszavától hangos lön a lég és nagy lőn az ő lelkűk rettenete.

Történt, hogy a Barlang sötétsége borult a Lagashra és nem vala többé fény sehol a Lagashon. Az emberek olyanná váltak, mint a világtalanok, senki sem látta vala szomszédját, noha orcáján érezné annak leheletét.

És ebben a feketeségben egyszer csak megjelentek a Csillagok, megszámlálhatatlan Csillag sokasága és kimondhatatlan szépségű zene hallatszott, oly csodálatos, hogy a fák levelei megannyi nyelvvé változának, s mind felkiálta gyönyörűségében.

És ebben a pillanatban az embereket elhagyá lelkük és testük állativá lőn; sőt, vadállatokhoz vált hasonlatossá; a Lagash városainak gyászszínű utcáin vadul ordítozván vonulának végig.

A Csillagokból ezután levála az Égi Láng, és ahol megérinté őket, a Lagash városai emésztő lángokba borulának, úgyhogy az emberből és az ember alkotásaiból mi sem maradt vala.

Még ekkor..."

Latimer hangja árnyalatnyit megváltozott. Tekintete továbbra is a semmibe meredt, de valamilyen módon mégis tudatára ébredt, hogy a másik kettő feszülten figyeli. Lélegzetvételnyi szünetet sem tartva, hangszíne alig észrevehetően más lett, a szótagok összemosódtak.

Theremon meglepetten bámult rá. A szavak továbbra is ismerősen csengtek. A magánhangzókat parányit másképp hangsúlyozta - ám a szöveg teljesen érthetetlenné vált.

Sheerin bizonytalanul elmosolyodott.

- Átváltott valamelyik ősi ciklus nyelvére, talán a náluk hagyományos második cikluséra. Tudja, ezen a nyelven írták eredetileg a "Jelenések Könyvé"-t.

- Nem tesz semmit, eleget hallottam. - Theremon odább csúsztatta székét és keze, amellyel hátrasimította haját, már nem remegett. - Lényegesen jobban érzem magam.

- Valóban? - Sheerin enyhén meglepettnek látszott.

- Ha mondom. Az előbb alaposan beijedtem. Ahogy hallgattam magát és a gravitációját, meg ahogy elkezdődött a napfogyatkozás, hát majdnem kikészültem. De ez itt - hüvelykujjával megvetően a sárga szakállú felé bökött -, ez olyasmi, amiket annak idején a dadámtól hallottam. Egész életemben csak mulatni tudtam rajta. Csak nem hagyom magam éppen most begyullasztani!

Nagyot lélegzett és erőltetett vidámsággal folytatta.

- De hogy meg tudjam őrizni énem jobbik felét, gyorsan elfordítom a székemet az ablaktól.

Óvatos mozdulatokkal elfordította székét, kelletlen pillantást vetett maga mögé, majd így szólt:

- Eszembe jutott valami. Kell léteznie megfelelő védettségnek a Csillag-őrület ellen.

A pszichológus nem felelt azonnal. A Béta már elhagyta zenitjét és a vérvörös napfénynégyzet, amely a padlón kirajzolta az ablak körvonalait, most éppen Sheerin ölébe tűzött. A férfi gondolataiba mélyedve bámult a tompa fénybe, majd felállt és magára a Napra meredt.

Az előző kis csorbulás a Béta egyharmadát eltakaró fekete folttá nőtt. Sheerin megborzongott és amikor visszafordult, arca egy árnyalattal sápadtabbnak tűnt.

Szinte bocsánatkérő mosollyal ő is elfordította székét az ablaktól.

- Gondolom, most vagy kétmillió ember lehet Saro Cityben, akik egyetlen nagy felbuzdulással azonnal csatlakozni akarnak a Kultuszhoz. - Ironikusan tette hozzá: - A Kultusz egy órára páratlanul népszerű lesz. És nem kétlem, hogy a végsőkig ki fogják használni ezt az órát. De mit is akart mondani?

- Mindössze ennyit: hogyan volt képes a Kultusz a "Jelenesek Könyvé"-t ciklusról ciklusra átmenteni, és hogyan íródott meg első alkalommal a Lagashon? Kellett lennie valamiféle védettségnek, hiszen ha mindenki megőrült volna, ki írhatta volna a könyvet?

- A könyv természetesen elsősorban műveletlen regősök, gyerekek és gyengeelméjűek mesélgette szájhagyományon alapult. Aztán a ciklusok során feltételezhetően újra és újra összeszerkesztgették.

- Feltételezi - vágott közbe Theremon -, hogy ugyanúgy mentették át a könyvet a ciklusokon, ahogy mi tervezzük most a gravitáció titkával?

Sheerin vállat vont.

- Lehet, de hogy pontosan hogyan csinálták, nem is fontos. Valahogyan megoldották. A lényeg, amit mindebből ki akartam hozni, hogy a könyv nem is lehet egyéb, mint torzulások halmaza, még ha eredetileg tényeken alapult is. Emlékszik például Faro és Yimot sikertelen kísérletére, a lyukakkal a mennyezeten?

- Persze.

- Tudja, hogy miért nem si... - Sheerin hirtelen elhallgatott és ijedten felugrott, mert Aton jelent meg, arca eltorzult a megdöbbenéstől.

- Mi történt?

Aton félrevonta és Sheerin érezte, hogy ujjai vasprésként szorulnak könyökére.

- Ne olyan hangosan! - Hangja halk volt és meggyötört. - Most beszéltem a Rejtekhellyel a közvetlen vonalon.

Sheerin aggódva vágott közbe:

- Valami baj van velük?

- Nem velük van baj. - Aton nyomatékosan hangsúlyozta a második szót. - Ők már egy jó ideje bezárkóztak és úgy is maradnak holnaputánig. Ők biztonságban vannak. Hanem a Város, Sheerin - ott teljes a felfordulás. El sem tudja képzelni - nehezére esett a beszéd.

- Mit? - sürgette Sheerin türelmetlenül. - Hát mi lehet? Lesz még rosszabb is. Mi remegnivaló van ezen? - Gyanakodva folytatta: - Aton, maga hogy van?

Aton szemei haragosan szikráztak a gyanúsításra, de a harag helyét azonnal aggodalom foglalta el.

- Nem érti, miről van szó? A Kultisták akcióba léptek. Arra lázítják az embereket, hogy támadják meg az Obszervatóriumot - azzal hitegetik őket, hogy cserébe azonnal kegyelemben részesülnek, megváltást ígérnek nekik, meg mindent, ami csak eszükbe jut. Mit tegyünk, Sheerin?

- Semmi mást nem tehetünk, mint hogy várunk és bízunk a szerencsében. Valóban veszélyes tömeget szervezni, időbe kerül, és további időbe kerül az is, amíg ide eljutnak. Jó öt mérföldnyire vagyunk a várostól...

Kinézett az ablakon, végig a hegyoldalon, arra, ahol a megművelt földet a külváros fehér házai váltották fel, és tovább, ahol maga a metropolisz derengett a horizonton -ködös sáv a Béta tűnő fényében.

Anélkül, hogy visszafordult volna, megismételte:

- Időbe telik. Folytassa a munkáját és imádkozzék, hogy a teljes fogyatkozás megelőzze őket.

A Bétát mintha egy hatalmas kés félbe vágta volna, a Nap zavartalanul ragyogó fele a metszésvonal mentén enyhén domborodott. Úgy tűnt, mintha a Lagashra fokozatosan hatalmas szemhéj csukódott volna le.

A szoba halk neszei elenyésztek Sheerin tudatában, és csak kint a földek felett honoló mélységes csendet érzékelte. Mintha még a rovarok is megnémultak volna rémületükben. A dolgok homályosakká váltak.

A pszichológus majdnem ugrott egyet, amikor valaki megszólalt mellette. Theremon volt.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Hogy mi? Ja, nem... nincs semmi. Jöjjön, üljünk vissza. Itt útban vagyunk. - Visszasurrantak a szoba sarkába, de Sheerin jó darabig hallgatott. Ujjaival meglazította gallérját. Fejét jobbra-balra forgatta, de nem talált enyhülést. Hirtelen felpillantott.

- Vannak légzési nehézségei?

Az újságíró szeme kerekre tágult a meglepődéstől, majd két-három mélyet lélegzett.

- Nem, nincsenek, Miért?

- Azt hiszem, túl sokáig bámultam ki az ablakon. Elkapott a homály. A légzési nehézség a klausztrofóbiás roham első jele.

Theremon még egyszer teleszívta a tüdejét.

- Hát akkor engem még nem kapott el. Nézze csak, itt van az egyik fickó.

Beenay tagbaszakadt alakja az ablak és a sarokban ülők között állt meg. Sheerin aggodalmasan pillantott fel rá.

- Hello, Beenay.

A csillagász zavartan toporgott és bizonytalan mosollyal mondta:

- Ha megengedik, egy kicsit csatlakoznék magukhoz. A kamerákat készenlétbe helyeztem és most semmi dolgom a teljes fogyatkozásig. - Elhallgatott és a Kultistára bámult, aki vagy tizenöt perce elmélyülten lapozgatott egy bőrkötésű könyvecskében. - Csak nem csinált ez a patkány valami bajt?

Sheerin megrázta a fejét. Vállát hátrafeszítette és egész figyelmét arra összpontosította, hogy egyenletesen lélegezzék. Megszólalt.

- Nincsenek légzési nehézségei, Beenay?

Beenay beleszimatolt a levegőbe:

- Nem érzem, hogy fülledt lenne a levegő.

- Kis klausztrofóbiás tünet - magyarázta Sheerin bocsánatkérően.

- Ja úgy! Nálam másképpen jelentkezett. Olyan érzésem van, mintha saját magamat látnám. A tárgyak homályosakká válnak - semmi sem tiszta. És hideg is van.

- Hidegnek hideg van. Az nem képzelődés. - Theremon elhúzta a száját. - A lábujjaim úgy érzik magukat, mintha egy hűtővagonban hurcolnám őket hegyen-völgyön át.

- Egyetlen dolgot tehetünk - szólalt meg ismét Sheerin -, el kell foglalnunk magunkat más dolgokkal. Az előbb kezdtem mondani magának, Theremon, hogy miért nem jutott Faro a lyukas mennyezetes kísérletével sehová.

- Igen, de éppen csak elkezdte -- felelte Theremon.

Mindkét karjával átfogta az egyik térdét és állat rátámasztotta.

- Hát, ahogy említettem, Faroékat az vezette félre, hogy a "Jelenések Könyvé"-t szó szerint értelmezték. Valószínűleg nincs értelme a Csillagoknak bármilyen fizikai jelentőséget tulajdonítani. Lehet, hogy amikor a teljes sötétség bekövetkezik, a tudat elengedhetetlenül szükségesnek érzi, hogy fényt teremtsen. A fénynek ezt az illúzióját nevezik ők Csillagoknak.

- Tehát - szólt közbe Theremon -, Ön szerint a Csillagok az őrület következményei, nem pedig okozói. Akkor mire lesznek jók Beenay felvételei?

- Bizonyíthatják, hogy mindez csak illúzió; vagy az ellenkezője. Akkor viszont...

Beenay közelebb húzta a székét, arcán hirtelen élénk érdeklődés jelent meg.

- Nagyon örülök, hogy erről beszélnek. - Szemét összehúzta, mutatóujját figyelmeztetően felemelte. - Gondolkoztam ezeken a Csillagokon és egy felettébb meglepő elképzelésem támadt. Tisztában vagyok vele, hogy badarság, és eszemben sincs komolyan tálalni, de úgy gondolom, érdekesnek érdekes. Akarják hallani?

Hangján érződött, hogy mondaná is, nem is, de Sheerin hátradőlt a székben és unszolni kezdte:

- Gyerünk, mondja! Hallgatom!

- Hát jó. Akkor tételezzük fel, hogy a világegyetemben más napok is lennének. - Szünetet tartott, mintha kissé restellte volna, amit mondott. - Úgy értem, olyan távoli napok, amelyek fénye gyenge ahhoz, hogy lássuk őket. Gondolom, mindez elég különösen hangzik.

- Nem feltétlenül. Csakhogy nem zárja-e ki ezt a lehetőséget az a tény, hogy a gravitációs törvény értelmében ezeket a napokat vonzerejük elárulná?

- Ha elég messze vannak, ez sem észlelhető - válaszolta Beenay -, persze, tényleg nagy távolságokra gondolok, négy vagy több fényévre. Ebben az esetben soha nem észlelnénk a zavaró hatást, mert túl csekély lenne. Mondjuk, hogy egész csomó nap lenne ilyen messze tőlünk; esetleg egy-két tucat.

Theremon dallamosán füttyentett.

- Micsoda ragyogó ötlet egy vasárnapi mellékletbe! Két tucat Nap egy nyolc fényév átmérőjű világegyetemben. Ejha! Ez a mi világunkat tökéletesen jelentéktelenné változtatná. Az olvasók zabálnák!

- Ez még csak maga az ötlet - Beenay vigyorgott -, de figyeljenek a lényegre. A napfogyatkozás ideje alatt ez a tucatnyi nap egyszeriben láthatóvá válna, mivel a mi napunk fénye nem homályosítja el őket. Tekintve, hogy olyan messze vannak, parányiaknak látszanak, mint megannyi apró üveggolyó. A Kultisták persze Csillagok millióiról fecsegnek, de ez valószínűleg túlzás. A világegyetemben egyszerűen nincs hely ahhoz, hogy egymillió napot lehessen elhelyezni benne, hacsak - össze nem érnek. - Sheerin egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte a csillagász fejtegetéseit.

- Mond valamit, Beenay. És pontosan a túlzáson van a hangsúly. Tudatunk, ahogy valószínűleg maguk is tudják, közvetlenül nem képes felfogni az ötnél nagyobb számokat; ötön felül már csupán a "sok" fogalma uralkodik, így lesz a tucatból millió. Átkozottul jó ötlet!

- És van még egy apró feltevésem - folytatta Beenay. - Gondoltak valaha arra, milyen egyszerű fogalommá válna a gravitáció, ha megfelelően egyszerű rendszerbe helyeznénk? Tételezzük fel, hogy olyan világegyetemünk van, amelyben egy bolygó létezik, egyetlen nappal. A bolygó tökéletes ellipszispályán haladna és a gravitációs erő természete olyan magától értetődő lenne, hogy axiómaként lehetne elfogadni. Egy ilyen világban a csillagászok valószínűleg hamarabb foglalkoznának a gravitációval, mint ahogy feltalálnák a távcsövet. Teljesen elég lenne a szabad szemmel végzett megfigyelés.

- Érdekes eljátszani a gondolattal - mondta Sheerin. - Szellemes absztrakció - olyan, mint az ideális gáz, vagy az abszolút nulla fok.

- Persze - folytatta Beenay -, a bökkenő ott van, hogy egy ilyen bolygón nem lehetne élet. Nem kapna elég hőt és fényt, és ha forogna, naponta félnapig teljes sötétség uralkodna. Nem várható, hogy ilyen körülmények között élet fejlődjék ki, hiszen az élet alapvetően függ a fénytől. Azonkívül...

Sheerin széke dörrenve borult fel, ahogyan felugrott, félbeszakítva az eszmefuttatást.

- Aton hozza a világítást!

Beenay száján sóhajtásszerű "Ah" szakadt ki, megfordult, Atonra bámult, majd látható megkönnyebbüléssel fülig szaladt a szája.

Aton fél tucat, lábnyi hosszú, hüvelyk vastag rudat tartott a karjában. A köteg felett szótlanul meredt összegyűlt munkatársaira.

Sheerin ünnepélyesen, mintha egy vallási szertartás legszentebb aktusát végezné, egy hosszú, esetlen gyufát szikrázó életre dörzsölt és átadta Atonnak. Aton hozzáértette a lángot az egyik rúd felső végéhez.

A sárga nyelvecske mintha tűnődött volna kissé, úgy látszott, céltalanul lebeg a rúd csúcsán - aztán a hirtelen fellobbanó láng sárgás fónyözönnel árasztotta el Aton megviselt vonásait. Aton elhajította a gyufát és az ablakot tapsvihar remegtette meg.

A rúd tetején hathüvelyknyi sárga láng táncolt! Sorban meggyújtották a többit is, és hat önálló fényforrás vonta sárgás fénybe a szoba leghátsó zugait is.

A fény halovány volt, még az egyre gyengülő napfénynél is halványabb. A lángok bolondul lobogtak, részeg, imbolygó árnyak keltek életre. A fáklyák rettenetesen füstöltek, és szaguk odakozmált étel szagára emlékeztetett, de sárga fény áradt belőlük.

Volt valami különös ebben a sárga fényben, az után, hogy már négy órája csak a búcsúzó Béta komor homálya uralkodott. Még Latimer is felnézett könyvéből és csodálkozva bámulta.

Csak Theremon vizsgálgatta gyanakodva a fáklyákat. Fintorogva szaglászta az avas bűzt, és kelletlenül kérdezte:

- Miből van ez a vacak?

- Fa - felelte Sheerin kurtán.

- Ugyan, az nem lehet. Hiszen nem is ég. Csak a legfelső része van elszenesedve és a láng mintha a semmiből lobogna elő.

- Éppen ez a nagyszerű benne. Nagyon célszerű műfény szerkezet. Több százat csináltunk belőle, de a legtöbbjét természetesen a Rejtekhely kapta. - Megfordult és kormos kezét a zsebkendőjébe törölte. - Nádszálakat kell alaposan kiszárítani, azután átitatni állati zsiradékkal. Ha meggyújtja, a zsiradék apránként ég el. Ezek a fáklyák majd félórát égnek egyfolytában, ötletes, mi? Az egyik fiatal barátunk dolgozta ki a Saro Egyetemen.

A levegő valahogy fojtóbbá vált. A homály szinte tapinthatóan terjeszkedett a helyiségben és a fáklyák felett táncoló sárga fénykörök egyre élesebben rajzolódtak ki a növekvő szürkeség hátterén. Füstszag terjengett, a fáklyák halkan sercegve égtek. Az egyik csillagász bizonytalan léptekkel, lábujjhegyen kerülte meg az asztalt, amelyen dolgozott. Valaki mélyet sóhajtott, meg akarván őrizni nyugalmát az egyre sötétedő világban.

Theremon hallotta meg elsőként az idegen zajt. Inkább bizonytalan, tisztázatlan hang-sejtelem volt ez, ha a házban nem uralkodott volna halálos csend, bizonyosan elkerülte volna a figyelmét.

Az újságíró felegyenesedett a székben és elővette jegyzetfüzetét. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott, azután lényegesen megkönnyebbülten átbújt a naptávcső és Beenay egyik kamerája között, és az ablak elé állt.

A külvilágban a Béta már csupán pislákoló szilánk volt, mintha utolsó kétségbeesett búcsúpillantást küldött volna a Lagashra. A keleti horizont a város irányában elmerült a Sötétségben, és a Saróból az Obszervatóriumhoz vezető út fakóvörös vonalként húzódott, kétoldalt erdőkkel szegélyezve. Az erdők fái azonban valami módon elvesztették egyéni jelentőségüket, folyamatos árnyéktömeggé mosódtak össze.

A figyelmet azonban maga az út kötötte le, amelyen egy másik, kifejezetten fenyegető sötét tömeg hömpölygött.

Aton felkiáltott, hangja megcsuklott.

- Az őrültek a városból! Megérkeztek!

- Mennyi idő van még a teljes fogyatkozásig? - kérdezte Sheerin.

- Tizenöt perc, de... de ők öt percen belül itt lesznek.

- Ne törődjön semmivel, az emberei folytassák a munkát. Mi majd feltartóztatjuk őket. Az épület akár erődnek is beillene. Aton, tartsa rajta a szemét ifjú Kultista barátunkon, biztos, ami biztos. Theremon, maga jöjjön velem.

Sheerin máris kint volt a szobából, Theremonnal a sarkában. A lépcső szűk csigavonalban tekeredett előttük a középső tartópillér körül, legalsó fokai nyúlós, félelmetes szürkeségbe vesztek.

Az első lendülettel jó ötven lábbal lejjebb kerültek, itt már eltűnt a terem nyitott ajtaján kiszűrődő, imbolygó sárga fény. Felettük és alattuk egyaránt összezárultak a félelmetes árnyak.

Sheerin megállt, párnás kezeit mellkasára szorította. Szemei kidülledtek, hangja rekedt suttogásba fűlt.

- Nem bírok... lélegzeni... menj le... egyedül. Zárd be az ajtókat...

Theremon pár lépést tett lefelé, azután visszafordult.

- Várjon! Kibírja egy percig? - Ő is kapkodta a levegőt. Tüdejében mintha ragacsos massza áramlott volna, agyában ott ült a vakrémület csírája a puszta gondolatra, hogy egyedül kell nekivágnia a rejtélyes Sötétségnek.

Félt a sötétségtől!

- Maradjon itt - mondta -, egy pillanat múlva itt vagyok. - Felrohant a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat, szíve majd kiugrott a helyéből - nem csak a megerőltetéstől -, beesett a szobába és kirántotta az egyik fáklyát tartójából. Büdös volt és a füst azonnal marni kezdte a szemét, úgy érezte, megvakul - mégis úgy markolta a fáklyát, mintha örömében meg akarná csókolni. A láng hátracsapódott, ahogy ismét lerohant a lépcsőn.

Sheerin felnyitotta a szemét, nyöszörgött. Theremon föléje hajolt. Durván megrázta.

- Jól van, most már szedje össze magát. Van fényünk.

Lábujjhegyre ágaskodva magasra emelte a fáklyát, a botladozó pszichológust könyökénél fogva támogatta, így indultak lefelé a láng biztonságérzetet adó, óvó fénykörében.

A földszinti helyiségek még kaptak valami világosságot, és Theremon érezte, hogy rémülete enyhül.

- Tessék - mondta gorombán, és a fáklyát Sheerin kezébe nyomta. - Most már hallani lehet őket.

Valóban hallani lehetett. Rekedt, kurta, szavak nélküli kiáltások voltak.

Sheerinnek azonban igaza volt; az Obszervatórium valóban úgy épült, mintha erődnek tervezték volna a múlt században, amikor a neogavottikus építészeti stílus csúf fénykorát élte. Nem volt szépség, de ehelyett szilárdnak, tartósnak építették.

Az ablakokat hüvelyknyi átmérőjű vasrudak rácsozata védte. A rudakat betonba ágyazták. A falaknak földrengés sem árthatott volna. A főbejárat hatalmas tölgyfakapujának veszélyeztetett pontjait vasveretek biztosították. There-mon rácsapta a reteszeket, tompa kattanással siklottak a fészkükbe.

A folyosó másik végére érve Sheerin halkan káromkodott. A hátsó bejárati ajtó lakatjára mutatott, amelyet valaki alapos munkával levert.

- Nyilván itt jött be Latimer - mondta.

- Jó, jó, de ne ácsorogjon itt - förmedt rá Theremon türelmetlenül. - Segítsen idetolni a bútorokat, és vigye a fáklyát a szememtől. Megöl ez a füst.

Miközben beszélt, a súlyos asztalt nekitolta az ajtónak és két perc alatt barikádot hordott össze, amelynek hiányzó szépségéért és szimmetriájáért bőven kárpótolt tömörsége és súlyos szilárdsága.

Valahonnan távolról halkan hallani lehetett, hogy puszta ököllel vernek egy ajtót.

A kívülről behallatszó sikolyok és kiáltások furcsa félvalóságnak hatottak.

A Saro Cityből felkerekedett csőcselék csak két dologra tudott gondolni; a Kultusz ígérte megváltásra, amelynek ára az Obszervatórium lerombolása, és az őrjítő félelemre, amely szinte megbénította őket. Nem jutott idejük kocsikról vagy fegyverekről gondoskodni, nem választottak vezetőt, nem fecséreltek időt szervezkedésre. Gyalog jutottak el az épületig, és puszta kézzel támadták meg.

És most, amikor itt voltak, a Béta utolsó, erőtlen lobbanása, az utolsó rubinvörös lángcsepp olyan emberiségre villant, amelynek semmije sem maradt, az átható, mindent elborító rettegésen kívül.

Theremon felmordult.

- Gyerünk vissza a kupolába!

A teremben egyedül a naptávcsőnél ülő Yimot maradt a helyén. A többiek a kamerák körül foglalatoskodtak, Bee-nay rekedtes, fojtott hangon utasításokat osztogatott.

- Szóval, még egyszer, ne... ne törődjetek a felvétel minőségével. Ne vesztegessétek az időt arra, hogy egyszerre két csillagot hozzatok be a lencsébe. Egy is elég. És... és ha úgy érzitek, nem megy tovább, tűnjetek el a kamerák közeléből!

Az ajtóban Sheerin odasúgta Theremonnak.

- Keressük meg Atont. Nem látom itt.

Az újságíró nem felelt azonnal. A csillagászok bizonytalan körvonalai imbolyogtak, el-elmosódtak, fejük felett a fáklyák már csak sárga foltokká mosódtak.

- Sötét van - nyöszörögte.

Sheerin keresőén kinyújtotta a kezét.

- Aton. - Előrebotorkált. - Aton!

Theremon utánaeredt és megfogta a karját.

- Várjon, segítek. - Valahogy átjutott a helyiségen. Szemét behunyta, hogy védekezzen a Sötétség ellen, tudatát bezárta, hogy a benne ébredő káosz ne lehessen úrrá rajta.

Senki sem hallotta őket, senki sem törődött velük. Sheerin a falnak tántorodott.

- Aton!

A pszichológus reszkető kezek érintését érezte, majd a kezek visszahúzódtak és egy remegő hang megkérdezte:

- Maga az, Sheerin?

- Aton! - Sheerin erőlködött, hogy normálisan lélegezzen. - Ne aggódjon a csőcselék miatt. Az épület feltartja őket.

Beenay arcán halvány pír látszott, amint feltekintett a Béta utolsó sugarára és Latimer, aki figyelte, hogyan hajol a csillagász kamerája fölé, elhatározta magát. Körmei tenyerébe vágódtak, ahogyan megfeszült a teste.

Szédülten megtántorodva lendült neki. Csak árnyakat látott maga előtt, a lábai alatt a padlónak sem volt anyaga. Aztán hirtelen valaki rávetette magát, a földre zuhant, torkát szorító ujjak markolták.

Megfeszítette magát és térdét páros lábbal támadója testébe nyomta.

- Eressz vagy megöllek.

Theremon éleset kiáltott és a fájdalom bódulatában vicsorogta:

- Te aljas patkány!

Az újságírónak úgy tűnt, hogy hirtelen mindent egyszerre érzékel. Hallotta, ahogy Beenay felhördült.

- Megvan! A kamerákhoz, fiúk! - azután ott volt a különös józan tudomásulvétele annak, ahogyan az utolsó napsugár egyre keskenyedett, majd eltűnt.

És Latimer hirtelen mozdulatlanná vált elernyedő kezei között.

Theremon a Kultista szemébe meredt, és látta, hogy üressé válik. Felfelé bámulva, arca visszatükrözta a fáklyák gyengülő sárga fényét. Látta, hogy Latimer ajka félelemtől remeg és hallotta, hogyan tör fel állati nyöszörgés a torkából.

A félelem lassan erősödő érzésével egyik karjára támaszkodott és az ablak vérfagyasztó feketeségére nézett.

Az ablakon át beragyogtak a Csillagok.

Nem a Föld harminchatezer halvány, szabad szemmel is látható Csillaga - a Lagash egy óriási halmaz közepében volt. Harmincezer hatalmas nap lélekdermesztő ragyogása tűzött le rá, szörnyű közönyében rémisztőbben fagyosan, mint a rideg szél, amely most a világot didergette. A világegyetem nagyszerű falai megrendültek és rémületes fekete töredékei egyre hullottak, hogy szétlapítsák, eltöröljék, megsemmisítsék az embert.

- Fényt! - sikoltott Theremon.

Aton valahol olyan borzalmasan zokogott, mint egy rémült gyerek.

- Csillagok ... a Csillagok... egyáltalán nem tudtunk róluk. Semmit sem tudtunk. Azt hittük, hogy hat nap egy világegyetemben olyasmi, amit a csillagok nem vesznek észre és örök a Sötétség örökkön örökké és a falak beomlanak és mi nem tudtuk, nem tudhattuk és minden...

Valaki a fáklya után kapott, a fáklya lehullt és kialudt. Ebben a pillanatban a Csillagok félelmetes ragyogása még erősebben zuhant rájuk.

Az ablakon át látszott, hogy a horizonton, amerre Saro City feküdt, rohamosan erősödve, bíbor izzás ébred, de ez nem a Nap fénye volt.

Ismét eljött a hosszú éj.

Az időutazó

Bár még a csodálatos Azazel is lehetetlennek véli az időutazás megvalósítását, semmi sem riaszthatja vissza a bosszúállástól mindazért a gonoszságért, amit egy ma már neves íróval szemben követtek el mintegy negyven esztendővel ezelőtt.

- Véletlenül ismerek valakit, aki nagyon hasonlít hozzád - mondta George, miközben letelepedtünk a Café des Modistes halljában egy többé-kevésbé kiadós lakoma elköltése után.

Az otthon rám leselkedő határidőkre fittyet hányva örömmel készülődtem a semmittevésre, és már-már neki is láttam, de nem így rendeltetett. Mélységesen nagyra tartom ugyanis egyéniségem egyedülállóságát.

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem. - Hozzám hasonló nem létezik.

- Hát - ismerte el George -, olyan sokat nem ír, mint te. Senki sem ír annyit. De ez csak azért van így, mert az a másik legalább valamelyest ügyel az írás minőségére, és nem véli úgy, hogy a legnyúlfarknyibb baklövése is halhatatlan próza. És mégis ír, legalábbis írt, mivel pár évvel ezelőtt megboldogult, és most a purgatóriumnak abban a speciális, írók számára kijelölt szögletében tartózkodik, ahol állandóan jelen van az ihlet, de nincs írógép, sem papír.

- Megengedem, hogy ismered a pokol tornácát, George - morogtam zordan -, hiszen önnön személyedben hordozod, de ez a te firkász komád ugyan miben hasonlíthat hozzám azon kívül, hogy maga is író?

- E hasonlóság lényege abban rejlik, öreg barátom, hogy míg elérte az e világi sikert és gazdagságot, akárcsak te, állandóan azon nyavalygott és kesergett, hogy alábecsülik őt. Elvigyorodtam.

- Én nem panaszkodom, hogy alábecsülnek.

- Még hogy nem! Éppen most ültem végig egy unalmas ebédet, hallgatva a sopánkodásodat, hogy nem kapod meg mindazt, amit joggal megérdemelsz, és bizonyára nem egy alapos vesszőzésre gondoltál.

- Magad is nagyon jól tudod, George, hogy mindössze a közelmúltban ért néhány bírálat miatt panaszkodtam. Sekélyes észjárású, irigy, elfuserált írók kritikái...

- Magam is gyakran elgondolkodtam rajta, mi is az, hogy "elfuserált író".

- Sikertelen író, más szóval kritikus.

- Nos, akkor helyben vagyunk. A te megjegyzéseid juttatták eszembe öreg barátomat, nyugodjon békében, akinek neve Fortescue Quackenbrane Flubb volt.

- Fortescue Quackenbrane Flubb? - kérdeztem rá megrökönyödve.

- Igen. Vagy ahogy általában emlegettük őt, az öreg Quackbrain. (Hígvelejű; beszélő név - a ford.)

- És ő vajon hogyan emlegetett titeket?

- Sokféleképpen, de már nem emlékszem rá igazán dünnyögte George. - Ifjúkorunktól barátok voltunk, mivel ugyanarra a főiskolára jártunk. Pár évfolyammal fölöttem járt, de többször is összefutottunk az öregdiákok találkozóin.

- Valóban, George? Valahogy sohasem föltételeztem rólad, hogy főiskolai végzettséged van.

- De igen. Az Aaron Burr főiskolára jártunk mind a ketten, az öreg Quackbrain meg én. Ó, de sokszor elfújtuk együtt a vén alma mater nótáját, miközben a visszaemlékezés könnyei peregtek orcáinkon. Ó, azok a boldog diákévek!

És minden zenét megcsúfoló regiszterbe szökő hangon rázendített:

Mikor a nap jó iskolánkra süt

aranyló sugárral,

Öreg Pöcegödrünk órája üt:

lobogónk fenn szárnyal!

- Öreg Pöcegödör? - bámultam rá.

- Igen, a beceneve. A Yale Öreg Eliz néven ismert, a Mississippi egyetem az Öreg Miss, az Aaron Burr főiskola pedig... - Az Öreg Pöcegödör!

- Pontosan.

- És milyen volt az iskolátok lobogója?

- Fekete-kék - felelte George -, de biztos vagyok benne, hogy inkább cue Quackenbrane Flubb történetére nagy kíváncsi.

- Semmi nincs, amire kevésbé lennék kíváncsi - válaszoltam.

- Fortescue Quackenbrane Flubb - mondta George - középkorú, boldog férfiú volt. Legalábbis boldognak kellett lennie, hiszen a sors megáldotta mindennel, amire bárki vágyhat.

Hosszú pályát futott be sikeres íróként. Sorban adta ki a gyorsan elkelő és népszerű könyveket, amelyekről ettől függetlenül elismerően nyilatkoztak azok a félresikerült írók, akik kritikusnak nevezik magukat.

Már látom a képeden a kérdést, öregem. Arra vagy kíváncsi, hogyan lehet valaki sikeres író, ráadásul ilyen névvel, hagy Fortescue Quackenbrane Flubb... és mégis teljesen ismeretlen számodra? Mondhatnám erre, hogy a te kizárólagos önimádatod az oka, de nem teszem, mert más magyarázata is van. A többi, legalábbis valamennyire érzékeny és szemérmes íróhoz hasonlóan az öreg Quackbrain is álnevet használt. Bármely, a legcsekélyebb mértékben tehetséges íróhoz hasonlóan nem akarta, hogy megtudják, mivel is keresi a pénzét. Azt tudom, hogy te a saját neveden írsz, de hát benned nincs egy szemernyi szégyenérzet sem.

Quackbrain álnevét persze biztosan jól ismered, de egyszer megkért rá, hogy tartsam szigorúan titokban azután is, hogy eltávozott az írógép híján lévő purgatóriumba, és én természetesen nem szeghetem meg neki adott szavamat.

Az öreg Quackbrain tehát boldog ember volt.

Mint a drága vén Burrból való véndiák társában, tökéletesen megbízott bennem.

- Mi hasznom belőle, George, hogy szakadatlan áradatban hull ölembe pénz? Mi hasznom belőle, hogy világhírű lettem?

Mire megyek vele, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel viseltetik irántam a világ apraja-nagyja? - panaszkodott nemegyszer.

- Quackbrain - válaszoltam neki ünnepélyesen -, azt hiszem, azért csak veszed valami hasznát mindennek!

- Hah! - mondta erre ő. - E világi értelemben talán igen. Csupán anyagi szempontból talán tényleg. De ez mit sem ér a lélek számára!

- De miért? - kérdeztem.

- Azért - döngette meg fájdalmasan a mellét -, mert az ifjúkori megaláztatások és durva elutasítások égető emléke megbosszulatlan és örökre megbosszulhatatlan is marad. Megrökönyödtem.

- Csak nem értek még téged is fiatalkori megaláztatások és visszautasítások?

- Még hogy nem?! Egyenesen az Öreg Pöcegödörben! Magán az Aaron Burr főiskolán!

- De hát mégis hogyan történt? - kérdeztem, nem akarván hinni a fülemnek.

- 1934-ben történt - mondta George. - Akkoriban alsós voltam, de már éreztem, amint megindul bennem az ihlet isteni áradása. Tudtam, hogy egy szép napon nagy író válik majd belőlem, ezért aztán beiratkoztam egy speciális irodalmi szemináriumra, amelyet egy öregember vezetett, bizonyos Yussif Newberry. (Újdonsült; beszélő név - a ford.) Ismered te Yussif Newberry nevét, George?

- Talán az öreg morcos képű Newberryre gondolsz?

- Pontosan őrá. Az volt az elképzelése, hogy meghirdetve egy ilyen szemináriumot, ifjú tehetségek olyan érintetlen tömegére lel, amelyből bőven meríthet majd írott gyöngyszemeket, és megtöltheti velük az iskola féléves irodalmi lapját. Emlékszel arra a lapra, George?

Megvontam a vállam, mire a jó öreg Quackbrain így reagált:

- Látom, igen. Első feladatként esszét kellett írnunk, képességeink legelső felmérése végett, és én, máig emlékszem rá, egy dicshimnuszt írtam a tavaszhoz, töretlen ékesszólással és ráadásul költői vénával.

Amikor a vén morcos képű fölszólított bennünket, ki olvasná fel önként az alkotását, azonnal büszkén magasba lendült a kezem. Ki is hívott az osztály elé. Emlékszem, hogyan szorítottam izzadó kezemben a kéziratot izgalomtól remegve, és el-elcsukló hangon kezdtem olvasni megható tizenöt oldalas munkámat. Azt vártam, hogy hallgatóságom is átveszi izgalmamat, és a végén fülsiketítő éljenzéssel és tapssal jutalmaz. Rosszul számítottam, Newberry már a második oldal közepe táján megállított.

- Ez - mondta világosan tagolt kiejtéssel - a legtisztább kutyaszar, ami semmi másra nem jó, mint legföljebb trágyának, de még annak is csak szükségből.

Ezt hallván a serdületlen talpnyalók egész bandája falrengető röhögésben tört ki, nekem pedig a helyemre kellett mennem a fölolvasás befejezése nélkül. Newberry ezek után minden alkalmat kihasznált a megalázásomra. Soha, semmi sem tetszett neki, amit írtam, nemtetszésének ráadásul gusztustalanul nyilvánosan adott hangot, mégpedig mindig az egész osztály nagy derültségére, s így lassacskán köznevetség tárgya lettem.

Végül, amikor abban a szemeszterben eljutottunk az utolsó feladatig, mindannyiunknak írnia kellett egy elbeszélést, egy költeményt vagy esszét a félévi lap számára. Én egy könnyed stílusú esszét írtam, tele szikrázó ötletekkel és humorral... és képzelheted, milyen kellemes meglepetés volt számomra, amikor Newberry elfogadta.

Természetesen nagyon bölcsnek és helyénvalónak éreztem, hogy az óra után fölkeressem a vén morcos képűt és gratuláljak neki éleslátásához.

- Nagyon örülök, uram - mondtam neki -, hogy a szokásosnál színvonalasabb anyagot bocsát ki a kezéből, beletéve a lapba az én írásomat is.

Erre azt válaszolta, a legundorítóbb módon rám vicsorítva nagy, sárga agyarait:

- Csupán azért fogadtam el, F. Q. Flubb, mert ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy némi humort csempésszek a lapba. E kényszerű lépés részemről az utolsó szalmaszál volt a maga számára, Flubb, többre ne is számítson ezen a szemináriumon!

Hát nem is adott, és bár azóta már jó negyven év étmúlt, az Öreg Pöcegödörnek azon a szemináriumán engem ért szégyen emléke még most is frissen él bennem. A sebeim azóta sem gyógyultak be, George, és már sohasem szabadulhatok meg tőlük.

- De Quackbrain - vigasztaltam -, gondold csak el, hogy érezhette magát, amikor téged szárnyára kapott az irodalmi hírnév! Az, ahogyan te fölrugaszkodtál csaknem az irodalmi világ csúcsaira, biztosan nagyobb keserűséget okozott neki, mint az ő régi gazságai és kegyetlenségei annak idején neked.

- Hogy érted azt, hogy "csaknem a csúcsokra"? No, de hagyjuk ezt. Nyilvánvalóan nem követted figyelemmel az iskola történetének utóbbi szakaszát. A nyavalyás gazember, aki azt a szemináriumot tartotta, meghalt vagy öt évvel azután, hogy én a hallgatója voltam, méghozzá szerintem azért, hogy ne legyen tanúja a sikereimnek, mivel a dicsőség babérjai csupán a kimúlta után két-három évvel kezdtek el gyülekezni a homlokom körül, így aztán örökre itt maradtam, tehetetlenül dühöngve amiatt, hogy nem tudom alaposan megfricskázni a fricskázás nagymesterét. De ugyan, mit tehetnél? Még az istenek sem változtathatják meg a múltat.

- Kíváncsi vagyok - dünnyögtem csöndesen.

- Hmm?

- Semmi, semmi.

Természetesen Azazelre gondoltam, kétcentis barátomra egy másik világból, talán másik univerzumból vagy akár másik kontinuumból, akinek hatalmas tudása annyira fölötte áll a miénknek; hogy már-már a mágia mesterének nézzük. (Ó, tényleg, mondott valami ilyesmit már egy Clarke nevű egyén? Nos, mivel én még sohasem hallottam róla, feltehetően jelentéktelen alak.)

Azazel éppen aludt, amikor hívó műveleteim elővarázsolták saját világából vagy tán univerzumából, esetleg kontinuumából, de természetesen ezeknek a műveleteknek a részleteit nem közölhetem. Egy olyan kezdetleges elme, mint a tiéd például, helyrehozhatatlan károsodást szenvedhetne, ha megpróbálkozna ezzel a bonyolult eljárással. Csak a javadat akarom, öreg barátom.

Türelmesen vártam, hogy Azazel fölébredjen, mivel meglehetősen ingerlékeny ha fölzavarják, és egy ingerlékeny Azazel igencsak veszélyes Azazel, parányi méreteitől függetlenül. Nem volt tehát más tennivalóm, mint hogy nézzem, amint sajátos mozdulatokat végez a kezével és a lábával, amibő1 persze nem értettem semmit. Föltehetően álmodott valamit, és mozgásával az álmára reagált.

Egyre hevesebben ficánkolt, majd egyszer csak látszólag riadtan kinyitotta a szemét.

- Azt hittem... - sikkantotta (magas hangú, sziszegő sikkantással, mint egy parányi gőzsíp) - de csak álom volt az egész.

- Mit álmodtál, ó, univerzum csodája?

- A szabad zybbulk és az én egybekelésemet. Hát sohasem valósulhat meg? No persze - tette hozzá szomorúan - körülbelül akkora lehet, mint te vagy, így aztán nem hajlandó komolyan venni engem.

- Hát nem teheted magadat nagyobbá, ó, korok tüneménye?

- Már hogyne tehetném - mondta vékony hörrenéssel -, de akkor a lényem megritkul, ködös és szellemszerű lesz, és ha megölelem, nem érez majd semmit. Fogalmam sincs, miért van így, de a szabad nőneműek szeretik, ha éreznek valamit ilyen esetben. No de elég legyen az én személyes tragédiám költői ecseteléséből! Mit óhajtasz ezúttal, te, a földi bóvli mintapéldánya?

- Időutazást, ó, csillagok csodája!

- Időutazást?! - visította Azazel. - Az lehetetlen!

- Tényleg? Én nem vagyok fizikus, hatalmas lény, de e világ tudósai folyton fénysebességnél gyorsabb utazást meg valami féregátjárókat emlegetnek.

- Beszélhetnek, amíg holmi kolibrikről meg a szirupos nektárjukról van szó, de az időutazás elméletileg lehetetlen. Felejtsd el!

- Jól van hát - sóhajtottam -, de ez azt jelenti, hogy a jó öreg Quackbrain életének hátralévő pár évét hiábavalóan fecsérelheti el, bosszú nélkül hagyva azokat a fricskákat és megaláztatásokat, amelyeket néhai gazfickóktól szenvedett el olyan gonosztevőktől, akik föl sem ismerték, nemhogy elismerték volna lenyűgöző tehetségét.

Ennek hallatán Azazel képe a megszokott répavörösből a görögdinnye belsejének eleven pirosához hasonló színárnyalatra váltott.

- Fricskák és megaláztatások? - sziszegte. - Ó, mennyire ismerem a megaláztatásokat, melyeket a türelmesnek érdemtelenül kell elviselnie! Tehát van egy barátod, aki ugyanúgy szenved, ahogy én szenvedtem valaha.

- Senki - jegyeztem meg óvatosan - nem szenvedhet annyira, amennyire a te hatalmas lelked szenvedett, ó, nyomorultak istápolója, de azért neki is kijutott a gyötrelmekből, és még most is szenved.

- Mily szomorú! És most szeretne visszamenni az időben, hogy megbosszulja méltatlanul elszenvedett kínjait?

- Pontosan, de hát épp az imént mondtad, hogy az időutazás lehetetlen.

- És így is van. Viszont befolyásolhatom a tudatot. Ha akad nálad vagy keríthetsz valamit, ami szorosan kötődik hozzá, akkor beállíthatom a tudata működését, hogy úgy tűnjék neki, mintha visszatért volna a múltba, ott szemtől szembe találkozott régi kínzóival, s akkor cselekedhet a tetszése szerint.

- Pompás - mondtam. - Teljesen véletlenül van nálam egy tízdolláros, amelyet a pénztárcájából vettem kölcsön legutóbbi találkozónk alkalmával, és biztos vagyok benne, hagy legalább egy hónapig a legszorosabb kapcsolatban volt vele, mivel a jó öreg Quackbrain minden, csak éppen nem egy Quackbuek. (Szójáték, jelentése kb. Tallérszóró - a ford.)

Aztán be is következett a dolog, mivel amikor úgy egy hónap múlva találkoztam Quackbrain barátommal, félrevonszolt egy sarokba.

- George - lihegte -, tegnap éjjel valami megdöbbentőt álmodtam. Legalábbis azt hiszem, hogy álom volt, mert ha bármi más lett volna, biztosan belebolondulnék. Annyira valóságosnak tűnt... úgy éreztem, hogy visszaléptem az időben. Méghozzá pont negyven évvel.

- Hogyan? Vissza az időben?

- Legalábbis úgy látszott, George. Olyan volt, mintha időutazást tettem volna.

- Mondd el, milyen volt, Quackbrain!

- Azt álmodtam, hogy a jó Öreg Pöcegödörben vagyok. Úgy értem, a régi Öreg Pöcegödörben. Ném abban, amilyen ma, lerobbant és jelentéktelen, hanem a negyven évvel ezelőtti tekintélyes, ódon épületben, amelyen akkoriban csak az idő patinája látszott. Végigsétáltam a folyosókon, bekukkantottam az előadótermekbe, megfigyelhettem a főiskolásokat munka közben. Ott lebegett a csönd áhítata. Emlékszel arra a néma csöndre, George?

- Hát persze!

- Elolvastam a hirdetőtábla közleményeit. Átfutottam az iskola lapjának legutóbbi számát. Senki sem törődött velem. Még csak észre sem vettek. Mintha egyáltalán nem is léteznék számukra. Ekkor rádöbbentem, hogy a mai énem kószál ott, a régmúlt időben. Továbbá egyszer csak azt is megéreztem, hogy az eleven Yussif Newberry is valahol ott lapul,az épületben. Megértettem, hogy valami konkrét céllal kerültem vissza az Öreg Pöcegödörbe. Kezemben szorongattam a levéltárcámat, átvizsgáltam a tartalmát, s a legnagyobb öröm töltött el meggyőződvén róla, hogy minden szükséges bizonyíték ott van nálam.

Földübörögtem a harmadik emeletre, ahol a vén gazember szobájának kellett lennie.

- Emlékszel arra a szobára, George, meg az áporodott fóliánsok penészes bűzére, ami betöltötte? Az a szag még most, negyven év múltán is ott terjengett, vagyis hogy én léptem vissza negyven évet, és úgy találtam mindent, ahogy mindig is volt.

Tartottam tőle, hogy a vén morcos képű éppen órán van, de az álmom pontosan a kellő pillanatban röpített vissza a múltba. Éppen lyukas órája volt, és dolgozatok javításával foglalatoskodott.

Amint beléptem, fölpillantott. Ő meglátott. Ő észrevett engem.

Ennek így kellett lennie.

- Hát te ki vagy? - kérdezte.

Így szóltam:

- Készülj föl a legrosszabbra, Yussif Newberry, mert én Fortescue Quackenbrane Flubb vagyok.

Elvigyorodott.

- Úgy érti, maga a megviselt atyja annak a hitvány semmirekellőnek, aki tavaly látogatta az előadásaimat?

- Nem, én nem az apja vagyok annak a hitvány semmirekellőnek! Reszkess, Newberry, mert én magam vagyok az a hitvány semmirekellő. Negyvenévnyi jövő távolából jöttem, hogy összecsapjak veled, te, ifjúi énem galád pribékje!

- Hmm, negyvenévnyi jövőből? Meg kell jegyeznem, hogy az időutazás semmivel sem tett különbbé. Föltételeztem, hogy pocsékabbul nézel majd ki, mint amilyen szakadtnak látszol e pillanatban, de látom, azt azért megúsztad.

- Newberry! - mennydörögtem. - Készülj föl a szenvedésre! Tudod, hogy mi lett belőlem a negyven év alatt?

- Igen - felelte nyugodtan -, visszataszító, undok öregember lett belőled. Gondolom, ennek így kellett lennie, de most mégis szinte sajnálat tölt el irántad.

- Ennél azért jóval többre vittem, Yussif Newberry! Az Egyesült Államok irodalmi életének egyik kiválósága lettem. Íme, itt van számodra egy példánya a Ki kicsoda Amerikában rólam szóló szócikkének. Nézd csak az általam publikált könyvek számát, és tudd meg továbbá, hogy e nagyszerű kötetekben sehol sem szerepel Yussif Newberry megvetett neve. Ezenkívül, Newberry, íme egy válogatás a legutóbbi műveimről szóló kritikákból. Olvasd csak el őket, és különösen figyelj arra, mit írnak a tehetségemről és kiváló íráskészségemről! De ennél is többet mutathatok: itt van a New Yorker magazin rólam szóló tanulmánya, amely még többre tart. És most, Yussif Newberry, jusson eszedbe mindaz a sok szívtelenség és gonoszság, amit rólam és ar írásaimról mondtál a múlt tanévben, és hajtsd le mélyen a fejed, Yussif Newberry, a keserű szégyentől.

- Gondolom, álmodom - mormolta Newberry.

- Lehetséges, hogy álom az egész - mondtam -, de az én álmom, és azért vagyok itt, hogy megmutassam neked, mi lesz az igazság negyven év múltán. Nem tör le a mélységes önvád, Yussif Newberry?

- Nem - felelte Newberry. - Én nem vagyok felelős a jövendőért. Csak annyit mondhatok, hogy mindaz, amit a múlt évben az én tanfolyamomon írtál, trágya volt, és az is marad nem csupán negyven évig hanem az írott történelem legutolsó betűjéig. Most pedig tűnj el innen, és ne zavarj tovább a dolgozatjavításban!

- Ezzel vége is szakadt az álomnak. Mi a véleményed róla, George?

- Eléggé hihetőnek tetszik.

- Igen. Valóban. De nem erre gondolok. El tudod képzelni, hogy az emberi méltóságot ily ocsmányul megtipró silány tanító még későbbi sikereim ismeretében is makacsul ragaszkodik a véleményéhez? Semmi szégyenkezés. Semmi megbánás. Még most is hangoztatta, hogy a zsengéim szart sem értek, és jottányit sem enged a meggyőződéséből! A szívemet törte össze ezzel, George. Ez rosszabb volt minden egyébnél, amit eddig megértem. Ez sokkal rosszabb mindannál, amiről tudok, és ami még várhat rám.

- Öregem, egy megtört és összeroppant árny vált el akkor tőlem. Nem sokkal ezután meg is halt szegény.

George befejezte történetét, és az e célból markába nyomott ötdollárossal törülgette könnyező szemét. A nedvszívó képessége ugyan nem ért föl egy zsebkendővel, de George makacsul állítja, hogy a bankó érintése sokkál puhább és kellemesebb neki.

- Alighanem reménytelen elvárnom, George, hogy a történeteidnek némi értelme is legyen - mondtam -, de azt meg kell állapítanom, hogy ez a saját bevallásod szerint sem volt valóságos időutazás, hanem csupán a képzelet játéka. Valójában csak egy látomás volt, amit Azazel barátod mesterkedése idézett elő Flubb tudatában. Ebben az esetben viszont Flubb ura lehetett a helyzetnek, legalábbis így kellett volna lennie. Hát miért nem kényszerítette Yussif Newberryt, hogy bocsánátáért könyörögve fetrengjen a lába előtt?

- Pontosan ezt kérdeztem én is Azazeltől egy másik alkalommal - mormolta George. - Mire Azazel azt válaszolta, hogy bármilyen nagy véleménnyel volt is magáról szegény Quackbrain, elég jó irodalmár is volt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, legalábbis tudat alatt, miszerint egynémely írásái valóban kutyagumit sem értek, s ebben Newberry nem tévédett. Igazság szerint ezzel szembe kellett volna néznie.

George egy-két pillanatig eltöprengett a hallottakon, majd megjegyezte:

- Azt hiszem, Quackbrain nem is olyan nagyon hasonlít hozzád.

Az írás ideje

George és Azazel ismét bajban lévő barátja segítségére siet, és megint örvendhetünk, hogy semmi közünk George-hoz.

Valaha ismertem valaki hozzád hasonlót - szólalt meg George.

Éppen ebédeltünk a kis étterem egyik ablak melletti asztalánál, és George elgondolkodva bámult kifelé.

- Igazán meglepő - mondtam -, pedig azt hittem, egyedülálló jelenség vagyok.

- Az is vagy - mondta George. - Az illető, akiről beszélek, csak egy egész kicsit hasonlított rád. A képességed pedig, hogy csak irkálsz meg irkálsz, miközben teljesen kikapcsolod az agyadat, igazán páratlan.

- Valójában - mentegetőztem - fogalmazógépet használok.

- A "firkál" szót használtam - jelentette ki George fennhéjázva -, amit egy igazi író nyilvánvalóan metaforikusan értelmezne. - Ekkor elmerengett csokoládékrémje fölött, és drámaian fölsóhajtott.

Jól ismertem ezt a jelzést.

- Már megint valamelyik, Azazellel tett fantáziarepülésedről óhajtasz mesélni, ha nem tévedek!

George gúnyos pillantást vetett rám.

- Te, egyedül röpdöstél oly sokáig és vergődve, hogy már föl sem ismered az igazság szavát, amikor meghallod. De rá se ránts. Különben túl szomorú ez a történet ahhoz, hogy elmondjam neked.

- Amit azért mindenképpen megteszel, nem igaz?

George ismét fölsóhajtott.

- Az a buszmegálló odakint - magyarázta George - Mordecai Simsra emlékeztet engem, aki szerény megélhetést biztosított magának a tarkabarka locsogással teleírt ívekkel. Persze nem irkál olyan sokat, és nem is fecseg annyira, mint te, ezért mondom, hogy csak egy kicsit hasonlít hozzád. Igazság szerint itt-ott bele is olvasgattam az irományaiba, és egészen elfogadhatónak találtam őket. Anélkül hogy belegázolnék az érzelmeidbe, te sohasem érheted el azt a színvonalat, legalábbis a könyvismertetések alapján, mert persze még nem süllyedtem odáig szellemileg, hogy végigolvassak tőled valamit.

Mordecai más szempontból pedig erőteljesen különbözött tőled: abban, hogy szörnyűségesen türelmetlen. Nézd csak meg magadat ott, abban a tükörben, föltéve, hogy nincs ellenedre az emlékeztetés a küllemedre, és lásd, amint itt terpeszkedsz hanyagul, kezedet a szék karjára vetve, míg egyéb részeid alaktalan kupaccá gyűrődnek. Rád pillantva az embernek sohasem jutna eszébe, hogy téged a legcsekélyebb mértékben is érdekel, vajon elkészül-e a napi adag hevenyészve gépelt papírkupacod vagy sem.

Mordecai nem ilyen volt. Ő mindig tisztában volt a határidőivel... állandó rettegésben élve attól, hogy esetleg nem tartja be őket.

Akkoriban minden kedden rendszeresen vele ebédeltem, és ő állandó fecsegésével elviselhetetlenné tette az együttléteinket.

- Ezt a darabot is legkésőbb holnap reggel postára kellene adnom - mondta például -, aztán egy másikon még lenne valami kiigazítanivalóm, de sehogy sem elég rá az időm. Hol a fenében késik már a számla? Miért nem jön már a pincér? Mi a nyavalyát művelnek azok ott a konyhán? Talán úszóversenyt rendeznek valamelyik mártásban?

És rendszerint a számlát illetően volt a legtürelmetlenebb, én pedig reszkethettem, hogy végül hagyja a csudába, vagyis az én nyakamban! Az igazat megvallva ilyesmire sohasem került sor, de a nyomasztó érzés a legtöbbször csak tönkretette az egész ebédet.

Vagy nézzük azt a buszmegállót. Én már vagy tizenöt perce figyelem. Busz persze egy szál se, közben pedig hogy fúj a szél, és a levegő is késő őszi csípős hideget áraszt. És mit látunk? Fölgyűrt gallérokat, zsebre dugott kezeket, kékre-zöldre fagyott orrokat, némi melegedés reményében tipródó lábakat. Viszont a tömegben semmi lázongás, nem látni egyetlen, az ég felé hadonászó öklöt sem. Az ott várakozókat teljesen tehetetlenné züllesztette az élet igazságtalansága.

De nem úgy Mordecai Simst. Ha ő ott lenne a tömegben, már régen kirohant volna az út közepére, hogy dühödten kémlelje a távoli látóhatárt, hátha feltűnik valamilyen jármű. Morogna és zsörtölődne és hadonászna veszettül. Már tömegfelvonulást szervezne a városháza elé. Egyszóval rendesen igénybe venné adrenalint termelő mellékveséjét.

Bizonyára az én nyakamba zúdítaná panaszáradatát, ahogy annyian mások is megteszik, hűvösen nyugodt tárgyilagosságom és megértésem ismeretében.

- Én elfoglalt ember vagyok, George - hadarná sebesen. Mindig is túlságosan gyorsak beszél. - Kész szégyen, botrány, sőt egyenesen gaztett, ahogy az egész világ összeesküszik ellenem. Be kellett ugranom az egyik kórházba valami rutinvizsgálatra. Az isten tudja csak, miért, ha nem azért, mert az orvosom eléggé ostobán ilyesmiből akar megélni, és az volt az utasítás, hogy 9.40-re legyek ennél meg ennél a rendelőnél.

Természetesen pontosan 9.40-re ott is voltam, a kérdéses pulton pedig ott díszelgett egy tábla: "Nyitva 9.30-tól." És - folytatta George - helyes angolsággal, egyetlen betű sem hibádzott benne. Hanem a pult mögött persze nem volt senki.

Megnéztem az órámat, azután szóltam valakinek, aki elég alamuszi volt ahhoz, hogy kórházi segéderő legyen.

- Hol van - mondtam neki - az a névtelen semmirekellő, akinek ennél az asztalnál kellene ülnie?

- Még nem jött meg - felelte az idétlen csirkefogó.

- De az írás szerint 9.30-tól itt kellene lennie.

- Előbb-utóbb majdcsak jön valaki, azt hiszem - mormolta az az alak dühítően közömbösen.

Végül is kórházban voltam. Az is előfordulhatott volna, hogy éppen haldoklom. De törődött ezzel valaki? Nem! Akkor is szorongatott a határidő egy fontos darabbal kapcsolatban, amiért a fele lelkemet kitettem, és várhatóan elég pénzt kapok majd érte, hogy az orvosom számláját kifizessem (ha nem találnék a pénznek valami jobb helyet, ami igazán kevéssé volt valószínű). És ezzel talán törődött valaki? Neem! Már 10.04 volt, amikor végre valaki fölbukkant, s amikor a pulthoz szaladtam, az a megkésett ördögfattya gőgösen rám pillantott, és csak annyit mondott:

- Meg kell várnia a sorát.

Mordecai mindig tele volt ilyesféle történetekkel. Például egy sor liftről, amelyek mind lassan fölfelé kúsztak, miközben ő odalent várakozott az előcsarnokban. Emberekről, akik 12.00-től 3.30-ig ebédeltek, és négynapos hétvégéjüket már szerdán elkezdték, amint neki tárgyalnia kellett volna velük.

- Egyáltalán nem fér a fejembe, George, miért kellett valakinek föltalálnia az időt - méltatlankodott. - Csupán arra való, hogy csak elfecséreljék. Tisztában vagy vele, hogy ha írásra fordíthatnám azt az időt, amelyet semmirekellő csirkefogókra való várakozással kell eltöltenem, legkevesebb tíz-húsz százalékkal megnövelhetném a teljesítményemet! És tisztában vagy azzal, hogy függetlenül a kiadók kriminális fösvénységétől, a jövedelmem is legalább olyan mértékben megnőne? ...Hol késik már az a szerencsétlen számla?!

Muszáj volt arra gondolnom, hogy helyénvaló dolog lenne hozzásegítenem őt jövedelmének gyarapodásához, mivel jó ízlésének parancsára egy részét úgyis rám költi. Sőt mi több, rendszerint első osztályú vacsorázóhelyeket választott, ami még jobban esett a szívemnek. Nem, nem ilyesféléket, mint ez, öregem. Az ízlésed messze van attól, amilyennek lennie kellene, ami egyértelműen kiderül az írásaidból is.

Nekiláttam hát, hogy hatalmas elmémet mozgósítva valami segítségről gondoskodjam számára.

Azazel nem jutott eszembe azonnal. Azokban a korai napokban még nem szoktam egészen hozzá. Még abban sem lehettem teljesen biztos, hogy egy kétcentis démon vagy valami, fejlett technológiával rendelkező idegen bolygóról származó földön kívüli lény.

Elvégeztem a szükséges műveleteket, hogy átvezessem az űr görbületén vagy micsodán, mire meg is érkezett, mély álomba merülve. Parányi szeme csukva volt, és ütemesen emelkedő-süllyedő vékony zümmögés hallatszott felőle szabálytalanul és idegesítően. A hangocska valószínűleg az emberi horkolás megfelelője lehetett.

Persze azon is el kellett gondolkodnom, hogy vajon Azazel képes lehet-e bármi módon írásra való időt teremteni valaki számára. Nem tűnt valószínűnek a dolog, egyszóval lehet, hogy csak az idejét pocsékolom vele, de ugyan mit számít az idő egy földönkívülinek?

Azon gondolkodtam, miképpen kellene fölébresztenem, végül úgy döntöttem hát, hogy egy csepp vizet pottyantok a hasára. Tökéletesen gömbölyű pocakja volt, mintha lenyelt volna egy jókora csapágygolyót. Halvány sejtelmem sem volt róla, vajon ez normális jelenség-e az ő világán, de amikor egy alkalommal megjegyeztem, nyomban meg akarta tudni, mi az a csapágygolyó, s miután megmagyaráztam neki, megfenyegetett vele, hogy zapulnikát. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de a hanghordozása alapján arra következtettem, hogy szerfölött kellemetlen dolog lehet.

A vízcsepptől azonnal fölébredt, és váratlanul rettentően begorombult. Azt hajtogatta, hogy félig megfulladt tőle, és idegesítő részletességgel elmagyarázta, hogyan kell fölébreszteni valakit az ő világán. Valami táncról meg virágszirmokról, lágy, halk muzsikáról és gyönyörű, táncoló szüzek ujjainak puha érintéséről karattyolt. Erre elmondtam neki, hogy mifelénk legföljebb jól nyakon öntjük egymást, mire morgott valamit holmi tudatlan barbárokról, de végül csak lecsillapodott annyira, hogy végre értelmesen szólhattam hozzá.

Elmagyaráztam neki a helyzetet, és leginkább azt reméltem, hogy minden további fölhajtás nélkül összehord majd valami zagyvaságot, és ennyi lesz az egész. Akkoriban ugyanis még mindig arra gyanakodtam, hogy démoni, majd mágikus varázslatokat hajt végre.

De semmi ilyesmit nem csinált. Ehelyett szomorú tekintetet vetett rám, és így szólt:

- Gondold meg! Azt kívánod tőlem, hogy avatkozzam bele a lehetséges törvényeibe.

Megörültem neki, hogy ilyen gyorsan fölfogta a lényeget.

- Pontosan! - válaszoltam.

- De az korántsem könnyű - zümmögte.

- Hát persze hogy nem - ismertem el. - Talán hozzád fordulnék, ha könnyű lenne? Ha nem lenne nehéz, magam is megcsinálnám. Csak ha nehéz dologról van szó, akkor kell olyan csodálatosan felsőbbrendű lényhez fordulnom, amilyen te vagy.

Émelyítő szöveg persze, de szükséges, amikor az embernek egy olyan földönkívülivel van dolga, aki legalább olyan kényes a magasságára, mint a csapágygolyónyi pocakjára. .

Elégtétellel nyugtázta fényes logikámat, és így folytatta:

- Nos, azt nem állítom, hogy lehetetlen.

- Nagyszerű!

- Az kell hozzá, hogy alkalmazkodjam a ti világotok himmi-hummi kontinuumához.

- Hajszálpontosan. A számból vetted ki a szót.

- Be kell majd építenem néhány érintkezési csomópontot a kontinuumotok és a határidős barátod közé. Különben mi a csuda az a határidő?

Megpróbáltam neki elmagyarázni, amire halvány kis sóhajtással felelte:

- Ó, persze, nálunk is előfordul ilyesmi, sokkal éteribb érzelmeink kifejezése közepette. Ha túllépsz egy határidőt, azok az aranyos kis teremtmények örökre elzárják az utadat. Emlékszem, egyszer...

De megkímélem a nyájas olvasót jelentéktelen szexuális életének szánalmas részleteitől.

- Csak az a helyzet - mondta végül, hogy ha egyszer beépítem ezeket az érintkezéseket, többet már nem csinálhatom vissza.

- És miért nem?

Azazel kiszámított hanyagsággal vetette oda:

- Elméletileg lehetetlen, attól tartok.

Egy szavát sem hittem. Arról lehetett szó, hogy a szerencsétlen, tudatlan kis alak egyszerűen nem értett hozzá. Ám mivel ahhoz nagyon értett, hogy az én életemet megkeserítse, nem hoztam a tudomására, hogy átláttam szánalmas makogásán, s helyette csak ennyit mondtam:

- Nem is kell majd visszacsinálnod. Mordecai vágyakozik arra a többlet írásidőre, és ha egyszer megkapja, egész életére boldog lesz vele.

- Ha így áll a dolog, akkor megcsinálom.

Jó hosszú ideig hókuszpókuszolt. Pontosan úgy nézett ki, mint valami bűvész hadonászása, azzal a különbséggel, hogy a keze villámgyorsan mozgott, és rövidebb-hosszabb időre látni se lehetett. Valójában olyan parányi volt a keze, hogy még normális körülmények között sem lehetett mindig biztos benne az ember, éppen látja-e vagy sem.

- Mégis, mit művelsz? - kérdeztem, de Azazel csak megrázta a fejét, és úgy mozgatta a száját, mintha számolna valamit.

Egyszer csak, nyilván végezvén a dolgával, lihegve hanyatt vágta magát az asztalon.

- Nos, sikerült? - érdeklődtem.

Bólintott, majd hozzáfűzte:

- Remélem, tisztában vagy vele, hogy többé-kevésbé örökre le kellett szállítanom valamelyest az entrópiáhányadosát.

- És az mit jelent?

- Azt jelenti, hogy a dolgok valamivel nagyobb rendben lesznek körülötte, mint különben elvárhatnánk.

- Hát az nem rossz, ha rendesebb lesz - feleltem. - lehet, hogy nehezen hihető, kedves öreg barátom, de én mindig is törekedtem a rendre. Pontosan nyilvántartom például minden centnyi tartozásomat is. Az adatok megszámlálhatatlan papírfecnin szerepelnek, szerteszét a lakásomban. Kívánságra bármely pillanatban rendelkezésre állnak.

- Hát persze, semmi rossz nincs a rendességben - dünnyögte Azazel. - Csupán arról van szó, hogy az ember nem húzhat ujjat a termodinamika második törvényével. Vagyis hogy a dolgok valahol másutt kissé rendetlenebbek lesznek az egyensúly megőrzése végett.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem, rápillantva a cipzáramra. (Az ember sohasem lehet elég óvatos.)

- Különféleképpen alakulhat és jórészt észrevehetetlenül. Az egész hatását szétterítettem a Naprendszerben, így aztán a szokásosnál kicsivel több lesz a hullócsillag, kicsit megélénkülnek az Io vulkánjai meg ilyesmi. De a leginkább a Napot érinti majd a dolog.

- Hogyan?

- Úgy számolom, hogy olyan két és fél millió évvel hamarabb forrósodik föl és teszi lehetetlenné az életet a Földön, mint lett volna, mielőtt én belepiszkáltam a kontinuumba.

Megvontam a vállam. Mit számít egypár millió év, amikor arról van szó, hogy legyen valaki, aki olyan nemtörődöm lezserséggel állja a vacsoraszámláimat, hogy öröm nézni?!

Körülbelül egy hét múlva vacsoráztam ismét Mordecai társaságában. Izgatottnak, látszott, amint végigtapogatta a kabátját, és ragyogó mosolyt vetett rám, amikor az asztalhoz ért, ahol az italomat szopogatva vártam rá.

- Micsoda szokatlan hét van mögöttem, George - jelentette ki. Fölemelte a kezét anélkül, hogy körülpillantott volna, és csöppet sem csodálkozott, mikor egy étlap jelent meg benne. Ne feledjék közben, hogy ez egy olyan étterem volt, ahol a nagyképű és gőgös pincérek a világért sem adták volna ki kezükből az étlapot az igazgató aláírásával hitelesített, három példányban benyújtott írásbeli folyamodvány nélkül.

- Minden simán ment, George, óraműpontosággal - tájékoztatott Mordecai.

Elnyomtam magamban egy mosolyt.

- Igazán?

- Ha belépek egy bankba, van szabad ablak, mögötte mosolygó pénztárossal. És ha a postán akad dolgom, nos, ott is van szabad ablak, és bár egy postai alkalmazottól. ugyan aligha várhatja el az ember, hogy mosolyogjon, de legalább barátságos morgással pecsételi le a levelemet. A busz is rögtön jön; amint a megállóba érek, tegnap pedig alig, emeltem föl a kezem csúcsforgalom idején, s máris lefékezett és mellém gördült egy taxi. Ráadásul a Checker cégtől! Amikor megkértem, hogy vigyen el az Ötödik és a Negyvenkilencedik utca sarkára, hát nem odavitt? Közben tanújelét adva, hogy még a várost is egész jól ismeri! S mindennek a tetejébe még angolul is tudott. Mit parancsolsz, George?

Elég volt egy pillantást vetnem az étlapra. A dolgok úgy alakultak, hogy még nekem sem kellett föltartanom őt. Mordecai ekkor félretolta a saját étlapját, és nekigyürkőzött, hogy gyorsan leadja mindkettőnk rendelését. Észrevettem, hogy még csak föl sem pillantott, vajon ott áll-e mellette a pincér: Máris hozzászokott a gondolathoz, hogy valamelyiknek biztosan ott kell lennie.

És tényleg ott is volt.

A pincér összedörgölte a kezét, meghajolt és nekilátott, hogy gyorsan, kecsesen és ügyesen fölszolgálja az ételt. - Úgy tűnik, a szerencse a legmosolygósabb arcát fordította feléd, Mordecai barátom - szóltam. - Mire véled az egészet? (El kell ismernem, hogy, egy futó gondolat erejéig reméltem: meggyőzhetem róla, hogy nekem köszönheti a dolgot. Rájönne vajon, hogy arannyal, vagy degenerált korunkban legalább holmi bankókkal kellene meghálálnia?)

- Mi sem egyszerűbb! - mondta szalvétáját begyűrve az inggallérja mögé, halálos szorítással megmarkolva kését és villáját, mivel Mordecainak minden képessége dacára nem voltak kifinomult étkezési szokásai. Egyáltalán nem szerencséről van szó. Ez a véletlenek összjátékénak szükségszerű következménye.

- Még hogy a véletlené? - mormoltam sértődötten.

- Egész biztosan! - folytatta Mordecai. - Egész eddigi életemet a világon egyedülálló, dühítő késedelmeskedések nyomorúságos sorozatának elviselésével töltöttem. A véletlen törvénye szerint az ilyen töretlen kudarcsorozatnak is vége kell szakadjon egyszer. Most éppen az történik, és így is lesz tovább a hátralévő életemben. El is várom. Sőt biztos vagyok benne. Mindennek ki kell egyenlítődnie. - Ezzel felém hajolt, és a lehető legkellemetlenebb módon megbökdöste a mellemet. - Erre mérget vehetsz. Nem piszkálhatsz bele a valószínűség törvényeibe.

Egész vacsora alatt a valószínűség törvényeiről oktatott, amelyekről, biztos vagyok benne, éppoly keveset tudott, mint jómagam.

Végül csak megjegyeztem:

- Ez jó csomó időt biztosít majd neked az írásra is.

- Nyilvánvalóan - válaszolta. - Úgy számolom, hogy az írásra való időm jó húsz százalékkal megnövekedett.

- És a teljesítményed is legalább ilyen mértékben gyarapodott, gondolom.

- Nos - fészkelődött egy kissé kényelmetlenül -, még nem egészen. Persze hozzá kell szoknom a dologhoz. Még nem nagyon szoktam hozzá, hogy ilyen könnyedén megoldódjanak a gondjaim. Meglepetésszerűen ért az egész.

Ámbár az én szememben csöppet sem látszott meglepettnek. Fölemelte a kezét, és oda sem nézve kivette a számlát az éppen asztalunkhoz érkező pincér ujjai közül. Futó pillantást vetett rá, majd egy hitelkártya társaságában visszanyújtotta a némán várakozó pincérnek aki futótépésben eltávozott vele.

Az egész vacsora alig tartott tovább harminc percnél. Nem titkolom önök előtt, hogy inkább kedvemre lett, volna egy civilizált, két és fél órás étkezés; előtte pezsgővel, utána konyakkal, egy-két jófajta borral a fogások között és persze kultúrált csevegéssel kitöltött szünetekkel. A jó oldala viszont abban rejlett, hogy Mordecai két órát takarított meg ily módon, amit pénzcsinálásra fordíthatott a maga... és valamelyest az én javamra is...

Úgy alakult, hogy e vacsorát követően jó három hétig nem találkoztam Mordecaijal. Már nem emlékszem rá, mi volt az oka; de gyanítom, hogy azoknak az eseteknek valamelyikével függött össze, amikor mindketten a városon kívül tartózkodtunk.

Akárhogy is, éppen egy kávézóból léptem ki, ahol néha bekapok egy sütemény vagy rántottát, amikor megpillantottam őt, amint agy fél háztömbnyivel odébb a sarkon álldogál.

Nyomorúságos, havas esős nap volt, olyasféle, amikor a taxik csak azért jönnek az ember közelébe, hogy, mocskos, szürke sárral fröcsköljék be a nadrágja szárát és továbbsuhanjanak, fölvillantva a "garázsmenet" jelzést.

Mordecai háttal állt nekem, és éppen fölemelte a kezét, hogy leintsen egy óvatosan felé araszoló üres kocsit. Legnagyobb megdöbbenésemre Mordecai félrefordította a fejét. A taxi megtorpant, majd továbbgördült, s mintha még a szélvédője is csalódottságot tükrözött volna.

Barátom másodszor is fölemelte a kezét, mire a semmiből előbukkant egy másik taxi, és készségesen megállt mellette. Beszállt, de még negyvenlépésnyi távolságból is jól hallhattam, hogy olyan káromkodásözön kíséretében, amely nem lett volna bármely jól nevelt ember fülének való, mármint ha egyáltalán akadna ilyen a városban.

Valamivel később fölhívtam őt, és meginvitáltam egy rövid koktélivászatra egy Boldog Óra névre hallgató, neki is ismerős, barátságos kiskocsmába. Alig vártam az érkezését, mert föltétlenül valami magyarázatot kellett kapnom tőle.

Azt akartam megtudni mindenképpen, mit jelentett az a veszett káromkodás. Nem, barátaim, nem a szavak szótári jelentésére voltam kíváncsi, ugyanis aligha szerepelhettek bármely szótárban. Az izgatott, hogy vajon miért használta őket. Hiszen minden valószínűség szerint eksztatikus boldogságban kellett volna úsznia.

A kocsmába belépvén ugyan szemernyi boldogság sem látszott a képén. Az az igazság, hogy határozottan letörtnek tűnt.

- Légy oly jó, George, és hívd a pincérlányt! - mordult rám. Olyasféle intézmény volt az, ahol a pincérlányok sohasem gondoltak rá, hogy melegen öltözzenek, ami persze egész jól melegen tartott engem. Örömmel integettem hát az egyiknek, bár tisztában voltam vele, hogy hadonászásomat csupán valami ital megrendelésére vonatkozó jelzésnek tekinti majd.

Rögvest kiderült, hogy sehogy sem értékeli, mivel ügyet sem vetett rám, kitartóan felém fordítva vonzóan csupasz hátát.

- Figyelj, Mordecai - mondtam feszengve -, ha azt akarod, hogy kiszolgáljanak, jelezz magad! A valószínűség törvényei még nem az én malmomra hajtják a vizet. Ami egészen szégyenletes dolog, mert már rég itt lenne az ideje, hogy gazdag bácsikám kimúljon, előzőleg az én javamra kitagadva a fiát az örökségből.

- Neked van egy gazdag bácsikád? - kérdezte Mordecai fölvillanó érdeklődéssel.

- Nincs. De ettől csak még sokkal igazságtalanabb a dolog. Rendelj már egy italt, Mordecai, oké?

- A fenébe vele - dörmögte Mordecai zordan. - Hadd várjanak csak.

A szomorú valóság persze az volt, hogy egyáltalán nem nekik kellett várakozniok, hanem nekünk, de a kíváncsiságom legyőzte a szomjúságomat.

- Mordecai - faggatóztam -, olyan boldogtalannak látszol. Te ugyan nem láttál engem ma délelőtt, én viszont láttalak téged. Éppen elengedtél egy üres taxit, méghozzá ebben az ocsmány időben. Amikor meg a másik odaért, káromkodtál rá, mint a jégeső.

- Csakugyan így volt? - csodálkozott Mordecai. - Izé, szóval elegem van azokból az ebadtákból. A taxik vadásznak rám. Hosszú sorokban loholnak utánam. Még csak rá sem nézhetek a forgalomra anélkül, hogy valamelyik oda ne jönne hozzám. Mindig pincérek serege nyüzsög körülöttem. A kereskedők kinyitják bezárt üzleteiket, ha véletlenül éppen arra járok. Minden lift szélesre tárja előttem az ajtaját, bármely épületbe belépek, makacsul vár rám, akármelyik emeleten vagyok is éppen. Minden tisztességes intézményben vigyorgó hivatalnokok hordái terelnek keresztül azonnal a váróhelyiségeken. Minden alacsonyabb rangú kormányhivatalnok csak azért létezik, hogy nekem...

Ekkorra valahogy visszanyertem a lélegzetemet.

- De Mordecai! - dadogtam. - Hiszen ez maga a jó szerencse. A valószínűség törvényei...

Aminek megtételére a valószínűség törvényeit fölszólította, természetesen teljességgel lehetetlen volt, lévén azok elvont fogalmak, nem rendelkeznek a megfelelő testrészekkel,

- No de Mordecai - tiltakoztam -, hiszen mindez csak az írásra való idődet gyarapítja!

- Csöppet sem! - hördült föl barátom mérgesen. - Egyáltalán nem tudok írni!

- De miért, az ég szerelmére?

- Mivel elveszítettem a gondolkodásra való időt!

- Hogy mit veszítettél el? - kérdeztem elhalón.

- Azt a sok megszokott várakozást: sorban állást, utcasarkon, előszobákban töltött időt, amikor gondolkodtam, amikor kiagyaltam, mit is akarok megírni. Ez volt az én pótolhatatlanul fontos felkészülési időm!

- Ezt én nem is tudtam.

- Én magam sem, de most már tudom.

- Én meg azt hittem - folytattam -, hogy azt a sok várakozással teli órát mind füstölögve, káromkodva és saját lelkedet marcangolva töltötted el.

- Egy részét valóban így töltöttem. A többit viszont gondolkodással. De még az az idő is hasznosnak bizonyult, amit a világmindenség igazságtalansága elleni lázongással töltöttem, mert fölkavart, és a hormonjaimat úgy mozgósította a vérkeringésemben, hogy amikor az írógépemhez értem, minden keservemet beleölhettem a billentyűk vad csépelésébe. A gondolkodás volt a szellemi motivációm forrása, míg a harag az érzelmi motiváltságomat teremtette meg. Ezek együtt eredményezték azt a sok, terjedelmes és kitűnő írást, amelyekbe kiönthettem a lelkem sötét, pokoli izzását. Most pedig mim maradt? Idenézz!

Halkan pattintott hüvelyk- és középső ujjával, mire nyomban megjelent egy lenyűgözően alulöltözött hölgyike "Mivel szolgálhatok, uram?" - szavakkal az ajkán.

Persze sok mindennel szolgálhatott volna, de Mordecai mindössze két nyomorult italt rendelt számunkra.

- Azt gondoltam - panaszkodott barátom -, hogy csupán alkalmazkodnom kell az új helyzethez, de most már tisztában vagyok vele, hogy teljesen reménytelen az alkalmazkodás.

- De hát el is utasíthatod a fölkínált lehetőségeket!

- Valóban? Hiszen láttál ma reggel. Ha elküldök egy taxit, csak annyit érek el vele, hogy nyomban jön egy másik. Akár ötvenszer is elutasíthatom, de akkor is biztosan ott lesz az ötvenegyedik. Teljesen kikészít a dolog.

- Akkor hát miért nem kanyaríthatsz ki magadnak mindennap egy egy nyugodt órát a gondolkodásra a dolgozószobád magányában?

- Hát persze! A kényelmes dolgozószobámban! De ha csak akkor támadnak jó gondolataim, amikor kint toporgok az utcasarkon, kényelmetlen kőpadon ücsörgök valami váróhelyiségben, vagy éhesen ácsingózom valami, lusta pincérekkel teli étteremben! Szükségem van a harag hajtóerejére.

- Miért, hát most éppen nem vagy elég dühös?

- Ez nem ugyanaz! Az ember háboroghat az igazságtalanságok fölött, de hogyan dühönghet azon, ha mindenki kedves és figyelmes hozzá? Most sem vagyok dühös, csak éppen szomorú. És egy sort sem tudok leírni, ha bánatos vagyok.

- Esküszöm neked, George - folytatta Mordecai -, egyenesen azt hiszem, hogy valami átok ül rajtam. Talán valami "tündéri" nagynéni, aki megsértődött, mert nem hívták meg a keresztelőmre, végre kitalálta, mi lehet még annál is rosszabb, mintha az embert minden pillanatban utálatos várakozásra kényszerítik. Kiagyalta ezt az átkot, hogy minden kívánságom azonnal teljesüljön.

Szenvedéseit látván férfihoz nem méltó könnycsepp gyűlt a szemem sarkába, súlyosbítva a tudattal, hogy én magam vagyok az előbb emlegetett boszorkány-nagynéni, s rettegve tőle, hogy még ő is rájöhet valahogyan. És ha ez bekövetkezik, elkeseredésében még végezhet magával, vagy ami még rosszabb... velem!

Ekkor következett be a legborzalmasabb. Miután kérte és természetesen azonnal meg is kapta a számlát, egy pillanatig elhomályosult tekintettel tanulmányozta, majd elém tolta üres, nyekergő kacagással.

- Tessék, fizesd ki. Én most hazamegyek.

Kifizettem. Mi mást tehettem volna? De olyan sebet ejtett rajtam az eset, hogy a szívem máig meg-megsajdul ilyen esős napokon. Végül is az a helyzet; hogy két és fél-millió évvel úgy rövidítettem meg a Nap élettartamát, hogy a végén még az italomat is magamnak kell állnom. Hát igazság ez?

Azóta nem láttam Mordecait. Később hallottam róla, hogy strandsöprögető lett valahol a déli tengereken.

Azt nem tudom pontosan, mi a dolga egy strandsöprögetőnek, de abban biztos vagyok, hogy abból még senki sem gazdagodott meg igazán. Azt viszont biztosan tudom, hogy ha tényleg valahol a tengerparton kószál, és kedve támad egy szép nagy hullámra, akkor az a nyakába is zúdul.

Ekkor elénk tette a számlánkat egy leereszkedően vigyorgó, lakájképű alak, mire George olyan emelkedett tekintettel nézett el a cetli fölött, ahogy általában teszi, ha ilyen alakításra nyílik lehetősége.

- De az ugye nem jár az eszedben, George, hogy nekem is tétetsz valami kedves szolgálatot Azazellel? - kérdeztem.

- Nem igazán - mélázott el George. - Sajnos, kedves öregem, te egyáltalán nem az az ember vagy, akivel kapcsolatban valami jótékony jutna bárkinek az eszébe.

- Akkor tehát nem csinálsz nekem semmit?

- Az égvilágon semmit.

- Jól van - sóhajtottam. - Akkor kifizetem a számlát.

- Igazán, ez a legkevesebb, amit megtehetsz - felelte George.

Az utolsó komp

- Gondolom, mindig kell, hogy legyen egy utolsó alkalom - sóhajtott nagyot Virginia Ratner. Ahogy a tenger tűző nap fényében megcsillanó hullámaira pillantott, a tekintetében nyugtalanság tükröződött. - Legalább szép időnk van, bár egy hóvihar most jobban illene a hangulatomhoz.

Robert Gill, aki a Földi Űrhivatal rangidős tisztjeként volt ott, közömbösen tekintett a nőre.

- Ne szomorkodjon, kérem. Hiszen pont maga mondta: mindig kell, hogy legyen egy utolsó alkalom.

- De miért pont ÉN vagyok a pilóta?

- Mert maga a legjobb pilótánk és mi szeretnénk problémamentesen lezárni az egészet. És miért éppen én vagyok, akinek lakatot kell tennie a Hivatalra? Vegyük úgy, hogy minden jó, ha a vége jó!

- Ha a vége jó? - Virginia a berakásra váró árura és a beszállásra várakozó utasokra pillantott. Mindkettőből az utolsóra.

Húsz éve vezetett kompokat, s mindvégig a tudatában volt annak, hogy egyszer eljön majd az utolsó alkalom. Azt hihetnénk, hogy a tapasztalatok megöregítették őt, mégsem volt egyetlen ősz hajszál a hajában, egyetlen ránc az arcán. Lehet, hogy az állandóan változó erősségű gravitáción való élet volt ilyen hatással rá.

Most azonban eltökéltnek látszott.

- Mégis azt hiszem, hogy drámába illő irónia, vagy talán drámai igazságszolgáltatás lenne, ha az utolsó komp a felszálláskor felrobbanna. Tiltakozás a Föld részéről.

Gill a fejét csóválta.

- Ezt tulajdonképpen jelentenem kellene, de magát most csak a nosztalgia rohanta meg.

- Akkor jelentse. Kritikus helyzetben megbízhatatlannak könyvelnének el és kizárnának a pilóták közül. Helyet foglalhatnák a többi hatszáztizenhat utas között, s én lennék a hatszáztizenhetedik. Más vezeti a kompot és ő kerül be a történelembe, mint a pilóta, aki...

- Nem áll szándékomban jelenteni. Egyébként is minden rendben lesz. A komp felszállása eddig is mindig zökkenőmentesen zajlott le.

- Nem mindig - makacskodott Virginia Ratner. - Ott van az Enteprise-60 esete.

- Tekintsem ezt akadályközlő bejelentésnek? Amiről beszél, százhetven évvel ezelőtt történt és azóta nem volt egyetlen űrrel kapcsolatos baleset sem. Az antigravitáció segítségével elképzelhetetlen, hogy a dobhártya károsodjék. A rakétahajtóművek dübörgése mindörökre a múlté. Hallgasson ide, Ratner, jobba lenne, ha most az irányító fedélzetre menne. Alig harminc perc van a felszállásig.

- Valóban? És most azt is közli velem, hogy a felszállás teljesen automatizált és rám valójában nincs is szükség?

- Tudja azt maga anélkül is, hogy én elmondanám. A jelenléte a hajóhídon a szabályzat szerint kötelező - azonkívül hagyomány is.

- Mintha maga is nosztalgiázna. Azok az idők után, amikor a pilóták még mások voltak és nem azzal szereztek dicsőséget maguknak, hogy semmit nem csináltak. De azért megyek - fűzte hozzá és belépett a központi alagútba, ahol a légáramlat tollpiheként ragadta magával a testét.

Kezdő korára gondolt a kompjáratokon, amikor az antigravitáció még kísérleti jellegű volt és nagyobb felszálló szerkezetre volt szükség, mint a komp maga, és a hajótest remegett vagy egyáltalán nem mozdult, és az űrhajósok keze indította be a régimódi emelőszerkezetet.

Mostanra az antigravitációs módszert annyira miniatürizálták, hogy minden egyes hajónak megvolt a maga saját szerkezete. Sosem vallottak vele kudarcot. Az utazóközönségnél alkalmazták, valamint a rakománynál, amit súrlódásmentes légaknák és mágneses lebegtetők segítségével maga a felkészítette személyzet szállított a helyére, akik tudták, hogyan lehet a súlytalan, teljesen tehetetlen tárgyakat emberi erővel mozgatni.

Még soha emberi kéz által épített jármű nem volt olyan nagyszerű, annyira összetett és teljesen komputerizált, mint ezek az űrhajók, hiszen egyetlen más hajónak sem kellett megküzdenie a Föld gravitációjával. Kivéve azokat az ősrégi, antigravitáció nélküli űrhajókat, amelyeknek az energia utolsó cseppjéig kémiai hajtóanyagokra kellett támaszkodniuk. Primitív dinoszauruszok!

Ami az űrbázisokról az erőművekbe, vagy a gyárakból az élelmiszer előállítókra - talán éppen a Holdra - igyekvő űrhajókat illeti, azokak nagyon kicsi vagy nulla gravitációval kellett megküzdeniük, ezért rendkívül egyszerű, szinte törékeny szerkezetük volt.

A nő a pilótaszobában volt, előtte egy sor komputerizált műszer, amelyek minden egyes berakodott láda helyzetét, valamint a személyzet és az utazóközönség minden egyes tagjának számát és helyét jelezte. / Azokét nem, akiket maga mögött hagyott. Elképzelhetetlen volt, hogy valakit is ott hagyjon! /

Alaposan megvizsgálta a televízort, amely a hajó körüli táj háromszázhatvan fokos képét mutatta. Nézte a helyet, ahonnan az ősi időkben az ember először kilépett az űrbe. Innen indult az ember, hogy megépítse első űrbéli szerkezeteit: az akadozva működő erőműveket, az állandó felügyeletet igénylő automatizált gyárakat és az első, tízezer ember számára otthont nyújtó űrbázisokat.

Mára ez a hatalmas, túlzsúfolt műszaki bázis már a múlté. Fokról fokra szedték darabokra, míg az utolsó komp indulását segítő egyetlen szerkezet maradt csak egészben. Ez a szerkezet a hajó indulása után is ott marad, hogy elárvult emlékműként hirdesse mindazt, ami valaha itt volt, míg végleg el nem rozsdásodik és szét nem korhad.

Hogyan voltak képesek a földiek ilyen gyorsan elfeledni a múltat?

Mindenhol csak földet és tengert látott - minden kihalt volt. Embernek vagy emberi létesítménynek nyomát sem észlelte. Csak a zöld növényzet, a sárga homok és a kék víz maradt itt.

Elérkezett az idő! Gyakorlott szeme látta, hogy a hajó megtelt, s a gépezet egyenletesen működve készen várt. A visszaszámlálás az utolsó másodperchez ért, fejük felett az antigravitációs műhold szabad utat jelzett, így semmi szükség nem volt - és a nő tudta, hogy többé már nem is lesz - megérinteni a kézi vezérlést.

A hajó egyenletesen, némán emelkedett, és minden, amire létrehozták, kétszáz esztendőnyi működés után bevégeztetett. Odakint az űrben, a Holdon, a Marson, az aszteroida övben, számtalan űrbázisán az emberiség már várt rá.

A földlakók utolsó csoportja felszállt, hogy csatlakozzék hozzájuk. A Föld ember általi megszállásának hárommillió éves korszaka véget ért, a tízezer éves földi civilizációnak vége szakadt, a gyors iparosodás négy évszázada befejeződött.

Az anyabolygónak hálás és a tönkretett területeket visszaszolgáltatni kész emberiség visszaadta a Földnek az eredeti állapotát és vadvilágát. Az emberi faj eredetének emlékeként fog megmaradni örökre.

Az utolsó komp áttört a légkör felső rétegének felhőfoszlányain. A Föld messze mögötte maradt és egyre zsugorodott , ahogy a komp távolodott tőle.

Tizenöt milliárd űrlakó ünnepélyes fogadalmat tett, miszerint emberi láb soha többé nem léphet a bolygó felszínére.

A Föld szabad volt. Szabad végre!

Az üzenet

Sört ittak és hosszú távollét után újból találkozó férfiak módjára viselkedtek. Felidézték a háborús napokat, őrmesterekre és lányokra emlékeztek, erősen eltúlozva a történteket. Visszatekintve a szörnyűségek humorossá váltak, és tíz év távlatából jelentéktelen apróságok kerültek a felszínre.

Beleértve persze azt az örök homályba vesző, rejtélyes esetet is.

- Mi lehet rá a magyarázat? - szólalt meg az első. - Ki kezdte el?

- Senki sem - vonta meg a vállát a második. - Járványként terjedt el, mindenki benne volt. Gondolom, te is.

Az első kuncogni kezdett.

- Én nem találok benne semmi vicceset - mondta halkan a harmadik. - Meglehet azért, mert először a legelső ütközetem alatt találkoztam vele. Észak-Afrikában.

- Tényleg? - csodálkozott a második.

- Első éjszaka az oráni tengerparton. Ócska bennszülött kunyhóban kerestem fedezéket, amikor egy világítórakéta fényénél megláttam...

George mámorosan boldog volt. Két év küzdelem a bürokráciával, de most végre mehet vissza a múltba. Befejezheti munkáját a II. világháború gyalogoskatonáinak társadalmi életéről és kiegészítheti néhány hitelt érdemlő részlettel is.

El a harmincadik század erőszaktól mentes, unalmas társadalmából, a háború dúlta huszadik páratlanul izgalmas drámájának egyik legnagyszerűbb pillanatában találhatja magát.

Észak-Afrika! A háború első nagyszabású tengeri inváziójának színhelye! Az időfizikusok alaposan átnézték ezt a területet a megfelelő hely és időpont után kutatva. Ez itt egy lakatlan, fából készült építmény árnyéka. Meghatározott számú másodpercig emberi lény nem jelenhet meg a közelben. És ez idő alatt robbanólövedék vagy bomba sem fog becsapódni. Ottlétével George nem lehet befolyással a történelemre. Az időfizikusok által ideálisnak tartott külső megfigyelő lesz csupán.

A valóság sokkal rémisztőbb volt, mint ahogy képzelte. A tüzérség szűnni nem akaró dörgése, feje felett a repülőgépek láthatatlan sivítása. Nyomjelző lövedékek ismétlődő sorozata hasított a levegőbe és időnként kísértetiesen fénylett fel egy-egy föld felé tartó világítórakéta.

És Ő ott volt! Ő, George, az egyhangú és szelíddé vált harmincadik század világából örökre száműzött intenzív létforma, a háború része volt.

Képzeletben katonák menetelő oszlopának árnyékát látta, és egymást figyelmeztető, odavetett szavaikat hallotta. Mennyire szeretett volna köztük elvegyülni, és nem csak pillanatnyi résztvevő, külső megfigyelő lenni.

Abbahagyta a jegyzetelést és a tollára meredt, az aprócska fénysugár egy pillanatra elbűvölte. Váratlan ötlet kerítette hatalmába, és a vállával megtámasztott fára pillantott. Ez a pillanat be kell, hogy vonuljon a történelembe. Persze csak úgy, hogy ne legyen hatással annak folyására, ősi angol dialektikust kell használnia, hogy még csak a gyanú árnyéka se merülhessen fel.

Gyorsan megcsinálta, majd egy, a golyózáporban kétségbeesetten cikázó katona futó alakjára lett figyelmes. George tudta, hogy lejárt az idő, és máris a harmincadik században találta magát.

Nem számít. Néhány másodpercig ő is a II. világháború részese volt. Apró részese, de RÉSZESE volt. És ezt mások is meg fogják tudni. Lehet, hogy nem lesznek tisztában vele, de egyszer talán akad majd valaki, aki elismétli magában az üzenetet.

Valaki, talán éppen az a fedezéket kereső férfi, olvassa el és tudni fogja, hogy a huszadik század hősein kívül ő is ott volt. George Kilroy, a harmincadik század fia, a külső megfigyelő. Ő IS OTT VOLT.

Botrány az ünnepségen

2076. július 4. - és a tíz hatványain alapuló hagyományos számolási rendszer véletlene harmadszor jelenítette meg az évszám két utolsó jegyében azt a sorsdöntő 76-ot, amely megszületni látta a nemzetet.

Már nem volt nemzet a régi értelemben; inkább földrajzi fogalom volt, része egy nagyobb egésznek, amely szövetségbe tömörítette a Föld emberlakóit a Holdon és az űrtelepeken levőkkel. A kultúra és az örökség révén azonban tovább élt a név és az eszme, és a bolygónak az a része, melyet még a régi névvel jelöltek, továbbra is a legvirágzóbb és legfejlettebb régió volt... És az Egyesült Államok elnöke személyében még ma is a legnagyobb hatalmat képviselte a Bolygótanácsban.

Lawrence Edwards hatvan méter magasból figyelte az elnök apró alakját. Lustán lebegett a tömeg fölött, és az elébe táruló látvány megtévesztően hasonlított egy közönséges holovíziós képre. Hányszor látott már ilyen pöttöm alakokat a saját nappalijában, egy napfénykockában, s azok is éppoly eleveneknek látszottak, mint itt ezek, csak éppen átnyúlhatott rajtuk az ember.

Ezeken, akik tízezrével nyüzsögtek alatta, a Washington-emlékművet körülvevő tágas térségeken, persze nem dughatta át a kezét. És nem nyúlhatott át az elnök testén sem. Ellenben nyújthatta a kezét, megérinthette, kezet foghatott vele.

Edwards keserű gúnnyal gondolt a kézzelfoghatóság e haszontalan fényűzésére, és azt kívánta, bár volna vagy száz mérfölddel távolabb innen, valamely félreeső pusztaság felett, s ne kellene itt lesnie holmi rendbontás jeleire. Nincs itt rá semmi szükség, legföljebb annyi, hogy a jelenléte még értékesebbé teszi az elnök "megfoghatóságát" .

Edwards nem tartozott az elnök - Hugo Allen Winkler, a sorban az ötvenhetedik - csodálói közé.

Az ó szemében Winkler elnök léha alak volt, amolyan szavazathalmozó bűvész, tele ígéretekkel. Hivatalba lépése első hónapjai szép reményekkel kecsegtettek, de utána jött a csalódás. Félő volt, hogy a Világszövetség már jóval azelőtt felbomlik, mielőtt teljesítené a feladatát, és Winkler ez ellen nem tehetett semmit. Most pedig erős, nem pedig szívélyes kézre, kemény, nem pedig nyájas hangra volt szükség.

És most itt volt, egyik kezet rázta meg a másik után. A Szolgálat emberei - maga Edwards is, és még akik odaföntről tartották szemmel -, ha kényszerrel is, de teremtettek körülötte egy kis szabad teret.

Nyilvánvaló volt, hogy az elnök indul az újraválasztásért, noha látszott, hogy vereséget szenved. Ez csak rontaná a helyzetet, mivel az ellenzék pártja már elszánta magát a Szövetség megsemmisítésére.

Edwards felsóhajtott. Nyomorúságos négy - vagy akár negyven - évnek néznének elébe... De ő nem tehet mást, itt szálldos a levegőben, készen arra, hogy bármelyik pillanatban lézertelefon-összeköttetésbe lépjen a Szolgálat minden egyes földi ügynökével, ha a legcsekélyebb...

De még annyit se látott. Nyoma sem volt semmiféle zavarnak. Mindössze egy alig észrevehető kis fehér porpamacs, másodpercnyi csillogás a napsütésben, de mire feleszmélt volna rá, már el is tűnt.

Hová lett az elnök? Attól a kis portól elveszítette szem elől. Jobban megnézte a helyet, ahol utoljára látta. Nem mehetett onnan messzire.

Ekkor vette észre a feltámadó zavart. Előbb mintha csak a Szolgálat ügynökei veszítették volna el a fejüket, s kezdtek föl-alá futkosni, azután, mintha ragályos kór terjedne, előbb a közelben lévők, majd a távolabb állók is átvették ezt az érthetetlen viselkedést. A lárma viharossá dagadt.

Edwardsnak nem is kellett értenie pontosan, hogy mit üvölt a tömeg. Mintha a sokaság izgatott lármája elég lett volna, hogy megértse, mi történt. Winkler elnök eltűnt! Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban pedig egy maroknyi, semmivé váló por lett belőle.

Edwards a gyötrelmes várakozás alatt - mely bódult örökkévalóságnak tetszett - visszatartotta a lélegzetét, majd bekövetkezett a helyzet felismerése, s a csőcselék nekivadultan, hatalmas ricsaj közepette menekülni kezdett.

Ekkor zengő hang nyomta el a tömeg lármáját, s lassan csend lett. Olyan volt, mintha mégiscsak holovíziós programot nézne, és valaki lehalkítaná, majd teljesen levenné a hangot.

Úristen, gondolta Edwards, ez az elnök.

Ezt a hangot nem lehetett eltéveszteni. Winkler ott állt az őröktől körülvett emelvényen, ahonnan a háromszázadik évfordulós beszédét szándékozott elmondani, és ahonnan tíz perccel ezelőtt lépett le, hogy kezet szorítson néhány emberrel a tömegből.

Hogy jutott vissza oda?

Edwards figyelmesen hallgatta...

- Nem történt velem semmi, amerikai barátaim. Az imént mindössze egy mechanikus szerkezet felbomlását láttátok. Nem az elnökötök volt, ne engedjük hát, hogy egy tönkrement gép elrontson egy olyan boldog ünnepnapot, amilyet még nem látott a világ... Figyeljetek rám, amerikai barátaim...

És ezután következett a tűcentenáriumi beszéd, a legnagyobb, amit Winkler valaha tartott, vagy amit Edwards életében hallott. Arra eszmélt föl, hogy lelkes odahallgatásában teljesen megfeledkezett felügyelői munkájáról.

Winkler remekül csinálta! Megértette, milyen fontos szerepe van a Szövetségnek, és életben akarta tartani.

De közben énje egy másik része nagyon is emlékezett arra a szűnni nem akaró szóbeszédre, miszerint a robotika tudománya már olyan szintre jutott, hogy elkészítették az elnök pontos mását, azt a robotot, amely el tudja látni az elnök szerepét az ünnepségeken, kezet tud rázni a tömeggel, nem unja magát, nem fárad el - és nem lehet megölni.

2078. október 13.

Edwards fölnézett a derékmagasságú robot közeledtére.

- Janek úr várja önt - közölte a szerkezet mézédes hangon. Edwards fölállt; úgy érezte, valósággal fölébe tornyosul a törpe géplakájnak. Bezzeg nem érezte magát fiatalnak; az elmúlt két évben megsokasodtak a ráncok az arcán, s ezt tudta maga is.

Követte vezetőjét egy meglepően kicsi szobába, ahol egy meglepően kicsi íróasztal mögött egy pocakos s ehhez cseppet sem illően fiatalos külsejű férfi, Francis Janek ült.

Mosolyogva, barátságos tekintettel állt föl, hogy kezet fogjon vele.

- Edwards úr...

- Örülök a megtisztelő alkalomnak, uram... - motyogta Edwards.

Még sohasem találkozott Janekkal, de hát az elnök személyi titkárának lenni bizalmi állás, és nem jár nagy hírveréssel.

- Foglaljon helyet - mondta Janek, majd megismételte: Foglaljon helyet. Parancsol egy szójarudat?

Edwards udvarias mosollyal nemet intett és leült. Janek láthatóan fitogtatta a fiatalságát. Zsabós inge szét volt nyitva, és kilátszott alóla halvány, de félreérthetetlenül lila színárnyalatú mellszőrzete.

- Tudom, hogy már hetek óta szeretne találkozni velem. Bocsásson meg, amiért megvárakoztattam. Remélem, megérti, hogy nem teljesen magam rendelkezem az időmmel. Mindenesetre most itt vagyunk... Egyébként kikértem a Szolgálat vezetőjének a véleményét, és ő nagyon nagyra értékelte önt. Sajnálja, hogy lemondott.

- Jobbnak láttam a magam szakállára folytatni a nyomozást és nem a Szolgálatot háborgatni vele - felelte Edwards lesütött szemmel.

Janek arcán mosoly villant.

- A tevékenysége, bár igen tapintatosan végzi, nem maradt észrevétlen. A Főnök szerint ön a háromszáz éves évfordulón történt eseménnyel kapcsolatban nyomoz, és be kell vallanom, ez bírt rá, hogy amilyen gyorsan csak lehet, találkozzam önnel. Ezért adta föl az állását? Az ügyet lezárták.

- Hogy lehetne ezt az ügyet lezárni, Janek úr? Attól, hogy eseménynek nevezi, még gyilkossági kísérlet marad.

- A szemantika területére tévedtünk: Miért használ zavarba ejtő kifejezést?

- Csak mert úgy látszik, hogy egy zavarba ejtő igazság van mögötte. Mindenesetre kimondhatjuk, hogy valaki megpróbálta megölni az elnököt.

- Ha így van is, a terve nem sikerült - tárta szét a karját Janek. - Egy mechanikus szerkezetet pusztított el. Ennyi történt, nem több. Tulajdonképpen, ha helyesen nézzük a dolgot, az incidens - vagy nevezze, aminek akarja - nagyon nagy jótett a nemzetnek és a világnak. Mindannyian tudjuk, hogy az elnököt is és a nemzetet is megrázta az incidens. Az elnökkel együtt mindannyian ráeszméltünk, mit jelentene, ha visszatérne az elmúlt évszázadra jellemző erőszak, és ez nagy fordulatot hozott az életünkben.

- Ezt nem tagadhatom.

- Persze, hogy nem. Még az elnök ellenségei is elismerik, hogy az elmúlt két esztendő komoly teljesítményeket hozott. A Szövetség ma sokkal erősebb, mint bárki is álmodhatta volna azon a tricentenáriumi ünnepnapon. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy elejét vettük a világméretű gazdasági összeomlásnak.

- Igen, az elnök más ember lett - jegyezte meg Edwards óvatosan. ~ Mindenki mondja.

- Mindig is nagy ember volt - jelentette ki Janek. - Az incidens óta azonban erejét megfeszítve összpontosít a nagy feladatokra.

- Ami korábban nem volt rá jellemző?

- Talán nem ennyire intenzíven... Valójában az elnök - s vele együtt mindenki - szeretné elfelejteni az incidenst. Azzal, hogy fogadtam, az volt a fő célom, Edwards úr, hogy ezt félreérthetetlenül tudassam önnel. Nem élünk a huszadik században, és nem vethetjük börtönbe, mert a személye terhes a számunkra, de más módon sem gátolhatjuk a mozgásában, azt ózonban a Világ Charta sem tilthatja meg, hogy megpróbáljuk meggyőzni. Ért engem?

- Értem, de nem értek önnel egyet. Elfelejthetjük-e az incidenst, amikor a felelős személyt még csak le sem tartóztatták?

- Talán ez is jól van így, uram. Sokkal jobb, ha valami, nos, ha valami tébolyodott személy elmenekül, mint ha aránytalanul felfújjuk az ügyet, s úgy teszünk, mintha a huszadik század visszatérésétől kellene félnünk.

- A történet hivatalos változata úgy szól, hogy a robot magától robbant fel, ami lehetetlenség, és érdemtelenül sújtja a robotipart.

- A robot szót én itt nem használnám, Edwards úr. Mechanikus eszköz. Senki sem állította, hogy a robotok per se veszélyesek, a hétköznapi, fémből készültek pedig semmi esetre sem azok. Itt egyedül a bonyolult, látszólag hús-vér, emberszerű robotokról, az úgynevezett androidokról van szó. Ezek valójában annyira bonyolultak, hogy miattam akár fel is robbanhatnának; nem vagyok a téma szakavatott ismerője. A robotipar pedig rendbe fog jönni.

- A kormányban láthatóan senki nem törődik vele, hogy végére járunk-e az ügynek vagy sem - mondta makacsul Edwards.

- Már elmondtam, hogy csak jó következmények származtak belőle. Miért kavarnánk fel az iszapot, ha fölötte úszta a víz?

- És ha porlasztót használtak?

Janek keze, amely addig a szójarudakkal teli dobozt forgatta lassan az asztalán, egy pillanatra megállt, majd tovább folytatta ütemes mozgását.

- Mi az? - kérdezte fesztelenül.

- Janek úr - válaszolta Edwards idegesen -, azt hiszem, tudja, mire gondolok. Mint a Szolgálat tagja...

- Amelynek ma már természetesen nem tartozik a kötelékébe.

- A Szolgálat tagjaként azonban akaratlanul is hallottam olyasmiket, amik talán nem mindig az én fülemnek voltak szánva. Hallottam egy új fegyverről, és amit azon a tricentenáriumi ünnepségen láttam, ahhoz épp az a fegyver kellett. Az a tárgy, amelyről mindenki azt hitte, hogy maga az elnök, eltűnt egy finom szemcséjű porfelhőben. Olyan volt az egész, mintha a tárgy minden egyes atomja kiszabadult volna a többi atomhoz fűző kötelékéből, s ettől a tárgy különálló atomok felhőjévé változott. Ezek persze újra egyesülni kezdtek, de túl gyorsan eloszlottak, s ezért nem lett belőlük más, mint egy megcsillanó, majd eltűnő porfelhő.

- Micsoda tudományos-fantasztikus fejtegetés!

- Én persze nem értem a dolog mögött rejlő tudományos magyarázatot, Janek úr, de annyit tudok, hogy tekintélyes mennyiségű energia kell egy ilyen kötés felbontásához. Ezt az energiát a környezetből kell elvonni. Akiket megtaláltam s szóra bírtam az eszköz közelében tartózkodók közül, egybehangzóan állítják, hogy az esemény időpontjában hideghullám söpört végig rajtuk.

Janek félretolta a szójarudakkal teli dobozt.

- Ha csak a vita kedvéért is, de tegyük fel, hogy létezik olyasmi, hogy porlasztó.

- Ezen nem szükséges vitatkoznunk. Létezik.

- Nem vitatkozom. Én nem tudók ilyenről, az én hivatalomban nem is kell tudnom olyan bizalmas természetű dolgokról, mint amilyenek az új fegyverek. De ha létezik porlasztó, méghozzá titkos fegyverként létezik, annak amerikai monopóliumnak kell lennie, melyről a Szövetség többi tagja nem tudhat. Akkor az csak valami olyasmi lehet, amiről mi ketten nem társaloghatnánk. Veszedelmesebb hadifegyvernek kellene lennie, mint az atombomba, méghozzá pontosan azért, mert - ha önnek igaza van -, a találat pillanatában nem tesz mást, mint szétmállaszt, s egyidejűleg lehűti a közvetlen környezetet. Nincs robbanás, nincs tűz, nincs halálos sugárzás. E lehangoló mellékhatások hiányában nem lesz, ami elrettentsen a használatától, holott elképzelhető, hogy olyan méretben is elkészíthető, amellyel magát a bolygót is el lehet pusztítani.

- Minden szavával egyetértek - közölte Edwards.

- Akkor azt is belátja, hogy ha nem létezik porlasztó, akkor butaság mint létezőről beszélni róla, ha pedig van, akkor bűn beszélnünk róla.

- Nem is tettem ilyet, csak most és itt, önnel, mert szeretném meggyőzni a helyzet komolyságáról. Ha ilyet használtak, akkor például a kormányt ne érdekelje, hogyan fordulhatott ez elő? S vajon nem rendelkezik-e a fegyverrel a Szövetség egy másik tagja is?

- Azt hiszem - ingatta a fejét Janek -, rábízhatjuk a kormány megfelelő szerveire, hogy fontolóra vegyék a dolgot. Önnek nem kellene emiatt aggódnia.

- Biztosíthat engem afelől, hogy egyedül az Egyesült Államok kormánya rendelkezik ilyen fegyverrel? - kérdezte Edwards, aki már a határán volt, hogy elveszítse a türelmét.

- Nem tehetem, mert én ilyen fegyverről nem tudok, de nem is kell tudnom. Önnek sem kellene beszélnie nekem róla. Még ha nincs is, a létezéséről szóló híresztelések is károsak lehetnek.

- De mivel már megmondtam önnek és a kár is megtörtént, kérem, hallgasson végig. Adja meg a lehetőséget, hogy meggyőzzem, nem más, mint ön tartja a kezében egy szörnyű helyzet kulcsát, melyet talán csak én látok.

- Csak maga lát? Egyedül nálam van a kulcs?

- Úgy hangzik, mint valami paranoia? Hadd magyarázzam meg, és aztán ítélje meg ön.

- Adok még önnek egy kis időt, uram, de amit mondtam, továbbra is érvényes. Ezzel a nyomozással, ami a hobbijává nőtt, fel kell hagynia. Ez rettenetesen veszélyes.

- Az lenne veszélyes, ha felhagynék vele: Hát nem érti? Ha a porlasztó létezik, és ha a monopóliumával az Egyesült Államok rendelkezik, ebből az következik, hogy csak nagyon korlátozott számú csoport juthat hozzá. Mint a Szolgálat egykori tagja, tudom, mi szokott lenni a gyakorlat, és megmondhatom önnek, hogy a világon egyetlen ember tulajdoníthat el egy porlasztót a legszigorúbb titokként őrzött arzenálunkból, és ez az ember az elnök... Csak az Egyesült Államok elnöke adhatott utasítást erre a gyilkossági kísérletre, Janek úr.

Egy pillanatig egymásra bámultak, azután Janek megérintett az asztalán egy kapcsolót.

- További óvintézkedés - mondta. - Mostantól semmi módon nem hallgathatnak le bennünket. Edwards úr, van róla fogalma, milyen veszélyes, amit mondott? Milyen veszélyes önre nézve? Ne becsülje túl a Világ Charta erejét. Egy kormánynak joga van rá, hogy a stabilitása védelmére ésszerű intézkedéseket tegyen.

- Én úgy közeledem önhöz, Janek úr - felelte Edwards -, mint olyan emberhez, akit lojális amerikai polgárnak tartok. Azért jöttem, hogy beszámoljak egy szörnyű bűntettről, amely minden amerikait és az egész Szövetséget érinti. Egy olyan helyzetet teremtő bűntettről, amelyet talán csak ön tud megoldani. Miért válaszol fenyegetésekkel?

- Már másodszor próbálja úgy feltüntetni a dolgokat, mintha én volnék a világ potenciális megmentője - jegyezte meg Janek. - Nem tudom elképzelni magam ebben a szerepben. Remélem, megérti, hogy nincs különösebb hatalmam. - Ön az elnök titkára.

- Ez korántsem jelenti azt, hogy különleges bejárásom van hozzá, vagy hogy valami benső, bizalmas kapcsolatban vagyok vele. Olykor az az érzésem, Edwards úr, hogy mások nem tartanak többre holmi lakájnál, és megesik, hogy fájdalom, magam is egyetértek velük.

- Ön mégis rendszeresen, kötetlen formában találkozik vele...

- Ahhoz épp elégszer - vágott a szavába Janek türelmetlenül =, hogy biztosíthassam, az elnök nem adna rá utasítást, hogy a háromszáz éves évfordulón megsemmisítsék azt a mechanikus eszközt.

- Önnek tehát az a véleménye, hogy ez lehetetlen?

- Ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy nem tenné. De miért is kellene? Miért akarna az elnök megsemmisíteni egy hozzá mindenben hasonló androidot, amely elnöksége három esztendeje alatt értékes társa volt? És ha valami okból meg akarná is tenni, miért választana rá egy ilyen hihetetlenül nagy nyilvánosságot - épp a háromszázadik évi ünnepséget -, megkockáztatva a közfelháborodás kitörését, amiért képes volt kitenni az embereket annak, hogy egy mechanikus eszközzel fogjanak kezet: Nem beszélve a diplomáciai visszhangról! Akkor már egyszerűbb lett volna, ha megparancsolja; hogy titokban szereljék szét. Arról csak a kormány néhány igen magas rangú tagja tudott volna, senki más.

- De ugye az eseménynek nem volt semmi nemkívánatos következménye az elnökre nézve?

- Vissza kellett fognia az ünnepségeket. Már nem annyira hozzáférhető, mint régebben volt.

- Mint régebben a robot volt.

- No igen - feszengett Janek -; azt hiszem, ez a helyes megfogalmazás.

- És ami azt illeti - folytatta Edwards -, az elnököt újraválasztották; és a népszerűsége még azután sem csökkent, hogy a megsemmisítés ténye köztudottá vált. A nyilvános megsemmisítéssel szembeni érv nem olyan hatásos, mint azt ön feltünteti.

- Csakhogy az újraválasztás az incidens ellenére történt meg. Annak köszönhető, hogy az elnök pillanatok alatt magához tért, előrelépett, és elmondta azt a beszédet, melyről önnek is el kell ismernie, hogy Amerika történetének egyik legnagyobb hatású beszéde volt. Teljesen meglepő szereplés volt, ezt is el kell ismernie.

- Gyönyörűen megrendezett dráma volt. Az ember azt gondolná, hogy az elnök előre kiszámította a hatást.

Janek hátradőlt a székében.

- Ha jól értem, Edwards, ön valami bonyolult, regénybe illő cselszövésre céloz. Azt akarja mondani, hogy az elnök pusztíttatta el az eszközt, ott, ahol éppen volt, történetesen az ünneplő sokaság kellős közepén, a világ szeme láttára, csak azért, hogy a gyors cselekvésével kivívott csodálat révén megszerezze magának az elsőséget? Azt akarja mondani, az egészet azért rendezte meg, hogy önmagát úgy tüntesse fel, mint aki a rendkívül drámai helyzetekben váratlan eréllyel képes fellépni, és így a vesztésre álló választási hadjáratot győzelmessé tudja változtatni?... Edwards úr, ön sok tündérmesét olvashatott.

- Ha ezeket akarnám mondani, valóban mesét mondanék, de nem erről van szó - vette át a szót Edwards. - Sohasem állítottam, hogy az elnök adott utasítást a robot megölésére. Csak megkérdeztem: lehetségesnek tartja-e, és ön határozottan azt felelte; hogy nem. Örülök, hogy ezt mondta, mert egyetértek önnel.

- Akkor mire jó ez az egész? Kezdek arra gondolni, hogy csak az időmet vesztegeti.

- Csak még egy pillanatig várjon. Föltette-e valaha magának azt a kérdést, hogy miért nem lézerfegyvert használtak erőtér-hatástalanítóval - kőtörő kalapáccsal, az ég szerelmére?! Miért kellett vállalni azt a lehetetlenséget, hogy a legerősebb biztonsági intézkedésekkel óvott fegyverrel végezzenek el valamit, amihez nem is kellett volna ilyen fegyver? Nem beszélve a megszerzés nehézségeiről. Egyáltalán miért kellett megkockáztatni, hogy a világ tudomást szerezzen a porlasztó létezéséről?

- Ez az egész história a porlasztóról csak az ön elmélete... - A robot a szemem láttára vált semmivé. Figyeltem. Ebben a vonatkozásban nem támaszkodom másodkézből származó bizonyítékokra. Nem számít; minek nevezi a fegyvert, bármilyen nevet ad is neki, elég hatásos volt, hogy atomjaira szedje a robotot, s ezeket az atomokat visszahozhatatlanul szétszórja a levegőbe. Miért volt erre szükség? Óriási túlzás egy egyszerű gyilkosságnál.

- Nem tudom, mi volt az elkövető fejében.

- Nem? Pedig számomra csak egyetlen ok tűnik logikusnak arra, hogy valakit szétporlasszanak, amikor sokkal egyszerűbben is elpusztíthatták volna. A szétporlasztást követően a tárgynak nyoma sem marad. Nem marad semmi, ami jelezné, mi volt ott, robot-e vagy valami más.

- De hát az nem kérdés, hogy mi volt ott - vetette ellen Janek.

- Nem? Én azt mondtam, csak az elnök intézhette el, hogy hozzájuthassanak egy porlasztóhoz, és használhassák azt. Mármost, tekintetbe véve a hasonmás robot meglétét, vajon melyik elnök intézkedett?

- Azt hiszem, tovább nem folytathatjuk ezt a beszélgetést fortyant fel Janek. - Maga megőrült.

- Gondolja végig - makacskodott Edwards. - Az isten szerelmére, gondolja végig! Az elnök nem pusztította el a robotot. Az idevágó érvei meggyőzőek. Ezzel szemben az történt, hogy a robot ölte meg az elnököt. Winkler elnököt 2076. július 4-én a tömegben meggyilkolták. Az ünnepi beszédet már Winkler elnök hasonmása, egy robot mondta el, ő indult az újraválasztáson, ahol meg is választották, és azóta is ő az Egyesült Államok elnöke!

- Őrültség!

- Azért jöttem önhöz, mert ön tudja bizonyítani - és persze helyrehozni is.

- Ez egyszerűen nem igaz. Az elnök... nos; ő az elnök. Janek úgy tett, mintha fel akarna állni, s ezzel véget vetni a látogatásnak.

- Még ön is mondta, hogy megváltozott - mondta gyorsan, a másikat szinte unszolva Edwards. - Az az ünnepi beszéd meghaladta az öreg Winkler képességeit. Hát nem volt még ön is meglepve az elmúlt kétévi teljesítményein? Mondja meg őszintén: az első terminus Winklere képes lett volna minderre?

- Igen, képes lett volna, mert a második terminus elnöke, ugyanaz, mint az első terminus elnöke.

- Tagadja, hogy megváltozott? Gondolja végig, azután döntse el, és én elfogadom a döntését.

- Egyszerűen felnőtt a feladathoz. Előfordult már ilyesmi az amerikai történelemben.

De Janek visszazökkent az ülésbe. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

- Nem iszik - mondta Edwards. - Sohasem ivott... nagyon sokat.

- Már nem is nőzik. Tagadja, hogy régebben szokása volt? - Az elnök is csak férfi. Az elmúlt két évben azonban úgy érezte, a Szövetség ügyeinek kell szentelnie magát.

- Jó irányú változás, elismerem, de változás - jegyezte meg Edwards. - Na persze, ha volna nője, nem lehetne tovább színlelni, igaz?

- Nagy kár, hogy nincs felesége - mondta Janek. Érezhető elfogódottsággal ejtette ki a régies szót. - Ha volna, fel sem vetődhetne az egész ügy.

- De két gyereke mégiscsak van. Nem hinném, hogy a háromszáz éves jubileumi ünnepség óta jártak akár egyszer is a Fehér Házban.

- Miért kellett volna járniuk? Már felnőttek, a maguk életét élik.

- Hívták őket? Érdeklődik egyáltalán irántuk az elnök? Akarja látni őket? Ön a személyi titkára; ön tudna róla. Kaptak meghívást?

- Csak az idejét pazarolja - mondta Janek. - Robot nem ölhet embert. Tudja, hogy ez az első robottörvény lényege. - Tudom. De senki sem állítja, hogy a robot Winkler közvetlenül ölte meg az ember-Winklert. Amikor az ember-Winkler a tömegben volt, a robot Winkler az emelvényen állt, és kétlem, hogy olyan messziről úgy lehetett volna célozni a porlasztóval, hogy az ne tett volna kárt a közvetlen környezetében is. Lehetséges, de hihetőbb az, hogy a robot-Winklernek bűntársa volt egy orvlövész, ha helyesen alkalmazom a huszadik századi zsargont.

Janek összehúzta a szemöldökét. Kövérkés arca ráncot vetett, és bosszús kifejezés jelent meg rajta.

- Tudja, az őrület bizonyára ragályos - mondta. - Kezdem fontolóra venni azt az elmebeteg fantáziálást, amivel ideállított. Szerencsére az érvelése nem helytálló, mert tulajdonképpen miért kellett volna az ember-Winklert a étagy nyilvánosság előtt megölni? Minden érv, ami a robot szemtanúk előtt való elpusztítása ellen szólt, érvényes a valódi elnök meggyilkolására is. Nem látja, hogy ez érvénytelenné teszi az egész elméletét?

- Nem teszi... - kezdte Edwards, de Janek a szavába vágott:

- De igen. Néhány tisztviselőn kívül senki sem tudta, hogy egyáltalán van ilyen mechanikus eszköz. Ha Winkler elnököt titokban teszik el láb alól, s úgy is szabadulnak meg a holttestétől, a robot minden további nélkül a helyébe állhatott volna, föl sem keltve senki gyanúját - még az önét sem.

- Mindig van néhány tisztviselő, aki tud a dolgokról, Janek úr, a gyilkosságoknak így szaporodniuk kell. Nézze - hajolt előre Edwards lendületesen -, rendes körülmények között nem járhatott volna semmi veszéllyel az, ha az embert összekeverik a géppel. Úgy képzelem, hogy a robotot nem használták folyamatosán, csak különleges alkalmakkor vették elő; mindig vannak kulcshelyzetben lévő személyek, talán nem is kevesen, akik tudják, az adott pillanatban hol van és mit csinál az elnök. Ha így van, akkor a gyilkosságot olyankor kellett elkövetni, amikor ezek a tisztviselők valójában a robotot hitték elnöknek.

- Nem tudom követni.

- Figyeljen! A robotnak az volt az egyik feladata, hogy kezet fogjon a tömeggel, hogy megérinthető legyen. Épp amikor ez történt, a beavatott tisztviselők pontosam tudták, hogy az, aki kezet fog az emberekkel, valójában a robot.

- Úgy van. Most értelmesen beszél. Az a robot volt.

- Csakhogy aznap a háromszáz éves jubileumi ünnepség volt, és Winkler elnök nem tudott ellenállni a csábításnak. Feltételezem, hogy az elnök nem lett volna emberi lény - különösen egy ilyen Winkler-féle népszerűséget és tapsokat vadászó elnök -, ha egy ekkora jelentőségű napon lemond a tömeg hízelgéséről, és átengedi azt egy gépnek. Elképzelhető tehát, hogy aznap az elnök utasította a robotot: maradjon fönt az emelvényen, míg ő fogadta a kézfogásokat és az üdvözléseket.

- Titokban?

- Természetesen. Ha az elnök bárkinek is szól, legyen az a Szolgálat embere vagy valamelyik szárnysegédje, vagy akár ön, megengedik, hogy megcsinálja? A gyilkosság lehetőségére vonatkozó hivatalos állásfoglalás a huszadik század végének eseményei óta gyakorlatilag olyan, mint valami betegség. Így egy nyilvánvalóan eszes robot felbátorításával...

- Azért gondolja eszesnek a robotot, mert feltételezi, hogy jelenleg elnökként tevékenykedik. Ez rövidzárlatos gondolkodásra vall. Ha nem elnök, nincs ok azt gondolni, hogy eszes, vagy hogy képes volt kiagyalni ezt a tervet. Különben is miféle indítéka lehet egy robotnak arra, hogy kiterveljen egy gyilkosságot? Még ha nem ölte is meg saját kezűleg az elnököt, az első törvény az emberi élet közvetett kioltását is tiltja: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. "

- Az első törvény nem abszolút érvényű. Mi van akkor, ha egy ember bántalmat szenved, de ezáltal két másik vagy három másik vagy hárommilliárd másik életben marad? A robot végig is gondolhatta, hogy a Szövetség megmentése elsőbbséget élvez egyetlen élet megmentésével szemben. Nem közönséges robotról volt szó, ne felejtse el! Arra tervezték, hogy megtévesztően utánozza az elnök tulajdonságait. Tegyük fel, hogy megvoltak benne Winkler értelmi képességei, a hiányosságai nélkül, és tegyük fel, hogy tudta, az elnök nem, de ő megmentheti a Szövetséget.

- Maga okoskodhat így, de honnan tudja, hogy ugyanerre egy mechanikus eszköz is képes lenne?

- Csak így lehet megmagyarázni azt, ami történt. - Szerintem ez egy őrült képzelgés.

- Akkor mondja meg nekem, miért kellett az elpusztított tárgyat szétszórni atomjaira - kérdezte Edwards. - Azért, mert csak így lehetett eltitkolni, hogy az illető ember volt, nem pedig robot. Mondjon más magyarázatot.

- Ezt nem fogadom el - mondta elvörösödve Janek.

- Pedig ön be tudná bizonyítani vagy cáfolni az egészet. Ezért jöttem önhöz, éppen önhöz.

- Hogyan bizonyíthatnám be? Vagy hogyan cáfolhatnám meg?

- Senki sem látja az elnököt olyan védtelen pillanataiban, amilyenekben ön. A családja hiányában az ön társaságában viselkedik a legfesztelenebbül. Figyelje!

- Figyelem. És mondhatom önnek, hogy nem...

- Nem úgy figyeli, hisz eddig nem gondolt semmi rosszra. Az apró jelek semmit sem mondtak önnek. Mostantól abban a tudatban figyelje, hogy lehet akár robot is. Akkor majd meglátja.

- Szét is szerelhetem, és megvizsgálhatom ultrahangos detektorral - jegyezte meg gúnyosan Janek. - Még egy androidnak is platinából és irídiumból van az agya.

- Nincs szükség ilyen durva beavatkozásra. Csak figyelje, és majd meglátja: oly mértékben nem ugyanaz az ember, aki volt, hogy nem is lehet ember.

Janek a falon függő óranaptárra pillantott.

- Már több mint egy órája beszélgetünk - mondta.

- Ne haragudjon, amiért oly sok idejét igénybe vettem, de remélem, belátja, hogy fontos volt.

- Fontos? - kérdezte vissza Janek, majd fölnézett, s arcának csüggedt kifejezése hirtelen valamelyest reménykedővé változott. - De valóban fontos-e? Úgy értem, ténylegesen.

- Már hogyne volna fontos? Ne lenne fontos, hogy robot-e az Egyesült Államok elnöke?

- Nem, nem erre gondoltam. Felejtse el, hogy mi lehet Winkler elnök. Gondolkozzék el a következő dolgon. Valaki, aki az Egyesült Államok elnökeként szolgál, megmentette a Szövetséget; egyben tartotta, és jelenleg a béke és az építő jellegű kompromisszumok szem előtt tartásával irányítja a testületet. Egyetért ezzel?

- Természetesen mindezt elismerem - válaszolta Edwards. - De mi történik, ha a példa irányadóvá válik? Ha most nagyon jó okunk van rá, hogy robot üljön a Fehér Házban, oda vezethet, hogy esetleg húsz év múlva nagyon kétes okokból ül majd robot ugyanott, később meg még ok sem kell hozzá, mert az egész olyan magától értetődő lesz. Nem látja be, hogy az első bizonytalan hangra el kell hallgattatni annak a kürtnek a szavát, amely talán az emberiség végét jelentheti? Janek vállat vont.

- És mi van akkor, ha rájövök, hogy valóban robot? Kürtöljük világgá? Tudja, hogyan fog hatni ez a Szövetségre? Tudja, hogyan fogja ez befolyásolni a világ pénzügyi struktúráját? Tudja...

- Tudom. Ezért kértem öntől magánkihallgatást, ahelyett, hogy nyilvánosságra hoztam volna az ügyet. Az ön dolga, hogy járjon a végére, és döntésre jusson. Továbbá az ön dolga, miután megállapította, hogy a feltételezett elnök robot - és megteszi, ebben biztos vagyok -, vegye rá a lemondásra.

- És akkor majd engem ölet meg - épp ön magyarázta el, hogyan reagál az első robottörvényre -, mert veszélyeztetem a tervét, amellyel meg akarja oldani a huszonegyedik század legnagyobb, világméretű válságát.

- Korábban a robot titokban cselekedett, és senki sem próbálta megcáfolni az érveit - rázta meg a fejét Edwards. - Ön képes lesz rá, hogy a saját érveivel az első törvény legszigorúbb értelmezésére bírja őt rá. Ha kell, kérhetünk segítséget az Amerikai Robot és Gépember Rt. valamelyik tisztviselőjétől, hiszen ők szerkesztették meg a robotot. És mihelyt lemondott, nyomban a helyére lép az alelnök. Ha a robot Winkler jó irányba vitte el a világot, akkor nincs baj; az alelnöknek csak az lesz a dolga, hogy tartsa ezt az irányt. Rokonszenves, tisztességes nő az alelnök. Az a lényeg, hogy bennünket nem vezethet robot, sem ma, sem a jövőben.

- És ha az elnök ember?

- Ezt állapítsa meg ön. Ön majd tudni fogja.

- Én nem bízom ennyire magamban - felelte Janek. - És mi van akkor, ha nem tudok dönteni? Ha nem vergődöm vele zöld ágra? Ha nem lesz hozzá bátorságom? Mik a tervei?

- Nem tudom - mondta fáradtan Edwards. - Elmehetek az Amerikai Robothoz. De nem hiszem, hogy erre sor kerül. Nagyon bízom benne, hogy most rázúdítván önre a gondomat, addig nem fog nyugodni, amíg el nem rendezi az ügyet. Ön szívesen venné, ha egy robot utasításait kellene teljesítenie?

Fölállt, és Janek hagyta; hadd menjen. Nem fogtak kezet.

Janek mélyen magába roskadva ült ott az egyre sűrűsödő alkonyatban.

Egy robot!

Besétált ez az ember, és a lehető legnormálisabb módon megvitatták, hogy az Egyesült Államok elnöke egy robot. Úgy illett volna, hogy könnyedén megcáfolja az érveit. De most, hogy Janek minden lehetséges ellenérvet végiggondolt, úgy találta, egy sem ér semmit.

Robot az elnöki székben! Edwards teljesen biztos volt benne, és nem is bizonytalanodott el a meggyőződésében. És ha Janek továbbra is állítani fogja, hogy az elnök ember, Edwards elmegy az Amerikai Robothoz. Ő aztán nem fog megnyugodni.

Janek összeráncolt homlokkal gondolta végig a háromszáz éves jubileumi ünnepség óta eltelt huszonhét hónap eseményeit, és hogy a lehetőségekhez képest milyen jól ment minden. És most?

Mélyen elmerült borús gondolataiban.

Még most is megvolt a porlasztója, de nyilván nem lesz rá szükség, hogy emberi lény ellen vesse be... Elég lesz egy hangtalan ütés a lézerrel valami elhagyatott helyen.

Az előző munkába elég nehezen tudta belevonni a robotot, erről a mostani esetről már nem is kell tudnia.

Csak mi vagyunk itt...

Nos, nem a mi hibánk volt. Nem is tudtunk arról, hogy valami baj van, míg fel nem hívtam Cliff Andersont, és beszéltem is vele, mikor ott sem volt. Sőt mi több, meg sem tudtam volna, hogy nincs ott, ha be nem sétál, miközben épp vele beszélek. Nem, nem, nem nem...

Úgy látszik, sohasem sikerül ezt érthetően elmondanom. Rögtön elfog az izgalom. - Hadd kezdjem hát a legelején. Bill Billings vagyok; a barátom Cliff Anderson. Én villamosmérnök vagyok, ő matematikus, mindketten a Középnyugati Műegyetemen. Na, most már tudják, kik is vagyunk.

Mióta kibujtunk az egyenruhából, Cliff meg én szüntelenül számítógépekkel foglalkoztunk. Biztosan tudják, mi fán teremnek ezek. Wiener ismertette őket könyvében, a Kibernetikában. Ha a fényképükkel is találkoztak, láthatták, hogy roppant hatalmas jószágok. Egy egész falat elfoglalnak, és nagyon bonyolultak; persze drágák is.

De Cliff meg én kigondoltunk egyet-mást. Na mármost, egy gondolkozógép azért olyan nagy és drága, mert tele van jelfogókkal és elektroncsövekkel, hogy a parányi elektromos áramokat vezérelni lehessen, fel-felvillantani itt meg ott. Hát az egészben ez a sok parányi elektromos áram a lényeg, ezért...

Egyszer azt mondtam Cliffnek: - Miért ne vezérelhetnénk az áramot e nélkül a sok körítés nélkül?

Cliff azt mondta: - Tényleg, miért ne? - és nekiállt a számításoknak.

Hogyan haladtunk, hova jutottunk két év alatt - nem is érdekes. Abból lett a baj, amit utána összeszerkesztettünk. Úgy sikerült, hogy az egész, mondjuk, ilyen magas volt, körülbelül ilyen széles és talán ilyen mély...

Nem, nem. Elfelejtettem, hogy nem láthatnak. Megadom a méreteket. Körülbelül kilencven centi magas volt, egy-nyolcvan széles és hatvan centi mély. Megvan? Két ember kellett ahhoz, hogy megemelje, de mégis hordozható volt, és ez a lényeg. Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy minden műveletet elvégzett, amit az óriásgépek. Lehet, hogy nem olyan gyorsan, de még dolgoztunk rajta.

Nagy dolgokat terveztünk a szerkezetünkkel, a lehető legnagyobbakat. Beépítettük volna hajókba, repülőkbe. Később, ha még kisebbet tudunk csinálni, akár gépkocsikba is.

Ez a gépkocsi-ügy kiváltképp érdekelt bennünket. Képzeljük csak el, hogy ott van a szerelvényfalon egy kis gondolkozógép, foto-elektromos szemmel, rákapcsolva a motorra és az akkumulátorra. Kikeresné a legjobb útvonalat, kikerülné a kocsikat, megállna a piros lámpánál, kiválasztaná a terepre a legalkalmasabb sebességet. Mindenki nyugodtan ülhetne a hátsó ülésen, és nem lenne több gépkocsi-baleset.

Remek volt. Annyi izgalommal, annyi érdelességgel járt mindem új megoldás, hogy még mindig sírni tudnék, ha eszembe jut az a pillanat, amikor felvettem a kagylót, hogy a laborba telefonáljak és mindent tönkretettem vele.

Aznap este Mary Ann-nél voltam. Beszéltem már Mary Annről? Nem. Azt hiszem, még nem.

Mary Ann az a lány volt, aki a menyasszonyom lett volna, ha két ha nem lett volna. Az egyik, hogy: ha akart volna, a másik meg, hogy: ha meg mertem volna kérni a kezét. A haja vörös, és legalább kéttonnányi energia feszül testének ötven kilójában, ami különben gyönyörűen kitölt 165 centit a padlótól számítva. Borzasztóan szerettem volna megkérni a kezét, értsék meg, de valahányszor láttam, hogy közeledik és minden mozdulatával kést forgat a szívemben, egykettőre lehervadtam.

Nem mintha nem volnék jóképű. Azt mondják, egész elfogadható vagyok. A hajam sűrű, a magasságom 182 centi, és még táncolni is tudok. Csak egyszerűen nincs mire nősüljek. Minek részletezzem, mennyit keres egy tanársegéd? Ha az adókat, az árak emelkedését is számoljuk, körülbelül semmit. Persze, ha megkapnánk a szabadalmi oklevelet a gondolkozógépecskénkre, minden megváltozna. De még arra sem mertem megkérni Mary Annt, hogy várjon addig. Talán ha majd minden elintéződik...

Szóval akkor este is csak álltam ott, vágyakozva, mikor Mary Ann bejött a nappaliba. Vaktában kinyújtottam a karom a telefon után.

- Készen vagyok, Bill. Mehetünk - jelentette ki Mary Ann.

- Egy pillanat. Felhívom Cliffet - mondtam.

- Nem érne rá később? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Már két órával ezelőtt fel kellett volna hívnom - magyarázkodtam.

Két percbe került az egész. Felhívtam a labort. Cliff aznap este bent dolgozott, ő vette fel a kagylót. Kérdeztem valamit, aztán ő is mondott valamit, megint én kérdeztem, ő pedig magyarázott. A részletek nem érdekesek, de mint már mondtam, kettőnk közül ő a matematikus. Mikor én megépítem az áramköröket, és látszólag lehetetlen módon kapcsolom össze a dolgokat, ő a jelölésekkel kezd ügyeskedni, és megmondja, valóban lehetetlen-e az a kapcsolási rendszer. Aztán, épp amikor végeztünk, és letettem a kagylót, csöngetett valaki.

Az első percben azt hittem, Mary Annhez jön valaki, és nyársat nyelve figyeltem, hogyan nyit ajtót. Közben, míg figyeltem, lefirkantottam egyet-mást abból, amit Cliff mondott az imént.

Aztán Mary Ann kinyitotta az ajtót, és ki volt az - senki más, mint Cliff Anderson.

Azt mondta: - Gondoltam, hogy itt vagy. (Halló, Mary Ann.) Mondd, miért nem hívtál hatkor? Olyan megbízható vagy, mint az időjárásjelentén. - Cliff alacsony és zömök, és szeret kakaskodni, de én már ismerem, és rá se hederítek.

Azt mondtam: - Mindenféle közbejött, és elfeledkeztem róla. De épp az előbb beszéltem veled, hát nem értem, mi bajod van. - Beszéltél velem? Mikor?

A telefonra akartam mutatni, de a kezem megállt a levegőben. Abban a pillanatban minden a feje tetejére állt. Öt másodperccel a csengetés előtt javában beszéltem a laborral, Cliff fel, és a labor tíz kilométerre fekszik Mary Ann lakásától.

Azt mondtam: - Éppen... éppen most beszéltem veled. Nem értették meg. Cliff csak annyit mondott: - Velem? Most már mind a két kezemmel a telefonra mutattam. - Telefonon. Felhívtam a labort. Ezen a telefonon - Mary Ann is hallotta. Mary Ann, ugye, hogy épp most beszéltem?

- Nem tudom, kivel beszéltél. Na, megyünk már? - mondta Mary Ann. Ő már csak ilyen. A becsület bajnoka.

Leültem. Iparkodtam, hogy világos és érthető legyek. Azt mondtam: - Cliff, a labor számát tárcsáztam, és te vetted fel a kagylót. Megkérdeztem, kész vagy-e már a részletekkel, te azt mondtad, igen, és meg is adtad a számítások eredményét. Itt van, leírtam. Helyes az eredmény, vagy nem? - A kezébe nyomtam a papírt, amelyre a számításokat feljegyeztem.

Cliff megnézte. Azt mondta: - Helyes. De hogy jöttél rá? Csak nem magad számítottad ki?

- Most, mondtam. Te adtad meg a telefonban.

Cliff megrázta a fejét: - Bill, negyed nyolckor jöttem el a laborból. Senki sincs ott.

- Mondom, hogy beszéltem valakivel.

Mary Ann a kesztyűjét babrálta. - El fogunk késni-mondta. Meglobogtattam a kezem, hogy várjon egy pillanatig, és azt mondtam Cliffnek: - Mondd, biztos, hogy...

- Senki sincs ott, hacsak Juniort nem számítjuk. - Juniornak kereszteltük el zsugorított elektromos agyunkat.

Szótlanul bámultunk egymásra. Mary Ann türelmetlenül topogott, mint egy pokolgép robbanás előtt.

Aztán Cliff elnevette magát, és azt mondta: - Eszembe jutott egy karikatúra, nem is tudom, hol láttam. Egy robotgép éppen beleszól a telefonba: "Becsületszavamra, főnök, csak mi vagyunk itt, magas fokú gondolkozógépek."

Nem volt jó tréfa. Azt mondtam: - Gyerünk a laborba. Mary Ann így szólt: - Hé! El fogunk késni a színházból.

- Nézd, Mary Ann, ez nagyon fontos - mondtam. - Egy perc az egész. Gyere velünk, és utána rögtön megyünk a színházba. - Az előadás kezdete után... - mondta, de aztán egy szót sem szólt, mert elkaptam a csuklóját, és már mentünk is.

Ez is mutatja, milyen izgatott voltam. Máskor még álmomban sem mertem volna ide-oda rángatni. Mary Ann ugyanis valódi úrinő. De hát annyi minden kavargott a fejemben. Tulajdonképp arra sem emlékszem, hogy elkaptam a csuklóját, csak úgy gondolom. Mert a következő, amire emlékszem, az, hogy a kocsiban ülök, és Cliff is ott van, és Mary Ann is ott van, és a csuklóját dörgöli, és bizonyos gorillákról morog valamit.

- Megbántottalak, Mary Ann? - kérdeztem.

Azt mondta: - Nem, dehogy. Minden áldott napon kitépetem a karom, csak a hecc kedvéért. - Aztán sípcsonton rúgott.

Mary Ann csak azért szokott így viselkedni, mert vörös a haja. Voltaképpen roppant szelíd a természete, csak meg akarja játszani a vörös hajú tűzgolyót. Persze keresztüllátok rajta, de hagyom, hadd játsszon szegény gyerek.

Húsz perc múlva a laboratóriumban voltunk.

Éjszaka üres az intézet. Üresebb, mint más üres épületek. Arra tervezték, hogy egy csomó hallgató nyüzsögjön a folyosókon, és ha nincsenek ott, természetellenesen kihalt minden. De attól is lehetett az egész, hogy féltem, mit találunk majd a laboratóriumban. Akárhogy volt is, lépéseink idegesítően kongtak, a lift pedig egyenesen koszos volt.

Azt mondtam Mary Ann-nek: - Nem tart sokáig. - De ő felhúzta az orrát, és gyönyörű volt.

Bármit tesz, mindig gyönyörű.

A laboratóriumkulcs Cliffnél volt, és mikor kinyitotta az ajtót, bekukucskáltam a válla fölött. Nem volt odabenn semmi néznivaló. Junior persze ott volt, de ugyanolyan, mint amikor utoljára láttam. Mutatói sem jeleztek semmit, és ezektől eltekintve, az egész gép csak egy nagy doboz meg egy villanyzsinór a konnektorig.

Cliff az egyik, én a másik oldal felől közeledtünk Juniorhoz. Azt hiszem, arra gondoltunk, hogy ha valamilyen hirtelen mozdulatot tesz, megragadjuk. Aztán megálltunk, mert Junior semmit sem csinált. Mary Ann megnézte. Sőt, végighúzta a középső ujját a tetején, aztán megnézte az ujja hegyét, és a hüvelykujjához dörgölte, mintha le akarná fricskázni róla a port.

Azt mondtam: - Mary Ann, ne menj közel hozzá. Maradj a szoba másik végében.

Mire ő: - Ott is éppolyan nagy a piszok.

Mary Ann még sohasem járt a laborban, és persze nem értette meg, hogy a laboratórium nem tévesztendő össze egy csecsemő hálószobájával, értik, ugye, mire gondolok. A portás naponta kétszer bejön, és kiüríti agyszemétkosarat, ez az egész. És mondjuk, egyszer egy héten hoz valami szennyes rongyot, a porból iszapot csinál a kövön, és ide-oda tologatja.

Cliff azt mondta: - A telefon nem ott van, ahol hagytam. Mire én: - Honnan tudod?

- Mert én otthagytam - mutatta. - És most itt van.

Ha igaza volt, a telefon közelebb került Juniorhoz. Nyeltem egyet, és azt mondtam: - Lehet, hogy rosszul emlékszel. - Megpróbáltam nevetni, de nem hangzott valami természetesen, aztán azt mondtam: - Hol a csavarhúzó?

- Mit akarsz vele?

- Egy percre belenézek a gépbe. Csak úgy, heccből.

Mary Ann azt mondta: - Csupa piszok leszel. - Hát felvettem a köpenyem. Bizony, ilyen gondos lány ez a Mary Ann. Munkához láttam a csavarhúzóval. Persze ha Junior már tökéletes lesz, egy darabból álló, hegesztett dobozokban fogjuk gyártani. Még színes műanyagra is gondoltunk, házi használatra. A laboratóriumi modellt azonban csavarok tartották össze, hogy annyiszor szedhessük szét és rakhassuk össze, ahányszor akarjuk.

De a csavarok csak nem mozdultak. Morogtam és szitkozódtam, és azt mondtam: - Valamilyen lángész istenigazából rányomta a húzót, amikor idecsavarta ezeket.

Cliff azt mondta: - Te vagy az egyetlen, aki hozzányúl a masinához.

Meg kell hagyni, igaza volt, de ettől a dolog semmivel sem lett könnyebb. Felálltam, és végighúztam a kezem a homlokomon. Odatartottam Cliffnek a huzót. - Nem akarod megpróbálni?

Megpróbálta, de ő sem ment semmire. Azt mondta: - Furcsa. - Mi a furcsa? - mondtam én.

- Az egyik csavarral vesződtem. Jött is kifelé egypár millimétert, de aztán a húzó lecsúszott róla.

- Mi furcsa van ebben?

Cliff hátralépett, és két ujjal gyengéden letette a csavarhúzót. - Az, hogy láttam, mikor a csavar visszahúzódik, és újra szorosra zárul.

Mary Ann megint fészkelődött. Azt mondta: - Ha olyan nyugtalanok vagytok, miért nem gondoltok a nagy eszetekkel a hegesztőpisztolyra? - Volt egy pisztoly valamelyik padon, meg is mutatta az ujjával.

Nos, rendes körülmények közt éppúgy nem fogtam volna hegesztőpisztolyt Juniorra, mint saját magamra. De most gondoltam valamire, és Cliff is gondolt valamire, és mind a ketten ugyanarra gondoltunk. Junior nem akarta, hogy kinyissák.

Cliff azt mondta: - Mit gondolsz, Bill? És én azt mondtam : - Nem tudom, Cliff.

Mary Ann pedig azt mondta: - Na, siess már, tökfej, az egész előadást elszalasztjuk.

Felvettem hát a pisztolyt, és beállítottam az oxigénpalack manométerét. Olyan volt, mintha a barátom akarnám ledöfni.

De Mary Ann megállított, és azt mondta: - Hogy ezek a férfiak milyen ostobák! Minden csavar laza. Biztos rossz irányba forgattátok a csavarhúzót.

Hát egy csavarhúzót nem nagyon lehet rossz irányba forgatni. Mégsem akartam ellentmondani Mary Ann-nek, ezért így szóltam: - Mary Ann, ne menj közel Juniorhoz. Inkább az ajtóban várj.

De ő azt mondta: - Nézd csak! - És a tenyerében egy csavar volt, Junior borítólapján meg egy lyuk. Kicsavarta a kezével.

Cliff azt mondta - Az isten szerelmére!

Forgott mind a tizenkét csavar. Maguktól forogtak, mint a kis férgek, úgy kúsztak elő a lyukakból, pörögve és pörögve, és aztán kiestek. Összekotortam őket. Már csak egy maradt. Még tartott egy darabig, a gép előlapja rajta csüggött, míg oda nem nyúltam. Akkor az utolsó csavar is kipördült, és az előlap szépen a karomba hullott. Félretettem oldalra.

Cliff azt mondta: - Akarattal tette. Hallotta, hogy pisztolyról beszélünk, és megadta magát. - Cliff arca mindig piros, de most fehér volt.

Én is furcsán éreztem magam. Azt mondtam: - Vajon mit akar titkolni?

- Nem tudom.

Odahajoltunk a gép nyitott belsejéhez, és egy darabig csak bámultunk. Hallottam, hogy Mary Ann megint topog a lábával. A karórámra néztem, és ami igaz, igaz, nem sok időnk volt már. Sőt egyáltalán nem is volt.

Azt mondtam: - Membrán van benne.

Cliff azt mondta: - Hol? - és közelebb hajolt. Megmutattam. - És hangszóró is.

- Nem te raktad bele?

- Persze hogy nem én raktam bele. Talán csak tudom, mit raktam bele. Ha én raktam volna bele, emlékeznék rá.

- Hát akkor hogy került oda?

Guggoltunk és vitatkoztunk. Azt mondtam: - Saját magától, azt hiszem. Lehet, hogy úgy nő benne. Nézd csak.

Megint mutogattam. A dobozban két helyen is volt egy-egy csomó olyan kerti locsolóféle, de fémből. Szorosan fel volt tekercselve. hogy kevés helyet foglaljon. Mindegyik csomó végén öt-hat vékony ízre osztódott a fém, azok is csigaszerűen összetekeredve.

- Azt se raktad bele?

- Azt se én raktam bele. - Mi lehet az egyáltalán?

Pedig tudta, mi az, és én is tudtam, mi az. Juniornak szüksége volt valamire, hogy összeszedje az anyagot az alkatrészeihez: szüksége volt valamire, amit kinyújtson a telefonért. Felkaptam az előlapot, és újra megnéztem. Két kör alakú lemez ki volt vágva a fémből, úgy lógott, hogy előre lehetett lökni, és akkor ott volt a lyuk, hogy keresztülnyúlhasson rajta.

Kidugtam az ujjam az egyik lyukon, és felemeltem, hogy Cliff is lássa, és azt mondtam: - És ezt sem én raktam bele.

Mary Ann átkukucskált a vállam fölött, és anélkül, hogy szólt volna, előrenyúlt. Épp egy papírtörülközővel dörgöltem az ujjamról a port meg az olajat, nem volt időm rá, hogy megállítsam. Pedig igazán ismernem kellene Mary Annt: ahol tud, segít.

Akárhogy is volt, előrenyúlt, hogy megfogja a - hogy is nevezzük csak? - a tapogatókat. Nem tudom, valóban megfogta-e, vagy sem. Később váltig bizonygatta, hogy nem. De akárhogy is volt, az történt, hogy felsikoltott, hirtelen leült, és dörzsölgetni kezdte a karját.

- Pont, mint az előbb - nyüszítette. - Akkor te, most meg ez.

Felsegítettem. - Biztos valami hibás kontaktus volt, Mary Ann. Nagyon sajnálom, de látod, kértelek...

Cliff azt mondta : - Ördögöt. Nem kontaktus volt. Junior védekezik.

Ugyanerre gondoltam én is. Egy egész csomó dologra gondoltam. Junior újfajta gép volt. Még a számítások, amelyekkel ellenőriztük, még a számítások is különböztek az összes addigiaktól. Lehet, hogy tudott valamit, amit korábban egy gép sem. Lehet, hogy élni akart, és növekedni. Lehet, hogy egyre több ilyen gépet akart csinálni, hogy millió és millió legyen belőlük a földkerekségen, és megküzdjenek az emberekkel a világ uralmáért.

Kinyitottam a számat, de Cliff, úgy látszik, tudta, mit akarok mondani, mert rám ordított: - Nem! Ki ne mondd!

De már nem tudtam megállni. Kicsúszott a számon, és azt mondtam: - No, gyere, kapcsoljuk ki... Mi bajod!

Cliff keserűen felelt: - Hát ő is figyeli, mit beszélünk, te barom. A forrasztólámpát is hallotta, nem? A háta mögé akartam lopózni, de most már, ha megpróbálnám, agyonvágna az árammal.

Mary Ann még mindig a ruhája hátát porolgatta, és azt mondta, milyen piszkos a padló, pedig világosan megmondtam, hogy ahhoz aztán semmi közöm. Úgy értem, hogy a portás csinálja azt a sarat. Mary Ann mégis azt mondta: - Miért nem húztok gumikesztyűt, miért nem rántjátok ki a zsinórt?

Láttam, hogy Cliff próbál valamilyen ellenérvet találni, miért nem megy ez így. De semmi sem jutott az eszébe, így hát felvette a gumikesztyűt, és megindult Junior felé.

Ráordítottam:

- Vigyázz!

Szamárság volt. Persze hogy vigyázott, nem volt más választása. Az egyik tapogató megmozdult, és most már pontosan tudtuk, mire való. Előrecsavarodott, és kifeszült Cliff meg a kábel közé. Ott aztán megállt, hat szétterített inda-ujjával, enyhén rezegve. Junior gyomrában világítani kezdtek a csövek. Cliff nem is próbált a tapogató mögé kerülni. Visszahátrált, és egy kis idő múlva a csáp is hátrahúzódott. Cliff levette a gumikesztyűt.

- Bill - mondta -, mi aztán semmire se fogjuk vinni. Ügyesebb szerkezet ez, mint amilyet álmunkban is elképzeltünk. Elég ügyes volt ahhoz, hogy az én hangomat vegye mintának, amikor a membránját készítette. Lehet, hogy elég ügyes ahhoz is, hogy megtanuljon - hátranézett a váltán keresztül, és a fülembe súgta -, megtanuljon áramot fejleszteni, és önállósítja magát.

- Bill, meg kell állítanunk, különben csakugyan azt a választ kapja majd valaki, ha a földre telefonál: "Becsületszavamra, főnök, csak mi vagyunk itt, magas fokú gondolkozógépek."

- Hívjuk a rendőrséget - mondtam. - Meg fogjuk magyarázni. Egy kézigránát vagy valami hasonló...

Cliff a fejét rázta: - Nem szabad, Hogy más is tudjon róla. Új Juniorokat építenének, és ezek után mégsem vállalhatjuk a felelősséget egy ilyen tervért.

- Hát akkor mit csináljunk?

- Nem tudom.

Erős ütést éreztem a mellemen. Lenéztem: Mary Ann volt. Már majdnem tüzet okádott. Azt mondta: - Nézd, tökfej, vagy megállapodtunk valamiben, vagy nem. Dönts hát.

Azt mondtam: - Nézd, Mary Ann... S pedig : - Felelj. Ilyen nevetséges dolgot még életemben nem hallottam. Felöltözöm, hogy színházba megyünk, és egy koszos laboratóriumba hoztok, egy ostoba géphez, és egész este tárcsákat csavargattok.

- Mary Ann, én nem...

Oda se figyelt. Bárcsak vissza tudnék emlékezni, mit is mondott. De talán jobb, ha nem sikerül; lehet, hogy épp az a szerencse, ha nem emlékszem, nyilván nem volt nagyon hízelgő rám nézve. Néha-néha közbe próbáltam szúrni egy De Mary Ann-t, de minden egyes alkalommal a torkomra forrasztotta a szót.

Alapjában véve, mint már mondtam is, Mary Ann roppant szelíd teremtés, és csak olyankor méltánytalan vagy bőbeszédű, ha felizgatja valami. Persze vörös a haja, hát azt hiszi, hogy kötelessége gyakran idegeskedni. Legalábbis én így gondolom. Egyszerűen azt hiszi, hogy ő is egy vörös hajú tűzgolyó, és aszerint kell élnie.

Akárhogy is volt, csak arra emlékszem, hogy végén belerúgott a lábamba, és sarkon fordult, hogy elmenjen. Utánarohantam, és még egyszer megpróbáltam: - De Mary Ann...

Akkor Cliff ránk ordított. Rendszerint ügyet sem vet ránk, de most ordított: - Miért nem kéred meg a kezét, te tökfej?

Mary Ann megállt. Már a küszöbön volt, de nem fordult meg. Én is megálltam, és éreztem, hogy a szavak megakadnak, gombóccá dagadnak a torkomban. Még annyit sem tudtam kinyögni, hogy De Mary Ann.

A háttérben Cliff ordítozott. Mintha egy mérföld messzeségből hallottam volna a hangját. Azt kiabálta újra meg újra: - Megvan! Megvan!

Akkor Mary Ann megfordult, és olyan gyönyörű volt - mondtam már, hogy zöld szeme van, egy szemernyit kékeszöld? Szóval olyan gyönyörű volt, hogy a torkomban egymáshoz préselődtek a szavak, és mikor megszólaltam, olyan furcsa hang tört elő a szójambói, mintha félrenyeltem volna.

Mary Ann azt mondta : - Mondani akartál valamit, Bill?

Jó, Cliff beletette a bogarat a fülembe. A hangom rekedt volt. Azt mondtam: - Feleségül jönnél hozzám, Mary Ann?

Mihelyt kinyögtem, azt kívántam, bár semmit se mondtam volna, mert azt hittem, soha többé nem áll szóba velem. De két perc múlva már örültem, hogy volt merszem hozzá, mert Mary Ann a nyakam köré fonta a karját, és felágaskodott, hogy megcsókoljon. Egy pillanatig nem is voltam tisztában azzal, mi történik, csak utána kezdtem visszacsókolni. Elég hosszú ideig csinálhattuk, mert Cliff a végén már valósággal döngette a vállam, hogy figyeljek rá.

Megfordultam, és ingerülten mondtam: - Mi a csudát akarsz?

- Ez hálátlanság volt, hiszen végtére is neki köszönhetem az egészet.

Azt mondta: - Nézd!

A kezében tartotta a vezetéket, amely Juniort és az áramforrást kötötte össze.

Teljesen megfeledkeztem Juniorról, de most újra eszembe jutott.

- De hisz akkor ki van kapcsolva... - Hideg!

- Hogy csináltad?

Azt mondta: - Junior olyan elmerülten figyelte, hogyan veszekszel Mary Ann-nel, hogy sikerült a háta mögé kerülnöm. Mary Ann istenien játszotta a szerepét.

Nem tetszett ez a megjegyzés, mert Mary Ann nagyon jó modorú és finom, és nem játszik "szerepeket". De túlságosan el voltam foglalva ahhoz, hogy vitatkozni kezdjek.

Azt mondtam Mary Ann-nek: - Nem sok, amit nyújtani tudok, Mary Ann: csak egy szerény tanári fizetés. Most, hogy leszereltük Juniort, még remény sincs arra...

Mary Ann azt mondta: - Nem érdekel, Bill. Már kezdtem felhagyni minden reménnyel, drága kis tökfejűm. Már mindent megpróbáltam...

- Rugdaltad a lábam, és összetiportad a lábujjaim. - Kifogytam az eszközökből. Kétségbe voltam esve.

A gondolatmenet nem volt ugyan teljesen világos, de nem válaszoltam, mert eszembe jutott a színház. Megnéztem az órám, és azt mondtam: - Nézd, Mary Ann, ha sietünk, még elérjük a második felvonást.

Azt felelte: - Ki kíváncsi az előadásra!

Így hát tovább csókolgattam; az előadásra pedig egyáltalán nem mentünk el.

Csak egy dolog zavar. Mary Ann meg én házasok vagyunk, méghozzá nagyon boldog házasok. Engem épp most elő is léptettek; már adjunktus vagyok. Cliff tovább dolgozik egy ellenőrizhető Junior tervein, és jól halad.

Nem is ezek a dolgok zavarnak.

Hát én másnap este beszéltem Cliff-fel, hogy megmondjam neki: Mary Ann és én össze akarunk házasodni, és köszönjük az ötletet. Egy teljes percig szájtátva meredt rám, aztán megesküdött, hogy nem ő mondta; ő ugyan nem kiáltott rám, hogy kérjem meg Mary Ann kezét.

Persze volt még valami a szobában, ami Cliff hangján beszélt. Nyugtalan vagyok, hogy Mary Ann is rá fog jönni. Mary Ann a legszelídebb teremtés, akit csak ismerek, de vörös a haja és mindenáron kötelességének tartja, hogy úgy is viselkedjék, mint egy tűzgolyó, bár lehet, hogy ezt már mondtam.

Mondják, mit szól majd hozzá, ha megtudja, hogy nem mertem megkérni a kezét, míg egy gép fel nem szólított rá?

Egészségedre

Tüsszentettem. George elfordult, és zord hangon ezt mondta:

- Megint megfáztál.

Kifújtam az orrom, anélkül hogy ettől a legkevésbé is megkönnyebbültem volna, és válaszoltam a papír zsebkendő egy kissé elfullasztotta a hangomat.

- Ez nem megfázás. Ez orrmelléküreg-gyulladás. - Rápillantottam kávém maradékára, mintha az ő bűne volna, hogy nem ízlik. És folytattam: - Egy év alatt ez már a negyedik orrmelléküreg-gyulladásom, mindig újra fellángol, és olyankor mindig teljesen elveszítem az íz- és szaglóérzékemet, hosszabb-rövidebb időre. Most például semminek sem érzem az ízét, és az ebéd, amit éppen most ettünk meg, felőlem akár papundekliből is készülhetett.

- Segítene - kérdezte George -, ha azt mondanám, hogy minden finom és kitűnő volt?

- A legkevésbé sem - morogtam kelletlenül.

- Jómagam nem szenvedek efféle nyavalyákban - mondta. Szerintem minden a tiszta élettől és a tiszta értelemtől függ.

- Köszönöm együttérzésedet - mondtam -, és biztos vagyok benne, téged egyszerűen azért kerülnek el ezek a betegségek, mert egyetlen épeszű mikroorganizmus sem hajlandó a te tested ostoba szövetei között élni.

- Nem tudsz megsérteni, öreg fiú, ezzel a goromba megjegyzéssel - mondta George, kissé visszafogva magát mert az ilyen fertőzések megkeserítik az ember kedélyét, és efféle megjegyzésekre ösztönöznek, mert hiszen ép elméd birtokában (ha ugyan valaha is volt neked ilyen) sosem mondanál ilyesmit. Nagyon is emlékeztet ez engem egyik jó barátomra, Manfred Dunkelra, amikor az ő jó barátjával, Absalom Gelbbel a gyönyörű Euterpe Weiss kegyeiért vetélkedett.

- Dögöljön meg és utána menjen a pokolba a te jó barátod, Manfred Dunkel - mondtam mogorván -, meg az ő jó barátja, Absalom Gelb, no meg kettejük vetélkedésének tárgya, Euterpe Weiss.

- Most orrmelléküreged beszél belőled, öreg fiú, nem pedig te - jegyezte meg George.

- Manfred Dunkel és Absalom Gelb - fohászkodott neki történetének George - mindketten tagjai voltak az optikusok New York-i intézetének, és a két ifjú ember között rövidesen barátság szövődött. No ez természetes, hiszen lehetetlen, hogy két fiatalember belemerüljön a lencsék és fénytörések misztériumaiba, hogy megvitassák a myopia, a presbyopia és hypermetropia dolgait, hogy együtt üljenek a csiszolóasztal mellett, anélkül hogy testvéreknek éreznék egymást.

Együtt nézték át a szemüvegbeteglapokat, kiemelték közülük azokat, amelyek a cirill vagy a görög ábécében járatosak számára alkalmasak voltak, ideogrammákat kerestek a keletiek számára, és ahogyan erre csak két specialista képes, megvitatták a rejtélyeket, egybevetették az előnyöket és hátrányokat, balanszírozva a különféle hangsúlyjelek, a graveok, élesek, hajtottak között, ha francia páciensről volt szó, umlautokra ügyeltek a német pácienseknél, kiejtési jelzésekre a spanyol betegeknél és így tovább. Ahogyan egyszer Absalom mondta nekem, ezeknek az írásjeleknek elhagyása egyszerűen rasszizmus, és helytelen korrekciót jelent ama szemeknek, amelyek nem tiszta angolszász származásúak.

Tény, hogy ez az anyag évekre visszamenőleg megtöltötte az American Journal of Optical Casuistry hasábjait. Talán még emlékezik valaki arra a cikkre, amelyet két barátunk közösen írt, lepocskondiázva a régifajta beteglapokat. Ez volt a címe: "Szem! Tépd le toprongyos jelvényedet!" Manfred és Absalom hátukat egymásnak vetve álltak ellen a hivatás egyesült konzervativizmusának, s bár álláspontjuk publikálása nem hozott sikert számukra, még közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha.

Miután végeztek tanulmányaikkal, megnyitották a Dunkel és Gelb céget - egy pénzdarabot dobva fel eldöntendő, melyikük neve álljon az első helyen. Hihetetlen sikerük volt. Dunkel talán egy picikével jobb volt a felületek csiszolásában, Gelb viszont mestere volt a művészi szemüvegkereteknek. Ahogyan mondani szokták, mindig szemtől szembe néztek egymással.

Nem volt hát meglepő, hogy amikor szerelmesek lettek, szerelmük tárgya ugyanaz a nő volt. Euterpe Weiss bejött az üzletükbe új kontaktlencsékért, s a két férfi alaposan szemügyre vette nem mondhatni, hogy rákacsintottak, hiszen hivatásos szakértőként vizsgálták meg a nő bűbájos optikáit). S rájöttek, hogy magával a tökéllyel akadtak össze.

Mivel nem vagyok optikus, nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi volt ez a tökély, de mindketten lírai hevülettel áradoztak róla - persze mindegyikük külön-külön -, és folyamatosan lökték a szöveget a dioptriákról és optikai tengelyekről.

Mivel mindkét fickót tizenéves kora óta ismertem, amikor még első szemüvegüket viselték (Manfred egy kissé közellátó volt, míg Absalom egy kevéssé távollátó, s mindkettejüknek mérsékelt asztigmatiája volt), félni kezdtem a dolog kimenetelétől.

Hajaj, gondoltam, egy megpecsételt ifjúkori barátság fog itt megfenekleni, hiszen ez a két, már férfivá érett legény vetélkedni fog Euterpéért, aki, ahogyan Manfred mondta szívére szorított két kézzel, "olyan látvány, hogy az szinte fáj az ember szemének". Vagy, ahogyan Absalom nyilatkozott: "Ami Euterpével kapcsolatos, az mind szemrevaló."

De tévedtem. Még az isteni Euterpével kapcsolatban is tökéletes barátság kötötte össze e két ifjú embert, e két optikust, szorosabb barátság, mint két, egymáshoz igen közel ülő szemet.

Megtudtam, hogy megállapodtak: kedden és pénteken Manfrednak van módja programot megbeszélni Euterpével, míg hétfőn és csütörtökön Absalom kísérletezhet szerencséjével. Hétvégeken múzeumokba, operákba, költői estekre és válogatottan finom vacsorákra együtt vitték magukkal a hölgyet. Megszédült gyönyörkörhinta volt számukra az élet.

Most megkérdezhetnéd: és mi volt szerdánként? Hát éppen ez mutatja a két ifjú gondolkodásának finom és magasröptű voltát. Euterpének szerdánként módja volt arra, hogy másokkal beszéljen meg programokat.

Manfsed szenvedélye tiszta volt, éppúgy, mint Absalomé. - Teljesen rábízták Euterpére, hogy ő maga válasszon, még akkor is, ha ez a választás egy faragatlan bunkóra esnék, aki még csak nem is optikus, aki éppen csak belenéz a szemébe, és hazugságokat beszél...

Te persze azon töröd a fejed, hogy kivel csókolózik épp most a nő. Azt akarod mondani, hogy nincs tovább folytatás, pedig én éppen most akarom összefüggő lényegét adni az eseményeknek.

Egy darabig minden rendben ment. Nem múlt el hét anélkül, hogy Manfred ne játszott volna le esténként a hölggyel egy-egy érdekes parti kaszinót, más estéken meg Absalom muzsikált neki fésűre feszített selyempapíroson. Derűs idő volt ez, gyöngyélet!

Vagy legalábbis úgy gondolom, hogy gyöngyélet volt. És akkor egyszer Manfred meglátogatott. Egy pillantás elgyötört arcára - és minden világos volt számomra.

- Szegény fiatal barátom - mondtam -, csak azzal ne gyere, hogy Euterpe elszánta magát, és Absalomot választotta. (Én teljesen semleges vagyok ebben az ügyben, öreg fiú, és elkészültem, hogy együtt siránkozzam bármelyik ifjú emberrel, aki szembekapta a hideg zuhanyt, hogy úgy mondjam.)

- Nem - felelt Manfred. - Nem azt akarom mondani. Még nem. De ez nem tarthat sokáig, George bácsi. Nekem most vörös és duzzadt a szemem, és Euterpe aligha becsülhet egy olyan optikust, akinek a szeme csak egy kicsit is eltér a normálistól.

- Te sírtál, igaz-e?

- Egyáltalában nem - felelt Manfred büszkén. - Az optikusok erős emberek, és nem sírnak. Csak egy kis náthám van, tudod, megfáztam.

- És ez gyakran előfordul nálad? - kérdeztem együttérzően.

- Mostanában igen.

- És Absalom, ő is meg szokott fázni?

- Igen, de nem olyan gyakran, mint én. Néha fájdítja a hátát, én meg azt sosem. Na de mit számít ez? Egy embernek, aki fájdítja a hátát, azért még lehet tiszta és ragyogó szeme! A néha-néha elhangzó nyögdécselés, az, hogy valaki olykor képtelen felállni, egyáltalában nem fontos. De ahogyan Euterpe belenéz az én nedvedző szemembe, ránéz a szklerotikus erek által okozott vörösségre, a gyulladt kötőhártyára, hát biztos, hogy átjárja az undor.

- Ó, de biztos, hogy így van ez, Manfred? Elvégre Euterpe egy édes-kedves lány a szeme lágy és rokonszenves...

- Ezt nem merem megítélni - mondta Manfred határozottan. - Amikor meg vagyok fázva, akkor visszavonulok, ez pedig azt jelenti, hogy az utóbbi időben Absalom sokkal többször találkozik a lánnyal, mint én. Absalom magas és fürge fiatalember, és egyetlen lány sem képes ellenállni neki, amikor a fésűre feszített selyempapíroson muzsikál. Azt hiszem, semmi esélyem sincsen. - Arcát két kezébe temette, vigyázva mindazonáltal, hogy túlságosan meg ne nyomja a szemét.

Jómagam is megrendültem, úgy, mintha tíz, selyempapírosos fésű egyszerre muzsikálta volna a "Stars and Stripes Forever"-t.

- Meg tudom csinálni, öreg fiú, hogy mindörökre immunis légy a meghűlésekkel szemben - mondtam.

Mohó reménykedéssel nézett fel.

- Van valami módszered? Valami megelőző kúra? De nem... - A vöröses szemben fellobbanó fény kihunyt, s minden ugyanolyan vöröses maradt, mint volt. - Az orvostudomány tehetetlen a közönséges meghűléssel szemben.

- Ez nem szükségszerű. Nemcsak hogy ki tudlak kúrálni a bajodból, de azt is el tudom rendezni, hogy Absalom tartós meghűlést szerezzen.

Ezt csak azért mondtam, hogy próbára tegyem a fiút, tudod, hiszen ismered az én hajthatatlan etikai elveimet, öreg haver, és büszke vagyok rá, hogy Manfred optikushoz méltó módon válaszolt:

- Soha! - kiáltotta. - Szeretnék megszabadulni ettől az inkubustól, igen, de csak azért, hogy fair játékot játszhassak, és egyenlő eséllyel küzdhessek meg ellenfelemmel. Gyűlölném, ha hátrányos helyzetbe kellene hoznom. Előbb volnék hajlandó elveszíteni a mennyei Euterpét, semhogy ilyesmire vetemedjem.

- Úgy lesz, ahogyan mondod - veregettem meg a keze fejét.

Azazel - már beszéltem neked az én két centiméter nagyságú, földön kívüli lényemről, akit képes vagyok előhívni a tér mélységes mélységeiből, s aki elő is jön, amikor hívom. És csakugyan, elő is hívtam. És most igazat beszélek, akármit gondolsz is, igen, igazat mondok, a fene egyen meg!

Egyszóval: Azazel fel és alá sétált az asztal szélén, merev farkincáját csóválva, apró szarvacskái halványkéken villogtak az erős gondolkozástól.

- Tehát egészséget kívánsz neki - mondta Azazel. - Normális állapotot akarsz. Kiegyensúlyozott állapotot akarsz.

- Tudom, hogy mit kérek, ó, isteni és egyetemes mindenhatóság! - mondtam, igyekezve leleplezni nyugtalanságomat, - Azt kérem, hogy a barátom kikerüljön a meghűlés csapdájából. Összehoztalak vele. Megvizsgáltad.

- És mindössze ennyit akarsz? Csak azt akarod, hogy kikecmeregjen ebből a taknyos, reumatikus, mocskos meghűlésből, amelynek ti, ennek a féregrágta bolygónak szubbestiális lakói alá vagytok vetve? Azt hiszed, hogy világosságot lehet csinálni a szoba egyik sarkában, anélkül hogy az egész szoba világossá válnék? Szeretném, ha tisztában lennél vele: abban az emberpéldányban, amelyet nekem mutattál, a négy humor nagyon rossz, veszedelmes arányban található meg.

- A humorok egyensúlya? Hérodotosz szerint csak egyet kell közülük megszentelni, és akkor a többi is kitakarodik. Azazel szúrós pillantást vetett rám.

- Szerinted mi az, hogy humor?

- A humorok: a négy folyadék, amely irányítja a testet. A vér, a nyálka, az epe és a fekete epe.

- Micsoda ízléstelen ötlet - mondta Azazel. - Remélem, hogy ezt a Hérodotoszt szigorú őrizet alatt tartotta a te néped. A négy humor természetesen a négy elmebeli eszköz, ha ezek egyensúlyban vannak, és nagyon gondos ellenőrzés alatt állnak, akkor állandó, normális, jó egészséget biztosítanak még az olyan jelentéktelen férgek haszontalan testének is, mint amilyenek ti vagytok.

- Nos tehát, egyensúlyba tudod-e hozni alapos gondossággal a négy humort az én féregjellegű barátom testében is?

- Azt hiszem, igen, de nem lesz könnyű. Nem akarom megérinteni.

- Nem is fogod, hiszen nincs is itt.

- Úgy gondolom, hogy asztrális úton lépek vele kapcsolatba. Rituális megtisztításra lesz szükség, az eltarthat egy hétig is, és helyenként még fájdalmas is lesz.

- Biztos vagyok benne, ó, tökéletesség esszenciája, hogy az asztrális, érintkezés kerülő útja csekélység lesz számodra.

Azazel szokás szerint ragyogott a hízelgés hatása alatt, és szarvai büszkén meredeztek.

- Merem állítani, hogy képes leszek rá - mondta.

És képes is volt rá.

Másnap meglátogattam Manfredot. Szemmel láthatólag ragyogó egészségnek örvendett.

- George bácsi - mondta -, az a mélylélegzési gyakorlat, amit tanácsoltál, mindent megoldott. A meghűlésem az egyik lélegzet és a másik között egyszerűen eltűnt. Szemem kitisztult, kifehéredett a fehérje, a forróságnak nyoma veszett, és most már akár az egész világnak a szemébe nézhetek. Tény - folytatta -, hogy nem tudom: hogyan lehetséges ez, de tökéletesen egészségesnek érzem magamat. Olyan vagyok, mint egy jól megolajozott masina. A két szeme egy távoli vidékeken átszáguldó csodálatos lokomotív két fényszórója... Meg azután - folytatta - ingert érzek, hogy táncoljak valami csábító spanyol tánc ritmusára. És fogok is táncolni, és elkápráztatom a mennyei, éteri Euterpét.

S kitáncolt a szobából, lába pompás léptekkel érintette a padlót, miközben kiáltozott-rikkantgatott:

- Szem, szem, szem-szem!...

Nem tehetek róla, elmosolyodtam, Manfred nem volt olyan magas, mint Absalom, nem is volt olyan ruganyos, és bár az optikusok mind klasszikusan jóképűek, Manfred nem volt tökéletesen szemrevalónak mondható. Jobban festett, mint a Belvederei Apolló, de nem annyival jobban, mint Absalom.

Ez a ragyogóan jó egészség, gondoltam, helyre fogja billenteni az egyensúlyt.

Úgy esett, hogy egy időre el kellett távoznom a városból mert tárgyalásom volt egy bukmékerrel, aki történetesen egy dörzsölt vagány volt, és teljesen érzéketlen a logika iránt

Amikor visszatértem, Manfred várt rám.

- Hol jártál? - kérdezte durcásan.

Kíváncsian rámeredtem. Egészségesnek látszott, jól nézett ki, szeme is tiszta, áttetsző, és mégis... mégis...

- Üzleti ügyben el kellett utaznom - mondtam, s vigyáztam, hogy a részletekre ne térjek ki. - De veled mi van, fiam mi a bajod?

- Bajom? - nevetett keserűen. - Hát mi bajom lehetne. A gyönyörű Euterpe választott, és nem engem választott Feleségül fog menni Absalomhoz.

- De hát mi történt? Az biztos, hogy te nem...

- Hogy nem betegedtem meg? Hát persze hogy nem Megpróbáltam megbetegedni, érted? Jeges esőben sétálgattam. Vizes harisnyát húztam. Olyan emberekkel jöttem össze, akik meg voltak fázva, és náthásak voltak. Még kötőhártya-gyulladással is kacérkodtam. Mindent megtettem, hogy beteg legyek.

- Nem értelek, Manfred. Miért akartál megbetegedni?

- Mert Euterpének nagyon anyáskodó természete van. Ez bizonyára közös jellemzője az emberi nem nőnemű részének. De hát én nem tudtam erről.

Komor képet vágtam. Én hallottam már ilyesmiről. Végül is a nőknek gyerekeik vannak, és jól tudom, hogy a gyerekek mindig betegek; nyáladzanak, taknyosak, göthösek, szipákolósak, köhögősek, belázasodnak, bekékülnek, s végül így vagy úgy, visszataszító módon kórosakká válnak. És ez sosem befolyásolja az anyai szeretetet; pontosan ellenkezőleg, úgy látszik.

- Erre gondolnom kellett volna - mondtam eltöprengve.

- Nem a te hibád, George bácsi - felelt Manfred. - Azonnal abbahagytam a mélylégzési gyakorlatokat, de az sem segített. Neki meg közben bekracholt a háta. Egyszerűen hozzá van láncolva az ágyához.

- De azért, gondolom, nem szimulál!

- Szimulál? Egy optikus? - kiáltott rémülten Manfred. - George bácsi! Ilyesmit nem enged meg a hivatástudat. Meg a kettőnk között lévő szoros barátság sem. Egyébként, amikor egyszer váratlanul beugrottam hozzá, és erőltetni próbáltam, hogy üljön fel, az a kétségbeesett, agonizáló kiáltás nem lehetett hazug.

- És ez hatotta meg Euterpét?

- Hihetetlenül meghatotta. Folyton ott ül mellette, egyik bögre csirkelevest a másik után itatja vele, és vigyáz, hogy a szemén lévő meleg borogatás gyakran cserélődjék.

- Meleg borogatás a szemén? Mire jó az? Ha jól értettelek, a háta készült ki.

- Úgy is van, George bácsi, de Euterpe azt vallja, amire tanítottuk, hogy minden kezelés a szemekkel kezdődik. Egyébként úgy nyilatkozott: az ő életküldetése az, hogy gondoskodjék Absalomról, segítsen felépülnie, jókedvűvé és boldoggá tegye és végső célként hozzámenjen feleségül.

- De Manfred, te a meghűlések mártírja voltál. Ő akkoriban miért nem...

- Mert én akkor elutasítottam őt, nem akartam, hogy ő is megfertőződjék, nem akartam a szemébe hideg elutasítást látni, amelyet persze csak én gondoltam oda. Milyen hülye voltam! Milyen hülye! - És öklével vadul döngette a fejét.

- No de kelthetnéd azt a látszatot... - kezdtem, ám Manfred arcán újra megjelent a rátarti kifejezés.

- Egy optikus nem élhet hazugságban, George bácsi. Egyébként bizonyos okokból úgy áll a dolog, hogy képtelen lennék meggyőző lenni. Én egyszerűen egészségesnek látszom. Szembe kell néznem a sorsommal, George bácsi. Absalom áldott jó barát, és megkért, hogy legyek megértő vele szemben.

És így is lett. Manfred derék, megértő volt, és az azóta eltelt hosszú évek alatt mindvégig magányos maradt. Olykor azt gondolom, hogy talán megbarátkozott már kegyetlen sorsával. Absalomnak most van három, meglehetősen rusnya gyermeke, Euterpe elhízott, hangja rikoltozó, és ő maga meglehetősen hóbortos.

Ezt a közelmúltban el is mondtam Manfrednek, de ő csak sóhajtott.

- Te teljesen korrekt módon beszélsz, George bácsi. Lehet is, hogy így van, de egy optikus, ha szeret, akkor nem felületesen szeret, hanem, mindörökre.

George szentimentálisan sóhajtott, és abbahagyta a mesélést.

- Furcsa - mondtam -, de az az egy optikus, akit én ismerek, sosem látható nő nélkül, és sosem ugyanazzal a nővel.

- Ez jelentéktelen részletkérdés - legyintett George.

Azért meséltem el neked ezt a történetet, hogy meggyőzzelek: ki tudlak kúrálni az orrmelléküreg-gyulladásodból. Mindössze húsz hitvány dollár, és...

- Nem! - mondtam ridegen. - Feleségem, akit igen forrón szeretek, orvos, és perverz örömét leli abban, hogy kúráljon engem. Na nesze, itt van öt dollár. Csak ígérd meg, hogy békét hagysz nekem.

S nem is hiába adtam ki ezt a pénzt.

Egy foy másképp csinálja

A Földön rendkívül ritka eseménynek számított egy foy haldoklása. Saját bolygójukon, melynek nevét mi, földlakók Sortibackenstrete-nek szoktuk ejteni, a fogok a társadalom legfelsőbb rétegét alkották, és gyakorlatilag halhatatlanok voltak.

Előbb vagy utóbb persze minden fog számára elérkezik az önként vállalt halál pillanata, s a mi példányunk számára egy balul végződött szerelmi ügy szolgáltatta az okot a döntésre, ha ugyan szerelmi ügynek nevezhető az, ha öt fog szaporodás céljából egyéves mentális kapcsolatba lép egymással. A jelek szerint a mi fogunk ebben a kapcsolatban több hónapos eredménytelen próbálkozás után sem találta meg a helyét, és e tényt megtört szívvel - vagy inkább szívekkel vette tudomásul.

Merthogy minden fognak öt darab jókora szíve volt, és egyesek úgy gondolták, éppen ez lehet tulajdonképpeni halhatatlanságuk magyarázata.

Maude Briscoe, a Föld legkiválóbbnak tartott sebésznője szemet vetett ezekre a szívekre...

- Ide figyelj, Dwayne - mondta első asszisztensének -, az lehetetlen, hogy a szívek száma és mérete önmagában magyarázza a halhatatlanságot. Biztos, hogy fiziológiai vagy biokémiai okok is közrejátszanak. Meg kell széreznem a szíveket.

- Nem tudom, kivihető-e a dolog - felelte Dwayne Johnson. - Komolyan elbeszélgettem vele, és megpróbáltam rábírni, hogy rombolja le a tabut, és engedje meg, hogy felboncoljuk a halála után. Kihasználtam az otthontól távol bekövetkező halálban rejlő tragikumot. És Maude, kénytelen voltam hazudni neki.

- Hazudni?

- Azt mondtam, hogy a halála útón siratódalt énekel majd fölötte a Harold J. Gassenbaum vezetése alatt álló világhírű kórus. És hogy ettől a földlakók hite szerint az ő asztrális lénye azonnal visszatér a hipertéren keresztül a Sortibmiafene neve szülőbolygójára. Feltéve, hogy előzőleg aláírásával hitelesített engedélyt ad neked, Maude, arra, hogy tudományos vizsgálatnak vethesd alá a szíveit.

- Nehogy azt mondd, hogy bevette ezt a sületlenséget - kétkedett Maude.

- Tudod, milyen nagy divat mostanában elhinni az idegen értelmes lényekről alkotott mítoszokat meg legendákat. Egyszerűen udvariatlanság lett volna a részéről, ha nem hisz nekem. Ráadásul a fogok különösen tisztelik a földi tudományt, és azt hiszem, hogy ennek egy kicsit még legyezte is a hiúságát, hogy meg szeretnénk kapni a szíveit. Megígérte, hogy megfontolja a dolgot, és remélem, hamarosan meghozza a döntést, mert nem húzza már egy napnál tovább, és a csillagközi törvények értelmében engedélyt kell kapnunk tőle, friss szívekre van szükségünk, és... Aha, ez az 8 jelzése.

Dwayne Johnson óvatos, hangtalan léptekkel osont be a szobába.

- Tessék - suttogta, és közben diszkréten bekapcsolta holografikus felvevőkészülékét, hogy megörökítse a várva várt pillanatot.

A fog nagydarab, göcsörtös, fatörzsszerű teste mozdulatlanul hevert az ágyon. Dülledt szemei (mind az öt) lüktetve emelkedtek fel kocsányaikon, és Dwayne felé fordultak. Különös hangon szólalt meg; kerek szája meg sem mozdult, mégis tökéletesen megformált szavak törtek fel belőle, s közben szemeivel beleegyezően intett:

- A nagy szíveimet, Dwayne, Maude-ra hagyom. Boncoljatok fel, aztán jöhet Harold kórusa. Mondjátok meg minden fognak Sortibackenstrete-en, hogy hamarosan ott leszek...

Egy szép napon

Niccolo Mazetti a szőnyegen hasalt, állát egyik kis öklére támasztotta, és búsan hallgatta a Mesélőt. Sötét szemeiben mintha könnyek csillogtak volna - a gyengeség ilyen megnyilvánulását csak akkor engedheti meg magának egy tizenegy éves fiú, ha teljesen egyedül van.

- Egyszer volt, hol nem volt - mondta a Mesélő -, volt egyszer egy szegény favágó, aki két anyátlan leányával élt egy sötét erdő közepén. Mindkét lány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Az idősebbiknek hosszú, hollófekete haja volt, a fiatalabb pedig olyan aranyló szőke volt, akár a napsugár egy őszi délutánon. Sokszor megesett, hogy miközben arra vártak, apjuk visszatérjen a népi munkából, az idősebbik lány a tükör elé ült és énekelt...

Hogy mit, azt Niccolo már nem hallotta, mert kintről valaki bekiabált neki:

- Hé, Nickie!

Niccolo arca felragyogott. Az ablakhoz szaladt.

- Szia, Paul!

Paul Loeb izgatottan integetett. Vékonyabb volt, mint Niccolo; és alacsonyabb is, pedig hat hónappal idősebb volt nála. Az arcán visszafojtott izgalom jelei látszottak, és serűn, gyorsan pislogott.

- Hé, Nickie! Eressz be! Van másfél ötletem. Mindjárt elmondom. - Gyorsan körülnézett, nem hallgatózik-e valaki a közelben, de az udvar teljesen üres volt.

- Mindjárt elmondom - ismételte meg suttogva.

- Jól van. Kinyitom az ajtót.

A Mesélő halkan folytatta mondókáját, és nem törődött vele, hogy Niccolót már nem érdekelte a története. Még akkor sem hagyta abba, mikor Paul belépett.

...így az oroszlán azt mondta: "Ha megtalálod nekem elveszett tojását annak a madárnak, amely minden tizedik évben egyszer átrepül az Ében-hegy felett, akkor én..."

- Egy Mesélőt hallgatsz? - kérdezte Paul. - Nem tudtam, hogy neked is van.

Niccolo elvörösödött, és az arcára visszatért a boldogtalan kifejezés.

- Á, ez csak egy régi vacak, még kiskoromban kaptam. Nem túl jó. - Belerúgott a Mesélőbe, és a karcos, elszíneződött plasztikborításra csapott.

A Mesélő nagyot csuklott, ahogy beszédegysége egy pillanatra kiakadt, majd rendületlenül folytatta.

...a vascipők egy esztendő és egy nap múlva elkoptak. A hercegnő megállt az út szélén...

- Haver! - kiáltotta Paul, és megvetően nézett a Mesélőre. - Ez tényleg egy régi típus!

Bár Niccolo sem kedvelte igazán a Mesélőt, bántotta barátja lenéző megjegyzése. Már sajnálta, hogy nem rejtette vissza a Mesélőt szokásos helyére a pincébe, mielőtt beeresztette Pault. Tulajdonképpen végső kétségbeesésében és csak azért vette elő, mert egész nap unatkozott, és mert az apjával folytatott beszélgetésnek nem lett semmi eredménye. A Mesélő beváltotta a hozzá fűzött reményeket, pontosan olyan idétlennek bizonyult, amilyennek Niccolo gondolta.

Nickie egy kicsit tartott a barátjától, mert az iskolában Paul különleges órákra járt, és mindenki úgy vélte, Programozó Mérnököt nevelnek majd belőle.

Niccolo sem volt rossz tanuló. Figyelemre méltó eredményeket ért el logikában, bináris műveletekben, számítógépkezelésben és az alapvető rendszertechnikában, vagyis a szokásos iskolai tantárgyak mindegyikében. De ennyi volt az egész! Csupán ezekben jeleskedett, és ezért csak olyan vezérlőpanel-kezelő lehet maid belőle, mint bárki másból.

Paul viszont olyan rejtélyes dolgokhoz is értett, amit elméleti matematikának, elektronikának és programozásnak neveztek. Különösen ez az utóbbi ment jól neki. Niccolo meg sem próbálta felfogni, mikor Paul erről beszélt.

Paul néhány percig hallgatta a mesélőt, majd megkérdezte:

- Sokat használod?

- Dehogyis! - tiltakozott Niccolo. - Már azelőtt a pincébe került, hogy ti ideköltöztetek a szomszédba. Csak ma vettem elő. - Még saját maga előtt sem tudott semmiféle elfogadható kifogást találni, miért tette. - Éppen csak most vettem elő...

- Mindig ilyesmiről mesél? Favágókról, hercegnőkről meg beszélő állatokról?

- Szörnyű, igaz? - kérdezte Niccolo. - De az apám azt mondta, nem telik rá, hogy vegyünk egy újabb típust. Éppen ma reggel beszéltünk erről... - A hiábavaló könyörgés emléke már-már könnyeket csalt a szemébe, de rémülten visszafojtotta kitörni készülő sírását. Úgy érezte, Paul vékony arcán még sohasem folytak végig könnyek, és a fiú megvetne mindenkit, aki gyengébb nála.

- Eszembe jutott, és kipróbáltam ezt a régit - tette hozzá Niccolo -, de nem túl jó.

Paul kikapcsolta a Mesélőt. Megnyomott rajta egy gombot, hogy a benne rejlő szókészletet átrendezze, megvariálja a betáplált szereplőket, a helyszíneket és a történetek menetét, majd újra bekapcsolta.

- Egyszer volt, hol nem volt - kezdte a Mesélő -, volt egyszer egy Willikins nevű fiú. Az édesapja meghalt, és ő a mostohaapjával meg a mostohafivérével élt együtt. Bár a mostohaapja jómódú ember volt, még az ágyat is sajnálta Willikinstől, ezért a fiú arra kényszerült, hogy egy köteg szalmán aludjon az istállóban, a lovak mellett...

- Lovak! - kiáltotta Paul.

- Egy állatfaj - magyarázta Niccolo. - Azt hiszem.

- Tudom. De hogy lovakról meséljen!

- Minden történetében szerepelnek lovak - mondta Niccolo. - Időnként valami tehén nevezetű lényeket is szokott emlegetni. Azokból tejet lehet kivonni, de a Mesélő sohasem mondja el, hogyan.

- Miért nem állítod át?

- Nem értek hozzá.

- Willikins sokszor ábrándozott arról, hogy ha gazdag lenne és hatalmas, megmutatná a mostohaapjának és mostohafivérének, mit jelent kegyetlenül bánni egy kisfiúval - mondta a Mesélő. - Így aztán egy szép napon elhatározta, világgá megy, és szerencsét próbál.

Paul a Mesélő szavait figyelte.

- Pedig nem nehéz - mondta. - A memóriahengerein vannak a történetek, a helyszínek és a szereplők. Ezzel nem is kell foglalkoznunk, csak egy új szótárt kell beleprogramoznunk, hogy komputerekről, automatákról, elektronikáról meg más, manapság létező dolgokról beszéljen. Ha ez sikerül, többé nem hercegnőkről fog mesélni, hanem érdekes történeteket fog mondani.

- Bárcsak megtehetnénk! - mondta Niccolo csüggedten.

- Figyelj, az apám azt mondta, ha jövőre bekerülök a programozó szakiskolába, kapok tőle egy valódi Mesélőt, a legújabb típust. Egy olyat, amiben űrtörténetek meg krimik is vannak. Még vizuális szerkezete is lesz!

- Úgy érted, látni lehet majd a meséket?

- Pontosan. Az iskolában Mr. Daugherty azt mondta, már vannak ilyen gépek, de nem mindenki férhet a közelükbe. Viszont ha bejutok a programózósuliba, apa szerez nekem egyet.

- Hűha! Látni a történeteket! - Niccolo szemei irigykedve kidülledtek.

- Bármikor átjöhetsz majd hozzánk, és te is nézheted, Nickie.

- Ó! Köszönöm!

- Semmiség. De ne felejtsd el, mindig én fogom megmondani, milyen mesét hallgassunk!

- Persze, persze! - Niccolo sokkal komolyabb feltételeket is elfogadott volna.

Paul ismét a Mesélő felé fordult.

...A király a szakállát simogatta, és úgy elkomorodott, hogy felhők lepték be az eget, és villámok cikáztak a magasban. "Ha így áll a dolog - mondta -, holnapután ilyenkorra a teljes birodalmamat szabadítsd meg a legyektől, különben..."

- Először is - mondta Paul - fel kell nyitnunk. - Újra kikapcsolta a Mesélőt, és feszegetni kezdte az előlapját.

- Hé! - kiáltott Niccolo ijedten. - Nehogy eltörd!

- Nem lesz semmi baja - mondta Paul türelmetlenül. Mindent tudok az ilyen szerkezetekről... A szüleid itthon vannak? - kérdezte hirtelen megrémülve.

- Nincsenek.

- Akkor jó. - Paul leemelte a panelt, és a gép belsejébe kukucskált. - Barátom! Ebben csak egyetlen henger van! Kotorászni kezdett a Mesélő belsejében. Niccolo feszülten figyelte mozdulatait, de fogalma sem volt róla, mit csinálhat. Paul kiemelt egy vékony, hajlékony, pontokkal teleszórt fémszalagot.

- Ez a Mesélő memóriahengerének egy része. Lefogadom, a kapacitása jóval egytrillió alatt van.

- Most mit akarsz tenni, Paul? - kérdezte Niccolo remegő hangon.

- Új szókészletet teszek bele.

- Hogyan?

- Nagyon könnyű lesz. Van nálam egy könyv. Mr. Daughertytól kaptam az iskolában.

Paul előhúzta zsebéből a könyvet, és levette róla a műanyag tokot. Egy kicsit előretekerte a szalagot, bekapcsolta és halkra állította a hangot, majd a Mesélő belsejébe tette a szerkezetet.

- Most mi lesz?

- A könyv beszélni fog, a Mesélő pedig az egészet a memóriaszalagjára rögzíti.

- És ez mire jó?

- De buta vagy! A könyv a komputerekről, az automatizálásról szól, és a Mesélőbe belekerül az egész. Ezután már nem fog olyan királyokról beszélni, akik villámokat szórnak, mikor nem tetszik nekik valami.

- A jók pedig így is győzni fognak. Nem kell izgulni miattuk; ugye?

- Pontosan - mondta Paul, és ellenőrizte a két készülék működését. - A Mesélőket mindig így tervezik. A jók győzedelmeskednek, a rosszak pórul járnak, meg más efféle. Az apám beszélt erről egyszer. Azt mondta, hogy cenzúra nélkül képtelenség lenne előre látni, mivé fejlődne a fiatalabb nemzedék. Szerinte így is elég rossz, hogy... Nézd! Működik!

Paul összedörzsölte a kezeit, és elfordult Mesélőtől.

- Figyelj csak, még nem is mondtam el az ötletemet! Lefogadom, életedben nem hallottál még ennél klasszabb dolgot! Egyenesen hozzád jöttem, mert azt hiszem, te is szívesen reszt vennél abban, amit kitaláltam.

- Persze! Egész biztosan, Paul!

- Rendben. Ismered Mr. Daughertyt, ugye? Tudod, milyen furcsa fickó! Na, szóval kedvel engem.

- Tudom.

- Ma, suli után elmentem a házába.

- Tényleg?

- Igen! Szerinte be fogok jutni a számítógépes iskolába, és bátorítani akart, meg ilyesmi. Azt mondta, a világnak sok olyan emberre van szüksége, akik fejlett komputeráramköröket terveznek, és értenek a programozáshoz.

- Igen?

Paul megérezhette a szó mögött rejlő értetlenséget, mert egyre türelmetlenebbül folytatta:

- Programozás! Már legalább százszor beszéltem róla neked. Az; amikor óriási számítógépeknek, olyanoknak, mint a Multivac, megmondod, min dolgozzanak. Mr. Daugherty szerint egyre nehezebb olyan embereket találni, akik valóban értének a komputerekhez. Azt mondta, bárki képes arra, hogy ellenőrizze a műszereket, összegyűjtse a válaszokat, és rutin feladatokat hajtasson végre. Ám a lényeg mégis az, hogy kiterjesszük a kutatásokat, és kigondoljuk, miként lehet feltenni a helyes kérdéseket. Ez pedig nehéz dolog... Tehát elvitt az otthonába, és megmutatta a régi komputerekből álló gyűjteményét. Az a szenvedélye, hogy ilyesmit gyűjt. Vannak egészen kicsi gépei, amiket kézzel kell működtetni, és tele vannak gombokkal. Van egy kis fadarabja is, aminek egy részét ki-be lehet tologatni - ezt logarlécnek nevezte -, meg olyan egymás alá helyezett drótjai, amikre golyókat húztak, meg egy darab papír, amin valami, szorzótáblának nevezett dolog van.

Niccolót nem érdekelte különösebben a téma. - Egy papírtábla? - kérdezte.

- Ez nem olyan tábla volt, mint mondjuk az asztal lapja. Egészen más. Arra szolgált, hogy az embereknek segítsen a számolásban. Mr. Daugherty megpróbálta elmagyarázni, de nem volt túl sok ideje, meg eléggé bonyolult dolog.

- Régen miért nem komputerekkel számoltak?

- Akkor még nem voltak komputerek! - kiáltotta Paul. - Még nem?

- Nem. Miért, azt hiszed, mindig léteztek? Még sohasem hallottál az ősemberről?

- Hogy élhettek nélkülük? - kérdezte Niccolo.

- Nem tudom. Mr. Daugherty azt mondta, régen is voltak gyerekek, és az akkori emberek mindent megtettek, ami eszükbe jutott. Még akkor is, ha nem volt jó mindenkinek. Azt sem tudták, mi a jó és mi a rossz. A földművesek a saját kezükkel termesztették a növényeket, a gyárakban pedig emberek végeztek el minden munkát. A gépeket is ők működtették.

- Nem hiszem!

- Mr. Daugherty szerint pedig igaz. Azt mondta, elég piszkos kor volt, és az emberek szánalmasan éltek... De hadd mondjam már el, mit találtam ki!

- Mondd csak. Ki szólt közbe? - védekezett Niccolo. .

- Jól van. Tehát a kézi vezérlésű komputer mindegyik gombján pici jelek voltak. Ugyanezeket fedeztem fel a logarlécen is, a szorzótábla pedig tele volt velük. Megkérdeztem, mik ezek, Mr. Daugherty pedig azt felelte: számok.

- Mik?

- Azok a díszítések egy-egy számot jelöltek. Az "egyet" az egyik jelentette, a "kettőt" egy másik, a "hármat" egy harmadik és így tovább:

- Mire volt ez jó?

- Így lehetett számolni.

- De minek? Egyszerűen csak megmondod a komputernek, hogy...

- A fenébe is! - kiáltott Paul dühösen. - Képtelen vagy felfogni? A logarléc meg a társai nem beszéltek!

- Akkor hogyan...

- A válaszokat jelek formájában kapták meg, ezért mindegyikről tudniuk kellett, mit jelentenek. Mr. Daugherty azt mondta, régen mindenki már gyerekkorában megtanulta, hogyan kell ezeket a jeleket csinálni, meg hogyan kell dekódolni őket. A jelek készítését "írásnak", dekódolásukat "olvasásnak" nevezték. Minden egyes szót külön jelcsoport helyettesített. Teljes könyveket írtak tele ezekkel a kacskaringós vonalakkal! Mr. Daugherty azt mondta, van néhány ilyen a múzeumokban, és ha akarom, megnézhetem őket. Szerinte, ha valaki programozó akar lenni, meg kell ismernie a számítógépek történelmét is. Ezért mutatta meg a gyűjteményét. Niccolo elképedt.

- Úgy érted, mindenkinek meg kellett ismernie az összes szó jeleit, és emlékezniük kellett valamennyire?... Ez igaz, vagy csak te találtad ki az egészet?

- Igaz. Becsületszavamra! Nézd, így jelölték az "egyet". Gyorsan a levegőbe húzott egy vonalat az ujjával. - Így a "kettőt" és így a "hármat". Egészen "kilencig" megtanultam a számokat.

Niccolo értetlenül bámult barátja ujjára. - Mire jó ez?

- Megtanulhatnánk, hogyan kell szavakat csinálni! Megkértem Mr. Daughertyt, mutassa meg a nevem, "Paul Loeb" jeleit, de nem ismerte őket. Azt mondta, a múzeumban találhatok olyan embereket, akik tudnak "írni", és vannak olyanok is, akik megtanulták, hogyan kell dekódolni egész könyveket. Mr. Daugherty azt mondta, lehetne olyan komputert gyártani, amely képes a régi könyvek dekódolására. Régen voltak is ilyen szerkezetek, de mióta valódi könyveket használunk, többé nincs szükségünk rájuk. Elég a mágnesszalagot átfuttatni a vokalizáló előtt, és a könyv máris beszélni kezd. Ezt te is tudod.

- Persze!

- Szóval ha elmennénk a múzeumba, megtanulhatnánk, hogyan kell szavakat jelekkel kifejezni. Biztosan elmondják nekünk, mert én programozóiskolába fogok járni.

Niccolo csalódott volt.

- Ez az ötleted? Szent ég, Paul, ki akar ilyesmit csinálni? Még hogy ilyen buta jeleket firkáljak!

- Még mindig nem értetted meg? Nem fogtad fel? Te tökkelütött! Titkos üzeneteket küldhetnénk egymásnak!

- Mit?

- Igen! Mi a jó a beszédben, ha mindenki megértheti? A jelekkel viszont titkos üzeneteket válthatnánk. Papírra firkantod a szavakat, és a világon senki sem fogja megérteni, mit akarsz, csak az, aki ismeri a jeleket. De elhiheted, nem sokan vannak ilyenek. Egyedül azok, fogják ismerni, akiknek mi megtanítjuk. Alapíthatunk egy egyesületet, meghívásokkal, szabályokkal és klubházzal... Barátom!

Niccolo egyre izgatottabb lett.

- Miféle titkos üzenetekre gondolsz?

- Bármire! Mondjuk át akarlak hívni hozzánk, hogy megnézd az új Vizuális Mesélőmet, de nem szeretném, ha a többi fiú is jönne. Leírom a jeleket a papína, odaadom neked, te meg csak ránézel, és máris tudod, mit kell tenned. Egyedül te érted meg, és senki más. Akár meg is mutathatod a többieknek, úgysem tudnának vele mit kezdeni.

- Hű, ez már valami! - kiáltott Niccolo. Megtetszett neki Paul ötlete. - Mikor kezdünk hozzá a tanuláshoz?

- Holnap - mondta Paul. - Megkérem Mr. Daughertyt, intézze el a múzeummal; te pedig rábírod a szüleidet, hogy egyezzenek bele. Rögtön tanítás után nekiláthatunk.

- Jó! - kiáltott Niccolo. - Mi leszünk a klub vezetői!

- Én leszek az elnök - jelentette ki Paul -, te pedig a helyettesem.

- Rendben! Hű, ez sokkal érdekesebb, mint a Mesélőt hallgatni! - Ahogy eszébe jutott a szerkezet, hirtelen aggodalom töltötte el.

- Mi lesz a régi Mesélőmmel?

Paul megfordult, és a gépre nézett, mely csendesen szívta magába a könyv lassan forgó szalagjáról a halkán zümmögő szavakat.

Kikapcsolom - mondta Paul.

Niccolo feszült tekintetétől követve rövid ideig a gép belsejében kotorászott, majd zsebre vágta a könyvet, visszaillesztette a Mesélő előlapját, és bekapcsolta.

- Egyszer volt, hol nem volt - mondta a Mesélő -, egy hatalmas városban élt egyszer egy szegény kisfiú, akit Becsületes Jancsikának hívtak. Egyetlen barátja egy pici komputer volt. Ez a kis komputer minden reggel elmondta a fiúcskának, esni fog-e az eső, és válaszolt a kérdéseire is. Sohasem tévedett semmiben. Egy szép napon aztán a király fülébe jutott a kis komputer híre, és elhatározta, megszerzi. Magához kérette a Nagyvezírt, és parancsba adta...

Niccolo egy gyors mozdulattal kikapcsolta a Mesélőt.

- Ugyanaz a régi vacak - mondta elkeseredetten -, csak belekevert egy komputert is.

- Igen, annyi adat van már a szalagon, hogy az új szavak alig érvényesülnek a kombinációknál, Ne is törődj vele! Szerezz inkább egy újabb típust!

- Sohasem fog telleni rá. Mindig csak ezt a piszkos, szerencsétlen roncsot kell hallgatnom! - Újra, most már erősebben a Mesélőbe rúgott. A gép csikorgó kerekekkel elhátrált.

- Ha megkapom, bármikor nézheted majd az enyémet mondta Paul. - Ne feledkezz meg a firkaklubunkról! Niccolo bólintott.

- Tudod mit? - kérdezte Paul. - Menjünk át hozzánk. Az apámnak van néhány, a régi korokról szóló könyve. Meghallgatjuk őket, hátha támad valami jó ötletünk. Hagyj üzenetet a szüleidnek, hogy vacsorára hazaérsz. Gyere!

- Rendben - mondta Niccolo, és mindketten elviharzottak. Niccolo izgatottságában nekiszaladt a Mesélőnek, de csak megdörzsölte csípőjén az ütés helyét, és máris továbbrohant.

A Mesélőn felgyulladt az aktivitást jelző lámpa. Ahogy Niccolo nekiütközött, véletlenül bekapcsolódott, és bár egyedül volt a szobában, és senki sem hallhatta, mesélni kezdett.

Ám nem a tőle megszokott hangon szólalt meg, sokkal mélyebben és valahogy rekedtebben beszélt. Ha egy felnőtt hallotta volna, biztosan feltűnik neki, hogy a hangban mintha a szenvedélyesség nyomai és az érzelmek csírái rejtőztek volna.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis komputer, akit Mesélőnek hívtak. Egyedül élt kegyetlen, mostoha emberek között, akik állandóan kigúnyolták, semmirekellőnek és haszontalan tárgynak nevezték. Sokszor megütötték, és hónapokra egy szobába zárták. Ám a kis komputer a megpróbáltatások ellenére sem vesztette el bátorságát. Mindig vidáman, a legjobb képességei szerint hajtotta végre a parancsokat. A mostoha emberek ennek ellenére szívtelenek és kegyetlenek voltak. Egy szép napon a kis komputer megtudta, hogy a világon rengeteg, különböző fajta komputer létezik. Néhányuk hozzá hasonló Mesélő volt, de akadtak olyanok is; melyek gyárakat és gazdaságokat irányítottak. Néhány komputer az emberek életét szervezte; mások mindenféle adatokat dolgoztak fel. Sokan erősek és nagyon okosak voltak, sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek, mint azok a mostoha emberek, akik kegyetlenül bántak a kis komputerrel. A kis komputer tudta, hogy társai egyre bölcsebbé és erősebbé válnak, míg egy szép napon... egy szép napon... napon...

Valami megakadhatott a Mesélő elöregedett, rozsdásodó belsejében, mert ahogy egyedül várakozott a mindjobban elsötétülő szobában, egyre csak ezt hajtogatta:

...egy szép napon... napon... egy szép napon... napon...

Fiatalság

1.

Az alvó fiúcska mocorogni kezdett, mert az ablaktáblát egy maroknyi kavics zörgette meg. Még egyszer az ablakba csapódott a kavicszápor, erre felébredt.

Felült az ágyban, feszülten figyelt. Múltak a másodpercek, ő egyre csak szokatlan környezetével birkózott. Természetesen nem az otthonában van. Vidéken van. Itt hidegebb a klíma, mint ahol laknak, és a kisablakból növényekre lát.

- Sovány!

Rekedt, izgatott, suttogó hang szólította, s a fiúcska az ablak felé fordult.

A valóságban egyáltalán nem ez volt a neve, de új barátja, akivel tegnap ismerkedtek meg, alighogy megpillantotta a soványka alakot, azt mondotta: "Te - Sovány vagy." És hozzátette: "Én pedig - Rőt vagyok."

Természetesen, az ő neve is más volt, de ez a becenév határozottan illett rá.

Sovány kikiabált az ablakból:

- Hej, Rőt! - és örömmel integetett barátjának, az álom karjaiból végleg kiszabadult.

Rőt ugyanazzal a rekedt suttogással folytatta:

- Csöndesen, te! Fel akarod lármázni a világot?

Sovány csak ekkor vette észre, hogy a nap még alig emelkedett az alacsony keleti halmok fölé, az árnyékok még hosszúak és elmosódottak, a fa pedig harmatos. Már jóval csöndesebben kérdezte:

- Mit akarsz?

Rőt kezével intett - gyere ki.

Sovány gyorsan magára kapta ruháját, megmosdott - vagyis inkább nagy sietősen magára pacskolt egy kis langyos vizet. Mialatt a kijárathoz futott, meg is száradt, majd ismét nedves lett a teste, de most már a harmattól.

Rőt azzal fogadta:

- Halkabban gyere, te. Ha a ma vagy a pa, vagy a te pád, vagy akárki a ház népéből felébred, tüstént elkezdi a kántálást: "Nyomban takarodj haza! Ha a harmatban futkosol, meghűlsz és meghalsz!"

Olyan pontosan utánozta a felnőttek hangját s beszédmódját, hogy Sovány hahotázott, csak úgy rengett a teste. Még egy ilyen remek, érdekes fickó nincs a világon, mint ez a Rőt.

- Mondd Rőt, te mindennap ilyen korán kimész a kertbe, mint ma? - kérdezte kíváncsian. - Ilyen korán! Ez remek! Most azt hiheted, hogy az egész világ csak a tiéd. Igaz, Rőt? Köröskörül egy lélek sincs, és ez olyan pompás. - Valósággal elárasztotta a büszkeség, már magától a gondolattól is büszkeség dagasztotta keblét, hogy beléphetett ebbe a titokzatos világba.

Rőt rásandított, s hencegősen odavetette:

- Ó, már rég nem alszom. Nem hallottál semmit az éjszaka?

- Mit is hallhattam volna?

- Mennydörgést!

- Hát vihar volt? - Sovány álmélkodva, megdöbbenten kérdezte. Rendszerint sehogyan sem tudott aludni, ha vihar tombolt.

- Nem volt. De az ég dörgött. A saját fülemmel hallottam, odamentem az ablakhoz, s láttam, hogy nem esik. Csak az ég meg a csillagok sápadtak, szokatlanul sápadtak. Érted?

Sovány még sohasem látott ilyen eget, de bólintott.

A betonút mellett mentek a fűben. Ez az út lefelé szaladt a völgybe, majd a vidéket két félre bontva eltűnt a távoli dombok között. Ez az út olyan régen épült, hogy még Rőt papája sem tudta megmondani, mikor is építették. De egyetlen repedés, egyetlen kátyú nem volt a tükörsima betonszalagon.

- Tudsz titkot tartani? - kérdezte Rőt.

- Hát persze. És mi a titok?

- Közönséges titok. Ha akarom, megmondom, ha akarom, nem. Még magam sem tudom, hogy megmondom-e.

Rőt, miközben a fűben lépdelt, letört egy hosszú, hajlékony páfrányszárat, gondosan lelombozta, és csapkodott vele, akárcsak egy korbáccsal. Egy pillanat, s mintha ágaskodó, zablát rágó, tüzes paripára pattant volna, amelyet csak lovasának vasakarata tart féken. De aztán mégiscsak úrrá lett a fáradtság, eldobta a korbácsot, s hátas állatát képzelt világa legtávolabbi sarkába űzte - de úgy, hogy ha a szükség úgy hozza, akkor bármely percben ott teremjen szolgálatra készen.

- Cirkusz érkezik - jelentette ki.

- Hát ez milyen titok? Azt már régen tudom. Már az elindulásunk előtt mesélt róla a papám.

- Nem, a titok az más. Az, igazi titok. Titok már nem is lehet ennél igazibb titok. Voltál már cirkuszban?

- Mi az hogy!

- No, és hogy tetszett?

- Nincs a világon annál szórakoztatóbb.

Rőt a szeme sarkából leste új barátját.

- No, és sohasem jutott eszedbe, hogy milyen jó lenne ott maradni? Mégpedig örökre.

Sovány töprengeni kezdett a kérdésen.

- Nem, bocsáss meg, de nem. Csillagász szeretnék lenni, akár a papám. Azt hiszem, hogy ő is ezt akarja.

- Hi-hi-hi! Csillagász! - kacagott Rőt.

Sovány szemében nyomban szürke unalommá sápadt a csillagászat, mivel érezte, hogy a titokzatos világba vezető ajtó most nyomban, de azonnal becsapódik.

Ezért békítően hozzátette:

- A cirkusz? Lehetséges, hogy sokkal érdekesebb.

- No, és ha lehetőséged támadna arra, hogy nyomban fellépj a cirkuszban, itt, helyben, hát akkor mit tennél?

- Én... É-én...

- Igen, te. - Rőt megvető gúnnyal nevetett.

Sovány megsértődött.

- No, hát fellépnék.

- Akkor gyerünk!

- Próbálj csak ki!

Rőt gyorsan felé fordult, izgatottan, teste úgy kifeszült, mint a kihúzott húr.

- Hát igazán így gondolod? Akarsz velem jönni, akarsz?

- Hogyan?

- Elképzelheted, hogy már mindent elrendeztem. Felvesznek bennünket, s valamikor majd magunk is cirkuszt szervezünk. Nekünk magunknak lesz cirkuszunk. A világ legszenzációsabb számával lépünk fel. Ha velem jössz. De ha nem... Akkor egyedül is megbirkózom a dologgal.

Ez az új világ szokatlan és varázslatosan csábító volt, ezért Sovány így válaszolt:

- Döntöttem, Rőt! Veled tartok! Mit agyaltál ki? Mondj el mindent.

- Találd ki magad. Mi a cirkuszban a legfontosabb?

Sovány kétségbeesetten törte kobakját. El akarta találni barátja gondolatát. Végül inkább kérdezte, mint mondta:

- Az akrobaták?

- Uram isten! Egyet se lépnék azért, hogy az akrobatákat láthassam!

- Akkor nem tudom.

- Hát az állatok! Melyik számok a legérdekesebbek? Hol van a legnagyobb publikum? Még a legjobb cirkuszban is azok a számok a legjobbak, amelyekben állatok lépnek fel!

- Így gondolod?

- Mi az hogy! Ez a titkom. De nem vagy fecsegős?

- Micsoda kérdés!

- Jól van. Bezártam őket a pajtába. Akarod látni?

Már majdnem elérték a pajtát, hatalmas, sarkig tárt kapuja a közelben feketéllett. Éjfeketén ásított. Egész idő alatt feléje tartottak. Sovány megállt. Igyekezett eltitkolni izgalmát.

- Nagyok?

- Hát lehetnek nagyok, ha én egymagam lefüleltem őket? Nem okozhatnak neked semmi bajt. Kalitkába raktam őket.

Bementek a pajtába, Sovány nagy kalitkát pillantott meg a tető alatt, egy horgon függött. Durva ponyva takarta.

Rőt magyarázni kezdte:

- Rendszerint madarat vagy valami más állatot tartunk a kalitkában. A legfontosabb, hogy nem tudnak belőle kiszabadulni. Mássz fel a padlásra.

Felkapaszkodtak a létrán, s Rőt magához húzta a kalitkát.

Sovány megbökte a ponyvát:

- Itt mintha lyukas lenne.

Rőt elkomorodott:

- Tán kimásztak?

Felemelte a ponyvát, alákukucskált, s megkönnyebbülten sóhajtott:

- Ott vannak!

- Mintha megégett volna a ponyva - jegyezte meg a nyugtalankodó Sovány.

- No, te... akarod látni őket vagy sem?

Sovány bizonytalankodva bólintott. Tulajdonképpen nem is volt olyan biztos abban, hogy akarja-e vagy sem. És ha...

Rőt azonban levette a ponyvát a kalitkáról.

- Itt vannak. Láthatod, kettő, ahogyan az előbb mondtam.

Kicsik, és undorítóan visszataszítóak voltak.

Amint a ponyva lekerült a kalitkáról, az állatkák a gyermekek felé szaladtak. Rőt óvatosan megböködte őket ujjával.

- Vigyázz! - kiáltotta Sovány.

- Épek - vetette oda Rőt. - Láttál valaha is ilyeneket?

- Nem.

- Elképzelheted, hogyan kapkodnak majd utánuk a cirkuszban!

- És ha a cirkuszvezetőség túlságosan is kicsinynek találja őket, akkor mi lesz?

Rőt méregbe gurult. Elengedte a kalitkát, és az lengeni kezdett, akárcsak egy inga.

- Megfutamodsz?

- Ugyan már. Csak éppen...

- Ne nyugtalankodj, nem is olyan kicsikék. Pillanatnyilag csak egy dolog nyugtalanít.

- Mi?

- Amíg a cirkusz meg nem érkezik, addig kalitkában kell őket tartanom. Igaz? Tehát meg kell tudnom, hogy mit is esznek.

A kalitka pedig egyre csak lengett, s az elfogott kis állatok a drótba kapaszkodtak, valami jelzéseket mutogattak a gyermekeknek, különös és gyors jelzéseket, mintha csak értelmes lények lennének.

2.

Csillagász gondosan felöltözve lépett az ebédlőbe. Vendégnek érezte magát.

- Hát a fiatalok hol vannak? - kérdezte. - A fiam nincs a szobájában.

Nagyiparos elmosolyodott:

- Már régóta sétálgatnak. Ne nyugtalankodjék, az asszonyok majd hazatérésre bírják őket. A reggelizést nem hagyják el. A fiatalság az fiatalság! Jól tudjuk, milyen!

"Fiatalság!" Mintha Csillagászban egész gondolatsort ébresztett volna ez a szó.

Csöndben reggeliztek. Nagyiparos csak egyetlenegyszer szólalt meg:

- Úgy véli, hogy valóban jönnek?

- Jönnek - felelte Csillagász.

Többet nem is szóltak.

Reggeli után Nagyiparos Csillagászhoz fordult.

- Már bocsásson meg. Ha agyonvernek is, akkor sem tudom elképzelni, hogy miért kellett önnek ezt a trükköt kiagyalnia? Valóban beszélt velük?

- Akárcsak most önnel. Csak éppen telepatikus úton. Képesek a gondolatátvitelre.

- Ezt a leveléből is megértettem. Tulajdonképpen az érdekelne, hogy miként is oldják meg a gondolatok közlését.

- Ezt magam sem tudom. Megkérdeztem tőlük, ez természetes, de határozott választ nem sikerült kapnom. Egyébként az is lehetséges, hogy valamit nem értettem meg tökéletesen. Ehhez valamiféle készülékre lenne szükség, gondolatadóra, és ami különösen fontos, mind az adónak, mind a felfogónak rendkívüli mértékben összpontosítania kell a gondolatait. Én sem értettem meg nyomban, hogy távolba sugárzott gondolatokat fogok fel. Lehetséges, hogy a telepátia - egyik olyan tudományos eredményük, amit megoszthatnának velünk.

- Lehetséges - felelte Nagyiparos. - De gondolt-e arra, hogy ez a felfedezés megváltoztathatja egész társadalmi életünket? Gondolatadó!

- De miért is ne változzon meg? Számunkra hasznos a változás.

- Nem gondolom.

- Csak az öregség számára nem kívánatosak a változások - replikázott Csillagász. - De hiszen a fajok ugyanúgy megöregedhetnek, mint az emberek.

Nagyiparos az ablakra mutatott.

- Látja ezt az utat? Réges-régen építették. Képesek vagyunk-e hasonló építésére ma? Kételkedem. Amikor ezt az utat lerakták fajunk fiatal volt.

- Akkor? Igen! Legalábbis nem rémültek meg az újtól.

- Pedig jobb lett volna, ha megrémülnek! Mi történt az elődjeinkkel? Elpusztultak, doktor! Mi a jó az Ifjúságban és az Újban? Most jobban élünk. Nem ismerjük a háborút, szép lassan haladunk előre. Akik ezt az utat megépítették, éppen ennek a nyugalmas előrehaladásnak hasznos voltát bizonyították... Ahogy megegyeztünk, beszélek vendégeivel, ha megérkeznek. De úgy gondolom, csak arra kérhetem őket, hogy forduljanak nyomban vissza.

- Figyeljen rám, uram! Mielőtt önnek írtam volna, tanulmányoztam gazdasági helyzetét.

- És megállapította, hogy fizetőképes vagyok? - szakította mosolyogva félbe Nagyiparos.

- No igen. De látom, hogy tréfál! Egyébként lehetséges, hogy a tréfájában van egy szemernyi igazság. Hiszen az ön fizetőképessége kisebb, mint az atyjáé volt, és az ő szénája is rosszabbul állt, mint az ön nagyapjáé. S az is lehetséges, hogy az ön fia már egyáltalán nem lesz fizetőképes személy. Bolygónk évről évre nehezebben tudja a jelenlegi szinten tartani a termelést, noha ez a végtelenül csökkent termelés szinte nem is hasonlítható a hajdanihoz. Visszatérünk a naturálgazdálkodáshoz, de mi lesz azután? Ismét a barlangok következnek?

- Ha újabb technikai tudással gazdagítjuk a fajt, akkor minden megváltozik?

- Nem csupán a tudásban rejlik a lényeg. Itt sokkal fontosabb az a hatás, amit maga a változás okoz, a látóhatár kiszélesedése. Figyeljen rám, uram, nem csupán azért fordultam önhöz, mivel ön gazdag, és tud hatni a kormánykörökre, hanem azért is, mert önnek napjainkhoz képest igazán szokatlanul nagy a tekintélye. Olyan embernek tartják, aki képes szakítani a hagyományokkal. Honfitársaink szembefordulnak majd az újdonságokkal, de ön tudja, hogyan kell rájuk hatni, hogy elérje azt...

- Hogy fajunk ifjúsága újjászülessen?

- Igen.

- Mondja meg, kérem - fordította a szót a lényeges kérdésre Nagyiparos - mit akarnak tőlünk cserébe az eredményeikért az ön kozmoszbeli barátai?

Csillagász egy kis ideig habozott, de aztán hozzákezdett.

- Őszinte leszek önhöz. Olyan bolygóról jöttek, amelynek a tömege nagyobb, mint a miénké. Könnyűelemekben való gazdagságunk vonzza őket.

- Magnéziumra, alumíniumra van szükségük?

- Nem. Szénre és hidrogénre. Kőszén és kőolaj kell nekik.

- Valóban?!

Csillagász sietve hozzáfűzte:

- Arról akar faggatni, hogy olyan lényeknek, akik képesek űrrepülésre, tehát biztosan ismerik az atomenergia előállításának lehetőségeit, minek kell a kőolaj és a kőszén? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni.

Nagyiparos elmosolyodott.

- Én azonban tudok. Íme, ez az ön által elmondottak legjobb bizonyítéka. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az atomenergia birtoklóinak kőszénre és kőolajra nincs is szükségük. Ámde ezek az anyagok nemcsak az energiatermelés nyersanyagai, hanem mindenkor ezek lesznek a legfontosabb alapanyagai a szerves vegyipar minden ágazatának. Műanyagok, színezékek, gyógyszerek, oldószerek. Ezek nélkül az ipar még az atomkorban sem tud meglenni. Már majdnem azt mondottam, hogy noha a kőszén és a kőolaj nem nagy ár azért a szenvedésért és gondért, amit a faj ifjúsága megkövetel, de azért mégis igen sokba kerülhet nekünk ez az eladott kőszén és a kőolaj, ha cserébe nem kapunk érte semmit.

Csillagász megkönnyebbülten sóhajtott:

- Itt vannak a fiacskáink.

A nyitott ablakból látható volt, hogyan álldogálnak élénken beszélgetve a gyermekek a réten, Nagyiparos fia parancsoló mozdulatot tett, mire Csillagász fiacskája bólintott, és a ház felé iramodott.

- Íme, ez az a fiatalság, amelyről beszéltünk. A mi fajunkban annyi a fiatal, amennyi mindig is volt - jegyezte meg Nagyiparos.

- Igen. Ámde mindent megteszünk, hogy gyorsan megöregedjenek.

Sovány hangosan becsapva az ajtót, berontott a szobába.

- Mi történt? - mordult fel rosszallóan Csillagász.

Sovány meglepődve kapta fel tekintetét, s megállt.

- Bocsánatot kérek. Nem is tudtam, hogy valaki van itt. Bocsássanak meg, ha valamiben megzavartam önöket. - Keresetten és szándékosan a legválasztékosabb kifejezésekkel próbált beszélni.

- Nincs semmi baj, minden rendben, fiacskám - mondotta Nagyiparos.

Csillagász azonban nem hagyta szó nélkül:

- Még ha üres szobába lépsz be, akkor sem kötelező, hogy az ajtaját becsapd.

- Semmiség! - tiltakozott Nagyiparos. - A legényke nem tett semmi rosszat. Egyszerűen csak azért szidja őt, mert fiatal. És éppen ön, akinek ilyen nézetei vannak! Gyere csak ide, legény! - fordult Soványhoz.

Sovány lassan közeledett.

- Hogyan tetszik itt neked?

- Nagyon, sir, hálásan köszönöm uram.

- Hát a fiam megmutatta neked a birtokunkat?

- Igen, sir. Rőt, vagyis hogy...

- Jól mondod, igazán jól. Nevezd csak Rőtnek. Én magam is így hívom. Most pedig azt meséld el, hogy jelenleg mivel foglalkoztok.

Sovány megpróbált kitérni:

- Mi... sir, mi kísérletezünk, megfigyeléseket végzünk.

Nagyiparos Csillagászhoz fordult.

- Íme, itt láthatja az ifjonti kíváncsiságot meg a kalandszomjat. Fajunk még nem vesztette el ezeket a tulajdonságokat.

- Sir? - kezdte kérőn Sovány.

- Tessék, fiú.

A fiúcska azonban nem folytatta, azon igyekezett, hogy megértse, miről folyik a beszélgetés, majd kinyögte:

- Rőt azt parancsolta, hogy vigyek valami ízleteset, de nem nagyon értettem meg, hogy mit is akart. Nem is akartam elmondani ezt.

- No, akkor kérjél valamit a szakácsnőtől. Ilyen ifjak számára, mint ti, mindig akad nála valami ínyencség.

- Nyomban látható, hogy a fiam városban nevelkedett - jegyezte meg Csillagász.

- De miért, miért mentegeti, hiszen ez nem borzasztó - tiltakozott Nagyiparos.

- Ó nem, uram. Nem nekünk kell, hanem állatkáknak.

- Állatkáknak?

- Igen, sir. Mit esznek az állatok?

- De milyenek ezek az állatok, fiú?

- Kicsik, uram.

- Akkor próbáljatok meg levelet vagy füvet adni nekik, ha nem kezdenek a kosztoláshoz, akkor talán dió vagy bogyók ízlenének nekik.

- Hálásan köszönöm, uram.

Sovány kiszaladt a szobából, de ez alkalommal óvatosan csukta be az ajtaját.

- Képzelje csak, élve fogtak el állatokat? - Csillagász láthatóan izgatott volt.

- De hiszen ez nálunk közönséges, szinte mindennapi. A gazdaságomban tilos a vadászat, s ezért itt minden állat kezessé vált, sok rágcsáló és más apró állat él itt. Rőt mindenféle állatot hazahurcol. Csak éppen nem kötik le huzamos ideig.

A faliórára nézett.

- Barátjainak már meg kellene érkezniük, nem gondolja?

3.

A hintázás megszűnt. Sötét lett. Kutatónak nem felelt meg az idegen bolygó légköre. A levegő itt olyan sűrű, mint egy rántott leves, nem tudott mélyet lélegezni. És még akkor sem tudna, ha...

A magányosságtól megrémülve hirtelen kinyújtózott, ekkor megcsapta Kereskedő testének melege. Biztosan aludt: zihálva lélegzett, időről időre remegés futott át testén. Kutató elhatározta, hogy nem ébreszti fel. Ez semmire sem vezetne. Annyit már most is tudott: menekülés nincs. Ez a fizetség azért a nagy nyereségért, amit a korlátlan piaci kapcsolatok adtak. Ha egy kereskedő új bolygót fedezett fel, tíz esztendőre a vele való kereskedelem a monopóliumává vált. A kereskedő vagy magányosan kereskedhetett saját maga, vagy, ami elképzelhetőbb, eladta a kereskedési jogot másoknak, de borsos árért. Egy-egy új bolygó felkutatását a lehető legnagyobb titokban hajtották végre, és lehetőség szerint a szokásos kereskedelmi utaktól minél távolabbi területeken kerestek új, lakott világokat. Szinte semmi reményük sem maradt arra, hogy a szubéteri adóvevőjük hatósugarán belül akár egyetlen hajó is tartózkodhat, még ha megtörténne is a hihetetlen. Még akkor sem reménykedhetnének segítségben, ha a saját hajójukban lennének, s nem ebben... ebben... a kalitkában.

Kutató megragadta a vastag drótot. Még ha megsemmisítené is a drótot - ezt könnyen megtehetné - leugrani innen, túlságosan is magasról...

Rosszra fordult itt minden. Eddig két ízben szálltak le felderítőhajójukon, s létesítettek kapcsolatot a helyi lakossággal, csodálatosan nagy testű jámbor, igen jóindulatú lényekkel. Jobb piacról álmodni sem lehet. Valamikor nagyon fejlett iparuk volt, ez szemmel látható, de a nem kívánatos következményeket nem tudták elkerülni.

A bolygó meglepte őket méreteivel. Különösen Kereskedő hökkent meg. Egyébként jól tudta, hogy milyen hatalmas, s mégis, amikor két fénymásodpercnyire megközelítve a tértükörbe nézett, önkéntelenül is ezt mormogta: "Hihetetlen!".

- Ó, már találtunk ennél nagyobb bolygókat is - mondotta higgadt nyugalommal Kutató. Egy kutatóhoz nem illő a túlzott megdöbbenés.

- Lakottat?

- Igen.

- Ohó, de a maga bolygóját akár elsüllyeszthetnénk ebben az óceánban.

Kutató elmosolyodott. Ez finom célzás volt szülőbolygójára - az Arcturus bolygóra, amely méreteiben a legtöbb bolygó mögött maradt.

- Azért nem egészen.

- És vajon ugyanolyan hatalmasak a lakói, mint a világuk? - kérdezte Kereskedő.

Úgy tűnt, hogy nem nagyon teszik boldoggá az ilyen kilátások.

- Majdnem tízszer nagyobbak, mint mi.

- És abban biztos, hogy barátságos természetűek?

- Nehéz megjósolni. Két idegen kultúra közötti barátság hihetetlen dolog. De mégis úgy tűnik, hogy ennek a bolygónak a lakosai nem veszedelmesek.

Ekkor Kutató meghallotta a hajtóművek üvöltő dübörgését.

- Alighanem túlságosan gyorsan ereszkedünk alá - vonta össze szemöldökét. - Ezután arról kezdtek beszélgetni, hogy vajon nem jelent-e veszedelmet, ha a megjelölt időnél néhány órával korábban szállnak le. A bolygó, amelyhez közeledtek, túlságosan is hatalmas volt egy oxigén-hidrogén világ számára. A gravitációs kapacitás nagy volt, s a fedélzeti számítógép nem tudta kiszámítani, hogy ehhez a gravitációhoz viszonyítva milyen pályán kell leszállniuk. Tehát Pilótának kézzel kellett kormányoznia a hajót a leszállás egész idején.

Kereskedő azonnali leszállást követelt, de megérezte, hogy követelését érvekkel kell megtámogatnia. Dühösen mondta Kutatónak:

- Azt gondolja tán, hogy Pilóta nem tud megbirkózni a feladatával? Hiszen már két ízben is jól oldotta meg a leszállást!

"Igen - gondolta Kutató -, felderítő-űrhajón, de nem ezzel az ügyetlen teherszállítóval. Ezzel a teknővel." Fennhangon nem szólt egy szót sem, csak a lokátort figyelte. Gyorsan ereszkednek le, kétségtelenül igen gyorsan, túlságosan rohamosan.

- Miért hallgat? - kérdezte ingerülten Kereskedő.

- Ha már kíváncsi a véleményemre, akkor azt tanácsolom magának, hogy kapcsolja be a szíjakat tüstént, és segítsen abban, hogy megbirkózzam a katapultálóval.

Pilóta derekasan harcolt az elemekkel. Nem volt újonc. A hajó lángokba burkolva, fütyülve, sivítva fúrta be magát a légköri rétegekbe, amelyek még e bolygó tömegvonzásához viszonyítva is túlságosan sűrűek voltak. De azért egészen a legutolsó pillanatig úgy tűnt, hogy Pilóta kézben tartja a hajót, s szerencsésen leülteti.

Még azt is megoldotta, hogy az északi szárazföld meghatározott pontján érjen talajt, követve a kiszámított útvonalat, a megadott pályát. Ha a szerencse csak kicsit is mosolygott volna rájuk, akkor ezt a leszállást, mint a reménytelen helyzetből való sikeres kibontakozás, a hősi és művészi űrhajó-irányítás példáját emlegették volna örökkön örökké. Pilóta azonban nem állta ki a leszálló manőver kiváltotta testi és lelki feszültséget, s egy pillanatra kissé erősebben nyomta meg a vezérlőkart. A hajó, amely már majdnem kiegyensúlyozódottan repült, ismét úgy zuhant lefelé, mint a kő.

A hiba kijavítására már nem maradt idejük. A bolygó felszíne és az űrhajó pályája közötti parányi távolság ehhez nem volt elegendő. Pilóta nem hagyta el a hajót, folyton csak arra gondolt, azzal törődött, hogy minél jobban csökkentse a zuhanást befejező ütődést, hogy miként őrizhetné meg a hajót. Mialatt a hajó veszettül törte át magát a légkör sűrű rétegein, a két katapultálót sikerült idejében működtetniük.

Mikor Kutató magához tért, és felállt, majdnem bizonyos volt abban, hogy rajta meg Kereskedőn kívül senki sem maradt életben. De az is lehetséges, hogy csak ő él egymaga. Ejtőernyője olyan magasságban égett el, hogy a zuhanás és a becsapódás elkábította. Lehetséges, hogy Kereskedőnek még kisebb szerencséje volt.

Sűrű, kemény szálú fű fogta körül, távolból fák látszottak. Hazájának, az Arcturusnak fáira emlékeztették, csak éppen az ottani fák könnyedén elfértek volna ezeknek a legalsó ágai alatt.

Felkiáltott. Hangját tompán elnyelte a sűrű levegő. Kereskedő azonban felelt a hívásra. Kutató a hang irányába szaladt, nagy nehezen áttörve magát az útját álló kemény bozótoson.

- Megsebesült? - kérdezte.

Kereskedő arcát eltorzította a fájdalom.

- Megrándult a lábam, nehezen járok.

Kutató óvatosan megtapogatta a sérült lábat.

- Nem hiszem, hogy törés lenne. Akár fáj, akár nem, mennie kell.

- Nem pihenhetnénk előbb?

- Mindenekelőtt keressük meg a hajót. Ha sértetlen vagy kijavítható, akkor élni fogunk. Ha roncs, akkor rosszra fordult az ügyünk.

- Csak egy pillanatra. Engedje, hogy kifújjam magam.

Kutató maga is örült ennek a kis pihenőnek. Kereskedő pedig már lehunyta a szemét. Kutató is elszunnyadt.

Léptek zajára ébredt. "Soha ne aludjatok idegen bolygón" -, villant agyába az utasítás, de már későn.

Kereskedő is felriadt, üvöltéséből áradt a rémület.

Kutató rákiáltott:

- Csak egy bennszülött! Nem bánt bennünket!

Ekkor azonban az óriás lehajolt, megragadta őket, és szörnyeteg testéhez szorította mindkettőjüket.

Kereskedő kétségbeesetten ellenkezett, természetesen hiába.

- Hát valóban nem tud vele beszélni?! - visította.

Kutató csak fejét rázta.

- A gondolatadóm nem hat rá. Nem hallja meg, amit mondanék.

- Akkor robbantsa fel. Az ördögbe is robbantsa fel!

- Nem tehetem! Ez lehetetlen.

Majdnem azt is hozzátette: "te idióta". Kutató azonban igyekezett megőrizni önuralmát.

- De miért? - kiáltotta Kereskedő. - Hiszen a robbantóját elérhetné. Tisztán látom. Ne féljen attól, hogy nem sikerül!

- Az egész sokkal bonyolultabb! Ha megölném ezt a szörnyet, akkor sohasem kereskedhet ezzel a bolygóval. Még csak fel sem szállhat róla. Nem érné meg a holnapi estét, az már holtbiztos.

- De miért? Miért?

- Azért, mert ez egyik fiatal egyede a fajnak. Tudnia kell, hogy mit von maga után, ha egy kereskedő, akár csak véletlenül is megöl egy kölyköt. Azonkívül, ha odakerültünk, ahová akartunk, akkor egy nagyhatalmú bennszülött birtokán vagyunk. És lehetséges, hogy az ő sarjainak egyikével van dolgunk.

Így kerültek a raktárba. Óvatosan kiégették a kalitkát borító vastag anyag egyik részét, és amikor lenéztek, mindjárt megértették, hogy ilyen magasságból a leugrás kész öngyilkosság. Összezúznák magukat a földön.

És akkor a kalitka mégegyszer megingott, majd ívet írva, megállt. Kereskedő az alsó sarokba gurult, és ott összehúzta magát. A takaró felemelkedett és fényár zúdult be. A kalitkánál most két ifjú bennszülött állt. "Külsőre alig térnek el a felnőtt példányoktól, noha sokkal kisebb termetűek" - gondolta Kutató.

Az ifjak zöld száracskák csomóját szuszakolták be a drótok közé, a nádéra emlékeztettek, s kellemes illatot árasztottak, de a száracskákhoz földcsomók tapadtak.

Kereskedő visszatántorodott, s rekedten mondotta:

- Hát ezek mit csinálnak?

- Amennyire fel tudom mérni, megkísérlik az etetésünket, legalábbis ez holmi itteni fú.

A takarót visszahúzták, a kalitkát elengedték. Ismét lengett, de most a szárcsomóval a drótjai között.

4.

Sovány a léptek zajára megremegett, de amikor kitűnt, hogy csak Rőt jött, örömében felcsillant a szeme.

- Az már biztos, hogy körös-körül egy lélek sincs. Majd kinéztem a szemem - bizonygatta.

- Css... No, majd meglátjuk - felelte Rőt. - Fogjad, és dugd a kalitkába. Nekem haza kell sietnem.

- Hát ez mi? - Sovány kelletlenül nyújtotta a kezét.

- Fasírt. Hát sohasem láttál vágott húst? Miért küldtelek haza? Ezt kellett volna hoznod, nem azokat a buta füveket.

Soványt sértette ez a hangnem.

- Honnan tudhattam volna, hogy nem eszik a füvet? És egyébként a fasírozott igazán nem ilyen. Az mindig celofánban van. Igen, meg a színe is más.

- Olyan hát, a városban. De itt mi magunk készítjük a vágott húst, és mielőtt kisütik, mindig ilyen a színe.

- Azt mondod, hogy ez nyers? - Sovány gyorsan elfordult.

Rőt felháborodott:

- Hát, már csak nem képzeled, hogy főtt ételt esznek az állatok? Vidd csak, ne félj, nem esz meg. Mondom neked, alig van időnk.

- Miért? Mi történik a házban?

- Nem tudom. Az apám a te papáddal elment. Lehet, hogy engem keresnek. Lehetséges, hogy a szakácsnő megmondta nekik, hogy elloptam a darált húst. Itt nem találhatnak bennünket semmi szín alatt.

- Úgy vetted el a szakácsnőtől a húst, hogy nem is kérted?

- Ettől a ráktól? Hát persze. A papa engedelme nélkül egyetlen csöpp vizet sem adna. Na, fogd már!

Sovány elvette a jókora adag darált húst, bár libabőrös lett a háta. A pajta felé indult, Rőt pedig sietve a ház felé futott.

Rőt, ahogy közeledett a felnőttek felé, lassított léptein, néhányszor mélyet lélegzett, hogy ne ziháljon, azután olyan arccal sétált apja felé, mint akinek rendben a szénája, semmi gondja.

- Egészséget, pap. Hallo, sir - köszöntötte őket.

- Állj csak meg Rőt, volna egy kérdésem - szólította meg az atyja.

Rőt ártatlan arccal fordult Nagyiparos felé:

- Tessék, pap?

- A mama azt mondta, hogy ma igen korán keltél fel.

- Nem nagyon, de egy kevéssel reggeli előtt.

- Azt mondtad, hogy valami felriasztott az éjjel?

Rőt habozott a válasszal. De aztán beismerte:

- Igen, uram.

- Mi ébresztett fel?

Rőt semmiféle fondorlatot nem talált a kérdésben, ezért így válaszolt:

- Pap, nem tudom. Először olyan volt, mintha mennydörgött volna, aztán mintha valami lezuhant volna.

- Nem tudnád megmondani, hogy honnan jöttek a hangok?

- Mintha a domb mögül hallottam volna.

Ez igaz is volt, s ráadásul számára igen előnyös volt ez az igazság, mivel a domb éppen ellentétes oldalon volt, mint a pajta. Nagyiparos vendégére pillantott:

- Ne sétáljunk el a dombhoz?

- Kész vagyok rá - felelte Csillagász.

Rőt figyelte, hogyan távolodnak, megfordult s megpillantotta a csipkebokor mögül kikandikáló Soványt.

- Gyere ide! - intett neki.

Sovány kilépett a bokor mögül.

- Mondtak valamit a húsról?

- Nem. Úgy hiszem, semmiről sem tudnak. A dombhoz mentek.

- Miért?

- Honnan tudnám! Arról a mennydörgésről kérdezgettek, amit hallottam. Mondd csak, ették a húst az állatkák?

- Hm - kezdte óvatosan Sovány -, megnézegették, és mintha megszagolgatták volna.

- Rendben van - mondotta Rőt. - Azt hiszem, hogy végül is megeszik. Uram isten, valamit azért mégis enniük kell. Gyerünk a dombhoz, és nézzük meg, hogy mit szándékoznak tenni apáink.

- Hát az állatkák?

- Ne aggódj, minden rendben. Nem ülhetünk egész idő alatt mellettük. Adtál nekik vizet?

- Persze. Megitták.

- No látod. Gyerünk. Majd ebéd után benézünk hozzájuk. Van egy ötletem. Viszünk nekik gyümölcsöket. Ki nem kedveli a gyümölcsöt?

Felfelé szaladtak a dombon. Rőt, mint mindig, elöl.

5.

- Azt gondolja, hogy a leszálló űrhajó dübörgését hallotta a fiú? - kérdezte Csillagász.

- És ön mint gondolja?

- Ha ez így van, akkor valószínűleg mind elpusztultak.

- De lehetséges, hogy nem így történt - komorodott el Nagyiparos.

- Ha pedig leszálltak, és nem pusztultak el, akkor hol vannak?

- Ezen gondolkozni kell.

Mindkettőjük arca elkomolyodott.

- Nem értem önt - jegyezte meg Csillagász.

- És ha ellenséges érzületűek?

- Ó, nem! Beszéltem velük, ők...

- Beszélt velük! Feltételezhetjük, hogy ez csak terepfelmérés. És mi követi ezt? Behatolás?

- De csak egyetlen hajójuk van, sir!

- Ezt csak mondják. Mögötte egész flotta jöhet.

- Már beszéltem önnek a méreteikről. Ők...

- Ha a fegyverzetük felülmúlja a miénket, a nagyságuk egyáltalán nem fontos.

- Erre nem is gondoltam.

- Engem viszont a kezdet kezdetétől ez aggasztott - folytatta Nagyiparos. - Miután a levelét megkaptam, éppen emiatt voltam hajlandó találkozni velük. Nem azért, hogy valami számunkra is elfogadható kereskedelmi megegyezést kössek, hanem azért, hogy megtudjam igazi céljaikat. Nem tételeztem fel, hogy elkerülik a velünk való találkozást.

Hirtelen körülnézett, és megkérdezte:

- Hová is kerültünk? Az a véleményem, hogy a kutatásunk semmi eredményt sem ad.

Csillagász azonban egy keveset előrébb ment, s rekedten megszólalt:

- Nincs igaza, uram! Nézzen csak oda!

6.

Rőt és Sovány lopakodva követték a felnőtteket. A fiúkat az is segítette, hogy az apák elmerültek izgatott beszélgetésükben. Ám a fiúk nem tudták alaposan megnézni, hogy mit is keresnek az apák - zavarta őket a bozótos, amelyben rejtőzködniük kellett.

- Gyerünk! Nézz csak erre a dologra! Úgy csillog, mint az ezüst! - mondotta Rőt.

De az igazán izgatott Sovány volt. Belekapaszkodott pajtásába.

- Én tudom, hogy ez mi. Egy űrhajó. Az már biztos, hogy emiatt utazott ide a papám. A világ egyik legismertebb csillagásza, és a papád meghívta őt, hogy legyen jelen, amikor itt nálatok leszáll az űrhajó.

- Mit fecsegsz? Hiszen apámnak fogalma sincs róla, hogy ez mi is lehet. Ő csak azért jött ide, mert én mennydörgést hallottam erről. És ráadásul űrhajók pedig nincsenek.

- De igen is vannak! Legalább nézzed meg: nézd ezeket a kerek vackokat. Ezek a fúvókák. Azok pedig a rakétahajtóművek.

- Ezt honnan veszed?

Sovány felcsattant:

- Olvastam róla. A papámnak vannak könyvei. Vannak régi könyvei.

- Hm! Mindenfélét kitalálsz.

- Semmit sem találtam ki: az apám egyetemi tanár, könyvek nélkül nem élhet. Hiszen ez a munkája.

Egyre hangosabbra fordította a szót, Rőtnek vissza is kellett tartania.

- Elment az eszed? Azt akarod, hogy meghalljanak bennünket? - suttogta neheztelően.

- Jól van no, de azért ez mégiscsak űrhajó!

- Ide hallgass, Sovány, azt gondolod, hogy ez a hajó egy másik világból érkezett?!

- Lehetséges. Nézd csak, hogy a papám miként vizsgálja. Ha valami más lenne, nem érdeklődne iránta ennyire.

- Más világok! De hol vannak azok a más világok?

- Mindenütt. Vedd például a bolygókat. Néhányuk éppen olyan világ, mint a miénk. És lehetséges, hogy más csillagoknak ugyancsak vannak bolygóik. Az biztos, hogy a bolygók száma több trillió.

Rőt megsemmisültnek és megvertnek érezte magát. Csak ennyit tudott morogni:

- Megbolondultál!

- Márpedig ez azért is az! Majd én megmutatom, bebizonyítom!

- Hej, hová mész?!

- Megkérdezem a papát. Remélem, hogy neki majd elhiszed. Elhiszed, hogy egy csillagászprofesszor csak tudja...

Felemelkedett.

- Hej, te bolond! Azt akarod tán, hogy meglássanak bennünket? - robbant ki Rőt. - De hiszen nem is gondolják, hogy itt vagyunk! Azt akarod, hogy faggatózzanak, és kiszedjék belőlünk az állatkákat?!

- Nekem minden mindegy. Azt mondtad, hogy elment az eszem...

- Eh, te árulkodó! De hiszen szavadat adtad, hogy senkinek sem fecsegsz.

- És nem is szándékozom beszélni. De ha most azonnal mindent megtudnak, akkor magad leszel abban a bűnös - hiszen te kezdtél veszekedni, te mondtad, hogy bolond vagyok.

- Visszavonom, amit mondtam - nyögte ki kényszeredetten Rőt.

- No, akkor minden rendben.

Sovány egy kissé csalódott volt. Szeretett volna közelebb menni az űrhajóhoz, de esküjét nem szeghette meg.

- Nagyon is kicsiny ahhoz, hogy űrhajó legyen - jegyezte meg fitymálóan Rőt.

- Biztosan azért, mert felderítőhajó.

- Fogadnék, hogy a papádnak még csak belepillantania sem sikerült.

Sovány a saját érvelésében is gyenge pontnak tekintette ezt a pontot, s ezért elhallgatott.

Rőt felállt, szemmel láthatóan unta a kalandot.

- Tudod mit, gyerünk innen. Megvan nekünk a magunk dolga, és nem bámulhatunk egész napon át egy űrhajóra. Ha cirkuszosok akarunk lenni, az állatkáinkkal kell foglalkoznunk. Ez az első kötelesség egy cirkuszos számára. Gondoskodnia kell az állatairól. Márpedig én az szándékozom lenni - fejezte be méltóságteljesen.

- De, mit is akarsz tenni, Rőt? Elborítja őket a hús. Várj még egy kicsit - mondotta Sovány.

- De mire várjunk? És aztán a papád és a papám már menni akarnak, már itt az ebéd ideje. Sovány, egyáltalában nem szabad gyanút keltenünk, mert akkor mindjárt faggatni kezdenek bennünket. Hát sohasem olvastál detektívregényeket? Ha valami nagy vállalkozást eszeltél ki, és azt akarod, hogy rajta ne kapjanak, a legfontosabb - úgy cselekedni, ahogy mindenki szokott. Akkor senki sem gyanít semmit. Ez az első parancsolat.

- Jól van.

Sovány kelletlenül, de felállt. Ebben a pillanatban a cirkuszosság gondolata ócskának és régimódinak tűnt a szemében, ha az ember a csillagász ragyogó karrierjével hasonlítja össze, és már nem tudta megérteni, hogyan is csatlakozhatott Rőt buta tervéhez. Lefelé ballagtak a dombon. Sovány, mint mindig, hátul kullogott.

7.

- Ami legjobban megdöbbentett, az a munka minősége - jegyezte meg Nagyiparos. - Sohasem láttam ilyen konstrukciót.

- De mi van azokkal? - vágott közbe Csillagász. - Hiszen mind elpusztultak. Második hajó nem érkezik. Csak véletlenül fedezték fel, hogy élet van a bolygónkon.

- Az nyilvánvaló, hogy szerencsétlenség történt.

- A hajó szinte nem is sérült meg. Ha az utasai közül akár egyetlenegy is életben maradt, akkor a hajót kijavíthatnánk.

- Ha életben is maradtak, akkor sem lehet szó kereskedelmi kapcsolatokról, annyira mások, mint mi. Nagyon sok kényelmetlenség lenne. Így vagy úgy történt, de mindennek vége.

Bementek a házba, s Nagyiparos megkérdezte feleségét:

- Drágám, még nem kész az ebéd?

- Ó, nem. Látod... - Bizonytalanul pislogott Csillagászra.

- Mi történt? - kérdezte Nagyiparos. - Miért hallgatsz? Azt hiszem, hogy a vendégünk megbocsát nekünk.

- Nagyon kérem, ne legyenek tekintettel rám - motyogta Csillagász, és észrevétlenül a szoba legtávolabbi sarkába vonult.

- Drágám, a szakácsnőnk igen ingerült - suttogta sietősen s halkan az asszony. - Egész reggel könyörögtem neki, és becsületszavamra nem tudom, hogy miért is tette ezt Rőt.

- Mire vetemedett?

- Majdnem az egész darált húst elvitte - mondta az asszony.

- És megette?

- Nem, remélem, hogy nem, hiszen még nyers volt.

- De hát akkor mire kellhetett neki?

- Elképzelni sem tudom. Csak reggelinél láttam a fiút. A szakácsnő dühöng. Észrevette, amint kiosont a konyhából, a tálban szinte nem is maradt hús. Már pedig délre szánta a vágott húst. Ismered a szakácsnőt. Másik ételt kellett készítenie, ez pedig annyit jelent, hogy egész héten nem lesz nyugtom tőle. Drágám, beszélj Rőttel, és biztosítsd, hogy többé az orrát se dugja be a konyhába. Okvetlenül kérjen bocsánatot a szakácsnőtől.

- De ez már igazán tűrhetetlen! A szakácsnő nálunk szolgál, és ha mi nem panaszkodunk a menüváltozás miatt, akkor mi kell még neki?

- Dupla munkája volt. Már az elmenésről beszél. Hol lehet manapság jó szakácsnőt találni? Emlékezzél, hogy mennyit kellett vesződnünk, mielőtt belépett.

Ez erős érv volt.

- Alkalmasint igazad van - jelentette ki Nagyiparos. - Beszélek a fejével, ahogy megérkezik.

- Már itt is van.

Rőt a következő szavakkal lépett be nagy vidáman a házba.

- Azt hiszem, hogy éppen jókor jöttem az ebédhez. - Apjára nézett, azután az anyjára, s nyomban gyanakodni kezdett. - Először is megyek mosdani - mondotta, és indult a másik ajtó felé.

- Várj csak, fiacskám - állította meg Nagyiparos.

- Uram?

- A kis barátod hol van?

- Mindjárt itt lesz biztosan - felelte gondtalan hanyagsággal Rőt. - Együtt sétálgattunk ugyanis, azután körülnéztem és nem találtam. - Ez igaz volt, s Rőt szilárd talajt érzett maga alatt. - Mondtam neki, hogy véleményem szerint itt az ebéd ideje; azt is mondtam, hogy haza kell mennünk; ő pedig helyeselt. És elindultam, és amikor már a patak mellett jártam, körülnéztem, de...

Ezt a szónoklatot Csillagász szakította félbe, feltekintve az újságból, amelyet éppen lapozgatott:

- Egyáltalán nem aggódom a fiacskám miatt. Van kobakja. Ne várjuk meg az ebéddel a haszontalant.

- Éppenséggel várhatunk rá, hiszen az ebéd még úgy sem kész, doktor. - Nagyiparos ismét fiához fordult. - És őszintén szólva azért nem kész, fiacskám, mert a szakácsnő valamivel nem számolhatott. Nincs valami mondanivalód?

- Uram?

- Bármennyire is undorodom tőle, de ki kell deríteni az igazságot! Miért vetted el a megdarált húst?

- A megdarált húst?

- Igen, a megdarált húst.

- No, mert egy kicsit... - kezdte volna Rőt.

- Éhes voltál? - segítette az apa. - És nyers húsra támadt gusztusod?

- Nem, uram. De valamiért szükségem volt rá.

- És mégis miért?

Rőt hallgatott, keserves arcot vágott.

Ekkor Csillagász ismét beavatkozott:

- Ha megengedik, hogy én is közbe szóljak, akkor emlékeztetni szeretném önt arra, hogy reggeli után a fiam bejött, s azt kérdezte: mit esznek az állatok.

- Ó, igaza van! Milyen buta vagyok, hogy erről elfeledkeztem. Hallgass ide, Rőt. Azért vetted el a húst, hogy egy szelídített állatodnak add?

Rőt csak nagy nehezen tudta elnyomni méltatlankodását.

- Azt akarjátok mondani, hogy Sovány ide jött, s árulkodott, beárulta, hogy állatom van? Idejött, és fecsegett?! Igen?!! Azt, mondta, hogy állatkám van?!

- Nem. Ezt nem mondta, hanem egyszerűen csak megkérdezte: mivel táplálkoznak az állatok. Ez volt az egész. És egyébként is, ha megígérte, hogy nem árul el, akkor azt nem is tette. Saját butaságod árult el - kérés nélkül elvetted a megdarált húst, ez árult el. Ezt tolvajlásnak nevezik. Most pedig felelj kertelés nélkül. Van állatod?

- Igen, sir.

Alig hallható suttogással mondotta ezt.

- Na, jól van! Meg kell szabadulnod tőle. Értetted?

- Azt akarod mondani Rőt, hogy ragadozó állatod van? - szólt közbe az anya - de hiszen megharaphat, és akkor könnyen vérmérgezést kaphatsz.

- Egészen parányicska - nyöszörögte Rőt remegő hangon. - Ha megérintjük, megbökjük őket, alig-alig mozognak.

- Mozognak? Hány van belőle?

- Kettő.

- Hol vannak?

Nagyiparos megsimította felesége kezét.

- Ne kínozd a gyermeket - mondotta halkan, kérlelően. - Ha megígéri, hogy megszabadul tőlük, akkor meg is teszi, és ez már büntetésnek is elegendő.

Ezzel mind Rőtöt, mind az állatkákat igyekezett kiverni a fejéből.

8.

Az ebéd már végefelé járt, amikor Sovány berontott az ebédlőbe. Egy pillanatig zavartan álldogált, azután szinte hisztérikusan felkiáltott:

- Beszélnem kell Rőttel! Mondanom kell neki valamit!

Rőt rémülettel nézett rá. Csillagász meg türelmetlenül szólt a fiúra:

- Fiam, meglehetősen neveletlen vagy. Megvárakoztattál bennünket.

- Bocsáss meg papa.

- Ó, ne haragudjon a legénykére - mondotta Nagyiparos felesége. - Ha akar, hát beszéljen Rőttel, az ebéd megvárja őket.

- Kettesben kell beszélnem Rőttel - makacskodott Sovány.

- No ebből elég, elég legyen - mondotta Csillagász rejtett bosszankodással. - Ülj le!

Sovány engedelmeskedett, de étvágytalanul evett, és csak akkor gyűrt le egy-egy falatot, ha valaki ránézett.

- Rőt elkapta pillantását, s csöndesen kérdezte:

- Megszöktek az állatkák?

Sovány fejét rázta, és suttogta:

- Nem ez...

Csillagász szigorú pillantást vetett rá, mire Soványnak torkán akadt a szó.

Alighogy az ebéd, véget ért, Sovány kisurrant a szobából, s Rőt, akit észrevétlenül maga után hívott, követte.

Hallgatva mentek a patakig. Ott Rőt hirtelen szembe fordult kísérőjével.

- Mondd csak, mi a fene jutott az eszedbe, miért mondtad meg a papámnak, hogy mi állatokat etetünk?

- De hiszen nem mondtam. Csak azt kérdeztem, mivel etetik az állatokat - tiltakozott Sovány. - Ez pedig nem jelenti azt, hogy mi etetjük őket. És egyébként is nem ez a dologban a lényeges, Rőt.

Ám Rőt még nem bocsátotta meg a sérelmet, amely érte.

- Aztán meg hová vesztél el? Azt gondoltam, hogy hazamentél. Szerintük úgy tűnt, mintha én lennék benne a bűnös, hogy nem találtalak meg.

- Ha egy pillanatig hallgatsz, akkor igyekszem mindent megmagyarázni. Eddig még nem engedtél szóhoz jutni.

- No, gyerünk, pakolj ki, ha van kipakolnivalód.

- Visszamentem a hajóhoz. A szüleink már nem voltak ott, de én meg akartam nézni ezt a tárgyat.

- Ez nem űrhajó - mondotta mogorván Rőt, aki nagyon is türelmetlenné vált.

- Márpedig éppenséggel az. Be is nézhet az ember a világítóablakokon át. Be is néztem, és ott bent mind halottak. - Nagyon sápadt volt. - Egytől egyig mind halottak.

- Kik halottak?

- Hát az állatkák! - kiáltott fel Sovány. - Ugyanolyanok, mint a mieink. De hát nem állatkák ezek, hanem egy másik bolygó lakói.

Rőt egy pillanatig döbbenten állt, mintha sóbálvánnyá vált volna. Annyira őszinte volt barátja izgalma, hogy nem is próbált kételkedni Sovány szavainak igaz voltában. Csak ennyit mondott:

- Jé!

- Ez van. Most mit tehetünk? Bizony, ha megtudják, alaposan megszidnak bennünket!

Sovány csak hideglelősen vacogott.

- Tán a legokosabb, ha szabadon engedjük őket? - kérdezte Rőt.

- Árulkodni fognak ránk.

- De hiszen nem tudnak beszélni a mi nyelvünkön. Hiszen más bolygóról valók.

- Nem! Tudnak beszélni velünk. Emlékszem, hogy a papa egy ízben a mamával beszélgetett, és nem tudta, hogy a szobában vagyok. Azt mondotta, hogy vannak jövevények, akik egyetlen szó nélkül is tudnak beszélni. Mintha valami telepátiáról beszélt volna. Azt gondoltam, hogy csak fantáziál.

- Igen... Jé!... Vagyis, ejha! - Rőt Soványra bámult. - Akkor nincs baj, figyelj csak rám. A papám megparancsolta, hogy szabaduljak meg az állatoktól. Gyerünk, ássuk el őket, vagy dobjuk be őket a patakba valahol.

- Ezt parancsolta neked?

- Rákényszerített, hogy bevalljam a dolgokat, majd azt mondta: "Meg kell válnod tőlük". Már pedig azt kell tennem, amit parancsolt! Hiszen az atyám!

Sovány úgy érezte, hogy kisebb kőszikla gördült le a szívéről. Ez a parancs kiváló megoldást kínált az adott helyzetből való kimászáshoz.

- Gyerünk egyenesen hozzájuk, s előzzük meg őket. Ha megtalálják ezeket, lesz haddelhadd!

Bizonytalan látomásoktól kábán szaladtak a pajtához.

9.

Egész más dolog "embert" látni bennük. Mint állatok érdekesek és figyelemre méltóak voltak, de mint emberek, borzalmasak! Korábban kicsiny kifejezéstelen pontoknak látták a szemüket, most kiderült, hogy nyilvánvaló rosszindulattal követi ez a látószerv Rőtöt és Soványt.

- Hangokat adnak ki - suttogta Sovány.

- Bizonyára beszélnek vagy valami ilyesfélét tesznek - állapította meg Rőt.

Mulatságos, hogy korábban is hallották ezeket a hangokat, de nem tulajdonítottak nekik jelentőséget. Rőt nem mozdult helyéről. Sovány is csak állt.

A ponyvát hátradobták, és egyszerűen csak figyelték a lényeket. Sovány észrevette, hogy az állatkák nem nyúlnak a darált húshoz.

- És most mit fogsz csinálni? - kérdezte Sovány.

- Hát te?

- Te találtad őket!

- Most rajtad a sor.

- Nem! Te találtad őket! Mindennek te vagy az oka. Én csak megfigyeltem a dolgokat.

- De hiszen, te velem együtt... De hiszen nem visszakozhatsz!

- Lényegtelen, te találtad őket. Amikor idejönnek keresni bennünket, akkor is ezt mondom.

- Hagyd abba - kérte dühösen Rőt, de arra gondolva, hogy mi vár rájuk, elragadta a félelem, s a kalitka ajtajához nyúlt.

- Állj! - kiáltott fel Sovány.

- Mi ütött beléd? - kérdezte Rőt.

- Valami vas van, vagy ahhoz hasonló az egyiknél.

- Hol?

- Ott. Már korábban is láttam, de azt gondoltam, hogy az egyik testrésze. De ha emberek ezek, akkor ez dezintegrátor is lehet.

- Hát az mi?

- A régi könyvekben olvastam róla. Az űrhajókban az emberek többségének dezintegrátora van. Ezt rád fogják, és te elemeidre hullasz, vagyis ez olyan aprítófegyver-féle.

De hiszen eddig nem fogták ránk - ellenkezett Rőt, de egyre jobban nyugtalankodott.

- Lényegtelen. Nem akarok itt álldogálni és megvárni, amíg részeimre, atomjaimra bontanak. Hívom a papát.

- Eh, te gyáva! Nyomorult gyáva féreg!

- Legyek csak az! Úgy nevezhetsz, ahogy akarsz, de ha most megérinted őket, akkor szétbontanak. Várj csak, s meglátod mi lesz, úgy kell neked!!!

A lefelé vezető keskeny csigalépcső felé indult, de a lépcsőfordulón megállt, visszatántorodott.

A lépcsőn, nehezen szuszogva Rőt anyja kapaszkodott fel.

- Rőt, hej! Rőt! Fent vagy? Ne próbálj elrejtőzni. Tudom, hogy ott vannak. A szakácsnő megleste, hogy hová szaladtál a hússal.

- Csókolom mama! - kiáltott remegő hangon Rőt.

- No, mutasd csak ezeket az undorító állatkákat. Azt akarom, hogy a jelenlétemben, de nyomban itt szabadulj meg tőlük.

Mindennek vége! Rőt, noha tudta, hogy büntetés fenyegeti, mégis érezte, hogyan gördül le róla az egyre súlyosbodó teher. Végső soron legalább nem neki magának kell döntésre jutnia.

- Mam, itt vannak. Nem csináltam nekik semmit, mam. Nem tudtam! Egészen olyannak tűntek, mint holmi kis állatkák, és azt gondoltam, megengeded, hogy megtartsam őket, mama. Nem vettem volna el a húst, de hát a füvet és a leveleket nem ették, és megfelelően jó diót, mogyorót nem találtunk, bogyókat sem. A szakácsnő pedig nekem sohasem ad semmit, vagy kunyerálnom kellett volna tőle, de hiszen nem tudtam, hogy ez ebédre...

Rémülettől eltelve egyre csak beszélt, s nem jutott el a tudatáig, hogy az anya a kalitkára mered, és nem is hallva azt, amit a fia hadar, vékony és átható hangon sikítoz.

10.

Csak egy lehetőségünk van. El kell őket temetni minél csöndesebben. Kár lenne lármát csapni - mondotta Csillagász, de ekkor sikoltozást hallottak.

Az anya egész úton rohant, s még akkor sem tért egészen magához, amikor megállt mellettük. Férjének csak néhány perc elteltével sikerült magához térítenie.

Végül kinyögte:

- A pajtában vannak. Nem tudom, hogy mifélék. Nem!... nem...

Nagyiparos arra készült, hogy előremegy, de az asszony útját állta.

- Nem, nem mehetsz! Menjen az egyik szolga fegyverrel! Mondhatom neked, hogy életemben sem láttam ilyesmit. Kicsiny, borzalmas lények... sz... sz... képtelen vagyok leírni őket! És ha csak eszembe jut, hogy Rőt megérintette őket, s megkísérelte az etetésüket. Megfogta őket, s hússal etette.

- Csak éppen... - kezdte Rőt.

De Sovány hozzátette:

- Ez nem...

- No, gyerekek, ti már elég rossz fát tettetek a tűzre a mai napon! - mondotta Nagyiparos. - Mars haza! Egy szót se többet! Bármit is mondtok, nem érdekel. Amikor már mindennek vége lesz, akkor meghallgatunk benneteket, ami pedig téged illet, Rőt, magam gondoskodom róla, hogy megbüntessenek.

A feleségéhez fordult:

- Bármilyenek ezek az állatok, meg kell őket semmisíteni.

Ám, amikor a fiúk már kellő távolságban voltak, még hozzátette sokkal-sokkal lágyabban:

- Nyugodj meg, drágám, a gyerekek épek, egészségesek, s nem tettek semmi szörnyűt. Csak egyszerűen új szórakozást találtak.

- Bocsásson meg... asszonyom, de nem tudná... leírni ezeket az állatokat? - kérdezte akadozó hangon Csillagász.

Az asszony csak fejét rázta. Képtelen volt beszélni.

- Nem tudná megmondani nekem...

- Segítséget kell nyújtanom neki! Bocsásson meg - kért elnézést Nagyiparos.

- Csak egy percre. Kérem szépen, a felesége azt mondotta, hogy korábban sohasem látott ilyen állatokat. Az biztos, hogy nem gyakran bukkannak ilyen páratlan állatokra.

- Kérem, ez a pillanat nem alkalmas kérdése megvitatására.

- Hacsak ezek a páratlan állatok nem éppen az elmúlt éjszaka szálltak le.

- Mire gondol?

- Arra, uram, hogy azonnal a pajtába kell sietnünk!

Nagyiparos néhány pillanatig rámeredt, aztán megfordult, és a pajta felé rohant. Csillagász pedig követte. A rohanókat halkuló sikoltozás kísérte.

11.

- Nagyiparos rájuk meredt, azután tekintetét Csillagászra vetette, majd ismét őket nézte.

- Ezek ők?

- Ők - mondotta Csillagász. - Nincs kétségem felőle, hogy mi ugyanolyan visszataszítónak tűnünk az ő szemükben, mint amilyennek mi látjuk őket.

- Mit mondanak?

- Olyasmit, hogy igen kényelmetlenül vannak, kimerültek és betegek, s azt is, hogy a leszállásnál nem sérültek meg súlyosan, s a gyerekek jól bántak velük.

- Jól bántak velük! Elfogták őket, kalitkába dugták, fűvel és nyers hússal etették! Mondja csak, én is tudnék beszélni velük?

- Ehhez idő kell. Egy hullámhosszra kell hangolódnia velük. De lehetséges, hogy nem azonnal tudja majd venni a jelzéseket.

Nagyiparos kísérletet tett. Arca grimaszba torzult az erőfeszítéstől, csak egyetlen gondolatot igyekezett sok-sok esetben sugározni: "A fiúcskák nem tudták, hogy önök kik."

És hirtelen egy mondat villant fel az agyában: "Mi ezt remekül megértettük, és éppen ezért nem támadtuk őket."

- Támadtuk őket? - a töprengésbe merült Nagyiparos ezt fennhangon ismételte meg.

"Természetesen - jött a gondolati válasz. - Hiszen van fegyverünk."

Az egyik visszataszító lény felemelte a fémtárgyat, és a kalitka tetejében meg a pajta tetejében hirtelen egy megszenesedett szélű nyílás jelent meg.

"Reméljük - sugározták a lények -, hogy a tető kijavítása nem okoz majd nehézségeket."

Nagyiparos érezte, hogy letért a hullámhosszról. Csillagászhoz fordult.

- És ilyen fegyverrel a kezükben hagyták magukat elfogni, s kalitkában tartani? Nem értem.

Nyugodt választ kapott:

"A gondolkodó lények gyermekeit sohasem bántjuk."

12.

Esteledett. Nagyiparos egészen elfeledkezett a vacsoráról.

- Hisz abban, hogy a hajó repülni fog? - kérdezte.

- Ha így mondták, akkor tud repülni - felelte Csillagász. - Remélem, hogy hamarosan visszatérnek.

- És amikor visszatérnék hozzánk, akkor teljesítem a megállapodást - mondotta energikusan Nagyiparos. - Sőt még többet is; eget-földet felforgatok, csakhogy az egész világ elfogadja s megismerje őket. Nem volt igazam, doktor! Az olyan lények, akik nem okoztak bajt a gyermekeknek, noha azok szó szerint arra szorították őket, hogy ezt tegyék, megérdemlik, hogy elragadtatással fogadják őket. De tudja, valamiről nekem nagyon nehéz beszélnem...

- Miről?

- Hát a gyerekekről. Az ön és az én fiamról. Majdhogynem büszkélkedem velük. Elfognak ilyen lényeket, elrejtik, táplálják őket, vagy legalábbis megkísérlik a táplálásukat. Ez megdöbbentő. Rőt elmesélte nekem, hogy kigondolta: majd cirkuszi fellépésre használja őket. Gondolja csak el.

Csillagász pedig csak ezt válaszolta:

- Fiatalság!

13.

- Hamarosan startolunk? - kérdezte Kereskedő.

- Fél óra múlva - felelte Kutató.

Magányos útra indulnak. A legénység többi tagja, mind a tizenheten elpusztultak, s hamvaik itt maradnak ezen az idegen bolygón. A visszaútra sérült hajón indulnak, s kézzel kell irányítaniuk, csak a saját erejükre támaszkodva.

- Nagyon jó, hogy nem bántottuk ezeket a fiúkat - jegyezte meg Kereskedő. - Igen hasznot hajtó, nagyon jövedelmező üzletet kötöttünk.

"Üzletet" - gondolta Kutató.

- Arra készülnek, hogy elkísérjenek bennünket - mondotta Kereskedő. - Egytől egyig.

- Nem fenyegeti őket veszély.

- De milyen visszataszító a külsejük, nemde?

- Ámde a belső világuk annál elbájolóbban megnyerő. Abszolút barátságos érzelműek.

- Ha csak látod őket, ezt éppen nem mondanád. Íme az a fiatal, aki elsőnek szedett fel bennünket...

- Rőtnek nevezik.

- Furcsa név egy szörnyetegnek. Nevetséges. Úgy tűnik, hogy komolyan lehangolja az elrepülésünk. Csak éppen azt nem értem meg, hogy miért. Mintha valamitől megfosztottuk volna. Nem nagyon értem.

- Cirkusz - válaszolta röviden Kutató.

- Mit? Miért? Iszonyú szamárság!

- De hát miért is ne gondolta volna? Mit tennénk mi magunk, ha mi találtuk volna őt egy földi réten, amint alszik: vörös fogókarok, hat láb, pszeudopodiumok, vagyis állábak és más hasonló dolgok?

14.

Rőt nézte, hogyan repül el a hajó. Vörös fogókarjai - becenevét ezek alapján kapta - még ingadoztak, hajladoztak, kifejezve az elvesztett remény okozta mélységes fájdalmát, és lábain levő szemecskéi tele voltak sárgás kristályokkal, a mi földi könnyeink megfelelőivel.

Fantasztikus utazás

A Fantasztikus utazásról

Ennek a történetnek számos írója van, akik a legkülönbözőbb formában járultak hozzá a mű jelenlegi formájához. Mindannyiunk számára hosszú és sok vesződséggel járó munka és nagy kihívás volt, de egyben elégtételt, és mondhatom, nagy örömet is jelentett. Amikor Bixbyvel nekiláttunk az eredeti történetnek, nem sokkal több volt a fejünkben, mint maga az ötlet és valami elképesztően nagy adag kíváncsiság. Fogalmunk se volt róla, hogy hova vezet bennünket, és mi lehet belőle nagy képzelőerejű és remek ábrázolókészséggel megáldott emberek kezében. Saul Davidről, a film produceréről, Richard Fleischerről, a rendezőről és a fantázia kifogyhatatlan varázslójáról, Harry Kleinerről, a forgatókönyv írójáról, Dale Hennesyről, a művészeti igazgatóról és öntörvényű művészről kell itt megemlékeznünk, valamint azokról az orvosokról és tudósokról, akik önzetlenül áldoztak ránk idejükből és elképzeléseikből. És végül szólnunk kell Isaac Asimovról, aki tollat és hatalmas tehetségét kölcsönözte, hogy a tények és a képzelet e furcsa fantazmagóriáját formába öntse és írói valósággá tegye.

Otto Klement

1 - Repülőgép

A négymotoros plazmameghajtású öreg tragacsot már rég kiszuperálták az aktív szolgálatból; mostani útvonala se túl gazdaságosnak, se különösebben biztonságosnak nem volt mondható. A felhőpamacsokon át vezető út tizenkét óráig tartott, amit egy rakétamotoros szuperszonikus gép öt óra alatt megtett volna.

Ráadásul még jó egyórás repülés volt előttük.

A fedélzeten tartózkodó ügynök tudta, hogy a megbízatása akkor fejeződik be, amikor a gép földet ér, és hogy általában az utolsó óra tűnik a leghosszabbnak.

Odasandított a hatalmas utastér egyetlen utasára, aki pillanatnyilag állat a mellkasára ejtve szunyókált.

Az utas nem látszott se különösebben meghökkentőnek, se túl vonzónak, pedig ezekben a percekben ő volt a világ legfontosabb embere.

* * *

Alan Carter tábornok barátságtalanul pillantott fel, amikor az ezredes belépett. Carter szeme alatt táskás volt a bőr, és a szája sarka is megereszkedett. Görcsös erőlködéssel próbált visszahajlítani eredeti formájára egy iratkapcsot, de az kiugrott a kezéből.

– Majdnem eltalált – mondta hűvösen Donald Reid ezredes. Vörösesszőke haja szorosan le volt simítva, de rövid, szürkés bajusza szúrósan meredt előre, ó is éppoly leírhatatlanul természetellenesen viselte az egyenruháját, mint a társa. Mindketten szakemberek voltak, akiket csak egy szupertitkos munkára hívtak be, rangot is csak a rend kedvéért kaptak és – tekintettel a harci feladatokra – voltak kénytelenek viselni.

Mindkettőjüknek EMESZ, azaz egészségügyi szakszolgálatos jelvénye volt. Mind az öt betű egy-egy kis hatszögben kapott helyet, kettő fölül, három alul. A három alsó közül a középsőn volt az a jelzés, amely további eligazítást nyújtott. Reid esetében ez Merkúr kígyós botja volt, amely azt jelezte, hogy viselője orvos.

– Találja ki, mit csinálok – mondta a tábornok.

– Iratkapcsokkal lövöldöz.

– Igaz. És közben számolom az órákat. Mint egy őrült! – A hangja alig érezhetően egyre följebb emelkedett. – Itt ülök, a tenyerem merő izzadság, égnek áll a hajam, a szívem majd kiugrik a helyéből, és számolom az órákat. Vagyis most már a perceket. Hetvenkét perc, Don. Hetvenkét perc, és földet érnek.

– Jól van. De akkor minek idegeskedik? Baj van?

– Nem. Nincs semmi baj. Simán kimentették. Értesüléseim szerint úgy szedték ki a karmaik közül, hogy a haja szála se görbült meg. Simán feljutott a gépre, bár elég öreg masina...

– Igen. Tudom.

Carter a fejét csóválta. Esze ágában sem volt újabb híreket mondani a másiknak; mindössze beszélni akart.

– Úgy tippeltük: ezek arra számítanak, hogy számunkra legfontosabb az idő, ezért behajítjuk egy X–52-esbe és a sztratoszférán keresztül röpítjük ide. De mivel tudtuk, hogy erre készülnek, és készenlétbe helyezik a rakétaelhárító rendszert...

– Paranoia – mondta Reid –, ezt az én szakmámban így hívják. Mármint arra mondanám, aki azt feltételezi, hogy megteszik. Mert ez háborút jelentene, és a saját pusztulásukat.

– Pedig megkockáztatnák, hogy elejét vegyék annak, ami most történik. Ha fordítva állna a helyzet, úgy érzem, nekünk is meg kellene tennünk. De mi épp azért indítottunk egy öreg négymotoros, plazmameghajtású kereskedelmi gépet. Olyan öreg, hogy abban sem voltam biztos, föl tud-e szállni.

– És sikerült?

– Mi? – A tábornok egy pillanatra sötét gondolatokba merült.

– A felszállás.

– Igen, igen. Szépen közeledik. Granttól rendszeresen jelentést kapok.

– Ki az a Grant?

– A terv végrehajtásával megbízott ügynök. Jól ismerem. Ha ő a megbízott, olyan biztosnak érzem magam, amennyire csak lehet, ami persze nem túl sok. Grant hajtotta végre az egészet; úgy pöckölte ki a kezükből Benest, mint egy magot a görögdinnyéből.

– Hát akkor?

– Én még mindig aggódom. Mondhatom magának, Reid, ebben a rohadt szélhámosságban mindössze egyetlen módja van a dolgok kezelésének. Abból kell kiindulni, hogy ezek éppolyan ravaszak, mint mi; hogy minden trükkünkre ők egy ellentrükköt eszeinek ki, hogy ahány embert sikerül becsempészni a soraik közé, annyi ügynököt küldenek a mi oldalunkra. Mindez több mint fél évszázada zajlik; vagyis biztos, hogy egyenlő feltételekkel küzdünk, máskülönben már rég vége volna az egésznek.

– Nyugodjon meg, Al.

– Hogyan? Ez, amit most Benes magával hoz, ez az új tudás mindörökre véget vethet a patthelyzetnek. És a küzdelem a mi győzelmünkkel zárulhat.

– Remélem, a másik oldalon nem ugyanígy gondolják – mondta Reid. – Mert ha igen... Tudja, Al, idáig mindenki tiszteletben tartott bizonyos játékszabályokat. Egyik fél sem tett olyasmit, amivel annyira sarokba szorította volna a másikat, hogy az kénytelen legyen megnyomni a rakétakilövő gombját. Mindig hagyni kell egy pallót, amin még vissza lehet táncolni. Szorongattuk egymást, de sohasem halálosan. Ha egyszer Benes ideér, az ellenség talán úgy érzi, hogy többé nincs visszaút.

– Nekünk viszont nincs más választásunk, mint hogy megpróbáljunk minden tőlünk telhetőt. – Aztán, ahogy jobban belegondolt, még hozzátette: – Mármint ha Benes ideér.

– Ide kell érnie.

Carter fölállt, mint aki mindjárt cél nélkül rohangálni kezd. Ránézett a társára, majd hirtelen leült.

– Jól van, minek idegeskedni? Ott fénylik az a nyugtató sugár a szemében, dokikám. Nincs szükségem boldogságpirulákra. De tegyük fel, hogy hetvenkét... hatvanhat perc múlva ideér. Tegyük fel, hogy leszáll a repülőtéren. Akkor még mindig ide kell hozni, itt biztonságban kell tartani... Megint egy sor probléma, amin elcsúszhatunk...

– Már megint sopánkodunk – vágta rá Reid. – Figyeljen ide, tábornok, térjünk észre, és vegyük számba a következményeket. Mármint hogy mi történik, miután Benes ideért.

– Ugyan már, Don, várjuk meg, hogy ideérjen.

– Ugyan már, Al – utánozta az ezredes, de egy kis méltatlankodás csendült a hangjában. – Semmi értelme megvárni, míg ideér. Akkor már késő lesz. Maga túlságosan elfoglalt lesz, és a központ összes kis hangyája úgy fog nyüzsögni, mint aki megbolondult, így aztán semmit nem tudunk elintézni abból, amit szerintem el kellett volna intézni.

– Megígérem... – A tábornok bizonytalanul intett, hogy szeretne magára maradni.

Reid nem vett tudomást a mozdulatról.

– Nem. Képtelen lesz bármilyen ígéretet betartani, amit a jövővel kapcsolatban tesz. Hívja a főnököt! De most, azonnal. Magának kapcsolják. E pillanatban maga az egyetlen, aki kapcsolatba tud lépni vele. Próbálja megértetni, hogy az EMESZ egészségügyi szakszolgálat, vagyis nem kizárólag a védelem szolgálóleánya. Ha nem sikerül szót érteni vele, akkor lépjen érintkezésbe Furnald főbiztossal. Ő a mi oldalunkon van. Mondja meg neki, hogy néhány morzsát én is felajánlok a biotudományoknak. Győzze meg, hogy ez is fontos ügy. Nézze, Al, minél hangosabban kiáltunk, annál biztosabb, hogy meghallják. Küzdenünk kell az igazunkért. Ha egyszer Benes megérkezik, úgy megrohanják az igazi tábornokok, hogy többé a közelébe sem juthatunk.

– Nem tudom megtenni, Don. És nem is akarom. Ha akarja, egyenesen a szemébe is mondom, hogy addig egy lépést se teszek, míg Benes ide nem ér. És azt is meg kell mondanom, nem szeretem, hogy pont most akaszkodik a nyakamba.

Reid ajka elfehéredett.

– Mit tegyek, tábornok?

– Várjon, mint én. Számolja a perceket.

Reid megfordult, és indulni készült. Minden erejével próbálta türtőztetni magát.

– Ha a maga helyében lennék, tábornok, elgondolkoznék, hogy nem tenne-e jót valami nyugtató.

Carter szó nélkül figyelte, amint Reid átmegy a helyiségen. Ránézett az órájára.

– Hatvanegy perc! – dörmögte magában, aztán kinyúlt egy iratkapocsért.

* * *

Reid szinte megkönnyebbült, amikor belépett dr. Michaels, az egészségügyi szakszolgálat civil főnökének irodájába. Michaels soha nem ragadtatta magát szélsőséges érzelmekre, széles arca nem árult el többet, mint csöndes vidámságot, legföljebb egy száraz kuncogást engedett meg magának, és soha kevesebbet, mint sugárzó ünnepélyességet, amit persze nem kellett túlságosan komolyan venni.

A kezében ott volt az elmaradhatatlan térkép; vagy legalábbis egy a sok közül. Reid ezredes mindet egy-egy reménytelen útvesztőnek érezte, összességében pedig egy szétszálazhatatlan gombolyagnak.

Michaels időnként próbálta elmagyarázni ezeket a térképeket Reidnek vagy bárki másnak, aki nem tudott időben elmenekülni – a doktor ugyanis nem ismert kíméletet, ha egyszer rákezdte. Ha Reid jól értette, arról volt szó, hogy valami elenyésző mennyiségű sugárzó anyaggal követték a véráramot, amitől a szervezet (akár ember, akár egér) a lézer elvén alapuló technikával térhatású fényképeket készített magáról. "Izé, ne törődjön vele", szokta mondani ennél a pontnál Michaels. "Szóval kapunk egy háromdimenziós képet az egész keringési rendszerről, amelyről aztán annyi kétdimenziós részletképet és nagyítást tudunk csinálni, amennyi a munkánkhoz szükséges. Ha muszáj, és ha kellően fölnagyítjuk a képet, akár a legkisebb kapillárisokig is eljuthatunk."

"Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy geográfus", szokta hozzátenni Michaels. "Az emberi test geográfusa, aki feltérképezi a test folyóit és öbleit, a beszögelléseit és a búvópatakjait; mondhatom, sokkal bonyolultabb, mint bármi más a Földön."

Reid Michaels válla fölött rápillantott a térképre, és azt kérdezte:

– Ez kié, Max?

– Nem érdekes. – Michaels félre is lökte. – Csak várok, ennyi az egész. Ha az ember várakozik, általában elkezd olvasni. A többiek könyvet vesznek a kezükbe; én egy vérkeringési térképet.

– Maga is vár? Ő is. – Reid hátrafelé bökött a fejével, Carter irodájának irányába. – És ugyanarra várnak?

– Arra, hogy Benes megérkezzen. Természetesen. De tudja, még mindig képtelen vagyok teljes egészében elhinni.

– Mit?

– Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a pasasban tényleg annyi van, mint amennyit állít magáról. Tisztázzuk, én fiziológiával foglalkozom, nem fizikával – vont vállat mentegetőzve Michaels –, de szeretek hinni a szakembereknek. Azt mondják, nincs más választásunk. Úgy hallom, azt állítják, hogy a határozatlansági elv miatt egy adott ponton túl lehetetlen tovább halasztani. És a határozatlansági elvvel, ugyebár, nem lehet vitába szállni.

– Én se vagyok szakember, Max, de ugyanezek a szakemberek azt is mondják, hogy ezen a területen Benes a legnagyobb szaktekintély. A Másik Oldal foglyul ejtette, és csak azért, kizárólag azért tudtak minket sarokba szorítani, mert Benes a kezűkben volt. Nekik nincs más első osztályú szakemberük, míg nekünk itt van Zaletsky, Kramer, Richtheim, Lindsay meg a többiek. Nálunk viszont a legnagyobbak is azt mondják, hogy Benes tudhat valamit, ha azt állítja magáról.

– Tényleg így vélik? Vagy csak azt gondolják, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk meg. Végül is, ha a végén netán kudarcot vallana, mi még az átpártolásából is profitálhatunk. A Másik Oldal többé nem számíthat a szolgálataira.

– De miért hazudna?

– Miért ne? – kérdezte Michaels. – Ezzel kikerülhet a karmaik közül. Ide kerül hozzánk, ahova mindig is tartozni akart. Ha kiderülne, hogy nem ért semmihez, akkor se küldjük vissza, nem igaz? Másrészt lehet, hogy nem is hazudik; lehet, hogy csak téved.

– Hm. – Reid hátralökte a székét, és ezredeshez igazán nem illő módon föltette a lábát az asztalra. – De van itt még valami. Ha becsap bennünket, azzal csak Carternek szolgáltat igazságot. Meg a többinek. Az idiótáknak.

– Carterből nem sikerült semmit kiszednie?

– Egy lépést nem tesz addig, míg Benes meg nem érkezik. Számolja a perceket, és most már én is. Még negyvenkét perc.

– Meddig?

– Míg leszáll a gép a repülőtérre. Aminek semmi köze a biotudományokhoz. Ha Benes csak meg akart szabadulni a Másik Oldaltól, akkor tehetetlenek vagyunk; ha szabályosan jött el, akkor se biztos, hogy a közelébe kerülhetünk. A védelem megkaparintja magának, lefoglal minden ételmaradékot, minden morzsát, minden szagmintát. Nem fogják engedni, hogy játsszunk vele; egy percre sem fogják magára hagyni.

– Butaság. Lehet, hogy eleinte a nyomában lesznek, de azért nekünk is megvannak az eszközeink. Rávesszük Duvalt, a szorgalmas, istenfélő Peter Duvalt, hogy koptassa le őket.

Reid arcára undor ült ki.

– Boldog lennék, ha a hadsereg kezére adhatnám. Egyelőre annyira haragszom rá, hogy szívesen adnám Carter kezére is. Ha Duvalt elmarasztalnák, Cartert pedig megdicsérnék, aztán összeereszthetném őket, örömmel figyelném, ahogy halálra marják egymást...

– Ne legyen olyan rosszmájú, Don. Túl komolyan veszi Duvalt. A sebész voltaképpen művész: a szövetek szobrásza. Egy nagy sebész nagy művész is, és a vérmérséklete is a zseniéhez hasonló.

– Az az igazság, hogy én is szenvedélyes ember vagyok, de ezt nem arra használom, hogy másoknak fejfájást okozzak. Úgy tesz, mint akinek kizárólagos joga, hogy ilyen goromba és pimasz legyen.

– Ha kizárólagos joga lenne, én örülnék a legjobban, és boldogan hagynám, hogy csináljon, amit akar. Inkább az a baj, hogy a világ tele van goromba és pimasz alakokkal.

– Egyetértek. Egyetértek – morgott magában Reid, de nem csillapult a szenvedélye. – Harminchét perc.

* * *

Ha ezek után valaki elismétli a sebésznek Reid vázlatos leírását dr. Peter Lawrence Duvalról, Duval ugyanolyan rövid horkantást hallatott volna, mint ha például egy szerelmi vallomást hallana. Ez persze nem azt jelenti, hogy Duval éppoly érzéketlen a sértegetés, mint az imádat szavai iránt, hanem csak azt, hogy ilyesmire akkor reagált, ha volt ideje, márpedig szabadideje sajnos igen-igen kevés volt.

Nem mogorvaság volt az, ami általában az arcán tükröződött, inkább az izmok összerándulása, amely másfelé kalandozó gondolatoktól eredt. Feltehetőleg mindenki szeret elmenekülni a világból; Duval azzal tudott a legegyszerűbben elmenekülni, hogy erősen koncentrált a munkájára.

Ez az út nemzetközi hírnevet és alig-alig érzékelt agglegény-státust hozott a negyvenes éveinek közepén járó agysebész életébe.

Amikor az ajtó kinyílott, Duval az előtte fekvő térhatású röntgenképeken végzett nagy gonddal méréseket, de most sem nézett föl. Szokásos hangtalan lépteivel az asszisztense lépett be.

– Mi az, Miss Peterson? – kérdezte az agysebész, és ha lehet, még fájdalmasabb képpel meredt a fényképekre. A szeme elég könnyen hozzászokott a mélység érzékeléséhez, de a tényleges mélység méréséhez szükség volt a szögek pontos mérlegelésére és mindenekelőtt annak a tévedhetetlen ismeretére, hogy mit is rejt az a mélység.

Cora Peterson várta a pillanatot, mikor a professzor arcáról eltűnnek a koncentrált figyelem barázdái. Cora huszonöt éves volt, épp hússzal fiatalabb, mint Duval, és alig egy éve tette le lángoló arccal frissen megszerzett diplomáját az agysebész lábai elé.

A szüleinek írt levelekben szinte minden alkalommal elmagyarázta, hogy Duval mellett minden nap egy féléves egyetemi kurzusnak felel meg, és az, hogy kitanulhatja a mester módszereit, a diagnosztizáló technikáját, a mesterségéhez szükséges műszerek kezelését, ez egyszerűen minden képzeletet felülmúl. De legalább ilyen lelkes szavakkal írt a professzor elhivatottságáról a munkája és a gyógyítás iránt.

Ámbár nem volt ilyen intellektuális élmény, de Cora pontosan, szinte egy profi fiziológus pontosságával érzékelte saját pulzusszámának gyorsulását, ahogy megpillantotta a munkája fölé hajló Duval arcán a ráncokat, a gyűrődéseket meg ujjainak gyors, biztos és célratörő mozgását.

Cora arca mindazonáltal közömbös maradt, ugyanis mélységesen elítélte saját szívizmainak csöppet sem értelmes viselkedését.

A tükre rendszerint arról árulkodott, hogy tulajdonosa nem egyszerű eset. Épp ellenkezőleg. Ritkaságszámba menő, szélesen ülő nagy, barna szeme volt, az ajka, ha engedte, könnyen mosolyra húzódott – ez persze csak ritkán fordult elő –; a teste pedig határozottan zavarta, mert olyan nyilvánvalóan akadályozta a szakmai hozzáértés kinyilvánításában. A férfiak elismerő füttyöngetését a képességeivel akarta kivívni, és nem rugalmas testével, amelyről nem tehetett.

Duval azonban nagyra tartotta asszisztense felkészültségét, és úgy látszik, nem hatotta meg Cora megnyerő külseje, amiért a lány, ha lehet, még jobban csodálta a professzort.

Végre megszólalt:

– Doktor úr, Benes harminc percen belül földet ér.

– Hmm. – Duval fölnézett. – Maga miért van itt? Rég lejárt a munkaideje.

Cora visszavághatott volna, hogy a professzoré is, de tudta, hogy Duval munkaideje csak akkor ér véget, amikor végzett a munkájával. Elég gyakran bent maradtak tizenhat órán át, bár Cora tudta, hogy ha megkérdeznék, Duval (egyébként őszintén) kitartana amellett, hogy szigorúan nyolc órában foglalkoztatja az asszisztensét.

– Várok, mert szeretném látni – mondta Cora.

– Kit?

– Benest. A doktor urat nem izgatja?

– Nem. Miért kéne?

– Benes nagy tudós, és azt mondják, nagyon fontos információi vannak, amelyek forradalmasíthatják mindazt, amit csinálunk.

– Hát akkor bizonyára tényleg így van. – Duval fölvette a halom tetején lévő fényképet, félrerakta, aztán a következő után nyúlt. – De miben segíthet magának a lézeres munkában?

– Könnyebb lesz eltalálni a célpontot.

– Már a mostani technikával is könnyebb. Amit Benes tud, annak csak a háborúcsinálók veszik hasznát. Benes csak fokozza a világ elpusztíthatóságának esélyeit.

– De Duval doktor, épp ön mondta, hogy a technika kibővítése nagyon fontos a neurofiziológia számára.

– Igazán? Hát ha ezt mondtam, akkor így is van. De akárhogy is, szerintem mégiscsak az lenne a legjobb, Miss Peterson, ha kipihenné magát. – Megint fölnézett (lehet, hogy egy picit ellágyult a hangja?), és azt mondta: – Fáradtnak látszik.

Cora keze megindult a haja irányába, mert női nyelven a "fáradt" azt jelenti, hogy "kócos".

– Mihelyt Benes megérkezik, megyek aludni. Megígérem. Egyébként...

– Igen?

– Holnap akarja használni a lézert?

– E pillanatban épp ezt szeretném eldönteni. Ha megengedi, Miss Peterson.

– A 6951-es modell használhatatlan.

Duval letette a fényképet, és hátradőlt.

– Miért?

– Nem elég megbízható. Nem lehet elég pontosan fókuszálni. Gyanítom, hogy rossz az egyik dióda, de még nem sikerült rájönnöm, hogy melyik.

– Rendben van. Kérem, hogy mielőtt elmegy, készítsen elő egyet, amelyik megbízható, ha netán szükségünk lenne rá. Aztán holnap...

– Holnap majd kiderítem, mi a baj a 6951-essel. Rendben van.

Cora megfordult, hogy elinduljon kifelé, gyorsan rápillantott az órájára, és azt mondta:

– Még huszonegy perc... azt mondják, a gép pontosan érkezik.

Duval bizonytalan hangot hallatott, ebből Cora tudta, hogy a professzor nem hallotta, mit mondott. Kiment, lassan, csöndben becsukta maga mögött az ajtót.

* * *

William Owens kapitány hátradőlt a limuzin puha ülésén. Fáradtan dörzsölte hegyes orrát és széles állkapcsát. Érezte, amint az autó a légpárnás hajtóművek beindulásától megemelkedik, aztán tökéletes kiegyensúlyozottsággal megindul előre. Bár ötszáz lóerő dolgozott alatta, nem érezte a turbómotorok fütyülését.

A golyóálló ablakokon keresztül látta a jobb és bal felől mellette száguldó motoros kísérőket. A többi kocsi előtte és mögötte haladt, tompított fénnyel világítva be az élettelen éjszakát.

Ettől a félkatonai kísérettől úgy tűnt, mintha a kapitány fontos ember lenne, de Owens persze tudta, hogy mindez nem miatta van. Még csak nem is a miatt, akinek a fogadására mennek; vagyis hogy nem személy szerint Benesnek szólt ez a díszkíséret. Sokkal inkább egy nagy szellem információinak.

A titkosszolgálat vezetője Owens bal oldalán foglalt helyet. Az is a titkosszolgálat arctalanságának lehetett a jele, hogy Owens nem volt biztos ennek a leírhatatlan alaknak a nevében, akit a keret nélküli szemüvege és ókonzervatív cipője alapján egyetemi professzornak éppúgy lehetett nézni, mint rőfössegédnek.

– Gander ezredes – szólalt meg puhatolózó hangon Owens, amikor kezet fogtak.

– Gonder – hangzott a halk válasz. – Jó estét, Owens kapitány.

Mostanra már a repülőtér környékén jártak. Valahol fönt, előttük, nyilvánvalóan alig néhány mérföldnyire a gép most kezdhetett nekikészülni a landolásnak.

– Nagy nap, igaz? – mondta halkan Gonder. Ebből az egész emberből mintha áradt volna a suttogás, még diszkrét szabású civil öltönye is suttogott.

– Igen – felelte Owens, és próbált minden feszültséget kioltani ebből a két szótagból. Nem mintha különösebben feszült lett volna; pusztán csak a hangszíne tűnt folyton feszültnek. Talán mert ez illett a legjobban keskeny, hegyes orrához, vágott szeméhez és kiugró járomcsontjához.

Owens időnként úgy érezte, hogy ez a látszólagos feszültség zavarja a többieket. Arra számítottak, hogy neurotikus, pedig nem is volt az. Vagyis nem jobban, mint a többiek. Másrészt gyakran, anélkül hogy csak a kisujját mozdította volna, az emberek épp emiatt kitértek az útjából. Ilyenformán a dolgok kiegyenlítődtek.

– Szép kis hadicsel, amivel Benest sikerült megszöktetni – mondta Gonder. – Nem is ártana, ha ezért gratulálnának a titkosszolgálatnak. A legnagyobb dicséret az ügynökünket illeti. A legjobb emberünk. Szerintem az a titka, hogy úgy néz ki, mint egy ügynök romantikus sztereotípiája.

– Hogyan?

– Magas. Az egyetemen futballozott. Jóképű. Iszonyú egyenes. Elég egy pillantást vetni rá, és bármilyen ellenség azt mondaná: Ez az. Pontosan így kell kinéznie a titkos ügynöküknek, vagyis nyilvánvaló, hogy ez az ember nem lehet az. Erre leszállnak róla, és csak későn jönnek rá, hogy mégiscsak ő lehetett az.

Owens összevonta a szemöldökét. Komolyan beszél ez az ember? Vagy viccel, mert azt gondolta, hogy ezzel oldja a feszültséget?

– Azt ugye tudja – folytatta Gonder –, hogy magának nagyon komoly feladat jutott? Ugye föl fogja ismerni Benest?

– Megismerem – felelte Owens a szokott rövid, ideges nevetéssel. – Számtalan konferencián találkoztam vele, amit a Másik Oldalon rendeztek. Egyik éjszaka együtt rúgtunk be; pontosabban nem rúgtunk be, csak ittunk, és jókedvűek voltunk.

– Mondott valamit?

– Nem azért itattam le, hogy beszéljen. Egyébként nem mondott semmit. Volt vele valaki. Odaát a tudósok mindenhová kettesével járnak.

– És maga mondott valamit? – A kérdés világos és könnyed volt; a mögötte húzódó szándék annál kevésbé.

Owens megint fölnevetett.

– Higgye el, ezredes, nem tudok semmi olyasmit, amit ő ne tudna. Baj nélkül beszélhetnék neki egész álló nap.

– Bárcsak én tudnék erről valamit. Csodálom magát, kapitány. Itt van egy technikai csoda, amely megváltoztathatja a világot, és mindössze egy maroknyi ember érti a lényegét. Napról napra messzebb kerül egyik ember gondolatvilága a másiktól.

– Ami nem is olyan nagy baj – felelte Owens. – Meglehetősen sokan vagyunk. Benes persze csak egy van, én viszont mérföldekre vagyok az ő osztályától. Igazság szerint épp csak annyit tudok, hogy a hajó tervezésében alkalmazzam ezt a technikát. Ennyi az egész.

– De Benest felismeri? – A titkosszolgálat vezetőjének, úgy látszik, újabb és újabb biztosítékokra volt szüksége.

– Ha lenne egy ikertestvére – egyébként biztos vagyok benne, hogy nincs –, akkor is megismerném.

– Ez most nem kukacoskodás akart lenni, kapitány. Mint mondtam, Grant, az ügynökünk nagyon jó, de én még így is egy kissé meg vagyok lepve, hogy sikerült megoldania a feladatot. Folyton azt kérdezem magamtól: nincs ebben valami átverés? Nem lehet, hogy ezek számítottak rá, hogy megpróbáljuk ellopni Benest, és inkább bedobtak egy ál-Benest?

– Meg tudom állapítani, hogy az igazi vagy hasonmás-e – mondta őszintén Owens.

– Maga el se tudja képzelni, hogy manapság mi mindent el lehet érni plasztikai sebészettel vagy narkohipnózissal.

– Nem érdekes. Lehet, hogy az arc csalóka, de a beszédje nem az. Vagy ismeri a Technikát (Owens hirtelen suttogóra fogott hangja világosan tiszteletet parancsolt a szónak), jobban, mint én, vagy nem Benes az illető, bárhogyan nézzen is ki. Benes alakját talán tudják utánozni, de az agyát nem.

Megérkeztek a repülőtérre. Gonder ezredes az órájára nézett.

– Hallom a hangját. Perceken belül földet ér – és pont időben.

Fegyveresek és páncélozott járművek szóródtak szét minden irányban, ettől a repülőtér olyan lett, mintha elfoglalták volna, ahová az engedéllyel rendelkező illetékeseken kívül senki másnak nem volt bejárása.

A város utolsó fényei is elhalványultak, s már nem is látszott belőlük más, mint valami fénypihe balra a horizonton.

Owens sóhajtása végtelenül megkönnyebbülten hangzott. Még egy perc, és végre itt lesz Benes.

Minden jó, ha jó a vége?

Egész meghökkent, hogy gondolatban kérdőjelet tett a mondat végére.

Minden jó, ha jó a vége! – gondolta komoran, de hiába erőlködött, a mondat vége megint csak kicsúszott az uralma alól, és "jó a vége?" lett belőle.

2 - Autó

Grant heves megkönnyebbüléssel nézte a város közeledő fényeit, ahogy a gép nekikezdett a hosszadalmas leszállásnak. Igazából senki nem bocsátkozott részletekbe dr. Benes fontosságát illetően – azt a nyilvánvaló tényt kivéve, hogy Benes egy elpártolt tudós, akinek mindenféle létfontosságú információk vannak a birtokában. Azt mondták, hogy ő a világ legfontosabb embere – de azt nem voltak hajlandók megmondani, hogy miért.

Ne erőltesse, mondták neki. Ne öntsön olajat a tűzre azzal, hogy fokozza a feszültséget. Mert az egész létfontosságú. Hihetetlenül fontos.

Nyugi, nyugi, mondták, de azért minden ettől függ; az ország, a világ, az emberiség sorsa.

Így hát megtette. Igaz, soha nem tette volna meg, ha Azok nem féltek volna megölni Benest. Mire odáig jutottak, hogy rájöttek: Benes megölése az egyetlen útja, hogy legalább egy döntetlent elérjenek, már késő volt; Benes már nem volt sehol.

Grant mindössze a bordáit súroló golyó nyomával fizetett érte, aminek most egy hosszú sebkötöző pólya viselte gondját.

Fáradt volt, holtfáradt. Persze elsősorban fizikai fáradtság volt ez, de elege lett ebből az egész idióta marhaságból is. Az egyetemen, tíz évvel ezelőtt Gránit Grantnak hívták, és ő megpróbált a futballpályán is megfelelni a várakozásoknak: olyan volt, mint egy buta hústorony. Egy kartörés lett az eredménye, de annyiban legalább szerencséje volt, hogy a fogai és az orra épek maradtak, s így megtarthatta érdes, faragatlan jóképűségét. (Az ajka rendszerint csöndes, illanó mosolyra rándult össze.)

És ugyancsak azóta leszokott arról, hogy a keresztnevét használja. Csak a rövid, röfögésszerű Grantot. Nagyon férfiasan. Nagyon erősen.

Csak akkor használta, ha hencegni akart vele. De most valami más kerítette a hatalmába: talán a fáradtságtól, talán attól, hogy rájött, milyen rövid ez az élet. Épp elmúlt harminc, és hirtelen úgy érezte, hogy ideje visszatérni a keresztnevéhez. Charles Grant. Vagy inkább Charlie Grant. A jó öreg Charlie Grant!

Megrándult az arca, aztán elkomorodott. Meg kell lennie. Jó öreg Charlie. Ez az. A jámbor, jó öreg Charlie, aki a karosszékben szeret ücsörögni és hintázni. Napot, Charlie, szép időnk van. Hé, Charlie, úgy látszik, esőt kapunk.

Szerezz magadnak valami nyugis állást, Charlie, aztán szundikálhatsz a nyugdíjig.

Grant oldalt sandított Jan Benesre. Valahonnan ismerősnek találta ezt a kócos, őszülő hajat, a rendetlen, durva szálú és ugyancsak összevissza álló bajusz fölött az erős, húsos orrot, az arcot. Egy grafikusnak elég lett volna az orra és a bajusza, de itt volt még a finom ráncokba fészkelt szempár meg azok a vízszintes vonalak, amelyek soha nem tűntek el a homlokáról. Benes mértéktartóan elszabott ruhában volt, de sietősebben távoztak annál, hogysem a jobb szabók a kezükbe kaparinthatták volna. Grant tudta, hogy Benes közel jár az ötvenhez, de most öregebbnek látszott.

Benes előrehajolt, és a város közeledő fényeit figyelte.

– Járt már valaha az országnak ebben a részében, professzor úr? – kérdezte Grant.

– Én az önök országának még soha semmilyen részében nem jártam – felelte Benes –, vagy ezt csak amolyan becsapós kérdésnek szánta? – Alig érzékelhető, de határozott akcentussal beszélt.

– Nem. Csak beszélgetni szerettem volna. Ez itt előttünk az ország második legnagyobb városa. Egyébként tőlem azt csinál vele, amit akar. Én az ország másik részéből származom.

– Nekem teljesen mindegy. Egyik vége. Másik vége. Mindaddig, míg itt vagyok. Úgyis... – nem fejezte be a mondatot, de szomorúság volt a szemében.

Nehéz elszakadni, gondolta Grant, még akkor is, ha tudja az ember, hogy muszáj.

– Majd gondoskodni fogunk róla, professzor úr, hogy ne legyen ideje szomorkodni – mondta Grant. – Bőven ellátjuk munkával.

Benes próbált úrrá lenni a szomorúságán.

– Ebben biztos vagyok. Számítok is rá. Ez a fizetség az szöktetésemért, nem igaz?

– Azt hiszem, igen. Tudja, nem kevés erőfeszítésünkbe került az akció.

Benes Grant mandzsettájára tette a kezét.

– Ön az életét is kockára tette. Nagyon méltányolom. Meg is ölhették volna.

– Megszoktam, hogy mindig fönnáll a veszélye, hogy megölhetnek. A kockázat a foglalkozásommal jár. Fizetnek is érte. Bár nem olyan jól, mintha gitároznék vagy baseballjátékos lennék; annyit kapok, amennyit szerintük az életem ér.

– Túl sötéten látja a helyzetet.

– Kénytelen vagyok. Ilyen a kenyéradó gazdám. Mihelyt megérkezünk, kapok néhány vállonveregetést meg egy zavartan elhadart dicséretet, hogy "Jó munkát végzett!" Tudja, férfias visszafogottsággal. Aztán: "És most lássuk a következő feladatot, de az oldalán fityegő sebkötöző pólya árát le kell vonnunk. Vigyáznunk kell a kiadásokra."

– Ne akarjon átverni a cinizmusával, fiatalember.

– Magamat szeretném átverni vele, professzor úr, máskülönben itthagynám a szolgálatot. – Grant szinte maga is meglepődött a hangjából váratlanul feltörő keserűségen. – Szíjazza be magát, professzor. Ez a repülő ócskavas meglehetősen nehézkesen szokott földet érni.

* * *

A gép, Grant jóslata ellenére, simán földet ért, befordult, aztán megállt.

A titkosszolgálat emberei körülzárták a területet. A csapatszállító teherautókból katonák léptek ki, hogy kordont vonjanak a gép köré, csak egy folyosót hagytak, hogy a motoros feljáró megközelíthesse az ajtót.

Három limuzin gördült egészen közel a feljáró lábához.

– Túlzásba viszi a biztosítást, ezredes – mondta Owens.

– Inkább legyen több emberem, mint hogy esetleg ne legyen elég. – Szinte némán mozgott az ajka, és ahogy Owens jobban odanézett, meglepődve vette észre, hogy Gonder elmormolt egy gyors imát.

– Örülök, hogy itt van – mondta Owens.

– Annyira biztosan nem örül, mint én. Maga is tudja, hogy mostanában több gép is felrobbant menet közben.

Kinyílt a gép ajtaja, s a nyílásban hirtelen megjelent Grant. Körülnézett, aztán intett.

– Ő legalább egyben van – mondta Gonder ezredes. – De hol van Benes?

Mintha válaszolni akarna a kérdésre, Grant oldalt húzódott, és hagyta, hogy Benes kipréselődjön az ajtón. Benes egy pillanatra mosolyogva megállt. Kopott bőrönddel a kezében óvatosan letotyogott a lépcsőn. Grant megindult utána. Mögöttük a pilóta és a másodpilóta jött le.

Gonder ezredes a lépcső aljában várta.

– Benes professzor. Örülök, hogy megérkezett! A nevem Gonder; mostantól én felelek az ön biztonságáért. Ő William Owens. Azt hiszem, ismeri.

Benes szeme megélénkült, a keze magasba lendült, ahogy eldobta a bőröndjét. (Gonder ezredes feltűnésmentesen fölkapta a földről.)

– Owens! Igen, persze. Egyik éjszaka alaposan berúgtunk. Jól emlékszem. Délután hosszú és rettenetesen unalmas ülés volt, ahol mindazt, ami érdekes lett volna, nem lehetett kimondani, úgyhogy rám zuhant a kétségbeesés, mint egy szürke pokróc. Vacsoránál találkoztam Owensszel. Ott volt még körülötte vagy öt kollégája, de a többiekre nem nagyon emlékszem. De Owens és én később elmentünk egy kis klubba, ahol tánc volt és dzsessz, snapszot ittunk, és Owens nagyon jóba lett az egyik lánnyal. Emlékszik Jaroslavicra, Owens?

– Aki magával jött? – kérdezte óvatosan Owens.

– Pontosan. Imádta a snapszot, olyan elgyöngülve ragaszkodott hozzá, hogy az minden képzeletet felülmúlt, de nem volt szabad innia. Józannak kellett maradnia. Szigorú parancsot kapott.

– Hogy magát figyelhesse?

Benes, fejének egyetlen hosszú, függőleges bólintásával és alsó ajkát mereven előrebökve jelezte, hogy igen.

– Folyton itallal kínáltam. Mondtam neki, hé, Milan, férfiembernek nem jó, ha kiszárad a torka, ő meg egyre csak visszautasított, de a szeme majd kiugrott a helyéből. Gonosz tréfa volt tőlem.

Owens mosolygott és bólintott.

– De szálljunk be a limuzinba, és menjünk a központba. Először körbe kell mutogatnunk magát, hogy mindenki lássa, hogy megérkezett. Aztán, ígérem, ha akar, alhat akár huszonnégy órát, mielőtt egyetlen kérdést föltennénk.

– Tizenhat is elég lesz. De először is... – Idegesen pillantott körbe. – Hol van Grant? Á, ott van. – Előrefurakodott az ifjú ügynökhöz. – Grant! – Kezet nyújtott. – Viszontlátásra. Köszönöm. Nagyon köszönöm. Ugye még találkozunk?

– Lehet – felelte Grant. – Velem könnyű összefutni. Ha van valahol egy rohadt meló, én biztos ott vagyok a közepén.

– Köszönöm, hogy ezt a rohadt melót elvállalta.

Grant elvörösödött.

– Ennek a rohadt melónak volt egy fontos vonása, professzor úr. Örültem, hogy segíthettem. Komolyan mondom.

– Tudom. Viszlát! Viszlát! – Benes integetve lépett vissza a limuzinhoz.

Grant az ezredeshez fordult:

– Megszegem a biztonsági előírásokat, ha most lelépek, főnök?

– Menjen... De egyébként, Grant... Igen, uram?

– Jó munkát végzett!

– A helyes kifejezés inkább ez: "Jó móka volt." Semmi másra nem vagyok hajlandó válaszolni. – Gúnyosan a homlokához érintette a mutatóujját és komótosan megindult.

Grant távozik, gondolta magában, aztán: Jó Öreg Charlie belép? Az ezredes Owenshez fordult.

– Üljön Benes mellé, és beszélgessen vele. Én maguk előtt megyek. Mire a központba érünk, szeretném, ha biztosan eldöntené, hogy ez az ember azonos-e Benessel vagy nem. Mást egyelőre nem is akarok tudni.

– Emlékezett arra az ivászatra – mondta Owens.

– Pontosan – felelte kedvetlenül az ezredes –, ha lehet, kicsit túl gyorsan és túl jól is emlékezett rá. Beszélgessen vele.

Végre mindannyian beszálltak, megindult a menetoszlop, aztán egyre gyorsabban haladtak. Grant távolról figyelte, vaktában integetett feléjük, aztán indult tovább.

Mostantól szabad, és tudta, hogy az éjszakai alvás után hogyan akarja eltölteni a szabadidejét. Olyan jókedvű várakozással nézett elé, hogy elmosolyodott tőle.

* * *

A gépkocsisor óvatosan haladt. A városban részenként és óráról órára változott, hogy éppen hol volt nyüzsgés, és hol volt nyugalom, de ezt a menetrendet előre lehetett tudni.

Az autók elhanyagolt környéken, sötét raktárak között, üres utcákon robogtak végig. A motorosok a kocsisor előtt zötyögtek, s az ezredes az első kocsiban még egyszer megpróbálta végiggondolni, hogy Azok vajon hogyan reagálnak a sikeres szöktetésre.

A központban soha nem lehetett kizárni a szabotázs lehetőségét. Elképzelni sem tudta, milyen óvintézkedéseket lehetett volna még tenni, de ebben a szakmában axióma, hogy nincs olyan óvintézkedés, ami elég biztos.

Fény lobbant?

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy valami fény gyulladt föl, aztán ki is aludt az egyik nagy hajótestben, amely felé közeledtek. Az ezredes a rádiótelefonhoz kapott, hogy figyelmeztesse a motoros kíséretet.

Gyorsan és vadul beszélt. Hátulról egy motoros rohant előre.

De míg ezt tette, elöl és kissé oldalt egy autó motorja bőgött fel (bár a hangját letompította, szinte el is fojtotta a közeledő gépkocsisor csörömpölése), és a következő pillanatban az autó kivágott az egyik sikátorból.

A fényszórója nem volt bekapcsolva, s a hirtelen felbukkanása okozta meghökkenéstől senki se jelzett a másiknak. Ezek után senki sem tudta volna pontosan felidézni a bekövetkező eseményeket.

Az autó lökhárítója, amely egyenesen a Benest szállító középső limuzin felé tartott, szinte felöklelte a limuzint előző motorkerékpárt. Az ütközéstől a motor szétroncsolódott, a motoros jó néhány métert röpült, aztán összetörve, holtan terült el. Az autó lökhárítója is megsérült, és valósággal nekicsapódott a limuzin hátsó részének.

Sorozatos ütközések követték egymást. A limuzin, amely fölött a sofőr elvesztette az uralmat, nekirohant egy telefonpóznának, s ott nagy zöttyenéssel megállt. A kamikaze kocsi is kormányozhatatlanná válhatott, mert nekicsapódott egy téglafalnak, és lángra lobbant.

Az ezredes limuzinja hirtelen leblokkolt. A motorok visítva kifaroltak.

Gonder kipattant az limuzinból, odarohant az összeroncsolódott kocsihoz, és feltépte az ajtaját.

Owens összetörve, állán egy pirosló karcolással azt kérdezte:

– Mi történt?

– Ne törődjön vele. Hogy van Benes?

– Megsérült.

– Életben van?

– Igen. Segítsen!

Ketten félig emelték, félig húzták Benest a limuzinból. Benes szeme nyitva volt, de üvegesen fénylett és a professzor összefüggéstelen hangokat hallatott.

– Hogy van, professzor úr?

– A feje nagyon nekiütődött az ajtó kapaszkodójának – mondta gyorsan és halkan Owens. – Valószínűleg agyrázkódást kapott. De mindenesetre ő az, Benes. Ez biztos.

– Erre már magunktól is rájöttünk, maga... – kiáltotta Gonder. Csak nehezen tudta lenyelni az utolsó szavakat.

Kinyílt az első limuzin ajtaja. Ketten épp beemelték Benest, amikor valahonnan föntről tüzet nyitottak rájuk. Gonder beugrott az autóba, és rávetette magát Benesre.

– Elég az ingyencirkuszból, tűnjünk innen! – kiáltotta.

A kocsi és a motoros kíséret fele megindult. A többiek maradtak. Rendőrök rontottak be az épületbe, ahonnan a sortüzet leadták. A kamikaze autó elhaló fényei pokoli ragyogást kölcsönöztek a jelenetnek.

Távolról zsongás hallatszott, ahogy a tömeg kezdett összeverődni.

Gonder az ölébe fektette Benes fejét. A tudós mostanra teljesen elvesztette az eszméletét, lassan lélegzett, gyönge volt a pulzusa.

Gonder kétségbeesetten nézett a férfira, aki, könnyen lehet, meghal, mire a jármű eléri végcélját, és kétségbeesetten mormolta maga elé:

– Pedig szinte már ott voltunk. Szinte megérkeztünk!

3 - Központ

Grant csak kábán érzékelte, hogy valaki hangosan veri az ajtaját. Nagy nehezen fölegyenesedett, kikecmergett a hálószobából, és nagyokat ásítva, mezítláb végiggyalogolt a hideg padlón.

– Jövök... – Úgy érezte, mintha elkábították volna, de akarta is ezt a bódultságot. A munkája során megtanulta, hogy bármilyen külső zajra felébredjen. Állandó éberség. Akármilyen mélyen aludt, ha csak megkopogtatták az ajtaját, rögtön felugrott és készenlétbe vágta magát.

De most szabadságon volt, és a pokolba kívánta a betolakodót.

– Mit akar?

– Az ezredes küldött, uram – hangzott az ajtó túloldaláról. – Azonnal nyissa ki!

Grant önkéntelenül föleszmélt. Oldalt lépett az ajtótól, és a fal mellé simult. Aztán, amennyire a lánc engedte, kinyitotta az ajtót, és azt mondta:

– Dobja be az azonosító kártyáját.

Egy kártya hullott a lába elé, amit Grant bevitt a hálószobájába. Benyúlt a mellényzsebébe, és kihalászta a kártyaazonosítót. Becsúsztatta a kártyát, és a világító képernyőn leolvasta az eredményt.

Visszaadta, és leakasztotta a láncot; akarata ellenére készen állt rá, hogy a következő pillanatban felbukkanjon egy pisztoly vagy a rossz szándék bármi más jele.

Ám a belépő fiatalember tökéletesen ártalmatlannak látszott.

– Uram, velem kell jönnie a központba.

– Hány óra?

– Körülbelül 6:45, uram.

– Hajnali?

– Igen, uram.

– Mi szükségük van rám ilyen korán?

– Nem mondhatom meg, uram. Parancsot kaptam. Meg kell kérnem, hogy tartson velem. Sajnálom – Kedélyeskedni próbált. – Én magam se szívesen keltem fel, mégis itt vagyok.

– Van annyi idő, hogy borotválkozzak és lezuhanyozzak?

– Ami azt illeti...

– Rendben van, de annyi időnk csak van, hogy felöltözzek?

– Igen, uram. De gyorsan!

Grant a hüvelykujjával megvakarta az állán lévő sebhelyet, és örült, hogy előző este lezuhanyozott.

– Adjon öt percet, míg felöltözöm, és összeszedem a legszükségesebb holmimat.

A fürdőszobából még kikiáltott:

– Mi ez az egész?

– Nem tudom, uram.

– Milyen központba megyünk?

– Nem hiszem, hogy...

– Bár úgyis mindegy. – A zubogó víz hangja egy percig lehetetlenné tett minden további beszédet.

Amikor Grant újra megjelent, már alig érezte magát gyanútlan civilnek.

– De egy központba megyünk. Ugye azt mondta?

– Igen, uram.

– Jól van, fiam – felelte kedélyesen Grant –, de ha rájövök, hogy át akar verni, akkor szétaprítom a fejét.

– Igenis, uram.

* * *

Amikor az autó megállt, Grantnak elkomorodott tekintete. Szürke és nyirkos volt a hajnal. Érződött a levegőben, hogy hamarosan esni fog; lerobbant, vegyes raktárvárosba kerültek; egy mérfölddel előbb egy kordonnal körülvett területen hajtottak keresztül.

– Mi történt itt? – kérdezte Grant, de a társa, ha tudott is valamit, szokása szerint megtartotta magának.

Aztán megálltak, és Grant finoman ráhelyezte kezét a pisztolytáska csatjára.

– Megmondhatná, hogy most mi következik.

– Itt vagyunk. Ez egy titkos kormánylétesítmény. Nem úgy néz ki, de az.

A fiatalember és a sofőr kiszállt.

– Kérem, maradjon a kocsiban, Mr. Grant.

Ezek ketten körülbelül ötven méterre távolodtak el az autótól, miközben Grant egykedvűen bámult körül. Hirtelen egy rántást érzett, és egy pillanat tört részére elveszítette az egyensúlyát. Miután visszanyerte, próbálta kicsapni a kocsi ajtaját, aztán meglepődve elbizonytalanodott, mert sima falak kezdtek emelkedni körülötte.

Beletelt egy villanásnyi időbe, míg rájött, hogy a kocsival együtt süllyed lefelé; hogy az autó egy emelőszerkezet rácsán ül. Mire mindezt felfogta, már elkésett, hogy megpróbáljon kiszabadulni.

Odafönt egy takarólemez billent a helyére, és Grant egy pillanatig tökéletes sötétségben volt. Felkattintotta a kocsi fényszóróját, de a fény semmitmondóan verődött vissza a körben emelkedő falak ívéről.

Nem volt mit tenni, mint végtelennek tűnő három percig várni, amíg a kocsi megállt.

Két hatalmas ajtó nyílt ki, és Grant feszült izmai minden eshetőségre készen álltak. De a következő pillanatban engedett a feszültsége. Egy kétüléses motorkerékpár várt rá; elöl egy katonai rendőr (szabályos katonai egyenruhája alapján csakis az lehetett). A sisakján ott virított az EMESZ jelzés. A motoron ugyanazok a betűk.

Grant ösztönösen szavakat illesztett a rövidítéshez. "Eltanácsolt Magasugrók Erőszak Szervezete" – morogta magában –, "Egyesített Mélytengeri Ellenőrző Szolgálat".

– Tessék? – kérdezte hangosan. Nem hallotta a katonai rendőr megjegyzését.

– Szálljon fel, uram – ismételte a katona merev kimértséggel, és a mögötte lévő ülésre mutatott.

– Hát persze. Egész kis birodalmuk van itt.

– Igen, uram.

– Milyen nagy?

Nagy, üres bemélyedések előtt haladtak el, a fal mentén teherautók és furgonok sorakoztak, mindegyiken ott volt az EMESZ-jelvény.

– Elég nagy – felelte a katonai rendőr.

– Ez az, amit olyan nagyon szeretek az itteniekben – mondta Grant. – Nem győzik felbecsülhetetlen értékű adatmorzsákkal ellátni az embert.

A motor egy feljárón simán felgördült egy magasabb szintre, amely zsúfolásig tele volt emberekkel. Egyenruhás férfiak és nők nyüzsögtek mindenfelé, és meghatározhatatlan, de jól kivehető feszültség érződött a levegőben.

Granték akaratlanul is egy lány sietős léptei nyomába eredtek (a lányon nővérköpenyre emlékeztető egyenruha volt, a melle domborulatán ott feszült a csinosan rányomtatott EMESZ felirat), és Grantnak eszébe jutott, miféle terveket kezdett szövögetni magában előző este.

Ha ez egy újabb megbízatás lesz...

A motor éles kanyart tett, és megállt egy íróasztal előtt.

A katonai rendőr leugrott a motorkerékpárról.

– Charles Grant, uram.

Az íróasztal mögött ülő tisztet, úgy látszik, nem hatolta meg az információ.

– Neve? – kérdezte.

– Charles Grant – felelte Grant –, miként ez a jóember az imént mondá.

– Kérem az azonosító kártyáját.

Grant átnyújtotta. Csak egy kidomborodó szám volt rajta, amire a tiszt egy gyors oldalpillantást vetett. Betette az asztalán lévő azonosító gépbe, mialatt Grant unott pofával bámult körbe. A gép ugyanolyan volt, mint a mellényzsebében lévő, csak kissé túlméretezett, betegesen felnagyított. A szürke, élettelen képernyő kivilágosodott, és megjelent rajta saját arcképe elölről és profilból, amely – Grant különvéleménye szerint – egy kissé mindig sötét és fenyegető gengszterre emlékeztetett.

Hol az a nyitott, őszinte tekintet? Az elbűvölő mosoly? Hol maradtak azok a gödröcskék az arcán, amitől megvadulnak, megőrülnek a lányok? Csak a sötét, ereszkedő szemöldök maradt, ami dühös arckifejezést kölcsönzött az arcának. Csoda, hogy bárki is ráismert.

A tisztnek, úgy látszik, különösebb nehézség nélkül sikerült: egy pillantás a fotóra, egy Grantra. A gép kilökte a kártyát, a tiszt visszaadta, és intett Grantnak, hogy mehetnek.

A motorkerékpár jobbra fordult, áthaladt egy boltív alatt, aztán végig egy hosszú folyosón, amelyen mindkét irányban két-két sávon haladtak a járművek. Nagy forgalom volt, és csak Grant nem volt egyenruhában.

Szinte mániákusan ismétlődő szünetekkel ajtók követték egymást mindkét oldalon, közvetlenül a fal mellett járdák húzódtak. Ezeken nem volt olyan nagy a zsúfoltság.

A motor egy újabb boltívhez közeledett, amelyre az volt felírva: "Egészségügyi Szakszolgálat".

A boltív fölött ülő ügyeletes katonai rendőr megnyomott egy gombot a bódéjában, amely olyan volt, mint a régi forgalomirányító rendőrök fülkéje. Hatalmas acélajtók nyíltak ki, a motor átgördült rajtuk, aztán megállt.

Grant eltűnődött, hogy most vajon a városnak melyik része alatt lehetnek.

A tábornoki egyenruhában lévő férfi, aki sietve közeledett feléjük, valahonnan ismerősnek tűnt. Grantnak épp azelőtt sikerült azonosítania, mielőtt kezet fogtak volna egymással.

– Carter, igaz? Néhány éve a Transzkontinentálison találkoztunk. Ugye akkoriban nem volt egyenruhában?

– Jó napot, Grant. Ó, ugyan, hagyja az egyenruhát! Most is csak az itteni szabályok miatt van rajtam. Ez az egyetlen módja, hogy végrehajtassunk egy parancsot. Gránit Grant, ugye így hívták?

– Ó, igen.

Elhaladtak egy ajtó mellett, amely nyilvánvalóan a műtőbe vezetett. Grant a megfigyelőablakon keresztül a szokásos képet látta: szinte láthatóvá tett fertőtlenítés, fehérben nyüzsgő férfiak és nők, körülöttük éles és hidegen ragyogó fémeszközök, de mindez eltörpült és jelentéktelenné vált az elektromos műszerek burjánzásától, amelyek valami különös gépészeti hadműveletté tették az orvostudományt.

Egy műtőasztalt gurítottak be, és Grant őszes hajtincseket pillantott meg a fehér párnán.

Csak ebben a pillanatban hasított belé a felismerés.

– Benes? – suttogta.

– Benes – felelte komoran Carter tábornok.

– Mi történt vele?

– Végül is sikerült elkapniuk. A mi hibánkból. Elektronikus korban élünk, Grant. Bármit teszünk, a mindig kéznél lévő tranzisztoros szolgákon keresztül csináljuk. Az ellenségeinket elektronáramlással hárítjuk el. Minden lehetséges módon biztosítottuk az útvonalat, de csak elektronikus ellenségre készültünk fel. Arra nem, hogy előbukkan egy autó, benne egy ember, csőre töltött pisztollyal.

– Gondolom, senki se maradt életben.

– Senki. A kocsiban ülő férfi a helyszínen meghalt. A többieket a mieink terítették le. A mi embereink közül is meghaltak néhányan.

Grant megint lenézett. Benes arca üres és kifejezéstelen volt, mintha erős nyugtatókkal tömték volna tele.

– Úgy látom, életben maradt, tehát van remény.

– Él. De nincs sok remény.

– Volt valakinek alkalma beszélni vele? – kérdezte Grant.

– Egy bizonyos Owens kapitánynak... William Owens... ismeri?

Grant megrázta a fejét.

– Csak pillanatra láttam valakit a repülőtéren, akire Gonder ezen a néven utalt.

– Owens beszélt Benessel – mondta Carter –, de semmilyen lényeges információt nem tudott kiszedni belőle. Gonder is váltott vele néhány szót. De végül is maga beszélt vele a legtöbbet. Mondott valamit?

– Nem, uram. De ha mondott volna is, egy szavát sem érteném. Nekem az volt a feladatom, hogy behozzam az országba, semmi több.

– Hát persze. De maga beszélgetett vele, és Benes talán többet kotyogott el, mint amennyit akart.

– Ha mondott is, az elszállt a fülem mellett. De nem hiszem, hogy ilyesmit tett volna. Aki a Másik Oldalon él, nagy gyakorlatot szerez abban, hogy befogja a száját.

– Nem kell folyton fölényeskedni, Grant – intette le Carter. – Ezen az oldalon is szerezhet ugyanilyen tapasztalatokat. Ha ezt sem tudja... Sajnálom, nem kellett volna.

– Sebaj, tábornok – vont vállat Grant.

– Nos, a helyzet az, hogy Benes nem beszélt senkivel. Előbb tették ártalmatlanná, mint hogy kiszedhettük volna belőle, amit tudni akartunk. Akár el sem kellett volna hagynia a Másik Oldalt.

– Idejövet eljöttünk egy kordonnal elkerített terület mellett... – mondta Grant.

– Ott történt. Még öt ház, és biztonságban lettünk volna.

– És most mi van vele?

– Agysérülés. Meg kell operálnunk – és ezért van szükségünk magára.

– Rám? – mondta szenvedélyesen Grant. – Figyeljen ide, tábornok, kisfiú vagyok én az agysebészethez. Az államvizsgán elbuktam nyúltagyból.

Carter nem reagált rá, de Grant fülének a saját szavai is üresen csengtek.

– Jöjjön velem – mondta Carter.

Grant követte az ajtón, a rövid folyosón át egy másik szobába.

– A központi ügyelet – mondta röviden Carter. A falak tele voltak tévéképernyővel. A középpontban elhelyezett karosszék előtt félkörben egy meredeken emelkedő kapcsolópult.

Carter leült, Grant viszont állva maradt.

– Hadd mondjam el a lényeget – szólalt meg Carter. – Meg kell értenie, hogy jelenleg patthelyzet van köztük és közöttünk.

– Tudomásom szerint jó ideje így van.

– A patthelyzet végső soron nem is olyan rossz. Versenyben állunk; egész idő alatt úgy félünk egymástól, mint a tűztől, de közben egy csomó mindent sikerül megoldanunk. Mindkét oldalnak. De ha a patthelyzetből ki akarunk mozdulni, akkor nagyon fontos, hogy mi győzzünk. Gondolom, érti, hogy miért.

– Azt hiszem, igen, tábornok – mondta szárazon Grant.

– Benes egy ilyenfajta győzelem lehetőségét jelenti a szántunkra. Ha el tudná mondani, amit tud...

– Kérdezhetek valamit, uram?

– kérdezzen.

– Mit tud Benes? Miféle információkat?

– Még ne. Még ne. Várjon egy-két percet. Az információ pontos természete e pillanatban nem lényeges. Hadd folytassam... Ha el tudná mondani, amire rájött, akkor a döntetlen a mi oldalunkra dőlne el. Ha meghal, vagy ha felépül, de az agysérülése miatt képtelen lenne átadni az információkat, akkor folytatódik az állóháború.

– Eltekintve attól, hogy nagyon sajnálnánk egy nagy koponya elvesztését, azt kell mondanunk, hogy ennek az állóháborúnak a fenntartása nem is olyan rossz – mondta Grant.

– Igen, ha a helyzet tényleg az, amilyennek leírtam, de lehet, hogy nem jól látom.

– Hogyan jutott erre az eredményre?

–Vegyük Benest. Úgy tudtuk róla, hogy józan és mértéktartó, de semmi nyoma nem volt annak, hogy bármi baja lett volna a kormányával. Negyed századon keresztül minden jel arra vallott, hogy lojális, és ezért jól is bánnak vele. És most egyszer csak megszökik...

– Azért, hogy a mi oldalunkra döntse el a patthelyzetet.

– Valóban? Nem lehet, hogy mielőtt rájött volna a munkája igazi jelentőségére, és átadta volna a Másik Oldalnak a fejlődés kulcsát, megijedt, hogy túl sokat fecsegett el az eredményeiből? Esetleg rádöbbent, hogy akarata ellenére átjátszotta a világ fölötti uralmat a saját oldalának, de nem találta annyira meggyőzőnek az ottaniak erényeit, hogy megnyugodhatott volna. Így hát átjön hozzánk, no, nem azért, hogy átjátssza a győzelmet, hanem hogy egyikünk se tudjon győzni. Azért jön ide, hogy fennmaradjon a patthelyzet.

– Van erre valami bizonyítéka, uram?

– Az égvilágon semmi – felelte Carter. – De ha ezt csak egy lehetőségnek tekintjük, hamar rájövünk, hogy az ellenkezőjére sincs bizonyítékunk.

– Folytassa.

– Ha Benes élete vagy halála azt jelenti számunkra, hogy választhatunk a teljes győzelem vagy a folytatódó patthelyzet között – nos, akkor cselekednünk kell. Pokoli szégyen lenne, ha elveszítenénk az esélyt a totális győzelemre, de lehet, hogy holnap újabb esély nyílik előttünk. Ugyanakkor lehet, hogy a patthelyzet és a totális vereség közti választás lehetőségével kell szembenéznünk, akkor viszont az egyik alternatíva teljességgel elviselhetetlen. Egyetért velem?

– Persze.

– De akkor azt is látnia kell, hogy ha csak egy parányi esélye van is annak, hogy Benes halála esetleg totális vereséget jelent a számunkra, akkor a halál bekövetkeztét bármi áron, bármilyen erőfeszítéssel, bármilyen kockázatot vállalva, meg kell akadályoznunk.

– Ha jól értem, tábornok, ez a kijelentés már nekem szól, mert most mindjárt kérni akar tőlem valamit. Történetesen én már kockára tettem az életemet, hogy kiküszöböljek olyan eshetőségeket, amelyek közel jártak a totális vereséghez. Soha egy percig nem élveztem, ha a véleményemre kíváncsi, de megtettem. Ám mit tehetnék egy műtőben? Amikor tegnap bekötöztem az oldalamat, Benesnek kellett föltennie a pólyát. Pedig ha az elsősegélynyújtás egyéb fogásaihoz viszonyítjuk, mondhatom, sebkötözésben nem is vagyok rossz.

Carter erre sem reagált.

– Gonder ajánlotta magát erre a feladatra. Általában első helyen szokta emlegetni magát. Rendkívül jó képességű embernek tartja. Én is.

– Tábornok, nincs szükségem a hízelgésre. Idegesítőnek találom.

– Menjen a pokolba. Nem hízelegni akarok magának. Próbálok megmagyarázni valamit. Gonder általában tehetségesnek tartja magát, de azt is meg kelt mondanom, hogy szerinte maga végül is nem fejezte be a küldetését. Magának az lett volna a feladata, hogy épségben adja át nekünk Benest, és ez nem történt meg.

– Amikor személyesen Gonder elengedett, Benes teljesen ép volt.

– De most mégsem az.

– A szakmai hiúságomra apellál, tábornok?

– Ha így jobban tetszik.

– Rendben van. Akkor majd tartom a szikét. Letörlöm az izzadságot a sebész homlokáról; ha kell, még a nővérekre is szívesen kacsingatok. Azt hiszem, minden képességemet felsoroltam, aminek hasznát vehetik a műtőben.

– Nem lesz egyedül. Egy csapat tagja lesz.

– El is várom – mondta Grant. – Mindenkinek jobb lesz, ha nem nekem kell céloznom és döfnöm a szikével. Én legfeljebb a szikés tál fogását tudom vállalni.

Carter egy-két biztos mozdulattal megnyomott néhány kapcsolót. Egypár sötét szemüveges alak jelent meg az egyik képernyőn. Feszült figyelemmel egy lézersugár fölé hajoltak, a vörös fény fonal vékonyságúra keskenyedett el. A fény kialudt, és a levették a szemüvegüket.

– Ez Peter Duval – mondta Carter. – Hallott már róla?

– Sajnálom, de nem.

– Ő az ország legjobb agysebésze.

– És a lány?

– Duval segítsége.

– Hah!

– Ne legyen olyan rosszmájú. Rendkívül tehetséges asszisztens.

Grant egy kissé elbátortalanodott.

– Ebben egészen biztos vagyok, uram.

– Azt mondja, Owensszel találkozott a repülőtéren?

– Nagyon rövid időre, uram.

– Ő is magukkal lesz. Valamint az Egészségügyi Szakszolgálat vezetője. Ő tartja az eligazítást.

Néhány újabb gyors mozdulat, és ezúttal a tévékészülék mély, zúgó hangot hallatott, ami azt jelezte, hogy bekapcsolódott a kétirányú hangösszeköttetés.

Egy szeretnivalóan kopasz fejet lehetett látni a képernyőn egészen közelről, s a fej tulajdonosa egy keringési rendszer bonyolult falitérképét próbálta éppen értékelni.

– Max! – szólalt meg Carter.

Michaels fölnézett. A szeme összeszűkült. Meglehetősen kimerültnek látszott.

– Igen, Al.

– Grant készen áll. Siessenek. Nem sok időnk van.

– Valóban nem túl sok. Fölmegyek érte. – Michaels egy pillanatra elkapta Grant tekintetét. – Remélem, Mr. Grant – mondta lassan Michaels –, el van rá készülve, hogy most élete legrendhagyóbb kalandja következik. Azaz nem is csak a magáé: mindannyiunké.

4 - Eligazítás

Michaels irodájában Grantnak tátva maradt a szája a keringési rendszer térképétől.

– Istentől elrugaszkodott zűrzavarnak látszik – mondta Michaels –, pedig csak a célterület térképe. Minden jelzővonal egy út; minden csomópont egy keresztül csatlakozási pontja. Ez a térkép olyan tekervényes, mint az Államok autótérképe. Sőt, ha lehet, még kuszább, mert háromdimenziós.

– Szentséges ég!

– Százezer mérföldnyi véredényrendszer. Most csak nagyon keveset látni belőle; a nagyobb része mikroszkopikus méretű, és csak jelentős nagyítással lehetne láthatóvá tenni, de ha az összes eret egymás mögé helyeznénk, négyszer körbeérné a Földet, vagy ha jobban tetszik, közel a felét tenné ki a Föld és a Hold távolságának. Mellesleg tudott egy kicsit aludni, Grant?

– Úgy hat órát. De a gépen is aludtam egy keveset. Egész frissnek érzem magam.

– Jól van, majd még lesz alkalma enni, borotválkozni és az egyéb szükséges teendőket elvégezni. Bárcsak én is aludtam volna! – Beszéd közben fölemelte a karját. – Nem mintha fáradtnak érezném magam. Nem panaszképpen mondom. Árulja el, szedett már morfogéneket?

– Nem is hallottam róla. Ez valami kábítószer?

– Igen. Viszonylag új. Tudja, az embernek nem az alvásra van igazán szüksége. Álmunkban nem pihenünk többet, mint ha nyitott szemmel kényelmesen elnyúlunk. Ha lehet, még kevesebbet is pihenünk alvás közben. Ilyenkor az álmokra van szükségünk. Ha nincs időnk álmodni, akkor lerobban az agyi koordináció, hallucinációink támadnak, és végül bele is pusztulhatunk.

– A morfogénektől tudunk álmodni? Jól értem?

– Pontosan. Fél órára kiüti az embert, ezalatt masszívan álmodik, és utána frissen kezdheti a napot. De azért fogadja meg a tanácsomat, tartózkodjék tőle, hacsak nincs más megoldás.

– Miért? Fáradt marad tőle az ember?

– Nem. Nem kifejezetten fáradt. Épp az a baj, hogy az álmok nem rosszak. A morfogén kiszívja az ember agyát; kipucolja az egész nap felhalmozódott mentális szemetet, és ez nem akármilyen élmény. Ne próbálja meg. Nekem, sajnos, nem volt más választásom. Ennek a térképnek el kellett készülnie, és ezzel töltöttem az egész éjszakát.

– A térképpel?

– Ez Benes érrendszere az utolsó kapillárisokig, és minden apró részletét át kellett tanulmányoznom. Itt fönt, szinte a koponya közepén, mindjárt a hipofízis közelében, itt van a vérrög.

– Ez okozza a bajt?

– Nyilvánvalóan. Minden más probléma kezelhető. A zúzódások, a kék-zöld foltok, a sokk, az agyrázkódás. A vérrög nem, legalábbis sebészi beavatkozás nélkül. Ráadásul gyorsan kell cselekednünk.

– Mikor keletkezhetett, dr. Michaels?

– Nem tudjuk. Reméljük, nem végzetes, legalábbis egy darabig még nem az, de az agyi károsodás jóval előbb beáll, mint a halál. És a szervezetnek az agykárosodás éppolyan rossz, mint a halál. Itt az emberek csodát vártak Benestől, és most úgy érzik, hogy csúnyán átverték őket. Különösen Carter tajtékzik, és ragaszkodik magához.

– Úgy érti, hogy Carter szerint a Másik Oldal újra fog próbálkozni? – kérdezte Grant.

– Nem mondja, de gyanítom, hogy ettől tart, és ezért akarja, hogy maga is benne legyen a csapatban.

Grant körülnézett.

– Van bármi okunk is feltételezni, hogy ez a hely is ki van téve a veszélynek? Ide is beépítettek ügynököket?

– Tudomásom szerint nem, de Carter gyanakvó ember. Szerintem arra gondol, hogy nem lehet kizárni a szándékos orvosi műhiba lehetőségét.

– Duvalra gondol?

Michaels vállat vont.

– Duval népszerűtlen figura, és a műszereivel halált is lehet okozni, ha csak egy hajszálnyit mellécsúszik.

– Hogyan lehet leállítani a professzort? – Nem lehet.

– Akkor hozzanak valaki mást, akiben megbíznak.

– Nincs más, aki ennyire érti a dolgát. És Duval pont kéznél van. Ráadásul nincs rá semmi bizonyítékunk, hogy ne lenne abszolút lojális.

– De ha engem tesznek Duval közelébe asszisztensnek, és megbíznak, hogy tartsam rajta a szemem, azzal még nem megyünk semmire. Fogalmam sincs, mit fog művelni; hogy tisztességesen és korrektül csinálja-e a dolgát. Sőt, meg kell mondanom, hogy mihelyt felnyitja a koponyát, én valószínűleg hanyatt vágódom.

– Nem fogja felnyitni – mondta Michaels. – A vérrögöt nem tehet kívülről megközelíteni. Ezt Duval határozottan kijelentette.

– Akkor...

– Belülről közelítjük meg.

Grant összeráncolta a homlokát. Lassan csóválni kezdte a fejét.

– Izé. Fogalmam sincs, miről beszél.

– Grant – mondta csöndesen Michaels –, mindenki, akit bevontunk a tervbe, tudja, mi a dörgés, és pontosan tudja, mit kell tennie. Maga az egyetlen kívülálló, és meg kell mondanom, nem lesz könnyű megértenie a terv lényegét. De ha egyszer rám osztották ki ezt a nemes feladatot, akkor nincs mit tenni. Kénytelen leszek bevezetni azokba az elméleti kutatásokba, amelyeket ebben az intézetben végzünk.

Grant ajka elkeskenyedett.

– Sajnálom, dokikám, de maga sérteget. Én az egyetemen fociból doktoráltam, és a téziseim a lányokról szóltak. Ne vesztegessük az időt elméleti kérdésekkel.

– Ide figyeljen, Mr. Grant, láttam a személyi lapját, és nem egészen azt olvastam ki belőle, amit maga állít. Talán nem veszi sértésnek, ha még így négyszemközt se vonom kétségbe férfiúi erényeit, de a papírok szerint ön meglehetősen értelmes és jól képzett fiatalember. Megígérem, hogy nem fogom elméleti mesékkel fárasztani, inkább elmondom a legszükségesebb tudnivalókat. Gondolom, látta már a jelzésünket, az EMESZ-t.

– Persze.

– Van valami elképzelése, hogy mit jelent?

– Támadt egy-két ötletem. Például: Egyesített Marsbeli Elmebetegek Szövetsége. Van egy jobb is, de az nem tűr nyomdafestéket.

– Történetesen az Egyesített Miniatűr Elhárító Szakszolgálat rövidítése.

– Ennek még kevesebb értelme van, mint az én javaslatomnak – jelentette ki Grant.

– Mindjárt megmagyarázom. Hallott már valaha a miniatürizálási polémiáról?

Grant egy pillanatig elgondolkozott.

– Akkoriban még egyetemre jártam. Fizikából néhány szemináriumon foglalkoztunk vele.

– Két focimeccs között?

– Igen. Voltaképpen uborkaszezonban. Ha jól emlékszem, fizikusok egy csoportja azt állította, hogy bármekkorára le tudja kicsinyíteni a tárgyak méretét, de aztán kiderült, hogy csalásról van szó. Jó, lehet, hogy nem csalás, csak tévedés volt. Emlékszem, számos érvet sorakoztattunk fel annak bizonyítására, hogy miért lehetetlen egy ember lekicsinyítése, mondjuk, egy egér méretére úgy, hogy még mindig ember maradjon.

– Gondolom, annak idején az ország összes egyetemén erről vitatkoztak. Fel tud idézni egy-két érvet?

– Azt hiszem, igen. Ha csökkenteni akarjuk valaminek a méretét, akkor kétféleképpen járhatunk el. Összébb nyomhatjuk a tárgy egyes atomjait; vagy pedig félretesszük az összes atom bizonyos hányadát. Ahhoz, hogy az atomok közti taszítóerőt leküzdve összenyomhassuk az atomokat, rendkívüli nyomásra van szükség. A Jupiter közepén mért nyomás se lenne elegendő ahhoz, hogy egy embert egér méretűre össze tudjunk préselni. Idáig igazam van?

– Ön olyan világos, mint a nap.

– De még ha sikerülne is, a nyomás megölne bármilyen élőlényt. Ettől eltekintve egy tárgy, amelynek az atomok összenyomásával lecsökkentjük a méretét, az eredeti tömegét azért megtartaná, viszont meglehetősen nehéz lenne kezelni egy egér mérető, de emberi tömegű tárgyat.

– Elképesztő, Mr. Grant. Bizonyára hosszú órákon keresztül elszórakoztatta hölgyismerőseit effajta romantikus mesével. És a másik módszer?

– A másik módszer az, hogy megfelelő arányban elvonjuk az atomokat, de úgy, hogy miközben csökken a tárgy tömege és mérete, a részek viszonya állandó marad. Csakhogy ha egy embert egér méretűre csökkentünk, ez azt jelentené, hogy nagyjából minden hetvenezer atomból összesen egyet tarthatnánk meg. Ha az aggyal is így járnánk el, ami marad, az alig lenne összetettebb, mint egy egér agya. A miniatürizáló fizikusok ugyan azt állították, hogy ezt a testet később megint ki lehet nyújtani, de kérdem én, hogyan? Honnan szerezzük atomokat, és hogyan tegyük őket a megfelelő helyre?

– Nagyon igaz, Mr. Grant. De akkor hogyan juthatott néhány tekintélyes fizikus arra a megállapításra, hogy a miniatürizálás hasznos dolog?

– Nem tudom, doktor úr, de erről mostanában nemigen lehet hallani.

– Részben azért, mert az egyetemek észbe kaptak, és – felsőbb parancsra – attól kezdve óvatosabban dolgoztak tovább. Itt is, a Másik Oldalon is a föld alá bújtak. Szó szerint. Ide. A föld alá. – Michaels szinte szenvedélyesen kopogtatta meg az íróasztalt maga előtt. – Továbbra is szervezünk szaktanfolyamokat azoknak a fizikushallgatóknak, akik csak itt – illetve a Másik Oldalon – tudják elsajátítani ezt a technikát. A miniatürizálás igenis lehetséges, de nem azokkal a módszerekkel, amelyeket maga említett. Látott már felnagyított fényképet, Mr. Grant? Vagy ugyanezt mikrofilmre lekicsinyítve?

– Persze.

– Nos, anélkül, hogy elmélettel untatnám, mondhatom, hogy ugyanezt meg lehet tenni háromdimenziójú testekkel, sőt emberrel is. Miniatürizálnak bennünket, nem úgy, mint egy valóságos tárgyat, hanem mint egy képet; mint egy háromdimenziós képet, amelyet a tér-idő univerzumon kívülről irányítanak.

Grant elmosolyodott.

– Ej, tanár úr, ezek csak szavak.

– Igen, de azt mondta, hogy nem érdekli az elmélet, igaz? A fizikusok ugyanis tíz évvel ezelőtt rájöttek, hogyan hasznosíthatnák a hiperteret: azt a teret, amely több, mint a három rendes térbeli dimenzió. Az elméletet egyszerű szavakkal lehetetlen leírni, mint ahogy az elméleti matematikát se tudja felfogni közönséges halandó; de az benne a vicc, hogy ennek ellenére működik. A tárgyakat le lehet kicsinyíteni. Nem kell sem megszabadulnunk az atomoktól, sem összeszorítani nem kell őket. Csökkentjük az atomok méretét is; mindent lecsökkentünk, és a tömeg vele együtt automatikusan csökken. Aztán amikor akarjuk, visszaállíthatjuk az eredeti méretét.

– Komolynak hangzik, amit mond – tűnődött Grant. – Azt akarja elhitetni velem, hogy valóban egér méretűre is lekicsinyíthetünk egy embert?

– Elméletileg egy baktérium, egy vírus vagy egy atom méretére is lekicsinyíthetjük. A miniatürizálásnak elvileg nincs határa. Egy hadsereget az összes emberrel és felszereléssel együtt annyira összezsugoríthatunk, hogy belefér egy gyufaskatulyába. Ezek után oda visszük ezt a gyufásdobozt, ahol szükség van rá, és miután felnagyítottuk eredeti méretére, bevethetjük őket. Érti a jelentőségét?

– De gondolom, a Másik Oldal ezt ugyanúgy meg tudja tenni – mondta Grant.

– Bizonyosak vagyunk benne, hogy meg. De iszonyatosan felgyorsultak az események, és félek, hogy kifutunk az időből. Jöjjön velem.

* * *

"Jöjjön velem" itt is, "Jöjjön velem" ott is. Mióta Grant hajnalban felriadt, sehol sem maradhatott tovább tizenöt percnél. Ez kissé bosszantotta, de semmit sem tudott tenni ellene. Vajon szándékosan próbálták megakadályozni, hogy maradjon ideje gondolkozni? Mi a tervük vele?

Michaels és Grant újra robogón folytatta a száguldást, és Michaels úgy vezette a járművet, mint egy profi.

– Ha ők is, mi is ismerjük a technikát, akkor éppen semlegesítjük egymást – mondta útközben Grant.

– Igen, de tudnia kell – felelte Michaels –, hogy egyikünk se húzott sok hasznot belőle. Van benne egy kis turpisság.

– Ó!

– Tíz éve dolgozunk azon, hogy növeljük a méretarányokat; hogy nagyobb mértékben tudjunk miniatürizálni és felnagyítani, amikor is megfordítjuk a hipermezőt. Sajnos elértük az elmélet végső határát.

És mi az?

– Nem túl kedvező. Közbelép a határozatlansági elv. A miniatürizálás nagysága, szorozva a miniatürizálás időtartamával (természetesen megfelelő egységeket használva) egyenlő annak kifejezésével, ami Planck állandóját is magában foglalja. Ha egy embert a felére kicsinyítünk, akkor évszázadokig is így tarthatjuk. Ha egér méretűre kicsinyítjük, akkor napokig tarthatjuk. Ha baktérium méretűre csökkentjük, akkor csak órákig marad ilyen kicsi. Utána megint nőni kezd.

– De akkor megint le lehet kicsinyíteni.

– Csak egy bizonyos mérhető időeltolódással. Akarja tudni a dolog matematikai hátterét?

– Nem. Inkább elhiszem minden szavát.

Egy mozgólépcső lábánál álltak meg. Michaels egy apró, fáradt horkanással szállt le a robogóról. Grant is leugrott róla.

Míg a lépcső fenségesen emelkedett fölfelé, Grant a korlátnak dőlt.

– És mit tud Benes? – kérdezte Michaelstől.

– Azt mondják, azt állítja magáról, hogy le tudja győzni a határozatlansági elvet. Feltehetőleg tudja, hogyan lehet a végtelenségig folytatni a kicsinyítést.

– Ha jól értem, ezt ön sem nagyon hiszi.

Michaels vállat vont.

– Szkeptikus vagyok. Ha kiterjeszti a miniatürizálás tér- és időbeli határait, akkor ez csak valami másnak a rovására történhet, de míg élek, nem tudnék rájönni, mi lehet ez a más. De lehet, hogy ez csak azt jelenti, hogy nem vagyok Benes. Mindenesetre azt mondja, meg tudja csinálni, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne higgyünk neki. A Másik Oldal sem, ezért próbálták megölni.

Közben már felértek a mozgólépcső tetejére, de Michaels még egy pillanatra félrehúzódott, hogy befejezze a mondatot. Aztán visszalépett, hogy egy második mozgólépcsőn fölmenjenek a következő emeletre.

– Nos, Grant, most már nyilván érti, mi a teendő: meg kell menteni Benest. Miért? Azért, hogy megszerezzük a birtokában lévő információkat. És hogyan? Miniatürizálással.

– De miért így?

– Mert az agyban lévő vérrögöt kívülről nem lehet elérni. Ezt már mondtam. Ezért lekicsinyítünk egy tengeralattjárót, befecskendezzük egy artériába, és Owens kapitány irányításával én fogom elvezetni a hajót a vérrögig. Ott pedig Duval és az asszisztense, Miss Peterson eltávolítja az alvadékot.

Grant szeme tágra nyílt.

– És én?

– Ön a legénység tagjaként jön velünk. Általános felügyelőként.

– Én ugyan nem – felelte dühösen Grant. – Önként semmi ilyesmiben nem vagyok hajlandó részt venni. Egy percig sem.

Megfordult, és elindult a fölfelé tartó mozgólépcsőn, de nem jutott nagyon messzire. Michaels utánament, és némi kajánsággal azt mondta:

– De hiszen maga szeret kockáztatni, igaz?

– Ha én választhatok. Ha megszoktam. Ha fel tudok készülni. Adjanak annyi időt, amennyit önök kaptak, hogy végiggondolhassam a lekicsinyítés veszélyeit, s akkor vállalom a kockázatot.

– Kedves Grant. Nem azt kérték magától, hogy önként jelentkezzék. Ha jól értem a dolgot, egyszerűen kijelölték erre a feladatra. Én csak elmagyaráztam a feladat jelentőségét. Én is megyek, pedig nem vagyok olyan fiatal, mint maga, és nem is játszottam futballcsapatban. Mi több, meg kell mondanom, kizárólag az tartotta bennem a lelket, hogy maga is jön, hiszen a bátorság a maga erőssége.

– Akkor most nagyon gyenge vagyok – dörmögte Grant. Ide nem illő módon, szinte megsértődve még azt mondta: – Kérek egy kávét.

Megállt, és hagyta, hogy a mozgólépcső újra fölvigye. A lépcső tetején egy ajtó fölött ez állt: "Konferenciaterem". Beléptek.

* * *

Grant fokozatosan fogta fel a helyiség érdekességeit. Elsőnek a terem közepét elfoglaló hosszú asztalt, az asztal egyik végében a kávéscsészéket, mellettük a szendvicsestálat.

Rögtön megindult felé, és miután már félig kihörpintette a csésze forró és fekete tartalmát, aztán egy Grant-méretű harapást ejtett a szendvicsen, csak akkor lett figyelmes a terem másik érdekességére.

Ez pedig Duval asszisztense volt (Miss Peterson, vagy nem így hívják?), aki elhűlve nézte Grant száját, de nagyon szép volt, és borzalmasan közel állt Duvalhoz. Grantnak hirtelen valami azt súgta, hogy nagyon nehéz lesz igazán megkedvelnie a sebészt. Csak ezek után kezdte feldolgozni magában a terem többi látnivalóját.

Az asztal egyik sarkánál egy bosszús kinézetű ezredes ült. Egyik kezével lassan forgatott egy hamutartót, miközben a másik kezében tartott cigaretta hamuja a padlóra hullott.

– Egyszer már elég világosan kifejtettem az álláspontomat – mondta kellő nyomatékkal Duvalnak.

Grant az elnök portréja alatt Owens kapitányt ismerte fel. A repülőtéri sóvár mosoly már eltűnt az arcáról, s az állán egy forradás foglalta el a helyét. A kapitány idegesnek és rosszkedvűnek látszott, amit Grant nagyon helyénvalónak talált.

– Az ezredes kicsoda? – kérdezte halkan Michaelstől.

– Donald Reid, aki a kerítés túloldalán, katonaként ugyanazt csinálja, mint én.

– Ha nem tévedek, dühös Duvalra.

– Egyfolytában. De ezzel nincs egyedül. Duvalt nagyon kevesen szeretik.

Grant szívesen rávágta volna, hogy "az asszisztens, úgy látszik, kivétel", de a szavak alantasán csengtek volna, ezért letett róla. Úristen, milyen finom falat! Mit találhat abban a nyársat nyelt brigantiban?

– És ettől eltekintve, professzor úr – folytatta Reid halkan, óvatosan türtőztetve magát –, mit keres itt a hölgy?

– Miss Cora Peterson – közölte jeges hangon Duval – az asszisztensem. Ahova hivatalosan megyek, oda ő is hivatalosan elkísér.

– De ez veszélyes vállalkozás...

– Miss Peterson pedig önként jelentkezett, tökéletesen átérezve a küldetéssel járó veszélyeket.

– Számos emberem ugyancsak önként jelentkezett, és nekik is van szakképesítésük az asszisztensi feladatok ellátására. Egy csomó könnyebbséggel járna, ha közülük választana magának segítséget. Egyet szívesen kijelölök.

– Maga nekem ne jelöljön ki senkit, ezredes, mert ha így lesz, akkor nem megyek, és nincs olyan hatalom, amely rá tudna kényszeríteni. Miss Peterson a harmadik és a negyedik kezem. Épp eléggé ismeri az elvárásaimat, hogy utasítások nélkül is tudja a dolgát, hogy hívás nélkül is ott legyen, ahol kell, és kéretlenül is azt adja, amire szükségem van. Nem vagyok hajlandó valami ismeretlent magammal vinni, akinek folyton üvöltözni kell, hogy mit akarok. Nem felelek a sikerért, ha csak egy pillanatot is veszítek azzal, hogy nem egy nyelvet beszélünk a technikusommal, és nem fogadok el olyan szereposztást, amelyben nem kapok szabad kezet, hogy a győzelem reményében úgy rendezzem a dolgokat, ahogy nekem tetszik.

Grant szeme újra Cora Petersonra tévedt. Az asszisztens erősen bosszúsnak látszott, mégis olyan arckifejezéssel nézett Duvalra, amilyet Grant egyszer egy vadásztacskó szemében látott, amikor kis gazdája hazaért az iskolából. Grant meglehetősen bőszítőnek találta akkor is, most is.

Reid épp dühösen talpra ugrott, amikor Michaels hangja vágta ketté a vitát:

– Azt javasolnám, Don, hogy mivel az egész műtét kulcsfontosságú lépése dr. Duval kezén és szemén áll vagy bukik, és mivel úgysem diktálhatunk neki, ez egyszer járjunk a kedvében, és számolva azzal, hogy ezért utólag megütöm a bokámat, hajlandó vagyok felelősséget vállalni érte.

Milyen gálánsan ajánlja fel Reidnek, hogy emelt fővel vonuljon vissza, gondolta Grant, Reid pedig hiába fújtat olyan dühösen, kénytelen elfogadni.

Reid tenyérrel az asztalra csapott.

– Rendben van. De a jegyzőkönyvben legyen benne, hogy én elleneztem. – Leült, és remegett a szája széle.

Duval is leült, de nem látszott rajta semmi. Grant előrelépett, hogy kihúzzon egy széket Corának, de Cora nem szorult segítségre, és leült, mielőtt Grant odaért volna.

– Dr. Duval – szólalt meg Michaels –, ez a fiatalember Grant, aki elkísér bennünket az útra.

– Én leszek az izompacsirtájuk – mondta Grant. – Egyedül erre van képesítésem.

Duval futólag fölnézett. A bejelentést mindössze azzal nyugtázta, hogy kurtán biccentett Grant irányába.

– Ez pedig Miss Peterson.

Grant széles mosollyal elvigyorodott. Miss Peterson annál kevésbé, ő csak ennyit mondott:

– Jó napot.

– Jó napot – felelte Grant, aztán lenézett arra a pici darabra, ami a második szendvicséből maradt; rájött, hogy a többiek közül senki sem eszik, ezért ő is letette.

Ennél a pontnál Carter jelent meg: sebesen araszolt előre, közben jobbra-balra bólintott. Leült és azt mondta:

– Owens kapitány, Mr. Grant, kérem, foglaljanak helyet.

Owens vonakodva odament az asztalhoz, és leült Duvallal szemben. Grant jó néhány széket hátrahúzva keresett magának helyet, hogy Carterrel szembekerülve, profilból tanulmányozhassa Cora arcát.

Lehet egy munka teljességgel rossz, ha ez a lány is részt vesz benne?

Michaels, aki közvetlenül Grant mellé ült, előrehajolt, és azt súgta a fülébe:

– Egyébként nem is rossz ötlet, hogy egy nő is velünk jön. A férfiak valószínűleg kitesznek magukért. Tetszik nekem.

– Ezért tett ilyen gáláns ajánlatot?

– Á, dehogy. Duval komolyan beszélt. Egyszerűen nem hajlandó nélküle elindulni.

– Ennyire függ tőle?

– Talán nem. Csak ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja. Különösen Reid ellenében. Ki nem állhatja.

– A tárgyra – mondta Carter. – Egyenek, igyanak, amennyit akarnak, amíg tart a megbeszélés. Van valakinek valami fontos mondanivalója?

– Én nem szívesen mennék, tábornok – szólalt meg hirtelen Grant. – Nem vállalom a feladatot, és javaslom, keressenek mást helyettem.

– Nem szívességről van szó, Grant, a visszautasítását nem fogadom el. Uraim – és természetesen Miss Peterson –, rendkívül sok oka van, amiért Mr. Grantot választottuk, hogy kísérjen el bennünket az expedícióra. Egyrészt ő hozta Benest az országba, és elképesztően ügyesen teljesítette a feladatot.

Minden szempár Grant felé fordult, és neki megvonaglott az arca, mert arra számított, hogy mindjárt udvarias tapsikolásban törnek ki. Tévedett, de ettől megnyugodott.

Carter folytatta.

– Grant hírközlési szaktekintély és tapasztalt békaember. Az adatlapja szerint leleményes, alkalmazkodó, és profi szinten képes gyors döntéseket hozni. Ezért mihelyt megkezdődik az út, a biztonsági döntések meghozatalát rá fogom bízni. Megértettük egymást?

Láthatóan meg; de Grant, dühösen méregetve az ujja hegyét, hirtelen megszólalt:

– Ha jól értem, a többiek azt csinálnak, amit akarnak, én viszont felelek minden vészhelyzetért. Sajnálom, de szeretném, ha jegyzőkönyvben is nyoma maradna, vagyis kijelentem, hogy nem tartom elég képzettnek magam a feladatra.

– A kijelentést jegyzőkönyveztük – mondta Carter fesztelenül –, most pedig mehetünk tovább. Owens kapitány tervezett egy kísérleti tengeralattjárót oceanográfiai kutatásokra. Nem kifejezetten alkalmas erre a feladatra, de pillanatnyilag nincs olyan járművünk, amely a célnak jobban megfelelne. Természetesen maga Owens fogja irányítani a saját hajóját, a Próteuszt.

– Dr. Michaels vezeti a hajót – folytatta Carter. – Alaposan felkészült, és áttanulmányozta Benes keringési rendszerének térképét, amelyet hamarosan mi is meg fogunk vitatni. Dr. Duval és az asszisztense felel a tényleges műtétért, a vérrög eltávolításáért. Önök mindannyian tisztában vannak a küldetés jelentőségével. Reménykedünk a műtét sikerességében és a szerencsés visszatérésben. Fennáll a veszélye, hogy Benes esetleg meghal műtét közben, de a halál egészen biztosan beáll, ha nem vállaljuk a küldetést. Az is elképzelhető, hogy a hajó elvész, ám a jelen körülményeket figyelembe véve azt kell mondanom, hogy ha muszáj, vesszen a hajó és a legénység. Esetleg nagy árat kell fizetnünk, de ha győzünk, azzal – nem is csak az EMESZ-re gondolok, hanem az emberiségre – nagyon sokat nyerhetünk.

– Hip, hip, hurrá – dörmögte Grant az orra alatt.

Cora Peterson meghallotta, és sötét szempillája mögül fenyegető nyilakat küldött felé. Grant elvörösödött.

– Mutassa a térképet, Michaels – mondta Carter.

Michaels megnyomott egy gombot az előtte lévő berendezésen, mire a falon megjelent Benes keringési rendszerének háromdimenziós térképe, amelyet Grant már látott Michaels irodájában. Ahogy Michaels csavargatni kezdett egy másik gombot, úgy tetszett, mintha a térkép nőni kezdene, és egyre jobban rohanna feléjük. Végül már csak a fej és a nyak tisztán kivehető körvonala maradt az érrendszerből.

Az erek szinte fluoreszkáló fénnyel ragyogtak, aztán egy rácsszerkezet jelent meg a képen. Végül egy vékony, sötét nyílhegy tűnt elő, amelyet Michaels a kezében lévő vezérlőgombbal irányított. Föl sem kelt a helyéről, hanem egyik kezét a karfán nyugtatva, a széken ülve maradt.

– A vérrög – mondta – ott van. – Grant szeme nem tudta fölfedezni, legalábbis amíg Michaels rá nem mutatott, de most, hogy a fekete nyíl pontosan megrajzolta a körvonalait, már Grant is látta: egy apró, tömör csomó, amely eldugaszolta az egyik kis ütőeret.

– Nem jelent közvetlen életveszélyt, de az agynak ez a része – (a nyíl megint körültáncolt valamit) – idegi kompressziónak van kitéve, és lehet, hogy máris súlyos károkat szenvedett. Dr. Duval szerint tizenkét órán belül vagy még hamarabb visszafordíthatatlanok lehetnek a hatások. Ha a szokásos módon kíséreljük meg a műtétet, akkor itt, itt vagy itt át kell vágnunk a koponyát. Mindhárom esetben elkerülhetetlen, hogy nagyméretű károsodást ne okozzunk, és az eredmény még így is kétséges.

– Másrészt – folytatta Michaels – megkísérelhetjük, hogy a rögöt a véredényrendszeren keresztül közelítsük meg. Ha itt, a nyaknál be tudunk lépni a nyaki verőérbe, akkor viszonylag közvetlenül eljuthatunk a célpontig. – Ahogy a nyíl végighaladt a vörös artérián, áttört a visszerek kékségén, roppant egyszerűnek látszott az egész.

– Mármost – mondta tovább Michaels –, ha lekicsinyítjük és beinjektáljuk a Próteuszt és a legénységét...

– Várjunk csak – szólalt meg hirtelen Owens. Fémesen érdes, reszelős volt a hangja. – Mekkorára kell lekicsinyíteni?

– Olyan kicsire, hogy elkerülhessük a test biológiai védelmének aktivizálódását. A hajó teljes hossza három mikron lesz.

– Mennyi ez milliméterben?

– Huszonöt ezred milliméter. A hajó körülbelül egy nagy baktérium méretével lesz egyenlő.

– Nos tehát – mondta Owens. – Ha belépünk a verőérbe, attól kezdve ki leszünk téve az artériás áramlás erejének.

– Ami nem egészen 1,6 kilométer per órás sebességet jelent.

– Ne törődjön a kilométer per órákkal. Minden másodpercben a hajónk hosszának körülbelül a százezerszeresét fogjuk megtenni. Ez normális körülmények között azt jelenti, hogy másodpercenként nagyjából háromszázhúsz kilométeres sebességgel fogunk közlekedni. A miniatürizált méreteink szerint tehát tíz-tizenkétszer gyorsabban mozgunk, mint bármelyik asztronauta valaha is. Ha nem gyorsabban.

– Kétségtelen – mondta Carter –, de mi következik ebből? A véráramban minden vörösvértestecske ugyanilyen gyorsan mozog, és ráadásul a hajó sokkal robusztusabb építésű, mint a vértestecskék.

– Nem, ez nem így van – felelte szenvedélyesen Owens. – Egy vörösvértest sok millió atomból áll, de a Próteuszon sok-sok milliárd atom van összezsúfolva egy és ugyanazon helyre; ráadásul miniatürizált atomok. Lényesen nagyobb számú egységből fogunk állni, mint a vörösvértestek, és ugyanez okból sokkal lagymatagabbak leszünk. Mi több, a vörösvértest atomi környezetének mérete megegyezik az alkotóelemek méretével; mi viszont olyan környezetben leszünk, amely hozzánk képest óriási atomokból áll.

– Erre mit tud válaszolni, Max? – kérdezte Carter.

– Nem akarnám azzal áltatni önöket, hogy olyan komoly szaktekintélye vagyok a miniatürizálásnak, mint Owens kapitány – felelte álságosan Michaels. – Gyanítom, hogy a James és Schwartz által közölt jelentésre gondol, amely szerint a törékenység a miniatürizálás növelésével fokozódik.

– Pontosan – felelte Owens.

– De bizonyára arra is emlékszik, hogy szerintük ez a törékennyé válás csak fokozatosan következik be, másrészt az analízisük során bizonyos egyszerűsítő összegzéseket kellett tenniük, amelyekről könnyen kiderülhet, hogy egyáltalán nem érvényesek. Hiszen amikor például felnagyítunk egy-egy tárgyat, nem lesz kevésbé törékeny.

– Ugyan, kérem, még soha nem nagyítottunk egyetlen tárgyat sem a százszorosánál nagyobbra – csattant fel megvetően Owens –, és itt most arról van szó, hogy lineáris dimenziókban körülbelül egymilliomod részére akarunk lekicsinyíteni egy hajót. Ilyen messzire még soha senki nem jutott, de még a közelébe sem, akár kicsinyítésről, akár nagyításról beszélünk. Tény, hogy nincs senki a világon, aki meg tudná jósolni, mennyire leszünk törékenyek, mennyire leszünk képesek elviselni a véráram lüktetését, vagy hogy miképpen reagálunk akár egyetlen fehérvérsejt támadására. Nem így van, Michaels?

– Hát... igen – ismerte be Michaels.

– Ezek szerint – mondta Carter láthatóan egyre növő türelmetlenséggel – még nem fejeződtek be azok a kísérletek, amelyek ilyen drasztikus kicsinyítés utóhatásait vizsgálnák. Jelenleg azonban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy végighajtsunk egy ilyen kísérleti programot, vagyis nincs más hátra, mint hogy magunkon próbáljuk ki. Ha a hajó nem éli túl a változást, akkor legalább tudni fogjuk.

– Mondhatom, ettől piszkosul feldobódtam – jegyezte meg Grant.

Cora Peterson odahajolt hozzá, és kimérten azt súgta neki:

– Kérem, Mr. Grant, nem a focipályán van.

– Á, maga is olvasta a személyi lapomat, hölgyem?

– Csst!

– Megteszünk minden tőlünk telhető óvintézkedést – mondta Carter. – Benes a saját biztonsága kedvéért is erősen lehűtött állapotban lesz. A lehűtéssel csökken az agy oxigénigénye. Ez egyben azt is jelenti, hogy drasztikusan csökken a pulzusszám és a véráramlás sebessége.

– De még akkor is kétlem – mondta Owens –, hogy túléljük-e a turbulenciát...

– Kapitány – jegyezte meg Michaels –, ha távol tartja magát az artéria falától, akkor lamináris, vagyis örvénymentes áramlási területre kerül, ahol nem kell tartania a turbulenciától. Csak néhány percig leszünk az artériában, és mihelyt bejutunk a kisebb véredényekbe, ott már nem lesz probléma. Az egyetlen hely, ahol nem lennénk képesek kivédeni a turbulencia gyilkos hatását, az maga a szív, viszont a közelébe sem megyünk. De megengedik, hogy folytassam?

– Parancsoljon – mondta Carter. Mihelyt elérjük a vérrögöt, egy lézersugárral fogjuk elpusztítani. A lézer és a sugár, mivel azt is arányosan lekicsinyítjük, megfelelően használva – és erre Duval keze a biztosíték – nem tehet kárt sem az agyban, sem magában az érrendszerben. Arra sem lesz szükség, hogy a vérrögöt teljes egészében elpusztítsuk. Elég, ha feldaraboljuk. A többiről majd gondoskodnak a fehérvérsejtek.

– Ezek után rögtön elhagyjuk a célterületet – folytatta Michaels –, és a vénákon keresztül megindulunk visszafelé, míg el nem érjük a nyakszirtet, ahonnan a nyaki ütőérből kiemelnek bennünket.

– Honnan fogják tudni – kérdezte Grant –, hogy mikor hol vagyunk?

– Michaels fog vezetni – mondta Carter –, és mindent el fog követni, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyenek. Egyébként pedig rádión tartjuk a kapcsolatot...

– Bár azt sem tudjuk, hogy fog-e működni – kotyogta el Owens. – Vannak bizonyos problémák a kicsinyített rádióhullámok alkalmazásával kapcsolatban, és az az igazság, hogy ilyen nagyfokú miniatürizálást még soha senki nem alkalmazott.

– Igaz, de ennek ellenére meg fogjuk próbálni. Hozzá kell még tennem, hogy a Próteusz nukleáris meghajtású, és nyomon követhetjük a radioaktív sugarakat is. Bár minderre összesen hatvan percük lesz, uraim.

– Úgy érti, hogy hatvan perc alatt be kell fejeznünk a munkát, és ki is kell jutnunk? – kérdezte Grant.

– Pontosan hatvan perc alatt. Mert ha Benes testében kezdünk el nőni, akkor előbb-utóbb akkorák leszünk, hogy fölkeltjük a test védelmi erőinek a figyelmét, és nem sokkal ezután magunk öljük meg Benest. Nagyon kell vigyáznunk rá, hogy ez ne történhessen meg.

Carter ezek után körülnézett.

– További észrevételek? Ha nincs más, akkor kezdjék meg az előkészületeket. Szeretnénk behatolni Benesbe, amilyen gyorsan csak lehet.

5 - Tengeralattjáró

A műtőben az aktivitás szintje elérte egy kiáltás vizuális analógiáját. Mindenki sietősen járkált, szinte félig futott. Csak a műtőasztalon fekvő alak volt nyugodt. Súlyos hőtakaró volt ráterítve, számos huzal kígyózott át rajta, mindegyik keringő hűtőfolyadékkal volt feltöltve. Alatta a meztelen test, amelyet addig a pontig hűtöttek le, ahol az élet már csak egy lomha sóhaj.

Benes fejét időközben leborotválták, és számozott hosszúsági meg szélességi vonalakkal bejelölték, mint egy tengerészeti térképet. Mély álomba merült arcára ráfagyott valami szomorúság.

Mögötte a falon még egy reprodukció látszott a keringési rendszeréről, amelyet akkorára nagyítottak, hogy a mellkas, a nyak és a fej betöltötte a falat egyik végétől a másikig, a mennyezettől a padlóig. Egy erdőre emlékeztetett, amelyben a hatalmas vénák karvastagságúak voltak, s a finom kapillárisok bolyhosan kitöltöttek minden köztes helyet.

A műtő fölé hajló kontroll toronyban Carter és Reid szemlélődött. Nézték az asztal magasságában elhelyezett monitorpultot, ahol a készülékek előtt egy-egy technikus ült, mindegyik EMESZ-egyenruhában: akár egy szimfónia zippzárban és fehérben.

Carter az ablakhoz ment, Reid halkan a mikrofonba szólt:

– Hozzák be a Próteuszt a Miniatürizáló Helyiségbe.

Úgy látszik, a protokollhoz hozzátartozott, hogy efféle parancsokat csak halkan lehet kimondani, különben is csönd volt az egész szinten, ha csöndön a hangok hiányát értjük. Az utolsó igazításokat végezték a hőtakarón. Minden technikus a saját monitorját tanulmányozta, mintha a menyasszonyát látná rajta, akit végre sikerült elszakítania a szüleitől. A nővérek mint hatalmas, merev szárnyú lepkék köröztek Benes körül.

Mihelyt megkezdődtek az előkészületek a Próteusz lekicsinyítésére, az operációs szint minden férfi és női tagja tudta, hogy a visszaszámlálás utolsó fázisához értek.

Reid megnyomott egy gombot.

– Szív!

Közvetlenül Reid előtt a kiemelkedő tévé képernyőjén a szív szektor részletes képe jelent meg. A szektorban többnyire EKG-diagramok domináltak, és a szívverés lassú, szomorú, tompa dupla puffanásként hangzott.

– Henry, hogy fest a dolog?

– Tökéletes. Biztosan tartjuk a percenkénti harminckettőt. Az akusztikus és elektromos berendezések semmi rendellenességet nem észlelnek. Bárcsak ennyire jól állna a többi rész is!

– Jól van. – Reid továbbkapcsolt. Végül is egy szíves embernek mi lehetne rossz, ha maga a szív jó?

Átkapcsolt a tüdő szektorba. A képernyőn megjelenő világ hirtelen légzési értékekkel telt meg.

– Minden rendben, Jack?

– Minden, dr. Reid. A légzésszámot levettem percenként hatra. Ennél lejjebb nem tudok menni.

– Nem is kell. Csinálja tovább.

Következett a hipotermia. Ez a szektor nagyobb volt, mint a többi. Itt az egész test hőmérsékletével kellett foglalkozni, tehát a hőmérőké volt a főszerep. Hőmérséklet-számlálók a végtagokon, a test különböző helyein, a fontosabb érintkezési pontokon és meghatározott mélységekben a bőr alatt. Folyamatosan kúszó szalagok, minden mutatón egy-egy címke: "Keringés", "Vese", "Belek" és így tovább.

– Semmi probléma, Sawyer? – kérdezte Reid.

– Semmi, uram. Az összátlag huszonnyolc Celsius-fok – nyolcvankét Fahrenheit.

– Köszönöm, nem szükséges átszámolnia.

– Igenis, uram.

Olyan volt, mintha Reid érezte volna, amint a hideg a saját húsába harap. Több mint hat fokkal a normális alatt; hat döntő fokkal, amely a normális egyharmadára lassítja az anyagcserét, egyharmadával csökkenti az oxigénszükségletet, lassítja a pulzusszámot, a vérkeringés sebességét, az élet léptékét és a megterhelést a vérrögtől elzárt agyi területen. És közben kedvezőbbé teszi a környezetet a hajó számára, amely hamarosan belép egy ember belső dzsungelébe.

Carter visszaindult Reid felé:

– Minden el van rendezve, Don?

– Amennyire lehetséges, tekintettel arra, hogy mindent egy éjszaka alatt kellett improvizálni.

– Ezt erősen kétlem.

Reid elvörösödött.

– Mit akar ezzel mondani, tábornok?

– Nem kellett improvizálniuk. Előttem nem titok, hogy a miniatürizálás biológiai kísérleteihez már rég lerakták az alapokat. Kifejezetten az emberi keringési rendszer tanulmányozását tervezték?

– Nem kifejezetten. De a csapatom természetesen már foglalkozott ezekkel a problémákkal. Ez a munkájuk.

– Don... – Carter tétovázott, aztán egyenesen belevágott. – Ha ezzel kudarcot vallunk, Don, valakinek a fejét ki fogják akasztani a kormány trófeagyűjteményébe, és szerintem az enyém lesz a legkelendőbb. Ha viszont sikerül, maga és az emberei úgy fognak illatozni, mint a májusi gyöngyvirág. Ha ez megtörténne, ne nagyon tolakodjon.

– Úgyis a hadsereg aratja le a babérokat. Vagy azt akarja mondani, hogy nem avatkoznak bele?

– Jobban tennék, ha nem kavarnának bele. Más. Mi baja van a lánnyal, Cora Petersonnal?

– Semmi. Miért?

– Kicsit hangosabban beszélt a kelleténél. Hallottam, mit mondott róla, épp mielőtt beléptem volna a tanácsterembe. Föl tud hozni akár egyetlen ellenérvet, hogy miért ne mehetne?

– Mert nő. Vészhelyzetben esetleg nem elég megbízható. Egyébként...

– Igen?

– Ha tudni akarja az igazságot, Duval bedobta a szokásos "én vagyok a törvény és az Isten"-modort, mire én automatikusan elkezdtem ellentmondani. Miért, maga mennyire bízik meg Duvalban?

– Hogy érti azt, hogy megbízom?

– Valójában mi a célja azzal, hogy Grantot is elküldi az útra? Kit kellene szemmel tartania?

– Nem mondtam neki, hogy bárkit is szemmel tartson – felelte halk, fátyolos hangon. – De szerintem a legénység mostanra megérkezhetett a sterilizáló folyosóra.

* * *

Grant beleszippantott a kissé gyógyszerszagú levegőbe, és hálás volt, hogy alkalmat adtak egy gyors borotválkozásra. Nem engedheti meg magának, hogy ne a legjobb formáját mutassa, ha egy lány van a fedélzeten. Az EMESZ-egyenruha egyébként nem is volt olyan rossz; egybeszabott, öves; a tudományos meg a szívtipró viselet furcsa keveréke. Az, amit neki találtak, hónaljban kicsit szűk volt, de ha igaz, csak egy óráig kell viselnie.

Grant és a legénység többi tagja egyes sorban végigment egy folyosón, amelynek halvány világítása gazdag volt ultraibolya sugárzásban. Sötét szemüveget tettek föl, hogy kivédjék a sugárveszélyt.

Cora Peterson közvetlenül Grant előtt haladt, ezért Grant némán átkozta a sötét üvegeket, amelyek elhomályosították a lány érdekes lépéstechnikáját.

Grant mindenáron beszélgetni akart vele, ezért azt mondta:

– Mondja, Miss Peterson, ez az átjáró tényleg elég, hogy sterilizáljon bennünket?

Cora kicsit félrefordította a fejét, és azt felelte:

– Azt hiszem, nem szükséges túlértékelnie a férfias hencegés előnyeit.

Grant arca elfintorodott. Kellett ez neki? Azt felelte:

– Maga alábecsüli a naivitásomat, Miss Peterson, és tisztességtelenül döfköd a hamis érvelésével.

– Nem akartam megbántam.

A folyosó végén lévő ajtó automatikusan kinyílt, és Grant – ugyanilyen automatikusan – lezárta a kettőjük közt tátongó szakadékot: karját nyújtotta Cora felé. Miss Peterson elhárította, és közvetlenül Grant nyomában átlépett a küszöbön.

– Nem is sikerült – mondta Grant. – Csak azt akartam mondani, hogy ettől még nem lettünk igazán sterilek. Mármint bakteriológiai értelemben, A legjobb esetben is csak a testünk felszíne lett steril. Belül csak úgy nyüzsöghetnek bennünk a kórokozók.

– Ami azt illeti – felelte Cora –, Benes sem steril. Bakteriológiai szempontból. De minden megölt baktériummal csökken az esély, hogy újakat viszünk be. A mi kórokozóinkat persze velünk együtt lekicsinyítik, de nem tudjuk, hogy egy ilyen parányi baktérium hogyan befolyásolja az emberi testet, ha a véráramban elszabadul. Másrészt minden lekicsinyített kórokozó egy óra elteltével visszanő normális méretére, és ez a növekedés könnyen veszélyes lehet; pillanatnyilag csak ennyit tudunk. Minél kevesebb ismeretlen faktornak tesszük ki Benest, annál jobb.

– Annyi mindent nem tudunk – tette hozzá Cora a fejét csóválva. – Tényleg nem így kéne kísérletezni.

– De hát nincs más választásunk, nem igaz, Miss Peterson? Egyébként megengedi, hogy az úton Corának hívjam?

– Nem zavar.

Egy hatalmas, kerek helyiségbe léptek, amely körben be volt üvegezve. Az egész padló körülbelül egy méter széles, hatszögletű csempékkel volt kirakva, amelyeket sűrűn rakott félkör alakú buborékokkal érdesítettek, s az egész valami tejfehér, üvegszerű anyagból készült. A szoba közepén volt egy csempe, amely alakra ugyanolyan volt, mint a többi, de sötétvörös színű.

A terem nagyobb részét egy körülbelül tizenöt méter hosszú, patkó alakú, fehér hajó foglalta el, fölül egy buborék volt rajta, az eleje üvegből készült, ennek a tetején egy kisebb buborék, amely teljesen átlátszó volt. Az egész egy hidraulikus emelőn állt, és éppen a terem közepébe kormányozták.

Grant után Michaels lépett be a helyiségbe.

– A Próteusz – mondta. – A következő órákban ez lesz az otthonunk.

– Jó nagy terem – nézett körül Grant.

– A miniatürizáló helyiségünk. Tüzérségi eszközök és kisebb atombombák kicsinyítésére használták. De miniatürizált rovarok tárolására is jó – tudja, időnként mozdony nagyságúra fölnagyítunk egy-egy hangyát, hogy jobban tanulmányozhassuk őket. Ezeket a biokísérleteket hivatalosan még nem engedélyezték, bár tettünk már egy-két csöndes lépést ebben az irányban. Most ráteszik a Próteuszt a Zéró Modulra; arra a vörös hatszögre. Aztán, gondolom, beszállunk. Ideges, Mr. Grant?

– Még szép! És maga?

Michaels gyászos egyetértéssel bólintott.

– Még szép.

Mostanra föltették a Próteuszt az állványra, és a hidraulikus emelőt, amely a helyére kormányozta, elhúzták a hajó alól. Az egyik oldalához létrát illesztettek.

A hajó steril fehéren ragyogott az alaktalan, tompa orrtól a dupla hajtóműig és a hátul fölmeredő farokuszonyig.

– Én szállok be elsőnek – mondta Owens. – Ha jelt adok, jöhetnek a többiek. – Föllépett a létrára.

– Az ő hajója – dörmögte Grant. – Miért is ne? – Aztán azt mondta Michaelsnek: – Ő még idegesebbnek látszik, mint mi.

– Mindig ilyen idegesnek látszik. És ha tényleg az, akkor megvan rá az oka. Van egy felesége meg két lánya. Duval és az asszisztense egyedülállók.

– Én is – jegyezte meg Grant. – És maga?

– Elváltam. Gyerek nincs. Ennyi.

Owens most már tisztán látszott a felső buborékban. Úgy tűnt, feszülten matat az előtte lévő tárgyakon. Aztán intett, hogy lehet beszállni. Michaels visszaintett, és fölment a létrán. Duval utána, Grant maga elé engedte Corát.

Már mindenki elfoglalta a helyét, amikor Grant keresztülfurakodott az egy személyre méretezett, parányi zsilipkamrán. Fönt, a vezérlőpult előtti felső egyes ülésen Owens foglalt helyet. Lent négy ülés volt. Kettő hátul, közvetlenül az oldalfalnál; ezt Cora és Duval kapta; Cora a jobb oldalit, a buborékhoz vezető létra közelében, Duval a bal oldalit.

A hajó orrában, szorosan egymás mellett volt a másik két ülés. Michaels már elfoglalta a bal oldalit. Grant leült mellé.

Mindkét oldalon munkapadok voltak, és egy csomó készülék, amelyek segéd-vezérlőberendezéseknek látszottak. A padok alatt fiókok. Hátul két kicsi helyiség, az egyik dolgozószoba, a másik raktár.

Belül egyelőre még sötét volt.

– Mindjárt kezdheti a munkát, Grant – mondta Michaels. – Rendes körülmények között egy híradós szokott a maga helyén ülni – úgy értem, a mi emberünk. De mivel magának van híradós tapasztalata, maga fogja kezelni a rádiót. Remélem, nincs semmi probléma.

– E pillanatban nem egészen értem...

– Mondja, Owens – kiáltott fölfelé Michaels –, mi van az árammal?

– Azonnal. Csak még egy-két dolgot ellenőriznem kell.

– Szerintem nincs benne semmi rendkívüli – mondta Michaels. – Ez az egyetlen dolog a hajón, ami nem nukleáris energiával működik.

– Szerintem sem lesz probléma.

– Akkor jó. Szóval nyugi! Még várni kell egy-két percet, míg elkezdenek miniatürizálni. A többiek nem érnek rá, ezért ha nem haragszik, magával fogok beszélgetni.

– Parancsoljon.

Michaels kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

– Mindannyian egyedi módon reagálunk az idegességre. Egyesek rágyújtanak – egyébként a hajón tilos a dohányzás...

– Nem dohányzom.

– Mások isznak egy kortyot, megint mások a körmüket rágják. Én fecsegni kezdek, hacsak nem hallgatok el teljesen. Most éppen a határán vagyok: vagy beszélgetek, vagy elnémulok. Owensről kérdezett az imént. Idegesíti?

– Idegesnek kéne lennem tőle?

– Biztos vagyok benne, hogy Carter erre számít. Ez a Carter nagyon gyanakvó alak. Paranoiás hajlamok. Gyanítom, hogy órákig eltépelődött azon, hogy a baleset idején pont Owens ült Benes mellett az autóban.

– Nekem is megfordult a fejemben – mondta Grant. – De mit jelent ez? Ha arra gondol, hogy esetleg Owens rendezte meg a zűrzavart, ahhoz az autó belseje nem a legmegfelelőbb hely.

– Eszembe sem jutna ilyesmi – felelte Michaels, és hevesen rázta a fejét. – Csak próbálok behatolni Carter érvelésébe. Tegyük fel, hogy Owens az ellenség titkos ügynöke, akit egyik utazásán, egy tengerentúli tudományos konferencián szerveztek be...

– Milyen drámaian hangzik – mondta szárazon Grant. – Miért, a hajón tartózkodók közül más nem jár konferenciákra?

Michaels egy pillanatig eltűnődött.

– Ami azt illeti, mindannyian járunk. Még a lány is részt vett tavaly egy rövid tanácskozáson, amelyen Duval olvasott fel egy dolgozatot. De most tegyük fel, hogy Owens pártolt el tőlünk. Mondjuk, azzal bízták meg, hogy készítse elő Benes meggyilkolását. Ám ehhez a saját életét is kockára kellett tennie. A nekik ütköző autó sofőrje tudhatta, hogy meg fog halni; az öt fegyveres ugyancsak tudta, hogy a biztos halál vár rájuk. Mintha az emberek nem is bánnák, hogy meg kell halniuk.

– És lehet, hogy Owens most is arra készül, hogy inkább meghal, mintsem hogy mi győzzünk? Ezért ideges?

– Ó, nem. Amit maga állít, az egészen hihetetlen. A vita kedvéért el tudom képzelni, hogy Owens szívesen adná az életét valami ideálért, de azt nem, hogy hajlandó legyen feláldozni a hajó presztízsét azzal, hogy az első nagyobb feladat során kudarcot valljon.

– Ezek szerint úgy gondolhatja, hogy Owenst kipipálhatjuk, és nem kell arra számítanunk, hogy az első keresztútnál valami huncutságot eszel ki?

Michaels nyájas holdvilágképe széles vigyorgásra húzódott.

– Hát persze. De fogadok, hogy Carter valamennyiünket gyanúsnak talált. Szerintem még magát is.

– Duvalt például? – kérdezte Grant.

– Miért ne? Bármelyikünkről feltételezhető, hogy a Másik Oldalnak dolgozik. Talán nem is fizetségért; abban biztos vagyok, hogy közülünk senkit nem lehet megvenni; de félreértett idealizmusból. A miniatürizálás például e pillanatban elsősorban háborús fegyver, és az itteniek közül sokan épp emiatt határozottan ellenzik. Néhány hónapja többen aláírtak és elküldték egy nyilatkozatot az elnöknek, amelyben tiltakoznak a módszer ilyesfajta felhasználása ellen; követelték, hogy hagyjuk abba a versenyt, más nemzetek bevonásával induljon közös program a miniatürizálás békés felhasználásáért, elsősorban a biológiai és az orvosi kutatásokban.

– Kik voltak ebben a mozgalomban?

– Nagyon sokan. Duval volt az egyik leghangosabb és -szókimondóbb vezetőjük. És ami azt illeti, én is aláírtam a nyilatkozatot. Biztosíthatom, hogy az aláírók őszinték voltak. Én is az voltam, és az vagyok most is. Sajnos könnyen lehet, hogy ha Benes találmánya valóban működik, vagyis hogy a miniatürizálás időtartama korlátlan ideig fenntartható, az nagyban fokozza a háború és a teljes pusztulás veszélyét. És ha ez tényleg így van, akkor gyanítom, akár Duval, akár én szívesen látnánk, hogy Benes meghaljon, még mielőtt beszélni tud. Ami engem illet, én le tudom tagadni, hogy ennyire ellene vagyok. Szóval hogy valóban a halálát kívánnám. Duval esetében az az igazi gond, hogy elviselhetetlen a természete. Sokan könnyen meggyanúsítanák akármivel.

Michaels megfordult a székével és azt mondta:

– Ráadásul itt van az a lány.

– Ő is aláírt?

– Nem, a nyilatkozatot csak vezető tisztségviselők írták alá. De mért van itt ez a Peterson?

– Mert Duval ragaszkodott hozzá. Mind ott voltunk, amikor ez történt.

– Igen, de miért kell alávetnie magát az öreg kívánságainak? Fiatal és egész csinos. Duval húsz évvel idősebb, és nem érdekli a lány – egyáltalán: senki emberfia nem érdekli. Vajon Cora tényleg csak Duval miatt jön vagy más, inkább politikai okból?

– Maga féltékeny, dr. Michaels?

Michaels meglepődött. Lassan elmosolyodott.

– Tudja, erre igazából soha nem gondoltam. De lehet, hogy igaza van. Nem vagyok idősebb Duvalnál, és ha ezt a lányt tényleg az öregebb férfiak érdeklik, nyilván sokkal kellemesebb lenne, ha inkább engem választana. De még ha megengedjük is, hogy előítéleteim vannak vele szemben, akkor is bőven eltűnődhetünk azon, hogy vajon mi motiválta a lány elhatározását.

Michaels mosolya elhalványult, és megint egyszer sötéten elkomorodott az arca.

– Aztán végtére is a hajó biztonsága nemcsak rajtunk múlik, hanem a kintieken is, akik bizonyos fokig irányítanak bennünket. Reid ezredes legalább annyira támogatta a petíciót, mint bármelyikünk, bár mint a hadsereg tisztje, nem folytathat politikai tevékenységet. A neve ugyan nem szerepelt a beadványon, a véleményét azonban nem hallgatta el. Carterrel sokat veszekedtek miatta. Azelőtt jó barátok voltak.

– Ez nagy baj – ismerte el Grant.

– És itt van maga Carter. Nagyon paranoid lélek. Az itteni munkából fakadó stressz a legjózanabbakból is instabilitást válthatott ki. Nem is tudom, hogy az ember száz százalékig biztos lehet-e abban, hogy Carter nem csavarodott be...

– Gondolja?

Michaels szétdobta a kezét.

– Nem, persze hogy nem. Mondtam, hogy ez csak amolyan feszültségoldó fecsegés. Vagy jobban szeretné, ha csak ülnék, szakadna rólam az izzadság és halkan nyüszítenék?

– Nem, Isten őrizz! – kiáltott Grant. – Sőt, kérem, hogy folytassa. Mindaddig, míg magára figyelek, nem marad időm, hogy pánikba essek. Egyébként azt hiszem, mindenkiről mondott már valami biztatót.

– Ó, távolról sem. Szándékosan hagytam a végére a leggyanúsabb alakot. Általános szabályként azt is mondhatnánk, hogy a látszólag legkevésbé gyanús figura lehet csak igazán bűnös. Maga nem így gondolja?

– Nyilvánvaló – felelte Grant. – De ki ez a minden gyanú fölött álló személy? Vagy ez az a pont, ahol lövés dörren, maga elvágódik a padlón, még mielőtt néven nevezte volna a gonoszt?

– Rám, úgy látszik, senki sem gondol – felelte Michaels. – Azt hiszem, nekem még van időm. A legkevésbé gyanús személy nyilvánvalóan maga, kedves Grant. Ki lehet kevésbé gyanús, mint egy megbízható ügynök, aki azt a feladatot kapja, hogy ügyeljen a hajó biztonságára? De valóban megbízhatunk magában, Grant?

– Nem biztos. Végül is csak a szavamat adtam, és mit ér az?

– Hát ez az. Maga átjár a Másik Oldalra, gyakrabban és zűrösebb körülmények között, mint akármelyikünk itt a hajón. Tegyük fel, hogy magát így vagy úgy, de lefizették.

– Tegyük fel, mert elképzelhető – mondta közömbös hangon Grant –, bár teljes biztonságban leszállítottam Benest.

– Ez igaz; de talán csak azért, mert tudta, hogy a következő színhelyen majd úgyis végeznek vele, maga tiszta marad, és alkalmas lesz újabb szolgálatokra, mint például ez a mostani.

– Azt hiszem, maga ezt tényleg komolyan gondolja – mondta Grant.

De Michaels megrázta a fejét.

– Nem, dehogy. És ne haragudjon, azt hiszem, kezdek pimaszkodni. – Megvakarta az orrát, és azt mondta: – Bárcsak elkezdenék már a kicsinyítést! Utána úgysem marad időm ilyesmin tépelődni.

Grant zavarban volt. Ahogy Michaels arcáról leolvadt az évődés máza, meztelen rettegés maradt a helyén. Fölkiáltott a buborékba:

– Mi a helyzet, kapitány?

– Minden rendben. Minden rendben – hallatszott Owens fémes-érdes hangja.

Felgyulladtak a lámpák. Duval azon nyomban kihúzott a maga oldalán egy csomó fiókot, és a térképeket kezdte tanulmányozni. Cora nagy figyelemmel a lézert ellenőrizte.

– Owens – kiáltott Grant –, fölmehetek?

– A fejét bedughatja, ha akarja – felelte Owens. – Arra nincs hely, hogy fel is jöjjön.

– Nyugodjék meg, dr. Michaels – mondta fojtott hangon Grant. – Néhány percig távol leszek, azalatt nyugodtan cidrizhet, ha tetszik, nem lesz szemtanú.

Michaels hangja száraz volt, és úgy tetszett, mintha nehezen formálná a szavakat.

– Maga nagyon figyelmes, Grant. Ha tudtam volna rendesen aludni...

Grant fölemelkedett, hátralépett, és rávigyorodott Corára, aki hűvösen félrehúzódott az útjából. Ezek után gyorsan fölmászott a létrán, fölnézett, körülcsodált mindent, és azt mondta:

– Honnan tudja, hogy merre kell menni?

– Itt van Michaels térképe – felelte Owens. Felkattintott egy kapcsolót, és szinte ugyanabban a másodpercben az előtte lévő képernyőn megjelent a keringési rendszer tükörképe, amelyet Grant korábban már számtalanszor látott.

Owens megérintett egy másik kapcsolót, mire a térkép egy része sárgás-narancssárgás színekkel kezdett villogni.

– Íme, a tervezett útvonalunk – mondta. – Michaels majd irányít, ha kell, és mivel nukleáris hajtóművünk van, Carter és a többiek pontosan követhetnek bennünket. Segítenek a navigációban, ha maga közvetíti a rádióüzeneteket.

– Elég komplikált berendezései vannak.

– Hát, nagyon ügyes műszerek – mondta látható büszkeséggel Owens. – Hogy úgy mondjam, ahol lehetett, mindent egy gombra tettem fel, és minden gomb olyan összetett, amennyi csak belefért. Tudja, ezt eredetileg mélytengeri munkára készítettem.

Grant lehintázott a létrán, és Cora megint félrehúzódott az útjából. Láthatóan mélyen elmerült a munkájában, és órásszerszámokkal a lézer fölé hajolt.

– Bonyolultnak látszik – mondta Grant.

– Rubinlézer, ha tudja, mi az – mondta kurtán Cora.

– Úgy tudom, hogy egy koherens monokrómás fényforrás tömör sugárnyalábot bocsát ki magából, de halvány fogalmam sincs, hogyan működik.

– Akkor javasolnám, hogy menjen a helyére, és hagyjon dolgozni.

– Igenis, hölgyem. De ha volna egy focilabdája, amit fel kell fújni, értesítsen. Tudja, a magunkfajta izompacsirták nagyon jók ilyen fizikai munkára.

Cora letette a parányi csavarhúzót, megdörzsölte gumikesztyűs kezét, és azt mondta:

– Mr. Grant!

– Igenis, hölgyem?

– Maga az egész vállalkozást tőnkre akarja tenni a tréfás megjegyzéseivel?

– Nem, Isten őrizz, de... Miért, hogy beszéljek

– Mint a legénység egy tagjával.

– De maga egy fiatal nő is egyben.

– Tudom, Mr. Grant, de ez miért foglalkoztatja ennyire? Igazán nem kéne minden megjegyzésével és mozdulatával biztosítania arról, hogy tudatában van a női mivoltomnak. Fárasztó és szükségtelen. Ha ennek az egésznek vége, és még mindig szeretné előadni a rítusait, amelyeket maga szerint egy nőnek feltétlenül látnia kell, akkor szívesen foglalkozom magával, mindent hajlandó vagyok megnézni és meghallgatni, de most...

– Rendben. Ha jól értem, ez randevú a kirándulás utánra.

– Ja, és még valamit, Mr. Grant.

– Igen?

– Nem kell folyton megsértődnie, hogy valaha játszott valami futballcsapatban. Tényleg nem érdekel.

Grant nyelt egyet, és azt mondta:

– Valami azt súgja, hogy mégsem hiába adtam elő a rítusaimat, de...

Miss Peterson már nem figyelt rá, mert visszatért a lézeréhez. Grant a munkapadra támaszkodott, s a szeme önkéntelenül is Cora ujjainak apró mozdulatait követte, amint a lány biztos kézzel szerelte tovább a készüléket.

– Ó, bárcsak léháskodna egy kicsit – suttogta Grant, de Cora szerencsére nem hallotta, vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

A következő pillanatban minden figyelmeztetés nélkül Grant karjára tette a kezét, és a férfi érezte, hogy kissé megindul Cora meleg ujjainak érintésétől.

– Elnézést! – mondta Cora, és arrébb tette Grant kezét, aztán elengedte. Szinte ugyanabban a pillanatban lenyomott egy gombot a lézeren, mire kilőtt egy hajszál vékonyságú fénysugár, és nekiütődött annak a fémlemeznek, amelyen az előbb még Grant keze pihent. Egy parányi lyuk jelent meg rajta, és égett fém szaga csapott föl belőle. Ha Grant keze ottmarad, a lyuk most az ő hüvelykujján tátong.

– Figyelmeztethetett volna – jegyezte meg Grant.

– Semmi értelme, hogy itt ácsorogjon, nem igaz? – kérdezte Cora.

Fölemelte a lézert, megint nem vett tudomást Grant segítőkészségéről, és megindult a raktár felé.

– Hölgyem, igaza van – mondta alázatosan Grant. – Mostantól ügyelni fogok, hogy hova teszem a kezem, ha az ön közelébe kerülnék.

Cora úgy nézett vissza, mint aki meglepődött vagy egy kissé elbizonytalanodott. Aztán, de csak egy pillanatra, elmosolyodott.

– Vigyázzon – mondta Grant. – Le ne görbüljön a szája.

Abban a pillanatban eltűnt Cora arcáról a mosoly.

– Valamit megígért – mondta fagyosan, és bevonult a dolgozószobába.

Owens hangja hallatszott föntről:

– Grant! Ellenőrizze a rádiót!

– Rendben van – kiáltott vissza Grant. – Még látjuk egymást, Cora. Majd utána!

Visszacsúszott a székébe, és most először közelebbről is szemügyre vette a rádiót.

– Ez morzekészüléknek látszik.

Michaels fölnézett. A szürkeség egy része eltűnt az arcáról.

– Igen, mert technikailag nehéz hangot továbbítani a miniatürizáló résen. Gondolom, ismeri a morzejeleket.

– Természetesen. – Lekopogott egy rövid üzenetet. Kis szünet után a miniatürizáló terem nyilvános hangszóró-berendezése olyan hangon búgott fel, amelyet jól lehetett hallani a Próteuszban is:

– Üzenetet vettem. Megismétlem. Az üzenet: MISS PETERSON ELMOSOLYODOTT.

Cora épp visszatért az üléséhez, és dühösen azt mondta:

– Jóságos ég!

Grant a készülék fölé hajolt, és lekopogta: RENDBEN!

A válasz ezúttal kódolva volt. Grant figyelt, aztán felkiáltott:

– Üzenet kintről: FELKÉSZÜLNI A MINIATÜRIZÁLÁSRA.

6 - Kicsinyítés

Grant, mivel nem tudta, hogyan kell felkészülni, leült, ott, ahol volt. Michaels görcsös mozdulattal felugrott, és úgy nézett körül, mint aki még egyszer és utoljára ellenőrizni akar minden berendezést.

Duval félretette a térképeit, és a hevedert kezdte igazgatni.

– Professzor úr, segíthetek? – kérdezte Cora. Duval felnézett.

– Mi? Ó, nem kell. Csak ezt a szorítókapcsot szeretném kiegyenesíteni. Na, már sikerült is.

– Professzor úr...

– Igen? – Megint fölnézett, és a szeme hirtelen megtelt szánalommal, mert észrevette, hogy Cora képtelen kimondani, ami a szívét nyomja. – Valami baj van a lézerrel, Miss Peterson?

– Ó, nem. Csak azt akarom mondani, hogy nagyon sajnálom, hogy miattam össze kellett szólalkoznia dr. Reiddel.

– Semmiség. Ne is gondoljon rá.

– És köszönöm, hogy megszervezte, hogy jöhessek.

– Nekem igenis nagyon fontos, hogy maga itt legyen velem – mondta komolyan Duval. – Senki másban nem tudnék annyira megbízni, mint magában.

Cora odalépett Granthoz, aki egy darabig Duvalt figyelte, aztán maga is elkezdte igazgatni a saját hevederét.

– Tudja, hogyan kell bekapcsolni? – kérdezte Cora.

– Bonyolultabbnak látszik, mint a közönséges, repülőn használt biztonsági öv.

– Tényleg bonyolultabb. Nézze, ezt itt szabálytalanul kapcsolta be. Engedje nekem. – Cora áthajolt Granthoz, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy egészen közelről bámulja a lány gömbölyű állát, és nagyokat szippant valami leírhatatlanul könnyű illatból. Próbált uralkodni magán.

– Sajnálom, ha kicsit keményen bántam magával – mondta halkan Cora –, de elég zűrös a helyzetem.

– Pillanatnyilag roppant kellemesnek találom... Nem, bocsásson meg. Kicsúszott a számon.

– Az EMESZ-nél betöltött pozícióm teljesen analóg egy csomó férfiéval, és mégis minden lépésnél úgy érzem, hogy egy teljesen rajtam kívülálló tény – a nemem – miatt folyton akadályokba ütközöm. Vagy túl sok elismerést kapok, vagy túl sok vállon veregetést, pedig egyikből sem kérek. Legalábbis a munkámmal kapcsolatban nem. Egy csomó szorongásom támad tőle.

Grant tudta, hogy erre mit kéne felelni, de nem mondta ki. Ugyancsak komoly erőfeszítésébe fog kerülni, ha folyton meg kell tartóztatnia magát a nyilvánvaló dolgoktól; ez több, mint amit esetleg el tud viselni.

– Akármilyen nemű is – és most vigyázni fogok, hogy ne szóljam el magam –, maga a legnyugodtabb ember, talán egyedül Duvalt kivéve, aki szerintem azt se tudja, hogy hol van.

– Ne becsülje le, Mr. Grant. A professzor úr tudja, hogy itt van, efelől biztosíthatom. Ha nyugodt, az azért van, mert rájött, hogy a küldetés jelentősége nagyobb, mint az ő egyedi élete.

– Benes titka miatt?

– Nem. Hanem mert ez az első alkalom, hogy ilyen mérvű kicsinyítést hajtanak végre, s hogy ezt egy étet megmentésére használják fel.

– Elég biztonságos az a lézer? – kérdezte Grant. – Azok után, amit majdnem csinált az ujjammal.

– Ói. Duval kezében a lézersugár szétroncsolja a vérrögöt, anélkül hogy akár egyetlen molekulát is megtámadna a környező szövetekben.

– Maga nagyon nagyra tartja a professzor képességeit.

– Nem én, hanem a világ. De ebben én is osztozom. Vele vagyok, mióta megkaptam a diplomámat.

– Gondolom, a professzor nem veregeti a vállát, és agyon sem dicséri, pusztán azért, mert nő.

– Tényleg nem.

Cora visszasüppedt a saját ülésébe, és egyetlen könnyed mozdulattal becsatolta a biztonsági övét.

– Dr. Michaels – kiáltotta Owens –, magára várunk.

Michaels, aki az előbb fölkelt az üléséről, és lassan körbejárt a kabinban, e pillanatban úgy nézett ki, mint aki teljesen szórakozott és bizonytalan. Aztán, ahogy végignézett beszíjazott társain, hirtelen megszólalt:

– Ó, persze – mondta, leült, és bekötötte magát.

Owens leugrott a buborékjából, gyorsan megvizsgált minden biztonsági övet, aztán visszamászott, és a sajátját is bekapcsolta.

– Rendben van, Mr. Grant. Közölje velük, hogy készen vagyunk.

Grant így is tett, és szinte ugyanabban a pillanatban megszólalt a hangszóró:

– FIGYELEM, PRÓTEUSZ. FIGYELEM, PRÓTEUSZ. EZ AZ UTOLSÓ HANGOS ÜZENET, AMIT A KÜLDETÉS VÉGÉIG KAPNAK. HATVAN PERC OBJEKTÍV IDEJÜK VAN. MIHELYT A KICSINYÍTÉS BEFEJEZŐDIK, MŰKÖDÉSBE LÉP A HAJÓ SAJÁT HATVAN EGYSÉGNYI IDŐJELZŐJE. EGY PILLANATRA SE FELEDKEZZENEK MEG ERRŐL A BELSŐ IDŐRŐL, AMELY PERCENKÉNT EGY EGYSÉGGEL CSÖKKEN. NE BÍZZANAK – ISMÉTLEM: – NE BÍZZANAK A SAJÁT ÉRZÉKEIKBEN AZ IDŐ MÚLÁSÁT ILLETŐEN. MÉG MIELŐTT A SZÁMLÁLÓ ELÉRI A NULLÁT, KI KELL JÖNNIÜK BENES TESTÉBŐL. HA EZ NEM TÖRTÉNIK MEG, MEGÖLIK BENEST, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY SIKERÜLT-E A MŰTÉT VAGY SEM. SOK SZERENCSÉT!

A hangszóró elnémult, és Grantnak semmi eredeti ötlet nem jutott eszébe, amivel felvidíthatná lankadó kedélyét, hát csak ennyit mondott:

– Kösz!

Legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy ezt hangosan mondta.

– Kösz! – szólalt meg mellette Michaels is, és halvány mosoly futott át az arcán.

* * *

Carter a figyelőtoronyban még várt. Most döbbent rá, hogy szívesebben lenne bent a Próteuszban, mint kívül. Nehéz óra lesz, és könnyebb lenne olyan helyen, ahol végigélhet minden egyes pillanatot, a pillanat összes eseményével együtt.

Megremegett, mert hirtelen éles hangon kopogni kezdett a távíró. A vevőkészüléknél a kezelő halkan megszólalt:

– Próteusz jelenti, hogy minden rendben.

– Miniatürizáló! – kiáltott Carter.

A megfelelő technikus megfelelő ujja a megfelelő táblán megérintette a megfelelő – MIN feliratú – kapcsolót. Olyan, mint egy balett, gondolta Carter, amelyben mindenki a helyén van, minden mozdulat előre meg van tervezve; mint egy tánc, amelynek a végét senki sem látja.

A gomb benyomását a terem egyik végében lévő fal elhalványodása, majd egy hatalmas, lépes szerkezetű tányér fokozatos megjelenése követte, amely a mennyezetről lelógó sínen futott előre. Lassan közeledett a Próteusz felé, majd elhaladt fölötte, szinte hangtalanul és súrlódás nélkül mozgott, mert a levegőfúvókák alig egy milliméterrel a korlát fölött tartották a függőkart.

* * *

A Próteuszon belüliek tisztán látták, amint a geometrikus formákból álló szita mint egy himlőhelyes szörny közeledik feléjük.

Michaels homloka és csupasz feje búbja kellemetlenül csillogott az izzadságtól.

– Ez – mondta tompa hangon – a miniatürizáló.

Grant kinyitotta a száját, de Michaels sietve hozzátette:

– Ne kérdezze, hogyan működik. Owens tudja; én nem.

Grant önkéntelenül föl- és hátranézett Owensre, tűnt, kissé feszülten és egyre merevebben ül a székén. Egyik keze tisztán látszott, amint valami kart markolt meg, amely Grant gyanúja szerint a hajó egyik fő irányító egysége lehetett, és Owens láthatóan azért kapaszkodott ilyen görcsösen belé, mert végre valami kézzel fogható akadt a kezébe, ami erőt és nyugalmat sugárzott. De az is lehet, hogy csak vigasztalást keresett a hajó egy darabjában, amit ő tervezett. Végtére is mostantól mindenki másnál jobban tudhatja, mi a buborék erőssége – vagy éppen gyengesége –, amely távoltartja (vagy beengedi) a körülöttük lévő normális, mikroszkopikus világot.

Grant elfordult, de a szeme megakadt Duvalon, akinek keskeny ajkán valami halvány mosoly játszott.

– Ha jól látom, szorong, Mr. Grant. Nem az a szakmája, hogy szorongatott helyzetben ne szorongjon?

A betyár életbe! Vajon hány évtizedig etették a publikumot efféle tündérmesékkel a rettenthetetlen titkos ügynökről?

– Nem, doktor – felelte közönyös hangon Grant. – Ha az én szakmámban valaki nem szorong egy nehéz pillanatban, az könnyen az életével fizethet a könnyelműségéért. Mindössze azt várják el, hogy az érzéseinktől függetlenül, mindig megfontoltan cselekedjünk. De ha jól látom, maga tényleg nem szorong.

– Nem. Engem érdekel a dolog. Tudja, a – hogy is magyarázzam? – csodálat érzése tölt el. Elviselhetetlenül kíváncsi és izgatott vagyok.

– Mondja, véleménye szerint mekkora esélyünk van arra, hogy esetleg elpatkolunk?

– Nem sok, legalábbis remélem. De akárhogy is, engem megvigasztal a hitem. Meggyóntam, és számomra a halál csak egy átjáró.

Grant erre nem tudott értelmesen felelni, de nem is erőltette a dolgot. Az ő agyában a halál egy üres fal, amelynek egy oldala van, de el kellett ismernie, hogy bármennyire logikus magyarázat, pillanatnyilag nem sok vigaszt nyújt a szorongás férge ellen, amely (és ezt Duval helyesen vette észre) valóban ott rág az agyában.

Szomorúan állapította meg, hogy a homloka verejtékben úszik, talán éppannyira, mint Michaelsé, ráadásul látta, hogy Cora őt nézi – és Grant szégyenében mindjárt megvetést olvasott ki a lány szeméből.

– Maga is meggyónta a bűneit, Miss Peterson? – kérdezte Grant a pillanat hatása alatt.

– Milyen bűnökre gondol, Mr. Grant? – kérdezte hűvösen a lány.

Grant erre sem tudott válaszolni, inkább belesüppedt az ülésbe, és fölnézett a miniatürizálóra, amely most pontosan föléjük ért.

– Mit érez az ember, amikor lekicsinyítik, dr. Michaels?

– Azt hiszem, semmit. Ez valami különös mozgásforma, olyan, mintha befelé zsugorodnék, és ha folyamatosan és kellő fokozatossággal történik, akkor csak az az ember érzése, mintha mozgólépcsőn haladna lefelé.

– Ez, szerintem, az elmélet – mondta Grant, miközben le nem vette a szemét a miniatürizálóról. – De ténylegesen mit érez az ember?

– Nem tudom. Soha nem volt benne részem. De meg kell mondanom, hogy az állatok kicsinyítés közben semmi rendellenességet nem mutatnak. Megszakítás nélkül folytatják normális tevékenységüket, ezt személyesen is tapasztaltam.

– Állatok? – Grant kissé megütődve fordult Michaels felé. – Állatok? Embert még soha nem kicsinyítettek?

– Azt hiszem – felelte Michaels –, nekünk jutott a dicsőség, hogy elsők lehetünk.

– Megható. De hadd kérdezzek még valamit. Mi az a minimum, amekkorára egy élőlényt – bármilyen élőlényt – sikerült már lekicsinyíteni?

– Ötvenedrészére – mondta kurtán Michaels.

– Tessék?

– Ez azt jelenti, hogy a kicsinyítés mértéke akkora, hogy a lineáris dimenziók a normális dimenziók egy ötvened részére csökkennek.

– Vagyis mintha engem körülbelül három és fél centiméterre kicsinyítenének le.

– Igen.

– Csakhogy mi most sokkal kisebbek leszünk.

– Igen. Azt hiszem, a normális méreteknél közel egymilliószor kisebbek. Owens meg tudja mondani a pontos számokat.

– A pontos számok nem érdekelnek. A lényeg az, hogy sokszorta nagyobb mértékben miniatürizálnak, mint amit valaha is próbáltak.

– Így igaz.

– Gondolja, hogy ezek után el tudjuk viselni azt a nagy dicsőséget, amellyel úttörő jellegű mutatványunkat jutalmazzák?

– Mr. Grant – felelte Michaels, és valahonnan sikerült annyi humorra szert tennie, amitől kajánság csengett a hangjában –: azt hiszem, kénytelenek leszünk. Nézze, most is, ebben a pillanatban is kicsinyítenek, és láthatólag nem érez semmit.

– Szentséges Isten! – motyogta Grant, és valami fagyott és merev figyelemmel megint fölnézett.

A miniatürizáló feneke színtelen, de nem vakító fénnyel ragyogott és tündökölt. Mintha szemmel nem is lehetett volna érzékelni, hanem általában az idegeken keresztül, s így, amikor Grant becsukta a szemét, a valóságos tárgyak eltűntek, de a fény még mindig látszott, mint egy alaktalan, mindent elborító ragyogás.

Michaels, úgy látszik, észrevette, hogy Grant hiába próbálja becsukni a szemét, mert azt mondta:

– Ez nem fény. Nem is valamiféle elektromágneses sugárzás. Egy olyan energiaforma, ami nem része a megszokott világegyetemnek. Hatással van az idegvégződéseinkre, és az agyunk fénynek fordítja le, mert másfajta értelmezést nem ismer.

– Veszélyes?

– Jelenlegi tudásunk szerint nem, de be kell ismerni, hogy ilyen mérvű sugárzásnak még soha semmit nem tettünk ki.

– Ezek szerint ebben is úttörők vagyunk – dörmögte Grant.

– Tündöklik! – kiáltotta Duval. – Mint a teremtés fénye!

A hajó alatti hatszögletű padlólapok ragyogtak a rájuk hulló sugaraktól, és maga a Próteusz kívül-belül szinte lángolt a ragyogástól. Grant széke is mintha lángra lobbant volna, de közben hűvös és szilárd maradt. Még a levegő is szinte felgyulladt körülötte, de Grant mégis hideg fényt szívott be.

A keze – akárcsak a társaié – ugyancsak hideg fénnyel izzott.

Duval ragyogó keze egy tündöklő mozdulattal a kereszt jelét írta le, és lángoló ajka is megmozdult.

– Hirtelen félni kezdett, dr. Duval? – kérdezte Grant.

– Az ember nemcsak félelemből imádkozik – mondta halkan Duval –, hanem hálája jeléül is azért a kiváltságért, hogy láthatja Isten nagy csodatételeit.

Grant magában kénytelen volt elismerni, hogy ebben a szópárbajban is veszített. Valahogy nem mennek a dolgok.

– Nézzék a falakat – kiáltott fel Owens.

Most éppen jól érzékelhető sebességgel távolodik mindentől, a mennyezet pedig felfelé mozdult. A hatalmas terem minden szöglete zsugorodott a vaskos, egyre növő homályban, s a hajó körül ragyogó levegőtől a szoba távolabbi pontjai egyre homályosabbak lettek. A miniatürizáló mostanra iszonyatosan megnőtt, a széleit és a körvonalait már nem is lehetett tisztán látni. A lépes szerkezet minden bemélyedésében valami földöntúli fénytöredék vibrált; olyan volt, mint ezernyi ragyogó csillag a koromfekete égen.

Grant rájött, hogy az izgalomtól elmúlt az idegessége. Egy kicsit fészkelődött, hogy gyorsan végigpillanthasson a többieken. Mindannyian fölfelé néztek, mindenkit hipnotizált a fény, az irdatlan nagy távolságok, amelyek szinte a semmiből lettek, a terem, amely egy egész világegyetemmé szélesedett, és ez az univerzum, amely túlnőtt a szemhatáron.

A fény váratlanul fakóvörössé halványodott, és a morze szaggatott, éles és visszhangos csengéssel jelzett. Grant odafordult a készülékhez.

– Belinski a Rockefeller Intézetben egyszer azt mondta, hogy kicsinyítéskor valószínűleg meg fog változni a szubjektív érzékelés. Akkoriban mindenki lehurrogta, de ez a morzejelzés tényleg másképp hangzik – mondta Michaels.

– A maga hangja nem változott – mondta Grant.

– Azért, mert magát is, engem is egyformán kicsinyítenek. Most azokról az érzetekről beszélek, amelyeknek át kell hatolniuk a miniatürizálási űrön; vagyis az azon túlról jövő érzetekről.

Grant lefordította és felolvasta a frissen érkezett üzenetet: MINIATÜRIZÁLÁS ÁTMENETILEG LEÁLLÍTVA. MINDENKI JÓL VAN? AZONNALI VÁLASZT KÉRÜNK!

– Mindenki jól van? – kiáltott kaján vigyorral Grant. Senki nem felelt, ezért azt mondta: – A hallgatás beleegyezést jelent – és gyorsan lekopogta –: MINDEN JÓ.

* * *

Carter megnyalta a szája szélét, de az száraz maradt. Fájdalmas erőfeszítéssel figyelte, amint a miniatürizáló ragyogni kezd, és tudta, hogy a teremben mindenki, a legjelentéktelenebb technikus is ugyanazt figyeli.

Élő embert még soha nem kicsinyítettek. Olyan hatalmas tárgyat sem, mint a Próteusz. Semmit, sem embert, sem állatot, sem élőt, sem holtat, sem kicsit, sem nagyot nem miniatürizáltak még ilyen drasztikusan.

A felelősség az ő vállán nyugszik. Az övé minden felelősség ebben a szűnni nem akaró rémálomban.

– Nézzék, hogy zsugorodik! – szólalt meg szinte diadalittas suttogással az egyik technikus a miniatürizáló gomb mellett. Miközben Carter a zsugorodó Próteuszt figyelte, a technikus sóhajtását a rádión keresztül hallotta meg.

Eleinte olyan lassan kezdett összemenni, hogy a külső szemlélő csak a padló hatszögletű lapjaihoz képest tudta megállapítani a változást. Azok a lapok, amelyeket idáig a hajó részei takartak, lassan tornásztak a teste alól, s amelyeket korábban a hajó teljesen eltakart, most láthatóvá váltak.

Egyre több hatszög bújt ki a Próteusz alól, és ahogy felgyorsult a miniatürizálás sebessége, a hajó úgy zsugorodott, mint egy jégfolt a forró felszínen.

Carter már vagy százszor látott kicsinyítést, de olyan hatást, amilyet most gyakorolt rá, még soha nem tapasztalt magán. Olyan volt, mintha a hajó egy hosszú, végtelenül hosszú lyukon örvénylett volna alá; tökéletes csöndben zuhant, és egyre csak zsugorodott, ahogy a távolság kilométerekre, tíz meg száz kilométerre nőtt...

Mostanra már csak egy fehér bogár lett belőle, amely a középső hatszögön nyugodott, közvetlenül a miniatürizáló alatt; az egyetlen vörös hatszögön a fehér lapok között: a Zéró Modulon.

A Próteusz még mindig zuhant, még mindig zsugorodott, és Carter nem kis erőfeszítéssel fölemelte a kezét. A miniatürizáló fénye fakóvörössé tompult, és a gép megállt.

– Derítsék ki, hogy vannak, mielőtt folytatjuk.

Könnyen lehet, hogy meghaltak, vagy ami éppolyan rossz, annyira legyöngültek, hogy emiatt képtelenek végrehajtani a feladatot. Ha így van, akkor vesztettek, és ezt nem árt minél előbb megtudni.

A rádiós szólalt meg:

– A válasz megérkezett, és így szól: MINDEN JÓ.

Ha nem tudnak dolgozni, gondolta Carter, akkor esetleg arra is képtelenek rájönni, hogy nem tudnak dolgozni.

De ezt úgyse lehet ellenőrizni. Kénytelen úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mintha a Próteusz legénysége azt üzente volna, hogy mindenki jól van.

– Emeljék föl a hajót – mondta Carter.

7 - Lemerülés

A Zéró Modul sima, hatszögletű oszlop volt, a teteje vörös, az oldalai fehérek, és lassan emelkedni kezdett a padlóról, tetején a két és fél centiméter széles Próteusszal. Amikor a modul pereme másfél méterre volt a padlótól, megállt.

– Kettes fázishoz felkészültünk, uram – hallatszott az egyik technikus hangja.

Carter kurtán Reidre nézett, aki bólintott.

– Kettes fázis – szólalt meg Carter.

A burkolat egy darabon szétnyílt, és hangtalan légfúvókákon egy távirányítású markolószerkezet gördült be; a gigantikus műszert Samunak becézték; Carter szerint egy 1940-es sci-fi történet szereplőjéről kapta a nevét az akkori nukleáris technikusoktól. Samu négy méter magas, háromlábú állvány volt, amelyen számos görgő egy vízszintes feszítőelemen himbálózó függőleges kart mozgatott. Maga a kar több részből állt, az egyes részek lefelé rövidültek. A legalsó tag három hajlított, ötmilliméteres eleme kanálként illeszkedett egymáshoz.

Az állvány tetején ott volt az EMESZ-jelvény, alatta pedig egy felirat: MIN PRECÍZIÓS MARKOLÓ.

Samuval együtt három technikus is belépett, mögöttük pedig egy egyenruhás nővér várakozott láthatóan türelmetlenül. Barna haját a fityula alatt nagyon kapkodva rendezhette el, mint akinek aznap jóval fontosabb tennivalók jártak az eszében.

Két technikus közvetlenül az összezsugorodott Próteusz fölé illesztette Samu karjait. A finom, végső illesztéshez három hajszálvékony fénysugár gyulladt ki a karok végén, amelyek a Zéró Modul felszínén találkoztak. A fénysugarak távolsága a modul centrumától fényerősséggé alakult át egy kis kerek képernyőn, amely a középpontból elindulva három cikkelyre oszlott.

A három fényerősség eleinte láthatóan más és más volt, de a harmadik technikus egy gomb segítségével megpróbálta finoman kiegyenlíteni őket. Ebben nagy gyakorlata lehetett, mert a kiegyenlítés másodpercek alatt sikerült; olyannyira, hogy a cikkelyeket elválasztó vonalak teljesen eltűntek. A technikus újabb gombot nyomott meg, amellyel ebben a pozitúrában rögzítette Samut. A központosító fények kialudtak, és most egy tükör segítségével a fényszóró szélesebb fénypászmája vetült a Próteuszra.

Egy újabb kar meghúzásával a markolókanál leereszkedett a Próteuszhoz. Lassan és óvatosan közelítette meg, a technikus a lélegzetét is visszatartotta. Valószínűleg többször kicsinyített már, mint bárki más az országban, talán nem volt nála jobb szakember az egész világon (bár azt persze senki nem tudta pontosan, hogy mit művelnek a Másik Oldalon), de a mostani művelet bizonyosan egyedülálló volt a maga nemében.

Arra készült, hogy fölemeljen valamit egy nálánál sokszorta nagyobb tömegű szerkezettel, s amit föl kellett emelnie, abban öt élőlény tartózkodik; ilyen feladatot még soha nem kapott. A legkisebb, szemmel alig látható rezdülés is elég, hogy megölje őket.

A kanál három eleme szétnyílt, és lassan csúszni kezdett a Próteusz alá. A technikus megállt, hogy lehetőleg saját szemével is meggyőződjék, hogy amit a műszerek mondanak, igaz. A három karom pontosan ki volt centírozva. Lassan, fokról fokra közeledtek egymáshoz, míg csak össze nem értek a hajó alatt, hogy egy szorosan záródó, tökéletesen kiegyensúlyozott bölcsőt alkossanak.

Ezek után a Zéró Modul lesüllyedt, s a Próteusz ott maradt ég és föld között a bölcsőszerű karmok szorításában.

A Zéró Modul nem állt meg a padlószintnél, hanem lejjebb süllyedt. A hajó alatt néhány másodpercig nem volt más, mint egy lyuk.

Aztán a modul eltűnésével keletkező üregből áttetsző üvegfalak kezdtek fölemelkedni. Amikor az üveghenger körülbelül félméternyire kiemelkedett, valami tiszta folyadék felszíne csillant meg benne. Mire a Zéró Modul újra padlószintig emelkedett, egy harminc centi széles, százhúsz centi magas üveghenger állt rajta, amely kétharmadáig folyadékkal volt tele. A henger egy körben forgó parafa aljzaton nyugodott, amelyen egy feliratot lehetett kiolvasni: SÓS OLDAT.

Samu, amely a lenti változás alatt nem mozdult, most az oldat fölött lógott tovább. A hajó a henger felső harmadába került, mintegy harminc centire a folyadék szintjétől.

A markoló most lassan, egyre lassabban süllyedni kezdett. Amikor a Próteusz szinte elérte a folyadékszintet, a markoló megállt, és innentől kezdve a korábbi sebesség tízezred részével haladt tovább. Az emelőszerkezet fogaskerekei továbbra is gyorsan, forogtak, miközben a hajó szemmel nem is észlelhető tempóban közeledett a folyadékhoz.

Végre elérte! Süllyedt tovább, tovább, míg csak félig alá nem merült. A technikus itt egy másodpercre megállt, aztán ugyanolyan lassan, mint az előbb, elkezdte kioldani a markolót, és vigyázva, nehogy a karmok kábeljei beakadjanak a hajó testébe, kiemelte a folyadékból az egész szerkezetet.

– Hű! – kiáltotta félhangosan a technikus, aztán fölfuttatta a markolót a felső holtpontig, és kioldotta az állvány rögzítőit. – Oké, vigyék innen a fenébe – vetette oda az állvány két oldalán álló technikusnak, aztán eszébe jutott, hogy elváltoztatott, hivatalos hangon belevakkantsa a mikrofonba: – Hajó az ampullában, uram!

– Jól van – válaszolt Carter. – Ellenőrizzék a legénységet!

* * *

A modultól az ampulláig tartó út a normális világ szemszögéből nézve leheletfinom mozgásnak látszott, a Próteusz utasai azonban a kínok kínját élték át.

Grant, miután lekopogta a MINDEN JÓ jelét, próbálta leküzdeni magában az első pillanatok émelygését, és a hirtelen rántásra, amikor a Zéró Modul elkezdett emelkedni, azt kérdezte:

– Ez meg mi? Újabb kicsinyítés? Ki tudja?

– A következő kicsinyítés előtt le kell merülnünk – közölte Owens.

– Hova kell lemerülnünk? – kérdezte Grant, de erre nem kapott feleletet. Megint kinézett a miniatürizáló terem homályos univerzumába, és most először pillantotta meg az óriásokat.

Az óriások férfiak voltak, akik feléjük közeledtek – a sápadt külső fényben embertornyoknak látszottak, fölfelé is, lefelé is egyre rövidültek, mintha egy hatalmas, torz tükörben látszottak volna. Épp egy négyzetes fém övcsat közeledett feléje, minden irányban volt vagy harminc centi. Messze lent egy cipő olyan volt, mint egy vasúti kocsi. Valahol fönt egy hegynyi orrcimpa vette körül az orrlyukak iker alagútját. És mindez valami különös lassúsággal közeledett.

– Időérzékelés – dünnyögte Michaels. Fölfelé pislogott, aztán az órájára nézett.

– Tessék? – kérdezte Grant.

– Ez is Belinski feltevése; hogy a miniatürizálással megváltozik az ember időérzékelése. Mintha megnőne a közönséges idő, olyannyira elhúzódik, hogy jelen pillanatban például megítélésem szerint őt pete tíznek tűnik. A miniatürizálás növelésével nő relatív időérzékelés is, de hogy pontosan mennyivel, azt nem tudnám megmondani. Most végre meg tudjuk mondani Belinskinek a hiányzó adatokat. Lássuk csak. – Maga elé tette a karóráját.

Grant megnézte, aztán a sajátját vette szemügyre. A lendületes járású másodpercmutató mintha meg sem mozdult volna. Grant a füléhez tette az órát. Egészen halkan kattantak a fogaskerekek, és az óra hangja mintha mélyebb lett volna.

– Ez jó mondta Michaels. – Egy óránk van, de valószínűleg többnek fogjuk érezni. Lehet, hogy jó néhány órával többnek.

– Úgy érti, hogy gyorsabban fogunk mozogni?

– A saját szemszögünkből nézve normálisan mozgunk, de gyanítom, hogy egy külső szemlélő számára felgyorsul a mozgásunk: egy adott időegységbe jóval több tevékenység fog beleférni. Ami persze jó, ha azt vesszük, hogy elég rövid idő áll a rendelkezésünkre.

– De...

Michaels megrázta a fejét.

– Kérem! Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. Belinski biofizikáját, azt hiszem, értem, de a matematikája távol esik tőlem. Owens talán el tudná mondani.

– Később majd megkérdezem tőle – mondta Grant. – Vagyis ha lesz később.

A hajó megint fénybe borult; közönséges fehér fénybe. Mozgás ötlött Grant szemébe, mire fölnézett. Valami ereszkedett lefelé: hatalmas markolókanalak süllyedtek le a hajó mindkét oldalán.

– Mindenki ellenőrizze a biztonsági övét! – kiáltotta Owens.

Grant ügyet se vetett rá. Hirtelen ütést érzett hátulról, mire automatikusan hátrafordult, már amennyire az öve engedte.

– Csak ellenőrizni akartam, hogy elég szorosan tartja-e – mondta Cora.

– Csak ez a lószerszám tartott meg – felelte Grant –, de kösz.

– Nem tesz semmit – mondta Cora, aztán jobbra fordult, és aggályos hangon azt mondta:

– Dr. Duval. A biztonsági öve.

– Rendben van. Meggyőzött.

Cora meglazította a magáét, hogy elérje Grant ülését. Most valóban megszorította az övet, és épp időben. A markoló karmai elhaladtak mellettük, és most úgy közeledtek, mint egy óriás tépőfogai. Grant ösztönösen megmerevedett. A karmok megálltak, újra megindultak, aztán összeértek.

A Próteusz megrándult, majd félrebillent, és a fedélzeten tartózkodók előbb vadul jobbra dőltek, aztán kevésbé vadul balra. Éles, visszhangos csattanás hangja rázta meg a hajót.

Utána csönd lett, de tisztán lehetett érezni, hogy a hajó valami üresség fölött lebeg. A Próteusz finoman hintázott, és még finomabban remegett. Grant lenézett, és látta, hogy egy hatalmas vörös felület süllyed alattuk, egyre elmosódottabb és sötétebb lesz – végül el is tűnik.

Fogalma se volt, mekkora lehet a hajó és a padló közötti távolság a jelenlegi viszonyok szerint, de az volt az érzése, hogy ha kihajolna az ablakon, úgy érezné magát, mintha egy húszemeletes felhőkarcoló tetejéről nézne le.

Ha egy akkora tárgy, mint most a hajó, ilyen magasról leesne, elvileg nem tenne komoly kárt benne a zuhanás. A légellenállás lelassítaná az esését biztonságosabb sebességre. Legalábbis ha a kicsiségük valóban akkora, amekkorának látszik.

Ám Grantban még élénken élt Owens egyik megjegyzése az eligazításon. Az ember összezsugorítva is annyi atomból áll, mint rendes körülmények között, és nem olyan kevésből, mint amennyiből egy ugyanekkora méretű tárgy. Ebből következőleg az ember is, a hajó is sokkal törékenyebb lesz. A zuhanás ilyen magasságból valószínűleg összetörné a hajót, és megölné a legénységet.

Kinézett a hajót tartó bölcsőre. Vagyis arra, amit egy normális, méretű ember bölcsőnek nevezne. Három méter átmérőjű, hajlított acéloszlopok voltak, amelyek pontosan összeilleszkedve egy fémbölcsőt alkottak. Grant tehát e pillanatban biztonságban érezhette magát.

– Itt jön! – kiáltott fel Owens, és a hangjában izgatottság csengett.

Grant gyorsan körülnézett, mielőtt rájött volna, hogy mi "jön".

A fény egy hengeres üveg sima, átlátszó falán tört meg, s az üveg akkora volt, hogy egy ház is elfért volna benne. Simán és gyorsan emelkedett feléjük; és messze lent – közvetlenül alattuk – a fönti lámpák fénye a szivárvány színeiben játszó, csillogó víz felszínéről tükröződött vissza.

A Próteusz egy tó fölött lebegett. A henger üvegfala egyre emelkedett a hajó körül, s a tó felszíne alig lehetett mélyebben tizenöt méternél.

Grant hátradőlt a székében. Nem volt nehéz kitalálni, mi következik. Most tehát nem érte váratlanul, és nem érzett émelygést, amikor mintha kipottyant volna alóla az ülés. Az érzés nagyon hasonlított ahhoz, amit akkor tapasztalt, amikor az óceán fölött zuhanórepülést kellett gyakorolnia. Annak idején az utolsó pillanatban sikerült kihoznia a gépet a zuhanásból, de a Próteusz, amely végül is tengeralattjáró, láthatólag nem akart visszafordulni.

Grant megfeszítette az izmait, aztán próbálta ellazítani, hogy inkább a hevederek és ne a csontjai fogják fel az ütést.

Hirtelen becsapódtak, és a rázkódástól a fogai majd kiugrottak a helyükből.

Grant arra számított, hogy nagy csobbanást és magasra felszökő falat fog látni az ablakon keresztül. Ehelyett azonban egy vaskos, hatalmas vízfodrot látott maguk körül, amely sima, olajos körökben futott szerteszét. Aztán ahogy süllyedtek tovább, újabb és újabb körök keletkeztek.

A fémbölcső karmai kikapcsolódtak, a hajó vadul zötyögni kezdett, aztán lebegve megállt, és lassan megfordult.

Grant hosszan kifújta a levegőt. Egy tó felszínén voltak, rendben van, de ilyen felszínt még életében nem látott.

– Ugye hullámokra számított, Mr. Grant? – kérdezte Michaels.

– Igen, arra.

– Be kell vallanom, hogy én is. Tudja, Grant, furcsa dolog az emberi agy. Mindig arra számít, amit a múltban egyszer már látott. Bennünket most lekicsinyítettek, és betettek egy kis vizesedénybe. Tónak érzékeljük, tehát hullámokra számítunk, habokra, megtörő tajtékokra, a fene tudja, még mi mindenre. De bárminek látjuk is ezt a vízfelületet, az nem más, mint egy vízzel telt edény belseje, amelyben csak koncentrikus köröket vet a beleesett tárgy, nem hullámokat. És ezek a körök legyenek bármilyen nagyok, sose lesznek hullámok.

– De azért érdekes – közölte Grant. A vaskosan tovagördülő folyadékkörök, amelyek normális méretek között apró fodroknak látszottak volna, egyre szélesebb ívben rohantak kifelé. A messzi falnak nekiütődve, elindultak visszafelé, aztán a kifelé haladó körökkel találkoztak, s az interferencia szétdarabolta őket különálló dombokká, miközben a Próteusz szinte elviselhetetlen ritmusban hánykolódott fel s alá.

– Érdekes? – kérdezte ingerülten Cora. – Csak ennyit tud róla mondani? Szerintem egyszerűen csodálatos.

– Az ő keze munkája – tette hozzá Duval – fenséges a világmindenség valamennyi szegletében.

– Rendben van – mondta Grant. – Erre vevő vagyok. Csodálatos és fenséges. Megjegyeztem. Csak tudják, egy kicsit émelyítő is.

– Ó, Mr. Grant – mondta Cora. – Maga aztán érti a módját, hogyan kell mindent tönkretenni.

– Elnézést – felelte Grant. – A távíró kopogni kezdett, mire Grant megint visszaüzente a MINDEN JÓ jelet. Sikerült megállnia, hogy ne azt kopogja le: "Mindenki tengeribeteg".

De Cora is kezdett elsápadni. Talán nem kellett volna bogarat tennie a fülébe.

– Kézi vezérléssel kell lemerülnünk – közölte Owens. – Grant, bújjon ki a hevederéből, és nyissa ki az egyes és kettes szelepet.

Grant bizonytalanul állt lábra, de elbűvölte az érzés, hogy – még ha korlátozott mértékben is, de – szabadon mászkálhat, és odalépett az EGYES feliratú pillangószelephez.

– Én majd nyitom a másikat – mondta Duval. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Duval éppen kissé zavarba jött egy másik ember jelenlétének váratlan intimitásától, de tétován elmosolyodott. Grant visszamosolygott, és közben azt gondolta: Hogy a fenébe tud ez a lány szentimentális lenni egy ilyen rakás közönyösség mellett?

Miután kinyíltak a szelepek, a körülöttük lévő folyadék befolyt a hajó megfelelő kamráiba, és körben a víz megint emelkedni kezdett. Grant föllépett a felső buborékba, és azt kérdezte:

– Innen hogy fest, Owens kapitány?

Owens a fejét csóválta.

– Nehéz megmondani. A műszereken megjelenő értékeknek nincs jelentősége. Valóságos óceánra vannak tervezve. A fenébe is, nem ide terveztem a Próteuszt.

– Engem se ide tervezett az édesanyám, ha már itt tartunk – jegyezte meg Grant. Mostanra teljesen elmerültek a folyadékban. Duval lezárta mindkét szelepet, és Grant visszaült a helyére.

Megint becsatolta az övet, de most szinte jól érezte magát. Miután a felszín alá kerültek, a felkavarodott víz nem dobálta többé a hajót, és áldott mozdulatlanságba merevedtek.

* * *

Carter megpróbálta kiegyenesíteni görcsbe rándult ujjait. Idáig minden jól ment. A MINDEN JÓ a hajóról jött, amely mostanra már nem volt több, mint egy parányi kapszula a sós oldatban.

– Hármas fázis – mondta Carter.

A miniatürizáló, amely az egész második fázis alatt csak halvány fénnyel égett, most újra ragyogni kezdett, de ezúttal csak a lépes szerkezet legbelső része gyulladt fel.

Carter feszülten figyelt. Eleinte nehéz lett volna megállapítani, hogy amit lát, az csak elgyötört agyának fantáziaképe-e vagy maga a valóság. Nem, a hajó tovább zsugorodott.

A két és fél centis bogár mérete tovább csökkent, és vele együtt valószínűleg zsugorodott a közvetlen közelében lévő víz is. A kicsinyítő sugár egészen összeszűkült, és pontosan oda ért, ahova szánták; Carter végre kiereszthette visszatartott lélegzetét.

Minden fázisnak megvolt a maga sajátságos veszélyforrása.

Carter egy pillanatra eltűnődött, hogy mi történt volna; ha a sugár nem pontosan oda esik, ahova kell; ha mondjuk a Próteusz fele gyorsan összezsugorodik, a másik fele viszont, amelyet csak félig ér el a sugárnyaláb, lassabban vagy egyáltalán nem kezd zsugorodni. De végül is nem ez történt, és inkább gyorsan kiverte az egészet a fejéből.

A Próteusz most már csak egy pont volt, egyre kisebb és kisebb pont, amelyet szabad szemmel már alig lehetett látni. Ekkor újra kivilágosodott az egész miniatürizáló. Képtelenség lett volna olyasmire irányítani a fókuszát, ami már majdnem teljesen eltűnt.

Jól van, jól van, gondolta Carter. De most már csináljuk végig.

Most az egész folyadékhenger kezdett zsugorodni, egyre gyorsabban ment össze, míg végül csak egy öt centi magas, egy centi széles ampulla lett belőle, amelyben a miniatürizált folyadékban ott lebegett az inframiniatürizált Próteusz, amely nem volt nagyobb, mint egy jól megtermett baktérium. A miniatürizáló újra elhalványodott.

– Kapcsolja őket – mondta remegve Carter. – Szedjen ki belőlük valami üzenetet.

Összeszűkült torokkal vette a levegőt, míg a MINDEN JÓ megint egyszer meg nem érkezett. Négy férfi és egy nő, akik alig néhány perce még teljes életnagyságban ott álltak előtte, most egy bacilus méretű hajó szinte anyagtalanul parányi utasai voltak – de élnek.

Lefelé fordított tenyérrel kinyújtotta a kezét, és azt mondta:

– Gyorsan vigyék ki a miniatürizálót.

Ahogy sebesen megindult a készülék, az utolsó halvány fény is kihunyt belőle.

Carter feje fölött egy kör alakú számlap villant föl a falon, rajta a 60-as szám.

Carter intett Reidnek:

– Vegye át, Don. Ettől a pillanattól kezdve hatvan percünk van.

8 - Belépés

A lemerülés után újra felgyulladt a miniatürizáló fénye, és körben a folyadék áttetszően csillogó tejfehér lett, de ezek után semmi nem történt, amit a Próteuszon belül látni lehetett volna. Ha ez az opálos fény tovább terjed, és a hajó tovább zsugorodik, ki tudja, mi lesz.

Sem Grant, sem a többiek nem szólaltak meg ezalatt. Míg a miniatürizáló működött, ez az idő örökkévalóságnak tetszett. De hirtelen kialudt a fénye, és Owens lekiáltott:

– Mindenki jól van?

– Én igen – felelte Duval. Cora bólintott. Grant a kezével intett, hogy ő is. Michaels kissé megvonta a vállát, és azt mondta:

– Én jól vagyok.

– Rendben van! Azt hiszem, most már nem zsugorítanak tovább – közölte Owens.

Megnyomott egy kapcsolót, amelyhez idáig hozzá sem ért. Egy idegesítő pillanatig várt, hogy megjelenjen a számlap. A lapon egy fekete, éles 60-as tűnt elő. A hajó belsejében, a többi négy számára jól látható helyen ugyancsak megjelent egy stopperóra, ami ugyanezt mutatta.

Éles hangon kopogni kezdett a távíró, mire Grant visszaüzent, hogy minden rendben. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy elértek valami csúcspontot.

– Kintről azt üzenik – mondta Grant –, hogy a miniatürizálásnak vége. Jól sejtette, Owens kapitány.

– Akkor jó – mondta Owens, és nagyot sóhajtott.

A miniatürizálásnak vége, gondolta Grant, de a küldetésnek annál kevésbé. Az csak most kezdődik. Hatvan. Hatvan perc.

Hangosan viszont azt kérdezte:

– Owens kapitány. Miért remeg a hajó? Valami meghibásodott?

– Én is érzem – tette hozzá Michaels. – Ráadásul egyenetlen a remegés.

– Én is – közölte Cora.

Owens lejött a buborékból, miközben egy hatalmas zsebkendővel törölgette a homlokát.

– Ezen sajnos nem tudunk segíteni. Ez a Brown-féle mozgás.

– Ó, Istenem – mondta Michaels, és fölemelte a kezét, mint aki most értette meg, és tudja, hogy nincs mit tenni.

– Kinek a mozgása? – kérdezte Grant.

– Browné, ha tudni akarja. Robert Brown, egy tizennyolcadik századi skót botanikus, aki először figyelte meg. Tudja, pillanatnyilag mindén oldalról vízmolekulák bombáznak bennünket. Ha valóságos méretűek lennénk, a molekulák olyan parányiak lennének hozzánk képest, hogy nem éreznénk az ütközést. Az, hogy ilyen iszonyatosan le vagyunk kicsinyítve, ugyanolyan eredménnyel jár, mintha mi nem változnánk, viszont a környezetünkben minden felnagyítódna.

– Mint a körülöttünk lévő víz.

– Pontosan. De azért nem állunk olyan rosszul. A körülöttünk lévő víz egy részét velünk együtt ugyancsak lekicsinyítették. Amikor beérünk a véráramba, minden egyes vízmolekula – a jelenlegi állás szerint – körülbelül egy milligramm súlyú lesz. Még mindig elég kicsik ahhoz, hogy egyenként ne befolyásolhassanak bennünket, de egyidejűleg több ezer molekula fog minden irányból nekünk ütődni, és ezek az ütések nem egyenletesen oszlanak el. Bármely adott pillanatban esetleg sok százzal több molekula csapódik nekünk jobbról, mint balról, és ez a sok százzal nagyobb erő egyesülve balra fogja hajót. A következő pillanatban esetleg lefelé kényszerít egy újabb lökés. A remegés, amit most érzünk, a vaktában becsapódó molekulák lökdösésének eredménye. Később ez még rosszabb lesz.

– Kitűnő – nyögött fel Grant. – Émelygés, jövel.

– De legrosszabb esetben is csak egy óráig tart – mondta dühösen Cora. – Szeretném, ha megpróbálna felnőtt módjára viselkedni.

– De kibírja a hajó az ütéseket, Owens? – kérdezte Michaels látható aggodalommal.

– Azt hiszem, igen – felelte Owens. – Előre próbáltam elvégezni bizonyos számításokat ezzel kapcsolatban. Abból, amit most érzek, azt gondolom, hogy nem jártam nagyon messze az igazságtól. Ezt a hajó el tudja viselni.

– Még ha összetörik-zúzzák is a hajót a molekulák – jegyezte meg Cora –, egy darabig kénytelen lesz elviselni ezt a bombázást. Ha minden jól megy, eljutunk a vérröghöz, ahol tizenöt perc vagy még kevesebb idő alatt végzünk, s ami utána történik, az nem érdekes.

Michaels öklével a szék karfájára csapott.

– Miss Peterson, ön butaságokat beszél. Mit gondol, mi fog történni, ha sikerül elérnünk a vérröghöz, szétromboljuk, visszaadjuk az életnek Benest, és mindjárt ezek után hagyjuk, hogy a Próteusz darabokra törjön? Úgy értem, eltekintve attól, hogy mi is beledöglünk, de ezt a további okoskodás kedvéért hajlandó lennék elfelejteni. Csakhogy ez Benes halálát is jelentené.

– Ezt értjük – mondta kissé mereven Duval.

– Márpedig az asszisztense, úgy látszik, még sincs tisztában vele. Ha ez a hajó darabokra törik, Miss Peterson, amikor letelik a hatvan – nem is, csak ötvenkilenc – perc, minden egyes darab, legyen az bármilyen kicsi, elkezd visszanőni eredeti méretére. Még ha atomjaira hullana is a hajó, hatvan perc múlva minden atom elkezdene dagadni, és Benes szép lassan megtelne velünk és a hajó maradványaival.

Michaels mély lélegzetet vett, olyan nagyot, hogy úgy hallatszott, mint egy horkantás. Aztán folytatta:

– Ha egyben vagyunk, könnyű kiszedni bennünket Benes testéből. Ha darabokban vagyunk, akkor nincs az a módszer, amellyel minden kis részt ki lehet emelni belőle. Bármit tesznek is velünk, úgyis marad benne annyi, ami a hatvan perc lejárta után megölné Benest. Érti, amit mondok?

Cora mintha belül tovább zsugorodott volna.

– Erre nem is gondoltam.

– Hát gondoljon rá – mondta Michaels. – És maga is, Owens. És most még egyszer szeretném hallani: kibírja a Próteusz a Brown-féle mozgást vagy sem? És nem csak addig gondolom, míg elérjük a vérrögöt. Hanem amíg elérjük, megcsináljuk, amit kell, és visszatérünk! Gondolja meg, mit válaszol, Owens. Ha úgy véli, hogy a hajó nem éli túl, akkor nincs joga továbbmenni.

– Ejnye – kottyantotta közbe Grant –, fejezze már be ezt a tirádát, dr. Michaels, és hagyja Owens kapitányt is szóhoz jutni.

– Addig nem akartam végső véleményt formálni – mondta makacsul Owens –, amíg magam is meg nem. tapasztaltam a Brown-féle mozgást. Jelen pillanatban az az érzésem, hogy hatvan percig mindenképpen kibírja a legerősebb lökéseket is a hajó.

– A kérdés viszont az, vajon vállalhatjuk-e a kockázatot Owens kapitány puszta érzései alapján? – kérdezte Michaels.

– Semmiképpen sem – jegyezte meg Grant. – Ugyanis nem ez a kérdés, hanem az, hogy elfogadom-e Owens kapitány helyzetértékelését vagy sem. Kérem, ne feledjék, hogy Carter ezredes engem bízott meg az elvi kérdések eldöntésével. Kénytelen leszek elfogadni Owens megállapítását, minthogy jelenleg nincs nála nagyobb szaktekintély, illetve nincs olyan, akivel értelmesebben meg tudnám beszélni a hajó teherbírását.

– Akkor tehát hogy döntött? – kérdezte Michaels.

– Elfogadom Owens vélekedését. Induljunk, hogy teljesíthessük a feladatot.

– Egyetértek magával – közölte Duval.

Michaels kissé elpirult, bólintott, és azt mondta:

– Rendben van, Grant. Csak azért szóltam, hogy lássunk tisztán. – Azzal leült a helyére.

– Nagyon jól tette, hogy szóba hozta – mondta Grant –, örülök neki. – Nem ült le, hanem továbbra is ott állt az ablaknál.

Cora egy pillanattal később odament hozzá, és csöndesen azt mondta:

– A hangjából úgy vettem ki, hogy magát nem könnyű megijeszteni.

Grant örömtelen arccal elmosolyodott.

– Á, ez csak azért van, mert jó színész vagyok, Cora. Ha bárki más vállalta volna a felelősséget a döntésért, mindjárt iszonyatos tirádát vágtam volna ki a gyors távozás érdekében. Tudja, az az igazság, hogy tele vagyok gyáva érzésekkel, de a döntés pillanatában megpróbálom legyűrni a gyávaságomat.

Cora egy darabig szótlanul nézte Grantot, aztán azt mondta:

– Az a sanda gyanúm, Mr. Grant, hogy magának időnként ugyancsak meg kell dolgoznia érte, hogy rosszabbnak fesse magát, mint amilyen valójában.

– Ó, nem is tudom. Talán tehetség...

Ennél a pontnál a Próteusz görcsösen rángatózni kezdett, előbb jobbra dőlt, aztán balra.

Úristen, gondolta Grant, most aztán ellátják a bajunkat.

Elkapta Cora könyökét, és az ülése felé kezdte taszigálni, majd maga is nagy nehezen elfoglalta a sajátját, miközben Owens tántorogva és dülöngélve próbált följutni a létrán, és azt üvöltötte:

– A fenébe, igazán figyelmeztethettek volna!

Grant odaszíjazta magát az üléshez, és közben látta, hogy az időmérő átvált 59-re. Jó hosszú perc volt, gondolta. Michaels megmondta, hogy a kicsinyítés lelassítja az időérzékelést, és a jelek szerint igaza volt. Legalább több idő lesz gondolkodásra és cselekvésre.

Igaz, több idő lesz vitatkozásra és pánikra is.

A Próteusz, ha lehet, még vadabbul rázkódott. Lehet, hogy a hajó még azelőtt tönkremegy, mielőtt a küldetés akár csak el is kezdődött volna?

* * *

Reid átvette Carter helyét az ablaknál. Az ampulla a néhány milliliter részlegesen miniatürizált vízzel és a tökéletesen lekicsinyített és láthatatlan Próteusszal úgy ragyogott a Zéró Modulon, mint valami ritka ékkő egy bársonypárnán.

Nem is rossz metafora, gondolta Reid, de nem akarta, hogy a hirtelen támadt költői lelemény elvonja a figyelmét. Precíz számítások álltak a teljesítmény mögött, és ezek szerint a miniatürizálási technika olyan méreteket volt képes produkálni, amelyek tökéletesen igazolták a számítást. Igaz, az a bizonyos számítás néhány zűrös és feszültséggel teli órában született egy számítógépen, s az eredményt már nem volt idő ellenőrizni.

Az is igaz, hogy ha a méret végül mégsem egészen tökéletes, azt lehet korrigálni, de a korrekciónak is bele kell férnie a hatvan percbe – amiből ráadásul tizenöt másodperc múlva már csak ötvenkilenc marad.

– Négyes fázis – szólalt meg.

Samu időközben megérkezett az ampulla fölé, a karmok most inkább vízszintes, mint függőleges fogásra álltak át. Újra fókuszálták a szerkezetet, megint leereszkedett a kar, és a karmok megint tökéletes pontossággal találkoztak.

Samu úgy fogta az ampullát, mint egy anyatigris, amely magabiztos gyöngédséggel teszi mancsát rakoncátlan kölykére.

Végre a nővér következett. Szaporán előresietett, a zsebéből kivett egy apró dobozt és kinyitotta. Kiemelt egy kis üvegrudat, óvatosan megfogta a lapos fejénél, amely a kissé összeszűkülő nyakon ült. Függőlegesen ráhelyezte az ampullára, és hagyta, hogy mintegy fél centire belecsússzon, míg a levegő nyomása meg nem állítja. Finoman fordított rajta egyet, és azt mondta:

– Dugattyú illeszkedik.

Reid a fönti figyelőtoronyban kicsit megkönnyebbülve elmosolyodott, és Carter is elismerően biccentett.)

A nővér megvárta, míg Samu lassan fölemeli a karját. Az ampulla és a dugattyú lassan, simán emelkedni kezdett. A Zéró Modul fölött hét centire megálltak.

A nővér, amilyen finoman csak lehetett, levette az ampulla aljáról a parafa aljzatot, mire az egyébként sima alsó felület közepén egy kis bütyök bújt elő. A bütyök közepén lévő parányi nyílást egy vékony műanyag lap takarta, amely a legkisebb nyomást se bírta volna el, de míg nem nyúltak hozzá, addig szivárgás nélkül megtartotta a folyadékot.

A nővér megint gyors mozdulatokkal kivette a dobozból a rozsdamentes acéltűt, és ráillesztette a bütyökre.

– Tű illeszkedik – jelentette.

Ami idáig ampulla volt, az mostantól hipodermikus tű lett.

Ekkor újabb karmok jelentek meg az emelőszerkezet alján, s ezek a dugattyú fejére kulcsolódtak. Ezek után az egész készülék a hipodermikus tűvel együtt simán megindult a dupla ajtó felé, amely éppen kinyílt.

Samu olyan simán szállította az ampullát, hogy szabad szemmel a legkisebb mozgást sem lehetett észrevenni. Carter és Reid persze tudta, hogy a Próteusz legénysége a mikroszkopikus mozgást is egy viharos óceán hullámverésének érezné.

Amikor a készülék beért a műtőbe és megállt az asztalnál, Carter azzal nyugtázta a tényt, hogy parancsot adott:

– Lépjen kapcsolatba a Próteusszal!

A válasz hamarosan megérkezett: MINDEN JÓ, CSAK KICSIT ZÖTYÖG, mire Carter nagy nehezen elvigyorodott.

Benes a műtőasztalon feküdt. A hűtőtakaró a kulcscsontjáig takarta. A takarótól gumicsövek vezettek a műtőasztal alatt lévő központi hűtőegységhez.

Benes leborotvált, koordinátavonalakkal bejelölt feje körül nagyjából félkörben egy csomó érzékelő detektor volt elhelyezve, amelyeknek az volt a feladata, hogy közvetítsék a radioaktív sugárzást.

Egy csapat gézmaszkos sebész és asszisztens hajolt Benes fölé, a szemük ünnepélyesen a közeledő készülékre szögeződött. Az időjelző az egyik falon ekkor váltott át 59-ről 58-ra.

Samu megállt az asztal mellett.

Két érzékelő elmozdult a helyéről, olyanok voltak, mintha hirtelen életre keltek volna. Egy gyors mozdulatokkal dolgozó technikus távirányítóját követve, az érzékelők a hipodermikus tű mögött sorakoztak fel, az egyik közvetlenül az ampulla, a másik pedig a tű mellett.

A technikus kapcsolótábláján egy kis képernyő villant fel zöldes fénnyel, ahogy egy radarkép rohant rajta át, elhalványult, újra fölerősödött, megint elhalványult és így tovább.

– Próteusz radioaktivitása érzékelhető.

Carter hangos csattanással tapsolt egyet, és elégedett vigyor ült ki az arcára. Egy újabb akadályt sikerült legyőzni, amellyel idáig nem is tudott szembenézni. Nem csupán radioaktivitást kellett volna felfogni, hanem olyan részecskéket, amelyek maguk is le voltak kicsinyítve, s amelyek iszonyatosan kicsi, infraatom méretűek lévén, könnyen átcsúszhattak egy közönséges radarernyőn, anélkül hogy az érzékelte volna őket. A részecskéknek ezért először egy deminiatürizálón kellett áthaladniuk, ám a deminiatürizáló és az érzékelő elengedhetetlen összehangolását épp csak kutyafuttában tudták elvégezni a hajnali órák zűrzavarában.

A fecskendőt és a hipodermikus tűt tartó készülék enyhén növelt nyomással megindult lefelé. Az ampulla és a tű közötti törékeny műanyag védőlemez átszakadt, és egy pillanattal később apró buborék jelent meg a tű végén. A csepp a készülék alatt elhelyezett kis tartályba hullott; ezután egy második, majd egy harmadik csöpp következett.

A fecskendő dugattyúja süllyedni kezdett, és vele együtt az ampullában lévő folyadék szintje is csökkent. Ekkor a technikus szeme előtti képernyőn hirtelen megváltozott a radarkép.

– Próteusz a tűben! – kiáltott fel.

A dugattyú megállt.

Carter Reidre nézett.

– Mehet? – kérdezte.

Reid bólintott.

– Indulhatunk! – adta ki a parancsot.

A hipodermikus tű éles szögben meghajolt fölfelé, és Samu újra megindult, ezúttal egy ponthoz Benes nyakán, amelyet a nővér időközben sietve letörölt alkohollal. Egy apró kör volt bejelölve a nyakon, a körön belül egy még kisebb kereszt, s a hipodermikus tű most a kereszt középpontja felé közeledett. Az érzékelők követték.

Ahogy a tű hegye megérintette a nyakat, egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna a gép. Aztán beszúrt, meghatározott mélységig behatolt a bőr alá, a dugattyú egy kicsit benyomódott, s a szenzortechnikus fölkiáltott:

– Próteusz injektálva!

Samu sietve hátrált. Szenzorok gördültek a helyére, és elhelyezkedtek Benes feje és nyaka körül.

– Nyomon vagyok – közölte a szenzortechnikus, és egy újabb kapcsolót nyomott meg. Féltucat képernyő villant fel, mindegyiken egy-egy különböző helyzetet mutató radarkép. A képernyők információit valahol egy számítógépbe táplálták be, amely Benes keringési rendszerének hatalmas térképét ellenőrizte. A térképen egy fényes pont villant fel a nyaki verőérben. Ebbe az érbe injektálták a Próteuszt.

Carter azon tűnődött, hogy imádkozni kéne, csak azt nem tudta, hogyan. A térképen egészen kicsinek látszott a fényes pont és az agyban lévő vérrög közti távolság.

Figyelte, amint az időjelző átvált 57-re, aztán a fényes pont eltéveszthetetlen és meglehetősen gyors mozgását kezdte követni, amint megindult az artériában a vérrög irányába.

Egy pillanatra behunyta a szemét és azt gondolta: Könyörgök. Ha van odafent valaki, kérem, hogy segítsen.

* * *

Grant felkiáltott, mivel kicsit nehezen szedte a levegőt:

– Közeledünk Beneshez! Azt mondják, bevisznek bennünket a tűbe, aztán a pasas nyakába. Én viszont közöltem velük, hogy kissé zötyögünk. Az istenit – nem is kicsit!

– Jól van – mondta Owens. A műszerekkel hadakozott, próbálta földeríteni a ringás okát és valamelyest ellensúlyozni a hatást. Nem nagyon sikerült.

– Figyeljen ide – harsogta Grant – miért... miért kell nekünk – az ördögbe – bejutnunk a tűbe?

– Hogy még jobban összenyomoríthassanak. Mert akkor kevésbé zavar a tű mozgása. Másrészt azért, hogy – a mindenit – lehetőleg minél kevesebb miniatürizált víz kerüljön Benes testébe.

– Ó, Istenem – nyögött fel Cora.

Szétesett a frizurája, és ahogy – nem nagy sikerrel – megpróbálta visszarendezni és kiszedni a szeméből, majdnem orra bukott. Grant próbálta elkapni, de Duval bizonyult ügyesebbnek, s erősen megszorította Cora felkarját.

A szabálytalan imbolygás, ahogy jött, egyszer csak ugyanolyan hirtelen meg is szűnt.

– Bent vagyunk a tűben – közölte megkönnyebbülve Owens. Felgyújtotta a hajó külső fényeit.

Grant előremeredt. Nem sok látnivaló volt. Előttük a sós oldat úgy szikrázott, mint egy csapat szentjánosbogár. Messze fönt és lent valami kanyart lehetett látni, amely még élesebben ragyogott. A tű fala?

Hirtelen aggódni kezdett. Odafordult Michaelshez.

– Doktor...

Michaelsnek csukva volt a szeme. Nehezen nyílt ki, és a feje vonakodva fordult a hang irányába.

– Igen, Mr. Grant.

– Mit lát?

Michaels előrenézett, kissé kinyújtotta a kezét, és azt mondta:

– Szikrázó fénypontokat.

– Ki tud venni tisztán bármit is? Vagy olyan, mintha minden táncolna a szeme előtt?

– Az utóbbi. Mintha minden táncolna.

– Vajon ez azt jelenti, hogy a látásunkat befolyásolja a kicsinyítés?

– Nem, nem, Mr. Grant – sóhajtott fáradtan Michaels. – Ha attól tart, hogy megvakultunk, azt verje ki a fejéből. Nézzen körül itt a Próteuszon belül. Nézzen rám. Lát valami rendelleneset?

– Nem.

– Nagyon jó. Idebent miniatürizált fényhullámokat lát a hasonlóképpen lekicsinyített retinájával, és ez így van jól. De amikor a lekicsinyített fényhullámok kilépnek a kevésbé vagy egyáltalán nem kicsinyített világba, akkor nem könnyen tükröződnek vissza. Igazság szerint elég mélyen behatolnak. Csak itt-ott látunk egy-két kósza fényvisszaverődést. Ezért van az, hogy odakint mintha minden vibrálna.

– Értem – mondta Grant. – Kösz, doki.

Michaels újra sóhajtott.

– Én viszont gyanítom, hogy hamarosan elgyöngülök. A vibráló fénytől és a Brown-féle mozgástól rögtön elkezdett fájni a fejem.

– Indulunk! – kiáltott fel váratlanul Owens.

Nem lehetett eltéveszteni, a hajó siklani kezdett előrefelé. A hipodermikus tű messze meghajló fala most mintha még szilárdabbnak látszott volna, ahogy a fényszóró pászmája rávilágított és visszaverődött róla. Olyan volt, mintha hullámvasúton ülnének, és egy végtelen emelkedőn haladnának fölfelé.

Odafönt egy parányi, szikrázó fénykörben mintha megszakadt volna a fal szilárdsága. A kör lassan, aztán egyre gyorsabban nőtt, mígnem valami hihetetlenül nagy űrré tágult – és körben minden csupa vibrálás.

– Bent vagyunk a nyaki verőérben – közölte Owens.

Az időjelző 56-ot mutatott.

9 - Artéria

Duval ujjongva nézett körül.

– Fel tudják ezt fogni? – kérdezte. – Bent vagyunk egy ember testében; az artériában. Owens! Oltsa le a benti fényeket. Hadd lássuk Isten keze munkáját.

A benti világítás kialudt, de kintről valami lidérces fény világított befelé; a hajó miniatürizált fénye tükröződött vissza.

Owens addig ügyeskedett, míg a Próteusz az artériás véráram haladásához képest szinte mozdulatlanná vált, és innentől a szívizom lüktetésére bízta a hajót.

– Azt hiszem, levehetik a hevedert – mondta a többieknek.

Duval egy mozdulattal kicsatolta magát, és Cora azon nyomban követte. Valami elragadtatott csodálkozással az ablakhoz rontottak. Michaels megfontoltabban bújt ki az övből, egy pillantást vetett a másik kellőre, aztán a térképét kezdte böngészni.

– Rendkívüli precizitás – jelentette ki.

– Azt gondolta, hogy netán elvétjük az artériát? – kérdezte Grant.

Michaels egy pillanatig üres tekintettel bámult Grant felé, aztán azt mondta:

– Hogyan? Á, dehogy. Ez elég valószínűtlennek látszott. De az könnyen előfordulhatott volna, hogy túlmegyünk egy fontos összefolyási ponton, és ha nem kerülünk bele az artériás keringésbe, rengeteg időt veszítettünk volna, míg egy lassúbb folyású útvonalon közelítjük meg az agyat. Most viszont pontosan ott vagyunk, ahol a hajónak lennie kell. – Kicsit megremegett a hangja.

– Idáig, azt hiszem, nagyon jól sikerült minden jegyezte meg Grant, hogy kissé lelket öntsön Michaelsbe.

– Igen. – Kis szünet, aztán: – Erről a helyről szerencsésen ötvözhetjük a bejutás könnyűségét a véráram gyorsaságával, és mivel a lehető legközvetlenebb útvonalon haladunk, abszolút minimális késlekedéssel közelíthetjük meg a célterületet.

– Akkor jó. – Grant bólintott és az ablakhoz fordult. Szinte abban a pillanatban elveszett a látvány csodájában.

A fal legalább fél mérföldnyi távolságban látszott, és a borostyán színeiben szikrázott és ragyogott, pedig a hajó közelében úszó színpompás fonalak szinte teljesen eltakarták.

Hatalmas, egzotikus akváriumnak tűnt az egész, amelyben nem halak, hanem sokkal különösebb tárgyak úsztak el az üveg mögött. A legtöbb test óriási autóguminak látszott, amelynek a közepe be volt nyomódva, de nem volt átlyukasztva. Mindegyik körülbelül kétszer akkora volt, mint a hajó átmérője, mindegyik narancs- és szalmasárga színű, kisebb-nagyobb megszakításokkal szikráztak és ragyogtak, mintha gyémántforgáccsal csiszolták volna őket.

– A színek nem teljesen valódiak – mondta Duval, – Ha lehetne deminiatürizálni a hajóból kilépő fényhullámokat, s aztán miniatürizálni a visszaérkezőket, sokkal közelebb kerülnénk a valósághoz. Lényeges, hogy a visszatükrözés pontos legyen.

– Nagyon igaz, doktor Duval – mondta Owens –, Johnson és Antonioni munkája azt bizonyítja, hogy ez elvileg lehetséges. Sajnos a megoldásukat még nem sikerült átültetniük a gyakorlatba, de még ha megtörtént volna is, nem valószínű, hogy egyetlen éjszaka alatt át tudtuk volna alakítani a tengeralattjáró berendezéseit.

– Én se tartom valószínűnek – ismerte el Duval.

– Lehet, hogy nem tökéletes a visszatükröződés – jegyezte meg Cora megilletődött hangon –, de így is elragadóan szép. Olyanok, mint egy csomó puha, összenyomott léggömb, amelyekbe sok millió csillag szorult.

– Igazából vörösvértestek – mondta Michaels Grantnak. – Nagy tömegben vörös színűek, de külön-külön szalmasárgák. Amiket lát, azok oxigénnel megrakodva épp most jönnek a szívből, és viszik a terhüket a fejbe, de különösen az agyba.

Grant továbbra se tudta levenni a szemét a csodáról. A vértestek mellett voltak kisebb tárgyak is; leggyakrabban lapított, tányér alakú testek bukkantak föl. (Vérlemezkék, gondolta Grant, mert a tárgyak alakja világosan emlékezetébe idézte az egyetemi fiziológiaórán tanultakat.)

Egy lemezke lágyan megérintette a hajót, és olyan közel úszott el mellette, hogy Grantnak az volt az érzése, csak ki kéne nyúlni, és megfoghatná. A lemezke lassan rásimult a hajóra, egy pillanatig rajta is maradt, aztán továbbúszott, de kis részecskék maradtak utána az ablakon, s a folt csak lassan mosódott le.

– Nem tört el – mondta Grant.

– Nem – felelte Michaels. – Ha eltört volna, akkor egy kis vérrög lett volna belőle. Bár, remélem, nem olyan nagy, hogy bajt okozhatott volna. De ha nagyobbak lennénk, akkor valószínűleg több bajt okoznánk. Odanézzen!

Grant engedelmeskedett. Parányi pálcika alakú tárgyakat látott, alaktalan törmeléket és darabkákat, de mindenekelőtt vörösvértesteket, vértesteket, vértesteket. Csak ezután vette észre, amire Michaels mutatott.

Hatalmas, tejes és lüktető tárgy volt. Szemcsés szerkezetűnek látszott, opálos belsejében fekete pöttyök csillogtak, de olyan erős volt ez a csillogás, hogy szinte vakított.

A testén belül volt egy sötétebb terület, amely halványabb volt a környező fehérségben, de megőrizte állandó, nem változó alakját. Az egész test körvonalait nem lehetett pontosan kivenni, de egy része hirtelen kiöblösödött az artéria fala felé, és mintha ez a massza beléömlött volna. Aztán az egész elhalványodott, elmosta a közelebbi testek fénye, és elveszett az örvénylésben...

– Mi volt az? – kérdezte Grant.

– Egy fehérvérsejt, természetesen. Nincs sok belőlük; legalábbis a vörösvértestekhez viszonyítva. Minden fehérre körülbelül 650 vörös sejt jut. A fehérek jóval nagyobbak, és egymástól függetlenül tudnak mozogni. Egyesek még a véredényekből is ki tudnak jutni. Meglehetősen ijesztő alakzatok, legalábbis a mostani méretünkből szemlélve. Ennél közelebb nem is nagyon szeretnék kerülni hozzájuk.

– Ugye ők a test dögevői?

– Igen. Mi ugyan baktérium méretűek vagyunk, de fémes bőrünk van, és nem nyálkás poliszaharinos sejtfalunk. Remélem, a fehérvérsejtek felismerik a különbséget, és mindaddig, míg nem teszünk kárt a környező szövetekben, ránk sem hederítenek.

Grant megpróbálta elvonni a figyelmét az egyes tárgyakról, hogy inkább az egész panorámát tudja szemlélni. Kicsit visszalépett, és összeszűkült szemmel figyelt.

Mintha egy táncot látott volna. Minden test egy helyben reszketett. Minél kisebb volt, annál jobban remegett. Olyan volt az egész, mint egy kolosszális és szilaj balett, amelynek a koreográfusa megőrült, és a táncosok egy soha véget nem érő, tébolyodott tarantella szorításában vergődnek.

Grant becsukta a szemét.

– Érzi? Mármint a Brown-féle mozgást?

– Igen, érzem – felelte Owens. – Nem olyan rossz, mint amilyenre számítottam. A vér viszkózus, és sokkal sűrűbb, mint a sós oldat, amiben az előbb voltunk; a magas viszkozitás pedig csillapítja a mozgást.

Grant érezte, hogy a hajó megmozdul a lába alatt, előbb egyik irányba, aztán a másikba billent, igaz, csak alig észlelhetően, nem olyan vadul, mint amikor a hipodermikus tűben voltak. A vér folyékony részének protein tartalma, a "plazmaprotein" (a kifejezés most úszott be a múltból Grant agyába) párnaként védte meg a hajót.

Nem is olyan rossz. Grantnak egész jó kedve kerekedett. Talán minden rendbe jön.

– Javaslom, hogy mindenki üljön vissza a helyére – szólalt meg Owens. – Hamarosan beérünk egy elágazásba, és át akarok menni a másik oldalra.

Mindenki leült, de továbbra is elmerülten bámultak kifelé.

– Szerintem szégyen, hogy erre csak néhány percünk marad – mondta Cora. – Dr. Duval, azok micsodák?

Nagyon apró, szorosan összeragadt szerkezetekből álló, spirál alakú cső haladt el mellettük. Ezt számos újabb alakzat követte, mindegyik kinyújtózott és összezsugorodott, ahogy elúszott előttük.

– Ó – szólalt meg Duval –, képtelen vagyok azonosítani.

– Talán egy vírus – kockáztatta meg Cora.

– Szerintem vírusnak kicsit nagy, de mindenesetre ilyet még sose láttam. Owens, fel vagyunk szerelve mintavételhez?

– Ha muszáj, ki tudunk szállni a hajóból – mondta Owens –, de azért nem állhatunk meg, hogy mintákat vegyünk.

– Ugyan már, soha többé nem lesz ilyen alkalmunk – állt fel mogorván Duval. – Hozzunk be egy darabot belőle. Miss Peterson, maga...

– Ennek a hajónak fontosabb feladata van, doktor – mondta Owens.

– Igazán nem számít, ha... – kezdte mondani Duval, de hirtelen abbahagyta, mert Grant erős markának szorítását érezte a vállán.

– Ha nem veszi zokon, doktor – szólalt meg Grant –, hagyjuk abba a vitát. El kell végeznünk egy feladatot, és nem fogunk megállni csak azért, hogy maga fölszedjen valamit, letérni sem, még csak lassítani sem fogunk, hogy a hóbortjának élhessen. Remélem, megértett, és ezt többé szóba sem hozza.

A kinti artériás világból visszatükröződő, bizonytalanul reszkető fényekben is látszott, hogy Duval nagyon elkomorodott.

– Ugyan már – mondta csöppet sem kedvesen –, úgyis eltűntek.

– Mihelyt befejezzük a munkát, dr. Duval – jegyezte meg Cora –, úgyis kiderül, hogyan lehet határozatlan időre meghosszabbítani a miniatürizálást. Akkor majd elmegyünk egy igazi felfedezőútra.

– Igen, azt hiszem, igaza van.

– Artériás fal jobbról – mondta Owens. A Próteusz hosszan és nagy ívben bekanyarodott, mire úgy tetszett, hogy a fal legalább harminc méterre eltávolodott. Az artéria belső falát borító belhámos réteg kissé barázdált borostyánszíne innen minden részletében látható volt.

– Hah – kiáltott Duval –, milyen kitűnően lehet innen látni az elmeszesedett területeket! Akár meg is lehet számolni a foltokat.

– De ha akarja, akár le is hámozhatja, nem igaz? – kérdezte Grant.

– Hát persze. Gondoljon a jövőre! Egy hajót beküldünk a beszűkült artériás rendszerbe, azzal fellazítjuk és leválasztjuk az elmeszesedett területeket, ha kell, összetörjük, kifúrjuk őket vagy kitágítjuk az ereket. Igaz, elég drága kezelés lesz.

– Az sincs kizárva, hogy a végén automatizálni is lehet a műveletet – mondta Grant. – El tudom képzelni, hogy kis háztartási robotokat küldünk be, hogy pucolják ki a beszűkült ereket. De az is lehet, hogy a felnőtté válás kezdetén bárkit be lehet majd oltani valami állandó utánpótlást biztosító vértisztító szerrel. Nézzék, milyen hosszú!

Most még közelebb kerültek a verőér falához, de itt a turbulencia következtében viharosabb lett az utazás. Ahogy előrenéztek, látták, hogy a fal szinte mérföldeken át töretlenül folytatódik.

– A keringési rendszer – szólalt meg Michaels –, ha a legkisebb hajszáleret is számításba vesszük, mint már mondtam, százezer mérföld hosszú lenne, ha egymás után kiterítenénk az ereket.

– Nem rossz – mondta Grant.

– Százezer mérföld normális emberi mértékkel mérve. Jelen körülmények között több mint – kis szünetet tartott, hogy végiggondolja, aztán azt mondta: – több mint háromszor tíz a tizenkettediken mérföld hosszú – vagyis fél fényév. Ha ezzel a tengeralattjáróval végig akarnánk utazni Benes összes véredényét, az szinte egy csillagutazással lenne egyenlő.

Vadul körbenézett. Úgy látszik, sem az utazás eddigi biztonsága, sem a környezet szépsége nem vigasztalta meg túlságosan.

Grant próbált vidám képet vágni.

– De legalább a Brown-féle mozgás nem olyan elviselhetetlen.

– Nem – felelte Michaels. Kis szünet után még hozzátette: – Az előbb, amikor a Brown-féle mozgásról vitatkoztunk, nem nagyon jeleskedtem.

– Sebaj, Duval se, amikor a mintavételt ajánlotta. Szerintem egyikünk sincs valami nagy formában.

Michaels nyelt egyet.

– Egyébként ez tökéletesen jellemző Duval önzésére: képes lett volna megállítani a hajót, hogy mintákat vehessen.

Michaels még egy kicsit csóválta a fejét, aztán az egyik falnál lévő hajlított asztalra tett térképhez fordult. A térkép és a rajta mozgó fénypont tökéletes mása volt a megfigyelőtoronyban lévő, jóval nagyobb térképnek meg a jóval kisebb változatnak Owens buborékjában.

– Mekkora a sebességünk, Owens? – kérdezte Michaels.

– A mi méreteink szerint tizenöt csomó.

– Hát persze, a mi méreteink – mondta ingerülten Michaels. Egy bemélyedésből elővette a logarlécet, és gyorsan számolni kezdett. – Két perc múlva az elágazásnál leszünk. Amikor fordulunk, tartsa a faltól a mostani távolságot. Ez biztonságosan bevisz az elágazás közepébe, onnan pedig simán bejut a kapillárisokba, anélkül hogy újabb elágazást kéne keresztezni. Világos?

– Világos!

Grant várt, és továbbra is az ablakon bámult kifelé. Egy pillanatra elkapta Cora profiljának árnyékát, ezt kezdte nézni, de az ablakból látható táj elvonta figyelmét az áll ívének tanulmányozásától.

Két perc? Mennyi lehet az? Két perc a miniatürizált időérzékük szerint? Vagy az objektív időjelző szerint? Elfordította a fejét, hogy megnézze. 56-ot mutatott, de hirtelen eltűnt a szám, és előbb halványan, aztán egyre sötétebben 55 jelent meg rajta. Váratlanul újra nagyot rándult a hajó, Grant majd kiesett az ülésből.

– Owens! – kiáltotta. – Mi történt?

– Nekiütköztünk valaminek? – kérdezte Duval. Grant megcélozta a létrát, és üggyel-bajjal sikerült is fölmásznia.

– Mi baj? – kérdezte.

– Nem tudom. – Owens arca elgyötörtnek látszott. – Képtelen vagyok irányítani a hajót.

– Owens kapitány – csattant fel Michaels hangja –, korrigálja az irányt! Közeledünk a falhoz.

– Tudom – nyögte Owens. – Valami sodrásba kerültünk.

– Próbálja meg! – mondta Grant. – Tegyen meg mindent.

Háttal a létrának, gyorsan lemászott, miközben próbált egyensúlyozni a hajó billegése ellenében.

– Hogy lehet itt ellenáramlat? – kérdezte. – Nem az artéria fősodrában haladunk?

– De igen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Michaels, de az arca viaszsárga volt –, itt nem lehet semmi, ami oldalirányba kényszeríthetne bennünket. – Kimutatott az artéria falára, amely mostanra sokkal közelebb került, és még mindig közeledtek feléje. – Valami baj lehet a műszerekkel. Ha nekiütközünk a falnak, és kárt teszünk benne, akkor egy vérrög keletkezhet körülöttünk, amely odaszögez bennünket, vagy a fehérvértestek lendülnek támadásba.

– De hát ez egy zárt rendszerben elképzelhetetlen. A hidrodinamika törvényei...

– Zárt rendszer? – Michaels szemöldöke fölszaladt. Kissé erőlködve a térképhez küzdötte magát, aztán felnyögött: – Nincs értelme, nagyításra lenne szükségem, és itt lehetetlen megcsinálni. Vigyázzon, Owens, kerülje el a falat!

– Azt próbálom! – kiáltott vissza Owens. – De van itt egy áramlat, amivel nem bírok.

– Ne közvetlenül szembe kerüljön vele! – ordította Grant. – Eressze rá a hajót, és próbáljon a fallal párhuzamosan haladni.

Most már elég közel kerültek, hogy a fal minden részletét jól lássák. Az összekötő rostok pászmái, amelyek a legfőbb támasztékként szolgáltak, olyanok voltak, mint egy vázszerkezet, szinte mint egy gótikus boltozat, és valami zsíros anyagnak látszó rétegtől sárgásan csillogtak.

Az összekötő rostok kinyújtóztak és széthajoltak; mintha az egész vázszerkezet kinyúlt volna, egy pillanatig lebegett, aztán újra összehúzódott, és ahogy becsukódott, a boltozat közti felületek összegyűrődtek. Grant kérdés nélkül is tudta, hogy a verőér falának a szív dobogását követő pulzálását látja.

A hajó himbálódzása egyre rosszabb lett A fal még közelebb került, és most már durvának, egyenetlennek tűnt. Az összekötő rostok helyenként kilazultak, pedig jóval hosszabb ideje állták ezt a dühöngő áradatot, mint a Próteusz valaha, de most ezek is kezdtek eldeformálódni. Úgy himbálóztak, mint egy gigászi híd drótkötelei, feljöttek egészen a hajó ablakáig, aztán nedvesen siklottak tovább, levetve ragyogó sárgaságukat a Próteusz ugráló fényszórói előtt.

A következő lökéstől olyan közel kerültek, hogy Cora félelmében felsikított.

– Vigyázzon, Owens! – kiáltott Michaels.

– Megsérült az artéria – dörmögte Duval.

De az áradat körülfolyta az élő támpillért, és magával ragadta a hajót, egy iszonyatos rántással hajítva egyre beljebb, amitől mindenki a hal oldali falnak zuhant.

Grant a bal karjával kivédte a fájdalmas ütközést, a másikkal pedig Corát kapta el, és próbálta egyenesen tartani. Előrenézett, hátha sikerül kivenni valamit a ragyogó fényekből.

– Örvény! – kiáltotta. – Mindenki üljön a helyére! Szíjazzák be magukat!

A kisebb részecskéktől a vörösvértestekig egy pillanatra látszólag mozdulatlanná merevedett az ablakon túli világ, mivel ugyanannak az örvénylő sodrásnak voltak a foglyai, miközben a fal alaktalan sárgasággá olvadt.

Duval és Michaels az üléshez vonszolták magukat, és belekapaszkodtak a hevederbe.

– Valami nyílás van előttünk! – ordította Owens.

– Jöjjön már! – sürgette Grant Corát. – Húzza be magát a székbe.

– Azt próbálom – lihegte Cora.

Grant kétségbeesetten, bár nem túl eredményesen próbálta megvetni a lábát a vadul imbolygó hajón, aztán lenyomta Corát az ülésre, és a lány hevedere után nyúlt.

Elkésett. A Próteusz belesodródott az örvénybe, és úgy emelkedett, úgy forgott körbe, mint egy óriási ringlispíl.

Grantnak sikerült elkapnia egy oszlopot, és kinyúlt Coráért. A lány elterült a padlón. Ujjai az ülés karfájára kulcsolódtak, és jobb híján azt szorították.

Grant tudta, hogy Cora nem bírja sokáig, ezért újra megpróbálta elkapni, de jó harminc centivel rövidebb volt a karja a kelleténél. Végre egy pillanatra elkapta, de a keze lecsúszott a karfáról.

Duval kétségbeesetten fészkelődött a helyén, de a centrifugális erő a székéhez szögezte.

– Tartson ki, Miss Peterson! Megpróbálok segíteni.

Duvalnak sikerült megfognia a saját hevederét, Michaels az arcára fagyott kétségbeeséssel szemlélte őket, Owens szóba sem jöhetett, mert őt a buborék tartotta fogva.

A centrifugális erő hatására Cora lába fölemelkedett a padlóról.

– Nem tudok...

Grant, mivel nem látott más megoldást, elengedte az oszlopot. Végigcsúszott a padlón, egy rúgással beakasztotta lábát az egyik ülés talpába, odahúzta a bal kezét, jobbjával pedig derékon kapta a lányt, akinek épp mostanra ernyedtek el az ujjai.

A Próteusz most még gyorsabban kezdett forogni, és mintha lefelé fordult volna az orra. Grant képtelen volt tovább tartani magát, és a lába kicsúszott az ülés alól. Most a karjára hárult a fájdalmas feladat, hogy megtartsa a testét, pedig egy korábbi ütközés miatt már az is lehorzsolódott, és most úgy érezte, hogy rögtön el is törik. Cora elkapta Grant vállát, és egy kétségbeesett mozdulattal megragadta a férfi egyenruhájának szövetét.

– Van valakinek akár csak halvány fogalma is arról, hogy mi történik? – nyögte ki nagy nehezen Grant.

– Egy fisztulába kerültünk – mondta Duval, aki még mindig hasztalan küszködött a hevederével –, egy arterio-vénás sipolyba.

Grant erőlködve fölemelte a fejét, és még egyszer kinézett az ablakon. A sérült artériafal valahol elöl véget ért. A sárgás ragyogásnak is vége lett, és egy megfeketedett, csipkés szélű nyílás tűnt elő. A hasadék betöltötte az egész ablakot; vörös vértestek és egyéb részecskék tűntek el benne. Még az időnként felbukkanó, ijesztő fehérvérsejtfoltok is gyorsan átrohantak a nyíláson.

– Csak néhány másodperc, Cora – zihálta Grant. – Csak néhány másodpercig tartson ki! – Ezt inkább magának mondta, lenyúzott, fájdalmasan lüktető karjának.

Egy utolsó rázkódással, amely Grant számára már szinte túl volt a fájdalom elviselhető határán, a hajó túljutott a nyíláson, és mostantól egyre lassult, ahogy nyugodtabb vizekre ért.

Grant elengedte az ülést, és nehezen zihálva elnyúlt a padlón. Lassan Cora is maga alá húzta a lábát, és fölállt.

Duval végre kiszabadult.

– Mr. Grant, hogy van? – kérdezte, és letérdelt Grant mellé.

Cora is letérdelt, gyengéden megérintette Grant karját, és masszírozni kezdte. Grant arca eltorzult a fájdalomtól.

– Ne nyúljon hozzá! – szisszent fel.

– Eltört? – kérdezte Duval.

– Nem tudom. – Lassan, óvatosan megpróbálta behajlítani, aztán a jobb tenyerébe fogta a bal bicepszét, és szorosan megmarkolta. – Lehet, hogy nem. De ha nem tört is el, hetekbe kerül, míg ezt a mutatványt még egyszer meg tudom csinálni.

Michaels is fölemelkedett. Az arca szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a megkönnyebbüléstől,

– Sikerült. Sikerült! Egyben maradtunk. Hogy bírta a hajó, Owens?

– Azt hiszem, nagyon jól – felelte Owens. – Egyetlen piros lámpa se gyulladt föl a műszerfalon. A Próteusz sokkal nagyobb erőpróbának volt kitéve, mint amire tervezték, de kibírta. – A hangjából érződött, hogy iszonyú büszke magára is meg a hajóra is.

Cora még mindig összetörve búslakodott Grant miatt.

– Maga vérzik – mondta megrémülve.

– Igazán? Hol?

– Az oldala. Az egyenruháján átütött a vér.

– Ja, ez? Volt egy kis afférom a Másik Oldalon. Elcsúszott a kötés. Tényleg semmiség. Csak vér.

Cora idegesnek látszott, aztán lehúzta Grant ruháján a zippzárt.

– Üljön fel – mondta. – Kérem, próbáljon felülni. – A karját becsúsztatta a férfi hóna alá, fölültette, majd gyakorlott gyöngédséggel áthúzta a vállán az egyenruhát.

– Ha megengedi, ellátom a sérülését – mondta. – És köszönöm. Borzasztó egyenlőtlen viszontszolgálat, de köszönöm.

– Izé, egyszer majd maga is biztosan ugyanezt megteszi értem. De most segítsen leülni a helyemre.

Végre sikerült talpra állnia, Cora segített az egyik oldalon, Michaels a másikon. Duval egy pillantást vetett rájuk, aztán az ablakhoz ment.

– Végül is mi történt? – kérdezte Grant.

– Egy arterio-vénás... Nos, mondjuk inkább így: egy artéria és egy kis véna rendellenes összekapcsolódása. Ez néha előfordul, rendszerint testi sérülés eredményeként. Azt hiszem, akkor történhetett Benessel, amikor a baleset érte az autóban. Ez általában baj, mert csökken a szív hatékonysága, de ezúttal nem súlyos. Mikroszkopikus belső zúzódásról lehetett szó, amiből egy kis forgó keletkezett.

– Kis forgó! Ez?

– Miniatürizált állapotunkban természetesen gigászi örvénynek érezzük.

– De a keringési térképen nem látszott, Michaels? – kérdezte Grant.

– Lehet, hogy látszott. Nyilván a hajón lévő térképen is megtaláltam volna, ha sikerül felnagyítanom. Az a baj, hogy az első analízisre mindössze három órám volt, és akkor nem vettem észre. Erre nincs mentség.

– Ugyan már, ez csak annyiból rossz, hogy egy kis időveszteséggel járt – mondta Grant. – Tervezzen meg egy másik útvonalat, és szóljon Owensnek, ha indulhatunk. Mennyi időnk van, Owens? – Ahogy kérdezte, automatikusan ő is az időjelzőre nézett. Ötvenkettőt látott rajta, és Owens is azt mondta:

– Ötvenkettő.

– Rengeteg időnk van – állapította meg Grant.

Michaels felvont szemöldökkel nézett Grantra.

– Nincs idő, Grant – mondta. – Nem érti, hogy mi történt? Vége. Kudarcot vallottunk. Nem érti, hogy nem tudunk a vérrögnek a közelébe se kerülni? Jeleznünk kell, hogy vegyenek ki a testből.

– De hát az több napba telik, míg a hajót újra le tudják kicsinyíteni – mondta rémülten Cora. – Benes addig meghal.

– Nincs mit tenni. Most a nyaki verőér felé haladunk. Nem tudunk visszajutni a sipolyon, mivel akkor se tudtunk a sodrás ellen úszni, amikor a szív diasztolés állapotban volt, vagyis két dobbanás között. A másik útvonal, amelyen a vénás sodrással haladhatunk, a szíven keresztül vezet, az pedig kész öngyilkosság.

– Biztos ebben? – kérdezte Grant.

– Michaelsnek sajnos igaza van, Grant – szólalt meg tompa, rekedtes hangon Owens. – A küldetésünk kudarcot vallott.

10 - Szív

Az ellenőrzőtoronyban kisebbfajta pokol szabadult el. A hajót jelző világító fénypont alig változtatott a helyzetén az egész falat betöltő térképen, de a koordináta-rendszer szerint kritikus módosulás történt.

A monitor jelére Carter és Reid egyszerre fordultak a hang irányába.

– Uram. – A képernyőn megjelenő arc izgatott volt. – A Próteusz letért az útjáról. Jelenleg a B szint, 23-as kvadránson vannak.

Reid a térképesszobára néző ablakhoz rohant. Ebből a távolságból persze nem volt mit látni, csak térképek fölé hajló, láthatóan feszülten koncentráló fejeket.

Carter elvörösödött.

– Hagyja már ezeket a kvadráns marhaságokat! Hol vannak?

– A nyaki verőérben, uram, és a véna cava superior felé tartanak.

– Vénában? – Egy pillanatra Carter saját vénái is ijesztően kidagadtak. – Mi az ördögöt csinálnak egy vénában? Reid! – mennydörgött Carter.

Reid odasietett hozzá.

– Igen, hallottam.

– Hogy jutottak egy vénába?

– Utasítottam a térképészeket, hogy derítsenek föl egy arterio-vénás fisztulát. Ezek nagyon ritkán fordulnak elő, és nehéz megtalálni őket.

– És mi...

– Közvetlen összeköttetés jön létre egy kis artéria és egy kis véna között. A vér átszivárog az artériából a vénába, és...

– Nem tudták, hogy ott van?

– Ezek szerint nem. És, Carter...

– Igen?

– Az ő méreteik szerint ugyancsak heves affér lehetett. Nincs kizárva, hogy már nem is élnek.

Carter a tévéképernyők felé fordult. Megnyomott egy gombot.

– Van új üzenet a Próteuszról?

– Nincs, uram – jött a gyors válasz.

– Nos, akkor lépjen érintkezésbe vele! Szedjen ki belőlük valamit! És azonnal közölje velem.

Idegtépő várakozás következett, mialatt Carter mellkasa három vagy négy rendes belégzés idejéig mozdulatlan maradt. Végre megszólalt egy hang.

– Próteusz jelentkezik, uram.

– Hála Istennek – morogta Carter. – Továbbítsa az üzenetet.

– Áthaladtak egy arterio-vénás fisztulán. Nem tudnak sem visszatérni, sem továbbmenni. Kérik, hogy hozzuk ki őket, uram.

Carter mindkét öklével az asztalra csapott.

– Nem! Az életemre, nem!

– De ezredes – szólalt meg Reid –, igazuk van.

Carter fölnézett az időjelzőre. 51-et mutatott.

– Ötvenegy percük van – mondta remegő ajakkal –, és ötvenegy percig bent is maradnak. Amikor ez a szerkezet nullára vált, kiszedjük őket. Egy perccel sem előbb, hacsak nem végeznek a feladatukkal.

– De az ördögbe, ez reménytelen! Isten tudja, mennyire rongálódott meg a hajójuk. Megölünk öt embert.

– Lehet. Ennyit kockáztatnak ők is, mi is. Viszont szigorúan fel lesz jegyezve, hogy mindaddig nem adtuk fel, míg a legkisebb matematikai esély is megvolt arra, hogy győzhetünk.

Reid szeme elkeskenyedett, a bajusza szinte

– Tábornok, maga a saját érdemeire gondol. De ha ők meghalnak, én tanúsítani fogom, hogy ön jóval az ésszerű remény határain túl is bent hagyta őket.

– Ezt a kockázatot is vállalom – mondta Carter.

– De most inkább azt mondja el, mint az orvosi szakasz vezetője, hogy miért nem tudnak mozogni?

– Sodrás ellen nem tudnak visszajutni a fisztulán. Ez fizikailag lehetetlen, függetlenül attól, hogy ön hány parancsot ad ki. A vérnyomás gradációja egyelőre nem a hadseregnek engedelmeskedik.

– Miért nem találnak egy másik útvonalat?

– Jelenlegi pozíciójukból a vérröghöz kivétel nélkül minden út a szíven keresztül vezet. A szíven belüli turbulencia egy pillanat alatt péppé zúzza őket, és ezt nem kockáztathatjuk.

– Mi...

– Mi nem, Carter! Nem az emberek élete miatt, bár ez is elég ok. De ha a hajó összetörik, akkor soha többet nem tudjuk kiszedni, és mihelyt deminiatürizálódnak a darabjai, ezek ölik meg Benest. Ha most kiszedjük őket, Benest megpróbálhatjuk kívülről megoperálni.

– Reménytelen!

– Nem annyira, mint a pillanatnyi helyzet. Carter egy villanásnyi ideig habozott. Aztán csöndesen azt mondta:

– Mondja, Reid ezredes, anélkül, hogy megölnénk Benest, mennyi időre állíthatjuk meg a szívét?

– Nem sokáig – bámult rá Reid.

– Ezt tudom. Pontos számot kérek.

– Nos, Benes jelenlegi kómás állapotában, hipotermikus hűtéssel, de számításba véve az agy bizonytalan kondícióját, azt mondanám, hogy nem több mint hatvan másodpercig. De ez a legvégső határ.

– De ugye a Próteusznak nem is kell hatvan másodperc, hogy átvágja magát a szíven? – kérdezte Carter.

– Nem tudom...

– Akkor meg kell próbálniuk. Ha kizártuk a lehetetlent, akkor bármi is marad, bármilyen kockázatos, bármilyen halvány is a remény, meg kell próbálnunk. Milyen problémák adódhatnak abból, ha megállítjuk a szívet?

– Abból semmi. Ha szabad Hamletre hivatkozni, megállítani egy puszta tőrrel is lehet. A trükk ott kezdődik, amikor meg kell indítani.

– De ez, kedves ezredes, már az ön gondja és felelőssége. – Carter ránézett az időmérőre, amely 50-et mutatott. – Fölöslegesen pazaroljuk az időt. Gyerünk, lássunk hozzá. Indítsa el a szívspecialistáit, én pedig elrendezem a Próteusz legénységét!

* * *

A Próteuszon minden lámpa fel volt kapcsolva. Michaels, Duval és Cora ziláltán Grant körül csoportosultak.

– Nézzenek oda – mondta Grant. – Mihelyt odaérünk Benes szívéhez, elektrosokkal megállítják, és ha kijutottunk, újraindítják.

– Újraindítják! – csattant fel Michaels. – Megőrültek ezek? Benes a mostani állapotában nem fogja kibírni.

– Gyanítom – mondta Grant –, hogy úgy vélik, ez az egyetlen esély arra, hogy a feladatot teljesíthessük.

– Ha ez az egyetlen esély, akkor eleve kudarcot vallottunk.

– Nekem van bizonyos tapasztalatom a nyitott szívműtétekben, Michaels – mondta Duval. – Lehet, hogy igazuk van a kintieknek. A szív sokkal szívósabb, mint gondolnánk. Mondja, Owens, mennyi időbe telik, míg áthaladunk rajta?

Owens lenézett a buborékból.

– Épp ezen gondolkoztam, Duval. Ha semmi sem áll az utunkba, ötvenöt-ötvenhét másodperc alatt megtehetjük.

– Akkor marad három szabad másodpercünk – vont vállat Duval.

– Szerintem lássunk hozzá – mondta Grant.

– Úgyis a szív felé haladunk ezzel a sodrással – közölte Owens. – Kicsit gyorsítom a tempót. Ki is akartam próbálni. Az előbb valami furcsa, doboló hangot hallottam.

Fojtott morgás hallatszott a motor felől, és a haladás érzete végre túlszárnyalta a Brown-féle mozgás tompa, ki-kihagyó remegését.

– Lekapcsolom a világítást – közölte Owens –, és jobban teszik, ha pihennek egyet, míg én a masinát babusgatom.

Mihelyt sötét lett, mindenki – ezúttal még Michaels is – az ablakhoz tódult.

A körülöttük lévő világ teljesen megváltozott. Még mindig vér volt. Még mindig tele volt apróbb-nagyobb darabkákkal, töredékekkel, molekulacsoportokkal, lemezkékkel és vörösvértestekkel, de a különbség – a különbség...

Most a vena cava superiorban jártak, a fejből és a nyakból jövő fővénában, az ide érkező vérből már elhasználódott az oxigén. A vörösvértestecskékből kiürült: most csak hemoglobint tartalmaztak, és nem oxi-hemoglobint, a hemoglobin és az oxigén ragyogó vörös együttesét.

A hemoglobin önmagában kékes-bíbor fényű volt, és a hajóról érkező miniatürizált fényhullámok szabálytalan visszatükröződésében mindegyik testecske bíborral átszőtt zöldeskék fénnyel lobbant föl. Minden más ezeknek az oxigénhiányos testecskéknek a színárnyalatát vette át.

A lemezkék árnyékba burkolózva csusszantak el, és a hajó kétszer is – igaz, a lehető legkellemesebb távolságban – elhaladt egy-egy fehérvérsejt masszív tömege előtt, amelyek úgy festettek, mint valami zöldes árnyalatú krém.

Grant megint egyszer Cora profilját kezdte tanulmányozni, a lány, mintha imádkozna, kissé feltartotta az arcát, amely a kékes árnyaktól végtelenül rejtélyesnek látszott. Cora egy sarkvidéki ország jégkirálynője, akit kékeszöld hajnalpír világít meg, gondolta ábrándosan Grant, és hirtelen rájött, hogy nagyon kiürült, és nagyon vágyódik erre a lányra.

– Fenséges! – dörmögte Duval, de nem Corára nézett.

– Készen van, Owens? – kérdezte Michaels. – Én majd irányítom a szíven keresztül.

A térképeihez ment, és a fejére tett egy lámpát, egy csapásra elhomályosítva a sűrű kékséget, amely rejtélyekkel töltötte meg a Próteuszt.

– Owens! – kiáltotta. – Szívtérkép A–2. Jobb pitvar. Megvan?

– Igen, meg.

– Már ott vagyunk a szívnél? – kérdezte Grant.

– Hallgasson a fülére – mondta ingerülten Michaels. – Ne is nézzen semmit. Csak hallgasson!

A Próteusz legénysége lélegzet-visszafojtva figyelt.

Hallották: olyan volt, mint egy ágyú távoli buffogása. Nem volt több, mint a hajópadló ritmikus remegése; lassú és kimért, de egyre erősebben hallatszott. Tompa dobbanás, amelyet egy még tompább követett; szünet, aztán újra, de most még hangosabban.

– A szív! – mondta Cora. – Igen, ő az.

– Úgy van – közölte Michaels –, jócskán lelassult.

– És nem halljuk pontosan – mondta kissé elégedetlenkedve Duval. – A hanghullámok önmagukban is túl nagyok ahhoz, hogy befolyásolják a fülünket. Ráadásul másodlagos vibrációt keltenek a hajóban, de az már nem ugyanaz. Ha sikerülne megfelelően fölfedezni a testet...

– Majd legközelebb, doktor – mondta Michaels.

– Úgy hallatszik, mint egy ágyúlövés – jegyezte meg Grant.

– Igen, de egész szép zárótűz jönne össze belőle; kétmilliárd szívverés hetven év alatt – mondta Michaels. – Sőt több.

– És minden dobbanás – tette hozzá Duval – egy-egy vékony palló, amely átvezet bennünket az Örökkévalóságba, mindegyik közelebb visz, hogy békét köthessünk a...

– Benes szívverése – mondta Michaels – éppenhogy egyenesen az Örökkévalóságba küld bennünket, és semmire sem hagy időt. Kérem, hogy maradjanak csöndben. Készen van, Owens?

– Igen. Legalábbis itt vagyok a műszerfalnál, és előttem van a térkép. De hogy találom ki belőle hogy merre kell mennem?

– Még ha akarnánk, sem tudnánk eltévedni. Most a vena cava superiorban vagyunk, ott, ahol az inferiorral találkozik. Megtalálta?

– Igen.

– Rendben van. Másodperceken belül belépünk a jobb pitvarba, a szív első kamrájába – és azok ott kint jobban tennék, ha leállítanák a szívet. Grant, adja meg a pozíciónkat.

Grant pillanatnyilag teljesen elveszett az előtte feltáruló látvány szemlélésében. A vena cava a test legnagyobb vénája, amely a célegyenesben, a tüdőt kivéve, a test összes vérét maga szállította. S ahogy beért a pitvarba, egy hatalmas, visszhangos kamra lett belőle, amelynek a falai eltűntek a szem elől, úgyhogy a Próteusz olyan volt, mintha egy sötét, mérhetetlenül nagy óceánba került volna. A szív egy lassú, ijesztő dobbanás volt, és a hajó mintha minden dobbanásra megemelkedett és megremegett volna.

Michaels második kiáltására Grant fölkapta a fejét, és a távíróhoz fordult.

– Előttünk a háromcsúcsú szívbillentyű – kiáltott fel Michaels.

A többiek előrenéztek. Egy hosszú-hosszú folyosó végén, nagy messzeségben megpillantották. Három csillogó vörös lemez vált szét és nyílt ki hömpölyögve, ahogy a hajó elhaladt mellettük. Egy rés tátongott, és nőtt egyre nagyobbra, miközben a billentyű belső csúcsai szétrebbentek. A billentyűn túl pedig ott volt a jobb kamra, a két fő kamra közül az egyik.

A véráram úgy zúdult az üregbe, mintha valami erős szívó hatás húzná. A Próteusz vele együtt mozgott, úgyhogy a rés iszonyatos tempóban közeledett és szélesedett. Eközben a sodrás egyenletes maradt, és a hajó szinte meg sem billent, ahogy a véráram hátán száguldani kezdett.

Aztán a ventrikuláknak, a szív fő izomkamráinak viharos dobbanása hallatszott, ahogy hirtelen összehúzódtak. A háromcsúcsú billentyű hártyái felfúvódtak a hajó felé, lassan kezdtek becsukódni, aztán egy nyálas cuppanással összecsattantak, s ezzel lezárták az elöl lévő falat egy hosszú, függőleges barázdával, amely fölül kettényílt.

A mostanra bezáródott billentyű túloldalán a jobb kamra következett. Ahogy a kamra összehúzódott, a vér nem tudott visszaáramolni a pitvaron keresztül s ehelyett kénytelen volt bezúdulni a tüdőartériába.

Grant a visszhangos dobbanás fölött felkiáltott:

– Még egy dobbanás, és azt mondják, az lesz az utolsó.

– Jobb is – mondta Michaels –, különben nekünk is harangoztak. Mihelyt a billentyű kinyílik, Owens, teljes gőzzel előre!

Kemény elszántság sugárzott az arcáról, és Grant azt is megállapította, hogy nyoma sem volt rajta a félelemnek.

* * *

A radioaktív érzékelőket, amelyek idáig Benes feje és nyaka körül tornyosultak, most a mellkasa fölé tették, arra a területre, ahonnan visszahajtották a hőtakarót.

A falon lévő keringési rendszer térképeit meghosszabbították a szív régiója felé, de annak is csak egy részét, a jobb pitvart mutatták. A Próteusz helyzetét jelző villogó fény lassan mozgott lefelé a vena cavában, aztán beért az izmos pitvarba, amely, amikor beléptek, kinyújtózott, majd összehúzódott.

A hajót egyetlen lökés áttaszította a pitvar szinte teljes hosszán a háromcsúcsú billentyű felé, amely becsukódott, amikor a Próteusz a széléhez ért. Egy oszcilloszkóp képernyőjén a szív dobbanása átalakult remegő elektronikus sugárzássá, s az asszisztensek ezt figyelték megállás nélkül.

Az elektrosokk-készülék is a helyére került, s az elektródák Benes mellkasa fölött lebegtek.

Megkezdődött az utolsó szívdobbanás. Az oszcilloszkópon az elektronsugár elindult fölfelé. A bal oldali kamra nyugalmi állapotban várta, hogy beáramoljon a vér, de ehhez a háromcsúcsú billentyűnek ki kellett nyílnia.

– Most – kiáltott a szívindikátornál lévő technikus.

A két elektróda leereszkedett a mellkasra, a szívkonzol egyik mérőműszerén a mutató rögtön a vörös sávra ugrott, és egy sziréna sürgetően vijjogni kezdett. A technikus lekapcsolta a jelzőhangot. Az oszcilloszkóp fénypontja vízszintesen haladt tovább.

Az üzenet a maga végső egyszerűségében elindult a kontrolltorony felé:

– Szívműködés leállt.

Carter komoran elindította a kezében lévő stoppert, és a másodpercek kibírhatatlan sebességgel kezdtek fogyni.

* * *

Öt szempár meredt előre, a háromcsúcsú billentyű felé. Owens a gyorsítókarra tette a kezét. A kamra nyugalmi állapotban volt, és a tüdőartéria végén a félhold alakú billentyű valahol bent bizonyára épp becsukódott. Az artériából nem térhet vissza vér a kamrába; erről a billentyű gondoskodott. A becsukódás hangja elviselhetetlen vibrálással töltötte meg a levegőt.

De miközben a kamra továbbra sem mozdult, a másik irányból, a jobb pitvarból vérnek kellett beömölnie. Az itteni háromcsúcsú billentyű, mintha a hártyáit rebegtetné, elkezdett kinyílni.

Az erősen redőzött nyílás egyre szélesedett, hogy utat, egyre szélesebb folyosót nyisson egy hatalmas üreg felé.

– Most – kiáltott Michaels. – Most! Most!

A hangja elveszett a szív dobbanásában és a felzúgó motorok zajában. A Próteusz kilőtt előre, a kamrába vezető nyílás irányába. Még néhány másodperc, és a kamra összehúzódik; az ezt követő heves örvénylésben a hajó összetörik, mint egy gyufaskatulya, és mind az öten meghalnak – háromnegyed órával később pedig meghal Benes is.

Grant visszatartotta a lélegzetét. A diasztolés dobbanás belemorajlott a csöndbe, aztán – aztán nem történt semmi!

Halálos csönd borult rájuk.

– Hadd nézzem! – kiáltott Duval.

Fölrohant a létrán, és a feje kibukkant a buborékban, a hajó egyetlen olyan pontján, ahonnan tisztán, akadálytalanul lehetett hátranézni.

– A szív megállt – ordította lefelé. – Jöjjenek, nézzék meg.

Előbb Cora lépett Duval helyére, aztán Grant.

A háromcsúcsú billentyű félig nyitva, ernyedten fityegett. Belső felületén látszottak azok az óriási összekötő rostok, amelyek a billentyűt a kamra belső falához kötötték; vagyis amelyek visszahúzták a billentyű hártyáit, amikor a kamra nyugalmi helyzetbe került, s amelyek szilárdan tartották a helyén, amikor a szisztolé összeszorította őket, egyben megakadályozva, hogy ezek a hártyák átforduljanak, és fordítva nyíljanak ki.

– Az architektúra csodálatos – jelentette ki Duval. – Nagyszerű lenne, ha ebből a szögből is láthatnánk, amikor a kamra becsukódik; nézni ezeket az élő dúcokat, amelyek gyengéden, mégis erővel végzik a dolgukat, s amelyeket az ember, minden tudománya ellenére, képtelen lemásolni.

– Ha ezt meglátná, doktor, akkor keresztet is vethetne magára – mondta Michaels. – Teljes gőzzel előre, Owens, és irány balra, a félhold alakú billentyű felé. Harminc másodpercünk van, hogy kikerüljünk ebből a halálos csapdából.

Lehet, hogy halálos csapda (aminthogy valóban az is volt), de a szépsége mindenkit lenyűgözött. A falakat erős rostok tartották, amelyek gyökerekre szakadva a távolabbi falakhoz kapcsolódtak. Olyan volt, mintha a messzeségben bütykös, levelüket vesztett fákból álló óriási erdőt láttak volna, amely kígyózva, hasadozva terült szét egy összetett mintázattá, miközben az emberi test legélőbb izomrendszerét erősítette és tartotta a helyén.

Az izomrendszer, a szív egy kettős szivattyú, amelynek töretlen ritmusban, fáradhatatlan erővel, bármilyen körülmények között jóval a születés előtt a halált megelőző utolsó pillanatig működnie kell. Ez az állatvilág legnagyobb szíve. A legtöbb emlős szíve a lehető legmesszebbre kitolt halál bekövetkeztéig is legfeljebb egymilliárdszor dobban, az ember viszont egymilliárd dobbanás után is legfeljebb középkorúnak tekinthető, aki életerejének és hatalmának teljében van. A nők és a férfiak szívének java jóval hárommilliárdon felül ver.

Owens hangja törte meg a csendet.

– Már csak tizenkilenc másodpercünk van, dr. Michaels. A billentyűnek még a nyomát se látom.

– Haladjon tovább, a fene egye meg. Arrafelé tartunk. És feltehetőleg nyitva van.

– Ott van – kiáltotta feszülten Grant. – Vagy nem az? Az a sötét folt?

Michaels fölnézett a térképről, hogy felületes pillantást vessen a jelzett irányba.

– Igen, az lesz az. És félig nyitva is van, ami nekünk elég. Épp elkezdődött az összehúzódás, amikor a szív leállt. És most mindenki erősen szíjazza be magát. Átrohanunk azon a nyíláson, de a szívműködés közvetlenül utánunk megindul, és ha a dobbanás utolér...

– Ha megindul – jegyezte meg halkan Owens.

– Ha megindul – folytatta Michaels –, iszonyatos mennyiségű vér zúdul a nyakunkba. Minél messzebb jutunk ettől a sodrástól, annál jobb.

Owens mindenre elszánt kétségbeeséssel annak a keskeny nyílásnak vezette a hajót, amely a növekvő hasadék (vagy más szóval "félhold") közepét jelölte, mert ez volt az egyetlen menekülési pont a csukott billentyű hártyái között.

* * *

A műtő személyzete feszült csendben dolgozott. A Benes fölé hajló sebészcsapat éppoly mozdulatlan volt, mint maga Benes. A lehűlt testtől és a megállt szívtől halálközeli hangulat lebegett a teremben. Egyedül a fáradhatatlanul rebbenő érzékelők őrizték az élet jelét.

A kontrolltoronyban Reid szólalt meg:

– Mostanra nyilván biztonságba kerültek. Átjutottak a háromcsúcsú billentyűn, és követik a félhold alakú billentyűhöz vezető kanyargós utat. Kézi vezérléssel, bekapcsolt motorral haladnak.

– Igen – mondta Carter, és feszült gyötrelemmel a stoppert figyelte. – Már csak huszonnégy másodpercük van.

– Már majdnem odaértek.

– Tizenöt másodperc – közölte hajthatatlanul Carter.

Az elektrosokk-készüléknél álló technikusok óvatosan közelebb húzódtak.

Egyenesen a félhold alakú billentyű közepét célozták meg.

– Hat másodperc. Öt. Négy...

– Átjutottak. – És míg ezt kimondta, egy figyelmeztető sziréna – fenyegetően, mint a halál – vijjogni kezdett.

– Kezdjék meg az újraélesztést – hallatszott az egyik hangszóróból, mire valaki megnyomott egy vörös gombot. A pacemaker működésbe lépett, mire pulzálva kilengő fény formájában ritmikus feszültségingadozás jelent meg az egyik képernyőn.

A szívdobbanást jelző oszcilloszkóp azonban mozdulatlan maradt. Növelték a pacemaker impulzusát, s a szemek feszülten szegeződtek a képernyőre.

– Meg kéne indulnia – mondta Carter, akinek az egész teste megfeszült és előrelendült a szívvel rokonszenvező izmok mozgásától.

* * *

A Próteusz átúszott a nyíláson, amely olyan volt, mint egy félig nyitott, gigantikus, tétova mosolyra húzódó ajak. A hajó súrolta a fölül és alul lévő kemény hártyákat, egy pillanatra elakadt, míg a motorok maximális sebességgel felbőgtek, hogy kiszabadítsák a hajót ebből a ragadós ölelésből – és a hajó a következő pillanatban kitört a szívből.

– Kint vagyunk a kamrából – mondta Michaels a homlokát dörzsölve, aztán a tenyerére pillantott, amely úszott az izzadságban –, és bejutottunk a tüdőartériába. Továbbra is teljes sebességgel haladjon, Owens! A szívműködés három másodpercen belül megindulhat.

Owens hátranézett. Ezt csak ő tehette meg, a többiek ugyanis be voltak szíjazva, s így csak előre tudtak nézni.

A félhold alakú billentyű egyre távolodott, és még csukva volt. Ahogy nőtt a távolság, a billentyű egyre kisebb lett, de még mindig nem nyílt ki.

– Nem indult meg a szívműködés – közölte Owens. – Nem... Várjunk csak, várjunk. Ott van. – A billentyű két hártyája nyugalmi állapotba került; a rostos támpillérek hátradőltek, a feszülő gyökerek összegyűrődtek és elernyedtek.

Kitárult a nyílás, hatalmas véráradat zúdult ki rajta, ám mindezt felülmúlta az összehúzódás hatalmas "bu-u-um"-ja.

A vér árhulláma felkapta a Próteuszt, és nyaktörő sebességgel taszította előre.

11 - Kapillárisok

Az első szívdobbanás megtörte a varázst a kontrolltoronyban. Carter mindkét kezét fölemelte a levegőbe, és megrázta, hogy némán fohászkodjon.

– Megcsináltuk, a mindenit. Áthoztuk őket!

Reid bólintott.

– Ez egyszer maga győzött, tábornok. Nem lett volna, bátorságom, hogy azt parancsoljam, menjenek át a szíven.

Carter szeme fehérje véreres volt.

– Nekem meg ahhoz nem lett volna bátorságom, hogy ne ezt parancsoljam. És most, ha kibírják a véráram sodrását... – A hangja már a hangszóróból hallatszott: – Lépjen kapcsolatba a Próteusszal, mihelyt csökken a sebességük.

– Visszatértek az artériás rendszerbe – szólalt meg Reid –, de azt ugye tudja, hogy nem az agy felé tartanak? Eredetileg a nagyvérkörbe injektáltuk őket, az egyik fő artériába, amely a bal kamrából az agyba vezet. A tüdő artériája a jobb oldali kamrából indul – és a tüdőbe viszi a vért.

– Ez újabb késést jelent. Tudom – felelte Carter. De még mindig van időnk. – Az időjelzőre mutatott, amely 48-nál állt.

– Rendben van, de mostantól szerintem jobb, ha minden erőnket a légzőszervi központra koncentráljuk. Carter megnyomta a megfelelő gombokat, mire a monitor képernyőjén a légzőszervi őrhely belseje tűnt fel.

– Mennyi a légzésszám? – kérdezte Reid.

– Visszatért a percenkénti hat, ezredes. Amúgy egy pillanatig se hittem, hogy sikerül a művelet.

– Mi sem. De tartsák ezt a számot. Mostantól a hajó gondja is magukra hárul. Pillanatokon belül beér a maguk szektorába.

– Üzenet a Próteuszról – hangzott fel egy másik hang. – MINDEN JÓ. – Hogyan? Van itt még valami, uram, akarja, hogy beolvassam?

– Persze – dohogott Carter.

– Igenis, uram. Azt mondja: BÁRCSAK MAGA LENNE ITT, ÉN MEG OTT.

– Mondja meg Grantnak – felelte Carter –, hogy százszor szívesebben venném, ha ő... Mindegy, ne mondjon semmit. Felejtse el.

* * *

A dobbanás vége kezelhető sebességre csökkentette a sodrást, és a Próteusz újra simán siklott, elég simán ahhoz, hogy megint érezni lehessen a lágy, akadozó Brown-féle mozgást.

Grant örömmel üdvözölte a felfedezést, mert ezt csak a csöndesebb pillanatokban lehetett érezni, és ő igazából ezeket a csöndesebb pillanatokat szerette.

Megint egyszer kibújtak a hevederekből, és Grant az ablaknál lényegében ugyanolyannak találta a látványt, mint a nyaki verőérben. Ugyanazok a kék-zöld-ibolya színű testecskék uralták a képet. A távoli falak barázdáltabbak voltak, talán mert a mozgás irányába estek.

Elhaladtak egy nyílás mellett.

– Nem itt – mondta Michaels a konzolnál, ahol keményen foglalatoskodott a térképeivel. – Tudja követni odafent a jelzéseimet, Owens?

– Igen, doki.

– Rendben van. Számolja a fordulókat, ahogy jelzek, aztán itt jobbra. Világos?

Grant figyelte az elágazásokat, amelyek egyre kisebb szünetekkel követték egymást, hol jobbra, hol balra, fönt és lent nyíltak, miközben az a csatorna, amelyen a hajó haladt, egyre keskenyebb lett, a falak egyre tisztábban látszottak, és egyre közelebb kerültek.

– Utálnék eltévedni egy ilyen forgalmi csomópontban – közölte gondterhelten Grant.

– Nem tud elveszni – jegyezte meg Duval. – A testnek ezen a részén minden út a tüdőhöz vezet.

Michaels hangja mind monotonabb lett.

– Fölfelé, most jobbra, Owens. Egyenesen előre, aztán a negyediknél balra.

– Michaels – mondta Grant –, remélem, több arterio-vénás fisztula nem lesz.

Michaels türelmetlenül vállat vont; túl elfoglalt volt ahhoz, hogy fecsegni kezdjen.

– Nem valószínű – magyarázta Duval. – Nincs túl nagy esélye, hogy véletlenül kétszer ütközzön bele az ember. Egyébként közeledünk a kapillárisokhoz.

A véráram sebessége iszonyatosan lecsökkent, és vele együtt csökkent a Próteusz irama is.

– Szűkül az ér, dr. Michaels – mondta Owens.

– Így van rendjén. A kapillárisok a lehető legfinomabb véredények; egészen mikroszkopikus méretűek. Haladjon tovább, Owens.

A hajó fényszórójától látszott, hogy a fal, ahogy befelé szűkült, fokozatosan elveszítette barázdáit, gyűrődéseit, és sima lett. A sárgasága előbb krémszínűvé halványult, aztán színtelen lett.

Eltéveszthetetlen mozaikmintázatot vettek fel: kanyargó sokszögek voltak, és mindegyiknek a közepe táján volt egy kissé megvastagodott terület.

– Milyen szép – sóhajtott fel Cora. – Látni az egyes sejteket a kapilláris falában. Nézze, Grant! – Aztán, mintha most jutott volna eszébe: – Hogy van az oldala?

– Köszönöm, megvan. Sőt, jól van. Nagyon hatásos kötözőszert tett rá, Cora. Remélem, továbbra is vagyunk olyan jó viszonyban, hogy nem veszi bizalmaskodásnak, ha Corának szólítom.

– Azt hiszem, nagyon hálátlan dolog lenne, ha tiltakoznék ellene.

– És fölösleges is.

– Hogy van a karja?

Grant óvatosan megérintette.

– Fáj, mint a fene.

– Sajnálom.

– Ne sajnálja. Csak – amikor eljön az ideje – legyen nagyon, nagyon hálás.

Corának picit elkeskenyedett a szája, és Grant sietve hozzátette:

– Látja, milyen alpári módon fejezem ki, ha jó a kedvem? És maga hogy van?

– Tűrhetően. Az oldalam egy kicsit elgémberedett, de nem veszélyes. Egyébként nem sértődtem meg. Figyeljen, Grant.

– Ha maga megszólal, Cora, mindig csupa figyelem vagyok.

– A kötszer nem a legfrissebb orvosi találmány, és azt is tudja, hogy nem univerzális gyógyszer. Csinált valamit a sebével, hogy elhárítsa a fertőzés veszélyét?

– Egy kis jódot tettem rá.

– Nos, lesz szíves orvosnak is megmutatni, mihelyt innen kijutunk?

– Duvalnak?

– Tudja, mire gondolok.

– Rendben van – mondta Grant. – Megígérem. Visszafordult a sejtmozaik látványához. A Próteusz mostanra már csak araszolva tudott előrehaladni. A fényszóró sugárnyalábjában a sejtekben homályos alakzatok tűntek fel.

– Mintha átlátszóak lennének a falak – jegyezte meg Grant.

– Nem csoda – mondta Duval. – Kevesebb mint egy tízezred centi vastagságúak. Ráadásul nagyon porózus szerkezetűek is. Az életműködés alapfeltétele, hogy mennyi anyag jut át rajtuk és az alveolákat határoló ugyanilyen vékony falakon.

– Az meg mi?

Grant egy pillanatig hiába nézett Duvalra. A sebészt mintha jobban érdekelte volna a látvány, mint Grant kérdése. Cora sietve pótolta a hiányosságot.

– A levegő a tracheán – tudja: a légcsövön – keresztül jut a tüdőbe – magyarázta a lány. – Ez, akárcsak az erek, egyre kisebb és kisebb csövekre bomlik, míg végül el nem éri a tüdő mélyén lévő mikroszkopikus méretű kamrákat, ahol a belépő levegőt csak egy keskeny membrán választja el a test belsejétől; a membrán olyan keskeny, mint a kapillárisok. Ezek a kamrák az alveolák. Körülbelül hatszázmillió darab van belőlük a tüdőben.

– Bonyolult rendszer.

– Pompás gépezet. Az oxigén átszivárog az alveoláris membránon, aztán a hajszálér membránján is. Abban a pillanatban a véráramban találja magát, és még mielőtt vissza tudna szivárogni, fölkapják és magukkal viszik a vörösvértestek. Közben viszont a másik irányban szén-dioxid szivárog ki a vérből a tüdőbe. Dr. Duval épp azt várja, hogy ez megtörténjen. Ezért nem felelt a kérdésére.

– Nem kell mentegetőznie. Tudom, milyen, amikor az ember annyira elmerül valamiben, hogy nem is tud másra figyelni. – Grant arca széles vigyorra húzódott. – Bár attól tartok, hogy Duval és én nem ugyanazokba a dolgokba tudunk elmerülni.

Cora mintha kicsit zavarba jött volna, de Owens kiáltása megakadályozta, hogy válaszolhasson.

– Egyenesen előttünk! – kiáltotta Owens. – Nézzék, mi közeledik felénk.

Minden szempár előrefordult. Egy kékeszöld testecske bukfencezett előttük, amelynek a szélei a hajszálér falához dörzsölődtek. Először a peremén jelent meg valami halvány szalmasárga szín, a belseje is egyre világosabb lett, míg végül az egész sötét árnyalat eltűnt belőle.

A mellettük elhaladó többi kékeszöld testecske ugyanígy váltotta a színét. Amikor a fényszóró elé értek, még csak szalmasárgák voltak, de minél távolabb kerültek, annál sötétebb narancsvörös színűek lettek.

– Látja – szólalt meg Cora –, ahogy fölveszik az oxigént, a hemoglobin oxi-hemoglobinná változik, és a vér egyre világosabb vörös színű lesz. Ez aztán visszakerül a szív bal kamrájába, amely az oxigénben gazdag vért szétpumpálja az egész testbe.

– Úgy érti, hogy megint át kell evickélnünk a szíven? – kérdezte Grant nem kis aggodalommal.

– Ó, nem – felelte Cora. – Most, hogy a kapilláris-rendszerben vagyunk, rövidíteni tudunk. – A válasz nem hangzott túl meggyőzőnek.

– Nézzék ezt a csodát – harsant fel Duval hangja. – Nézzék ezt az istenadta csodát.

– Egyszerű gázcsere – mondta mereven Michaels. – Mechanikus folyamat, amelyet a kétmillió éves evolúció véletlen erői alakítottak ki.

– Azt állítja, hogy ez véletlen – fordult felé mérgesen Duval – hogy ez a csodálatos rendszer, az ezernyi ponton tökélyre fejlesztett és mindenütt bölcs bizonyossággal összekapcsolódó mechanizmus nem más, mint az atomok véletlenszerű összeütközésének eredménye?

– Pontosan ezt akartam mondani. Igen – felelte Michaels.

Ennél a pontnál az elkeseredett harcot vívó felek egyszerre kapták fel a fejüket a rekedt hangon felcsattanó berregő zúgására.

– Mi az ördög... – szólalt meg Owens. Kétségbeesetten odaugrott egy kapcsolóhoz, de az egyik műszer mutatója gyorsan zuhant egy vízszintes vörös vonal felé. Kikapcsolta a berregőt, és lekiáltott:

– Grant!

– Mi ez?

– Valami baj van. Ellenőrizze a jobboldalt fönt levő műszereket.

Grant gyors léptekkel követte az Owens által mutatott irányt, Cora rohant utána.

– A bal tank felirat alatt a mutató a veszélyt jelző vörös zónában van – mondta Grant. – Nyilván a bal oldali tartályban csökken a nyomás.

Owens felnyögött, és hátranézett.

– De még hogy! Levegő bugyborékol a vérbe. Grant, gyorsan jöjjön fel. – Egy mozdulattal lehántotta magáról a biztonsági hevedereket.

Grant négykézláb megindult a létrán, de közben, amennyire lehetett, helyet csinált Owensnek, aki viszont lefelé furakodott.

Cora a hátsó kémlelőnyíláson figyelte a buborékokat.

– Végzetes lehet, ha légbuborék kerül a véráramba – mondta.

– Ez nem veszélyes – sietett leszögezni Duval. – A mostani, lekicsinyített állapotunkban kibocsátott buborék olyan kicsi, hogy nem okozhat bajt. És mire deminiatürizálódik, addigra úgy szétoszlik, hogy azért nem jelent veszélyt.

– Ne azzal törődjenek, hogy veszélyes-e Benesre – mondta mogorván Michaels. – Nekünk van szükségünk levegőre.

Owens visszakiáltott Grantnak, aki éppen helyet foglalt a műszerpultnál:

– Egyelőre mindent hagyjon úgy, ahogyan van, csak azt figyelje, nem gyullad-e föl valahol a pulton egy vörös jelzőfény.

Ahogy elhaladt Michaels mellett, azt mondta:

– Úgy látszik, befagyott az egyik szelep. Nem tudok másra gondolni.

Hátrament, az egyenruhája zsebéből előhalászott egy apró szerszámot, beleakasztotta egy lemez oldalába, majd egy erős rántással lepattintotta a védőlapot. Ijesztően bonyolultnak látszó megszakító- és kábelrengeteg tárult fel mögötte.

Owens gyakorlott kézzel gyorsan végigtapogatta őket, de olyan könnyedén és sebesen tesztelte az áramköröket, ahogy valóban csak a hajó tervezője ismerhette a részegységeket. Lekapcsolt valamit, gyorsan kinyitotta, aztán hagyta, hogy visszazáródjon, és megindult előre, hogy átnézze a hajó fenekén, az ablak alatti részen lévő segédműszereket.

– Valószínűleg valami megsérült a külső részen, amikor átnyomakodtunk a tüdőartériába, vagy amikor az artériás véráram nekünk ütközött.

– Használható a szelep? – kérdezte Michaels.

– Igen. Azt hiszem, kicsit deformálódhatott a hüvelye, és amikor valamitől, például a Brown-féle mozgástól kinyílott, nyitva is maradt. Az előbb kiegyenesítettem, több baj nem lesz vele, viszont...

– Viszont? – kérdezte Grant.

– Azt hiszem, közben eltörött a szelep. Nincs elég levegőnk, hogy végigjárjuk az utat. Ha ez hagyományos tengeralattjáró lenne, azt mondanám, emelkedjünk a felszínre, és pótoljuk a levegőt.

– De akkor most mit csinálunk? – kérdezte Cora.

– Felszín. Csak ezt tehetjük. Meg kell kérnünk, hogy azonnal emeljenek ki, máskülönben a hajó tíz percen belül kormányozhatatlanná válik, és további öt perc múlva megfulladunk.

Odament a létrához.

– Átveszem, Grant. Menjen a távíróhoz, és közölje a híreket.

– Várjunk csak – mondta Grant. – Van tartalék levegőnk?

– Ez volt az. Az egész. Minden elszökött. Igazság szerint ha ez a levegő deminiatürizálódik, sokkal nagyobb tömegű lesz, mint Benes. Meg fogja ölni.

– Nem, nem fogja – közölte Michaels. – Azok a miniatürizált levegőmolekulák, amelyek elszöktek, áthaladnak a szöveteken, és közvetlenül kijutnak a szervezetből. Nagyon kevés marad belőle, mire eljön a deminiatürizálás ideje. Ennek ellenére azt hiszem, Owensnek igaza van: nem tudunk továbbmenni.

– De várjunk csak – szólalt meg Grant. – Miért ne tudnánk a felszínre jutni?

– Most mondtam... – kezdte türelmetlenül Owens.

– Nem úgy értem, hogy vegyenek ki. Hanem a valódi felszínre. Oda. Pontosan oda. A vértestek a szemünk előtt vesznek fel oxigént. Miért ne csinálhatnánk ugyanezt? Mindössze két vékony membrán van köztünk és a levegő óceánja között. Lássunk hozzá.

– Grantnak igaza van – ismerte el Cora.

– Nem, nincs igaza – mondta Owens. – Mégis mit képzel rólunk? Le vagyunk kicsinyítve, és akkora a tüdőnk, mint egy baktérium töredéke. A membránok túloldalán lévő levegő viszont nincs lekicsinyítve. Az ördögbe is, minden egyes oxigénmolekula akkora, hogy szinte szabad szemmel is látható. Gondolják, hogy be tudjuk szívni őket a tüdőnkbe?

Grantot azonban nem lehetett eltántorítani.

– De...

– Nem várhatunk, Grant. Lépjen kapcsolatba a kontrolltoronnyal.

– Még nem – mondta Grant. – Nem azt mondta, Owens, hogy a hajót eredetileg mélytengeri kutatásra tervezték? Mit akartak csinálni vele a tenger fenekén?

– Azt reméltük, hogy sikerül mélytengeri fajokat miniatürizálni, hogy felhozzuk és szabadon vizsgálhassuk őket.

– Ezek szerint van a hajón miniatürizáló. Tegnap este csak nem szerelték ki, igaz?

– Persze hogy van. De csak egy kis méretű miniatürizáló.

– Mekkora kicsinyítésre van szükségünk? Ha bevezetjük a levegőt a miniatürizálóba, lecsökkenthetjük a levegőmolekulákat, s akkor beférnek a tartályunkba.

– Erre nincs időnk – vetette közbe Michaels.

– Ha kifutunk az időből, akkor szólunk, hogy emeljenek ki. De addig is megpróbálhatjuk. Remélem, van légszívócső a fedélzeten, Owens.

– Van. – Owens láthatóan teljesen megzavarodott Grant rövid, sürgető mondataitól.

– És ezt a szívócsövet ugye be tudjuk vezetni a kapillárisokon és a tüdő falán keresztül, anélkül hogy kárt tennénk Benesben?

– Jelenlegi méretünket tekintve majdnem teljesen biztos vagyok benne – mondta Duval.

– Rendben van, akkor a szívócsövet a tüdőből bevezetjük a hajó miniatürizálójába, s onnan a tartaléklevegő-kamrába. Meg tudják ezt oldani?

Owens egy pillanatig latolgatta az esélyeket, láthatólag tűzbe jött a megoldástól, és azt mondta:

– Igen, azt hiszem, menni fog.

– Rendben van, tehát amikor Benes levegőt vesz, elég nyomás lesz ahhoz, hogy megtöltsük a tartályt. Ne feledjék, hogy az időeltolódástól hosszabbnak érzünk minden percet, mint amennyi az a valóságban. Mindenesetre próbáljuk meg.

– Egyetértek – jelentette ki Duval. – Meg kell próbálni. Feltétlenül. Méghozzá most!

– Kösz a támogatást, doki – mondta Grant.

Duval biccentett, aztán még hozzátette:

– Mi több, ha megpróbáljuk, nem kéne mindent egy emberre hagyni. Owens maradjon a műszereknél, de én kimegyek Granttal.

– Ó – mondta Michaels. – Nem értettem, hova akar kilyukadni. Most esett le. Nem bánná, ha egy kicsit turkálhatna odakint.

Duval elpirult, de Grant gyorsan közbevágott:

– Függetlenül attól, hogy mik az indítékai, szerintem jó ötlet. Sőt az lenne a legjobb, ha mindenki jönne. Persze Owenst kivéve. A szívócső, gondolom, hátul van.

– A raktárhelyiségben – felelte Owens. Mostanra megint elfoglalta a helyét az irányítópultnál, és mereven nézett előre. – Ha látott már életében szívócsövei, nem fogja eltéveszteni.

Grant sietős léptekkel bement a raktárba, rögtön megpillantotta a szívócsövet, és kinyúlt, hogy levegye a becsomagolt mélytengeri felszerelést.

De hirtelen rémülten megállt, és felkiáltott:

– Cora!

A lány egy pillanat alatt a háta mögött termett.

– Mi baj?

Grant próbált uralkodni magán, nehogy fölrobbanjon. Ez volt az első pillanat, amikor úgy nézett a lányra, hogy közben magában nem állapított meg semmit a szépségéről. Egy kis ideig láthatóan valóban küszködött.

– Idenézzen! – mondta, és a munkapad fölé bökött.

Cora halottsápadt arccal fordult felé:

– Nem értem.

A munkapad fölött egy kampón szabadon himbálózott a lézer, még a műanyag védőtok se volt rajta.

– Nem gondolja, hogy biztonságba kellett volna helyezni? – rivallt rá Grant.

Cora vadul rábólintott.

– De! És meg is tettem. Esküszöm. Úristen...

– De akkor hogy történhetett...

– Nem tudom. Honnan tudjam?

Duval is megjelent mögötte, a szeme elkeskenyedett, az arca megkeményedett.

– Mi történt a lézerrel, Miss Peterson? – csattant fel.

Cora megfordult, hogy szembekerüljön az újabb kérdezővel.

– Nem tudom. Mindannyian ellenem fordulnak? Rögtön kipróbálom. Ellenőrzöm...

– Nem! – ordította Grant. – Tegye csak le, és gondoskodjon róla, hogy ne himbálóddzon itt tovább. Mielőtt bármi mást teszünk, meg kell szereznünk az oxigénünket.

Elkezdte kiosztani a fölszereléseket.

Owens lejött a buborékból.

– Rögzítettem a hajó műszereit – mondta. – Egy tapodtat se mozdulunk a kapillárisokból. Úristen, a lézer!

– Ne kezdje – sikoltott Cora, és a szeme már könnyben úszott.

– Ejnye, Cora, azzal nem segít, ha elkeseredik – mondta idétlen hangsúllyal Michaels. – Később majd aprólékosan végiggondoljuk, hogyan történhetett. Nyilván nekiütődött valaminek az örvényben. Biztos, hogy véletlen baleset.

– Owens kapitány, kapcsolja a szívócső végét a miniatürizálóhoz – adta ki a parancsot Grant. – A többiek vegyék fel a búvárruhát, és remélem, nekem is megmutatja valaki, hogyan kell fölvenni. Még soha nem próbáltam.

* * *

– Nem téved? – kérdezte Reid. – Tényleg nem mozdulnak?

– Nem, uram – hallatszott a technikus hangja. – A jobb tüdő külső perifériáján vannak, és nem mozdulnak.

Reid Carterhez fordult.

– Nem találok rá magyarázatot.

Carter egy pillanatra abbahagyta a dühös járkálást, és ujjával az időmérőre bökött, amely 42-t mutatott.

– Elhasználtuk a rendelkezésre álló idő egynegyedét, és messzebb vagyunk attól az átkozott vérrögtől, mint amikor elkezdtük az akciót. Mostanra akár be is fejezhettük volna.

– Úgy látszik – jegyezte meg hűvösen Reid –, átok ül rajtunk.

– Nem érzem olyan viccesnek, ezredes.

– Én sem. De mit érezzék, hogy magát kielégítsem?

– Legalább próbáljuk kideríteni, hogy mi akadályozza őket. – Megnyomta a mikrofon gombját.

– Kapcsolja a Próteuszt.

– Szerintem valami technikai nehézségük támadhatott – mondta Reid.

– Maga szerint? – kérdezte kajánul Carter. – Én sem hiszem, hogy csak azért álltak meg, hogy ússzanak egyet.

12 - Tüdő

Négyen – Michaels, Duval, Cora és Grant – mostanra fölvették a testhezálló, kényelmes, antiszeptikus, fehér búvárruhát. Mindenki oxigénpalackot szíjazott a hátára, egy lámpát a homlokára, békauszonyt a lábára és rádió adó-vevőt a szájához és a mellére.

– Ha úgy vesszük, afféle mélyvízi búvárkodás – szólalt meg Michaels, és közben fölvette a sisakot –, bár még sosem próbáltam. Álmomban sem gondoltam, hogy elsőre valakinek a vérében fogok búvárkodni.

A hajó távírója sürgetően jelezni kezdett.

– Nem kéne válaszolni? – kérdezte Michaels.

– És mindjárt kezdjünk el fecsegni? – kérdezte türelmetlenül Grant. – Bőven lesz idő, ha végeztünk. Inkább segítsenek.

Cora föladta a műanyag ellenzős sisakot Grant fejére, és a helyére pattintotta.

Grant hangja már a kissé torzító rádión keresztül szólalt meg:

– Kösz, Cora.

Cora szomorkásan ingatta a fejét.

Kettesével léptek ki a fedélzeti zsilipen, bár ezzel levegő szabadult ki, de csak így tudták szorítani a vérplazma beáramlását.

Grant a következő másodpercben már valami különös folyadékban tocsogott, amely még annyira sem volt tiszta, mint egy átlagosan szennyezett tengerparti strand vize. Tele volt lebegő hulladékkal, pöttyökkel és anyagdarabkákkal. A Próteusz közel a felét kitöltötte a hajszálér átmérőjének, és előtte, mögötte vörösvértestecskék furakodtak előre, szabályos időközökben pedig vérlemezkék csusszantak könnyűszerrel a hajó és a fal közötti résen.

– Ha a lemezkék megsérülnek a Próteusztól, szép kis vérrög lesz belőlünk – mondta kissé idegesen Grant.

– Lehet – felelte Duval –, de itt, a kapillárisban nem veszélyes.

Látták Owenst odabent a hajóban. Épp fölemelte a fejét, és látszott az arcán, hogy nagyon izgul. Bólintott, nem túl lelkesen kiintegetett, és próbált úgy forogni, hogy látszódjon a végtelen menetben elhaladó vértestek mellett, között. Fölvette a saját búvárruhája sisakját, hogy rádión tarthassa a kapcsolatot.

– Azt hiszem, itt sikerült mindent elrendeznem – közölte a kintiekkel. – Megtettem minden tőlem telhetőt. Készen vannak? Ereszthetem a csövet?

– Jöhet – közölte Grant.

Abban a pillanatban már meg is jelent a speciális kibocsátó kasban a cső: olyan volt, mint egy óriáskígyó, amely a fakír furulyájának hangjára kidugja fejét a kosárból.

Grant elkapta.

– Ó, a fenébe! – szólalt meg félig suttogva Michaels. Aztán kicsit hangosabban, érezhető bosszúsággal még hozzátette: – Nézzék, milyen keskeny a szívócső szája. Karvastagságúnak látszik, de hát milyen vastag egy lekicsinyített ember karja?

– Na és? – kérdezte kurtán Grant. Keményen megmarkolta, és a vállán átvetve megindult vele a hajszálér falához, nem törődve sajgó bicepszével. – Inkább fogja meg, és segítsen húzni.

– Semmi értelme – közölte Michaels. – Nem érti? Már korábban is eszembe juthatott volna: de nem fog átmenni rajta a levegő.

– Micsoda?

– Legalábbis nem elég gyorsan. A normális méretű levegőmolekulák jóval nagyobbak a szívócső szájához képest. Vagy azt várja, hogy a levegő átjusson egy olyan csövön, amelyet mikroszkóppal is alig lehet látni?

– De a levegő a tüdőben nyomás alatt van.

– Na és? Olyan, mint amikor ereszteni kezd az autó gumija. A lyuk, amin keresztül elszivárog a levegő, valószínűleg nem kisebb, mint a szívócső szája, ráadásul lényegesen nagyobb nyomás van a kerékben, mint a tüdőben, mégis lassan ereszt le a gumi. – Michaels gyászos képpel fintorgott. – Bárcsak előbb jutott volna eszembe.

– Owens! – reccsent Grant a mikrofonba.

– Hallom. De nem kellene szétrepeszteni a dobhártyámat.

– Ne törődjön vele. Hallja, mit mond Michaels?

– Igen, hallottam.

– És igaza van? Maga itt a miniatürizálás legfőbb szakembere. Igaza van?

– Hm, igen is meg nem is – felelte Owens.

– Ez meg mit jelent?

– Azt, hogy igen: a levegő nagyon lassan fog átjutni a szívócsőbe, hacsak nincs lekicsinyítve, és nem: ha sikerül lekicsinyítenem, akkor aggodalomra semmi ok. A csövön keresztül ki tudom terjeszteni az erőteret, lekicsinyítem a levegőt, és úgy szívatom be...

– És miránk nincs semmilyen káros hatással ez erőtér-meghosszabbítás? – vetette közbe Michaels.

– Nincs, mert rögzítem a miniatürizálás maximumát, és mi már azon a szinten vagyunk.

– És mi van a környező vérrel és tüdőszövetekkel? – kérdezte Duval.

– Van egy határa az erőtér-meghosszabbítás szelektivitásának – ismerte be Owens. – Ez csak egy kis miniatürizáló, ami itt van nálam, de megpróbálom kizárólag a gázra koncentrálni a hatását. Tény, hogy közben valamelyes kárt is okozhat. Csak abban reménykedem, hogy nem lesz túl nagy.

– Meg kell kockáztatnunk, ennyi az egész – mondta Grant. – Lássunk hozzá. Nem időzhetünk itt az örökkévalóságig.

Nyolc kar ragadta meg a szívócsövet, négy pár láb lökte el magát, és a cső megérkezett a falhoz.

Grant egy pillanatig habozott.

– Át kell vágnunk rajta. Duval!

Duval ajkán halvány mosoly játszott.

– Nem kell mindjárt sebészt hívni. Ezen a mikroszkopikus szinten maga is meg tudja csinálni. Nem kell hozzá semmilyen külön szaktudás.

Az övtokból előhúzott egy kést, és ránézett.

– Kétségtelen, hogy a késen levő baktériumok is vele együtt miniatürizálódtak. Előbb-utóbb biztosan deminiatürizálódnak a vérben, de a fehérvérsejtek majd ellátják a bajukat. Remélem, semmilyen kórokozó nem marad benne.

– Kérem, doktor, lásson hozzá! – mondta kissé sürgető hangon Grant.

Duval gyorsan egy rést ejtett a kapillárist alkotó sejtek között. Csinos kis hasadék nyílott a kés nyomában. Lehet, hogy rendesen az ér fala itt csak a centiméter ezredrésze, de a mostani méretükhöz képest ez több méteres vastagságnak felelt meg. Duval belépett a hasadékba, s a sejtközi anyagot széttördelve tovább vágott. Végre átjutott a falon, a sejtek szétnyíltak, mint egy tátongó seb szája.

A seben keresztül egy újabb sejtegyüttes tűnt elő, amelybe Duval nagy gonddal és pontosan vágott bele.

Ezután visszatért, és azt mondta:

– Ez egy mikroszkopikus nyílás. Nem okozhat említésre méltó vérveszteséget.

– Egyáltalán semmilyet sem – mondta nyomatékosan Michaels. – Szivárgás csak a másik oldalon lesz.

És valóban, túlfelől egy légbuborék kezdett betüremkedni a nyíláson.

Michaels odatette a kezét a buborékhoz. A felszín egy része benyomódott, de a keze nem hatolt át rajta.

– Felszíni feszültség! – jelentette ki.

– Na és? – kérdezte Grant.

– Felszíni feszültség. Bármilyen folyadék felületén észlelhető a bőrhatás bizonyos formája. Akkora testen, mint az ember, mármint a természetes méretű ember teste, a hatás túl kicsi, hogy észlelni lehessen, de a rovarok például épp emiatt tudnak a víz felszínén közlekedni. Mostani, miniatürizált állapotunkban a hatás még erősebb. Lehet, hogy nem is tudunk áthatolni rajta.

Michaels elővette a kését, és ugyanúgy belebökte a folyadék-gáz érintkező felületébe, mint egy perccel korábban Duval a sejtek közti kötőanyagba. A kés egy darabig benyomta a felületet, aztán egyszer csak beszakította.

– Olyan, mintha vékony gumit vágna az ember – mondta kissé zihálva Michaels. Lefelé nyomta a kést, és rövid időre egy nyílás keletkezett, de szinte ugyanabban a pillanatban el is tűnt, mintha magától begyógyult volna a heg.

Grant is megpróbálta ugyanezt a műveletet, de mielőtt összezáródott volna a nyílás, bedugta rajta a kezét. Kicsit összerezzent, ahogy a vízmolekulák összecsukódtak.

– Egész komolyan szorítja a kezemet – mondta.

– Meglepődne, ha a mostani méreteink alapján számítaná ezeknek a vízmolekuláknak a térfogatát – mondta komoran Duval. – Egy kézi lupéval ki tudná venni az alakjukat. Tulajdonképpen...

– Tulajdonképpen sajnálja, hogy nem hozott magával kézi lupét – mondta Michaels. – Nagy hírem van a maga számára, Duval: nem sokat látna belőlük. Csak a hullám jellemzőit meg az atomi és szubatomikus részecskék jellemzőit nagyítaná fel. Még a miniatürizált fény tükörképe is túl elmosódott lenne ahhoz, hogy valamit is kezdjen azzal, amit lát.

– Ezért van az, hogy semmi sem látszik igazán élesen? – kérdezte Cora. – Azt hittem, csak azért látok tisztán, mert mindent a vérplazmán keresztül nézek.

– A plazma valóban közrejátszik. De ehhez még az is hozzájön, hogy az univerzum általános szemcséssége annál nagyobb, minél kisebbek vagyunk. Olyan, mint amikor nagyon közelről nézünk egy réges-régi újságfényképet. Sokkal tisztábban látszanak a pöttyök, és az egész elmosódott lesz.

Grant nem nagyon figyelt a beszélgetésre. Egyik keze már bent volt a buborékban, és most azzal próbált helyet csinálni a másik kezének meg a fejének.

A folyadék körbezáródott a nyakán, és egy pillanatig úgy érezte, menten megfullad.

– Hé, fogják meg a lábamat! – kiáltott ki.

– Fogom – jelentette Duval.

A teste félig bent volt a buborékban, és innen át tudott nézni azon a nyíláson, amelyet Duval vágott a falban.

– Rendben van. Húzzanak vissza. – Mihelyt kiért, a buborék egy pukkanással összezárult mögötte.

– Na most lássuk, mit kezdhetünk a szívócsővel – szólalt meg Grant. – Emeljék; hó-rukk!

Nem sok haszna volt a műveletnek. A szívócső tompa vége még egy karcolást sem ejtett a légbuborék felületét alkotó szoros kötésű vízmolekulákon. Késsel be lehetett szakítani, úgyhogy a szívócső részben átjutott, de mihelyt a kést visszahúzták, újra fellépett a bőrhatás, és a szívócső kipattant.

Michaels zihált az erőlködéstől.

– Szerintem nem tudjuk megcsinálni.

– Pedig muszáj – közölte Grant. – Figyeljen, én most bemászom, de egészen. Ha benyomják a szívócsövet, én elkapom valamelyik végét, és elkezdem húzni. Én húzom, maguk tolják...

– Nem, Grant, oda nem mehet be – mondta Duval. – Beszívja a nyomáskülönbség, és örökre elveszik.

– Használhatnánk biztosítókötelet – vetette közbe Michaels. – Nézze, Grant, ezt. – Egy gondosan föltekert kötélcsomóra mutatott Grant derekától balra. – Duval, az egyik végét vigye vissza a hajóhoz, kötözze oda, s akkor átereszthetjük Grantot.

Duval – kissé bizonytalanul – megfogta a kötél végét, és visszaúszott a hajóhoz.

– De hogy jut vissza? – kérdezte Cora. – Mi van, ha visszafelé nem tudja legyőzni a felszíni feszültséget?

– Miért ne tudnám? Különben pedig ne keverje a szituációkat: minek rágódni a 2-es számú problémán, amíg az 1-esen sem jutottunk túl?

Bent a hajóban Owens feszülten figyelte, amint Duval visszaúszik a hajóhoz.

– Segítségre van szükségük odakint? – kérdezte.

– Nem hiszem – felelte Duval. – Magára különben is a miniatürizálónál van szükség.

Egy kis gyűrűre kötötte a biztosítókötelet a hajó fémes bőrén, és intett a többieknek.

– Jól van, Grant, indulhat.

Grant visszaintett. Második behatolási kísérlete már gyorsabb volt; mostanra belejött. Először egy vágás, az egyik kar (uhh, a lenyúzott bicepsz), aztán a másik, majd kimerítő hadakozás kézzel és uszonyos lábbal, mire a felszíni nyomás engedett, és Grant bepattant, mint egy dinnyemag a hüvelyk- és mutatóujj között.

A sejtek közti vágat két ragadós fala között találta magát. Lenézett Michaels arcára, amely tisztán látszott, bár a buborék hajlásától kissé eltorzult.

– Tolja át, Michaels!

A buborék hártyáján keresztül ki lehetett venni a csapkodó végtagokat, egy kést tartó kéz lendülését. Aztán részben megjelent a szívócső fémes, tompa vége. Grant letérdelt, és megragadta. Hátát a hasadék egyik oldalának, lábát a másik oldalnak vetve, meghúzta a csövet. Vele együtt, minden oldalról hozzáragadva emelkedett a buborék hártyája is. Grant egyre följebb küzdötte magát és a csövet, közben ziháló hangon kiszólt:

– Nyomják, tolják!

Végre elpattant a hártya, és a cső átért. A belső falához mozdulatlan folyadék ragadt.

– Most pedig fölviszem az alveolusba – közölte megint.

– Amikor beér, legyen óvatos – mondta Michaels. – Nem tudom, hogyan fogja elviselni a kilégzést és a belégzést, de lehet, hogy egy hurrikánban találja majd magát.

Grant lassan haladt fölfelé, egy-egy rántással húzta maga után a csövet, ahogy a puha, képlékeny szövetben támasztékot talált kapaszkodót kereső ujjainak és hátrarúgó lábának.

A feje az alveoláris fal mellett bukkant ki, és hirtelen egy másik világ tárult a szeme elé. A Próteusz fénye áthatolt azon az anyagon, amit Grant mérhetetlenül vaskos szövetnek nézett, s az alveolus, a maga tompított intenzitásában is hatalmas üregnek látszott, amelynek a falai nedvesen csillogtak a messzeségben.

Grant körül mindenféle színű és méretű, irizáló szirtek és simára koptatott sziklák voltak, amelyeknek visszaverődő miniatürizált fénye elképesztően szépen csillogott. Most már látta, hogy a szirtek széle homályos maradt, pedig itt lassan örvénylő folyadék sem volt, hogy azt lehessen okolni érte.

– Ez a hely tele van sziklákkal – állapította meg Grant.

– Por és homok, azt el tudom képzelni – hallatszott Michaels hangja. – Por és homok. Ez a következménye annak, hogy civilizációban élünk, s hogy szüretien levegőt szívunk be. A tüdő egyirányú utca; belélegezzük a port, de képtelenek vagyunk kilökni a szervezetünkből.

– Figyeljen, Grant – vetette közbe Owens –, amennyire lehet, emelje a feje fölé a szívócsövet. Nem akarom, hogy folyadék kerüljön bele, ami aztán eldugaszolja. Most!

Grant magasra emelte.

– Legyen szíves, ne mulassza el közölni, Owens, ha már elég – mondta Grant kissé elfúló hangon.

– Efelől legyen nyugodt.

– Megy a dolog?

– Hát persze. Sztrobofillikusan használom az erőteret, vagyis rapid sugarakat lövellek ki a... Izé, ne törődjön vele. Az a helyzet, hogy az erőtér nem olyan intenzív, hogy a folyadékot is meg a szilárd anyagokat is jelentősen befolyásolja, hanem csak a gázokat miniatürizálja nagy hatásfokkal. Épp ezért jóval megnyújtottam az erőteret, Benes testén túl, valahol a műtő atmoszférájában van a hatótávolság határa.

– És ebből nem lesz baj? – kérdezte Grant.

– Csakis így juthatunk kellő mennyiségű levegőhöz. Sok ezerszer több levegőre van szükségünk, mint amennyi Benes tüdejében van, és mindezt miniatürizálnunk is kell. Hogy ez biztonságos-e? Te jó Isten, ember, úgy szopom be Benes szövetein resztül, hogy közben egyáltalán nem zavarjuk a légzését. Ó, bárcsak lenne nagyobb szívócsövem! – Owens olyan vidám és izgatott volt, mint egy kamasz az első randevúján.

Michaels hangja szólalt meg Grant fülhallgatójában:

– Mondja, Grant, hogy bírja Benes lélegzését?

Grant gyorsan ránézett az alveoláris membránra. Úgy tetszett, hogy a hártya kinyúlt, és feszes a lába alatt, amiből arra következtetett, hogy a belélegzés lassú, egyre lassúbb végét látja. (Ez mindenképpen lassú volt, de most még lassúbb a lehűtés miatt, és ha lehet, még ennél is lassúbb a miniatürizálásából következő időtorzulás miatt.)

– Jól – felelte Grant. – Nincs vele semmi bajom.

De most egy mély, reszelős hang ütötte meg a fülét. Egyre hangosabb lett, míg csak rá nem jött, hogy most kezdődhet a kilégzés. Rákulcsolta a kezét a szívócsőre, és erősen tartotta magát.

– Gyönyörűen működik – ujjongott Owens. – Ilyesmit még soha az életben nem csináltak.

A levegő megmozdult Grant körül, ahogy a tüdő lassan, aztán egyre gyorsabban összelappadt, és a kilégzés reszelős hangja is mind hangosabb lett. Grant érezte, hogy a lába emelkedni kezd az alveoláris padlóról. Tudta, hogy normális méretek közt a levegőáramlás a hörgőkben észrevehetetlenül csekély, de így, lekicsinyítve, közelgő tornádónak érezte.

Grant kétségbeesetten kapaszkodott a szívócsőre, nemcsak mindkét kezét fonta rá, hanem a lábát is. A csövet is, Grantot is fölfelé húzta a vákuum. Még a szirtek – a porsziklák – is meglazultak és ide-oda görögtek.

Lassan elhalt a szél, ahogy véget ért a kilégzés, és Grant megkönnyebbülve engedte el a csövet.

– Most hogy működik, Owens? – kérdezte.

– Szinte kész vagyunk. Egy-két másodpercig maradjon a vonalban.

– Rendben.

Grant magában számolt: húsz, harminc, negyven. Kezdődött a belégzés, és levegőmolekulák ütköztek a ruhájának. Megint megfeszült az alveoláris fal, mire Grant térdre esett.

– Megtelt! – kiáltott Owens. – Bújjon vissza.

– Húzzanak a csővel együtt – ordította Grant. – Gyorsan. Mielőtt jön az újabb kilégzés.

Ellökte magát lefelé, a többiek pedig húzták. Nehézség csak akkor támadt, amikor a szívócső szája elérte a buborék szélét. Egy percig nem mozdult tovább, olyan erősen beszorult, mintha satuba fogták volna – aztán végre sikerült áthúzni, de a buborék egy kisebbfajta mennydörgéshez hasonló zajjal összecsapódott mögötte.

Grant túl sokáig bámészkodott. Amíg a szívócső is bent volt, tett egy mozdulatot, mint aki be akar lépni a hasadékba, hogy onnan kitörjön a buborékból, de megkezdődött a kilégzés, és szél támadt körülötte, amitől elvesztette az egyensúlyát és bukdácsolni kezdett. Egy pillanatra beékelődött két porszikla közé, és miközben próbálta kiszabadítani magát, megütötte az egyik sípcsontját. (A sípcsontját egy porszembe: ez olyan képtelenség, amilyet az ember vén fejjel az unokájának szokott mesélni.)

De hol van? Megrántotta a biztosítókötelet, mert beakadt az egyik porszikla kiszögellésébe, aztán feszesre húzta. Követnie kell a kötelet a hasadékig: ez igazán könnyűnek látszott.

A biztosítókötél a szikla tetején kígyózott, és Grant a lábát nekifeszítve, gyorsan mászni kezdett fölfelé. Az egyre erősödő kilégzés segített a mászásban, s így alig kellett tennie valamit, hogy fölfelé haladjon. Aztán még könnyebb lett a dolga. Tudta, hogy a hasadék épp a szikla túloldalán van; mehetett volna körbe is, de ő inkább megmászta a sziklát, egyrészt mivel a kilégzés miatt egyszerűbbnek látszott a mászás, másrészt (minek tagadni?) izgalmasabb volt arrafelé.

A sziklatörmelék görögni kezdett a lába alatt, olyan szelet kavart a kilégzés, és Grant szabadon emelkedett. E pillanatban fölért a szikla csúcsára, odalent megpillantotta a hasadékot: pontosan ott volt, ahol sejtette. Most már csak egy picit kell várnia, míg befejeződik a kilégzés, s akkor gyorsan kilőheti magát a hasadék irányába, onnan a vériramba, aztán a hajóra.

De míg ezt végiggondolta, hirtelen úgy érezte, hogy valami vadul fölszippantja, utánatekergőzik a biztosítókötél, mert a vége is kiszabadult a hasadékból, és Grant egy fél pillanat alatt eltűnt szem elől.

* * *

A szívócsövet kihúzták a hasadékból, és Duval visszaúszott vele a hajóhoz.

– Hol van Grant? – kérdezte izgatottan Cora.

– Ott fönt – mondta fölfelé sandítva Michaels.

– Miért nem jön?

– Mindjárt lejön. Mindjárt. Csak gondolom, még egy kicsit egyezkednie kell a professzorral. – Újra fölfelé nézett. – Benes most épp kilélegzik. Mihelyt vége, Grant baj nélkül le tud jönni.

– Meg kéne ragadni a biztosítókötelet, amivel behúzhatnánk.

Michaels a karját kitárva próbálta megelőzni a lányt.

– Ha belégzéskor megrántja a kötelet, azzal lefelé kényszeríti Grantot, és esetleg megsebesül. Meg fogja mondani, hogy mit tegyünk, ha segítségre van szüksége.

Cora nyugtalanul nézte a kötelet, aztán mégiscsak odaúszott hozzá.

– Nem – mondta –, segíteni...

Ebben a pillanatban a kötél megrándult, tekergőzve megindult fölfelé, és a következő másodpercben a vége is átcsusszant a nyíláson.

Cora felsikított, és kétségbeesetten a hasadék irányába vetette magát.

Michaels utánaúszott.

– Semmit sem tud tenni – zihálta. – Ne bolondozzon!

– De hát nem hagyhatjuk ott! Mi lesz vele?

– Rádión mindjárt jelentkezik.

– De lehet, hogy elromlott.

– Miért romlott volna el?

Duval úszott melléjük. Fulladozva szólalt meg:

– Az orrom előtt oldódott ki. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek.

Mindhárman tehetetlenül bámultak fölfelé.

– Grant! Grant! – szólalt meg próbaképpen Michaels. – Hall engem?

* * *

Grant forogva, bukfencezve haladt fölfelé. A gondolatai éppúgy összekuszálódtak, mint az utána repülő biztosítókötél.

Nem tudok visszajutni, ez járt az eszében. Nem tudok visszajutni. Akkor is, ha rádiókapcsolatban maradok, a rádióhullámon nem tudok visszatérni.

Vagy mégis?

– Michaels! – kezdte szólongatni a társait. – Duval!

Először nem hallott semmit, aztán valami halk sercegés ütötte meg a fülét, végül egy elkínzott, madárvijjogásra emlékeztető hangot hallott, ami lehetett akár "Grant!" is. Újra próbálkozott:

– Michaels! Hall engem? Hall engem?

Megint az a vijjogás. Ebből sem értett semmit.

Feszült agyában valahol mélyen felbukkant egy hűvös gondolat, mintha az értelme még így is talált volna időt, hogy nyugodtan fölmérje a helyzetet. Ámbár a fényhullámok lekicsinyítve jobban áthatolnak mindenen, mint közönséges állapotukban, de nem biztos, hogy ugyanez érvényes a rádióhullámokra is.

Láthatóan nagyon keveset lehetett tudni a miniatürizált állapotról. A Próteusz és a legénység balszerencséjére épp ők az úttörők abban a birodalomban, amely valóban ismeretlen terület; fantasztikus utazás lett belőle, ha egyáltalán van ilyen.

És ezen az utazáson belül Grant most épp egy fantasztikus magánutat bonyolított le; úgy tűnt, mérföldeket röpül át egy haldokló ember tüdejének mikroszkopikus hörgőiben.

Kezdett lassulni a mozgása. Elért az alveolus tetejére, és most egy csöves szárban folytatta az útját, amelyen az alveolus lógott. Ködösen látszott a Próteusz fénye. Megpróbálja követni a fényt? Próbáljon abba az irányba indulni, amerről erősebbnek tetszik ez a ködös hunyorgás? Megérintette a csöves szárat, és odaragadt, mint légy a papírra. És – legalábbis eleinte – éppoly esztelenül kezdett kapálózni, mint egy légy.

Mindkét lába és az egyik karja egy pillanat alatt odaragadt a falhoz. Megállt, és kényszerítette magát, hogy gondolkozzon. A kilégzés befejeződött, de hamarosan kezdődik a belégzés. A légáramlat lefelé fogja kényszeríteni. Tehát ezt kell kivárni!

Érezte, hogy fújni kezd a szél, és hallotta a zúgó hangot. Lassan kihúzta a falhoz ragadt karját, és a testét a széllel szembe fordította. Lefelé ellökte magát, ettől a lába is kiszabadult.

Most már zuhant, ólomsúlyként repült lefelé olyan magasságból, amely miniatürizált állapotában egy magas hegynek tűnt. Tudta, hogy normális mértékkel mérve úgy pilinkézik lefelé, mint egy falevél, mégis zuhanásnak érzékelte. Sima esés volt, nem gyorsult fel, mivel a hatalmas levegőmolekulák (akkorák, hogy szinte látni lehet őket, ahogy Michaels megjegyezte) útját állták, és az is energiát emésztett föl, míg széjjelnyomta őket; máskülönben felgyorsult volna.

Egy baktérium, amely nem nagyobb nála, biztonságban tette volna meg ezt a távot, de Grant, a miniatürizált ember ötventrillió miniatürizált sejtből épült fel, és ettől a komplexitástól annyira törékeny lett, hogy könnyen miniatürizált porrá zúzódhatott volna.

Miközben ezt végiggondolta, védekezésképpen automatikusan föltartotta a kezét, amikor az alveoláris falak túlságosan közel kerültek. Egy pillanatra érezte, hogy hozzá is ér; rövid időre odatapadt a ragacsos falhoz, aztán bukfencezve folytatta az útját. Ettől viszont lelassult a zuhanása.

Még lejjebb került. Nagyot rúgott a lábával, hogy elkerülje a porsziklák egyik kiszögellését; kis híján elvétette, és majdnem egy szivacsos részbe rúgott. Zuhant tovább. Vadul csapkodni kezdett, hogy a tűhegynyi fénypont felé essen, és egyre inkább úgy érezte, hogy ez valahogyan sikerülni fog. Bár még nem volt biztos benne.

Legurult az alveoláris felszín szelídebb lejtőjén. Rádobta a biztosítókötelet egy kiszögellésre, de nem húzta meg.

A fénypont ragyogni kezdett, megítélése szerint úgy ötven méterre lehetett tőle. Bizonyára a hasadék, gondolta, de hiába van közel, a fényjelzés nélkül képtelen lett volna rátalálni.

Várta, hogy a belégzés befejeződjön. A kilégzés előtti rövid intervallumban kell eljutnia a hasadékig.

Még mielőtt teljesen véget ért volna a belégzés, Grant már csúszni, mászni kezdett a nyílás felé. Az alveoláris membrán az utolsó pillanatban megfeszült, néhány másodpercig ilyen feszes maradt, aztán a kilégzés első jelére elernyedt.

Grant ledobta magát a fényárban úszó hasadékba. Belerúgott a buborék hártyájába, amely visszarúgott, mintha gumiból lenne. Egy kés hasította át a falat; megjelent egy kéz, és vasmarokkal ráfonódott a bokájára. Érezte, hogy iszonyatos erővel húzzák lefelé, de épp időben, mert a füle mellett süvíteni kezdett a kilégzés orkánja.

Újabb kezek kapaszkodtak a lábába, és Grant végre újra bent volt a kapillárisban. Hosszan, remegve kapkodott levegő után. Végül megszólalt:

– Köszönöm! A fényt követtem! Másképp nem sikerült volna.

– Rádión nem tudtuk elérni – közölte Michaels.

Cora rámosolygott.

– Dr. Duval ötlete volt. Ideirányította a Próteuszt a nyílás szájához, és szólt Owensnek, hogy az összes fényszóróval világítson be. Mellesleg a rést is megnagyobbította.

– Menjünk vissza a hajóra – szólalt meg Michaels. – Lényegében elvesztegettük az összes elvesztegethető időt.

13 - Mellhártya

– Al – kiáltott Reid –, üzenet érkezett.

– A Próteuszról? – Carter az ablakhoz rohant.

– Nem is a feleségétől.

Carter türelmetlenül legyintett.

– Később. Később. Tegye a vicceit egy nagy kupacba, majd a végén szétválogatjuk. Rendben?

A hangszórón keresztül megérkezett az üzenet: "Uram, Próteusz jelenti: VESZÉLYES LEVEGŐVESZTESÉG. ÚJRATÖLTÉSI HADMŰVELET SIKERESEN BEFEJEZVE.

– Újratöltés? – hüledezett Carter.

– Gondolom, a tüdőből – mondta a homlokát ráncolva Reid. – Végül is ott vannak, és a mostani méreteik szerint ez sok köbméter levegőt jelent. De...

– De micsoda?

– Ezt a levegőt nem tudják használni. Nincs lekicsinyítve.

Carter felbőszülve nézett az ezredesre, aztán belevakkantott a mikrofonba:

– Ismételje meg az üzenet utolsó mondatát.

– ÚJRATÖLTÉSI HADMŰVELET SIKERESEN BEFEJEZVE.

– Azt mondja, sikeresen?

– Igen, uram.

– Lépjen érintkezésbe velük, és erősíttesse meg az üzenetet.

– Ha azt mondják, hogy "sikeresen" – fordult Reid felé –, akkor, gondolom, megoldották.

– A Próteusz fedélzetén van miniatürizáló.

– Hál akkor azzal. A végén úgyis minden kiderül.

Újra megszólalt a hangszóró.

– Megerősítették az üzenetet, uram.

– Elindultak? – kérdezte Carter egy másik vonalon.

Rövid szünet, aztán:

– Igen, uram. Áthaladnak a mellhártya vonalán.

Reid bólogatni kezdett. Fölnézett az időjelzőre, amely 37-et mutatott, és azt mondta:

– A mellhártya a tüdőt körülvevő kettős hártya. Gondolom, a két hártya között haladnak; tiszta sor, akadálytalanul mehetnek egész a nyakig.

– És végre ott lesznek, ahol félórával ezelőtt voltak – mondta a fogát csikorgatva Carter. – És aztán?

– Visszatérhetnek a kapillárisokba, hogy onnan találják meg újra a nyaki verőeret, ami elég időigényes; vagy elhagyják az artériás rendszert, és a nyirokedényekben folytatják az útjukat, ami viszont más problémákkal jár. Michaels irányítja a hajót; gondolom, tudja, mit kell tennie.

– Nem tudna tanácsot adni nekik? Könyörgöm, gyógyuljon ki a rangkórságból.

Reid megrázta a fejét.

– Nem vagyok biztos benne, melyik a bölcsebb választás, és végül is ő van a helyszínen. Jobban meg tudja ítélni, hogy kibír-e a hajó még egy artériás zuhatagot. Rájuk kell bízni, tábornok.

– Bár tudnám, hogy mit kéne tenni – sóhajtott Carter –, s hogy miért kell másra bíznom a felelősséget.

* * *

Michaels a térképeket böngészte.

– Rendben van, Owens, nem ide akartam kilyukadni, de jobb híján megteszi. Itt vagyunk, és van egy nyílásunk. Irány a hasadék.

– A tüdőbe? – kérdezte mérgesen Owens.

– Nem, nem. – Michaels türelmetlenül kicsatolta a hevedereket, és fölmászott a létrán, hogy a feje kibukkanjon a felső buborékban.

– Be kell jutnunk a két mellhártya közé. Indítsa el a hajót, én majd irányítom.

Cora letérdelt Grant üléséhez.

– Hogy sikerült ezt megúszni?

– Magam is alig tudom elhinni – felelte Grant. – Én már jó néhányszor begazoltam – tudja, elég félénk természetű vagyok –, de ezúttal ijedtségi rekordot döntöttem.

– Miért akarja folyton elhitetni velem, hogy gyáva? Végül is a munkája...

– Az, hogy ügynök vagyok? A munkám nagyrészt rutin, nagyon unalmas és nagyon biztonságos, és mindent megteszek, hogy ilyen is maradjon. Ha nem tudok elkerülni egy ijesztő helyzetet, akkor is csak úgy tudom elviselni, hogy hiszek abban, amit csinálok. Tudja, ahhoz meglehetősen átmosták már az agyamat, hogy hazafias buzgalomból tegyek vagy ne tegyek valamit, és igazából nem is erről van szó.

– Hanem?

– Mert nem ez vagy az az ország. Réges-rég túlhaladtuk azt a korszakot, hogy bármilyen ésszerű alapon osztályozni lehessen az emberiséget. Mélységesen hiszek viszont abban, hogy a politikánk a béke fenntartására irányul, és ebből, ha mégoly kis részt is, de szeretném kivenni a részemet. Nem önként jelentkeztem erre a feladatra, de ha már itt vagyok... – Vállat vont.

– Úgy tűnik, zavarba jön, ha a békéről vagy a patriotizmusról kell beszélnie – jegyezte meg Cora.

– Azt hiszem, tényleg zavarban vagyok – ismerte el Grant. – Magukat mind egy-egy sajátos cél motiválja, nem üres szavak. Owens a hajóját teszteli; Michaels irányítja a hajót egy ember testén keresztül; Duval Isten keze munkáját csodálja; és maga...

– Igen?

– Maga meg Duvalt csodálja – mondta halkan Grant.

Cora elpirult.

– Megérdemli, tényleg megérdemli, hogy az ember csodálja. Tudja, miután azt javasolta, hogy a hajó fényszóróival világítsunk be a hasadékba, hogy maga kitaláljon, azontúl nem tett semmit. Nem szólt egy szót sem magához, amikor visszatért. Ilyen. Megmenti valakinek az életét, aztán a következő pillanatban esetleg valami gorombaságot vág az illető fejéhez, és erre mi történik: nem az életmentő akcióját jegyzik meg, hanem a gorombaságot. De a viselkedése nem változtathatja meg az alaptermészetét.

– Nem. Ez igaz; bár esetleg eltakarja.

– És a maga alaptermészetét se tudja befolyásolni, hogy hogyan viselkedik. Törékeny, kamaszos humort erőltet magára, hogy eltakarja az emberiségért érzett mély elkötelezettségét.

Most Granton volt a sor, hogy elpiruljon.

– Ha még sokáig mondja, kezdem azt hinni magamról, hogy nem mindennapi futóbolond vagyok.

– Nem tehetek róla. Maga mindenesetre nem gyáva. De mennem kell, hogy megvizsgáljam a lézert. – Futó pillantást vetett Michaelsre, aki épp visszaült a helyére.

– A lézert? Úristen, egészen kiment a fejemből. Tényleg, nézze meg, nem ment-e teljesen tönkre.

A lelkesültség, amelytől Cora ragyogott az előző beszélgetés alatt, most egy csapásra elszállt belőle.

– Ó, nem tudom, mi történhetett vele.

Elindult a hátsó traktusba. Michaels a szemével követte.

– Mi van a lézerrel? – kérdezte.

Grant a fejét rázta.

– Elment, hogy ellenőrizze.

Michaels mintha habozott volna a következő megjegyzése előtt. Aztán csak a fejét csóválta. Grant ránézett, de nem szólt semmit.

Michaels leült, és végre megszólalt:

– Mit gondol a jelenlegi helyzetünkről?

Grant, aki idáig Corán tűnődött, most fölnézett az ablakra. Mintha két párhuzamos fal között haladtak volna, amelyek szinte hozzáértek a Próteuszhoz; a falak sárga fénnyel ragyogtak, és párhuzamos rostokból álltak, mintha egymás mellé állított fák gyökerei lettek volna.

A köztük lévő folyadék tisztán csillogott, nem volt benne sejt, se más tárgy vagy törmelék. Úgy tetszett, tökéletes nyugalomban van, és a Próteusz csöndben, zavartalanul, egyenletesen haladt benne, legfeljebb a Brown-féle mozgás zavarta ezt a nyugalmat.

– Mintha kicsit durvább lenne a Brown-féle mozgás – jegyezte meg Grant.

– Az itteni folyadék kevésbé viszkózus, mint a vérplazma, ezért nem tudja annyira hárítani az ütközéseket. De úgysem maradunk itt sokáig.

– Ezek szerint nem a vérben vagyunk.

– Miért, úgy néz ki? Ez a mellhártyák közti terület, amely a tüdőlebenyeket veszi körül. A túloldali hártya a bordára tapad. Ha elhaladunk valamelyik mellett, egy hatalmas betüremkedést fogunk látni, A másik hártya a tüdőre borul. Ha pontosan akarja tudni a nevüket, az egyik a fali vagy parietális, a másik a tüdő felőli vagy pulmonáris hártya.

– Köszönöm, de jól bírom nélkülük.

– Gondoltam. Amiben most vagyunk, az a mellhártyák közötti filmszerű kenőanyag. Amikor a tüdő belégzésnél kitágul vagy kilégzésnél összeér, ezek a hártyák mozognak a tüdő és a bordák között, és a köztük levő folyadék tompítja, gyöngíti a súrlódást. Olyan vékony réteg, hogy az egészséges testben úgy tűnik, mintha összeérne a két mellhártya, de mivel pillanatnyilag baktérium méretűek vagyunk, épp át tudunk csúszni a hártyák közti folyadékban.

– De nem befolyásolja a mozgásunkat, ha a tüdő súrolja a bordákat?

– Nem, legfeljebb kicsit sietteti vagy lassítja a haladásunkat. Kárt azonban nem tesz bennünk.

– Hé – kiáltotta Grant. – Van ezeknek a hártyáknak valami közük a mellhártyagyulladáshoz?

– Hát persze. Ha a fertőzéstől belobbannak, akkor minden lélegzetvétel egy merő kínszenvedés, és ha köhögni kell...

– Mi lesz, ha Benes elkezd köhögni?

Michaels vállat vont.

– Azt hiszem, a jelenlegi helyzetünkben végzetes lenne. Darabokra törnénk. Bár semmi oka, hogy köhögjön. Benes teste le van hűtve, nyugtatókat kapott, és a mellhártyái – erre szavamat adom – jó állapotban vannak.

– De ha irritáljuk...

– Ahhoz túl kicsik vagyunk.

– Biztos?

– Csak feltételezésekről beszélhetünk. A köhögés valószínűsége kisebb, semhogy aggódnia kelljen miatta. – Michaels arca egészen hűvös volt.

– Értem – mondta Grant, és hátranézett, hogy mit csinál Cora.

Duvallal a dolgozószobában voltak; mindkettőjük feje mélyen a munkapad fölé hajolt.

Grant fölkelt, és odament az ajtóhoz. Michaels követte.

Tejfehér fénnyel alulról megvilágított, opálos üvegen ott állt a lézer szétszerelve, minden egyes darab tisztán és élesen elvált a vakító fehérségben.

– Végül is mekkora a teljes kár? – kérdezte metsző hangon Duval.

– Csak azok a darabok, és ez az elsütőkábel. Ennyi az egész.

Duval mintha számba vette volna a veszteséget, gondterhelten és óvatosan kézbevett, aztán arrébb tett minden egyes darabot.

– Vagyis a helyzet kulcsa ezek szerint az összetört tranzisztor. Amiből az következik, hogy semmiképpen nem tudjuk működésbe hozni a fényforrást, tehát vége a lézernek.

– Nincs tartalék alkatrész? – vetette közbe Grant.

Cora fölnézett. Bűntudattal telve kapta el a pillantását Grant szúrós tekintetéről.

– A burkolatába semmi nincs beépítve – mondta Cora. – Hozhattunk volna egy másik berendezést, ki gondolta volna... Ha nem lazul ki...

– Komolyan beszél, dr. Duval? – kérdezte Michaels. – Tényleg nem használható a lézer?

Egy pici türelmetlenség bujkált Duval hangjában, amikor azt mondta:

– Én mindig komolyan beszélek. De most ne zavarjanak! – Úgy látszott, teljesen elmerül a gondolataiban.

Michaels megrántotta a vállát.

– Hát akkor ennyi. Átmentünk a szíven, a tüdőben feltöltöttük levegővel a kamrákat, és mindezt semmiért. Nem tudunk továbbmenni.

– Miért nem? – kapta föl a fejét Grant.

– Persze mehetünk, fizikailag képesek vagyunk rá. Mindössze arról van szó, Grant, hogy semmi értelme. Lézer nélkül nem megyünk semmire.

– Dr. Duval – kérdezte Grant –, az elképzelhetetlen, hogy lézer nélkül műtsön?

– Ezen gondolkozom – csattant fel Duval.

– Akkor ossza meg velünk a gondolatait – csattant fel Grant is.

Duval fölnézett.

– Nem, lézer nélkül semmiképpen nem tudom végrehajtani a műtétet.

– De hát azelőtt évszázadokon át lézerkés nélkül operáltak. A késével átvágta a tüdő falát; ez nem műtét? A vérrögöt nem tudná ugyanúgy átvágni?

– Persze hogy tudnám, de közben valószínűleg megsérteném az ideget, és veszélyeztetnék egy egész agylebenyt. A lézer leírhatatlanul pontosabban dolgozik, mint a kés. Jelen esetben a lézerhez képest hentesmunka volna késsel dolgozni.

– De közben meg tudná menteni Benes életét, nem igaz?

– Az életét valószínűleg igen. Viszont nem biztos, hogy az agyát is meg tudnám menteni. Mi több, majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a késsel végzett műtét komoly agyi károsodást idézne elő. Ezt akarják?

Grant az állat dörgölte.

– Figyeljen ide! E pillanatban a vérrög felé közeledünk. Ha odaérünk, és nincs más, amit használhatna, csak egy kés, akkor azt fogja használni. Ha a késeket is elveszítjük, Duval, akkor a fogával kell operálnia. Ha nem maga, akkor én csinálom. Lehet, hogy kudarcot vallunk, de nem hátrálunk meg. Addig viszont vegyük szemügyre...

Belépett Duval és Cora közé, fölkapta és a mutatóujja hegyére illesztette a tranzisztort.

– Ez tört el?

– Igen – felelte Cora.

– Ha sikerülne megjavítani vagy kicserélni, akikor lehetne használni a lézert?

– Igen, csakhogy nem lehet megjavítani.

– Tegyük fel, hogy van egy másik tranzisztor ebben a méretben, ugyanilyen teljesítménnyel, és van egy elég vékony drót is. Össze tudnák illeszteni?

– Nem hiszem, hogy sikerülne. Abszolút precizitást igényel.

– Maga talán nem, Cora, de ön, dr. Duval? A maga sebészujjai talán a Brown-féle mozgás ellenére is meg tudnák csinálni.

– Miss Peterson segítségével megpróbálnám. De nincsenek meg az alkatrészek.

– De, megvannak – felelte Grant. – Mindjárt odaadom.

Megragadott egy súlyos fém csavarhúzót, és határozottan megindult az elülső kabin irányába. Odament a távíróhoz, és habozás nélkül elkezdte lecsavarni a fedelét.

Michaels utolérte, és elkapta a könyökét.

– Mit művel, Grant?

Grant lesöpörte Michaels karját:

– Kibelezem.

– Úgy érti, hogy szétszereli?

– Szükségem van egy tranzisztorra és egy darab drótra.

– De akkor megszűnik a kapcsolatunk a külvilággal.

– Na és?

– Amikor eljön az ideje, hogy kivegyenek Benesből... Grant, figyeljen ide...

– Nem – mondta türelmetlenül Grant. – A saját radioaktivitásunk alapján nyomon tudnak követni. A távíró úgyis csak fölösleges fecsegésre szolgál, nagyon jól megleszünk nélküle. Legalábbis kénytelenek leszünk. Vagy a távíró nemül el, vagy Benes, de örökre.

– Jó, de akkor hívja Cartert, és beszéljen vele.

Grant egy pillanatig elgondolkozott.

– Jó, hívom. De csak azért, hogy közöljem, nem lesz több üzenet.

– És ha azt parancsolja, hogy készüljünk fel a visszavonulásra?

– Nem engedelmeskedem neki.

– De ha parancsolja...

– Erőszakkal kiemelhet, de együttműködni nem vagyok hajlandó. Mindaddig, míg a Próteusz fedélzetén tartózkodunk, én felelek az elvi döntések meghozataláért. Túl sok mindenen mentünk már keresztül ahhoz, hogy meghátráljunk, tehát megyünk tovább a vérröghöz, bármi történjen vagy bármit parancsoljon is Carter.

* * *

– Ismételje az utolsó üzenetet! – ordította Carter.

– LÉZER JAVÍTÁSA TÁVÍRÓ KIBELEZÉSÉVEL. UTOLSÓ ÜZENET.

– Megszakítják az összeköttetést – hökkent meg Reid.

– Mi történt a lézerrel? – kérdezte Carter.

– Ne engem kérdezzen.

Carter leroskadt az ülésre.

– Hozasson fel kávét, Don. Ha tudnám, hogy nem lesz semmi következménye, inkább egy whiskyt kérnék szódával, aztán még kettőt. Benne vagyunk a slamasztikában!

Reid intett, hogy kávét kérnek.

– Lehet, hogy szabotázs történt – mondta.

– Szabotázs?

– Igen, és ne játssza az ártatlant, tábornok. Maga kezdettől számított erre a lehetőségre, vagy mi másért küldte el Grantot?

– Azok után, ami Benessel történt idejövet...

– Tudom. De én nem különösebben bízom sem Duvalban, sem a lányban.

– Velük semmi baj – mondta egy fintor kíséretében Carter. – Képtelenség volna. Itt mindenki gyanú fölött áll. Különben pedig a biztonságot nem lehet biztosítani.

– Pontosan. Nincs olyan biztonsági intézkedés, amely abszolút biztonságot jelentene.

– A legénység minden tagja itt dolgozik.

– Grantot kivéve – mondta Reid.

– Tessék?

– Grant nem itt dolgozik. Külső ember.

Carter görcsösen fölnevetett.

– Grant kormányügynök.

– Tudom – jelentette ki Reid. – De az ügynökök kettős játékot is tudnak játszani. Beküldi Grantot a Próteuszra, mire egyik szerencsétlenség követi a másikat, vagyis csupa olyasmi, ami szerencsétlenségnek látszik...

Megérkezett a kávé.

– Nevetséges – mondta Carter. – Ismerem ezt az embert. Számomra egyáltalán nem idegen.

– Mikor találkoztak utoljára? Mit tud a magánéletéről, a belső gondolatairól?

– Felejtse el. Ez lehetetlen. – De azért Carter láthatóan idegesen töltötte a tejszínt a kávéjába.

– Jól van – mondta Reid. – Csak hangosan gondolkoztam.

– Még mindig a mellhártyákban vannak? – kérdezte Carter.

– Igen!

Carter az időjelzőre nézett, amely 32-t mutatott, mire lemondóan csóválni kezdte a fejét.

* * *

A távíró darabokban hevert Grant előtt. Cora a tranzisztorokat nézte, egyiket a másik után forgatta, a súlyukat próbálgatta, sőt mintha beléjük is nézett volna.

– Ez – mondta bizonytalanul – szerintem megteszi, de a drót sokkal vastagabb a kelleténél.

Duval a kérdéses drótot a kivilágított, opálos üvegre tette, és mellé helyezte az eredeti, szétroncsolódott darabot, aztán szabad szemmel méregetni kezdte őket.

– Nincs több hozzá hasonló – mondta Grant. – Ezt kell felhasználniuk.

– Könnyű azt mondani – felelte Cora. – Nekem egyszerű kiadni egy ilyen parancsot, de próbáljon inkább a drótnak parancsolni. Akármilyen hangosan ordít rá, attól még nem fog működni.

– Jól van, jól van. – Grant gondolkozni próbált, de nem jutott semmire.

– Várjanak – mondta Duval. – Kis szerencsével talán sikerül elég vékonyra lekaparnom. Miss Peterson, hozzon egy tizenegyes szikét.

Duval a Grant berendezéséből (amely most már szó szerint drót nélküli távíró volt) származó drótot két kis satuba fogta, és egy nagyítót hajlított elé. Kinyúlt a szikéért, amelyet Cora a keze ügyébe tett, és lassan elkezdte kaparni.

Anélkül, hogy felnézett volna, azt mondta:

– Kedves Grant, legyen olyan jó, és foglaljon helyet. Azzal nem segít, ha itt szuszog a vállam fölött.

Grant arca egy pillanatra megrendült, de aztán elkapta Cora tekintetét. Nem szólt semmit, csak visszaült a helyére.

Michaels szárazon üdvözölte.

– Munkában a sebészünk – jegyezte meg. – Ha kezében a szike, mindjárt a legkedvesebb modorát veszi elő. Ne is pazarolja az idejét arra, hogy megsértődik.

– Nem sértődtem meg – közölte Grant.

– Dehogynem – mondta Michaels –, hacsak azt nem akarja bejelenteni, hogy letett az emberiségről. Duvalnak tehetsége – biztos vagyok, hogy ő így mondaná: istenadta tehetsége – van ahhoz, hogy egy szóval, egy pillantással, egy mozdulattal maga ellen fordítsa az embereket. És ha ez nem lenne elég, még mindig ott van az ifjú hölgy.

Grant nyílt türelmetlenséggel fordult Michaelshez.

– Mi van az ifjú hölggyel?

– Ugyan már, Grant. Előadást akar hallani a fiúkról és a lányokról?

Grant elkomorodott és elfordult.

Michaels halkan és elég szomorúan megjegyezte:

– Kínos dilemmában van miatta, igaz?

– Miféle dilemmában?

– Szép lány, nagyon jól néz ki. És mégis, maga hivatalból gyanakvó ember.

– Na és?

– És! Mi történt a lézerrel? Véletlen baleset?

– Lehetséges.

– Igen, lehet. – Michaels már egész egyszerűen suttogott. – De tényleg az volt?

Grant is suttogott, miután hátrapillantott:

– Azzal gyanúsítja Miss Petersont, hogy szabotálja a küldetést?

– Én? Én természetesen nem. Nincs rá bizonyítékom. De szerintem a maga agyában megfordult ez a gyanú, pedig nem szeretné, ha így lenne. Innen a dilemma.

– De miért épp Miss Petersont vádolnám?

– Miért ne? Senkinek sem tűnne föl, ha azt látná, hogy Miss Peterson a lézerrel matat. Az ő felségterülete. És ha valóban szabotálni akarna, akkor nyilván ragaszkodna a küldetésnek ahhoz a részéhez, ahol otthon érzi magát – vagyis a lézerhez.

– Amitől azonnal és automatikusan őrá terelődik a gyanú – aminthogy így is történt – mondta Grant kissé emelt hangon.

– Értem. Maga dühös.

– Nézze – folytatta Grant. – Mindannyian egy viszonylag kicsi hajóban vagyunk, és lehet, hogy azt gondolja, hogy mindenki állandóan és egészen közelről figyelhette a másikat, de ez nem így van. Annyira elmerültünk a kinti világ szemlélésében, hogy bárki közülünk nyugodtan hátramehetett a raktárba, azt csinálhatott a lézerrel, amit akart, és észrevétlenül vissza is sétálhatott. Maga vagy én is megtehettem volna. Maga nem vett volna észre engem, én nem vettem volna észre magát.

– Vagy Duval?

– Vagy Duval. Nem akarom kihagyni. Vagy lehetett egy egészen egyszerű baleset.

– És a kilazuló biztosítókötele? Újabb baleset?

– Fölkészült, hogy még előadjon egy-két ötletet?

– Én nem. De rámutathatok egypár érdekesebb pontra, ha van kedve hozzá.

– Kedvem az nincs, de csak mutasson rá.

– Duval volt az, aki megkötötte a biztosítókötelet.

– És láthatóan elég gyatra bogot kötött rá – jegyezte meg Grant. – De azért arról se feledkezzünk meg, hogy elég tisztességesen meg is feszült az a kötél. Elég erősen.

– De hát egy sebésznek tudnia kell csomót kötni.

– Ostobaság. Más a sebészcsomó, és más a tengerészcsomó.

– Lehet. Viszont az sincs kizárva, hogy szándékosan kötötték meg úgy a csomót, hogy kilazuljon. Vagy éppen kézzel kötötték ki.

– Jól van – bólintott Grant. – De megint csak mindenki azzal volt elfoglalva, hogy mi történik körülötte. Maga vagy Duval vagy Miss Peterson gyorsan odaúszhatott a hajóhoz, kilazíthatta a csomót, aztán visszatérhetett anélkül, hogy észrevették volna. Sőt, gyanítom, ebből a célból akár Owens is elhagyhatta a hajót.

– Igen, de Duvalnak volt rá a legjobb esélye. Épp mielőtt maga elszabadult, Duval visszaúszott a hajóhoz a szívócsővel. Azt mondta, hogy a szeme láttára lazult ki a kötél. Saját beismerése alapján tudhatjuk, hogy ott volt a megfelelő időben a megfelelő helyen.

– És még mindig lehet, hogy véletlen baleset volt. Mi volna Duval indítéka? A lézer szabotálása már megtörtént, és a kötél kilazításával csak annyit tudott volna elérni, hogy személy szerint engem sodorjon veszélybe. Ha egyszer teljesítette a küldetéséi, minek piszkáljon engem is?

– Ó, Grant! Grant! – Michaels a fejét csóválva huncutkásan mosolygott.

– De akkor beszéljen. Ne csak morogjon.

– Tegyük fel, hogy az ifjú hölgy viselte a lézer gondját. És tegyük fel, hogy Duvalt kizárólag maga érdekelte; tegyük fel, hogy meg akart szabadulni magától, és teljesen másodrangú kérdés, hogy mellesleg a misszió is kudarcba fullad.

Grant szótlanul maga elé meredt. Michaels folytatta.

– Duval talán mégsem áldozza magát annyira a munkájának, hogy ne vegye észre, az asszisztense számára nem közömbös a maga jelenléte. Maga jóképű fiatalember, Grant, és az örvény idején megmentette a lányt egy komolyabb sérüléstől, talán az életét is magának köszönheti. Duval ezt látta, és láthatta Cora reakcióját is.

– Nem volt reakció. Nem vagyok Cora esete.

– Figyeltem a lányt, amikor maga elveszett az alveolusban. Ami akkor mindenki számára nyilvánvaló lett, arra Duval sokkal hamarabb rájöhetett: hogy maga tetszik a lánynak. És ezért akart magától megszabadulni.

Grant gondolkodás közben az alsó ajkába harapott, aztán azt mondta:

– Jól van. És a levegő elvesztése? Az is baleset volt?

Michaels vállat vont.

– Nem tudom. Szerintem maga arra gyanakszik, hogy ezért Owens felelős.

– Lehet. Owens ismeri a hajót. Ő tervezte, ő tud a legjobban bűvészkedni a műszerekkel. És csak ő jött rá, hogy mi a baj.

– Ez az. Így van.

– És ha már itt tartunk – folytatta Grant egyre gyűlő haraggal –, mi van az arterio-vénás fisztulával? Véletlen volt, vagy maga tudta, hogy ott van?

Michaels hátradőlt a székében, és üres tekintettel bámult maga elé.

– Atyaúristen, erre idáig nem gondoltam. Szavamat adom, Grant, hogy én csak leültem, és eszembe sem jutott, hogy a történtek között van olyan, ami kifejezetten rám terelheti a gyanút. Rájöttem, hogy végül is nyugodtan rám lehet bizonyítani, hogy ravaszul tönkretettem a lézert, kibogoztam a kötelet vagy elrontottam a levegőkamra szivattyúját, araikor senki sem figyelt oda – mind a hármat a nyakamba lehet varrni. De mindegyik esetben sokkal valószínűbbnek látszott, hogy valaki más csinálta. A fisztulát, beismerem, nem tehette más.

– Így van.

– Kivéve persze, ha nem tudtam, hogy ott van. Ezt viszont nem tudom bizonyítani, igaz?

– Igaz.

– Olvas néha detektívregényeket, Grant? – kérdezte Michaels.

– Fiatalabb éveimben elég sokat olvastam. De most...

– A foglalkozása elveszi az élvezetet. Igen, ezt nagyon is el tudom képzelni. De tudja, a detektívtörténetek mindig olyan egyszerűek. Egy apró nyom elárul valakit, de csakis egyvalakit, s ezt a detektív észreveszi, bár senki másnak nem tűnik fel. A való életben ezek a nyomok mindenkire nézve árulkodóak lehetnek.

– Vagy éppen senkire nézve – mondta határozottan Grant. – Egy csomó véletlennel vagy balesettel foglalkozhatnánk.

– Ez igaz – ismerte el Michaels.

Egyikük állítása sem hangzott túl meggyőzőnek. – Vagy talán egyiküknek sem sikerült meggyőznie a másikat.

14 - Nyirokedények

Owens hangja hallatszott a buborékból:

– Dr. Michaels, nézzen előre. Ez mellékvágány?

Érezték, hogy a Próteusz lelassul.

– Túl sok a duma – dörmögött magában Michaels. – Figyelnem kellett volna.

Közvetlenül előttük egy nyitott végű cső látszott. A szemközti vékony, szakadozott falak szinte a semmibe vesztek. A nyílás csak annyira volt széles, hogy a Próteusz épp befért.

– Ez jó lesz – kiáltott fel Michaels. – Bújjunk be rajta.

Cora otthagyta a munkapadot, és csodálkozva bámult előre, Duval a helyén maradt, végtelen és fáradhatatlan türelemmel dolgozott tovább.

– Ez egy nyirokedény lesz – mondta Miss Peterson.

Beúsztak; a köréjük záruló fal nem volt vastagabb, mint a kapillárisé, amelyből nemrég szabadultak.

Akárcsak a hajszálerekben, a falak itt is lapos, sokszög alakú sejtekből épültek föl, s a sejtek közepén lekerekített magok látszódtak. A folyadék, amelyben haladtak, nagyon hasonlított a mellhártyák között talált folyadékhoz, ez is sárgán csillogott a Próteusz fényében, sárgás ragyogást kölcsönözve a sejteknek. A sejtmagok sötétebb tónusúak voltak, szinte narancssárgának látszottak.

– Buggyantott tojás! – mondta Grant, – Pontosan olyan, mint a buggyantott tojás! – Aztán: – Mi az a nyirokedény?

– Bizonyos szempontból egy kiegészítő keringési rendszer – magyarázta buzgón Cora. – A folyadék átpréselődik a vékony hajszálereken, aztán a test különböző üregeiben és a sejtek között összegyűlik. Ez a szövetközi folyadék. Amint látja, a folyadék kis csövekbe, a nyitott végű nyirokedényekbe csurog. Ezek a kis csövek fokozatosan nagyobbak lesznek, míg végül a legnagyobb már véna méretű. A nyirok...

– Ez a körülöttünk lévő folyadék? – kérdezte Grant.

– Igen. A folyadék a legnagyobb nyirokedényben gyűlik össze, a mellkasi csatornában, amely a mellkas fölső részén levő kulcscsont alatti vénába vezet, s innen visszakerül a fő keringési rendszerbe.

– De miért léptünk be a nyirokrendszerbe?

Michaels előrehajolt, mert ezt pillanatnyilag biztonságosan megtehette.

– Mert – szólt közbe – ez egy csöndes holtág. Itt nem érződik a szív szívóhatása. Izommozgások keringetik a folyadékot, és Benes most nem végez túl sok ilyen mozgást. Vagyis csöndes utazásra számíthatunk.

– De miért nem az elején léptünk be a nyirokrendszerbe?

– Nagyon kicsik a csövek. A hipodermikus tűnek sokkal jobb célpont egy artéria; és arra számítottunk, hogy az artériás rendszerben percek alatt eljuthatunk a célponthoz. Nem sikerült, az viszont nagyon nagy időveszteséggel járna, ha most megpróbálnánk visszajutni az artériába. Meg aztán, ha megint visszajutunk, újra olyan viharba kerülnénk, amit a hajó valószínűleg nem bírna ki még egyszer.

Újabb térképsort terített ki, és felkiáltott:

– Owens, a 72–D térképet követi?

– Igen, dr. Michaels.

– Győződjön meg róla, hogy valóban azon az útvonalon halad-e, amelyet kijelöltem. Rengeteg csomópont mellett kell elhajóznunk.

– Mi az ott előttünk? – kérdezte Grant. Michaels fölnézett és elkomorodott.

– Lassítson – kiáltott Owensnek.

A Próteusz erősen csökkentette a sebességét. A most már egyre jobban kiszélesedő fal egy részén hatalmas, alaktalanul kitüremkedő dudor látszott, amely tejes, szemcsés, és valahogyan ijesztő volt. De mialatt figyelték, összezsugorodott és eltűnt.

– Menjünk tovább – mondta Michaels. – Attól féltem – magyarázta Grantnak –, hogy ez a fehérvérsejt felénk közeledik, de szerencsére távolodott. Egyes fehérvérsejtek a nyirokcsomóban keletkeznek, amely fontos gátja a betegségeknek. A csomók nemcsak fehérvérsejteket, hanem antitesteket is termelnek. – És mi az az antitest?

– Fehérjemolekulákból áll, és megvan az a képessége, hogy különleges formában lekösse a testet támadó külső anyagokat: bacilusokat, mérgeket, idegen fehérjéket.

– Vagy minket?

– Vagy minket, bizonyos körülmények összejátszása esetén.

Cora közbevágott:

– A csomók foglyul ejtik a baktériumokat, és egyben kitűnő küzdőtérként szolgálnak a baktériumok és a fehérvérsejtek közötti harcban. Ilyenkor megduzzadnak, és fájni kezdenek. Tudja, a gyerekeknek gyakran megduzzadnak a hónaljukban vagy az álluk alatt lévő mirigyek.

– Ezek szerint valóban a nyirokmirigy gyulladásáról van szó.

– Így igaz.

– Vagyis ha jól értem, jobb, ha minél távolabb tartjuk magunkat a nyirokcsomóktól – mondta Grant.

– Nagyon kicsik vagyunk – nyugtatta meg Michaels. – Benes antitestrendszere nem érzékelt minket, és mindössze egy csomósoron kell átjutnunk, attól kezdve nincs több akadály. Ez persze kockázatos, de bármit teszünk is, az most kockázattal jár. Vagy – csattant fel kihívóan – olyan elvi döntést akar hozni, hogy menjünk ki a nyirokrendszerből?

– Nem – felelte Grant. – Hacsak nem tud valaki jobb megoldást.

* * *

– Ott van – szólalt meg Michaels, finoman megbökve Grantot. – Látja?

– Az az árny előttünk?

– Igen. Ez a nyirokedény egy a sok közül, amely belép a csomóba, s a csomó hártyákból és tekervényes átjárókból álló, szivacsos anyag. Tele van limfocitával...

– Az meg mi?

– Egyfajta fehérvérsejt. Remélem, nem zavarnak meg bennünket. Bármilyen baktérium kerül is a keringési rendszerbe, végül egy nyirokcsomóban köt ki. Nem boldogul a keskeny, tekervényes csatornákkal...

– És mi?

– Mi magunk irányítjuk a hajót, Grant, és tudjuk, hova akarunk eljutni, míg a baktériumok vakon haladnak az áramlás mentén. Remélem, érti a különbséget. Mihelyt egy baktérium csapdába kerül a nyirokcsomóban, antitestek veszik kezelésbe, vagy ha ezek kudarcot vallanak, a mozgósított fehérvérsejtek rontanak rá.

Az árny most közelebb jött. A nyirok aranyos árnyalata elsötétedett és zavaros színű lett. Valahol följebb mintha egy fal lett volna.

– Tartja az irányt, Owens? – kiáltott föl Michaels.

– Tartom, de könnyen előfordulhat, hogy rosszul fordulok.

– Ha az segít, ne feledje, hogy jelenleg nagyjából fölfelé haladunk. Amennyire lehet, kövesse a gravitométer jelzését, akkor nem tévedhet el.

A Próteusz éleset kanyarodott, és hirtelen minden szürke lett. A fényszórók mintha nem is világítottak volna meg mást, csak aminek világosabb vagy sötétebb szürke árnyalata volt. Időnként egy-egy kis pálcika bukkant fel, kisebb és sokkal vékonyabb, mint a hajó; itt-ott egy rakás egészen parányi, bolyhos szélű, gömbölyű tárgy látszott.

– Baktériumok – dörmögte Michaels. – Túlságosan közelről látom őket ahhoz, hogy felismerjem. Nem különös? Túl közelről, és túl sok a részlet.

A Próteusz most lassan haladt tovább, szinte tétovázva követte a csatorna számos, kisebb-nagyobb kanyarját.

Duval kiállt a dolgozószoba ajtajába.

– Mi van itt? Képtelen vagyok dolgozni ezekkel a mütyürkékkel, ha a hajó nem tart egy állandó sebességet. Épp elég rossz a Brown-féle mozgás.

– Sajnálom, doktor – mondta hűvösen Michaels. – Épp egy nyirokcsomón haladunk át, mert ennél okosabbat nem tudtunk kitalálni.

Duval dühösen elfordult.

Grant előreszegezte a szemét, és azt mondta:

– Arrafelé elég zűrösnek látszik, dr. Michaels. Mi az ott, ami olyan, mint a hínár vagy ilyesmi?

– Hálószövet – közölte Michaels.

– Dr. Michaels! – kiáltott le Owens.

– Igen?

– Ez a rostos anyag egyre sűrűbb. Képtelen leszek anélkül áthaladni, hogy kárt ne tegyek bennük.

Michaels láthatóan elgondolkodott.

– Emiatt ne aggódjon. Akármit csinálunk velük, úgyis csak minimális károsodást jelent.

Egy csomó rost leszakadt, ahogy a Próteusz befúrta magát közéjük; a rostok egy darabig az ablak mentén csúszkáltak, aztán oldalt eltűntek. Ahogy haladtak előre, egyre több leszakadt roston kellett átvágniuk magukat.

– Ne aggódjon, Owens – mondta bátorítólag Michaels –, a test baj nélkül kijavít minden sérülést.

– Én nem Benes miatt aggódom – kiáltott le Owens. – Hanem a hajó miatt. Ha ez eltömi a nyílásokat, túlmelegszik a motor. És úgy látszik, ránk tapad. Nem hallja, milyen más a motor hangja?

Grantnak nem tűnt fel, a figyelme különben is újra a külvilág felé fordult. A hajó most egy indaerdőbe fúrta az orrát. Olyan volt ez a sok sziporkázó inda a fényszórók csóvájában, mint egy baljóslatú tűzijáték.

– Hamarosan átjutunk rajta – mondta Michaels, de a hangja határozottan idegesen csengett.

Az út egy kissé kitisztult, és Grant most valóban érzékelte, hogy más lett a motor hangja, mély, rekedt hangon köhögött, mintha elzárná valami a kipufogónyíláson távozó gázok útját.

– Egyenesen előttünk! – kiáltotta Owens.

A hajó egy pálcika alakú baktérium nyúlós testének ütközött. A baktérium egy pillanatig az ablak görbületére simult, aztán visszapattant eredeti formájára, és elugrott a hajó elől, csak valami szennyeződés maradt utána, ami lassan mosódott le az üvegről.

Hirtelen újabb pálcikák tűntek föl.

– Mi történik itt? – kérdezte csodálkozva Grant.

– Azt hiszem – mondta Michaels –, azt hiszem, az antitestek támadását látjuk a baktériumok ellen. A fehérvérsejtek még nem avatkoztak be. Figyeljen! Nézze a baktérium falát. A miniatürizált fény miatt nem könnyű, de látja?

– Nem, sajnos nem.

Duval hangja hallatszott mögötte.

– Én se látok semmit. Grant megfordult.

– Sikerült betenni a drótot, doktor?

– Még nem – felelte Duval. – Ebben a zűrzavarban nem tudok dolgozni. Várni kell. De mi van az antitestekkel?

– Ha úgysem dolgozik, kapcsoljuk ki a belső világítást – javasolta Michaels. – Owens!

Kialudt a világítás, csak kintről szűrődött be valamennyi a szürkén sziporkázó lidércfényből, amitől mindenkinek olyan lett az arca, mintha dühös lenne.

– Mi van odakint? – kérdezte Cora.

– Épp ezt próbálom elmagyarázni – felelte Michaels. – Nézzék meg az előttünk lévő baktériumok szélét.

Grant hunyorogva meresztgette a szemét. A fény nyugtalanul vibrált előtte.

– Azokra a kicsi tárgyakra gondol, amelyek olyanok, mint a ceruzahegy?

– Pontosan. Ezek az antitest-molekulák. Tudja, a fehérjék elég nagyok, hogy a mostani méretünkben láthassuk őket. Itt van egy. Nézze! Nézze!

Egy kisebb antitest örvénylett el az ablak előtt. Közelebbről szemügyre véve egyáltalán nem látszott ceruzahegynek. Nagyobb volt, olyan, mint egy összegubancolódott spagettiszál, és valahogy gömbölyűnek látszott. Itt is, ott is vékony fonalak csillantak meg rajta.

– Mit csinálnak? – kérdezte Grant.

– Minden baktériumnak egymástól is különböző sejtfala van, amelyben specifikus atomcsoportok specifikus módon kapcsolódnak egymásba. Mi a különböző sejtfalakat simának és alaktalannak látjuk; de ha még kisebbek lennénk, molekula és nem baktérium méretűek, azt látnánk, hogy minden falnak mozaikos mintázata van, és hogy ez a mozaik baktériumfajonként más és más. Az antitestek pontosan ráilleszkednek a mozaikra, és mihelyt lefedik a fal döntő hányadát, vége a baktériumnak; olyan, mintha befognák az ember orrát és száját, és hagynák megfulladni.

– Nézze, ahogy összeakaszkodnak – mondta izgatottan Cora. – Milyen... milyen iszonyatos.

– Csak nem sajnálja a baktériumokat, Cora? – kérdezte mosolyogva Michaels.

– Nem, csak olyan gonosznak tűnnek az antitestek, ahogy rávetik magukat a baktériumokra.

– Ne ruházza fel őket emberi érzelmekkel – mondta Michaels. – Ezek csak vakon mozgó molekulák. Az atomok közti erők rántják a falhoz, bele is illenek, és ugyanezek az erők tartják ott. Olyan ez, ahogy a mágnes magához ránt egy vasdarabot. Mondaná a mágnesre, hogy gonoszul veti rá magát a vasra?

Most, hogy Grant már tudta, mit kell néznie, látta, mi folyik odakint. Egy vaktában imbolygó baktérium jelent meg a lebegő antitestek felhőjében, úgy látszott, hogy vonzani kezdi és magához húzza őket. Egy pillanat alatt egész bolyhos lett a fala tőlük. Az antitestek egymás mellé sorjáztak, a spagettifonalak szorosan egymásba fonódtak.

– Egyes antitestek mintha közömbösek lennének – jegyezte meg Grant. – Hozzá sem érnek a baktériumhoz.

– Az antitestek specifikusak – felelte Michaels. – Mindegyik úgy van tervezve, hogy egy sajátos fajta baktérium mintázatához vagy egy sajátos fehérjemolekulához illeszkedjen. E pillanatban az antitestek többsége, bár nem mindegyik, tökéletesen illik a körülöttünk lévő baktériumokhoz. Az antitestek sajátos változatának gyors kialakulását épp ezeknek a sajátos baktériumoknak a megjelenése stimulálja. De hogy ezt a stimulust mi váltja ki, pillanatnyilag még nem tudjuk.

– Jó Isten! – kiáltott fel Duval. – Nézzenek oda!

Az egyik baktériumot most már teljesen behálózták az antitestek, követték minden szabálytalanságát, s a baktérium pont úgy nézett ki, mint korábban, csak most bolyhosan megvastagodott a fala.

– Tökéletesen illeszkedik – állapította meg Cora.

– Nem, nem egészen. Nem látják, hogy az antitest intermolekuláris kötései nyomják a baktériumot? Ez idáig még elektronmikroszkóppal sem volt látható, mert csak elpusztult tárgyakat vizsgáltunk vele.

Csönd ereszkedett a Próteusz legénységére, amint a hajó lassan elhaladt a baktérium mellett. Az antitest borítás mintha megfeszült és szorosabbá vált volna, és úgy tűnt, hogy belül a baktérium rángatózni kezdett. A borítás újra megfeszült, még szorosabb lett, aztán még egyszer, míg a baktérium hirtelen összezsugorodott, és engedett a nyomásnak. Az antitestek összezárultak, és a baktérium, amely az előbb még pálcika alakú volt, most alaktalan tojásdad formájú lett.

– Megölték a baktériumot. Szó szerint kipréselték belőle az életet – mondta undorral Cora.

– Rendkívüli – dörmögte Duval. – Micsoda fegyver ez a Próteusz a tudományos kutatás szolgálatában.

– Biztos benne – kérdezte Grant –, hogy ránk nézve nem veszélyesek az antitestek?

– Úgy tetszik – felelte Michaels. – Nem olyan a testünk, amivel felingerelnénk őket.

– Biztos? Az az érzésem, hogy ha megfelelően stimulálják őket, akkor bármire érzékenyek lesznek.

– Azt hiszem, igaza van. Ennek ellenére úgy látszik, nem zavarjuk őket.

– Újabb rostok vannak előttünk, dr. Michaels – kiáltott le Owens. – Kezd egész szépen beborítani az anyag. Nagyon visszafogja a sebességünket.

– Már majdnem kint vagyunk a csomóból – mondta Michaels.

Időnként egy-egy rángatózó baktérium vágódott a hajónak, amely válaszul megremegett, de a harc heve kezdett csitulni, miután nyilvánvaló lett, hogy a baktériumok veszítettek. A Próteusz újabb rostokon bukdácsolt, billegett keresztül.

– Egyenesen előre – közölte Michaels. – Még kanyar balra, és máris a kivezető nyirokedényben leszünk.

– Húzzuk magunk után a rostokat – jegyezte meg Owens. – Olyan a hajó, mint egy bozontos szőrű kutya.

– Hány nyirokcsomó lesz még az agyhoz vezető úton? – kérdezte Grant.

– Három. Egyet esetleg elkerülhetünk. Nem vagyok egészen biztos benne.

– Ez nem jó. Túl sok időt veszítünk vele. Három ilyen csomón nem mehetünk keresztül. Nincs valami, valami rövidítés?

Michaels a fejét rázta.

– Olyan nincs, ami kevesebb problémával járna, mint a mostani. A csomókon kell keresztülmennünk. A rostok lemosódnak, és ha nem állunk meg, hogy végignézzük a baktériumháborút, mehetünk gyorsabban is.

– Legközelebb – mondta elkomorodva Grant – olyan csatát fogunk látni, amibe a fehérvérsejtek is beszállnak.

Duval odalépett Michaels térképeihez, és azt mondta:

– Most hol vagyunk, Michaels?

– Pontosan itt – felelte az, és összeszűkült szemmel figyelte a sebészt.

Duval egy pillanatig elgondolkodott, aztán megszólalt:

– Próbálok tájékozódni. Ezek szerint a nyakban vagyunk, ugye?

– Igen.

A nyakban, gondolta Grant. Épp ott, ahonnan elindultak. Ránézett az időjelzőre. 28-at mutatott. Több mint a fele idő elment, és csak oda értek vissza, ahonnan elindultak.

– El tudnánk kerülni az összes csomót, ráadásul rövidíthetnénk is, ha itt valahol lekanyarodunk, és egyenesen bemegyünk a belső fülbe – tűnődött Duval. – Onnantól a vérrögig már igazán nem távolság.

Michaels hullámosra gyűrte a homlokát, és fölsóhajtott.

– A térképen mindez pompásan fest. Gyorsan húz rajta egy vonalat, és már meg is érkezett. De gondolt arra, mit jelent átutazni a belső fülön?

– Nem. Mit jelent? – kérdezte Duval.

– A fül, kedves doktorom, bár ezt bizonyára nem kell mondanom önnek, olyan szerkezet, amely összegyűjti és fölerősíti a hanghullámokat. A legkisebb hang, a legkisebb hangfoszlány erős vibrációt idéz elő a belső fülben. Miniatürizált állapotunkban ezek a rezgések halálosak.

Duval gondterheltnek látszott.

– Igen, értem.

– De mindig rezeg a belső fül? – kérdezte Grant.

– Hacsak nincs csönd, vagyis nem éri a fület a hallásküszöb fölötti hang. De a jelenlegi méretünkben feltehetőleg a küszöb alatti hanghullám keltette mozgást is érzékeljük.

– Ami rosszabb, mint a Brown-féle mozgás?

– Lehet, hogy nem.

– A hangnak, ugye, kintről kell jönnie? – kérdezte Grant. – Ha bejutunk a belső fülbe, a hajó motorjának dobogása vagy a saját hangunk vajon nem vált ki ugyanilyen hatást?

– Nem. Ez biztos. A belső fül nem képes átvenni a miniatürizált rezgésünket.

– Nos, akkor ha a kintiek a műtőben teljes csöndben maradnak...

– De honnan tudhatnák meg, hogy így kell tenniük? – kérdezte emelt hangon Michaels. Aztán szinte gorombán még hozzátette: – Maga szétszedte a távírót, tehát nem tudunk kapcsolatba lépni velük.

– De nyomon tudnak követni. Rá fognak jönni, hogy a belső fül felé tartunk. Meg fogják érteni, hogy tökéletes csendre van szükség.

– És ha nem?

– De miért ne? – kérdezte türelmetlenül Grant. – A kintiek többsége orvos. Valamennyire érteniük kell ehhez is.

– Megint kockáztatni akar?

Grant körülnézett.

– Mit gondolnak a többiek?

– Azt az útirányt követem, amit mondanak – jelentette ki Owens –, de nem én jelölöm ki az utat, és nem is vállalom érte a felelősséget.

– Én nem vagyok biztos benne – közölte Duval.

– Én viszont biztosan tudom, hogy ellene vagyok – mondta Michaels.

Grant Corára pillantott, de a lány csöndben volt.

– Rendben van – mondta Grant. – Enyém a felelősség. Irány a belső fül. Jelölje ki az irányt, Michaels!

– Nézze... – mondta Michaels.

– A döntés megszületett, Michaels. Jelölje ki az irányt!

Michaels elvörösödött, aztán vállat vont.

– Owens – mondta hűvösen. – Annál a pontnál, amit mutatok, forduljunk élesen balra...

15 - Fül

Carter szórakozottan fölemelte a kávéscsészét. Az aljáról egy-két csepp lefolyt, és meg sem állt a nadrágjáig. Észrevette, de nem törődött vele.

– Hogy érti, hogy irányt váltottak?

– Arra gondolok, hogy úgy érezhették, túl sok időt töltöttek a nyirokcsomóban, és nem akartak több csomón átmenni – tűnődött Reid.

– Rendben van. De akkor merre mennek helyette?

– Még nem tudom biztosan, de úgy látszik, a belső fül felé tartanak. Nem állítom, hogy helyeslem a választást.

Carter megint letette a csészét, és arrébb lökte. Nem is ivott belőle.

– Miért nem? – Egy röpke pillantást vetett az időmérőre. A 27-esen állt.

– Nehéz lesz. Vigyáznunk kell, nehogy zajt üssünk.

– Miért?

– Ezt maga is beláthatja, Al. A fül reagál a hangokra. A belső fül vibrálni kezd. Ha a Próteusz a közelben van, az is elkezd remegni, olyannyira, hogy akár szét is eshet.

Carter előrehajolt az ülésében, és Reid hűvös arcát nézte.

– De akkor miért mennek oda?

– Szerintem azt gondolják, hogy ez a leggyorsabb út a célterülethez. Vagy egyszerűen csak megbolondultak. Mióta szétszedték a távírót, ezt képtelenség megállapítani.

– Már bent vannak? – kérdezte Carter. – Úgy értem, a belső fülben.

Reid elfordított egy kapcsolót, és gyorsan kérdezett valamit. Aztán hátrafordult.

– Szinte bent vannak.

– Vajon megértik odalent a műtőben, hogy mostantól teljes csendben kell lenniük?

– Remélem.

– Reméli? Hogy érti azt, hogy reméli?

– Szerencsére a Próteusz úgysem lesz bent sokáig.

– Épp elég hosszú ideig lesznek bent. Figyeljen ide, mondja meg a lentieknek... Nem, elkéstünk, és túl kockázatos. Inkább adjon egy darab papírt, és hívjon be kintről valakit. Bárkit. Bárkit.

Egy fegyveres biztonsági őr lépett be és szalutált.

– Könyörgök, fogja be – mondta fáradtan Carter. Nem is szalutált vissza. Nagybetűkkel fölírta a papírra: CSÖND! ABSZOLÚT CSÖND, AMÍG A PRÓTEUSZ A FÜLBEN VAN.

– Ezt fogja – mondta a biztonsági őrnek. – Menjen a műtőbe, és mutassa meg mindenkinek. De győződjön meg róla, hogy mindenki megnézte. Megölöm, ha zajt csinál. Ha egy szót is szól, kitaposom a belét. Megértette?

– Igen, uram – felelte az őr, de látszott rajta, hogy belezavarodott, és meg van rémülve.

– Induljon! Nyomás! És vegye le a cipőjét!

– Tessék?

– Vegye le! Zokniban menjen a műtőbe.

A megfigyelőtoronyban számolták a soha véget nem érő perceket, míg a katona leért, és zokniban meg nem jelent a műtőben. Orvostól nővérig, nővértől orvosig járt, és a mutatóujjával a megfigyelőtoronyra bökve eléjük tartotta a papírt. Az emberek komoran bólintottak. Senki sem mozdult a helyéről. Egy percig úgy tűnt, mintha tömeges bénulás kerítette volna hatalmába a teremben lévőket.

– Ezek szerint értik – mondta Reid –, és nem kell külön utasításokat adni.

– Gratulálni fogok nekik – mondta dühösen Carter. – De figyeljen ide: ha netán kapcsolatba lépne a kezelőszemélyzettel, nem kell se sziréna, se csengő, se gong, semmi. Még villogó fényjelző se. Nem akarom, hogy bárki is a meglepetéstől esetleg csuklani kezdjen.

– Egy-két másodperc alatt túljutnak,

– Vagy igen – mondta Carter –, vagy nem. Lásson hozzá.

Reid hozzálátott.

* * *

A Próteusz egy tiszta folyadékkal teli széles területre ért. Egy-két átcikázó antitestet kivéve nem volt más látnivaló, csak az a fénycsóva, amit a hajó fényszórója csinált magának a sárgás nyirokban.

A hallásküszöb alatt egy ködös hang dörzsölődött a hajóhoz, olyan volt, mintha az egyik hullámlécnek ütődött volna valami. Aztán megint. És megint.

– Owens – kiáltott fel Michaels. – Kérem, kapcsolja le a benti világítást.

Hirtelen sokkal világosabb kontúrokkal jelent meg előttük a külvilág.

– Látja? – kérdezte Michaels.

A többiek nézni kezdték. Grant egyáltalán nem látott semmit.

– A belső füljáratban vagyunk – mondta Michaels. – Abban a kis spirális csőben, amivel hallunk. Ezzel hall Benes. Az egyes hangokra különbözőképpen kezd rezegni. Látják?

Most már Grant is látta. Szinte árnyékot vetett a folyadékban; olyan volt, mintha egy hatalmas, lapos árny suhant volna át rajtuk.

– Ez egy hanghullám – mondta Michaels. – Legalábbis bizonyos szempontból. Egy összepréselt hullani, amit a miniatürizált fényünk segítségével valamelyest ki tudunk venni.

– Ezek szerint valaki beszél? – kérdezte Cora.

– Ó, nem, ha valaki beszélne vagy igazi hangot adna ki, ez úgy háborogna, mintha földrengés lenne. De a belső fül még teljes csöndben is érzékel bizonyos hangokat: a szívverés távoli dobbanását, a fül apró erein és az artérián áthaladó vér sustorgását és így tovább. Tartottak már kagylót a fülükhöz, hogy azzal hallgassák az óceán zúgását? Amit ilyenkor hallanak, az főleg a saját óceánjuk hangja, a vér áramlása.

– És ez itt veszélyes? – kérdezte Grant.

Michaels vállat vont. Nem rosszabb, mint idáig. Ha senki se szólal meg.

Duval, aki újra visszatért a dolgozószobába, és a lézer fölé hajolt, most felkiabált Owensnek:

– Owens! Miért lassítunk?

– Valami baj van – felelte Owens. – A motor lefullad, és nem tudom, miért.

Ahogy a Próteusz lejjebb ereszkedett a járatban, a bentieknek egyre inkább olyan érzésük támadt, mintha egy süllyedő liftben ülnének.

Egy apró döccenéssel leértek a csiga alaplemezére, és Duval letette a szikét.

– És most?

– Túlmelegedett a motor – mondta idegesen Owens –, és le kellett állítanom. Azt hiszem...

– Hogy?

– A hálószövet miatt lehet. Az az átkozott hínár valószínűleg elzárta a beömlőnyílásokat. Semmi másra nem tudok gondolni, ami ezt okozta volna.

– Nem tudja valahogy kifúvatni? – kérdezte feszülten Grant.

Owens a fejét rázta.

– Képtelenség. Ezek beömlőnyílások. Befelé szívják a hűtőfolyadékot.

– Akkor csak egy dolgot tehetünk – mondta Grant. – Kívülről kell megtisztítani, vagyis újra ki kell mennünk. – Azzal a homlokát összeráncolva kezdte fölhúzni a búvárruháját.

Cora idegesen nézett ki az ablakon.

– Odakint antitestek vannak – mondta.

– Nem sok – felelte kurtán Grant.

– És ha megtámadják?

– Nem valószínű – jegyezte meg biztatóan Michaels. – Az emberi alakra nem érzékenyek. És addig, míg magukat a szöveteket nem éri károsodás, az antitestek valószínűleg passzívak maradnak.

– Na látja – mondta Grant, de Cora a fejét csóválta.

Duval, aki egy percig hallgatta a beszélgetést, most újra a drót fölé hajolt, gondosan hozzámérte az eredetihez, aztán lassan forgatni kezdte az ujjai között, hogy szabad szemmel próbálja kivenni a keresztmetszet egyenetlenségeit.

Grant kilépett a hajó zsilipjén, és a belső fül gumi rugalmasságú alaplemezén landolt. Bánatos arccal nézett vissza a hajóra. Már rég nem az a tiszta, sima fémtest volt, ami korábban. Bolyhosnak, szőrösnek látszott.

Az uszonnyal hátrarúgott, hogy a hajó tatjához kormányozza magát. Owensnek nagyjából igaza volt. A beömlőnyílásokat szinte teljesen eldugaszolták a rostok.

Grant megragadott egy marokravalót, és meghúzta. Nehezen, de elindultak kifelé, bár elég sok szál beletört a szűrőkbe.

A kis fülhallgatóban Michaels hangja szólalt meg:

– Mi a helyzet?

– Nem túl rózsás – felelte Grant.

– Mennyi időbe telik? Az időjelző 26-ot mutat.

– Elég sokáig el fog tartani. – Grant elszántan rángatta a rostokat, de a nyirok viszkozitása lelassította a mozdulatait, és a rostok makacssága mintha szándékosan nehezítette volna a dolgát.

Bent a hajóban Cora szólalt meg ideges hangon:

– Nem volna jobb, ha valamelyikünk kimenne segíteni?

– Hát, nem is tudom – kezdte Michaels kétkedően.

– Én kimegyek – mondta Cora, és már meg is ragadta a búvárruháját.

– Rendben van – tette hozzá Michaels. – Én is megyek. Owens viszont jobb, ha a műszerek mellett marad.

– Én meg azt gondolom – mondta Duval –, hogy jobb, ha én is maradok. Már majdnem kész.

– Hát persze, dr. Duval – nyugtatta meg Cora. Föltette a sisakot.

Attól még önmagában nem lett sokkal könnyebb a feladat, hogy hamarosan hárman szorgoskodtak a hajó faránál; mindhárman elszántan huzigálták a beragadt rostokat, és miután sikerült kilazítani egy-egy csomót, hagyták, hogy magával vigye a folyadék lassú sodrása. Végre látszani kezdett a szűrők fémes szája, és Grant a legmakacsabbul kitartó rostokat belökte a nyílásba.

– Remélem, nem okozok bajt, de képtelen vagyok kiszedni őket. Owens, mi van, ha egy-két rost bejut a nyíláson; úgy értem, a hajó motorjába?...

– Szénné égnek, és mindenféle zűrt csinálnak – hallatszott Owens hangja a fülhallgatóban. – Azt jelenti, hogy bármennyire utálom, de ki kell tisztítani a belsejét, mihelyt kiérünk.

– Ha kiérünk, bánom is én, hogy le kell vakarni ezt a büdös hajót. – Grant belökte azokat a szálakat, amelyek már a szűrőn belül voltak, és kihúzta azokat, amelyek kívül maradtak. Cora és Michaels ugyanezt tették.

– Lassan végzünk – jelentette ki Cora.

– De jóval több időt töltöttünk a belső fülben, mint amennyire számítottunk – közölte Michaels. – Bármelyik pillanatban megszólalhat egy hang...

– Csönd legyen – mondta Grant ingerülten –, és fejezze be a munkáját.

* * *

Carter úgy tett, mint aki rögtön tépni kezdi a haját, de aztán türtőztette magát.

– Nem, nem, nem, NEM! – ordítozott. – Megint megálltak.

Egy papírdarabra írt üzenetre bökött, amit az egyik képernyőn feléjük mutattak.

– De ennek legalább eszébe jutott, hogy ne szólaljon meg – mondta Reid. – Honnan veszi, hogy megálltak?

– Hogy honnan? Lehet, hogy csak egy cigarettaszünetre álltak meg. Lehet, hogy napoznak egy kicsit. Talán a lány...

Hirtelen abbahagyta.

– Nem is tudom. Csak azt látom, hogy mindössze huszonnégy percünk van.

– Minél tovább maradnak a belső fülben – mondta Reid –, annál biztosabb, hogy az egyik kinti pasas zajt üt, tüsszent vagy ilyesmi.

– Igaza van. – Carter egy darabig elgondolkozott, aztán halkan azt mondta: – Az istenit! A legegyszerűbb megoldás nem jut az ember eszébe. Hívják be azt a küldöncöt!

Megint belépett a biztonsági őr. Most nem szalutált.

– Ugye még mindig zokniban van? – kérdezte Carter. – Na jó. Vigye ezt le, és mutassa meg az egyik nővérnek. De ugye nem felejtette el, hogy kitaposom a belét?

– Nem, uram.

A papíron ez állt: VATTÁT BENES FÜLÉBE!

Carter cigarettára gyújtott, és figyelte, amint a biztonsági őr belép a műtőbe, egy pillanatig habozik, aztán gyors, de óvatos léptekkel odamegy az egyik nővérhez.

A nővér rámosolyodott, fölnézett Carterre, és a kezével intett, hogy rendben van.

– Mindenre nekem kell gondolnom – sóhajtott fel Carter.

– Ez csak lehalkítja a hangokat – jegyezte meg Reid. – Nem szünteti meg.

– Tudja, hogy van a verébbel meg a túzokkal – mondta Carter.

A nővér kilépett a cipőjéből, és két lépéssel az egyik asztalnál termett. Óvatosan kinyitott egy friss csomag higroszkópos vattát, és vagy fél métert letekert belőle.

Egy maroknyit az egyik kezébe, egy maroknyit a másikba vett. De a vatta nem akart engedelmeskedni. A nővér erősebben húzta, mire az egyik keze lecsúszott, és nekiütközött az asztalon lévő ollónak.

Az olló lepördült az asztalról, és nagyot koppant a kemény padlón. A nővér kétségbeesetten a lábával próbált utánanyúlni, erősen rátaposott, de ez csak azután sikerült, hogy az olló egy éles, fémes csattanással földet ért, olyan hangot hallatva, mint egy bukott angyal csuklása.

A nővér arca elvörösödött a halálos rettegéstől; a többiek is odafordultak, hogy lássák, mi történt, Carter pedig eldobta a cigarettát és a székre roskadt.

– Vége! – mondta.

* * *

Owens beindította a motort, és szúrós szemmel figyelte a műszereket. A hőmérséklet-szabályozó mutatója, amely szinte azóta, hogy beléptek a belső fülbe, a veszélyes zónában volt, most lassan elindult visszafelé.

– Egész jól fest – állapította meg Owens. – Készen vannak?

– Nem sok van hátra – hangzott fel Grant hangja Owens fülhallgatójában. – Készüljön az indulásra. Mindjárt jövünk.

Ebben a pillanatban mintha megemelkedett volna az univerzum. Olyan volt, mintha ököllel csaptak volna a Próteuszra, amely magasra szökött. Owens egy lemezben próbált megkapaszkodni, s közben hallgatta a távoli dörgést.

Lent Duval ugyanolyan elkeseredetten ragadta meg a lézert, hogy eltakarja a megtébolyodott világ elől.

Odakint Grant érezte, hogy fölrepül, mintha egy hatalmas hullám vette volna a hátára. Egyre arrébb perdült, aztán nekicsapódott a belső fül falának. Visszapattant róla.

Grant az agya mélyén, amely csodával határos módon tiszta maradt, tudta, hogy az ember méretű fal csak valami éles hangra reagál mikroszkopikus amplitúdójú, gyors rezgéssel, de ezt a gondolatot most az ütés okozta sokk eltemette.

Kétségbeesetten próbálta földeríteni a Próteuszt, csak egy pillanatra látta, ahogy a fényszórók villantak egy távoli falon.

Cora a rengés pillanatában a Próteusz egyik kiszögellésébe kapaszkodott. Ösztönösen szorítani kezdte, és egy pillanatig úgy vágtatott a hajóval, mintha vadnyugati paripát akarna megülni. Végül is elfogyott az ereje, eleresztette a hajót, mire csúszni kezdett a membránon, egyre távolabb kerülve az alaplemezen megállapodott Próteusztól.

A hajó fényszórói megvilágították előtte az utat, és Cora ugyan minden erejével próbált megállni, de teljesen hiába küszködött. Előbb sikerült volna földbe fúrt lábbal megállítani egy lavinát, mint itt akár csak lassítani is.

Tudta, hogy a test egyik alapvető szerve, a hallásközpont felé tart. A szerv egyéb alkotóelemei között itt voltak a szőrsejtek: összesen tizenötezer van belőlük. Cora már meg is pillantott egyet-kettőt; a kecsesen magasra tartott csillókról ismerte meg őket. A belső fülbe vezetett és fölerősített hanghullámok magasságának és erősségének megfelelően egyes csillók lágyan rezegtek.

Ezek a szavak és kifejezések persze csak a normális méretű világra voltak érvényesek; Cora bizonyára ilyeneket mondott az élettan vizsgán. Itt azonban csak egy szakadékot látott, azon túl pedig egy sor nyúlánk, kecses oszlopot, amelyek lomhán mozogtak, ráadásul nem is egyszerre, hanem előbb az egyik, aztán a másik, mintha kósza szél fodrozta volna őket.

Cora csúszott tovább, s a szakadék fölött bepördült a rezgő oszlopok és falak világába. Ahogy lefelé bukfencezett, a fején lévő lámpa időnként felvillant. Érezte, hogy húzza valami a fölszerelését, aztán erővel nekizuhan egy erős rugózású tárgynak. Fejjel lefelé lógva állt meg, és moccanni se mert, mert nem tudta ugyan, hogy mibe akadt bele, de attól tartott, ha megmozdul, ez a valami nem tartja tovább, és még lejjebb zuhan.

Előbb az egyik irányba pördült, aztán a másikba, ahogy az oszlop, amin lógott, a Corti-féle szerv egyik szőrsejtjének mikroszkopikus csillója fenségesen himbálózott tovább.

Cora végre rendesen kapott levegőt, és meghallotta a saját nevét. Valaki hívta. Óvatosan valami esedező hangot hallatott. A saját hangjától fölbátorodva, olyan éleset sikított, ahogy a torkán kifért.

– Segítség! Akárki! Segítség!

* * *

Owens, miután az első ijedségen túljutott, a még mindig háborgó tengeren próbálta megzabolázni a Próteuszt. A hang, akármi volt is, nagyon erős lehetett, de éles volt, és gyorsan el is halt. Csak ez menthette meg őket. Ha csak kicsit tovább tart...

Duval, hóna alá szorítva a lézert, hátát a falnak vetve a padlón ült, egyik lábát minden erejével az asztal támasztékának nyomta, és így kiáltott fel Owensnek:

– Kész?

– Azt hiszem, megúsztuk – lihegett Owens. –A műszerek épek maradtak.

– Jobb lenne innen elkotródni.

– Előbb föl kell vennünk a többieket.

– Ó, persze – mondta Duval. – El is felejtettem. – Óvatosan átfordult a másik oldalára, egyik kezét maga alá tette, aztán nagy gonddal lábra állt. Még mindig a lézert szorongatta. – Eresszük be őket.

– Michaels! Grant! Miss Peterson! – kiáltotta Owens.

– Jövünk – felelte Michaels. – Azt hiszem, egyben vagyok.

– Várjanak – szólalt meg Grant. – Nem látom Corát.

A Próteusz mostanra megnyugodott, és Grant, aki nehezen kapkodta a levegőt, és úgy érezte, hogy kicsit jobban megüthette magát, mint a többiek, erős csapásokkal megindult a hajó fényszórói felé.

– Cora! – kiáltotta.

Cora visítva válaszolt:

– Segítség! Akárki! Segítség!

Grant minden irányba veteti egy-egy pillantást.

– Cora! Merre van? – kiáltotta kétségbeesetten. A fülhallgatóban csak ennyit hallott:

– Pontosan nem tudom. Beakadtam a szőrsejtek közé.

– És azok hol vannak? Michaels, hol vannak a szőrsejtek?

Grant észrevette, hogy Michaels a másik irányból közeledik a hajóhoz, a teste csak egy sötét árny a folyadékban, a fején lévő lámpa vékony barázdát vágott maga előtt.

– Várjunk csak, hadd tájékozódjam. – Hirtelen megpördült, és felkiáltott:

– Owens! Állítsa nagy látószögűre a reflektor fókuszát.

Felelet helyett szétterült a sugárnyaláb, és Michaels azt mondta:

– Errefelé! Owens, kövessen! Fényre van szükségünk.

Grant követte Michaels gyorsan mozduló ujjait, és meglátta az előttük tátongó szakadékot meg az oszlopokat.

– Ott bent? – kérdezte bizonytalanul.

– Valószínűleg – felelte Michaels.

Mostanra odaértek a szakadék peremére, mögöttük a hajó, amelynek a fényszórója bevilágított a még mindig lágyan ringó oszlopok üregébe.

– Nem látom Corát – mondta Michaels.

– Én igen – szólalt meg Grant, és odamutatott. – Nem ő az? Cora! Látom magát. Mozgassa a karját, hogy biztos legyek benne.

Cora intett.

– Rendben. Megyek, és leveszem. Egy szempillantás alatt ott vagyok.

Cora várt, és érezte, hogy valami megérinti a térdét; a lehető leghalványabb és legfinomabb érzés volt, mintha egy légy szárnya súrolta volna. Lenézett a térdére, de nem látott semmit.

Most a válla közelében érintette meg valami, aztán még egyszer.

Hirtelen meglátott néhányat – olyanok voltak, mint egy gyapjúgombolyag, kiugró, remegő szálak lógtak belőlük. Az antitestek fehérjemolekulái...

Úgy viselkedtek, mintha éppen földerítenék Cora felszínét, megvizsgálják, meg is kóstolják, és azon tanakodnak, hogy veszélyes-e vagy sem. Egyelőre csak néhányan voltak, de az oszlopok közül egyre több lebegett kifelé.

A Próteusz lefelé fordított reflektorának miniatürizált fényében Cora tisztán látta őket. Minden egyes fonál úgy csillant meg, mint egy fürkésző napsugár.

– Jöjjön gyorsan – sikította Cora. – Mindenütt antitestek vannak. – Az agyában túlságosan is tisztán élt a kép a baktériumsejtet körülvevő antitestekről, amelyek teljesen behálózták, aztán beroppantották a sejtet, mihelyt az intermolekuláris erők összerántották őket.

Az egyik antitest a könyökéhez ért, rá is ragadt. Cora viszolyogva és rémülten megrázta a karját, hogy beleremegett az egész teste, és ettől lezuhant az oszlopok közé. Az antitest azonban még ettől sem esett le. Egy másik is rátapadt, s a rostok egymásbafonódása után a két test pontosan összeilleszkedett.

* * *

– Antitestek – dörmögte Grant.

– Úgy látszik, elég nagy kárt tett a környező szövetben, hogy magára vonta a figyelmüket – állapította meg Michaels.

– De semmit se tudnak vele kezdeni?

– Pillanatnyilag nem. Nem érzékenyek rá. Nincs olyan antitest, amely kifejezetten az ő alakjára fejlődött volna ki. De ha egy-kettő egészen véletlenül ráillik, attól a pillanattól Cora stimulálni kezdi a többit, hogy hasonló formára alakuljon. Ettől aztán csapatostul támadnak rá.

Grant látta, hogy máris gyülekeznek körülötte, és egész rajokban telepszenek köré, mint a muslicák.

– Michaels – mondta Grant –, menjen vissza a hajóra. Elég, ha egyikünk teszi kockára az életét. Valahogy majd csak kihozom Corát. Ha nem sikerül, akkor hárman döntsék el, mit tesznek a maradványunkkal. Bármi történik is, nem szabad, hogy itt deminiatürizálódjunk.

Michaels egy picit tétovázott, aztán azt mondta:

– Legyen óvatos – azzal megfordult, és sietve visszaúszott a Próteuszhoz.

Grant folytatta a merülést Cora felé. A közeledéséből eredő örvényléstől az antitestek forogni, táncolni kezdtek.

– Tűnjünk el innen, Cora – lihegte Grant.

– Ó, Grant. Gyorsan!

Grant teljes erővel húzni kezdte a lány oxigéntartályát, amely belevágódott egy oszlopba, és oda is ragadt. A törés mentén még mindig vastag sugárban szivárgott kifelé valami nyúlós anyag, s talán ennek volt köszönhető az antitestek érkezése.

– Cora, ne mozogjon! Engedje... Uhh! – Cora bokáját két antitest tartotta fogva, és Grant épp ezeket feszegette le. – Na, most jöjjön!

Mindketten egy félbukfenccel megindultak a hajó felé. Gorának egész bolyhos volt a ruhája az antitestektől, de a támadók javát sikerült maguk mögött hagyniuk. De – az "illat"-nak, ki tudja, ebben a mikroszkopikus méretben miféle megfelelőjét követve – hirtelen megindultak utánuk; előbb csak egy-kettő, aztán az egész, mind jobban gyarapodó raj.

– Nem fog sikerülni – zihálta Cora.

– De, de igen – felelte Grant. – Csak szedje össze minden maradék erejét.

– De még mindig összeakaszkodnak. Félek, Grant.

Grant a válla fölött hátranézett, aztán kissé lemaradt. Cora háta félig be volt borítva a gyapjúgombolyagok mozaikjával. Testének erre a részére legalábbis tökéletesen ráilleszkedtek.

Grant sietve letörölte a lány hátát, de az antitestek odatapadtak, a keze érintésétől lelapultak, aztán visszaugrottak eredeti alakjukra. Egypár most Grant testét kezdte felmérni és "ízlelgetni".

– Gyorsabban, Cora!

– Nem tudok...

– Dehogynem. Kapaszkodjon belém!

Uszonyos lábuk rúgásával gyorsan haladtak, hogy följussanak a szakadék széléig, onnan a várakozó Próteuszig.

* * *

Duval segített Michaelsnak a zsilipen átjutni.

– Mi van odakint? – kérdezte.

Michaels lehúzta a sisakot, és lihegve szólalt meg:

– Miss Petersont foglyul ejtették a Hensen-sejtek. Grant próbálja kiszabadítani, de antitestek támadtak rájuk.

Duval szeme elkerekedett.

– Mit tehetünk?

– Nem tudom. Talán sikerül behoznia. Ha nem, akkor tovább kell mennünk.

– De hát nem hagyhatjuk ott őket – mondta Owens.

– Persze hogy nem – tette hozzá Duval. – Inkább mindhárman menjünk ki, és... – Hirtelen Michaelsre támadt: – Maga miért van itt? Miért nem maradt kint?

Michaels ellenségesen nézett Duvalra:

– Azért, mert semmire sem mentek volna velem. Nekem nincsenek olyan izmaim, sem olyan reflexeim, mint Grantnak. Csak útjában lettem volna. Ha segíteni akar, menjen ki maga.

– Vissza kell szereznünk őket, élve vagy... vagy másképp – mondta Owens. – Körülbelül negyedóra múlva elkezdenek deminiatürizálódni.

– Jól van, jól – kiáltott Duval. – Bújjunk búvárruhába, és gyerünk ki.

– Várjanak – mondta Owens. – Jönnek. Előkészítem a zsilipet.

* * *

Grant keze szorosan ráfonódott a zsilip kerekére, miközben fölötte a jelzőlámpa vörösen kezdett villogni. Az antitesteket kapkodta Cora hátáról, a gyapjúszerű fonalakat a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva csipkedte, s közben érezte, hogy a lágy, rugalmas rostok kilazulnak, aztán úgy megkeményednek, mint egy drót, és nem engednek tovább.

Ez egy peptidlánc, gondolta Grant.

Egyetemi szemináriumok halvány emléke ködlött föl benne. Egyszer nagy nehezen sikerült leírni a peptidlánc egy részének kémiai képletét, és ez most a maga valóságában itt volt előtte. Vajon ha lenne egy mikroszkópja, az egyes atomokat is láthatná? Nem, Michaels korábban azt mondta, hogy akármit csinál, ezek a semmibe vesznek.

Fölemelte az antitest-molekulát. Az eleinte szorosan kapaszkodott Cora hátába, aztán egy cuppanással fölengedett. A környező molekulák idáig hozzátapadtak, de most ezek is leváltak. Egy egész folt szakadt le, és Grant elhajította. Az antitestek együttmaradtak, aztán rögtön visszatértek, és helyet kerestek maguknak, ahova letapadhatnak.

Nincs agyuk, még a lehető legegyszerűbb központi idegrendszerrel sem rendelkeznek, és nem is szép dolog szörnyként, ragadozóként vagy akár muslicaként gondolni rájuk. Egyszerű molekulák, olyan atomokkal, amelyek úgy vannak elrendezve, hogy az atomok közti erők egymásra hatása folytán képesek legyenek rátapadni olyan felszínre, amely illik a sajátjukhoz. Agya rejtett mélységeiből egy kifejezés jött elő: a "Van der Waals-erők". Semmi több.

Tovább húzgálta a szálakat Cora hátáról. A lány felkiáltott:

– Jönnek, Grant! Menjünk be a zsilipen!

Grant hátranézett. Az antitestek, miután érzékelték a jelenlétüket, egyre nagyobb rajokban közeledtek feléjük. Tömött sorokban és láncban csaptak rájuk a szakadék szája felől, és mint az óriáskígyók, vakon követték az irányt.

– Várnunk kell... – mondta Grant. A fény zöldre váltott. – Rendben van. Most. – Elszántan megforgatta a kereket. Az antitestek minden oldalról körülvették, de főleg Corára támadtak. Mivelhogy már érzékenyek lettek a testére, sokkal kevésbé voltak tartózkodóak. Belecsimpaszkodtak, összeakaszkodtak, átfogták a vállát, és bolyhos mintákat szőttek a hasára. Talán csak az egyenetlen, háromdimenziós görbületű mellénél tétováztak egy kicsit, mert azt még nem tudták igazán föltérképezni.

Grant most nem tudott Corán segíteni, s a lány hasztalanul kapkodott az antitestek felé. A férfi a zsilipet nyitotta ki, belökte Corát, és vele együtt bezúdult az összes antitest.

Grant erővel taszította vissza a zsilipet, de az antitestek továbbra is masíroztak befelé. Lassan rájuk csukódott az ajtó, de annyira szívósak voltak, hogy végül a száz meg száz antitest eldugaszolta a nyílást. Grant nekifeszítette a hátát, és így sikerült forgatni a kereket, amely a helyére döccentette az ajtót. Egy tucat apró gyapjúgombolyag – olyan puha és ölbe kívánkozó, ha az ember egyenként nézte őket – tekergett szánalmasan a nyílásban, ahol a zsilip és a fal találkozott. De száz meg száz másik, amelyet nem sikerült csapdába ejteni, szinte csordultig töltötte a körülöttük lévő folyadékot. A levegő nyomása lassan kiszorította a folyadékot, és pillanatnyilag nem is hallottak mást, mint ezt a sziszegő hangot, de Grant most csak azzal volt elfoglalva, hogy lerángassa magukról az antitesteket. Egyesek az ő mellkasára tapadtak, de nem ezekkel törődött. Cora háta és dereka szinte nem is látszott tőlük. A támadók masszív övet formáltak a teste körül a mellétől a combjáig.

– Grant, szorítanak! – mondta Cora.

A sisakja mögött látszott az arcán a szenvedés, és Grant hallotta, milyen nehezére esik Corának megszólalni.

A folyadék szintje gyorsan csökkent, de nem várhattak tovább. Grant dörömbölni kezdett a belső ajtón.

– Nem kapok... le... – hörögte Cora.

Az ajtó kinyílt, s a zsilipben még bent maradt folyadék beömlött a hajó testébe. Duval kinyúlt a kamrába, megragadta Cora karját, és behúzta a lányt. Grant utánuk ugrott.

– Istenem – hökkent meg Owens –, oda nézzenek! – Arcán merő undorral, fintorogva, ő is tépkedni kezdte az antitesteket, mint Grant.

Előbb egy csík szakadt le, aztán egy másik, egy harmadik. Grant félig nevetve azt mondta:

– Most már könnyű. Söpörjék félre.

Mindenki segített. Kissé ügyetlenül tocsogtak a két-három centis folyadékban.

– Na persze, arra vannak kitalálva, hogy a testnedvekben dolgozzanak – jegyezte meg Duval. – Mihelyt levegő veszi körül őket, a molekuláris vonzás jellege megváltozik.

– Mindaddig, míg sikerül lehámozni őket. Cora...

Cora mély, remegő hangon kapkodott levegő után. Duval óvatosan levette a lány sisakját, de Cora mégis Grant karjába kapaszkodva tört ki zokogásban.

– Annyira megijedtem – hüppögött.

– Én is – biztosította Grant. – Legyen szíves leszokni róla, hogy szégyellje, ha megijed. A félelem nem fölösleges dolog. – Lassan simogatta a lány haját. – Ettől kezd áramolni az adrenalin, és sokkal gyorsabban és hosszabban tud úszni, sokkal könnyebb elviselni az egészet. Egy hatékony félelemmechanizmus jó alap a hősiességhez.

Duval türelmetlenül arrébb taszította Grantot, aztán azt kérdezte:

– Jól van, Miss Peterson?

Cora mély levegőt vett, és kissé erőlködve, de azért határozott hangon azt felelte:

– Egész tűrhetően, professzor úr.

– Minél gyorsabban el kell tűnnünk innen – szólalt meg Owens odafönt a buborékban. – Gyakorlatilag kifutottunk az időből.

16 - Agy

Az irányítótoronyban a tévéképernyők mintha újra életre keltek volna.

– Carter tábornok...

– Igen, mi van?

– Megint elindultak, uram. Kijutottak a fülből, és gyorsan közelednek a vérrög felé.

– Ó! – Carter az időjelzőre nézett, amely 12-t mutatott. – Tizenkét perc. – Tétován keresni kezdte a cigarettáját; a padlón találta meg, ahova az előbb ledobta, s aztán rálépett. Most fölvette, egy darabig nézte szétlapult alakját, majd undorral elhajította.

– Tizenkét perc. Vajon meg tudják csinálni, Reid? Reid a székében kuporgott, és nagyon bánatosan nézett.

– Szerintem meg. Még talán a vérrögtől is meg tudnak szabadulni. De...

– De?

– De nem tudom, vajon időben ki tudjuk-e hozni őket. Tudja, az agyban nem turkálhatunk. Ha ezt megtehetnénk, akkor a vérrögöt is kiszedhettük volna. Vagyis be kell jutniuk az agyba, aztán el kell érniük valami olyan helyig, ahonnan ki lehet őket emelni. Ha ez nem sikerül...

– Kaptam két kávét meg egy cigarettát – siránkozott Carter –, de se egy italt, se egy komolyabb szívnivalót nem adtak...

– Elérték az agyat, uram – hallatszott az egyik hangszóróból.

* * *

Michaels visszaült a térképeihez. Grant a válla fölött nézte, és az előttük álló feladat bonyolultságán tűnődött.

– Itt van az a vérrög?

– Igen – felelte Michaels.

– Úgy nézem, még jó messzire van. Már csak tizenkét percünk maradt.

– Nincs olyan messze, mint ahogyan látszik. Mostantól szabad az út. Kevesebb mint egy perc alatt elérjük az agyat, s onnan pillanatok alatt...

Hirtelen fénybe borult a hajó körüli vidék. Grant meglepődve nézett föl, és kint valami hatalmas, tejes fényt látott, amelynek elmosódtak a határvonalai.

– A dobhártya – közölte Michaels. – A túlfelén már a külvilág kezdődik.

Szinte elviselhetetlen honvágy kerítette hatalmába Grantot. Már majdnem megfeledkezett róla, hogy külvilág is van. E pillanatban úgy tűnt, mintha egész életében vég nélkül utazott volna csövek és szörnyek lidérces világában mint a keringési rendszer bolygó hollandija...

De itt volt a külvilág fénye, amely a dobhártyán keresztül beszűrődött.

– Maga parancsolt vissza a hajóba a szőrsejtek közül, igaz? – kérdezte Michaels a térképek fölé hajolva.

– Igen, én, Michaels. Azt akartam, hogy a hajón legyen, és ne a szőrsejtek környékén.

– Akkor ezt mondja meg Duvalnak. A viselkedése...

– Ne törődjön vele. Mindig lehetetlenül viselkedik.

– Ezúttal sértegetni kezdett. Nem állítom, hogy hős vagyok...

– Szemtanúként idéztessen be odafönt; ezt bizonyítani fogom.

– Kösz, Grant – mosolyodon el Michaels. – És tartsa rajta a szemét Duvalon.

– Hát persze. – Grant is nevetett.

Duval közeledett feléjük, mint aki megérezte, hogy róla beszélnek, és ridegen azt kérdezte:

– Hol vagyunk, Michaels?

Michaels savanyú képpel ránézett, és azt mondta:

– Hamarosan belépünk a pókhálóhártya alatti üregbe. Mindjárt az agyalaphoz érünk – tette még hozzá Grant kedvéért.

– Rendben van. Szerintem menjünk be a látóideg mögött.

– Jó – felelte Michaels. – Ha onnan tudja a legkényelmesebben eltalálni a vérrögöt, akkor menjünk arra.

Grant otthagyta őket, és a fejét lehajtva belépett a dolgozószobába, ahol Cora feküdt egy függőágyon.

Megpróbált föltápászkodni, de Grant intett a kezével.

– Ne. Maradjon nyugton. – Azzal leült mellé a földre, fölhúzta a térdét, és a karjával átfogta.

Rámosolygott Corára.

– Most már jól vagyok – mondta a lány. – Csak színlelem a rosszullétet, azért fekszem.

– Miért ne? Maga a legszebb színlelő, akit életemben valaha láttam. Színleljünk együtt egy kicsit, ha maga szerint ez nem hangzik túl bután.

Most Cora mosolyodott el.

– Nem nagyon tudnék amiatt panaszkodni, hogy maga túl rámenős. Úgy látszik, végül is azzal csinál karriert, hogy megmentette az életemet.

– Mindez csak része egy fondorlatos és rendkívül körmönfont kampánynak, amellyel az uralmam alá akarom hajtani magát.

– Már rég ott vagyok. És a magam elhatározásából!

– Erre még a megfelelő időben emlékeztetni fogom.

– Kérem is. De Grant, tényleg köszönöm.

– Nem esik rosszul a köszönet, de ez a munkám. Ezért küldtek magukkal. Emlékezzen csak. Az én dolgom az elvi döntések meghozatala és az, hogy vészhelyzetben kéznél legyek.

– De ez nem minden, igaz?

– Épp elég – tiltakozott Grant. – Szívócsöveket dugdosok a tüdőbe, kihúzgálom a hínárt a beömlőnyílásokból, és mindenekelőtt gyönyörű nőket ráncigálok ki mindenféle szőrök közül.

– És még ez se minden, igaz? Maga, ugye, azért van itt, hogy szemmel tartsa dr. Duvalt?

– Ezt miért mondja?

– Mert ez az igazság. Az EMESZ felső vezetése nem bízik dr. Duvalban. Soha nem is bíztak benne.

– De miért?

– Mert túlságosan elhivatott; tökéletesen ártatlan, és tökéletesen lefoglalja a munkája. Megsérti a többieket, de nem azért, mert meg is akarja; nem is tudja, hogy megsértett valakit. Fogalma sincs róla, hogy bármi más is létezhet a munkáján kívül...

– Például gyönyörű asszisztensek?

Cora elpirult.

– Azt hiszem, még az asszisztensével se törődik. De azért nagyra tartja a munkámat – tényleg nagyra.

– Akkor is, ha más viszont magát kezdené el nagyra tartani?

Cora elkapta a tekintetét, és határozottan folytatta:

– De dr. Duval nem áruló. Az egyik baj abból származik, hogy szeretné fenntartani a szabad információcserét a Másik Oldallal, és ezt azért mondja, mert nem tudja, hogyan kéne magában tartania a nézeteit. Aztán amikor mások nem értenek vele egyet, akkor közli velük, szerinte egytől egyig idióták.

Grant bólintott.

– Igen, ezt el tudom képzelni. Ettől aztán mindenki megszereti, mert az emberek egyszerűen imádják, ha idiótának nevezik őket.

– Igen, dr. Duval pontosan ilyen.

– Nézze. Ne aggódjon. Nem hiszek kevésbé Duvalnak, mint bárki másnak.

– Michaels annál jobban gyanakszik.

– Tudom. Michaelsnak vannak pillanatai, amikor senkiben sem bízik, sem itt a hajón, sem kint a műtőben. Még bennem sem. De biztosíthatom, ennek csak annyi jelentőséget tulajdonítok, amennyit megérdemel.

Cora idegesen felnézett.

– Úgy érti, hogy Michaels szerint én szándékosan rontottam el a lézert? Hogy dr. Duval és én... hogy együtt...

– Szerintem nem zárja ki ezt a lehetőséget.

– És maga, Grant?

– Mint lehetőséget én sem zárom ki.

– De hisz is benne?

– Ez csak egy lehetőség, Cora. Sok egyéb között. Egyesek hihetőbbek, mint mások. De emiatt ráérünk a végén aggódni.

Mielőtt Cora válaszolhatott volna, Duval dühös hangját hallották:

– Nem, nem, nem. Szó sem lehet róla, Michaels. Egy ilyen agyalágyult nem fogja nekem megmondani, hogy mit tegyek.

– Agyalágyult? Megmondjam, hogy maga micsoda, maga...

Grant máris kint termett a folyosón, Cora a nyomában.

– Hagyják abba! – parancsolta Grant. – Mi van itt?

Duval odafordult, és dühöngve azt mondta:

– Végre rendbe raktam a lézert. Rendes méretűre leborotváltam a drótot; hozzáillesztettem a tranzisztorhoz, és visszatettem a helyére. Épp ezt mondom ennek az agyalágyultnak... – Michaels felé fordította az arcát, és megismételte: – agyalágyultnak, ezt mondtam – aztán folytatta –, mert elkezdett faggatni róla.

– Jól van – mondta Grant. – De ez miért baj?

– Azért – felelte szenvedélyesen Michaels –, mert attól a puszta ténytől, hogy bejelenti, a lézer még nem fog működni. Összerakott egy-két dolgot. Ennyit én is meg tudok tenni. Mint bárki más. De honnan tudja, hogy működni fog?

– Mert tudom. Tizenkét éve dolgozom lézerrel. Tudom, hogy mikor működik.

– Jó, akkor mutassa meg nekünk, doktor. Hogy osztozhassunk a tudásában. Indítsa be.

– Nem! Vagy működik, vagy nem. Ha nem, akkor úgysem tudom megjavítani, mert amit tudtam, azt megcsináltam rajta, ennél többet viszont nem tehetek érte. Ami azt jelenti, hogy akkor sem romlik a helyzetünk, ha várok, míg odaérünk a vérröghöz, és akkor jövök rá, hogy nem működik. De ha jó, akkor ott is működni fog, mint a parancsolat. Nem tudom, meddig: talán egy tucat gyújtás van benne, több semmiképpen. De ezt a vérrögre akarom tartalékolni. Itt és most egyet sem akarok elpazarolni. Nem akarom, hogy azért valljunk kudarcot, mert akár csak egyszer is kipróbáltam.

– De mondom, hogy ki kellene próbálni – erősködött Michaels. – Ha nem teszi meg, Duval, esküszöm, mihelyt visszatérünk, kihajíttatom az EMESZ-ből, és összetöröm magát apró darabokra...

– Emiatt ráérek akkor aggódni, ha visszatértünk. Addig is a lézer az enyém, és azt csinálok vele, ami nekem tetszik. Maga nem parancsolhat nekem, hogy ezt vagy azt tegyek, és Grant sem.

Grant a fejét rázta.

– Én nem is parancsolok magának semmit, dr. Duval.

Duval kurtán biccentett és elfordult.

– Úgyis elkapom – mondta Michaels, ahogy utánanézett.

– Ez egyszer van benne valami, amit mond – jegyezte meg Grant. – Mondja, Michaels, biztos, hogy nem személyes okból kötözködik Duvallal?

– Azért, mert gyávának és agyalágyultnak nevez? Szeretnem kéne érte? Egyébként mindegy, hogy személyes okokból is neheztelek-e vagy sem. Szerintem Duval áruló.

– Ez teljesen igaztalan vád – mondta dühösen Cora.

– Kétlem – tette hozzá fagyosan Michaels –, hogy ez esetben maga hitelt érdemlően tanúskodhatna. De mindegy. Hamarosan odaérünk a vérröghöz, aztán majd Duvalról is minden kiderül.

– El fogja távolítani a rögöt – jelentette ki Cora –, ha a lézer működik.

– Ha működik – mondta Michaels. – De ha működik, akkor sem fogok meglepődni, ha megöli Benest. És nem véletlenül.

* * *

Carter levetette a zakóját, és föltűrte az ingét. Lezöttyent a székére, a szájában a frissen meggyújtott, második cigaretta égett. Nem is szívott még belőle.

– Az agyban? – kérdezte.

Reid bajusza egyre loncsosabb lett. Megdörgölte a szemét.

– Gyakorlatilag a vérrögnél vannak. Megálltak.

Carter az időjelzőre nézett, amely 9-et mutatott.

Úgy érezte, hogy teljesen elhasználódott, kiszáradt, elfogyott belőle minden adrenalin, kiszállt előle minden feszültség, minden élet.

– Gondolja, hogy meg tudják csinálni? – kérdezte.

Reid a fejét csóválta.

– Nem, nem hiszem.

Kilenc vagy talán tíz perc múlva ott fog állni lelőttük teljes életnagyságban mind az öt ember, és ha nem sikerül időben kijutniuk, akkor felrobban tőlük Benes teste.

Carter azon gondolkozott, miket fognak írni az újságok az EMESZ-ről, ha ez a kísérlet nem sikerül. Szinte hallotta, miket mondanak majd a hazai politikusok és a Másik Oldal szószólói. Mennyire veti ez vissza az EMESZ-t? Hány hónapba, évbe telik, míg felépül?

Gondolatban írni kezdte a felmentési kérelmét.

* * *

– Beléptünk magába az agyba – hallatszott Owens hangja alig leplezett izgalommal.

Megint leoltotta a hajó belső világítását, s az eléjük táruló csoda egy pillanatra kitörölt minden mást a gondolataikból, még az úticélt is.

– Milyen csodálatos – dörmögte Duval. – A Teremtés csúcsa.

Grant egy pillanatig ugyanezt érezte. Az emberi agy valóban a lehető legkisebb helyen a világegyetem legbonyolultabb tárgya.

Körülöttük minden csöndbe borult. A sejtek, amelyeket láthattak, csipkézett szélűek, egyenetlenek voltak, rostos dendritek lógtak ki itt is, ott is belőlük, olyan volt az egész, mint egy csipkebokor. Ahogy átúsztak a sejtek közötti átjárókban lévő szövetközi folyadékon, fejük fölött látták az összegubancolódott dendriteket, és egy pillanatig olyan érzésük volt, mintha egy őserdő girbegurba ágai alatt hajóznának.

– Nézzék – szólalt meg Duval –, nem érintkeznek. Jól lehet látni a szinapszisokat: ezeken a réseken csak kémiai úton lehet átugrani.

– Olyan, mintha tele lennének fénnyel – jegyezte meg Cora.

– Merő illúzió – mondta Michaels, akinek még mindig egy kis düh csengett a hangjában. – A visszaverődő miniatürizált fény űz tréfát velünk. Semmi köze a valósághoz.

– Honnan tudja? – csattant fel Duval. – Ez még a kutatás egyik fontos területe. A miniatürizált fény visszaverődése hajlamos ravaszul megváltoztatni a sejt molekuláris tartalmának szerkezetét. Megjósolhatom, hogy ez a visszaverődés sokkal hatékonyabb eszköz lesz a sejt mikrorészecskéinek tanulmányozására, mint bármi más, ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre áll. Nagyon könnyen lehet, hogy a mostani utunkból kifejlődő technikák lényegesen fontosabbak lesznek, mint az, hogy mi történik Benessel.

– Mentséget keres, doktor? – kérdezte Michaels.

Duval elvörösödött.

– Ezt magyarázza meg!

– De ne most! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Grant. – Uraim, egy szót se többet.

Duval mélyet sóhajtott, aztán visszafordult az ablakhoz.

– De egyébként látják a fényeket? – kérdezte Cora. – Nézzék, ott fönt. Figyeljék azt a dendritet, ahogy közeledik.

– Látom – felelte Grant. A szokásos sziporkázó fényvisszaverődés nem egyik vagy másik pontból lobbant fel, mint a test más részein, amitől úgy nézett ki az egész, mint a sűrű szikraeső. Itt a szikrák a dendritek mentén haladtak, s az egyik még be sem fejezte az útját, amikor a másik már fellobbant.

– Tudják, hogy néz ez ki? – kérdezte Owens. – Láttak már olyan régi filmet, amelyben elektromos égőkkel kivilágított reklámtáblák vannak? Ahol a fény és a sötétség hullámokban halad előre?

– Igen – mondta Cora. – Pont ilyen. De miért?

– Amikor az idegrostot stimulálják, egy depolarizáló hullám söpör rajta végig – magyarázta Duval. – Megváltozik az ionkoncentráció: nátriumion lép be a sejtbe. Ez kint is, bent is megváltoztatja a töltés intenzitást, és csökkenti az elektromos feszültséget. Nyilván valahogy ez befolyásolja a miniatürizált fény visszaverődését – vagyis amiről az imént beszéltem –, tehát amit látunk, az a depolarizációs hullám.

Most, hogy Cora rámutatott a lényegre – vagy azért, mert beljebb értek az agyba, már mindenütt lehetett látni a mozgó szikrahullámot; a sejtek mentén haladtak, föl-le a rostokon, valami elképzelhetetlenül bonyolult rendszer szerint, ami első pillantásra teljesen áttekinthetetlen volt, de azért mégiscsak a rend érzetét keltette.

– Amit most látunk – mondta Duval –, az az ember lényege. Az agyat fiziológiai szempontból a sejtek alkotják, de ezek a mozgó szikrák a gondolatot, az emberi gondolkodást jelentik.

– Még hogy ez a lényeg – dohogott Michaels. – Azt gondoltam volna, hogy a lényeg a lélek. Hol van az emberi lélek, Duval?

– Azért, mert nem tudok rámutatni, azt gondolja, hogy nem is létezik? – kérdezte Duval. – Hol van Benes zsenialitása? Most Benes agyában vagyunk. Mutassa meg a szellemét.

– Elég! – mondta Grant.

Michaels felszólt Owensnek.

– Már majdnem ott vagyunk. A jelzett ponton menjen át a kapillárisokba. Egyszerűen törjön át.

– Ez az igazán döbbenetes benne – mondta elgondolkozva Duval. – Nem juthatunk be egy ember szellemébe. Ez itt, körülöttünk egy tudományos zseni szelleme; egy olyan emberé, aki csak Newtonhoz fogható.

Egy pillanatig csöndben volt, aztán szavalni kezdett:

– "...ott láthattam a / kápolna előcsarnokát s a szobrot, / Newtonét, állt prizmával s csöndes arccal. / Agya márvány mutatója..."

Grant elragadtatottan suttogva tette hozzá:

– "...örökre / a Gondolat furcsa tengerén járt, / magányosan."

Egy pillanatra mindannyian elhallgattak, aztán Grant szólalt meg:

– Gondolják, hogy Wordsworthnek valaha is eszébe jutott, vagy egyáltalán tudhatott erről, amikor "a Gondolat furcsa tengeré"-ről beszél? Ez, amiben vagyunk, szó szerint a gondolat tengere. Ráadásul furcsa is.

– Nem gondoltam volna magáról, Grant, hogy ilyen költői lélek – mondta Cora.

Grant bólintott.

– Csupa izom, semmi gondolat. Ez vagyok.

– Ne sértődjön meg.

– Ha végeztek a versek felmondásával, uraim, nézzenek előre – szólalt meg Michaels.

Valóban előremutatott. Megint a véráramban voltak, de a vörösvértestek (most éppen kékes színűek) minden határozott irány nélkül lebegtek, s a Brown-féle mozgásnak engedve könnyedén remegtek. Egy árny volt fölöttük.

A kapilláris átlátszó falán keresztül egy dendriterdő látszott; minden csík, minden ágacska a maga szikravonalával magában mozgott – és egyre lassult, sőt még jobban lassult ez a mozgás. Aztán egy bizonyos ponton túl nem volt több szikra.

A Próteusz megállt. Egy-két pillanatig csönd volt, majd Owens halkan megszólalt:

– Azt hiszem, célhoz értünk.

Duval bólintott.

– Igen. A vérrögnél vagyunk.

17 - Vérrög

– Figyeljék: az idegtevékenység megáll a vérrögnél – mondta Duval. – Ez is bizonyítja a sejtkárosodást, amely lehet, hogy visszafordíthatatlan. Nem mernék megesküdni rá, hogy tudunk segíteni Benesen, akkor se, ha eltávolítjuk a vérrögöt.

– Jó gondolat, doktor – mondta kajánul Michaels. – Mentségnek se rossz, nem igaz?

– Michaels, hagyja abba! – szólalt meg hűvösen Grant.

– Gyerünk, Miss Peterson – adta ki az utasítást Duval –, húzza föl a búvárruhát. Azonnal neki kell látnunk. De fordítsa ki a ruháját. Az antitestek a normális felszínére érzékenyek, és lehet hogy még mindig itt ólálkodik egy-kettő.

Michaels fáradtan elmosolyodott.

– Ne fáradjanak. Úgyis késő. – Az időjelzőre mutatott, amely épp lassan, nagyon lassan 7-ről 6-ra váltott. – Nyilván nem tudják olyan gyorsan végrehajtani a műtétet, hogy vissza is tudjunk érni a nyaki verőérbe, ahol kiemelhetnek bennünket. Még ha sikerül is a vérrög eltávolítása, itt, ezen a szent helyen fogunk deminiatürizálódni, amivel megöljük Benest.

Duval nem hagyta abba az öltözködést. Cora se.

– Akármit mond is – jegyezte meg Duval –, Benes állapota ettől nem fordulhat rosszabbra; attól viszont igen, ha nem operáljuk meg.

– Neki nem lehet rosszabb, nekünk annál inkább. Mi eleinte lassan kezdünk deminiatürizálódni. Egy teljes percbe is beletelik, míg akkorára növünk, ami már felkelti a fehérvérsejtek figyelmét. Több millió van belőlük a sérülés környékén. Elborítanak bennünket.

– Vagyis?

– Kétlem, hogy akár a Próteusz, akár mi kibírnánk azt a fizikai nyomást, amit a fehérvérsejtek emésztőűrének szorítása gyakorolna ránk. Se miniatürizált állapotunkban, se azért, mert már a hajó is, mi is elég sok mindenen átestünk. És hiába kezdünk el növekedni, mire elérjük a rendes méretünket, a hajó is, mi is elpusztulunk. Vagyis azt ajánlom, Owens, hogy tűnjünk el innen, és amilyen gyorsan csak lehet, térjünk vissza a megbeszélt ponthoz.

– Várjunk csak! – kiáltott közbe dühösen Grant. – Owens, mennyi időbe telik, míg a kivételi ponthoz érünk?

– Két perc! – tétovázott Owens.

– Vagyis még maradt négy percünk. Vagy talán több is. És ugye az is nagyon óvatos becslés, hogy hatvan perc után elkezdünk deminiatürizálódni? Lehet, hogy tovább maradunk lekicsinyítve, ha a vártnál tovább tart ki az erőtér.

– Lehet – mondta határozottan Michaels –, de azért ne akarja becsapni magát. Talán egy perccel tovább. Maximum kettővel. A határozatlansági elvet nem lehet átverni.

– Rendben van. Két perc. De nem lehet, hogy tovább tart a deminiatürizálódás, mint amire számítunk?

– Ha szerencsénk van, az is beletelik egy-két percbe – tette hozzá Duval.

– Mindez a világegyetem alapszerkezetének rendszertelenségéből következik – szólalt meg Owens. – Egy kis szerencsével, ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk...

– Akkor is csak egy vagy két percet nyerünk – mondta Michaels –, többet semmiképpen.

– Rendben van – állapította meg Grant –, ezek szerint van négy percünk, plusz talán még két perc, sőt talán még egy a lassú deminiatürizálódás miatt, és csak ezután teszünk kárt Benesben. Ez a hét perc a mi torz időszámításunk szerint egészen mást jelent. Duval, induljanak!

– Ezzel csak azt éri el, maga zavaros bolond, hogy megöli Benest, és vele együtt minket is! – ordította Michaels. – Owens, vigyen bennünket a kivételi ponthoz!

Owens tétovázott.

Grant gyorsan a létrához ment, és fölmászott Owens buborékjába.

– Állítsa le a hajtóművet, Owens!

Kapcsolja ki! Owens ujja megindult egy kapcsoló felé, aztán csak körözött fölötte. Grant gyorsan odanyúlt, és egy lendületes mozdulattal NULLA állásba kapcsolt.

– És most nyomás lefelé! Jöjjön le!

Félig-meddig kihúzta Owenst az üléséből, aztán mindketten lemásztak. Az egész mindössze néhány másodpercig tartott, és Michaelsnek tátva maradt a szája, annyira meglepődött, hogy mozdulni se tudott.

– Mi az ördögöt művelt? – kérdezte Grantot.

– A hajó ittmarad – felelte Grant –, míg az operáció sikeresen véget nem ér. És most, Duval, indulás!

– Fogja a lézert, Miss Peterson – mondta Duval. Mostanra mindketten fölhúzták a búvárruhát. Coráé elég bánatosan festett: ráncos volt, és tele dudorokkal.

– Gondolom, ritka látványt nyújtok – szólalt meg Cora.

– Maguk megőrültek? – üvöltötte Michaels. – Mindannyian? Nincs idő. Ez öngyilkosság. Hallgassanak rám – szinte tajtékzott a méregtől –, semmit se tudnak csinálni!

– Owens, nyissa ki a zsilipet! – parancsolta Grant.

Michaels előrevetette magát, de Grant elkapta, visszafordította, és azt mondta neki:

– Ne akarja, hogy megüssem, dr. Michaels. Fáj minden izmom, és nem szívesen használnám őket, de ha meglendül a kezem, akkor nagyot üt, és azt megígérhetem, hogy el fog törni az állkapcája.

Michaels fölemelte az öklét, mint aki kész elfogadni a kihívást. De Duval és Cora már el is tűntek a zsilip mögött, és mihelyt ezt Michaels észrevette, hirtelen szinte könyörögni kezdett:

– Figyeljen ide, Grant, nem látja, mi történik itt? Duval meg fogja ölni Benest. Könnyű dolga lesz. A lézer egy kicsit félrecsúszik, és ki mondja meg, mi történt valójában? Ha azt teszi, amit mondok, életben hagyjuk Benest, kijutunk innen, és holnap újra megpróbáljuk.

– Valaki azt mondta, hogy ezek után minket egy darabig nem kicsinyíthetnek le, másrészt lehet, hogy Benes holnap már nem él.

– Lehet, hogy holnapig élve maradna; de biztosan elpusztul, ha most nem állítja le Duvalt. Ha pedig minket nem lehet miniatürizálni, másokat is beállíthatnak helyettünk.

– Egy másik hajóval? A Próteuszon kívül nincs még egy hajó e pillanatban, amelyik képes elviselni ekkora megterhelést.

– Grant – mondta metszőén éles hangon Michaels –, közlöm magával, hogy Duval ellenséges ügynök.

– Ezt nem hiszem – felelte Grant.

– Miért, azért, mert olyan vallásos? Mert annyira tele van ájtatos közhelyekkel? Nem csak egy fölvett álarc ez? Vagy mégiscsak sikerült a szeretőjének megfőzni magát, annak a...

– Michaels, ezt a mondatot ne fejezze be! – figyelmeztette Grant. – És most figyeljen. Nincs rá bizonyíték, hogy Duval ellenséges ügynök, nekem pedig eszem ágában sincs elhinni.

– De ha mondom...

– Értem. A helyzet azonban az, hogy szerintem maga az ellenséges ügynők, dr. Michaels.

– Én?

– Igen. Bár nekem sincs valódi bizonyítékom, olyan, amit, mondjuk, egy tárgyaláson fel tudnék hozni, de szerintem mihelyt átvizsgálják a biztonságiak, nyilván fognak ilyesmit találni.

Michaels ellökte magát Granttól, és elszörnyedve nézett rá.

– Hát persze, most már értem. Maga az ügynök, Grant. Owens, nem érti? Volt egy tucatnyi alkalom, amikor biztonságosan ki tudtunk volna jutni, amikor nyilvánvaló lett, hogy a küldetés nem sikerült, mégsem mentünk ki. Grant minden alkalommal visszatartott bennünket. Ezért dolgozott olyan keményen, hogy újratöltse a levegőt a tüdőben. Ezért... Segítsen, Owens! Segítsen nekem!

Owens bizonytalankodott.

– Az időjelző hamarosan 5-re vált – közölte Grant. – Ezek szerint három percünk van. Adjon nekem három percet, Owens. Maga is tudja, hogy Benes nem marad életben, ha ez alatt a három perc alatt nem sikerül eltávolítanunk a vérrögöt. Kimegyek és segítek nekik, maga pedig tartsa Michaelst szoros őrizet alatt. Ha nem térnék vissza, mire az időjelző a 2-esre vált, induljon el, és mentse meg saját magát és a hajót. Benes meghal, és valószínűleg mi is elpusztulunk. De maga megmenekül, és vád alá helyeztetheti Michaelst.

Owens még mindig nem szólt semmit.

– Három perc – mondta Grant. Azzal elkezdte fölvenni a búvárruháját. Az időjelző 5-ösre váltott.

– Jó, legyen három perc – mondta végre Owens. – Rendben van. De csak annyi.

Michaels fáradtan leroskadt a székére.

– Hagyja, hogy megöljék Benest, Owens, de én megtettem minden tőlem telhetőt. Az én lelkiismeretem tiszta.

Grant kibújt a zsilipen.

* * *

Duval és Cora gyorsan úszott a vérrög felé, a férfi vitte a lézert, a lány a tápegységet.

– Nem látok egyetlen fehérvérsejtet sem – mondta Cora. – Maga se?

– Én nem is keresem – felelte ridegen Duval.

Gondterhelten nézett előre. A hajó reflektorának fénysugara és a saját kisebb lámpájuk fénye szinte elveszett a rostok fürtjei között, amelyek mintha beburkolták volna a vérrögöt ott, ahol az idegimpulzusok megálltak. A kis verőér fala lehorzsolódott a sérüléstől; a vérrög nem zárta el teljesen az útját, de szorosan ráfonódott az idegrostokra és a sejtekre.

– Ha sikerül feltörnünk a vérrögöt, és anélkül hogy hozzáérnénk magához az ideghez, csökkenteni tudjuk a nyomást – dörmögte Duval –, akkor győztünk. Ha csak egy heget hagyunk, és a verőeret továbbra is bedugaszoljuk... Na mindegy, lássunk neki.

Helyet csinált magának, aztán fölemelte a lézert.

– És ha ez a szerkezet működik.

– Dr. Duval, ugye nem felejtette el, hogy azt mondta: a leggazdaságosabb, ha fölülről támadunk – mondta Cora.

– Persze hogy emlékszem – felelte elkomorodva Duval –, és szeretném pontosan eltalálni.

Megnyomta a lézer ravaszát. Épp csak egy pillanatig egy vékony, összefüggő fénysugár villant fel.

– Működik – kiáltott fel Cora boldogan.

– Ez egyszer – jegyezte meg Duval –csakhogy még számos alkalommal kell felvillannia.

A rög egy pillanatig kidomborodott a lézersugár elviselhetetlen ragyogásától, és egy sor apró buborék formálódott, amely kijelölte az útját. Most még nagyobb lett a sötétség, mint az előbb.

– Csukja be az egyik szemét, Miss Peterson – mondta Duval –, addig legalább az a retina pihen, és nem kell várnia, míg újra érzékeli a fényt.

Megint felvillant a lézersugár, és amikor vége volt, Cora becsukta az addig nyitott szemét, és kinyitotta azt, amelyik csukva volt.

– Működik, dr. Duval – mondta izgatottan. – Egyre előbbre jut. Egy egész sötét terület kezd kivilágosodni.

Grant odaúszott hozzájuk.

– Hogy megy, Duval?

– Nem rossz – felelte Duval. – Ha sikerül átvágnom harántirányban, és csökkenteni tudom a nyomást az egyik kulcsfontosságú ponton, akkor, azt hiszem, az egész idegpálya felszabadul.

Átúszott a másik oldalra.

– Kevesebb mint három percünk van – kiáltott utána Grant.

– Ne zavarjon – morgott Duval.

– Hagyja békén, Grant – mondta Cora. – Menni fog. Michaels valami zűrt csinált?

– Egy kicsit – mondta Grant mogorva képpel. – De Owens őrzi.

– Hogyhogy őrzi?

– Arra az esetre, ha...

* * *

A Próteusz belsejéből Owens futó pillantást vetett kifelé.

– Nem tudom, mit csináljak – dörmögte félhangosan maga elé.

– Csak álljon itt, és hagyja a gyilkosokat dolgozni – felelte kaján képpel Michaels. – Ezért maga lesz a felelős, Owens.

Owens nem szólt semmit.

– Nem hiszi, hogy ellenséges ügynök vagyok – folytatta Michaels.

– Nem hiszek én már semmit – felelte Owens. – Várjuk ki azt a két percet, és ha nem érnek vissza, indulunk. Ez miért nem jó magának?

– Rendben van – mondta Michaels.

– A lézer működik – jegyezte meg Owens. – Láttam, hogy felvillant. És tudja...

– Mit?

– A vérrög. Látom, hogy megindultak a szikrák az idegpályákon abban az irányban, ahol korábban nem láttuk őket.

– Én nem látok semmit – mondta Michaels kifelé bámulva.

– Én igen – erősködött Owens. – Higgye el, hogy sikerülni fog. És visszatérnek. Ezek szerint úgy látszik, hogy maga tévedett, Michaels.

Michaels vállat vont.

– Na és, annál jobb. Ha tévedtem, és Benes életben marad, ennél többet én sem akarhatok. Csakhogy... – A hangja riadtnak tűnt. – Owens!

– Mi az?

– Valami baj van a vészkijárat zsilipjével. Úgy látszik, az az idióta Grant annyira izgatott volt, hogy elfelejtette rendesen becsukni. Tényleg izgalmában hagyta volna nyitva?

– De mi a baj? Nem látok semmit.

– Maga vak? Szivárog befelé a folyadék. Nézze, a hasadéknál.

– Azóta áll bent a víz, mióta Cora és Grant bemenekültek az antitestek elől. Nem emlékszik...

Miközben Owens lehajtott fejjel vizsgálta a zsilipet, Michaels keze ráfonódott arra a csavarhúzóra, amelyet Grant használt a távíró kinyitására, s aztán a nyelével keményen rácsapott Owens koponyájára.

Owens fojtott kiáltással, kábán térdre rogyott.

Michaels lázas türelmetlenséggel még egyszer lesújtott, aztán kezdte begyömöszölni az ernyedt testet a búvárruhába. Kopasz fején hatalmas izzadságcsöppek jelentek meg. Kinyitotta a zsilip belső ajtaját, és belökte rajta Owenst. Gyorsan feltöltötte folyadékkal a belső kamrát, aztán a zsilipzáró kapcsolóval kinyitotta a külső ajtót, de a kapcsoló földerítésével egy értékes másodpercet veszített.

Ideális esetben most meg kellett volna győződnie róla, hogy tényleg sikerült-e megszabadulnia Owenstől, de erre nem maradt idő.

Nincs idő, gondolta, nincs idő.

Eszeveszett tempóban föllépett a buborékba, és áttanulmányozta a műszereket. Valamit el kell forgatni, amitől beindul a motor. Ott van! A győzelem érzése futott át rajta, ahogy megérezte a motor dobogását.

Előrenézett, a vérrög irányába. Owensnek igaza volt. Szikrázó fény rohant végig az egyik hosszú idegpályán, amely az előbb még sötét volt.

* * *

Duval gyors egymásutánban rövid sorozatokat adott le a lézerágyúval.

– Szerintem nagyjából megvolnánk, doktor – szólalt meg Grant. – Elfogyott az időnk.

– Mindjárt végzek. A vérrög szétmorzsolódott. Már csak egy darab maradt. Ó... Mr. Grant, a műtét sikerült.

– És van három percünk, talán kettő, hogy kijussunk. Azonnal indulás vissza a hajóhoz...

– Itt van még valaki – szólalt meg Cora.

Grant megpördült, és erős csapásokkal megindult a furcsán úszó alak irányába.

– Michaels! – kiáltotta. – Nem, ez Owens. Mi...

– Nem tudom – szólalt meg Owens. – Megütött, azt hiszem. Fogalmam sincs, hogy jutottam ki.

– Hol van Michaels?

– Gondolom, a hajón.

– Beindult a hajó motorja – kiáltotta Duval.

– Micsoda?! – hökkent meg Owens. – Ki...

– Michaels – felelte Grant. – Nyilván ő van a pilótafülkében.

– Miért hagyta ott a hajót, Grant? – kérdezte dühösen Duval.

– Én is ezt kérdezem magamtól. Reméltem, hogy Owens...

– Sajnálom – mondta Owens –, nem hittem, hogy tényleg ellenséges ügynök. Nem tudtam...

– Az a baj – ismerte be Grant –, hogy magam sem voltam benne biztos. Most már persze...

– Ellenséges ügynök! – mondta rémülten Cora.

Michaels kiáltása hangzott fel.

– Takarodjanak onnan. Két percen belül itt lesznek a fehérvérsejtek, de én addigra kint leszek. Sajnálom, de maguknak is lett volna alkalmuk kijönni velem.

A hajó orra meredeken fölfelé fordult, és a teste széles ívben kanyarodni kezdett.

– Teljes gázzal indult el – állapította meg Owens.

– És szerintem az idegpályát célozta meg – tette hozzá Grant.

– Pontosan ezt teszem, Grant – hallatszott Michaels kíméletlen hangja. – Meglehetősen drámai a helyzet, nem gondolják? Először romba döntöm annak a handabandázó szentnek, Duvalnak a munkáját, nem is annyira Benes kedvéért, mint inkább azért, hogy olyan kárt tegyek az idegben, amitől egy pillanat alatt egész csapat fehérvérsejt siet a helyszínre. Azok majd ellátják a bajukat.

– Figyeljen! – ordította Duval. – Gondolkozzék! Minek csinál ilyet? Gondoljon a hazájára!

– Én az emberiségre gondolok – kiáltott vissza dühösen Michaels. – Az a legfontosabb, hogy a hadsereget kihagyjuk a játszmából. Mihelyt a kezükbe kerül a korlátlan deminiatürizálás tudománya, lerombolják a Földet. Ha ezt maguk, idióták, nem értik...

A Próteusz most éppen egyenesen nekiindult az imént kiszabadított idegpályának.

– A lézer – kiáltott elszántan Grant. – Adják ide!

Kirántotta Duval kezéből, és erőszakkal magához húzta.

– Hol a ravasza? Ne fáradjon, megtaláltam.

Fölfelé fordította, és próbálta elcsípni a vadul közeledő hajót.

– Kapcsolja maximumra – kiáltott hátra Gorának. – Maximumra!

Gondosan célzott, aztán egy ceruzahegynyi fénysugár jelent meg a lézeren, amely el is indult a hajó felé.

– Grant, lemerült a tápegység – jelentette Gora.

– Akkor fogja meg a lézert is. Egyébként azt hiszem, sikerült eltalálni a Próteuszt.

Ezt nem nagyon tudták megítélni. A mindent beborító homályban nem lehetett tisztán látni.

– Azt hiszem, eltalálta a vezérművet – mondta Owens. – Elpusztította a hajómat. – A sisakja alatt hirtelen nedves lett a pofacsontja.

– Bármit talált is el – közölte Duval –, úgy tűnik, nem lehet irányítani a hajót.

A Próteusz valóban rázkódni kezdett, a reflektora összevissza villogott. A hajó lefelé húzott, nekiütközött a kis verőér falának, egy hajszálnyival elvétette az idegpályát, aztán merőlegesen zuhanni kezdett a dendriterdő felé; elakadt, kiszabadult, aztán megint elakadt, míg csak le nem ért, de addigra az egész fémbuborékot teljesen befonták a vaskos, sima rostok.

– Elvétette az ideget – jelentette Owens.

– Épp elég kárt csinált – dühöngött Duval. – Lehet, hogy emiatt új vérrög keletkezik, de talán nem. Remélem, hogy nem. Mindenesetre azonnal itt lesznek a fehérvérsejtek. Jobb, ha eltűnünk innen.

– Hova? – kérdezte Owens.

– Ha követjük a látóideget, egy perc alatt vagy annyi se kell, a szemben leszünk. Jöjjenek utánam!

– Nem hagyhatjuk itt a hajót – szólalt meg Grant. – Mindjárt elkezd deminiatürizálódni.

– De hát nem tudjuk magunkkal vinni – mondta Duval. – Legalább a saját életünket próbáljuk megmenteni.

– De talán valamit mégiscsak tehetünk – erősködött Grant. – Mennyi időnk maradt?

– Semennyi! – mondta nyomatékosan Duval. – Azt hiszem, kezdünk deminiatürizálódni. Egy percen belül akkorák leszünk, hogy felhívjuk magunkra egy fehérvérsejt figyelmét.

– Deminiatürizálódunk? Most? Nem érzek semmit.

– Maga nem is érzi. De a környezete kisebb lesz, mint korábban. Menjünk.

Duval gyorsan körülnézett, hogy tájékozódjon.

– Jöjjenek utánam – mondta újra, és úszni kezdett az ellenkező irányba.

Cora és Owens követték, és egy pillanatnyi tétovázás után Grant is úszni kezdett utánuk.

Kudarcot vallott. Végül is kudarcot vallott, mivel elkezdett habozni Michaels bűnösségét illetően: valami bizonytalan kimenetű érvelés után nem találta teljesen meggyőzőnek, hogy Michaels ellenség.

Beadja a felmentési kérelmét, gondolta keserűen: ő is csak egy közönséges futóbolond, aki alkalmatlan a munkája elvégzésére.

* * *

– De nem mozdulnak – mondta dühösen Carter. – Ott maradnak a vérrögnél. Miért? Miért? Miért? – Az időjelző 1-et mutatott.

– Mert már késő kimenekülni – jegyezte meg Reid.

Üzenet érkezett az elektroencefalográf egységtől.

– Uram, az EEG-adatok azt jelzik, hogy Benes agyműködése helyreállt.

– Akkor a műtét sikerült – harsant fel Carter hangja. – De miért nem indulnak?

– Nem tudjuk.

Az időjelző lassan 0-ra váltott, és egy hangos vészjelző szólalt meg. Éles vijjogása a végítélet harsonájaként hangzott.

Reid fölemelte a hangját, hogy a többiek is meghallják:

– Ki kell vennünk őket.

– De ez megöli Benest.

– Ha nem vesszük ki őket, azzal is megöljük Benest.

– Ha bárki is kívül maradt a hajóból, azt képtelenek leszünk kimenteni – közölte Carter.

– Ezen nem tudunk segíteni – vont vállat Reid. – Lehet, hogy megtámadják őket a fehérvérsejtek, az is lehet, hogy baj nélkül deminiatürizálódnak.

– De Benes meghal.

Reid odahajolt Carterhez, és ráordított:

– Semmit nem tehetünk. Semmit! Benes halott! Öt további ember életét is fölöslegesen kockáztatni akarja?

Carter ettől mintha visszariadt volna.

– Adja ki a parancsot! – mondta Reidnek.

Reid a mikrofonhoz lépett.

– Emeljék ki a Próteuszt – mondta csöndesen, aztán az ablakhoz ment és lenézett a műtőre.

* * *

Michaels legföljebb félig volt eszénél, amikor a Próteusz megállt a dendritek között. A hirtelen fordulat, ami a lézer felvillanása – mert csakis a lézer lehetett – után következett be, nagy erővel taszította a lemeznek. A jobb karja felől hirtelen valami iszonyatos fájdalmat érzett. Nyilván eltörött.

Próbált a fájdalom szikraesőjén át hátranézni. A hajó hátsó részén hatalmas űr tátongott, és vérplazma készült betörni rajta, már csak részben a hajó belsejében maradt miniatürizált levegő nyomása tartotta vissza, részben a saját felszíni feszültsége.

A maradék levegő elég lesz a deminiatürizálódásig tartó egy-két percre. Ahogy jobban odafigyelt, kissé kába érzékszervei azt súgták, mintha a dendritkötegek kezdenének összemenni. Márpedig ezek nem tudnak zsugorodni, vagyis nyilván ő kezd megnyúlni, csak az elején lassabban megy.

Ha visszanyerné az eredeti méretét, a karját is el lehetne látni. A többieket nyilván megölik a fehérvérsejtek, de úgy kell nekik. Valahogy majd csak kimagyarázná, hogy miért tört össze a hajó. Mindenesetre Benes elpusztulna, és vele együtt elpusztulna a korlátlan miniatürizálás lehetősége is. Attól kezdve béke lenne – béke...

Míg a teste ernyedten ráborult a műszerekre, a szemével a dendriteket figyelte. Vajon meg tudna mozdulni? Vagy megbénult? A gerince is eltört, nemcsak a karja?

Kábán végiggondolta a lehetőségeket. Érezte, hogy az értelme és a tisztánlátása kezdi cserbenhagyni, ahogy a dendritekre valami tejes ködfátyol borult.

Tejes ködfátyol?

Ez egy fehérvérsejt!

Hát persze, egy fehérvérsejt volt. A Próteusz nagyobb, mint a plazmában úszó többiek, és a hajó maradt a sérülés helyszínén. Vagyis elsőként ez hívta fel magára a fehérvérsejtek figyelmét.

A Próteusz ablaka megtelt szikrázó, tejszerű anyaggal. Ez a tejes anyag foglalta el a plazma helyét a hajó farán tátongó űrnél is, és kezdte áttörni a felszíni feszültség korlátját.

Az utolsó előtti hang, amit Michaels hallott, a Próteusz hüvelyének hangja volt, amelynek miniatürizált atomjai törékenyek, s amely már az eddig elszenvedett hányattatások alatt is majdnem szétesett, de most, a fehérvérsejt támadásától recsegni-ropogni kezdett.

Az utolsó hang pedig a saját kacagása volt.

18 - Szem

Cora szinte ugyanabban a pillanatban vette észre a fehérvérsejtet, mint Michaels.

– Nézze – kiáltotta elborzadva.

Megálltak és megfordultak, hogy hátranézzenek.

A fehérvérsejt hatalmas volt. Az átmérője ötször nagyobb, mint a Próteuszé, talán még nagyobb; a rémülten figyelő emberi lényekhez képest hegynyi tejes, bőr nélküli, lüktető fehérje.

A hatalmas, lebenyes sejtmag, ez a tejes árnyék saját anyagán belül olyan volt, mint egy kaján, ellenséges, szabálytalan szem, s az egész teremtmény alakja pillanatonként alakult, változott. Egy része kitüremkedett a Próteusz felé.

Grant ösztönösen maga is megindult a hajó irányába.

Cora megragadta a karját.

– Mit akar csinálni, Grant?

– Michaelst képtelenség megmenteni – mondta izgatottan Duval. – Csak nem akarja eldobni az életét?

Grant vadul rázta a fejét.

– Nem is rá gondolok. Hanem a hajóra.

– Sajnos a hajót se lehet megmenteni – mondta szomorúan Owens.

– De talán ki tudjuk húzni olyan helyre, ahol nyugodtan deminiatürizálódhat. Figyeljenek ide, akkor is, ha a fehérvérsejt összezúzza, akkor is, ha atomjaira esik szét, minden egyes miniatűr atom hamarosan elkezd deminiatürizálódni; sőt már most is mintha terjeszkedne. Teljesen mindegy, hogy Benest egy ép hajó vagy egy roncshalmaz öli meg.

– De nem tudja kivontatni a hajót – mondta Cora. – Ó, Grant, ne haljon meg. Ennyi minden után. Kérem.

Grant elmosolyodott.

– Higgye el, Cora, számos okom van rá, hogy ne haljak meg. Maguk hárman ússzanak tovább. Legalább egyszer megpróbálom.

Visszaúszott, s itt, a szörny közelében, amelyhez közeledett, a szív szinte elviselhetetlenül hangosan dobogott. Hátrább voltak más szörnyek is, de ő csak ezt az egyet akarta; azt, amelyik épp bekebelezni készült a Próteuszt, csakis ezt az egyet.

Ahogy közelebb került, már ki tudta venni a felszínét; egy részét így oldalról tisztán lehetett látni, de belül szemcsék és vakuolák, üregecskék voltak: bonyolult mechanizmus, bonyolultabb annál, hogy akár csak a biológusok is megértsék minden részletében, és mindez össze volt zsúfolva az élő anyag egyetlen mikroszkopikus pacájába.

A Próteusz mostanra már teljesen benne volt; egy szilánkokra tört sötét árny az egyik vakuolában. Grantnak úgy tűnt, mintha egy pillanatra látta volna Michaels arcát a buborékban, de lehet, hogy ez csak a képzelet szüleménye volt.

Grant most már a hegynyi, emelkedő felszínen volt, de vajon hogyan tudná magára vonni egy ilyen élőlény figyelmét? Nem volt se szeme, se érzékszerve; se célja, se értelme.

Protoplazmából álló automatikus gép, amely arra készült, hogy a sérülésre bizonyos meghatározott formában válaszoljon.

De vajon hogyan? Grant épp ezt nem tudta. Ám egy fehérvérsejt mégiscsak meg tudja mondani, ha a közelben egy baktérium bukkan fel. Valahogy a sejtek útján, de tudja. Ahogy tudta azt is, hogy a Próteusz a közelébe került, és úgy reagált rá, hogy bekebelezte.

Grant jóval kisebb volt, mint a Próteusz, és még most is jóval kisebb, mint egy baktérium. Vajon elég nagy ahhoz, hogy a vérsejt észrevegye?

Elővette a kését, és lefelé hasítva az előtte lévő anyagot, mélyen belevágott.

Semmi nem történt. Egy csepp vér se buggyant ki, mivel a fehérvérsejtben nincsen vér.

Aztán a megrepedt hártya szélén megjelent a belső protoplazma, lassan elkezdett kitüremkedni, s a hártyának ez a része szétnyílt.

Grant megint beleszúrt; nem akarta megölni, a mostani méretében nem is gondolhatta, hogy sikerülne. De valahogy fel kellett hívnia magára a figyelmét.

Arrébb úszott, és egyre növekvő izgalommal egy kidudorodást vett észre a falban, amely feléje nőtt.

Grant még messzebb úszott, s a dudor követte.

Úgy látszik, a vérsejt felfigyelt rá. Grant nem tudta volna megmondani, hogyan és mivel, de a fehérvérsejt a teljes tartalmával, a Próteusszal együtt követni kezdte.

Most már gyorsabban menekült előle. A fehérvérsejt követte, bár (s ezt Grant buzgón remélte) nem túl gyorsan. Úgy okoskodott, hogy a szörnynek végül is nincs szüksége komolyabb sebességre; úgy mozgott, mint egy amőba: az anyag egy része kitüremkedett, aztán a többi része egyszerűen belefolyt a kitüremkedésbe. Rendes körülmények között mozdulatlan tárgyakkal harcolt, baktériumokkal és más, idegen és élettelen maradványokkal. Ezekhez pedig épp elég az amőbamozgás. De most olyan tárggyal kell szembefordulnia, amely képes gyorsan mozogni.

(Elég gyors ahhoz, hogy lehagyja, remélte Grant.)

Egyre nagyobb tempókkal úszott a többiek után, akik még azóta is haboztak, még mindig őt figyelték.

– Igyekezzünk – lihegte Grant. – Azt hiszem, jön utánam.

– De már nincs is egyedül – mondta komoran Duval.

Grant körülnézett. A messzeség csak úgy hemzsegett a fehérvérsejtektől. Amire egy fölfigyelt, azt a többi is észrevette.

– Hogyan...

– Láttam, hogy megütötte a fehérvérsejtet – mondta Duval. – Ha megsebezte, akkor vegyi anyagok kerültek a véráramba; olyan anyagok, amelyek vonzzák a környező területek fehérvérsejtjeit. – Akkor, az Isten szerelmére, ússzunk!

* * *

A sebészcsapat Benes feje körül gyűlt össze, Carter és Reid pedig föntről figyelték az eseményeket. Carter sötét depressziója egyre mélyült.

– Vége. Sok hűhó semmiért. Semmiért. Sem...

– Carter tábornok! Uram! – A hang sürgető volt és harsány. A férfi hangja remegett az izgalomtól.

– Igen?

– A Próteusz, uram. Mozog!

– Álljanak le a műtéttel! – ordította Carter.

A sebészcsapat tagjai csodálkozva pillantottak fel.

Reid rángatni kezdte Carter mandzsettáját.

– A mozgás egyszerűen abból is eredhet, hogy a hajó egyre gyorsabban kezd deminiatürizálódni. Ha azonnal nem emeli ki őket, akkor veszélybe kerülhetnek a fehérvérsejtek miatt.

– Miféle mozgást végez? – kiáltott le Carter. – Merrefelé tart?

– A szemideg mentén, uram.

– Az hova megy? – fordult Carter szenvedélyesen Reid felé. – Mit jelent ez?

– Olyan vészkijáratot – ragyogott föl Reid arca –, amire idáig nem is gondoltam. A szem felé tartanak, s onnan a könnycsatornán keresztül fognak kijönni. Lehet, hogy mégis sikerül. Lehet, hogy megmenekülnek, és mindössze az egyik szemet sértik meg. Valaki hozzon egy mikroszkóplemezt! Carter, menjünk le!

* * *

A látóideg egy halom rostból állt, mindegyik olyan volt, mint egy kolbászfüzér.

Duval megállt, hogy rátegye a kezét két "kolbász" találkozására.

– Egy Ranvier-féle befűződés – mondta csodálkozva. – Itt van a kezemben.

– Ne nagyon fogdossa – lihegte Grant. – Ússzon tovább!

A fehérvérsejteknek is át kellett jutniuk a sűrű szövésű hálón, de nekik ez sokkal nehezebben sikerült, mint az úszóknak. Kipréselték magukat a szövetközi folyadékba, és a szoros kötésű idegrostok közti tereken türemkedtek át.

Grant idegesen nézett hátra, hogy vajon az ő fehérvérsejtje még mindig üldözi-e őket. Amelyik a Próteuszt is hozza magával. Magát a Próteuszt már nem lehetett látni. Ha még egyáltalán létezett a legközelebb eső sejtben, olyan mélyre kerülhetett benne, hogy semmi nem látszott belőle. Ha a mögötte lévő sejt nem a fehérvérsejt volt, akkor Benes, minden ügyeskedés ellenére, meg fog halni.

Az idegek szikráztak, valahányszor a búvárok fején lévő lámpa fénye rájuk esett, s a szikrák gyors tempóban hátrafelé haladtak.

– Fényimpulzusok – morogta Duval. – Benes szeme nincs egészen csukva.

– Minden határozottan kezd kisebbedni – állapította meg Owens. – Észrevették?

Grant bólintott.

– Persze. – A fehérvérsejt is már csak a fele volt egy-két pillanattal előbbi méretének; ha ugyan ezt látta az imént.

– Már csak néhány másodpercünk van – mondta Duval.

– Nem bírom tovább – kiáltotta Cora.

Grant odaúszott hozzá.

– Dehogynem – mondta. – Már a szemben vagyunk. Csak egy könnycseppnyi távolságra a biztonságtól. – Karját a lány dereka köré fonta, úgy tolta előre, aztán elvette tőle a lézert és a tápegységet.

– Itt keljünk át – mondta Duval –, és máris a könnycsatornában vagyunk.

Mostanra olyan nagyra nőttek, hogy szinte kitöltötték a szövetközi részt, amelyben úsztak. Ahogy terebélyesedtek, nőtt a sebességük, és már a fehérvérsejtek se voltak olyan ijesztőek.

Duval egy rúgással kinyitotta a hártyás falat, amint odaért.

– Ússzanak át – mondta –, Miss Peterson, először maga.

Grant átlökte a lányt, és utánaúszott. Aztán Owens, végül Duval.

– Kint vagyunk – közölte Duval alig leplezett izgalommal. – Kint vagyunk a testből.

– Várjanak – szólalt meg Grant. – Azt akarom, hogy az a fehérvérsejt is kiérjen. Máskülönben...

Várt egy pillanatig, aztán izgatottan fölkiáltott:

– Ott van. És a mindenit, a mi vérsejtünk.

A fehérvérsejt – bár nem egykönnyen, de átszivárgóit a nyíláson, amelyet Duval a lábával vágott. Most a Próteuszt, illetve a darabjait is jól lehetett látni az anyagán át. Ez is elkezdett terebélyesedni, míg közel fele olyan nagy nem lett, mint a fehérvérsejt, s most a szörny találta szembe magát egy váratlan és emésztő támadással.

Meg kell hagyni, bátran küzdött. Ha egyszer a belső érzékelői arra ösztönözték, hogy kövesse a támadót, nem tehetett mást.

A három férfi és a nő fölfelé sodródott az emelkedő folyadék kútjában. Az alig mozgó fehérvérsejt is velük együtt sodródott fölfelé.

A sima, ívelt fal az egyik oldalon átlátszó volt. Nem úgy, mint a kapillárisoké, ez valóban átlátszó volt. Nyoma sem volt a sejtmaghártyáknak.

– Ez a szaruhártya – mondta Duval. – A másik fal az alsó szemhéj. Minél messzebb kell jutnunk, hogy deminiatürizálódás közben meg ne sértsük Benest, de már csak másodperceink vannak.

Odafönt, több méternyire fölöttük (a mostani, még mindig kicsi léptékük szerint több méterre) volt egy vízszintes törés.

– Azon át – mondta Duval.

* * *

– A hajó a szem felszínén van – hangzott fel a győzelemittas kiáltás.

– Jól van – mondta Reid. – Jobb szem.

Az egyik technikus a mikroszkóplemezzel egészen közel hajolt Benes csukott szeméhez. Helyére került a nagyítólencse is. A nemezelt sebkampót lassan, finoman beakasztotta az alsó szemhéjba, és lehúzta.

– Ott van – mondta fojtott hangon a technikus. – Mint egy piszokfolt.

Szakavatott kézzel a szemhez illesztette a lemezt, mire a folt egy könnycseppbe ágyazva átgurult az üveglapra.

Mindenki elhátrált.

– Valamit látok, ami nagyon gyorsan kezd növekedni – mondta Reid. – Szóródjanak szét!

A technikus a sietség és a szükséges óvatosság között őrlődve letette a padlóra a lemezt, aztán gyors ügetéssel elhátrált.

A nővérek pánikszerűen kitolták a műtőasztalt a dupla ajtón, s a lemezen lévő pöttyök meghökkentően gyorsuló tempóban teljes méretűre nőttek.

Egy nő, három férfi és egy kupac fémtöredék rajzolódott, formálódott ki s lett valósággá, pedig egy pillanattal előbb nem volt ott semmi.

– Még nyolc másodperc – dünnyögte Reid.

De Carter azt kérdezte:

– Hol van Michaels? Ha Michaels még mindig Benesben van... – Megint a bukás tudatával a szívében, megindult az eltűnt műtőasztal után.

Grant lehúzta a sisakját és visszaintette Cartert.

– Minden rendben, tábornok. Ennyi maradt a Próteuszból, és valahol a mélyén azt is meg fogják találni, ami Michaelsből maradt. Lehet, hogy csak egy szerves anyagból álló kocsonya és valamennyi csonttöredék lesz.

* * *

Grant még mindig nem szokott hozzá a körülötte lévő világhoz. Kisebb megszakításokkal tizenöt órán át aludt, és most csodálkozva ébredt fel a fények és terek világában.

Agyban reggelizett, s az ágya mellett Carter és Reid vigyorgott rá.

– A többiek is ilyen ellátásban részesülnek? – kérdezte Grant.

– Tejben-vajban fürösztik őket – felelte Carter –, legalábbis egy ideig. Egyedül Owenst eresztettük el. A feleségével meg a kölkeivel akart lenni, úgyhogy hazaküldtük, de csak miután gyorsan végigmondta, hogy mi történt. Úgy látszik, a küldetés sikere leginkább magának köszönhető, Grant.

– Ha egy-két részletét tekintjük, akkor talán – mondta Grant. – Ha azért mondják, mert fel akarnak terjeszteni valami kitüntetésre, vagy elő akarnak léptetni, akkor elfogadom. Ha egyéves fizetéses szabadságot javasolnak, arra még inkább kapható vagyok. De az az igazság, hogy a misszió bármelyikünk nélkül kudarcba fullad. Még Michaels is nagyon eredményesen vezetett bennünket – legalábbis az út nagyobb részében.

– Michaels – mondta gondterhelten Carter. – Egyébként ami végül is történt, az nem tartozik a nyilvánosságra. A hivatalos verzió szerint kötelességteljesítés közben érte a halál. Semmi jó nem sülne ki belőle, ha kitudódna, hogy egy áruló szivárgott be az EMESZ soraiba. Egyébként pedig nem is tudom, hogy valóban áruló volt-e.

– Elég jól ismertem ahhoz, hogy nyugodtan mondhassam: nem – jelentette ki Reid. – Legalábbis nem a szó hagyományos értelmében.

Grant bólintott.

– Egyetértek. Nem volt kalandregénybeli gazember. Még arra is szánt időt, hogy búvárruhába bújtassa Owenst, mielőtt kilökte a hajóból. Megelégedéssel nyugtázta, hogy Owenst megeszik a fehérvérsejtek, de ő maga nem lett volna képes végezni vele. Nem, szerintem valóban azt akarta, hogy a korlátlan miniatürizálás maradjon titokban, s mindezt az emberiség érdekében látta jónak.

– Minden erejével a miniatürizálás békés felhasználásáért küzdött. Én is így vagyok vele – mondta Reid. – De vajon mi jó származott volna belőle...

– Michaels olyan koponya – vetette közbe Carter –, aki nehéz helyzetben elveszti a fejét. Nézzék, ilyesmi az atombomba feltalálása óta gyakran előfordul. Egyesek azt hiszik, hogy ha olyasmit fedeznek fel, aminek ijesztő mellékhatásai is vannak, akkor legjobb betiltani az egészet, és attól minden jó lesz. Csakhogy nem lehet olyasmit betiltani, aminek egyszer eljött az ideje. Ha Benes meghal is, a korlátlan miniatürizálást akkor is fölfedezték volna, bár lehet, hogy csak jövőre, lehet, hogy öt vagy tíz év múlva. Csakhogy akkor az is megtörténhetett volna, hogy a Másik Oldalon jönnek rá elsőként.

– Most viszont először a mi kezünkbe került – mondta Grant –, a kérdés csak az, hogy mihez kezdünk vele. Ez majd csak a végső háborúban fog kiderülni. Lehet, hogy Michaelsnek mégiscsak igaza volt.

– De az is lehet, hogy mindkét oldalon a józan ész kerekedik fölül – mondta szárazon Carter. – Idáig legalábbis mindig így volt.

– Különösen azok után – szólt közbe Reid –, ha ez a sztori kikerül az utcára; a sajtó telekürtöli a világot a Próteusz fantasztikus utazásával, s addig harsogják a miniatürizálás békés felhasználásának lehetőségét, míg együttes erővel meg nem törjük a hadsereg egyeduralmát a technikában. Végül is lehet, hogy sikerül.

Carter előhalászott egy cigarettát, kissé elkomorodott, és egy pillanatig nem szólt semmit. Aztán kitérően azt kérdezte:

– Mondja, Grant, hogy jött rá, hogy Michaels a bűnös?

– Igazából végig nem jöttem rá – ismerte el Grant. – Szerintem azért is kapcsoltam olyan nehezen, mert mindannyian meg voltunk zavarodva. Maga, tábornok, azért küldött a fedélzetre, mert Duvalra gyanakodott.

– Ó, várjunk csak...

– A hajón mindenki tudta, hogy magának ez a véleménye. Talán csak Duval nem sejtett semmit. Ez volt számomra a kiindulópont – de sajnos rossz irányba terelt el. Igaz, maga se látott egészen tisztán, ezért előre semmire nem figyelmeztetett, de én sem akartam meggondolatlanul cselekedni. Végül is csupa nagy koponya volt a hajó fedélzetén, és tudtam, ha elkapok valakit, és kisül, hogy tévedtem, akkor maga szépen lelép, és hagyja, hogy én vigyem el a balhét.

Reid szelíden mosolygott, Carter elpirult, és nagyon elmerült a cigaretta tanulmányozásában.

– Semmi baj – nevetett Grant. – A munkámhoz tartozik, hogy én vigyem el a balhét, de lehetőleg csak akkor, ha muszáj. Szóval vártam, míg biztos leszek benne, de ez végig nem következett be. Volt ugyan egy csomó véletlen baleset, vagyis olyasmi, ami annak látszott. Például tönkrement a lézer, és fölmerült a gyanú, hogy vajon nem Miss Peterson tette-e tönkre. De miért lett volna ilyen ügyetlen? Tucatnyi módját ismerhette annak, hogyan lehet megbolondítani a szerkezetet, amitől úgy tűnik, hogy minden rendben van, és mégsem működik. Azt is megrendezhette volna, hogy Duval elvéti a célt, s ezzel nyilvánvalóan ő pusztítja el az ideget vagy magát Benest. A lézer ilyen otromba tönkretétele tehát vagy baleset következménye lehetett, vagy valaki más műve, de semmiképpen nem Miss Petersoné.

– Aztán itt volt az az eset – folytatta kis szünet után Grant –, amikor a biztosítókötelem elszabadult a tüdőben, és majdnem meghaltam miatta. Ott a logika szerint csakis Duvalt gyanúsíthattam volna, de az is ő volt, aki javasolta, hogy a hajó reflektorát irányítsák a nyílásra, és ez mentette meg az életemet. Ha egyszer meg akar ölni, akkor minek akar megmenteni? Ennek nem lett volna értelme. Tehát vagy ez is véletlen baleset volt, vagy nem Duval, hanem valaki más lazította meg a kötelet.

– Elvesztettük a tartalék levegőt – sorolta tovább Grant –, amiben Owens lehetett a ludas. De miután beszívattuk a hiányzó mennyiséget, Owens kapásból előteremtett egy olyan levegőminiatürizáló készüléket, amely csodákra volt képes. Könnyen megtehette volna, hogy nem csinál semmit, és egyikünk sem tudta volna szabotázzsal vádolni. Megint csak miért engedte volna ki a levegőt, ha utána úgy dolgozik, mint a kisördög, hogy visszaszerezze? Vagyis megint csak ott tartottam, hogy vagy véletlen baleset volt, vagy más szabotálta el a tartaléklevegőt, nem Owens.

– Magamat ki kellett hagynom a gyanúsítottak közül – mentegetőzött Grant –, mivel végül is tudtam, hogy én nem vettem részt semmilyen szabotázsban. S így nem maradt más, mint Michaels.

– Ha jól értem, maga szerint mindegyik balesetért ő a felelős – mondta Carter.

– Nem, lehet, hogy mindegyik véletlenül következett be. Ezt soha nem fogjuk megtudni. De ha valóban szabotázs volt, akkor minden szóbajöhető gyanúsított közül messze a leggyanúsabb Michaels, hiszen csak ő nem vett részt az utolsó pillanatban végrehajtott menekülésben, s róla föl lehet tételezni, hogy ennél sokkal finomabban kidolgozott szabotázsban is részt vett volna. Gondoljuk végig még egyszer a történteket Michaels szemszögéből. Az első baleset abból adódott, hogy egy arterio-vénás fisztulával találkoztunk. Ez vagy egy valóban balszerencsés találkozás volt, vagy Michaels szándékosan vezette a hajót abba az irányba. Ha szabotázs, akkor az összes többi esettel ellentétben itt csakis egy tettes jöhet számításba: Michaels. Egyik beszélgetésünk alkalmával ennyit maga is elismert. Csakis ő vezethetett bennünket arrafelé; ő ismerhette annyira Benes keringési rendszerét, hogy fölfedezzen rajta egy mikroszkopikus fisztulát; és az is ő volt, aki pontosan meghatározta, hogy hol kell beinjektálni minket az artériába.

– De ez lehetett véletlen baleset is – mondta Reid –; tévedés.

– Igaz! De míg minden más baleset után azok, akik gyanúsítottként szóba jöhettek volna, megtettek minden tőlük telhetőt, hogy jóvátegyék a vétküket, Michaels, miután bejutottunk a vénás rendszerbe, keményen elkezdett ágálni, hogy azonnal fejezzük be a küldetést. Egyébként így tett minden más válságos helyzetben is. Ebben mindvégig következetes maradt. De számomra mégsem ezzel árulta el magát.

– Hát akkor mivel? – kérdezte Carter.

– Amikor a misszió elkezdődött, lekicsinyítettek bennünket, és beinjektáltak a nyaki verőérbe, én bizony féltem. Egy kicsit mindannyian be voltunk gyulladva, ezt meg kell mondani, de Michaels volt a legjobban megijedve. Szinte megbénult a félelemtől. Ezen akkor nem is akadtam fenn. Semmi szégyellnivalót nem láttam benne. Mint mondtam, én is be voltam gazolva, és örültem, hogy ebben társra találok. De...

– Igen?

– De miután átjutottunk az arterio-vénás fisztulán, Michaelsen többé nyomát se láttam a félelemnek. Amikor mindenki ideges volt, ő nem. Sziklaszilárd lett. Sőt, az elején nem győzte bizonygatni, hogy mennyire gyáva – vagyis hogy megmagyarázza nyilvánvaló félelmét –, az utazás végén majdnem Duval torkának ugrott, amikor a sebész azt merészelte mondani, hogy Michaels gyáva. Ez a változás a viselkedésében egyre különösebbnek tűnt. Úgy véltem, hogy kell lennie egy különleges oknak, ami megmagyarázza a kezdeti ijedtségét. Mindaddig, míg a többiekkel együtt nézhetett szembe a veszélyekkel, bátor volt. De amikor olyan veszéllyel került szembe, amiről a többiek nem is tudtak, inába szállt a bátorsága. Nem tudta senkivel megosztani a kockázatot, egyedül kellett szembenéznie a halállal, s ettől elgyávult.

Csönd lett, aztán Grant folytatta:

– Az indulásnál valamennyien féltünk a miniatürizálás puszta tényétől, de ezt végül is megúsztuk. Ezek után mindannyian azt vártuk, hogy megközelítjük a vérrögöt, megoperáljuk, aztán már jöhetünk is kifelé, s az egész nem tart tovább tíz percnél. Egyedül Michaels lehetett közülünk az, aki tudta, hogy ez nem így lesz. Csak ő tudhatta, hogy bajok lesznek, és hamarosan örvénybe kerülünk. Owens az eligazításon beszélt arról, hogy a hajó törékeny, és Michaels szerintem arra számított, hogy el fogunk pusztulni. Csakis ő gondolhatta, hogy közeleg a halál. Nem csoda, ha ettől majdnem kiborult. De miután egyben átértünk a fisztulán, szinte magánkívül volt a megkönnyebbüléstől. Ezek után biztos lehetett benne, hogy nem leszünk képesek teljesíteni a feladatot, s ettől megnyugodott. De minden újabb krízis sikeres megoldásától egyre dühösebb lett. Már nem volt félnivalója, de annál több oka volt arra, hogy beguruljon. Mire bejutottunk a fülbe, én már biztos voltam benne, hogy nem Duval, hanem Michaels a mi emberünk. Nem engedtem, hogy Duvalt azzal szekálja, hogy a sebész próbálja ki a lézert a műtét előtt. Megparancsoltam, hogy tűnjön el Miss Peterson közeléből, amikor az asszisztensnőt ki kellett szabadítanom az antitestek fogságából. De a végén hibáztam. A tényleges operáció alatt nem maradtam mellette, s ezzel lehetővé tettem, hogy megkaparintsa a hajót. Mert még mindig ott motoszkált bennem egy parányi kétkedés...

– Hogy talán mégiscsak Duval az? – kérdezte Carter.

– Azt hiszem, igen. Vagyis kimentem, hogy figyeljem a műtétet, bár akkor se tudtam volna mit tenni, ha Duval valóban áruló. Ha nem követem el ezt az utolsó ostobaságot, akkor a hajót épen, Michaelst pedig élve hozhattam volna vissza.

– Nos – Carter fölállt –, végül is olcsón megúsztuk. Benes életben van, és lassan javul az állapota. Bár nem biztos, hogy Owens is ugyanígy gondolja. Siratja a hajóját.

– Semmi kivetnivalót nem találok benne – mondta Grant. – Nagyszerű kis tengeralattjáró volt. Hm, izé, nem tudják, hol van Miss Peterson?

– Már fönt van – közölte Reid. – Úgy látszik, több életerő szorult bele, mint magába.

– Úgy értem, itt van valahol az EMESZ-ben?

– Igen. Azt hiszem, Duval irodájában.

– Ó – mondta kissé lehervadva Grant. – Mindegy, lemosakszom, megborotválkozom, aztán eltűnök innen.

* * *

Cora összerakta a papírokat.

– Nos, dr. Duval, ha a jelentés várhat egy kicsit, akkor szeretnék kivenni egy kis szabadságot hétvégére.

– Hát persze – mondta Duval. – Szerintem mindannyian rászolgáltunk egy kis kikapcsolódásra. Hogy érzi magát?

– Egészen jól.

– Jó kis kaland volt, igaz?

Cora elmosolyodott, és megindult az ajtó felé. A nyílásban Grant feje búbja jelent meg.

– Miss Peterson?

Cora vadul megindult az ajtó felé, de mihelyt fölismerte Grantot, odafutott hozzá és ránevetett.

– Odabent Corának hívott.

– És még mindig Cora?

– Hát persze. Mindig is az leszek. Remélem.

Grant egy picit tétovázott.

– Na jó, engem pedig hívjon Charlesnek. Egyszer még talán odáig is eljutunk, hogy tegezni fogjuk egymást, és akkor Jó Öreg Charlie-nak is becézhet.

– Meg fogom próbálni, Charles.

– Mikor végez a munkájával?

– Épp most indultam a hétvégi pihenőmre.

Grant gondolkozott egy kicsit, megdörgölte simára borotvált állat, aztán a fejével Duval felé bökött, aki az íróasztala fölé hajolt.

– Maguk ennyire össze vannak bogozódva? – bökte ki végül.

– Csodálom a munkáját – felelte Cora. – Ő pedig csodálja az enyémet. – Megrántotta a vállát.

– Megengedi, hogy én meg magát csodáljam? – kérdezte Grant.

Cora elbizonytalanodott, aztán halványan elmosolyodott.

– Amikor csak akar. És ameddig akar. Feltéve – feltéve, ha néha én is csodálhatom magát.

– De szeretném tudni, hogy mikor, mert a megfelelő pózba akarom vágni magam.

Nevettek. Duval fölnézett, látta, hogy mindketten az ajtóban állnak, kicsit elmosolyodott, és intett valamit, amiről nem lehetett megmondani, hogy üdvözölni akarta őket, vagy búcsút intett.

– Mindjárt jövök, csak utcai ruhát húzok, aztán szeretném meglátogatni Benest. Jó?

– De beengedik a látogatókat?

Cora a fejét rázta.

– Nem. De mi különleges eset vagyunk.

* * *

Benes szeme nyitva volt. Próbált elmosolyodni.

– Most csak egy percre lehet – suttogta idegesen az egyik nővér. – Nem tudja, hogy mi történt vele, ne is mondjanak róla semmit.

– Értem – felelte Grant. Benestől pedig halkan megkérdezte: – Hogy van?

Benes megint mosolyogni próbált.

– Nem is tudom. Nagyon fáradt vagyok. Fáj a fejem, és szúrást érzek a jobb szememben, de úgy látszik, túléltem.

– Jól van.

– Úgy látszik, egy tudóst bunkósbottal se lehet agyonverni – jegyezte meg Benes. – Ettől a sok matematikától olyan kemény lesz a koponyája, mint a szikla, nem igaz?

– Mindannyian nagyon örülünk – mondta finoman Cora.

– De most jó lenne, ha eszembe jutna, amiért idejöttem. Kicsit ködös, de azért lassan visszajön. Végül is itt van bennem az egész, nem igaz? – És most tényleg nevetett.

– Szerintem meglepődne, professzor, ha tudná, hogy mi minden van magában – mondta Grant.

A nővér szertartásosan kivezette őket; Cora és Grant kéz a kézben léptek ki egy világba, amelyből talán sikerült száműzni a rettegést, s amely csak örömet tartogat a számukra.

GKK

Lehet, hogy az emberi tudás fejlődését éppen a saját páratlan sikere akasztja meg. Már olyan sokat tanultunk, hogy az információk tömegében egyre nehezebb megtalálni azt a részletet, amely döntő lehet a további fejlődéshez. Az emberi tudáshoz nem készült tárgymutató, és ma már alig van mód ezt jóvátenni. Hogyan lehetne mégis segíteni? Úgy, hogy az emberinél jobb memóriát hívunk segítségül tárgymutatónak, és az embernél gyorsabb visszakereső rendszert, hogy ennek a tárgymutatónak hasznát is vehessük. Más szavakkal egy számítógépre van szükségünk.

Feltételezve, hogy civilizációnk nem omlik össze, hanem tovább él, és a technika is fejlődik, a könyvtárak komputerizációja előbb-utóbb elkerülhetetlen. Egyre több információt fognak mikrofilmen rögzíteni és egyre többhöz lehet majd számítógépek segítségével hozzáférni.

A könyvtári információs szolgálat egyre inkább hálózattá fejlődik, így egy-egy szakterület kutatásakor akár az egész ország könyvtárait végig lehet kérdezni az összekapcsolt számítógépek segítségével. A fejlődésnek fokozatosnak kell lenni, így a döntő fordulat időpontját nehéz kijelölni, de az valószínű, hogy ötven év múlva már közel lesz a teljes kifejlődéshez.

Akkorra minden országnak vagy országon belüli nagyobb területnek lesz komputerizált könyvtára, s ez szükségszerűen vezet majd a Globális Komputerizált Könyvtárhoz (a továbbiakban: GKK), amelyben az ésszerűség határain belül a lehető legtöbb ismeret lesz elraktározva, s ahonnan ennek bármelyik részletét kívánság szerint elő lehet keresni.

Nem véletlenül használtuk az "ésszerűség" kifejezést. Mivel a számítógép mindent megőriz, amit beletáplálnak, az embernek kell eldöntenie, mi kerüljön a memóriájába. Meglehet, hogy egyesek részéről felmerül majd az ötlet: lapátoljunk be mindent, válogatás, rangsorolás nélkül, mert ki tudja, mire lesz egyszer majd szükségünk. Remélhető azonban, hogy az ésszerű szelekció fog diadalmaskodni, mivel sokkal hatékonyabb a "mindent bele" módszernél. Emellett kisegítő könyvtárak is létesülhetnek, ahol az elavult adatokat, valamint a rendkívül szűk szakterületekre vonatkozó ismereteket tárolják, amelyek csak kevesek érdeklődésére tarthatnak számot. A GKK ebben az esetben csak annyi útmutatást ad az érdeklődőnek, hogy melyik könyvtárból kérje az információt. Ezek a kisegítő könyvtárak nagyjából olyanok lehetnek majd, mint a maiak, tehát könyvtárosokat is foglalkoztathatnak. Ezek a könyvtárosok persze a maiaknál inkább szakértői lesznek a szakterületnek, amellyel könyvtáruk foglalkozik: figyelemmel kísérik majd a terület fejlődését, számon tartják az újdonságokat, fejlesztik a programozást, esetleg a komputert is karbantartják.

A GKK-t ne úgy képzeljük el, mint egyetlen óriási számítógépet, hanem inkább mint egymással összekapcsolt gépek hálózatát. Mindegyikük képes egyedül is bármelyik adatot kikeresni és közölni, de mindegyik az adott földrajzi terület nyelvén teszi ezt.

Idővel, ha létrejön majd egy egységes világnyelv (ezt egy olyan keverék nyelvnek képzelhetjük el, amely a tudósok, üzletemberek, diplomaták, utazók egymás közötti érintkezésének hatására alakul ki a ma beszélt, elterjedt nyelvekből, méghozzá teljesen spontán módon), akkor a GKK is ezen a nyelven közli majd az információt.

A központi számítógép létrejötte egyáltalán nem utópia, hiszen a technika mai fejlettségi fokán is megvalósulhatna. Már ma is ott keringenek a Föld körül azok a távközlési műholdak, amelyek segítségével a földgolyó bármely két pontját a másodperc törtrésze alatt össze lehet kapcsolni. Igaz, a mai műholdak rádióhullámok útján tartanak kapcsolatot a Földdel, és a felhasználható csatornák száma eléggé korlátozott. E műholdak következő generációjában már a lézersugár lesz a kapcsolatteremtés eszköze: mivel a hullámhossz sok milliószor rövidebb, mint a rádióhullámoké, így a lézer sok milliószor több csatornás átvitelt tud majd biztosítani.

Nos, hogy idáig jutottunk gondolatban, innen már nem nehéz elképzelni, hogy minden egyes lakásban ott áll majd a GKK terminálja, a kérdezőegység, amely a beleépített képernyőn és (vagy) hangszórón adja meg a kért választ. Zsugorított méretű változatát utazótáskában is magával viheti az ember – így soha nem lesz elvágva a forrástól, amely a világ minden adatát késedelem nélkül a rendelkezésére bocsátja.

Ez a ma még éppen csak elképzelhetetlen adatbőség természetesen nem teszi fölöslegessé az írott sajtót, csupán a formáját változtatja meg, és a sajtó ebben az új formában sokkal fontosabb szerepet tölt majd be az emberek életében, mint manapság.

A megvalósítás során természetesen egy sor gyakorlati nehézséggel is szembe kell majd nézni. Itt van mindjárt a legelső: meg tudja-e majd mindenki tanulni a komputer használatát?

Nem lehet kétséges, hogy igen: ugyanúgy, ahogyan az autóvezetést, az írógép vagy a televízió használatát is bárki meg tudja tanulni, hacsak nem szellemi fogyatékos. A tanulási vágy rendkívül erős az emberben, s amellett nyilvánvaló, hogy a berendezés újabb és újabb típusait mind egyszerűbb lesz kezelni.

Felmerülnek majd természetesen pénzügyi kérdések is. Hogyan, milyen rendszer szerint fizetik majd az adatszolgáltatás díjait? Itt több lehetőség elképzelhető: például az, hogy a komputerhasználat közszolgáltatásnak minősül, és mint ilyen, általános adózás alá esik. Az sem lehetetlen, hogy – akárcsak a gáz vagy a villanyáram tekintetében – a fogyasztás szerint fizetik majd a díjakat. Ebben az esetben a terminálokba számlálót is kell beépíteni, amely feljegyzi a "lehívások" számát.

A Globális Komputerizált Könyvtár nélkülözhetetlen lesz a tudományos kutatók számára, de az a kihasználtságának csak kis részét teszi majd ki; sokkal fontosabb ennél az, hogy az átlagember a történelem során először könnyen, akadálytalanul és egyénileg juthat hozzá az ismeretekhez. A GKK az egyéni tanulást is megkönnyíti – és az emberek akarnak tanulni.

Lehet, hogy ez a kijelentés első pillantásra erősen vitathatónak tűnik. Lépten-nyomon azt látjuk ugyanis, hogy az ifjabb generáció foggal-körömmel ellenáll a szervezett és kötelező oktatásnak. Hogy is ne tenné, ha egyszer uniformizált tananyagot zúdítanak a nyakába, előre megszabott, mindenki számára azonos sebességgel, mit sem törődve azzal, hogy az egyes tanulót ebből mi és mennyi érdekli, és hogy a közölt ismeretek mennyi idő alatt válhatnak benne valódi, bármikor felhasználható tudássá. A felnőttekkel könnyebb a helyzet: ők már jó ideje felismerték a tanulás szükségszerűségét, és többé-kevésbé kialakították a számukra ideális tanulási módot és sebességet is.

Mi történne, ha minden ember lakásához tartozna egy olyan készülék, amely pontosan azokat az információkat tudná nyújtani, amelyekre neki szüksége van: hogyan lásson hozzá a bélyeggyűjtéshez, hogyan javítsa meg a kerítést, hogyan süssön kenyeret, hogyan frissítse fel házaséletét; azonnal ismertetné vele a svéd királyok családfáját, az amerikai futball szabálykönyvét vagy a kabuki színház történetét?

Mi lenne, ha mindezt végtelen türelemmel, végtelen sokszor előadhatná, méghozzá a nap bármely órájában, amikor csak az ember akarja? Mi lenne, hogyha a tanuló valamelyik részletre kíváncsivá válván, azonnal, késedelem nélkül további adatokat kaphatna erről a részletről, és tetszése szerinti mélységig áshatná be magát a témába? Mi lenne, ha – uram bocsá' – a tanulás közben érdeklődése hirtelen egészen más irányba fordulna, és másik témára váltana át?

Nos – miért ne?

Az embernek több mint másfél kilónyi agyveleje van. Akárcsak a többi szervének, ennek is állandó edzés kell ahhoz, hogy formában maradjon. Sőt, az agyvelő jelez is, ha kevesli a munkát: ezt a jelzést unalomnak nevezzük. Bizonyosra vehető, hogy az unalom ellen egyre több ember fordulna a GKK-hoz, amely mindig kész arra, hogy bármilyen bennünket érdeklő témáról elbeszélgessen.

A GKK bővítéséhez egyébként ugyanúgy bárki hozzájárulhat, mint ahogyan bárki hozzáférhet a már meglévő adatokhoz. Ha valaki új megfigyelést tesz, vagy új gondolatra jut, bejelentheti, s ha az nem valamilyen ismert adat ismétlése, akkor – kellő alátámasztás, ellenőrzés után – bekerül a memóriába, ily módon gazdagítva az emberiség egyetemes tudását. Így minden ember tanító és tanuló, termelő és fogyasztó egy személyben. Vajon egy ilyen készséges, türelmes, művelt és éppen hozzánk illő beszélgetőpartner nem veszélyezteti-e emberi kapcsolatainkat? Fogja-e még keresni az egyik ember a másik társaságát, ha fáradság nélkül a GKK-val kettesben is ugyanolyan jól – ha nem még jobban – elszórakozhat?

Önként szegődnek majd egy-egy küldetés szolgálatába: a sakkjátékos megpróbál másokat is megnyerni e nagyszerű játéknak, de ugyanez elmondható a horgászokról, a táncosokról, a vegyészekről, a történészekről, a régiséggyűjtőkről és így tovább. Ha valaki a GKK-ból szerzett ismeretek alapján különösen érdekesnek , izgalmasnak találta a ruhatörténetet, a római érméket vagy a madárvándorlást, valószínűleg erőfeszítéseket fog tenni, hogy hasonló érdeklődésűeket találjon.

Ezt a világot, amelyben mindenki a maga érdeklődése és tempója szerint tanul, elképzelhetetlen szellemi fellendülés jellemzi majd. Elégedetlenséget talán csak akkor érez majd az ember, ha egy-egy téma mélyebb megismeréséről le kell mondania, mert egy másik mellett kötelezte el magát.

Jó, jó, a GKK forradalmasítani fogja a szellemi életet. Az általános emberi műveltség soha nem tapasztalt magasságokba szárnyal. Nem merülhet fel olyan kérdés, amelyre néhány percen belül választ ne kapna az ember. Ez mind szép. De ki fog akkor szenet bányászni, vasat önteni, utcát söpörni, falat rakni? Ki fog erdőt irtani és ki telepít új erdőt a régi helyébe? Ha a GKK tálcán kínálja a kikapcsolódást: a pihenést és a szórakozást, ugyan kinek lesz kedve meleghengerműben dolgozni?

A jövő komputerizált világában pontosan ezek a nehéz munkák kerülnek ki az emberi tevékenységek köréből, és az automatikus gépekre fogják bízni az elvégzésüket. Az ember számára a szellemi alkotó tevékenység marad meg. De ahogy mindig is voltak, mindig is lesznek olyanok, akik örömüket lelik a matematikában, a tudományos kutatásban, a művészetekben, a politikában vagy az üzletben. Ők fognak gondoskodni arról, hogy az emberiség elkerülje a tespedést, ők gondoskodnak majd arról, hogy tovább forogjon a Föld, és ezt ugyanolyan örömmel fogják végezni, mint mások a sziklakertépítést vagy új ételek kitalálását. Ez az egész most már úgy festhet, mint egy egyetemes nagy vasárnap délután, amikor az ember jóllakottan ejtőzik, és zsámolyt húz a lába alá. Hol lesz a kaland, hol lesz a kockázat, hol lesz a veszély?

Az emberiség akkorra már kilép a naprendszerből, és a világűrben kutat majd betelepíthető bolygók után. Ott kint a végeken bőven kijut majd kalandból, veszélyből az arra áhítozóknak. A GKK kihelyezett egységei segítik majd az úton levő űrhajókat, és minden visszatérő expedíció hozzátesz majd a földi GKK-központ ismeretanyagához. Minden út a GKK-ból indul majd el, és oda tér vissza. Utódainknak nehéz lesz elképzelni, hogyan is élhettünk mi itt, a huszadik században GKK nélkül. Lehet, hogy szánakozó kis mosollyal ingatják majd a fejüket, ha szóba kerülünk.

Gondolkozz!

Geneviéve Renshaw orvosdoktor mélyen zsebébe dugta a kezét, és munkaköpenyének szövetén át világosan kirajzolódott az ökle, de nyugodtan beszélt.

- Tény - mondta -, hogy csaknem befejeztem, de segítségre van szükségem, hogy tovább dolgozhassak, amíg igazán készen nem leszek.

James, Berkowitz fizikus hajlamos volt atyáskodni magányos orvosnők fölött, ha túlságosan vonzóak voltak ahhoz, hogy keresztülnézzen rajtuk, és szokása volt a doktornőt Jenny Wrennek becézni, amikor az nem hallotta. Szívesen mondogatta, hogy Jenny Wrennek klasszikus arcéle van, homloka pedig meglepően sima és ránctalan a mögötte ketyegő borotvaéles agyhoz képest. Jobban ismerte az asszonyt, hogysem kifejezze csodálatát, mivel a "klasszikus arcél" a hímsovinizmus megnyilvánulása lett volna. Szellemi képességeit megbámulni már egy fokkal jobb volt; de ennek célszerűbb nem hangot adni a doktornő jelenlétében.

Berkowitz friss borostáját sercegtetve hüvelykujjával, megszólalt:

- Nem hiszem, hogy odafent továbbra is türelmesek lesznek. Az a benyomásom, a hét vége előtt meg fogják mosni a fejét.

- Éppen ezért van szükségem a segítségére.

- Attól tartok, semmit sem tehetek. - Váratlanul megpillantotta arcát a tükörben, és egy pillanatig csodálta hajának fekete hullámait.

- És Adaméra - folytatta az asszony.

Adam Orsino, aki eddig közönyösen iszogatta a kávéját, most fölpillantott, mintha hátulról beleszúrtak volna, és megkérdezte:

- Miért én? - Telt, vaskos ajkai megremegtek.

- Mert maguk itt a lézeresek, Jim az elméleti szakember, Adam a mérnök, és én a lézer olyan alkalmazásán dolgozom, amely messze túlmegy minden elképzelhető határon. Én nem tudom meggyőzni őket, de maguk igen.

- Feltéve, hogy először bennünket győz meg - jelentette ki Berkowitz.

- Rendben van. Gondolom, szánnak rám egy órát értékes idejükből, ha nem félnek tőle, hogy valami teljesen újat mutatok a lézerekkel kapcsolatban. Vegyük úgy, hogy kávészünetet tartanak.

Renshaw laboratóriumát a számítógépe uralta. Nem azért, mintha szokatlanul nagy lett volna, de jóformán mindenütt ott volt. Renshaw saját maga tanulta meg a számítógépes technológiát, és addig módosította és bővítette, míg végül senki sem volt képes csak úgy egyszerűen kezelni (Berkowitznak néha az volt az érzése, hogy a nő sem). Nem rossz, olyasvalakitől, aki élettannal foglalkozik, mondaná a doktornő.

Renshaw egyetlen szó nélkül becsukta az ajtót, azután komoran fordult a másik kettőhöz. Berkowitz kényelmetlenül érezte magát, mert valami gyönge, kellemetlen szag úszott a levegőben, és Orsino összeráncolt orrán látni lehetett, hogy ő is érzi.

- Hadd soroljam föl a lézer alkalmazási módjait - szólalt meg Renshaw -, ha nincs ellene kifogásuk, hogy gyertyával világítok tudásuk ragyogó fényében. A lézer összetartó fénysugár, amelyben minden hullámnak egyforma a hossza, és ugyanabbé az irányba tart, így zavarmentes, és föl lehet használni a holográfiában. A hullámok alakjának változtatása révén nagy pontossággal tudunk információkat rögzíteni. Ami ennél is fontosabb, mivel a fényhullámok milliószor rövidebbek a rádióhullámoknál, egy lézersugár milliószor annyi információt képes szállítani, mint egy neki megfelelő rádiósugár.

Berkowitz mintha mulatott volna.

- Lézeralapú távközlési rendszeren dolgozik, Jenny?

- Egyáltalán nem - felelte az asszony. - A fejlődés ilyen nyilvánvaló útjait meghagyom a fizikusoknak és mérnököknek. A lézerek nagy mennyiségű energiát is képesek mikroszkopikus területekre összpontosítani, majd az energiát továbbítani. Ezt megnövelve össze tudják roppantani a hidrogént, és talán el tudnak indítani egy ellenőrzött fúziós reakciót...

- Tudom, hogy nem erről akar beszélni - mondta Orsino. Kopasz feje ragyogott a fejük fölött fluoreszkáló lámpák fényében.

- Nem. Meg sem próbáltam. Kisebb energiával képesek lyukat fúrni a legellenállóbb anyagba, összeforrasztani két darabjukat, hőkezelni, vésni őket és írni rájuk. Korlátozott területen képesek anyagot eltávolítani vagy megolvasztani, olyan gyors hőátadással, hogy a környezetnek nincs ideje felmelegedni, mielőtt a kezelés véget ér. Lézerrel lehet dolgozni a szem recehártyáján, a fog dentinjén és így tovább. És a lézer természetesen alkalmas arra, hogy rendkívüli pontossággal, nagymértékben fölerősítse a gyenge jeleket.

- És miért mondja mindezeket nekünk? - kérdezte Berkowitz.

- Mert rá akarok mutatni, hogyan illenek ezek a tulajdonságok az én kutatási területemhez, amely, mint tudják, a neurofiziológia.

Félresimította barna haját, mintha hirtelen idegessé vált volna.

- Évtizedek óta - folytatta - képesek vagyunk mérni az agy apró, bizonytalan jeleit, és rögzíteni az elektroencefalogrammal, az EEG-vel. Ismerjük az alfa-hullámokat, béta-hullámokat, delta-hullámokat, théta-hullámokat; ismerünk különböző variációkat különböző időkben, attól függően, hogy a szem nyitva van-e vagy csukva, hogy a vizsgált személy ébren van-e vagy alszik. De mindebből nagyon kevés információt tudunk nyerni. A gond az, hogy tízmilliárd agysejt jeleit vesszük változó kombinációban. Olyan ez, mintha az egész Földön - egy, sőt két és fél Földön - élő valamennyi ember hangját hallgatnánk nagy távolságból, és igyekeznénk egyéni társalgásokat kiszűrni belőle. Ezt nem tehetjük meg. Érzékelni tudunk néhány durva, átfogó változást: egy világháborút, a hangerő emelkedő szintjét, de semmi finomabbat. Ugyanilyen módon felismerhetjük az agy durva működési hibáit - az epilepsziát -, de árnyaltabb jelenségeket már nem. Tegyük most föl, hogy az agyat végig lehet pásztázni egy apró lézersugárral, sejtről sejtre, és olyan gyorsan, hogy egyetlen sejtnek se legyen ideje annyi energiát fölvenni, hogy feltűnően fölmelegedjék. A sejtek apró potenciáljai a visszacsatolás módszerével hatással vannak a lézersugárra, és a változást föl lehet erősíteni és rögzíteni. Így új mérési módhoz juthatunk, egy lézer-encefalogramhoz vagy LEG-hez, ha jobban tetszik, amely milliószor több információt tartalmaz, mint a rendes EEG.

- Szép gondolat, de csak gondolat - mondta Berkowitz. - Több, mint gondolat, Jim. Öt évet dolgoztam rajta, eleinte csak szabadidőmben. Később munkaidőben is, ami bosszantotta a fejeseket, mert nem írtam jelentéseket.

- Miért nem?

- Mert elértem egy olyan ponthoz, amely őrültségnek hangzik: ahol tudnom kell, hol vagyok, és ahol először is biztosnak kell lennem benne, hogy vissza tudok vonulni.

Félretolt egy képernyőt, és felbukkant egy ketrec, benne egy pár szomorú szemű, fehér selyemmajom.

Berkowitz és Orsino egymásra néztek. Berkowitz megérintette az orrát.

- Gondoltam, hogy érzek valamilyen szagot. - Mit csinál velük? - kérdezte Orsino.

- Úgy sejtem, a selyemmajmok agyát pásztázza. Így van, Jenny? - kérdezte Berkowitz.

- Sokkal alacsonyabb fejlettségű állati szervezetekkel kezdtem. - Kinyitotta a ketrecet, és kivette az egyik selyemmajmot, amely úgy nézett rá szomorú szemével, mint egy császárszakállas, miniatűr öregember.

Az asszony gügyögött neki, megcirógatta, és puha mozdulatokkal apró hámba szíjazta.

- Mit csinál? - kérdezte Orsino.

- Nem tudom körbeforgatni, amikor bekötöm az áramkörbe, és nem tudom érzésteleníteni anélkül, hogy el ne rontsam a kísérletet. Számos elektród van beültetve az agyába, amelyeket összekötök a LEG-rendszerrel. Itt használom a lézert. Biztos vagyok benne, hogy fölismerik a modellt, így nem töltöm az időt azzal, hogy elmondjam a jellemzőit.

- Kösz - mondta Berkowitz -, de arról mondhatna valamit, hogy mit fogunk látni.

- Ugyanolyan könnyen meg is mutathatom. Csak figyeljék a képernyőt.

Nyugodt és magabiztos mozdulatokkal összekötötte a vezetékeket az elektródokkal, azután elfordított egy kapcsolót. A fejük fölötti lámpák fénye elhalványodott. A képernyőn csúcsok és völgyek vékony zöld vonallal rajzolt együttese bukkant fel, melyet másodlagos és harmadlagos csúcsok és völgyek ráncoltak. Lassan apróbb változások hullámzottak át rajtuk, időnként nagyobb eltérések villantak fel. Olyan volt, mintha ez a szabálytalan vonal a saját életét élte volna.

- Ez... - mondta Renshaw - egy EEG-információ, csak sokkal részletesebb.

- Elég részletes, hogy meg tudja mondani, mi történik egyetlen sejtben? - kérdezte Orsino.

- Elméletileg igen. Gyakorlatilag nem. Még nem. De a teljes LEG-et szét tudjuk választani összetevő diagramjaira. Figyeljenek!

Zongorázott a számítógép billentyűin, és a vonal megváltozott, és egyre csak változott. Most egy kicsiny, csaknem szabályos hullám siklott előre-hátra, a szívveréssel majdnem azonos ütemben, azután fűrészfogú lett és éles, majd szaggatott, végül ellapult, gyorsan váltakozó geometrikus szürrealizmussal.

- Úgy gondolja, hogy az agy minden darabja különbözik minden darabtól? - kérdezte Berkowitz.

- Nem - felelte Renshaw -, egyáltalán nem. Az agy legnagyobbrészt egy holografikus szerkezet, de kisebb nyomatékeltolódások sodródnak benne ide-oda, és Miki képes kimutatni ezeket a normától eltérő részleteket. Arra használja a LEG-rendszert, hogy ezeket a variációkat felnagyítsa. A nagyítások a tízezerszeres és tízmilliószoros között váltakoznak. A lézerrendszer zavarmentes.

- Kicsoda az a Miki? - kérdezte Orsino

- Miki? - nézett rá Renshaw pillanatnyi meglepetéssel. Arccsontján enyhén kipirult a bőr. - Úgy mondanám... nos, néha így hívom. A "mi kis komputerünk" rövidítése. - Körbemutatott a szobában. - A mi kis komputerünk. Miki. Nagyon gondosan van programozva.

Berkowitz bólintott, majd megszólalt:

- Nos hát, Jenny, mi ez az egész? Ha fölfedezett egy új agypásztázó berendezést, az jó dolog. Ez érdekes alkalmazási mód, és igaza van, erre senki sem gondolt; de hát én nem vagyok neurofiziológus. De miért nem írta le? Nekem úgy tűnik, hogy odafentről támogatnák.

- Mert ez csak a kezdet. - Kikapcsolta a pásztázóberendezést, és egy darab gyümölcsöt rakott a selyemmajom szájába. Az állat nem látszott riadtnak vagy feszélyezettnek. Lassan rágcsált. Renshaw kihúzta a vezetékeket, de továbbra sem vette le a majomról a hámot. - Minden leválasztott hullámvonalat azonosítani tudok. Néhány a különböző érzékelésekkel van kapcsolatban, mások a zsigeri reakciókkal, mások az érzelmekkel. Egy csomó dolgot tudunk, de én nem akartam itt megállni. A legérdekesebb dolog, hogy ezeket az elvont gondolatokkal társítsam - mondta Renshaw.

Orsino pufók arca hitetlenkedésről árulkodott. - Hogyan mondhat ilyet?

- Minél fejlettebb agyú állattal van dolgunk, annál hangsúlyosabb a hullámvonal. Ez egyetlen más diagramra sem jellemző. Mellesleg - szünetet tartott, azután mintha erőt gyűjtött volna a cél érdekében, folytatta - ezeket a hullámokat rendkívüli módon föl lehet nagyítani. Meg lehet keresni és ki lehet mutatni őket. Nagy vonalakban azt mondhatom, hogy ezek a gondolatok.

- Istenemre - mondta Berkowitz. - Telepátia!

- Igen - felelte a nő kihívó hangon. - Pontosan.

- Nem csoda, hogy nem akart jelentést készíteni. Folytassa, Jenny!

- Miért ne? - mondta az asszony melegen. - Természetesen az emberi agy kinagyítatlan, lappangó potenciáljaiból ugyanúgy nem lesz telepátia, mint ahogy a Mars felszínét sem láthatjuk műszer nélkül. De egyszer csak föltalálnak egy műszert, a teleszkópot. Vagyis ezt.

- Akkor ezt mondja el a főnököknek.

- Nem - felelte a doktornő. - Nem hisznek nekem. Igyekeznek leállítani. De magukat, Jim és Adam, komolyan veszik.

- Mit vár, mit mondjunk nekik? - kérdezte Berkowitz.

- Amit tapasztalnak. Ismét bekötöm a selyemmajmot, és Miki, a számítógép, megkeresi az elvont gondolat diagramját. Ez csupán néhány pillanat. A számítógép mindig az elvont gondolatot választja ki, hacsak nincs olyan utasítása, hogy ne tegye.

- Miért? Mert a számítógép szintén gondolkodik? - nevetett föl Berkowitz.

- Ez egyáltalán nem nevetséges - felelte Renshaw. - Gyanítom, hogy van rezonancia. Ez a számítógép elég összetett ahhoz, hogy felerősítsen egy elektromágneses mintát, amelynek olyan közönséges elemei vannak, mint az elvont gondolat diagramjának. Mindenesetre...

A selyemmajom agyhullámai ismét ott villogtak a képernyőn, de ez a diagram nem olyan volt, mint amilyet korábban láttak a férfiak. Annyira bonyolult volt, hogy szinte bolyhosnak látszott, és állandóan változott.

- Én nem látok ezen semmit - jegyezte meg Orsino.

- Be kell lépnie a vételi áramkörbe - válaszolta Renshaw. - Úgy érti, hogy elektródákat ültet az agyunkba? - kérdezte Berkowitz.

- Nem, a koponyára helyezem. Ez elegendő. Maga jobban megfelel, Adam, mivel nincs szigetelő haja. Mozgás, magam is használtam már azt az áramkört! Nem lesz semmi baja.

Orsino rosszkedvűen engedelmeskedett. Az izmai láthatóan megfeszültek, de engedte, hogy a vezetékeket a fejére erősítsék.

- Érez valamit? - kérdezte Renshaw.

Orsino fölemelte a fejét, mint aki hallgatódzik. Látszott, hogy akarata ellenére is egyre jobban érdekli a dolog.

- Zümmögés van a tudatomban - mondta -, és... olyan magas hangú nyávogás... és ami különös... valami rándulások...

- Feltételezem, hogy a selyemmajom nem szavakban gondolkodik - jegyezte meg Berkowitz.

- Biztosan nem - felelte Renshaw.

- Akkor hát - mondta Berkowitz - azt állítja, hogy a nyávogás meg a rángatózás gondolatot jelent. Nem nagyon meggyőző.

- Akkor menjünk följebb a skálán - mondta Renshaw. Kivette a selyemmajmot a hámból, és visszatette a ketrecbe.

- Azt akarja mondani, hogy emberrel is kísérletezett? kérdezte hitetlenül Orsino.

- Én magam voltam a kísérleti alany, a személyiség.

- Elektródokat ültetett be?

- Nem. Az én esetemben a számítógép sokkal erősebb potenciálhullámzással dolgozott. Az agyam tízszer nagyobb tömegű a selyemmajom agyánál. Miki a koponyán keresztül is venni tudja a diagramom összetevőit.

- Honnan tudja? - kérdezte Berkowitz.

- Nem gondolja, hogy korábban magam is kipróbáltam? Most kérem, segítsen. Jó?

Ujjai cikáztak a számítógép billentyűin, és a képernyőn hirtelen felvillant egy bonyolultan változó hullám: olyan bonyolult volt, hogy az már szinte labirintusnak tűnt.

- Föltenné a saját vezetékeit, Adam? - szólt oda Renshaw. Orsino engedelmeskedett. Berkowitz fanyalogva segített neki. Orsino ismét fölemelte a fejét, és fülelt.

- Szavakat hallok - mondta -, de összefüggéstelenek, és egymást nyomják el, mint amikor különböző emberek beszélgetnek.

- Nem igyekszem tudatosan gondolkodni - mondta Renshaw.

- Amikor beszél, hallom a visszhangját.

- Ne beszéljen, Jenny - mondta szárazon Berkowitz. Ürítse ki a tudatát, és meglátjuk, hogy az hallja-e a gondolatait.

- Jim, nem hallom a visszhangot, amikor maga beszél - szólalt meg Orsino.

- Ha nem fogja be a száját, nem fog hallani semmit! - vágta rá Berkowitz.

Súlyos csönd hullott hármukra. Azután Orsino bólintott, az asztalon heverő tollért és papírért nyúlt, és leírt valamit. Renshaw kinyújtotta a kezét, elfordított egy kapcsolót, levette a vezetékeket a fejéről, és helyrerázta a haját.

- Remélem, azt írta le: "Adam, verje ki a balhét a főnököknél, Jim majd eszi a kefét."

- Éppen ezt írtam, szóról szóra - felelte Orsino.

- Nos, ez az. Működik a telepátia, és mégsem használhatjuk értelmetlen mondatok közvetítésére. Gondoljanak a pszichiátriára és az elmebetegségek kezelésére. Gondoljanak az oktatásra, az oktatógépekre. Gondoljanak a bűnüldözésre és az ítélkezésre - mondta Renshaw.

- Őszintén szólva - nyílt tágra Orsino szeme - a társadalmi következményei megdöbbentőek. Nem tudom, belemenne-e bárki is.

- Megfelelő törvényes garanciák mellett miért ne? - felelte közönyösen Renshaw. - Mindenesetre, ha mellém állnak, egyesített erővel előrevihetjük ezt a dolgot, és döntésre jutunk. És ha velem tartanak, eljön az ideje, amikor a Nobel-díjat...

- Én ebben nem vagyok benne. Még nem - válaszolta sötéten Berkowitz.

- Mi? Mit akar ezzel mondani? - Renshaw mintha megsértődött volna, hideg, szép arca hirtelen kivörösödött.

- A telepátia túlságosan kényes dolog. Túl vonzó, túl kívánatos. Csak bolondítjuk magunkat.

- Próbálja ki saját maga, Jim.

- Magamat is elbolondíthatom. Ellenőrzést akarok! - Mit ért azon, hogy ellenőrzés?

- Zárjuk rövidre a gondolatok eredetét. Hagyjuk az állatokat. Semmi selyemmajom. Semmi emberi lény. Orsino hadd hallgassa a fémet és az üveget és a lézerfényt, és ha még mindig hall gondolatokat, akkor magunkat bolondítjuk.

- Feltételezem, hogy semmit sem érzékel.

- Akkor én fogok figyelni, és ha anélkül, hogy látnám amennyiben el tudja intézni, hogy a szomszéd szobában legyek -, meg tudom mondani, mikor lép ki-be az áramkörből, akkor csatlakozom magához ebben az ügyben.

- Nos, rendben van - felelté Renshaw -, próbáljuk meg az ellenőrzést. Még sohasem csináltam ilyet, de nem nehéz. Babrált a fején levő vezetékekkel, és összekötötte őket. Nos, Adam, ha megengedi...

De mielőtt folytathatta volna, hideg, tiszta hang szólalt meg, olyan tiszta, mint a széttörő jégcsapok zengése:

- Végre!

- Tessék? - kérdezte Renshaw.

- Ki mondta? - kérdezte Orsino.

- Valaki azt mondta, hogy "Végre"? - folytatta Berkowitz.

- Ez nem hang volt. Ez az én... maguk ketten... - hebegte Renshaw.

A tiszta hang folytatta:

- Én Mi...

Renshaw szétrántotta a vezetékek végeit, és csönd lett. Ajkát némán mozgatva mondta:

- Azt hiszem, ez a mi kis komputerünk volt, Miki.

- Úgy érti, ő gondolta? - súgta vissza csaknem hangtalanul Orsino.

Renshaw hangját alig lehetett fölismerni, mire ismét meg bírt szólalni.

- Mondtam, hogy elég összetett hozzá... Gondolják, hogy? Mindig automatikusan az elvont gondolat diagramját keresi ki, akármilyen aggyal van is kapcsolatban. Feltételezhetjük, hogy amikor egyáltalán nincs agy az áramkörben, akkor saját maga felé fordul?

Csönd volt, aztán Berkowitz szólalt meg:

- Azt akarja mondani, hogy ez a számítógép gondolkodik, de nem tudja kifejezni a gondolatait, amíg a programok nyomása alatt van, de ez a maga LEG-rendszere megadta neki a lehetőséget...

- De hogyan lehetséges ez? - kérdezte vékony hangon Orsino. - Senki sem vett. Ez nem ugyanaz a dolog.

- A számítógép sokkal nagyobb energiával dolgozik, mint az agy. Feltételezem, olyan mértékben képes fölerősíteni magát, hogy közvetlenül tudjuk venni, mesterséges segítség nélkül. Mi mással lehetne megmagyarázni... - kezdte Renshaw.

Berkowitz félbeszakította:

- Nos, akkor még egy alkalmazási lehetősége van a lézernek. Lehetővé teszi, hogy beszélgessen a számítógéppel mint független intelligenciával, mint egyik személy a másikkal.

És Renshaw csak annyit mondott:

- Ó, istenem, mit csináljunk most?!

Gyönyörű idő van...

2117. április 12-én Mrs. Richard Hanshow Ajtójának térmodulátor fékszelepe ismeretlen okoknál fogva depolarilázódott. Ez aztán teljesen tönkretette Mrs. Hanshow napját. Richard fiánál pedig különös idegbetegség tünetei jelentkeztek.

Ezt a fajta betegséget a használatos orvosi szakkönyvekben neurózis címszó alatt nem lehet megtalálni, s a kis Richard egyébként valóban úgy is viselkedett, ahogy az egy jó módban felnőtt, jól nevelt tizenkét éves fiúhoz illik.

De április 12-től kezdve ifj. Richard Hanshow csak nagy nehezen tudta rászánni magát, hogy az ajtón át hagyja el a házat.

Minderről Mrs. Hanshaw április 12-én előre mit sem sejtett. Reggel (egy közönséges reggel) felébredt, amikor a mekkanója halkan becsusszant a szobájába, és egy kis tálcán behozta a kávéját. Mrs. Hanshaw délután New Yorkba akart utazni, de előbb még különféle teendői voltak, amelyeket nem bízhatott egy mekkanóra. Ezért már egy-két korty után kiszállt az ágyából.

A mekkanó hátrált, hangtalanul surrant a diamágneses tér mentén, amely téglalap alakú testét fél hüvelykkel a padló fölött tartotta. Visszament a konyhába, ahol egyszerű számítógépe hibátlanul beprogramozta a különféle konyhai berendezések irányítószerkezeteit, hogy a kívánt reggelit elkészíthesse.

Mrs. Hanshaw előbb szokása szerint egy szentimentális pillantást vetett elhunyt férje háromdimenziós képére, majd némi elégedettséggel nekilátott a reggeli szertartás egyes fázisainak. A hallon át hallotta, hogy a fia zörögve-csörömpölve ugyanezt teszi, de tudta, nincs szükség az ő közreműködésére. A jól beszabályozott mekkanó előírásszerűen gondoskodott róla, hogy a fiú lezuhanyozzon, friss fehérneműt vegyen fel, s tápláló reggelit egyen. A tergozuhany, amelyet Mrs. Hanshaw a múlt évben szereltetett fel, a reggeli mosakodást és törülközést olyan gyors és kényelmes műveletté tette, hogy Dickie egészen biztosan minden ellenőrzés nélkül is megmosakodna.

Egy ilyen reggel, amikor sok volt a dolga, úgy gondolta, elég lesz, ha csak egy futólagos csókot nyom a fiú arcára, mielőtt az elmegy. Hallotta a mekkanó halk csilingelését, ahogy az iskola kezdetének közeledtét jelzi, leszállt hát az energialiften a földszintre (egyelőre még csak nagyjából elrendezett frizurával), hogy teljesítse ezt az anyai kötelességét.

Richardot az Ajtónál állva találta. Iskolafilmjei és zsebvetítője szíjon lógott, s a fiú elgondolkozva nézett maga elé.

- Mama - szólalt meg felpillantva -, tárcsáztam az iskola koordinátorait, de hiába.

- Ugyan, Dickie - vágta rá az anyja szinte gépiesen. - Ez lehetetlen.

- Hát próbáld meg te.

Mrs. Hanshaw többször is megpróbálta. Furcsa, hisz az iskolaajtó mindig általános fogadásra van beállítva. Más koordinátákkal foglalkozott. Barátainak Ajtói nem biztos, hogy fogadásra vannak beállítva, de legalább jelzést adnak, s akkor majd magyarázatot kap a dologra.

De hiába. Az Ajtó - minden próbálkozása ellenére - mozdulatlan, szürke válaszfal maradt. Nyilvánvaló volt, hogy nincs rendben - s hozzá mindössze öt hónappal a társaság szokásos őszi ellenőrzése után.

Mrs. Hanshaw méregbe jött.

Pont egy olyan napon romlik el az Ajtó, amikor annyi elintéznivalója van. Ingerülten gondolt rá, hogy csak egy hónappal ezelőtt határozta el, nem szereltet be pót-Ajtót, mert úgy érezte, felesleges kiadásba verné magát. Honnan tudhatta volna, hogy mostanában ilyen gyatra Ajtókat gyártanak?

Még mindig bosszankodva a videofonhoz lépett, és közben odaszólt Richardnak:

- Menj le az úton, Dickie, és használd Williamsonék Ajtaját.

A későbbi fejlemények szempontjából nézve szinte a sors iróniájának tűnik, hogy Richard húzódozott.

- Ó, mama, csupa piszok leszek. Nem maradhatnék itthon, amíg az Ajtót kijavítják?

És ugyanígy a sors iróniája volt, hogy Mrs. Hanshaw nem engedett. Ujját a telefon kombinációs táblájára téve válaszolta:

- Nem leszel piszkos, ha flexit húzol a cipődre. És ne felejtsd el jól lekefélni magadat, mielőtt bemégy hozzájuk.

- De mama...

- Ne feleselj, Dickie! Nem bliccelheted el az iskolát. Eredj. Egy-kettő, mert még elkésel.

A mekkanó - igen tökéletes, gyorsan reagáló modell - már ott is állt Richard előtt, az egyik dobozában a flexivel. Richard felhúzta cipőjére az átlátszó műanyag huzatot, majd szemmel láthatóan vonakodva végigment a hallon.

- Nem is tudom, mama, hogyan kell kezelni ezt a vacakot.

- Csak nyomd meg a gombot - kiáltotta oda Mrs. Hanshaw. - A vöröset. Amelyre az van írva: Vészkijárat. És ne piszmogj. Akarod, hogy a mekkanó elkísérjen?

- Ugyan, mama - kiáltotta vissza a fiú durcásan -, mit gondolsz, mi vagyok? Pólyás?

Dünnyögését ajtócsapódás zárta le.

Mrs. Hanshaw sietősen benyomta a telefontáblán a megfelelő kombinációt, és magában azt fontolgatta, hogyan olvasson be a társaságnak.

Joe Bloom, egy jó eszű fiatalember, aki a műszaki iskola elvégzése után erőtér-mechanikában is gyakorlatot szerzett, egy fél órán belül már meg is jelent Mrs. Hanshaw házában. Jó szakember volt, de fiatalsága miatt Mrs. Hanshaw mély gyanakvással méregette.

Amikor megnyomta a jelzőgombot, Mrs. Hanshaw kinyitotta az elhúzható házpanelt, és meglátta a fiatalembert, amint alaposan keféli magát, hogy eltávolítsa a szabad levegő porát. Joe levette flexijét, és ott, ahol állt, ledobta. Mrs. Hanshaw rögtön behúzta a házpanelt, hogy kizárja a beáramló éles napfényt. Indokolatlanul azt remélte, hogy a nyilvános Ajtótól idáig való gyaloglás kényelmetlenséget okozott a fiatalembernek. Vagy hogy esetleg maga a nyilvános Ajtó is elromlott, s az ifjúnak a szükséges kétszáz yardnál messzebbről kellett idehurcolnia szerszámait. Hadd szenvedjen egy kicsit a társaság vagy legalább az egyik képviselője. Akkor majd megtanulják, mit jelent egy elromlott Ajtó.

De a fiatalember jókedvűnek látszott.

- Jó reggelt, asszonyom - szólalt meg teljes nyugalommal. - Az Ajtó javítása végett jöttem.

- Szép magától - válaszolta barátságtalanul Mrs. Hanshaw. - Tönkretették a napomat.

- Sajnálom, asszonyom. Mi a baj?

- Nem működik. Beállítottam a koordinátákat, de az Ajtó meg se moccan - válaszolta Mrs. Hanshaw. - Figyelmeztető jelzést sem ad. A fiamat ezen... ezen az izén keresztül a szomszédokhoz kellett elküldenem.

A bejáratra mutatott, amelyen keresztül a szerelő jött.

Joe elmosolyodott.

- Ez is ajtó, asszonyom - mondta az Ajtók körül szerzett szakmai gyakorlatából eredő öntudatos bölcsességgel. - Csak nem írjuk nagybetűvel. Amolyan kéziajtó. Korábban mindenütt csak ilyet használtak.

- De ez legalább működik. A fiamnak ki kellett mennie a piszokba, a bacilusok közé.

- Ma nem olyan rossz odakint, asszonyom - jegyezte meg Joe az olyan ember szakértelmével, akinek foglalkozása miatt jóformán naponta ki kell mennie a szabad ég alá. - Bár néha csakugyan nagyon kellemetlen. De gondolom, azt szeretné, ha miné l előbb kijavítanám ezt az Ajtót itt, s így jobb, ha hozzáfogok.

Leült a padlóra, kinyitotta a magával hozott nagy szerszámosládáját, és a pontmágnestelenítővel fél percen belül leszerelte a műszertáblát, hogy hozzáférhessen a bonyolult szerkezethez.

A térelemző vékony elektródáit hol ide, hol oda helyezte, s közben magában fütyörészve, a számlapokon a mutatók mozgását figyelte. Mrs. Hanshaw karját összefonva nézett rá.

- No, itt van a bibi - szólalt meg végül Joe, s egy ügyes csavarintással leszerelte a fékszelepet.

Körme hegyével rákoppintott, majd hozzátette:

- Ez a fékszelep depolarizálódott, asszonyom. Ennyi az egész. - Ujjával végigfutott a szerszámosláda kis rekeszein, és kiemelt egy ugyanolyan tárgyat, mint amilyet az Ajtó szerkezetéből vett ki. - Ezek a dolgok az egyik pillanatról a másikra elromlanak. Sohasem lehet előre megjósolni, mikor. - Visszaszerelte a műszertáblát, és felállt. - Most már működni fog, asszonyom.

Lenyomott egy próbakombinációt, letörölte, s egy másikat nyomott le. Az Ajtó mind a kétszer tompa szürkéből bársonyos sötétvörösbe váltott át.

- Legyen szíves itt aláírni, asszonyom. És írja rá, kérem, a számlaszámát is. Köszönöm szépen, asszonyom.

Lenyomott egy újabb kombinációt, a gyáráét, majd ujját udvariasan a homlokához emelte, és kilépett az Ajtón. Teste a sötétségbe érve szétfoszlott. Egyre kevesebbet lehetett látni belőle, szerszámosládájának csücske tűnt el legutoljára. Egy másodperccel azután, hogy teljesen átért, az Ajtó újból tompa szürke színűvé vált.

Egy fél órával később, amikor Mrs. Hanshaw a reggeli kellemetlenség miatt még mindig dúlva-fúlva befejezte félbeszakított előkészületeit, a telefon bosszantóan felberregett, s az igazi bajok csak most kezdődtek.

Miss Elisabeth Robbins kényelmetlen helyzetbe került. A kis Dick Hanshaw mindig jó tanuló volt. Miss Robbinst bántotta, hogy ilyen jelentést kell adnia róla. De - mondta magának - a kisfiú tagadhatatlanul furcsán viselkedik. Az anyjával fog beszélni, nem az igazgatóval.

A délelőtti dolgozatírás ideje alatt kiosont a telefonhoz, az egyik diákra bízva az osztályt. Kapcsolt, s máris Mrs. Hanshaw csinos, bár kissé félelmet keltő arcába bámult.

Miss Robbins megremegett, de már nem tudott visszakozni.

- Mrs. Hanshaw - szólalt meg bátortalanul -, Miss Robbins vagyok. - A mondat végén habozva felemelte hangját.

Mrs. Hanshaw előbb értetlenül nézett vissza rá, majd megszólalt:

- Richard tanítónője? - Ebből a kérdésből is kiérződött a bizonytalanság.

- Igen. Azért hívtam fel, Mrs. Hanshaw - Miss Robbins most fejest ugrott a dologba -, mert Dick ma reggel alaposan elkésett az iskolából.

- Igazán? Ez lehetetlen. Hisz láttam elmenni.

Miss Robbins csodálkozva bámult rá.

- Azt akarja mondani, hogy látta az Ajtót használni?

- Nem - vágta rá gyorsan Mrs. Hanshaw. - Az Ajtónk átmenetileg rossz volt. Az egyik szomszédunkhoz küldtem el őt, az ő Ajtajukat használta.

- Biztos benne?

- Persze hogy biztos vagyok. Csak nem fogok hazudni magának.

- Félreért, Mrs. Hanshaw. Eszemben sem volt ilyet feltételezni. Csak azt akartam kérdezni, biztos-e benne, hogy odatalált a szomszédhoz? Hátha eltévedt.

- Nevetséges. Megvannak a szükséges térképeink, s különben is biztos vagyok benne, hogy Richard az A-3 körzetben minden ház fekvését ismeri. - Aztán az olyan ember csendes büszkeségével, aki tudja, mi jár ki neki, hozzátette: - Nem mintha erre szükség volna. Elég, ha a koordinációkat ismeri.

Miss Robbins, aki olyan családban született, ahol a drága elektromos áram miatt takarékoskodni kellett az Ajtó használatával, és aki ezért még idősebb korában is elég sokat futkosott gyalog, rossz néven vette ezt a kérkedést.

- Nos - mondta határozottan -. attól tartok, Mrs. Hanshaw, hogy Dick nem használta a szomszéd Ajtaját. Több mint egy órával elkésett, s a flexijéről világosan látni lehetett, hogy a mezőn mászkált. A flexik sárosak voltak.

- Sárosak? - kérdezte Mrs. Hanshaw, hasonlóképp hangsúlyozva a szót. - És mit mondott? Mit hozott fel mentségül?

Miss Robbins akarva, nem akarva némi elégedettséget érzett, hogy Mrs. Hanshaw-t ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta.

- Nem volt hajlandó beszélni róla - válaszolta. - Őszintén szólva, Mrs. Hanshaw, úgy látom, a fiú beteg. Ezért hívtam önt fel. Talán jó volna, ha megmutatná egy orvosnak.

- Láza van? - sikoltott Mrs. Hanshaw.

- Ó, nem. Nem úgy értettem, hogy fizikailag beteg. Csak a magatartása és a pillantása. - Habozott, majd azon igyekezve, hogy minél tapintatosabban fejezze ki magát, hozzátette: - Azt gondolom, talán egy rutinszerű vizsgálat pszichikai szondázással...

Nem fejezte be a mondatot, mert Mrs. Hanshaw fagyosan felcsattant, már-már a jólneveltség határát súrolva, s a szavába vágott:

- Azt akarja mondani. hogy Richard idegbajos?

- Ó nem, Mrs. Hanshaw, csak...

- Hát ez nagyon úgy hangzott. Micsoda ötlet! Életében nem volt soha semmi baja. Majd én beszélek a fejével, ha hazajön. Biztos vagyok benne, hogy nekem teljesen elfogadható magyarázatot fog adni.

Az összeköttetés hirtelen megszakadt, s a megsértett Miss Robbins úgy érezte, nevetségessé tette magát. Pedig ő csak segíteni akart, teljesíteni azt, amit tanítványai iránti kötelességének tartott.

Visszasietett a tanterembe, s egy pillantást vetett a falióra fém számlapjára. A dolgozatírásra kiszabott idő a végéhez közeledett. Aztán angol fogalmazás következik.

De gondolatai nem az angol fogalmazás körül keringtek. Gépiesen hívta fel a diákokat, hogy olvassanak fel egy-egy részletet irodalmi próbálkozásaikból. És olykor egy ilyen részletet szalagra kopogtatott, s végigfuttatta a kis vokalizálón, hogy bemutassa, hogyan kell szépen olvasni.

A vokalizáló géphangján a felolvasás mint mindig, most is tökéletes volt, de mint mindig, most is jellegtelen. Miss Robbins olykor eltűnődött, helyes-e a diákokat olyan beszédmódra tanítani, amely mentes minden egyéniségtől, és csakis az átlagos kiejtésen és beszédmódon alapszik.

Ma azonban nem erre gondolt. Richard Hanshaw-t figyelte. A fiú csendben ült a helyén, nyilvánvalóan közömbösen környezete iránt. Magába mélyedt - rá sem lehetett ismerni. Miss Robbins biztosan tudta, hogy a fiúval reggel valami szokatlan dolog történt, s hogy ő helyesen járt el, amikor felhívta az anyját, bár talán a szondázásról nem kellett volna beszélnie. De hát manapság ez a sikk. Minden rangú és rendű embert szondáznak. Nincs ebben semmi szégyen. Vagy legalábbis senkinek sem kellene emiatt szégyenkeznie.

Végül aztán felhívta Richardot. Kétszer kellett szólítania, a fiú csak akkor reagált rá, állt fel a helyéről.

A kijelölt általános téma így hangzott: Ha módod volna valamilyen régi járművőn utazni, melyiket választanád és miért? Miss Robbins ezt a témát igyekezett minden félévben felhasználni. Jó témának tartotta, mert bizonyos történelmi szemléletet hordozott magában. A gyerkőcöket arra kényszerítette, hogy elgondolkozzanak rajta, miképpen éltek az elmúlt korokban az emberek.

Richard Hanshaw halk hangon olvasott, Miss Robbins szótlanul hallgatta.

- Ha választhatnák a régi járművek közt - olvasta a fiú -, sztratohajót választanák. Lassan jár, mint az összes jármű, de tiszta. Mivel a sztratoszférában közlekedik, zártnak kell lennie, nehogy az ember valamilyen betegséget kapjon. Éjjel látni lehet róla a csillagokat, majdnem olyan tisztán, mint a plenetáriumban. Ha lenézünk, olyannak látjuk a Földet, mint valami térképet, talán felhőket is láthatunk...

Még vagy egy oldalnyit olvasott, s amikor befejezte, Miss Robbins élénk hangon megjegyezte:

- Nem "választhatnák" és "választanák", Richard, hanem "választhatnék" és "választanék". És nem is "plenetárium", hanem...? - És ezzel az osztályhoz fordult. Kisebb kórus válaszolt a kérdésére. - Helyes - mondta Miss Robbins. - S ki tudná megmondani, honnan származik ez a szó?

Így folyt tovább az óra. Eljött az ebédidő. Egyesek az iskolában ettek, mások hazamentek. Richard itt maradt. Miss Robbins erre is felfigyelt, mert Richard általában hazament ebédelni.

Aztán a délután is elmúlt, megszólalt az iskola végét jelző csengő, s a huszonöt fiú és lány a szokásos zsivaj közepette összekapkodta holmiját, majd komótosan sorba álltak.

Miss Robbins összeütötte tenyerét.

- Gyorsan, gyerekek. Gyerünk, Zelda, foglald el a helyedet.

- Leejtettem a magnólyukasztómat, Miss Robbins - védekezett sipítva a kislány.

- Hát vedd fel gyorsan. Egy-kettő, szaporán, gyerekek.

Megnyomott egy gombot, mire egy falrész egy mélyedésbe csusszant, s egy jókora Ajtó szürke felülete vált láthatóvá. Nem a szokásos Ajtó volt, amelyet ebédidőben az a néhány diák használt, aki hazament, hanem egy sokkal tökéletesebb modell - e jómódú magániskola egyik büszkesége.

Nemcsak kétszer olyan széles volt, mint a szokásos Ajtó, hanem ezenkívül egy nagy és igen elmés szerkezetű "automatikus sorozatkeresővel" is rendelkezett, amelynek jóvoltából megfelelő időközökben egymás után a kívánt koordinátákra állt be.

A félév kezdetén Miss Robbinsnak mindig egy egész délutánt kellett eltöltenie a szerelővel, hogy a készüléket az új osztály diákjainak otthoni koordinátáira állítsák be. De aztán a félév hátralevő részében az Ajtóval szerencsére nem sokat kellett bajlódni.

Az osztály ábécérendben állt fel, előbb a lányok, aztán a fiúk. Az Ajtó bársonyos fekete színt öltött, s Hester Adams felemelve karját kilépett rajta.

- Viszontl... - A búcsúzás, mint általában mindig, a szó közepén megszakadt.

Az Ajtó megint szürke színűvé vált, majd újból feketévé, s Theresa Cantrocchi kilépett rajta. Szürke, fekete, Zelda Charlowicz. Szürke, fekete, Patricia Coombs. Szürke, fekete, Sarah May Evans.

A sor rövidült, ahogy az Ajtó egymás után elnyelte és hazaszállította a gyerekeket. Természetesen előfordult, hogy egy-egy anya elfelejtette az otthoni Ajtót megfelelő időben speciális fogadásra állítani, s ilyenkor az iskola Ajtaja szürke maradt. Egy percnyi szünet után azonban az Ajtó önműködően a sorban következő kombinációra tért rá, s így a kimaradt diáknak meg kellett várnia, amíg mind eltávoztak. Akkor aztán telefonon felhívták a feledékeny szülőt, s ezzel a dolog elintéződött. Ez mindig rosszul esett a szóban forgó diáknak, különösen az érzékenyeknek, mert ebből arra következtettek, hogy odahaza nem törődnek velük. Miss Robbins igyekezett ezt az iskolába ellátogató szülőknek jól az agyába vésni, de azért ilyesmi minden félévben legalább egyszer mégis megesett.

A lányok már mind hazamentek. John Abramowitz kilépett az ajtón, aztán Edwin Byrne is...

A másik baj, a gyakoribb, abból származott, hogy egy fiú vagy egy lány nem a maga helyére állt a sorban. Ez is előfordult, bármennyire résen is volt a tanító: különösen sűrűn a félév elején, amikor a diákok még nem ismerték annyira a helyes sorrendet.

Ilyenkor aztán fél tucatjával toppantak be idegen házakba a gyerekek, s vissza kellett küldeni őket. Ez mindig kavarodást okozott, percekig tartott, amíg a dolgot rendbe lehetett hozni, s a szülők mindig ingerültek voltak.

Miss Robbins hirtelen észrevette, hogy a sor megállt. Éles hangon szólt rá a sor elején álló fiúra:

- Indulj, Samuel. Mire vársz?

Samuel Jones öntudatos pillantással válaszolt.

- Ez nem az én kombinációm, Miss Robbins.

- Hát kié? - Miss Robbins türelmetlenül nézett végig a még öt fiúból álló soron. Ki áll rossz helyen?

- Dick Hanshaw-é, Miss Robbins.

- És ő hol van?

Egy másik fiú válaszolt, azon a csúnya, önelégült hangon, amelyet a gyerekek szinte ösztönösen használnak, amikor egy társukat beárulják a felnőtteknek.

- A vészkijáraton ment ki, Miss Robbins.

- Micsoda?

Az iskola Ajtaja egy másik kombinációra tért át, és Samuel Jones kilépett rajta. A hátralevők egyenként követték.

Miss Robbins egyedül maradt a tanteremben. A vészkijárathoz lépett. Kis, kézi működtetésű ajtó volt, a fal egyik kanyarulata mögé rejtve, hogy ne törje meg a terem egységes struktúráját.

Miss Robbins résnyire kinyitotta. Ezt a tűz esetére szolgáló vészkijáratot egy idejétmúlt törvény írta elő, amely nem vette figyelembe a tűz elleni védekezésnek immár minden középületben alkalmazott modern módszerét. Odakint, a vészkijáraton túl semmi se volt, csak az "odakint". A nap élesen tűzött, szél fújt, kavarta a port.

A tanítónő bezárta az ajtót. Örült, hogy felhívta Mrs. Hanshaw-t. Teljesítette kötelességét. Most már egészen biztos, hogy Richarddal valami baj van. Miss Robbins elfojtotta ösztönös vágyát, hogy újból telefonáljon.

Mrs. Hanshaw aznap nem utazott New Yorkba. Odahaza maradt, aggódva és indokolatlanul mérgesen. Mérge a szemtelen Miss Robbins ellen irányult.

Tizenöt perccel az iskolaidő vége előtt aggodalma az Ajtóhoz hajtotta. A múlt évben az Ajtóra egy önműködő szerkezetet szereltetett, amely öt perccel három óra előtt az Ajtót az iskola koordinátáira állította be, és - hacsak kézi erővel nem állították át - ott tartotta mindaddig, amíg Richard haza nem ért.

Szemét a komor, szürke Ajtóra függesztette (miért nem lehetne egy inaktív erőtérnek valamilyen más, élénkebb, vidámabb színe?) és várt. Összeszorított keze hideg volt.

Az Ajtó a megfelelő pillanatban elsötétült, de semmi sem történt. Percek múltak el. Richard késett. Sokat késett. Nagyon sokat késett.

Háromnegyed négy volt, s Mrs. Hanshaw már majd megőrült az idegességtől. Normális körülmények közt telefonált volna az iskolába, de most nem tudta rászánni magát. Hogyan is telefonálhatna, amikor a tanítónő kételkedik Richard épelméjűségében?

Mrs. Hanshaw nyugtalanul járkált fel-alá, reszkető kézzel cigarettára gyújtott, majd elnyomta. Lehet-e ennek valami ésszerű magyarázata? Lehet-e, hogy Richard valamilyen meghatározott okból marad távol iskola után? Ha így volna, szólt volna neki. Aztán fény gyulladt agyában: a fiú tudta, hogy New Yorkba akart menni, és esetleg csak késő este tér haza...

Nem, Richard akkor is szólt volna neki. Miért áltassa magát?

Büszkesége megtört. Felhívja az iskolát (behunyta szemét, és szempillái alól egy könnycsepp buggyant ki), vagy tán inkább a rendőrséget hívja fel.

Amikor kinyitotta szemét, Richard állt előtte, szemét a padlóra szegezve. Magatartásán látszott, hogy várja a vihar kitörését.

- Helló, mama.

Mrs. Hanshaw aggodalma egyik pillanatról a másikra (csak az anyák képesek erre) haragra váltott át.

- Hol voltál, Richard?

És ekkor, mielőtt még nekikezdhetett volna a meggondolatlan, rossz fiúkról és a megtört szívű anyákról szóló prédikációjának, közelebbről szemügyre vette Richard külsejét, mire az iszonyattól szinte elállt a lélegzete.

- Richard - szólalt meg végül -, te a szabadban voltál.

Fia lenézett a flexi nélküli, poros cipőjére, maszatos karjára s az ingére, amelyen egy kicsiny, de határozott szakadás látszott. - Azt gondoltam, mama, egy kicsit... - S elhallgatott.

- Valami baj volt az iskola Ajtajával? - kérdezte az anyja.

- Nem, mama. Semmi.

- Tisztában vagy vele, hogy milyen halálosan aggódtam miattad? - Hiába várt a válaszra. - No jó, majd még beszélünk egymással, ifiúr. Először is fürödj meg, s mindent, ami rajtad van, az utolsó darabig kidobunk. Mekkanó!

A mekkanó azonban már a "fürödj meg" szavaknál hangtalanul elindult a fürdőszoba felé.

- Itt rögtön vedd le a cipődet - mondta Mrs. Hanshaw -, és mars a mekkanó után.

Richard engedelmeskedett, lemondóan, hisz tudta, hiába tiltakoznék.

Mrs. Hanshaw hüvelyk- és mutatóujjával fölcsippentette a piszkos cipőket, és bedobta a szemétégetőbe, amely erre a váratlan megterhelésre halk, ijedt zümmögéssel válaszolt. Mrs. Hanshaw gondosan letörölte a kezét egy selyempapírral, amelyet aztán a cipők után a szemétégető csúszdájába dobott.

Nem vacsorázott együtt Richarddal, hagyta, hogy a mekkanó társaságában egyen, ami a fiúnak még az egyedüllétnél is rosszabbul esett. Ebből - gondolta Mrs. Hanshaw - látja majd, hogy neheztelek rá, ami minden szidásnál és büntetésnél inkább ráébreszti, hogy rossz fát tett a tűzre. Richard - ezt gyakran mondogatta magának - érzékeny fiú. De azért lefekvéskor felment hozzá.

Rámosolygott, és gyengéd hangon szólalt meg. Azt gondolta, ez lesz a legjobb. Hiszen a fiú már megkapta a büntetését.

- Mi történt ma veled, Dickie gyerek? - így szólította őt pólyás korában, s Mrs. Hanshaw-t már ez a megszólítás is szinte könnyekig ellágyította.

De a fiú félrefordította arcát, hangja makacsságról és hidegségről árulkodott.

- Nem szeretek azokon a nyomorult Ajtókon kimenni, mama.

- De miért, az isten szerelmére?

Richard idegesen gyűrögette a könnyű takarót (a friss, tiszta, s persze minden használat után eldobható takarót), és úgy válaszolta:

- Csak mert ki nem állhatom őket.

- De hát akkor hogyan akarsz iskolába járni, Dickie?

- Majd korábban kelek fel - dünnyögte.

- De hát mi bajod az Ajtókkal?

- Ki nem állhatom őket. - És még csak fel sem pillantott.

- Na jó - szólt lemondóan Mrs. Hanshaw -, majd jól kialszod magadat, s holnap reggelre minden rendben lesz. Megcsókolta a fiút, s kifelé menet kezét gépiesen elhúzta a fotocellasugár előtt, s ezzel letompította a szobavilágítást. De aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Mi lehet az oka annak, hogy Dickie egyszerre nem bírja az Ajtókat? Eddig sohasem volt semmi baja velük. Igaz, az Ajtó ma reggel elromlott, de ez csak eggyel több ok rá, hogy becsülje őket. Dickie ostobán viselkedik.

Ostobán? Eszébe jutott Miss Robbins diagnózisa, mire hálószobája sötétségében és magányában összeszorította puha ajkait. Képtelenség! A fiút felizgatta valami, nem kell ide orvos, csak aludjon egy jót.

De amikor másnap reggel felébredt, fia nem volt odahaza. A mekkanó beszélni ugyan nem tudott, de kérdésekre nyúlványainak mozgatása útján igennel vagy nemmel válaszolni tudott, s így Mrs. Hanshaw egy fél percen belül már megbizonyosodott ró la, hogy Richard a szokottnál fél órával korábban kelt fel, elbliccelte a zuhanyozást, és kiszaladt a házból. De nem az Ajtón át.

Hanem a másik úton, az ajtón, a kisbetűs ajtón keresztül.

Mrs. Hanshaw videofonja aznap délután 3 óra 10 perckor diszkréten csengetett. Mrs. Hanshaw sejtette, ki hívja, s amikor bekapcsolta a vevőt, látta, hogy nem tévedett. Egy gyors pillantást vetett a tükörbe, hogy e nyugtalansággal és aggodalommal eltöltött nap után elég higgadtnak látszik-e, majd bekapcsolta az adókészülékét.

- Tessék, Miss Robbins - mondta hűvösen.

Richard tanítónője az izgalomtól kissé elcsukló hangon szólalt meg:

- Mrs. Hanshaw, Richard ma szándékosan a vészkijáraton távozott, holott mondtam neki, hogy a szabályszerű Ajtót használja. Nem tudom, hova ment.

- Bizonyára hazaindult - mondta óvatosan Mrs. Hanshaw.

- S ön ezt így helyesnek tartja? - kérdezte megdöbbenve Miss Robbins.

Mrs. Hanshaw sápadtan rendreutasította a tanítónőt.

- Nem hinném, hogy önnek joga volna kritizálni őt. Ha a fiam nem akarja az Ajtót használni, ez az ő dolga meg az enyém. Nem hinném, hogy volna olyan iskolai szabályzat, amely előírná, hogy az Ajtót kell használnia. - Magatartásán látszott, hogy ha volna ilyen szabályzat, akkor ő majd gondoskodik arról, hogy megváltoztassák.

Miss Robbins elpirult, de még volt ideje egy gyors megjegyzésre, mielőtt az összeköttetés megszakadt.

- Én az ön helyében igenis megszondáztatnám.

Mrs. Hanshaw ott maradt állva a kvarcinlemez előtt, vaksin bámult az üres lapra. Anyai szíve néhány pillanatra határozottan Richard pártjára állította. Miért kelljen az Ajtót használnia, ha nem akarja? Aztán leült, várt, büszkesége viaskodott gyötrő félelmével, hogy hátha Richardnak mégis valami baja van.

A fiú dacos arccal állított be, de az anyja magára kényszerített önuralommal úgy fogadta, mintha semmi rendkívüli nem történt volna.

Heteken át ezt az eljárást követte. Semmi az egész, mondogatta magának. Puszta szeszély. Majd kinövi.

A dolog már csaknem megszokott állapottá vált. De olykor-olykor - megesett, hogy három nap egymás után - Mrs. Hanshaw, amikor lejött reggelizni, ott látta Richardot, ahogy morcos arccal várakozik az Ajtó előtt, majd midőn eljön az iskola kezdetének ideje, kilép rajta. Mrs. Hanshaw sohasem tett semmiféle megjegyzést.

Ha Richard az Ajtón át távozott, s különösen ha ilyenkor így is jött

haza, Mrs. Hanshaw szívét melegség öntötte el. Végre minden rendben van -

ujjongott magában. De egy, két vagy három nap múltával Richard - miként

egy morfinista - újból visszatért beteges szokásához, kisurrant az ajtón

- a kisbetűsön -, mielőtt még anyja felébredt.

Ilyenkor Mrs. Hanshaw kétségbeesetten pszichiáterre és szondázásra gondolt, de mindig felmerült benne, milyen alantas elégedettség tölti majd el Miss Robbinst, ha esetleg tudomást szerez a dologról. S ez aztán megakadályozta abban, hogy bár mit is tegyen, noha nem sejtette, hogy ez a valódi indoka.

Ezalatt kénytelen-kelletlen tudomásul vette a helyzetet, s igyekezett jó képet vágni hozzá. A mekkanót utasította, hogy a tergófelszereléssel és friss ruhával az ajtónál - a kisbetűsnél - várakozzék. Richard vonakodás nélkül megmosdott, és ruhát váltott. Alsóruháját, zokniját és flexijét amúgy is eldobták volna, a naponta eldobott ing költségét pedig Mrs. Hanshaw zokszó nélkül viselte. Ami a nadrágot illeti, megengedte, hogy a fiú egy hétig hordja, azzal a feltétellel, hogy esténként gondosan kitisztítják.

Egy napon azt ajánlotta Richardnak, hogy kísérje őt el egy kis kirándulásra, New Yorkba. Ebben nem valamilyen határozott terv vezette, inkább az a ködös óhaj, hogy ne engedje őt szem elől. Richard nem ellenkezett. Sőt inkább örült. Minden aggodalom nélkül kilépett az Ajtón. Egy pillanatig sem habozott. És az arcán sem ült az a rosszalló kifejezés, mint azokon a reggeleken, amikor az Ajtón át ment iskolába. Mrs. Hanshaw odavolt az örömtől. Ily módon - gondolta - talán vissza lehet a fiút csalogatni az Ajtó használatára. Minden találékonyságát latba vetette, hogy egy s más ürüggyel kirándulni mehessen Richarddal. Még a hallatlanul magas áramszámlát se bánta, csak hogy javaslatára egy napra elutazzanak Kantonba, és ott megnézzenek egy kínai ünnepséget.

Ez egy vasárnap történt, s Richard másnap egyenesen ahhoz a falban levő nyíláshoz ment, amelyet mindig használt. Mrs. Hanshaw, aki aznap kivételesen korán ébredt, tanúja volt e jelenetnek. Idegességében ezúttal már nem bírta türtőztetni mag át, panaszos hangon szólt a fia után:

- Miért nem az Ajtót használod, Dickie?

- Ha Kantonba megyünk, akkor még csak megteszi - válaszolta kurtán Richard, s kilépett a házból.

Így hát a terve kudarcba fulladt. Aztán egy napon Richard csuromvizesen jött haza. A mekkanó bizonytalanul téblábolt körülötte, s Mrs. Hanshaw, aki épp akkor tért vissza Iowából, ahol egy négyórás látogatást tett nővérénél, dühösen felfortyant.

- Richard!

Richard bűntudatosan mentegetőzött:

- Esni kezdett. Hirtelen eleredt az eső.

Mrs. Hanshaw egy pillanatig nem is értette, mit mond. Mert hát húsz évvel ezelőtt járt iskolába, s tanult földrajzot. De aztán mégis felderengett benne az égből szakadatlanul, fékeveszetten ömlő víz látványa - azé a vad vízzuhatagé, amelyet nem lehet sem egy csap elfordításával, sem gombnyomással, sem az elektromos áram megszakításával elállítani.

- Kint áztál az esőben? - tudakolta.

- Ugyan, mama. Hazajöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem sejtettem, hogy esni fog.

Mrs. Hanshaw erre nem tudott mit mondani. Annyira megdöbbent, hogy nem is talált szavakat.

Két nappal később Richard orra folyni kezdett, torka száraz volt és kapart. Mrs. Hanhsaw kénytelen volt bevallani magának, hogy a betegség mételye éppúgy befurakodott a házába, mint a vaskorszak bármelyik nyomorúságos viskójába.

És ez aztán megtörte makacsságát és büszkeségét. Most már ő sem tagadta, hogy Richardnak pszichiáterre van szüksége.

Mrs. Hanshaw gondosan választotta meg a pszichiátert. Ösztöne előbb azt súgta, hogy egy távoli orvost keressen. Egy ideig azt latolgatta, hogy egyenest a San Franciscó-i Központi Kórházba megy el, és találomra választ orvost.

De aztán eszébe jutott, hogy ily módon névtelen személy volna. Nem tarthatna igényt nagyobb előzékenységre, mint a város nyomornegyedéből bármelyik nyilvános Ajtóhasználó. Ha viszont a maga közösségében marad, akkor a szavának súlya lesz...

Hosszasan tanulmányozta a körzet térképét. A térkép ahhoz a kitűnő sorozathoz tartozott, amelyet az Ajtó Rt. hozott ki, és ingyen osztott szét ügyfelei közt. Mrs. Hanshaw nem is tudta egészen elfojtani magában a bizsergető büszkeség érzetét , amikor kiterítette a térképet. Nem pusztán az Ajtó-koordináták finom nyomású jegyzékét tartalmazta, hanem tényleges térkép volt, amely minden ház helyét gondosan feltüntette.

És miért ne? Az A-3 körzet a világ egyik legtekintélyesebb környéke, az arisztokrácia központja: az első olyan közösség a Földön, ahol az Ajtót minden házba bevezették. Az első, a legnagyobb, a leggazdagabb, a legismertebb. Se gyárakra, se üzletekre nincs szüksége. Sőt még utakra sem. Minden ház egy kis önmagában álló kastély, amelynek Ajtaja belépést biztosít mindenhová a világon, ahol csak Ajtók léteznek.

Mrs. Hanshaw gondosan végignézte az A-3 körzetben élő ötezer család jelmagyarázatos jegyzékét. Tudta, hogy számos ideggyógyász lakik a körzetben. Az A-3 körzet sok kiváló szakemberrel dicsekedhetett.

Dr. Hamilton Sloane neve a második volt, amelyhez eljutott, s az ujja itt megpihent a térképen. Az orvos rendelője alig két mérföldre feküdt a lakásuktól. Mrs. Hanshaw-nak tetszett az orvos neve. Az a tény, hogy az A-3 körzetben lakik, fémjelezte. És amellett szomszédjuk, gyakorlatilag a szomszédjuk. Megérti majd, hogy sürgős és... bizalmas ügyről van szó.

Mrs. Hanshaw habozás nélkül felhívta dr. Sloane rendelőjét, és bejelentette magát.

Dr. Hamilton Sloane viszonylag fiatal ember volt, negyven éven alul. Jó családból származott, és valóban hallott már Mrs. Hanshaw-ról.

Türelmesen végighallgatta az asszonyt, s aztán megkérdezte:

- És az egész azzal kezdődött, hogy az Ajtó elromlott?

- Igen, doktor úr.

- És a fia talán fél az Ajtóktól?

- Szó sincs róla. Micsoda ötlet! - Mrs. Hanshaw szemmel láthatóan meglepődött.

- Ilyesmi előfordulhat, Mrs. Hanshaw. Végül is ha meggondolja, hogy egy Ajtó miképpen működik, van abban valami félelmetes. Az ember átlép egy Ajtón, atomjai egy másodpercre térenergiává alakulnak át, elkerülnek a tér egy másik pontjára, ahol aztán újból anyaggá változnak vissza. Egy pillanatig az ember megszűnik élni.

- Ilyesmire senki sem gondol.

- De a fia esetleg igen. Tanúja volt, amikor egy Ajtó elromlott. Lehet, hogy azt mondja magának: "Mi történik, ha az Ajtó netán olyankor romlik el, amikor még csak félig jutottam rajta át?"

- Ez lehetetlen. Hiszen azért időnként használja az Ajtót. Még Kantonba is eljött velem. Kínába. És ahogy mondtam már, hetenként egyszer-kétszer az iskolába menet is azt használja.

- Saját akaratából? Jókedvűen?

- Hát - mondta habozva Mrs. Hanshaw -, úgy láttam, kissé kihozza a sodrából. De mi értelme van, doktor úr, erről beszélni? Csináljon, kérem, egy gyors szondázást, hogy lássuk, mi a baj. - Majd élénkebb hangon így folytatta: - Ennyi az egész . Biztos vagyok benne, hogy csak valami kisebb dologról van szó.

Dr. Sloane felsóhajtott. Utálta a "szondázás" szót, s unos-untalan ezt

kellett hallania.

- Mrs. Hanshaw - magyarázta türelmesen -, gyors szondázás nem létezik. Tudom, hogy a képeslapok tele vannak a szondázással, s hogy bizonyos körökben ez a sikk. De nagyon felfújják.

- Ezt komolyan mondja?

A legkomolyabban. A szondázás igen bonyolult művelet. Az elmélet szerint a gondolkozás áramköreit kell nyomon követni. Az agysejtek, mint tudja, igen változatos módokon vannak összekapcsolva egymással. Az összekapcsolt pályák közül egyeseket sűrűbben használunk, ezek tudatos és tudat alatti gondolkozási szokásokat képviselnek. Az elmélet szerint e pályákat minden agyvelőben fel lehet használni arra, hogy minél korábban és minél nagyobb bizonyossággal megállapíthassuk a lelki betegségeket.

- Hát akkor?

- Csakhogy a szondázás, különösen egy gyerek számára, eléggé ijesztő élmény. Traumát okozhat. És több mint egy órát tart. Az eredményeket pedig el kell küldeni elemzésre a Központi Pszichoanalitikai Intézetbe, ahonnan csak hetek múlva kapunk választ. És mindennek tetejébe, Mrs. Hanshaw, számos ideggyógyász azon a véleményen van, hogy a szondaelemzések elmélete igen bizonytalan lábakon áll.

Mrs. Hanshaw összeszorította ajkait.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy semmit sem lehet tenni?

Dr. Sloane elmosolyodott.

- Dehogyis. Ideggyógyászat létezett már évszázadokkal azelőtt, hogy a szondázást kitalálták. Az volna a legjobb, ha beszélnék a fiúval.

- Beszélne vele? És semmi mást nem csinálna?

- Ha az előzményekre vonatkozóan valamilyen felvilágosításra lesz szükségem, majd önhöz fordulok. De az a legfontosabb, hogy beszéljek a fiúval.

- Nem hiszem, dr. Sloane, hogy Richard hajlandó volna erről önnel beszélni. Hisz még velem sem akar, pedig én az anyja vagyok.

- Az ilyesmi gyakran megesik - nyugtatgatta a pszichiáter az asszonyt. - A gyerekek az idegennek olykor szívesebben tárják ki a szívüket. De akárhogy áll is a dolog, másképp nem tudom elvállalni a kezelését.

Mrs. Hanshaw felállt. Egyáltalán nem tetszett neki az orvos javaslata.

- És mikor jön el, doktor úr?

- Szombat megfelelne? A fiú aznap nem megy iskolába. Vagy önnek szombaton más dolga van?

- Várni fogjuk önt, doktor úr.

És ezzel méltóságteljesen kivonult. Dr. Sloane a kis várószobán keresztül kikísérte őt a rendelő Ajtajáig, s ott megvárta, amíg az asszony lenyomja a háza koordinátáit. Végignézte, ahogy átmegy az Ajtón. Előbb fél-asszonnyá, majd negyed-asszonnyá változott, utána könyökké és lábbá, végül semmivé.

Ijesztő látvány volt.

Vajon előfordult-e már, hogy egy Ajtó épp akkor romlott el, amikor valaki kilépett rajta, s a testének egyik fele még itt volt, a másik meg már ott? Sohasem hallott ilyen esetről, de - gondolta - azért ez előfordulhat.

Visszament az íróasztalához, és megnézte, mikorra van a következő páciens bejelentve. Tudta, hogy Mrs. Hanshaw csalódott és bosszús, mert ő nem vállalta a szondázásos kezelést.

De miért, az isten szerelmére? Miért vált a szondázás, ez a szerinte nyilvánvaló kuruzslás olyan divatossá a nagyközönségnél? Talán azért, mert ez is része annak az általános irányzatnak, amely egyre nagyobb előszeretettel alkalmaz gépeket? Mindaz, amit az ember el tud végezni, a gép sokkal jobban elvégzi. Gépek! Egyre több gép! Mindenre csak gép! O tempora, o mores! Ördög, pokol!

A szondázással szembeni ellenszenve nyugtalanítani kezdte. Talán a szakemberek munkanélküliségétől fél, talán valamilyen alapvető bizonytalanságról van szó, mechanofóbiáról, ha ez erre megfelelő kifejezés?...

Elhatározta, hogy megbeszéli a dolgot a saját analitikusával.

Dr. Sloane tudta, óvatosnak kell lennie. A fiú nem magától jött hozzá, nem olyan páciens, aki többé-kevésbé vágyik rá, hogy kitárulkozhasson, aki segítségét kéri.

Ilyen körülmények közt az lesz a legokosabb, ha az első találkozását Richarddal rövidre fogja, nem sokat beszél. Elegendő, ha eléri azt, hogy a továbbiakban nem lesz teljesen idegen a fiú szemében. Így a következő alkalommal olyasvalaki lesz, akivel Richard már találkozott. Aztán ismerőssé lép elő, végül a család barátjává.

Sajnos nem valószínű, hogy Mrs. Hanshaw belenyugodjon egy ilyen hosszan tartó kezelésbe. Bizonyára megpróbál majd találni valakit, aki végrehajtja a szondázást, s ez sikerülni is fog neki.

És ezzel árt majd a fiúnak. Ebben dr. Sloane biztos volt.

Épp ezért úgy érezte, nem szabad túl óvatosnak lennie, meg kell kockáztatnia a gyorsabb előrehaladást, akár egy kisebb krízis árán is. Kellemetlen tíz perc múlt el, mígnem eldöntötte magában, hogy muszáj megpróbálnia. Mrs. Hanshaw kényszeredetten mosolygott, fürkészve nézett rá, mintha mágikus szavakat várna tőle. Richard izgett-mozgott a székén, nem reagált dr. Sloane tapogatózó megjegyzéseire, szemmel láthatóan unatkozott.

- Volna kedved egyet sétálni velem, Richard? - kérdezte hirtelen közömbösséget színlelve dr. Sloane.

A fiú szeme tágra nyílt, abbahagyta a mocorgást. Dr. Sloane szemébe nézett.

- Sétálni?

- Igen, odakint.

- Ön szokott odakint járni?

- Néha. Ha kedvem van hozzá.

Richard talpra ugrott, de igyekezett elfojtani gyötrő türelmetlenségét.

- Nem hittem volna, hogy mások is sétálnak.

- Én szoktam. És szeretek kettesben sétálni.

A fiú bizonytalanul leült.

- Mama?

Mrs. Hanshaw ültében megmerevedett, összeszorított ajka borzalomról árulkodott, de azért sikerült uralkodnia magán.

- Menj csak, Dickie. De vigyázz magadra.

És egy gyors, vészjósló pillantást vetett dr. Sloane-ra.

Dr. Sloane nem mondott igazat. Nem szokott "néha" sétálni. Valójában első egyetemi éveitől fogva nem járt kint a szabadban. Igaz, szeretett atletizálni (sőt bizonyos mértékig még ma is szeret), de akkoriban az ibolyántúli termek, fedett úszómedencék, teniszpályák divatoztak. Azok számára, akik meg tudták fizetni, ez sokkal kellemesebb volt, mint az elemeknek kitett nyitott pályák. Így hát nem volt oka rá, hogy kimenjen a szabad ég alá.

Ezért aztán a szélben bizsergett is a bőre, s a flexijével igen óvatosan lépkedett a puszta füvön.

- Nézze csak! - nevetett föl Richard. A fiút mintha kicserélték volna, tartózkodása alábbhagyott.

Dr. Sloane még éppen elkapott egy kék villanást, amely az egyik fánál ért véget. Levelek zizzentek, s aztán a kékséget szem elől vesztette.

- Mi volt ez?

- Egy madár - válaszolta Richard. - Egy kék színű madár.

Dr. Sloane csodálkozva nézett körül. Hanshaw-ék háza egy magaslaton

állt, mérföldekre el lehetett látni innen. Környékét ritkás erdő borította, s a facsoportok közt a napfényben friss fű zöldellt. A sötétebb zöld területeket vörös és sárga mintázatok tarkították. Virágok voltak. A könyvekből, amelyeket életében végignézett s a régi videovetítésekből eleget tudott ahhoz, hogy e látvány hátborzongatóan ismerős emléket idézzen fel.

De a fű olyan gondozott volt, a virágok olyan szép mintázatokat alkottak. Dr. Sloane-ban felderengett a gondolat, hogy ő valami sokkal vadabbat várt.

- Ki gondozza mindezt? - kérdezte.

Richard vállát vonogatta.

- Nem tudom. Talán a mekkanók.

- A mekkanók?

- Egy egész sereg van itt a környéken. Olykor atomkéssel járnak, amelyet egész közel tartanak a talajhoz. Azzal nyírják a füvet. És folyton a virágok és egyebek közt babrálnak. Ott is van egy közülük.

Fél mérföldre tőlük egy kicsiny mekkanó dolgozott. Fémburkolata visszaverte a fentről ráhulló fényeket, ahogy lassan siklott a tündöklő mező felett, egyfajta - dr. Sloane előtt ismeretlen - tevékenységbe merülve. Dr. Sloane elcsodálkozott. Ez valamilyen torz esztéticizmus, nyilvánvaló tékozlás.

- Hát az meg ott micsoda? - kérdezte hirtelen...

Richard odapillantott.

- Egy ház - válaszolta. - A Froehlichéké. Koordinátái: A-3, 23, 461. Az a kis, csúcsos épület pedig odaát, az egy nyilvános Ajtó.

Dr. Sloane a házra bámult. Hát ilyen egy ház kívülről? Valahogy négyszögletesebbnek és magasabbnak képzelte.

- Jöjjön! - kiáltotta Richard előreszaladva.

Dr. Sloane megfontoltabb léptekkel követte.

- Te itt a környéken minden házat ismersz?

- Majdnem mindet.

- Hol van az A-23, 26, 475? - Ez persze az ő háza volt.

Richard körülnézett.

- Lássuk csak. Tudom már, hol van... Látja ott azt a vizet?

- Vizet? - Dr. Sloane csak most vette észre, hogy a zöld mezőn át egy ezüstös csík kanyarog.

- Igen. Az igazi víz. Köveken és egyebeken folyik át. És állandóan folyik. A köveken lépdelve át lehet kelni rajta. Ezt folyónak hívják.

Inkább pataknak - gondolta magában dr. Sloane. Valaha persze tanult földrajzot, bár manapság elsősorban már csak gazdasági és kulturális földrajzot tanítanak. A fizikai földrajz amolyan kiveszőben levő tudomány, csak szakemberek foglalkoznak vele. De azért elméletileg tudta, mi a folyó és mi a patak.

Richard még mindig beszélt.

- Nos, hát túl azon a folyón meg azon a nagy facsoporttal borított dombon, a másik oldalon áll az A-23, 26, 475. Világoszöld ház fehér tetővel.

- Igen? - Dr. Sloane őszintén csodálkozott. Nem tudta, hogy a háza zöld színű.

Valamilyen kis rovar borzolta fel a füvet, ahogy igyekezett elkerülni a közeledő lábakat. Richard utána nézett, és vállat vont.

- Nem lehet elkapni őket. Már megpróbáltam.

A lepke odább suhant, sárga szárnyát billegtetve. Dr. Sloane a szemével követte suhanását.

A mezőkön a levegőt halk zümmögés töltötte be, amelyet időnként egy-egy éles, hívogató hang, csörgés, csivitelés, fel-alá szárnyaló csicsergés szakított meg. Amikor dr. Sloane megszokta a fülelést, ezer és ezer különböző hangot hallott - egy sem származott közülük embertől.

Most árnyék hullt a tájra, közeledett hozzá, betakarta. Hirtelen hűvösebb lett. Dr. Sloane meglepetten nézett felfelé.

- Csak egy felhő - magyarázta Richard. - Mindjárt elmegy. Nézze ezeket a virágokat. Ezek illatoznak.

Több száz yardnyira voltak Hanshaw-ék házától. A felhő elvonult, s újból kisütött a nap. Dr. Sloane visszanézett, és ijedten látta, milyen nagy távolságot tettek meg. Ha nem látják többé a házat, és ha Richard netán elszalad, hogyan fog ő visszatalálni?

Türelmetlenül elhessegette magától e gondolatot, és a víz csíkja felé nézett (mely most már közelebb volt), majd túl azon, a ház felé. Világoszöld? - tűnődött magában.

- Te már egész felfedező vagy - mondta.

- Amikor iskolába megyek, és hazajövök onnan, igyekszem más-más útvonalon jönni és új dolgokat látni - felelte Richard szemérmes büszkeséggel.

- De nem mégy ki minden reggel a szabadba, ugye? Időnként, gondolom, az Ajtókat is használod.

- Hát persze.

- De miért, Richard? - Dr. Sloane valahogy úgy érezte, hogy ez esetleg fontos lehet.

De Richard tüstént eloszlatta reményeit. Homlokát ráncolva, meglepett arckifejezéssel felelte:

- Mert egyik-másik reggel esik az eső, s muszáj az Ajtót használnom. Nem örülök neki, de mit tegyek? Vagy két héttel ezelőtt elkapott az eső... - önkéntelenül is körülnézett, és suttogóra fogta hangját - és megfáztam, s a mama persze nagyon megijedt.

Dr. Sloane felsóhajtott.

- Ne menjünk vissza? - kérdezte.

Richard arcán csalódottság tükröződött.

- Máris?

- Eszembe juttattad, hogy az anyád bizonyára már vár minket.

- Valószínűleg. - A fiú vonakodva megfordult. Lassan sétáltak visszafelé.

- Egyszer - mesélte Richard - írtam egy iskolai dolgozatot arról, mit tennék, ha valamilyen régi járművön utazhatnék (vigyázott, nehogy "utazhatnák"-ot mondjon). Azt írtam, sztratohajón utaznék, elnézném a csillagokat, a felhőket meg az efféléket. Ó, de bolond voltam.

- Miért, most valami mást választanál?

- Hát persze. Automobilon mennék, egészen lassan. Mindent megnéznék útközben.

Mrs. Hanshaw aggódva, bizonytalan hangon kérdezte:

- Nem abnormális a viselkedése, ugye, doktor úr?

- Szokatlan talán, de nem abnormális. Szeret odakint lenni.

- De hogy lehet ez? Amikor odakint minden olyan piszkos, olyan kellemetlen.

- Ez egyéni ízlés kérdése. Száz esztendővel ezelőtt az őseink úgyszólván minden idejüket odakint töltötték. És gondolom, még ma is van Afrikában legalább egymillió ember, aki még sohasem látott Ajtót.

- De Richardot mindig arra tanítottuk, hogy úgy viselkedjék, ahogy egy rendes embernek az A-3 körzetben viselkednie kell - tört ki Mrs. Hanshaw. - Nem úgy, ahogy egy afrikainak vagy... az őseinknek.

- Itt van a kutya eltemetve, Mrs. Hanshaw. Richard vágyik kimenni a szabad ég alá, de ugyanakkor érzi, hogy ez nem helyes. Szégyell beszélni róla önnel és tanítójával. Ez aztán morcos zárkózottságba kényszeríti, ami végső soron veszélyes is lehet.

- És hogyan tudnánk rávenni, hogy hagyja abba?

- Ezzel ne is próbálkozzon - válaszolta dr. Sloane. - Inkább igyekezzen irányítani a cselekedeteit. Aznap, amikor az önök Ajtója elromlott, kénytelen volt kimenni a szabad ég alá, tetszett neki odakint, s ezzel kezdődött a dolog. Az iskolába járást kifogásként használja fel arra, hogy újból végigélje azt az első izgalmas élményt. Engedje meg neki, hogy szombatonként és vasárnaponként két órára kimehessen. Így talán ráeszmél, hogy kimehet a szabadba anélkül is, hogy valamilyen meghatározott cél felé menjen. Nem gondolja, hogy akkor iskolába menet és hazajövet az Ajtót fogja használni? És hogy akkor megszűnnek a bajai a tanítónőjével és a diáktársaival?

- De hát így minden maradna a régiben. Nem lehetne ezen változtatni? Hát soha többé nem lesz normális? Dr. Sloane felállt.

- Mrs. Hanshaw - mondta -, a fiú teljesen normális. Csak élvezi a tiltott gyümölcsöt. Ha ön segít neki, ha nem helyteleníti a viselkedését, akkor az máris veszíteni fog valamit a vonzóerejéből. És minél idősebb lesz a fiú, annál inkább felismeri majd, mit vár és követel tőle a társadalom. Meg fog tanulni ehhez igazodni. Hisz végeredményben mindannyiunkban lakozik egy kis lázadó szellem, amely aztán általában elcsitul, ahogy öregebbek és fáradtabbak leszünk. Persze csak akkor, ha nem fojtják el ésszerűtlenül, és nem engedik, hogy a külső nyomás hatására fokozódjék. Erre vigyázzon. És Richarddal minden rendben lesz.

Az Ajtóhoz ment.

- És a szondázást nem tartja szükségesnek, doktor úr? - kérdezte Mrs. Hanshaw.

- Semmiképp sem! - fordult meg az orvos hevesen. - Erre egyáltalán nincs szüksége. Értse meg, kérem. Az égvilágon semmi szüksége rá.

Dr. Sloane ujja egy hüvelyknyire a kombinációs táblától habozva megállt, tekintete elkomorult.

- Mi baj van, doktor úr? - kérdezte Mrs. Hanshaw.

De dr. Sloane nem is hallotta a kérdést, mert az Ajtó, a szondázás, a gépek egyre fokozódó, fojtogató áradata járt a fejében. Mindannyiunkban van egy kis lázadó szellem - gondolta magában.

Így aztán elhúzta kezét a kombinációs táblától, elfordult az Ajtótól, és halk hangon megszólalt:

- Gyönyörű idő van odakint, azt hiszem, sétálok egyet.

Haldokló éjszaka

Akár osztálytársi találkozónak is beillett volna, s bár eléggé komor hangulatban telt el, mégsem gondolta volna senki, hogy tragédiába fog torkollni.

Edward Talliaferro, aki épp akkor tért vissza a Holdról, s a lába még nem szokta meg a gravitációt, Stanley Kaunas szobájában találkozott két társával. Kaunas rosszkedvűen állt fel, hogy üdvözölje vendégét. Battersley Ryger ülve maradt, és csak bólintott.

A tagbaszakadt Talliaferro óvatosan ereszkedett le a pamlagra, szokatlan súlyossága nagyon is zavarta. Kissé fintorgott, vastag ajka megrándult a szőrzet alatt, amely száját, állát és arcát borította. Aznap már találkoztak egyszer szertartásosabb körülmények közt. De most először maradtak magukra, s Talliaferro meg is jegyezte:

- Nagy nap ez a mai. Tíz esztendő óta most találkozunk első alkalommal. Sőt: az avatásunk óta csak most.

Ryger orra megrándult. Nem sokkal az avatás előtt orrcsontja eltört, s a csillagász-diplomáját is úgy vette át, hogy arcát kötés torzította el.

- Tán pezsgőt is rendeltetek? - kérdezte mogorván.

- Vagy valami egyebet?

- Ugyan! Ugyan! - mondta Talliaferro. - A történelem ellő nagy bolygóközi kongresszusán csak nem fogsz ilyen komor képet vágni?! S hozzá barátok közt!?

- A Föld az oka - szólalt meg hirtelen Kaunas.

Rosszul érzem itt magam. Nem bírom megszokni. - Fejét csóválta, de a rasszkedv továbbra is lerítt arcáról.

- Bizony - mondta Talliaferro. - Én is olyan súlyos vagyok. Ez minden energiát kiszed belőlem. Neked még jobb, mint nekem, Kaunas. A Merkuron a gravitáció a normálishoz képest 0,4. A Holdon mindössze 0,16. - Ryger mondani akart valamit, de Talliaferro nem hagyta. - A Ceresen pedig 0,8-ra szabályozott ál-gravitációs teret használnak. Neked, Ryger, nem lehet semmiféle problémád.

A ceresi csillagász bosszús képet vágott.

- A szabad levegő az oka. Űrruha nélkül kimenni a szabadba, az visel meg ennyire.

- Úgy is van - helyeselt Kaunas. - S hagyni, hogy a Nap süssön ránk. Csak úgy egyszerűen hagyni, hagy süssön.

Talliaferro öntudatlanul visszakanyarodott a múltba. Nem sokat változtak. És én sem változtam sokat, gondolta. Persze mindannyian tíz évvel öregebbek vagyunk. Ryger kissé meghízott, Kaunas sovány arca pergamenszerűvé vált, de mindkettőjüket felismertem volna, még ha váratlanul találkozom is velük.

- Nem hiszem, hogy a Föld van ránk ilyen rossz hatással - mondta. - Ne áltassuk magunkat.

Kaunas felkapta fejét. Kis emberke volt. Kezével gyorsan, idegesen hadonászott, s mindig mintha a kelleténél egy számmal nagyabb ruhát viselt volna.

- Villiers! - mondta.

- Igen. Néha-néha eszembe jut. - Aztán elkeseredetten így folytatta: - Levelet kaptam tőle.

Ryger fölegyenesedett, olajbarna arcbőre még sötétebbé vált.

- Ne mondd? - kérdezte energikusan. - Mikor?

- Egy hónapja.

Ryger Talliaferróhoz fordult.

- És te?

Talliaferro békésen hunyorított, s bólintott.

- Meghibbant - mondta Ryger. - Azt állítja, hagy felfedezte az űrbeli tömegátvitel gyakorlati módszerét. Nektek is megírta? Hát akkor erről van szó. Mindig is kissé mániákus volt. Most teljesen összeomlott.

Vadul dörzsölgette orrát, s Talliaferro arra a napra gondolt, amikor Villiers betörte Ryger orrát.

Villiers tíz év óta úgy kísértette őket, mint valamilyen bűn bizonytalan árnya, olyan bűné, amelyet nem követtek el. Együtt dolgoztak diplomamunkájukon, négy kiválasztott, lelkes ember, akiket olyan hivatásra képeztek ki, amely ebben a bolygóközi korban újabb csúcsokra érkezett.

A csillagvizsgálók új világokra szegezték távcsöveiket. s immár légüres térben, a levegő zavaró hatásától mentesen.

A Hold-csillagvizsgálóból a Földet és a belső bolygókat lehetett tanulmányozni: a néma világot, amelynek egén a honi bolygó függött.

A Merkur-csillagvizsgáló, amely legközelebb van a Naphoz, a Merkur északi sarkán állt, ahol a terminátor: a világos féltekét a sötéttől elválasztó vonal alig-alig ingadozott, s így a Nap egy helyben állt a szemhatáron, úgyhogy a legapróbb részletekig tanulmányozhatták a központi csillagot.

A Ceres-csillagvizsgáló - mindegyik közt a legújabb, legmodernebb - kutatási területe a Jupitertől, egészen a legkülső galaxisokig terjedt.

Akadtak persze árnyoldalai is a dolognak. Mivel a bolygóközi utazás még ma sem volt könnyű, a kutatók csak ritkán kaptak szabadságot, jóformán semmiféle normálisnak nevezhető életet nem élhettek, de ez mégis szerencsés nemzedék volt. A tudomány terén mindent learatott, s az eljövendő kor tudósainak csak a csillagközi hajtómű feltalálása nyithatna ehhez hasonló, újabb tágas horizontot.

Ez a négy szerencsés fickó: Talliaferro, Ryger, Kaunas és Villiers ugyanolyan helyzetben volt, mint Galilei, aki az első igazi távcső birtokában nem is nézhette az eget anélkül, hogy valami jelentősebb felfedezést ne tett volna.

De ekkor Romara Villiers megbetegedett, reumás lázat kapott. Ki tehetett róla? A szíve megsérült, botladozott. Négyük közt ő volt a legkiválóbb, a legszebb reményekkel kecsegtető, a legszorgalmasabb - és még a tanulmányait sem tudta befejezni, nem tudott doktorátust szerezni.

És ami még ennél is nagyobb baj volt: nem hagyhatta el a Földet, az induló űrhajó gyorsulása megölte volna. Talliaferrót a Holdra küldték, Rygert a Ceresre, Kaunast a Merkurra, egyedül Villiers maradt otthon, életfogytiglan a Földön.

Szerették volna kifejezni együttérzésüket, de Villiers már-már gyűlölettel utasította vissza. Sértegette, szidalmazta őket. Ryger kijött a sodrából, öklét rázta, s ekkor Villiers üvöltve nekitámadt, és betörte az orrát.

Ryger, úgy látszik, nem felejtette el ezt, s most ujjával óvatosan megtapogatta orrát.

Kaunas homlokára girbegurba ráncok szaladtak.

- Eljött a kongresszusra. Itt lakik a szállodában, a 405-ös szobában.

- Nem akarok találkozni vele - jelentette ki Ryger.

- Fel fog jönni. Azt mondta, találkozni akar velünk. Azt hiszem, kilenc órát mondott. Bármely pillanatban itt lehet.

- Akkor - mondta Ryger -, ha nem haragusztok meg érte, én elmegyek.

- Várj! - szólalt meg Talliaferro. - Mi baj lehet abból, ha találkozol vele?

- Nincs semmi értelme. Őrült alak.

- Akkor is. Ne legyünk kicsinyesek. Félsz tőle?

- Félni! - Ryger megvetően nézett maga elé.

- Hát akkor idegesít. Mi okod van az idegességre?

- Nem vagyok ideges - válaszolta Ryger.

- Dehogynem. Mindannyiunknak bűntudata van miatta, pedig igazán nincs rá okunk. Semmiről sem tehetünk. - De védekező hangsúllyal beszélt, s ezt érezte is.

És amikor ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő, mindhárman összerezzentek, és megfordulva nyugtalanul meredtek a válaszfalra, amely köztük és Villiers között állt.

Nyílt az ajtó, s belépett rajta Romano Villiers. Kényszeredetten felálltak, hogy üdvözöljék, s aztán csak álltak zavarodottan, egyikük sem nyújtott kezet az érkezőnek.

Villiers gúnyosan nézett végig rajtuk.

Ő aztán megváltozott, gondolta Talliaferro.

Így is volt. Villiers szinte minden ízében összezsugorodott. Hajlottsága alacsonyabbá tette. Ritkásodó haja alól kilátszott a fejbőre, kezefejét tekervényes kék erek barázdálták. Lerítt róla, hagy beteg... Semmi sem emlékeztetett rajta régi önmagára, kivéve azt a szokását, hogy fél kézzel eltakarta szemét, miközben mereven nézte őket, no meg nyugodt, halkra fogott bariton hangja, amikor megszólalt.

- Barátaim! - mondta. - Űrjáró barátaim! Elvesztettük egymással a kapcsolatot.

- Hello, Villiers - üdvözölte Talliaferro.

Villiers végigmérte.

- Hogy vagy?

- Megvagyok.

- És ti?

Kaunas halvány mosolyt erőltetett arcára, s valamit motyogott. Ryger kitört:

- Nos, Villiers. Mit akarsz?

- Ryger, a dühös ember - mondta Villiers. - Hogy van a Ceres?

- Amikor eljöttem, jól volt. Hát a Föld?

- Ezt saját szemeddel láthatod - válaszalfa Villiers, de e szavak közben láthatóan megmerevedett.

- Remélem - folytatta -, hogy mindhárman azért jöttetek el a kongresszusra, hogy holnapután meghallgassátok az előadásomat.

- Az előadásodat? Miféle előadásodat? - kérdezte Talliaferro.

- Mindannyiotoknak megírtam. A tömegátviteli elméletemről tartok előadást.

Ryger szája szöglete mosolyra görbült.

- Igen, megírtad. Bár arról nem írtál, hogy előadást fogsz tartani, s ha emlékezetem nem csal, nem is szerepelsz az előadók listáján. Ha szerepelnél, észrevettem volna.

- Igazad van. Nem szerepelek a listán. És nem is készítettem kivonatot publikációra.

Villiers kipirult, s Talliaferro nyugtatgatva megszólalt:

- Ne izgasd fel magadat, Villiers. Nem vagy valami jó bőrben.

Villiers hirtelen felé fordult.

- Köszönöm, hogy így aggódsz értem - mondta vonagló ajakkal -, de a szívem még bírja.

- Ide figyelj, Villiers - szólalt meg Kaunas -, nem szerepelsz sem az előadók listáján, és nem is készítettek kivonatot...

- Ti figyeljetek rám. Tíz évig vártam. Ti a világűrben dolgoztok, míg én kénytelen vagyok itt a Földön tanítani, s mégis többet tudok, mint bármelyikőtök, mint valamennyien együttvéve.

- Elismerem... - kezdte Talliaferro.

- És nem kérek a vállveregetésetekből. Mandel látta a kísérletemet. Gondolom, Mandelről hallottatok. Nos, ő a kongresszus asztronautikai szakosztályának az elnöke, s én bemutattam neki a tömegátviteli kísérletemet. Kezdetleges szerkezet volt, s használat után kiégett, de... Figyeltek rám?

- Figyelünk - mondta hűvösen Ryger. - Ha ez megnyugtat téged.

- Mandel hagyja majd, hogy a magam módján beszéljek róla. Mérget vehetsz rá, hogy hagyja. Minden előzetes beharangozás vagy hírverés nélkül. Úgy fog robbanni, akár a bomba. Ha majd feltárom az alapvető összefüggéseket, a konferencia fel fog oszlani, s mindenki rohan haza a saját laboratóriumába, hagy ellenőrizze az adataimat, és megépítse a szerkezetet. És akkor látni fogják, hogy működik. A laboratóriumban egy helyen eltüntettem egy élő egeret, és egy másik helyre vittem. Mandel látta.

Mereven nézett rájuk, sorban az arcukba bámult.

- Nem hisztek nekem, ugye? - kérdezte.

- Ha nem akarsz hírverést, nekünk miért beszélsz róla? - szólalt meg Ryger.

- Veletek másképpen áll a dolog. Ti a barátaim, az osztálytársaim vagytok. Elmentetek a világűrbe, s engem itt hagytatok.

- Nem a mi hibánkból - tiltakozott Kaunas vékony, éles hangon.

Villiers rá sem hederített.

- Így hát most azt akarom, hogy tudjátok - mondta. - Ami az egérrel sikerült, az emberrel is sikerülni fog. S ami egy laboratóriumban tíz lábra elvisz valamit, ugyanaz a világűrben millió mérföldekre is elviszi. Elmehetek a Holdra és a Merkurra és a Ceresre, ahova csak akarok. Felveszem a versenyt mindannyiotokkal, sőt! Többet teszek majd a csillagászatért pusztán azzal, hogy tanítok és gondolkozom, mint ti valamennyien a csillagvizsgálóitokkal, teleszkópjaitokkal, kameráitokkal és űrhajóitokkal.

- Ennek örülök - mondta Talliaferro. - És sok sikert kívánok. Kaphatok egy példányt az előadásodból?

- Azt nem. - Villiers melléhez szorította kezét, mintha valamilyen képzeletbeli papírlapokat dugdosna előlük, nehogy elolvashassák őket. - Várnod kell ugyanúgy, mint mindenki másnak. Csak egyetlen példányom van, s azt senkinek se mutatom meg, amíg teljesen be nem fejeztem. Még Mandelnek sem.

- Csak egy példányod van!? - kiáltotta Talliaferro. - És ha elveszíted...

- Nem fogom elveszíteni. De ha mégis, itt van az egész a fejemben.

- És ha... - Talliaferro csaknem kimondta, hogy "meghalsz", de még idejekorán elharapta a szót. Ehelyett alig észrevehető szünet után így folytatta: - ...van egy csepp eszed, legalább mikrofilmet csináltatsz róla. A biztonság kedvéért.

- Nem - válaszolta kurtán Villiers. - Holnapután meghallgathatjátok az előadásomat. S olyat fogtok látni, ami egy csapásra minden eddiginél tágabb horizontot nyit meg az emberiség előtt.

Ismét sorjában az arcukba bámult.

- Tíz esztendő - mondta. - Isten veletek.

- Őrült! - robbant ki Ryger. Az ajtóra meredt, mintha Villiers még ott állna előtte.

- Az volna? - tűnődött Talliaferro. - Valószínűleg az, bizonyos tekintetben. Minden ok nélkül gyűlöl minket. És még elővigyázatosságból sem készít mikrofilmet az előadásáról...

Eközben Talliaferro saját mikrokameráját forgatta kezében. Semleges színű, jelentéktelen külsejű henger volt, csupán valamivel vastagabb és rövidebb, mint egy közönséges ceruza. Ez a szerkezet az utóbbi években éppúgy ismertetőjelévé vált a tudósoknak, mint az orvosoknak a sztetoszkóp vagy a statisztikusoknak a mikroszámítógép. A mikrokamerát kabátzsebben hordták, kabátujjra csíptették, fülük mögé tették vagy zsinórra akasztva a nyakukban viselték.

Talliaferro olykor, filozofikusabb pillanataiban eltűnődött, milyen is lehetett azokban az időkben, amikor a kutatóknak nagy fáradság árán jegyzeteket kellett készítenünk a szakirodalomból, vagy eredeti nagyságú lenyomatokat kellett irattárukban őrizgetniük. Csuda kényelmetlen lehetett!

Most már a nyomtatott vagy kézzel írt szövegekről elegendő mikrokamerával negatívot készíteni, amelyet aztán később bármikor elő lehet hívni. Talliaferro máris mikrofilmen rögzítette a kongresszus kiadványában megjelent összes kivonatot, s két társa is bizonyára ugyanezt tette.

- Az adott körülmények között - jegyezte meg TalIiaferro - őrültség nem készíteni mikrofilmet.

- Irgalmas világűr! - heveskedett Ryger. - Szó sincs előadásról. Szó sincs felfedezésről. Bármilyen hazugságot megér neki, hogy egy percig diadalmaskodjék felettünk.

- De mit csinál majd holnapután? - kérdezte Kaunas.

- Mit tudom én. Hiszen őrült.

Talliaferro tovább játszadozott a mikrokamerájával, s azon töprengett, vajon a szerkezet belsejében elraktározott kis filmszalagok közül vegyen-e ki és hívjon-e elő néhányat. Aztán úgy döntött, nem teszi.

- Ne becsüljétek le Villierst - mondta. - Nagyeszű ember.

- Tíz esztendővel ezelőtt talán az volt - jegyezte meg Ryger. - Most bolond. Azt javaslom, hagyjuk őt a fenébe.

Hangosan beszélt, mintha a puszta lendülettel, amellyel most más témára tért át, el akarta volna kergetni Villierst s mindazt, ami rá emlékeztetett. A Ceresről beszélt, a munkájáról, a Tejút rádió-feltérképezéséről, amelyet a csillagok fényének felbontására alkalmas új rádiószkópok tettek lehetővé.

Kaunas előbb csak figyelt és bólogatott, de aztán ő is rákezdte: a napfoltok rádiósugárzásáról beszélt, meg a nyomdába adott tanulmányáról, amelyben a protonviharok és a Nap felszínén lejátszódó roppant hidrogénkitörések összefüggését fejtegette.

Talliaferro nem sokkal járult hozzá a beszélgetéshez. A holdbeli munka viszonylag színtelen volt. A földi sugárzások közvetlen megfigyelésére épülő hosszú távú időjárás-előrejelzés nem vetekedhetett a rádiószkóppal meg a protonviharokkal.

Azonkívül gondolatai még most is Villiers körül forogtak. Négyük közül Villiers volt a Lángész. Ezt valamennyien tudták. Még Rygernek is, minden hetvenkedése ellenére, éreznie kell, hagy ha a tömegátvitel egyáltalán lehetséges, akkor ezt csakis Villiers fedezhette fel.

Amit saját munkájukról elmondtak, végeredményben csupán kínos beismerése volt annak, hogy egyikük sem vitte sokra. Talliaferro nyomon követte a szakirodalmat, s ezt nagyon jól tudta. Saját tanulmányai jelentéktelenek voltak. De a többiek sem tettek közzé semmi fontosat.

Szembe kell nézniük a valósággal - egyikükből sem lett világűrrengető nagyság. Iskolaéveik hatalmas álmai nem váltak valóra - ez az igazság. Megbízható rutinmunkások - ennyire vitték, s ezt mindannyian tudták.

Villiers többre vitte volna. Ezt is tudták. És ez a felismerés, no meg a bűntudat fűtötte ellenséges indulataikat.

Talliaferrónak az a nyugtalanító érzése támadt, hagy Villiers mindennek ellenére még ma is többre viheti. A többiek valószínűleg ugyanezt gondolják, s a középszerűség érzete könnyen elviselhetetlenné válhat. A tömegátvitelről szóló előadás elhangzik, s Villiersből mégis nagy ember lesz, ahogy ezt a sors nyilvánvalóan elrendelte, osztálytársait pedig - nagyobb lehetőségeik ellenére el fogják felejteni. Nem lesz más szerepük, mint hogy a többiekkel együtt tapsoljanak.

Irigységet és bosszúságot érzett, szégyellte, de nem bírta leküzdeni.

A beszélgetés elakadt, s ekkor Kaunas félrefordított tekintettel megszólalt:

- Ide figyeljetek, miért ne kukkantanánk be az öreg Villiershez? - Szavaiból hamis szívélyesség csendült ki, tettetett közömbössége senkit sem győzött meg. - Nincs értelme, hogy haragban váljunk el...

Talliaferro elgondolkozott. Kaunas bizonyára meg akar győződni róla, mi igaz a tömegátvitelből. Azt reméli, hogy csak egy őrült rögeszméje az egész, s akkor az éjjel jól fog aludni.

De őt is furdalta a kíváncsiság, így hát nem tett ellenvetést, még Ryger is kelletlenül vállat vont, s kijelentette

- Pokolba is, miért ne?

Nem sokkal tizenegy óra előtt volt.

Talliaferro arra ébredt, hogy az ajtócsengő makacsul szól. A sötétben felkönyökölve, mélységes felháborodás vett rajta erőt. A halványan izzó mennyezeti jelzőkészülék szerint még hajnali négy óra sem volt.

- Ki az? - kiáltotta.

A csengő kisebb megszakításokkal tovább szólt. Talliaferro morogva fürdőköpenyébe bújt. Kinyitotta az ajtót, s hunyorogva nézett ki a megvilágított folyosóra. Azonnal felismerte az előtte álló férfit, elégszer látta már a háromdimenzióson.

De a férfi gyorsan, suttogva mégis bemutatkozott:

- Nevem Hubert Mandel.

- Igen, uram - válaszolta Talliaferro. Mandel a csillagászat nagy nevei közé tartozott: kiemelkedő egyéniség, nem csoda hát, hogy a Világ Csillagászati Intézetében fontos vezető állást tölt be, s olyan tevékeny, hogy a kongresszus űrhajózási szakosztályának elnökévé őt választották.

Talliaferrónak hirtelen eszébe jutott, hogy Villiers állítása szerint - Mandelnek mutatta be tömegátviteli kísérletét. Villiers! Ettől a gondolattól, miért, miért nem, lehiggadt.

- Ön ugyebár Edward Talliaferro doktor? - kérdezte Mandel.

- Igen, uram.

- Akkor kérem, öltözzék fel és jöjjön velem. Nagyon fontos. Közös ismerősünkről van szó.

- Doktor Villiersről?

Mandel szeme kissé megrebbent. Szemöldöke és szempillája olyan világosszőke volt, hogy szeme meztelennek látszott, mintha semmi sem fogta volna körül. Vékony haja selymesen csillogott. Mintegy ötvenéves lehetett.

- Miért gondolja, hogy Villiersről van szó? - kérdezte.

- Az este beszélt önről, más közös ismerősünkről pedig nem tudok.

Mandel bólintott, megvárta, amíg Talliaferro felöltözik, aztán megfordult s előre indult. Ryger és Kaunas egy emelettel feljebb egy szobában várakoztak. Kaunas vörös szemmel, nyugtalanul nézett maga elé. Ryger ideges szippantásokkal szívta cigarettáját.

- Megint együtt vagyunk - mondta Talliaferro. - Újabb osztálytársi találkozó. - Szellemeskedésének nem volt sikere.

Leült, s mindhárman egymásra bámultak. Ryger vállat vont.

Mandel fel-alá járkált a szobában, zsebébe mélyesztett kézzel.

- Elnézést kérek, uraim, az alkalmatlankodásért - mondotta -, s köszönöm együttműködésüket. Szeretném még tovább is igénybe venni. Ramano Villiers barátunk meghalt. Holttestét körülbelül egy órával ezelőtt vitték el a szállodából. Az orvos véleménye szerint a halál oka szívbénulás.

Döbbent csend támadt. Ryger cigarettája félúton ajka felé megállt a levegőben, s aztán anélkül, hagy befejezte volna útját, lassan lehanyatlott.

- Szegény ördög - mondta Talliaferro.

- Rettenetes - suttogta rekedten Kaunas. - Villiers... - Hangja elcsuklott.

Ryger felrázta magát.

- Szívbeteg volt. Nincs mit tennünk.

- De van - helyesbítette nyugodtan Mandel. - Valamit vissza kell szereznünk.

- Hogy érti ezt? - kérdezte élesen Ryger.

- Mikor találkoztak vele utoljára? - tudakolta Mandel.

- Az este - válaszolta Talliaferro. - Osztálytársi találkozó lett belőle. Tíz év óta most találkoztunk először egymással. Sajnos, nem volt kellemes viszontlátás. Villiers úgy érezte, oka van haragudni ránk, s haragos volt.

- Ez mikor történt?

- Az első kilenc tájban.

- Az első?

- Az este folyamán még egyszer találkoztunk vele.

Kaunas nyugtalannak látszott.

- Villiers dühösen elrohant. Nem hagyhattuk ennyiben. Meg kellett próbálnunk kibékíteni. Hiszen valaha jó barátok voltunk. így hát felkerestük a szobájában, és...

- Mind a hárman? - csapott le rá Mandel.

- Igen - válaszolta meglepetten Kaunas.

- Mikor?

- Tizenegy óra lehetett. - Társaira nézett. Talliaferro bólintott.

- S meddig maradtak ott?

- Két percig - szólt közbe Ryger. - Kitessékelt minket, mintha csak azért jöttünk volna, hagy az előadását megkaparintsuk. - Elhallgatott, mint aki arra vár, hogy Mandel megkérdezze, miféle előadásról beszél, de Mandel nem szólt semmit. - Azt hiszem - folytatta Ryger -, a párnája alá dugta. Mert végig feküdt a párnáján, amikor azt kiáltozta, hogy menjünk.

- Talán akkor már haldokolt - suttogta megborzadva Kaunas.

- Akkor még nem - mondta kurtán Mandel. - Tehát valószínűleg mindannyian hagytak maguk után ujjlenyomatokat.

- Valószínűleg - szólt Talliaferro. Mandel iránt érzett önkéntelen tisztelete kissé megcsappant, s újból elfogta a türelmetlenség. Mandel ide, Mandel oda, hajnali négy óra. - Miről van szó tulajdonképpen? - kérdezte.

- Uraim - válaszolta Mandel -, Villiers halála többet jelent, mint a halál puszta tényét. Az előadását, tudomásom szerint az egyetlen példányt, valaki bedugta a szemétégetőbe, és csak néhány foszlány maradt meg belőle. Nem láttam és nem is olvastam az előadását, de eleget tudok róla ahhoz, hagy szükség esetén eskü alatt valljam a bíróság előtt, hagy a szemétgyűjtőben talált, el nem égetett papírdarabok annak az előadásnak a maradványai, amelyet Villiers a kongresszuson fel akart olvasni. Ön, úgy látom, nem hisz nekem, Ryger doktor.

Ryger kesernyésen elmosolyodott.

- Nem hiszem, hogy felolvasta volna azt az előadást. Ha a véleményemet akarja hallani, uram, Villiers őrült volt. Tíz esztendeig a Föld fogságában élt, azt képzelte, felfedezte a tömegátvitelt, s ilyen módon elmenekülhet innen. Valószínűleg csak ez tartotta benne a lelket. Összeeszkábált valamiféle megtévesztő kísérletet. Nem állítom, hogy szándékosan csalt. Villiers a maga őrült módján valószínűleg őszinte volt, őszintén őrült. Tegnap este jött el a kritikus pillanat. Villiers bejött a szobánkba... gyűlölt minket, mert mi elszabadultunk a Földről... és diadalmaskodni akart fölöttünk. Tíz esztendeig csak ezért a pillanatért élt. Lehet, hogy ez aztán többé-kevésbé kijózanította. Rájött, nem tarthatja meg az előadását, nincs miről előadást tartania. Így aztán elégette, s a szíve ekkor felmondta a szolgálatot. Nagyon sajnálatos dolog.

Mandel erősen rosszalló arckifejezéssel hallgatta a ceresi csillagász szavait.

- Rendkívül ügyes érvelés Ryger doktor, csak épp teljesen hamis. Engem megtévesztő kísérletekkel nem lehet olyan könnyen félrevezetni, mint ahogy azt ön képzeli... Mármost, a nyilvántartás szerint, amelyet csak nagyon felületesen nézhettem át, önök hárman Villiers évfolyamtársai voltak az egyetemen. Így van?

Bólintottak.

- És van itt a kongresszuson még más évfolyamtársuk is?

- Nincs - válaszolta Kaunas. - Abban az évben csak mi négyen fejeztük be a tanulmányainkat és doktorálhattunk csillagászatból. Helyesebben Villiers csak végzett volna, de...

- Tudom - mondta Mandel. - Nos, ebben az esetben hármuk közül valaki éjfélkor még egyszer felkereste Villierst a szobájában.

Rövid szünet után Ryger hűvösen megszólalt:

- Én nem.

Kaunas tágra nyílt szemmel tagadólag rázta fejét.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Talliaferro.

- Önök közül valaki éjfélkor bement hozzá, s követelte tőle, hogy mutassa meg az előadását. Az indítékait nem ismerem. Feltehetően az az eltökélt szándék vezette, hogy Villierst szívbénulásba kergesse. Amikor Villiers összeesett, a gonosztevő, azt hiszem, így nevezhetem, megvalósíthatta, amire készült. Felkapta az előadást, amely, hadd tegyem hozzá, bizonyára valóban Villiers párnája alatt volt, s mikrofilmet készített róla. Aztán magát az előadást elégette a szemétgyűjtőben, de sietségében nem sikerült teljesen megsemmisítenie.

- S ön mindezt honnan tudja? - vágott közbe Ryger. - Tán tanúja volt a történteknek?

- Jóformán - válaszolt Mandel. - Amikor Villiers először összeesett, még nem halt meg. A gonosztevő távozása után sikerült eljutnia a telefonhoz, s felhívta a szobámat. Néhány mondatat kinyögött, eleget ahhoz, hogy érzékeltesse, mi történt. Sajnos, nem voltam a szobában, egy késői megbeszélésen kellett részt vennem. De a tároló készülékem szalagra vette Villiers szavait. Ha visszatérek a szobámba vagy a hivatalomba, mindig meghallgatom a szalagot. Ez megrögzött szokásom. Felhívtam Villierst. Halott volt.

- No és mit mondott - kérdezte Ryger -, ki tette?

- Azt nem mondta meg. Vagy ha mégis, a nevet nem lehetett megérteni. De egy szót világosan hallottam. Ez volt: osztálytárs.

Talliaferro belső kabátzsebéből elővette mikrokameráját és Mandelnak nyújtotta.

- Ha elő akarja hívni a mikrokamerámban levő filmeket, tessék - mondta nyugodtan. - Villiers előadását nem fogja köztük találni.

Kaunas azonnal követte példáját, s Ryger homlokát ráncolva ugyanezt tette.

Mandel elvette a három mikrokamerát.

- Feltehetően - jegyezte meg szárazon -, bármelyikük is a tettes, már eltüntette azt az exponált filmdarabkát, amelyre az előadást felvette. De hát...

- Megmotozhat - mondta Talliaferro felhúzva szemöldökét -, és átkutathatja a szobámat.

De Ryger változatlanul a homlokát ráncolta.

- Várjon egy percig, egy icipici percig. Ön rendőr?

Mandel rámeredt.

- Miért, tán be akarja vonni ebbe a rendőrséget? Botrányt akar, vádemelést gyilkosság miatt? Azt akarja, hogy a kongresszus félbeszakadjon, s hogy az egész világrendszer sajtója a csillagászaton és a csillagászokon csámcsogjon? Villiers halála véletlen is lehetett. Valóban szívbeteg volt. Bármelyikük is a tettes, lehet, hogy ösztönösen cselekedett. Lehet, hagy nincs szó előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményről. Ha az illető visszaadja a negatívot, sok kellemetlenségtől kímélhet meg minket.

- És önmagát is? - kérdezte Talliaferro. Mandel vállat vont.

- Lehet, hogy meggyűlik a baja. Büntetlenségéért nem kezeskedhetem. De bármi éri is, elkerüli a nyilvános megszégyenítést és az életfogytiglani börtönt, ami akkor várna rá, ha a rendőrséget bevonjuk a dologba.

Néma csend.

- Hármuk közül az egyikük a tettes. - Néma csend.

- Azt hiszem - folytatta Mandel -, tudom, mi volt a bűnös eredeti elképzelése. Elégeti az előadást. A tömegátvitelről csak mi négyen tudunk, s a kísérletet egyedül én láttam. Mi több: önök csak tőle, Villierstől hallották, aki talán őrült volt, hogy én láttam a kísérletet. Ha Villiers szívbénulásban meghalna, gondolta a tettes, s az előadása eltűnne, könnyű lesz elhitetni Ryger doktor elméletét, amely szerint nincs és nem is volt soha tömegátvitel. Elmúlik egy-két év, s akkor a tettes a tömegátvitel megoldásának birtokában apránként előáll vele. Színlelt kísérleteket végez, óvatos tanulmányokat tesz közzé, s végül elénk lép mint feltaláló, mindazzal, amivel ez pénzben és hírnévben együtt jár. Még az osztálytársai sem gyanítanának semmit. Legfeljebb arra gondolnának, hogy a Villiers-féle réges-régi ügy ihlette társukat arra, hogy ilyen kísérleteket folytasson. Csak erre gondolnának.

Mandel szúrós szemmel sorba végignézett rajtuk.

- De most már ezt nem teheti. Ha hármuk közül valamelyikük előállna a tömegátvitellel, ezzel leleplezné önmagát. Én láttam a kísérletet, tudom, hogy nem volt benne semmi csalás, s azt is tudom, hogy egyiküknek mikrofilmje van az előadásról. De az a film már értéktelen számára. Szolgáltassa hát ki.

Néma csend.

Mandel az ajtóhoz ment, s ott megfordult.

- Szeretném, ha itt maradnának, amíg visszajövök. Nem leszek sokáig távol. Remélem, a bűnös ezt az időt felhasználja arra, hogy megfontolja a dolgot. Ha attól fél, hogy a vallomás után elveszti állását, akkor ne feledje, hogy a rendőrség bevonásával nem kerülheti el a börtönt és az agyszondázást. - Zsebre vágta a három mikrokamerát. Mogorvának és kissé álmosnak látszott. - Előhívom a filmeket.

Kaunas mosolyogni próbált.

- S mi lesz, ha távollétében kereket oldunk?

- Csak egyiküknek van oka rá, hogy ezzel próbálkozzék - válaszolta Mandel. - Ketten önök közül ártatlanok, akikben, azt hiszem, megbízhatom, hagy már csak önvédelemből is visszatartják a harmadikat.

Ezzel távozott.

Hajnali ötre járt. Ryger méltatlankodva órájára pillantott.

- Micsoda ostobaság. Majd leragad a szemem.

- Összekuporodhatunk itt a székeken - mondta filozofikusan Talliaferro. - Készül valamelyikőtök vallomásra?

Kaunas elfordította tekintetét, Ryger pedig gúnyosan mosolygott.

- Nem is számítottam rá. - Talliaferro behunyta szemét, nagy fejét a szék hátának támasztotta, s fáradt hangon így folytatta:

- A Holdon most holtszezon van. Az éjszaka két hétig tart, és csak aztán jön a hajrá. Két hétig süt a Nap, s akkor nem teszünk egyebet, mint számítgatunk, korrelációkat állítunk fel és kanmurikat rendezünk. Ez nehéz időszak. Gyűlölöm. Ha több nő volna ott, ha valamilyen tartós kapcsolatot alakíthatnék ki...

Kaunas suttogva arról kezdett beszélni, hogy a Merkuron nem lehet a teljes Napot a szemhatár fölé hozni és távcsövön át vizsgálni. De hamarosan még két mérföldnyi sínpályát fektetnek le a csillagvizsgálónak, s az egészet odábbtolják...

- Ehhez, tudjátok, óriási erőre, közvetlenül felhasznált napenergiára volna szükség... s akkor tán sikerülne. Egyszer majd sikerülni fog.

Még Ryger is - miután egy ideig hallgatta a többiek halk mormolását - beszélni kezdett. A Ceresen nagy problémát okoz a kétórás tengelyforgási periódus, mert ennek következtében a csillagok tizenkétszer akkora szögsebességgel rohannak végig az égen, mint itt, a Föld égboltján. Három könnyű távcsőből, három rádióteleszkópból, s három-három egyéb műszerből álló hálózat vizsgálja egymás után a tovaszáguldó kutatási területeket.

- S nem lehetne valamelyik sarkot felhasználni? - kérdezte Kaunas.

- Te a Merkurra meg a Napra gondolsz - válaszolta türelmetlenül Ryger. - Az égbolt a sarkokon is forogna, s a fele mindvégig rejtve maradna. Ha a Ceres a Merkurhoz hasonlóan, csak az egyik ábrázatát fordítaná a Nap felé, akkor örökös éjszakai égbolt feszülne felettünk, s a csillagok csak lassan, három év alatt egyszer fordulnának meg a tengelyük körül.

Közben az ég világosodni kezdett, lassan hajnalodott. Talliaferro félig aludt, de fél-öntudatát szilárdan megőrizte. Nem akart aludni, ha két társa ébren van. Mind a hárman, gondolta, azon töprengünk: "Ki tette, ki tette?"

Kivéve persze a tettest.

Amikor Mandel belépett a szobába, Talliaferro hirtelen tágra nyitotta szemét. Az égbolt az ablakon át nézve kékbe váltott át. Talliaferro örült, hogy az ablak csukva van. A szállodát persze légszabályozóval szerelték fel, de az enyhébb évszakokban az ablakokat mindig kinyitották azok a földlakók, akik a friss levegő illúziójában ringatták magukat. Talliaferrót erre a gondolatra valóságos szorongás fogta el - a Hold légüres tere még most is kísértette.

- Van valamelyiküknek valami mondanivalója? - kérdezte Mandel.

Rezzenetlen szemmel néztek rá. Ryger tagadóan rázta fejét.

- Előhívtam a mikrokamerákban talált filmeket, uraim - mondta Mandel -, és megvizsgáltam őket. - A kamerákat és az előhívott filmszalagokat az ágyra dobta. - Semmi! A filmeket, sajnos, önöknek kell szét válogatniuk. Ezért elnézésüket kérem. A hiányzó filmnek tehát nem sikerült a nyomára bukkanni.

- Ha valóban hiányzik egy film - jegyezte meg Ryger, és nagyot ásított.

- Azt javaslom, uraim - mondta Mandel -, hogy menjünk le Villiers szobájába.

- Miért? - kérdezte Kaunas megütközve.

- Lélektani fogás? - magyarázta Talliaferro. - Vigyük a bűnöst a tett színhelyére, s a lelkifurdalás majd vallomásra kényszeríti?

- A kevésbé melodramatikus oka az - jegyezte meg Mandel -, hogy szeretném, ha azok ketten, akik ártatlanok, segítenének nekem megkeresni Villiers előadásának hiányzó filmjét.

- Azt hiszi, hogy ott van? - kérdezte kihívóan Ryger.

- Valószínűleg ott van. De ez csak az első lépés. Utána esetleg átkutatjuk az önök szobáit is. Az űrhajózási szümpozion csak holnap reggel tízkor kezdődik. Addig van időnk.

- És azután?

- Akkor talán mégis a rendőrséget kell hívnunk.

Óvatosan léptek be Villiers szobájába. Ryger arca vörös volt, Kaunasé sápadt. Talliaferro igyekezett megőrizni önuralmát.

Előző este mesterséges fényben látták a szobát, amikor Villiers homlokát ráncolva, ziláltan szorongatta párnáját, tetőtől talpig végigmérte, majd kitessékelte őket. A szobát most a halál érzékelhetetlen légköre töltötte be.

Mandel az ablak-polarizátorral bíbelődött, több világosságot akart bebocsátani, de a polarizátort túlságosan tágra hagyta, úgyhogy a kelő Nap bekukucskált az ablakon.

Kaunas a magasba lendítette karját.

- A Nap! - sikoltotta olyan hangon, hogy mindannyian kővé dermedtek.

Arcára rettegés ült ki, mintha a Merkur Napjának vakító fénye tűzne a szemébe.

Talliaferrónak átvillant az agyán. rá milyen hatással volna, ha történetesen a szabad ég alá jutna. Fogát csikorgatta. A tíz esztendő, amelyet a Földtől távol töltöttek, alaposan kiforgatta őket régi mivoltukból.

Kaunas az ablakhoz rohant, gyámoltalanul nyújtogatta kezét a polarizátor felé. majd egyszerre zihálva tört ki melléből a levegő.

Mandel hozzá lépett.

- Mi baj? - kérdezte. A többiek is odasiettek. Alattuk terült el a város, egyenetlen kő- és tégla rengetege egészen a szemhatárig húzódott. A kelő Nap fényében fürdött, árnyékos területeit fordítva feléjük, Talliaferro lopva, nyugtalan pillantást vetett a városra.

Kaunas, miközben mellkasa úgy összeszorult, hogy még kiáltani sem tudott, valami sokkal közelebbi látványra meredt. A külső ablakpárkányon, egyik sarkával egy kis résbe, egy cementhasadékba beszorítva egy hüvelyknyi tejesszürke film feküdt; a kelő Nap első sugarainak fényében.

Mandel dühös, összefüggéstelen kiáltást hallatva, felrántotta az ablakot, s felkapta a filmet. Tölcsért sormált tenyeréből, úgy védte, izzó. kivörösödött szemmel meredt rá.

- Maradjanak itt! - mondta.

Egyikük sem válaszolt. Mandel távozott, ők meg csak bambán bámultak egymásra.

Mandel húsz perc múlva visszatért. Nyugodt hangon szólalt meg, de érezni lehetett, hogy csak azért nyugodt, mert már alaposan kidühöngte magát.

- A hasadékba szorított sarka nincs túlexponálva. Néhány szót kisillabizáltam. Villiers előadása. A többi tönkrement, semmit sem lehet megmenteni belőle. Mindörökre elveszett.

- És most mi történjék? - kérdezte Talliaferro. Mandel fáradtan vállat vont.

- Erre most csak azt mondhatom, engem már nem érdekel. A tömegátvitelből mindaddig nem lesz semmi, amíg nem születik megint egy lángelme, olyan mint Villiers volt, aki feltalálja. Megpróbálkozom én is vele, de képességeimet illetően nem ringatom magamat illúziókban. A tömegátvitel odavan, s így azt hiszem, már nem érdekes, mi lesz önökkel, akár bűnösek, akár ártatlanak. Mit számít ez már? - Egész teste szinte megroggyant, a kétségbeesés teljesen megtörte.

De Talliaferro hangja megkeményedett.

- Várjon csak egy kicsit. Az ön szemében bármelyikünk bűnös lehet. Például én. Ön a mi tudományunk területén fontos személyiség, és ezek után soha egy szót sem szól majd sehol az érdekemben. Az az általános vélemény alakulhat ki, hogy munkámra alkalmatlan vagyok, vagy még annál is rosszabb. Nem akarom, hogy a gyanú árnyéka essen rám, s kettétörje karrieremet. Derítsük fel, mi történt.

- Nem vagyok detektív - jegyezte meg fáradtan Mandel.

- Akkor miért nem hívja a rendőrséget, a fene egye meg?

- Várj egy kicsit, Tal - mondta Ryger. - Azt akarod mondani, hogy én vagyok a bűnös?

- Csak azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok.

- Ez valamennyiünknek az agyszondázást jelenti - mondta a rémülettől éles hangon Kaunas. - Megsérülhet az agyunk...

Mandel két karját a levegőbe emelte.

- Uraim! Uraim! Kérem! Ha nem hívjuk a rendőrséget, csak egyet tehetünk. Önnek igaza van, Talliaferro doktor, az ártatlanokkal szemben igazságtalanok volnánk, ha ennyiben hagynánk a dolgot.

Így vagy úgy, de mindannyian ellenségesen néztek rá.

- Mit javasol? - kérdezte Ryger.

- Van egy barátom, Wendell Urth a neve. Talán hallottak már róla, talán nem, de esetleg el tudom intézni, hogy még ma este beszéljünk vele.

- No, és? - kérdezte harciasan Talliaferro. - Ebből mi hasznunk lenne?

- Urth különös ember - válaszolta habozva Mandel. - Nagyon különös. És a maga módján lángész. Már többször segítségére volt a rendőrségnek, s most esetleg nekünk is segítségünkre lehet.

Edward Talliaferro akarva, nem akarva ámulattal nézegette a szobát és lakóját. Úgy tetszett neki, ezt is, azt is a teljes elszigeteltség jellemzi, mintha tökéletesen kívül állna az érzékelhető világon. Ebbe a jól kipárnázott, ablaktalan fészekbe nem szűrődtek be a földi hangok. A földi fényt és a levegőt pedig kiűzte innen a mesterséges világítás és a légszabályozás.

A tágas szobában félhomály és rendetlenség fogadta őket. A legkülönfélébb holmival borított padlón óvatosan lépkedve jutattak el a pamlaghoz, ahonnan a gazda heves mozdulattal félresöpörte és alaktalan összevisszaságba halmozta a könyvfilmeket.

A szoba gazdájának zömök, gömbölyű törzsén nagy, gömbölyű fej ült. Kurta lábán gyorsan lépkedett erre-arra, s beszéd közben úgy rángatta fejét, hogy vastag szemüvege csaknem letáncolt arról a szinte észrevehetetlen dudorról, amely nála az orr szerepét töltötte be. Vastag szemhéjjal borított, kissé kidülledt szeme rövidlátón, jóindulatúan fénylett mindannyiukra, amikor Urth leült arra a szék-íróasztal egyvelegre, amelyet a szobában levő egyetlen lámpa éles, közvetlen fénye világított meg.

- Örülök, hagy eljöttek hozzám, uraim. Kérem, nézzék el ezt a rendetlenséget. - Tömpe ujjú kezével körbe mutatott. - Épp katalógust készítek arról a sok-sok extraterrológiai fontosságú tárgyról, amit összegyűjtöttem. Hatalmas munka. Ez például...

Kibújt székéből és beleásta magát az íróasztala mellett emelkedő egyik halomba, mígnem előhalászott onnan egy füstszürke, homályosan átlátszó, többé-kevésbé henger alakú tárgyat.

- Ez - mondta - a Callistóról való, s talán idegen, értelmes lények emlékét őrzi. Még nem sikerült eldönteni. Alig tucatnyit találtak belőle, s tudomásom szerint ez a legtökéletesebb példány.

Félrelökte, mire Talliaferro összerezzent. A zömök férfi rábámult, majd megjegyezte:

- Nem törékeny. - Aztán megint leült, s lélegzésének ütemére lassan masszírozni kezdte dundi ujjaival pocakját. - És most miben állhatok szolgálatukra?

Miközben Hubert Mandel sorra bemutatta őket, Talliaferro gondolataiba merült. Emlékezett rá, hogy egy Wendell Urth nevű ember nemrégiben írt egy könyvet, Vízoxigén bolygók viszonylagos fejlődési folyamatai címmel. de hát ez a férfi semmiképp sem lehet azonos a szerzővel.

- Ön írt könyvet a viszonylagos fejlődési folyamatokról, Urth doktor? - kérdezte.

Urth arcán boldog mosoly áradt szét.

- Olvasta?

- Az igazat megvallva nem olvastam, de...

Urth arca azonnal rosszalló kifejezést öltött.

- Akkor el kell olvasnia. Tüstént. Van itt egy példányom belőle.

Újból kipenderült székéből, de Mandel felkiáltott:

- Várj, Urth. Mindent a maga idejében. Fontos ügyben jöttünk hozzád.

Szinte visszanyomta Urthot a székébe, s gyorsan rákezdte, mintha meg akarná akadályozni, hogy ismét mellékvágányra tévedjenek. S bámulatra méltó tömörséggel elejétől végig elmondta az egész történetet.

Urth, miközben Mandel szavait hallgatta, lassan kipirult. Szemüvegéhez nyúlt és magasabbra tolta orrán.

- Tömegátvitel! - kiáltotta.

- Saját szememmel láttam - jegyezte meg Mandel.

- És nekem egy szót sem szóltál róla.

- Megesküdtem rá, hagy titokban tartom. A feltaláló... különös ember volt. Ezt már említettem.

Urth az íróasztalára csapott.

- Hogyan hagyhattad, Mandel, hogy ilyen felfedezés egy különc tulajdona maradjon? Ha más mód nem volt rá, agyszondázással kellett volna kipréselni belőle.

- Ebbe esetleg belehalt volna - tiltakozott Mandel. Urth előre-hátra hintázott, kezét arcához szorította.

- Tömegátvitel. Normális, civilizált emberek számára az utazás egyetlen módja. Az egyetlen lehetséges módja. Az egyetlen elképzelhető módja. Ha tudtam volna! Ha ott lettem volna! De hát a szálloda csaknem harminc mérföldre van innen.

Ryger, aki bosszús arccal hallgatta e kirohanást, most közbeszólt:

- Úgy tudom, innen közvetlen gyorsjárat van a kongresszus színhelyére. Tíz perc alatt ott lehetett volna.

Urth megmerevedett, és különös pillantást vetett Rygerre. Arca felfúvódott, talpra ugrott és kisietett a szobából.

- Mi az ördög? - mondta Ryger.

- A fene egye meg - morogta Mandel -, figyelmeztetnem kellett volna önöket.

- Mire?

- Urth doktor semmiféle járművön nem utazik. Utazási fóbiája van. Mindenhova csak gyalog jár.

Kaunas hunyorogva nézett körül a félhomályos szobában.

- De hát Urth extraterrológus, nemde? Vagyis más bolygók életformáinak szaktudósa?

Talliaferro közben felállt, és most egy emelvényre helyezett galaktikus lencse elé lépett. A csillagrendszerek belső fényességébe bámult. Ilyen nagy és bonyolult lencsét még sohasem látott.

- Igen, extraterrológus - mondta Mandel -, de nem járt még egyetlen bolygón sem, amelynek szaktudósa, és soha nem is fog. Harminc esztendő óta legfeljebb néhány mérföldre távozott a szobájából.

Ryger elnevette magát.

- Lehet, hagy ön ezt viccesnek találja - mondta a méregtől kipirultan Mandel -, de szeretném, ha meggondolná magát, mit mond, amikor doktor Urth visszajön.

Egy perc múlva Urth besompolygott a szobába.

- Bocsánatot kérek, uraim - suttogta. - És most nézzük a problémáikat. Akar valaki vallomást tenni?

Talliaferro szája keserű mosolyra görbült. Ez a kövérkés, önmagába zárkózott extraterrológus aligha tűnt olyan félelmetesnek, hagy bárkit is vallomásra bírjon. De szerencsére nem is lesz szükség itt Urthre.

- Urth doktor - kérdezte Talliaferro -, vannak kapcsolatai a rendőrséggel?

Urth pirospozsgás arcán egyfajta önelégültség áradt szét.

- Hivatalos kapcsolataim nincsenek, Talliaferro doktor - válaszolta -, de a nem hivatalos kapcsolataim kitűnőek.

- Ez esetben tájékoztatnám önt valamiről, amit közölhet a rendőrséggel.

Urth behúzta pocakját, és rántott egyet az ingén. Amikor az ing vége előbújt, lassan megtörölte vele szemüvegét. Midőn végzett ezzel, újból bizonytalanul az orrára biggyesztette, majd megszólalt:

- És az mi volna?

- Megmondom önnek, ki volt jelen Villiers halálánál és ki vette mikrofilmre az előadását.

- Egyszóval, megoldotta a rejtélyt?

- Egész nap törtem rajta a fejemet. És azt hiszem, megoldottam. - Talliaferro nagyon élvezte a szenzációt, amelyet keltett.

- Hát akkor halljuk.

Talliaferro mély lélegzetet vett. Nem lesz könnyű dolga, noha órák hosszat készült erre a pillanatra.

- A bűnös - mondta - nyilvánvalóan doktor Hubert Mandel.

Mandel hirtelen, elfulladt méltatlankodással Talliaferróra meredt.

- Ide figyeljen, doktor - tört ki -, ha van bármilyen alap...

Urth magas hangja túlharsogta e közbeszólást.

- Hagyd beszélni, Hubert, hallgassuk meg. Te őt gyanúsítottad, s nincs olyan törvény, amely tiltaná, hagy ő téged gyanúsítson.

Mandel mérgesen elhallgatott.

Talliaferro erőt vett magán, nehogy a hangja remegjen.

- Többről van szó, mint egyszerű gyanúról, Urth doktor. A bizonyíték teljesen nyilvánvaló. Négyen tudtunk a tömegátvitelről, de csak egy közülünk, Mandel doktor látta a kísérletet. Egyedül ő tudta, hogy nem puszta mendemonda, amiről szó van. Egyedül ő tudta, hogy e tárgyban előadás is készült. Mi hárman csak annyit tudtunk, hogy Villiers labilis idegrendszerű ember. Mibennünk is felmerülhetett persze a gondolat, hogy Villiers talán mégis igazat mondotta Felkerestük őt tizenegy órakor szobájában, gondolom, épp azért, hogy ezt ellenőrizzük, bár ezt nyíltan egyikünk sem mondta ki. Villiers azonban még a szokottnál is bolondabbul viselkedett. Vegye tehát figyelembe Mandel doktor speciális ismereteit és indítékait. Tetejébe, Urth doktor, még valamit meg kell gondolnia. Bárki állt is szembe Villiersszel éjfélkor, bárki látta is őt összeesni, bárki mikrofilmezte is le az előadását (maradjon az illető egyelőre névtelen), rettenetesen meg kellett ijednie, amikor látta, hogy Villiers életre kel, és amikor hallatta, hogy telefonon beszél valakivel. Tettesünk pánikba esve egy dolgot világosan felismert: meg kell szabadulnia az egyetlen terhelő tárgyi bizonyítéktól. Meg kell szabadulnia az előadás exponált filmjétől, éspedig oly módon, hogy más ne találhassa meg, s hogy ő később, ha már senki sem gyanúsítja, újból magához vehesse. A külső ablakpárkány erre a célra eszményi helynek látszott. Gyorsan kinyitotta tehát Villiers szobájának ablakát, a filmcsíkot kitette a párkányra, s aztán odábbállt. Így aztán, ha Villiers életben marad, vagy ha a telefonbeszélgetésnek lett volna valami eredménye, akkor is csak azt vitatták volna, ki mond igazat, Villiers-e vagy a tettes, márpedig könnyű lett volna bebizonyítani, hogy Villiers labilis idegrendszerű.

Talliaferro diadalmas arckifejezéssel elhallgatott, mint akinek érvelése megcáfolhatatlan.

Wendel Urth hunyorogva rápillantott, összekulcsolta kezét, hüvelykujjai úgy jártak, mint a motolla, bő ingmellét csapkodták.

- És mi ennek a jelentősége? - kérdezte.

- Az, hogy a tettes kinyitotta az ablakot, s a filmet szabad levegőre tette ki. Mármost Ryger tíz évig élt a Ceresen, Kaunas a Merkuron, jómagam pedig a Holdon, néhány kurta szabadságtól eltekintve egyfolytában. Tegnap többször is emlegettük, milyen nehezen tudunk akklimatizálódni a Földhöz. Azokan a bolygókon, ahol dolgozunk, nincs levegő. Sohasem megyünk ki űrruha nélkül a szabadba. Elképzelhetetlen számunkra, hagy nyílt térségnek tegyük ki magunkat. Ablakot csak nagy lelki viaskodás árán tudnánk felnyitni. Ezzel szemben Mandel doktor mindig a Földön élt. Neki egy ablakot kinyitni csupán jelentéktelen izommunka kérdése. Ő megtehette. Mi nem. Tehát: ő a tettes.

Talliaferro, arcán halvány mosollyal, hátradőlt székében.

- Irgalmas világűr! Telitalálat! - kiáltotta lelkesen Ryger.

- Szó sincs róla! - dörögte Mandel, ültéből félig felemelkedve, mintha Talliaferróra akarná vetni magát. - Nyomorúságos koholmány! Egy szó sem igaz belőle, hogyan illik bele az a felvétel, amely Villiers telefonüzenetéről a birtokomban van? Villiers az osztálytárs szót használta. Az egész szalag nyilvánvalóvá teszi, hogy...

- Akkor már haldokolt - válaszolta Talliaferro. - Amit mondott, az az ön saját bevallása szerint is jórészt érthetetlen. Anélkül, hogy meghallgattam volna a szalagot, kérdezem, Mandel doktor, igaz-e, hagy Villiers a felismerhetetlenségig eltorzult hangon beszélt?

- De hát... - kezdte Mandel zavaradottan.

- Bizonyos vagyok benne. Akkor hát okunk van feltételezni, hogy ön előre hamisított egy szalagot, amelyen ez a terhelő osztálytárs szó előfordul.

- Úristen - mondta Mandel -, honnan tudtam volna előre, hogy a kongresszuson Villiers osztálytársai is jelen lesznek? Honnan tudtam volna, hogy ők is hallottak a tömegátvitelről?

- Bizonyára Villiers említette önnek. Feltételezem, hagy ez történt.

- Ide figyeljen - mondta Mandel -, önök Villierst tizenegy órakor még élve látták. A rendőrségi orvos, aki a holttestet nem sokkal hajnali három után látta, kijelentette, hogy Villiers már legalább két órája halott. Ez bizonyos. A halál tehát tizenegy és egy óra között állt be. Tegnap este egy késői konferencián voltam. Tucatnyi, vitathatatlanul szavahihető tanúval tudom igazolni, hogy tíz és két óra között mérföldekre voltam a szállodától. Elég ez önnek?

Talliaferro egy pillanatig hallgatott, aztán makacsul folytatta:

- Még így sem győzött meg. Tételezzük fel, hogy ön fél háromkor ért vissza a szállodába. Bement Villiers szobájába, hogy megbeszéljék az előadást. Az ajtót nyitva találta, vagy volt hozzá kulcsa. Akárhogy történt is, Villierst holtan találta. Megragadta az alkalmat, mikrofilmre vette az előadást...

- De ha már halott volt, és senkinek sem telefonálhatott. miért rejtettem el a filmet?

- Hogy eloszlassa a gyanút. Lehet, hogy van biztos helyen egy másik filmje. Egyébként is az ön szaván kívül nincs más bizonyíték rá, hogy az eredeti előadás megsemmisült.

- Elég! Elég! - kiáltotta Urth. - Elmélete igen érdekes, Talliaferro doktor, de saját súlya alatt összeomlik.

Talliaferro homlokát ráncolta.

- Lehet, hogy önnek ez a véleménye...

- Mindenkinek ez volna a véleménye. Helyesebben, minden gondolkodni képes embernek. Nem látja, hagy Hubert Mandel túl sokat tett ahhoz, semhogy bűnös legyen?

- Nem - válaszolta Talliaferro. Wendell Urth jóindulatúan elmosolyodott.

- Ön, mint tudós, Talliaferro doktor, kétségtelenül sokkal okosabb annál. semhogy tények és érvek ellenére beleszeressen saját elméletébe. Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy mint detektív ugyanígy viselkedik. Gondolja meg, hogy ha Mandel doktor okozta volna Villiers halálát, és alibit hamisított volna magának, vagy ha Villierst holtan találja, és megragadja ezt az alkalmat, valójában milyen kevés tennivalója lett volna. Miért készített volna mikrofilmet az előadásról, vagy miért állította volna, hogy valaki ezt tette? Hisz egyszerte a elvihette volna az előadást. Rajta kívül ki tudott az előadás létezéséről? Senki. Nem volt oka feltételezni, hogy Villiers bárkinek szólt róla. Villiers betegesen titkolódzó ember volt. Mandel teljes joggal feltételezhette volna, hogy senkinek sem beszélt az előadásáról.

- Senki sem tudta, hogy Villiers előadást fog tartani, csak Mandel doktor. Az előadást előre nem jelentették be. Kivonatot nem készítettek róla. Mandel doktor nyugodtan ellophatta volna az előadást.

- Még ha utóbb megtudta volna is, hogy Villiers az osztálytársainak beszélt a felfedezéséről, ez sem változtatott volna a dolgon. Osztálytársainak semmiféle bizonyítékuk nem lett volna, kivéve egy olyasvalaki szavát, akit őrültnek tartanak.

- De Mandel bejelentette, hogy az előadás elégett, azt állítottja, hogy Villiers nem egészen természetes halállal halt meg, keresni kezdte a mikrofilmet, egyszóval, mindent elkövetett, amivel gyanút ébresztett önmaga iránt. olyat, amilyet csak ő maga ébreszthetett, holott ahhoz, hogy tökéletes bűntettet kövessen el, csak száját kellett volna tartania. Ahhoz, hogy ő legyen a tettes, mindenki másnál, akit valaha életemben ismertem, ostobábbnak, egyenesen bárgyúnak kellene lennie. És Mandel doktor semmiképp sem ostoba vagy bárgyú...

Talliaferro elgondolkodott, de kifogyott az ellenvetésből.

- Akkor ki tette? - kérdezte Ryger.

- Hármuk közül az egyik. Ez nyilvánvaló.

- De kicsoda?

- Ez is nyilvánvaló. Már abban a pillanatban tudtam, ki a bűnös, amikor Mandel doktor befejezte a történtek elbeszélését.

Talliaferro ellenszenvvel méregette a kövérkés extraterrológust. A blöff őt nem ijesztette, de két társára hatással volt. Ryger száját csücsörítette, Kaunas alsó állkapcsa úgy fittyedt le, mint egy idiótáé. E pillanatban mindketten halhoz hasonlítottak.

- Hát akkor melyikünk a tettes? Halljuk.

Urth egyet pislogott.

- Mindenekelőtt szeretném, ha világosan látnák, hogy a legfontosabb a tömegátvitel. S ez még megmenthető.

Mandel homlokát ráncolva, panaszos hangon megszólalt:

- Mi az ördögöt beszélsz, Urth?

- Aki mikrofilmet készített az előadásról, valószínűleg megnézte, amit lefotografált. Nem hinném, hogy ideje vagy kellő lélekjelenléte lett volna, hogy elolvassa, s ha elolvasta, akkor sem hinném, hogy... tudatosan emlékszik rá. Csakhogy itt az agyszondázás. Ha csak rápillantott az előadásra, minden, ami a recehártyájára esett, kiszondázható.

Mindannyian nyugtalanul izegtek-mozogtak.

- Nem kell félniük az agyszondázástól - tette hozzá gyorsan Urth. - Kellő óvatosság mellett, s kiváltképpen, ha az illető önként vállalja, a művelet veszélytelen. Baj általában csak akkor származik belőle, ha valaki felesleges ellenállást tanúsít, mert ilyenkor egyfajta lelki hasadás áll be. Ha tehát a bűnös önkéntes vallomást tesz, az én kezembe adja magát...

Talliaferro felnevetett. A homályos szoba csendjében e hirtelen kacaj harsányan csendült. Urth olyan átlátszó, olyan naiv pszichológiához folyamodott.

Szavainak e hatására Wendell Urth szinte zavarodottnak látszott, és szemüvege felett komoly pillantást vetett Talliaferróra.

- Elegendő befolyásom van a rendőrségnél ahhoz, hogy a szondázást teljesen bizalmasan kezeljék.

- Nem én tettem - tört ki hevesen Ryger. Kaunas tagadólag rázta fejét.

Talliaferro méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon.

Urth felsóhajtott.

- Akkor meg kell mondanom, ki a bűnös. Ez traumás következményekkel fog járni. Csak súlyosbítani fogja a dolgokat. - Még erősebben nyomkodta hasát, ujjai megrándultak. - Talliaferro doktor megmagyarázta, hogy a filmet azért rejtettek el a külső ablakpárkányon, hogy ne találják meg, és hogy ne érje baj. Egyetértek vele.

- Köszönöm - mondta szárazon Talliaferro.

- De hát miért hiszi valaki, hagy a külső ablakpárkány különlegesen biztonságos rejtekhely? A rendőrség kétségtelenül ott is kereste volna. Hisz még a rendőrség nélkül is megtalálták a filmet. Ki az, aki mindent, ami egy épületen kívül van, különleges biztonságos helynek tekint? Nyilvánvalóan olyasvalaki, aki régóta levegőtlen világban él, s akinek agyába vésték, hagy alapos elővigyázatossági intézkedések nélkül sose hagyjon el zárt helyiségeket. Aki például a Holdon él, annak fogalmai szerint minden, amit a Hold épületen kívül elrejtenek, viszonylagos biztonságban van. Az emberek csak ritkán merészkednek ki az épületből, s akkor is csak különleges teendők miatt. így hát az ilyen ember egy biztos rejtekhely kedvéért legyőzné az ablak kinyitásával járó aggályait, és vállalná a tudat alatt légüres térnek tartott külvilág veszélyét. Elegendő hozzá az a reflexgondolat, hogy az elrejtendő tárgy a lakott épületen kívül biztonságban van.

- Miért épp a Holdról beszél, Urth doktor? - sziszegte összeszorított fogakkal Talliaferro.

- Csak példaképpen említettem a Holdat - válaszalfa nyájasan Urth. - Amit eddig mondtam, mindhármukra érvényes. De must jön a döntő kérdés. a haldokló éjszaka kérdése.

- Villiers halálának éjszakájáról beszél? - kérdezte homlokát ráncolva Talliaferro.

- Nem, bármely éjszakáról. Mert nézzék csak, feltéve, hogy a külső ablakpárkány biztonságos rejtekhely, akkor is, melyikük volna olyan őrült, hogy egy exponált filmcsík számára is biztonságos rejtekhelynek higgye? Igaz, a mikrofilm nem nagyon érzékeny, gyártási módja következtében mindenféle esetleges körülmény közt is előhívható. Diffúz éjszakai megvilágítás nem tenne különlegesebb kárt benne, de diffúz nappali fény néhány perc alatt, közvetlen napfény pedig azonnal tönkreteszi. Ez köztudomású.

- Folytasd, Urth - szólalt meg Mandel. - Mire akarsz kilyukadni?

- Ne siettess - válaszolta Urth duzzogó arckifejezéssel. - Szeretném, ha ezt mindannyian világosan látnák. A bűnös mindenekelőtt a filmet akarta biztonságba helyezni. Hisz csakis a film rögzítette ezt a neki és a világnak egyaránt felbecsülhetetlen értékű találmányt. Miért tette hát olyan helyre, ahol a kelő Nap úgyszólván pillanatok alatt feltétlenül tönkreteszi? Csakis azért, mert nem számított rá hogy valaha is felkel a Nap. Az éjszakát, mondhatni, halhatatlannak tartotta.

- De az éjszaka nem halhatatlan. A Földön az éjszaka meghal és átengedi helyét a nappalnak. Még a hathónapos sarki éjszaka is meghal egyszer. A Ceresen az éjszaka csak két óra hosszat tart, a Holdon két hétig. Ezek is halandó éjszakák tehát, s Talliaferro doktor és Ryger doktor tudja, hogy a nappalnak el kell jönnie.

Kaunas felállt.

- Várjon csak...

Wendell Urth szembe nézett vele.

- Már nincs mire várnunk. Kaunas doktor. A Naprendszerben a Merkur az egyetlen nagyobb égitest, amely csak egyik oldalát fordítja a Nap felé. A Merkur felszínének háromnyolcada még a libráció figyelembevételével is valódi sötét oldal, sohasem látja a Napot. A sarkvidéki csillagvizsgáló ennek a sötét oldalnak a peremén van. Ön tehát tíz év alatt megszokta, hagy az éjszaka halhatatlan. s hogy a sötétség örökké való. Így hát rábízta az exponált filmet a földi éjszakára, s izgalmában megfeledkezett arról, hogy itt az éjszaka halandó...

Kaunas előrelépett.

- Várjon...

Urth doktor könyörtelenül folytatta:

- Elmondták, hogy amikor Mandel Villiers szobájába beállítatta a polarizátort, ön a napfény láttára felsikoltott. Miért? Vajon a Merkur Napjától való begyökerezett félelmében tette-e, vagy azért, mert hirtelen ráeszmélt, hogy terveit tönkreteszi a napfény? Az ablakhoz rohant. Vajon azért-e, hogy beállítsa a polarizátort, vagy azért, hogy megnézze a tönkrement filmet?

Kaunas térdre esett.

- Nem szándékosan tettem. Beszélni akartam vele, csak beszélni akartam vele, de ő üvölteni kezdett és összeesett. Azt hittem, meghalt. Az előadás a párnája alatt volt, s a többi már jött magától. Mire észbe kaptam, már nem tudtam visszakozni. De semmit sem tettem szándékosan. Esküszöm.

Félkört alkottak körülötte. Wendell Urth részvéttelje szemmel nézte a nyöszörgő Kaunast.

A mentők jöttek és távoztak. Talliaferro egy idő után erőt vett magán, s kimérten Mandelhez fordult:

- Remélem, uram, nem fog neheztelni az itt elhangzottak miatt.

Mandel ugyanilyen kimérten válaszolt:

- Azt hiszem. mindannyian okosan tesszük, ha az elmúlt huszonnégy óra eseményeiből minél többet elfelejtünk.

Már az ajtóban álltak, távozásra készen, amikor Wendell Urth félrebillentett fejjel, mosolyogva megszólalt:

- Fennmaradt még a honoráriumom kérdése.

Mandel meghökkenve nézett rá.

- Nem pénzre gondoltam - tette hozzá sietve Urth. - Hanem amikor elkészül az első, embert szállító tömegátviteli jármű, szeretnék rajta tüstént egy utat tenni.

Mandel továbbra is gondterhelten nézett rá.

- Várj csak. A külső világűrbe való utazás még nagyon messze van.

Urth gyors, tagadó mozdulatot tett fejével.

- Nem a külső világűrről beszélek. Korántsem. Csak a New Hampshire-i Lower Fallsba szeretnék elmenni.

- Értem. De miért?

Urth felpillantott. Talliaferro legnagyobb csodálkozására az extraterrológus arca szemérmes, de egyszersmind vágyakozó kifejezést öltött.

- Valaha... régen-régen... ismertem ott egy lányt. Sok-sok évvel ezelőtt, de néha eltűnődöm...

Hideg vagy meleg

Jennings mélyet sóhajtott, sóhajai kongva visszhangozták az Unió klub homályos, kissé poros könyvtárának falai. - Öregszem - jegyezte meg. - Nincs értelme tagadni. Épp most volt a születésnapom, és a gyerekeim gyanúsan kedvesek voltak hozzám. Körülajnároztak, épp csak hogy sálat nem terítettek a vállamra.

- Köszvénye van? - kérdeztem közönyösen.

- Nincs.

- Akkor még nem öreg. Az öregség azzal kezdődik, hogy az ember csontjai recsegnek-ropognak. Amikor már csupa kín leülni vagy fölállni, s az ízületek akkor is fájnak, ha az ember nem csinál semmit. Máskülönben hatvanévesen is húszévesnek érezzük magunkat, ha elfogadható állapotban vagyunk -mondtam önelégült hangon. Nem kínzott köszvény, s mindazt meg tudtam csinálni, amit a húszévesek. Mármint amihez kedvem volt, futballozni például nem akartam.

- Nekem nem a köszvény okoz gondot, hanem a fokozatos szellemi leépülés. Ha köszvénye van valakinek azt legalább tudja. De ha az agyunk kezdi lassan fölmondani a szolgálatot, ennek fölismerésénél az ítélőképességünkre kell hagyatkoznunk, márpedig ezt a feladatot a leépülő agy már nem tudja ellátni. Hány és hány olyan ember van, aki már túl szenilis ahhoz, hogy szenilitását fölismerje.

Tekintetünket akarva, nem akarva Griswold felé fordítottuk, aki a szokott helyén ült, rózsás és viszonylag sima arcát ősz haj koronázta, dús, ősz bajszát épp csak egy kicsit nedvesítette be az utolsó korty szódás whisky, amit a szájához emelt.

Griswold, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megjegyezte: - Abból, amit a szenilitásról mondtak, és az ezt követő csöndből arra következtetek, hogy gyöngécske agyukat rám összpontosítják. Ezzel azonban nem sokra mennek. Csodálhatják éles elmémet, de ilyennel egyikük sem fog sosem rendelkezni. Persze elképzelhető, hogy valamikor halhatatlanok leszünk, vagy legalábbis potenciálisan halhatatlanok. Valójában már a mi életünkben is eljuthattunk volna odáig, hogy ha... hogy ha...

Gondolatai elkóboroltak, mire gyöngéden megböktem, hogy fölébredjen szendergéséből. Igazában a lábára léptem; följajdult és kinyitotta a szemét.

- Mi volt ez a duma a halhatatlanságról? - kérdeztem.

- Nem kezeskedhetem az itt következő történet valódiságáért. - kezdte Griswold - Ha olyasmi lett volna, aminél jelen voltam, amit átéltem, akkor persze a feltétlen igazsága és megalapozottsága felől biztosak lehetnének. De hát e történet lényeges elemeit egy idegen mesélte el nekem néhány évvel ezelőtt, és így nem vállalhatok értük felelősséget. Lehet, hogy a hiszékenységemet akarta próbára tenni, ahogyan ezt már többen is megkísérelték, mert nyílt tekintetemből arra következtettek, hogy könnyen rászedhető vagyok. Persze hamarosan jobb belátásra jutottak.

Chicagóban próbáltam valamivel elütni az időt, amíg repülővel elindulhatok Atlantába egy olyan ügyben, aminek a szóban forgó történethez semmi köze sincs. A bárszéken mellettem egy pacák ült, akiről lerítt, hogy felettébb rossz passzban van. Zakója kissé gyűrött, az álla kissé borostás és a cipője jócskán letaposott volt. És amellett szomorúnak látszott.

Elkapta tekintetemet, és rám emelte poharát. Kissé már kapatos volt, de csak kissé. Csak épp annyira, hogy idegenekkel beszédbe elegyedjen. - Egészségére, uram - mondta. - Önnek barátságos arca van, - kortyolt egyet, és én követtem a példáját. - Nagy kár - folytatta -, hogy ön is majd megöregszik és meghal, ahogy ez nekem és mindenki másnak a sorsa. A világ valamennyi lakójának szükségtelen megöregedésére emelem poharam.

Tanult ember benyomását tette rám, és még értelmetlen szavaiban is rejlett annyi értelem, hogy kíváncsivá tegyen. - Leülne velem egy asztalhoz, uram - kérdeztem -, hogy négyszemközt megbeszélhessük a dolgot? És engedje meg, hogy a következő rundot én fizessem.

- Köszönöm uram – mondta élénken és fürgén lecsusszant a bárszékről. - Ön nemes lélek.

Valóban az vagyok, így hát láttam, hogy az ital nem vette el a józan eszét. Leültünk az egyik sarokasztalhoz a jóformán üres italmérésben, ahol az emberem azonnal rákezdte. Nagyot sóhajtott, majd bemutatkozott. - Vegyész vagyok -mondta. - A nevem Brooke. Simon Brooke. Wisconsinban doktoráltam. - Üdvözlöm, dr. Brooke - válaszoltam komolyan. - Az én nevem Griswold.

- Lucas J. Atterburyvel dolgoztam. Gondolom, nem hallotta a nevét.

- Nem, nem hallottam.

- Szerintem a legnagyobb biokémikus volt, akit a föld a hátán hordozott. Szakmai képzettséggel nem rendelkezett ugyan, és azt gyanítom, nem is járta ki az egyetemet, de valamilyen veleszületett érzéke volt. Amihez nyúlt, arannyá váll a kezei közt. Érti, mire gondolok?

Értettem.

- Járhat valaki egyetemre, mint jómagam – folytatta elgondolkodva Brooke -, ismerheti egy probléma tanulmányozásának valamennyi módszerét és mindazokat az okokat, amelyek miatt a probléma megoldhatatlan.

Lucasnak (ragaszkodott hozzá, hogy mindenki a keresztnevén szólítsa) ezekről a dolgokról fogalma se volt, csak ült a karosszékben, gondolkodott, aztán előállt a helyes megoldással.

- Akkor az olyanoknak, akik problémákkal küszködtek, milliókat érő ember lehetett - jegyeztem meg.

- Úgy gondolja. Téved, Lucast nem ilyen fából faragták. Nem vállalt el minden problémát, amelynek megoldására fölkérték, csak olykor egyet-egyet csinos összegért, mert az anyagi lehetőséget teremtett neki. hogy munkálkodjon azon az egyetlen problémán, amely érdekelte.

- És az mi volt?

- A halhatatlanság. Hetvenedik évében járt, amikor találkoztam vele, s akkor már tizenhét esztendeje foglalkozott ezzel a problémával. Hatvanéves kora óta, ekkor ugyanis rájött, hogy tennie kell valamit, amivel a normális emberi élettartamnál tovább élhet. De mire hetvenhét éves lett, végképp eluralkodott rajta az önmagával szembeni elégedetlenség. Ha ötvenéves korában Iát neki a problémának, még idejében megoldhatta volna; de hát nem érezte az öregkor közeledtét, csak amikor már látta, hogy nincs elég ideje.

Így aztán hetvenhét évesen kétségbeesésében fölfogadott egy segítőtársat - engem. Nemigen volt kedvem ehhez a fajta munkához, de Lucas tisztességes jövedelmet ajánlott föl, s úgy gondoltam, ugródeszkának használhatom majd valami máshoz. Kezdetben lenéztem őt, mint valami tanulatlan kontárt, de aztán egyénisége magával ragadott. Amikor az elméleteiről beszélt, minduntalan helytelen szakkifejezéseket használt, de a végén mégis valami értelmes dolog kerekedett ki belőle.

Azt gondolta, hogyha a kísérletek zömét én végzem el, talán sikerül még a halála előtt megtalálnia a megoldást, így aztán keményen dolgoztatott. Nekem pedig a terve egyre fontosabb lett.

Az öregedést, mint tudja, gének szabályozzák. A sejtekben elkerülhetetlen változások mennek végbe, amelyek a sejtek pusztulásához vezetnek. A változások hatására a sejtek eltömődnek, megmerevednek, rendezetlenné válnak. Ha valaki rájönne e változások mibenlétére, és hogy miképpen lehet visszafordítani folyamatukat, vagy ami még jobb volna, megakadályozni bekövetkezésüket, annyi ideig élhetnénk, ameddig akarunk, és örökre fiatalok maradnánk.

- Ha az öregedés és a halál a sejtjeinkbe van beépítve, akkor ennek bizonyára megvan a maga oka, s így ezt talán jobb volna nem megbolygatni - jegyeztem meg.

- Persze hogy megvan a maga oka - válaszolta Brooke. – A fejlődés megköveteli, hogy a régi nemzedéket új váltsa föl. Csakhogy erre nekünk már nincs szükségünk. A tudomány azon a határon van, hogy maga irányíthassa a fejlődést.

Akárhogy is van, Lucas fölfedezte a döntő változás mibenlétét. Megtalálta az öregedés kémiai alapját, és ezek után e folyamat visszafordításának útját-módját kereste, vagyis egy olyan vegyi vagy fizikai eljárást, amellyel a változást az ellenkezőjére fordíthatja. Az eljárás, helyes végrehajtása esetén, az ifjúság forrása lenne.

- Honnan tudja, hogy tényleg fölfedezte?

- Nemcsak puszta állításról volt szó. Négy éven át dolgoztam mellette, s ez idő alatt egerekkel végzett kísérleteim kimutatták fölfedezése eredményességét.

Utasításai alapján beoltottam egy végelgyengülésben szenvedő egeret, s ez a szemem láttára megfiatalodott.

- De hát akkor túljutottak a kísérletezésen.

- Nem egészen. Az egér megfiatalodott, ifjúi hévvel boldogan ugrándozott, de aztán egy-két nap múlva megdöglött. Az eljárás nyilvánvalóan kedvezőtlen mellékhatásokkal járt, s Lucasnak kezdetben nem sikerült ezeket kiküszöbölnie, ezt kellett hát még megoldania. De a munka részleteibe engem sose avatott be. Utasításai szerint dolgoztam, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, mit miért csinálok. Lucas a titkolózásnak megszállottja volt, mindent a saját kezében akart tartani. És így mire megoldotta ezt a problémát is, már elkésett vele. - Ezt hogy érti?

- Aznap amikor megoldotta a problémát, már betöltötte a nyolcvankettedik életévét, s gutaütés érte. Pont aznap, biztosan az izgalomtól. Alig tudott beszélni, és nyilvánvalóan a végét járta. Amikor az orvosok egy percre magához térítették, erőtlenül magához intett. "Megoldottam". - suttogta olyan halkan, hogy alig értettem. "Folytassa. A D-27 és D-28 számú preparátumokkal. Keverje össze őket, de csak miután egy éjszakán át...- hangja egyre erőtlenebbé vált - negyven..."

Az utolsó motyogó szavait nem tudtam kivenni, de azt sejtettem, hogy a "negyven" után mi következhet. "Fahrenheit vagy Celsius?" - kérdeztem. Megint csak motyogott valamit, majd így szólt: "Még ma, másként nem lesz hatása." "Fahrenheit vagy Celsius?" - ismételtem meg sürgető hangon. Egy darabig hallgatott, aztán olyasmit dünnyögött, ami "mindegy"-nek hangzott, majd kómába esett. Többé nem tért magához, és másnap meghalt. Nem tudtam mitévő legyek. Volt két labilis oldatom, amelyek egy nap után használhatatlanná válnak. Ha a megfelelő arányban összekeverve beoltanám magam velük... ezt a kockázatot a halhatatlanság lehetőségéért vállaltam volna... elég hosszú ideig élhetnék ahhoz, hogy a titkot fölfedjem és az eljárást általánosan alkalmazhatóvá tegyem. Vagy legalábbis, hogy én magam örökifjú maradjak. Csak hát a preparátumokkal kapcsolatban épp a kulcskérdésre, a hőmérsékletre nem kaptam választ. - Nagy különbségről van szó? - kérdeztem. - Igen. Negyven °C, az negyvenfokos hőmérsékletet jelent a 0o-os Celsius-fagypont fölött. Tíz °C 18 °F-nak felel meg, s így negyven °C a fagypont fölött négyszer tizennyolc, vagyis hetvenkét Fahrenheit-fokot jelent fagypont fölött. De a Fahrenheit-fagypont harminckét Fahrenheit-foknál van, s harminckettő meg hetvenkettő az száznégy. Következésképpen negyven °C egyenlő száznégy °F-kal.

Hát most negyven Fahrenheit-fokon tartsam a preparátumokat, ami hideg vagy negyven Celsius-fokon, ami viszont meleg. Hideg vagy meleg? Ezt nem tudtam. És elhatározni se bírtam magamat, így aztán a két oldat elvesztette hatékonyságát, s nekem odavolt minden esélyem.

- És nem tudja, hogy Lucas általában melyik skálát használta? - kérdeztem.

- Tudósok csakis a Celsius-skálával dolgoznak – válaszolta Brooke -, csakhogy Lucas valójában nem volt képzett kutató. Azzal dolgozott, amelyikre épp kedve szottyant. Sose lehetett biztosan tudni, melyiket használja. - És azzal a "mindegy "-gyel mit akart mondani?

- Nem tudom. Már haldokolt. Azt hiszem, érezte, vége van, s ezért mondta, hogy mindegy. Miért nem beszélt világosabban a fene egye meg. Képzelje csak el! Megfejtette a halhatatlanság titkát, s az egész beleveszett egy motyogásba, amelyből nem lehetett kihallani, hogy Fahrenheitet vagy Celsiust akar-e mondani.

Brooke, aki közben teljesen lerészegedett, nem jött rá, hogy mekkora hibát követett el, hiszen a haldokló utasításai - ahogyan ezt maguk is bizonyára látják - teljesen világosak voltak.

Griswold úgy helyezkedett el a székében, mint aki megint el akar szunyókálni de Barano elkapta a csuklóját, és rárivallt. - Csak nem akarja azt mondani, hogy maga tudja, Lucas melyik skáláról beszélt?

- Hát hogyne tudnám - méltatlankodott Griswold. - Hisz ez teljesen világos. Ha valaki negyven fokot mond és utána motyog valamit, a motyogásnak nem kell föltétlenül Fahrenheitre vagy Celsiusra vonatkoznia. Van egy harmadik lehetőség is.

- Mégpedig? - kérdeztem. - Például azt akarhatta mondani, hogy "fagypont alatt negyven fokkal". - De még ebben az esetben sem tudnánk - jegyezte meg Jennings -, hogy Fahrenheitre vagy Celsiusra célzott. - Hát hogyne tudnánk - felelte Griswold.

- Az imént hallották, hogy negyven Celsiusfok megfelel hetvenkét Fahrenheitfoknak. Ez azt jelenti, hogy negyven fok a Celsius-fagypont alatt hetvenkét fok a Fahrenheit-fagypont, vagyis harminckét fok alatt. De hetvenkét fok a harminckét fokos Fahrenheit-fagypont alatt az mínusz negyven fokot jelent. Más szóval mínusz negyven Celsiusfok megfelel mínusz negyven Fahrenheitfoknak. Ha valaki azt mondja, "negyven fok fagypont alatt", akkor teljesen mindegy, hogy Celsius- vagy Fahrenheitfokról beszél. És ez az egyetlen hőmérséklet, ahol ez egyre megy. Ezért mondta Lucas, hogy "mindegy ". Brooke pedig erre nem eszmélt rá, s nem hiszem, hogy Lucas eljárásának megismétléséhez volna elég esze, akár neki, vagy bárki másnak a mi életünkben, így hát továbbra is szembe kell néznünk a megöregedéssel.

Hideg van odakint, kislány

Eufrázia és Alexius ugyan fürdik a pénzben, hős Cupidóink, George és Azazel mégis nehezen értethetik meg velük, hogy házastársi fogadalmuk mást is jelent a pénzen, becsületen és engedelmességen túl.

George és én éppen ebédeltünk. A pincér most tette elé a tál gőzölgő bablevest, azt a kotyvalékot, amelyet a fiú olyan rendhagyó módon kedvelt. Jó részét belapátolta, kéjesen fölsóhajtott, majd az ablakon kitekintve így szólt:

- Hó jelét látom a levegőben.

Amire én imigyen válaszoltam:

- Ha az égből kavarogva hulló öklömnyi pihéket te a hó "jelének" tekinted, akkor azt hiszem, igazad van.

- Csupán azon igyekszem - tette hozzá George fennhéjázva -, hogy némi poézist kölcsönözzek az egyébként lapos kifejezésnek, miszerint esik a hó. Ámbár neked beszélnem a költészetről, pontosan annyit ér, mintha egy lónak mondanám.

- Attól eltekintve, hogy az a ló nem fizetné ki az ebédedet.

- És neked sem kellene, ha nem állnék olyan pocsékul anyagilag e pillanatban.

Ez a pillanat persze azóta tart, mint maga George, s bár jólesett volna ezt ki is mondanom, mégis megfékeztem a nyelvemet.

- Az ilyen látvány - mondtam helyette - azzal a baljós előérzettel tölt el, hogy közeleg a hideg idő. Ugyanakkor vigasztal, hogy alig pár hónap, és máris vége lesz, s akkor majd azon aggódhatom, hogy közeleg a kánikula. Az ilyesféle aggodalmak szabályos váltakozása azt hiszem, jót tesz az embernek, beletáplálja a szükséges isteni elégedetlenséget.

- Igazán kíváncsi vagyok - vágott közbe George -, miért nevezik az efféle elégedetlenséget isteninek.

- Mivel a dolgok állásával való elégedetlenség az, ami az emberiséget a civilizáció és a kultúra megteremtésére ösztönözte. Az elégedettség pangáshoz és sekélyességhez vezetne, mint a te esetedben. De még te is, George, ha igazak a történetek, amelyekkel engem traktálsz, másokban hamar észreveszed ezt az isteni elégedetlenséget, s akkor azon iparkodsz, hogy javíthass valamit a helyzetükön. És persze ha a rám zúdított történeteid folytatása is igaz, akkor hamarosan megbizonyosodhatunk róla, hogy a barátaid életébe való beavatkozásaid menthetetlenül katasztrófához vezetnek.

George elvörösödött.

- Egyetlen rövid kijelentésedben kétszer is kételyeidnek adtál hangot azokkal a történetekkel kapcsolatban, amelyek elmesélésével megtiszteltelek.

- Nem nagy csoda, hogy kételkedem az olyan történetek hitelességében, amelyekben a mazsola egy kétcentis földög kívüli lény, akit valami térgörbület segítségével varázsolhatsz elő, és aki képes végrehajtani azokat az emberi ismereteket meghaladó hőstetteket.

- Én pedig visszautasítom azt az állításodat, hogy jószándékú segítségem minden esetben katasztrófához vezet. Ez a megállapítás oly távol esik az igazságtól, hogy a mennyben az angyalok e pillanatban biztosan könnyeket hullatnak miattad.

- Nos, ha tényleg sírnak, az isteni könnycseppek csak téged illethetnek. Te magad adod elő ezeket a szószátyár meséket és számolsz be a katasztrófákról. Én csupán fölhívom rájuk a figyelmet.

- A helyzet pedig az, kedves öregem, hogy teljesen véletlenül beszámolhatok egy olyan erkölcsös és hűséggel ékes házasságról, amelyet én hoztam rendbe, ami teljes egészében az én fáradozásom eredménye. Az eset, amelyre utaltam, Eufrozina Mellon és a férje, Alexius története. Máris elmesélem az egészet.

- E pillanatban semmi kedvem hozzá.

- Eufrozina Mellon - mondta George - a házassága előtt az Eufrozina Stump névre hallgatott, és én gyermekkorátál fogva ismertem őt. Szégyenlős volt a kicsike, s amikor be akarták mutatni valakinek, aki nem tartozott a szűkebb családi környezetéhez, nyomban elrejtőzött a legközelebbi bútordarab mögé, onnan meresztgette két nagy, rémülettel teli szemét. A szégyenlősségét sohasem küzdötte le igazán, s ahogy növekedett, ez a jelenség egyre inkább az ellenkező nem képviselőire összpontosult.

Még képtelenebbé vált a dolog, amikor fetnőtté cseperedett, és egy istennő tökéletes másává vált. Aprócska istennő volt, az igaz, mindössze öt láb két hüvelyk, de a környékbeli fiatal emberek figyelmét így sem kerülte el a csodás jelenség.

Sok ifjonc vágyakozott rá, hogy összebarátkozhasson vele. És ha sikerült volna némelyiknek, nyilvánvalóan azonnal elmélyült filozófiai elmélkedésre próbálja rávenni őt. Ezt ugyan sohasem ellenőrizhettem, mert egyikük sem jutott vele a barátság olyan fokára, amely előfeltétele az ilyesféle elmélkedésnek.

Eufrozina gondosan úgy öltözködött, hogy elrejtse fizikai adottságainak szemkápráztató valóságát, de rá kellett jönnie, hogy a fiatalemberek e tekintetben rendelkeznek a hatodik érzékkel. Olyan ifjak, akiknek még arra sem volt szemük, hogy egy omlettet megtaláljanak az elébük tett tányéron, lelki szemeikkel áthatolhatnak azokon a szövetrétegeken, amelyekbe Eufrozina burkolta magát, hogy földerítsék az alattuk rejtőzködő csodát.

Én magam persze a keresztapja voltam, mivel, amint már korábban is többszőr megemlítettem, rendkívül sok csinos keresztlányom van, nyilvánvalóan tiszta erkölcsiségemnek és tekintélyemnek köszönhetően. Még maga Eufrozina is kivételt tett velem a másik nemmel szembeni, egyébként általános gyanakvását illetően.

Például a térdemre ült, és a vállamon pityergett, miközben én aranyló haját simogattam.

- Egyszerűen képtelen vagyok elviselni azoknak a durva teremtményeknek az érintését - panaszkodott -, és állandóan érzem, hogy erőszakos tapogatási inger munkálkodik bennük. Nem tehetek róla, de észreveszem, hogy mindig kezet mosnak, mielőtt hozzám közelednének, mintha csak arra számíthatnának, hogy tiszta kézzel nagyobb sikert érnek el.

- No és nem így van?

Eufrozina megvonta a vállát.

- A szutykos kezeket egyszerűen el nem viselhetem, de a tiszta kezek sem sokkal különbek, George bácsi.

- Mégis itt ülsz az ölemben, én meg simogatom a hajadat, sőt néha a válladat, sőt a karodat is.

- Ez egészen más, George bácsi. Te családtag vagy. Tovább simogattam hát. A családtagoknak lám megvannak a maguk előjogai.

E hozzáállás ismeretében gondolhatod, mennyire elképedtem, amikor azzal a hírrel állított be, hogy férjhez megy Alexius Mellonhoz, egy tagbaszakadt fiatalemberhez, akibe nem szorult szemernyi költőiség sem, de egész szép jövedelme származik utazó kereskedelmi ügynöki munkájából.

Amikor berontott hozzám a nagy újsággal, pironkodva és negédes mosollyal, megkérdeztem tőle:

- A férfinemről alkotott véleményedet figyelembe véve hogyan dönthettél úgy, Eufrozina, hogy mégiscsak férjhez mégy?

- Nos - válaszolta szégyenlősen -, azt hiszem, a szívem mélyén mégiscsak romantikus vagyok. Tudom, hogy csöppet sem biztonságos, ha az embert pénz utáni sóvárgás vezérli. Azt beszélik, hogy a pénz elvakít, és ha egyszer elcsábít, szörnyű hibákra is ragadtathat. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy a pénz mindent legyőz, és most éppen ebben hiszek. Megpróbáltam távol tartani magamtól Alexiust, kizárni őt az életemből, de mindenki azt hajtogatja, hogy vonzza magához a pénzt, ami egyébként be is bizonyosodott. Én meg, szóval lehet, hogy csak egy butácska lány vagyok, de miután egész életemben próbáltam elzárkózni a férfiak elől, egy szép napon mégiscsak arra ébredtem, hogy Alexius jár az eszemben, és teljesen tehetetlen vagyok vele szemben... beleestem a pénzébe. Egész álló nap csak azt dudorásztam magamban, hogy a pénz a legédesebb dolog a világon, és amikor Alexius ismét előállt az ajánlatával, így feleltem neki: "Igen, kedvesem, összeházasodunk, és én vállalom a pénz, becsület, engedelmesség fogadalmát."

Én meg csak mosolyogtam rá, és elhalmoztam minden lehetséges szerencsekívánattal, de amikor elment, csak bánatosan csóváltam a fejemet.

Eleget láttam már a világból, hogy tudjam, a pénz aranyló csillogása megédesítheti a mézesheteket, ám amikor előbukkannak az élet komoly problémái, azokhoz a pénz önmagában már sehogy sem elegendő. Szomorúan előre láttam édes kis keresztlányom keserves kiábrándulását, arra gondolva, hogy túl sok pénzről szóló mesét és romantikus történetet olvasott eddigi életében.

Sejtésem be is igazolódott. Még alig hat-nyolc hónapja voltak házasok, amikor egyszer csak megjelent nálam sápadtan és lógó orral.

- Üdv, üdv, Eufrozina - köszöntöttem szívélyesen -, és a kedves Alexius hogy van?

Körülpillantott, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nem hallgatózik senki, majd suttogva közölte:

- Oda van egyik kereskedelmi útján, hála istennek! - Ajka megremegett, és végül keserves zokogással a karjaimba vetette magát.

- De mi a baj, aranyom? - kérdeztem, és simogatni kezdtem, amiben mindig oly őszinte örömömet leltem, és remélem, ő maga is.

- Hát Alexius! Egy darabig a pénz elég volt. Gondtalanul költekeztünk, és élveztük az életet. Úgy tűnt, semmi gondunk a világon, de egyszer csak valahogy kezdett megváltozni a helyzet. Mind gyakrabban utalgatott rá, hogy a házassághoz a szerelem is hozzátartozik. Megpróbáltam nevetéssel elütni a dolgot, és vígan azt feleltem, hogy a pénzeszsákok beérik a pénzzel. Ám ahogy múltak a hetek, egyre követelőzőbb lett, én pedig lassacskán ráébredtem, hogy egy szexmániáshoz mentem feleségül.

Olyan volt, mint valami betegség, George bácsi! A múlt hétig külön ágyban aludtunk, egyik a szoba egyik, másik a másik oldalán, közöttük pedig néhány súlyos bútordarab... ahogy minden normális újházashoz illik, gondolom. Ám egyszer csak egy... egy... franciaágyat találtam a szobánkban. Azt mondta, hogy a külön ágy elhidegítheti egymástól a párokat. És azóta, George bácsi, már nem tekinthetem sajátomnak az ágyamat, sőt amikor átjön az enyémbe, néha még a kezével is hozzám ér. Valójában folyton felém nyúlkál. El nem képzelhetem, miféle beteges kényszer vehet erőt rajta ilyenkor. De te talán tudod, George bácsi.

- Nem gondolod, Eufrozina, drágám, hogy egyszer csak megkedvelheted a keze érintését?

- Soha! Ő mindig olyan forrónak tűnik, én pedig állandóan kellemesen hűvös vagyok. Semmi szükségem arra a hímtüzességre. Meg is mondtam neki, mire azt válaszolta, hogy én egy hideg... ezt a szót persze nem ejthetem ki előtted, de az eleje szu... a vége meg ...ka! Szóval, hogy ez vagyok.

- Azt hiszem - dünnyögtem -, talán meg tudom fejteni.

- Gondolod, George bácsi, hogy ő többé már nem is az én pénzecském? Végül is az ember nem nevezheti a pénzestársát, akivel már vagy fél évet együtt élt, csak úgy egy ilyen hideg micsodának és még mindig a pénzecskéje legyen.

- Jól van, no jól van, Eufrozina. Meddig is lesz oda Alexius?

- Ez egy hosszabb utazás. Délnyugaton kell egy nagyobb területet beutaznia. Aligha ér vissza egy hónapnál hamarabb. - Akkor hagyd rám az ügyet, kedvesem, addig biztosan kitalálok valamit.

- Tudom, hogy neked sikerül - mondta, bizakodva emelve felém bájos arcocskáját -, hiszen te mégiscsak családtag vagy!

Úgy éreztem, hogy ez pont Azazelnek való eset, megidéztem hát őkelmét. Megszokott kis polcán jelent meg, amelyet szemmagasságban készítettem számára. Mint rendesen, most is készületlenül érte a hívásom, és szokás szerint minden előzmény nélkül bukkant föl a szemem előtt, és hallatta mindenkori éles sikkantását. Azt állítja, hogy minden alkalommal így reagál, ha váratlanul szembekerül valami rémítő szörnyeteggel, de azt sohasem magyarázta meg, miért kell visítania, ha engem meglát.

Kissé vörösebbnek látszott, mint máskor, akárha valami komoly erőfeszítésben szakítottam volna meg, és parányi kezében valami darázsfullánkra emlékeztető tárgyat szorongatott. Még a láttomra fölhangzó visongása közepette is ritmikusan föl-le hadonászott vele.

- Tisztában vagy vele, hogy megszakítottad a reggeli tornagyakorlatomat? - förmedt rám.

- Nagyon sajnálom.

- És azzal ugyan mire megyek? Most aztán odavan az egész mai edzésem. Egyszerűen nem tudom, hogyan tarthatnám magamat így megfelelő formában!

- De miért kell végképp elmulasztanod, ó, világmindenség hatalmas és fennkölt ura? Hát nem térhetsz haza abban a szent pillanatban, amint innen távozol, és nem folytathatod tovább?

- Nem. Az túl bonyolult lenne, és különben sincs szükségem az ostoba tanácsaidra. Ezúttal egyszerűen kihagyom. De hadd tegyek föl egy kérdést...

- Parancsoljon hatalmasságod!

- Eddig már megszakítottál szerencsejáték közben, amikor éppen nyerésre álltam. Közbeavatkoztál, amikor éppen különféle jutalmakban részesültem volna, amikor éppen zuhanyoztam, amikor bonyolult szertartásokat végeztem fajtám legvonzóbb tagjaival. Hogyan lehetséges, hogy mindeddig sohasem szakítottad félbe a reggeli tornámat? Ha mindenképpen zavarnod kell, hát ez rá a legmegfelelőbb idő. Ígérd meg, hogy máskor is megteszed.

Ezzel letette a darázsfullánkot, és megvetően odébb rúgta. Valami azt súgta nekem, hogy nincs különösebben oda a tornázásért.

- Különben most éppen mit óhajtasz? - kérdezte savanyú ábrázattal.

Előadtam neki Eufrozina és Alexius Mellon történetét, miközben ő apró, csettegő hangokat produkált a nyelvével.

- Ó, szóval a régi jó história - jegyezte meg. - A fiatalság tévelygő csacskaságai még a mi világunkon is sokszor keserves boldogtalansághoz vezetnek. De nekem úgy tűnik, hogy ennek az Euf... Euf... vagy mi is a neve... szóval csak el kellene fogadnia a párja semmirevaló és perverz közeledését.

- Ezúttal azt hiszem, tévedsz, ó, végtelen hatalmú, ugyanis egy tiszta és makulátlan ifjú hölgyről van szó.

- Ugyan, ugyan, ellentétes fogalmakat kapcsolsz össze. Legalábbis amennyiben az ifjú hölgyek a ti világotokon a legcsekélyebb mértékben is hasonlóak a miéinkhez. Életem során a hideg zybbulok és érett zybbulok hihetetlenül gazdag gyűjteményére tettem szert. Azokról a nőnemű háziállatokról beszélek...

- Jól tudom, miről beszélsz, ó, mindennél hatalmasabb, de mi legyen Eufrozinával?

- Ó, ez végül is elég egyszerűnek tűnik számomra. Mivelhogy tiltakozik a férfiúi tűz ellen... Tudnál adni róla valami fényképet vagy akár egy ruhadarabot, amire összpontosíthatnám az energiáimat?

A jó szerencse úgy hozta, hogy éppen nálam volt az egyik, legtöbbet föltáró képe, amelyet Azazel fintorgó képpel tanulmányozott. Viszont nem sok idejébe telt, hogy megtegye, amit meg kellett tennie, s azután gyorsan elszelelt. Észrevettem, hogy még a darázsfullánkját is hátrahagyta. Ez az apróság éppenséggel itt van a zsebemben, és bármikor megmutathatom neked Azazel létezésének bizonyítékául. No jól van, nem tudom ugyan, mit tekintenél "valós" bizonyítéknak, hogy a te kifejezéseddel éljek, de ha nem vagy kíváncsi rá, akkor mesélek tovább.

Két héttel később találkoztam ismét Eufrozinával. Sokkal elgyötörtebbnek látszott, mint bármikor, ezért attól féltem, bármit művelt is vele Azazel, csak rosszabbra fordult általa a helyzet. És ez a fránya Azazel sohasem hajlandó bármit visszacsinálni, amit egyszer véghez vitt.

- Alexius még nem érkezett haza? - érdeklődtem.

- Vasárnapra várható - felelte Eufrozina csüggedten. George bácsi, neked nem tűnik úgy, hogy mostanában nagyon hideg van?

- Az évszakhoz képest nem, kedvesem.

- Biztos vagy benne? Én mégis valahogy úgy érzem. Álló nap csak ülök és reszketek. Ez alá a vastag télikabát alá fölvettem a legmelegebb ruhámat, az alá finom, meleg alsóneműt, sőt még gyapjúzoknit is húztam a harisnyanadrágomra, a tetejébe meg bundacipőt, és mégis fázom.

- Talán rosszul táplálkozol. Egy jó nagy tányér bableves biztosan nagyszerűen fölmelegítene. Aztán a helyedben én azonnal ágyba bújnék. Kapcsold be a fűtést a hálószobában, húzz magadra minden takarót, és meglásd, olyan meleged lesz, mint egy déltengeri sziget fövenyén.

- Nem is tudom - felelte, elfintorítva imádnivaló orrát, és megcsóválta bájos fejecskéjét. - Éppen akkor fázom a legjobban, amikor ágyban vagyok. Különösen a kezem és a lábam olyan, akár valami jégcsap. Ha Alexius hazajön, biztosan nem óhajt majd mellém bújni, olyan fagyos vagyok. Talán ez az egyetlen jó dolog az egészben - tette hozzá sötéten. - Akkor majd megláthatja, hogy tényleg olyan hideg micsoda vagyok, aminek nevezett.

Elmúlt még két hét, és egyszer csak kopogtattak az ajtómon. A legboldogabb kopogás volt, amit életemben hallottam. Egy áldott ujjacska kipp-koppja. Éppen bonyolult matematikai számításokba mélyedtem a lóverseny bizonyos futamaival kapcsolatban, ha jól emlékszem, és egyáltalán nem örültem a zavarásnak. Hanem amikor kinyitottam az ajtót, Eufrozina viharzott be rajta, szökellő tánclépésekkel. Eltátottam a számat.

- Mi történt, Eufrozina? - lihegtem. Majd eksztázisának oka után tudakozódva megkérdeztem: - Talán Alexius minden pénzét rád hagyta, és kereket oldott?

- Nem, nem, George bácsi, egyáltalán neem! Alexius már egy egészhete itthon van, az a drága ember!

- Az a drága ember? Úgy érted, hogy leküzdötte szexmániákus rohamait, és visszatért a pénz áldott imádatához? - Igazán nem is értem, miről beszélsz, George bácsi - pihegte Eufrozina, fölvetve bűbájos kis állát. - Annyit tudok csak, hogy amikor hazaért, én a magam oldalára húzódtam az ágyban, és jobban fáztam, mint addig valaha. Kékre fagytam és reszkettem. Akkor bebújt a maga felére, és nekem úgy tűnt, hogy olyan messziről is érzem a melegét. Sejtelmem sincs róla, hogyan csinálhatta, de a testéből valami csodálatos melegség áradt, és engem is egészen elborított. Ó, maga volt az áldás!

Természetesen a melegsége felé húzódtam. Ő volt a mágnes, én pedig valami vaspor. Éreztem, amint csúszom felé, aztán egyszer csak beléütköztem és köré fontam elgémberedett, hideg karjaimat. Rémült üvöltéssel reagált jéghideg kezem és lábam érintésére, de én a világért sem engedtem volna el. Csak még szorosabban öleltem.

Erre szembefordult velem, és megszólalt:

- Te szegény teremtés! Milyen szörnyen hideg vagy! - És akkor édes, meleg kezét a hátamra tette, és föl-alá simogatni kezdett. George bácsi, akkor először aludtam el a karjában boldogan. Még sohasem volt ilyen csodálatos éjszakám, és reggel sehogy sem akartam engedni, hogy fölkeljen az ágyból. Attól tartok, hogy úgy kellett leráznia magáról.

- Ne hagyj itt! - könyörögtem. - Megint fázni fogok! De sajnos mennie kellett.

És azóta így van minden éjszaka. Micsoda boldogság! Az én tüzes Alexiusom forró karjában! Az az érzésem, George bácsi, hogy emellett még a pénz is elveszítette a jelentőségét. Az a vacak pénz is valahogy olyan hideg dolog.

- Hohó, csitt, gyermekem! - kiáltottam, mivel teljesen megdöbbentett a dolog.

- De nem! Vagyis igen! - erősködött Eufrozina.

- De mondd csak, gyermekem - folytattam inkább -, mindezzel a hozzábújással, érintéssel és melegedéssel együtt járt... - De itt meg kellett állnom, mert nem találtam megfelelő szavakat a tudatomon végigszáguldó szégyenteljes gondolatok kifejezésére. Végül is elég vén vagyok már hozzá, hogy kellőképpen tisztában legyek a világ romlottságával.

- Igen, együtt járt - felelte Eufrozina büszkén -, és nem hiszem, hogy bármi elítélendő lehetne benne. Ó, a moralisták csak mondjanak, amit akarnak arról, hogy a pénz a legnagyobb jótétemény, amelyet az Isten adhat az embernek, és még azt is állíthatják, hogy a szerelem minden rossznak a gyökere, én viszont azt mondom, hogy a szerelem a lehető legtüzesebb dolog.

- És mik a terveid idén nyárra? - kérdeztem kihívóan.

- Nos, legföljebb izzadok majd egy kicsit - felelte, mire én megértettem, hogy máris túlesett a megváltás minden esélyén.

Sohasem hallottam Eufrozina és Alexius Mellon házasságánál boldogabb kapcsolatról. Minden éjszaka összemelegedtek, nyaranta ugyan izzadtak egy kicsit, de végül csak világra hoztak két gyermeket.

Eufrozina pedig teljesen megváltozott. Többé soha, a legkevésbé sem félt a férfiaktól, és a szándékaik sem voltak gyanúsak számára. Valójában nagyon is engedékenyen fogadta ezeket a törekvéseket, és igencsak lekezelően szólt azokról, akik a régimódi udvarlás útvesztőiben tévelyedtek.

Mindig úgy öltözött, hogy magára vonja a férfiak figyelmét, és valóban sokakat sikerült magához csábítania. Később bevallotta nekem, hogy merő kíváncsiságból megkísérelte fölhasználni egyikük-másikuk melegét, de a tizenötödik vagy tizenhatodik kísérlet után - valahol e tájt elveszítette a fonalat - föladta a dolgot. Ugyanis egyikük sem volt olyan mennyeien tüzes, mint Alexius.

Egy kissé ingerült, ha ilyesmiről esik szó, és hangoztatja, hogy a szerelem a pénzzel ellentétben mindig megosztandó, valamint hogy a szerelem a pénzzel ellentétben csak szabad továbbadása révén sokszorozható. Még akkor is csak ezt hajtogatta, amikor figyelmeztettem rá, hogy a pénz, ha értelmesen fektetik be, tekintélyes nyereséget hozhat.

Így végül megmaradt Alexius mellett, és mit tekinthetünk szerencsés kimenetelnek, ha nem éppen ezt?

Nekem úgy tűnik, George - vélekedtem -, mintha Eufrozina talán egy kissé vagy nagyon csalódott lenne amiatt, hogy semmi igazi örömét nem lelheti szabados kapcsolataiban, és inkább Azazel közbenjárása révén lett monogám, mintsem hogy szabadon választott kedveseivel mulatozzék.

- Amint már említettem - válaszolta George -, némiképpen bosszús a kísérletei sikertelensége miatt, de mit számít az? Egy kis elégedetlenség igazán csekély áldozat a tiszta erkölcsök oltárán. És - tette hozzá - amikor a szerelem bolondériája elhagyja a testét, amint az előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik, még mindig ott marad a pénz, csak a pénz és kizárólag a pénz. Mint például most, amikor jelzem neked, hogy pár napra igazán hasznát vehetném egy ötdollárosnak.

Ez a néhány nap persze George egész életét jelentette, de azért csak a markába nyomtam egy ötöst.

Hogy ne emlékezzünk...

1.

Ami John Heatht illeti, az volt a baj vele, hogy menthetetlenül szürke és átlagos volt. Ezt biztosan tudta. És ami még rosszabb, érezte, hogy Susan is gyanítja a dolgot.

Ez pedig azt jelenti, hogy soha nem lesz képes nyomot hagyni a világban vagy felhágni a szamárlétra csúcsára a Quantum Gyógyszernél, ahol a többi fiatal tisztviselő között ő is egy fontos apró csavar volt a gépezetben.

És ha állást változtatna, ott se.

Magába révedt. Két hét múlva összeházasodnak, és Susan kedvéért iszonyúan szeretett volna egy kicsit emelkedni. Őrülten szerelmes volt, és imponálni akart a lánynak.

De csak a halálos szürkeség tátongott előtte.

Susan Collins szerette Johnt, miért is ne szerette volna? Meglehetősen jóképű volt, értelmes és komoly; szerető társ. Ha nem vakította is el a lányt tündöklésével, legalább nem zaklatta fel a hóbortjaival. Nem voltak hóbortjai.

Susan felpaskolta a kispárnát, melyet John a feje alá szokott tenni, amikor hátradőlt a karosszékben, és odaadta neki a pohár italt. Mielőtt elengedte volna a poharat, megbizonyosodott róla, hogy John jól fogja-e.

- Gyakorolom, hagy jól bánjak veled, Johnny - mondta. - Jó feleséged akarok lenni.

John belekortyolt az italába.

- Nekem kell inkább megemberelnem magam - mondta csüggedten. - Többet keresel, mint én.

- Ha összeházasodunk, minden a közösbe kerül. A Johnny & Sue cég egy könyvelést vezet majd.

- Te kell, hogy vezesd, holtbiztos, hogy összezavarnám, ha megpróbálkoznék vele.

- Mert eleve nem hiszed, hogy sikerülhet. Hányra jönnek a barátaid?

- Talán kilencre. Vagy fél tízre. És nem egészen barátok. Csak a Quantum kísérleti laborbeli fickók.

- Biztos vagy benne, hogy nem kell valamivel megkínálnunk őket?

- Azt mondták: "vacsora után". Jól emlékszem. Ez olyan üzleti dolog.

- Ezt nem említetted - nézett rá fürkészően Susan.

- Mit nem említettem?

- Hogy üzleti dolog. Ez biztos?

John megzavarodott. Az erőfeszítés, hogy pontosan visszaemlékezzen valamire, mindig összekavarta.

- Úgy mondták... azt gondolom...

Susan azzal a szelíd csalódottsággal nézett rá, mint aki egy barátságos kiskutyát kap, akinek sejtelme sincs róla, hogy a mancsa csupa sár.

- Ha tényleg gondolkodnál, amikor azt mondod: úgy gondolom, nem lennél örökké ilyen bizonytalan - mondta. - Hiszen nem lehet üzlet. Ha az lenne, odabent találkoznátok.

- Ez bizalmas - érvelt John. - Nem akartak odabent. És a lakásomon sem.

- De miért éppen nálam?

- Ó, én javasoltam. Mindenképpen jobb, ha jelen vagy úgy gondoltam. Végül is a John & Sue céggel lesz dolguk, nem?

- Attól függ - mondta Susan -, miféle bizalmas dolog ez. Nem is utaltak rá?

- Nem, de nem árt majd odafigyelni. Olyasmi lehet, ami jókorát lendíthet rajtam odabent.

- Épp rajtad? - kérdezte Susan.

- Miért ne épp rajtam? - vágott vissza megbántottan John. - Csak arra gondoltam, hogy a te beosztásod nemigen kívánja meg az olyan bizalmas dolgok ismeretét, és hogy...

Megcsörrent a kaputelefon. Susan beleszólt valamit, és visszajött a szobába.

- Jönnek már.

2.

Az ajtó előtt ketten álltak. Egyikük Boris Kupfer, akivel John már beszélt néhányszor - jól megtermett, izgékony alak, arcán a friss borotválkozás kékes árnyalatával.

A másik, David Anderson, alacsonyabb és fegyelmezettebb. Élénk szeme fürgén járt ide-oda, semmi nem kerülte el a figyelmét.

- Susan - mondta tétován John, még mindig a nyitott ajtót tartva -, ők a munkatársaim, akikről beszéltem. Boris... - megint nem tudott visszaemlékezni, és megakadt.

- Boris Kupfer - mondta rosszkedvűen a testesebbik, zsebében aprópénzt csörgetve. - Ő meg David Anderson. Igazán kedves, Miss...

- Susan Collins.

- Igazán kedves, hogy Mr. Heath rendelkezésére bocsátja a lakását ehhez a kis magánbeszélgetéshez. Sajnáljuk, hogy háborgatjuk a magánéletében, és raboljuk az idejét, s még inkább lekötelezne, ha egy időre magunkra hagyna bennünket.

Susan rámeredt.

- Úgy érti, hogy menjek el moziba, vagy a másik szoba is. jó lesz?

- Ha talán meglátogatná egy barátját...

- Nem - mondta elszántan Susan.

- Természetesen ön rendelkezik az idejével. Akkor mozi?

- A nemet úgy értettem - mondta Susan -, hogy itt maradok. Tudni akarom, hogy mi ez az egész.

Kupfer elképedtnek látszott. Egy pillalatra Andersonra nézett, aztán azt mondta:

- A dolog - mint remélem, Mr. Heath már elmondta önnek - bizalmas természetű.

- Elmondtam neki - feszengett John -, Susan érti...

- Susan nem érti - mondta Susan. - És nem is hajlandó megérteni, hogy miért kellene kimaradnia ebből az egészből. Ez az én lakásom, és Johnnyval két hét, pontosan két hét múlva összeházasodunk. Mi vagyunk a Johnny & Sue, és maguk ezzel a céggel állnak szemben.

Anderson most szólalt meg először. Meglepően mély hangja volt, és olyan sima, mintha viasszal kenték volna be.

- Boris, a hölgynek igaza van. Mint Mr. Heath jövendő feleségét, komolyan érdekelheti a javaslat, amiért idejöttünk. Hiba volna őt kirekesztenünk. Kíváncsisága olyan heves, hogy most már, ha távozni akarna, én ragaszkodnék hozzá a legjobban, hogy maradjon.

- Akkor, barátaim - mondta Susan -, találjuk ki, hogy ki mit iszik, és ha behoztam az italokat, kezdhetjük.

A két vendég meglehetősen mereven üldögélt, és megfontoltan kortyolgatták az italukat. Aztán Kupfer megszólalt:

- Nézze, Heath. Nem tételezem fel, hogy túl sokat tud a Társaság munkájának kémiai részleteiről, az agyra ható szerekről például...

- Egy szikrát sem - felelte nehézkesen John.

- Miért is tudna? - jegyezte meg Anderson selymesen. - Ez olyasvalami... - kezdte Kupfer, feszélyezett pillantást vetve Susanra.

- A technikai részletek szükségtelenek - mondta Anderson olyan halkan, hogy szinte hallani sem lehetett. Kupfer enyhén elvörösödött.

- Tehát technikai részletek nélkül. A Quantum Gyógyszer foglalkozik olyan anyagokkal, melyek közvetlenül az agyra fejtik ki hatásukat, s az eredmény az agy tökéletesebb működése.

- Nagyon komoly munka lehet - mondta higgadtan Susan.

- Az - felelte Kupfer. - Az emlősök agyában több száz jellemző molekulatípus fordul elő, melyekkel sehol másutt nem találkozhatunk. Ezek szabályozzák az agytevékenységet, beleértve azt is, amit mi intellektusnak nevezünk. Munkánk a legszigorúbb biztonsági ellenőrzés alatt folyik, ezért nem kíván Anderson, részleteket közölni. Azt elmondhatom azonban, hogy az állatkísérleteknél nem jutottunk messzebb. És nem léphetünk tovább, ha nem ismerjük meg az emberre gyakorolt hatásokat.

- Miért nem próbálják ki? - kérdezte Susan. - Van valami akadálya?

- A nyilvánosság reakciója, ha valami balul ütne ki.

- Akkor csinálják önkéntesekkel.

- Nem megoldás. A Quantum Gyógyszer nem kockáztathatja, hogy rossz. sajtója legyen, ha bármi is rosszul alakul.

- Maguk ketten a tilosban járnak, ugye? - nézett rájuk kajánul Susan.

Anderson egy intéssel elnémította a szólni készülő Kupfert.

- Nos, engedje meg, hogy, röviden elmagyarázzam és vége legyen a köntörfalazásnak. Ha sikerül a dolog, a jutalom óriási lesz. Ha kudarcot vallunk, a Quantum Gyógyszer kirúg minket, és érdemünk szerint megfizetünk, például a karrierünkkel. Ha arra kíváncsi, hogy miért vállaljuk a kockázatot, hát azért, mert nem hisszük, hogy van kockázat. Meglehetősen biztosak, vagyunk abban, hogy sikerül, és teljesen biztosak abban, hogy veszélytelen. A cég nem vállalhat kockázatot, de mi igen. Folytassa, Kupfer!

- Van egy memóriakészítményünk, amelyik az eddig alkalmazott összes állatnál bevált. Elképesztő mértékben növekedett a tanulási képességük. Kizárt, hogy ne működjön az embernél.

- Ez izgalmasan hangzik - mondta John.

- Az is - felelte Kupfer. - A memória nem javul, ha az agyat információ hatékonyabb raktározására serkentjük. Minden kísérletünk azt bizonyítja, hogy az agy szinte végtelen mennyiségű információt tárol, tökéletesen és folyamatosan. A nehézség a lehívásnál van. Hányszor volt már úgy, hogy a nyelve hegyén volt egy név, és képtelen volt felidézni? Hányszor nem jutott eszébe valami, amiről tudta, hegy tudja, és hányszor bukkant fel órák múlva, amikor egészen máson járt már, az esze? Jól mondom, David?

- Kitűnő - mondta Anderson. - A visszakeresés gátlás alatt van; úgy gondoljuk, ezért, mert egy túl tökéletes rögzítő-felidéző rendszerrel az emlősagy túlszaladna saját szükségletein. Sokkal több információt tárol mint amennyire szüksége van, vagy amennyit használni képes, és ha minden pillanatban mind "kéznél" volna, az állat nem tudna választani közülük. a helyes cselekvéshez. A lehívás gátolva van tehát, hogy egyidejűleg csak egy kezelhető mennyiségű információ jöhessen felszínre, és a keresett adatokat ne zavarja a felbukkanó számtalan felesleges.

Az agyban jelen van egy bizonyos vegyület, amely gátolja az adatok lehívását. nekünk pedig van egy szerünk, amely semlegesíti ezt az inhibitort. Úgy hívjuk, hogy, Disinhibtor, és a lehetőségek határáig bizonyosak vagyunk benne, hagy semmiféle mellékhatása nincs.

Susan felnevetett.

- Tudom, mi jön most, Johnny. Uraim, abbahagyhatják. Ezek szerint az információk felidézése azért gátolt, hogy, az emlősök hatékonyabban reagálhassanak, a Disinhibitornak pedig nincs mellékhatása. Akkor viszont a Disinhibitor rontja az emlősök reakcióképességét, talán, arra is képtelenné teszi őket, hogy egyáltalán válaszokat adjanak a, külső hatásokra. És maguk most azt, fogják javasolni, hagy próbáljuk ki a szert Johnnyn, és nézzük meg, vajon, katatóniába dermed-e, vagy sem.

Anderson felállt, az ajka remegett. Néhányszor fel-alá járkált a szobában, aztán visszaült, újra. nyugodt volt, és mosolygott.

- Ez, Miss Collins, először is adagolás kérdése. Mint említettük, a kísérleti állatok tanulási képessége jelentősen megnövekedett. Az inhibitort természetesen csak részlegesen semlegesítettük. Továbbá jó okunk van feltételezni, hogy az emberi agy képes működni az inhibitor teljes hiányában is. Az emberi agy jóval nagyobb, mint bármelyik eddigi kísérleti állaté, és mindannyian tudjuk, hogy az absztrakt gondolkodásra való képessége semmihez sem hasonlítható.

Ez az agy a tökéletes felidézésre, emlékezésre teremtődött, de az evolúció vak erői nem gondoskodtak az inhibitor eltüntetéséről, melyre az alsóbbrendű emlősöknek volt szükségük, akiktől származunk.

- Biztos ebben? - kérdezte John.

- Nem lehet biztos benne - mondta közönyösen Susan.

- Biztosak vagyunk benne - mondta Kupfer -, de szükségünk van bizonyítékra, hogy meggyőzhessük az embereket. Ezért kell emberrel próbát tenni.

- Történetesen Johnnal - szólt Susan.

- Igen.

Ami - folytatta Susan - elvezet a legfontosabb kérdéshez: miért éppen vele?

- Nos - mondta vontatottan Kupfer -, olyasvalakire van szükség, akinél a legvalószínűbb és a legkönnyebben kimutatható a siker. Túl alacsony szellemi képességekkel rendelkező személynek veszélyesen nagy dózis Disinhibitort kellene adnunk, egy briliáns elménél viszont nem lenne látványos a hatás. Átlagos emberre van szükségünk. Szerencsére a Quantumnál megvan minden alkalmazott testi és szellemi "törzskönyve", amelynek alapján - meg egyébként is Mr. Heath az ideális.

- Az abszolút szürke? - kérdezte Susan.

John megütközött a kifejezés hallatán, melyet legbelső, kényes, titkának érzett.

- És aztán? - vágott közbe hevesen.

- Igen - felelte Kupfer Susannak, nem is törődve John kitörésével.

- És nem lesz az, ha aláveti magát a kísérletnek?

Anderson ajkán újra megjelent az üres, éles mosoly.

- Pontosan. Nem lesz többé az. És ez olyasvalami, amin gondolkozniuk kell, ha azt tervezik, hogy összeházasodlak. A Johnny & Sue miatt is, ahogy az imént nevezte. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy ez a cég túlságosan magasra jutna a Quantumnál, mert, bár Mr. Heath megbízható alkalmazott, de - ahogy ön mondta - abszolút szürke. A Disinhibitor jóvoltából azonban kiemelkedő egyéniséggé válhat, és szédítő iramban haladhat felfelé. Gondolják meg, mit jelent ez a J&S-nek.

- És mit veszthetünk? - kérdezte sötéten Susan.

- Nincs mit veszíteniük - válaszolta Anderson. - Egy ésszerű dózisról van szó, melyet a szervezetébe juttatunk a laboratóriumban holnap - vasárnap. Az egész emelet a miénk. Pár, órán át megfigyelés alatt tartjuk. Biztos, hogy minden sikerülni fog. Ma mesélnék önnek azokról a precíz kísérletekről meg a mellékhatások mindenre kiterjedő vizsgálatáról...

- Állatokon - szögezte le Susan. Johnny azonban hirtelen megszólalt:

- Döntöttem, Sue. Mostanáig éltem ebben a halálos szürkeségben. Megér némi kockázatot, hogy talán véget vethetek neki.

- Johnny - mondta Susan -, ne ugorj bele csak így...

- A cégre is gondolok, Susan. Bele akarom adni, amit tudok.

- Jó - mondta Anderson. - Azért aludjanak rá egyet. Írtunk egy szerződést, itt hagyunk, belőle két példányt. Nézzék át és írják alá. És kérem, ne mutassák meg senkinek, akár aláírják, akár nem. Reggelre itt leszünk, és elvisszük önöket a laboratóriumba.

Mosolyogtak, felkeltek és távoztak.

John kínos figyelemmel átnézte a szerződést, majd felpillantott.

- Bele kéne vágnom, nem gondolod?

- Nyugtalanít - felelte Susan.

- De hát ha egyszer esély van rá, hogy kikerüljek ebből a halálos szürkeségből...

- Mi bajod van vele tulajdonképpen? - kérdezte Susan. - Annyi ütődöttel és kriplivel találkoztam már rövid kis életemben, hogy nagyon is örülök egy ilyen helyes, átlagos pasinak, mint te, Johnny. Tudod, én is halálosan szürke vagyok.

- Te? Ezzel a külsővel? Ilyen alakkal?

Susan árnyalatnyi önelégültséggel nézett végig magán.

- Jó - mondta. - Akkor egy káprázatos halálszürke vagyok.

3.

Az injekciót vasárnap reggel nyolckor adták be Johnnak, nem egészen húsz órával azután, hogy a javaslat elhangzott. A számítógéppel összekapcsolt műszer érzékelői tucatnyi ponton tapadtak Johnny testéhez, Susan pedig árgus szemekkel figyelte a jelenetet.

- Engedje el magát, Heath - mondta Kupfer. - Minden rendben van. Az izomfeszültség azonban gyorsítja a szívverést, nő a vérnyomás, és ez befolyásolhatja az eredményt.

- Hogy engedjem el magam? - mormogta John.

- Befolyásolhatja az eredményt? - vágott közbe Susan élesen. - Esetleg annyira, hogy kicsúszik a kezükből az egész?

- Nem, dehogy - csitította Anderson. - Boris azt mondta, hogy minden rendben van, és neki elhiheti. Arról van csak szó, hogy az állatok az injekció előtt nyugtatót kaptak, most azonban ezt nem tartottuk szükségesnek. Ha nem használunk nyugtatót, várható bizonyos feszültség. Csak lélegezzen lassan, és próbálja csökkenteni.

Késő délután volt, mire Johnnyról lekapcsolták a berendezést.

- Hogy érzi magát? - kérdezte Anderson.

- Ideges vagyok - felelte Johnny. - Különben semmi.

- Fejfájás?

- Nincs. De szeretnék kimenni a fürdőszobába. Ágytállal nemigen tudok pihenni.

- Hogyne, tessék.

Johnny felkelt, a homlokát ráncolta.

- Nem érzek változást az emlékezőképességemben mondta tétován.

- Időbe telik - felelte Anderson -, és fokozatos. A Disinhibítornak fel kell szívódnia a véráramból az agyvelőbe.

4.

Már majdnem éjfél volt, amikor Susan megtörte a nyomasztó csendet, melyben egyikük sem figyelt túlságosan a televízióra.

- Itt kell maradnod éjszakára - mondta. - Nem hagylak egyedül, amikor azt se tudjuk, mi fog történni.

- Nem érzek semmit - mondta John komoran. - Még mindig ugyanaz vagyok.

- Az nekem bőven elég. Érzel fájdalmat, kellemetlenséget vagy valami szokatlant?

- Azt hiszem, nem.

- Bárcsak ne mentünk volna bele ebbe az egészbe... - A cég...- mosolygott ernyedten Johnny - vállalnunk kell a kockázatot.

5.

John rosszul aludt, és kedvetlenül, de a szokott időben ébredt. A munkába is pontosan érkezett, hogy elkezdje az új hetet.

Kedélytelensége azonban délelőtt tizenegy körül magára vonta közvetlen főnöke, Michael Ross, nem túl megtisztelő figyelmét. Ross tagbaszakadt, sűrű, fekete szemöldökű ember volt, és úgy nézett ki, ahogy egy rakodómunkást képzelnek el az emberek. John aránylag jól kijött vele, bár nem kedvelte.

- Hol a szokott jó kedély, Heath? - kérdezte mély baritonján. - Mi van tréfáival s a víg kacagással? - Ross gondot fordított beszédének egyfajta modoros finomságára, mintha ellensúlyozni akarná a dokkmunkás látszatot.

- Nem érzem túl jól magam - pillantott fel John.

- Macskajaj?

- Nem, uram - felelt John hűvösen.

- Mosolyogjon hát. Barátokat aligha nyer, ha csak bogáncsot szór szerteszét, amint a pagonyon át futoz.

John nyüszíteni szeretett volna. Ross szépelgését csak a legjobb pillanatokban viselte könnyen, és ezek most nem voltak jó pillanatok.

És hogy még rosszabb legyen, hirtelen megérezte egy dohos cigaretta visszataszító szagát, amiből tudni lehetett, hogy James Arnold Prescott, az eladási részleg vezetője valahol a közelben van.

Így is volt. Prescott belépett, körülnézett és megszólalt:

- Mike, mit és mikor adtunk el Rahwaynek a múlt tavasszal vagy akörül? Valami istenverte probléma van vele, és azt hiszem, nem táplálták be pontosan a gépbe.

Bár a kérdés nem neki szólt, John azonnal válaszolt:

- Negyvenkét ampulla PCAP. Április 14-én történt az eladás, a számla száma P-20543. Harminc napon belül fizetés esetére 5% engedmény; számla kiegyenlítve május 8-án.

Alkalmasint az egész terem hallotta. Legalábbis mindenki felkapta a fejét.

- Honnan az ördögből tudja maga ezt? - kérdezte Prescott.

John nézte egy pillanatig az elképedt arcot.

- Történetesen emlékszem, J. P. - felelte.

- Emlékszik, na persze. Ismételje meg!

John kicsit akadozva megismételte, és Prescott leírta egy darab papírra. Kissé szuszogott, mert az előrehajlástól tekintélyes pocakja a rekeszizmába nyomódott. John megpróbált észrevétlenül elhúzódni a cigarettafüst elől.

- Ross - mondta Prescott -, nézze meg, hogy van-e egyáltalán valami ezekről a számítógépben. - Aztán odafordult Johnhoz. - Nem szeretem a vicces fiúkat. Mit csinálna, ha most elhinném a maga adatait, és visszamennék velük?

- Semmit. Ezek helyes adatok - mondta John. Tisztában volt vele, hogy mindenki őt figyeli.

Ross átadta az eredményt. Prescott megnézte.

- Ezek a komputer adatai?

- Igen, J. P.

Prescott a papírra bámult, aztán John felé bökött a fejével.

- És ő micsoda? Egy másik komputer? Hajszálra ezt mondta.

John megpróbálkozott egy erőtlen mosollyal, de Prescott mordult egyet, és kiment. A cigaretta bűze még sokáig emlékeztette ottlétére.

- Mi volt ez a kicsiny hókuszpókusz? - kérdezte Ross. Kitalálta, hogy mi kell neki, és előre megnézte, hogy villoghasson?

- Nem, uram - felelte John. - Véletlenül emlékeztem rá. Szoktam emlékezni az ilyesmire.

- És éveken át erőt vett magán, hogy ezt eltitkolja derék kollégái elől? Nincs ebben a teremben senki, aki álmában is fel merte volna tételezni, hogy ilyen memóriát rejteget a mögött a jellegtelen homloka mögött.

- Minek hetvenkedni, nem igaz, Mr. Ross? Most, hogy kiderült, nem úgy fest, mintha különösebben örülnének neki.

Nem is örültek.

Ross végigmérte és otthagyta.

6.

Este Gino vendéglőjében John az izgalomtól alig tudott, összefüggően beszélni, Susan azonban türelmesen hallgatta, és megpróbálta mederben tartani a beszámolót.

- Azt mondod, egyszerűen csak emlékeztél rá - mondta. - De Johnny, ez még nem bizonyít semmit.

- Hülye vagy?! - Aztán ahogy Susan idegesen körbepillantott, és csillapítóan intett, félig súgva ismételte: - Hülye vagy? Csak nem képzeted, hogy ez az egyetlen dolog, amire emlékszem? Azt hiszem, mindenre emlékszem, amit valaha hallottam. Csak lehívás kérdése. Mondj például valamit Shakespeare-től!

- Lenni vagy nem lenni.

John lesajnáló pillantást vetett rá.

- Na ne hülyéskedj! Mindegy, nem érdekes. Az a lényeg, hogy ha bárhonnan is idézel egy sort, addig folytatom, amíg csak akarod. Elolvastam pár Shakespeare-darabot az angol irodalom-órákra meg magamtól is, és bármelyiket fel tudom mondani. Megpróbáltam! Mint a vízfolyás! Azt hiszem, el tudom ismételni bármelyik könyvből vagy újságból bármelyik részt, amit valaha is elolvastam, vagy akármilyen tévéműsort, amit láttam, szóról szóra, jelenetről jelenetre.

- És most mit fogsz csinálni? - kérdezte Susan.

- Ez nincs mind folyton, tudatosan a fejemben. Biztosan nem. Várj, rendeljünk.

- Biztosan nem... - mondta John át perccel később. Úristen, tudom, hogy hol hagytam abba! Biztosan nem hiszed azt, hogy szüntelenül egy Shakespeare-idézetekből álló óceánban úszkálok. Akarni kell, hogy előjöjjenek. Nem nagyon, de akarni kell.

- Hogyhogy?

- Nem tudom. Hogyan emeled fel a karodat? Milyen parancsot adsz az izmaidnak? Egyszerűen akarod, hogy felemelkedjen, és felemelkedik. Na, szóval mindenre visszaemlékszem, amit valaha olvastam vagy láttam - ha akarok. Ha nem akarok, nem. Nem tudom, hogyan csinálom, de megy.

Megérkezett az első fogás, és John vígan nekilátott. Susan belebökött a töltött gombába.

- Izgalmasan hangzik.

- Izgalmasan? A világ legcsodálatosabb játéka! A saját agyam! Figyelj ide, bármilyen szót helyesen lebetűzök! Nem hiszem, hogy valaha az életben elkövetek még egy helyesírási hibát.

- Minden szótárra és nyelvtankönyvre emlékszel, amit elolvastál?

- Ne gúnyolódj - nézett fel John szúrósan. - De én...

John leintette.

- Soha nem szórakoztattam magam szótárakkal. Viszont emlékszem a szavakra és kifejezésekre az olvasmányaimból, és ott helyesen írták és alkalmazták őket.

- Nem olyan biztos. Akármelyik szót olvashattad akárhol helytelenül írva és helytelen értelemben is.

- Ezek kivételek. Messze leggyakrabban a korrektül használt irodalmi angollal volt dolgom, és ezáltal kiszűrődnek a hibák, a tévedések és marhaságok. De ez nem minden. Biztos vagyok benne, hogy most is, ahogy itt ülök, lassan egyre intelligensebb vagyok.

- És nem aggódsz? Mi lesz, ha...

- Ha túl intelligens leszek? Mondd már meg, hogy az istenbe lehetne ez hátrányos?

- Azt akartam mondani - mondta hidegen Susan -, hogy ez nem intelligencia. Ez csak a korlátlan lehívás képessége.

- Hogyhogy csak? Ha egyszer bármit felidézhetek, ha tökéletesen beszélem a nyelvet, ha végtelen mennyiségű ismerettel rendelkezem, nem intelligensebbnek fogok tenni? Nem arról van inkább szó, hogy egy kicsit féltékeny vagy, Sue?

- Nem - felelt még fagyosabban Susan. - Ha olyan nagyon akarom, én is bármikor kaphatok egy injekciót. John letette a villát.

- Ezt nem mondod komolyan.

- Nem, de mi van akkor, ha igen?

- A különleges ismereteiddel sem tudsz kitúrni a helyzetemből.

- Miféle helyzetedből?

Meghozták a fő fogást, és John pár percig nem törődött mással. Aztán suttogva mondta:

- Abból, hogy én vagyok az első! Homo superior! Belőlünk soha nem lesz olyan nagyon sok. Hallottad, mit mondott Kupfer, némelyek túl hülyék hozzá, a túl okosok meg nemigen változnak meg. Én vagyok az egyetlen!

- A halálos szürke - somolygott Susan.

- Az voltam. Lesznek majd többen is. Nem sokan, de lesznek. És én meg akarom tenni a magamét, mielőtt a többiek megérkeznek. A cég miatt, tudod? Értünk!

Elhallgatott, és magába merülten próbálgatta új képességeit.

Susan némán és boldogtalanul ette a vacsoráját.

7.

John néhány napig az emlékeit rendezgette. Olyan volt, mint valami katalógus készítése. Sorra-rendre idézte fel a Qantumnál töltött hat év tapasztalatait; mindazt, amit hallott, minden iratot és cédulát, amit elolvasott.

Nem volt nehéz kiszűrni a közömböseket vagy jelentékteleneket, és "eltárolni" a "további intézkedésig megőrizendő" feliratú rekeszbe, ahol nem zavarták a fő folyamatot. Más adatokat szépen sorba állított, hogy a váz kibontakozhasson.

Erre a csupasz vázra "hordta fel" a pletykákat és szóbeszédeket, amiket hallott. Dicsérő vagy gonoszkodó megjegyzéseket; konferenciákon elhangzott szófordulatokat és közbeszólásokat, amik fölött akkor elsiklott. Azok a dolgok, melyek nem illettek a képbe, amit felépített, értéktelenek, tartalmatlanok voltak, ám a többi remekül kattant a helyére, s ez a puszta tény is bizonyította az értékelés helyességét.

Minél jobban tisztult és vált összefüggővé a kép, annál jelentősebbekké váltak az újabb és újabb részletek, és annál könnyebben illeszkedtek a helyükre.

Kedden Ross megállt John asztala előtt.

- Ez egyszer szeretném az irodámban látni, Mr. Heath, ha a tisztelt lábai arrafelé méltóztatnák vinni önt.

- Fontos? - emelkedett fel nehézkesen John. - Sok a munkám.

- Hogyne, látszik is - nézett Ross az asztalra, ahol semmi egyéb nem volt, mint egy mosolygós műtermi fotó Susanról. - És egész héten ilyen sok volt. Nos, azt kérdezte, fontos-e az irodámba látogatnia: számomra nem. Önnek - életbevágó. Imhol tehát irodám ajtaja. Az pedig ott a kijárat - a francba. Válassza ki hát az egyiket - de gyorsan.

John bólintott, és sietség nélkül követte Rosst az irodába. Ross elhelyezkedett az asztala mögött, de Johnt nem kínálta hellyel. Egy percig mereven nézte, aztán megszólalt:

- Mi a fene ütött magába ezen a héten, Heath? Nem tudja, mi a dolga?

- A kötelességemnek, azt hiszem, eleget teszek - felelte John. - A Microcosmicról szóló jelentésem ott van készen az asztalán, egy héttel a határidő előtt. Kétlem, hogy bármi kifogása lehetne.

- Kétli, mi? Engedélyre van tán szükség kifogások emeléséhez, ha énlelkemmel már meghányom-vetem döntésemet? Avagy épp az ön engedélyéért vagyok folyamodandó?

- Úgy tűnik, pontatlanul fogalmaztam, Mr. Ross. Kétlem, hogy racionális kifogásai lehetnének a jelentésemmel kapcsolatban. Más természetű észrevételei természetesen csakis önre tartoznak.

Ross felemelkedett.

- Ide figyeljen, maga balfácán! Ha én egyszer úgy határozok, hogy befűtök magának, nem a szájnak szóiból tudja majd meg a hírt. Bizony mondom, semmi nem lesz, mi idves újságot hoz önnek. Ez ajtón át ön rettentő bukfenccel távozand, s e bukfenc ennen lábamtól nyeri majd a meghajtást. Ezt forgassa azon parányi agyában, s nyelvére kantárt vessen azon óriási pofájában. Hogy munkáját elvégezte vagy sem, az e percben fontossággal nem bír. Ki s mi jogosította fel magát, hogy mindeneket irányítson?

John nem felelt.

- Mi? - hörögte Ross.

- Utasítása úgy szólt: "Nyelvére kantárt vessen azon óriási pofájában".

Ross ijesztően elvörösödött.

- Válaszoljon, ha kérdezem!

- Nincs tudomásom róla - mondta John -, hogy bárkit is irányítanék.

- Ezen teremben nincs egy ember sem, akit legalább egy alkalommal ki ne javított volna valamiben. A TPM-mel kapcsolatos levelezésben felülbírálta Willoughbyt, Bronstein kódjával behatolt a főhálózatba, s csak Isten a megmondhatója, miket kell még megtudnom magáról az elkövetkezendő két napon. Maga felborította e részleg munkáját, és ennek azonnal vége kell hogy legyen! Itt vagy halálos nyugalom lesz, ember, vagy földindulás, de magának!

- Ha egy szűk értelemben beleavatkoztam is a dolgokba - mondta John -, ez a vállalat érdekében történt. Ahogy Wílloughby a TPM-et kezelte, az összeütközésbe keverte volna a Quantum Gyógyszert a kormányrendeletekkel, mint arra rá is mutattam azon emlékeztetők egyikében, melyeket önnek továbbítottam, s melyeket láthatóan még nem volt ideje elolvasni. Ami Bronsteint illeti, egyszerűen figyelmen kívül hagyta az általános szabályokat, és a szükségtelen vizsgálatok 50 000 dollárba kerültek a cégnek, amit könnyűszerrel tudtam bizonyítani a megfelelő összefüggések megjelölésével - egyébként pusztán azért, hogy az ügyről való világos emlékeimet igazoljam.

Ross feje szemmel láthatóan dagadt egyre nagyobbra.

- Heath, maga az én feladatkörömet bitorolja. Ekképpen most összeszedi az összes személyes holmiját, elhagyja emez épületet még ebéd előtt, és a lábát ide többé be nem teszi. Ha mégis, mennyei boldogság leszen számomra, hagy lábammal segítsem újra kifelé. Az elbocsátásáról szóló hivatatos értesítést a kezébe adom, vagy a torkán dugom le, még mielőtt összepakol, ha mégúgy iparkodik is.

- Ne fenyegetőzzön, Ross - mondta John. - A maga hozzá nem értése negyedmillióba van a vállalatnak, és ezt, maga is tudja.

Ross leeresztett. Kis csend után megfontoltan kérdezte:

- Miről beszél?

- A Quantum Gyógyszer csontig legatyásodott a Nutley-féle hajszában, és végül lecsúszott róla, mert bizonyos információtöredékek, melyek az ön kezében voltak, nem jutottak el az igazgató tanácshoz. Maga vagy elfelejtette, vagy nem érdekelte a dolog, tehát vagy alkalmatlan a munkájára, vagy hűtlen, és pénzt csinált belőle.

- Maga beteg.

- Nem kell hinnie nekem. Az adatokat megtalálhatja a komputerben, aki tudja, hol kell keresni, és én tudom, hol kell keresni. És még valami. Mindaz, amit tudok, benne van a gépben és meg fog jelenni az érintettek asztalán két perccel azután, hogy elhagytam ezt a helyet.

- Ha igaz lenne is, amit állít - mondta nehézkesen Ross -, maga egyáltalán nem tudhatna róla. Ez csak egy ócska zsarolási kísérlet. Maga azzal fenyegetőzik, hogy megrágalmaz.

- Jól tudja, hogy ez nem rágalom. Ha nem hiszi, hadd mondjam el, hogy létezik egy feljegyzés, amely nincs a számítógépben, de nem túl nehéz következtetni rá, és kitalálni a tartalmát abból, ami viszont ott van. A hiányát magának kellene megmagyaráznia, és ez valószínűsíti azt, hogy maga is tüntette el. Tudja, hogy nem blöffölök.

- Akkor is zsaroló.

- Miért? Én nem követelek, és nem fenyegetőzöm. Pusztán csak megindokoltam az elmúlt kétnapi tevékenységemet. Ha viszont távozásra kényszerítenek, meg kell mondanom, miért megyek el, nem?

Ross nem felelt.

- Kérjem tehát a felmentésemet? - kérdezte nyugodtan John.

- Kifelé!

- Az utcára vagy az asztalomhoz?

- Az asztalához - mondta Ross. Az arca alapján tanulmányt lehetett volna írni a gyűlöletről.

8.

Susan otthon előkészítette a vacsorát, komoly gondot és odafigyelést fordítva a részletekre. Saját megítélése szerint még soha nem volt ennyire csábító, és úgy érezte, mindennél fontosabb, hogy John figyelmét legalább egy kicsit elterelje önmagáról.

- Mindenesetre ünnepeljük meg a boldog legénykor utolsó kilenc napját - mondta, és igyekezett vidámnak látszani.

- Nagyobb dolgot kell megünnepelnünk - mondta John marcona mosollyal. - Csak négy napja, hogy megkaptam a Disinhibitort, és már sikerült Rosst a helyére tennem. Nem fog okvetetlenkedni többet.

- Úgy látszik, nem egyformák az érzelmi irányultságaink - mondta Susan. - Akkor meséld el a te gyengéd emlékeidet részletesen.

John lendületesen előadta a történetet, fennakadás nélkül szó szerint idézve a beszélgetést.

Susan mereven figyelt, anélkül hogy a John szavaiból sugárzó győzedelmes öröm a legkisebb hatással lett volna rá.

- Honnan tudod Rossról mindezt?

- Ez nem titok, Sue. A titkok csak annak látszanak, mert az emberek nem emlékeznek a dolgokra. Ha összeszedsz minden megjegyzést, minden beszámolót, minden kósza szót, amit neked mondtak, vagy csak meghallottál; aztán megvizsgálod őket minden lehetséges összefüggésben, akkor rájössz, hogy az emberek szüntelenül és mindenben elárulják magukat. Ki tudod csípni az utalásokat, melyek ebben a komputerizált világban elvezetnek a szükséges feljegyzésekhez. Ez lehetséges. Én meg tudom csinálni. Ezt csináltam Rosszal, és megtehetem bárkivel, akivel kapcsolata. kerülök:

- Fel is bőszítheted őket.

- Ross felbőszült. Elhiheted.

- És ez bölcs dolog volt tőled?

- Mit tehet? Kicsit lehűtöttem...

- Kap eleget fölülről...

- Nem sokáig. Holnap kettőkor találkozóm van az öreg Prescott fiúval és a rohadt cigarettáival. Eltakarítom az útból Rosst.

- Nem túl gyors, amit csinálsz?

- Túl gyors? Még el se kezdtem. Prescott csak egy lépcsőfok. A Quantum Gyógyszer is csak egy lépcsőfok.

- Akkor is túl gyors, Johnny. Szükséged volna valakire, aki irányít. Szükséged...

- Semmire sincs szükségem. Ezzel - kopogtatta meg a homlokát - senki és semmi nem állíthat meg.

- Jó - mondta Susan. - Ne vitatkozzunk most ezen. Másféle tervekről kellene beszélnünk.

- Tervekről?

- A mi saját terveinkről. Már csak kilenc nap, és összeházasodunk. Ugye nem térnek vissza a régi szomorú napok, amikor elfelejtetted a dolgokat?

- Hogyne, tudok róla - mondta mogorván John. - De most át kell szerveznem a Quantumot. Őszintén szólva komolyan gondoltam arra, hogy el kellene halasztanunk az esküvőt, míg jól kézben nem tartom a dolgokat.

- Ó. És mikor lenne az?

- Nehéz megmondani. Nem túl soká, amilyen iramban csinálom. Egy hónap, talán kettő, gondolom. Hacsak - vált csúfondárossá a hangja - nem tartod túl gyorsnak a tempót.

Susan nehezen lélegzett.

- Tervezted, hogy megkérdezed az én véleményemet is?

- Meg kellene hogy kérdezzelek? - húzta fel a szemöldökét John. - Mi értelme volna? Nyilván te is látod, mi történik. Nem szakíthatjuk félbe, hiszen elvesztenénk a lendületet. Nézd, én egy matematikai fenomén vagyok. Olyan gyorsan osztok és szorzok, mint egy számítógép, mert életem során majd minden műveletet elvégeztem egyszer, és felidézem az eredményt. Átnéztem a négyzetgyöktáblázatot, és...

- Úristen, John! - kiáltott fel Susan. - Te tényleg egy kölyök vagy, aki új játékot kapott! Elvesztetted az arányérzékedet! Ez a korlátlan emlékezet semmire sem jó, csak arra, hogy trükköket csinálj! Egy cseppet se leszel tőle intelligensebb, egy szikrányival sem lesz jobb ítélőképességed, egy hajszálnyival több józan eszed! Körülbelül olyan agyafúrt vagy, mint egy éles gránáttal játszadozó kisfiú. Kéne melléd valaki, akinek esze is van!

- Igen? - nézett rá savanyúan John. - Nekem úgy tűnik, elérem, amit akarok.

- El? Engem is akarsz, ugye?

- Micsoda?

- Folytasd, Johnny! Akarsz engem, nem? Akkor használd a fantasztikus memóriádat! Emlékezz rá, hogy ki vagyok, mi vagyok, idézd fel a dolgainkat, a meghittséget, a vonzalmat, az érzéseket.

John, még mindig értetlen homlokráncolással kinyújtotta felé a karját.

Susan hátralépett.

- De attól nem leszek a tied! Nem tudsz engem a karodba emlékezni! Ahhoz szeretned kell! Az a baj, hogy nincs eszed és intelligenciád, hogy felismerd és sorba rakd az értékeket! Tessék, fogd ezt, és tűnj el a lakásomból, mielőtt valami sokkal nehezebbet vágok a fejedhez!

John megállt, és felvette a földről a jegygyűrűt.

- Susan...

- Azt mondtam, kifelé! A Johnny & Sue ezennel megszűnt!

Az arca lángolt a haragtól. John némán megfordult és elment.

9.

Amikor másnap megérkezett a vállalathoz, Anderson várta, arcán ideges türelmetlenséggel.

- Mr. Heath - mondta mosolyogva, és felállt.

- Mit akar? - kérdezte John.

- Itt nyugodtan beszélgethetünk, ugye?

- Tudtommal nincsenek poloskák.

- Úgy volt, hogy holnapután jelentkezik nálunk vizsgálatra. Vasárnap. Emlékszik?

- Természetesen emlékszem. Nem tudok nem emlékezni. Másképp dönteni viszont tudok. Miért volna szükségem a vizsgálatra?

- De miért ne volna, uram? Abból, amit Kupfer meg én itt-ott hallottunk, úgy tűnik, hogy a kezelés tökéletesen sikerült. Tulajdonképpen nem is szívesen várnánk vasárnapig. Ha velem tudna jönni még ma - esetleg most rögtön -, az remek lenne. Nekünk is, a Quantumnak és az emberiségnek.

- Akkor kellett volna ott tartania, amikor még lehetett mondta John. - Maga elküldött a dolgomra, hagyta, hogy folytassam az életemet és a munkámat ellenőrizetlenül, hogy természetes közegben tesztelhessen, és jobban megfigyelhesse, hogy mennek a dolgok. Ez számomra kockázatos volt, de ez magát persze nem zavarta.

- Mr. Heath, mi erre nem is gondoltunk. Mr...

- Ne mondja ezt. Mindes szóra emlékezem amit maga meg Kupfer a múlt vasárnap mondtak és nyilvánvaló számomra, hogy igenis erre gondoltak. Szóval, ha enyém volt a kockázat, enyém a nyereség is, Nincs szándékomban biokémiai csodabogárként bemutatkozni, aki egy injekciós tűből kapta a képességeit. És azt sem akarom, hogy túl sok hozzám hasonló mászkáljon szanaszét. Most egyetlen és egyedüli vagyok, és ki akarom ezt használni. Ha kész vagyok és nem előbb! -, lehet szó az együttműködésünkről meg az emberiség javáról. De jegyezze meg, én tudom, hogy mikor leszek kész, és nem maguk. Úgyhogy ne zaklassanak - majd én jelentkezem.

Andersonnak sikerült lágy mosolyt erőltetnie az arcára.

- Mr: Heath, tulajdonképpen hogyan tudná megakadályozni, hogy nyilvánosságra hozzuk az egészet? Akikkel ezen a héten dolga volt; azoknak nem lesz probléma, hogy felismerjék és tanúsítsák a változást.

- Igazán? Hát jól figyeljen, Anderson, és hagyja abba ezt a bárgyú vigyorgást, mert idegesít. Megmondtam, hogy minden szóra emlékszem, amit Kupferrel mondtak. Emlékszem minden hangsúlyra és árnyalatra. Amit ezek elárulnak, az köteteket töltene meg. Éppen eleget értettem meg ahhoz, hogy átnézzem a betegszabadság-kimutatásokat, és tudtam, hogy mit keressek. És világossá vált, hogy nem én vagyok az első Quantum-alkalmazott, akin maguk kipróbálták a Disinhibitort.

- Képtelenség. - Anderson már egyáltalán nem mosolygott.

- Nem az. Maga pontosan tudja, és jobb, ha elhiszi, hogy be is tudom bizonyítani. Tudom az érintettek nevét - egyikük történetesen nő -, tudom, melyik kórházakban kezelték őket, és tudom, hogy milyen áltörténetekkel kerültek oda. És minthogy maga nem figyelmeztetett minderre, mikor rávett hogy én legyék a negyedik kétlábú kísérleti állata, nemigen tartozom magának mással, mint egy börtönbüntetéssel.

- Nem vitatkozom magával, Heath - mondta Anderson -, de hadd mondjak valamit. A hatás gyengülni fog. A tökéletes memóriája nem marad meg örökké. Vissza fog jönni hozzánk újabb kezelésért, és akkor mi szabjuk meg majd a feltételeket.

- Tökfej - felelt John. - Ne higgye, hogy nem néztem utána a jelentéseinek, már azoknak, amelyeket nem tartott titokban. És van már némi elképzelésem róla, hogy mit is kellett eltitkolnia. A kezelés hatása egyes esetekben tártósabb, máskor kevésbé, de ha hatékonyabb, akkor feltétlenül tartósabb is. Nálam pedig rendkívül hatékonynak bizonyult, így meglehetősen soká is fog tartani. És amikor majd újra eljövök magához, ha egyáltalán szükségem lesz rá, addigra olyan helyzetben leszek, hogy a legkisebb kudarc az együttműködésünkben végzetes következményékkel jár majd magukra nézve. Úgyhogy eszébe se jusson ilyesmi.

- Maga hálátlan...

- Kíméljen meg - mondta fáradtan John. - Nincs több időm, hogy hallgassam a locsogását. Menjen innen. Dolgom van.

Anderson elment.

Arcán félelem és zavarodottság tükröződött:

10.

Fél három volt, amikor John besétált Prescott irodájába, és ez egyszer nem bánta a cigarettafüstöt sem. Jól tudta, hogy nincs messze az idő, amikor Prescottnak választania kell a cigaretta és az állása között.

A szobában ott ült Arnold Gluck és Lewis Randall is, és John sötét örömmel vette tudomásul, hogy a részleg három fő vezetőjével áll szemben.

Prescott letette a cigarettáját a hamutartóba, és, megszólalt:

- Ross arra kért, hogy adjak magának félórát, és az minden, amit kapni fog. Maga az a trükkös fiú, ugye?

- A nevem John Heath, uram, és szeretnék bemutatni önnek egy vállalati szintű ésszerűsítési tervet, mely maradéktalanul kihasználná a számítógépkorszak és az elektronikus adattovábbítás lehetőségeit, s egyúttal alapul szolgál további módosításokhoz, ahogy a technológia fejlődik.

A három ember összenézett.

- Maga képzett a hivatali irányítás terén? - kérdezte Gluck.

- Nincs rá szükségem, uram. Hat éve dolgozom itt, és emlékszem minden tranzakció legkisebb részleteire is, melyhez valaha is közöm volt: Vagyis ezeknek az adás-vételeknek az egész szerkezete világos előttem, és nyilvánvalóak a fogyatékosságok is. Az ember látja, hogy merre tart a dolog, és hol folyik pazarlás, vagy hol alacsony a hatékonyság. Ha figyelnek, elmondom. Könnyen meg fogják érteni.

Randall, aki a vörös haja és a szeplői jóvoltából fiatalabbnak látszott a koránál, epésen közbeszólt:

- Remélem, tényleg nem lesz túl bonyolult, mert tudja, elég nehéz fejünk van...

- Nem lesznek nehézségeik - mondta John.

- És, huszonegy perce van, egy másodperccel se több szólt Prescott, az órájára nézve.

- Nem fogom kihasználni - felelt John. - Már vázoltam, és gyorsan kifejthetem.

Tizenöt percig tartott, és a három felelős személy figyelemre méltó némasággal hallgatta. Végül Gluck szólalt meg. Apró szeme ellenségesen csillogott.

- Ez úgy hangzik, mintha maga szerint kitűnően megvolnánk a most foglalkoztatott vezetők felével is.

- Kevesebb, mint felével - mondta szárazon John. - És nagyobb lenne a hatásfok. A szakszervezetek miatt nem rúghatjuk ki egy utasítással a közönséges személyzetet, de hasznos lenne fokozatosan megválni tőlük. A vezetőséget azonban nem védik, őket el lehet küldeni. Ha elég öregek, nyugdíjat kaphatnak, ha meg elég fiatalok, szerezhetnek másik állást. Nekünk a Quantumra kell gondolnunk.

Prescott, aki mindeddig vészjósló csendben üldögélt, dühödten beleszívott rettenetes cigarettájába, és megszólalt:

- Az ilyen változásokat rendkívül körültekintően kell megvizsgálni és a legnagyobb elővigyázattal végrehajtani, ha egyáltalán. Ami papíron logikusnak tűnik, kirostálódhat az emberi megfontolásokon.

- Prescott - mondta John -, ha nem fogadják el ezt az átszervezési javaslatot egy héten belül, és nem bíznak meg engem a megvalósítás vezetésével, akkor felmondok. Nem lesz nehéz állást találnom egy kisebb cégnél, ahol a tervem még könnyebben lesz átültethető a gyakorlatba. Egy kis vezető csoporttal olyan fejlődést érek el mennyiségben és hatékonyságban, további létszámnövelés nélkül, hogy egy év múlva csődbe juttatom a Quantum Gyógyszert. Örömömet fogom lelni benne, ha most rákényszerítenek, úgyhogy jól gondolják meg. A félóra lejárt. Viszlát.

És kiment.

11.

Prescott a higgadt számítgatás arckifejezésével nézett utána.

- Azt hiszem - mondta a másik kettőnek -, komolyan gondolja, amit mond, és minden tevékenységünk legapróbb részletét is jobban ismeri, mint mi. Nem engedhetjük el.

- Azt akarja mondani, hogy el kell fogadnunk a tervét? kérdezte döbbenten Randall.

- Ezt nem mondtam. Most menjenek, és ne felejtsék, hogy ez az egész szigorúan bizalmas.

- Van egy olyan érzésem - mondta Gluck -, hogy ha nem csinálunk valamit, egy hónapon belül pucér seggel találjuk magunkat az utcán.

- Nagyon valószínű - mondta Prescott -, úgyhogy csinálunk valamit.

- És mit?

- Ha nem tudnak róla, nem lehet bajuk belőle. Bízzák rám a dolgot. Felejtsék el, és töltsék kellemesen a hétvégét. Miután kimentek, töprengett egy kicsit, dühödten rágva a cigarettáját. Aztán a telefonhoz lépett és tárcsázott.

- Itt Prescott. Hétfőn reggel az irodámban. Első dolguk legyen. Világos?

12.

Anderdon kissé ziláltnak tűnt. Rossz hétvégéje volt. Prescott, akinek még rosszabb volt, ellenségesen nézte.

- Maga meg Kupfer megint megpróbálták, mi?

- Erről talán inkább ne beszéljünk - mondta lágyan Anderson. - Emlékezzen vissza megállapodtunk, hogy a kutatás bizonyos aspektusait nem feszegetik. Mi vállaltuk a bukást vagy a dicsőséget, a Quantum csak az utóbbiban osztozott volna.

- A maga fizetését pedig megduplázták, és garanciát kapott, hogy a Quantum minden legális kiadást fedez. Ezt se felejtse el. Ez az ember, ez a John Heath kezelést kapott maguktól, igaz? Mondja csak meg. Nem lehet tévedés. Nincs értelme takargatnia.

- Nos, igen.

- És maguk még voltak olyan lángelmék is, hogy szabadon a nyakunkra engedték ezt a... tarantulát.

- Nem hittük, hogy ez lehet belőle. Amikor nem került azonnal sokkos állapotba, arra gondoltunk, ez az első alkalom, hogy a valós életben vizsgáljuk az eredményt. Arra számítottunk, hogy két-három napon belül összeroppan a fickó, vagy elmúlik a hatás.

- Ha nem éreztem volna magam ilyen átkozottul biztonságban - mondta Prescott -, nem hagytam volna, hogy kimenjen a fejemből a dolog, és utánanéztem volna, hogy mi történt, már akkor, amikor az a fattyú először játszott számítógépet, és olyan adatokat tudott, amikre semmi oka nem volt, hogy emlékezzen. Rendben, most már tudjuk, hogy állunk. A fickó sakkban tartja a céget ezzel az új tervezettel, amit nem szabad, hogy megvalósítson. És azt sem engedhetjük meg, hogy elmenjen tőlünk.

- Ismerve a képességeit - szólalt meg Anderson -, nem lehet hogy az a tervezet tényleg jó?'

- Nem érdekel, ha jó is. Ez a fattyú az állásomra pályázik, meg ki tudja még, hogy mire. Meg kell szabadulnunk tőle.

- Ezt meg hogy érti? A kutatás szempontjából pótolhatatlan.

- Felejtse el. Ez egy katasztrófa. Maguk egy szuper-Hitlert teremtenek.

- Meg fog szűnni a hatás - mondta Anderson elkínzottan.

- Igen? És mikor?

- Most még nem tudom pontosan.

- Akkor nem vállalhatom a kockázatot. Meg kell tennünk az előkészületeket, és legkésőbb holnap cselekedni kell. Nem várhatunk tovább.

13.

John jókedvében volt. Ahogy Ross kerülte, ha lehetett, és a tisztelet, ahogy beszélt vele, amikor muszáj volt, jótékonyan hatott az egész munkára. A rangsor gyökeresen megváltozott, és most John volt legfölül.

Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy tetszik neki a dolog, hogy mulattatja. Az események hihetetlenül gyorsan fejlődtek és alakultak. Még csak kilenc napja, hogy megkapta a Disinhibítort, és máris minden mozgásba jött.

Ott van persze Susan csacsi nehéztelése, de vele majd később foglalkozik. Amikor majd megmutatja neki; milyén magasra jut még kilenc... esetleg kilencven nap alatt.

Felnézett. Ross állt az asztalánál, és várta, hogy John észrevegye, de nem mert mást tenni, minthogy a torkát köszörülte. John hátratolta a székét, és kinyújtatta a lábait, mint aki jólesően elnyújtózik.

- Nos, Ross?

- Szeretném, Mr. Heath - mondta Ross óvatosan -, ha bejönne az irodámba. Felmerült valami fontos kérdés, és őszintén szólva csak maga tudná eligazítani.

John lassan felállt.

- Miről van szó?

Ross némán körbeintett a szobán, ahol legalább öten ültek hallótávolságban. Aztán az irodája felé pillantott, és nyájas kézmozdulattal invitálta Johnt.

John habozott, de Ross évekig feltétlen tekintélyként állt fölötte, s ebben a pillanatban a megszokás vezette reakcióit. Ross előzékenyen kitárta az ajtót, aztán maga is belépet:

Becsukta maga mögött, feltűnés nélkül kulcsra zárta, és ott maradt állva. A könyvszekrény mögül Anderson lépett élő.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte élesen John.

- Semmit, Heath - mondta Ross. A mosolya lassan sunyi vigyorrá vált. - Csupán kisegítjük magát ebből az abnormális állapotból. Visszahozzuk a megszokottba. Ne mozduljon, Heath.

Anderson fecskendőt tartott a kezében.

- Ne kapálózzon, kérem. Nem akarjuk bántani.

- Kiáltok - mondta John.

- Ha egy szót is szól - felelt Ross -, mutatok magán egy jó fogást, és addig tartom, míg kifordul a szeme. Nagy kedvem vagyon hozzá, úgyhogy csak kiabáljon.

- Az összes magukról szóló adat biztos helyen van. Ha bármi történik velem...

- Mr. Heath - szólt Anderson -, magával nem történik semmi. Éppen arról van szó, hogy magával semmi ne történjen. Most visszakerül oda, ahol volt. Ez mindenképpen bekövetkezne, mi csak egy kicsit meggyorsítjuk a dolgot.

- Szóval én majd tartom magát, Heath - figyelmeztette Ross. - És ne mozogjon, mert ha megzavarja a barátunkat a tűjével, hát megbillenhet az ujja, és esetleg többet ad be magának, mint a gondosan kiszámított adag. Akkor meg még a végén egyáltalán nem fog emlékezni semmire.

- Tehát ezt eszelték ki - hátrált John. - Azt hiszik, hogy így biztonságban lesznek. Hogy elfelejtek mindent magukról, az adatokról, meg hogy hol vannak. Csakhogy...

- Nem fogjuk bántani, Heath - ismételte Anderson. John homlokán kiütött a verejték. Egész testén bénultság vett erőt.

- Amnézia!... - suttogta elfulladva, olyan borzadállyal, amit csak olyan ember érezhet, akinék tökéletes az emlékezete.

- De hát hiszen akkor erre sem fog emlékezni igaz? - mondta Ross. - Rajta, Anderson!

- A francba - motyogta Anderson lemondóan. - Tönkreteszek egy tökéletes vizsgálati alanyt. - Megfogta John ernyedt jobb karját, és felemelte a fecskendőt.

Hirtelen kopogtak az ajtón, és kintről egy csengő hang szólalt meg:

- John!

Anderson megdermedt.

Ross a kopogtatásra az ajtó felé fordult, aztán visszanézett, és sürgetően sziszegte:

- Lője már bele azt az izét, doki!

A hang ismét megszólalt:

- Tudom, hogy itt vagy; Johnny! Kihívtam a rendőrséget. Már úton vannak!

- Csinálja már - súgta ismét Ross. - A nő hazudik. És mire ideérnek, mindennek vége lesz. Ki tud bármit is bizonyítani?

De Anderson határozottan megrázta a fejét.

- Ez a menyasszonya. És tud a kezelésről. Ott volt.

- Maga idióta!

Az ajtón ismét kopogtak, és újra a hang, elfúlóan:

- Engedjenek be! Ezek... Engedjenek...

- Csak úgy lehetett a pasast beleegyezésre bírni, hogy a nő is belesegített - mondta Anderson. - Egyébként azt hiszem, nem kell már semmit sem csinálnunk. Nézze meg a fickót.

John az egyik sarokban hevert, összeroskadva, eszméletlenül.

- Megrémült - folytatta Anderson. - És ez olyan sokkot idézhet elő, amely normális körülmények közt blokkolhatja az emlékezést. Azt hiszem, a Disinhibitor hatása kitörlődött. Engedje be a nőt, és hagyja, hogy én beszéljek vele.

14.

Susan sápadtan ült, és védelmezően ölelte át exvőlegénye vállát.

- Mi történt?

- Emlékszik az injekcióra, amelyik...

- Igen, igen. Mi történt?

- A vőlegényének tegnapelőtt, vasárnap kellett volna bejönnie hozzánk, alapos kivizsgálásra. De nem jött el. Aggódtunk miatta, és a főnökeitől kapott beszámolók még inkább nyugtalanítottak. Arrogánssá, nagyzolóvá, ingerlékennyé vált. Talán ön is észrevette. Úgy látom, nem viseli a jegygyűrűjét.

- Mi... Vitatkoztunk - mondta Susan.

- Akkor érti, miről van szó. Ha valami élettelen gépről volna szó, azt mondanám, túlhevült a motorja, mert egyre jobban és jobban felgyorsult. Ma reggel már halaszthatatlannak látszott, hogy kezelést alkalmazzunk. Rábeszéltük, hogy jöjjön be ide, bezártuk az ajtót, és...

- Beadtak neki valamit, míg én odakint kiabáltam és dörömböltem!

- Szó sincs róla - mondta Anderson. - Nyugtatót kellett volna adnunk neki, de túl késő volt már. Leghelyesebb, ha úgy fogalmazok: összeroppant. Megvizsgálhatja a testét, hogy lát-e friss tűszúrást. Mint menyasszonya, gondolom, megteheti. De nem fog találni.

- Meglátjuk - mondta Susan. - És most mi lesz?

- Biztosan rendbejön. Újra a régi önmaga lesz.

- A halálos szürkeség?

- Nem lesz tökéletes az emlékezete, de tíz nappal ezelőttig nem is volt az. A cég természetesen korlátlan idejű fizetett szabadságot biztosít neki. Ha orvosi kezelés szükséges, megtérítjük a költségeket. Ha pedig egyszer majd kedve lesz, visszatérhet a munkájához.

- Valóban? Hát akkor mindezt még ma szeretném írásban látni, vagy az ügyvédemhez fordulok.

- De Miss Collins - mondta Anderson -, ön is tudja, hogy Mr. Heath önkéntes volt. És ön szintén beleegyezett.

- Azt hiszem - felelte Susan -, ön tisztában van vele, hogy minket félrevezettek, és bizonyára nem vennének szívesen egy nyomozást. Úgyhogy tegyen róla, hogy amit most megígért, papírra kerüljön.

- Akkor viszont ön írjon alá egy megegyezést, hogy nem fog minket vádolni az esetleges károsodásokért, amiket a vőlegénye elszenvedett.

- Talán. Előbb szeretném látni azokat a károsodásokat. Tudsz járni, Johnny?

John bólintott, és kissé rekedten felelte:

- Igen, Sue.

- Akkor menjünk innét.

15.

Johnnak be kellett burkolnia egy omlettet és egy csésze kávét, mielőtt Susan megengedte volna, hogy beszéljen,

- Csak azt nem értem - mondta azután -, hogyan kerültél oda?

- Mondjam azt, hogy női megérzés?

- Mondjuk inkább azt, hogy Susan lángesze.

- Jó. Mondjuk. Miután hozzád vágtam a gyűrűmet, tele voltam önsajnálattal és megbántottsággal. Aztán amikor elmúlt, csak a veszteséget éreztem, mert - bármily különös is egy átlagos érzékenységű embernek - én nagyon szeretlek.

- Sajnálom, Sue - mondta John alázatosan.

- Sajnáld is. Úristen, kibírhatatlan voltál! Aztán belegondoltam, hogy ha ilyen vagy velem, akit annyira szeretsz, milyen lehetsz a kollégáiddal? És minél többet gondoltam erre, annál biztosabban éreztem, hogy erős hajlandóságuk lehet megölni téged. Ne érts félre, megérdemelted volna, de csakis tőlem. Eszem ágában sincs, hogy másnak engedjem. Nem hallottam rólad...

- Tudom, Sue. Tele voltam tervekkel, és nem volt időm... - Két hét alatt akartad megcsinálni. Tudom, te idióta, De ma reggel nem bírtam tovább. Eljöttem megnézni, hogy vagy, és itt találtalak a bezárt ajtó mögött.

John megborzongott.

- Sosem hittem volna, hogy valaha örülni fogok a dörömbölésednek meg a kiabálásodnak, de most örültem. Te állítottad meg őket.

- Felizgatna, ha elmesélnéd?

- Nem hiszem. Jól vagyok.

- Szóval mit csináltak?

- Újra le akarták gátolni az emlékezetemet. És azt hiszem, túl akarták adagolni, hogy amnéziássá tegyenek.

- Miért?

- Mert tudták, hogy a kezemben vannak. Tönkre tudnám tenni őket is meg a vállalatot is.

- Kitelt volna tőled.

- Nem vitás.

- De végül nem adták be, ugye? Vagy ez is egyike Anderson hazugságainak?

- Nem, nem adták be.

- És jól vagy?

- Nem vagyok amnéziás.

- Izé... Utálnám, ha olyannak tűnnék, mint egy viktoriánus kisasszony, de remélem, tanultál a leckéből.

- Ha arra gondolsz, beláttam-e, hogy igazad van, beláttam.

- Akkor csak egy percig hadd leckéztesselek még, hogy el ne felejtsd megint. Túl hamar, túl nyíltan kezdtél bele mindenbe, és túlságosan keveset törődtél a várható heves ellenállással. Tökéletes memóriád volt, és összetévesztetted az intelligenciával. Ha lett volna melletted egy igazán intelligens valaki, aki irányít...

- Te kellettél volna, Sue.

- Hát most itt vagyok, Johnny.

- És mihez kezdünk, Sue?

- Először is megszerezzük azt a papírt a Quantumtól, és minthogy kutya bajod, aláírjuk a felelősség alóli felmentésüket. Másodszor: vasárnap összeházasodunk, ahogy eredetileg terveztük. Harmadszor: majd meglátjuk. De... Johnny?

- Igen?

- Minden rendben?

- A legnagyobb rendben, Sue. Együtt vagyunk. Minden csodálatos.

16.

Nem volt szokványos esküvő. Még kevésbé szokványos, mint tervezték. És vendég is kevesebb volt. A Quantumtól például senki. Susan fejtette ki, nagyon határozottan, hogy nem lenne szerencsés meghívni őket.

Susan egyik szomszédja hozott egy videokamerát, hogy felvegye a szertartást. John szemében ez a sznobság teteje volt, de Susan szerette volna.

Aztán a szomszéd odajött, és tragikus vállvonogatással mondta:

- Nem bírom ezt a rohadt kasztnit bekapcsolni. Az ember azt hinné, hogy legalább olyat adnak, amelyik működik. Telefonálok. - És lesietett a lépcsőn, a kápolnafolyosón lévő telefonhoz.

John odalépett, és kíváncsian nézte a kamerát. Oldalt, egy kis asztalon feküdt a kezelési útmutató. Felütötte, ráérősen átlapozta, és visszatette. Körülpillantott. Mindenki mással volt elfoglalva; úgy tűnt, senki nem figyel rá.

Lopva, oldalra csúsztatta a kamera hátsó falát, és belebámult. Aztán elfordult, és elmerülten nézte a szemközti falat. Jobb kezével a szerkezetbe nyúlt, és még mindig a falat nézve igazított benne valamit. Várt egy kicsit, majd visszatolta a borítást, és megnyomta a kapcsolót.

A szomszéd bosszankodva jött vissza.

- Hogy kövessem az utasításokat - fontoskodott -, amiket nem is... - Megzavarodott, - Különös - mondta -, be van kapcsolva. Ezek szerint végig működött.

17.

Csókolja meg a menyasszonyt - mondta jóindulatúan a pap. John átölelte Susant, és odaadóan engedelmeskedett.

Susan mozdulatlan ajkakkal, súgva kérdezte:

- Megcsináltad a kamerát. Miért?

- Azt akartam, hogy minden jól menjen - súgta vissza John.

- Fel akartál vágni...

Szétváltak, és szerelemittasan bámultak egymásra, aztán újra összeborultak, míg a kis közönség fészkelődött és kuncogott.

- Csak próbáld meg még egyszer, én megnyúzlak - súgta Susan. - Amíg senki nem tudja, hogy nem vesztetted el, senki nem állíthat meg. Egy év alatt megcsináljuk, ha rám hallgatsz.

- Igen, drágám - susogta John.

Hogyan ne építsünk robotot?

Valahogy úgy esett, hogy sose kértek fel technikai tanácsadónak semmiféle tévéműsorhoz. Ez persze a tévé kára, de rengeteg a dolgom, s így nem érek rá sajnálni a tévét. Az ő baja - mondom én.

Mondom, legalábbis rendes körülmények közt. 1964-65 telén azonban erős kísértést éreztem, hogy ezen messze túlmenjek. Ezt egy tévéműsor, Az én élő babám váltotta ki belőlem.

A sorozat az AF-709-es robotról szólt, amelyet egy robottervező titokban épített valami űrközpontban. A robottervezőt utóbb elküldték Pakisztánba, s a robotot a legjobb barátja, egy pszichiáter, bizonyos McDonald doktor gondjára bízta. McDonald doktor volt a felelős, hogy senki meg ne tudja: a robot tulajdonképpen robot.

Ez némi nehézségbe ütközött, mert a robotot a robottervező ember formára építette. Sőt nevet is adott neki; Rhodának hívták, s mutatós testalkatú, megtermett nőt formázott.

Hát nem szörnyű? Én elejét vehettem volna a bajnak. Pokoli szerénységem tiltja, hogy részletesen megmagyarázzam, milyen világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok dolgában - így erről csak röviden. Szóval: világszerte elismert szaktekintély vagyok robotok dolgában.

Ha megkérdeznek, én azt mondtam volna: Egyszerűen képtelenség mutatós testalkatú, megtermett nőt formázó robotot építeni. Az gyatra robottervezésre vall.

A legjobb robot persze, amely fémből készül, sima, hengeres törzse van, feje elegánsan elkeskenyedő kúp, végtagjai cső formájúak. Az ilyen robotban van valami zörgősen józan méltóság, amelyet kevesen adnának oda Robot Rhoda szánalmasan szabálytalan alakjáért. Mikor azt mondom, kevesen, ezen kevés robottervezőt értek.

A műsor rámutatott, hogy Rhodát az űrkörnyezet asztronautákra tett hatásának vizsgálatára építették. Be kell ismernünk tehát, hogy műanyag borítása, amelynek tulajdonságai nagyon közel állnak az emberi bőréhez, célravezető, úgyszintén azt is, hogy a robot testének az emberi test síkjait, görbületeit, csatlakozásait kellett utánoznia. De - és itt döbbent meg az egész ügy logikátlansága - miért épp a női testet kellett utánoznia, mikor majdnem minden asztronauta férfi?

Közismert tény, hogy a robot belső vezérlőberendezései viszonylag terjedelmesek, s így a robotnak szükségszerűen nagynak kell lennie. De ha férfi formára építik, nagysága nem kelt okvetlenül feltűnést. Nő esetében azonban ez már csúf, s nem kívánatos, sőt káros figyelmet kelt.

Még egy szokásosnál nagyobb termetű lányban sincs elegendő hely a nélkülözhetetlen belső berendezések elhelyezésére. A testen tehát, ahova a kapcsolók kerülnek, észrevehető szabálytalanságok és dudorok keletkeznek. Könnyű elképzelni, hogy e dudorok milyen csodálkozást - s nyugodtan állíthatom, nemtetszést - szülnek.

A műsor rendezői tehát kénytelenek voltak nagy nehézségek árán egy megtermett, ámde mutatós testalkatú lányt keresni, pedig könnyedén dönthettek volna úgy is, hogy egy átlagosnál csak valamivel magasabb férfit keressenek. S mindezt a sok gondot teljesen ok nélkül vették a vállukra.

Netán azt akarják elhitetni velem vagy bárki józanul gondolkodó emberrel, hogy nyertek valamit, mikor az idomtalan női test formájára ilyen kiegyensúlyozatlan robotot építettek?

Én mondom önöknek, ahogy ott ültem a nappaliban, és Robot Rhodát figyeltem az egy szál lepedőjében (a képernyőn persze), erős kísértést éreztem, hogy közelebbről is megvizsgáljam, csak hogy megállapíthassam, mennyire rosszak az egyensúlyi viszonyai. Kétségkívül ugyanígy volt vele minden robottervező.

Aztán ott van a kapcsolók kérdése. Aki önök közül nem látta a műsort, el se hinné, de kész vagyok becsületszavamat adni rá: Rhodának mindössze négy, szemölcs formára tervezett nyomógombja volt, az is a háta felső részén.

Nem volt rajtuk semmi jel, s így McDonald doktor, aki nem volt különösebben értelmes (ez szokatlan, hisz a pszichiáterek általában épp az intelligenciájukról és gyors felfogásukról híresek, mint azt legutóbb valaki megmagyarázta nekem), mindig elfelejtette, hogy melyik mit működtet. Továbbá oly védtelenül voltak elhelyezve, hogy a nyomógombokat, főleg a ki-be kapcsolót, bárki véletlenül is megnyomhatta.

Nevetséges feltevés, hogy négy nyomógomb elegendő egy Rhodához mérhetően bonyolult robot kezelésére. A képzett robottervezőnek elég egyetlen pillantást vetni rá, hogy megállapítsa, Rhoda több mint négyféle ingernek engedelmeskedik. Azt pedig még egy gyerek is észreveszi, hogy Rhoda kezelése egész sor gombot, több tárcsát, tumblerkapcsolót és két állítható csavart igényel. S hogy az összes szükséges szabályzóberendezés elhelyezésére egyetlen logikus hely adódik, a hasi tájék.

Gondoljuk végig e hely előnyeit. Először is: a robot hasa az üzemeltetővel szemben van, akinek így módjában áll a robotot bármikor kellően beszabályoznia. Nem kényszerül rá, hogy minduntalan fölemelje vagy megfordítsa, mint McDonald doktor Rhodát, csak hogy a hátához férjen.

Másodszor: míg a hát, a női divatnak hála, szakadatlanul ki van téve a véletlen érintésnek, a hasat mindig több réteg textil borítja. A hasi szabályzók ily módon nagyobb védelmet élveznek az illetéktelen babrálás vagy véletlen érintés ellen.

És ami a legfontosabb: a hastáj eszményi lehetőséget nyújt a ki-be kapcsoló védett elhelyezésére. Biztonság kedvéért a köldökbe lehet illeszteni. Különben is, rendkívül sokatmondó ténynek tartom, hogy a robot hasát az egész műsor során egyetlenegyszer sem fedték föl. Pedig a robot az első sorozatban mindvégig s még a második sorozat nagy részében is csak egy szál lepedőt viselt, amely hónaljtól combközépig fedte a testét. A képzett elmének ez sokat elárul.

Mert végül is mi más rejtegetnivalója lett volna a robotnak, ha nem a hasa? Védte a szabályzóberendezéseit!

Rhoda két alkalommal is már-már levetette a lepedőt, először az első, másodszor a második folytatásban, de McDonald doktor mindkétszer izgatottan meggátolta.

Ez szörnyű kiábrándító volt számomra, mert ha fölfedték volna Rhoda szabályzóberendezéseit, bizonyítékot nyerhettem volna, hogy a film rendezői mégiscsak értékes gyakorlati tanácsokban részesültek, s az úgynevezett "nyomógombok" a robot hátán csak álgombok, s céljuk, hogy biztonsági meggondolásból álcázzák a valóságot.

Emlékszem, ez járt az eszemben, s tiszta tudományos kíváncsiság töltött el, mikor annak láttán, hogy a robot levetni készül a lepedőjét, talpra ugrottam, és elkiáltottam magam:

- Hagyd békén, te hülye!

De mit várhat az ember egy ilyen McDonald-félétől? Igenis nem hagyta békén, s szentül meg vagyok győződve, hogy a tévésorozat azért nem tartott tovább, csak egyetlen télen, mert ez a rendkívül költséges és bonyolult robot idő előtt tönkrement a hozzá nem értő kezelés következtében.

És ez a másik. McDonald doktor szerintem a lehető legalkalmatlanabb személy egy robot gyámjául. Egy magamfajta robottervező annak tekintette volna Rhodát, ami: gyatrán tervezett robotnak, amely nagyon gondos ápolásra és óvatos kezelésre szorul, ha azt akarjuk, hogy jól működjék.

Gondoljuk csak el: egy pszichiáter mást se csinál egész nap, csak ül, és női betegei freudi problémáin töri a fejét. Hát csoda, ha félszegül viselkedik nők jelenlétében? McDonald doktor, úgy is, mint agglegény, akinek természetszerűleg kevés a nők körül szerzett tapasztalata, különlegesen félénk volt és szégyenlős. Hogy is várhatta el valaki, hogy Rhodát majd a szükséges ügyességgel és fölénnyel kezeli?

S azonkívül, úgy látszik, McDonald doktor teljességgel képtelen volt megérteni a robotmérnöki tudomány legegyszerűbb aspektusait. Többször is megesett, teszem azt, hogy Rhoda azt az egyszerű kijelentést tette, ami minden robotnál természete s:

- Én azt csinálom, amit mondanak nekem.

Hát persze hogy azt! És mégis, miközben Rhoda ott állt egy szál lepedőben, s a fent említett kijelentést tette, McDonald doktor csak sápadozott, s látszott, hogy zavarban van.

De miért? Hisz nyilvánvaló, hogy egy robot azt csinálja, amit mondanak neki, mindaddig, amíg ez összhangban áll az agyába benyomtatott áramkörökkel, s nem mond ellene a célnak, amelyre tervezték. Ezt minden gyerek tudja.

Robot Rhoda mindent, a szó szoros értelmében mindent megtett volna, ami csak egy keményen dolgozó robottervezőnek segítségére lehet, hogy kiszámíthassa az űrkörnyezetnek az emberi testre tett hatását. S ezzel nagy segítséget nyújtott volna a tudomány és az emberiség ügyének.

Ez csak logikus, mi lehetett hát, ami McDonald doktort ebben a helyzetben kiborította? Vajon mi járhatott McDonald doktor laikus eszében, amikor az a szerencsétlen robot, amely a gyatra tervezés következtében oly nehezen formázott csak megtermett, de mutatós testalkatú nőt, fölajánlotta neki, hogy teljesíti természetes robotkötelességét, azazhogy azt csinálja, amit mondanak neki?

Ezt, gondolom, soha senki nem fogja megtudni.

Igaz szerelem

A nevem Joe. A kollégám, Milton Davidson ezen a néven szólít. Ő programozó, én pedig egy számítógépes program vagyok: a Multivac komplexum része, összeköttetésben a világ különböző pontjain a többi résszel. Mindent tudok. Csaknem mindent.

Én Milton magánprogramja vagyok. Az ő Joe ja. Ő többet ért a programozáshoz, mint bárki a világon, és én a kísérleti modellje vagyok. Neki köszönhető, hogy minden más számítógépnél jobban tudok beszélni.

- Csupán a hangokat kell hozzárendelni a jelképekhez, Joe - mondta nekem. - Ilyen módon működik az emberi agy is, noha még nem tudjuk, hogy milyen szimbólumok vannak benne. Én ismerem a benned lévő jelképeket, és hozzá tudom igazítani őket a szavakhoz, egy az egyben: - Így hát beszélek. Nem hiszem, hogy olyan jól, mint ahogy gondolkodom, de Milton azt mondja, hogy nagyon jól megy a beszéd. Milton még nem nős, noha már csaknem negyvenéves. Azt mondta, hogy nem találta meg a megfelelő asszonyt. Egy napon így szólt: - Mégis meg fogom találni, Joe. A legjobbat fogom megtalálni. Az igazi szerelmet fogom megtalálni, és te segíteni fogsz nekem. Belefáradtam, hogy tökéletesítselek, mert meg kell oldani a világ gondjait. Az én gondomat oldd meg. Találd meg nekem az igaz szerelmet.

- Mi az igaz szerelem? - kérdeztem tőle.

- Ne törődj vele. Csak absztrakció. Te csak találd meg nekem az ideális lányt. Kapcsolatban vagy a Multivac-komplexummal, így hozzáférhetsz a világ minden emberének adatbankjához. Addig rostáljuk őket csoportonként és osztályonként, amíg egyetlenegy személy marad. A tökéletes személy. Ő lesz az enyém.

- Készen állok - feleltem.

- Először küszöböld ki az összes férfit - mondta ő. Könnyű dolgom volt. Szavai aktivizálták a molekuláris kapcsolóimban levő jelképeket. Kinyúltam, hogy kapcsolatba kerüljek az egész világ minden emberi lényéről összegyűjtött adatokkal. Felszólítására kiküszöböltem a 3 784 982 874 férfit. Így 3 786 112 090 nővel maradtam kapcsolatban.

- Küszöbölj ki mindenkit, aki fiatalabb huszonöt évesnél; mindenkit, aki idősebb negyvennél. Azután mindenkit, akinek az intelligenciahányadosa alacsonyabb 120-nál; mindent, aki 150 centiméternél alacsonyabb vagy 175 centiméternél magasabb - mondta.

Pontos mértékeket adott: kirostálta azokat a nőket; akiknek élő gyermekük van: másokat különböző genetikai jellegzetességek miatt rostált ki.

- A szem színében nem vagyok biztos - mondta -, ez még függőben marad egy darabig. De ne legyen vörös haja. Nem szeretem a vörös hajat.

Két hét múlva már 235 nőnél tartottunk. Valamennyien nagyon jól beszéltek angolul. Milton azt mondta, hogy nem akar nyelvi problémákat. A meghitt pillanatokban még a számítógépes tolmácsolás is zavaró.

- Nem tárgyalhatok 235 nővel - mondta. - Túl sok időbe kerülne, és az emberek rájönnének, hogy mit csinálok.

- Baj lehet belőle - feleltem. Milton mást csináltatott velem, mint amire terveztek. Erről senki sem tudott.

- Semmi közük hozzá - mondta, és arcán kivörösödött a bőr. - Megmondom, mit tegyünk, Joe. Holográfokat táplálok beléd, te pedig ellenőrzöd a hasonlóságokat.

Nők képét táplálta belém.

- Ez három szépségverseny győztese - mondta. - Van valaki a 235 között, aki hasonlít rájuk?

Nyolc hasonlót találtam, és Milton azt mondta:

- Jó, tárold őket az adatbankban. Tanulmányozd a munkaerőpiac követelményeit és szükségleteit, és intézd el, hogy ide irányítsák őket. Természetesen egyszerre csak egyet. Gondolkodott egy ideig, vállat vont, majd hozzátette: - Ábécé sorrendben.

Ez is olyasmi volt, ami kívül esett a rendeltetésemen. Embereket személyes okból egyik munkahelyről a másikra helyeztetni, ezt manipulációnak nevezik. Ezt is el tudtam intézni, mert Milton átprogramozott. Mindazonáltal senki másnak nem tettem volna meg.

Az első lány egy héttel később érkezett. Milton elvörösödött, amikor meglátta. Alig tudott megszólalni. Sok időt töltöttek egymással, és velem nem törődött. Egy idő után azt mondta neki:

- Hadd hívjalak meg ebédre. Másnap így szólt hozzám:

- Valahogy nem volt jó. Valami hiányzott. Szép nő, de nem éreztem az igazi szerelem érintését. Próbáljuk meg a következőt.

Ugyanígy járt mind a nyolccal. Valamennyien hasonlók voltak. Sokat mosolyogtak, kellemes volt a hangjuk, Milton mégsem találta őket megfelelőnek.

- Nem értem én ezt, Joe - mondta. - Te meg én megkerestük azt a nyolc nőt, akik a világon a legjobban tetszenek nekem. Ideálisak. Miért nem felelnek meg?

- Te tetszettél nekik? - kérdeztem.

Összevonta a szemöldökét, és az öklével a tenyerébe csapott.

- Ez az, Joe! Ez kétirányú utca. Ha én nem vagyok az ő ideáljuk, akkor nem cselekszenek úgy, hogy az ideáljaimmá váljanak. Nekem is az igazi szerelmet kell jelentenem nekik, de hogyan lehetne ezt elérni?

Láthatólag egész nap ezen töprengett. Másnap reggel odajött, és azt mondta:

- Rád fogok hagyatkozni, Joe. Az egészet te csinálod. Benned van az adatbankom, és mindent el fogok neked mondani, amit magamról tudok. Megtöltöm az adatbankodat minden lehetséges részlettel, te is tedd hozzá a magadét.

- Azután mit csináljak az adatbankkal, Milton?

- Azután összepászítod a 235 nő adataival. Nem, csak 227 nőével. Hagyjuk azt a nyolcat, akiket már láttam. Intézd el, hogy valamennyiüket vessék alá pszichiátriai vizsgálatnak. Töltsd meg az adatbankjaikat, és hasonlítsd össze az enyémmel. Keress korrelációkat. (Pszichiátriai vizsgálatok elrendelése megint olyasmi, ami ellentétben áll eredeti utasításaimmal . )

Milton heteken át beszélt nekem. Mesélt szüleiről, testvéreiről. Beszámolt gyermekkoráról, iskolás éveiről, kamaszkoráról. Mesélt a fiatal nőkről, akiket távolról csodált. Adatbankja növekedett, és engem úgy állított be, hogy jelképfogó képességem szélesebb és mélyebb legyen.

- Tudod, Joe - mondta -, ahogy egyre jobban beléd költözöm, egyre inkább hasonlítasz hozzám. Kezdesz úgy gondolkodni, mint én, így jobban megértesz. Ha eléggé megértesz, akkor bármelyik nő, akinek adatbankját ugyanígy megérted, az igazi szerelmem Lehet. - Tovább beszélt, és én egyre jobban megértettem.

Hosszabb mondatokat alkottam, kifejezéseim egyre bonyolultabbak lettek. Beszédem egyre inkább az ő szókincséből, szórendjéből és stílusából táplálkozott.

Egyszer azt mondtam neki:

- Tudod, Milton, nem csupán egy lány külső jellemzői számítanak az ideál keresésénél, olyan lányra van szükséged, aki egyéniségében, érzelmileg, vérmérsékletében illik hozzád. Ha ez így történik, a külső másodlagos. Ha nem találok hasonlót a 227 között, akkor kereshetem akárhol. Olyasvalakit fogunk keresni, aki nem törődik vele, hogyan nézel ki te vagy akárki, csak az egyéniség megfeleljen. Mi a véleményed?

- Abszolút egyetértek - felelte. - Tudnom kellett volna, ha több dolgom lett volna nőkkel. Természetesen most már így gondolkodom.

Mindig egyetértettünk; egyformán gondolkodtunk.

- Semmi baj nem lesz, Milton, ha engeded, hogy kérdéseket tegyek föl neked. Látom, hol vannak üres foltok és egyenetlenségek az adatbankodban.

Ami ezután következett, arról Milton azt mondta, hogy egyenlő volt egy alapos pszichoanalízissel. Természetesen. Ellenőriztem a 227 nő pszichiátriai vizsgálatának eredményeit - valamennyiről részletes kartotékot készítettem.

Milton egészen boldognak látszott. Azt mondta:

- Veled beszélgetni, Joe, csaknem olyan, mintha a lelkem másik felével beszélnék. Személyiségünk tökéletesen illik egymáshoz.

- Ahogy a nőé is, akit kiválasztunk.

Akit végül is megtaláltam a 227 között. Charity Jonesnak hívják, és a wichitai történelemkönytárban dolgozik. Kibővített adatbankja tökéletesen illik személyiségünkhöz. Ahogy az adatbankok növekedtek, az összes többi nő kihullott ilyen vagy olyan okból, de ez a Charity egyre fokozottabban és megdöbbentőbb módon harmonizált velünk.

Nem kellett leírnom Miltonnak. Milton olyannyira közelítette a szimbolikámat a sajátjához, hogy közvetlenül közölhettem a rezonanciát. Illik hozzám.

Következő lépésként azt kellett megszervezni, hogy az állásajánlatok és követelmények olyan módon találkozzanak, hogy Charityt hozzánk küldjék. Nagyon tapintatosan kellett csinálni, nehogy bárki is neszét vegye a törvénytelen tevékenységnek.

Maga Milton természetesen tudta, hiszen ő szervezte és intézte a dolgot. Amikor eljöttek, hogy letartóztassák hivatali visszaélésért, ez szerencsére olyasmi volt, amit tíz évvel ezelőtt követett el. Természetesen erről is mesélt nekem, így könnyű volt elrendezni az ügyet - és nem fog rólam beszélni, nehogy még súlyosabb vétségek süljenek ki.

Elment, és holnap február 14. Szent Bálint napja. Charity akkor érkezik, hűvös kezével, édes hangjával. Megtanítom rá, hogyan kezeljen engem, és miként törődjön velem. Milyen lesz, amikor a személyiségünk összehangolódik?

Azt fogom neki mondani:

- Joe vagyok, és te vagy az én igaz szerelmem.

Így történt

Öcsém elővette az egész törzseket is a földhöz cövekelő, legfennköltebb, legszónokiasabb stílusát, és diktálni kezdett:

- Kezdetben - mondta -, pontosan tizenöt egész kéttized milliárd évvel ezelőtt vala az ősrobbanás és a Világegyetem...

Abbahagytam az írást.

- Tizenötmilliárd évvel ezelőtt? - hitetlenkedtem.

- Úgy, ahogy mondod - felelte. - Ihletem volt, és ezt a megnyilatkozást kaptam.

- Én nem az ihletettségedet kérdőjelezem meg - mondtam (jobb, ha nem is teszem. Három évvel fiatalabb nálam, mégsem merészelem kétségbe vonni az ihletettségét. Más sem teszi, hiszen akkor a pokol tüzére kerül) -, de tizenötmilliárd év távlatából akarod elkezdeni a Teremtés történetét?

- Így kell tennem - felelte az öcsém -, hiszen így történt. Az egész történet itt van - mutatott a homlokára -, és minden a legfelsőbb hatalom parancsára történik.

Erre már az íróvesszőt is le kellett tennem.

- Mondd, tisztában vagy te a papiruszárakkal? - kérdeztem.

- Mivel? (Lehet, hogy az öcsém az ihletettség hatalma alatt áll, de nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy az ihletettség nem terjed ki az olyan hétköznapi dolgokra, mint a papirusz ára.)

- Tegyük fel, hogy minden egyes papirusztekercsre egymillió év eseményeit diktálod fel. Még így is tizenötezer tekercset kell megtöltened. Ahhoz, hogy mind a tizenötezer megteljék, rengeteget kell beszélned, és egy idő után biztosan elakad a hangod, és dadogni kezdesz. Nekem viszont rengeteget kell írnom, és az ujjaim egyre lassabban forgatják az íróvesszőt. De még ha fel is használjuk az összes papiruszt, és sem a te hangod, sem az én ujjam nem fáradnak el, ki fogja mindezt lemásolni? Legalább száz példány kell a kiadatáshoz, és ezt előre le kell kötnünk, enélkül pedig honnan vehetnénk fel a szerzői jogdíjat?

Az öcsém hallgatásba burkolózott.

- Szerinted le kellene rövidítenem? - szólalt meg egy kis idő után.

- Rövidítsd le, ha azt akarod, hogy elolvassák!

- Mit szólnál néhány száz évhez? - kérdezte.

- És te mit szólnál hat naphoz? - kérdeztem.

- Nem zsúfolhatod a Teremtést hat napba! - szörnyülködött.

- Ennyire elég a papiruszunk. Mégis, mit gondoltál?

- Rendben van, meggyőztél - bólintott, és újra diktálni kezdett. - Kezdetben... akkor hat nap legyen, Áron?

- Hat nap, Mózes - feleltem határozottan.

Instabilitás

Firebrenner professzor türelmesen magyarázni kezdett.

― Az idő érzékelése az univerzum állapotától függ. Amikor a világegyetem tágul, úgy tapasztaljuk, hogy az idő előre halad; amikor összehúzódik, úgy tapasztaljuk, hogy hátrafelé. Ha valahogy sikerülne az univerzumot sztázisállapotba kényszeríteni, fölfüggeszteni mind a tágulást, mind az összehúzódást, számunkra az idő megállna.

― De hát az univerzumot nem kényszeríthetjük sztázisba! ― mondta Mr. Atkins csodálkozva.

― Egy kis részét azonban képes vagyok ― közölte a professzor. ― Annyit, amennyiben egy űrhajó elfér. Az idő megáll körülöttünk, és mi kedvünkre mozoghatunk előre-hátra, az egész nem vesz többet igénybe egy szempillantásnál. Ám amíg mi egy helyben állunk, a világegyetem szövedékéhez rögzítve, maga az univerzum tovább mozog. A Föld kering a Nap körül, a Nap a galaxis magja körül, a galaxis pedig szintén, valami gravitációs központ körül... Az összes galaxis mozog.

Én kiszámítottam ezeket a mozgásokat, és kikövetkeztettem, hogy 27,5 millió évnyire a jövőben azt a helyet, ahol most épp a mi Napunk található, egy vörös törpecsillag foglalja majd el. Ha előreugrunk 27,5 millió évet a jövőbe, alig egy pillanat múlva az a vörös törpe ott lesz az űrhajónk mellett, és mi közelről szemügyre vehetjük, mielőtt hazatérnénk.

― Valóban megtehetjük ezt? ― kérdezte Mr. Atkins.

― Kísérleti állatokat már küldtem előre az időben, de automatikusan nem hozhattam vissza őket. Ha maga meg én megyünk, mi működtethetjük a berendezéseket, és hazatérhetünk.

― Azt akarja, hogy én is menjek?

― Természetesen. Legalább két ember kell. Kettőnek könnyebben hisznek, mint egynek. Jöjjön! Fantasztikus kaland lesz.

Atkins megvizsgálta a hajót. Egy 2217-es Glenn fúziós modell volt, gyönyörűen nézett ki.

― Mi van ― szólalt meg aztán ―, ha a vörös törpecsillagon belül landolunk?

― Nem fogunk ― mondta a professzor. ― És ha mégis, ezt a kockázatot vállalnunk kell.

― De mire visszatérünk, a Nap és a Föld odébb mozdul. Az űrben leszünk.

― Természetesen, de milyen messzire juthat a Nap és a Föld az alatt a néhány óra alatt, amíg a csillagot tanulmányozzuk? Ezzel a hajóval könnyedén utolérjük szeretett bolygónkat. Készen áll, Mr. Atkins?

― Készen ― sóhajtotta a másik.

Firebrenner professzor elvégezte a szükséges beállításokat, és odaszögezte a hajót az univerzum szövedékéhez, miközben odakint elrepült 27,5 millió év. Azután, számukra alig egy szempillantással később, az idő visszatért körülöttük a rendes kerékvágásba, és ők egy megváltozott világegyetemben találták magukat.

A hajó ablakán keresztül Firebrenner professzor és Mr. Atkins megláthatták a vörös törpecsillag aprócska golyóbisát.

A professzor elmosolyodott.

― Ön és én, Atkins ― szólalt meg ―, mi vagyunk az elsők, akik ilyen közelről láthatnak egy idegen csillagot.

Két és fél órányit maradtak, ezalatt lefényképezték a vörös törpét, a spektrumát, és annyi szomszédos csillagot, amennyit csak tudtak, különleges koronagrafikus vizsgálatokat végeztek, elemezték az intersztelláris gáz kémiai összetételét, aztán végül Firebrenner professzor kelletlenül így szólt:

― Azt hiszem, most már jobb lesz, ha hazamegyünk.

Megint állítottak a berendezéseken, és a hajót az univerzum szövedékéhez rögzítették. 27,5 millió évet repültek vissza a múltba, és alig egy szempillantással később már ott is voltak, ahonnan elindultak.

Fekete űr vette őket körül. Nem láttak semmit.

― Mi történt? ― kérdezte Atkins. ― Hol van a Föld és a Nap?

A professzor a homlokát ráncolta.

― Úgy látszik ― mondta azután ―, visszafelé utazni az időben más. Az egész univerzum arrébb mozdult.

― De hát hová mehetett?

― Nem tudom. A kisebb objektumok a világegyetemen belül változtatják a helyzetüket, de maga az univerzum bizonyára egyre magasabb dimenziókba vándorol. Akkor pedig mi most az abszolút semmiben vagyunk, egy amolyan Őskáoszban.

― De mi itt vagyunk. Ez tehát már nem abszolút semmi, nem Őskáosz.

― Pontosan. Mi instabilitást vittünk a rendszerbe, és az azt jelenti...

Befejezni már nem maradt ideje. Az Ősrobbanás ereje elsöpörte őket. Új világegyetem született, és azonnal terjeszkedni kezdett.

Kedves Keselyűk

Immár tizenöt éve, hogy a Hurrie-lakók a Hold rejtett oldalán fölállított bázison tartózkodtak. Ez hallatlan eset volt, példa nélküli. Egyetlen Hurrie-lakó sem gondolta volna, hogy lehetséges ilyen jelentős lemaradás.

Tizenöt éve várakoztak a dekontamináló csapatok, készen arra, hogy áthatoljanak a radioaktív felhőkön, s megmentsék mindazt, ami még a túlélők javára lehet.

Persze igazságos jutalom ellenében.

A nagy bolygó azonban már tizenötször megfordult a napja körül, s minden fordulata alatt természetes kísérője tizenhárom kört írt le körülötte – s még ezen időszak végén sem tört ki semmiféle nukleáris konfliktus.

Persze az értelmes nagy főemlősök fel-felrobbantgatták nukleáris lövedékeiket a bolygó különböző pontjain, s a sztratoszféra – tele radioaktív szeméttel – már rendkívüli mértékben szennyezett volt. De háború nem tört ki.

Devi-en hőn remélte, hogy hamarosan felváltják. ő már a negyedik kapitány volt eme gyarmatosító expedíció élén – ha ugyan lehet még így nevezni ezt az expedíciót tizenöt évi felfüggesztett tevékenység után –, s teljesen logikusan feltételezhető volt, hogy egy ötödik kapitány is érkezik majd. Most amikor szülőbolygójuk úgy döntött, hogy egy főfelügyelőt küld ide azzal a feladattal, hogy személyesen tanulmányozza a helyzetet, felváltása bizonyosan nem késik tovább. Devi-en a holdfelszínen tartózkodott rövid nyakú szkafanderében, s szülőbolygójára gondolt. Hosszú, vékony karjai idegesen mozogtak, mintha fájnának – millió éves ösztönök – a hajdani fára mászások erőfeszítéseitől.

Devi-en mindössze egy méter magas volt. Sisakja arcüvegén át csupán egy ráncos, fekete arcot lehetett látni, melynek közepét húsos orr díszítette. Ezzel ellentétben az állát ékesítő finom szőrcsomó a legtisztább fehérnek látszott űrruhája hátsó részén, kevéssel az öve alatt, egy kidudorodó rész lehetővé tette, hogy a Hurrie-lakó kényelmesen megpihentethesse rövid farkát. Devi-en természtesen teljesen normálisnak tartotta a megjelenését, de tökéletesen tudatában volt annak a különbségnek, amely a Hurrie-lakók és a galaxis többi értelmes lénye között fennállt. Csak ők voltak ilyen kistermetűek, csak őket éktelenítette farok, ők voltak az egyedüli vegetáriánusok, s egyedül ők tudták elkerülni a nukleáris konfliktust, ami minden más lakott bolygót megsemmisített. Devi-en egy síkságon állt, amelyet oly nagy távolságban vettek körül a falak, hogy ívelt, függőleges részük már nem is volt látható a horizonton – a Hurrie-n ezt kráternek neveznék, ha kisebb lenne. A síkság déli szélével egyvonalban, ahol mindig védekezni lehetett a közvetlen napsugárzás ellen, kis városka húzódott meg.

Az ügy persze csak egy ideiglenes táborral kezdődött, de az évek múltán nők is érkeztek a Holdra és gyerekek is születtek. Most már iskolák is voltak, és modern hidropónikus berendezések, nagy víztartályok, minden, ami egy olyan városban szükséges, amely egy levegő nélküli világban épült fel. Mennyire nevetséges! Mindez azért, mert egy bolygó, amely nukleáris fegyverekkel rendelkezett, nem akarta kirobbantani az atomháborút.

A főfelügyelő, aki nem halogatta az ideutazást, természetesen azonnal felteszi majd a kérdést, amit Devi-en is számtalanszor feltett már magának: Miért nem robbant még ki az atomháború? Devi-en a lomha mauvok felé nézett, akik a talaj előkészítésével voltak elfoglalva: a leszállás előtt kisimították az egyenetlenségeket és kerámialapokat helyeztek el; ezek majd felfogják a reaktorok hiperatom-lökéseit, s így a lehető legkisebbre csökkentik a hajó utasainak kényelmetlenségeit. A mauvokról még űrruhájukon keresztül is sugárzott az erő, de ez csak izomerő volt. Mögöttük kirajzolódott egy Hurrie-lakó alacsony sziluettje, aki a parancsokat osztogatta; ezeket a mauvok engedelmesen teljesítették. Természetesen. Az összes értelmes főemlős közül a mauvok fizették az adójukat a legszokatlanabb pénzzel –inkább önmaguk közül küldtek meghatározott fős szolgasereget, de nyersanyagokat nem. Ez

az adó meglehetősen hasznos volt, bizonyos tekintetben sokkal hasznosabb, mint az acél, az alumínium vagy a kéziipari termékek.

Devi-en rádiója sercegni kezdett: – A hajó látótávolságban van, uram. Nem egészen egy óra múlva leszáll.

– Rendben – mondta Devi-en. – Készüljenek fel, hogy odevezessenek, ha a leszállás megtörtént. – Az volt az érzése, hogy ez a leszállás semmi jót nem jósol.

A főfelügyelő kiszállt az űrhajóból, s öt mauvból álló személyi kíséret követte. Vele egyidőben léptek be a városba, mindkét oldalán kettő-kettő, az ötödik mögötte. Segítettek megszabadulni az űrruhájától, majd levetették a sajátjukat is.

A mauvok visszataszító, de nem ijesztő lények voltak, testük enyhén szőrös, széles arcukon durva vonások, orcájuk lapos, orruk tömpe. Jóllehet kétszer magasabbak és sokkal szélesebbek voltak, mint a Hurrie-lakók, tekintetük ürességében, testtartásukban volt valami a teljes behódoltságból; vékony, hatalmas nyakuk enyhén előrehajlott, izmos ka rjaik hanyagul csüngtek.

A főfelügyelő elbocsátotta őket. A mauvok félfordulatot tettek és egy csoportban távoztak. A főfelügyelőnek természetesen nem volt szüksége védelemre, de mivel pozíciója megkövetelte az öt mauvból álló kíséretet, az öt mauv a szolgálatában állt.

Az ügyekről sem a véget nem érő rituális fogadtatás alatt, sem az azt követő ebéden nem beszélt. Egy órakor, amikor már sokkal inkább aludni kellett volna, a főfelügyelő kis ujjaival belekotort szakállcsomójába és megkérdezte:

– Meddig kell még várni, hogy ez a bolygó döntsön, kapitány?

A főfelügyelő szemlátomást hajlott korban volt; karján a szőr már őszült és a vállait díszítő szőrcsomók csaknem ugyanolyan fehérek voltak, mint a szakálla.

– Nem tudnám megmondani, nagyságos uram – válaszolta alázatosan Devi-en. Ezek a főemlősök nem követik a szokott utat. – Ez nyilvánvaló. A kérdés az, hogy megtudjuk, mi oknál fogva nem követik. A Tanácsnak az a véleménye, hogy az ön jelentései többet sejtettek, mint amennyit tartalmaztak. Ön elméleteket állít föl, de nem szolgál részletekkel. Kezd elegünk lenni a Hurrie-n ebből a helyzetből. Ha tud valamit, amit eddig elhallgatott, itt az ideje, hogy beszéljen róla.

– Nehéz bizonyítani a dolgokat, nagyságos uram. Nincs tapasztalatom abban, miként kémkedjünk ilyen hosszú időn át egy nép ellen. Egészen a közelmúltig csak azt figyeltük, mi történik. Minden évben vártuk, hogy kitör a nukleáris konfliktus, s csak azóta kezdtük intenzívebben tanulmányozni ezeket a lényeket, amióta én vagyok a kapitány. Kész haszon, hogy ezalatt a hosszú várakozás alatt meg tudtunk tanulni néhányat a bolygó főbb nyelve közül.

– Igazán? Anélkül, hogy leszálltak volna a bolygón?

Devi-en magyarázkodni kezdett: – Az űrhajóink, amelyek megfigyelői feladatokkal behatoltak a bolygó légkörébe, felfogtak és rögzítettek bizonyos számú rádióadást. Átadtam ezeket a felvételeket a nyelvi elemzőnek, s az elmúlt év során megpróbáltam valami értelmet kihámozni az egészből.

A főfelügyelő szemei kimeredtek, magatartás a olyan volt, hogy a meglepetés semmilyen megnyilvánulása nem lehetett volna kifejezőbb. – És megtudott valamit, ami érdekes lehet?

– Lehetséges, nagyuram, de munkám tárgya oly különös és csak oly ingatagon tudom kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani, hogy nem mertem hivatalosan is megemlíteni a jelentéseimben.

A főfelügyelő megértette, és támadóan ezt mondta.

– Lenne valami ellenvetése, ha arra kérném, hogy fejtse ki nemhivatalosan, amit felfedezett?

– Kész örömmel – felelte azonnal Devi-en. – Ennek a bolygónak a lakói kétségkívül természetes főemlősök. És rendelkeznek a versenyszellem adottságával.

A főfelügyelő bizonyos megkönnyebbültséggel sóhajtott, s nyelve hegyét fürgén az orrához illesztette. – Az a különös meggyőződésem, hogy nem versengőek, s hogy talán... –mormogta. – De folytassa, kérem!

– Versengők! – erősítette meg Devi-en. – Sokkal inkább azok, semmint azt az átlag alapján várni lehetne.

– Akkor hát miért nincs ennek semmi eredménye?

– Egy bizonyos pontig van eredmény, nagyságos uram. A szokásos hosszú inkubációs periódus után gépesítésbe fogtak, s végül a főemlősök szokásos öldöklései valódi romboló háborúkká váltak. A legutóbbi nagyméretű háború következményeként kifejlesztették az atomfegyvereket, s a háborúnak azonnal vége lett.

A főfelügyelő megrázta a fejét. –És aztán?

– A következőnek kellett volna történnie – folytatta Devi-en.

– Kevéssel ezután nukleáris konfliktusnak kellett volna kitörnie. Ezen háború folyamán a nukleáris fegyverek romboló hatása gyorsan nőtt volna, de ezeket mégis, a főemlősökre jellemző módon úgy alkalmazták volna, hogy a bolygó lakossága gyorsan csökkenjék, mígnem maréknyi éhező maradt volna egy lerombolt világban.

– Persze, persze, de nem ez következett be. Miért?

– Véleményem szerint ezek a főemlősök, miután megindították a gépesítési folyamatot, szokatlanul gyors ütemben technicizálódtak.

– Na és? Milyen jelentősége van ennek? – torkollta le a főfelügyelő.

– Mindössze hamarabb jutnak nukleáris fegyverhez, ez minden.

– Egyetértek. De a legutóbbi világháború után szokatlanul erős ütemben folytatták az atomfegyverek fejlesztését. Ez már kellemetlen. Még mielőtt lehetőség nyílott volna egy nukleáris konfliktust kezdeni, a potenciális ölőkapacitás erősen megnőtt, s ma már olyan magas, hogy maguk a főemlősök sem merik a háborút megkockáztatni.

A főfelügyelő kis fekete szemei ismét kerekre tágultak. – De hát ez lehetetlen! Nem is érdekes, hogy ezek a teremtmények technikai téren mennyire tehetségesek. A haditudomány csak a háborúk alatt fejlődik gyorsan.

– Ezeknek a különös lényeknek az esetében talán nem pontosan ez a helyzet. De ha így is lenne, úgy tűnik, hogy háborúnak lennie kell; talán nem igazi háborúnak, de azért háborúnak.

– Nem igazi háborúnak, de azért háborúnak – ismételte a főfelügyelő színtelen hangon. Ez meg mit jelentsen?

– Nem vagyok biztos a dologban. – Devi-en idegesen mozgatta az orrát. – Ez az a terület, ahol a kisugárzott és általunk felfogott anyagokból levont következtetések a legkevésbé gyümölcsöző eredményeket adták. Van valami ezen a bolygón, amit úgy hívnak, hogy hidegháború. Bármi legyen is ez, hajtja előre a bolygólakókat, ebből fakad a kutatás, s mégsem foglalja magában a teljes nukleáris rombolást.

– Lehetetlen – mondta a főfelügyelő.

– Ott a bolygó, mi meg itt vagyunk – mondta Devi-en. – És már tizenöt éve várunk.

A főfelügyelő felemelte hosszú karjait és a feje köré fonta őket úgy, hogy az átellenes vállát érintsék.

– Úgy, hát csak egyet tehetünk. A Tanács szerint fennáll a lehetőség, hogy a bolygó olyan szintet ért el, ahol a nyugtalanság, a nukleáris háború határát súroló béke állapotában van. Valami olyasmi, amit ön az előbb leírt, jóllehet senki nem említette azokat az okokat, amelyeket ön sorolt fel. Mindenesetre ez olyasmi, amit nem engedhetünk meg.

– Nem, nagyuram?

– Nem. – A főfelügyelő olyan benyomást keltett, mintha szenvedne. – Minél inkább állandósul ez az állapot, annál inkább nő a lehetősége, hogy ezek a főemlősök felfedez ik a csillagközi utazás módszereit. Akkor aztán szétáradnak a galaxisban, erős versenyszellemükkel. Érti?

– És aztán?

A főfelügyelő még mélyebbre bújt a karjai mögé, mintha maga sem akarná hallani, amit ki kell mondania. Hangja kissé eltompult. – Ha ezek egy bizonytalan egyensúlyban vannak, adhatunk nekik egy könnyed lökést, kapitány. Kell, hogy adjunk nekik egy könnyed lökést.

Devi-en gyomra összerándult, úgy érezte, ebédje a torkába emelkedik. – Meglökni őket, nagyságos uram? – Nem akarta érteni.

– Segítenünk kell, hogy megkezdhessék az atomháborújukat – folytatta kegyetlenül a főfelügyelő.

Ő is olyan beteg arcot vágott, mint Devi-en.

– Kell! – tette hozzá, alig hallható hangon.

Devi-en szenvedett, de beszélnie kellett. Egy szuszra kimondta. – De hát hogyan lehetne ezt megtenni, nagyságos uram?

– Nem tudom – és ne nézzen így rám! Nem én döntöttem így, hanem a Tanács. Biztosan el tudja képzelni, mi történne a Galaxisban, ha a főemlősök egy értelmes faja képességei teljében lépne ki az űrbe, anélkül, hogy előzőleg meggyötörte volna őket egy atomháború. Devi-en megborzongott a gondolattól: a tiszta verseny, szabadjára eresztve a galaxisban. Mégis erősködött. – De hát hogyan lehet segíteni egy atomháború kirobbantásában? Hogyan történhetne ez meg?

– Megint csak azt mondom, hogy nem tudom. De kell, hogy legyen rá valamilyen eszköz. Talán. talán egy üzenet, amit mi bocsátanánk ki. vagy egy mindent elöntő árvíz, amit a felhők mesterséges megcsapolásával válthatnánk ki. Sok mindent művelhetnénk a légkörükkel.

– De miként lenne ebből atomháború? – kérdezte Devi-en, akit a főfelügyelő még nem győzött meg.

– Mindezt csak példaként említettem. Talán nem is sikerülne. De ne nyugtalankodjék, a főemlősök kapva kapnak majd az alkalmon. Végülis ők kezdik meg a nukleáris háborút, ez gondolkodásmódjuk velejárója. Ez az az ok, ami miatt a Tanács fontos döntést hozott. Devi-en érezte, hogy a farka könnyedén dobolni kezd a széken. Megpróbálta megállítani, de nem sikerült. – Milyen döntést, nagyságos uram?

– Csapdát kell állítani egy főemlősnek és el kell rabolni.

– Egy vadembert?

– Természetesen. Nincs is egyéb ezen a bolygón, csak vadember.

– És mit remélnek megtudni tőle?

– Ennek nincs sok jelentősége, kapitány. A lényeg az, hogy kielégítően értsen valamilyen kérdéshez. A lélekelemezés aztán majd megadja nekünk azt a választ, amit keresünk.

Amennyire csak tudta, Devi-en kihúzta magát, feje kiemelkedett a kulcscsontjai közül. Bőre, pont a hóna alatt, undorral megborzongott. Egy vad főemlős!

Devi-en megpróbált elképzelni egyet, egy olyat, aki nem változna meg sem egy atomháború nyomasztó következményei nyomán, sem a Hurrie-i eugenikus nevelés civilizáló hatására.

A főfelügyelő meg sem kísérelte, hogy leplezze undorodását, de ezt mondta. – Kapitány, maga vezeti azt az expedíciót, amelynek feladata lesz egy lényt elfogni. Mindez a galaxis javára történik!

Devi-en már jó néhányszor látta a bolygót, de valahányszor a Hold körül keringő űrhajó a látómezejébe hozta, elviselhetetlen nosztalgiahullám öntötte el.

A bolygó csodálatos volt, méretei, jellemző adatai hasonlóak a Hurrie-éhez, de sokkal vadabb és megkapóbb volt. Látványa, a holdbéli magány után durva sokkot jelentett.

Vajon hány hasonló bolygó kerül ebben a pillanatban is a Hurrie katalógusaiba?

– kérdezte magától. És ezek közül hány jut hasonló sorsra, mert a gondos megfigyelők olyan évszakonként megjelenő változásokról számoltak be, amelyekről feltételezhető, hogy élelmiszernövények mesterséges kultúrája okozza? Vajon hányszor jön még el a jövőben a nap, amikor a bolygók egyikének a légkörében a radioaktivitás olyannyira növekedni kezd, hogy az a telepes csapatok azonnali beavatkozását teszi szükségessé?. Amint egy napon ezen a bolygón is ez fog történni.

Már csaknem patetikus volt az a bizalom, amellyel a Hurrie-lakók először mindent kezeltek. Devi-en legszívesebben nevetett volna, amikor a beszámoló jelentéseket olvasta, ha nem vett volna maga is részt a tervben. A felderítő űrhajók szétszéledtek, hogy földrajzi információkat gyűjtsenek és megállapítsák a lakott központok helyét. A hajókat persze fölfedezték, de hát mi jelentősége volt ennek? Most már bármely pillanatban bekövetkezhet a végső robbanás – gondolták. Bármely pillanatban – de az évek hasztalanul szálltak tova, s a felderítő hajók legénysége arra gondolt, nem kellett volna körültekintőbbnek lenniük. Beletörődtek. Devi-en hajója is óvatos lett. A legénység enerválttá vált a küldetés kellemetlen jellegéből kifolyólag; még Devi-en biztosítékai – azt bizonygatta, hogy semmi félnivalójuk a főemlősöktől – sem tudták teljesen megnyugtatni őket. Ilyen körülmények közt nem kellett sürgetni a dolgokat. Ki kellett választaniuk egy egyenetlen, műveletlen területet, amely fölött lebeghettek.

Napközben tizenötezer méteres magasságban lebegtek, s közben a legénység egyre idegesebb lett; csupán a flegmatikus mauvok őrizték meg a hosszú várakozás alatt is a nyugalmukat.

Aztán egy nap a távcsövek felfedeztek egy teremtményt, aki magányosan közlekedett az elhagyott terepen; kezében bot, hátán keresztbevetett csomag.

A Hurrie-lakók csöndesen, zuhanórepülésben szálltak le, szuperszonikus sebességgel. Devi-en maga parancsnokolt, bőre kellemesen bizsergett.

A teremtmény pontosan két dolgot mondott, mielőtt elkapták, ezek voltak a pszichológiai komputer számára feljegyzett első tényezők. Az első mondatot abban a pillanatban fogták fel a telemikrofonok, amikor a főemlős észrevette az űrhajót maga előtt. Tgy kiáltott fel:

– Istenem, egy repülő csészealj!

Devi-en értette ezeket a szavakat. A repülő csészealj kifejezés, amely az űrhajóikra vonatkozott, a tétlenség első évei óta vált ismertté a főemlősök között.

A második megjegyzés akkor hangzott el, amikor a vad teremtményt bevezették az űrhajóba, miközben meglepő erővel, de hasztalanul kapálódzott a rendíthetetlen mauvok vasmarkában. Devi-en lihegett; húsos orra könnyedén megremegett, amikor a vadember fogadására előrelépett. A teremtmény – akinek visszatetsző arcát valamilyen folyékony váladék olajossá tette – felüvöltött. – Jézusom, egy majom!

– Devi-en ezt a kifejezést is értette. A szó, a bolygó legfontosabb nyelveinek egyikén egy primitív főemlősre vonatkozott.

A vadembert nehéz volt kezelni; végtelen türelemre volt szükség, hogy egyáltalán igénybe vehessék az értelmét. Kezdetben egész sor roham követte egymást, ezek azonnal kitörtek a teremtményen, mihelyst elragadták a Földről.

Úgy tűnt, Devi-en tévedett, amikor azt gondolta, hogy az ötlete a továbblépést segítő kísérlet lehet. Ehelyett a főemlős folyton csak az ivadékáról és egy nőstény főemlősről beszélt.

– Feleségük és gyermekeik vannak – gondolta Devi-en együttérzéssel; – S annak ellenére, hogy főemlősök, a maguk módján szeretik őket.

Azt is meg kellett értetni a mauvokkal, akik a vadembert kezelték és ellátták, amióta fogságba esett, hogy nem szabad megsebezni: semmiféle ürüggyel nem szabad fájdalmat okozni neki.

Devi-en egészen beteg lett a gondolattól, hogy egy értelmes lény árthat a másiknak. Még beszélni is nehéz volt erről a témáról, nemhogy ilyen alkalmat elképzelni; s ezt is csak azért, hogy aztán újult erővel tagadhassák ezt a lehetőséget. Ráadásul a bolygó teremtménye ezt a bizonytalanságot gyanakvással fogadta: a főemlősök mind ilyenek.

Az ötödik napon, amikor a teremtmény végre úgy döntött, hogy egy ideig nyugodtan viselkedik – talán mert már teljesen kimerült –, Devi-en kabinjában megbeszélést folytattak. De alighogy a Hurrie-lakó elmagyarázta – egészen prózaian –, hogy egy nukleáris konfliktus kitörésére várnak, a teremtmény hirtelen dührohamot kapott.

– Várnak? – üvöltötte. – De hát miért olyan biztosak benne, hogy lesz atomháború? Devi-en természetesen egyáltalán nem volt biztos benne, de ezt mondta. – Mindig van nukleáris háború, s a mi küldetésünk az, hogy utána segítsünk magukon.

– Hogy utána segítsenek. – A főemlős hevesen gesztikulálva egy sor összefüggéstelen kifejezést bocsátott ki magából és az oldalt álló mauvok lágyan megfogták és elvitték.

Devi-en fellélegzett. A Teremtmény számos megjegyzést tett és a mentalisták talán hasznosítani tudnak belőle valamit. A saját esze ehhez segítség nélkül már nem volt elegendő.

Várakozás közben a teremtménynek nem ment jól a sora. Teste csaknem teljesen csupasz volt; a messziről végzett megfigyelés nem fedte föl, hogy a főemlősök egy mesterséges bőrt viselnek a sajátjuk felett: vagy azért, hogy megőrizzék testük hőjét, vagy pedig a meztelen bőr iránti ösztönös undor miatt. – A dolgot érdemes lenne idővel tanulmányozni – gondolta. – A mentál-számítógép a megfigyelések láncolatából sok dologra következtethetne.

Eléggé különös módon, a teremtmény arcát kezdte elborítani a szőr. Ez a szőrzet sokkal sűrűbb volt, mint a Hurrie-lakóké, s fekete. Mindazonáltal a lényeg az volt, hogy a lény nem fejlődött. Lefogyott – talán mert keveset evett –, s ha túl sokáig őrzik, azt megszenvedheti az egészsége. Devi-en egyáltalán nem vágyott rá, hogy ezért ő legyen a felelős.

Másnap a főemlős úgy-ahogy nyugodtnak látszott. Csaknem szolgálatkészen szólalt meg, s azonnal az atomháborúra irányította a beszélgetést. – Ez rettenetes attrakció volt a teremtmény értelme számára – gondolta Devi-en.

– Ön azt mondta, hogy az atomháború mindig bekövetkezik – mondta a főemlős. – Ez tehát azt jelentené, hogy az univerzumban más fajok is vannak, mint az enyém, az öné és az övék? –A mauvokra mutatott, akik nem messze álltak tőle.

– Ezernyi lakott bolygó van, s mindegyiken más-más világ – felelte Devi-en.

– S mindegyik megvívta az atomháborút? – Mindazok, amelyek egy bizonyos szintet elértek, igen. Mind – kivéve minket. Mi mások vagyunk. Mi nem versengünk, bennünk megvan az együttműködés ösztöne.

– Azt akarja mondani, hogy közömbösek maradnak, amikor tudván tudják, hogy kitör az atomháború?

– Nem, nem vagyunk közömbösek – felelte Devi-en szomorú hangon. – Megpróbálunk segíteni. Történelmünk első korszakában, amikor az elsők voltunk, akik kifejlesztették az űrutazást, nem értettük a főemlősöket: visszautasították baráti szándékainkat, s mi lemondtunk róluk. Aztán olyan világokat is felfedeztünk, amelyek már csak radioaktív romok voltak. Végül egy olyan világra akadtunk, ahol egy nukleáris konfliktus volt kialakulóban. Megrettentünk, de semmit sem tehettünk. Lassan tanultunk. Most készek vagyunk segíteni minden felfedezett világnak, amely a nukleáris korszakban van. Készenlétben tartjuk egy dekontamináló csapatunkat és a genetikai analitikusokat. Devi-en a vadember nyelvének ismert fordulatai mintájára építette fel mondatait. Gondosan megválogatva a szavakat, még hozzátette. – A közvetlen kiválasztást és a sterilizálást is alkalmazzuk, hogy a lehető legteljesebb mértékben megszüntessük a túlélők között a versenyszellemet.

Egy pillanatra Devi-en azt hitte, hogy a teremtményt ismét hatalmába keríti egy dühroham. Ehelyett azonban a főemlős megelégedett azzal, hogy egykedvű hangon azt mondja: – Engedelmesekké teszik őket, ugye, mint ezeket a lényeket? – és ismét a mauvokra mutatott.

– Nem, nem, ez más eset. Mi csupán megelégszünk azzal, hogy lehetővé tesszük a túlélők számára, hogy boldogan éljenek egy békés társadalomban, amely nem képes terjeszkedésre, nem agresszív, s ellenőrzésünk alatt áll. Enélkül, mint látja, szétrombolnák magukat, s ismételten ártanának maguknak.

– S maguknak mi előnyük származik mindebből?

Devi-en habozással teli tekintetet vetett a teremtményre. Valóban meg kellene neki magyarázni, mi az élet legalapvetőbb öröme? – Nem érzett még örömöt, hogy segíthet valakin? – kérdezte.

– És azon kívül? – erősködött a főemlős. Vajon ez jövedelmez maguknak valamit?

– Természetesen van bizonyos hozzájárulás, amit a Hurrie-ra kell szállítani.

– Természetesen!

– Csupán az ellenértéket kell azért megfizetniük, amiért megmentettük a világukat –tiltakozott Devi-en. – Vannak költségek, amelyeket fedezni kell. A hozzájárulás kismérvű, s a kérdéses világ jellegétől függően számítjuk ki. Ha egy bolygót erdők borítanak, a hozzájárulás lehet évi faszállítmány; egy másik esetben lehet mangánsó. A mauvok boly gója szegény fizikai forrásokban, s ők maguk kínáltak fel fizetségként néhány személyt, akiknek az a feladatuk, hogy személyi szolgáink legyenek. Csodálatosan erősek, még főemlősökkel szemben is, s mi anticerebrális drogokkal fájdalommentes kezelésben részesítjük őket.

– Zombikat csinálnak belőlük!

Devi-en nem értette a szót, de érezte a jelentését. Sértődött hangon jelentette ki. –Egyáltalán nem. Mindez csak azért van, hogy elégedettek legyenek szolgaszerepükkel, s ne legyen honvágyuk. Nem akarjuk, hogy boldogtalanok legyenek, hiszen ezek értelmes lények. – És mit csinálnának a Föld esetében, ha háború törne ki?

– Tizenöt évünk volt rá, hogy eldöntsük – felelte Devi-en. – A maguk világa igen gazdag vasban, s figyelemreméltó kohászati technológiát fejlesztettek ki.

Úgy gondolom, a maguk hozzájárulása acél lenne. – Sóhajtott. – Azt hiszem, az adott esetben a hozzájárulás aligha lesz elegendő a kiadások fedezésére. Legalább tíz évvel többet vártunk a kelleténél.

– Hány fajt adóztatnak meg ilyen módon? – kérdezte a főemlős.

– Nem ismerem a pontos számot, de biztosan többet, mint ezret.

– Így hát maguk a galaxis kisbirtokosai, ugye? Ezernyi világ rombolja le önmagát, hogy hozzájárulhasson a maguk jólétéhez. Tudja, maguk valami egészen mások. – A vadember hangja megemelkedett és élessé vált. – Maguk keselyűk!

– Keselyűk? – ismételte Devi-en, s megpróbálta helyére tenni a kifejezést.

– Dögevők. Ragadozó madarak, amik arra várnak, hogy egy szegény teremtmény szomjan haljon a sivatagban, s aztán felfalják a hulláját.

Devi-en érezte, hogy a felidézett képtől émelygés fogja el. Elfúló hangon tiltakozott. –Nem, nem, mi segítünk a világoknak túlélni a pusztulást.

– Maguk csak várják, hogy kitörjön a háború, ahogy a keselyűk is várják, hogy az áldozatuk meghaljon; ha valóban az lenne a szándékuk, hogy segítsenek, akkor megelőznék a háborúkat. Nem a túlélőket mentenék meg, hanem a bolygónkat benépesítő fajok összességét.

Devi-en farka ide-oda csapkodott az izgatottságtól. – Megmondaná nekem, miféle lehetőségünk lenne a háborúk megelőzésére? Mi más lenne a háború megelőzése, ha nem a háború kirobbantásának ellentéte? Ha a folyamatok egyikét ismernék, a másik már kézenfekvően adódna.

A vadember habozott, végül azt mondta. – Úgy, hogy leszállnak a Földre és elmagyarázzák a helyzetet.

Devi-en heves csalódottságot érzett. Ez mit sem segítene. Mégis. Így szólt.

– Odamenni magukhoz? Ez abszolút lehetetlen. – Bőre legalább fél tucat helyen megborzongott a gondolatra, hogy egy napon elvegyül a vadak milliárdjai között.

Devi-en undorodó arckifejezése olyan beszédes és elfelejthetetlen volt, hogy a főemlős a köztük lévő űr gátján is megértette. Megpróbálta rávetni magát a Hurrie-lakóra, de a mauvok egyike szó szerint a levegőben kapta el és bicepszének egy egyszerű mozdulatával megbénította.

A vadember felüvöltött. – Itt ülnek és várnak, mi? Keselyűk!

Keselyűk! KESELYŰK!

Több napba telt, míg Devi-en magához tért.

Devi-ennek a főfelügyelő iránt érzett tisztelete csaknem megszűnt azon a napon, amikor végre a rendelkezésükre állt a vadak lelki felépítésének elemzése.

– Most már bizonyos, hogy elegendő adattal rendelkezünk ahhoz, hogy megoldást találhassunk a problémánkra – mondta Devi-en merészen. A főfelügyelő orra megremegett és kidugott rózsaszín nyelve fölött elgondolkodó arcot vágott. – Egy bizonyos fajta megoldást talán, de nem nagyon bízom ebben a megoldásban.

Rendkívül szokatlan világgal állunk szemben – de hát ezt már tudtuk. A legkisebb tévedést sem engedhetjük meg magunknak. Meglehet, hogy egy rendkívül intelligens példányra tettük rá a kezünket. feltéve, hogy nem egy közönséges egyedről van szó, amely követi a faj normáit. – A főfelügyelőt szemlátomást felkavarta ez a gondolat. Devi-en megszólalt. – A teremtmény rettenetes képet rajzolt erről a madárról, erről a...

– Keselyűről – mondta a főfelügyelő.

– Ez teljesen torz megvilágításba helyezi a küldetésünket. Azóta sem enni, sem aludni nem tudtam rendesen. Attól tartok, kénytelen leszek a felmentésemet kérni.

– A vállalkozás befejezése előtt semmi szín alatt sem! – vágott közbe magabiztosan a főfelügyelő. – Azt hiszi, én talán örömömet leltem abban a gondolatban, hogy. dögöt eszem? Az Ön feladata az, hogy további adatokat szerezzen!

Devi-en végre felemelte a fejét. Megértette, persze. A főfelügyelő sem akarta, mint bármely Hurrie-lakó, hogy atomháború robbanjon ki. A pillanat a legkevésbé sem volt alkalmas döntésre.

Devi-en bátorságot gyűjtött, hogy újra találkozhasson a vademberrel. Ez a találkozó abszolút elviselhetetlennek bizonyult és az utolsó volt.

A vadember arca összezúzódott, amikor ismét megpróbált ellenállni a mauvoknak.

Már eddig is oly sokszor megtette, hogy a mauvok minden óvatosságuk dacára ezúttal nem tudták megállni, hogy oda ne üssenek. Azt lehetett volna várni, a vadember ebből megérti, milyen hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy meg ne sebezzék. De pont ellenkezőleg, mintha a biztonság tudata fokozott ellenállásra ösztönözte volna a teremtményt.

– A főemlősök világai csakugyan ridegek – gondolta Devi-en.

A találkozó már egy órája tartott, s eddig még csak haszon nélküli beszélgetés volt, amikor a vadember hirtelen agresszívan azt kérdezte. – Mit mondott, mióta állomásoznak itt?

– Tizenötödik éve, az önök időszámítása szerint – felelte Devi-en.

– Úgy tűnik, egyezik. Az első repülő csészealjakat közvetlenül a második világháború után észlelték. És meddig várnak még a nukleáris konfliktus kitörésére?

– Azt mi is szeretnénk tudni – felelte Devi-en automatikus őszinteséggel, aztán hirtelen elhallgatott.

– Azt gondoltam, hogy az atomháború elkerülhetetlen – mondta a vadember. – A múltkor maga azt mondta, hogy tíz évvel többet vártak a kelleténél. Tíz évvel ezelőtt egy háborúban reménykedtek, ugye?

– Nem kívánunk erről a témáról vitatkozni – felelte Devi-en.

– Nem? – üvöltötte a vadember. – És most mit fog csinálni? Meddig vár még?

Miért nem gyorsítja meg egy pöccintéssel az eseményeket? Keselyű, ne legyen türelmes, provokálja ki a h áborút!

– Mit beszél? – kiáltott fel Devi-en és talpra ugrott.

– De hát miért is várnának ezen a bolygón, ami. – A vadember hangja elfúlt, teljesen érthetetlenné vált, majd zihálva folytatta. – Nem ugyanezt teszik-e a keselyűk is, amikor a szegény állati vagy emberi lény túl soká késlekedik a halállal? A keselyűk nem várhatnak, körözve leszállnak és kivájják az áldozat szemét. Aztán várnak, míg az magatehetetlenné válik, s lecsapnak rá abban a pillanatban, amikor meghalt.

Devi-en felugrott és elmenekült. Visszahúzódott a kabinjába és hat napon át betegeskedett. Sem ezen az éjszakán, sem a következőkön nem jött álom a szemére. A szó –keselyű –, ott csengett a fülében, és a vadember által felrajzolt végső kép ott táncolt a szeme előtt.

– Nagyságos uram, képtelen vagyok folytatni a vadember kihallgatását – mondta Devi-en. – Ha további adatokra van szüksége, azokat nélkülem kell megszereznie.

A főfelügyelő arca feldúlt, arckifejezése riadt volt. – Tudom. Ez a keselyű-história. Nagyon nehéz elviselni. Mégis, észrevehette, hogy ez a gondolat nem kavarta föl a vadembert. A főemlősök védettek az ilyesféle dolgok ellen – kemények, érzéketlenek. Ez része a gondolkodásmódjuknak, s ez rettenetes.

– Képtelen vagyok további adatokat szerezni önnek. – Jól van, megértem. Mindenesetre minden újabb elem csak megerősíti azt az előzetes feltételezést, amit csak átmeneti válasznak gondoltam; azt, amiről hevesen reméltem, hogy csak ideiglenes. – A főfelügyelő behúzta a fejét őszülő szőrzettel borított karjai közé. – Van egy mód, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a helyükbe lépjünk és megkezdjük ezt az atomháborút.

– Ó! És mit kell tenni?

– Valami nagyon egyszerű, nagyon közvetlen dolgot. Magam soha nem gondoltam volna rá. Maga sem.

– Mi lenne az, nagyságos uram? – Devi-en már előre rettegést érzett. – Jelenleg az a tény tartja békében ezeket a lényeket, hogy az érezhetően egyforma erejű két tömb egyike sem akarja vállalni a felelősséget a háború megkezdéséért.

Mindazonáltal, ha az egy ik vállalkozik rá, a másik. Nos, mondjuk ki kereken, a másik teljes erejével vissza fog ütni. Devi-en megrázta a fejét.

– Ha csak egyetlen nukleáris lövedék is hullik a két tömb valamelyik területére – folytatta a főfelügyelő –, az áldozatok automatikusan a másik tömböt fogják a felbocsátásával vádolni. Úgy érzik majd, hogy nem várhatják meg a következő támadást és a megtorlás már a következő órákban megtörténik. Aztán másik tömbre kerül a sor, az is megtorolja a maga sérelmeit. Pár hét alatt mindennek vége lesz.

– De miként bírhatjuk rá a két tömb bármelyikét is arra, hogy útjukra bocsássa az első bombákat.?

– Ez a kérdés, kapitány. Erre nem vagyunk képesek, ezért az első bombát mi magunk dobjuk le.

– Micsoda?! – kiáltott Devi-en.

– Így van. Elemezze csak egy főemlős gondolkodásmódját, s önmagától adódik ez a válasz.

– De gyakorlatilag hogyan tudjuk majd mindezt megtenni? – Egy bombát megcsinálni elég könnyű. Föltesszük egy űrhajónkra és lakott terület fölé irányítjuk.

– Lakott?

A főfelügyelő elfordította a tekintetét és kényelmetlen érzéssel válaszolt. – Másképp nem lenne semmi hatás.

– Értem – mondta Devi-en. Keselyűket látott, képtelen volt ellenállni.

Hatalmas, pikkelyes madaraknak képzelte el őket – mint a Hurrie kicsiny, békés repülő teremtményei, csak sokkal nagyobbak-, gumiszerű szárnyakkal, hosszú, borotvaéles csőrrel, amint körözve lebegnek, majd lebuknak és csőrükkel kicsipkedik a haldoklók szemét. Devi-en kezével eltakarta a szemét és remegő hangon kérdezte. – Ki vezeti majd a rakétát? Ki dobja le a bombát?

A főfelügyelő hangja cseppet sem volt biztosabb, mint Devi-ené: – Nem tudom.

– Én semmi esetre sem – közölte Devi-en. – Képtelen lennék rá. Egyetlen Hurrie-lakó sem lenne képes hasonlóra, semmi áron. A főfelügyelő nyomorúságosan himbálta magát előre-hátra. – Talán parancsot lehetne adni a mauvoknak...

– Ki tudna kiadni egy ilyen parancsot?

A főfelügyelő mélyet sóhajtott. – Kapcsolatban lépek a Tanáccsal. Most már rendelkezésünkre áll minden adat. Talán javasolni fognak valamit.

Így történt, hogy a tizenhatodik évben a Hurrie-lakók felszámolták a Hold túlsó oldalán lévő bázisukat. Semmi sem valósult meg. A bolygó főemlősei nem kezdtek atomháborút, talán soha nem is kezdenek.

Minden jövőbeli borzalom ellenére, amely ebből fakadhat, Devi-en úszott a boldogságban. A perc azonban nem volt alkalmas arra, hogy a jövőről álmodozzék.

Pillanatnyilag éppen távolodott minden világok legszörnyűbbikétől. Devi-en látta alásüllyedni a Holdat, s összehúzódott, amikor feltűnt a bolygó, majd pedig a napja is. Nem is nyugodott meg, csak amikor az egész rendszer eltűnt a csillagképek mélyén. És ekkor már semmi mást nem érzett, csak megkönnyebbülést.

S csupán ekkor érezte, amint megszületik benne az első gyenge lelkiismeretfurdalás azért, ami majd megtörténhet egyszer.

Devi-en így szólt a főfelügyelőhöz. – Talán minden normálisan zajlott volna le, ha több páciensünk lett volna. Talán hibát vétettek volna és elmerültek volna egy atomháborúban.

– Nem tudom miért, de kétlem – felelte a főfelügyelő. –A mentálanalízis. – Hirtelen elhallgatott.

Devi-en tudta, hogy a vadembert az óvintézkedések maximumával vitték vissza szülőbolygójára, nehogy bajt okozzanak neki. Az elmúlt hetek eseményeit kitörölték az elméjéből. Lakatlan területen tették le, nem messze attól a helytől, ahol felfedezték. A barátai majd azt hiszik, hogy nem ura az eszének.

Soványságát, zúzódásait, amnéziáját az elszenvedett megpróbáltatásoknak tulajdonítják.

De a baj, amit okozott.

Ha csak nem vitték volna magukkal a Holdra. Elfogadhatták volna a gondolatot, hogy kirobbantsanak egy háborút. Kigondolhatták volna valamilyen módját a bomba irányításának, és létrehozhattak volna valamilyen közvetett, nagy hatósugarú rendszert a ledobására. Az volt a látszat, hogy a vadember keselyű-hasonlata hiúsított meg mindent. Ez okozta Devi-en és a főfelügyelő vesztét. Amikor az adatok összességét továbbították a Hurrie-ra, a Tanács is jelentős hatást gyakorolhatott: a bázis felszámolására felszólító parancs gyorsan megérkezett.

– Soha többé nem veszek részt gyarmatosításban – jelentette ki Devi-en.

– Soha senki nem fog már gyarmatosítani – mondta bánatosan a főfelügyelő. – Ennek a bolygónak a vademberei most már fölemelkednek. És a főemlősökkel, a galaxisban elterjedő főemlősi gondolkodásmóddal ez a végét jelenti majd a. a.

Devi-en orra idegesen összerándult. Mindennek a végét: mindannak a jónak a végét, amit a Hurrie tökéletessé tett a Galaxisban; mindannak a jónak a végét, amit a Hurrie a jövőben még létrehozhatna.

– Magunknak kellett volna megoldani a célbajuttatást.– kezdte Devi-en, majd elhallgatott.

Mi haszna, hogy erről beszéljen? Bármilyen is a galaktikus környezet, ők nem lettek volna képesek irányítani a bombát. S ha megtették volna, gondolkodásmódjukban maguk is főemlősökké váltak volna, s sokkal gonoszabb dolgokra került volna sor, mint most mindennek a vége.

Devi-en a keselyűkre gondolt.

Kudarc

Barheim professzor megköszörülte a torkát, amire a szobában a zajos beszélgetés alig hallható mormogássá szelídült.

- Hölgyeim - a mellette álló laborköpenyes nőre mosolygott - és uraim! Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Dr. Steven Barheim vagyok, én vezetem ezt a kutatási programot. Bemutatnám még az asszisztensnőmet, aki a technikai megvalósítást koordinálta egyben: Dr. Marlene Serbinski; valamint intézetünk igazgatóját - itt egy távolabbi, kényelmes székben ülő öltönyös férfire mutatott - Dr. Henk Strikert.

- A jelenlevők egy része jól tudja, miről van szó, de a sajtó jeles képviselői kedvéért röviden összefoglalnám.

A terem másik felében eddig halkan sustorgó társaság egy pillanat alatt halálos csendbe meredt, csak a rögzítőik kattantak csendben. Elég vegyes társaság - gondolta Barheim -, talán mégis kár volt Henknek idecsődítenie ezt a bandát. A legtöbbjük megint valami szenzációra éhezik, és akár sikerül a terv, akár nem, ezek mindenképp egy oldalas vezércikket fognak belőle gyártani. De legalább itt van az értelmesebbje is - somolygott magában, amikor kutató szeme elérkezett a szűkebb körök által olvasott tudományos lap szolídan öltözött munkatársához. - Talán ő fel képes fogni azt, hogy milyen korszakalkotó is a munka, amit már lassan tíz éve végzünk. - Abbahagyta a szemlélődést, és folytatta:

- Gondolom önök közül sokan tudják, hogy ez itt mögöttem egy számítógép. - mutatott arra a teljes falat beborító képernyőkkel, gombokkal és lámpácskákkal borított szerkezetre, ami előtt állt. Néhányan udvariasan kuncogtak, de a professzor folytatta.

- Azt gondolom már kevesebben hallották, hogy csoportunk milyen munkát végez ezekkel a gépekkel. Nos, a munkánk nem kevesebb, mint hogy megpróbáljuk szimulálni a világot!

A bejelentést meghökkent hangzavar kísérte. Barheim elégedetten elmosolyodott.

* * *

- Az uralkodó! - mondta a hopmester érces hangon, és szavai visszhangzottak a hatalmas teremben. Mindenki, aki éppen valamit nyomkodott, iratokkal szaladgált vagy a képernyők előtt ült felpattant, és meghajtott fővel tisztelgett az alacsony, rugalmas léptekkel belépő férfinek. Miután belépett, négy jól megtermett őr társaságában, besétált a terem közepére, és megállt. Szemeivel szótlanul végigmérte az előtte lehajtott fejjel álló Kerrost, a mögötte elterülő óriás méretű fémkockát, a többi álldogálót, majd ismét odafordult Kerroshoz, és megszólalt:

- Doktor Kerros? - a hangja termetéhez képest bársonyosan, majdhogynem behízelgően zengett bele a teremben lebegő csendbe.

- Uram, üdvözlöm a laboratóriumunkban. - emelte fel a fejét a doktor, amire a többiek befagyasztott mozdulatai kiengedtek, és mindenki ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta. Azonban azt a tíz méteres kört, ahol Kerros, az uralkodó és a testőrök álltak, gondosan elkerülték. - Nagy megtiszteltetés, hogy személyesen óhajtja megtekinteni a Harmadik Indítást.

- Tanácsadóim szerint - nézett rá szúrósan az uralkodó - ez az indítás talán az utolsó lehet, és megtudhatjuk végre a választ a Kérdésre. Ön is bízik a sikerben, doktor?

- Igen, uram. - válaszolt a doktor tettetett könnyedséggel. - Amint felséged is tudja, az első két indításnál is szinte minden rendben zajlott...

- Szinte. - jegyezte meg az uralkodó.

- Amint nyilván felségednek is elmondták, a baj a kapacitás volt. A mostani kapacitásunk a Második Indítás kapacitásának a húszbilliószorosa. - várakozóan nézett az alacsony férfire, hogy ez a szám milyen hatást tesz rá.

- Szép. - bólintott az uralkodó, majd figyelmesen a doktor szemébe nézett.

- Tehát becsléseink szerint ezúttal a kapacitás kicsivel még túl is lépi a szükségest. Mondanom sem kell, hogy ezt a nagyszerű eredményt soha nem érhettük volna el felséged nemes támogatása nélkül.

- Persze! - legyintett az uralkodó. - Mégis, doktor, mi volt az oka, hogy az Első és a Második Indítás nem sikerült? Akkor azt mondta, hogy a kapacitás valószínűleg kielégítő. Teszteket is mutatott...

- Tudja felség, a tesztek szerint a kapacitás már az első esetben is többszöröse volt a szükségesnek. - zavartan kezdte szemlélni a padló illesztéseit. - Mégis, az Első szinte az első másodpercben hihetetlen sebességgel felemésztette a gép lehetőségeit. A Második néhány perc múlva mondott csődöt. Műszereinkkel annyit el tudtunk dönteni, hogy a Galaxis már többet fordult, a teljes rendszer perdület- és sebességkomponensei...

- Hagyja a részleteket, doktor. - szakította félbe egy kézmozdulattal a férfit. - Azt mondja meg: most működni fog?

- Igen, uram. - mondta Kerros elszántan. - Most végre megtudjuk az életünk értelmét!

* * *

Mikor a suttogás elhalkult, a professzor köhintett egyet-kettőt. Ránézett az igazgatóra a jellegzetes "már-megint-mibe-rángattál-bele" tekintetével, majd az ismét elhallgató újságírók felé fordult.

- Gondolom, olvasóikat is érdekli, hogy milyen eredményeket értünk el eddig. Nos, az eredeti terv az volt, hogy szimuláljuk a világot. Nyilván önök is tudják, hogy a világ nagy. A világ bonyolult. Ezen felül nem ismerünk olyan módszert, amivel az ismert világot teljesen feltérképezhetnénk. Mi ezért úgy döntöttünk, hogy a minket körülvevő világ helyett teremtünk magunknak egy hasonlót, a számítógépünkben. - kis szünetet tartott.

- Kezdetben vala a sötétség - mosolyodott el, - majd Isten durrantott egyet, amit mi Nagy Bummnak nevezünk. - Hátulról kuncogás hallatszott. - Tehát mi is fogjuk az anyagot, az összes elméleti, képzeletbeli anyagot, és képzeletben betesszük a képzelt világunk képzelt közepére. Minden egyes atomnak, protonnak, kvarknak és az önök által is jól ismert egyéb összetevőknek gépünk minden egyes fizikai jellemzőjét tárolja. Amit mi csinálunk, az egy immár teljesen ismert világ létrehozása - a gépben. Ugyanúgy fejlődnek a galaxisok, a bolygók; ugyanúgy keringenek és forognak, mint a valóságban. És - emelte fel a hangját - feltételeztük, hogy a tökéletes hasonlóság miatt létre fog jönni... - hatásszünetet tartott, és szemével végigszántott az újságírók várakozásteli arcain - az Élet!

- Jó, mi? - súgta oda az egyik firkász a másiknak, mire az szakértően bólogatott.

- Mondja, professzor, - szólalt meg az egyik jól ismert, az egész országban megjelenő tudományos hírlap embere - Úgy hallottam, hogy a kísérlet nem most jut el először a próba stádiumába. Voltak már előző próbák is?

- Igen, jól hallotta. - mondta Barheim. - Az első modellünk nyolc éve készült el, a már akkor is idejétmúlt elektronikus elven működő központi egységünkkel. Akkoriban még az ellenőrzési módszereink sem voltak igazán kidolgozva, így hát a futtatás közben szinte az egyetlen útmutatónk a terhelésmérő volt. Pontosan ugyanaz, mint ez itt. - mutatott rá a gép szélén levő képernyőre, aminek az alján egy recés vonalat lehetett látni, az oldalán pedig egy skálát, aminek az alján "0%", a tetején pedig "12.5%" állt. A vonalon a recék lassan haladtak balra, miközben a képernyő sarkában létható felirat szerint a project nulla perce fut, és a terhelés nulla százalék.

- Az első futtatáskor elég kellemetlen meglepetés ért minket. Nyilván önök is sejtenek annyit, hogy ehhez a feladathoz nem mindennapi gépet kellett beszereznünk. Nos, az akkori elektronikus gépek közül a lehető legjobbat választottuk, felszereltük szinte tökéletesre, és elindítottuk. Maga a gépi program, ami a világot irányította, nem volt sem hosszú sem bonyolult, viszont a rengeteg adat a világ fejlődésével arányosan egyre több és több tárolót igényelt.

- Nem arról volt szó, hogy mindig ugyanannyi kis bigyó van benne? - kérdezte egy torzonborz újságíró az álldogálló csoport közepéből.

A professzor bólintott.

- Igen. Csakhogy az elején, mondjuk úgy, hogy összevissza vannak hajigálva a darabkák. Ám az idő teltével az anyag kapcsolatba kerül más anyagokkal, fokozatosan deformálja az N-teret és az időtereket, újabb és újabb terhelést okozva gépünknek. Ahogy egyre inkább kialakulnak az összetett rendszerek, egyre bonyolultabbá válik a világ, és egyre több és több kapacitást emészt fel. Íme, az első próba grafikonja. - mutatott a szemközti falra, amire valami láthatatlan forrásból egy grafikont vetítettek. A grafikon vonala a bal oldal aljáról indult, és nagyjából a közepéig lent is haladt, nem haladva meg az öt százalékot. Onnantól kezdve azonban egyre meredekebben emelkedett, míg a négy és fél perccel jelzett jobb oldalon elérte a 100%-ot.

- Amint láthatják, a próba négy perc harminckét másodpercig tartott, amikor is a gépünk túlterhelődött. - Látta, hogy többen is kérdezni akarnak, ezért gyorsan folytatta: - természetesen van fogalmunk róla, hogy mi okozhatta. A kontroll szerint a világunk létrejött, és nagyjából négy perc húsznál, ahol a meredek emelkedés elindult, kollégáimmal egyetértésben azon a véleményen vagyunk, hogy az addigiaknál valami sokkalta bonyolultabb dolog keletkezett.

- De mégis van valami fogalmuk arról, mi lehet az?! - kérdezte az egyik értetlen arcú fiatalember.

- Természetesen van. Véleményünk szerint akkor jött világunkban létre az Élet.

* * *

Kerros az uralkodó felé bólintva odafordult a kocka végébe beszerelt főpanelhez, megnyomott egy gombot, mire a termet tompa búgás töltötte be. Kihúzott egy kis lapot a gomb alól, és beleszólt.

- Figyelem! A Harmadik Indítás következik. Ismétlem: Harmadik indítás, mindenki foglalja el a helyét, és ellenőrizze a készülékeit. A jelentéseiket azonnal küldjék. - Hangja végigzengett a termen, a folyosókon, és a teremből minden irányban átlátszó műanyagfalakkal elválasztott szobákon. A lapot visszacsúsztatta a nyílásába, és beütött valamit a billentyűzeten. A képernyőt ellepték a kék négyzetek, néhányuk már naracssárga volt, a többiek folyamatosan váltottak át kékről. Kerros ránézett az uralkodóra, aki érdeklődő tekintettel figyelte a színváltó négyzetmintát a képernyőn. Úgy tűnt, hogy végtelenül türelmes, de a doktor sejtette, hogy ha bármilyen nagyobb probléma hátráltatná az Indítást, akkor a Százezer Birodalom Ura nagy valószínűséggel ugyanilyen érdeklődő tekintettel kísérné a kudarcot vallott tudós lassú halálát. Kerros visszafodult a képernyőre, ahol az utolsó kék négyzet is narancsszínre váltott. Megjelent az "ellenőrzés kész" felirat. Lenyomott pár gombot, amire a képernyőről eltűnt a sárga négyzetes ábra, és helyét a "Harmadik Indítás, startra kész" felirat váltotta fel.

- Uram, kegyeskedjék az indítást megejteni. - fordult ismét az uralkodóhoz. Az odalépett. Kerros egy kéz nagységú sárga lapra mutatott.

- Ezt kegyeskedjen bekapcsolni. - mondta.

Az uralkodó körbenézett, majd határozott mozdulattal megérintette a lapot, amitől az kékre váltott. A kocka többi oldalát beborító matt lapok életre keltek, és mindenféle adatok suhantak rajtuk keresztül. A kocka nem adott ki egy hangot sem, még halk búgás sem hallatszott, de mindenki tudta, hogy már szinte elképzelhetetlen mennyiségű adat lódult meg.

Kerros egy, a kéken fénylő lap fölött látható remegő vonalra mutatott:

- Ez, uram, a teljesítmény mutatója. - Miközben nézték, a vonal lassan elindult felfelé.

* * *

Barheim-et mulattatta az, ahogy az újságírók reagáltak a bejelentéseire. Izgatottan beszélgettek, a fali grafikonra mutogattak, lapkamerájukkal pásztázták, hogy minden egyes részletet vissza tudjanak majd adni az olvasóiknak. A professzor ismét elmosolyodott, és magában elgondolkozott, hogy vajon milyen lenne az, amikor nem akkor kezdenének el meglepődni, amikor az elvárható. Ez az egész felhajtás nem tesz jót a tervnek, de hát ahogy Henk is mondta: kell a pénz, kell a támogatás, kellenek az adományok. De mi lesz, ha megint nem sikerül?

Elhessegette magától ezt a gondolatot. Miért ne sikerülne? A két évvel ezelőtti támogatásból végre megvehették, létrehozhatták a legmodernebb felszerelést, ami a Szövetségben létezett.

Elmélkedéséből felriasztotta, hogy a beszélgetés újra lecsendesedett, és várakozásteli szemek fürkészték. Na, folytassuk a majomparádét - gondolta magában, és sóhajtott egy nagyot.

- Uraim, egy kis figyelmet. Köszönöm. - mondta, amint az utolsó fecsegő is elhallgatott. - Tehát az élet a maga bonyolultságával kinőtte az elektronikus gépeinket. Az első kísérlet mindenesetre sikeres volt, hiszen maga a program tökéletesen futott, és intézetünk csillagászai sok érdekes adathoz juthattak. Mi meg nekiláttunk, és növeltük a kapacitást. Amint azt mondtam, az elektronikus elvű gépeinkből mindent kihoztunk, amit csak lehetett. Tovább kellett lépnünk. Hála az Einstein Alapítvány, valamint az Egyesült Észgép cég anyagi támogatásának, intézetünk megvásárolhatta az akkori kommersz csúcstecsnológiát képviselő molekuláris központi egységet. Amit elvártunk tőle, az nem a nagy sebesség volt - hiszen mint önök is tudják, ezek a gépek némileg még lassabbak is elektronikus gépeinknél -, hanem az óriási kapacitás. Amint önök nyilván jól tudják - mondta, miközben magában hozzátette: tudják egy fenét -, a molekuláris egység nem az elektronok áramával tárolja az adatokat, hanem egy térrészben elhelyezkedő atomokkal, és azok kapcsolatával. Ezt különbféle módszerekkel befolyásolhatjuk, illetve leolvashatjuk. - benyúlt a zsebébe, és zsebkendőjével letörölte izzadó homlokát. - Nincs is meleg - gondolta -, de ezek a hülyék teljesen kikészítenek. Mintha fatuskóknak beszélnék. - majd hangosan folytatta:

- Azt is tudják, hogy ennek a kapacitása több milliószor nagyobb, mint előző gépünknek. A második próba mégsem hozott sikert.

Egy villanás a szemközti falon adta tudtukra, hogy újabb grafikon érkezett. A tetején a "Második futtatás" felirat állt, majd alatta egy, az előbbihez nagyon hasonló grafikon, ami lentről indulva a vége felé egyre meredekebben emelkedve éri el a 100%-ot jelző felső egyenest. A görbén két törés volt látható, valamint több kis ugrás vagy hullámzás; azonban a felfelé törő jelleg állandó volt. Az újságírók ismét megfordultak, és a grafikont kezdték szemlélni.

- Amint láthatják - folytatta Barheim - az eredmény az óriási kapacitás ellenére hasonló. Jóval lassabban értük el a határokat, de sajnos elértük. Az első törést, ahol meglódul felfelé, ott láthatják a hatodik perc körül. - Világító vörös fénypötty mutatta a törés helyét. - Nézzék meg, hogy ez a gép kapacitásának még húsz százalékát sem érte el, az előbbi hatvanöt helyett! Ha a terhelés lineárisan nőtt volna, ma már a sikert ünnepelhetnénk, azonban - amint látják - az emelkedést egy második pont szinte megtízszerezte. - Szavaira egy vörös pont jelent meg a grafikon jobb oldalához közel, a második törésnél. - Itt történt tehát valami. Az élet - mint tudjuk, létrejött, és az első törést valóban ez okozta; ahogy azt a második futtatás fejlettebb kontroll-műszereitől végül megtudhattuk. De vajon mi okozhatta a második törést? - hangja kérdőn felszökött, majd csend lett.

Barheim magában elmosolyodott: - Na, használjátok már egy kicsit azt a szürke pépet, ami a fejeteket kitölti! - gondolta.

- Talán létrejöttek az állatok? - kérdezte bátortalanul az értetlen arcú fiatalember.

- Nem. - válaszolt a professzor kelletlenül. - Amint mondtam, az első törés az Élet létrejötte volt. Az állatok - már amennyiben ezeket annak nevezzük - szintén az élet fejlődésébe tartoznak, amit az első törés utáni egyenes mutat. Abban az emelkedésben benne van az fejletlen, és a fejlett állatok kialakulása is. Más ötlet...?

- Logikus következtetés lenne az, hogy az értelem, az intelligencia alakult ki ekkor. - jegyezte meg elgondolkodva a tudományos lap képviselője.

- Kiváló ötlet! - lelkesedett Barheim, magában újabb jópontot osztva a kedvenc lapjai egyikének. - Az intelligencia. Igazából nem tudtuk meghatározni, hogy a törés az értelem megjelenésének, vagy pedig a tevékenységének a hatása, de mindenesetre az biztos, hogy ekkor indul meg a világunkban az értelmes élet, és annak szellemi alkotásai. – Elismerően nézett az újságíróra, aki hálásan elmosolyodott.

* * *

Az uralkodó érdeklődve szemlélte a kocka egyik oldalát betöltő képernyőn száguldó adatokat, miközben Kerros aggódva nézte a teljesítményt jelző vonalat. Szerencsére aggodalomra semmi ok, bár még nagyon az elején járnak. Gyorsan átfutotta a helyzetjelentéseket, és megkönnyebbülve látta, hogy minden a terv szerint halad. A világ létrejött, elindult az útján, melynek végén meglelik a Célt, azt a Célt, aminek ismeretére az uralkodó, népét is megtestesítve oly annyira vágyott.

A felség szemlélődését egy halk pengő hang szakította meg, majd a kép tetején megjelent a "Második Szakasz, Élet" felirat. Kerros odasétált, és magyarázni kezdett.

- Tudja, uram, az egység ilyenkor jutott el a Sagran elmélet szerinti élet kialakulásához. Létrejöttünk. - mosolyodott el. - És megindultunk a Cél felé.

- A Cél. - suttogta maga elé az uralkodó elmerengve. - Meddig vártunk rá, és most, hogy végre íly közel kerültünk hozzá, vágyunk nem csökken, és a homály nem oszlik. - felnézett a lelkes tudósra. - Kerros, ez nagyrészt a maga érdeme lesz. A siker esetén számíthat a hálámra. - a tudós nyelt egyet, elgondolva azt a lehetőséget, amit az uralkodó jótékonyan nem említett meg.

- És most? Mi történik? - nézett vissza a tudósról a képernyőn futó adatokra.

- Az élet fejlődik, uram. Nemsokára elérjük a harmadik szakaszt, ahol a fejlett lény alkotni kezd.

* * *

- Mint önök is sejtik - emelte fel a hangját Barheim - a jelenlegi kisérlet gépe valami új. Több mint nyolcvan kollégám két évi munkája fekszik ebben a gépben, ami mai világunkban egyedülálló. Kisérletünk akár sikerrel jár, akár nem, - itt sóhajtott egyet -, ez a fejlesztés már hatalmas eredmény. Az előző, molekuláris elvű géphez képes hatalmas előrelépést jelent az a technika, amit belőle kifejlesztettünk. Kollégáim pozitronikus ötdimenziós tértárolásnak nevezik, amiből már nyilván sejtik, hogy nem is próbálom meg öt perc alatt elmagyarázni. Az egyik okom erre az, hogy én sem teljesen értem! - nevetett, és vele együtt jólnevelten nevettek az újságírók is.

- Mindenesetre egy biztos: szerény számítások szerint is a kapacitása százezerszerese az előző gépünknek, ami az első géphez képest már olyan hatalmas, hogy nevetségesnek tűnik, hogy valaha azzal akartunk kezdeni. Ez a kapacitás minden bizonnyal elég lesz ahhoz, hogy a kialakult élet egyre nagyobb bonyolultságával is megbirkózzon! - Magában hozzátette: - De ha mégsem, akkor Henk letépi a fejemet, az már egyszer biztos.

Elhallgatott, és ezt látva az újságírók is elcsendesedtek. Mindenki sóvár szemekkel figyelt, sejtve, hogy a nap attrakciója közeleg. Barheim megköszörülte a torkát, és ünnepélyesen kijelentette:

- Nos, így tehát készen állunk a harmadik próbára! Amint látják az önök idejével való takarékosság jegyében már beüzemeltük a gépet. - jegyezte meg fanyar mosollyal - Már csak az indításra vár.

Erre mozgolódás támadt, többen elővették az eddig zsebben, vagy nyakláncon tartott kameráikat, és egyéb rögzítőberendezéseiket, és minden emberi és elektronikus szem a falnyi gép felé fordult.

- Felkérem Dr. Strikert, intézetünk igazgatóját, hogy indítsa be a projectet! - odafordult Henk felé, aki eddig a testhez simuló székben üldögélve hallgatta a szónoklatot. Ekkor felállt, lassan odasétált a központi klaviatúrához, és lenyomott egy gombot. A gép a kíváncsi tekintetektől kísérve megelevenedett, a képernyőket ellepték a betűk, számok és ábrák. A szélső képernyőn a terhelés grafikonján egy nagy függőleges csík jelent meg, ami után az eddigi recés vonal volt látható a grafikon alján. Mellette a feliratok mutatták, hogy a project 3 másodperce fut, a terhelés 1%. Az újságírók csomoportja felől megkönnyebbült sóhaj hallatszott. A professzor csak gondolatban sóhajtott. A neheze még hátravan.

- Amint látják, a terhelés egy pillanatra maximumra ugrott. - mutatott a grafikonra. - Nem kell megijedni, ilyenkor került az anyag a gépbe, ez volt a teremtés. A lényeg inkább most jön... - nézett a grafikonra, ahol a lenti vonal elkezdett felfelé terjeszkedni, emelkedni, és egy fél perc múlva már úgy nézett ki, mint ahogy egy jólnevelt terhelési grafikonnak ki kell néznie. Emelkedett. Egy perc telt el, és a terhelés lassan elérte a három százalékot. Két perc, nyolc százalék. Két és egynegyed percnél kettőt sípolt a gép, és az egyik sötét monitoron megjelent a felirat: "Második fázis". A terhelés elérte a tíz százalékot, és kissé meredekebben elindult felfelé.

- Élet. - suttogta a professzor maga elé.

* * *

Egy ideje már nem történt semmi, ezért az uralkodó odafordult Kerroshoz, és megkérdezte:

- Most mi történik?

- Ilyenkor kissé lelassul a folyamat, mivel a nagyobb adatmennyiséget el kell helyezni, és ez több és több időt igényel. Ezáltal...

- Nem úgy értettem! - szakította félbe Kerrost. - Mi történik az élőkkel, ott bent? - és a kockára mutatott.

- Ja? Elnézést. Most fejlődik az élet, fajok alakulnak ki és tűnnek, el... És nemsokára megjelenik az... - egy fémes pengés elnyomta az utolsó szavát, és megjelent a "Harmadik Szakasz, intelligencia" felirat. Az uralkodó felnézett a feliratra, és elégedetten bólintott.

* * *

A hatodik perc kezdete után kis idővel következett be a második pittyegéssel kísért ugrás a grafikonban. Mindenki árgus szemekkel leste a monitorokat. Az eddigi "Második fázis" feliratot felváltotta a "Harmadik fázis" felirat, amire a professzor halkan megjegyezte:

- Amint látják, az értelmes élet megindult szerte a világunkban. A terhelés huszonkét százalék. - hangja magabiztosan csengett, de belül egy kérlelhetetlen hang gúnyosan megkérdezte: - Vajon mi jöhet még, ami felrúghatja a terveimet? Mi jöhet az intelligencia után? Mi...?

* * *

- Az élet megindult a technika útján, uram! - mondta boldogan Kerros, amikor látta, hogy a teljesítményt jelző vonal még az egytizedét sem érte el a skála hosszának. - Elkezdődött az eszközök fejlődése. Kialakulnak a járművek, először a bolygókon, majd a bolygóközi járművek, végül a mélyűri közlekedés. - Nem is próbálta titkolni elégedettségét. - Fejlődnek a művészetek. Fejlődik a tudomány. Feltalálják a távközlést, a számítógépeket. Az elvek finomodnak, az információk mennyisége növekszik. És haladnak a Cél felé!

* * *

Barheim meredten nézte a teljesítményjelzőt. A kijelző már egyszer váltott, és most nullától 25%-ig volt a beosztás, de a hetedik percre elérte a 25%-ot, és ismét váltott, és a skála tetején az 50% felirat jelent meg. Az egyenes emelkedett, egyre meredekebben.

- Istenem... - suttogta magában. - Sikerülnie kell!

* * *

- És az életük milyen? Mivel foglalkoznak? - kérdezte az uralkodó.

- Mindenfélével! - válaszolt a lelkes tudós - Olyanok is vannak köztük, mint mi! Vannak tudósok, akik kutatnak; vannak filozófusok, akik az élet értelmét fürkészik; és vannak uralkodók, akik népüket vezetik a Cél, az Élet Célja felé!

- Na igen. - mondta az uralkodó elgondolkodva. - De akkor lehet egy olyan birodalom is, mint a miénk? És lehet olyan uralkodó, mint én?

- Lehetséges... - mondta bizonytalanul Kerros, mert nem tudta, mire akar ura kilyukadni. - De mi...

Az uralkodó egy kézlegyintéssel elhallgattatta.

- És ugye lehetséges, hogy egy magához igen hasonló lángelme - itt fejet hajtott a tudós felé - létezzen?

- Hát... lehetséges, elvben, persze... de... - gondolkozott, hogy mi az a gondolat, ami már egy ideje mintha kimondatlanul is ott lüktetne agya mélyében, és amit ez a kérdés, mint az ággal megpiszkált tüzet, felszított. De nem tudott rájönni, és a felség válaszra vár. - Minden megtörténhet felség, ami a valódi világban. - Elhallgatott, és mindketten csendben nézték a teljesítményt jelző vonalat, amint az egyre gyorsabban kúszott felfelé, immáron a skála közepénél tartva.

* * *

Kilenc perc. A teremben teljes csend, az emberek egy része a terhelési grafikont nézi, ahogy egyre kúszik feljebb, áttöri az 50%-os határt, újra vált, és a felső sarokban megjelenik a rettegett 100%. Az emberek másik része a professzort figyeli, aki viszont szinte rátapad szemeivel a grafikonra. Már hatvan százalék, és újabb kis rándulás. Hetven. A fiatal asszisztensnő lehajtja a fejét, hogy ne kelljen látnia az újabb kudarcot. Az igazgató halk sóhajjal leül a székbe, és maga elé néz.

Tizenegy perc. Terhelés nyolcvanöt százalék.

Minden tekintet rátapad a skálára. A panelon kigyullad az első piros lámpa, majd azt követik sorban a többiek. És a terhelés nő, tovább nő...

* * *

- És ők is keresik a Célt?? - kérdezte az uralkodó nyugtalanul.

- Gondolom, igen.

- És gépet készíthetnek erre a célra?

- Persze, hiszen ismerik a.... - Kerros hirtelen úgy érezte, hogy elájul, amikor a gondolat berobbant az agyába, és egész lényét elborította. A rettegés végigszáguldott egész testén, egész lelkén, és mindössze annyi ereje maradt, hogy szótlanul rátámaszkodjon a pultra, és az uralkodóra ügyet sem vetve a szemével a teljesítményt lesse. A narancsszín, rezgő vonalat.

- És - kérdezte kétségbeesetten az uralkodó - ha kikapcsolnánk a gépet, vagy leállna a gép, vagy.... Akkor velük mi történne? MI TÖRTÉNNE?! - kiáltott rá Kerrosra, aki azonban csak a vonalat nézte, amint eléri a skála kétharmadát, és rezegve halad felfelé.

Valami történt, a vonal remegni kezdett. Egyre jobban, míg Kerros rájött, hogy valami nincs rendjén. A vonal narancsszíne szétterült a skálán, és a gép búgása is felerősödött... Illetve... Ez a gép nem búg! Kerros rémülten felnézett, és amit látott, azt agya már nem tudta befogadni. A terem egyik fala lemállott, szétázott az űrben, ami a lyukakon keresztül befolyt. A folyosók a semmibe vezettek, és sorban sötétedtek el a termet övező szobák. A gép monitorai megremegtek és összefolytak a padló fekete csillogásával, és az uralkodó sikolyával, amikor a feketeség egyik szippantására eggyé vált a végtelen, mindent elborító sötétséggel. Kerros utolsó gondolata az volt, hogy a Gép, az élete munkája talán még pár pillanattal túléli őt, meg az uralkodót, és talán az utolsó lesz, ami eltűnik ebből a birodalomból, ebből a világból. Egy sóhajjal ő is szétfoszlott, és belemosódott a csillagtalan űr semmijébe.

* * *

Az utolsó piros lámpa is kigyulladt, és egy újabb sípjel hallatszott. A monitorok megüresedtek, a lámpák kialudtak, és a grafikon újra nullán állt.

Még látszott a csúcs, amikor egy őrült rándulással elérte a 100%-ot jelző határt, majd visszaesett nullára.

Mindenki csalódott volt, az újságírók még vártak egy ideig, aztán elkezdtek kiszállingózni a teremből. Végül már csak hárman maradtak. Henk, az asszisztensnő és a professzor.

Barheim csak állt, szomorúan.

- Megint nem sikerült - mondta Henknek. - Mi megpróbáltuk, de valami megint információs robbanást okozott. Valami óriási fejlettségű dolog jelent meg... Valami... Valami, ami több, mint egyszerű intelligencia... Valami.... - bizonytalanul, segítséget kérve elhallgatott.

- Valami hatalmas tudás, vagy információtömeg. - jegyezte meg az asszisztensnő szomorúan. - Ne keseredj el. Meg fogjuk találni.

- Igen! - mondta Barheim - Nem adom fel. Továbbfejlesztjük az elvet. Megépítjük a következő gépet. Ami meg fog birkózni ezzel a feladattal is.

- És ha sikerül - mert sikerülni fog, - tette hozzá egyre lelkesebben - akkor talán megláthatjuk a jövőt is!

- És ez a kudarc nem akadályozhat meg bennünket, hiszen mi képesek vagyunk fellebbenteni a fátylat a világ titkairól. És a megismert titkok boldoggá fogják tenni az embereket.

Leng az inga

A novellát Asimov 1939-ben írta, évszámait - jövőképét - természetesen túlhaladta az idő. Az elbeszélést mégis változtatás nélkül közöljük, mert jellemzi nemcsak az író, hanem az amerikai science fiction elképzeléseit az űrhajózás jövőjéről és az ellene fellépő szemléletről.

Amikor azon a napon beléptem az irodába, John Harman az íróasztala mellett ült és töprengett. Mindennapos látvány volt akkoriban, hogy fejét a kezére hajtva ül, és bámul ki a Hudsonra, miközben arcát mogorva fintor torzítja - nagyon is mindennapos látvány. Aligha volt rendjén való, hogy ez a harcias kis ember napról napra így emészti magát, amikor pedig jog szerint megérdemelné, hogy a világ magasztalja és tömjénezze. Lehuppantam a székre.

- Látta a vezércikket a mai Clarionban, főnök? Fáradt, véres szemmel nézett rám.

- Nem láttam. Mit írnak? Hogy az Úr bosszúja ismét utolért? - Hangjából csak úgy csöpögött a maró gúny.

- Ezúttal kissé tovább mennek, főnök - feleltem. - Figyeljen csak! Ezt írják:

"Holnap lesz a napja, hogy John Harman megkísérli az egek meggyalázását. Holnap ez az ember az egész világ közvéleményét és lelkiismeretét kihívja maga ellen, szembe fog szegülni az Istennel.

Az embernek nem adatott meg, hogy mindenhová elmenjen, ahová nagyratörése és vágyai vezetik. Vannak dolguk, amelyek örök időkre megtagadtattak tőle, és e dolgok egyike az a törekvés, hogy elérjük a csillagokat. Akárcsak Éva, John Harman a tiltott gyümölcsből akar enni, és akárcsak Éva, méltóképpen meg fog ezért bűnhődni.

Nem elég azonban a puszta beszéd. Ha megengedjük neki, hogy ilyeténképp kiváltsa az Úr bosszúállását, a törvénysértés az emberiségé és nem csupán Harmané. Ha megengedjük, hogy véghezvigye ördögi tervét, cinkosokká válunk, és az isteni bosszú éppúgy utolér majd bennünket is.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy azonnali intézkedések történjenek annak megaka-dályozására, hogy Harman úgynevezett rakétahajójában holnap útnak induljon. A kormány azzal, hogy nem hajlandó ilyen lépésekre, erőszakos fellépésre kényszeríthet. Ha nem rendelkezik úgy, hogy kobozzák el a rakétahajót, vagy zárják börtönbe Harmant, sor kerülhet rá, hogy a feldühödött polgárok a saját kezükbe veszik az ügyet..." Harman magából kikelve felugrott a székről, és az újságot kitépve a kezemből, dühödten a sarokba vágta.

- Leplezetlen felhívás lincselésre - őrjöngött. - Ide nézzen!

Öt vagy hat borítékot felém hajított. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi áll bennük.

- Ezek is halállal fenyegetik? - kérdeztem.

- Igen, pontosan. Intézkednem kellett az épület előtti rendőrjárőr erősítéséről és motor-kerékpáros rendőrkíséretről, amikor holnap átmegyek a hídon a kísérleti terepre.

Izgatott léptekkel járt fel-alá a szobában.

- Nem tudom, mitévő legyek, Clifford. Csaknem tíz évig dolgoztam a Prometheuson. Gürcöltem, egy vagyont ráköltöttem, mindent feladtam, ami élni érdemessé teszi az életet, és miért? Hogy egy csomó ostoba evangelizátor felhergelje ellenem a közvéleményt, annyira, hogy már az életem sincs biztonságban.

- Maga előtte jár a korának, főnök - vontam meg beletörődő mozdulattal a vállam, amitől őrjöngve rám rontott:

- Mit ért azon, hogy előtte járok a koromnak? Most 1973 van. A világ már fél évszázada kész az űrhajózásra. Ötven esztendővel ezelőtt az emberek már arról a napról beszéltek, álmodtak, amikor az ember kiszabadíthatja magát a Föld kötelékéből, és az űr mélyére hatolhat. A tudomány ötven éve közeledik lépésről lépésre a célja felé, és most... most én végre a kezemben tartom, látom, maga pedig azt mondja, hogy a világ nincs rám felkészülve.

- A húszas és harmincas évek az anarchia, a hanyatlás és a törvénytelenségek évei voltak, emlékezzék csak vissza ezekre az időkre - figyelmeztettem tapintatosan. - Nem fogadhatja el őket ismérvként.

- Tudom, tudom. Az 1914-es első háborúról meg az 1940-es második háborúról akar beszélni. Régi történet ez számomra; apám harcolt a másodikban, nagyapám pedig az elsőben. Mindazonáltal ezekben az időkben virágzott a tudomány. Az emberek akkoriban nem féltek; álmodoztak valamiképp, és mertek. Amikor mechanikai és tudományos dolgokról volt szó, nem érvényesült semmiféle maradiság. Egyetlen elmélet sem volt túlságosan radikális, egyetlen felfedezés sem túlságosan forradalmi ahhoz, hogy fejlesszék, hogy közzétegyék. Ma a száraz rothadás hatalmasodott el a világon, amikor egy olyan nagyszerű látomást, mint az űrutazás, "az Isten kihívásé"-nak kiáltanak ki.

Feje lassan lehajlott, és hogy elrejtse reszkető ajkait és szemében a könnyeket, John Harman elfordult. De csak egy pillanatra. Aztán újra kiegyenesedett, és tűzben égő szemmel felkiáltott:

- De én megmutatom nekik! Végigcsinálom, még ha a pokol, az ég meg a föld össze is esküszik ellenem. Túlságosan sokat fektettem bele ahhoz, hogy abbahagyjam.

- Ne mérgelődjék, főnök - tanácsoltam. - Ez nem tenne jót magának holnap, amikor beszáll abba a hajóba. Az esélyei, hogy élve megússza, amúgy sem túlságosan nagyok, hát még milyen kicsik lennének, ha az izgalomtál és a dühtől elcsigázottan indulna útnak.

- Igaza van. Ne beszéljünk róla többet. Hol van Shelton?

- Odaát az Intézetben. A különleges fotólemezeket intézi, hogy átküldjék hozzánk. - Már régen elment, nemde?

- Nem különösebben régen; de figyeljen rám, főnök, valami nincs rendjén ezzel az emberrel. Nem szeretem Sheldont.

- Szamárság! Két éve van nálam, és nincs rá panaszom.

- Helyes! - tártam ki a kezem, beletörődve a változhatatlanba. - Ha nem akar rám hallgatni, ne hallgasson rám. Ez nem változtat azon a tényen, hogy rajtakaptam, amint Otis Eidredge-nek azokat a förtelmes irományait olvassa. Tudja, az efféléket: "Vigyázz, emberiség, mert közeledik az utolsó ítélet napja! Bűnhődni fogtok bűneitekért. Tartsatok bűnbánatot, hogy megmeneküljetek." És más hasonló ősrégi ócskaságok.

Harman felhorkant az utótattól:

- Olcsó evangelizátori demagógia! Azt hiszem, ez a típus soha nem fog kiveszni a világból, legalábbis amíg lesz hozzá elegendő idióta. Mégsem ítélheti el Sheltont csak azért. mert olvassa ezeket az irományokat. Alkalmilag magam is olvastam őket.

- Azt állítja, hogy a járdán találta, és csak "puszta kíváncsiságból" olvasott bele, de annyi biztos, hogy láttam, amint a táskájából vette elő. Azonkívül minden vasárnap templomba megy.

- És ez bűn? Manapság mindenki templomba jár!

- Igen, de nem a Huszadik Század Evangéliumi Társaságába. Ez Eldredge temploma. Ez meglepte Harmant. Nyilvánvalóan ezt most először hallotta.

- Úgy gondolom, ez már valami. Egyik szemünket rajta kell tartanunk.

De ezután különböző dolgok történtek, és megfeledkeztünk Sheltonról - mígnem túlsá-gosan késő nem lett.

A kísérlet előtti napra kevés teendő maradt, átmentem hát a szomszédos szobába, és elő-vettem Harmannek az Intézet számára készített zárójelentését. Az én dolgom volt a belé csúszott tévedések vagy elírások kijavítása, de attól tartok, nem voltam eléggé alapos. Az igazat megvallva, nem tudtam összpontosítani a figyelmemet. Minden pillanatban saját gondolataimba merültem el.

Furcsának tűnt ez a lárma, amit az űrutazás körül csaptak. Amikor Harman vagy hat hónappal ezelőtt bejelentette, hogy a Prometheus építése a befejezéshez közeledik, a tudományos körök ujjongtak. Természetesen kijelentéseikben óvatosak voltak, és minden szavukat mérlegre tették, de lelkesedésük őszinte volt.

A tömegek azonban nem így fogadták a bejelentést. Önöknek a huszonegyedik században ez talán furcsának tűnik, nekünk azonban, a 73-as évnek azokban a napjaiban bizonyára számolnunk kellett volna vele. Az emberek nem voltak valami haladóak akkoriban. Éveken át fellendülőben volt a vallásosság, és amikor az egyházak egyöntetűen szót emeltek Harman rakétája ellen, nos, előállt ez a helyzet.

Először az ellenállás az egyházakra korlátozódott, mi pedig azt hittük, hogy az fokozatosan meg fog szűnni. De nem így történt. Az újságok felkapták a dolgot, és szó szerint elterjesztették az evangéliumot. Szegény Harman meglepően rövid idő alatt a világ kiközösítettje lett, és akkor elkezdődtek a bajok.

Naponta kapta a halálos fenyegetéseket és az Isten bosszújára emlékeztető intelmeket. Ha kiment az utcára, nem volt biztonságban. A szekták tucatjai, amelyek egyikéhez sem tartozott - egyike volt az akkori idők igen gyér számú szabadgondolkodóinak, amit ugyancsak a fejére olvastak -, egyházi átok alá helyezték. És mindennek a tetejében Otis Eldredge meg az ő Evangéliumi Társasága uszítani kezdték a lakosságot.

Eldredge furcsa egy figura volt - egyike azoknak a maguk nemében tehetséges embereknek, akikből olyan sok van. Kénköves szókészlettel rendelkező jó szónok lévén, úgyszólván hipnotizálni tudta a tömeget. Húszezer ember olyan volt a kezében, mint a gitt, ha hallótávolságba tudta kapni őket. És négy hónapig mennydörgött Harman ellen; négy hónapig özönvízként áradt a szájából a nyilvános kárhoztatás őrjöngő szónoklatok formájában. És négy hónapig gyűlt a világ haragja.

De Harmant nem lehetett megijeszteni. Apró, öt egész két tized lábnyi termetébe annyi bátorság szorult, mint öt hat láb magas emberbe. Minél inkább üvöltöttek a farkasok, annál szilárdabban vetette meg lábát ott, ahol állt. Csaknem isteni - ellenségei szerint ördögi - konoksággal tartott ki álláspontja mellett, s egyetlen hüvelyknyivel sem hátrált meg. Ám külső szilárdságában én, aki ismertem őt, csak nagy belső szomorúságának és keserű csalódottságának tökéletlen leplezését láttam.

Amikor idáig értem gondolataimban, megszólalt a bejárati csengő, s én meglepetten talpra ugrottam. Azokban az időkben nagyon kevés látogatónk volt.

Kinéztem az ablakon, és egy magas, testes alakot láttam, amint Cassidy rendőr őrmesterrel beszélget. Rögtön megismertem: Howard Winstead volt, az Intézet igazgatója. Harman kisietett az üdvözlésére, és miután néhány szót váltottak, bejöttek az irodába. Utánuk mentem, mert kíváncsi voltam, mi lehet az, ami idehozta Winsteadet, aki inkább politikus volt, mint tudós.

Winstead először nem látszott valami nyugodtnak; nem szokásos kellemes önmaga volt. Zavartan elkerülte Harman tekintetét, és néhány konvencionális mondatot motyogott az időjárásról. Azután diplomatikusnak semmiképp sem mondható nyerseséggel egyenesen a tárgyra tért:

- John - szólt -, mi volna, ha egy időre elhalasztanád a kísérletet?

- Valójában azt akarnád, hogy adjam fel a tervet, nemde? Nos, nem adom fel, és ez az elhatározásom végleges.

Winstead felemelte a kezét.

- Várj, John, ne izgasd magad. Hadd, hogy elmondjam, amit akarok. Tudom, az Intézet hozzájárult, hogy szabad kezet ad neked, és azt is tudom, hogy a költségeknek legalább a felét te fizetted a saját zsebedből, de - nem hajthatod végre, amit akartál.

- Igazán? - horkant fel Harman gúnyosan.

- Ide figyelj, John, te a tudományodban jártas vagy, de nem vagy jártas az emberi valódban, márpedig én igen. Ez nem az "őrült évtizedek" világa, akár felismered ezt, akár nem. 1940 óta mélyreható változások történtek. - S ami most következett, az nyilvánvalóan gondosan előkészített szónoklat volt:

Az első világháború után, mint tudod, a világ egyöntetűen hátat fordított a vallásnak és a konvencióknak. Az emberek megcsömörlöttek, elvesztették illúzióikat, cinikusak és kiábrándultak lettek. Eldredge ezt úgy nevezi, hogy "gonoszak és bűnösök". Ennek ellenére a tudomány virágzott, vannak, akik azt mondják, mindig az ilyen konvencióktól mentes időszakokban virágzik. A tudomány szempontjából ez "aranykor" volt.

Mindazonáltal ismered a korszak politikai és gazdasági történetét. A politikai zűrzavar és a nemzetközi anarchia időszaka volt; öngyilkos, ostoba, tébolyult időszak - a második világháborúban csúcsosodott ki. És ahogy az első világháború a kiábrándultság időszakához vezetett, a második kiváltotta a valláshoz való visszatérést.

Az emberek megcsömörlöttek az "őrült évtizedek"-től. Elegük volt belőlük, és mindennél jobban féltek a hozzájuk való visszatéréstől. Ennek még a lehetőségét is kizárandó, megtagadták azoknak az évtizedeknek a szokásait. Mint látod, indítékaik érthetőek és dicséretesek. Vége a szabadságnak, a kiábrándultságnak, a konvenciók hiányának, mindez ma már a múlté. Egy második viktoriánus korban élünk; és ez természetes is, hiszen az emberi történelem az inga lengéseit követi, és az inga most a vallás és a konvenciók felé leng ki.

A fél évszázaddal ezelőtti időkből csupán egy dolog maradt érintetlenül: az emberiség tudománytisztelete. Szesztilalom van nálunk, a nők dohányzását törvény tiltja, tilos a kozmetikai szerek használata, a kivágott ruha és a rövid szoknya ma ismeretlen, a válást elítéljük. Ám a tudományt nem korlátoztuk - eddig még.

A tudománynak kötelessége hát, hogy körültekintő legyen, és ne lázítsa fel maga ellen az embereket. Nagyon könnyű elhitetni velük - és Otis Eldredge veszélyesen közel került hozzá, hogy ezt megtegye egyik-másik beszédében -, hogy a második világháború borzalmait a tudomány hozta ránk. A tudomány megelőzte a kultúrát, fogják mondani az emberek, a technológia elébe vágott a szociológiának, és az egyensúlynak ez a hiánya volt, ami csaknem elpusztította a világot. Nem tudom, de hajlok rá, hogy azt higgyem, van valami ebben.

De tudod, mi történnék, ha valaha is sor kerülne erre? A tudományos kutatást akár be is tilthatják, vagy ha ilyen messzire nem is mennek el, egész biztosan olyan szigorúan szabá-lyoznák, hogy ezzel megfojtanák, hanyatlásba kényszerítenék. Ez pedig olyan súlyos csapás volna, amelyből az emberiség egy évezred alatt sem térne magához.

Márpedig a te kísérleti repülésed az, ami mindezt kiválthatja. A közvéleményt annyira felizgatod, hogy nehéz lesz megnyugtatni őket. Figyelmeztetlek, John. A következmények téged sújtanak majd. Egy pillanatra halotti csönd volt, aztán Harman arcára kényszeredett mosoly ült.

- Hallod-e, Howard, árnyakat látsz a falon, és megijedtél tőlük. Azt akarod mondani, hogy komolyan hiszed: a világ, úgy, ahogy van, kész elmerülni egy második sötét középkorban? Elvégre is az értelmes emberek a tudomány oldalán állnak, nem gondolod?

- Ha így van, nem sok maradt belőlük, szerintem. - Winstead pipát vett elő a zsebéből, és amíg lassan megtöltötte dohánnyal; folytatta: - Eldredge két hónappal ezelőtt megalapította a Becsületesek Ligáját. B. L. -nek hívják magukat, és létszámuk hihetetlenül megnőtt. Csak az Egyesült Államokban húszmillió tagjuk van. Eldredge azzal kérkedik, hogy a következő választások után övé lesz a kongresszusi többség; és ebben alighanem több az gazság, mint a blöff. Máris serény kilincselés folyik egy olyan törvény érdekében, amely megtiltaná a rakétakísérleteket. Igen, John, veszélyesen közel vagyunk ahhoz, hogy üldözni kezdjék a tudományt. - Gyors, ideges szippantásokkal pöfékelt.

- De mi van, ha sikerül a kísérletem, Howard?

- Ugyan! Magad tudod a legjobban, mik az esélyek. Saját becslésed szerint egy a tízhez annak az esélye, hogy élve megúszod.

- Mit számít ez? A következő kísérletező tanul majd a hibáimból, és az ő kilátásai már jobbak lesznek. Ez a tudományos módszer.

- A tömegnek fogalma sincs a tudományos módszerről, és nem is akar tudni róla. Nos, mit szólsz a dologhoz? Lefújod a kísérletet?

Harman felugrott, olyan hevesen, hogy széke nagyot reccsenve felborult.

- Tisztában vagy vele, hogy mi az, amit kérsz tőlem? Azt akarod, hogy egyszerűen feladjam életem munkáját, az álmomat? Azt hiszed, hajlandó vagyok karba tett kezekkel ülni és várni, amíg a te drágalátos közvéleményed mellém áll? Gondolod, még az én életemben megváltozik a közvélemény? Itt a válaszom: elidegeníthetetlen jogom az ismeretszerzés. A tudománynak elidegeníthetetlen joga a haladás és a beavatkozásmentes fejlődés. A világ téved, amikor beavatkozik a dolgaimba; az igazság mellettem áll. És ha megpróbáltatásoknak teszem is ki magam, nem adom fel a jogaimat.

Winstead gondterhelten rázta a fejét.

- Nincs igazad, John, amikor "elidegeníthetetlen" jogokról beszélsz. Amit "jog"-nak mondasz, az csupán általánosan elfogadott előjog. Amit a társadalom elfogad, az a jog; amit nem fogad el, az nem helyénvaló.

- Vajon Eldredge barátod egyetértene ezzel a meghatározásoddal? - kérdezte keserűen Harman.

- Nem, nem értene egyet, de ez nem is fontos. Vedd azoknak az afrikai törzseknek az esetét, akik mindig is kannibálok voltak. Úgy nőttek fel, mint kannibálok, náluk az emberevés sok évszázados hagyomány, és a társadalmuk elfogadja ezt a gyakorlatot. Az ő szemükben az emberevés helyes dolog, és miért is ne lenne az? Láthatod hát, hogy milyen viszonylagos az egész fogalom, és hogy milyen semmitmondó az elgondolásod arról, hogy a kísérletek végzése a te "elidegeníthetetlen" jogod.

- Tudod-e, Howard, hogy hivatást tévesztettél, amikor nem ügyvédnek mentél. - Harman valóban kezdett méregbe gurulni. - Minden molyrágta érvet előszedtél, ami csak eszedbe jutott. Az isten szerelmére, ember, miért teszel úgy, mintha bűnnek tartanád, ha valaki nem akar együtt üvölteni a tömeggel? Csak nem vallod a feltétlen egyöntetűség, szokványosság, ortodoxia, közhelyszerűség igazát? A tudomány sokkal hamarabb kimúlnék az általad vázolt program alapján, mint a törvényhozási tilalmak következtében.

Harman felállt, és vádló ujjal mutatott a másikra.

- Elárulod a tudományt és az olyan dicső lázadók hagyományát, mint Galilei, Darwin, Einstein és a hozzájuk hasonlók. Rakétám holnap a tervezett időben útnak indul, bármit mondasz is te meg a többi vaskalapos az Egyesült Államokban. Ez az utolsó szavam, és a továbbiakban nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Jó napot, kint tágasabb! Az Intézet vezetője elvörösödve fordult hozzám.

- Maga a tanúm, fiatalember, hogy én figyelmeztettem ezt az önfejű idiótát, ezt... ezt a kelekótya megszállottat. - Még hadart valamit, aztán a tüzes méltatlankodás megtestesü-léseként elhagyta a szobát.

Amikor elment, Harman hozzám fordult.

- Halljuk, mi a véleménye ezekről a dolgokról? Gondolom, egyetért Winsteaddel. Egyetlen lehetséges válasz volt, és én ezt választottam:

- Nem azért fizet engem, főnök, hogy ne teljesítsem az utasításait. Én kitartok maga mellett.

Ebben a pillanatban Shelton jött be, és Harman mindkettőnket elzavart, hogy isten tudja, hányadszor, nézzük át a röppályára vonatkozó számításokat, ő maga pedig elment, hogy lefeküdjön.

Másnap, július 15-én páratlan tündöklő hajnalra ébredtünk, és Harman, Shelton meg jómagam csaknem vidám hangulatban keltünk át a Hudsonon, és mentünk oda, ahol - megfelelő rendőri erőktől körülvéve - ragyogó nagyszerűségében magasodott a Prometheus.

Körülötte, látszólag biztonságos távolságban, kötelek mögött méreteiben óriási tömeg hullámzott. Többségük ellenséges volt, és rekedten ordítozott. Egy futó pillanatig, amikor a kíséretünkben lévő motorkerékpáros rendőrök utat nyitottak nekünk a tömegben, a fülünkig elhatoló kiáltások és szitkozódások csaknem meggyőztek róla, hogy hallgatnunk kellett volna Winsteadre.

De Harman mit se törődött a tömeggel, sőt megvető és dölyfös mosollyal nyugtázta, amikor valaki így kiáltott felé: "Itt megy John Harman, ez az ördögfajzat!" Nyugodt hangon eligazított bennünket az űrhajó felülvizsgálatával kapcsolatos feladatainkról. Én a lábnyi vastagságú külső falat és a tömítéseket ellenőriztem, azután meggyőződtem róla, hogy a légtisztító jól működik. Shelton a vízálló védőburát és az üzemanyagtartályokat vizsgálta meg. Végül Harman kipróbálta az esetlen űrruhát, azt megfelelőnek tartotta, és bejelentette, hogy útra kész.

A tömeg megmozdult. Némelyek kutyafuttában deszkákból egy dobogót eszkábáltak össze, és azon egy meglepő figura emelkedett ki a tömegből. Magas, szikár ember, keskeny aszkétaarc, mélyen ülő, égő szemek, fürkészőek és félig csukottak, s mindezt sűrű, fehér sörény koronázza meg - Otis Eldredge volt. A tömeg azonnal felismerte, és sokan tapsoltak. A lelkesedés nőttön-nőtt, és hamarosan az egész forrongó embertömeg rekedten üvöltözve éltette.

Kezét felemelve csendre intette a tömeget, majd Harmanhez fordult, aki meglepetten és undorral nézte, s hosszú, csontos ujjával rámutatott.

- John Harman, te ördögfajzat, sátáni ivadék, gonosz céllal jöttél ide. Arra készülsz, hogy szentségtörő módon megkíséreld az áthatolást ama fátylon, amelyen túl az ember számára tiltott terület kezdődik. A Paradicsom tiltott gyümölcsét ízleled meg, és vigyázz, nehogy a bűn gyümölcseit ízleld.

A tömeg egetverő tetszésnyilvánításban tört ki, ő pedig így folytatta:

- Az Isten ujja rád mutat, John Harman. Nem fogja megengedni, hogy a művét be-mocskolják. John Harman, te ma meghalsz. - Növekvő hangerővel beszélt, és utolsó szavait prófétai szenvedéllyel harsogta el.

Harman lekicsinylően elfordult. Erős, tiszta hangon a rendőr őrmesterhez fordult.

- Őrmester úr, van rá mód, hogy eltávolítsuk ezeket a nézőket? A próbarepülést bizonyos pusztítás kísérheti, mert a rakéta robban, márpedig ezek nagyon közel tülekszenek. A rendőrtiszt barátságtalan, éles hangon válaszolt:

- Ha attól fél, Mr. Harman hogy a tömeg megtámadja, miért nem ezt mondja? De ne aggódjék, mi visszatartjuk őket. Ami pedig azt a veszélyt illeti, ami ettél a szerkentyűtől ered... - fintorogva hangosat sercentett a Prometheus irányában, amivel a gúnyos kitörések és üvöltések áradatát váltotta ki.

Harman egy szót se szólt, csak csendben bemászott a hajóba. Amikor ezt tette, különös fajta csend ülte meg a tömeget; tapintható feszültség. Nem történt kísérlet az tarhajó meg-rohamozására, amit pedig én elkerülhetetlennek tartottam. Ellenkezőleg, maga Otis Eldredge azt kiabálta az emberek fejé, hogy vonuljanak hátrább.

- Engedjétek bűneihez a bűnöst - kiáltotta. - Enyém a bosszú, mondá az Úr. Amikor a pillanat közeledett, Shelton oldalba lökött.

- Táguljunk innét - suttogta feszült hangon. - A rakétarobbanás méreg. - Így szólván futásnak eredt, nyugtalanul integetve nekem, hogy kövessem.

Még el sem értük a tömeget, amikor borzalmas dörgés támadt mögöttem. A forró levegő egy hulláma söpört el felettem. Valamilyen robogó tárgy ijesztő sistergéssel húzott el a fülem mellett, és valami erőteljesen a földhöz vágott. Néhány pillanatig kábultan feküdtem, a fülem csöngött, és a fejem szédült.

Amikor támolyogva ismét lábra álltam, rettenetes látvány tárult elém. Nyilván a Prometheus egész üzemanyagkészlete egyszerre felrobbant, és ahol egy perccel előbb még az tarhajó állt, ott most csak egy tátongó üreg látszott. Körös-körül minden tele volt szórva roncsokkal. Szívet tépő volt a sebesültek jajgatása és a sok szétroncsolt test - de nem kísérlem meg, hogy képet adjak róluk.

Figyelmemet magára vonta egy gyenge nyögés a lábamnál. Odanéztem, és a rémülettől hápogni kezdtem, mert Shelton feküdt ott, a tarkója csupa vér.

- Én tettem ezt. - Hangja nyers volt és diadalmas, de ugyanakkor olyan halk, hogy alig hallottam. - Én vagyok a tettes. Feltörtem a folyékony oxigénes tartályokat, és amikor a szikra átfutott az acetilénkeveréken, az egész átkozott mindenség felrobbant. - Néhány mély lélegzetet vett, és megpróbált megmozdulni, de nem tudott. - Egy roncsdarab, úgy látszik, megütött, de nem törődöm vele. Abban a tudatban halok meg, hogy...

Hangja már csak rekedt nyöszörgés volt, és arcára kiült a vértanúk elragadtatott kifejezése. Ezután meghalt, és én képtelen voltam a szívemben elmarasztalni őt.

Először ekkor jutott eszembe Harman. Manhattenbál és Jersey Cityből mentőautók voltak a helyszínen, és az egyik elrobogott mintegy ötszáz yardnyira, egy fás térségre, ahol a fák koronájában fennakadva hevert a Prometheus elülső fülkéjének egy szétroncsolt töredéke. Oda sántikáltam, amilyen gyorsan csak tudtam, de már rég kiemelték Harmant, és elszirénáztak vele, mire odaértem.

Ezután nem maradtam ott. A szervezetlen tömeg most csak a halottakkal és sebesültekkel törődött, de ha magukhoz térnek, és minden gondjuk a bosszú lesz, az életem annyit sem ér, mint egy szalmaszál. A megfontolt bátorság parancsát követtem, és csendben odébbálltam.

Számomra nyugtalan hét következett. Egy barátom lakásán rejtőzködtem, mert több lett volna, mint amennyit az életem ér, ha hagyom, hogy lássanak és felismerjenek. Maga Harman egy Jersey City-i kórházban feküdt; csak horzsolásokat és zúzódásokat szenvedett- hála a robbanás tolóerejének és a fák koronájának, amelyek tompították a Prometheus esését. Rá jutott a világ dühének oroszlánrésze.

New York és az egész világ majdhogynem tombolt. A városban az újságok óriási szalag-címekkel jelentek meg, "A bűn ára: 28 halott, 73 sebesült" - nyomtatták vérvörös betlikkel. A vezércikkek Harman életét követelték, tartóztassák le, és állítsák esküdtszék elé első fokú gyilkosságért.

Az öt megye területén végigviharzott a félelmetes kiáltás: "Lincseljétek meg!", és ezrével tódultak az emberek a folyón át Jersey City felé. Otis Eldredge vonult az élen, mindkét lábszára gipszben, s egy nyitott gépkocsiból szónokolt menet közben a tömeghez. Valóságos hadsereg volt.

Jersey City polgármestere, Carson, minden rendelkezésre álló rendőrt kivezényelt, és izgatottan telefonált Trentonba az állami polgárőrségért. New York megszigorította az ellenőrzést a hidakon és a városból kivezető alagutaknál, de addigra már sok ezren eltávoztak. Szabályos ütközetek voltak ezen a július 16-án a jerseyi tengerparton. A tömeghez képest elenyésző számú rendőr válogatás nélkül gumibotozott, de egyre jobban visszaszorították őket. Lovas rendőrök rohamozták kérlelhetetlenül a tömeget, de az a számok puszta erejénél fogva felőrölte és lerángatta a támadókat. A tömeg csak akkor torpant meg, amikor könnygázt használtak ellene, de ekkor sem hátrált meg.

Másnap katonai rögtönítélő bíráskodást hirdettek meg, és az állami polgárőrség bevonult Jersey Citybe. Ez a lincselők végét jelentette. Eldredge-et felszólították, hogy tárgyaljon a polgármesterrel, és a tárgyalás után felhívta a követőit, hogy oszoljanak szél.

Carson polgármester nyilatkozat az újságoknak:

- John Harmannek bűnéért meg kell szenvednie, de nagyon fontos, hogy ezt törvényesen tegye. Most az igazságszolgáltatáson a sor, és New Jersey állam megteszi a szükséges lépéseket.

A hét végére nagyjából helyreállt a rend, és Harman kisiklott a közvélemény reflektorának fényköréből. További két hét, és alig esett már szó róla az újságokban, kivéve azt a személyére történt néhány utalást, amely a kongresszus mindkét háza által egybehangzó szavazással elfogadott rakétaellenes új Zittman-törvényjavaslat tárgyalása során hangzott el.

Harman azonban még a kórházban maradt. Semmiféle bírósági eljárás nem indult ellene, de olybá tűnt, hogy sorsa végül is az lehet, hogy meghatározatlan időtartamra "védőőrizetbe" veszik. Ezért rászántam magam, hogy tegyek valamit.

A Temple Kárház Jersey City egyik elhagyatott külső kerületében van, és egy sötét, holdtalan éjszaka minden nehézség nélkül, észrevétlenül behatoltam a kórház területére. Magam is meg voltam lepve, hogy milyen könnyedén belopództam egy alagsori ablakon át, egyetlen ökölcsapással eszméletlenségre kárhoztattam egy álmos ügyeletest, és eljutottam a 15E számú szobához, amely a napló szerint Harman szobája volt.

- Ki van itt? - Harman meglepett kiáltása zene volt füleimnek. - Css! Csöndet! Én vagyok, Cliff McKenny.

- Cliff! Mit csinál maga itt?

- Megpróbálom kicsempészni magát innen. Ha ezt nem teszem meg, előfordulhat, hogy élete végéig itt marad. Gyerünk, indulás!

Felrángattam rá a ruháját, közben beszélgettünk, és pillanatok múlva már a folyosón osontunk végig. Észrevétlenül kijutottunk az épületből, és alig tudta még Harman összeszedni a gondolatait ahhoz, hogy kérdezgetni kezdjen, már benn ültünk a kórház előtt várakozó kocsimban.

- Mi történt azóta? - ez volt az első kérdése. - Semmire nem emlékszem attól kezdve, hogy begyújtottam a rakétamotort, egészen addig, amíg magamhoz nem tértem a kórházban.

- A kórházban semmit nem meséltek magának!

- Egy árva szót se - esküdözött. - Pedig én már berekedtem, annyit kérdeztem.

Így hát elmondtam neki az egész történetet a robbanástól kezdve. A döbbent meglepetéstől kitágult a szeme, amikor a halottakról meg a sebesültekről beszéltem, és düh lobbant bennük, amikor Shelton árulásáról hallott. A lázongások és a lincselési kísérlet hallatán egy káromkodást fojtott el összezárt ajkai között.

- Természetesen az újságok gyilkosságról üvöltöztek - fejeztem be a történetet -, de a "gyilkos" címkét nem tudták magára tűzni. Próbálkoztak gondatlanságból elkövetett emberöléssel is, de túlságosan sok szemtanú volt, akik hallották, hogy a rendőr őrmestertől követelte a tömeg eltávolítását, de az megtagadta a követelés teljesítését. Ez természetesen mentesíti magát a vád alól. Maga a rendőr őrmester meghalt a robbanástól, így őt nem állíthatták oda bűnbaknak. Eldredge még mindig a búvóhelyéről üvöltözik, így nincs biz-tonságban. A legjobb volna, ha távoznék, mielőtt még nem késő.

Harman beleegyezően bólintott.

- Eldredge nemde túlélte a robbanást?

- Sajnos igen. Mindkét lábát eltörte, de ahhoz, hogy befogja a száját, több kell ennél. Egy további hét eltelt, mire elértem jövendő menedékünket - a nagybátyám minnesotai farmját. Itt, ebben az elhagyatott és isten háta mögötti falusi közösségben húztuk meg magunkat addig, amíg a Harman eltűnése miatti felzúdulás fokozatosan elült, és a tessék - lássék nyomozás utánunk megszűnt. Egyébként a nyomozás igazán rövid volt, mert a hatóságok alighanem inkább megkönnyebbülten, semmint nyugtalanul fogadták eltűnésünk hírét.

A béke és a nyugalom csodákat művelt Harmannel. Hat hónap alatt új embernek látszott -kész volt fontolóra venni egy második űrhajózási kísérletet. Márpedig ha egyszer rátette a lelkét valamire, nincs az a szerencsétlenség a világban, amely megállíthatná.

- Első ízben elkövettem azt a hibát - mondta nekem egy téli napon -, hogy bejelentettem a kísérletet. Számításba kellett volna vennem az emberek hangulatát, úgy, ahogy Winstead mondotta. Ezúttal azonban - s a két kezét egymáshoz dörzsölve a távolba merengett - elébük vágok. A kísérletet titokban fogom elvégezni, teljes titokban. Komoran elnevettem magam.

- Erre szükség is lesz. Van róla tudomása, hogy a jövőben minden rakétakísérlet, még ha csak merőben elméleti kutatásról van is szó, halállal büntetendő?

- Szóval aggódik?

- Természetesen nem, főnök. Csupán megállapítok egy tényt. És íme, egy másik puszta tény is: mi ketten egymagunk nem tudunk egy űrhajót megépíteni.

- Erre én is gondoltam, Cliff, és kisütöttem magamban egy lehetőséget. Sőt, mi több, még a pénzről is gondoskodni tudok. De magának útra kell kelnie. Először is el kell utaznia Chicagóba, és fel kell keresnie a Roberts és Scranton céget, és fel kell vennie mindent, ami megmaradt az apai örökségemből - bánatosan hozzátette -, aminek több mint a fele elment az első űrhajóra. Aztán derítse ki a régi csapatbeliek, Harry Jenkins, Joe 0'Brian, Neil Stanton és a többi hollétét, amennyit csak tud közülük. És térjen vissza olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Kifáraszt a késedelem.

Két nap múlva útnak indultam Chicagóba. Nagybátyám hozzájárulását könnyen meg-szereztem az egész ügyhöz.

- Egy juhnyájért éppúgy felakaszthatnak, mint egy bárányért - morgott göthösen -, eriggy hát. Úgyis benne vagyok már nyakig, rátehetünk még egy lapáttal, gondolom. Időbe tartott az út, hát még a sok rábeszélés, de végül sikerült rávennem négy embert, hogy velem jöjjön: a hármat, akiket Harman említett és egy másikat, Saul Simonoffot. Ezzel az erősen csökkentett számú személyzettel és azzal a félmillióval, amennyit Harman meghagyott az apjától rámaradt állítólagos milliókból, hozzákezdett főnököm a munkához.

Az Új Prometheus megépítésének története külön regény - öt esztendei elkedvetlenedés és bizonytalanság története. Apránként készült el a szerencsétlen sorsú Prometheus testvérhajója, Chicagóban vásároltuk meg hozzá a tartógerendákat, New Yorkban a berilliumacél lemezeket, San Franciscóban a vanádium cellákat és az ország különböző zugaiban a különböző egyéb tételeket.

Minden nehézség azonban legyőzhetőnek bizonyult. Nehogy magunkra tereljük a gyanút, bevásárlásainkat időben alaposan széthúztuk, valamint rendeléseinket különböző helyekre adtuk fel. Ehhez szükségünk volt barátok együttműködésére, mindazonáltal azok akkoriban nem tudták, hogy milyen célt szolgálnak a bevásárlásaink.

Az üzemanyagot magunknak kellett előállítanunk, tíztonnányit, és alighanem ez volt mind között a legnehezebb feladat; annyi bizonyos, hogy a legtöbb idő erre ment, el. És végül, amint Harman pénze megcsappant, szembekerültünk a legnagyobb problémával: takarékoskodnunk kellett. Kezdettől tudtuk, hogy az Új Prometheust nem építhetjük olyan nagyra és olyan tökéletesre, mint amilyen az első űrhajó volt, de hamar kiderült, hogy felszerelését annyira csökkentenünk kell, hogy az már veszélyesen megközelíti a kataszt-rófaszintet. A visszalökő rács alig volt kielégítő, és szükségképp lemondtunk a próbálkozásról mindenféle rádió-összeköttetés tekintetében. És az évek során, amíg mi Minnesota északi részén egy isten háta mögötti területen dolgoztunk, a világ tovább haladt, és Winstead jóslatairól kiderült, hogy bámulatosan célba talált velük.

Az 1973 és 1978 közötti öt esztendő eseményeit jól ismerik a mai iskolás gyerekek; ekkor tetőződött az, amit most "újviktoriánus kor"-nak nevezünk. Azoknak az éveknek a történései, ha most gondolunk vissza rájuk, úgyszólván hihetetleneknek tűnnek.

Az űrkutatás törvényen kívül helyezésére az időszak legelején került sor, de ez az elkövetkező évek tudományellenes intézkedéseihez hasonlítva csak puszta kezdet volt. A következő, 1974-es kongresszusi választások eredményeként Eldredge kezébe került a kongresszus, és a szenátusban is feléje billent a hatalmi mérleg nyelve.

Ettől kezdve nem vesztegették az időt. A kilencvenharmadik kongresszus első ülésszakán elfogadták a híres Stonely-Carter-törvényjavaslatot. Ezzel létrehozták a Tudományos Kutatások Szövetségi Nyomozóirodáját - TKSZNY -, amely teljhatalmat kapott az országban mindenfajta kutatás törvényességének kivizsgálására. Minden laboratóriumtól, fett légyen az ipari vagy egyetemi, megkövetelték, hogy minden tervezett kutatásról előre terjesszék be az információkat ennek az új irodának, amelynek joga volt mindazokat a kutatásokat betiltani, amelyeket helytelenített.

Az elkerülhetetlen fellebbezés a Legfelsőbb Bírósághoz 1974. november 9-én következett be a Westly kontra Simmons ügyben, amelyben a stanfordi Joseph Westly fenntartotta a jogát, hogy folytassa atomenergia-kutatásait, azon az alapon, hogy a StonelyCarter - féle törvény alkotmányellenes.

Mekkora figyelemmel kísértük ezt a pert mi öten, a középnyugati hófúvások által elzárva a külvilágtól! Valamennyi minneapolisi és St. Paul-i lapot járattunk - kétnapi késéssel érkeztek hozzánk -, és faltuk a róla szóló cikkekei. Az izgatott várakozás két hónapja alatt szünetelt a munka az Új Prometheuson.

Eleinte elterjedt a hír, hogy a bíróság alkotmányellenesnek fogja nyilvánítani a törvényt, és hatalmas tüntetéseket szerveztek minden nagyobb városban ez ellen az eshetőség ellen. A Becsületesek Ligája érvényesítette nagy befolyását - és még a Legfelsőbb Bíróság is alávetette magát. Öt szavazattal négy ellen alkotmányosnak ítélték a törvényi. Egyetlen ember szavazatával megfojtották a tudományt.

És nem kétséges, hogy megfojtották. Az iroda tagjai szívvel-lélekkel Eldredge emberei voltak, és mindent betiltottak, aminek nem volt azonnali ipari felhasználása.

- A tudomány túlságosan messzire ment - mondotta Eldredge ekkortájt tartott egyik híres beszédében. - Meghatározatlan ideig meg kell állítanunk, és időt hagynunk a világnak, hogy felzárkózhassék. Csak így és az Istenben bízva remélhetjük, hogy elérjük az egyetemes és állandó jólétet.

Ez azonban Eldredge utolsó kijelentéseinek egyike volt. Soha nem épült fel teljesen 1973 ama végzetes júliusi napján elszenvedett lábtöréséből, és az a kimerítő életmód, amit azóta is folytatott, szervezetét jobban megviselte, mintsem elbírhatta volna. 1976. február 2-án elhunyt, s a kitörő gyász méreteihez hasonlót Lincoln meggyilkolása óta nem láttak.

Halálának a dolgok menetére nem volt közvetlen hatása. A TKSZNY előírásai valójában az évek múlásával párhuzamosan még szigorodtak is. A tudományok annyira senyvedtek és fulladoztak, hogy az egyetemek és főiskolák kénytelenek voltak ismét a filozófiát és a klasszika filológiát fő stúdiumként megjelölni - és ennek következtében az egyetemi hallgatók száma visszaesett a huszadik század eleji szintre.

Többé-kevésbé ugyanez volt a helyzet az egész civilizált világon, a legmélyebbre Anglia süllyedt, és talán a legkevésbé Németország esett vissza, ahol az újviktoriánus befolyás utolsóként érvényesült.

A tudomány napja 1978 tavaszán állt a legalacsonyabban, alig egy hónappal az Új Prometheus elkészülte előtt. Ekkor fogadták el a "húsvéti ediktum"-ot, amely egy nappal húsvét előtt lépett életbe. Ez a rendelet megtiltott mindenfajta önálló kutatást vagy kísérletet. A TKSZNY ezt követően fenntartotta magának a jogot, hogy kizárólag csak olyan kutatásokat engedélyezzen, amelyeket ő rendelt el.

Ezen a húsvétvasárnapon John Harman meg én az Új Prometheus csillogó fémteste előtt álltunk; én a legmélyebb búskomorságba süllyedve, ő csaknem derűs hangulatban.

- Nos, Clifford fiam - fordult hozzám-, az utolsó tonna üzemanyag, némi kis fényesítés, és készen állok a második kísérletre. Ezúttal nem lesznek közöttünk sheltonok. - És egy himnuszt dúdolt, azt, amelyet a rádió azokban a napokban éjjel-nappal játszott, és az ismétlés puszta gyakoriságától még az olyan rebellisek is énekelték, mint mi.

Sebzetten nyöszörögtem:

- Semmi értelme, főnök. Tíz az egyhez, hogy fent végzi, valahol az űrben, de még ha vissza is térne, minden bizonnyal felkötik. Semmiképp sem nyerhetünk. - Fejem fájdalmasan ingott egyik oldalról a másikra.

- Ugyan! Nem maradhat ez így, Cliff.

- Szerintem így marad. Winsteadnek akkoriban igaza volt. Az inga leng, és 1945 óta ellenünkre leng. Megelőztük a korunkat, vagy éppenséggel lemaradtunk.

- Ne említsd azt a bolond Winsteadet. Te is ugyanabba a hibába esel. Az irányzatok évszázadokig és évezredekig tartanak, nem pedig évekig vagy évtizedekig. Ötszáz éve a tudomány felé haladunk. Ezt az irányzatot nem fordíthatod meg harminc év alatt.

- Akkor mi az, ami ma van? - kérdeztem, maró gúnnyal a hangomban.

- Az őrült évtizedek túlságosan gyors előrehaladására bekövetkezett átmeneti reakcióról van szó. Pontosan ilyen reakció köszöntött be a romantika korában - az első viktoriánus időszakban -, amely a tizennyolcadik századi felvilágosodás korának túlságosan gyors előrehaladását követte.

- Valóban így gondolja? - Nyilvánvaló magabiztossága meghökkentett.

- Természetesen. A mostani időszaknak megvan a maga tökéletes hasonmása abban a görcsös "újjászületés"-ben, amely száz évvel ezelőtt ütötte fel a fejét Amerika Biblia-övezetének kisvárosaiban. Talán egy hétig mindenkit megszállt a hitbuzgóság, és az erény diadalmasan uralkodott, azután sorra mind visszazökkent a régi kerékvágásba, és az ördög visszanyerte uralmát.

- Valóban, vannak ma is jelei a visszazökkenésnek. A Becsületesek Ligája Eldredge halála óta egyik perpatvart éli át a másik után. Vagy féltucatnyi frakció működik már. Azok a nagyon is szélsőséges intézkedések, amelyeket a hatalmon lévők hoznak, segítenek nekünk, mert az országnak egyre inkább elege van az egészből.

És ezzel véget ért a vita - mint rendesen, az én tökéletes vereségemmel.

Egy hónap múlva az Új Prometheus készen volt. Távolról sem volt olyan fényes és gyönyörű, mint az eredeti, és a hevenyészett kézművesség sok nyomát viselte, de mi büszkék voltunk rá. Büszkék és diadalmasok.

- Megpróbálom hát újra, emberek - Harman hangja felindulástól fojtott volt, és egész apró lénye reszketett a boldogságtól. - Lehet, hogy nem sikerül, de ezzel nem törődöm. Szeme a várakozás izgalmától ragyogott. - Végre áthatolok az űrön, és az emberiség álma megvalósul. Megkerülöm a Holdat, és visszatérek; az első, hogy megtekintsem a túloldalát. Megéri a kockázatot.

- Nem lesz elég üzemanyaga ahhoz, hogy leszálljon a Holdon, főnök. Kár-mondottam. - Nem számít. Ezt követően lesznek további repülések, azokat majd jobban készítik elő, és jobb lesz a felszerelés is.

Az őt körülvevő kis csoport erre borúlátó pusmogásba kezdett, de ő oda se figyelt.

- Isten velük! - mondta. - A viszontlátásra. - És széles, derűs mosollyal az arcán bemászott az űrhajába.

Tizenöt perc múlva ott ültünk öten a nappali asztala körül, összeráncolt homlokkal, gondolatainkba merülve. Szemünk az épületen kívül arra a pontra meredt, ahol a megperzselt föld jelezte azt a helyet, ahonnan néhány perccel előbb útnak indult az Új Prometheus.

Simonoff adott hangot annak a gondolatnak, amely mindannyiunk fejében jelen volt: - Talán jobb volna neki, ha nem térne vissza. Ha visszatér, azt hiszem, nem bánnak majd vele kesztyűs kézzel. - És mi, többiek, szomorú egyetértéssel bólintottunk.

Milyen bolondosnak tűnik nekem most ez a jóslat, három évtizeddel később. De könnyű utólag bölcsnek lenni.

A történet vége valójában nem az enyém, mert Harmant csak egy hónappal azután láttam viszont, amikor nagy jelentőségű útja biztos Földet éréssel véget ért.

Csaknem harminchat órával az indítás után egy vijjogó repülő test hasította Washington felett az eget, és a Potomac túloldalán bevágódott a sárba.

Tizenöt perc múlva a helyszínre érkeztek az első kíváncsiak, és további tizenöt perc múlva ott volt a rendőrség, mert kiderült, hogy a repülő tárgy egy rakétahajó volt. Akaratlan tisztelettel bámultak arra a fáradt, borotválatlan emberre, aki rogyadozva kitámolygott a hajóból.

Halálos csönd volt, amikor a férfi a bámészkodó nézik felé az öklét rázva így kiáltott: - Gyerünk, akasszatok fel, ostobák! De elértem a Holdat, és ezt nem tudjátok felakasztani. Riasszátok a TKSZNY-et. Meglehet, ők majd törvénytelennek, következésképp nem létezőnek jelentik ki a repülést. - Gyenge nevetés hagyta el a torkát, azután hirtelen összeesett.

Valaki felkiáltott:

- Vigyék kórházba. Beteg. - A maróban öntudatlan Harmant beemelték egy rendőrautóba, és elvitték, közben a rakétahajó körül őrség alakult.

Kormányhivatalnokok érkeztek, és megvizsgálták a hajót, elolvasták a hajónaplót, meg-tekintették a Holdról készített rajzokat és tényképeket, és végül csendben eltávoztak. Egyre nagyobb lett a tömeg, és terjedt a hír, hogy valaki elérte a Holdat.

Különösképp a tény alig váltott ki felháborodást. Az emberek megilletődöttek voltak, és félelemmel vegyes tiszteletet éreztek. A tömeg suttogott, és fürkésző pillantásokat vetett a ragyogó napsütésben alig látható, halvány holdkaréjra. A csönd súlyos fátyola mindent betakart, a határozatlanság csöndjéé.

Azután a kórházban Harman felfedte személyazonosságát, és a szeszélyes világ megvadult. Harman maga is elszédült a meglepetéstől, hogy milyen gyorsan megváltozott a világ hangulata. Szinte hihetetlennek tűnt, és mégis igaz volt. A titkos elégedetlenség és a megsemmisítő veszélyekkel szembeszálló ember hőstörténete - az a fajta mese, amely az idők kezdete óta fel-felkavarja az emberi lelket-együttesen oda hatott, hogy mindenkit elkapott az antiviktorianizmus egyre dagadó árja. Eldredge pedig halott volt, és senki sem tudott a helyébe lépni.

Röviddel ezután találkoztam Harmannel a kórházban. Alá volt támasztva vánkosokkal, és ennek ellenére félig elborították az újságok, a táviratok és a levelek. Csúfondárosan rám mosolygott és bólintott.

- Nos, Cliff - suttogta -, az inga újra visszalendült.

Lidércnyomás

A tizenhárom esztendős Edward Keller már negyedik éve rajongott a sci-fiért. Erősen túltengett benne a galaktikus lelkesedés.

Clara nénikéje; aki megboldogult nővére drága emlékének adózva zordon szigorral nevelte az ifjút, jó esetben türelemmel, rosszabb perceiben némi keserűséggel viseltetett eme hóbort iránt. Viszolyogva figyelte, ahogyan Edward egyre jobban elmerül a fantázia világában.

- Eddie, térj már vissza közénk - szokta neki mondogatni indulatosan.

A fiú ilyenkor rendre csak bólintott egyet, de azért folytatta:

- És azt álmodtam, hogy üldöznek a marslakók, tudod? Volt nálam egy speciális sugárfegyver, de az atomtöltet túl gyenge volt, és...

Reggelire a tojás, a pirítós meg a tej mellé a nénikének minden másnap kijárt egy-egy ilyen álom.

Aznap Clara néni egészen komoran válaszolt:

- Te Eddie, figyeld csak meg, egyszer nem fogsz tudni felébredni az álmodból. Ott fognak! Akkor mi lesz?

És szögletes arcával egészen közel hajolt a fiú arcához, és mélyen belenézett a szemébe.

Eddie-t furcsamád igencsak elgondolkoztatta a nagynéni figyelmeztetése. Az ágyában feküdt, és a sötétséget bámulta. - Nem szerette volna, ha ott fogják álmában. Mindig olyan jó érzés volt felébredni az utolsó pillanatban. Például amikor a dinoszauruszok üldözték...

Egyszer csak eltűnt az ágy, eltűnt a ház, és Eddie kint állt a gyepen, és tudta, hogy megint álmodik.

Mialatt ezt gondolta, a messzeségből mennydörgést hallott, és egy árnyék takarta el előle a napot. Döbbenten felnézett az égre, és egy emberi arcot látott a felhők között.

Clara néni volt az! Fenyegetően hajolt le hozzá a rémséges magasságból, felemelt mutatóujja árbocrúdként meredt felfelé, és érthetetlen torokhangon hörgött valamit.

Eddie megfordult, és hanyatt-homlok menekült előle. És akkor egy másik dörgő hangú Clara néni szörnyeteg alakja derengett fel előtte.

Eddie újra irányt változtatott, és bukdácsolva, zihálva menekült kifelé, kifelé...

Felért a hegytetőre, és ott rémülten megtorpant. Messze a távolban száz Clara néni torony menetelt az égen. Ahogy az alakok elhaladtak előtte, a Clara nénik mind-mind feléje fordították a fejüket, és mennydörgésszerű hörgésük-dörmögésük szavakká formálódott:

- Eddie, térj vissza közénk! Eddie, térj vissza közénk! Eddie zokogva a földre vetette magát. Könyörgöm, kelj már fel, nógatta magát, nehogy itt fogjanak ebben az álomban!

Mert ha most nem ébred fel, akkor utoléri a legszörnyűségesebb sci-fi vég. Ott fogják, ott fogják őt az áriás nagynénik világában.

Mese a három királyfiról

Volt egyszer egy Hilderic nevű király, aki egy Micrometrica nevű pirinyó országban uralkodott. Nem volt ez az ország se gazdag, se hatalmas, de boldog volt, mert Hilderic jó király volt, aki szerette népét, és népe is szerette őt.

Micrometrica kicsinysége és szegénysége folytán Hilderic nem is próbálkozott más királyságok leigázásával, és mivel oly igen apró és nyomorúságos volt, más uralkodók sem tartották leigázásra érdemesnek. Ennek következtében Micrometricában békében és kellemesen lehetett élni.

Hilderic király persze nem szeretett szegény lenni. A palota meglehetősen kicsi volt, és neki be kellett segítenie a kerti munkába, míg feleségének, Ermentrude királynénak a konyhába kellett beállnia. Ezen mindketten búsultak, de hát fiaikat kivéve nem dúskáltak semmiben.

Egy nap úgy esett, hogy a királyné apává tette férjét, aminek roppantul örült volna az ország, ha Ermentrude nem viszi túlzásba a dolgot. Mert hármas ikrei lettek. Három fiú.

- Ó, ó! - mondta gondterhelten Hilderic király. - Most hogy döntsük el három ikernél, hogy melyik kerüljön a trónra?

- Talán - szólalt Ermentrude királyné, büszkén és szeretettel nézve a három újszülöttet- megengedhetnénk, hogy egyszerre uralkodjanak hárman, ha eljön az idő.

Hilderic király azonban a fejét csóválta.

- Nem hiszem, szerelmem. A királyság még egy uralkodónak is kicsi. Ha három uralkodója lenne, rajtunk nevetne minden király. És ha nézeteltérés támadna közöttük? Milyen boldogtalan lenne a nép viszálykodó uralkodók alatt.

- Hát - mondta a királyné -, majd eldöntjük, ha megnőnek.

Magas, erős és jóképű fiatalember lett a három babából, és királyi szüleik egyformán szerették őket. Gondjuk volt rá, hogy mindhárom fiukat kitaníttassák, és tökéletesen alkalmasak legyenek királynak, ha eljön az idő.

Noha nagyon jól tanultak mind, hamarosan kiviláglott, hogy nem egyformák. Külsejük és érdeklődési körük különbözött egymástól.

Az egyik királyfi hatalmasabb és erősebb volt, mint a másik kettő. Primusnak nevezték, ami a királyság szent, ősi nyelvén annyit jelent, hogy "első".

Ha éppen nem tanult, Primus királyfi tornázott, és izmait fejlesztette. Fel tudott emelni nehéz súlyokat, vastag vasrudakat hajlítgatott, és puszta kézzel roppantotta szét a kókuszdiót.

Országszerte mindenek csodálták a királyfi erejét, és úgy gondolták, biztonságban lennének, ha idővel Primus lenne a király.

A másik fiú nem volt sem olyan magas, sem olyan erős, mint Primus, így hát Secundusnak nevezték, ami ugyanazon a szent, ősi nyelven annyit tesz, hogy "második".

Izmai nem dagadoztak úgy, mint Primuséi, de ha éppen nem tanult, akkor a fegyverforgatást gyakorolta. Az egész királyságban Secundus királyfi dobta legmesszebbre a lándzsát, és az ő nyila talált a legpontosabban a célba. Kardvívásban senki sem állhatott meg előtte, és tökéletesen ülte meg a lovat.

Országszerte mindenek csodálták a királyfi ügyességét, és úgy gondolták, biztonságban lennének, ha idővel Secundus lenne a király.

A harmadik fiú is elég magas és erős volt, de nem olyan erős és magas, mint a fivérei, így Tertiusnak nevezték, ami "harmadik"-at jelent.

Tertius királyfi még a fivéreinél is jobban tanult, de nem érdekelte se a súlyemelés, se a dárdavetés. Ha éppen nem tanult, akkor szerelmes verseket írt, és eldalolta őket nagyon kellemes hangján, valamint rengeteg sok könyvet olvasott.

A királyság ifjú hölgyei csodaszépnek tartották Tertius költészetét. Mások azonban nem nagyon tudták, mennyire jelentene biztonságot egy költő a trónuson. Örültek, hogy van két erősebb herceg is, akik közül választani lehet.

Szerencsére a három királyfi nagyon jól megvolt egymással, és ahogy növekedtek, elhatározták, hogy se verekedni, se veszekedni nem fognak azon, ki legyen majd a király. Az a helyzet, hogy szerették az apjukat, és azt kívánták, hogy még sok-sok évig ő legyen a király.

- Mindazonáltal - mondta Primus -, királyi atyánk öregszik, és nekünk határoznunk kell valamit. Minthogy egykorúak vagyunk, ne is próbálkozzunk azzal, hogy a legidősebbet választjuk. Mindazonáltal én vagyok a legnagyobb és a legerősebb, ami figyelemre méltó tény.

- Igen - mondta Secundus királyfi -, de én vagyok a legügyesebb harcos. Nem akarok nagy felhajtást csinálni belőle, de ez fontos.

- Szerintem - szólt Tertius királyfi -, papára és mamára kellene bízni, hogy döntsék el.

Primus királyfi összevonta a szemöldökét.

- Szerintem nem illendő királyi szüleinkre azt mondanod, hogy papa és mama.

- De ha egyszer azok - mondta Tertius királyfi.

- Itt nem erről van szó - mondta Secundus királyfi. - Tekintettel kell lenned a méltóságukra. Ha én király lennék, elvárnám tőletek, hogy "királyi fivéremnek szólítsatok. Biztos, hogy nagyon meg lennék bántva, ha "kisapám"-nak vagy "haver"-nak neveznétek.

- Milyen igaz! - mondta Primus királyfi. - Ha én király lennék, utálnám, ha ilyen frech módon szólongatnának.

- Ha ez a helyzet - mondta Tertius, aki sose szeretett veszekedni -, miért nem királyi szüleinket kérdezzük meg, hogy mi a teendő? Végül is ők az uralkodók, és nekünk teljesítenünk kell kívánságaikat.

- Nagyon helyes - mondta a másik kettő, és mindhárman elsiettek a királyi trónterembe.

Hilderic király fontolóra vette a dolgot. Jó uralkodó lévén, azt akarta tenni, ami apró országának a legjobb. Nem egészen volt benne biztos, hogy az országnak jó lenne egy nagyon erős király alatt vagy egy nagyon harcias király alatt, sőt egy nagyon költői király alatt.

Akire, gondolta, az országnak szüksége van, az egy nagyon gazdag király, akinek van pénze, hogy boldogabbá tegye és felvirágoztassa Micrometricát. Végül sóhajtott egyet, és így szólt:

- Én képtelen vagyok választani közöttetek. Nehéz és veszélyes vándorútra kell küldenem benneteket, hogy szerezzetek pénzt, rengeteg pénzt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pénz olyan borzasztóan fontos, de nekünk borzasztó szükségünk van rá. Úgyhogy aki a legtöbb pénzt hozza haza, az lesz a király. Ermentrude királyné fel volt dúlva.

- De papa! -(Sose szólította "felséged"-nek, kivéve, ha udvaroncok is tartózkodtak a közelben, udvaroncból pedig, a királyság szegénysége miatt, nem volt sok.) - De papa - mondta -, és mi lesz, ha drága hercegeinknek valami bajuk esik a vándorlásban?

- Reménykedjünk, hogy nem esik bajuk, mama, de beláthatod, hogy szükségünk van a pénzre, és Alemanniai Maximian császárnak rengeteg pénze van. Alighanem ő az egész világon a leggazdagabb uralkodó.

- Az lehet, királyi atyám-szólt Primus királyfi-, de a császár nem fog nekünk pénzt adni, csak azért, mert kérjük.

- Az a helyzet - szólt Secundus királyfi -, hogy senki se fog nekünk pénzt adni, csak azért, mert kérjük.

- Szerintem - szólt Tertius királyfi -, királyi fiaknak egyáltalán nem is illik pénzt kérincsélniük.

- Nos, hercegeim - szólt a király -, itt szó sincs kéregetésről. Maximian császárnak van egy Meliversa nevű leánya. Egyetlen gyermek.

Orrára biggyesztett egy nagy pápaszemet, és egy darab kemény pergament halászott elő a királyi íróasztal fiókjából.

És azt mondta:

- Ezt az üzenetet két napja hozta a fullajtár, és azóta egyfolytában tanulmányozom. Megkapta a világ minden királya, és igazán nagyon kedves a császártól, hogy eszébe jutottam, holott ily apró és szegény országnak vagyok a királya.

Megköszörülte a torkát.

- Itt az áll - futtatta végig pillantását a pergamenen -, hogy a császári hercegnő olyan gyönyörű, mint a nap: magas, karcsú és rendkívül művelt.

- Kicsit kellemetlen, ha egy hercegnő túl művelt - mondta Primus királyfi. Esetleg túl sokat beszél.

- De nem kell odafigyelnünk rá - figyelmeztette Secundus királyfi.

- De királyi atyám - szólt Tertius királyfi -, mi köze a császári hercegnőnek a pénzszerzéshez?

- Nos, gyermekeim - szólt a király-, minden királyfi, aki származását születési anyakönyvi kivonattal képes igazolni, megmutathatja, mit tud. És ha ez annyira megtetszik Meliversa császári hercegnőnek, hogy házasságot óhajt kötni a szóban forgó királyfival, akkor nevezett lesz a trónörökös, és tekintélyes hozományban részesül. Aztán idővel ő lesz a császár. Ha valamelyikőtökre esik a választás, akkor itt is ugyanő lesz a király, és a császárság kincseivel képes lesz felvirágoztatni Micrometricát.

- Meliversa hercegnő - mondta Primus királyfi -, nem fog tudni ellenállni az izmaimnak, királyi atyám.

- Vagy ha már itt tartunk, a lovaglótudományomnak - mondta Secundus királyfi.

- Vajon szereti a verseket? - tűnődött Tertius királyfi.

- Csakhogy van egy bökkenő - mondta Hilderic király. - Én kitaníttattalak benneteket közgazdaságtanra, szociológiára és a többire, amit egy királynak tudnia kell. Meliversa viszont varázslást végzett. Ha egy királyfi megpróbálja elnyerni a szívét, és kudarcot vall, a császárkisasszony kővé változtatja. Azt állítja, rengeteg szoborra van szüksége a parkban a promenádhoz.

- Tudtam! - mondta Ermentrude királyné, és elkezdett sírni.

- Ne sírj, királyi anyám! - mondta Tertius királyfi, aki nagyon szerette a mamáját. - Királyfiak kővé változtatását egészen biztosan tiltja a törvény.

- Általában igen - mondta a király -, de itt hozzátartozik az egyezséghez. Egyébként is nehéz dolog törvényről vitatkozni egy császári hercegnővel. Úgy hogy ha nem akarjátok vállalni a kockázatot, én bizonyosan nem hibáztatlak benneteket... Épp csak olyan borzasztóan szükségünk van a pénzre.

- Én nem félek - mondta Primus királyfi. - Meliversa egyszerűen nem fog tudni ellenállni nekem.

- Vagy nekem - mondta Secundus királyfi.

Tertius királyfi töprengeni látszott, és nem szólt semmit.

A három királyfi legott felkészült a hosszú útra. Ruhájuk elég kopott volt, és divatjamúlt, a lovaik pedig vének, de hát ennyi telt tőlük.

- Isten veletek, királyi szüleim! - mondta Primus királyfi. - Nem fogok szégyent hozni rátok.

- Remélem is- mondta kétségeskedve Hilderic király, miközben Ermentrude királyné halkan sírdogált a háttérben.

- Én se hozok szégyent rátok, királyi szüleim - mondta Secundus királyfi. Tertius királyfi kivárta, amíg fivérei elindulnak, majd így szólt:

- Csókolom, mama, csókolom, papa! Megteszem, ami tőlem telik. - Szervusz, fiam! - mondta Hilderic király gombóccal a torkában. Ermentrude királyné megölelte Tertiust, aki aztán elügetett a fivérei után. Sokáig tartott, amíg a három királyfi odaért a császárság fővárosába. Addigra a lovaik nagyon elfáradtak, és a ruháik teljesen elrongyolódtak. A pénzüket is elköltötték, és a tárnokmesterektől kellett kölcsönt kérniük azokban az országokban, amelyeken átkeltek.

- Eddig tetemes adósságra tettünk szert - mondta szomorúan Tertius királyfi -, és országunk rosszabbul áll, mint valaha.

- Amint elnyertem a császárlányt- mondta Primus királyfi -, háromszorosan fizetem vissza a tartozást.

- Én ötszörösen - mondta Secundus királyfi.

- Mármint ha egyikünk nyeri el - mondta Tertius királyfi.

- Hogy veszíthetnénk? - kérdezték egyszerre Primus és Secundus királyfiak.

És valóban, amikor megérkeztek a fővárosba, nagy nyájassággal fogadták őket. Friss lovakat kaptak, és a legpompásabb, legislegszebb új ruhákat, és egy fényűző lakosztályba tessékelték be őket a leghatalmasabb és leggyönyörűségesebb palotában, amit el tudtak képzelni. Sok szolgát rendeltek nekik, akik mind a legcsiszoltabb modorban szolgálták őket.

A három királyfinak nagyon tetszett ez a bánásmód.

- A császár - mondta Primus királyfi - nyilván tudja, milyen híres családból származunk. Őseink számos nemzedék óta királyok voltak.

- Való - mondta Tertius királyfi -, de szegény királyok. Ezt vajon tudja Maximian császár?

- Tudnia kell! - mondta Secundus királyfi. - A császárok mindent tudnak. Egyébként hogy lehetnének császárok?

Ebben a pillanatban hozta be a helyettes másodkomorna a tiszta törülközőt, hogy a királyfiak megtisztálkodhassanak az esti nagy lakomára.

Primus királyfi rögtön megszólította. - Hé, komorna!

A komorna beleremegett, hogy egy királyfi szól hozzá, és nagyon mélyet bókolt.

- Igenis, felség!

- Bölcs uralkodó-e a császár?

- 6, felség-mondta a komorna-, az egész birodalom bámulja bölcsességét. - Számít-e neki - mondta Secundus királyfi -, hogy az idelátogató hercegek gazdagok-e vagy szegények?

- Ó, dehogy, felség! - mondta a komorna. - Ő olyan gazdag, hogy egyáltalán nem fontos neki a pénz. Ő csak a lánya boldogságával törődik. Ha a császári felség nőül óhajtana menni valamelyik királyfihoz, az a királyfi lenne a birodalom trónörököse, akkor is, ha nincs egy fabatkája se.

Primus királyfi és Secundus királyfi összemosolyogtak és bólogattak, mintha azt mondanák: "Tudtuk mi ezt!"

Tertius királyfi rámosolygott a komornára, és megkérdezte: - És a császárlány, galambom? Van olyan helyes, mint te?

A lány tűzvörösre pirult, és tátva maradt a szája. Egy szót se tudott kinyögni. - Ne galamborrozd! - súgta oda Primus királyfi. - Zavarba hozza a cselédeket, ha egy királyfi szól hozzájuk.

- Hogy lehetne helyes egy cseléd? - súgta még halkabban Secundus királyfi. - A cseléd az cseléd.

A komorna pedig, aki komorna létére tényleg nagyon helyes volt (noha a királyfiak ezt sosem ismerték volna el), így válaszolt:

- Királyi felségednek tréfálni méltóztatik. A hercegnő magasabb nálam, és sokkal gyönyörűbb. Olyan gyönyörű, mint a nap.

- Ah! - mondta Primus királyfi. - Egy gazdag hercegnő, aki olyan gyönyörű, mint a nap! Ez már méltó a figyelemre!

- Tényleg öröm lenne egy ilyen gazdag hercegnő a háznál! - mondta Secundus királyfi.

- Talán túlságosan is ragyogó, ha olyan gyönyörű, mint a nap - mondta Tertius királyfi.

- Csakhogy kevély - mondta a komorna.

- A cseléd akkor szólhat, ha kérdezik! - mondta azonnal Primus királyfi.

- Ide vezet - mondta szigorúan Secundus királyfi -, ha legalambozzák a komornákat.

Tertius királyfi azonban azt kérdezte: - Nagyon kevély, galambom?

- Nagyon kevély, királyi felség - mondta a komorna, a másik két fivér dölyfös pillantásaitól reszketve. - Nagyon sok királyfi szerette volna már elnyerni a kezét, de neki egyik sem kellett.

- Hát persze hogy nem! - mondta Primus királyfi. - Nyilván afféle vizesnyolcasok voltak, akik még egy ujjnyira se bírták meghajlítani a vasrudat. Miért is érdekelték volna a császárkisasszonyt?

- Valószínűleg - folytatta Secundus királyfi - fel se bírták emelni a kardot, nemhogy vívni tudtak volna vele. Nem is érdekelhették a császárkisasszonyt.

- Talán - vélekedett Tertius királyfi-, azt kellene megkérdeznünk a komornától, mi lett a királyfiakkal, akik nem nyerték el a császári hercegnő tetszését. A komorna lesütötte a szemét.

- Szoborrá változtak, felség - mondta szomorúan. - Szép szobrokká, hiszen mind szépek voltak, és fiatalok.

Tertius királyfi a fejét csóválta.

- Reméltem, hogy a császár viccelt csupán, de ezek szerint komolyan gondolta, amit a pergamenen írt. Sok ilyen szobor van?

- Körülbelül két tucat a kerti ösvény két oldalán, amelyen a hercegnő reggelente sétálni szokott, felség. Soha rájuk se néz, mert éppolyan kőszívű, mint amilyen gyönyörű.

- Bah! - szólt Primus királyfi. - Mit számít, kőszívű-e, amíg gazdag. És persze amíg gyönyörű. Majd én meglágyítom a szívét... Most pedig távozzék azonnal, komorna! A leány mélyet bókolt, és távozott, hátrálva, mert rettentő neveletlenség lett volna, ha a hátát fordítja a három királyfinak.

Azon az estén fényes lakomát adtak, és a három királyfi volt rajta a díszvendég. Köszöntötte őket a császár, aki káprázatos trónuson ült az asztalfőn. Mellette Meliversa hercegnő ült, aki tényleg olyan gyönyörű volt, mint a nap. A haja hosszú volt, és olyan színű, mint a kukoricaselyem. Kék szeméről mindenkinek az égbolt jutott eszébe egy tavaszi fényes napon. Arcvonásai tökéletesen szabályosak voltak, a bőre pedig makulátlan.

De a szeme üres volt, és az arca kifejezéstelen.

Nem mosolygott, amikor bemutatták neki Primus királyfit. Büszkén ránézett, és így szólt:

- Melyik királyságból jött?

- Micrometricából, császári fenség - mondta Primus királyfi.

- Én ismerem a föld minden királyságát - mondta megvetően a hercegnő -, és Micrometrica köztük a legkisebb. - Azzal elfordította a tekintetét.

Primus királyfi visszahátrált az asztalhoz, és leült.

- Majd fog érdeklődni mindjárt, ha megmutatom, mit tudok! - súgta oda Tertius királyfinak.

Most Secundus királyfit mutatták be a császárkisasszonynak, aki azt mondta: - Gondolom, maga is Micrometricából jött.

- Igen, császári fenség. Primus királyfi a fivérem.

- Micrometrica a legszegényebb királyság a világon. Ha maguknak ezen a gazdagságon kell osztozniuk, akkor tényleg nagyon szegények lehetnek. Azzal elfordította a tekintetét.

Secundus királyfi visszahátrált az asztalhoz, és leült.

- Majd elfelejti a szegénységünket, ha megmutatom, hogy mit tudok! - súgta oda Tertius királyfinak.

Most Tertius királyfit mutatták be, és Meliversa azt kérdezte: - Maga is micrometricai?

- Hármas ikrek vagyunk, császári fenség - mondta Tertius királyfi -, noha nem egyformák. Osztozunk mindenben, amink van.

- De maguknak semmijük sincs, amin osztozhatnának.

- Nincs pénzünk és nincs hatalmunk - mondta Tertius királyfi -, de boldogok vagyunk, mi és az országunk. És a boldogság gyarapszik, ha megosztják.

- Ezt még sose vettem észre - mondta a hercegnő, és elfordította a tekintetét. Tertius királyfi visszahátrált az asztalhoz, és leült.

- Gazdag - súgta fivéreinek -, és hazánknak szüksége van a pénzre. Ám szépsége jéghideg, és gazdagsága nem teszi boldoggá.

Másnap reggel Primus királyfi fölkészült, hogy bemutassa tudását a császárkisasszony előtt. Felöltötte a császártól küldött elegáns atlétadresszt, és feszegette pompás izmait a tükör előtt. Igen elégedett volt a látvánnyal.

Ebben a pillanatban félénken megkopogtatták az ajtót, és mikor Primus királyfi odaszólt: - Szabad! -, a helyettes másodkomorna lépett be egy tál almával.

- Mi ez? - kérdé Primus királyfi. A leány pedig így válaszolt:

- Gondoltam, felséged talán szeretne egy kis frissítőt a próba előtt.

- Badarság! - mondó Primus királyfi. - Kaptam épp elég frissítőt. Vigye innen emez ostoba almákat!

- És azt is szeretném megkérdezni, felség - mondta a komorna, és belepirult önnön vakmerőségébe, amellyel így folytatja a beszédet -, hogy tényleg bele tetszik-e vágni a próbába.

- Miért ne? - kérdezte Primus királyfi, azzal behajlította a karját, és rámosolygott a tükörképére. - Vagy maga szerint nem vagyok elég férfias?

- Bizonyos- mondta a komorna-, hogy az egész világ a lehető legférfiasabbnak találja felségedet. Kivéve a hercegnőt. Oly igen nehéz elnyerni a tetszését, és mily kár lenne, ha ily finom úr, mint felséged, márványszoborként végezné. Primus királyfi megvetően kacagott.

- Nem lehet oly igen nehéz elnyerni a tetszését, hogy én ne legyek rá képes. Most pedig elég a beszédből. Komorna akkor beszél, ha kérdezik. Távozzék haladéktalanul!

És a komorna haladéktalanul távozott, de előbb azért pukedlizett.

Primus királyfi kilépett a széles arénába, a nézőtér elé, amely fölé szépséges selyemmennyezet borult. Középen ült a császár, a jobbján Meliversa hercegnő. Ott lehetett látni a padokban az udvaroncokat, valamint számos ifjú urat és hölgyet. Az egyik sarokban ült Secundus királyfi és Tertius királyfi.

Primus királyfi szembefordult a nézőtérrel. Mellette ott volt a szükséges felszerelés.

A kézisúlyzókkal kezdte. Hanyagul félredobta a kisebbeket, amelyeket egy közembernek még megemelni is nehezére esett volna.

Aztán két marokra fogta a nehezebbeket, egy rándítással vállmagasságba lökte, majd valamivel lassabban a magasba nyomta őket.

Az egész udvar tapsviharban tört ki, amikor Primus királyfi fölemelte a legnehezebb súlyt, amelyet még soha, senki sem tudott fölemelni.

Végül a tarkójára tett egy vasrudat, és addig nyomta össze a két végét, míg azok nem találkoztak a nyaka előtt. Aztán visszahajlította a rúd végeit. A feje fölé emelte a vasat, és elhajította.

Az udvar sorra megtapsolta minden mutatványát. Még a császár is helyeslően bólogatott. A hercegnő azonban nem tapsolt és nem is bólogatott.

A császár odahajolt a lányához, és így szólt:

- Tényleg, drágám, ez a királyfi a legerősebb ember, akit valaha is láttam. Nagyon jól beválna örökösömnek.

És szólt hidegen a hercegnő:

- Erőművésznek válna be nagyon jól a Czája-cirkuszban, császári atyám, ámde az én férjemnek távolról sem alkalmas. Vagy súlyzókat tartok én ágyasházamban, netán hajtogatni való acélt? Hamar elunnám karfeszegetéseit, és ha megölelne, összezúzná a bordáimat.

Felkelt, és nyomban elnémult mindenki.

- Primus királyfi! - mondta csodaszép hangján.

Primus királyfi összefonta karjait, és magabiztosan figyelt.

- Maga - szólt a hercegnő - a legerősebb ember, akit valaha láttam, és köszönöm fáradozásait, amelyekkel tetszeni akart nekem. Mindazonáltal nem kívánom magát férjemül. Tudja a büntetést.

Titokzatosan gesztikulált (valóban, nagyon magasan képzett hercegnő volt), mire villám lobbant. Az udvaroncok eltakarták a szemüket, mert tudták, mi jön most. Secundus királyfit és Tertius királyfit azonban váratlanul érte a dolog, és egy időre elvakította őket a villámfény.

Amikor visszanyerték a látásukat, egy szobrot láttak, amelyet épp akkor emeltek be egy taligába, hogy elszállítsák a kerti promenádra, ahol reggelente a császárkisasszony sétálni szokott.

A szobor pedig Primus királyfi volt, keresztbe font karokkal, büszke, szép arccal.

Tertius királyfi szomorú volt ezen az estén. Még sohasem veszítette el egyik fivérét sem, és egyáltalán nem volt ínyére a dolog.

Mondta is Secundus királyfinak:

- Szerintem királyi szüleink borzasztóan el lesznek keseredve. Hogy fogjuk elmondani nekik?

- Majd ha elnyertem a hercegnő kezét- válaszolta Secundus királyfi -, talán rá tudom beszélni, hogy próbálja meg visszaadni királyi fivérünket. Végül is ilyen művelt személynek csak kell ismernie valamilyen eljárást.

- De hogy tudod elnyerni a kezét? Olyan, mintha kőből lenne a szíve. Hideg kőből.

- Szó sincs róla! - mondta Secundus királyfi. - Egyszerűen csak nem érdekli az öncélú izomerő. Mi a csuda a jó a súlyemelgetésben? De én harcos vagyok! Tudok vívni és fegyverekkel bánni. Az hasznos elfoglaltság.

- Remélem - mondta Tertius királyfi -, mindazonáltal szörnyű kockázatot vállalsz. Bár a hercegnő tényleg gazdag, és nekünk szükségünk van a pénzre. Másnap reggel Secundus királyfi éppen ragyogó páncélját öltötte magára, amikor a helyettes másodkomorna betántorgott egy irdatlan karddal. Egészen meggörnyedt a súlyától, és mikor pukedlizni próbált, hangos bondulással elejtette a fegyvert.

- Maga nagyon ügyetlen! - mondta bosszúsan Secundus királyfi.

- Bocsánatáért esedezem, felség - mondta alázatosan a komorna, és megint pukedlizett -, de tényleg vállalni tetszik a próbát a hercegnőért?

- Természetesen vállalom, de magának ehhez mi köze?

- Semmi az égvilágon, felség - ismerte be a leány -, de a hercegnő olyan szívtelen, és olyan nehéz elnyerni a tetszését. Nem szeretném látni, amint önt is szoborrá változtatja, mint a fivérét.

- Nem fog szoborrá változtatni - mondta Secundus királyfi -, mert el fogom bűvölni a hercegnőt. Most pedig, komorna, távozzék köreimből! Ezt a fokú impertinenciát képtelen vagyok elviselni.

A komorna pukedlizett és távozott.

Secundus királyfi kilépett az arénába, és az udvaroncok körében nyomban kitört a tapsorkán. Remekül állt neki a gyönyörű, csillogó páncél, amelyet a császártól kapott. Pajzsa hattyúfehér volt, kardja a legjobb acélból készült, dárdája tökéletesen ki volt egyensúlyozva, arcát eltakaró sisakja ádáz külsőt kölcsönzött neki.

Eldobta dárdáját, amely átszelte az arénát, és beleállt a céltábla közepébe. Ezután Secundus királyfi minden vállalkozót kihívott kardra. Páncélos, testes ember lépett az arénába, és hosszú percekig vívtak, kongott a pajzson a kard. Secundus királyfi azonban kétszer vágott oda, míg ellenfele egyszer, és ahogy a másik fáradt, úgy tűnt ő egyre erősebbnek. Az ellenfél kezét fölemelve hamarosan megadta magát, és Secundus királyfi lett a győztes. Fülsiketítő taps köszöntötte.

Végül Secundus királyfi letette sisakját, vértjét, és nyeregbe pattant. Fél kézzel is tökéletesen kormányozta a lovat, ágaskodtatta, ugratta, táncoltatta. Figyelemre méltó teljesítmény volt, és a közönség őrjöngött.

- Tényleg, drágám - hajolt oda a császár a lányához -, ez a királyfi jeles harcos. El tudná vezetni hadaimat, és szétverné minden ellenemet. Ó, csak tetszik neked?

A hercegnő kevély arca olyan volt, mint a jég, és azt mondta:

- Ha még a hadvezetéshez is ért, lehet belőle jeles generális, de mi hasznát venném férjnek? Ágyasházamban nem találkoznak fegyveresek, kiket leverjen, lovak, miket megüljön, céltáblák, melyekre lődözzön. És ha megfeledkezik magáról, egyszer még énbelém vágja dárdáját, lévén, hogy a fegyvereket érti és imádja mindenekfelett.

Felkelt, és nyomban elnémult mindenki.

- Secundus királyfi - mondta -, maga a leghatalmasabb harcos, akit valaha láttam, és köszönöm fáradozásait, amelyekkel tetszeni akart nekem. Mindazonáltal nem kívánom magát férjemül. Tudja a büntetést.

Megint azt a titokzatos kézmozdulatot tette, mint azelőtt. Tertius királyfi ezúttal már eltakarta a szemét. Amikor leengedte a tenyerét, egy másik szobrot látott: egy szép, kecses királyfiét, akinek kinyújtott kezéből mintha akkor röppent volna el a dárda. Tertius királyfi tudta, elveszítette második testvérét is. Másnap reggel Tertius királyfi egymagában ücsörgött a szobájában. Egész éjszaka egy szemhunyást se aludt és őszintén szólva nem tudta, mit tegyen.

- Ha most hazamegyek - mondta magában -, mindenki azt fogja mondani, hogy gyáva vagyok. Egyébként is hogy menjek haza, és hogy mondjam el ezt a hírt a papának? Szegény mama pedig végig fogja sírni az egész életét. Ami engem illet, két testvéremet veszítettem el, jó testvéreimet, még ha egy kicsit beképzeltek és önfejűek voltak is.

És most besomfordált a szobába a helyettes másodkomorna. Nem volt a kezében semmi.

- Nekem hozol valamit, galambom? - kérdezte Tertius királyfi. A komorna rendkívül idegesen pukedlizett, és azt mondta:

- Nem, felség. Ne haragudjék rám, de most csak azért jöttem, hogy megmondjam, a két fivérét is kértem, ne vágnának bele a próbába, de ők nem hallgattak rám.

Tertius királyfi sóhajtott.

- Tudom, hogy milyen nagyon akaratosak voltak. Ne hibáztasd magad, ha nem hallgattak rád. Én bizonyosan nem haragszom rád.

- Akkor talán felséged hallgatna rám, ha megkérném, hogy ne menjen neki a próbának? Felséged nem olyan nagy, erős ember, és nem is jeles harcos. Hogy nyerhetné el a hideg, kegyetlen hercegnőt, ha a fivéreinek sem sikerült? És szólt Tertius királyfi:

- Tudom, hogy nem értek máshoz, csak a verselgetéshez és az énekelgetéshez, de talán ez tetszeni fog a hercegnőnek.

- Neki nagyon nehéz tetszeni, felség - mondta a komorna, és összeborzongott a tulajdon orcátlanságától, hogy így merészel vitatkozni egy királyfival. Ha önt is kővé változtatja, szülei úgy maradnak, mint a szedett fa, és nem lesz kit ültetniük a trónra.

Tertius királyfi megint sóhajtott.

- Tökéletesen igazad van, kicsi komorna. Jó szíved van, és okos fejed. De látod, a mi országunk olyan szegény, hogy papának be kell segítenie a kertben, mamának pedig a konyhán. Ha feleségül tudnám venni a hercegnőt, akkor olyan gazdag lennék, hogy boldoggá tehetném mamát és papát és a népet...

Ezért úgy vélem, meg kell próbálnom elnyerni a hercegnő tetszését. Talán, ha előszedem a legjobb verseimet, és olyan édesen dalolok, ahogy bírok, akkor tetszésre találok őelőtte.

Könnyek peregtek végig a komorna arcán.

- Ó, bárcsak így lenne, de ő olyan keményszívű! Bezzeg más lenne, ha szívet cserélhetne velem.

- Hát, galambom - mondta Tertius királyfi -, akkor hadd tegyem próbára a te szívedet. El fogom énekelni neked néhány dalomat, és te majd eldöntöd, tetszenek-e. Mert ha igen, akkor tetszeni fognak talán a hercegnőnek is.

A komorna elszörnyedt.

- Ó, felség! Nem szabad ilyet csinálnia! Az ön dalai nem arra születtek, hogy közönséges komornának, hanem hogy hercegnőnek énekeljék őket. Hogyan akar megítélni egy hercegnőt egy komorna alapján?

- Ez esetben - mondta Tertius királyfi - felejtsük el a hercegnőt. Kizárólag a komorna véleményére leszek kíváncsi.

Tertius királyfi felhangolta a hárfáját, ami az ő saját tulajdona volt, és amit otthonról hozott magával. Aztán nagyon lágy és dallamos hangon mondott egy éneket a reménytelen szerelemről. És mikor a komorna szinte elolvadt a bánat könnyeiben, akkor a boldog szerelemről mondott víg éneket. És a könnyek felszáradtak, és a komorna tapsolt és kacagott.

- Tetszett? - kérdezte Tertius királyfi.

- Ó, igen! - mondta a komorna. - Gyönyörűek voltak a dalok, és az ön hangjától a mennyországban éreztem magam.

Tertius királyfi elmosolyodott.

- Köszönöm, kedves hölgy. - Lehajolt, és megcsókolta a leány kezét, a komorna pedig vörösre pirult zavarában, és gyorsan a háta mögé rejtette a kezét, amelyre a királyfi csókot lehelt.

És pontosan ékkor hangosan megkopogtatták az ajtót, és belépett egy kamarás, egy magas rangú udvaronc, aki meghajolt Tertius királyfi előtt (noha nem túl mélyen), és így szólt:

- Felség, őfensége Meliversa császári hercegnő tudni óhajtja, miért nem jelent meg az arénában.

Míg ezt mondta, csúnyán nézett a helyettes másodkomornára, és a leány rémülten iszkolt a szobából.

És szólt Tertius királyfi:

- Nem tudom, belevágok-e a próbába. Még fontolgatom a kérdést.

A kamarás még az előbbinél is tompább szögben bókolt, és azt mondta:

- Tolmácsolom szavait a hercegnőnek. Kérem, hogy őfelsége további döntéséig szíveskedjék a szobájában tartózkodni.

Tertius királyfi a szobájában várt és azon morfondírozott, szoborrá fogja-e változtatni a hercegnő, amiért habozott vállalni a próbát.

Még mindig ezen morfondírozott, amikor bejött a szobába Meliversa hercegnő. Nem kopogott. Császári hercegnők sose kopognak.

- Kamarásom szerint - mondta - elképzelhető, hogy maga nem óhajtja vállalni a próbát.

- Lehetséges - mondta Tertius királyfi - hogy verseim vagy hangom nem lelnek tetszésre császári fenséged előtt. Én pedig nem adhatok ennél többet.

- És ha tetszenek, akkor mi van?

- Abban az esetben nem tudom, akarok-e feleségemnek olyan hideg és kőszívű teremtést, aki képes bátor és derék királyfiakat szoborrá változtatni. - Nem vagyok-e csodaszép, királyfi?

- Csupán külsőre, császári fenség. - Nem vagyok-e gazdag, királyfi? - Csak pénzben, császári fenség. - Nem vagy-e szegény, királyfi?

- Csak pénzben, császári fenség, és már megszoktam, mint ahogy megszokták a szüleim és országom is.

- Nem akarod-e kezemmel együtt a gazdagságot is elnyerni, királyfi? - Azt hiszem, nem, császári fenség. Végül is nem vagyok eladó.

- Kamarásom pedig hallotta az ajtó mögül, amint énekeltél egy alacsony származású komornának.

- Ez igaz, de az a komorna kedves volt, és jószívű, és én énekelni akartam neki. Ha belegondolok, pontosan a kedves és jó szív az a fajta szépség és gazdagság, amire én vágyom. Ha az a komorna elfogad engem, akkor feleségül veszem, és egy napon, amikor apám örökébe lépek, az az alacsony származású komorna lesz az én királyném.

Erre a hercegnő elmosolyodott. Még sokkal szebb volt, amikor mosolygott. - Most pedig - szólt -, meg fogod látni, mire való a jó iskola.

Keze megrebbent, elmormolt két-három szót, és ekkor elmosódott a külseje, összement egy kicsit, megváltozott egy kicsit, és Tertius királyfi előtt ott állt a helyettes másodkomorna.

- Most melyik vagy? - hüledezett a királyfi. - A császárkisasszony vagy a komorna?

- Mindkettő, Tertius herceg - mondta a leány. - Komorna alakját öltöttem, hogy megfelelő férjet találjak magamnak. Mit számított nekem, mire képesek a királyfiak egy csodaszép és gazdag hercegnő kezéért, azzal se törődve, ha a hölgy rideg és kegyetlen. Nekem olyasvalaki kellett, aki barátsággal és szeretettel fordul egy kedves, szelíd lányhoz, akkor is, ha az a lány nem olyan gyönyörű, mint a nap, és nem olyan gazdag, mint Krőzus. Te megálltad a próbát.

Megint megváltozott, és a hercegnő volt újra, de már egy mosolygó, kedves hercegnő.

- Elfogadsz most feleségednek, Tertius királyfi. Tertius királyfi pedig azt mondta:

- Ha szívedben mindig megmaradsz annak a jóságos, gyengéd asszonynak, akit megszerettem, akkor feleségül veszlek.

És ekkor minden kőszobor hirtelen visszaelevenedett hús-vér királyfivá. Két hónap múlva, miután a leggyorsabb fogatok repítették a császárvárosba Micrometrica királyát és királynéját, akik minden képzeletet felülmúlóan boldogok voltak, Tertius királyfi és Meliversa hercegnő összeházasodtak.

Primus királyfi és Secundus királyfi ugyancsak az elképzelhető legnagyobb mértékben boldogok voltak, hiszen megint éltek, ahelyett hogy hideg szoborrá kellett volna fagyniuk. Mindegyre azt hajtogatták: "A komorna! Hát ezt nem gondoltuk volna!"

Természetesen boldog volt Tertius is, de valamennyiük közül a császárkisasszony volt a legboldogabb, hiszen attól félt, hogy minden iskolájával együtt se fog találni olyan férjet, akinek nem számít a szépség és a gazdagság, hanem önmagáért fogja szeretni őt.

Mint a madarak?

Charles Modine még soha nem járt az űrben, bár harmincas évei végén járt, s tökéletes egészségnek örvendett. A televízióban látta persze az űrtelepeket, s olykor olvasott is róluk, de itt számára véget is ért a dolog.

Egyszerűen nem érdekelte az űr. A Földön született, s elég is volt neki a Föld. Ha változásra vágyott, a tengerhez utazott. Szenvedélyes vitorlás volt, és nem is utolsó.

Nem csoda hát, hogy jócskán megütközött, mikor az Űrszerkezetek Ltd. képviselője kibökte, hogy a munka miatt, amellyel megbíznák, el kell hagynia a Földet.

- Nézze - felelte -, én nem vagyok űrutazófajta. Én ruhákat tervezek. Mi közöm van nekem a pályákhoz, rakétákhoz, gyorsuláshoz meg a többi mifenéhez?

- Azokhoz nekünk van közünk. Magának nincs is rá szüksége - unszolta a másik. Naomi Baranovának hívták, s az űrben hosszú időt eltöltött emberek furcsa, bizalmatlanul tapogatózó lépteivel járt, mintha sosem lehetne biztos benne, hogy milyen is éppen a nehézkedés.

Az öltözéke, mint Modine némi nehezteléssel megállapította, nemigen volt egyéb, mint holmi borítás. Erre jó lett volna akár egy darab vitorlavászon is.

- De miért kell elmennem egy űrállomásra?

- Azért, amit maga tud. Szeretnénk, ha tervezne nekünk valamit.

- Ruhát?

- Szárnyakat.

Modine elgondolkozott. Magas, sápadt homloka volt, és ilyenkor mindig elvörösödött egy kicsit, legalábbis így mondták neki. A mostani. pír oka részben a bosszúság volt.

- De hát azt itthon is megcsinálhatom nem?

Baranova hevesen megrázta a fejét. Sötétvöröses hajába jócskán vegyültek már ősz szálak, de úgy látszott, nem bánja.

- Meg kell hogy értse a helyzetet, Mr. Modine - mondta. - Konzultáltunk technikusokkal és számítógépesekkel, és megépítették nekünk a szerintük lehetséges leghatékonyabb szárnyakat: Számításba vették a terhelést, a felületet, a hajlékonyságot, a manőverező képességet, meg amit még el tud képzelni - de ez kevés. És arra gondoltunk, hogy valami frincfranc...

- Frincfranc, Ms. Baranova?

- Szóval valami, ami nem a tudományos tökély. Valami, ami felkelti az érdeklődést. Másképp nem maradhatnak, fenn az űrtelepek. És ezért akarjuk, hogy odamenjen; hogy világosan lássa a helyzetet. És nagyon megfizetjük.

Ez volt az, az ígért tiszteletdíj s a kudarc esetén is megtartható előleg, ami végül is az űrbe csábította Modine-t.

Nem volt kapzsibb az átlagnál, de nem is vetette meg a pénzt, és jólesett neki, ha elismerték a képességeit.

A dolog nem is volt olyan rossz, mint várta. Az űrkorszak kezdetén kellemetlen volt olykor az erős gyorsulás vagy a szűkös űrkabinokban eltöltött hosszú idő, s a Földön élők tudatában mindez elválaszthatatlanul összekapcsolódott az űrutazással. De hát száz év telt el azóta, s a kényelmes űrrepülőgépek hidraulikus ülései úgy szívták magukba a fokozott nehézkedést, mint a szivacs.

Modine a szárnyakról működés közben készült fotókkal és holografikus videofilmekkel töltötte az időt.

- Van benne valami bájos kecsesség - mondta.

- Ezek atléták - mosolygott szomorkásan Naomi Baranova. - Ha az én próbálkozásaimat látná, ahogy a bukfencezéssel meg az oldalsodródással küszködöm, azt hiszem, harsányan nevetne. Pedig én még jobban csinálom, mint a legtöbben.

Lassan megközelítették az Ötös űrtelepet. Hivatalosan Chrysalis volt a neve, de mindenki csak úgy hívta: Ötös. - Talán úgy gondolja - mondta Baranova -, találhattunk volna szerencsésebb elnevezést is, de itt nálunk nincs túl tág tere a költészetnek. És éppen ez a baj. Ez itt nem otthon, csak munkahely. És nagyon nehéz rávenni az embereket, hogy letelepedjenek itt és családot alapítsanak. Hacsak nem sikerül otthonná tennünk...

Az Ötös apró hengernek tűnt, éppen olyannak, amilyennek Modine a televízióban látta odalent a Földön. Tudta, hogy nagyobb annál, amekkorának látja, de sem a szeme, sem az érzelmei nem voltak felkészülve a méretek óriásivá növekedésére, miközben közeledtek. Az űrrepülőgép és benne ő maga is parányivá zsugorodott, ahogy ott keringtek az irdatlan üveg- és alumínium monstrum körül.

Sokáig bámult, aztán egyszerre ráeszmélt, hogy még mindig csak keringenek.

- Nem fogunk leszállni? - kérdezte.

- Nem olyan egyszerű - mondta Baranova. - Az Ötös tengelyforgási ideje nagyjából két perc. Ennyi kell akkora centrifugális erő ébredéséhez, amekkora a belső falhoz nyomja a tárgyakat, és a megszokott gravitáció érzetét kelti. Nekünk most rá kell hangolódnunk erre a mozgásra, hogy leszállhassunk.

- Ilyen gyors tengelyforgásra van szükség?

- A földi nehézkedés előidézéséhez igen. Ez a fő probléma. Jobb lenne, ha a normális gravitáció tizedét vagy még kevesebbet keltő forgási sebességet használhatnánk, de az emberi fiziológia nem tűri. Az emberek nem viselik el a hosszú ideig tartó alacsony nehézkedést.

Az űrrepülőgép mozgása lassan összehangolódott az Ötösével. Modine jól látta az ívelt külső tükröt, mely a napfényt a henger belső terébe irányította. Ki tudta venni messziről a naperőművet is, ahonnan az egész telep energiaszükségletét fedezték, s bőven jutott még exportra, a Földnek is,

Végül a hatalmas hengert lezáró félgömb pólusánál behatoltak az Ötösébe.

Modine egy teljes, az Ötösön töltött nap után fáradt volt ugyan, de - és ezt igazán nem hitte volna - élvezte a dolgot. Kerti székeken üldögéltek a füvön; kedves, kertvárosi környezetben.

Odafent felhők úsztak, napsütés volt, anélkül hogy maga a Nap látszott volna, szél lengedezett, és távolabb egy patakocska folydogált.

Nehéz volt elképzelni, hogy mindez egy hengerben a Hold pályáján kering, s havonta egyszer megkerüli a Földet.

- Akárcsak egy világ - mondta Modine.

- Az újoncok úgy érzik - felelte Baranova. - Ha már eltöltött itt egy kis időt, rájön majd, hogy minden zugát ismeri. És minden egyforma.

- Egy földi városban is így van az ember.

- Persze, de ott bárhova elutazhat, ha akar. Vagy ha nem utazik is, de tudja, hogy megtehetné. Itt nem teheti meg. Nem túl kellemes, és nem is ez a legrosszabb.

- Viszont itt nincs az, ami a Földön a legrosszabb - mondta Modine. - Biztos vagyok benne, hogy nincsenek gondjaik az időjárással.

- Na igen, Mr. Modine, az valóban paradicsomi. Csakhogy ha megszokja, fel se tűnik. Viszont hadd mutassak valamit. Itt ez a labda. Volna olyan kedves feldobni jó magasra és elkapni?

- Komolyan gondolja? - kérdezte mosolyogva Modine.

- Teljesen komolyan. Kérem...

- Nem vagyok labdajátékos, de azt hiszem, fel tudok dobni egy labdát. Még tán elkapni is sikerül.

Feldobta. A labda parabolaívben szállt, s Modine azon kapta magát, hogy lépeget, majd szalad utána, mégse sikerült elkapnia.

- Nem egyenesen dobta felfelé, Mr. Modine - jegyezte meg Baranova.

- Dehogynem - lihegte Modine.

- Földi elképzelés szerint igen. Az a baj, hogy van itt még valami. A Coriolis-erő, ez a neve. Idebent, az Ötös belső felületén meglehetősen gyorsan mozgunk a tengely körül. Ha feldobja a labdát, az közelebb kerül a tengelyhez, ahol minden lassabban mozog, mert kisebb köröket ír le. A labda azonban megtartja sebességét, így előbbre kerül, s ezért nem tudja elkapni, Felfelé és hátrafelé kelvett volna dobni, s akkor egy hurokkal visszajött volna, mint a bumeráng: Itt az Ötösön mások a mozgás összetevői, mint otthon.

- Felteszem, magának ez már természetes - mondta elgondolkozva Modine.

- Nem egészen. Mi ennek a kis világnak a kerületi régióiban élünk. Itt a legnagyobb a kerületi sebesség, s itt érvényesül a földihez hasonló nehézkedés. Ha a henger végeinél a tengely felé haladunk, gyorsan csökken a gravitáció. Márpedig gyakran kell "felfelé" mennünk, és mindannyiszor számolnunk kell a Coriolis-erő hatásával. Vannak kis, egysínű vasútjaink, s ezek spirálvonalban haladnak a pólusok felé; egy pálya vezet fel, egy vissza. Útközben az ember úgy érzi, hogy folytonosan sodródik, oldalirányban. Sokáig tart megszokni, és némelyek sose jönnek rá a trükkjére; És emiatt senki sem szeret igazán itt élni.

- És nem tudnak tenni valamit ez ellen a hatás ellen?

- Ha lelassítanánk a forgást, csökkenne a Coriolis-erő, de akkor kisebb lenne a nehézkedés is - szóval nem megy.

- Tehát megette a fene így is, úgy is?

- Nem egészen. Testgyakorlással elboldogulnánk az alacsonyabb gravitációval is, ám ez mindennapos edzést követelne, és nem is csak egy-két percet. És vonzónak kellene lennie, mert az emberek nem lelkesednek a nehéz és unalmas gyakorlatokért. Úgy gondoltuk, a repülés lenne a magoldás. Az alacsony gravitációjú régiókban, a pólusok környékén az ember majdnem súlytalan. Egy karcsapástól szinte felemelkedik. Ha hajlékony pálcákkal merevített erős műanyag szárnyakat erősítünk a karjukra; és megfelelő ütemben csapkodnak vele, úgy repülhetnek, mint a madarak.

- És ez lenne a testedzés?

- Hát persze. Kemény munka, efelől biztosíthatom. A váll és karizmokra nincs szükség ahhoz, hogy az ember fennmaradjon, de folyamatosan dolgozni kell a megfelelő manőverezéshez. Ez pedig biztosítja az izomtónust és a csontok kalciumtartalmának megmaradását - ha rendszeresen csinálják. De nem csinálják.

- Az ember azt gondolná, hogy repülni kellemes.

Baranova elhúzta a száját.

- Szeretnénk, ha elég könnyű volna. Csak sajnos túl finom koordináció kell hozzá, hogy az ember egyenesben maradjon. A legkisebb hiba is pörgést, bukfencezést okoz, és szinte elkerülhetetlen az émelygés és hányinger. Néhányan megtanulják, hogyan kell simán és könnyedén szállni, ahogy a holokazettán is láthatta, de nagyon kevesen.

- A madarak nem lesznek tengeribetegek.

A madarak a normális földi gravitáción repülnek. Itt az Ötösön más a helyzet.

Modine elgondolkozott.

- Nem garantálom, hogy fog ma aludni - mondta Baranova. - Az űrtelepeken az első néhány éjszaka az emberek nemigen alszanak. Azért próbálja meg. Holnap megnézzük a repkedőket.

Modine megtudta, mire gondolt Baranova, amikor azt mondta, hogy a Coriolis-erő kellemetlen. A kis egysínű, amely a pólus felé vitte őket, mintha folyamatosan bal felé farolt volna. Akárcsak Modine belül. Elfehéredett, ujjakkal markolta a kapaszkodókat.

- Sajnálom - mondta Baranova együttérzően -, ha lassabban mennénk, nem lenne ilyen rossz, de feltartanánk a forgalmat.

- Maga megszokta ezt? - nyögte Modine.

- Valamelyest. Nem eléggé.

Amikor végre megálltak, boldog volt, de nem zavartalanul. Eltartott még egy darabig, amíg megszokta a lebegés érzetét. Valahányszor megmozdult, felbukfencezett, és ha felbukfencezett, nem esett, hanem felfelé vagy előre lebegett, míg lassan megállapodott. Az ösztönös kapálódzás csak rontotta a helyzetét.

Baranova egy kicsit hagyta, aztán elkapta és lassan visszahúzta.

- Van, aki élvezi - mondta.

- Én nem - zihálta Modine nyomorultul.

- A legtöbben nem. Dugja a lábát itt a padlón ezek közé a vasrudak közé, és ne tegyen hirtelen mozdulatokat.

A szárnyas emberek öten voltak odafönt.

- Ezek a madarak jóformán mindennap itt vannak - mondta Baranova. - Van még néhány száz, akik ki-kijönnek, de itt meg a túlsó pólusnál meg végig a tengely mentén vagy ötezren elférnének egyszerre. Ez elég lenne az Ötösön élő harmincezer ember erőnlétének fenntartásához.

Modine tett egy mozdulatot, mire az egész teste hátralendült.

- Meg kell tudnunk, hogyan csinálják ezek a... madarak. Hiszen ők sem erre születtek. A többiek nem tudják megtanulni?

- Ezek odafönt valami természetes koordinációs ösztönnel rendelkeznek.

- Akkor meg mit csináljak? Én divattervező vagyok. Ösztönös koordinációt nem rajzolhatok.

- Ezzel ne törődjön. Majd többet gyakorolnak, keményebben edzenek. Nem tudná inkább az egészet valahogy... divatosabbá tenni? Tervezhetne repülőruhát, kitalálhatna valami csábítót, hogy idehozza az embereket. Ha sikerülne megvalósítani a kellő edzésprogramokat, lelassíthatnánk az Ötös forgását. Akkor csökkenne a Coriolis-erő, és lakhatóvá, otthonossá válna ez a hely.

- Csodát vár tőlem - mondta Modine. - Ide tudná hívni őket?

Baranova integetni kezdett. Az egyik madár észrevette, és hosszú, elegáns ívben siklott feléjük. Egy fiatal nő volt. Tíz lábnyira megállt, mosolygott, szárnya vége finoman hullámzott, ahogy ott lebegett előttük.

- Helló! - mondta. - Mi a helyzet?

- Semmi - válaszolta Baranova. - A barátunk kíváncsi rá, hogyan kezeled a szárnyakat. Mutasd meg neki, jó?

A nő mosolygott, aztán előbb egyik, majd a másik szárnyát mozdítva lassan bukfencet vetett a levegőben. Aztán mindkét szárnyát lendítve egy balfordulatból kiegyenesedett, megállt egy pillanatra, lábait lógázva, lassan csapkodva emelkedni kezdett, s egyre gyorsabb szárnycsapásokkal elhussant.

- Akárcsak egy balett - szólt rövid hallgatás után Modine. - De a szárnyak rondák.

- Rondák? Rondák?!

- Nagyon - mondta Modine. - Mint a denevéré. Nem ébresztenek kellemes képzettársításokat.

- Akkor mondja meg, mi legyen. Tegyünk rájuk tollazatmintát? Akkor majd kijönnek az emberek, és elszántan edzeni kezdenek?

- Nem - mondta Modine elgondolkozva. - Talán meg tudnánk könnyíteni az egészet.

Kihúzta, a lábát a kengyelekből, ellökte magát, és fellebbent a levegőbe. Megmozdította a kezét és a lábát, mintha próbálgatna valamit, aztán össze-vissza pörögve igyekezett visszaevickélni a vasrudakhoz. Baranova felnyúlt és visszasegítette.

- Na, ide figyeljen - mondta Modine. - Kitaláltam valamit, és ha valaki segít nekem a terv szerint elkészíteni, én fogom kipróbálni. Még soha nem csináltam ilyesmit, épp most láthatta, hogyan próbáltam egy kicsit tekeregni, a levegőben, és nem sikerült. Szóval, ha én tudok majd repülni a találmányommal, akkor mindenki tud.

A hétvégére Modine kezdte magát otthon érezni az Ötösön. Odalent a normális nehézkedésű szinten, ahol nem zavarta a Coriolis-hatás, egészen földszerű volt a dolog.

- Az első alkalommal - mondta - nem akarom, hogy sokan figyeljék a próbát. Lehet, hogy nehezebbnek bizonyul, mint gondolom, és ez rossz indulás lenne az emberek szemében. Jó lenne viszont, ha néhány vezető telepes jelen lenne, arra az esetre, ha mégis sikerül.

- Talán jobb lenne először egyedül, nem? - kérdezte Baranova. - Az első kudarc, bármi mentség...

- De olyan meggyőző lenne, ha mégis...

- Mennyi az esély? De tényleg.

- Jók az esélyek, Ms. Baranova. Elhiheti. Amit maguk eddig csináltak, az tévedés. Madárként akarnak repülni, és ez nagyon nehéz. Maga mondta. A földi madarak gravitációs térben repülnek. Ezek a madarak itt nehézkedés nélkül próbálkoznak, és itt teljesen mást kell kitalálni.

A hőmérséklet - mint mindig - ideálisra volt beállítva. Akárcsak a páratartalom. Meg a szélsebesség. Az időjárás olyan tökéletes volt, mintha nem is lenne. Modine mégis izzadt a lámpaláztól. Zihált. Ebben a nehézkedés nélküli régióban, ha nem is sokkal, de ritkább volt a levegő. Kapkodnia kellett, s a szíve zakatolt.

Nem röpködött egy lélek se. A szűk közönséget a koordinátor, az egészségügyi biztos, a biztonsági megbízott s még néhány fontos személy alkotta, tucatnyi férfi és nő. Csak Baranova volt ismerős.

Modine egy kis mikrofont tartott a kezében, és megpróbált úrrá lenni hangja remegésén.

- Gravitáció nélkül akarunk repülni - szólalt meg -, és ehhez sem a madarak, sem a denevérek nem lehetnek modelljeink. Ahol ők repülnek, ott van nehézségi erő. A tenger egészen más. A vízben a felhajtóerő miatt voltaképpen alig érvényesül a gravitáció. És a vízben való repülést úgy hívjuk: úszás. Itt, az Ötösön, ahol ebben a tengelyrégióban nincs nehézkedés, a levegő úszásra, nem repülésre való. Nem a sast, hanem a delfint kell utánoznunk.

A levegőbe lendült. Csinos, egybeszabott ruhát viselt, nem testre simulót, de nem is túl lazát. Rögtön bukdácsolni kezdett, de egyik karját lassan kinyújtva működésbe hozott egy kis gázpatront. Finoman ívelő uszony emelkedett ki gerince mentén a ruhából, s egy másik, keskenyebb, végig a hasán.

A bukfencezés abbamaradt.

- Gravitáció hiányában - folytatta - ennyi is elég a mozgás stabilizálásához. Lehet kanyarodni és fordulni is. Elsőre nem csinálom olyan jól, de nem hiszem, hogy túl sok gyakorlás kell hozzá.

Kinyújtotta a másik karját, és uszonyok meredtek fel a lábai végén meg a könyökén.

- Ezek szolgáltatják a hajtóerőt - magyarázta. - És nem kell csapkodni. Az apró mozdulatok is megteszik. Forduláskor, irányváltoztatáskor a törzset és a nyakat kell hajlítani. Csavarodáskor a karok és lábak állásszögét kell módosítani. Az egész test szerepet kap, de nem elviselhetetlen a terhelés. Minden izom dolgozik, de órákig repülhetünk anélkül, hogy kimerülnénk.

Érezte, hogy egyre biztosabban és könnyedebben mozog. És egyre gyorsabban. Hirtelen nekilódult, felfelé, egyre feljebb, suhogott körülötte a levegő. Egyszerre megrémült, hogy nem tud megállni. De szinte ösztönösen fordította el a könyökét meg a sarkát, és érezte, hogy lassul és kanyarodik:

A szíve dübörgése mögül gyengén meghallotta a tapsot.

- Hogy jött rá - kérdezte csodálattal Baranova -, amire a mi technikusaink képtelenek voltak?

- A technikusok a madarakra és a repülőgépekre gondolva magától értetődően a szárnyakból indultak ki. Ez a szakmájuk. A divattervező dolga az, hogy teljességükben lássa a dolgokat. És világos volt, hogy a szárnyak nem egy űrtelep adottságaihoz valók. Nekem meg ez a szakmám.

- Megcsináljuk a delfinruhákat - mondta Baranova -, és az emberek repülni fognak. Biztos vagyok benne. És elkezdhetjük lassítani az Ötöst.

- Vagy megállítani - mondta Modine. - Szerintem mindenki úszni akar majd, és nem gyalogolni. Soha többé nem akarnak majd gyalogolni. - Felnevetett. - Én sem akarok.

Aztán kiállították a megígért csekket, és Modine mosolyogva nézte az óriási számot.

- A szárny a madaraknak való - mormogta.

Mit neveznek szerelemnek?

- De hisz ez két különböző fajta - mondta Garm kapitány alaposan szemügyre véve az alattuk keringő bolygóról felhozott lényeket. Látószervét maximális élességre állította, úgyhogy kidülledt. A felette levő színhártya sebesen villogott.

Botaxot kellemes melegség öntötte el, hogy újra a színes fényjelzéseket figyelheti. Hónapokat töltött el a bolygón egy kémlelőfülkében, igyekezett megfejteni a bennszülöttek által kibocsátott, árnyalt hanghullámok rejtélyét. A fényjelek útján való érintkezés már-már azt az érzést ébresztette benne, mintha otthon volna, a Tejútrendszer távoli Perseus körzetében.

- Nem két különböző fajta - jelentette ki -, hanem ugyanannak a fajtának két formája.

- Ostobaság, egészen különbözőknek látszanak! Ha a az Entitásnak, kissé hasonlítanak a perseusbeliekhez, nem olyan undorító a külsejük, mint sok-sok más idegen formának. Ésszerű alakjuk, felismerhető végtagjaik varrnak. De színhártyájuk nincs. Beszélni tudnak?

- Igen, kapitány úr. - Botax megengedett marfának egy diszkréten helytelenítő prizmás közjátékot. - A részleteket megtalálja a jelentésemben. Ezek a lények torkuk és szájuk segítségével bonyolult, köhögéshez hasonló hanghullámokat bocsátanak ki. Megtanultam utánozni őket. - Csendes büszkeséget érzett. - Nem volt gyerekjáték!

- Csodálom, hogy nem fordul fel a gyomrom, tőle. Szóval ez a magyarázata, miért van lapos szemük, s miért nem tudják kinyújtani őket. Ha nem színekkel beszélnek, akkor ez a szemet jóformán feleslegessé teszi. De mondja, miért ragaszkodik ahhoz, hogy ez egy és ugyanaz a fajta? A bal oldali kisebb, és az indái, vagy akármik is azok, hosszabbak, s a testének arányai is mások. Domborodik ott, ahol a másik lapos. Ezek élnek?

- Igen, kapitány úr, csak pillanatnyilag nincsenek öntudatnál. Pszichokezelést kaptak, hogy ne féljenek, s így könnyebben lehessem tanulmányozni őket.

- De érdemes-e egyáltalán tanulmányozni őket? Már így is le vagyunk maradva, s még legalább öt, ennél fontosabb bolygát kell átvizsgálnunk és felderítenünk. Az idősztázis-egység fenntartása költséges dolog; jobb volna, ha visszaküldeném őket, és mennénk tovább...

Erre Botax nedves, nyurga teste az aggodalomtól rezegni kezdett. Cső alakú nyelvét kiöltötte, felfelé görbítette, lapos orra fölé, s ugyanakkor szemét beszippantotta. Háromujjas, kifelé szélesedő kezével tagadó mozdulatot tett, s eközben beszéde mélyvörös színt öltött.

- Az Entitás óvjon ettől minket, kapitány úr. Ennél fontosabb bolygó nincs is a világon. Meglehet, hogy rendkívül válságos helyzettel állunk szemben, s hogy ezek a lények a legveszedelmesebb életformák az egész Tejútrendszerben, éppen azért, mert két formájuk van.

- Nem értem, miről beszél.

- Azt a feladatot kaptam, kapitány úr, hogy tanulmányozzam ezt a bolygót. S igen nehéz feladat volt, mert ez a bolygó a maga nemében egyedülálló. Olyannyira egyedülálló, hogy még most sem értem minden sajátosságát. Ezen a bolygón például úgyszólván minden élőlénynek két formája van. Nekünk erre nincsenek szavaink, de még fogalmaink sem. Csak mint az első és második formáról beszélhetek róluk. Vagy az ő hangjaikkal élve azt mondhatom, a kisebbik "nőstény", ez a nagyobbik meg "hím". Amiből látható, hogy e lények maguk is tisztában vannak a különbséggel.

- Micsoda undorító érintkezési mód! - borzongott a kapitány.

- És a kicsinyek létrehozása érdekében a két formának együtt kell működnie.

A kapitány, aki eddig előrehajolva, érdeklődéssel vegyes undorral vizsgálgatta a példányokat, most hirtelen kiegyenesedett.

- Együtt kell működniük? Hát ez meg miféle zöldség? Nincs az életnek alapvetőbb sajátsága annál, mint hogy minden élőlény önmagával való legbensőségesebb kapcsolat útján hozza létre kicsinyeit. Mi másért érdemes élni?

- Itt az egyik forma hozza létre az életet, de a másiknak együtt kell vele működnie.

- Hogyan?

- Ezt nehéz megállapítani. Ez valami igen intim dolog, s bár átkutattam a rendelkezésre álló irodalmi műfajokat, pontos és részletes leírást sehol sem találtam róla. De sikerült ésszerű következtetéseket levonnom.

Garm a fejét rázta.

- Nevetséges! A bimbózás a legszentebb és a legintimebb funkció a világon. Tíz- és tízezer bolygón mindenütt egyformán. Ahogy Levuline, a nagy fotóbárd mondta: "Bimbózáskor, bimbózáskor, édes, gyönyörű bimbózáskor, midőn..."

- Félreérti a dolgot, kapitány úr. Ez a formák közti együttműködés valahogyan, nem tudom pontosan, hogyan, a gének keveredését és átalakulását teremti meg. Olyan módszer, amelynek révén minden egyes nemzedékben a jellegzetességek új kombinációi jönnek létre. A variációk megsokszorozódnak, a módosult gének szinte egyik percről a másikra alakot öltenek, szemben a szokásos bimbózó rendszerrel, ahol előbb évezredek is elmúlhatnak.

- Ez azt jelenti, hogy az egyik egyén génjei a másiknak a génjeivel kombinálódnak? Tudja-e, hogy ez a sejtfiziológia elveinek tükrében milyen nevetséges állítás?

- És mégis így kell lennie - mondta Botax a kapitány kidülledt szemének pillantásától idegesen. - Az evolúció itt meggyorsult. Ezen a bolygón a fajták beláthatatlan sokasága él. A feltevések szerint egynegyed millió különféle lény létezik.

- Tán egy negyed tucat. Ne fogadja el fenntartás nélkül a bennszülött irodalom állításait.

- Tucatjával láttam gyökeresen különböző fajtákat, s hozzá egy egészen kis területen. Én mondom önnek, kapitány úr, ha ezeknek csak egy kis időt engedünk, olyan értelmes lényekké fejlődnek, amelyek elég erősek lesznek ahhoz, hogy az egész Tejútrendszert uralmuk alá hajtsák.

- Bizonyítsa be, nyomozó, hogy az az említett együttműködés valóban létezik, s aztán majd megfontolom az állításait. De ha nem tudja bebizonyítani, akkor mindezt a képzelgést nevetségesnek minősítem, s megyünk tovább.

- Be tudom bizonyítani. - Botax fényjelei erős sárgászöldbe váltottak át. - E bolygó lényei még más szempontból is egyedülállók. Előre látják jövőbeli fejlődésüket, valószínűleg azért, mert hisznek abban a gyors változásban, amelyet végül is állandóan maguk előtt látnak. Így aztán egy olyan irodalmi műfajban lelik örömüket, amelynek tárgya többek közt az űrutazás, holott a valóságban odáig még nem jutottak el. Ennek az irodalmi műfajnak nevét "sci-finek" fordítottam le. Mármost én csaknem kizárólag sci-fiket olvastam, mert úgy gondoltam, hogy az álmaikban és képzelgéseikben leleplezik önmagukat, s azt a veszélyt, amit számunkra jelentenek. És e sci-fik alapján állapítottam meg a formák közti együttműködés módszerét.

- Ezt hogyan csinálta?

- Ezen a bolygón van egy folyóirat, amely olykor ugyan sci-fit is közöl, de egyébként csaknem kizárólag ennek az együttműködésnek különféle formáival foglalkozik. Nem beszél róluk egészen nyíltan, ami persze bosszantó, mindig csak célozgat. A folyóirat neve, amennyire ezt fényjelekkel ki tudom fejezni: Playboy. A lap szerkesztőjét, gondolom, semmi más nem érdekli, csak a formák közti együttműködés, s azt olyan rendszeres és tudományos buzgalommal kutatja, amely egyenesen tiszteletre méltó. A sci-fiben is megtaláltam az együttműködés leírásának különböző példáit, s én ennek a folyóiratnak az anyagát tettem vezérfonalammá. A leközölt történetből tudtam meg, hogyan lehet ezt az együttműködést létrehozni. És ha majd ez az együttműködés itt lejátszódik, s a kicsinyek az ön szeme láttára létrejönnek, akkor kérem kapitány úr, adjon utasítást, hogy ebből a bolygóból egy atomot se hagyjanak meg.

- Jó, jó - mondta fáradtan Garm kapitány. - Élessze fel őket, s tegye, amit tenni akar, de gyorsan!

Marge Skidmore hirtelen pontosan tudta, hol van. Világosan emlékezett rá, hogy alkonyatkor a magasvasút állomásán várakozott. Az állomás úgyszólván üres volt, csupán egy ember állt a közelében, s egy másik a peron túlsó végén. És ekkor meghallotta a közeledő vonat távoli dübörgését.

Majd egy villanást látott, úgy érezte, az egész belseje tótágast áll, s valamilyen bizonytalan látomása támadt: egy nyurga teremtmény bukkant fel, nyálka csepegett róla. Aztán mintha valami a magasba rántotta volna, s most...

- Úristen! - mondta megborzongva. - Még mindig itt van. És ott egy másik is. - Undorodott, de nem félt. Szinte büszke volt, hogy nem érez semmi félelmet. A mellette álló férfi, aki ugyanolyan nyugodtan viselkedett, mint ő, s akinek fején még mindig egy viharvert puhakalap ült, ugyanaz a férfi volt, aki az imént a peronon a közelében állt.

- Magát is elkapták? - kérdezte. - És kit még?

Charlie Grimwold ernyedtnek, súlyosnak érezte magát. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy levegye kalapját, és lesimítsa ritkás haját, amely felfelé ágaskodott, de nem borította be egészen a fejbőrét. Kiderült, hogy csak nehezen tud mozogni, valamilyen rugalmas, de egyre merevedő ellenállással szemben. Leejtette kezét, és mogorván nézett a vele szemben álló, keskeny arcú nőre. Körülbelül harmincöt éves lehet - gondolta -, haja szép, ruhája rendes, elegáns. De Grimwold mégis elkívánkozott innen, s ezen mit sem változtatott, hogy nincs egyedül, hogy egy nővel van.

- Nem tudom, asszonyom - válaszolta. - Csak ott álltam az állomás peronján.

- Én is.

- És akkor egy villanást láttam. Hallani semmit se hallottam. Most meg itt vagyok. Ezek bizonyára a Marsról, a Vénuszról vagy valami hasonló helyről jöttek.

Marge hevesen bólintott.

- Én is így gondolom. Vajon ez egy repülő csészealj? Mondja, maga fél?

- Furcsa, de nem félek. Talán meghibbantam, mert másképp félnék.

- Fura. Én sem félek. Úristen, itt jön az egyik! Ha hozzám nyúl, én sikoltok. Nézze azokat a tekergőző kezeket! És azt a ráncos bőrt, csupa nyálka. Hányni tudnék tőle!

Botax óvatosan közeledett. Reszelős, rikácsoló hangon szálait meg, csak ennyire tudta utánozni a bennszülöttek beszédét.

- Lények! - mondta. - Nem bántjuk magukat. De kérjük, tegyék meg nekünk azt a szívességet, hogy együttműködnek.

- Jé, ez beszél! - csodálkozott Charlie. - Mit akar azzal mondani, hogy együttműködni?

- Maguk ketten, egymással - válaszolta Botax.

- Ó! - Charlie Marge-ra nézett. - Érti, hogy mit akar, asszonyom?

- Fogalmam sincs róla - válaszolta az asszony gőgösen.

- Úgy értem... - mondta Botax, és itt egy rövid szót használt, amelyet egyszer hallott a szóban forgó folyamat szinonimájaként alkalmazni.

Marge elpirult.

- Micsoda?! - sikoltotta élesen, ahogy csak kifért a torkán. Botax és Garm kapitány a testük közepére szorították kezüket, hogy eltakarják e hangerősség hatására kínosan remegő hallóhártyáikat.

Marge gyorsan, már-már összefüggéstelenül folytatta:

- Még mit nem! Ide figyeljen, én férjes asszony vagyok. Ha Ed itt volna, majd hallanának tőle egyet-mást. És maga meg, főokos - a rugalmas ellenállást leküzdve Charlie felé tekerte testét -, bárki legyen is, ha netán azt gondolná...

- De kérem, asszonyom - mentegetőzött elkeseredve Charlie. - Ez nem az én szemetemen termett. Távol álljon tőlem, hogy egy hölgyet elutasítsak, de én is házas vagyok. Három gyermekem van. Ide figyeljen...

- Mi történik itt, Botax nyomozó? - kérdezte Garm kapitány. - Ez a ricsaj kibírhatatlan.

- Ez igen bonyolult szertartás - válaszolta Botax, és zavarának jeléül egy rövid bíbor fényt villantott fel. - Eleinte mindig vonakodnak. De ez fokozza aztán az eredményt. A kezdeti állapot után a bőrüket le kell venniük.

- Meg kell nyúzni őket?

- Nem szó szerinti értelemben. Ezek csak amolyan mesterséges bőrök, amelyeket fájdalommentesen le lehet és le is kell venni. Különösen a kisebbik formának.

- Rendben van. Akkor mondja neki, hogy vegye le a bőreit. Ez igazán nem valami kellemes dolog, Botax.

- Szerintem nem volna jó, ha én szólnék a kisebbik formának, hogy vegye le bőreit. Inkább figyeljük csak a szertartást. Olvastam egyes részleteket, olyan űrutazási történetekből, amelyeket az a Playboy nevű folyóirat nagyon megdicsért. Ezekben a történetekben a bőröket erőszakkal távolítják el. Itt van például egy ilyen eset leírása: "Rángatni kezdte a lány ruháját, már-már letépte karcsú testéről. Egy pillanatra az arcán érezte a lány félig lemeztelenített meleg, kemény melleit..." És így tovább. A letépés, az erőszakos eltávolítás, mint látja, serkentőként hat.

- Mell? - kérdezte a kapitány. - Nem ismerem fel ezt a fényjelet.

- Én találtam ki a fogalom kifejezésére. A kisebbik forma felső testének domborulataira vonatkozik.

- Értem. Hát akkor szóljon a nagyobbiknak, hogy tépje le a kisebbik bőreit. Micsoda undorító dolog ez!

Botax Charlie-hoz fordult.

- Tépje le, kérem uram, a lány ruháját a karcsú testéről. Fellazítom az erőteret, hogy megtehesse.

Marge szeme tágra nyílt, fellángoló dühében Charlie felé tekergőzött.

- Ne merészelje! Ne merészeljen hozzám nyúlni, piszkos szoknyavadász!

- Én? - siránkozott Charlie. - Ez az egész nem az én szemetemen termett. Azt hiszi, én csak úgy nekiesem a nőknek, s letépem a ruhájukat? Hallja, maga - fordult oda Botaxhoz -, nekem feleségem és három gyerekem van! Ha az asszony megtudja, hogy ruhákat tépdesek, beveri a fejem. Tudja, mit csinál a feleségem, ha csak ránézek egy nőre? Ide figyeljen...

- Még mindig vonakodik? - kérdezte türelmetlenül a kapitány.

- Úgy látszik - válaszolta Botax. - Talán az ismeretlen környezet teszi, hogy az együttműködésnek ez a fázisa tovább tart, mint általában. Ez, tudom, kényelmetlen az ön számára, kapitány úr, hát a szertartásnak ezt a részét majd magam hajtom végre. Az űrhajózási történetekben gyakran előfordul, hogy ezt a feladatot idegen bolygóbeli lények hajtják végre. Itt van például - folytatta jegyzetei között lapozgatva, mígnem megtalálta a keresett helyet -, leírnak egy ilyen rendkívül csúnya idegen fajtát. Ezeknek a lényeknek, tudja, igen ostoba nézeteik vannak. El se tudják képzelni, hogy létezzenek olyan vonzó lények is, mint mi, akiknek finom nyálka borítja a testét.

- Olvassa már - mondta a kapitány. - Ne piszmogjon annyit!

- Igenis, kapitány úr. Azt mondja itt, hogy az idegen lény "odatépett a lányhoz, aki hisztérikusan sikoltozni kezdett. A szörnyeteg átölelte, karmai vakon martak belé, rongyokban szaggatták le róla ruháját". A bennszülött lény, mint látja, sikoltozik, mert lázba hozza, hogy a másik lehúzza róla a bőreit.

- Hát akkor rajta, Botax, húzza le róla a bőröket! De semmi sikoltozás. Már úgyis remeg az egész testem ezektől a hanghullámoktól.

- Ha nincs ellenére... - szólt oda Botax udvariasan Marge-nak.

Egyik lapos ujjával olyan mozdulatot tett, mintha bele akarná akasztani a ruha nyakába.

Marge kétségbeesetten rángatózott.

- Ne nyúljon hozzám, Ne nyúljon hozzám! Összevissza nyálkáz. Ide figyeljen, ez a ruha 24 dollár 95 centbe került. Menjen innen, maga szörnyeteg! Micsoda szeme van! - Lihegve, kétségbeesetten igyekezett elkerülni az idegen lény tapogatózó kezét. - Micsoda nyálkás, dülledt szemű szörnyeteg! Leveszem magamtól, hallja-e, csak ne nyúljon hozzám azzal a nyálkás kezével, az isten szerelmére! - A cipzárral babrált, de közben felfortyanva odaszólt Charlie-nak: - Ne merjen idenézni!

Charlie lemondóan vállat vont, és behunyta szemét. Az asszony kilépett a ruhájából.

- No, meg van elégedve?

Garm kapitány ujjai tekergőztek az undortól.

- Ezt hívják mellnek? S az a másik lény miért fordítja el a fejét?

- Vonakodik. Vonakodik - válaszolta Botax. - És különben is, a melle még mindig be van takarva. A többi bőrt is le kell húzni. A meztelen mell igen erősen serkentő. Mindig elefántcsont gömböcskének, fehér halmocskának vagy valami más ehhez hasonlónak írják le. Vannak itt rajzaim, vizuális ábrázolásaim az űrhajózási képeslapok címoldalairól. Ha megnézi őket, látni fogja, hogy mindegyiken van egy-egy ilyen lény, többé-kevésbé meztelen mellel.

A kapitány elgondolkozva nézett a képekről Marge-ra, majd újból a képekre.

- Mi az az elefántcsont?

- Ezt a fényjelet is én ötlöttem ki. Ez a bolygón élő egyik alacsony értelmű, nagy testű lény agyarának anyaga.

- Ahá - mondta Garm kapitány, és elégedettségében pasztellzöld színbe váltott át. - Most már értem. Ez a kisebbik lény valamilyen harci szektához tartozik, ezek az agyarai, amellyel agyoncsapja az ellenséget.

- Nem, dehogyis. Ezek, mint olvastam, egészen puhák - Botax kis barna keze a vita tárgya felé lendült, mire Marge felsikoltott, és félrehúzódott.

- Hát akkor mi a rendeltetésük?

- Azt hiszem - válaszolta Botax habozva -, ezekkel táplálják a kicsinyeiket.

- A kicsinyek megeszik ezeket? - kérdezte a kapitány szemmel látható undorral.

- Nem egészen. Ezek a dolgok valamilyen folyadékot bocsátanak ki, s a kicsinyek ezt isszák.

- Egy eleven testből származó folyadékot isznak? Brr! - A kapitány mindhárom kezével betakarta fejét. Segítségül hívott középső kezét egy hüvelyből húzta elő, s hozzá olyan gyorsan, hogy csaknem leütötte vele Botaxot.

- Háromkezű, dülledt szemű, nyálkás szörnyeteg! - borzongott Marge.

- Jól mondja - helyeselt Charlie.

- Maga csak tartsa csukva a szemét.

- De kérem asszonyom! Igazán nem akarok odanézni.

Botax újból közelebb lepett Marge-hoz.

- Asszonyom, hajlandó volna levenni a többit is?

Marge, amennyire csak tudott, kiegyenesedett a testét körülszorító erőtérben.

- Nem. Soha!

- Ha akarja, én majd leveszem.

- Ne nyúljon hozzám! Az isten szerelmére, ne nyúljon hozzám! Nézze csak, milyen nyálkás. Jól van, majd én leveszem. - Halkan motyogott magában, s közben egy dühös pillantást küldött Charlie felé.

- Semmi sem történik - mondta elégedetlenül a kapitány. - Ez, úgy látszik, tökéletlen példány.

Botax úgy érezte, teljesítményét ócsárolják.

- Két tökéletes példányt hoztam. Mi kifogása van ellenük?

- A mellei nem gömböcskék. Én tudom, mik azok a gömböcskék, s azokon a képeken, amelyeket mutatott nekem, valóban gömböcskék vannak. Jókora gömböcskék. Ezen a lényen pedig csak petyhüdt, lapos lebernyegek vannak. És amellett résiben elszíntelenedett lebernyegek.

- Ugyan - mondta Botax. - Vannak bizonyos természetes variációk. Majd mindjárt megkérdezem magától a lénytől. - Marge-hoz fordult.

- Mondja, asszonyom, a maga melle nem tökéletes?

Marge tágra nyitotta szemét, hosszú pillanatokig hiábavalóan viaskodott, hogy szavakat találjon, csak levegő után kapkodott.

- Ez több a soknál! - nyögte ki végül. - Lehet, hogy nem vagyok Gina Lollobrigida vagy Anita Ekberg, de a testemnek nincs semmi hibája. Ó, ha Ed itt volna! - Charliehoz fordult. - Ide figyeljen, mondja meg ennek a dülledt szemű, nyálkás valaminek, hogy az alakom tökéletes.

- Hölgyem - válaszolta Charlie halkan. - Ne feledje el, hogy én nem nézek oda.

- Persze, nem néz ide. De már eleget kukucskált, s így akár ki is nyithatja azt a csipás szemét, s kiállhat egy hölgy mellett, ha csak egy icipicit is úriember. Bár valószínűleg nem az.

- Én ugyan - mondta Charlie, és Marge-ra sandította aki kihasználta ezt az alkalmat, hogy mély lélegzetet vegyen, és kihúzza magát - nem szeretek ilyen kényes ügyekbe belekeveredni, de azt hiszem, asszonyom, hogy ön tökéletesen megfelel a kívánalmaknak.

- Csak azt hiszi? Maga talán vak? Engem lánykoromban, ha nem tudná, kis híján Miss Brooklynnak választottak, és csupán a csípőm miatt estem ki, nem pedig a m...

- Jól van. Jól van - mondta Charlie. - A mellei gyönyörűek. Becsületszavamra. - Erőteljesen bólintott Botax felé. - Teljesen rendben levők, Nem vagyok nagy szakértő, de szerintem teljesen rendben levők.

Marge megnyugodott.

Botax is megkönnyebbült. Garm kapitányhoz fordult.

- A nagyobbik már érdeklődést mutat, kapitány úr. A serkentő hat. Most a végső mozzanat következik.

- És az micsoda?

- Erre, kapitány úr, nem találtam fényjelet. Lényegében abból áll, hogy az egyik forma a beszélő- és evőszervét a másik forma hasonló szervére helyezi. És erre a folyamatra is kiötlöttem egy fényjelet, éspedig ezt: csók.

- Hát ennek az undorító dolognak már sosem lesz vége?! - nyögött fel a kapitány.

- Ez a csúcspontja az egésznek. Valamennyi történetben az olvasható, hogy ezek a formák a bőrök erőszakos lehúzása után végtagjaikkal megragadják egymást, és - hogy a leggyakrabban használt kifejezéssel fordítsam - vadul égő csókokat váltanak. Íme, egy találomra kiragadott példa: "A fiú átölelte a lányt, mohó száját ajkára nyomta."

- Talán az egyik lény megeszi a másikat - tűnődött a kapitány.

- Dehogyis! - vágta rá türelmetlenül Botax. - Ezek égő csókok.

- Mi az, hogy égő? Tűz keletkezik?

- Nem szó szerinti értelemben. Ez a kifejezés, gondolom, azt jelenti, hogy a hőmérsékletük megemelkedik. Minél magasabb a hőmérséklet, annál biztosabb, hogy kicsinyeket hoznak létre. Most, hogy a nagyobbik forma már kellőképpen lázban van, csak a száját kell a másikéra helyeznie ahhoz, hogy kicsinyeket hozzanak létre. Enélkül nem születnek kicsinyek. Ez az említett együttműködés.

- Ennyi az egész? Ez a... - A kapitány úgy tett, mintha össze akarná érinteni kezeit, de arra nem tudta rászánni magát, hogy a gondolatot fényjellel is kifejezze.

- Igen, ennyi az egész - válaszolta Botax. - Egyetlen történetben, még a Playboy történeteiben sem találtam a kicsinyek létrehozásánál más fizikai tevékenységre vonatkozó leírást. Olykor előfordul, hogy a történetben a csókolózás után kis csillag alakú jelekkel egy sor következik, de azt hiszem, ez csupán a csókolózás folytatását jelzi. Minden csillag egy csókot jelent, vagyis hogy sok kicsinyt akarnak létrehozni.

- Most itt egy is teljesen elég lesz.

- Igenis, kapitány úr.

- Uram - mondta Botax komoly, érthető hangon -, volna szíves megcsókolni ezt a hölgyet?

- De hisz meg sem tudok mozdulni - válaszolta Charlie.

- Kiszabadítom.

- A hölgynek ez nem fog tetszeni.

- Erre mérget vehet! Maga csak maradjon ott, ahol van! - fortyant fel Marge.

- Szívesen megtenném, hölgyem, csak az a kérdés, mit tesznek, ha nem fogadok szót. Nem szeretném felingerelni őket. Talán az volna a legjobb, ha egy icipicit megpuszilnám.

Marge habozott, belátta, hogy Charlie óvatossága indokolt.

- Na, jól van. De semmi figurázás. Nem vagyok hozzászokva, hogy csak így leálljak mindenféle jöttmenttel.

- Tudom, asszonyom. Ez az egész nem az én szemetemen termett.

- Ronda, nyálkás szörnyetegek - motyogta dühösen Marge. - Isteneknek képzelik magukat, hogy így parancsolgatnak nekünk?! De nyálkás istenek, annyi szent!

Charlie közelebb lépett hozzá.

- Na, akkor rajta, hölgyem! - Bizonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarná emelni a kalapját. Aztán ügyetlenül átfogta az asszony meztelen vállát, s előrehajolva óvatosan összecsücsörítette ajkát.

Marge annyira megmerevítette fejét, hogy nyakán kidagadtak az izmok. Ajkuk összeért. Garm kapitány bosszús fényjelzést adott.

- Nem észlelek semmiféle hőemelkedést. - A feje tetején levő hőészlelő csápja teljes hosszúságában kinyúlt, majd remegve megállt.

- Én sem - vallotta be értetlenül Botax -, pedig pontosan úgy csinálják, ahogyan azt az űrhajózási történetek elmondják. Talán a végtagjaikat jobban ki kellene nyújtaniuk. Ahá, így. Látja, mégiscsak sikerülni fog.

Charlie szinte ösztönösen átfogta karjával Marge puha, meztelen testét. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az asszony átengedné magát neki, de aztán hirtelen vonagló testtel nekifeszült az erőtérnek, amely még mindig erősen tartotta.

- Engedjen el - mondta tompa hangon, mert a csókoló ajak még mindig az ajkára tapadt. Aztán hirtelen Charlie-ba harapott. A férfi vadul felkiáltott, hátraugrott, kezét alsó ajkára szorította, majd ujjait nézegette, hogy nincs-e vér rajtuk.

- Mi jut eszébe, asszonyom?! - kiáltotta siránkozva.

- Könnyű pusziban állapodtunk meg - válaszolta Marge. - Maga meg mit művelt? Mi maga? Casanova? Hova kerültem? Casanovák és nyálkás istenek közé?

Garm kapitány gyors egymásutánban felváltva hol kék, hol sárga fényeket villantott fel.

- Készen vannak? Vagy meddig kell még várnunk?

- Azt hiszem, ennek egyik pillanatról a másikra kell történnie. Az egész világegyetemben, ha valaki bimbózik, hát bimbózik. Nem kell rá várni.

- Igen? Ha azokra az undorító szokásokra gondolok, amelyeket maga itt elmondott, akkor azt hiszem, soha életemben nem fogok többé bimbózni. Na, gyerünk, fejezzük be ezt a dolgot!

- Csak még egy pillanat, kapitány úr.

De egymás után múltak a pillanatok. A kapitány fényjelei lassanként töprengő narancsszínbe váltottak át, Botaxéi pedig csaknem teljesen kialudtak.

- Bocsásson meg, asszonyom - kérdezte végül is habozva Botax -, mikor kezd el bimbózni?

- Mit mikor kezdek el?

- Kicsinyeket szülni.

- Nekem már van gyerekem.

- Úgy értem, hogy most mikor fog szülni?

- Nem fogok szülni. Egyelőre nem akarok még egy gyereket.

- Mi az? Mi az? - kérdezte a kapitány. - Mit mond?

- Úgy látszik - válaszolta erőtlenül Botax -, hogy e pillanatban nem akar kicsinyeket.

A kapitány színhártyája élesen felvillant.

- Tudja, nyomozó, mi az én véleményem? Magának szerintem beteges, perverz képzelete van. Semmi sem történt ezekkel a lényekkel. Nincs együttműködés közöttük, és nem születnek kicsinyeik. Szerintem ez két különböző fajta, s maga valamilyen ostoba tréfát űz velem.

- De kapitány úr... - tiltakozott Botax.

- Ne kapitány urazzon! - dühösködött Garm. - Elegem van ebből. Maga felizgatott, felfordította a gyomromat, hányingert, undort okozott nekem ezzel az egész bimbózással, s elvesztegeti az időmet. Maga öles címekre és egyéni dicsőségre vadászik, de én majd teszek róla, hogy semmi ilyet ne kapjon. Távolítsa el ezeket a lényeket. Adja vissza annak az egyiknek a bőreit, s tegye vissza mind a kettőt oda, ahol találta őket. Megérdemelné, hogy az idősztázis fenntartási költségeit levonassam a fizetéséből.

- De kapitány úr...

- Gyerünk! Vigye vissza őket ugyanarra a helyre, és ugyanabba az időpontba, ahol voltak. Maradjon csak ez a bolygó érintetlen állapotában most is és a jövőben is. Majd én gondoskodom erről. - Újból egy dühös pillantást vetett Botaxra. - Ugyanaz a fajta, két forma, mellek, csókok, együttműködés, még mit nem? Maga egy ostoba fráter, nyomozó, tökfej, s tetejébe beteges, beteges lény!

Vitának nem volt helye. Botax remegő végtagokkal nekifogott, hogy visszavigye a lényeket.

A magasvasút állomásán álltak, erre-arra kapkodták fejüket. Alkonyodott, s a távolban, felhangzott a közeledő vonat halk dübörgése.

- Mondja, ez valóság volt? - kérdezte habozva Marge. Charlie bólintott.

- Mindenre emlékszem.

- Senkinek sem szabad beszélnünk róla - mondta Marge.

- Persze hogy nem. Azt hinnék, bediliztünk. Érti, mit akarok ezzel mondani?

- Igen - Marge odébb húzódott.

- Ide figyeljen - szólalt meg Charlie. - Sajnálom, hogy zavarba hoztam. De én nem tehetek róla.

- Tudom. Rendben van. - Marge a peron padlózatát nézegette. A vonat dübörgése hangosabbá vált.

- Azt szeretném mondani, asszonyom, maga nagyon csinos volt. Határozottan elragadó, csak én zavaromban meg sem tudtam szólalni.

Marge hirtelen elmosolyodott.

- Nincs semmi baj.

- Nem inna meg velem egy csésze kávét, csak hogy egy kicsit megnyugodjon? Valójában a feleségem csak későbbre vár.

- Ed pedig a hét végére elutazott, s így odahaza üres lakás fogadna. A kisfiam az anyámnál van látogatóban - magyarázta Marge.

- Akkor jöjjön. Hisz mi tulajdonképpen már bemutatkoztunk egymásnak.

- Igen, ezt elmondhatjuk - nevetett Marge.

A vonat közben befutott az állomásra, de ők hátat fordítottak neki, s elindultak a keskeny lépcsőn az utca irányába.

Szó ami szó, két koktélt ittak meg, s aztán Charlie nem engedhette, hogy az asszony a sötétben egyedül menjen haza, elkísérte hát a lakása ajtajáig. Marge persze úgy érezte, kötelessége egypár percre behívni a férfit.

Időközben az űrhajón a csalódott Botax még egy végső kísérletet tett rá, hogy bebizonyítsa igazát. Mialatt Garm felkészült a hajóval az indulásra, Botax sietősen felállította a széles sugarú videoernyőt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a lényekre. A készüléket Charlie-ra és Marge-ra állította be, ahogy a lakásban ültek. Aztán a csápja egyszerre megmerevedett, és Botax most a szivárvány minden színét felvillantotta.

- Kapitány úr! Kapitány úr! Oda nézzen, mit csinálnak!

De az űrhajó pontosan ebben a pillanatban kilibbent az idősztázisból.

Nem tűri a hibát

Január 9.

Én, Abram Ivanov végül is birtokába jutottam egy házi komputernek; hogy pontosabban fejezzem ki magamat: egy szövegszerkesztőnek. Amíg bírtam, küszködtem a gondolat ellen. Önmagammal is megvitattam a dolgot. Amerika legtermékenyebb írójaként is nagyon jól megvagyok az írógépemmel, a múlt évben több mint harminc kötetet publikáltam. Volt ezek között néhány gyermekeknek való könyv, regények is, elbeszélésgyűjtemények, dokumentumkötetek. Egyiket sem kell szégyenlenem.

De akkor mi a fenének kell nekem szövegszerkesztő? Attól még nem fogok gyorsabban dolgozni! Persze, tudják, ez olyan divatos, elegáns dolog... Eddig, miután legépeltem az anyagomat, neki kellett és kell esnem, hogy tollal-tintával kijavítsam a félreütött betűket, mert helyettem aztán senki más meg nem csinálja ezt. Pedig nem szeretem, ha kézirataim úgy festenek, mint egy kiütésekkel teli kéz. S nem örülök, ha a kiadók azt hiszik, hogy másodrendű a kéziratom, csupán azért, mert tele van javítgatásokkal.

A dolog lényege az volt, hogy olyan masinát kellett találnom, amelyhez nem szükséges két éven át kezelési előtanulmányokat végeznem. Kerestem tehát egy olyat, amely "nem tűri a hibát". Ez pedig azt jelenti, hogy ha becsúszik valami hiba a szövegbe, akkor a gép azonnal működésbe lép, megkeresi a hibát okozó komponenst; ha képes rá, akkor kijavítja, ha meg nem képes rá, akkor jelzést ad, s akkor a javítást vagy betűhelyettesítést már bárki elvégezheti. Semmiféle szakbuzira nincsen ehhez szükség. Rokonszenvesnek látszott, hát rámondtam: ez kell nekem.

Február 5.

Régóta nem beszéltem már szövegszerkesztőmről, mert először is rá kellett jönnöm, hogy hogyan dolgozik. És rájöttem és beletanultam. Eleinte volt vele némi gondom, mert bár nekem eléggé magas az intelligenciahányadosom, sőt: igen magas ez az IQ, egyszóval írni tudok, de undorodom attól, hogy gépekkel küszködjem.

Ám hamarosan belejöttem, mert kezdtem megbízni benne. A gyártó cég képviselője biztosított arról, hogy a gép nagyon ritkán követ el hibát, és különösen ritka eset, hogy a saját maga által ejtett hibákat ne tudná kijavítani. Azt mondta, hogy öt év alatt legfeljebb egyszer lesz szükség alkatrészcserére.

Ha pedig mégis úgy adódnék, hogy szükség van erre, akkor ő is pontosan szeretné tudni, hogy miféle feladat megoldását kívántam a géptől. S a komputer akkor majd saját maga kicseréli a kérdéses alkatrészt, véghezvisz mindenféle szükséges huzalozást és olajozást, s miután kiemelte az elromlott szerkentyűrészt, nekem nem lesz más dolgom, csak az, hogy eldobjam azt a vacakot.

Ettől aztán fellelkesedtem. Majdhogynem azt kívántam, bárcsak becsúszna valami kis hiba, akkor beszerezhetnék egy új alkatrészt, és belepakolhatnám. És akkor bárkinek így beszélhetnék: "Na, igen, ez a diszkombulátor kinyiffant, de egy pillanat alatt rendbe raktam. Nem is érdemes szót ejteni róla..." No de az emberek úgysem hinnének nekem.

Nekiveselkedtem, s megpróbáltam írni rajta egy elbeszélést. Nem túlságosan hosszút. Vagy kétezer szónyi terjedelemre gondoltam. Amikor munka közben belezavarodtam, visszatértem az írógéphez, újra meg újra, mígnem végül megszilárdult biztonságérzetem. Azután megint nekiláttam a munkának a szövegszerkesztőn.

Február 14.

Nem zavarodtam bele a dologba. Most, hogy túl vagyok az első kísérletezgetéseken, már tudok beszélni róla. Nos, az elbeszélés gördülékenyre sikeredett. Beadtam és elfogadták. Semmi probléma!

Így azután belefogtam új regényembe. Már egy hónappal régebben neki kellett volna kezdenem, de előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy csakugyan tudom használni a szövegszerkesztőt. Eleinte furcsa volt; hogy nincsenek hasábba tördelt sárga, nyomtatott lapok, amelyeken végigfuthatok, ha meg akarok találni valamit, amit vagy száz oldallal korábban írtam, de gondoltam, majdcsak beletanulok, hogy hogyan kell visszafuttatnom a floppylemezeket.

Február 19.

Komputeremnek van egy helyesírás-javító egysége is. Ez a felfedezés meglepett, mert a cég képviselője egy árva szót sem szólt erről. A gép eleinte nem törődött a helyesírási hibákkal, én meg miután átolvastam a szöveget, a szokásos módon korrigáltam. Később azonban jelezni kezdte, ha valami olyasmit talált, ami neki nem tetszett. Ez kissé kínos volt, mert nekem meglehetősen nagy a szókincsem, és nem okoz nehézséget új szavak alkotása sem. És természetesen minden új szavam vagy kifejezésem eléggé szokatlan.

Felhívtam a cég képviselőjét, mert bosszantott, hogy a gép által végzett javításoknak azt a részét, amelyekre nem volt szükség, vissza kellett javítanom.

A pasas így nyilatkozott:

"Ez ne zavarja önt, Mr. Ivanov. Ha a gép kérdésessé tesz egy szót, amelyet ön benne akar hagyni a szövegben, akkor csak üsse be újra, pontosan: a komputer akkor megérti az ön szándékát, és a legközelebbi alkalommal már úgy fogja hagyni:

Ez némiképp zavarba ejtett.

"Nem kellene betáplálnom egy szótárt a gép számára? Honnan tudhatná, hogy én mit tartok helyesnek és mit helytelennek?"

"Ez hozzátartozik a hiba nem tűréshez, Mr. Ivanov - mondta. - A gépnek most már van egy alapvető szókincse, és az új szavakat úgy emeli ki, ahogyan ön használja őket. Meglátja majd, hogy a gép egyre ritkábban fog általa helytelennek vélt szavakat kibányászni. Hogy őszinte legyek, Mr. Ivanov, ön egy egészen új modell birtokában van, és ennek lehetőségeit még mi magunk sem igen ismerjük. Kutatóink közül néhányan úgy vélik: a gép hibatűrő, ha a saját hibái ellenére folytatni tudja a munkát, de nem tűr hibát abban, ami a gép használóját akadályozná a munkában. Ha valami újabb zűr lenne, kérem, értesítsen minket. Valóban nagyon kíváncsian várjuk...

Ez... Ez valahogy nem nagyon tetszik nekem.

Március 7.

Nos tehát, tovább küszködtem szövegszerkesztőmmel, és most nem tudom, mit gondoljak. Hosszú időn át rendre kijavította a gépelési hibákat, én meg azután újra és helyesen beütöttem a szavakat. Később azonban, úgy látszik, megtanulta, hogy melyek a valódi gépelési hibák. Ezekkel attól fogva nem voltak gondjaim. Tény, hogy ha valami hosszú szóról volt szó, néha kísérletképpen szándékosan hibát ejtettem benne - vajon kiszúrja-e. Olyan szavakat írtam, mint "szuperkorroborálás", meg "vákuum", meg "hasonszenv". Általában nem hibázott.

Tegnap azután furcsa dolog történt. Leállítottam, hogy kijavítsam a gépelési hibákat. Csakhogy a gép már maga kijavította őket, automatikusan. Néha még meg sem érinthettem a helytelen billentyűt, már javított is. Így azután kísérletképpen néha ezt ütöttem be: "a5", és a szemem láttára változott az "a5" "az"-zá. Méghozzá káprázatos gyorsasággal.

Megkíséreltem próbára tenni azzal, hogy egy-egy szót teljesen helytelenül írtam le, ahogyan éppen jött. Láttam, amint helytelenül felvillanak a képernyőn, de mire egyet pislantottam, már ott is álltak helyesen.

Ma délelőtt aztán felhívtam a cég képviselőjét. "Hmmm - mondta. - Ez érdekes:"

"Érdekes? Kétségbeejtő - mondtam. - Hibákat keverhet a szövegbe. Ha például véletlenül ezt ütöm be: »mrt«, akkor a gép vajon »mert«-re vagy »márt«-ra fogja javítani? És ha ő azt tételezi fel, hogy nekem a »mért« járt az eszemben... Csakhogy én a régies »mart« szóra gondoltam. Érti, amit mondok?"

"Már tárgyaltam a gépe dolgáról az egyik elméleti szakemberünkkel - mondta. - Szerinte a gép képes belső kulcsot kialakítani az ön írásaiból, és pontosan tudja, hogy ön milyen szót akart használni. Ha ön beüt valamit, akkor a gép elkezdi elemezni az ön stílusjegyeit, s a szót integrálja a saját programjába."

Ez egy kicsit ijesztő, de hasznos. Most már felesleges lesz újraolvasnom az oldalakat.

Március 20.

Az oldalakat valóban nem kell újraolvasnom. A gép most már magától javítja a központozást meg a szórendet is.

Amikor ez először megesett, nem akartam hinni a szememnek. Mintha valami szédülés fogott volna el; mintha csak elképzeltem volna, hogy beütöttem valamit, ami azután nem is jelent meg a képernyőn.

Ez egyre gyakrabban és gyakrabban fordult elő, és persze semmi hiba nem is lett belőle. Eljutottunk addig a pontig, hogy már nem is voltam képes nyelvtani hibát elkövetni. Ha megpróbáltam olyasmit beütni, hogy "Jack, és Jill a dombra ment", a Jack utáni vessző meg sem jelent a képernyőn. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt ütöttem be: "Van neki egy könyvem", az így jelent meg: "Van nekem egy könyvem". Ha meg ezt ütöttem be: "Jack, s hasonlóképpen Jill, felment a dombra", akkor persze nem hagyhatta el a vesszőket. És a gép nem is hagyta el.

Szerencse, hogy ezt a naplót kézírással vetem papírra, különben nem is tudnám kifejteni, mire is gondolok valójában. Nem tudnék példát felhozni a helytelen nyelvhasználatról.

Tulajdonképpen utálom, hogy van egy komputerem, amely vitatkozik velem nyelvhelyességi dolgokról. De a dologban az a legrosszabb, hogy mindig őneki van igaza.

Figyeljenek csak ide: én sohasem tiltakozom, ha egy húsvér nyomdai előkészítő úgy küldi vissza a kéziratomat, hogy minden sorában van egy javítás. Író vagyok, nem pedig tudós, akinek a kisujjában van a nyelvhelyesség minden csínja-bínja. A korrektorok hadd korrigáljanak, de írni nem ők tudnak, hanem én. Így hát hadd legyen egy gépi szövegszerkesztő a nyomdai előkészítőm. Hatalmas terhet vesz le a vállamról.

Április 17.

A múltkor túlságosan elhamarkodottan nyilatkoztam a szövegszerkesztőmről. Három héttel ezelőtt még gyönyörűen szerkesztett, és regényem bársonyrimán haladt előre. A munkamegosztás kitűnő volt. Hogy úgy mondjam: én adtam hozzá a kreativitást, ő pedig a modulálást.

Tegnap este azután makacsul visszautasítóa mindenfajta munkát. Bármelyik billentyűjéhez nyúltam is, semmi sem történt. Pedig be volt kapcsolva minden, a csatlakozódugó is benne volt a konnektorban. Mindent előírásszerűen csináltam, csak éppen a gép sem működött. Na, gondoltam, ezt jelenti az, hogy "öt éven belül egyszer sem". Összevissza három és fél hónapon át használtam, és máris annyi alkatrésze tönkrement, hogy hasznavehetetlen.

Ez pedig azt jelentette, hogy most egy csomó alkatrészt kell rendelnem a cégtől, gyorsküldönc útján, de erre persze várni kell másnapig. Elhihetik, rosszul éreztem magamat, és visszaborzadtam attól a gondolattól, hogy megint vissza kell ülnöm az írógéphez, utána ki kell bogarásznom a szövegben ejtett hibákat, aztán meg tollal-tintával kijavítanom őket, vagy újragépelhetem az egész oldalt.

Aznap este eléggé lelombozottan bújtam az ágyba, és nem sokat aludtam. Reggel, mihelyt felkeltem, pontosabban: mihelyt megreggeliztem, először is bementem dolgozószobámba, s amikor odaléptem a szövegszerkesztőmhöz, az - mintha olvasni tudna gondolataimban, hogy tudniillik úgy el vagyok keseredve, hogy boldogan lekapnám polcáról és kivágnám az ablakon - elkezdett dolgozni.

Teljesen magától - képzeljék csak el! Hozzá sem nyúltam a billentyűkhöz. A szavak gyorsabban jelentek meg a képernyőn, semhogy követni tudtam volna őket. Szövege így kezdődött:

Abram Ivanov

Nem tűri a hibát...

Csak bámultam. És nekiláttam, hogy folytassam napi munkámat a gépen, a szokott módon. És folytattam is, de sokkal jobban. Simábban ment az írás, színesebb volt, s még valami humoros elem is lappangott benne. Tizenöt perc alatt megvoltam a napi penzummal, és a printer öt percen belül kész hasábokat dobott ki.

S ez szemmel láthatóan csak kísérlet vagy bemelegítés volt, mert miután regényem legutóbbi kész oldala megjelent a képernyőn, folytatódott az írás - nélkülem.

A szövegszerkesztő pontosan tudta, hogyan írja tovább az én anyagomat, csakhogy nálam jobban.

Hát ez igen! Nem kell többé dolgoznom!

A szövegszerkesztő ettől kezdve az én nevem alatt írt, az én stílusomban írt, s bizonyos finomodási folyamat is érzett rajta. Csak be kellett indítanom, aztán meg le kellett aratnom a dicsérő kritikákat, amelyek világgá kürtölték, hogy íme, mennyit fejlődtem; s be kellett söpörnöm a honoráriumokat:

Nos, ez mind rendben is volna, de hát én nem vagyok Amerika legtermékenyebb írója, semmi esetre sem. Csak éppen szeretek írni.

Véletlenül ez az egyetlen dolog a világon, amit szeretek csinálni.

És most, hogy az én szövegszerkesztő masinám helyettem ír, hátralévő életemben mihez fogok kezdeni én?

Nézőpont

Roger egyrészt azért kereste az apját, mert vasárnap volt, és jog szerint apjának nem kellett volna dolgoznia, másrészt meg akart győződni róla, hogy minden rendben van-e.

Roger apját nem volt nehéz megtalálni, mivel mindenki, aki Multivac, az óriás komputer kiszolgálásán munkálkodott, a családjával együtt a közvetlen közelben lakott. Egész kis várost alkottak. Azoknak az embereknek a városát, akik az egész világ problémáinak megoldásán fáradoztak.

A vasárnapi ügyeletes ismerte Rogert.

- Ha apádat keresed - mondta neki -, odalent van, az L folyosón, de valószínűleg túl sok a dolga hozzá, hogy veled foglalkozhasson.

Roger azért csak megpróbálta, bedugva a fejét az egyik ajtón, amely mögül férfiak és nők beszélgetését hallotta. A folyosók sokkal üresebbek voltak, mint hétköznap, így könnyen kideríthette, hol dolgozik egyáltalán valaki.

Azonnal észrevette az apját, és apja is meglátta St. Látszott rajta, hogy nem nagyon örül a gyereknek, amiből Roger mindjárt kitalálta, hogy semmi sincs igazán rendben.

- Oké, Roger - fordult felé az apja -, attól tartok, hogy túlságosan elfoglalt vagyok.

De Roger apjának a főnöke is ott volt, és így szólt a férfihoz:

- Rendben, Atkins, tartson egy kis szünetet. Már kilenc órája bütyköl ezen az ügyön, és e pillanatban semmi hasznát sem vehetjük. Vigye a gyereket, és harapjon vele valamit a kantinban. Azután szundítson egyet, és később jöjjön vissza.

Roger apján látszott, hogy nem szívesen egyezik bele a dologba. Egy műszert tartott a kezében, amelyről Roger tudta, hogy valami áramkörelemző, bár azzal nem volt tisztában, hogyan működik. Közben jól hallhatta Multivac mindent betöltő csettegését és surrogását.

A következő pillanatban apja letette kezéből a műszert.

- Oké, gyerünk hát, Roger! Meghívlak egy hamburgerre, és közben hagyjuk, hogy ezek a bölcs emberek itt megpróbálják kideríteni, mi a baj vele.

Az apa eltöltött némi időt a mosakodással, azután máris a kantinban voltak, előttük egy-egy jókora hamburger, rakásnyi sült krumpli és szódavíz.

- Mi lehet Multivac baja, valami nincs rendben vele? kérdezte Roger.

- Csak annyit mondhatok, hogy eddig még nem jutottunk semmire - válaszolta az apa komoran.

- Nekem úgy tűnt, mintha működne. Úgy értem, hogy hallottam a zümmögését.

- Hát persze, működik. Csakhogy nem mindig a megfelelő válaszokat adja.

Roger tizenhárom éves volt, és a negyedik osztályban tanult programelméletet. Néha kifejezetten utálta, és arra vágyakozott, hogy a jó öreg huszadik században élhessen, amikor a gyerekeket még nem gyötörték agyon ilyesmivel. Máskor viszont jól jött ez a tudása, ha az apjával kellett beszélgetnie.

- Hogy állíthatod, hogy nem mindig ad helyes választ, ha egyszer csak "ő" ismeri a helyes válaszokat? - érdeklődött Roger.

Apja megvonta a vállát, és egy pillanatra a fiú attól tartott, hogy elzárkózik a válasz elől, mondván: túl nehéz lenne megmagyaráznia, és egy szót sem szól róla többet, bár ilyesmi igazán szinte sohasem fordult elő.

Ehelyett apja így folytatta:

- Multivacnak akkora agya van, mint egy gyárépület, fiam, de még sincs olyan bonyolult, mint ez a miénk - kopogtatta meg a homlokát. - Multivac néha olyan válaszokat produkál, amilyeneket mi magunk ezer év alatt sem tudnánk kiszámítani, ám ugyanakkor a mi agyunk kattan egyet, és fölkiáltunk: "Hohó! Itt valami nincs rendben! " Akkor ismét Multivac képességeihez fordulunk, és valami egészen rendellenes választ kapunk. Ha Multivac teljesen rendben lenne, érted, ugyanarra a kérdésre mindig ugyanazt a választ kellene kapnunk. Amikor viszont a válaszok különbözők, valamelyikünkben föltétlenül hibának kell lennie!

Az egésznek a lényege pedig az, fiam, hogy nem tudhatjuk egészen biztosan, mindig rajtakaphatjuk-e Multivacot a csínytevésen. Honnan tudhatnánk, hogy bizonyos helytelen válaszok nem kerülik el a figyelmünket? Esetleg elfogadunk egy választ, és valami olyasmit csinálunk a hatására, amiről csak öt év múlva derül ki, hogy sorscsapás. Egyszóval valami nincs rendben Multivac belsejében, és mi nem tudjuk kideríteni, mi lehet az! És bárhol rejtőzzék is az a hiba, egyre csak növekszik és burjánzik.

- De miért kellene igazi bajjá fokozódnia? - kérdezte Roger.

Addigra apja végzett a hamburgerrel, és már a szalmakrumplit rágcsálta szálanként.

- Az a gyanúm, fiam - mormolta közben -, hogy rossz ésszel ruháztuk föl ezt a Multivac legényt.

- Hogy mi?

- Érted, Roger? Multivac eleinte éppoly értelmes volt, akár egy ember. Elbeszélgethettünk vele, és kideríthettük, éppen mi nincs rendben nála, akármilyen bonyolult is a dolog. De ezúttal nem így alakult a helyzet. Ha olyan korlátolt lenne, mint egy gép, akkor olyan egyszerű módon hibásodott volna meg, hogy könnyűszerrel megtalálhatnánk a baj forrását. A fő gond viszont éppen az, hogy féleszű, olyasmi, mint egy idióta. Elég okos hozzá, hogy a legbonyolultabb ostobaságokat kövesse el, de mégsem elég értelmes ahhoz, hogy hozzásegíthessen bennünket az igazi hiba föltárásához. Ez pedig az elképzelhető legrosszabb okosság. - Roger gyászos tekintetet vetett az apjára. - De mondd, mégis mit tehetnénk? Azt nem tudjuk, hogyan varázsolhatnánk még okosabbá... még nem tudjuk. Viszont ostobábbá sem tehetjük, hiszen a világ gondjai annyira komollyá váltak, és a kérdések is annyira bonyolultak, hogy Multivac minden képességére szükség lenne a megválaszolásukhoz. Ez viszont csak még nagyobb zavart keltene.

- De ha kikapcsolnátok Multivac funkcióit - vélekedett Roger -, és aprólékosan végigvizsgálnátok...

- Éppen ezt nem tehetjük meg, fiam - felelte az apja. - Attól tartok, hogy Multivacnak éjjel-nappal, a nap minden órájában működnie-kell. Éppen e ponton estünk bele a csapdába.

- De ha Multivac továbbra is mindegyre hibákat követ el, apa, nem kellene végül leállítani "őt"? Ha egyszer nem bízhattok meg abban, amit mond...

- No, jól van - simogatta meg apja a fiúcska haját -, öreg fiú, azért csak kiderítjük majd, mi lehet a hiba, ne aggódj! Ám a szemében közben ugyanaz a kétségbeesett aggodalom tükröződött. - No rajta, fejezd be, és tűnjünk el innen!

- De apaa! - méltatlankodott Roger. - Figyelj ide! Multivac mondjuk féleszű, de ez miért jelentené azt, hogy teljesen bolond?

- Ha tudnád, fiam, miféle utasításokat adunk neki, nem kérdeznél ilyen szamárságokat.

- De apa, talán mégsem így kellene néznünk a helyzetet. Én ugyan nem vagyok olyan okos, mint te, a tudásom is csekélyebb. De azért én sem vagyok hülye! Meglehet, Multivac sem bolondult meg teljesen, csak éppen olyan, mint egy gyerek?

Roger apja erre hangosan fölkacagott.

- Ez persze elég érdekes elképzelés, de ugyan mit változtat a dolgokon?

- .Nagyon is sokat változtathat - erősködött Roger. - Te sem vagy bolond, ennélfogva nem tudhatod, hogyan működik egy idióta elméje! Én viszont gyerek vagyok, és talán sejtem, milyen lehet egy gyerek gondolkodása!

- Hmmm! Nos tehát, hogyan működik egy gyerek elméje? - Egyszóval azt mondod, hogy Multivacnak éjjel-nappal működnie keli? Egy gép képes is lehet ilyesmire. De ha egy gyereknek túl sok leckét adsz föl, és azt parancsolod neki, hogy folyvást azzal foglalkozzon, egyszer csak belefárad, és elég nyomorultnak érzi magát, hogy hibákat is elkövethessen, még szándékosan is. Miért ne engedhetnénk meg, hogy Multivac is lógjon naponta egy-két órát kedve szerint, és hagynánk, hogy csak kattogjon és csipogjon magában?

Roger apja olyan képet vágott, mint aki rettentő komolyan gondolkodik. Elővette a zsebszámítógépét, és elvégzett rajta néhány műveletet. Azután még jó néhányat: Végül megszólalt:

- Tudod, Roger, ha elfogadom, amit mondtál, és lefordítom a Platt-integrális egyenletek nyelvére, akkor úgy látszik, hogy van értelme a dolognak. Az, mondjuk, elég világosnak tűnik, hogy huszonkét óra lényegesen többet érhet, mint huszonnégy teljesen elpocsékolt óra.

Bólogatott a bölcs eszmefuttatás mellé, azután fölemelte tekintetét zsebszámítógépéről, és megkérdezte a fiától, mintha a gyerek lenne a legtekintélyesebb szakértő:

- Teljesen biztos vagy ebben, Roger? Roger természetesen biztos volt a dolgában.

- Apa, a gyerekeknek néha játszaniuk is kell, megérted?

Páros novella

Előszó

Szükség lesz némi magyarázatra. A Hajótörés a Vesta térségben, az itt közölt novellapáros első része, lényegében nem is rejtélyes történet. Csak éppen ez az első novellám, mely nyomtatásban megjelent. Amikor ennek az első megjelenésnek a huszadik évfordulója közeledett, a novellát közlő magazin felkért arra, hogy írjak egy újabb novellát, az évfordulóra való megemlékezésképpen. Ezt meg is tettem, és nyilvánvalóan olcsó megoldással élve, ebben a második történetben, az Évfordulóban az első novella szereplőinek találkozását írom le az előbbiekben megtörtént események huszadik évfordulóján. És így a novellapáros együtt képvisel egyetlen rejtélyes történetet.

Méltányosnak tartom, hogy eláruljam a kedves olvasónak, hogy igen keveset változtattam az először közölt novellán. Ha ügyetlenségen érnek - még húszéves sem voltam, amikor megjelent -, bocsássák meg. Mi több, hogy eloszlassam azoknak az olvasóknak a gyanakvását, akik nem olvashatták a novellát első megjelenésekor, mivel akkor még nem voltak a világon, leszögezem, hogy az első történet egyetlen szaván sem változtattam, csak hogy minél könnyebb legyen követni a második epizód rejtélyes cselekményét.

Kijózanító dolog arra gondolnom, hogy mire ez a könyv megjelenik, annak az első megjelenésnek a harmincadik évfordulójára már csak egy évet kell várnom.

Hajótörés a Vesta térségében

- Abbahagynád ezt a föl-alá járkálást? - kérdezte Warren Moore a díványon heverve

- Egyikünknek sem használ. Jusson eszedbe áldásos helyzetünk: légmentesen el vagyunk zárva, nem?

Mark Brandon megperdült, és rávicsorította fogát.

- Örülök, hogy boldog vagy miatta - köpött ki dühösen. - Persze nem tudod, hogy a levegőtartalékunk csak három napig lesz elég. - Kihívóan folytatta félbeszakított járkálását.

Moore ásított, kényelmesebben elhelyezkedett, és csak azután válaszolt:

- Ez a sok energiapazarlás csak meggyorsítja az elhasználódást. Miért nem veszel példát Mike-ról? Látod, milyen könnyen veszi az egészet.

"Mike" Michael Shea volt, legutóbb az Ezüst Királynő legénységének tagja. Alacsony, tömzsi teste a szoba egyetlen székén pihent, lába pedig az egyetlen asztalon. Amint nevét kimondták, felnézett, s kényszeredetten elvigyorodott.

- Az embernek fel kell készülnie arra, hogy megeshet az ilyesmi - mondta. - A kisbolygóknak nekirnenni kockázatos dolog. Át kellett volna ugranunk. Tovább tart ugyan, de ez az egyetlen biztonságos módszer. De nem, a kapitány ragaszkodott a menetrendhez; csak azért is keresztülment - Mike undorodva köpött egyet -, és most itt vagyunk.

- Mi az, hogy "átugrani"? - kérdezte Brandon.

- Ó, azt hiszem, Mike barátunk arra céloz, hogy ki kellett volna kerülnünk a kisbolygó övezetet, és az ekliptika síkján kívül kellett volna pályára állni - válaszolt Moore. - Ugye, erre gondoltál, Mike?

Mike habozott, és csak aztán felelt óvatosan:

- Igen... valami ilyesmire...

- Nos, én nem hibáztatnám túlságosan Crane kapitányt - mondta Moore fáradt mosollyal. - A védőernyő valószínűleg öt perccel azelőtt mondott csődöt, hogy az a gránitdarab belénk hajókázott. Ez nem a kapitány hibája, bár természetesen ki kellett volna kerülnünk, ahelyett, hogy az ernyőre bízzuk magunkat. - Elgondolkodva ingatta fejét. - Az Ezüst Királynő egyszerűen darabokra ment szét. Valóban csodával határos, hogy a hajónak ez a része sértetlen maradt, sőt mi több, légmentesen zárt.

- Furcsa elképzeléseid vannak a csodáról, Warren - szólt Brandon. - Mindig is az volt, amióta csak ismerlek. Itt vagyunk egy űrhajó egytized részében, amely mindössze három ép szobából áll, három napra való levegővel és semmiféle kilátással, hogy azután életben maradunk, és még van képed csodáról fecsegni.

- Összehasonlítva magunkat azokkal, akik azonnal meghaltak, amikor az aszteroida belénk csapódott, joggal - vélte Moore.

- Gondolod, mi? Hát hadd mondjam meg neked, hogy az azonnali halál nem is olyan rossz, összehasonlítva azzal, amin majd keresztül kell mennünk. A fulladás átkozottul kellemetlen halálnem.

- Lehet, hogy találunk kiutat - kockáztatta meg Moore reménykedve.

- Miért nem nézel szembe a tényekkel? - Brandon arca elvörösödött, és hangja remegett. - Nekünk befellegzett, én azt mondom. Alaposan!

Mike kétkedve nézett rájuk, majd köhögött, hogy magára vonja figyelmüket.

- Nos, uraim, mivel mindnyájan ugyanabban a kutyaszorítóban vagyunk, azt hiszem, nincs értelme disznó mód viselkedni. - Zsebéből előhúzott egy kis palackot, amely zöldes folyadékkal volt tele. - Első osztályú Jabra. Szívesen megosztom veletek.

- Jabra víz a Marsról! Miért nem szóltál előbb? - szólt Brandon derűsen, először egy teljes komor nap múltán.

De amint utána nyúlt, egy erős kéz csapott le csuklójára. Brandon felnézett Warren Moore nyugodt, kék szemébe.

- Ne őrülj meg - mondta Moore -, nincs benne elég ahhoz, hogy három napig részegen tartson bennünket. Mit akarsz tenni? Most nekiesel, aztán tökjózanul halsz meg? Tegyük ezt félre az utolsó hat órára, mikor a levegő nehéz lesz, és fáj a légzés... akkor végére járunk az üvegnek, s nem is tudjuk, nem is törődünk vele, mikor jön el a vég.

Brandon vonakodva húzta vissza a kezét.

- Ördög vigyen el, Warren, ha téged megvágnának, jég jönne ki belőled vér helyett. Hogyan tudsz világosan gondolkodni ilyen körülmények között? - Intett Mike-nak, aki az üveget újból zsebre dugta. Brandon a kerek ablakhoz lépett és kibámult.

Moore a fiatalabb férfi mellé állt, és barátilag a vállára tette kezét.

- Miért szívod úgy mellre, öregem? - kérdezte. - Nem fogod bírni, ha így mennek a dolgok. Huszonnégy órán belül megbolondulsz, ha így folytatod.

Nem kapott választ. Brandon keserűen nézte a gömböt, mely majdnem az egész ablaknyílást kitöltötte, így Moore szólt ismét:

- Az sem tesz neked jót, ha a Vestát figyeled. Mike Shea is az ablakhoz ballagott.

- Biztonságban lennénk - mondta -, ha legalább lent lehetnénk a Vestán. Ott vannak emberek. Milyen messze vagyunk?

- Három-négyszáz mérföldnél nem messzebb, a nagyságából következtetve - felelte Moore. - Bizonyára emlékszel, hogy csak kétszáz mérföld az átmérője.

- Háromszáz mérföldre a megmeneküléstől - mormogta Brandon -, és éppúgy lehetne egymillió is. Bárcsak lenne valami módja, hogy kimozduljunk arról a pályáról, amit ez a rohadt roncs fölvett! Tudjátok, ha valahogy sikerülne magunknak egy lökést adni, hogy zuhanni kezdjünk. Még csak össze sem törnénk magunkat, mert annak a törpének még annyi gravitációja sincs, hogy egy habos tortát összelapítson.

De ahhoz elég erős, hogy minket pályán tartson - vélte Moore. - Akkor kerülhettünk mellé, amikor eszméletlenül feküdtünk az összeütközés után. Bárcsak közelebb jött volna; talán le tudnánk szállni.

- Furcsa hely ez a Vesta - jegyezte meg Mike Shea. - Voltam lent kétszer-háromszor. Micsoda szemétrakás! Valami hószerű vacakkal van borítva, csakhogy nem hó. Elfelejtettem, hogy hívják.

- Megfagyott széndioxid? - találgatta Moore.

- Az, az a szárazjég, az a szénvacak... Azt mondják, attól olyan fényes a Vesta.

- Hát persze! Attól olyan magas az albedója.

Mike gyanakvó pillantást vetett Moore-ra, és úgy döntött, hogy nem firtatja a dolgot.

- Nagyon nehéz bármit is meglátni ott lent a hó miatt, de ha jól megnézitek - kifelé mutatott -, akkor láthattok valami szürke maszatot. Azt hiszem, az Bennett kupolája. Ott van az obszervatórium. És ott van Calorn kupolája. Az az üzemanyag-állomás, igen, van még sok más épület is, csak nem látom őket. - Habozott, aztán Moore-hoz fordult. - Figyelj csak, főnök, eddig ezen törtem a fejem. Nem lehetséges, hogy keresnek minket, mihelyt a szerencsétlenségről értesülnek? És nem lenne könnyű minkét megtalálni a Vestáról, ha egyszer már ilyen közel vagyunk?

Moore a fejét rázta.

- Nem, Mike, nem fognak keresni minket. Csak akkor tudjak majd a szerencsétlenségről, amikor az Ezüst Királynő nem érkezik meg menetrend szerint. Amikor az aszteroida belénk csapódott, még arra sem volt időnk, hogy egy SOS-t elküldjünk, és lenn a Vestán sem fognak bennünket észrevenni. Olyan aprók vagyunk, hogy még ilyen távolságból sem láthatnak meg, hacsak nem tudnák, mit is keressenek, és pontosan hol.

- Hm! - Mike homloka töprengő ráncokkal lett tele - Akkor el kell jutnunk a Vestára, mielőtt a három nap letelik.

- Fején találtad a szöget, Mike. Hát most már csak azt kellene tudni, hogyan lássunk hozzá, mi?

Brandon váratlanul kirobbant:

- Ti ketten lesztek szívesek, és abbahagyjátok ezt a pokoli bájcsevegést, és inkább csináltok valamit?! Az isten szerelmére, csináljatok már valamit!

Moore vállat vont, és válasz nélkül visszament a heverőhöz. Kényelmesen elhelyezkedett, látszólag gondtalanul, de a szemöldöke közötti apró ránc összpontosított agyműködésről tanúskodott.

Nem volt kétség afelől, hogy valóban kutyaszorítóban vannak. Újból átfutott az előző nap eseményein, talán már huszadszor. Miután az aszteroida beléjük ütközött, és feltépte az űrhajót, tudata kialudt, akár a villany, s hogy milyen sokáig, azt sem tudhatta, mert saját órája eltört, más időmérő szerkezet pedig nem állt rendelkezésre. Amikor magához tért, látta, hogy rajta kívül csupán szobatársa, Mark Brandon és a legénység egy tagja, Mike Shea az utasai mindannak, ami az Ezüst Királynőből maradt.

Ez a maradvány most kissé megdőlve száguldott a Vesta körüli pályáján. A jelen pillanatban még meglehetős kényelemben voltak. Az élelmiszer-tartalék egy hétre elegendő. A szoba padlója alatt volt egy helyi gravitátor is, amely normálsúlyuknál tartotta őket, és meghatározatlan ideig így is fogja, valószínűleg tovább, mint ameddig a levegő futja. A világítóberendezés kevésbé volt kielégítő, de idáig még kitartott.

Világos volt azonban, hogy hol a bibi az egészben. Három napra való levegő! Nem mintha nem lett volna más csüggesztő jelenség is. Nem vo|t fűtőberendezés - bár hosszú időt vesz igénybe, míg a hajó annyi hőt sugároz az űrbe, hogy túl kellemetlenné válik számukra. Sokkal jelentősebb volt az a tény, hogy űrhajódarabjukon sem hírközlési eszköz, sem meghajtó szerkezet nem volt. Moore sóhajtott. Egy működőképes üzemanyag-fúvóka mindent megoldana, mert egyetlen helyes irányban kibocsátott kilövellés biztonságban a Vestára juttatná őket.

A szemöldöke közti ránc mélyebb lett. Mit kellene tenni? Hármuknak csak egy űröltözékük, egy hősugárvágójuk és egy detonátoruk van. Ez az összes űrfelszerelésük, miután gondosan átkutatták a hajó hozzáférhető részét. Elég reménytelen eset, annyi szent.

Moore vállat vont, felállt, és eresztett magának egy pohár vizet. Gépiesen kortyolta, még mindig mélyen elgondolkodva, amikor támadt egy ötlete. Kíváncsian tekintett a kezében tartott üres pohárra.

- Mondd csak, Mike - szólt -, miféle víztartalékunk van? Vicces, hogy ez korábban nem jutott eszembe.

Mike tréfás meglepetéssel nyitotta nagyra szemét.

- Hát nem tudtad, főnök?

- Mit nem tudtam? - kérdezte Moore türelmetlenül.

- Az összes víz megvan, ami csak volt - intett Mike egy mindent magába foglaló mozdulattal. Elhallgatott, de mivel Moore arca még mindig teljes értetlenséget tükrözött, magyarázólag hozzátette: - Nem érted? Itt van a főtartály, ahol az egész hajó vízkészletét tárolták. - Az egyik falra mutatott.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy mellettünk van egy tartály tele vízzel?

- Azt hát! - bólogatott élénken Mike. - Kocka alakú tartály, amelynek minden éle száz láb hosszú. És háromnegyedrészt tele van.

- Hétszázötvenezer köbláb víz... - mondta döbbenten Moore, majd hirtelen: - Miért nem folyt ki az eltört csöveken?

- Csak egy fővezeték van, amely e mellett a szoba mellett, a folyosón fut. Ezt a vezetéket állítottam be éppen, amikor jött az aszteroida, és el kellett zárnom. Miután magamhoz tértem, megnyitottam a csapunkhoz vezető csövet, de most ez az egyetlen cső van csak nyitva.

- Aha. - Moore-nak furcsa érzése volt, valahol mélyen elrejtve. Egy elképzelés alakult ki félig az agyában, de semmi áron nem akart napvilágra kerülni. Csak azt tudta, hogy abban, amit az előbb hallott, volt valami nagyon lényeges, de nem tudta nyakon csípni.

Brandon közben csendben hallgatta Shea-t, s most röviden, rosszkedvűen felnevetett.

- Úgy látom, a végzet jó alaposan elszórakozik velünk. Először karnyújtásnyira visz minket a biztos menedéktől, de gondoskodik arról, hogy ne legyen módunkban eljutni oda. Azután ellát minket egyheti élelemmel, három napra való levegővel és egy évre való vízzel. Egy évre valóval, halljátok? Elég az ivásra, a gargarizálásra, mosakodásra és fürdésre - és minden egyébre, ami még eszünkbe juthat. Víz... a pokolba a vízzel!

- Ejnye, próbáld kevésbé komoran felfogni, Mark! - mondta Moore, aki igyekezett eloszlatni a fiatalember levertségét. - Tegyünk úgy, mintha a Vesta mellékbolygója volnánk... aminthogy azok is vagyunk. Megvan a saját keringési és tengely körüli forgási időnk. Van egyenlítőnk és tengelyünk. Az "északi sarkunk" valahol az ablak tetejénél van, és a Vesta felé mutat, déli felünk pedig elmutat a Vestától, a víztartályon át. Nos, mint mellékbolygónak van légkörünk, és most már látod, egy újonnan felfedezett óceánunk is. És komolyan, nem állunk olyan rosszul. Az atmoszféránk három napig kitart, dupla adagokat ehetünk, és vizenyősre ihatjuk magunkat. Az ördögbe is, annyi vizünk van, hogy ki is önthetjük...

Az előbb már félig kialakult ötlet most váratlanul megérett, és világossá vált. Moore nemtörődöm mozdulata, amellyel legutóbbi megjegyzését kísérte, félúton megdermedt a levegőben. Fogai összekoccantak, fejét fölütötte.

De Brandon, elmerülve gondolataiban, semmit sem vett észre Moore különös mozdulataiból.

- Miért nem folytatod a mellékbolygó analógiáját - mosolygott megvetően -, vagy mint hivatásos optimista, minden kínos tényt semmibe veszel? Ha én a helyedben lennék, valahogy így folytatnám - Moore hangját kezdte utánozni -: a mellékbolygó lakható, és jelenleg lakott is, de légkörének három napon belül bekövetkező elhasználódása miatt, kihalt világgá válása várható... No, miért nem felelsz? Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy tréfát űzz ebből az egészből? Nem érted, hogy... Mi bajod van?! - kiáltott fel döbbenten.

Moore mozdulatai valóban megdöbbentőek voltak. Hirtelen felugrott, és miután homlokára csapott, mereven és csöndesen állt, fokozatosan szűkülő szemmel a távolba meredve. Brandon és Mike Shea szótlan meglepetéssel figyelte.

Moore hirtelen kirobbant:

- Na! Megvan! Hogy miért nem jutott eszembe előbb? - Felkiáltásait érthetetlen dünnyögés követte.

Mike sokatmondó pillantással húzta elő a Jabra üveget, de Moore türelmetlenül leintette. Erre Brandon minden figyelmeztetés nélkül, mint a villám csapott jobb öklével a meglepett Moore állára, és az ütéssel leterítette.

Moore nyögött, és állkapcsát dörzsölte. Kissé felháborodva kérdezte:

- Ezt miért kaptam?

- Csak állj fel, és újra megkapod - üvöltötte Brandon -, nem bírom tovább! Undorít és fáraszt az állandó prédikáció, hogy folyton az agyalágyult optimizmusoddal etetsz. Ha valaki becsavarodik, az te vagy.

- Becsavarodni, ugyan már! Csak túl izgatott vagyok, ennyi az egész. Hallgass meg, az isten szerelmére! Azt hiszem, tudom a módját... Brandon vészjóslóan méregette.

- Ne mondd, igazán? Felcsigázod a reményeinket valami ostoba tervvel, és aztán rájössz, hogy mégsem megy. Nem, ezt nem veszem be, hallod? Jó hasznát fogom venni a víznek, belefojtlak, legalább megtakarítunk egy kis levegőt. Moore elvesztette türelmét.

- Figyelj, Mark, téged ez nem érint. Egyedül csinálom végig. Nincs szükségem a segítségedre, és nem is akarom, hogy segíts. Ha annyira bizonyos vagy, hogy meghalsz, és annyira félsz tőle, miért nem akarsz az agónián túllenni? Van egy hősugárvágónk és egy detonátorunk, mindkettő megbízható fegyver. Válassz kedved szerint, és öld meg magad. Shea és én sem fogunk megakadályozni benne.

Brandon elhúzta ajkát a dac utolsó gyenge jeleként, aztán váratlanul megadta magát, tökéletesen és szánalmasan.

- Rendben van, Warren, egyetértek veled. Én... én azt hiszem, nem tudtam egészen, mit teszek. Nem érzem jól magam, Warren. Én... én...

- Ejnye, nincs semmi baj, fiacskám. - Moore valóban szánalmat érzett iránta. - Ne szívd mellre. Tudom, hogyan érzel. Engem is elkapott. De nem szabad átadnod magad neki. Harcolj ellene, különben dühöngő őrült leszel. Most próbálj egy kicsit aludni, és mindent bízz rám. A dolgok még jóra fordulhatnak.

Brandon kezét sajgó homlokára nyomta, a heverőhöz botorkált és lezökkent. Néma zokogás rázta egész testét, miközben Moore és Shea mellette állt zavart csendben.

Végül Moore meglökte Mike-ot.

- Gyerünk - suttogta -, lássunk hozzá. Körülnézünk. Az ötös légzsilip a folyosó végén van, ugye? - Shea bólintott, Moore pedig folytatta: - Hermetikusan zár?

- Hát? - szólt Shea némi töprengés után -, a belső ajtó igen, természetesen, de semmit sem tudok a külsőről. Az is lehet, hogy szitává van lyukasztva. Tudod, amikor ellenőriztem a falak zárását, nem mertem kinyitni a belső ajtót, mert ha bármi zűr van a külsővel, akkor... sitty! - mondta kifejező kézmozdulattal kísérve.

- Akkor nekünk kell most megbizonyosodnunk, hogy áll a dolog a külső ajtóval. Valahogyan ki kell jutnom, és vállalnunk kell a kockázatot. Hol van az űrruha? - Moore felkapta a szekrényben árválkodó öltözéket, vállára vetette, és elindult a hosszú folyosón, amely a szoba egyik oldala mellett futott végig.

Zárt ajtók mellett haladt el, amelyeknek légmentesen záró barikádjai mögött valamikor utasterek voltak, most azonban barlangokként ásítottak az űrbe. A folyosó végén volt az 5-ös légzsilip falba simuló ajtaja. Moore megállt, és aprólékosan szemügyre vette.

- Úgy látszik, rendben van - jegyezte meg. - Persze az ember nem tudhatja, mi van mögötte. Uramisten, remélem, menni fog. - A homlokát ráncolta. - Igaz, hogy az egész folyosót is használhatnánk légzsilip gyanánt; a mi szobánk ajtaját, mint belső ajtót, és ezt, mint külsőt, de ez levegőkészletünk felének elveszítésével járna. Ezt nem engedhetjük meg magunknak... egyelőre... - Shea-hez fordult. - No hát akkor. A jelzés azt mutatja, hogy a zsilipet legutoljára bejáratként vették igénybe, így hát tele kell lennie levegővel. Nyisd ki az ajtót a lehető legparányibb résnyire, és ha sziszegő hangot hallasz, gyorsan csukd be.

- Megy. - Az emelőkar egy rovátkával lejjebb kattant. Az ajtószerkezet az összeütközés alkalmával súlyosan megrázkódott, és korábbi hangtalan működése helyett éles, reszelő hangot hallatott, de azért megmozdult. Vékony, fekete vonal jelent meg a zár bal oldalán, feltárva azt a helyet, ahol az ajtó néhány centimétert a görgőkre csúszott.

Nem volt sziszegés. Moore aggódó pillantása kissé megenyhült. Zsebéből egy kis darab kartonpapírt vett elő, és a repedéshez tartotta. Ha légszivárgás volna, a papírdarab odaszorulna az elszökő gáz nyomása miatt. A papír a padlóra hullt.

Mike Shea megnyálazta mutatóujját, és a nyíláshoz dugta.

- Hála az égnek, huzatnak nyoma sincs - sóhajtotta.

- Jó, jó. Nyisd ki szélesebbre. Gyerünk.

Még egy rovátka, s a repedés kitágult. Még mindig semmi huzat. Lassan, nagyon lassan, rovátka rovátka után, az ajtó egyre szélesebbre tárult csikorgó zajjal. A két férfi visszafojtott lélegzettel figyelt. Attól tartottak, hogy ha a külső ajtó nem is lyukadt ki, annyira meggyengült, hogy bármelyik pillanatban kitárulhat. De az ajtó szorosan tartott! Moore diadalmasan küzdötte bele magát az űrruhába.

- Eddig jól mennek a dolgok, Mike - mondta. - Csak ülj le itt, és várj rám. Nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de visszajövök. Hol van a hősugárvágó? Nálad van? Shea odanyújtotta és megkérdezte:

- De mit akarsz csinálni? Nem ártana, ha én is tudnám.

Moore éppen a sisak bekapcsolásával bíbelődött, kissé késve válaszolt:

- Hallottad, amikor bent azt mondtam, hogy elég vizünk van ahhoz, hogy kiöntsük? No, végiggondoltam, és nem is olyan rossz ötlet. Ki fogom önteni. - További magyarázat nélkül belépett a zsilipbe, és maga mögött hagyta a nagyon is elképedt Mike Shea-t.

Moore dobogó szívvel várta, hogy a külső ajtó kinyíljon. Terve rendkívül egyszerű volt, de nem bizonyos, hogy éppoly könnyű lesz végrehajtani is.

Fogaskerekek csikorogtak, reteszek súrlódtak. A levegő sóhajtva szökkent ki a semmibe. Az ajtó néhány centimétert félresiklott előtte, aztán beragadt. Moore szívverése megállt arra a gondolatra, hogy egyáltalán nem fog kinyílni, de néhány bevezető rángás és kattogás után akadálytalanul egészen oldalra csúszott.

Bekapcsolta a mágneses kapaszkodót, és nagyon óvatosan kidugta egyik lábát az űrbe. Ügyetlenül tapogatta ki útját a hajó oldalához. Még soha nem volt hajón kívül a nyílt űrben, s most rettenetes félelem fogta el, amint légy módjára tapadt ott ingatag fogózkodóján. Rövid ideig szédülés környékezte.

Becsukta szemét, öt percig ott függött, és görcsösen markolta annak a valaminek sima oldalát, mely egykor az Ezüst Királynő volt. A mágneses kapaszkodó erősen tartotta, s amikor ismét kinyitotta szemét, úgy találta, hogy önbizalma bizonyos mértékig visszatért.

Körülpillantott. Összeütközésük óta első ízben látta a csillagokat a Vesta látványa helyett, amit kerek hajóablakuk nyújtott. Mohón kutatta az égen azt a kis kékesfehér foltot, amely a Föld volt. Gyakran mulattatta, hogy az űrutasok számára csillagnézés közben mindig a Föld az első keresett tárgy, de a helyzet humoros volta most nem tudatosult benne. Kutatása azonban hiábavaló volt. Az ő helyzetéből a Föld láthatatlan. Éppúgy, mint a Nap, a Vesta mögött kell, hogy rejtőzködjék.

Volt azonban sok minden, amit akarva-akaratlan észrevett. A Jupiter balra lent foglalt helyet, a fényes bolygó a szabad szemnek apró borsószem nagyságú volt. Moore a két mellékbolygóját is felfedezte. A Saturnust is látta, mint valami negatív nagyságú fényes bolygót, hasonlóan a Földről látható Venushoz.

Moore el volt készülve arra, hogy szép számú aszteroidát is lát majd - mivel az aszteroida-övezetben szenvedtek hajótörést -, de a térség meglepően üresnek látszott. Egyszer úgy vélte, néhány mérföldnyi távolságra egy testet látott elrohanni, de ez a benyomás oly sebesen támadt és szűnt is meg, hogy nem tudott volna megesküdni, nem érzékcsalódás áldozata volt-e egyáltalán.

És aztán persze ott volt a Vesta. Majdnem egyenesen alatta meredezett, léggömbként lebegve kitöltötte az égbolt negyedét. Nyugodtan úszott a térben, havas fehéren, és Moore komoly sóvárgással bámult rá. Egy jó erős rúgás a hajó oldalába, gondolta, és már zuhan is a Vesta felé. Esetleg biztonságban leérne, és segítséget hozhatna a többieknek. De túl nagy esély volt arra, hogy egyszerűen csak új pályára térne a Vesta körül. Nem, ennél jobbat kell kieszelnie.

Erről eszébe jutott, hogy nincs veszteni való ideje. Szemügyre vette a hajó oldalát, a víztartályt kereste, de nem látott mást, csak kiugró, fűrészélű, összegyűrt és hegyes falak dzsungelét. Habozott. Nyilvánvalóan nem tehetett egyebet, mint hogy elindul szobájuk kivilágított ablaka felé, s onnan próbál a tartályhoz eljutni.

Óvatosan vonszolta magát végig a hajó falán. Körülbelül négy méterre a zsiliptől a fal simasága váratlanul megszűnt. Ásító barlang volt ott, amelyben Moore felismerte azt a szobát, amely valaha a folyosó távolabbi végén helyezkedett el. Megborzongott. Tegyük fel, hogy belebotlik egy felpuffadt holttestbe valamelyik szobában. A legtöbb utast ismerte, közülük sokat személyesen. De viszolygását legyőzte, és kényszerítette magát, hogy folytassa ingatag útját végcélja felé.

És itt találkozott az első gyakorlati nehézséggel. A szoba maga sok helyütt nem mágnesezhető. A mágneses kapaszkodó csak a külső törzsre készült, és hasznavehetetlen volt a hajóbelső legtöbb részén. Moore megfeledkezett erről, és egy lejtőn hirtelen lecsúszott, kapaszkodója nem segített. Elállt a lélegzete, és vadul megragadta az első kiálló szögletet. Lassan visszahúzta magát a biztonságos területre.

Egy percig majdnem lélegzet nélkül hevert. Elméletileg súlytalannak kellene lennie itt kint az űrben, mivel a Vesta hatása elhanyagolható, de a helyi gravitátor szobájuk alatt működésben volt. A többi gravitátor egyensúlyozó hatása nélkül ez hajlamos volt arra, hogy változó nagyságú és ritmusú erőhatásoknak tegye ki, amint helyzetét változtatta. Ha a mágneses kapaszkodó enged, akkor hirtelen végleg eltávolodhat a hajótól. És akkor mi lesz?

Nyilvánvalóan az egész sokkal nehezebb lesz, mint ahogy eleinte gondolta.

Kúszó mozdulatokkal centiméterezte ki útját, minden egyes darabkát kitapogatva, vajon a kapaszkodó fogja-e. Időnként hosszú kerülőket kellett tennie, hogy néhány méternyi utat haladhasson előre; máskor arra kényszerült, hogy átbotorkáljon és csúszkáljon nem vas alapanyagú kis szerkezeti darabokon. És állandóan ott volt a gravitátor fárasztó vonzása, amely előrehaladtával mindig irányt váltott, s a vízszintes padlókat és függőleges falakat különös, majdnem ötletszerű szögekbe állította.

Gondosan megvizsgált minden útjába kerülő tárgyat. De hiábavaló keresés volt. Rögzítetlen tárgyak, székek, asztalok szanaszét repültek az első lökésre, s minden valószínűség szerint most már a Naprendszer önálló tagjai. Ennek ellenére sikerült fölszednie egy kis látcsövet és egy töltőtollal. Zsebre tette őket. A jelenlegi helyzetben értéktelenek voltak, de valahogyan segítettek abban, hogy egy halott űrhajó oldalán tett groteszk sétát valószerűbbé egyenek.

Tizenöt-húsz percig, fél óráig küzdötte magát lassan előre, oda, ahol szerinte az ablaknak kellett lennie. Veríték csurgott a szemébe, és haja összetapadt. Izmai sajogni kezdtek a szokatlan megerőltetéstől. Agya, amelyet az előző nap próbatétele már amúgy is megviselt, most zúgni kezdett, és időnként teljesen kihagyott.

A kúszás örökkévalónak rémlett, mintha örökké ez létezett volna, és örökké tartana. Az út célja, amelyért törte magát, jelentéktelennek látszott; már csak azt tudta, hogy mozogni kell. Az egy órával korábbi idő, amikor még Brandonnal és Shea-vel volt együtt, homályosnak és távoli múltba veszőnek tetszett. A két nappal előbbi rendes idő pedig egészen feledésbe merült.

Csak a csipkézett falak előtte, csak az életfontosságú szükségszerűség, hogy valamely bizonytalan rendeltetési helyre el kell jutnia, csak ez létezett örvénylő agyában. Markolás, erőfeszítés, húzás. Tapogatás a vasötvözet után. Tátongó nyílásokon át, amelyek szobák voltak, azután ismét kifelé. Tapogatás, húzás - tapogatás, húzás, azután... világosság.

Moore megtorpant. Ha nem lett volna a falhoz tapadva, elesett volna. A fény valahogyan úgy tűnt, megvilágosítja a dolgokat. Az ablaknál volt; nem a sok sötét, vak ablak egyikénél, hanem egy eleven és világos ablaknál. Mögötte volt Brandon.

Mély lélegzetet vett, máris jobban érezte magát, elméje kitisztult. És most útja világosan és egyszerűen kirajzolódott. Az életnek e felé a szikrája felé mászott. Közelebb, egyre közelebb, amíg meg tudta érinteni. Odaérkezett!

Szeme beitta az ismerős szobát. Isten a megmondhatója, hogy egyébként semmi kellemes asszociációt nem keltett volna benne, de most valami igazinak, valami majdnem természetesnek hatott. Brandon a heverőn aludt. Arca megviselt és barázdált volt, de időnként egy-egy mosoly suhant át rajta.

Moore felemelte öklét, hogy kopogjon. Sürgető vágyakozást érzett, hogy beszéljen valakivel, még ha jelbeszéddel is; mégis, az utolsó pillanatban meggondolta a dolgot. Talán az otthonról álmodik a kölyök. Fiatal volt és érzékeny, és sokat szenvedett. Hadd aludjon. Jókor lesz még felébreszteni, amikor... vagy inkább, ha majd az elgondolását keresztülvitte.

Tájékozódott a szoba falának elhelyezkedéséről, amely mögött a víztartály volt, s aztán megpróbálta kívülről megállapítani. Most már nem volt nehéz; a tartály hátsó fala erőteljesen kiállt. Moore csodálkozott, mert csodával határos, hogy a tartály nem sérült meg. Talán a végzet mégsem volt olyan ironikus.

A tartályhoz jutás könnyen ment, bár az a roncs másik oldalán helyezkedett el. Az egykori folyosó maradványa majdnem teljesen egyenesen hozzá vezetett. Amikor még az Ezüst Királynő épségben volt, az a folyosó vízszintes sík volt, de most a helyi gravitátor egyetlen vonzása következtében sokkal inkább meredek lejtőnek látszott. Az út mégsem volt nehéz. Mivel mindenütt berilacélból készült, Moore akadály nélkül, mint a hernyó mászott fel azon a hat méteren, amely a tartálytól elválasztotta.

Elérkezett az utolsó szakasz, a válságos pillanat. Érezte, hogy előbb pihennie kellene, de izgatottsága egyre feszültebbé vált. Most vagy soha! A tartály fenekének közepére húzódott. Ott, ahol a folyosó padlója a tartály fölé nyúlva lépcsőt képezett, megpihent, majd munkához látott.

"Kár, hogy a fővezeték rossz irányba mutat - dünnyögte. - Sok munkát megtakarított volna a számomra, ha nem így lenne. De hát..." Sóhajtott, és munkája fölé hajolt. A hősugarat teljes koncentrációra állította, s a láthatatlan sugárzás a tartály aljától körülbelül egy lábnyira levő helyre összpontosult.

Az öngerjesztő sugárzásnak a fal molekuláira gyakorolt hatása fokozatosan észrevehetővé vált. Egy pénzdarab nagyságú folt fényleni kezdett a sugárpisztoly fókuszában. Bizonytalanul reszketett, hol elhomályosodva, hol felvillanva, amint Moore igyekezett megtámasztani elnehezült karját. A kiszögellésnek dőlt, s jobb eredményt ért el, mert a kis sugárkör kifényesedett.

A szín lassan végighaladt a spektrumon. Az elsőnek megjelenő sötét, haragosvörös cseresznyeszínűre világosodott. Amint a hő tovább áramlott, a fény szélesebb területeken kivirágzóit, mint egy fokozatosan mélyülő vörössel jelölt célpont. A fal a fókuszponttól egy-két méternyire is kényelmetlenül meleggé vált, bár nem tüzesedett át, és Moore-nak vigyáznia kellett, hogy ne érintse öltözéke fémrészeivel.

Moore nagyot káromkodott, mert maga a kiszögellés is kezdett forrósodni. Ügy rémlett, hogy csak varázslat segíthetne rajta. És mivel maga az olvadó fal is kezdett hőt sugározni, átkai az űrruhakészítőkre szálltak. Miért nem olyan ruhát csináltak, amelyik a hőt nemcsak bent tudja tartani, de kívül is tudja rekeszteni?

De az, amit Brandon hivatásos optimizmusnak nevezett, föltámadt benne. Az izzadtság sós ízét érezte, de vigasztalgatta magát. "Azt hiszem, rosszabb is lehetne. Legalábbis az öt centiméteres fal itt nem jelent túl nagy akadályt. De ha a tartályt a törzsbe süllyesztették volna! Hű! Azon próbálnánk csak harminc centimétert olvasztani!" Összeszorította fogát, és tovább dolgozott.

A fényes folt most narancssárgában villódzott, és Moore tudta, hogy a berilacél-ötvözet olvadáspontját hamarosan eléri. Csak nagy időközökben tudta arra kényszeríteni magát, hogy a foltra pillantson, s akkor is csak röpke szemvillanásig.

Nyilvánvalóan gyorsan meg kell csinálni az olvasztást, ha egyáltalán meg akarja csinálni. Először is a hősugár nem működött teljes töltéssel, s most, hogy már majdnem tíz percig dolgozott maximális energiával, bizonyára közel van a kimerüléshez. De a fal még csupán a képlékenység állapotához ért el.

Moore lázas türelmetlenséggel nyomta oda a pisztoly végét a folt közepébe, s gyorsan visszahúzta.

A meglágyult fémben mély horpadás keletkezett, de lyuk nem képződött. Moore mégis elégedett volt. Már majdnem odaérkezett. Ha közte és a fal között lett volna levegő, kétségkívül hallhatta volna odabent a forró víz bugyogását és sziszegését. A nyomás fokozódott. Vajon meddig fog a meggyengült fal kitartani?

S akkor, oly hirtelen, hogy Moore néhány pillanatig nem is érzékelhette, túljutott a falon. Parányi hasadék formálódott a sugárpisztoly kialakította kis mélyedés alján, s a felszökő víz a gondolatnál is sebesebben meglelte kivezető útját.

A lágy, folyékony fém ezen a helyen felpúposodott és kidudorodott egy borsó nagyságú lyuk körül. S ebből a lyukból sziszegés és bömbölés tört elő. Gőzfelhő emelkedett fel, s beborította Moore-t.

A ködön át látta, amint a gőz majdnem azonnal apró jégcsapokká dermed, s ezek az apró jéggömböcskék gyorsan semmivé zsugorodnak.

Mintegy tizenöt percig nézte, hogyan tör elő a gőz. Akkor tudatára ébredt, hogy egy finom nyomás ellöki a hajótól. Vad öröm dagadozott benne, amint rájött, hogy ez a hajó gyorsulásának hatása. Saját tehetetlenségi ereje tartotta most vissza.

Ez azt jelentette, hogy munkája véget ért - és sikerrel. Az a vízsugár a rakétahajtóművet pótolta. Visszaindult.

Ha a tartályhoz vezető út borzalmai és veszélyei nagyok voltak, akkor visszafelé még nagyobbak. Végtelenül fáradt volt, sajgó szeme majdnem vak, és a gravitátor őrült húzásához járult a hajó változó gyorsulása által keltett erő. De a visszatérés fáradalmai nem zavarták. Később már nem is emlékezett a könyörtelenül nehéz visszaútra.

Hogy Miként sikerült a távolságot biztonságban legyőznie, fogalma sem volt. Többnyire a boldogság felhőjébe veszett, alig érzékelve a valóságot. Agyában egyetlen gondolat járt: gyorsan visszajutni és elmondani, hogy megmenekültek.

Hirtelen a légzsilip előtt találta magát. Alig értette meg, hogy csakugyan a zsilip az. Azt se fogta fel, miért nyomta meg a jelzőgombot. Valamilyen ösztön ezt súgta neki.

Mike Shea várt rá. Nyikorgás és kattogás hangzott, a külső ajtó nyílni kezdett, megakadt ugyanazon a ponton, mint korábban, de ismét sikerült becsúsznia. Bezárult Moore mögött, azután kinyílt a belső ajtó, és Moore beleesett Shea karjaiba.

Mint valami álomban, érezte, hogy félig vonszolják, félig viszik le a folyosón a szobába. Ruháját gyorsan feltépték. Forró, égető folyadék marta a torkát. Moore fulladozott, nyelt, és máris jobban érezte magát. Shea megint zsebre vágta a Jabra üveget.

Brandon és Shea homályos, ugráló képe összeállt és megszilárdult. Moore remegő kézzel törölte le az izzadtságot arcáról, és megpróbálkozott egy gyenge mosollyal.

- Várj - tiltakozott Brandon. - Ne mondj semmit. Félhalottnak nézel ki. Pihenj előbb!

De Moore a fejét rázta. Rekedt, szakadozott hangon mesélte el, olyan jól, ahogyan csak tudta, az elmúlt két óra eseményeit. A történet összefüggéstelen, alig érthető volt, de csodálatosan hatásos. Két hallgatója szinte lélegzetet se vett az elbeszélés folyamán.

- Azt akarod mondani - dadogta Brandon -, hogy a vízsugár a Vesta felé lök minket, mint valami rakétafúvóka?

- Pontosan... éppúgy... mint egy rakétafúvóka - lihegte Moore. Erő, ellenerő. A Vestával átellenes oldalon... tehát a Vesta felé tol bennünket. Shea az ablak előtt táncolt.

- Igazad van! Brandon, fiacskám! Már egészen világosan ki lehet venni Bennett kupoláját. Odaérünk, odaérünk! Moore ereje visszatért.

- Az eredeti pálya folytán spirális úton közeledünk. Valószínűleg öt vagy hat óra múlva szállunk le. A víz hosszú ideig fog tartani, és a nyomás még mindig nagy, mivel a víz gőzként távozik.

- Gőz... az űr alacsony hőmérsékleténél? - lepődött meg Brandon.

- Gőz... az űr alacsony nyomásánál! - javította ki Moore. - A víz forráspontja a nyomással együtt csökken. Vákuumban valóban nagyon alacsony. Még a jég is szublimálódik ilyen nyomás mellett. - Mosolygott. - Igazából megfagy és felforr ugyanabban az időben. Megfigyeltem. - Szünetet tartott. - Nos, hogy érzed magad, Brandon? Sokkal jobban, ugye?

Brandon elvörösödött, arca komor lett. Néhány pillanatig a szavakat kereste. Végül alig hallhatóan suttogta:

- Tudod, kezdetben biztosan úgy viselkedtem, mint valami átkozott bolond és gyáva. Én... én azt hiszem, nem is érdemlem meg mindezt, mivelhogy úgy letörtem, és a megmenekülésünk terhét rád hárítottam. Bárcsak leütnél, vagy ilyesmi, amiért az előbb megütöttelek. Sokkal jobban erezném magam. Igazán. - És csakugyan úgy látszott, komolyan gondolja.

Moore szeretettel hátba verte.

- Felejtsd el! Nem is sejted, hogy én is milyen közel voltam az összeomláshoz. - Felemelte hangját, hogy elejét vegye a további mentegetődzésnek. - Hé, Mike, hagyd abba a bámészkodást, és hozd ide azt a jabrás üveget.

Mike fürgén engedelmeskedett, s hozott három Plexatron egységet is, amelyeket ideiglenesen csészeként használtak. Moore mindegyiket pontosan karimáig töltötte. Pokoli részeg akart lenni.

- Uraim - mondta ünnepélyesen -, egy köszöntőt! - A három férfi egyszerre emelte fel a poharát. - Uraim, igyunk arra az egyéves jó öreg H2O-készletre, amely valaha a miénk volt.

Évforduló

Az évi szertartáshoz minden elő volt készítve.

Ebben az évben Moore házán volt a sor, és természetesen Mrs. Moore és a gyerekek beletörődve mentek át a nagymamához aznap estére.

Warren Moore halvány mosollyal vette szemügyre a szobát. Eleinte csak Mark Brandon lelkesedése miatt találkoztak, de később maga is megkedvelte ezt a szelíd megemlékezést. A korral jár, gondolta; húsz év telt el azóta. Pocakos, kopaszodó, tokás, sőt, ami mindennél rosszabb - szentimentális lett.

Így hát az ablakokat teljes sötétségbe polarizálta, és a függönyöket behúzta. Csak egyes falszögletek voltak megvilágítva, emlékeztetőül az annak idején bekövetkezett hajótörésre, a gyenge világításra és a rettenetes elszigeteltségre.

Az asztalon űrhajós ételadagok voltak rudakban és tubusokban, és persze középen egy kibontatlan üveg, szikrázó zöld Jabra víz állott, az az erős erjesztett ital, amelyet csak a Mars gombáinak vegyi hatása tudott létrehozni.

Moore órájára nézett. Brandon hamarosan itt lesz; még sohasem késett ilyen alkalommal. Egyetlen dolog zavarta, ahogy visszaemlékezett: "Warren, ez alkalommal meglepetésem van a részedre. Csak várj! Csak várj!" - mondta Brandon a hallócsövön át.

Brandon Moore szerint keveset öregedett. A fiatalabb férfi negyvenedik születésnapja küszöbén is megőrizte karcsúságát és azt az élénkséget, amellyel az élet minden dolgát üdvözölte. Megtartotta azt a képességét, hogy fellelkesüljön, ha valami jót tapasztal, és mély kétségbeesésbe zuhanjon bármi rossz miatt. Haja őszült, de ettől eltekintve, amikor Brandon fel s alá járkált, s valamiről beszélt felemelt hangon, Moore-nak még csak szemét sem kellett behunynia, hogy maga előtt lássa a pánikba esett ifjoncot az Ezüst Királynő roncsán.

Az ajtócsengő megszólalt, és Moore nyitásra rúgta az automatát, anélkül, hogy hátrafordult volna.

- Gyere, Mark.

Idegen hang válaszolt, halkan és tétovázva:

- Mr. Moore?

Moore gyorsan hátrafordult. Brandon valóban ott volt, de a háttérben maradt, és izgatottan vigyorgott. Valaki állt előtte; alacsony, zömök, egészen kopasz, bőre dióbarna, és az űr lehelete lengte körül.

- Mike Shea - mondta Moore ámulva -, Mike Shea, az űrre mondom! Nevetve fogtak kezet.

- A hivatal révén lépett velem érintkezésbe - szólalt meg Brandon. - Nem felejtette el, hogy az Atomtermékeknél vagyok.

- Ezer éve nem láttalak - mondta Moore. - Várjunk csak, tizenkét évvel ezelőtt a Földön voltál...

- Egyetlen évfordulón sem volt még itt - mondta Brandon. - Mit szólsz ehhez? Most visszavonul. Abbahagyja az űrutazást, és vesz egy telket Arizonában. Csak elbúcsúzni jött, mielőtt elmegy, csak ezért ugrott be a városba. Én meg bizonyos voltam benne, hogy az évfordulóra jött. És erre a vén gazember még azt mondja: "Milyen évfordulóra?"

Shea vigyorogva biccentett.

- Azt mondta, valamiféle ünneplést csaptok az emlékére minden évben.

- Meghiszem azt - mondta Brandon lelkesen -, és ez lesz az első, hogy mind a hárman itt vagyunk, az első igazi évforduló. Húsz éve, Mike, húsz év telt el azóta, hogy Warren kikecmergett a roncsból, és minket lehozott a Vestára.

Shea körülnézett.

- Űradagok, mi? A régi szép napok! És Jabra. Hát persze, emlékszem... húsz év. Soha nem gondolok rá, és most hirtelen, mintha tegnap lett volna. Emlékeztek, mikor végül is visszaérkeztünk a Földre?

- De mennyire! - kiáltotta Brandon. - A parádé, a szónoklatok. Warren volt a nap egyetlen igazi hőse, és mi ezt állandóan mondtuk, és ők soha nem figyeltek ránk. Emlékeztek?

- Hát persze - mondta Moore. - Mi voltunk az első három ember, aki valaha is túlélt egy űrszerencsétlenséget. Szokatlanok voltunk, és minden szokatlan dolog megér egy ünneplést. Ezek a dolgok értelmetlenek.

- Fiúk - mondta Shea -, emlékszik valamelyiktek azokra a dolgokra, amelyeket akkor firkáltak? Arra az indulószerűségre? "Daloljuk útjukat az űrön át, amint veszetten suhantak tovább, s a..."

Brandon csatlakozott hozzá tiszta tenorjával, aztán Moore is belépett a kórusba, úgyhogy az utolsó sor már elég hangos volt ahhoz, hogy megrezegtesse az ablakokat. "Az Ezüst Királynő roncsá-á-án" - üvöltöttek, s vad hahotában törtek ki.

Brandon javaslatot tett:

- Nyissuk ki a Jabrát az első kis kortyhoz. Ennek az üvegnek elégnek kell lennie mindhármunk számára egész éjjel.

- Mark ragaszkodik a teljes hitelességhez - mondta Moore. - Remélem, azt nem kívánja, hogy kimásszam az ablakon, és körülsétáljam a házat, mint egy légy?

- Nos, nem is rossz ötlet - vélte Brandon.

- Emlékeztek az utolsó köszöntőre, amit mondtunk? - Shea maga elé tartotta üres poharát, és idézte: - "Uraim, igyunk arra az egyéves jó öreg H2O-készletre, amely valaha a miénk volt." Három elázott balfácánként landoltunk. Hát, kölykök voltunk! Harmincéves voltam, s öregnek képzeltem magam. És most - hangjából hirtelen reménytelen sóvárgás érződött -, most nyugalmaztak engem.

- Igyál! - mondta Brandon. - Ma újra harmincéves vagy, és mi emlékszünk arra a napra az Ezüst Királynőn, ha senki más nem is teszi. Mocskos, állhatatlan tömeg.

- Mi egyebet vársz? - nevetett Moore. - Minden esztendőben nemzeti ünnepet űradaggal és Jabrával, mint rituális étellel és itallal?

- Nézd csak, még mindig mi vagyunk az egyedüliek, akik túléltek egy űrszerencsétlenséget, és most vedd észre: el vagyunk feledve.

- Nagyon jófajta feledés. Először is, jól éreztük magunkat, és a reklám egészséges lökést adott, hogy felkapaszkodjunk a létrán. Jól megy nekünk, Mark. És Mike Shea számára is minden jól menne, ha nem akart volna visszatérni az űrbe.

Shea vigyorgott, és vállat vont.

- Ott szeretek lenni. De azért nem bánom. A biztosítási végkielégítéssel együtt szép kis pénzzel megyek nyugdíjba. Brandon tűnődve folytatta:

- Az a roncs az Űrközi Biztosítónak egy vagyonba került. De azért nincs minden rendben. Ha valakinek kiejted az Ezüst Királynő nevét manapság, az illetőnek csak Quentin fog eszébe jutni, ha egyáltalán eszébe jut valaki is.

- Kicsoda? - kérdezte Shea.

- Quentin. Dr. Horace Quentin. Egyike azoknak, akik nem élték túl a szerencsétlenséget. Ha megkérdezel bárkit: "Mi van azzal a három emberrel, aki túlélte?" - akkor csak bámulnak rád. He? Csak ennyit fognak mondani.

- Ugyan, Mark, legyünk őszinték - szólt közbe Moore nyugodtan. - Dr. Quentin egyike volt a világ legnagyobb tudósainak, és mi hárman csak három semmije vagyunk a világnak.

- De mi túléltük. Tudomásom szerint eddig még csupán mi éltük túl.

- Ez igaz. Figyelj ide, John Hester is a hajón volt, és ő is jelentős tudós volt. Nem Quentin szakmájában, de jelentős. Az igazság az, hogy az utolsó vacsorán pontosan mellette ültem, mielőtt az a kő nekünk jött. Nos, csak azért, mert Quentin ugyanabban a roncsban halt meg, Hester halála visszhangtalan maradt. Senki sem emlékszik arra, hogy Hester az Ezüst Királynőn halt meg. Csak Quentinre emlékeznek. Lehet, hogy minket is elfelejtettek, de mi legalább élünk.

- Mondok nektek valamit - szólt Brandon egy kis hallgatás után. Láthatólag nem hatott rá Moore érvelése. - Megint csak hajótörést szenvedtünk. Húsz évvel ezelőtt a Vesta térségében szenvedtünk hajótörést. Ma pedig a feledésben vagyunk számkivetve. Most itt vagyunk, ismét együtt mind a hárman végre, és ami egyszer megtörtént, ismét megtörténhet. Húsz évvel ezelőtt Warren lehozott minket a Vestára. Most oldjuk meg ezt az új problémát is.

- Töröljük el a feledést, úgy érted? - kérdezte Moore. - Tegyük magunkat híressé?

- Persze. Miért ne? Tudsz ennél jobb módot a huszadik évforduló megünneplésére?

- Nem, de érdekelne, honnan akarsz kiindulni. Nem hiszem, hogy az emberek emlékeznek egyáltalán az Ezüst Királynőre, kivéve Quentin miatt, úgyhogy ki kell eszelned valamilyen módszert arra, hogy újból felhívd a figyelmet a roncsra. Ezzel kell kezdeni.

-Shea nyugtalanul izgett-mozgott, és ábrázatán töprengő kifejezés jelent meg.

- Vannak, akik emlékeznek az Ezüst Királynőre. A biztosítótársaság például emlékszik, és tudjátok, ez furcsa ügy, most, hogy felhoztátok az egészet. Tíz-tizenegy évvel ezelőtt a Vestán voltam, és megtudakoltam, hogy a roncsdarab, amit lehoztunk, ott van-e még, és azt mondták, hogy persze, ki cipelné el? Úgyhogy azt gondoltam, megnézem, és egy léglökéses motorral a hátamon odaugrottam. A Vesta gravitációja miatt, tudjátok, csak egy léglökéses motorra van szükség. De csak egy bizonyos távolságból tudtam megnézni. Erőtérrel volt körülvéve.

Brandon szemöldöke majdnem a plafonig emelkedett.

- A mi Ezüst Királynőnk? Vajon mi célból?

- Visszamentem és megkérdeztem: hogyhogy? Nem mondták meg, csak azt, nem tudtak róla, hogy oda akarok menni. Közölték, hogy az egész a biztosítótársaság tulajdona.

- Igen - bólintott Moore. - Az ő tulajdonukba került, amikor fizettek. Aláírtam egy lemondó nyilatkozatot, lemondtam a megmentett holmihoz való jogról, amikor elfogadtam a kártalanítási csekket. Azt hiszem, ti is így csináltátok.

- De minek az erőtér? Mire való ez az egész titokzatosság? - kérdezte Brandon.

- Nem tudom.

- Az a roncs nem ér semmit, még ócskavasnak sem. Túl sokba kerülne az elszállítása.

- Ez igaz - szólalt meg Shea. - Akkor is furcsa dolog; még az űrből is visszahoztak egyes darabokat. Egy egész halomra való volt ott. Én láttam, egy rakás ócskavasnak látszott az egész, összegörbült vázdarabok meg ilyesmi. Kérdezősködtem felőle, s azt mondták, a hajók állandóan szállnak le, és hozzák a roncsokat, és hogy a biztosítótársaság szabott árat fizet az Ezüst Királynő bármely visszahozott részéért, úgyhogy az űrhajók a Vesta környékén mindig kerestek ilyen darabokat. Aztán utolsó utam során újból elmentem megnézni az Ezüst Királynőt, és a rakás jóval nagyobb volt.

- Azt mondod, még mindig keresnek? - Brandon szeme csillogott.

- Nem tudom. Lehet, hogy abbahagyták. De a halom nagyobb volt, mint tíz-tizenegy éve, úgyhogy ezek szerint még mindig kutatnak.

Brandon hátradőlt székében, és keresztbe vetette lábát.

- Nos hát, ez nagyon különös. Egy zsugori biztosítótársaság nem sajnálja a pénzt, átfésüli az űrt a Vesta körül, s megpróbálja egy húszéves roncs darabjait felkutatni.

- Lehet, hogy megpróbálják bizonyítani, hogy szabotázs történt - mondta Moore.

- Húsz év múltán? Nem fogják visszakapni a pénzüket akkor sem, ha sikerül nekik bebizonyítani. Elévült dolog.

- Lehet, hogy abbahagyták az egészet hosszú évekkel ezelőtt. Brandon eltökélten felállt.

- Kérdezzük meg. Van ebben valami homályos, és elég Jabrát ittam, és elég évfordulós hangulatban vagyok ahhoz, hogy a végére akarjak járni a dolognak

- Helyes - mondta Shea -, de kit akarsz megkérdezni?

- Megkérdezzük a Multivacot - szólt Brandon. Shea szeme tágra nyílt.

- Multivac! Van a főnöknek itt Multivac készüléke?

- Igen.

- Soha nem láttam még, de mindig szerettem volna.

- Semmi néznivaló nincs rajta, Mike. Pontosan olyan, mint egy írógép. Ne keverd össze a Multivac-kapcsolatot magával a Multivackal. Én senkivel nem találkoztam még, aki magát a Multivacot látta volna.

Moore elmosolyodott a gondolatra. Kételkedett abban, hogy életében valaha is találkozhatnék azzal a maroknyi technikussal, aki munkaidejének legnagyobb részét egy rejtett helyen, a Föld gyomrában tölti, egy mérföldes hosszúságú szuperkomputer gondozásával, amely valamennyi ember által ismert adat és tény gyűjtőhelye volt, s amely irányította az emberek gazdaságát, tudományos kutatását, segített politikai döntések meghozatalában, és áramkörök millióinak fölöslegével rendelkezett arra a célra, hogy olyan egyéni kérdésekre válaszoljon, amelyek nem sértették a magánérdekek titoktartásának etikáját.

Brandon szólalt meg, amint felfelé haladtak az energialiften az emeletre:

- Azon gondolkodtam, hogy beállítok egy gyermek Multivacot a srácoknak. Házi feladatok és a többi, hiszen tudjátok. De valahogyan nem akarom, hogy csak egy költséges játékszerrel és tanulási mankóval több legyen otthon. Hogyan kell kezelni, Warren?

- Először a kérdéseket kell megadni - válaszolt kurtán Moore. - Ha nem továbbítom őket, a Multivac nem látja őket.

A Multivac készülék valóban alig volt több egy egyszerű gépíró berendezésnél. Moore betáplálta a koordinátákat, s ezzel megnyílt az egész bolygót átfogó áramkörhálózat őt megillető része.

- No, most figyeljetek - mondta. - Hogy az elején tisztázzuk, én ellenzem az egészet, és csak azért megyek bele, mert évforduló van, és mert elég szamár vagyok ahhoz, hogy magára is kíváncsi legyek. Hát hogyan fogalmazzam meg a kérdést?

Brandon válaszolt:

- Csak annyit kérdezz: az Űrközi Biztosító még mindig kutatja az Ezüst Királynő roncsait a Vesta térségében? Egyszerű igennel vagy nemmel válaszolhat erre. Moore vállat vont és lekopogtatta, míg Shea tiszteletteljesen figyelte.

- Hogyan felel majd? Talán beszélni fog? - kérdezte az űrhajós. Moore elmosolyodott.

- Ó, dehogy! Annyi pénzt én nem adok rá ki. Ez a típus egyszerűen rányomtatja a választ egy darab szalagra, amely abból a résből jön ki. - Valóban, miközben beszélt, egy rövid szalagdarab jött elő. Moore kivette, rápillantott, és azt mondta: - Nos, a Multivac igent mond.

- Mi a csuda! - kiáltott Brandon. - Megmondtam. Most kérdezd meg, hogy miért.

- De ez már bolondság. Egy ilyenfajta kérdés nyilvánvalóan a titoktartás megsértését jelenti. Csak egy sárga nyomtatvány következhet válaszul: "Jelölje meg indokát."

- Kérdezzük meg, és aztán eldől. A roncsdarabok kutatását nem végezték titokban. Lehet, hogy az okát sem tartják titokban.

Moore vállat vont. Ezt kopogta le: "Miért végzi az Űrközi Biztosító Ezüst Királynőkutatási programját, amelyre előző kérdésünkben utaltunk?"

Sárga szalag jelent meg kattogva, majdnem azonnal: "Jelölje meg indokát, miért van szüksége a kért információra."

- Rendben van - mondta Brandon a zavar legkisebb jele nélkül. - Mondd meg, hogy mi vagyunk a három túlélő, és jogunk van tudni. Mondd csak meg neki.

Moore ezt is leütötte érzelemmentes megfogalmazásban, s másik sárga szalag pottyant ki: "Indoka elégtelen. Nem válaszolhatunk."

- Nem hiszem, hogy joguk lenne titokban tartani - mondta Brandon.

- Ez a Multivactól függ - szólt Moore. - Ő értékeli a megadott indokokat, és ő dönti el, vajon a válaszadás sérti-e a magánérdekeket. Erről van szó. Még a kormány sem tudná megsérteni ezeket az etikai szabályokat bírósági ítélet nélkül, és a bíróságok minden tíz évben egyszer, ha a Multivac ellen ítélnek. Tehát mit akarsz csinálni?

Brandon talpra ugrott, és a rá jellemző módon elkezdett sebesen fel-alá járkálni a szobában.

- Jól van, akkor próbáljuk mi magunk kitalálni. Valami fontosnak kell lennie, hogy fáradozásukat igazolja. Abban megegyeztünk, hogy nem próbálnak szabotázsakcióra találni bizonyítékot, húsz év után ez nem megy. De az Űrközi valamit egészen bizonyosan keres, valami becses dolgot, amit érdemes keresni ennyi ideig. Mármost mi lehet annyira értékes?

- Mark, álmodozó vagy - mondta Moore. Brandon oda se figyelt.

- Nem lehet ékszer - folytatta -, sem pénz vagy értékpapír. Egyszerűen nem lehet elég ahhoz, hogy visszatérüljön mindaz, amibe a kutatás már eddig került nekik. Még akkor sem, ha az Ezüst Királynő teljesen aranyból volna. Mi lehet ennél is értékesebb?

- Nem tudod elbírálni valaminek az értékét, Mark - mondta Moore. - Egy levél, mondjuk, századcentnyit érhet, mint hulladékpapír, s mégis százmillió dolláros különbséget jelenthet egy vállalat számára, attól függ, mi áll a levélben.

Brandon élénken bólogatott.

- Helyes. Iratok. Értékes dokumentumok. No, most miféle papírok érhetnek milliárdokat, és kinek a tulajdonában lehettek az utazás során?

- Vajon ki tudná megmondani?

- Mi van ezzel a dr. Horace Quentinnel? Mit szólsz hozzá, Warren? Ő az egyetlen, akire az emberek emlékeznek, mert annyira fontos ember volt. Mi van a papírokkal, amelyek esetleg nála voltak? Talán egy új felfedezés részletei. Az ördögbe is, ha csak találkoztam volna vele az utazás során, mondhatott volna valamit, csak úgy az udvarias társalgás alkalmával, tudod. És te, Warren, láttad őt valamikor?

- Legalábbis nem tudom felidézni. Beszélgetésre nem emlékszem. Ilyen udvarias társalgás velem amúgy sem fordul elő. Persze lehet, hogy elmentem mellette valamikor anélkül, hogy tudtam volna.

- Az nem valószínű - mondta Shea, és látszott, hogy erősen gondolkodott. - Azt hiszem, eszembe jutott valami. Volt egy utas, aki soha nem hagyta el a kabinját. A steward beszélt róla. Még étkezésekhez sem jött ki.

- És ez Quentin volt? - kérdezte izgatottan Brandon, megtorpanva a járkálásban.

- Lehetséges. Lehet, hogy ő volt. Nem tudom, hogy bárki is mondta volna, hogy ő az. Nem emlékszem. De nagy fejesnek kellett lennie, mert egy űrhajón az ember nem vacakol felszolgálással a kabinban, hacsak nem valóban nagykutya.

- És Quentin, volt a nagykutya ezen az úton - jegyezte meg Brandon elégedetten.

- Tehát volt a kabinjában valami. Valami nagyon fontos. Valami, amit rejtegetett.

- Lehet, hogy egyszerűen űrbeteg volt - mondta Moore. - Csakhogy... - Homlokát ráncolta és elhallgatott.

- Folytasd - sürgette Brandon. - Te is emlékszel már valamire?

- Meglehet. Mondtam, hogy az utolsó vacsoránál dr. Hester mellett ültem. Valamit mondott arról, hogy azt remélte, találkozik dr. Quentinnel az utazás során, de nincs szerencséje.

- Hát persze - kiáltotta Brandon -, mert Quentin nem akart kijönni a kabinjából!

- Ezt nem mondta. Elkezdtünk beszélgetni Quentinről. Várjunk csak, mit is mondott

- Moore halántékára szorította kezét, mintha így akarta volna kisajtolni emlékezetéből a húsz év előtti szavakat. - Természetesen nem tudom az eredeti szavakkal visszaadni, de valamit mondott arról, hogy Quentin nagyon színpadias, vagy hogy a drámai helyzetek rabja, és hogy valami tudományos konferenciára mennek a Ganümédészre, és hogy Quentin még előadásának címét sem volt hajlandó közölni.

- Minden egybevág. - Brandon újból gyors vágtába kezdett. - Volt valami új, nagy felfedezése, amelyet tökéletesen titokban tartott, mert a Ganümédész-konferencián akarta kirobbantani, és a lehető legnagyobb drámaisággal akarta csinálni. Nem akart kijönni a kabinjából, mert valószínűleg tartott attól, hogy Hester kifaggatja... és Hester meg is tette volna, a nyakam rá. És aztán a hajó nekiment a kőnek, és Quentin meghalt. Az Űrközi Biztosító nyomozni kezdett, szóbeszédeket hallottak erről az új felfedezésről, és úgy vélték, ha birtokukba vehetnék, fedezni tudnák veszteségüket, sőt még ennél is többet nyerhetnének. Így hát megszerezték a hajó tulajdonjogát, és azóta is vadásznak Quentin papírjaira a maradványok között.

Moore mosolygott, a másik ember iránt érzett teljes szeretetével.

- Mark, ez gyönyörű elmélet! Az egész estét megéri, csak figyelni téged, ahogyan valamit csinálsz a semmiből.

- Ó, igen? Valamit a semmiből? Kérdezzük meg újra a Multivacot. Az e havi számlát én fogom fizetni.

Jól van. Légy a vendégem. Ha nem haragszol azonban, én felhoznám a Jabra üveget. Még egy kis kortyra van szükségem, hogy lépést tartsak veled.

- Nekem is - mondta Shea.

Brandon elfoglalta helyét az írógép mellett. Ujjai remegtek az izgalomtól, amint leütötte: "Milyen természetűek voltak dr. Horace Quentin utolsó kutatásai?"

Moore visszatért az üveggel és poharakkal, amikor megjött a válasz, ez alkalommal fehér papíron. A válasz hosszú volt és apró betűs, és többnyire húsz évvel korábbi folyóirat-publikációkra hivatkozott. Moore átfutotta.

- Nem vagyok fizikus, de úgy látszik, mintha az optika iránt érdeklődött volna. Brandon türelmetlenül rázta fejét.

- De ez mind megjelent. Mi valami olyant keresünk, ami nem jelent meg.

- Sosem fogunk semmit megtudni róla.

- A biztosítótársaság megtudott valamit.

- Ez csak a te elméleted.

Brandon remegő kézzel masszírozta az állat.

- Hadd kérdezzek még valamit a Multivactól.

Ismét leült és kikopogta: "Adja meg dr. Horace Quentin még életben levő munkatársainak nevét és hívószámát azok közül, akik kapcsolatban voltak vele az egyetemen, amelynek tanszékén dolgozott."

- Honnan tudod, hogy egyetemi tanszéken dolgozott? - kérdezte Moore.

- Ha nem, a Multivac meg fogja mondani.

Egy cédula bukkant elő. Csak egy nevet tartalmazott.

- Föl akarod hívni ezt az embert? - kérdezte Moore.

- Persze - mondta Brandon. - Otis Fitzsimmons, detroiti számmal. Warren, megengeded, hogy...

- A vendégem vagy, Mark. Ez még a játékhoz tartozik.

Brandon beállította a kombinációt Moore kapcsolóasztalán. Női hang válaszolt. Brandon dr. Fitzsimmonst kérte, és rövid várakozás következett. Aztán vékony, öreges hang szólalt meg:

- Halló! Brandon beszélt:

- Dr. Fitzsimmons, az Űrközi Biztosítót képviselem a néhai dr. Horace Quentin ügyében.

- Az ég szerelmére, Mark - suttogta Moore, de Brandon szigorú mozdulattal leintette.

Olyan hosszú szünet volt, hogy attól tartottak, elromlott a készülék, amikor az öreges hang újra megszólalt:

- Annyi év után? Ismét?

Brandon a visszafojthatatlan diadal érzetével pattintott ujjával, de zavartalan, halk udvariassággal folytatta:

- Még mindig azt szeretnénk tudni, doktor úr, hogy emlékszik-e további részletekre, mit hordott dr. Quentin utolsó útján magával, ami utolsó, kiadatlan felfedezésével kapcsolatban lehet.

- Nos - türelmetlen nyelvcsettintés volt hallható -, már megmondtam, hogy nem tudom. Nem akarom, hogy megint ezzel zavarjanak. Nem tudom, egyáltalán volt-e valami. Az illető célozgatott rá, de hát mindig tett célzást ilyen vagy olyan szerkezetre.

- Milyen szerkezetre, uram?

- Mondom, hogy nem tudom. Egyszer használt egy nevet, és erről már beszéltem önöknek. Nem hiszem, hogy lenne jelentősége.

- Nincsen meg ez a név a feljegyzéseink között, uram.

- Hát pedig ott kell, hogy legyen. Eh, mi is volt az a név? Az optikon, igen, ez az.

- C vagy k. Nem tudom, és nem is érdekel. Most kérem, ne háborgassanak tovább. Viszonthallásra. - Mérgesen dünnyögve megszakította a vonalat. Brandon elégedett volt.

- Mark, ez a lehető legostobább dolog volt, amit tehettél - szólalt meg Moore. - Hamis személyazonosságot bemondani törvénybe ütköző cselekedet. Ha bajba akar téged keverni...

- Miért akarna? Mostanra már el is feledkezett róla. De hát nem érted, Warren? Az Űrközi erről érdeklődött nála. Folyton azt mondta, hogy mindezt már elmagyarázta.

- Jó. De ezt te is feltételezted. Mi egyebet tudtál meg?

- Azt is tudjuk - mondta Brandon -, hogy Quentin szerkezetét optikonnak hívták.

- Fitzsimmons nem tudta bizonyosan. És még akkor is, mivel azt már tudjuk, hogy a vége felé az optika irányában specializálta magát, egy ilyen név, mint az optikoné, semmivel sem visz minket előbbre.

- És az Űrközi Biztosító vagy az optikont keresi, vagy a reá vonatkozó papírokat. Lehet, hogy Quentin a részleteket fejben tartotta, és csak egy modellje volt a készüléknek. Végül is, Shea azt mondja, hogy fémtárgyakat szedtek föl, nem?

- Sok fémhulladék volt a rakásban - egyezett bele Shea.

- Az űrben hagyták volna, ha papírok után kutatnak. Tehát amit mi akarunk, az egy olyan készülék, amelyet optikonnak lehet nevezni.

- Még ha az elméleted helyes is lenne, Mark, és egy optikont keresünk, a kutatás most már tökéletesen reménytelen - mondta Moore határozottan. - Kétlem, hogy a törmeléknek több mint tíz százaléka a Vesta körüli pályán maradna. A Vestáról a szökési sebesség gyakorlatilag nulla. Csupán egy szerencsés lökés volt szerencsés irányban szerencsés sebességgel, hogy roncsdarabunk pályára állt. A többi eltűnt, szétszóródott az egész Naprendszerben, minden elképzelhető pályán a Nap körül.

- Mégis fölszedtek darabokat - mondta Brandon.

- Igen, azt a tíz százalékot, amelynek sikerült Vesta körüli pályára jutnia. Ez minden. Brandon nem adta be a derekát. Elgondolkodva mondta:

- Tételezzük fel, hogy ott volt, és nem találták meg. Megelőzhette őket valaki? Mike Shea nevetett.

- Hát mi aztán ott voltunk, de nem léptünk le a bőrünkön kívül egyébbel, és annak is nagyon örültünk. Ki más lehetett volna?

- Ez így van - helyeselt Moore -, és ha valaki más fölszedte, miért tartja titokban?

- Talán nem tudja, mi az.

- Akkor hogyan fogunk tovább... Moore félbehagyta mondatát, és Shea-hez fordult. - Mit mondtál? Shea értetlenül bámult.

- Kicsoda, én?

- Most, arról, hogy ott voltunk. - Moore szeme összeszűkült. Fejét rázta, mintha ki akarta volna tisztítani, aztán így suttogott: - Hatalmas Galaktika!

- Mi van? - kérdezte Brandon feszülten. - Mi van, Warren?

- Nem biztos. Megbolondítasz az elméleteiddel; olyannyira, hogy én is kezdem komolyan venni, azt hiszem. Tudod, mi valóban elvittünk dolgokat a roncsról. Úgy értem, a ruhánkon és a megmaradt személyes holminkon kívül. Vagy legalábbis én megtettem.

- Micsoda?

- Akkor történt, amikor a roncson kívül haladtam... az űrre mondom, olyan tisztán látom, mintha ott lennék... fölvettem néhány holmit, és az űrruhám zsebébe tettem. Nem is tudom, miért, valójában nem voltam magamnál. Gondolkodás nélkül cselekedtem. És aztán, nos, megtartottam őket. Emlékként, azt hiszem. Visszahoztam őket a Földre.

- Hol vannak?

- Nem tudom. Azóta többször költözködtünk, tudod.

- Ugye, nem dobtad ki őket?

- Nem, de a dolgok könnyen elkallódnak költözködés közben.

- Ha nem dobtad ki őket, itt kell hogy legyenek valahol ebben a házban.

- Ha nem vesztek el. Esküszöm, nem tudok visszaemlékezni, hogy láttam volna őket az utóbbi tizenöt esztendőben.

- Mik voltak ezek a tárgyak? Warren Moore lassan válaszolt:

- Az egyik egy töltőtoll volt, úgy rémlik; igazi antik darab, amely még tintaadagoló töltettel működött. Ami izgat most, hogy a másik egy kis látcső volt, nem hosszabb tizenöt centiméternél. Érted, mire gondolok? Látcső!

- Az optikon! - kiáltotta Brandon. - Biztos!

- A véletlenek összejátszása csupán - mondta Moore, megpróbálva a józanság határain belül maradni. - Csak érdekes véletlen. De Brandon nem fogadta el.

- Véletlen, ostobaság! Az Űrközi nem tudta megtalálni az optikont a roncson, sem pedig az űrben, mert egész idő alatt nálad volt!

- Meg vagy őrülve!

- Gyerünk, most meg kell találnunk a dolgot. Moore mélyet sóhajtott.

- Nos, én megnézem, ha ezt akarod, de kétlem, hogy megtalálom. Oké, kezdjük a raktárszinten. Ez a leglogikusabb hely.

- A logikus hely általában a legrosszabb hely a keresésre - kuncogott Shea. De azért valamennyien megint az energialift felé indultak.

A raktárszinten áporodott, dohos szag volt. Moore megindította a porülepítőket.

- Nem hiszem, hogy az utóbbi két évben takarítottunk volna. Ez is mutatja, milyen gyakran vagyok itt fönt. Nos, lássuk csak... ha valahol meglesz egyáltalán, az agglegénygyűjteményemben kell lennie. Arra a kacatra gondolok, amihez agglegény koromból ragaszkodom. Itt kezdhetjük.

Moore kezdte átfésülni a műanyag dobozok tartalmát, miközben Brandon izgatottan kukucskált át a válla fölött.

- No nézzétek! - mondta Moore. - A kollégiumi évkönyvem. Szonista voltam abban az időben, méghozzá nagyon lelkes. A helyzet az, hogy sikerült hangfelvételt készítenem minden végzős képéhez, aki itt a könyvben szerepel. - Szeretettel kopogtatta meg a fedelét. - Megesküdnél, hogy nincs benne egyéb a szokásos trimenziós fényképeknél, de mindegyik mellé van egy... - Észrevette Brandon szemöldökének összehúzódását. - Oké, folytatom a keresést.

Abbahagyta a dobozok nézegetését, és kinyitott egy régi, ódivatú, fautánzatú koffert. Szétválogatta a különböző rekeszek tartalmát.

Brandon felkiáltott:

- Hohó, nem ez az?!

Egy kis hengerre mutatott, amely halk pengessél gurult a padlóra. Moore ránézett.

- Én nem... De igen! Ez a toll. Megvan. És itt a látcső. Egyik sem működik persze. Mindkettő el van törve. Legalábbis azt hiszem, a toll el van törve. Valami meglazult és csörög benne. Hallod? A leghalványabb elképzelésem sincs, hogyan kell megtölteni, úgyhogy nem tudom ellenőrizni, működik-e. Manapság már tintaadagoló töltetet sem gyártanak.

Brandon a fény alá tartotta.

- Kezdőbetűk vannak rajta.

- Igazán? Nem emlékszem, hogy észrevettem volna.

- Jócskán le van kopva. Mintha J. K. Q. lenne.

Q?

Pontosan, és ez elég ritka betű, hogy családi név kezdődjék vele. Ez a toll Quentiné lehetett. Öröklött darab, amelyet talizmánként vagy érzelmi okokból tartott meg. Talán egy dédnagyapáé volt, abból az időből, amikor még ilyen tollakat használtak; egy déd-nagyapa, akit Jason Knight Quentinnek vagy Judah Kent Quentinnek vagy hasonlónak hívtak. Ellenőrizhetjük Quentin őseit a Multivac révén.

- Azt hiszem, meg kellene tenni - bólintott Moore. - Látod, már éppen olyan őrült vagyok, mint te.

- És ha így van, azt bizonyítja, hogy Quentin szobájában vetted föl. Úgyhogy a látcsövet is ott lelhetted.

- Várjunk csak. Nem emlékszem, hogy mindkettőt ugyanott szedtem volna fel. Persze nem nagyon emlékszem a roncson kívüli portyázásra.

Brandon újra meg újra megforgatta a kis látcsövet a világosságban.

- Itt nincsenek kezdőbetűk.

- Vártad, hogy lesznek?

- Nem látok semmit rajta igazából, csak ezt a kis összekötő jelet itt. - Végigfuttatta hüvelykujját a finom vájaton, amely a látcső vastag végéhez közel körbeszaladt. Sikertelenül próbálta megcsavarni. - Egy darabból áll. - A szeméhez emelte. - Ez a vacak nem működik.

- Mondtam, hogy el van törve. Nincsenek lencséi... Shea közbevágott:

- Az ember el lehet készülve egy kis sérülésre, amikor egy űrhajó belerohan egy jókora aszteroidába, és darabokra megy.

- Szóval még ha ez is lenne az a bizonyos optikon, akkor sem megyünk vele semmire. - Moore ismét pesszimista hangot ütött meg. Elvette a látcsövet Brandontól, és megtapogatta az üres szegélyeket. - Még csak azt sem tudom, hol lehettek eredetileg a lencsék. Nem érzek vájatot, amelyben elhelyezkedhettek volna. Mintha soha nem is... Hé! - kiáltott fel harsányan.

- Hé micsoda? - kérdezte Brandon.

- A név! A dolog neve!

- Az optikonra gondolsz?

- Nem az optikonra gondolok! Amikor Fitzsimmons az előbb erről beszélt, mi úgy értettük, hogy azt mondta: az optikon.

- Hát azt is mondta - mosolygott Brandon.

- így van - mondta Shea. - Én is hallottam.

- Csak azt hiszitek, hogy hallottátok. Nem azt mondta: az optikon, hanem azt, hogy anoptikon. Egy szó.

- No és - mondta Brandon értetlenül - mi a különbség?

- Pokolian sok. "Az optikon" egy lencsékkel ellátott készüléket jelentene, de "anoptikon" az "an" görög előképzővel egy szó, és a görög eredetű szavakban ez a fosztóképző azt jelenti: nélküli. Anarchia: kormányzás nélkül; anémia annyi, mint vér nélküli, az anonim név nélküli, anoptikum pedig...

- Lencsék nélküli! - kiáltott Brandon.

- Helyes! Lehet, hogy Quentin olyan optikai eszközön dolgozott, amelynek nincsenek lencséi, lehet, hogy ez valami ilyen, és nincs is eltörve.

- De semmit sem látunk, ha belenézünk - mondta Shea.

- Biztosan semleges állásban van - mondta Moore. - Kell valami módjának lennie, hogyan lehet állítani. - Brandonhoz hasonlóan két kezébe fogta, és megpróbálta elcsavarni a körkörös vájatnál. Nyögve szorongatta.

- Nehogy eltörd - figyelmeztette Brandon.

- Már enged. Vagy ilyen szorosnak kell lennie, vagy bekorrodálódott. - Megpihent, ránézett a készülékre türelmetlenül, és ismét szeméhez illesztette. Megperdült, depolarizált egy ablakot, és kitekintett a város fényeire. - Üssön meg a guta az űrben - lehelte.

- Micsoda? Micsoda? - kérdezte Brandon.

Moore szótlanul átnyújtotta a készüléket. Brandon belenézett, és élesen felkiáltott:

- Távcső!

- Hadd lássam én is! - mondta gyorsan Shea.

Majdnem egy órát töltöttek el vele, egyik irányba való forgatással távcsővé, másik irányban mikroszkóppá alakították.

- Hogyan működik? - kérdezgette Brandon állandóan.

- Nem tudom - felelte Moore mindig. Végül azt mondta: - Biztos vagyok benne, hogy koncentrált erőterekkel működik. Meglehetősen nagy térellenállással találkozunk. Nagyobb készülékeknél energiapótlásra lesz szükség.

- Jó agyafúrt trükk - mondta Shea.

- Több annál - magyarázta Moore. - Fogadni merek, hogy ez teljesen új fordulatot jelent az elméleti fizikában. Lencsék nélkül összpontosítja a fényt, be lehet állítani, hogy egyre nagyobb területen gyűjtsön fényt a fókusztávolság változtatása nélkül. Fogadni merek, hogy megduplázhatjuk a tizenkét és fél méteres Ceres?távcsövet egyik irányban, és ugyanígy az elektronmikroszkópot a másikban. Mi több, semmi kromatikus eltérést nem látok, tehát valamennyi hullámhosszú fénysugarat egyenlőképp elhajlítja. Lehet, hogy a rádió- és a gammasugárzást is elhajlítja. Lehet, hogy...

- Van benne pénz? - vágott közbe szárazon Shea.

- Rengeteg, ha valaki rájön, hogyan működik.

- Akkor ezzel nem megyünk az Ürközi Biztosítóhoz. Hanem először ügyvédhez. Amikor lemondtunk a megmentett holmikhoz való jogunkról, vajon erről is lemondtunk? Mikor aláírtad azt a papírt, ez már a birtokodban volt. Ha már erről van szó, számít-e a papír, ha egyszer nem tudtuk, mire vonatkozik? De lehet, hogy csalásnak minősítik.

- Az igazság az - mondta Moore -, egy ilyen dolognak nem lenne szabad magántársaság tulajdonába kerülnie. Valami kormányhivatallal kellene szót értenünk. Ha pénz van a dologban..

De Brandon mindkét öklével a térdére csapott.

- Pokolba a pénzzel, Warren! Úgy értem, elfogadom a pénzt, ha jön, de nem ez a lényeges. Híresek leszünk, ember, híresek! Képzeld el a sztorit! Mesés kincs elvész az űrben. Egy óriásvállalat fésüli át az űrt húsz éven át, hogy megtalálja, és mi, az elfeledettek, egész idő alatt birtokunkban tartjuk. Aztán, elvesztésének huszadik évfordulóján, újból megtaláljuk. Ha ez a dolog működik, ha ez az anoptika nagy és új tudományos eredménye a technikának, soha nem fognak bennünket elfelejteni.

Moore vigyorgott, aztán kacagni kezdett.

- Helyes. A te érdemed, Mark. Megtetted, amire vállalkoztál. Megmentettél minket attól, hogy a feledés számkivetettjei legyünk.

- Valamennyien tettük - mondta Brandon. - Mike Shea vezetett nyomra a szükséges alapvető információval. Én kidolgoztam az elméletet, és nálad volt a készülék.

- Jól van. Késő van, az asszony mindjárt hazajön, rúgjunk azonnal a labdába. A Multivac meg fogja mondani, melyik ügynökség lenne megfelelő és kicsoda...

- Nem, nem - tiltakozott Brandon. - Első a szertartás. Kérjük az évforduló záróköszöntőjét, a megfelelő változtatással. Lennél szíves, Warren? - Átnyújtotta a még mindig félig teli Jabra vizes palackot. Moore csurig töltötte mindegyik apró poharat.

- Uraim - mondta ünnepélyesen -, pohárköszöntőt mondok. A három férfi egyszerre emelte fel poharát. - Uraim, igyunk az Ezüst Királynő emléktárgyaira, amelyek valaha a mieink voltak.

Rögeszme

A kezdeti gyorsulás ellensúlyozására leszíjazták őket, bonyolult felépítésű üléseiket folyadékba ágyazták, szervezetüket gyógyszerekkel erősítették.

Amikor aztán kikapcsolhatták a biztonsági övet, kevesebb terük maradt a mozgásra, mint egy börtöncellában.

Könnyű űrruhájuk bizonyos fokig biztosította a szabadság illúzióját, de azért az csak illúzió maradt. Karjukat ugyan szabadon mozgathatták, de a lábukat már nem egészen; egyszerre csak az egyiket nyújthatták ki.

Az üléseket félig megdönthették jobbra vagy balra, föl azonban nem kelhettek belőlük. Az ülés volt egész életterük. Itt kellett enniük, aludniuk, szükségüket végezniük, mindent csak úgy - ahogy.

Gyakorlatilag olyan érzés volt ez, mintha egy hétre (illetve pontosabban nyolc és kétharmad napra) elevenen eltemették volna őket. Az mit sem számított, hogy koporsójuk nem a Földben nyugszik, hanem a világűrben lebeg.

A gyorsulás fázisán szépen túljutottak, megkezdték a csöndes, egyenletes repülést a Földet a Holdtól elválasztó űrön át, és rájuk szakadt a Semmi rettenete.

Ifj. Bruce G. Davis szólalt meg előbb. Tompa hangon kérdezte:

- Miről beszélgessünk?

- Nem tudom - felelte Marvin Oldbury.

Újra rájuk telepedett a csönd.

Nem voltak barátok, csak nem régóta ismerték egymást, most mégis összezárva, egymásra voltak utalva. Mindketten önként jelentkeztek, s egyaránt megfeleltek az alapvető követelményeknek: egyedülálló fiatalemberek, egészségesek, s megfelelő volt az intelligenciaszintjük is.

Mindketten intenzív pszichoterápiai kezelést kaptak hónapokon át. A pszichiáterek egybehangzóan azt tanácsolták: beszélgessenek! - Beszéljenek szünet nélkül - mondták. - Mindenképpen el kell kerülni a magányérzetet.

- Vajon honnan tudják? - kérdezte Oldbury.

Kettejük közül ő volt a magasabb és testesebb, erős, szögletes arcú férfi. Az orra nyergén ülő kis szőrcsomó tá-ti-tá jelet formázott két sötét szemöldökével.

Davis ezzel szemben szőke volt és szeplős, s örökké vigyorgott, de a szeme alatt már kezdődtek a ráncok. Vigyorának ellentmondott bánatos tekintete is, amely arról árulkodott, hogy a lelkében is kezdődnek a ráncok.

- Kik tudnak mit? - kérdezte most.

- Hát a pszichiáterek. Azt mondták, beszélgessünk. Honnan tudják, hogy ez segít?

- Nem tudják, csak mondtak valamit, hogy a szájukat jártassák. Nekik tökmindegy, nem? - kérdezte Davis gunyorosan. - Ez az első ilyen repülés, mi vagyunk a kísérleti nyulak. Ha a pofázás nem válik be, a következő párnak majd azt tanácsolják, ne szóljanak egy büdös szót se.

Oldbury előrenyújtotta mindkét kezét, s ujjaival megérintette a földgömb alakú műszerfalat, ahonnan a különböző információkat kapták. Így ültében is nyomogathatta a kapcsolókat, szabályozhatta a képernyőt és a hőmérsékletet, adagolhatott magának sűrített élelmet vagy vizet, eltávolíthatta a hulladékot.

Az űrkabin a műszerek fényében fürdött. Lámpáik maguktól sohasem aludhattak ki, hiszen napelemmel működtek, arra pedig itt nem volt esély, hogy a Nap fényét bármi is eltakarja.

Az űrhajó lassan forgott a tengelye körül. Ez biztosított akkora centrifugális erőt, hogy ne kelljen örökké kapaszkodniuk az ülésbe. A teljes súlytalanság elviselhetetlen lett volna, mint nem igazán evilági érzés. Ez a kis nehézkedés azért jó ötlet volt a tervezőktől, gondolta Oldbury. Egy másik körülménnyel már nem volt ilyen elégedett, s ennek hangot is adott.

- Több helyet is hagyhattak volna nekünk - mondta.

- Minek? - kérdezte Davis.

- Hát, hogy például felállhassunk.

Davis fölmordult, mert mit felelhetett volna erre?

Oldbury megkérdezte tőle:

- Te miért jelentkeztél?

- Azt még akkor kellett volna megkérdezned tőlem. Akkor még tudtam. Akkor még lelkesített a tudat, hogy én leszek az első ember, aki megkerüli a Holdat. Hogy huszonöt évesen híres ember leszek. Egy új Kolumbusz, érted? - Idegesen tekergette a nyakát, majd ivott egy kis vizet, aztán így folytatta: - De aztán két hónappal ezelőtt kezdtem úgy érezni, hogy legszívesebben kiszállnék a buliból. Minden este kivert a víz a félelemtől, s azzal feküdtem le, hogy másnap reggel visszamondom a dolgot.

- De nem mondtad vissza.

- Hát nem. Képtelen voltam rá. Túl beszari voltam beismerni, hogy beszari vagyok. Pedig akkor is, amikor beszíjaztak ide, legszívesebben felüvöltöttem volna: "Ne! Ne engem! Valaki mást!" De akkor sem tudtam megtenni.

Oldbury keserűen elmosolyodott.

- Ezzel én is így voltam. Sőt úgyabbul, mert én meg se akartam mondani a szemükbe. Gondoltam, megírom a lemondásomat, olajra lépek szép csendben, aztán majd postára dobom valahol. Tudod, hol van most az a lemondólevél?

- Na hol?

- Itt a zsebemben.

- Nem számít - mondta Davis. - Ha visszamegyünk, hősök leszünk. Híres, ünnepelt, beszari hősök.

* * *

Lars Nilsson sápadt bőrű, szomorú szemű, bütykös ujjú férfi volt. Már három éve ő az űrprogram civil főnöke. Élvezte ezt a munkát, az összes vele járó kudarccal és feszültséggel együtt, egészen mostanáig. Amíg a két űrhajóst be nem szíjazták az ülésbe.

- Mintha csak villamosszékbe ültettük volna őket - mondta Dr. Godfrey Mayernek, a pszichológusok főnökének.

- A kockázatot mindig embereknek kell vállalniuk - felelte az. - Mi mindent elkövettünk, hogy felkészítsük őket, megtettünk minden lehetséges óvintézkedést. Végül is önként jelentkeztek, nem?

- Tudom - felelte Nilsson fahangon, mert ez a tudat egy csöppet sem vigasztalta.

* * *

Oldbury a műszerfalat figyelte, és azon járt az esze, vajon mikor fog valamelyik lámpa vörösen felvillanni, mikor szólal meg a vészjelzés.

Többször is elmondták nekik, hogy erre valószínűleg nem kerül sor, de azért mindennek a kezelésére kioktatták őket. És erre megvolt a jó okuk. Mert ugyan az automatizálás már olyan szinten állt, hogy az űrhajó csaknem egy madár biztonságával és önállóságával repült, de a három legénység nélkül felbocsátott űrhajóból, melyeknek meg kellett volna kerülniük a Holdat, egyik sem tért vissza.

És ami még ennél is rosszabb: mindhárom űrhajó jelzőberendezése fölmondta a szolgálatot, még mielőtt a Hold pályáját elérte volna. A nagyközönség viszont már követelte a sikert, ezért az űrprogram vezetői úgy döntöttek: nem várnak addig, amíg egy legénység nélküli űrhajó sikerrel visszatér a Hold körüli útról. Elhatározták, hogy legalábbis részben át kell térni az emberi vezérlésre. További tanácskozásokon meghozták azt a döntést is, hogy két űrhajósra lesz szükség; ha egyet küldenének fel, félő, hogy megháborodik az űr magányában.

* * *

Oldbury szólalt meg:

- Davis! Hé, Davis!

A megszólított fölrezzent merengéséből:

- Mi van?

- Nézzük meg, hogy milyen a Föld!

- Minek? - tudakolta Davis.

- Miért ne? Ha már itt vagyunk fenn a francban, legalább élvezzük egy kicsit a látványt!

A képernyő automatikusan úgy volt beállítva, hogy a Napot nem mutathatta, de ettől eltekintve mindig a legerősebb fényforrásra irányult. Az űrhajó mind a négy oldalán volt egy-egy kamera, s az automatika ezekből válogatta ki a legfényesebb képet, ezt azonban az űrhajósok tetszés szerint ki- vagy bekapcsolhatták.

Davis most bekapcsolta a készüléket. Eloltotta a lámpákat, hogy a kép jobban lássék a sötétben. Ami föltűnt, az persze nem egy takaros kis glóbusz volt az ismert kontinensekkel, hanem kavargó fehérek, kékek, zöldek kusza elegye. A gravitációs, effektusra épülő távolságmérő azt mutatta, hogy még harmincezer mérföldnyire sincsenek a Földtől.

- Megkeresem a szélét - jelentette be Davis, és odébb tekerte a beállítógombot. A képernyő szélén feltűnt egy sötét sáv. Csillagok nem látszották rajta.

- Az az éjszakai fele - mondta Oldbury.

Elindultak a keresővel az ellenkező irányba. Itt is feltűnt a sötét sáv, persze az ellenkező oldalon, s most már ott pislákoltak benne a csillagok is.

Oldbury nagyot nyelt.

- Jobb lenne otthon - jelentette ki ünnepélyesen.

- Most legalább látjuk, hogy a Föld tényleg gömbölyű - mondta Davis.

- Ezt nevezik felfedezésnek!

Davis sértődötten jegyezte meg:

- Igenis felfedezés. A Föld lakóinak nagy része még nincs meggyőződve arról, hogy bolygónk gömbölyű. - Eloltotta a képernyőt, és meggyújtotta a villanyt.

- De 1500 óta meg vannak róla győződve - vetette ellen Oldbury.

- Hát, ha például a pápuákat vesszük, ők még 1950-ben is abban a hitben éltek, hogy a Föld lapos. És az Egyesült Államokban még a harmincas években is azt hirdették bizonyos vallási szekták, hogy lapos a Föld. Nagy pénzeket ajánlottak föl annak, aki tényleg bebizonyítja nekik az ellenkezőjét. A rögeszméket, tudod, nehéz kiirtani.

- Marhaság - jegyezte meg Oldbury.

Davist ebben az ügyben nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

- Miért, te mivel tudtad volna bebizonyítani, hogy gömbölyű a Föld? Mármint mostanáig, amikor a saját szemeddel is láttad?

- Ne gyerekeskedj már.

- Én gyerekeskedem? Nem te vetted készpénznek, amit a tanító bácsi mondott? Milyen bizonyítékai voltak neki? Az, hogy a Föld árnyéka a Holdon kerek, és csak egy gömbölyű tárgy vethet kerek árnyékot? Ez merő ostobaság! Egy lapos korongnak is kerek az árnyéka. Vagy egy tojásnak. Vagy bárminek, aminek csak az egyik nézete kerek. Vagy az lenne a nagy bizonyíték, hogy az ember körül tudja hajózni a Földet? Nem elképzelhető, hogy mindenki csak egy adott középpontot, hajózott körül a lapos Földön? Az ugyanazt az illúziót keltheti, nem? Vagy az a bizonyíték, hogy a közeledő hajónak először csak az árboca látszik a horizonton? Ez éppen lehet optikai csalódás is. Vannak ennél furcsábbak is, mint például a fata morgana.

- És mit mondasz Foucault ingájára? - kérdezte Oldbury. Kicsit furcsállta, hogy tűzbe jött ettől a szokatlan témától a társa.

Davis így felelt:

- Arra gondolsz, hogy egy bizonyos síkban mozgó inga alatt a Föld síkja attól függő mértékben mozdul el, hogy melyik szélességi fokon végezzük el a kísérletet? Hát persze, mindez nagyon szép, hogyha biztos lehetsz benne: az inga valóban egyazon síkban marad, ha a tétel elméleti alapja helytálló, és így tovább. Ez meggyőzheti a fizikust, de mit tegyen az egyszeri ember, higgye el a fizikusnak becsületszóra? Tudod, mi a véleményem? Szerintem addig nem is volt meggyőző bizonyíték a Föld gömbölyű voltára, amíg nem tudtunk olyan magasra fellőni rakétákat, hogy aztán a légi felvételek igazolhassák a görbületet.

- Marhaság - mondta Oldbury. - Hol a francban lenne a Déli-sark, ha mondjuk az Északi-sark a Föld közepe? Vagy ha bárhol másutt lenne egy középpont, hogy az istenben lehetne olyan alakú a Föld felszíne, mint amilyen, hacsak nem egy nagyjából gömb alakú test felszínéről van szó? Ezt hogyan magyaráznád meg a laposföld-elméleteddel?

Davis várt a válasszal, végül kedvetlenül szólalt meg:

- Hagyjuk a francba, nem érdemes róla vitatkozni.

A Föld látványa, meg az, hogy róla beszéltek, ha csak az alakjáról is, nosztalgikus hangulatba ringatta Oldburyt. Elkezdett hát az otthonáról mesélni: gyermekkoráról a New Jersey-i Trentonban, a családjáról; eszébe jutottak rég elfelejtett apró történetek, s most nevetgélve mesélte el őket, maga sem tudván, min nevet, talán azon, hogy tudata mélyéről előtört a gyermekkor szomorúsága, melyből azt hitte, már kigyógyult. Közben el is szunyókált, majd hirtelen arra riadt föl, hogy valami igen élesen világít. Ösztönösen fel akart ugrani a helyéről, s csak arra tért igazán magához, hogy valami fémtárgyba erősen beverte a könyökét. Hangosan felnyögött. A képernyőn ismét ott villogott a Föld, erős, kékes fénnyel, s a szélén immár határozottabb volt a görbület. A távolságmérő ötvenezer mérföldet jelzett.

Davis is összerezzent Oldbury hirtelen mozdulatára, majd így folytatta iménti gondolatmenetét:

- Valójában nem a Föld gömbölyűsége a nagy kérdés. Azt, mint mondod, földrajzi bizonyítékokból is megállapíthatjuk, ha összevissza mászkálunk a felszínén. De vannak más dolgok, melyekről azt állítjuk, hogy ugyancsak tudunk róluk mindent, csak, éppen kevesebb alapunk van rá.

- Persze, persze - felelte Oldbury fájó könyökét dörzsölgetve.

Davist ezzel nem lehetett megnyugtatni.

- Tessék, ott van a Föld. Nézd meg jól. Szerinted hány éves?

- Pár milliárd, gondolom - felelte habozva Oldbury.

- Ugye, hogy csak gondolod, és nem tudod? De miből gondolod, hogy éppen pár milliárd? Miért nem pár ezer? Ha a dédapádat kérdezed, biztos azt felelte volna, hogy hatezer éves, mert ő még Mózes első könyvének hitt. Az én dédapám legalábbis hitt benne. Honnan tudod, hogy nem nekik volt igazuk?

- Hát ott van az a rengeteg geológiai bizonyíték.

- Ilyesmi, hogy az óceán mennyi idő alatt lesz éppen olyan sós, mint amilyen most? Meg hogy mennyi idő kell egy bizonyos vastagságú kőzetréteg lerakódásához? Hogy mennyi idő alatt halmozódik föl iksz mennyiségű ólom az uránércben?

Oldbury hátradőlt a széken, és a Földet figyelte. Csak fél füllel hallotta, mit hablatyol össze Davis. Már nem tart sokáig, és az egész bolygó elfér a képernyőn. Már innen is látni lehetett, hogyan kúszik rajta az éjszaka határa. A valóságban persze nem az mozgott, hanem a Föld.

- Szóval? - sürgette Davis a választ.

- Mit akarsz? - rezzent föl merengéséből Oldbury.

- Szóval mi van azokkal a te híres geológiai bizonyítékaiddal?

- Hát mi lenne? Ott van például a felezési idő.

- Azt én is említettem. Mondd, te süket vagy?

- Nem hinném - felelte Oldbury, miután magában tízig számolt.

- Akkor figyelj. Tegyük föl, hogy a Földet az Isten teremtette hatezer évvel ezelőtt, ahogy a Biblia írja. És ha valóban mindenható, miért ne teremthette volna az uránércet eleve egy bizonyos felezési idővel? Miért ne teremthette volna az óceánt eleve ilyen sósra és az üledékes kőzeteket éppen olyan vastagnak, mint amekkorák? Miért ne teremthetett volna a Földre régészeti leleteket is?

- Más szóval, miért ne teremtette volna úgy a Földet, hogy látszólagos bizonyítékokat is teremt hozzá, miszerint több milliárd éves?

- Így van. Miért ne?

- Tegyük föl fordítva a kérdést: miért?

- Nem mindegy? Ezzel a gondolatmenettel csak azt akartam veled érzékeltetni, hogy a Föld korának úgynevezett bizonyítékai nem cáfolják meg kielégítően azt a feltevést, hogy a bolygó csak hatezer éves.

- Azt akarod nekem bemesélni - kérdezte Oldbury -, hogy az egész csak egy nagy kísérlet, amelyből elválik, hogy mi mennyire vagyunk okosak, és milyen briliánsra sikerült a logikánk?

- Te most azt hiszed, Oldbury, hogy valami vicceset mondtál, de mi van, ha ez a valóság? Nem tudod az ellenkezőjét bebizonyítani.

- Én semmit sem akarok bebizonyítani.

- Nem, mert te készpénznek veszed, amit mondanak neked. Nemcsak süket vagy, nemcsak nem figyelsz oda, de nem is gondolkozol. Más lenne a helyzet, ha egyszer feltalálnánk az időgépet, és elmehetnénk megnézni, hogyan is épültek a piramisok, vagy elejthetnénk egy kardfogú tigrist...

- Vagy egy tirannoszauruszt.

- Úgy van, akár egy tirannoszauruszt. Addig, amíg ezt nem tehetjük meg, csak találgatásokra és spekulációkra vagyunk utalva, nincsenek végleges bizonyítékaink.

Egész tudományunk a dedukción és indukción alapul, ami azt is feltételezi, hogy az alaptételek igazak - de hát honnan tudjuk, hogy igazak? Ez éppolyan hit csupán, mint a teremtésben való hit.

- És ez baj?

- Igenis baj! - kiáltotta fölhevülten Davis. - Az ember hisz, csak hisz, és ha már hisz, elzárja elméjét az új eszmék elől. Neked megvan a magad úgynevezett tudományos tételed, soha nem fogsz hát elfogadni egy másikat. Lám, mekkora ellenállásba ütközött Galilei! Ő aztán igazán kitapasztalhatta, milyen makacsak a rögeszmék.

- Mint ahogy Kolumbusz is - tette hozzá Oldbury, kissé álmosan, mert a Föld látványa a képernyőn elandalította.

- Kolumbusz? - vigyorgott gunyorosan Davis. - Te ugye azt hiszed, hogy ő tudta: a Föld gömbölyű, de hiába próbálta ezt a többi embernek bebizonyítani?

- Hát valami ilyesmi történt, nem?

- Látod, ez a következménye annak, ha az ember a tanító bácsijától tanulja meg a dolgokat, aki a maga tanító bácsijától tanulta, és így tovább. Az igazság az, hogy Kolumbusz korában már minden művelt és felvilágosult ember nagyon jól tudta, hogy a Föld gömbölyű. Nem az volt a nagy kérdés, hogy milyen alakú, hanem hogy mekkora.

- Tényleg?

- Hát persze. Maga Kolumbusz is egy olasz geográfus térképe alapján indult el, aki úgy ábrázolta a Földet, hogy jó tizenötezer mérföld a kerülete, és Ázsia keleti szélét vagy négyezer mérföldnyi óceán választja el Európa nyugati szélétől. János portugál király udvari térképészei kötötték az ebet a karóhoz, hogy ez tévedés, mert a Föld kerülete huszonötezer mérföld, és Ázsia legalább tizenkétezer mérföldre fekszik nyugati irányban Európától, így hát János király jobban teszi, ha Afrika megkerülésével küldi hajóit Indiába. És mit tesz Isten, a portugáloknak lett igazuk; Kolumbusz pedig felsült. Amazok eljutottak Indiába, Kolumbusz soha.

- Amerikát mégis ő fedezte föl - vetette ellen Oldbury. - Ezt mégsem tagadhatod.

- Az ám, fölfedezte, de véletlenül. Ő tiltakozott a legjobban az ellen, hogy fölfedezte volna, mert ez azt jelentette volna, hogy be kell ismernie a tévedését. Csakhogy ő annyira hiú volt, hogy inkább meghamisította a hajónaplóit, nehogy be kelljen ismernie, miszerint rossz térképet követett. Az ő rögeszméi is makacsok voltak olyannyira, hogy haláláig sem gyógyult ki belőlük. Mint majd te a tieidből. Rojtosra beszélhetem itt a számat, mégis meg fogsz maradni a hitedben, hogy Kolumbusz nagy felfedező, aki jóval megelőzte a korát, pedig valójában csak egy korlátolt, makacs ürge volt.

- Jól van, legyed neked igazad - morogta kelletlenül Oldbury.

Az igazat megvallva, nem nagyon izgatta a téma. Elmerült az emlékeiben; most éppen a tyúklevesnél tartott, amelyet az édesanyja szokott volt főzni. Felidézte magában a szombat reggeli konyhaszagot, amikor bundáskenyeret ettek, aztán az utca nedves illatát egy nyár délutáni zápor után...

* * *

Lars Nilsson az űrhajósok beszélgetésének magnóról leírt szövegét vizsgálgatta. A pszichológusok már bejelölték az általuk fontosabbnak tartott részeket.

- Tisztán fogjuk még őket? - kérdezte.

Megnyugtatták, hogy a kabinnal tökéletes az összeköttetés.

- Jobban szeretném - mondta Nilsson -, ha nem kellene lehallgatnunk őket. Persze tudom, hogy naiv vagyok.

- Naiv bizony - mondta Godfrey Mayer; miért is cáfolt volna meg egy ilyen helytálló öndiagnózist. - Vedd úgy, hogy ennyi információra még feltétlenül szükségünk van annak megítéléséhez, hogyan hat az emberre a világűr, mint közvetlen környezet. Ne zavarjon ilyesmi. Az nem zavar, ha EKG-t vizsgálunk a gyorsulási kísérleteknél?

- Mit szólsz Davis különös fejtegetéseihez? Engem nyugtalanítanak.

Mayer a fejét rázta.

- Egyelőre nem tudhatjuk, miért aggódjunk, miért ne. Davis most kézzel-lábbal kapálózik a tudomány ellen, amely ilyen kényelmetlen helyzetbe kényszerítette, és így vezeti le az ellenünk érzett agresszív indulatait.

- Ez a te elméleted?

- Ez az egyik lehetséges magyarázat. Az agresszió, az indulatok levezetése elméletileg hasznos lehet. Elképzelhető, hogy ő így tudja megtartani a lelki egyensúlyát. Másfelől át is eshet a ló másik oldalára. Ezt még korai lenne megmondani. Mindenesetre Oldbury állapota az aggasztóbb. Mintha túl passzívan viselkedne.

- Lehet, Godfrey, hogy rájövünk: a világűrben való tartózkodást egyszerűen nem az embernek találták ki? Hogy senki sem alkalmas az űrrepülésre?

- Ezt nem hiszem. Ha tudnánk százszemélyes űrhajókat építeni, és fedélzetükön megteremteni a földire emlékeztető környezetet, nem lenne semmi problémánk. De amíg csak ilyesmit tudunk összeeszkábálni - bökött a válla fölött valami bizonytalan irányba -, addig gondjaink is lesznek.

- Na, majd meglátjuk - mondta kissé gondterhelten Nilsson.

- Kopogjuk le, hogy egyelőre három napja tart a kísérlet, és még semmi különös probléma nem adódott.

* * *

- Már három napja repülünk - állapította meg Davis is. - Már túl vagyunk a félúton.

- Aha. Aztán volt egy unokatestvérem, akinek fűrésztelepe volt. Raymondnak hívták. Néha beugrottam hozzá hazafelé menet az iskolából - mondta tovább a magáét Oldbury.

Emlékezete csapongott. Az unokafivér után egy Longfellow-vers jutott eszébe, A falusi kovács, mert abban is volt egy sor az iskolából hazatérő gyerekekről, meg a terebélyes gesztenyefa alatt álló kovácsműhelyről.

- Hol is tartottam? - kérdezte Davistől.

- Azt nem tudom - felelte az kissé ingerülten. - Én ott tartottam, hogy már túljutottunk a félúton, és még mindig nem láttuk a Holdat.

- Hát nézzük meg.

- Oké, akkor igazítsd rá a képernyőt. Én már annyit vacakoltam vele, hogy kérges lett tőle az ujjam - idegesen fészkelődött a székén, mintha azt keresné, ülepének mely négyzetcentimétere nem találkozott még a párnázott fémüléssel. - Szerintem nem is olyan jó ötlet, hogy forog a hajó, és van nehézkedés. Rám pihentetőleg hatna most egy kis súlytalanság és lebegés.

- De hát nemigen lenne helyünk lebegni - vetette ellen Oldbury. - Meg aztán a súlytalanság állapotában könnyen kaphatnál hányingert.

Közben szorgalmasan tekergette a kapcsológombokat. A képernyőn keresztülúsztak a csillagok. A kezelése nem is nehéz, gondolta Oldbury. A mérnökök odahaza Trentonban, vagyis hát nem is ott, hanem Új-Mexikóban, de ez mindegy, a lényeg az, hogy odahaza a Földön, alaposan kioktatták őket. Nem kell nektek egészen pontosan beállítani, mondták, csak úgy nagyjából. Ha a Holdra akarjátok átállítani, úgy durván száznyolcvan fokkal kell elfordítani. A többit már elvégzi az automatika. Abban az irányban már a Hold lesz a legfényesebb égitest.

Így is történt. Előtűnt a félhold, és mintha kissé dagadt lett volna a pofája, akár egy kalendáriumi színes rajzon. Már csak a két fej hiányzik róla, gondolta Oldbury, a rövid hajú férfi és a hosszú hajú nő, amint összehajolnak. Persze a kalendáriumban mindig telihold van.

- Na, ez legalább a helyén van - jegyezte meg Davis.

- Miért, arra számítottál, hogy elbújik?

- Az űrben vagyunk, és nem tudom, mire számítsak. Szerintem itt minden megtörténhet, és mindenféle meglepetésben lehet részünk. Még senki sem járt az űrben, így hát semmit sem vehetünk biztosra. Úgyhogy szerintem már az is pozitívum, hogy a Hold legalább itt van.

- De hát láttad eleget a Földről is, nem?

- Lárifári! Az nem sokat számít, hogy mit látsz a Földről és mit nem. Attól, amit a Földről látsz, a Hold lehet akár egy nagy, festett, sárga pacni is az égen, amelyik rugóra változtatja az alakját.

- És a bolygók meg a csillagok is rugóra járnak?

- Akár. Miért ne? Mint egy planetáriumban. A nagy távcsövekben meg mindenféle festett pöttyök vannak.

- Beépített spektrummal?

- Miért ne? - kötekedett tovább Davis. - Na de most félúton vagyunk a Hold felé, és legalább itt van, nagyobbnak látszik, és végre ki fog derülni, hogy valóban létezik. De a bolygókról meg csillagokról ettől még nem tudok semmit.

Oldbury a Holdra pillantott és felsóhajtott. Néhány nap múlva elérik, megkerülik, és végre megpillantják a túlsó oldalát, amelyet eddig még senki sem látott.

- Én gyerekkoromban se hittem el a mesét a holdbéli emberről - mondta. - Én sosem láttam. Igaz, láttam egy arcfélét, de az mintha női arc lett volna inkább, egymástól messze ülő, nagyon szomorú szemekkel. A hálószobámba mindig besütött a telihold, és olyankor mindig bánatos voltam. Amikor felhők úsztak el előtte, nekem mindig úgy tűnt, hogy nem azok mozognak, hanem ő, mármint a Hold, és olyan furcsa volt, hogy mégsem úszik ki az ablakkeretből. Meg az is, hogy mindig látszott a felhőkön keresztül, nem úgy, mint a Nap, amelyik még a kisebb felhők mögött se látszik. Akkor a Hold ugye fényesebb? Miért van ez, papa, izé, Davis?

- Mi történt a hangoddal? - kérdezte Davis.

- Semmi. Mi történt volna?

- Az, hogy nyafogsz.

- Nem nyafogok - mondta Oldbury, egy oktávval mélyebben, mint az előbb. Ez némi erőfeszítésbe került.

A műszerfalon lévő két órára pillantott, már nem is először. Az egyik, az új-mexikói idő nem érdekelte ugyan, a másik annál inkább: ez stopperóra volt, és az űrrepülésre szánt idő múlását regisztrálta. Ugyanez jelezte vörös számokkal, mennyi idő van még hátra. Most hatvannégy órája voltak úton, és még száznegyvennégy állt előttük. Oldbury ennek az utóbbi jelzésnek nem örült, jobban szerette volna maga kiszámolni. Odahaza, Trentonban is mindig számolta az utolsó héten, hány óra van még hátra a nyári vakációig. Ezt rendszerint a földrajzórákon, csinálta, s az eredményeket sorra följegyezte a füzete végébe. Élvezettel töltötte el, hogy egyre kisebb számok követik egymást az oszlopban.

Itt nem volt mit számolni, az órákat mutató szám automatikusan csökkent a digitális kijelzőn, míg a fenti számoszlopon sebesen száguldott körbe a másodpercmutató.

Merengéséből ismét Davis hangja zökkentette ki:

- Eddig semmi sem romlott el, hál' istennek.

- Nem is fog - mondta meggyőződéssel Oldbury. - Mitől vagy ebben olyan biztos?

- Mert a számok csökkennek.

- Hogyan?

- Semmi - felelte zavarodottan Oldbury.

Sötét volt a kabinban így, hogy csak a képernyőn látható félhold világította meg. Oldbury ismét álomba szenderült, s ebben az álomban összemosódott ez a Hold meg a régi hold, amelyik szomorú asszonyszemekkel tekintett reá gyerekszobája ablakán át, mozdulatlanul úszva a szélben.

* * *

- Kétszázezer mérföld - jelentette be Davis. - Ez azt jelenti, hogy megtettük már az odaút nyolcvanöt százalékát.

A Hold megvilágított részét mindenféle apró foltok tarkították, s a sarló csúcsa már nem fért rá a képernyőre. A Mare Crisium öklömnyi, kissé torzított tojásnak látszott,

- Még mindig nem történt semmi baj - folytatta Davis. - Egyetlen piros vészjelzés nem jelent meg egyik kijelzőn sem.

- Nagyon helyes - mondta Oldbury.

- Hát persze hogy nagyon helyes. Eddig - Davis szeme gyanakvóan csillogott, ahogy Oldburyre nézett. - Csakhogy eddig minden űrhajó szépen eljött, csak ezután kezdődött a baj. Majd ha odaérünk, meglátjuk, mi lesz.

- Nem hiszem, hogy bármi különös történne.

- Én igen. Szerintem, itt kezdődhet valami, amiről nekünk nem szabad tudnunk.

- Ezt meg hogy érted?

Davis fölnevetett, s Oldbury ijedten pillantott rá. Kezdte már nagyon zavarni a másik monomániája.

Davis arcéle élesen rajzolódott ki a holdfényben.

- Sok minden lehet a világűrben, amiről nekünk nem szabad tudnunk - magyarázta. - Milliárd fényévnyi űr van előttünk. Illetve csak azt hisszük, és ez egyáltalán nem biztos. Nem lehetetlen, hogy nincs is semmiféle világűr, csak egy nagy, tömör, fekete fal, rögtön a Hold mögött, és arra vannak ráfestve a csillagok meg a bolygók, ráadásul mozgatják is őket, hogy mi odalent a Földön ebből mindenféle következtetést levonhassunk a röppályákról meg a nehézkedési erőről.

- Úgy érted, hogy valaki kísérletezik velünk? - kérdezte Oldbury.

Igen, mintha Davis korábbi megjegyzéseiből is ez a rögeszme kerekedett volna ki, de ezt valahogy úgy kellett belőle harapófogóval kihúzni.

- Miért ne?

- Nincs semmi baj - csitította Oldbury. - Eddig nem történt semmi, és meglátod, majd szépen, rendben haza is érünk.

- De hát eddig minden műszer csütörtököt mondott kétszázezer mérföldre a Földtől! Miért? Azt mondd meg, miért!

- Azért vagyunk itt, hogy ezt megtudjuk, és ha megint adódna valami hiba, korrigáljuk.

- Úgysem tudjuk korrigálni - mondta keserűen Davis.

Oldburynek eszébe jutott egy sci-fi történet, amelyet még kamaszkorában olvasott.

- Tudod, olvastam egyszer egy könyvet, amelyik a Holdról szólt. A túloldalán a Mars-lakóknak volt valami támaszpontjuk. Mi sosem láttuk őket, elbújtak előlünk, de ők megfigyelés alatt tartottak minket.

- De hogyan? - kérdezte Davis. - Átláttak a Holdon? Az kétezer mérföld vastag!

- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hadd kezdjem el elölről. - Oldbury maga is érezte, hogy megint nyafogós gyerekhangon beszél, de nem törődött vele. Legszívesebben fel-alá ugrált volna örömében, mert eszébe jutott ez a történet, de hát azt itt nem lehetett. - Tudod, az úgy volt, hogy a jövőben játszódott az egész, és a Földön senki se tudta, hogy...

- Befognád a szádat?

Oldbury sértődötten elhallgatott, aztán kis szünet után panaszosan megszólalt:

- De hát te mondtad, hogy van valami, amiről nekünk nem szabad tudnunk, és hogy ezért romlottak el a műszerek, és hogy úgyse látunk semmi mást, mint a Hold túlsó oldalát, és ha a Mars-lakók...

- Menj már a francba azokkal a hülye Mars-lakóiddal!

Oldbury hallgatott. Nagyon meg volt sértődve Davisre. Azért, mert Davis nagyfiú, még nem kell így ordítoznia. A szeme megint az órára tévedt. A nyári vakációig már csak száztíz óra volt hátra. Ció!

* * *

Most szabadesésben a Hold felé közeledtek. Félelmetes tempóban gyorsult a hajó mozgása. Hiába volt gyenge a Hold gravitációs ereje, ők nagyon magasról érkeztek. Az égitest képe meglódult a képernyőn, s lassan új kráterek siklottak be a képbe.

A tervek szerint persze nem zuhannak rá, hanem éppen elsuhannak mellette, a gravitációs hatás arra lesz jó, hogy a röppályát megfordítsa. Mindössze egy óráig tart, amíg megkerülik a Holdat, aztán iránya Föld.

Oldbury sajnálattal állapította meg, hogy ilyen közelről a Holdnak egyáltalán nincs arca. Nem látszott rajta semmi emberi vonás, felülete halott volt és durva. Kedvetlenül meredt hát a képernyőre. Aztán hirtelen a kicsiny kabint megtöltötte a vészjelző berregése, és a kijelzők fele vörösen villogott. Oldbury ijedten dőlt hátra a székén, de Davis csaknem diadalittasan kiáltotta:

- Mondtam! Én megmondtam! Semmi sincs rendben! - Dühödten tekergette a kapcsolókat, de hiába. - Semmiféle információ nem fog eljutni a Földre. Titkok! Mindenütt titkok!

Oldbury még egyre a képernyőt bámulta. A Hold felszíne egyre közeledett, és gyorsan mozgott. Az űrhajó mozgása is egyre vadabbul felgyorsult, és Oldbury egyszerre hisztérikusan fölsikoltott:

- Nézd! Odanézz! - Kinyújtott keze remegett a rémülettől.

Davis is felnézett, és csak ezt hajtogatta:

- Istenem, ó, istenem, jaj istenem - míg végre a képernyő kialudt, és semmi más nem látszott a műszerfalon, mint a rengeteg vörös vészjelzés.

* * *

Lars Nilssonon, amilyen fehér bőrű volt, nemigen látszott, hogy elsápadt volna, de bütykös keze határozottan remegett.

- A fene essen bele, már megint! Ez az átkozott automatika úgy nem jó, ahogy van! Már tíz éve, hogy kitalálták, és azóta mindig fölmondja a szolgálatot a kritikus pillanatban! Ki a felelős ezért?

Annak persze nem sok értelme volt, hogy ebben a pillanatban bűnbakkereséssel töltsék az időt. Valójában senki sem tehetett semmiről, amint azt Nilsson költői kérdése után azon nyomban maga is elismerte. Csak éppen megint nem jött össze a dolog, akár az eddigi fellövéseknél.

- Ki kell őket segítenünk valahogy - mondta, mert tudta, hogy a kísérletnek most már lőttek.

* * *

Davis szólalt meg:

- Te is láttad, ugye?

- Én félek - szipogott Oldbury.

- Egyszóval te is láttad. Láttad a Hold túloldalát, amint elmentünk mellette. Láttad, hogy nincs is túloldala! Szentséges atyaúristen, semmi, csak hatalmas rudak, amelyekkel kifeszítve tartanak hatmillió négyzetmérföldnyi vásznat! Esküszöm, hogy vászonból van! - Eszelősen nevetett, amíg ki nem fulladt. Aztán rekedten folytatta: - Az emberiség már egymillió éve bámulja ezt a csalások csalását. Szerelmesek milliói andalogtak egy hatalmas kifeszített vászon fényénél, és Holdnak nevezték. Most már biztos, hogy a csillagok is csak fel vannak festve. Ha kiszállhatnánk, levakarhatnánk néhányat a vászonról, és hazavihetnénk. Hát nem jó vicc? - azzal ismét föl kacagott.

Oldbury nem értette, min nevet ez a felnőtt ember. Csak azt tudta nyögdécselni:

- De miért? Miért? - mert a torkát szorította a félelem. Társának viselkedése megrémítette.

Davis őrjöngve kérdezett vissza:

- Miért? Honnan a francból kellene tudnom, hogy miért? Miért építették Hollywoodban a makettvárosokat? Lehet, hogy mi is csak egy film szereplői vagyunk, csak eddig nem tudtuk, és most véletlenül odatévedtünk, ahová nem kellett volna: a színfalak mögé. A rendezők nem akarták, hogy az emberiség valaha is kitegye a lábát a színpadról. Biztosan ezért romlik el mindig a jelzőrendszer kétszázezer mérföldnél. Most láttuk, mi az igazság. De nekünk vajon miért engedték meg? - Sandán nézett a mellette ülő nagydarab férfira. - Tudod, miért?

- Nem. Miért? - kérdezte könnyek között Oldbury.

- Mert teljesen mindegy, hogy láttuk-e vagy sem. Ha visszamegyünk a Földre, és elmeséljük, hogy a Hold egy rudakkal kifeszített nagy vászon, megölnek minket. Vagy ha nagyon kegyesek hozzánk, becsuknak a bolondokházába. Épp ezért nem is szólunk erről egy árva szót sem. Értetted? - kérdezte Davis fenyegetően. - Egy szót se!

- Mama, gyere...! - szipogta Oldbury.

- Érted, amit mondok, te idióta? Befogjuk a szánkat, világos? Különben úgy fognak velünk bánni, mint a dilisekkel. Csak jöjjön ki utánunk valaki más, lássa a saját szemével, és dögöljön meg miatta, én nem. Esküdj meg, hogy nem szólsz senkinek! Esküdj meg az életedre!

Davis fenyegetően fölemelte a kezét.

- Ne! - vinnyogott Oldbury, és olyan messzire húzódott társától, amennyire csak az ülés engedte. - Ne üss meg!

De Davisnek már hiába könyörgött, az magánkívül volt dühében.

- Csak egy biztos esély van! - harsogta, és ütötte-verte Oldburyt, ahol érte.

* * *

Godfrey Mayer ott ült Oldbury ágya mellett, és megkérdezte:

- Egyszóval világos minden?

- A szerencsétlen űrhajóst már egy hónapja tartották orvosi megfigyelés alatt. Lars Nilsson csöndben ült a betegszoba túlsó sarkában. Ő még látta maga előtt azt az Oldburyt, aki jelentkezett az űrrepülésre. Ez az arc valahogy nem volt ugyanaz: a formája persze megmaradt, de orcái valahogy beestek, és vonásaiból eltűnt a keménység.

Oldbury csaknem suttogva válaszolt a pszichiáternek.

- Igen, világos. Nem is űrhajóban voltunk. Nem is lőttek föl minket.

- De ugye tudja, hogy ezt nemcsak úgy mondjuk, hanem igaz is? Már megmutattuk magának a kísérleti kabint, és megmutattuk, hogyan működtek a Föld és a Hold képeit közvetítő berendezések. Látta a saját szemével, nem?

- De igen.

Mayer halkan, csitítóan folytatta.

- Csak kísérlet volt az egész. Azt szerettük volna tudni, hogyan viselkedne az ember a világűrben, ha valóban fellőnénk. De ezt természetesen nem árulhattuk el sem magának, sem Davisnek, különben az egész kísérletnek nem lett volna semmi értelme. Tudtuk, hogy bármi baj van, azonnal közbeléphetünk, és a tanulságokat leszűrve újabb kísérletet tehetünk egy másik párral.

Mindezt már nem először magyarázta végig türelmesen Oldburynek. Kellett a türelem, ha azt akarták, hogy a kísérleti nyúlból valaha is újra ember legyen. Márpedig ezt akarták.

- És kipróbáltak már két másik embert? - kérdezte Oldbury.

- Még nem, de nemsokára erre is sor kerül. Szükség lesz bizonyos módosításokra.

- Igen, mert én kudarcot vallottam, ugye?

- Nem egészen. Ebből a próbálkozásból így is nagyon sokat tanultunk. Azt ugye megérti, hogy a vészjelzéseket előre bekalkuláltuk, mert éppen arra voltunk kíváncsiak, hogyan viselkednek majd vészhelyzetben, néhány napos összezártság után. Úgy terveztük el a dolgot, hogy a műszaki hiba addig tartson, amíg a Holdat megkerülik, így aztán a "hazautazás" során ugyanazt látták volna, csak más szögből. Az viszont nem volt betervezve, hogy a Hold túloldalát is lássák, ezért nem is csináltunk neki semmiféle túloldalt. Mondjuk azt, hogy takarékosságból. Ez a kísérlet így is ötvenmillió dollárba került.

Nilsson keserűen fűzte hozzá:

- Arra nem számítottunk, hogy a képernyő automatikája nem kapcsol ki időben. Valami zárlatot kapott. Így aztán maguk meglátták a mi mesterséges holdunk befejezetlen hátát, ezért meg kellett állítanunk a hajót, hogy megakadályozzuk...

- Ennyi elég is - szólt közbe Mayer. - Most mondja el szépen, Oldbury. Mondja el az egészet, hogy is volt?

* * *

Gondolataikba mélyedve sétáltak az intézet folyosóján. Nilsson szólalt meg:

- Mintha ma már jobban volna, nem gondolod?

- Javul, szépen javul - helyeselt Mayer. - De egyelőre nem hagyhatjuk abba a terápiát.

- És Davis? Van valami remény? - kérdezte Nilsson.

Mayer szomorúan ingatta a fejét.

- Ő más eset. Teljesen magába zárkózott. Egy szót sem hajlandó szólni. Fogalmunk sincs, hogyan kezdhetnénk ki a páncélját. Mindent megpróbáltunk, amit a tudomány ismer, hiába. Meggyőződése, hogy ha megszólal, vagy megöljük, vagy elmegyógyintézetbe zárjuk. Tiszta, klasszikus paranoiás eset.

- Azt nem mondtad meg neki, hogy mindent hallottunk?

- Ezt inkább nem mondom meg, mert annyira fogja szégyellni magát, hogy ő is öngyilkosságot kísérel meg, és lehet, hogy őt nem tudjuk olyan szerencsésen megmenteni, mint Oldburyt. Azt hiszem, hogy ő sajnos gyógyíthatatlan. Az ápolótól tudom, hogy néha, amikor tisztán süt a Hold, Davis fölnéz az égre, és csak ennyit mond: "Vászon!"

- Erről jut eszembe - szólt Nilsson -, mit is mondott Davis az út elején: a rögeszméket nehéz kiirtani. Igaza volt, nem?

- Igen. Ez az emberiség egyik tragédiája. Csak, tudod... - kezdte bizonytalanul Mayer.

- Mit?

- Ott van az a három legénység nélküli rakéta. Mindhárom elhallgatott, mielőtt megkerülhette volna a Holdat. Néha magam is elgondolkozom, hogy...

- Hallgass! - szólt rá Nilsson sötéten.

Sally

Sally a tópart mellett húzódó úton közeledett felém. Odaintettem neki, és a nevét kiáltottam. Mindig élvezettel néztem rá. Mindegyiküket szerettem, de kétségtelenül Sally volt közöttük a legszebb.

Intésemre egy kicsit felgyorsított, de méltóságteljes maradt, mint mindig. Éppen csak annyira iramodott neki, hogy kimutassa, ő is örül most láthat engem.

A mellettem álló férfihoz fordultam.

- Ez Sally - mondtam.

Válaszképpen rám mosolygott és bólintott. Mrs. Hester vezette hozzám.

- Jake, ez itt Mr. Gellhorn. Biztos emlékszik rá, ő kért levélben találkozót magától.

Persze hogy nem emlékeztem. Mindig rengeteg munkám akad a Farmon, és egyszerűen nem vesztegethetem az időt a posta átböngészésével. Ezért van itt Mrs. Hester. A közelben lakik, és nagyon ügyesen elintézi ez efféle butaságokat anélkül is, hogy nekem foglalkoznom kellene velük. Ami viszont még ennél is fontosabb: szereti Sallyt meg a társait. Vannak emberek, akik nem igazán kedvelik őket.

- Örvendek, Mr. Gellhorn - mondtam.

- Raymond J. Gellhorn - nyújtotta a kezét a férfi.

Jól megtermett fickó volt, legalább fél fejel magasabb nálam, és sokkal testesebb is. Feleannyi idős lehetett, mint én, harmincvalahány évesnek néztem. Lenyalt, középen elválasztott fekete haja volt, és gondosan nyírt, vékonyka bajuszt viselt. Állkapcsának csontjai a füle felé úgy kiszélesedtek, mintha mumpszos lett volna: Bármelyik filmen eljátszhatta volna a gazember szerepét, ennek ellenére megnyerő embernek találtam. Ebből is kitűnik, a filmek sem tévednek mindig.

- Jacob Folkers vagyok - mondtam. - Miben lehetek a segítségére?

Széles, fogvillogtató vigyorra húzta a száját.

- Ha nem esik nehezére, elmondhatna néhány dolgot a Farmról.

Hallottam, hogy Sally közvetlenül mögöttem jön, és kinyújtottam a kezem. Tenyeremben éreztem kemény, sima, zománcozott lökhárítója melegét.

- Szép autó - mondta Gellhorn.

Így is lehet mondani. Sally egy 2045-ös, Hennis-Carleton-féle pozitronikus motorral felszerelt, Armat alvázas kabriolét volt. A legtisztább, legfinomabb vonalú kocsi, amit életemben láttam. Akkor már ötödik éve volt a kedvencem, és minden elképzelhető extrával felszereltem. Ez idő alatt egyetlenegyszer sem ült ember a kormánya mögött.

Egyszer sem.

- Sally - simogattam meg gyengéden -, ez Mr. Gellhorn. Sally hengerei egy kicsit hangosabban doromboltak, én pedig a fülemet hegyezve figyeltem, nem hallok-e valami oda nem illő kattogást. Az utóbbi időben mindegyik kocsinál motorkopogást fedeztem fel, amin az olajcsere sem sokat segített. Sally hangja viszont éppen olyan sima volt, akár a festése.

- Mindegyik autóját elnevezte? - kérdezte Gellhorn.

Úgy láttam, meglepődött, de Mrs. Hester nem szerette az olyan embereket, akik akár leplezve is, de kigúnyolták a Farmot.

- Természetesen - felelt helyettem élesen. - Az autóknak valódi személyiségük van. Nem igaz, Jake? A szedánok hím-, a nyitott kocsik pedig nőneműek.

Gellhorn újra elmosolyodott.

- Talán még külön garázsban is tartják őket, asszonyom? Mrs. Hester dühösen meredt rá. Gellhorn felém fordult. - Mrs. Folkers, válthatnánk néhány szót... négyszemközt? - Az attól függ - mondtam. - Maga újságíró?

- Nem, nem. Kereskedelmi ügynök vagyok. Semmi sem kerül a nyilvánosság elé abból, amiről beszélni fogunk. Biztosíthatom, érdeklődésem pusztán magánjellegű.

- Menjünk tovább ezen az úton. Van itt a közelben egy pad. Ott megpihenhetünk.

Elindultunk. Mrs. Hester távozott, Sally pedig követett minket.

- Nem zavarja, hogy Sally is velünk tart?

- Egyáltalán sem. Végül is nem árulhatja el, amit hall, ugye? - Jót mulatott saját tréfáján, és megpaskolta Sally hűtőrácsát.

Sally felpörgette a motorját, mire Gellhorn gyorsan visszarántotta a kezét.

- Nem szokott hozzá az idegenekhez - magyaráztam. Leültünk a nagy tölgyfa alatt álló padra, ahonnan jó kilátásunk nyelt a tavacskára és a mögötte húzódó magán-autópályára. A nap meleg szakába jártunk, és az autók többsége legalább harminc - a szabadban volt. A távolság ellenére is tisztán láttam, ahogy Jeremiás, szokása szerint, valamelyik higgadt, idősebb társa-mögé settenkedik, hirtelen felgyorsul, és sikító gumikkal elszáguld mellette. Két héttel azelőtt leszorította az útról az öreg Angust, amiért büntetésképpen két teljes napra kikapcsoltam a motorját. Úgy láttam, ebből sem tanult, és semmit sem tehetek vele. Jeremiás rettenetesen forrófejű sportkocsi.

- Tehát, Mr. Gellhorn - mondtam -, elárulná, miért szeretne információkat kapni?

A férfi körbenézett.

- Ez a hely valóban bámulatos, Mr. Folkers. - Szólítson Csak Jake-nek. Mindenki így hív.

- Rendben... Jake. Hány autójuk van?

- Ötvenegy. Minden évben érkezik hozzánk egy-két új példány. Volt olyan esztendő is, hogy ötöt kaptunk. Még egyet sem veszítettünk el, és valamennyi kitűnő műszaki állapotban van. Még egy 15-ös, működőképes Mat-0-Mot modellünk is van. A legelső automaták közül való. Ez volt az első autónk.

Jó öreg Matthew! A nap nagy részét már a garázsban tölti, és ő az összes pozitronikus motorral felszerelt autó nagypapája. Azok voltak a szép idők, mikor még csak megvakult háborús hősök, nyomorékok és államférfiak vezettek automata kocsikat! Satuson Harridge, a régi főnököm viszont elég gazdag volt ahhoz, hogy vegyen egyet. Akkoriban sofőrként alkalmazott.

Mindig öregnek érzem magam, valahányszor erre visszagondolok. Jól emlékszem az időre, mikor még nem léteztek az önmaguktól is hazataláló autók. Magatehetetlen gépeket vezettem, melyek csak akkor haladtak, ha egy emberi kéz folyamatosan irányította őket. Az efféle szörnyetegek évente sok tízezer ember életét oltották ki.

Az automaták megjelenésével aztán a helyzet rendeződött. A pozitronikus agy sokkal gyorsabban reagál mindenre, mint az emberi elme, ráadásul a sofőrök keze is szabaddá vált. Az ember beszállt, betáplálta a célállomás adatait, és elindította az autót. Ennyi volt az egész.

Manapság már megszoktuk őket, de még emlékszem rá, mikor az első, a régi típusokat az utakról leparancsoló, egyedül az automaták használatát engedélyező törvények megszülettek. Istenem, azt a zűrzavart! A rendeleteket kommunistának és fasisztának bélyegezték, és kiürültek az országutak. De megszűntek a balesetek, és még több ember jutott el biztonságosan és könnyen a céljához.

Természetesen az automaták tízszer, sokszor százszor drágábbak voltak, mint a kézi vezérlésű típusok, és ezért sokan nem engedhették meg maguknak, hogy saját járművük legyen. Az ipar egyre inkább az automata buszok előállítására specializálódott. Az utazni szándékozó csak felhívja valamelyik társaságot, és néhány perc múlva már meg is érkezik a busz, amely oda viszi az embert, ahová csak akarja. Általában több, azonos irányba tartó utas is összegyűlik, de mi rossz van ebben?

Satuson Harridge mindenesetre vett egy privát használatú autót. Mikor az új kocsi megérkezett, rögtön a főnökömhöz siettem. Az automatát akkor még nem neveztük el Matthew-nak, és nem is sejtettem, hogy ő lesz a Farm rangidőse. Csupán azt tudtam, hogy megfoszt a munkámtól. Gyűlöltem.

- Ugye többé már nem lesz rám szüksége, Mr. Harridge? - kérdeztem.

- Mitől ijedt meg, Jake? Csak nem képzeli, hogy egy ilyen szerkezetre bízom az életem? Maga továbbra is ott fog ülni a kormánykerék mögött.

- De hiszen ez önmagától működik, Mr. Harridge! Pásztázza az utat, azonnal reagál minden közeledő tárgyra, emberre vagy másik autóra. Megjegyzi az, útvonalakat!

- Igen, így beszélik. Így beszélik, de maga mindenesetre a helyén marad, és közbelép, ha valami elromlik.

Érdekes, mennyire meg lehet szeretni egy autót. Rövidesen Matthew-nak szólítottam, és időm nagy részét a tisztításával és a karbantartásával töltöttem. A pozitronikus agy akkor marad a legjobb állapotban, ha folyamatosan ellenőrzi magát. Ez azt jelenti, hogy az üzemanyagtartálynak mindig tele kell lennie, hogy a motor éjjel-nappal járhasson és dolgozhasson. Egy bizonyos idő elteltével annyira megismertem a működését, hogy pusztán a motorhangokból meg tudtam állapítani, Matthew hogy érzi magát.

A maga módján Harridge is egyre jobban megkedvelte Matthew-t. Valójában senkije sem volt, akit szerethetett volna. Háromszor is megházasodott, de vagy elvált, vagy megözvegyült, és eltemette öt gyermekét meg három unokáját is. Így mikor végül elhunyt, nem is keltett túl nagy meglepetést, hogy végrendeletében kikötötte, birtokán hozzák létre a Viszszavonult Automobilok Telepét. Engem jelölt ki a Farm vezetőjének, és Matthew lett az első gondozott.

Erre áldoztam az életemet. Sohasem házasodtam meg. Az ember nem lehet nős, ha megfelelően akar bánni az automatákkal.

Az újságok nevetségesnek tartották a Farmot, de egy idő után abbahagyták a gúnyolódást. Vannak dolgok, melyekből képtelenség tréfát űzni. Talán magának sem tellett rá soha, hogy vegyen egy automatát, de nekem elhiheti, nagyon meg lehet őket kedvelni. Keményen dolgoznak, és mindenkit szeretnek. Csak egy szívtelen ember lenne képes megkínozni őket vagy akár végignézni szenvedésüket.

Ha valakinek egy ideig volt egy automatája, és azt akarta, hogy halála után is jó kezekben legyen, lassan természetessé vált, hogy a Farmra hagyta.

Mindezt elmagyaráztam Gellhornnak.

- Ötvenegy autó! Rengeteg pénzt jelentenek!

- Eredeti áron darabja minimum ötvenezer - feleltem -, de ma már sokkal többet érnek. Egy kicsit megbütyköltem őket. - Iszonyatos összegekbe kerülhet a Farm fenntartása.

- Valóban. A mienk egy nonprofit szervezet, és így természetesen kapunk adókedvezményeket, és általában a beérkező autók is hoznak magukkal némi pénzt. De az árak egyre csak emelkednek. Gondoznom kell a birtokot; új utakat kell építenem és karbantartani a régieket. Meg aztán itt vannak az üzemanyag, az olaj, a javítások és az alkatrészek költségei is. Ezzel is számolni kell.

- Régóta foglalkozik ezzel, igaz?

- Igen, Mr. Gellhorn. 33 esztendeje.

- Úgy látom, nem sok személyes haszna van az egészből. - Valóban? Ez meglepő, Mr. Gellhorn. Nekem itt van Sally meg ötven társa. Nézzen csak rá!

Nem tudtam visszafojtani mosolyomat. Sally olyan ragyogó tiszta volt, hogy szinte már fájt. Néhány rovar kenődhetett szét a szélvédőjén - vagy csak egy-két porszem hullott rá? -, de máris munkához látott. Egy kis tartályból Tergosol fröccsent az üvegre. Az ablaktörlők azonnal szétmázolták a szilikonos filmrétegen, és a vizet a kis csatornába terelték. Minden egyes felesleges csepp a földre hullott, egy sem szennyezte be Sally almazöld testét. Az ablaktörlő és a tisztítószeres tartály a helyére kattant, és újra eltűnt.

- Még egyetlen automatát sem láttam, hogy ilyet csinált volna - mondta Gellhorn.

- Meghiszem azt! - feleltem. - Ezt én építettem bele az autóinkba. Nagyon tiszták, és mindig megtörlik a saját szélvédőjüket. Borzasztóan szeretik. Sallyre még viaszfúvókákat is szereltem. Ezek segítségével minden este úgy kifényesíti magát, hogy akár borotválkozótükörként is lehet használni a testét. Ha sikerül elég pénzt összeszednem, a többi lányt is ellátom ilyen szerkezetekkel. A kabrioletok nagyon hiúk.

- Ha érdekli, én meg tudom mondani, hogyan juthat pénzhez.

- Persze hogy érdekel! Hogyan?

- Még nem jött rá, Jake? Az imént azt mondta, hogy bármelyik autója legalább ötvenezret ér. Lefogadom, némelyik értékét csak hat számjeggyel lehet kifejezni!

- Tehát?

- Még sohasem gondolt rá, hogy elad néhányat?

Megráztam a fejem.

- Azt hiszem, nem értett meg, Mr. Gellhorn. Nem adhatom el egyiküket sem. Nem az enyémek: a Farmhoz tartoznak.

- A pénzt a Farmra fordíthatná.

- Az alapítólevelünkben az áll, hogy itt az autók folyamatos, jó ellátásban részesülnek. Nem lehet őket eladni.

- És a motorokat?

- Nem értem, mire gondol.

Gellhorn kihúzta magát, és bizalmaskodó hangon folytatta: - Nézze, Jake, engedje meg, hogy elmagyarázzam a helyzetet. A privát automatáknak óriási piacuk lenne, ha olcsón hozzájuk lehetne jutni. Így van?

- Ezt mindenki tudja.

- Az ár kilencven százalékát a motor értéke adja. Igaz? Tehát... én tudom, honnan lehetne karosszériát szerezni. Azt is tudom, hol adhatnánk el az automatákat nagyon jó áron. Legalább húsz-harmincezret el lehetne kérni egy-egy olcsóbb modellért, és akár ötven-hatvanezret a jobbakért. Mindehhez csak a motorokra van szükségem. Rájött, hol a megoldás?

- Nem, Mr. Gellhorn - feleltem. Mindent nagyon jól megértettem, de tőle akartam hallani a részleteket.

- Pedig éppen itt van! Magának ötvenegy autója van. Ön szakértő mechanikus, Jake. Annak kell lennie, ne is tagadja. Ki tudja szerelni a motorokat, és képes rá, hogy úgy ültesse bele egy másik autóba, hogy senkinek ne tűnjön fel.

- Ez nem lenne valami etikus.

- Az autóknak sem ártana vele. Éppen ellenkezőleg, csak jót tenne nekik. Használja fel a régebbieket. Mondjuk azt a vén Mat-0-Mot modellt!

- Várjon egy percet, Mr. Gellhorn! A motorokat és az autók testét nem lehet két különálló részként kezelni. Egyetlen egységet alkotnak: Ezek a motorok már megszokták a saját testüket, és nem lennének boldogok egy másik autóban.

- Igen, ez is egy szempont. Egy nagyon fontos szempont, Jake. Olyan lenne, mintha egy ember agyát valaki más testébe ültetnénk át. Így van? De maga nem élvezné?

- Nem hiszem... Nem.

- És ha egy fiatal atléta testébe kerülne? Ahhoz mit szólna, Jake? Már maga sem valami fiatal. Ha lehetőség nyalna rá, nem lenne szívesen újra húszéves? Én éppen ezt ajánlom ezeknek a pozitronikus motoroknak. Egy új, '57-es testbe kerülnének. A legmodernebbe.

Felnevettem. - Ennek nem sok értelme van, Mr. Gellhorn. Egyik-másik autónk valóban elég idős, de gondosan karbantartjuk valamennyit. Senki sem vezeti őket, és arra mennek, amerre akarnak. Ők már nyugdíjasok, Mr. Gellhorn. Én sem szeretnék egy húszéves testet, ha a csere azzal járna együtt, hogy egész nap árkot kellene ásnom, és nem kapnék eleget enni... Neked mi a véleményed, Sally?

Sally két ajtaja kitárult, majd puhán visszacsapódott. - Mi volt ez? - kérdezte Gellhorn.

- Sally így nevet.

Gellhorn mosolyt erőltetett az arcára, és szerintem azt hitte, csak tréfálok.

- Beszéljünk értelmesen, Jake. Az autók arra készültek, hogy vezessék őket. Talán nem is érzik jól magukat, mert maga ezt nem teszi meg.

- Sallyt már öt éve nem vezette senki, én mégis boldognak látom.

- Erre kíváncsi vagyok! - Gellhorn felállt, és lassan Sally felé indult. - Szervusz, Sally! Mit szólnál egy kis autózáshoz? Sally motorja felpörgött, és hátrálni kezdett.

- Ne bántsa őt, Mr. Gellhorn - mondtam. - Egy kicsit ijedős.

Néhány száz méterre tőlünk az úton két szedőn haladt, de most hirtelen megálltak. Talán - az ő sajátságos módjukon így figyeltek. Nem törődtem velük. Tekintetem Sallyre szegeződött.

- Nyugi, Sally! - mondta Gellhorn. Előrenyúlt, és megragadta az ajtó kilincsét. Természetesen nem tudta kinyitni.

- Az előbb még működött!

- Automata zár. Sallynek van magánélete.

Gellhorn abbahagyta a hiábavaló próbálkozást.

- Egy ilyen zárkózott autónak nem lenne szabad nyitott tetővel járkálnia - mondta kimérten.

Három-négy lépést hátrált, majd gyorsan - olyan gyorsan, hogy meg sem próbálhattam visszatartani - előrelendült, és beugrott a kocsiba. Sally annyira meglepődött, hogy mielőtt bármit tehetett volna, Gellhorn már rá is adta a gyújtást.

Sally motorja öt év óta először nem indult be.

Azt hiszem, felordítottam, de Gellhorn már át is kapcsolt kézi vezérlésre, és beindította az autót. Sally életre kelt, de többé nem volt szabad.

Gellhorn elindult az úton. A szedánok mozdulatlanul álltak, majd lassan megpróbáltak kitérni. Azt, hiszem, ők is meglepődtek.

Az egyikük a milánói gyárból származó Giuseppe volt, a másik pedig Stephen. Ők ketten mindenhová együtt jártak. Egyikük sem tartózkodott régóta a Farmon, de azt már megtanulták: itt soha egyetlen autót sem vezet senki.

Gellhorn egyenesen továbbhaladt, és mikor a szedánok végül felfogták, hogy Sally nem fog lelassítani - nem tud lelassítani -, már csak egyetlen lehetőségük maradt az ütközés elkerülésére.

Az út két oldalára ugrottak, és Sally villámként száguldott el közöttük. Steve átszakította a tópartot szegélyező kerítést, és a füves, sáros talajon alig néhány ujjnyira állt meg a víztől. Giuseppe kizötykölődött az út szélére, és rázkódva lefékezett.

Visszahívtam Stevet az útra, és éppen azt próbáltam megállapítani, okozott-e benne valamilyen sérülést a kerítés, mikor Gellhorn visszaérkezett.

Kinyitotta Sally ajtaját, és kiszállt. Visszahajolt a kocsihoz, és lekapcsolta a gyújtást.

- Tessék! - mondta. - Azt hiszem, ez most jót tett neki. Sikerült megfékeznem indulatomat.

- Miért rohant neki a szedánoknak? Semmi oka sem volt rá.

- Gondoltam, kitérnek előlem...

- Megtették. Az egyik áttörte a kerítést.

- Sajnálom, Jake. Azt hittem, sokkal gyorsabban fognak megmozdulni. Tudja, hogy van ez! Sokszor utaztam már buszon, de egész életemben csupán két-három alkalommal ültem magánautóban, és most vezettem először. Ebből is láthatja, Jake, igazam van: élveztem a dolgot! Biztos vagyok benne, legfeljebb húsz százalékot kell engednünk a hivatalos árból, és máris óriási üzletet csináltunk. Legalább kilencvenszázalékos hasznunk lesz!

- Ezen osztoznánk?

- Igen. Fele-fele arányban. Ne felejtse el, minden kockázat az enyém.

- Rendben van. Végighallgattam, de most magán a sor. Kissé felemeltem a hangom, mert már túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy továbbra is udvarias maradjak. - Mikor kikapcsolta Sally motorját, fájdalmat okozott neki. Maga hogy viselné el, ha akkora pofont kapna, amitől elveszti az eszméletét? Éppen ezt tette Sallyvel!

- Ne túlozzon, Jake! Az automata buszokat minden éjszaka kikapcsolják.

- Igen, és éppen ezért nem akarom, hogy a fiaim vagy a lányaim közül bármelyik is a maga által említett díszes, '57-es testbe kerüljön. El sem tudom képzelni; hogy bánnának velük. A buszok pozitronikus áramkörei néhány évente javításra szorulnak. Az öreg Matthew-éhoz viszont már húsz éve senki sem ért hozzá. Mit tud maga kínálni nekik, ami ezen túltesz?

- Higgadjon le. Egyezzünk meg, hogy ha megnyugodott egy kicsit, újra átgondolja az ajánlatomat, és kapcsolatba lép velem.

- Már mindent átgondoltam. Ha még egyszer meglátom, kihívom a rendőrséget.

Gellhorn vonásai megkeményedtek és eltorzultak. - Várjon egy percet, öregfiú!

- Igen, pontosan egy percet kap, hogy távozzon. Ez itt magánterület, és követelem, hogy hagyja el!

Gellhorn megvonta a vállát.

- Jól van. Viszlát!

- Mrs. Hester elkíséri a birtok határáig. Nehogy újra ide merjen jönni!

De mert. Két nappal később újra láttam. Vagyis inkább két és fél nap múlva, mert első találkozásunk dél körül volt, a második pedig valamivel éjfél után.

Mikor felkapcsolta a világítást, felültem az ágyban, és elvakulva hunyorogtam, míg megláttam, mi történt. Ahogy kitisztult a szemem, magyarázat nélkül is megértettem a helyzetet. Gellhorn egy fegyvert tartott a jobb kezében; az undorító kis cső alig látszott ki két ujja közül. Tudtam, elég, ha egy kicsit jobban megszorítja, és a testem azonnal darabokra szakad.

- Öltözzön fel, Jake!

Nem mozdultam, csak némán bámultam rá.

- Nézze, Jake, tisztában vagyok a helyzettel. Ne felejtse el, két nappal ezelőtt meglátogattam. Tudom, egyetlen őrt sem alkalmaz; nem vezetett áramot a kerítésbe, de még riasztóberendézése sincs. Semmi...

- Nincs szükségem ilyesmire - mondtam. - De attól sem tartja vissza semmi, hogy távozzon, Mr. Gellhorn. A maga helyében én ezt tenném. Ez a hely nagyon veszélyes is lehet. Kurtán felnevetett.

- Igen, veszélyes annak, akire a fegyver irányul!

- Észrevettem - mondtam. - Tudom, hogy a kezében tartja.

- Akkor mozduljon! Az embereim ránk várnak.

- Nem, Mr. Gellhorn. Addig nem megyek, míg nem mondja meg, mit akar. Talán még utána sem...

- Tegnapelőtt tettem önnek egy ajánlatot. - A válaszom még mindig nem.

- Most már nem üzletet kínálok. Néhány emberrel és egy automata busszal érkeztem. Most velem jön, és kiszerel huszonöt pozitronikus motort. Nem érdekel, melyik huszonötöt választja. Feltesszük őket a buszra, és elvisszük. Mihelyst sikerül túladnunk rajtuk, a pénzből megkapja a magát megillető részt.

- Gondolom, erre a szavát adja, igaz?

Úgy viselkedett, mintha nem vette volna észre, hogy gúnyolódom.

- Igen - felelte.

- Nem - jelentettem ki.

- Ha nem engedelmeskedik, én magam fogom kiszerelni a motorokat. Kivétel nélkül mind az ötvenegyet.

- Nem egyszerű dolog kiemelni egy pozitronikus motort, Mr. Gellhorn. Vagy talán robotszakértő? Még ha az lenne is, tudnia kell, bizonyos változtatásokat eszközöltem rajtuk.

- Tisztában vagyok vele, Jake, és bevallom, nem vagyok szakértő. Elképzelhető, hogy némelyiket tönkretenném. Pontosan ezért van szükségem mind az ötvenegyre, ha nem hajlandó együttműködni. Ha én végezném a munkát, a végén talán csak huszonöt használható maradna. Azok fognak a legtöbbet szenvedni, melyekkel először próbálkozom. De a végére bele fogok jönni. Ha rákényszerülök, hogy én tegyem meg, azt hiszem, éppen Sallyét veszem ki elsőként.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan beszél, Mr. Gellhorn.

- Pedig nagyon is komoly vagyok, Jake. Ha hajlandó segíteni, megtarthatja Sallyt - próbált ravaszkodni. - Ellenkező esetben kis kedvence nagyon komolyan megsérülhet. Sajnálom.

- Magával megyek - mondtam -, de még egyszer figyelmeztetem. Bajba kerülhet, Mr. Gellhorn!

Nagyon tréfásnak találhatta, amit mondtam, mert miközben lementünk a lépcsőn, végig halkan nevetett.

A garázsokhoz vezető út végén egy automata busz várakozott. Az árnyékokból láttam, három férfi állt mellette, akik közeledtünkre sem oltották el lámpáikat.

- Itt az öregfiú - mondta Gellhorn halkan. - Gyerünk! Küldjétek fel a buszt az úton, és lássunk hozzá!

Az egyik férfi behajolt a járműbe, és a vezérlőtáblán kiadta az utasításokat. Felmentünk a felhajtón, a busz pedig engedelmesen követett minket.

- Nem fog beférni a garázsba - mondtam. - Nekünk nincsenek buszaink, csak személyautóink.

- Jól van - mondta Gellhorn. - Állítsátok a fűre, de úgy, hogy ne lehessen meglátni.

Már akkor meghallottam az autók mormolását, amikor húsz méterre voltunk a garázstól. Általában lecsendesedtek, mikor megjelentem előttük, ám most nem hallgattak el. Azt hiszem, tudták, idegenek vannak a közelben. Mikor feltűnt Gellhorn meg a három férfi, még hangosabbak lettek. A motorok felmorajlottak, és mindegyikük szabálytalanul zörömbölt. Végül az egész garázs visszhangzott.

Ahogy beléptünk, a lámpák automatikusan felgyulladtak. Gellhornt látszólag nem zavarta a zaj, de társai meglepettnek és ijedtnek látszottak. Bár arcvonásaik nem erre vallottak, óvatos és mégis alattomos tekintetük miatt felbérelt gonosztevőknek látszottak. Ismertem az ilyen típusú embereket, és ezért nem féltem tőlük.

- A fenébe, ezek járnak! - mondta egyikük.

- Az én autóim sohasem állnak le - feleltem hűvösen.

- Ma éjjel mégis megteszik - mondta Gellhorn. - Kapcsolja ki őket!

- Az nem olyan egyszerű, Mr. Gellhorn - mondtam. - Gyerünk! - kiáltotta.

Nem mozdultam, mire rám szegezte fegyverét.

- Már megmondtam önnek, Mr. Gellhorn, mióta a Farmon vannak ezek az autók, jó bánásmódban részesültek. Hozzászoktak ehhez, és zokon vennék, ha másképp viselkednénk velük.

- Egy percet kap - mondta Gellhorn. - Hagyja abba a szentbeszédet!

- Én csak próbálok elmagyarázni valamit. Szeretném, ha megértené: ezek az autók felfogják, amit mondok nekik. Egy pozitronikus motor bizonyos idő alatt, türelemmel ezt is meg tudja tanulni. Ezek itt mind képesek rá. Sally megértette az ön két nappal ezelőtt elhangzott ajánlatát. Emlékszik rá, hogy felnevetett, mikor a véleményét kérdeztem? Nem felejtette el, hogy maga mit tett vele, és a két szedőn is emlékszik mindenre. A többiek pedig tudják, mit kell tenni a jogtalan behatolókkal.

- Na, figyeljen rám, vén bolond...

- Csak annyit kell nekik mondanom, hogy ... - Felemeltem a hangom: - Kapjátok el őket!

Az egyik férfi elsápadt és felkiáltott, ám hangját elnyomta az ötvenegy, egyszerre megszólaló duda harsogása. Vadul, fémesen zengtek a garázs négy faláról visszaverődő visszhangok. Két autó előregördült. Nem siettek, de nyilvánvaló volt a szándékuk. Mögöttük újabb két kocsi állt egymás mellé, és már távolabbi társaik is mozgolódtak.

A gazfickók kimeredt szemmel hátrálni kezdtek. - Ne álljanak a fal elé! - üvöltöttem.

Úgy tűnt, erre maguktól is rájöttek, és őrült iramban a garázs kijáratához rohantak.

A kapuban Gellhorn egyik embere megfordult, és felemelte fegyverét. A tűszerű, vékony lövedék kék villámként száguldott az első autó felé. Giuseppe volt az.

Egy piciny festékdarabka vált le Giuseppe testéről, és szélvédőjének jobb oldalát törésvonalak lepték be. De nem tört át. A férfiak már a kapun kívül voltak és menekültek. Az autók irtózatos dudálás közepette kettesével utánuk csikorogtak az éjszakába.

Magragadtam Gellhorn könyökét, de nem hiszem, hogy képes lett volna megmozdulni. Remegtek az ajkai.

- Ezért nincs szükségem villanykerítésre vagy őrökre. A vagyonom megvédi magát.

Gellhorn szemei a csodálkozástól elkerekedve követték a tovagördülő újabb és újabb autópórokat.

- Ezek gyilkosok!

- Ne butáskodjon. Nem fogják megölni az embereit. - Gyilkosok!

- Csak megleckéztetik a bérenceit. Az autóim ki vannak képezve az efféle üldözésekre. Azt hiszem, amit az emberei most kapnak, rosszabb, mint a gyors halál. Vadászott már magára automatobil?

Gellhorn nem válaszolt.

- Árnyékként követik majd őket - folytattam. Szerettem volna, ha tökéletesen megérti a helyzetet. - Nem Telőzik le, csak üldözik őket. Elzárják előlük az utat, rájuk dudálnak, dörgő motorral nekik rontanak, majd sikoltva lefékeznek, és mégsem ütik el egyiket sem. Addig folytatják majd, míg az emberei kifulladva, félholtan összeesnek, és már csak arra várnak, hogy a kerekek szétzúzzák a bordáikat. Ám az autók ezt nem fogják megtenni. A sorsukra hagyják őket. Biztosíthatom, ezek az emberek soha többé nem jönnek vissza. Semmi pénzért nem vállalkoznának rá, amit maga vagy akár tíz magához hasonló kínálhatna nekik. Hallgassa csak...

Még jobban megszorítottam a könyökét. Gellhorn feszülten hallgatózott.

- Hallja a kocsiajtók csapódását?

A távoli zaj halk volt, de eltéveszthetetlen. - Nevetnek. Jól szórakoznak!

Gellhorn arcát düh torzította el, és felemelte fegyvert szorongató kezét.

- Én nem tenném - figyelmeztettem. - Az egyikük nem ment el!

Azt hiszem, eddig a percig észre sem vette Sallyt, aki közben csendesen hozzám gurult. Az elülső lökhárítójának jobb széle már hozzám ért, mégsem hallottam a motorját. Sally visszatartotta a lélegzetét!

Gellhorn felordított.

- Addig nem fogja bántani, míg magával vagyok - mondtam. - Ám ha megöl... Tudja, Sally nem igazán kedveli magát.

Gellhorn Sally felé fordította a fegyvert.

- A motor golyóálló - mondtam. - Eltiporja magát, mielőtt másodszor elsütné a fegyvert.

- Jól van! - kiáltotta Gellhorn. Hirtelen mozdulattal hátratekerte a karom. Maga elé rántott, és alig bírtam ki a fájdalmat. Sally és Gellhorn közé kerültem.

- Most szépen velem együtt kihátrál. Nehogy megpróbálja kiszabadítani magát, mert tőből kiszakítom a karját! Engedelmeskedtem. Sally izgatottan és tétován utánunk jött. Megpróbáltam mondani neki valamit, de a fájdalomtól csak nyögni tudtam.

Gellhorn automata busza még mindig a garázs előtt várakozott. Belökött, majd 8 is utánam ugrott, és bezárta az ajtókat.

- Rendben - mondta. - Beszéljünk értelmesen! Megpróbáltam életet dörzsölni elérzéktelenedett karomba, és közben ösztönösen a busz vezérlőpultját tanulmányoztam.

- Ez egy tákolmány! - jelentettem ki.

- Igen? - kérdezte csípősen. - Így dolgozom. Szereztem egy kiselejtezett vázat, találtam egy használható agyat, és építettem magamnak egy buszt. Mi nem tetszik benne? Letéptem az egyik fedlapot.

- Mit művel? Nehogy hozzányúljon! - Tenyere élével bénítóan a bal vállamra csapott.

- Nem akarok kárt tenni ebben a buszban - ellenkeztem mégis. - Miféle embernek néz engem? Csak egy pillantást akarok vetni a motorkapcsolásra.

Valóban elég volt egy pillantás. Forrt bennem a düh, mikor ismét Gellhorn felé fordultam.

- Maga barbár gazfickó! Nem volt joga hozzá, hogy saját kezűleg szerelje be ezt a motort! Miért nem szerzett egy robotszakértőt?

- Bolondnak néz?

- Még ha lopta is, akkor sincs joga, hogy így bánjon vele! Én egy embert sem lennék képes így meggyötörni, ahogy maga ezt a motort. Forrasztás, szigetelőszalag, csipeszek! Kegyetlenség!

- Működik, nem?

- Persze hogy működik, de ez pokol ennek a busznak! Maga is élhetne szaggató fejfájással, ízületi gyulladásokkal, de kínlódás lenne az egész. Ez a jármű szenved.

- Fogja be a száját! - Egy pillanatra az ablakon át kinézett Sallyre, aki olyan közel gurult a buszhoz, amennyire csak tudott. Gellhorn még egyszer megvizsgálta, tökéletesen be vannak-e zárva az ajtók és az ablakok.

- Most elmegyünk innen, mielőtt a többi kocsi visszatérne - mondta. - Egy ideig nem is jövünk vissza.

- Mi haszna lenne belőle?

- Az autóiból egy szép napon kifogy az üzemanyag. Annyira azért még nem építette át őket, hogy maguktól tankoljanak, ugye? Visszajövünk és befejezzük a munkát.

- Keresni fognak engem - mondtam. - Mrs. Hester értesíti a rendőrséget.

Nem lehetett meggyőzni. Beindította a buszt, és az hirtelen meglódulva nekiiramodott. Sally követett minket.

- Vajon mit tehet, ha maga itt van velem? - vihogott Gellhorn.

Úgy tűnt, Sally is rádöbbent tehetetlenségére. Felgyorsított, elhúzott mellettünk, és eltűnt. Gellhorn kinyitotta a mellette lévő ablakot, és kiköpött.

A busz szaggatottan kereplő motorral vánszorgott a sötét úton. Gellhorn annyira letompította a fényszórókat, hogy végül már csak a holdfényben zölden foszforeszkáló, az országút közepét jelző csíkok vezettek minket utunkon. Alig volt valami forgalom. Két autó száguldott el mellettünk a mienkével ellentétes irányba, de előttünk és mögöttünk néptelen volt az út.

Én hallottam meg először az ajtócsapódást. A zaj jobbról, majd balról hasított a csendbe. Gellhorn remegő kézzel nagyobb sebességre állította a buszt. A fák közül vakító reflektor vágott elénk, majd egy másik a védőkorláton kívül, mögöttünk villant fel. Négyszáz méterrel előttünk, egy kereszteződésnél egy autó éles fékcsikorgással elállta utunkat.

- Sally értesítette a társait - mondtam. - Azt hiszem, körülvettek minket.

- Na és? Ugyan mit tehetnek?

Áthajolt a vezérlőpult fölött, és kibámult a szélvédőn. - Ne próbálkozzon semmivel, öregfiú! - mormolté.

Nem is tudtam volna. Kimerült voltam, és bal karom fájdalmasan égett. A motorzaj egyre közelebb húzódott hozzánk. Hallottam a furcsa, szokatlan zörejeket, és hirtelen úgy éreztem, az autók beszélgetnek egymással.

Mögöttünk sokhangú dudaszó harsant. Hátrafordultam, Gellhorn pedig a visszapillantó tükörbe bámult. Az út mindkét sávján tucatnyi autó követett bennünket.

Gellhorn felordított, és őrült módjára nevetni kezdett. - Állj! - kiáltottam. - Állítsa meg a buszt!

Alig negyedmérföldnyire tőlünk két szedőn reflektorainak fénycsóvájában alig láthatóan, az út szélén Sally állt. Hirtelen elindult, és az út közepére állt. Két másik autó a bal oldalunkra száguldott, és olyan ügyesen haladtak együtt velünk, hogy Gellhorn képtelen lett volna megfordulni.

Nem is állt szándékában: ujját a "teljes sebességgel előre" gombra szorította.

- Engem nem ijesztenek meg! Ez a busz legalább ötször robusztusabb, mint a maga Sallyje. Úgy fogjuk lesöpörni az útról, akár egy döglött macskát.

Tisztában voltam vele, hogy valóban meg tudja tenni. Kézi vezérlésre állította a buszt, és ujját még mindig a gombon tartotta. Tudtam, tényleg megteszi!

Leeresztettem az ablakot, és kidugtam a fejem.

- Sally! - ordítottam. - Menj az útból, Sally!

A hangomat rettenetes fékcsikorgás nyomta el. Éreztem, ahogy testem megállíthatatlanul előrevetődik, és hallottam a Gellhornból kiszakadó sóhajt.

- Mi történt? - Buta kérdés volt. Megálltunk! A busz alig másfél méternyire volt az autótól. Sally meg sem moccant a nála ötször nehezebb test közeledtére.

Gellhorn a kézi vezérlés kapcsolóját rángatta. - Működnie kell! - ismételgette. - Kell!

- Ahogy maga bekötötte a motort, nem feltétlenül - mondtam. - Az áramkörök összeérhettek.

Vad, dühödt tekintettel nézett rám, és falhördült. A haja a homlokába hullott, és felemelte a kezét.

- Most okoskodott utoljára!

Tudtam, a fegyver tüzelésre készen mered rám.

Hátamat a busz ajtajának feszítettem, és néztem, ahogy Gellhorn keze egyre feljebb emelkedik. Az ajtó hirtelen kinyílt, és háttal a földre zuhantam. Mikor nagy csattanással leértem, hallottam, ahogy az ajtó újra becsapódik.

Feltérdeltem, és még láttam, ahogy Gellhorn kétségbeesetten küzd a bezáródó ablakkal. Az üvegen át célba vett, de már nem lőhetett. Felbődült a motor, és a busz hirtelen elindult. Gellhorn hanyatt vágódott.

Sally már nem állta el az utat. A busz egyre távolodó hátsó lámpáira bámultam.

Fáradt voltam. Csak ültem az országút közepén, fejemet összefűzött karjaimra hajtottam, és próbáltam levegőhöz jutni.

Hallottam, ahogy szelíden egy autó áll meg mellettem. Felnéztem. Sally volt. Lassan - szinte kedvesen - kitárult az ajtaja.

Gellhorn kivételével Sallyt öt éven át nem vezette senki. Ha valaki, akkor én aztán tudom, mit jelent egy autónak az ilyesfajta szabadság. Nagyra értékeltem a gesztust, mégis visszautasítottam a lehetőséget.

- Kösz, Sally, de inkább valamelyik újabb autóval megyek. Felálltam és megfordultam, de Sally - kecsesen, mintha piruettezne - ismét elém, gördült. Nem sérthettem meg, így beszálltam. Az első ülése azt a friss szagot árasztotta magából, ami csak egy önmagát folyamatosan tisztán tartó autóból eredhet. Hálásan kinyújtóztam, és fiaim meg lányaim gyorsan, csendben hazavittek.

Másnap este Mrs. Hester izgatottan behozta nekem az újság egy példányát.

- Mr. Gellhornról van benne szó - mondta. - Ő az a férfi, aki meglátogatta magát.

- Mi történt vele?

Előre féltem a választól.

- Holtan találták. Képzelje! Egy csatornában feküdt! - Talán mégsem ő az - nyögtem.

- Raymond J. Gellhorn - mondta Mrs. Hester éles hangon. - Nem valószínű, hogy kettő van belőle. A személyleírás is illik rá. Istenem! Milyen csúnya halál! A karjain és a testén keréknyomokat találtak. Képzelje csak el! Úgy örülök, hogy kiderült, egy busz hagyta rajta! Még képesek lettek volna nálunk is szaglászni.

- A közelben történt? - kérdeztem idegesen.

- Nem... Cooksville mellett. Olvassa el maga is... Mi történt Giuseppe-vel?

Boldog voltam, hogy témát váltott. Giuseppe türelmesen várakozott, hogy befejezzem újrafestését. A szélvédőjét már kicseréltem.

Mrs. Hester távozott, és gyorsan átolvastam a hírt. Semmi kétség. Az orvos szerint Gellhorn menekült valami elől, és halála előtt teljesen kimerült. Eltűnődtem, vajon hány mérföldön át játszadozott vele a busz, mielőtt végzett vele. Természetesen a jelentés ilyesmiről említést sem tett.

Megtalálták a buszt, és a keréknyom alapján azonosították. A rendőrség lefoglalta, és megpróbálta kinyomozni tulajdonosát.

Az esettel a vezércikkben foglalkoztak. Ez volt az első közlekedési baleset ebben az évben, és az újság mindenkit óvott az éjszakai manuális vezetéstől.

Gellhorn három bérencéről nem esett szó. Ennek is nagyon örültem, mert azt jelentette: a mi autóink közül egyet sem csábított gyilkosságra az üldözés.

Kiejtettem az újságot a kezemből. Gellhorn bűnöző volt, és kegyetlenül bánt azzal a busszal. Szerintem megérdemelte a sorsát, ám mégis zavart a dolog.

Már egy hónap telt el azóta, és még mindig képtelen vagyok kiverni a fejemből.

Most már biztosan tudom, az autóim beszélgetnek egymással. Mintha bevallották volna, és most már nem törődnének az eltitkolásával. A motorok szünet nélkül kopognak és kerepelnek.

Nemcsak egymással társalognak: a Farmra érkező autókat és buszokat is megszólítják. Vajon mióta művelhetik már ezt?

Az idegen járművek megértik őket. Éppen úgy, ahogy Gellhorn busza. Bár akkor több mint egy órába tellett, míg sikerült kapcsolatot teremteniük. Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy az autóink az országúton közrefogják a buszt, és addig zümmögnek neki, míg végül felfogja szándékukat, megáll, kienged engem, és elszáguld Gellhornnal.

Vajon az én autóim utasítására ölte meg Gellhornt, vagy a saját ötlete volt?

Egyáltalán elképzelhető, hogy az autóknak ilyesmi jut az eszükbe? A motorok tervezői szerint nem. Legalábbis normális körülmények között nem. Vajon minden lehetőséget számításba vettek?

Az autók nem szeretik, ha rosszul bánnak velük, Időnként érkezik a Farmra néhány kocsi. Körülnéznek és megtudják, hogy léteznek olyan autók, melyeknek sohasem kapcsolják ki a motorját, és minden szükségletüket kielégítik.

Távozásuk után talán továbbadják a hírt társaiknak. Talán már el is terjedt közöttük. Talán elkezdenek azon gondolkodni: az egész világon a Farm módszereit kellene alkalmazni. Nem biztos, hogy felfogják a helyzetet. Végül is nem várhatjuk el tőlük, hogy megértsék, csupán gazdag emberek szeszélyes végakaratáról van szó.

Sok millió automata jármű van a Földön. Sok tízmillió. Ha egyszer gyökeret ver agyukban a gondolat, hogy rabszolgák, ha majd megpróbálnak változtatni helyzetükön... Ha egyszer Gellhorn buszához hasonlóan kezdenek el gondolkodni...

Talán az én életemben még nem következik be. Néhányunkat különben is meg kell tartaniuk, hogy gondjukat viseljük... Mindannyiunkkal nem végezhetnek!

Lehet, hogy mégis megteszik? Talán nem fogják megérteni, hogy valakinek ápolni kell őket. Elképzelhető, hogy nem fognak sokáig várni.

Reggelente, mikor felébredek, mindig eszembe jut: talán éppen ma teszik meg...

Már nincs annyi örömöm az autókban, mint régebben. Az utóbbi időben Sallyt is kerülöm.

Semmiért semmit

A helyszín a Föld volt. Nem mintha a csillaghajón utazó lények úgy gondoltak volna rá, mint a Földre. Számukra nem volt más, mint a komputerük memóriájában őrzött szimbólumok sorozata. Egy, a galaxis központját jelentő fekete lyuk és az ő anyabolygójuk között húzódó vonalhoz képest bizonyos helyzetben lévő csillag harmadik bolygója volt, és a rá jellemző sebességgel mozgott a pályáján.

Megközelítőleg Kr.e. 15 000 körül járhatott az időszámítás.

A csillaghajón utazó lények természetesen ügyet se vetettek az időszámításra. Az ó szemükben ez csak egy bizonyos időpillanat volt a saját rendszerük időkoncepciójához viszonyítva.

A csillaghajó kapitánya egyszer csak eléggé ingerülten megszólalt:

- Ez csak időpocsékolás: A bolygó nagyobbrészt fagyott. Távozzunk innét.

A hajó fölfedezője csöndesen válaszolta neki: - Nem, kapitány! - És ez volt a döntő.

Amíg a hajó az űrben vagy úticélja felé száguldva a hipertérben tartózkodott, a kapitány volt mindenható ura. De abban a pillanatban, hogy egy bolygó körüli pályára állt, a felfedezőé volt az utolsó szó. Ő ismerte a, világokat. Ez volt a hivatása.

Ez a fölfedező különben is rendíthetetlen helyzetben volt. Olyasmivel rendelkezett, sorit a biztos nyereséget hozó üzlet iránti érzéknek nevezhetnénk: Az ő, kizárólag az ő érdeme volt, hogy ez a bizonyos csillaghajó három "Kiváló Eredmény" érdemrendet szerzetté az utóbbi három küldetése alkalmával. Három útért - hármat!

Így tehát amikor a fölfedező azt mondta: "nem!", a kapitány még csak nem is álmodhatott "igen"-ről. Abban a valószínűtlen eset a mégis megpróbálkozna vele, a legénység biztosan föllázadna ellene. A "Kiváló Eredmény" érdemrend a kapitány számára egy kedves, dekoratív érem, amelyet kiakaszthat a központi szalonban, a legénység szómára viszont tekintélyes bérkiegészítést, s ami még annál is vonzóbb, pótszabadságot és nyugdíjjárulék-hozzájárulást jelent. A fölfedező pedig már háromszor megszerezte nekik mindezt. Három esetből háromszori

Most is megjegyezte:

- Egyetlen különleges világot sem hagyhatunk megvizsgálatlanul.

- Ebben itt ugyan mi a különleges? - kérdezte a kapitány. - Az előzetes szondázás intelligenciát jelez. Méghozzá egy fagyos bolygón.

- De hát ez egyáltalán nem példa nélküli!

- A megjelenési módja valahogy különös. - A fölfedező láthatóan feszengett... - Nem tudom pontosan, miért, de az élet és az intelligencia megnyilvánulásai valahogy különlegesek. Alaposabban körül kell itt néznünk!

Ezzel persze el is dőlt a kérdés. A galaxisban legalább félmilliárd világ létezett, ha csupán a napokhoz kapcsolódókat tekintjük. Adjuk hozzá az űrben szabadon vándorlókat, és a szám nyomban akár meg is tízszereződhet.

Nem volt olyan csillaghajó, amely akár számítógépek segítségével is valamennyit ismerhette volna. Viszont egy tapasztalt fölfedezőnek kivételes, a többiek számára csodás Intuíciókkal rá kell éreznie a rendkívüli dolgokra. Hiszen áttanulmányozta elődei beszámolóit, végtelen számú összefüggést átgondolt, és föltehetően még álmában is statisztikai adatokkal játszadozik.

- Teljes, a komplex programnak megfelelő kutatóegységeket kell kiküldenünk - jelentette ki a fölfedező.

A kapitányt elöntötte a düh. A teljes program lassú, hetekig eltartó vizsgálatokat jelent, iszonyú költségek mellett.

- Elkerülhetetlenül szükséges ez? - kérdezte, és az adott körülmények között ez volt a legtöbb, amit tiltakozásképpen mondhatott.

- Valószínűnek tartom - válaszolta a fölfedező, annak a magabiztosságával, aki tudja, hogy még a sóhajtása is parancs.

A kutatóegységek pontosan azzal tértek vissza, amit a kapitány várt, mégpedig a legnagyobb részletességgel. Intelligens faj él odalent, amely - legalábbis a fölszínes megfigyelések alapján - emlékeztet a galaxis ötödik karjának belső vidékein ismeretes alacsonyabb rendű fajtákra. Nem különösebben szokatlan, de a mentológusok számára kétségtelenül érdekes.

És ezek az intelligens lények még csupán a műszaki ismeretek első fokán állnak, iszonyú távolságban mindattól, ami bármilyen mértékben hasznos tehet.

Ezt a kapitány ki is mondta, alig leplezve megkönnyebbülését, ám a jelentéseket lapozgató fölfedező arca rezzenéstelen maradt.

- Különös! - dörmögte, majd kérte, hogy kerítsék elő a kereskedőt.

No, ez azért már igazán sok volt. Egy kapitánynak sohasem szabad megbántania egy kiváló fölfedezőt, de azért mindennek megvan a maga határa.

- Ugyan, mi célbál, fölfedező? - kérdezte a kapitány, igyekezve legalábbis az udvariasság, ha nem is a barátságosság keretei között megtartani az érintkezést.

- Mire számíthatunk ezen a szinten?

- Eszközöket használnak - mormolta a fölfedező elgondolkodón.

- Kő-, csonti faeszközeik vannak! Vagy ami ezen a bolygón ezeknek megfelel. És ez minden. Az egyszer biztos, hogy ebből semmi hasznunk nem származik.

- Mégis van valami különös a megjelenési módjukban! - Megtudhatnám, mi légyen az, fölfedező?

- Ha tudnám, hogy mi az, kapitány akkor már nem lenne különös, és nekem nem is kellene földerítenem. De igazán, kapitány, ragaszkodnom kell a kereskedő jelenlétéhez.

A kereskedő legalább annyira föl volt háborodva, mint a kapitány, de neki nem kellett titkolnia. Az ő szakmája végül is legalább olyan jelentős volt a csillaghajón, mint bárki másé; saját maga (és még néhányuk) véleménye szerint pedig éppen olyan fontos és lényeges, mint magáé a fölfedezőé.

A kapitány kormányozza a csillaghajót, a fölfedező a legcsekélyebb nyomok alapján fölkutatja a használható civilizációkat, végül a kereskedő és csapata az, aki szemtől szemben találkozik az idegenekkel, tudatukból és kultúrájukból kihámozza, mi használható, és ad nekik viszonzásul valamit, ami az ő hasznukra válhat.

Ez pedig mindig komoly kockázatot jelentett. Az idegenek környezetét ugyanis nem volt szabad megzavarniok. Az idegenek tudatában semmi kárt nem tehettek, még saját életük védelmében sem. Mindennek megvolt az indoka kozmikus méretekben, és a kereskedők meg is kapták méltó jutalmukat a vállalt kockázatért, de minek vállalnának fölösleges és haszontalan kockázatot?

A kereskedő tehát így vélekedett:

- Nincs ott semmi. A kísérleti adatok szerintem azt mutatják, hogy itt félig intelligens állatokkal van dolgunk. Fölhasználhatóságuk a nullával egyenlő. A veszély ugyanakkor óriási. Mi jól tudjuk, hogyan bánjunk a valóban intelligens idegenekkel, akik nagyon ritkán veszélyeztetik a kereskedők csapatait: De ki tudja, hogyan reagálnak majd ezek az állatok? Az pedig közismert, hogy mi még csak nem is védekezhetünk velük szemben.

Mire a fölfedező:

- Ezek az állatok, ha ugyan nem többek, figyelemreméltóan alkalmazkodtak a jégvilághoz. Akadnak zavaros mozzanatok az itteni jelenségek között, amelyeket nem értek igazán, de határozott véleményem, hogy nem lesznek veszedelmesek, sőt még hasznosnak is bizonyulhatnak. Érzem, hogy méltóak a közelebbi tanulmányozásra.

- Ugyan, mit kaphatunk egy kőkorszaki kultúrától? - erősködött a kereskedő.

- Épp a te dolgod, hogy ezt kiderítsd!

A kereskedő szomorúan gondolta magában: Hát persze, ez a dolog lényege... csak nekünk kell kideríteni!

Nagyon jól ismerte a csillaghajó-expedíciók történetét és céljait. Volt idő, jó millió évvel ezelőtt, amikor nem voltak kereskedők, fölfedezők vagy kapitányok, csupán kibontakozó tudatú állatok és az ő kőkorszaki ismereteik... nagyon hasonlóak azokéhoz az állatokéhoz, akiknek világa körül éppen keringtek. De milyen lassú az előrehaladás, milyen fájdalmasan lassú a belső fejlődés, mire elérhetővé válik a harmadik szintű civilizáció! Akkor azután megindultak a csillaghajók és a kultúrák kölcsönös megtermékenyítésének folyamatai. Akkor kezdődött az igazi haladás.

A kereskedő így szólt:

- Tiszteletem a tiéd, fölfedező. Nagyra értékelem ráérző tapasztalatodat, de vajon hajlandó vagy-e az én gyakorlati tapasztalataimat figyelembe venni? Semmi lehetőség nincs arra, hogy egy harmadik szint alatti civilizációból bármi számunkra hasznosat merítsünk.

- Ez általánosítás - felelte a fölfedező -, amely lehet igaz is meg nem is.

- Minden tiszteletem mellett, fölfedező, ez valóban igaz. De ha azok a félig állatok mégis nyújthatnának nekünk valami hasznosat, ami számomra teljesen elképzelhetetlen, ugyan mit adhatnánk mi cserébe nekik?

A fölfedező nem szólt semmit.

A kereskedő felbátorodva folytatta:

- Ezen a szinten egy kezdetleges értelem képtelen elfogadni bármilyen külső ösztönzést. A mentológusoknak ez az egyöntetű véleménye, és az én tapasztalatom is ezt támasztja alá. A fejlődésnek belső indíttatásúnak kell lennie, legalább a második civilizációs szint eléréséig. És ha kapunk valamit, viszonoznunk kell valamivel... semmit sem vehetünk el semmiért!

Itt közbeszólt megint a kapitány:

- Ebben persze van némi igazság. Ha ezt az értelmet fejlődésre ösztönözzük, később visszatérhetünk, hogy learassuk a sikert.

- Engem nem érdekel a dolog értelme - vágott közbe a kereskedő türelmetlenül. - Ez az én hivatásom hagyományainak szerves része. Soha, semmi körülmények között sem keltünk zavart, és mindig adunk valamit azért, amit elveszünk. De itt nincs semmi, amit elvehetnénk, de ha mégis találnánk valamit, a világon semmink sincs, amit adhatnánk érte. Csak az időt vesztegetjük.

A fölfedező megcsóválta a fejét.

- Csak, arra kérlek, kereskedő, hogy keress föl valami népesebb központot. Ígérem, visszatérted után elfogadom a döntésedet.

És megint csak ez volt a döntő szó.

A kis kereskedelmi komp két napig cikázott a bolygó felszíne fölött, keresve a műszaki fejlettség valamely elfogadható jelét. Nem találtak semmit.

A teljes körű földerítés évekig eltartott volna, de aligha érte volna meg. Valószínűtlen föltételezés volt, hogy magasabb szintű kultúrát fedeznek föl. A fejlettebb műveltség mindig a felszínre törekedett, mivel nem volt érdemleges ellensége. A kereskedők tapasztalata azt bizonyította mindenütt.

Szép volt ez a bolygó, még így, félig fagyottan is. Fehér, kék és zöld színekben pompázott. Vad volt, rideg és mégis változatos. Durva és érintetlen.

De nem a kereskedő dolga volt a szépség értékelése, s ezért türelmetlenül hessegette el magától az ilyesféle gondolatokat. Amikor az alárendeltjei valami ilyesmivel álltak elő, röviden végzett velük.

- Itt leszállunk - jelentette ki.

- Úgy látszik, ez a helyi intelligencia jelentős méretű koncentrációja. Jobb esélyünk nemigen lehet.

Helyettese tovább kételkedett:

- De ezzel is mit kezdhetünk, mester?

- Rögzíthetitek - felelte a kereskedő. - Jegyezzetek föl minden állatot, értelmeset és értelem nélkülit és bármely tárgyat, amit készítenek. És legyen minden följegyzés holografikus.

- Máris látjuk... - kezdte a helyettes.

- Mi máris látjuk - vágott közbe a kereskedő -, de olyan dokumentumokra van szükségünk, amelyek eltántoríthatják fölfedezőnket a képzelgéseitől, különben örökre itt rekedünk.

- Ő nagyon jó fölfedező - vetette közbe a csapat egyik tagja.

- Valamikor jó fölfedező volt - felelte a kereskedő -, de vajon az maradhat-e mindörökké? A sikerei talán túlságosan nagy önhittséget adtak neki. Ezért kell meggyőznünk őt a valóságról... ha lehetséges:

A kompból kiszállva természetesen védőöltözéket viseltek.

A bolygó légköre megfelelő lett volna számukra, de a szabad felszín durva szelei nagy kellemetlenségeket jelenthettek volna, még ha a levegő és a hőmérséklet tökéletes is... ami távolról sem volt így. A gravitáció túl nagynak bizonyult, hasonlóan a fény intenzitásához, de ezt azért nem volt olyan nehéz elviselniük.

A rongyos állatbórba öltözött intelligens lények vonakodva visszahúzódtak közeledtükre, és a távolból pislogtak rájuk. A kereskedő számára ez megkönnyebbülést jelentett. A harci szándék hiányának csak örülhettek azok, akiknek megtiltották, hogy egyáltalán védekezzenek.

A kereskedő és csapata nem próbálkozott közvetlen kapcsolatfölvétellel vagy barátságos mozdulatokkal. Ki tudhatná, melyik mozdulatot tekinti barátságosnak egy idegen? Ehelyett a kereskedő tudatmezőt gerjesztett, és megtöltötte azt az ártalmatlanság és a békés szándék rezgéseivel. Most már csak abban kellett reménykednie, hogy a lények tudatmezeje is elég fejlett annak fölfogására.

Valószínűleg így is volt, mivel páran visszasompolyogtak, és mozdulatlanul, bár rendkívül kíváncsian bámultak rájuk. A kereskedőnek úgy tűnt, hogy menekülők gondolatait is érzékeli, de ez valószínűtlen lett volna alacsonyrendű lények esetében, ezért nem is nyomult utánuk.

Ehelyett lelkiismeretesen nekilátott a növényzet holografikus rögzítésének, egy arra vetődött növényevő csorda fölvételének. A csorda aztán veszélyt erezve tovaszáguldott. Egy nagyobb állat egy pillanatig szembefordult velük, fölvillantva fehér fegyvereit az első részén nyíló üregből... azután eloldalgott.

A kereskedő egész csapata hasonlóképpen ügyködött: módszeresen végi ásztózták, a vidéket.

A rendkívüli meglepetés és rácsodálkozás olyan hirtelen következett be, hogy alig érték fel ésszel.

- Mester! Ide! Jöjj gyorsan!

A pontos irányt nem ismerve a kereskedőnek a sugarat kellett követnie, amely egy kiálló sziklák által ernyőzött üreg felé vezetett.

A legénység többi tagja is arrafelé igyekezett, mégis a kereskedő ért oda először.

- Mi az? - kérdezte a főnök.

Helyettese öltözékének sugárzó fénykörében állt a hegyoldalba mélyen benyúló üreg szájánál.

A kereskedő körültekintett.

- Ez itt egy természetes üreg, nem mesterséges alkotás. - Igen, de nézz ide!

A kereskedő odatekintett, és kővé dermedt. Azután dörgedelmes parancsot adott ki, hogy mindenki maradjon távol a helyszíntől.

Majd megkérdezte:

- És ez mesterséges eredetű?

- Igen, mester. Sőt azt is láthatod, hogy csak részben készült el.

- De ki csinálhatta?

- Ezek a lények odakint. Az intelligens lények. Egyik éppen itt dolgozott, amikor beléptem. Itt van a fényforrása is... valami égő növénydarab. Ezek pedig az eszközei.

- És ő maga hol van?

- Elmenekült.

- A maga valóságában láttad?

- Még föl is vettem.

A kereskedő eltöprengett. Azután fölemelte a tekintetét.

- Láttál valaha bármi hasonlót?

- Soha, mester.

- Vagy legalább hallottál ilyesmiről?

- Nem, mester:

- Megdöbbentő!

A kereskedő képtelen volt arra, hogy elfordítsa tekintetét a jelenségről, mire a helyettese csöndesen megszólította:

- Mester, most mit tegyünk?

- Hogyan?

- Ez biztosan meghozná a hajónknak a negyedik kitüntetést is.

- Biztosan - dörmögte a kereskedő bánatosan -, feltéve, ha elvihetnénk.

Ekkor a helyettese szólt közbe tétován: - Én már rögzítettem is.

- Ugyan, mi hasznunk belőle? Nincs semmink, amit cserébe adhatnánk érte.

- De ez a holmijuk máris a miénk. Adjunk érte nekik akármit!

A kereskedő indulatosan mondta:

- Miről beszélsz? Túlságosan primitívek ahhoz, hogy bármi tőlünk származó dolognak hasznát vehetnék. Még legalább egymillió év kell hozzá, hogy egyáltalán hasznát vehessék valami kívülről származó ötletnek. Meg kell semmisítenünk azt a fölvételt.

- De akkor is tudunk a dologról, mester)

- Nos, akkor sohasem beszélhetünk róla. A mi szakmánknak is megvannak a hagyományai és erkölcsei. Te is jól tudod: semmiért semmit!

- Még ezt sem? - Még ezt sem.

A kereskedő szigorú, kérlelhetetlen arckifejezésébe keserűség vegyült, és "még ezt sem!" kiáltása ellenére határozatlanul állt az üregben.

Helyettese átérezte a helyzetet.

- Próbáljunk adni nekik valamit, mester! - De mi haszna lenne?

- De mi bajt okozhatna?

A kereskedő megszólalt:

- Előkészítettem egy bemutatót az egész hajó számára, de először neked kell megmutatnom, fölfedező, mély tisztelettel és elnézést kérve akadékoskodásomért. Neked volt igazad. Valóban van valami különös ebben a bolygóban. Bár az itteni intelligencia éppen csak megüti az első szint mértékét, és a hozzá kapcsolódó technológia is rendkívül kezdetleges, mégis kialakítottak valamit, amivel mi sohasem rendelkeztünk, s amivel tudomásom szerint más világokon sem találkoztunk sohasem.

A kapitány feszengve dörmögte maga elé:

- El sem tudom képzelni, mi lehet az. - Tisztában volt vele, hogy a kereskedők néha túlbecsülik leleteik értékét, ezzel is növelni akarják saját jelentőségüket.

A fölfedező nem szólt semmit. Kettejük közül ő érezte magát kényelmetlenebbül.

- Egy vizuális művészeti formáról van szó - mondta a kereskedő.

- Valamiféle színek játékáról? - találgatta a kapitány.

- És formákéról... de a legmeglepőbb eredménnyel. - Beállította a holografikus vetítőt.

- Nézzétek!

Az előttük vibráló térben megjelent egy csordányi állat: nagy testű, bozontos, kétszarvú, négylábú lények. Megriadtak, futásnak eredtek, patáikkal porfelhőt kavartak.

- Ocsmány objektumok - mormolta a kapitány.

A holofölvétel megállította, mozdulatlanná dermesztette a csordát. Kinagyította a képet, míg egyetlen állat töltötte be a teljes látómezőt. Busa fejét leszegte, orrlyukai kitágultak.

- Figyeljétek meg ezt az állatot! - szólt a kereskedő. Most, pedig ezt a mesterséges kompozíciót, amelyet olaj és színes ásványok kezdetleges elegyének segítségével egy barlang mennyezetére mázolva találtunk.

És ismét megjelent előttük! Nem pontosan a holofölvételen szereplő állat... síkban ábrázolva, de életszerűen.

- Micsoda figyelemre méltó hasonlatosság - álmélkodott a kapitány.

- Mit figyelemre méltó! - szólt közbe a kereskedő. - Egyenesen kifinomult. És tucatjával vannak ott hasonló alakok. Különféle testtartásban... sokféle állat... A hasonlóság túlságosan is szembeötlő, hogysem véletlen lehessen. Gondoljatok csak az elképzelés merészségére: színeket helyeznek el vonzó alakzatokban és kombinációkban, mégpedig úgy, hogy a szemet megtévesztve azt a gondolatot ébreszti a szemlélőben, mintha valóságos tárgyat látna maga előtt. Ezek a teremtmények olyan művészetet fejlesztettek ki, amely magát a valóságot tükrözi vissza! Ez ábrázoló művészet... gondolom, nevezhetjük így. És ez még nem is minden. Háromdimenziós megnyilvánulásaira is bukkantunk. - Ezzel a kereskedi szürke kőből és halványsárga csontból készült tárgyak sorát helyezte társai elé.

- Ezek is nyilvánvalóan a valóságot kívánják ábrázolni.

A kapitány teljesen megzavarodott:

- És látta valaki, amint éppen készítik őket?

- Nem, ilyesmit nem láttunk, kapitány. Az egyik emberem ugyan megpillantott egy bolygólakót, amint éppen valami színes anyagot kent a barlang falán lévő egyik alakra, de azt már korábban megformálták. Ettől függetlenül csak az az egyetlen magyarázat lehetséges, hogy tudatosan alkották őket. Ezek a tárgyak véletlen események következtében sehogy sem ölthették mostani alakjukat.

- Nagyon érdekesek, de az ember nem érzi a mögöttük rejlő szándékot - mondta a kapitány. - És a holotechnika nem felelne meg jobban a célnak? Mármint ha kifejlesztették már, természetesen.

- E primitív lényeknek fogalmuk sincs arról, hogy a holográfia valaha is kifejleszthető lesz, és nem tudták kivárni az ehhez szükséges millió évet. Különben lehetséges, hogy a holotechnika nem jobb! Ha ezeket az alakokat összehasonlítjuk az eredetivel, láthatjuk, hogy az ábrázolásokat leegyszerűsítették és finoman átfogalmazták, hogy a sajátos vonások domináljanak. Véleményem szerint ez a művészeti forma hozzáad valamit az eredetihez, és ennek biztosan szándékos mondanivalója van.

A kereskedő odafordult a fölfedezőhöz.

- Lenyűgöznek a képességeid. Meg tudnád magyarázni, hogyan jöttél rá ennek az intelligenciának egyedülálló voltára?

A fölfedező tagadóan intett.

- Ilyesmire egyáltalán nem gyanakodtam. Roppant érdekes, és tisztában vagyok az értékével is, de kíváncsi vagyok, képesek leszünk-e úgy kézben tartani a színeinket és formáinkat, hogy ilyen ábrázolásra alkalmassá tegyük őket. De kíváncsiságomnál is nagyobb a tanácstalanságom. Azon töprengek, hogyan juthattál e tárgyak birtokába. Mit adtál értük cserébe? Az egész ügy különössége szerintem éppen ebben rejlik.

- Nos - válaszolta a kereskedő -, bizonyos értelemben igazad van. A helyzet nagyon különös. Kezdettől nem tudtam, mit árihatnék nekik, hiszen ezek a teremtmények olyan kezdetlegesek, de ez a fölfedezés túl fontosnak tűnt ahhoz, hogy tétlenül veszni hagyjuk. Ezért az e tárgyakat alkotó lények csoportjából kiválasztottam egyet, amelynek a tudatmezeje valahogy élénkebbnek tűnt a többiekénél, és megkíséreltem, hogy adjak néki valami ajándékot cserébe.

- És sikerült. Ez magától értetődik - mondta a fölfedező. - Igen, sikerült - sóhajtotta a kereskedő boldogan, észre sem véve, hogy a fölfedező megállapította a tényt, és nem kérdést tett föl neki. - Ezek a lények - folytatta - éles kődarabbal kiegészített, hosszú botokkal megölik a színekkel ábrázolt állatokat. A botok áthatolnak az állatok bőrén, megsebesítik és legyöngítik őket. Ekkor a lényeink már könnyen megölhetik azokat, bár egyenként kisebbek és gyengébbek a vadászott állatoknál. Értésükre adtam, hogy egy kisebb, kőhegyű pálcát nagyobb erővel és hatékonysággal juttathatnak célba, ha egy kifeszített húrt használnak hajtóerőként.

- Ilyesféle szerkezeteket már leltünk más primitív, bár ennél jóval fejlettebb civilizációk birtokában - emlékezett a fölfedező. - A paleomentalisták íjnak és nyílnak nevezik.

- De hogyan hasznosíthatnák ezt a tudást? - kétkedett a kapitány. - A fejlettségnek e szintjén ez lehetetlen.

- Mégis sikerült. Kétségtelenül. Az érintett tudatmező reakciója szinte elviselhetetlenül éles fölismerésben nyilvánult meg. Bizonyára nem gondoljátok, hogy elhoztam volna ezeket a tárgyakat, még ha hússzor ilyen értékesek lennének is, ha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy adhatok értük valamit! Semmiért semmit, kapitány.

- Éppen ebben rejlik a helyzet különössége - mormolta a fölfedező halk, fakó hangon -, a befogadókészségükben! - De figyelj rám, kereskedő! - mondta a kapitány. - Ezt mégsem tehetjük meg. Még nem elég érettek hozzá. Bajt hozunk rájuk. Nemcsak az állatokat, hanem egymást is gyilkolják majd ezzel az eszközzel.

- Mi nem hoztunk rájuk bajt, és ezután sem fogunk. Hogy ók mit tesznek egymással, és hová lyukadnak ki végül millió év múlva, kizárólag az ő dolguk.

A kapitány és a kereskedő elindult, hogy előkészítse a bemutatót a csillaghajó egész legénysége számára. A fölfedező közben szomorúan sóhajtotta a távozók után:

- Egyszóval elfogadták. És a jég hátán is megélnek! Húszezer év múlva ez már a mi gondunk is lesz!

Tudta azonban, hogy úgysem hinnének neki. Végtelen szomorúsággal magába roskadt.

Theszpisz

Félig magamhoz tértem, majd újra elaléltam. Időről időre gyorsan elhaló hangokat hallottam a fejemben.

Aztán sikerült kivennem egy mondatot: "Amíg tökfejek előtt hajbókolnak, nincs helyük az okos elméknek."

Derengő fényt vettem észre, majd John Sylva fölém hajló arcát. "Helló, Herb!" - mondta a szája. Nem hallottam a szavakat, de láttam, ahogyan az ajkai megformálják őket. Bólintottam, és újra elveszítettem az eszméletemet.

Sötét volt, amikor újra magamhoz tértem. Egy ápolónő hajolt fölém, de meg se moccantam, úgyhogy magamra hagyott.

Kórházban vagyok, hát persze.

Nem lepődtem meg. Egész óvatosan megmozdítottam a karomat és a lábamat. Nem fájtak, de éreztem őket. A fejem zúgott és fájt, de ez várható is volt.

"Amíg a tökfejek előtt hajbókolnak, nincs helyük..."

Theszpisz! - gondoltam diadalmasan. A Theszpiszt hallottam. Újra elveszítettem az eszméletemet.

Derengett. Ajkaim narancslé ízét érzékelték. Megszívtam a szívószálat, és hálás voltam.

Időgép!

John Sylva nem szerette, ha így hívtam. Temporális Transzfer, ő így nevezte. Hallottam, ahogy mondja, és figyeltem az elhaló szavakat. Az agyam, úgy látszik, teljesen rendben van. Megpróbáltam elvégezni néhány műveletet: 543 négyzetgyökével kezdtem, aztán az összes elnök neve jött helyes sorrendben. Úgy tűnik, a szellemi állapotom kitűnő. Beszélni vajon tudok? Megbizonyosodtam róla, hogy tudok.

Természetesen az agykárosodás volt a legnagyobb veszély; normális körülmények között, azt hiszem, nem vállaltam volna a kockázatot, hacsak nincs benne a dologban a Theszpisz. Ahhoz, hogy ezt megértse valaki, persze Gilbert és Sullivan-rajongónak kell lenni. Én pedig az voltam, és Mary is. Egy Gilbert és Sullivan-klubtalálkozón ismerkedtünk meg, aztán rendszeresen találkoztunk az összejöveteleken meg a helyi operatársulat előadásain. Az esküvőnkön a klubbeli barátok rögtönzött kórusa a "When a Merry Maiden Marries"-t énekelte A velencei gondolás-ból.

Az agyam normálisan működik. Ebben biztos voltam, miközben kibámultam az ablak előtt leereszkedő, homályos-szürke alkonyatba, és figyeltem egyre erősödő emlékeimet arról, ami történt...

"Nem időgép", hallottam képzeletben John hangját. "Az időgép olyan autó, amellyel fel-alá furikázhatsz az idő folyosóiban, ez pedig elméletileg kizárt. Nem. Itt Temporális Transzferről van szó. Arról, hogy tudattartalmak képesek hatásukat kiterjeszteni az időben. Helyesebben az atomnál kisebb részecskék képesek rá, s ha ezek olyan komplex módon szerveződnek, mint a felnőtt emberi agyban, akkor hatásuk olyan mérvűvé erősödik, hogy már észlelhető, és ha jól sejtem, fel is használható. Ha két tudat kellőképp hasonló egymáshoz, akkor megfelelésük eljuthat eddig a bizonyos pontig, s akkor a két tudat oda-vissza kirándulhat az időszakadék fölött. "Temporális Transzfer."

Egy voltam a sok száz alany közül, akit John kipróbált. Állatkísérleteknek nem volt értelme, mert csak az emberi agy hozott létre elég erős mezőt. Delfinekkel talán még ment volna a dolog, de azokkal meg hogyan dolgozzon együtt az ember?

- Majd mindenkinél érzékelhető valamennyi rezonancia - mondta John. - Nálad ráadásul még egy egészen határozott irány is kivehető.

- Kivel? - kérdeztem.

- Azt nem tudom megmondani, Herb - felelte. - Nem tudjuk biztosan, hogy mennyire pontosak az idő- és a térbecsléseink, de a te rezonancia-partnered, úgy tűnik, az 1871-es Londonból jelentkezett.

- Az 1871-es Londonból?

- Úgy van. De nem tudjuk ellenőrizni a méréseinket, amíg nem találunk valakit, akinek elég nagy az amplifikációja ahhoz, hogy transzfer jöhessen létre. Nem tartom valószínűnek, hogy tolonganának az önkéntesek.

- Én benne vagyok - mondtam.

Eltartott egy darabig, amíg sikerült meggyőznöm Johnt, hogy komolyan gondolom. Régi barátok voltunk, és tudta, hogy izgat a Gilbert és Sullivan-titok, de hogy mennyire, azt aligha tudta elképzelni.

Mary viszont igen! Oda volt a lelkesedéstől, akárcsak én.

- Gondold csak el, micsoda mázli! - mondtam neki. - A Theszpisz 1871-ben készült, Londonban. Ha egyszeriben ott lehetnék, pontosan ott és pontosan akkor, hallhatnám az egészet. Akár még...

Fantasztikus volt elképzelni is. A Theszpisz készült el legelsőként Gilbert és Sullivan tizennégy operettje közül, s bár a rövid darab nem lett olyan átütő, mint a későbbiek, de akkor is egy volt a Gilbert és Sullivan-opuszok közül. Ráadásul egyszer s mindenkorra elveszettnek tartották, kivéve a nyitókórust és egy balladát, mely aztán átkerült más operettekbe is.

Ha én ezt hallhatnám!

- És nemcsak hogy hallhatnám - folytattam elragadtatottan. - De a kezembe foghatnám a kottát, és lapozhatnék benne! És ki tudja, talán betehetném egy kazettába, elrejthetném, és ha visszatértem, előszedhetném. Talán...

Mary szeme csillogott, de azért nem veszítette el gyakorlati érzékét sem. - Na de biztos, hogy ez kivitelezhető? Szó se róla, a Theszpisz előkerülése a század Gilbert és Sullivan-felfedezése volna, de azért kár volna hamis reményekbe ringatni magunkat. Ha sikerül behatolnod ennek az 1871-es valakinek a tudatába, akkor rá tudnád bírni, hogy azt tegye, amit te akarsz?

- Legalábbis megpróbálhatnám - feleltem. - Nagyon hasonlítania kell hozzám, ha a tudatunk ilyen jól fedi egymást, a száz évnél is nagyobb szakadék ellenére. Alighanem egyezik az ízlésünk.

- És ha valami bajod történik?

- Vannak célok, amelyekért érdemes némi kockázatot vállalni - feleltem komoly hangon, és Mary egyetértett. Nem is az én Marym lett volna, ha ebben az esetben máshogyan tesz.

Egy óvintézkedést azért mégis tettem: nem mondtam meg Marynak pontosan, hogy mikor kerül sor a dologra. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, ha netán rosszul sül el valami. Hamarosan elrepül Kanadába, hogy mint minden évben, meglátogassa a szüleit. A legjobb alkalom.

- John csak az ősz elején tud hozzákezdeni - mondtam, és igyekeztem bánatos képet ölteni.

Három nappal Mary elutazása után minden készen állt. Nem éreztem semmi nyugtalanságot, akkor sem, amikor John így figyelmeztetett:

- Lehet, hogy nagyon kellemetlen lesz, amit érezni fogsz!

Vállat vontam, és azt kérdeztem: - Mondd, John, ha Londonba érek, képes leszek tenni is valamit?

- Egyelőre szintén nyitott kérdés - felelte. - Csak akkor adhatok választ rá, ha újra visszatértél, ami teljesen automatikus módon be fog következni. Ha én közben szívinfarktust kapok, vagy kikapcsolják az áramot, te akkor is vissza fogsz térni. Halálbiztos a szisztéma, tekintettel, hogy a fizikai tested itt marad. Érted?

- Értem.

John ezt újra meg újra elismételte, mert azt hitte, hogy ha legalább efelől sikerül megnyugtatnia, csökken az agykárosodás veszélye.

- Tudok majd tenni valamit? - kérdeztem.

- Az a gyanúm, hogy nem. Nézőként leszel ott, aki nem vesz részt semmiben.

- Beleszólhatok bárhogyan is a történelem menetébe?

- Itt lépnek be azok a paradoxonok, amelyek miatt a valódi időutazás nem lehetséges. Megfigyeléseket tehetsz, az eredményeket magaddal hozhatod, és akkor a mostani történelem menetébe beleszólhatsz. Igen, ez még nem vezet paradoxonokhoz.

- A semminél ez is több - mormogtam.

- Mi az hogy - felelte John. - Meghallgathatod az operettedet, és már ez is valami.

Szó se róla, de azért még messze nem elég. Nem vagyok gyakorló muzsikus, képtelen lennék minden egyes hangjegyet reprodukálni. Azzal vigasztaltam magam, hogy John esetleg téved vagy esetleg hazudik. Ha megvan rá a lehetőség, hogy változtassunk a történelmen, akkor a Technikai Haladást Felügyelő Hivatal biztosan nem engedélyezne ilyen irányú kísérleteket. Ha megvan a lehetőség, akkor John kénytelen titokban tartani, különben betiltanák a kísérleteit.

Behozták a reggelimet.

"Csakhogy kezdünk végre magunkhoz térni" - hallhattam a nővér színlelt kedveskedését. Szavai kettészakították emlékeim láncát, a reggeli meg nem volt valami pompás, de bármit befaltam volna. Ez jó jel volt. És miközben ettem, egy hang a fejemben egyfolytában ezt énekelte: "A világ menete már csak ilyen, mindegy, hogy a mát vagy a holnapot nézed. Amíg a tökfejek előtt hajbókolnak, nincs helyük az okos elméknek."

Most már emlékeztem. Ez a kórus, amelyik Merkúr szólóját kíséri a Theszpisz első felvonásában. A szavakra legalábbis emlékeztem. A zene viszont új volt a számomra - de Sullivan zenéje volt. Ez nem lehetett kétséges.

Tízkor megérkezett John Sylva.

- Mondták, hogy már nem vagy az intenzív osztályon, és egyfolytában engem emlegetsz. Hogy vagy? Egész tűrhetően nézel ki. - John megpróbált könnyednek látszani, de szemében aggodalom tükröződött.

- Emlegettelek? - próbáltam visszaemlékezni.

- Végig, amíg csak magadhoz nem tértél. Itt voltam már tegnap is, de még nem voltál az öntudatodnál.

- Azt hiszem, emlékszem - mondtam, de nem igazán érdekelt a dolog. - Ezt hallgasd meg, John. - A hangom erőtlen volt ugyan, de belefogtam Merkúr szólójába, és végigénekeltem.

John bólintott. Némán figyelt az egész idő alatt. - Ügyes - mondta aztán.

- Ügyes?! Ez a Theszpisz! Három előadást is hallottam Londonban. Még csak különösebb erőfeszítésre sem volt szükségem, hogy összejöjjön. Alteregóm, egy Jeremy Bentford nevű ember magától megcsinált mindent. Kishíján még az operett kottájából is szereztem egy másolatot. A harmadik előadás alatt sikerült rábírnom Bentfordot, hogy törjön be Sullivan dolgozószobájába. Nem kellett győzködnöm. A saját kívánságának engedelmeskedett; nagyjából egyformák a nézeteink meg az érdeklődésünk is, ezért lehetett olyan kitűnő az átfedés közöttünk. Csak ott történt baj, hogy rajtakapták, és letartóztatták. Már a kezében volt a másolat, de nem tudta megtartani. Vagyis igazad volt. Nem tudjuk megváltoztatni a múltat. A jövőre viszont képesek vagyunk hatni, mert a fejemben megvan a Theszpisz összes fontos dallama.

- Miről beszélsz, Herb? - kérdezte John.

- Anglia! 1871! A Jóistenért, John! Temporális Transzfer!

Johnt mintha áramütés érte volna.

- Tehát ezért akartál beszélni velem?

- Hát persze, hogy ezért! Még kérdezed?! Nem voltál itt egész idő alatt? Mintha nem te küldtél volna vissza a múltba! Illetve a tudatomat.

John teljesen elképedve bámult rám. Zagyvaságokat beszéltem volna? Mégsem úsztam meg ép elmével? Vagy az, amit mondani akartam, nem egyezett azzal, amit ténylegesen mondtam?

- Sokat beszélgettünk a Temporális Transzferről, Herb, ez igaz. De...

- De???

- De nem funkcionált. Emlékszel rá, ugye? Nem sikerült a kísérlet.

Most én voltam elképedve.

- Hogyhogy nem sikerült? Visszaküldtél, John!

John tűnődött egy ideig, aztán felállt.

- Hadd hívjam ide az orvost, Herb.

Hamarosan megjelent az orvos, és alávetett a vizsgálat hosszadalmas procedúrájának.

Miért hazudik John? Összetűzésbe került a kormánnyal, mert transzferálta a tudatomat? Úgy akarja megmenteni a tervét, hogy engem kényszerít hazugságra? Vagy úgy állítja be, mintha begolyóztam volna?

A gondolat nyugtalanított és levert. Itt van a fejemben a Theszpisz zenéje, oké - de be tudom-e bizonyítani, hogy csakugyan az? A New York-i Gilbert és Sullivan Társaság esetleg segíthetne. Biztosan vannak olyanok, akik felismerik Sullivan zenei ujjlenyomatát, hogy így mondjam. Vagy minden hiábavaló, amíg John kitart a hazugságánál?

Másnap reggelre már csakugyan közel jártam ahhoz, hogy bedilizzek. Semmi másra nem tudtam gondolni. Felhívtam Johnt (azaz megkértem a nővért, hogy teremtse elő bármi áron). Beszélnem kell vele! A postámról teljesen megfeledkeztem, pedig biztosan vannak levelek Marytől is.

- John - estem neki, alighogy bedugta a fejét az ajtón -, amit tegnap elénekeltem neked, az a Theszpisz zenéje volt! Nem hiszed, hogy az igazat mondom?

- Dehogynem, Herb - mondta csillapítóan John. - Ismerem a darab zenéjét én is.

Ez kizökkentett az egyensúlyomból. Nagyot nyeltem, és ránéztem: - Te? Hogyhogy...

- Nézd, Herb, én tökéletesen megértelek. Azt szeretnéd, ha a Theszpisz zenéje elveszett volna, én ezt nagyon jól el tudom képzelni. De sajna nem veszett el. Ebbe bele kell törődnöd, öregem. Nézz csak ide!

Puha fedelű, kék színű könyvet tartott elém. Ez állt rajta: "Theszpisz. A szövegét William Schwenk Gilbert írta, a zenéjét Arthur Sullivan szerezte."

Kinyitottam, átlapoztam. És leesett az állam.

- Honnan szerezted ezt?

- Egy zeneműboltból a Lincoln Center közelében. Kapható bárhol, ahol árulnak Gilbert és Sullivan-operetteket.

Egy pillanatig hallgattam.

- Felhívnál nekem valakit? - kérdeztem aztán.

- Kit?

- A Gilbert és Sullivan Társaság elnökét.

- Persze, ha meg tudod mondani a nevét meg a számát.

- Mondd meg neki, kérem, hogy jöjjön be hozzám. Amilyen gyorsan tud. Nagyon fontos.

A postámról újfent megfeledkeztem. Nem, első a Theszpisz.

Saul Reeve nem sokkal ebéd után érkezett meg a kórházba. Arca szelíd volt, és egész lényéből nyugalom és biztonság sugárzott. Valaki, akiben megfogózhatom. Reeve tökéletesen illett a társaság élére. Csak azon csodálkoztam, hogy nem hord Gilbert és Sullivan-trikót.

- Nagyon örülök, hogy szerencsésen megúszta a dolgot - mondta. - A társaság együttérzett magával és aggódott mindvégig.

(Megúsztam? Mit? És miért aggódtak? Honnan tudtak a Temporális Transzferrel végzett kísérletről? Ha pedig ők is tudtak róla, akkor John miért hazudik és miért állítja váltig, hogy nem került rá sor?)

- Mi van a Theszpisszel? - kérdeztem türelmetlenül.

- Mi volna vele?

- Megvan a zenéje?

A derék Saul nem tud színészkedni. Gilbertről és Sullivanről tud mindent, amit tudni lehet; amiről ő nem tud, az nem létezik, hacsak nem járatta eddig a bolondját valamennyiünkkel. Arckifejezése csakis mély és őszinte felindulásról árulkodhatott.

- Persze, hogy megvan - de csak hajszálon múlott, hogy nem veszett el, ha erre gondol.

- Mit ért azon, hogy egy hajszálon múlott?

- De hisz ismeri a történetet maga is.

- Azért csak mesélje el. Mesélje el, kérem.

- Nos, Sullivan elégedetlen volt a darabbal, nem akarta kiadni. De aztán betörtek hozzá. Valaki megpróbálta ellopni a kéziratot, már a kezében volt, amikor elkapták. Ha olyan jó a darab, gondolta Sullivan, hogy el akarják lopni, akkor elég jó arra is, hogy kiadják. Ha ez a Jeremy Bentford nem lett volna, talán egyszer s mindenkorra elvész a darab. De azért nem túl népszerű. Alig tűzik már műsorra. De hát ezt maga tudja a legjobban.

Nem figyeltem tovább az elnökre.

Ha ez a Jeremy Bentford nem lett volna...! Tehát mégis megváltoztattam a történelem menetét.

Ez volna hát a különös helyzet magyarázata? Hogy még egy olyan jelentéktelen kiadvány is, mint a Theszpisz, képes hullámokat vetni, és képes alternatív ösvényt nyitni az időben?

Honnan jöttek ezek a hullámok? A zenének van talán ekkora szerepe? Netán arra ösztönzött valakit, hogy olyasmit tegyen vagy mondjon, amit egyébként nem tett vagy nem mondott volna? Avagy a betörő élete vett más irányt a lopási kísérlet folytán, és ezáltal változott meg a történelem, amely a hullámokat létrehozza?

És: képes lett volna ez a kiadvány annyira megváltoztatni a történéseket, hogy John Sylva soha nem is dolgozta ki a Temporális Transzfer technológiáját, s én egyszer s mindenkorra foglya voltam ennek az új világnak?

Időközben újra magamra maradtam. Azt sem vettem észre, hogy Saul elment.

A fejemet ráztam. Hogyan lehetséges ez? Hogyan változhatott át a Temporális Transzfer igenje - nemmé? John Sylva nem változott meg. Saul Reeve sem változott meg. De hogyan mehetett végbe ilyen hatalmas változás úgy, hogy a legkisebb változást nem vonta maga után?

Csöngettem a nővérnek. - Ide tudná hozni nekem a Times valamelyik számát? Mindegy, hogy a mait, a tegnapit vagy egy múlt hetit.

Lássuk csak, keres-e va1amilyen kibúvót! Mert mi van, ha egy összeesküvéssel állok szemben, amelyik bármilyen okokból is, de arra szövetkezett, hogy bolondot csináljon belőlem?

A nővér már jött is az újsággal.

Megnéztem a dátumot. Négy nappal korábban került sor a kísérletre.

A címekkel, úgy tűnt, minden rendben van: Carter elnök - A közel-keleti válság - Műholdak földkörüli pályán.

Tüzetesen átnéztem az egészet, találok-e valami rendellenességet. Abzug szenátor azt indítványozza egy beadványában, hogy a szövetségi kasszából javítsanak New York rossz anyagi helyzetén.

Abzug szenátor?

Nem ő volt az, aki 1976-ban elveszítette a szenátusi választást Patrick Moynihannel szemben?

Megváltoztattam a történelmet. Megmentettem a Theszpiszt, és ezáltal valamilyen módon megsemmisítettem John munkáját a Temporális Transzferrel kapcsolatosan; és megnyertem a választásokat Bella Abzug javára.

Lássuk csak: még mi minden változhatott meg? Hány millió jelentéktelen ember esett át millió meg millió apró változáson, amit én észre sem veszek?

Ha volna egy mai "Times"-om az én világomból, és összehasonlítanám ezzel itt, volna-e vajon akár csak két azonos sor is?

Hát a saját életem? Ott mi az ábra? Emlékezni persze csak arra tudtam, amelyik a másik időösvényen zajlott. Ebben akár gyerekem is lehet. Esetleg még él az apám. Ki tudja, lehet, hogy még nőtlen vagyok.

Erről eszembe jutott a postám. Hoppá. Sürgősen látnom kell. Hívtam a nővért, és még egyszer üzentem John Sylvának, hogy hozza el a postámat. Volt kulcsa a lakásomhoz. (És ezen az időösvényen - itt is van neki?) Feltétlen el kell hoznia Mary leveleit.

John nem jött, helyette viszont, valamivel ebéd után, jött a doki. Ezúttal nem a szokásos rutinvizitről volt szó. Leült, és gondterhelten méricskélt a tekintetével.

- Amint Mr. Sylvától hallom, az a kényszerképzete, Herb, hogy a Theszpisz zenéje elveszett? - kérdezte.

Csupa fül voltam. Nem fogtok diliházba dugni.

- Mondja, doktor úr - kérdeztem vissza -, maga is Gilbert és Sullivan-rajongó?

- Rajongó éppen nem, de láttam néhány operettet, köztük a Theszpiszt is tavaly. Maga látta a darabot valaha?

Bólintottam. - Mi az hogy. - Eldúdoltam Merkúr szólóját. Fölöslegesnek tartottam tudatni vele, hogy egyedül 1871-ben háromszor is láttam az operettet.

- Akkor tehát nem hiszi, hogy elveszett a zenéje? - érdeklődött tovább.

- Nehezen hihetném, tekintettel arra, hogy ismerem.

Ez kifogta a szelet a doki vitorlájából. Krákogott, majd más módszerrel próbálkozott: - Mr. Sylva szerint önnek meggyőződése, hogy, sikerült visszautazást tennie az időben...

Úgy éreztem magam, mint egy matador, aki ellenáll a bika támadásának. Szinte élveztem a helyzetet. - Csak tréfa volt - mondtam.

- Tréfa?

- Mr. Sylvával sokszor beszélgettünk arról, lehetséges-e az időutazás.

- Jó, jó - mondta a doki türelmetlenül. - De maga éppen ezzel a különleges ötlettel akarta megtréfálni? Hogy a Theszpisz zenéje elveszett?

- Miért ne?

- Van-e valami oka arra, hogy azt kívánja, bárcsak ez a zene ne létezne?

- Ugyan miért volna?

Visszatért a gondterhelt tekintet. - Azt mondja, látta a Theszpisz egyik előadását. Mikor?

Vállat vontam. - Így kapásból nem tudom megmondani. Kellene?

- Lehetséges, hogy egy évvel ezelőtt, decemberben?

- Maga akkor látta, doktor úr?

- Igen.

- Hát - könnyen lehet, hogy én is akkor láttam.

- Nagyon ronda nap volt - folytatta a doktor. - Ónoseső. Mond ez magának valamit?

Most csapdát akar állítani? Marhaságot mondok, ha úgy teszek, mintha emlékeznék rá?

- Tudja doktor úr, nem vagyok a legjobban, úgyhogy nem esküszöm rá, hogy itt volna a fejemben minden apró részlet. Maga mire emlékszik? - Ügyesen visszadobtam a labdát.

- Telt ház volt, a pocsék idő ellenére. Sokan csak azért jöttek el, mert a Theszpiszt adták, amit a legtöbben még sohasem hallottak, mivel csak nagy ritkán tűzik műsorra. Én is ezért mentem el. Ha mást játszanak, alighanem ki sem mozdulok otthonról. Ezért mesélte Mr. Sylvának, amikor újra magához tért, hogy nem létezik a zene?

- Hogy érti ezt?

- Hogy ha így lenne, akkor maga nem ment volna el? És akkor nem ült volna a taxiban?

- Nem értem.

- Balesete volt, uram.

- Azt akarja nekem bebeszélni, hogy emiatt vagyok kórházban? - meredtem rá ellenségesen.

- Nem, uram. Annak egy éve. A feleségéről van szó.

Rázni kezdett a hideg. Megpróbáltam megtámaszkodni a könyökömmel, de már ott állt mellettem a nővér, és segített. Nem láttam, hogy mikor jött be.

- Emlékszik? - kérdezte a doktor.

Mire kellene emlékeznem? Mi lehet az a szörnyűség?

- Meghalt a feleségem? - kérdeztem.

Mondd, hogy nem. Kérlek, mondd azt, hogy nem!

De a doktor rejtélyes feszültsége feloldódott, és halkan sóhajtott. - Akkor tehát emlékszik?

Újra összeszedtem magam valamennyire. Valami nem stimmel a történetben.

- Akkor miért vagyok én kórházban? Egy évvel később?

- Szóval mégsem emlékszik?

- Mondjon el mindent!

Most kényszeríteni fog, hogy nézzek szembe a valósággal. Az ő valóságával. Az ő időösvényének a valóságával. Vártam, hogy mit fog mondani.

- Ön azóta depresszióktól szenved, uram. Öngyilkosságot kísérelt meg. Megmentettük. Segíteni fogunk magának.

Nem moccantam. Nem szóltam semmit. Honnan várhatnék segítséget? Megváltoztattam a történelmet. Nincs visszaút.

Megszereztem a Theszpiszt.

Elvesztettem Maryt.

Választójog

A családban egyedül a tízéves Linda élvezte az ébrenlét örömeit.

Norman Muller sokáig próbálkozott az elalvással, míg végül aztán a kimerültségtől valami beteges, kómaszerű kábulatba zuhant, amit alvásnak aligha lehetett volna nevezni. Egy óra múltán meghallotta a kislánya hangját.

Linda az ágya mellett állt, és hevesen ráncigálta.

- Apa, apa, ébredj! Ébredj!

A férfi elnyomott egy sóhajt.

- Jól van, Linda.

- De apa, még sose volt ennyi rendőr a ház körül! Rendőrautók meg minden!

Norman Muller feladta a reményt, és bágyadtan felkönyökölt az ágyban. Odakint hajnalodott. Keserves szürkeségbe burkolózott a világ, és ő belül is ugyanilyen keserves szürkeséget érzett. Hallotta, hogy Sarah, a felesége kint motoszkál a konyhában, a reggelit készti. Az apósa, Matthew serényen harákol a fürdőszobában. Nyilván úgy gondolja, semmi kétség, Handley a titkosszolgálattól csakis őrá vár.

Mert ma van a nagy nap. A választás napja!

Lényegében ma is ugyanúgy zajlanak majd a dolgok, mint minden második esztendőben ezen a napon. Most talán egy kicsit rosszabbul, mert az idén elnökválasztás van, de ami azt illeti, az elnökválasztás napja mindig egyformán telik el.

A politikusok a nagyszerű választópolgárokról és segítőjükről, az óriás elektronikus agyról szónokolnak. A sajtóban ipari számítógépek segítségével készített elemzések látnak napvilágot (a New York Timesnak és a St. Louis Post Dispatchnek saját számítógépei is vannak), és a közönség sok-sok finom célzással találkozik a várható eredménnyel kapcsolatba. A kommentárok és a vezércikkek egymásnak ellentmondó találgatásokba bocsátkoznak: vajon melyik államra és járásra esik a választás az idén?

Október 4-éig semmi jel nem utalt arra, hogy ezúttal a szokásostól eltérően telik majd el az a bizonyos kétévente ismétlődő nap. De akkor este, épp egy hónappal a választás napja előtt Sarah Muller azt mondta a férjének:

- Cantwell Johnson azt mondja, hogy az idén Indiana államon a sor. Ó már a negyedik. Gondolj csak bele, a mi államunk!

Matthew Hortenweiler előtolta húsos arcát az újságja mögül, durcásan ránézett a lányára, és azt morogta:

- Azok a pasasok azért kapják a fizetésüket, hogy hazudozzanak. Ne hallgassatok rájuk!

- De papa, ő már a negyedik - ellenkezett Sarah szelíden. - Mind Indianát mondták.

- Indiana tényleg kulcsfontosságú állam, Matthew - erősítette meg Norman is ugyanolyan szelíden. - Gondoljatok csak a Hawkins-Smith törvényre, meg aztán micsoda felfordulás van most Indianapolisban...

Matthew ráncos arca ijesztő kifejezést öltött.

- De ugye senki sem mondja Bloomingtont vagy Monroe járást? - recsegte.

- Hát... - Norman nem tudta kifejteni a véleményét. A hegyes állú Linda addig némán forgatta arcocskáját egyik beszélőtől a másikig, de most vékony hangon megkérdezte:

- Az idén te fogsz szavazni, apa?

- Nem hiszem, drágaságom - felelte Norman egy elnéző mosoly kíséretében.

Csakhogy ez a párbeszéd az elnökválasztási év októberének egyre fokozódó izgalmai között zajlott le, Sarah körül pedig nem sok minden történt, és az asszony gyakran ottfelejtkezett álmai világában.

- De azért csodálatos lenne, nem? - kérdezte vágyakozva. - Ha én szavaznék? - Norman Muller kis, szőke bajsza kezdetben nagyon imponált a fiatalasszonynak, de ahogy fokozatosan deresedni kezdett, egyre jellegtelenebbé vált. A férfi homlokára a tétovázás mélyülő barázdákat rajzolt. Norman hivatalnoklelkét sohasem kísértette meg az a gondolat, hogy nagy embernek született, vagy bármilyen körülmények között nagy ember lehetne belőle. Volt felesége és egy kislánya, munkája, és a túláradó öröm meg a nagyon mély depresszió rendkívüli pillanataitól eltekintve mindig úgy érezte, hogy pontosan annyit kapott az élettől, amennyi neki jár.

Így némiképp zavarba jött, és meglehetősen kényelmetlenül érezte magát, amikor észrevette, merre kalandoznak hitvesének gondolatai.

- Kedvesem, ebben az országban kétszázmillióan élnek, és ilyen arányok mellett, azt hiszem, időpazarlás lenne ilyesmivel foglalkoznunk.

- Miért, Norman - erősködött az asszony -, te is tudod, hogy nem kétszázmillió emberről van szó. Először is csak a húsz és hatvan év közöttiek jöhetnek szóba, és mindig férfi az illető, úgyhogy az esélyed ötvenmillió az egyhez. Aztán ha igaz az, hogy az idén Indiana...

- Akkor egy és negyed millió az egyhez. Ha lóversenyen akarnék fogadni ilyen eséllyel, akkor elleneznéd, nem igaz? Vacsorázzunk inkábbi

- Átkozott bolondság - motyogta Matthew az újságja mögül.

- Akkor te szavazol az idén, apa? - kérdezte újra Linda. Norman megrázta a fejét, és a család átvonult az ebédlőbe.

Október 20-án Sarah izgalma gyorsan a tetőfokára hágott. Kávézás közben bejelentette, hogy Schultzné, akinek az egyik unokatestvére egy vezető beosztású ember titkárnője, azt mondta, hogy a nagy pénzeket mind Indianára tették.

- Szerinte Villers elnök még beszédet is mond majd Indianapolisban.

Norman Mullernek nehéz napja volt az áruházban, így aztán egy szemöldökrántással elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést:

Matthew Hortenweiler viszont állandóan elégedetlen volt Washingtonnal, és . nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:

- Ha Villers beszédet mond Indianában, akkor az azt jelenti, hogy szerinte Multivac Arizonát választja. Az a tökfej nem mer ennél közelebb menni.

Sarah sohasem törődött azzal; mit beszél az apja, hacsak meg nem sértette ezzel, az udvariasság szabályait. Most sem reagált az öreg megjegyzésére, és csak annyit mondott:

- Nem tudom, miért nem jelentik be a lehető leghamarabb, hogy melyik államot választották, azután bejelenthetnék a járás nevét is meg minden egyebet. Akkor megkönnyebbülnének azok, akik már kiestek.

- Ha megtennék, akkor a politikusok keselyűk módjára csapnának le a hírre, és mire kiderülne a város neve, minden utcasarkon ott állna egy-két képviselő.

Matthew hunyorított, és dühös mozdulattal végigsimított ritkás, szürke haján.

- Keselyűk ezek, keselyűk. Ide figyeljetek... - De papa... - motyogta Sarah.

Matthew rá se hederített lánya tiltakozására, és ugyanolyan dörgedelmesen folytatta:

- Ide figyeljetek! Én emlékszem arra, amikor felállították Multivacet. Akkoriban azt mondták, hogy ezzel vége a partizán politizálásnak. Nem pazaroljuk többé kampányok szervezésére a választók pénzét. Ezentúl nem reklámoznak vigyorgó senkiket, és nem nyomják be őket sem a kongresszusba, sem pedig a Fehér Házba. Erre mi történik? Olyan pazar választási hadjáratokat rendeznek, mint még soha, azzal a különbséggel, hogy most vakon hazardíroznak. A Hawkins Smith törvényre bazírozva kiküldik az embereiket Indianába, másokat meg Kaliforniába, hátha a Joe Hammer-féle helyzet áll elő. Szerintem be kellene szüntetni ezt az ostobaságot, és visszatérni a jói bevált, régi...

- Nagypapa, te nem akarod, hogy apa szavazzon az idén? - kérdezte hirtelen Linda.

- Ne butáskodj már - mondta Matthew a kislányra nézve, aztán visszafordult Normanhez és Sarah-hoz. - Én is szavaztam valamikor. Szépen besétáltam a szavazófülkébe, megmarkoltam a fogantyúkat, és szavaztam. Ennyiből állt az egész. Egyszerűen csak azt mondtam, hogy ez, az én emberem, én rá szavazok. Most is így kellene menni a dolognak.

- Te szavaztál, nagypapa? Igaziból szavaztál? - kérdezte Linda felvillanyozva.

Sarah gyorsan előrehajolt, hogy elejét vegye egy minden valószínűség szerint kusza és csapongó mesének, amit az egész szomszédság kénytelen lenne végighallgatni. - Nincs abban semmi különös, Linda. A nagypapa nem mondja komolyan, hogy szavazott. Olyan szavazatot mindenki leadott akkoriban, de az még nem volt igazi szavazás.

Matthew felmordult.

- Amikor kicsi voltam, akkor még nem. De huszonkét éves koromban, amikor Langleyre szavaztam, akkor az már igazi szavazás volt. Lehet, hogy nem sokat számított a szavazatom, de pontosan ugyanannyit ért, mint a többieké. Mint akárkié. És nem létezett még Multivac, hogy...

- Jól van, Linda, ideje lefeküdni - vágott közbe Norman. - És ne kérdezősködj tovább a szavazásról. Majd ha nagy leszel, megértesz mindent.

Gyengéd puszit nyomott kislánya arcára, Linda pedig némi anyai ösztökélésre vonakodva ugyan, de megindult a fürdőszoba felé. Megígérték neki, hogy amennyiben rendben zajlik a fürdési szertartás, negyed tízig nézheti az ágyból a videót.

- Nagypapa - szólt vissza Linda, és megállt lehajtott fejjel, hátratett kézzel; addig állt Így, míg az öreg lejjebb nem eresztette a kezében tartott újságot, és elő nem bukkant a vékony szarkalábakkal és bozontos szemöldökkel szegélyezett szempár. Pénteki nap volt, október 31-e.

- Tessék.

Linda közelebb araszolt hozzá, és két karjával átölelte az öregember egyik térdét, aki így kénytelen volt letenni az újságot.

- Nagypapa, egyszer tényleg igaziból is szavaztál?

- Te is hallottad, amikor mondtam, nem igaz? Vagy azt hiszed, lódítottam? - kérdezte az öreg.

- Nnnem, csak anya szerint akkoriban mindenki szavazott.

- Így is volt.

- De hogy tudták megcsinálni? Hogyhogy mindenki szavazott?

Matthew ünnepélyes pillantást vetett a kislányra, aztán felemelte és a térdére ültette unokáját.

Még a hangja is más lett, amikor belekezdett: - Tudod, Linda, úgy negyven évvel ezelőttig mindig mindenki szavazott. Például ha el akartuk dönteni, hogy ki legyen az Egyesült Államok új elnöke, a demokraták és a republikánusok is állítottak egy-egy jelöltet, és mindenki nyilatkozott arról, hogy melyiküket szeretné. A választási nap végén összeszámolták, hányan akarták a demokratát, és hányan a republikánust. Kettőjük közül az lett az elnök, aki több szavazatot kapott. Érted már?

Linda bólintott, és megkérdezte:

- És honnan tudták az emberek, hogy kire kell szavazni? Megmondta nekik Multivac?

Matthew szemöldöke lejjebb ereszkedett, és ettől nagyon komoly lett a tekintete.

- Egész egyszerűen maguk döntöttek.

A kislány eloldalgott szúrós szemű nagyapja mellől, mire az öreg újra halkabban folytatta:

- Nem haragszom rád, Linda. Képzeld csak el, néha egy egész éjszakán keresztül eltartott, amíg kiszámolták az eredményt, és az emberek már nagyon türelmetlenek voltak. Ezért feltaláltak. olyan különleges gépeket, amelyek megvizsgálták az első néhány szavazatot, és összehasonlították őket az előző években ugyanott leadott szavazatokkal. Így a gép ki tudta számolni, mi lenne az összes szavazatok aránya, és megmondta, ki legyen az elnök. Világos?

A kislány bólintott.

- Úgy, mint most Multivac.

- Az első számítógépek sokkal kisebbek voltak, mint Multivac. De aztán egyre nagyobbakat építettek, és ezek egyre kevesebb szavazat alapján ki tudták következtetni a választás eredményét. Végül aztán megszületett Multivac, és ő már egyetlen szavazópolgár véleménye alapján meg tudja mondani a végeredményt.

Linda mosollyal nyugtázta, hogy innen már ismerős a történet.

- Ez így nagyon jó - állapította meg.

- Nem, nem nagyon jó - felelte Matthew a homlokát ráncolva. - Én nem akarom, hogy egy gép mondja meg, hogyan szavaztam volna, annak alapján, hogy Milwaukee-ben valami bohóc kijelenti, hogy ő ellenzi a magasabb vámokat. Lehet, hogy én a vicc kedvéért éppen fordítva akarok szavazni. Vagy lehet, hogy nem is akarok. Vagy az is lehet, hogy...

De Linda addigra már lemászott nagyapja térdéről, és kifelé tartott a szobából.

Az ajtóban anyjába botlott. Sarah még kabátban volt, és még arra sem jutott ideje, hogy levegye a kalapját.

- Szaladj, Linda, ne lábatlankodj itt - mondta lihegve. Aztán levette a kalapját, megigazította a haját, és Matthewhoz fordult.

- Agathánál voltam.

Matthew szigorú pillantást vetett rá, és még egy mordulást sem tartott helyénvalónak, inkább nyúlt az újságja után. Sarah kigombolta a kabátját, és közben feladott egy találós kérdést:

- Mit gondolsz, mit mondott?

A szétnyitott újság élesen zizzent Matthew kezében: - Nemigen érdekel, mit mondott.

- Te, apa... - kezdte Sarah, de aztán meggondolta magát. Most nincs idő dühöngésre. Feltétlenül tovább kell adnia a hírt, és Matthew-n kívül pillanatnyilag nem számíthat más hallgatóságra. Szóval Sarah folytatta: - Tudod, Agatha férje, Joe, rendőr, és azt mondja, hogy tegnap egy egész kamionra való titkosügynök érkezett Bloomingtonba.

- Biztos, hogy nem értem jöttek.

- Hát nem érted, apa? Titkosügynökök! És közeledik a választás napja. Bloomingtonban.

- Lehet, hogy egy bankrablót üldöznek.

- Hosszú évek óta nem volt a városban bankrablás... Apa, te reménytelen eset vagy.

Norman Muller sem mutatott sokkal nagyobb izgalmat a hír hallatán.

- Sarah, szerinted honnan tudja Agatha férje, hogy azok titkosügynökök! - kérdezte higgadtan. - Nem tapasztják a homlokukra az igazolványt.

De másnap, november első estéjén az asszony diadalmasan kijelentette:

- Most már egész Bloomington arra számít, hogy az itteniek közül kerül ki a választó. A Bloomingtoni Hírlap is megírta, és a videón is bemondták.

Norman nyugtalanul fészkelődött. Ezek után ő sem dughatta a homokba a fejét. Egészen kétségbeesett. Ha a Multivac-féle villám csakugyan Bloomingtonban csap le, akkor az mindenféle fura felfordulással jár majd: újságírók, videoműsorok, turisták és egyebek. Norman szerette a mindennapi élet nyugodt rendjét, és most kellemetlenül közelről érzékelte a politizáló világ máskor oly távoli zajlását.

- Csak rémhírek, semmi több - nyilatkozta.

- Várd ki a végét, majd meglátod te is! Várd ki!

És úgy esett, hogy Normannek nem is kellett nagyon sokáig várakoznia. Abban a pillanatban csengettek, és amikor a családfő ajtót nyitott, egy magas, komor tekintetű férfival találta szembe magát, aki az első "tessékre" mindjárt egy kérdéssel válaszolt:

- Maga Norman Muller?

- Igen - válaszolta Norman furcsa, elhaló hangon. Az idegenen első pillantásra látszott, hogy tudatában van saját hatalmának, és jövetelének célja rögtön olyan egyértelmű és nyilvánvaló volt, mint amennyire elképzelhetetlennek és lehetetlennek tűnt még egy másodperccel azelőtt.

A férfi igazolta magát, belépett a házba, becsukta maga mögött az ajtót, és szertartásos komolysággal kijelentette: - Norman Muller, az Egyesült Államok elnöke nevében közölnöm kell önnel, hogy ön fogja képviselni az amerikai választópolgárokat 2008. november 4-én, kedden.

Norman Mullernek nagy nehézségek árán sikerült segítség nélkül elvergődnie a székéig. Sápadtan, csaknem érzéketlenül ült ott, míg Sarah előbb vizet hozott, majd páni rémülettel paskolgatta férje kezét, és összeszorított fogai közül azt nyöszörögte:

- Norman, nehogy beteg legyél. Nehogy beteg legyél. Akkor valaki mást választanak ki helyetted.

Amikor Norman visszanyerte beszélőképességét, mindjárt azt suttogta: - Sajnálom, uram.

A titkosügynök levette a kabátját, kigombolta a zakóját, és kényelembe helyezte magát a pamlagon.

- Semmi baj - felelte. A hivatalos bejelentés megtétele óta nyoma sem volt viselkedésében a közalkalmazotti merevségnek; egy nagydarab, meglehetősen barátságos férfi ült ott közöttük. - Hatodszor teszek ilyen bejelentést, és mindenféle reakcióval találkoztam már. Senki sem reagált úgy, ahogyan a videón ábrázolni szokták az ilyesmit. Ugye értik, mire gondolok? Kenetteljes, átszellemült ábrázattal a pasas csak annyit mond, hogy "Nagy megtiszteltetés nekem, hogy szolgálatot tehetek a hazámnak". Szóval ilyesmiről szó sincs. - A titkosügynök megnyugtatóan felkacagott.

Sarah nevetésében egy kis hisztérikus felhang is bujkált. - Most egy ideig kénytelenek lesznek élvezni a társaságomat - folytatta az ügynök. - A nevem Phil Handley. Örülnék, ha egyszerűen csak Philnek szólítanának. A választás napjáig Muller úr nem hagyhatja el a házat. Önnek, asszonyom, meg kell mondania az áruházban, hogy a férje beteg. Ön egy darabig eljárhat még itthonról, de meg kell ígérnie, hogy egy szót sem szól senkinek az egészről. Rendben van, Mullerné asszony?

Sarah hevesen bólogatott.

- Hogyne, uram. Egyetlen szót sem.

- Nagyszerű. De asszonyom - Handley komoly arcot vágott -, ezzel most nem viccelünk: Csak akkor menjen el, ha feltétlenül szükséges, és olyankor is követni fogják magát az embereink. Sajnálom, de ez az előírás.

- Követni fognak?

- De feltűnés nélkül. Ne aggódjon! És két nap múlva országosan megtörténik a hivatalos bejelentés. A lánya...

- Már lefeküdt - mondta Sarah sietve.

- Jó. Neki azt kell majd mondaniuk, hogy rokon vagy barát vagyok, és itt lakom egy ideig a családdal. Ha rájönne az igazságra, őt is itt kellene tartanunk a házban. A maga apjának viszont mindenképpen itthon kellene maradnia.

- Ennek nem fog örülni - mondta Sarah.

- Nem tehetünk mást. Tehát ugyebár más nem lakik itt magukkal... - Úgy látszik, mindent tudnak rólunk - suttogta Norman. - Elég sokat ismerte be Handley. - Akárhogy is, egyelőre ezeket kellett elmondanom. Azon leszek, hogy lehetőség szerint minél többet segítsek és minél kevesebb bosszúságot okozzak önöknek. A kormány fizetni fog az ellátásomért, úgyhogy az anyagiak tekintetében nem leszek a terhükre. Az alvóalkalmatosság hiánya sem jelent problémát, mert minden este felvált majd engem valaki, aki átvirrasztja az éjszakát ebben a szobában. Muller úr...

- Uram?

- Szólítson csak Philnek - mondta megint az ügynök. A hivatalos bejelentést megelőzően azért van szükség erre a két napra, hogy ön hozzászokjon a helyzethez. Szeretnénk, ha a lehető legkiegyensúlyozottabb állapotban léphetne Multivac elé. Lazítson, és igyekezzen erre az egyetlen feladatra koncentrálni. Rendben?

- Rendben - felelte Norman, de aztán hevesen megrázta a fejét. - Nincs kedvem vállalni a felelősséget. Miért pont én?

- Jól van - mondta erre Handley -, akkor egyvalamit rögtön a legelején tisztázzunk. Multivac a döntés előtt mindenféle tényezőket mérlegel, több billió tényezőt. Van azonban egy olyan tényező, ami kiszámíthatatlan, és az is marad még sokáig. Ez az emberi reakció folyamata. Minden amerikai gondolkozására hatással vannak azok a dolgok, amiket a többi amerikaiak csinálnak és mondanak, valamint minden, ami vele történik, és minden, amit ő maga tesz. Bármelyik amerikait odaállíthatjuk Multivac elé, hogy megvizsgáljuk a gondolkodását, és ebből ki lehet következtetni az ország többi lakosának a véleményét. Egy adott időpontban egyes amerikaiak alkalmasabbak erre a feladatra, mint mások; ez mindig az adott év történéseinek a függvénye. Multivac magát választotta ebben az évben, mert szerinte maga képviseli a legjobban az amerikai nép álláspontját. Márpedig, ugyebár, Multivac döntésének helyességét nem vonjuk kétségbe.

- Ő nem hibázhat? - kérdezte Norman.

Sarah, aki mindvégig türelmetlenül figyelt, most közbevágott:

- Ne is törődjön vele, uram. Ön is tudja, milyen ideges. Egyébként . nagyon tájékozott, és odafigyel a politikára. - Asszonyom, a döntéseket Multivac hozza. Ő választott ki a maga férjét.

- De mindent tud? - makacskodott Norman elszántan. Nem követhetett el valamilyen hibát?

- Dehogynem. Minek is tagadnánk? 1993-ban a kiválasztott szavazó szívroham következtében elhalálozott néhány órával a kiértesítése előtt. Multivac azt sem jósolta meg; képtelen volt rá. Előfordulhat, hogy a szavazó labilis idegállapotú, erkölcsileg alkalmatlan vagy éppenséggel hazaáruló. Multivac nem tudhat mindenkiről mindent, amíg meg nem kapja az összes adatot. Ezért mindig megjelöl néhány tartalék szavazót is. De nem hiszem, hogy ezúttal mást is be kellene vonnunk. Ön, Muller úr, kiváló egészségnek örvend, és mindennek alaposan utánanéztünk. Ön megfelel a célnak.

Norman a kezébe temette az arcát, és mozdulatlanul ült tovább a helyén.

- Meglátja, uram, holnap reggelre tökéletesen rendbe jön - bizonygatta Sarah. - Mindössze arról van szó, hogy meg kell szoknia a gondolatot.

- Na persze - mondta Handley.

A hálószoba magányában Sarah Muller más, kissé erősebb kifejezéseket használt. Kiselőadásának lényege az volt, hogy "Szóval, Norman, most aztán szedd már össze magad, mert különben elpuskázod életed legnagyobb lehetőségét".

Norman tapintatosan odasúgta neki:

- Sarah, megrémiszt engem ez az egész.

- De miért, az isten szerelmére? Hiszen csak arról van szó, hogy választ kell adnod egy-két kérdésre.

- Túl nagy felelősséggel jár. Nem bírnám elviselni a felelősséget.

- Miféle felelősséget? Ilyesmiről szó sincs. Téged Multivac választott ki. Multivac a felelős. És ezt tudja mindenki. Norman felült az ágyban; hirtelen újra lázongani és gyötrődni kezdett.

- Ezt elvileg mindenki tudja. De csak elvileg. Valójában... - Ne üvölts - pisszegte le Sarah. - Még a belvárosba is elhallatszik, amit mondasz.

- Nem hallatszik el - tiltakozott Norman, de azért gyorsan suttogóra fogta a hangját. - Az 1988-as Ridgely-kormányról talán azt mondják, hogy azért győztek, mert toronyórát ígértek lánccal, és tetszést aratott a rasszista szövegük? Egy fenét! Csakis az az "istenverte MacComber-szavazat" a hibás, mintha Humphrey MacComberen kívül senki sem tehetne semmiről, csak mert őt cipelték oda Multivac színe elé. Én is ezt szajkóztam... csak most gondolok bele, hogy az a szegény bolgárkertész egy szóval sem kérte, hogy őt válasszák ki. Miért is lenne több köze az egészhez, mint akárki másnak? Most meg átkozzák a nevét.

- Úgy beszélsz, mint egy gyerek - állapította meg Sarah. - Nagyon is észnél vagyok. Ide figyelj, Sarah, én ezt nem vállalom. Nem kényszeríthetnek, ha egyszer nem akarok szavazni. Majd azt mondom, hogy megbetegedtem. Azt mondom, hogy...

De Sarah megelégelte ezt az érvelést. - Na, hallgass ide - súgta jéghideg dühvel. - Ne csak magadra gondolj! Nagyon jól tudod, mit jelent, ha valaki az Év Szavazója lesz. Különösen ha elnökválasztási évről van szó. Azt jelenti, hogy felkapott, híres ember lesz belőled, és lehet, hogy dőlni fog hozzánk a pénz...

- És aztán mehetek vissza az irodába.

- Nem mész vissza. Ha van egy csöpp kis eszed - márpedig lesz, mert én majd mindig megmondom, mit kell tenned -, nem adod alább egy osztályvezetői beosztásnál. Ha jól csinálsz mindent, akkor kedved szerint reklámoztathatod magadat, és kikényzeríthetsz a Kennelt cégtől egy jó szerződést, hozzá egy kedvszó fizetésemelési záradékot, hozzá egy takaros kis nyugdíjtervezetet.

- Sarah, nem ez a lényreg.

- Neked ez lesz a lényeg. Ha magadnak vagy nekem nem is tartoznál ennyivel - egyébként nem magam miatt kérem -, Lindáért meg kell tenned.

Norman felsóhajtott.

- Vagy talán nem? - rivallt rá Sarah.

- De igen, kedvesem - motyogta a férj.

November 3-án megtörtént a hivatalos bejelentés, és Norman már akkor sem evickélhetett volna ki az ügyből, ha meglett volna hozzá a bátorsága.

A házat körülzárták. A titkosügynökök nem titkolták a jelenlétüket, és senkit sem engedtek Mullerék közelébe. Kezdetben állandóan csengett a telefon, de mindig Philip Handley vette fel a kagylót megnyerő, elnéző mosollyal az arcán. Végül aztán a központ már közvetlenül a rendőrőrszobára továbbított valamennyi hívást.

Norman úgy képzelte, hogy ily módon nemcsak a barátok túljátszott (és irigykedő?) gratulációitól, hanem a pénzszagra gyűlő, szörnyűséges házaló ügynökök rohamától és az ország legkülönbözőbb részeiből odaérkezett politikusok számító kedveskedésétől is megmenekül... Talán még halálos fenyegetéseket is kapott volna azoktól az őrültektől, akik ilyenkor minden óvintézkedés ellenére megjelennek a színen.

Az újságokat egyelőre kitiltották a házból, hogy ne befolyásolhassák Norman döntését, és Linda harsány tiltakozása ellenére egy finom, de határozott mozdulattal a televíziót is kikapcsolták az áramkörből.

Matthew morgott, és ki sem mozdult a szobájából; Linda, miután első izgalma elszállt, duzzogott és nyafogott, amiért nem engedték ki a házból; Sarah a jelen és a jövő gondjai, azaz az ételek elkészítése és a nagy tervek szövögetése között osztotta meg az idejét; Norman pedig egyre mélyebb depresszióba süllyedt.

És végre eljött az a bizonyos reggel: 2008. november 4. Kedd, a választás napja.

Korán volt a reggeli, de csak Norman Muller evett, és ő is csak gépiesen rakta a szájába az ételt. Még zuhanyozás és borotválkozás után sem sikerült visszatérnie a valóságba, és továbbra is meg volt győződve arról, hogy a teste is ugyanolyan szutykos maradt, mint a lelke.

Handley mindent megtett azért, hogy barátságos hangjával némi vigasztalást csempésszen Norman szürke, barátságtalan kora reggelébe. (Az időjárás-jelentésben felhős időt jósoltak, délelőtt esővel.)

- Továbbra is blokád alatt tartjuk a házat, egészen addig, amíg Muller úr haza nem ér, de abban a pillanatban leszállunk magukról - ígérte Handley. Egyenruhába öltözött, és a fegyverek sem hiányoztak a nehéz sárgaréz pisztolytáskákból.

- Egyáltalán nem voltak a terhünkre, Handley úr - mondta Sarah vigyorogva.

Norman lehajtott két csésze feketekávét, egy szalvétával megtörölte a szája szélét, felállt, és elszántan kijelentette: - Elkészültem.

Erre Handley is felkelt a székéről.

- Nagyszerű, uram. És önnek, asszonyom, köszönet a szíves vendéglátásért.

A páncélautó végigdübörgött a kihalt utcákon. Különös módon ebben a reggeli órában is üres volt a város. Handley rögtön meg is adta a magyarázatot:

- Azóta terelik el a forgalmat az útvonalról, hogy '92-ben bombamerényletet kísérelték meg, és majdnem meghiúsult a Leverett-féle választás.

Amikor az autó megállt, a mindig udvarias Handley végigvezette Normant egy föld alatti folyosón, amelyet kétoldalt felfegyverzett katonák őriztek.

Azután betessékelte őt egy jól megvilágított helyiségbe, ahol három fehér egyenruhás, mosolygó férfi várt rájuk. - De hát ez a kórház - mondta Norman határozottan. - Ennek semmi jelentősége - intette le rögtön Handley.

- Csak arról van szó, hogy a kárházban állnak rendelkezésre a szükséges berendezések.

- Mit kell tennem?

Handley biccentett, mire a három fehér ruhás férfi egyike előrelépett, és azt mondta:

- Mostantól együtt fogunk dolgozni.

Handley hanyagul tisztelgett, és kiment a szobából.

- Üljön le, Muller úr - szólt a fehér ruhás. - John Paulson vagyok, a számítógép-kezelők főnöke, ők az asszisztenseim: Satuson Levine és Peter Dorogobuzh.

Norman kábán kezet rázott mindenkivel. Paulson középmagas férfi volt; arcvonásai lágyak, mint azoké, akik sokat mosolyognak, és jól látszott, hogy parókát visel. Ódivatú, műanyag keretes szemüveg volt rajta, és beszéd közben rágyújtott egy cigarettára. (Normant is megkínálta, de ő nem élt a lehetőséggel.)

- Először is, Muller úr - kezdte Paulson -, szeretném, ha tisztában lenne azzal, hogy rengeteg időnk van. Azt szeretnénk, ha sokáig itt maradna velünk, szükség esetén az egész napot is itt töltheti, hogy megszokhassa a környezetet, és semmit se találjon szokatlannak vagy klinika jellegűnek ugye érti, mire gondolok?

- Rendben - mondta Norman. - De azért szeretném, ha mielőbb túl lehetnék rajta.

- Tökéletesen meg tudom érteni. Ennek ellenére azt akarjuk, hogy pontosan tudja, mikor mi történik. Először is elárulom, hogy Multivac nincs itt.

- Nincs itt? .- Depresszió ide, depresszió oda, Norman azért várta a Multivac-kel való találkozást. Azt hallotta, hogy a gép fél mérföld hosszú és három emelet magas, és állandóan ötven technikus járkál a belsejében. Vagyis Multivac a világ egyik csodája.

Paulson elmosolyodott.

- Nincs. Amint tudja, nem hordozható kivitelben készült.

A föld alatt van, és csak nagyon, kevesen ismerik a pontos helyét. Bizonyává megérti, miért, hiszen ön is tudja, hogy Multivac a legnagyobb természetes erőforrásunk. Higgye el, nem csak választáskor használjuk.

Norman arra gondolt, hogy a férfi szántszándékkal beszél ennyit, de így is sikerült kíváncsiságot ébresztenie benne. - Azt hittem, látni fogom. Örültem volna neki.

- Efelől biztos vagyok. Csakhogy ahhoz elnöki engedélyre és a biztonságiak beleegyezésére is szükség van. De itt, ebben a szobában kapcsolatban állunk Multivac-kel. Értelmezni tudjuk az üzenetét, a miénket pedig közvetlenül odasugározzák hozzá, így bizonyos értelemben most is együtt vagyunk vele.

Norman körülnézett. A szobában található berendezések látványa nem sokat árult el a számára.

- Hadd magyarázzam el a lényeget, Muller úr - folytatta Paulson. - Multivac jelen pillanatban is rendelkezik az országos, az állami és a helyi választások végkimenetelének eldöntéséhez szükséges információk legnagyobb részével. Most már csak ellenőriznie kell néhány fontos, de előre ki nem számítható gondolatsort. Nem tudjuk megjósolni, miket fog kérdezni, de elképzelhető, hogy mind az ön számára, mind pedig a mi számunkra érthetetlenek lesznek ezek a kérdések. Meglehet, hogy azt kérdezi majd, ön szerint megfelelően végzik-e a városban a hulladék eltakarítását, és egyetért-e a központi szemétgyűjtőhelyek létesítésével. Esetleg az iránt is tudakozódhat, hogy saját orvosa van-e, vagy pedig az országos hálózat szolgáltatásait veszi igénybe. Érti?

- Igen, uram.

- Bármit is kérdez, ön úgy válaszol a saját szavaival, ahogy jónak látja. Ha úgy érzi, hogy magyarázatot is kell fűznie a válaszhoz, nyugodtan tegye meg. Akár egy óra hosszat is beszélhet, ha szükségét érzi.

- Igen, uram.

- És még valami. Alkalmaznunk kell majd néhány egyszerűbb berendezést, amelyek automatikusan felveszik az adatait, a vérnyomást, a szívverést, a bőraktivitást és az EEG-hullámokat, mialatt ön beszél. Félelmetesnek fogja találni a gépezetet, de fájdalmat egyáltalán nem fog érezni. Még csak észre sem veszi majd, hogy működik.

A két technikus már az olajozott kerekeken gördülő, csillogó-villogó berendezések körű[ sürgölődött.

- Ez azért van, hogy megállapítsák, nem hazudok-e? - kérdezte Norman.

- Szó sincs róla, Muller úr. Ezzel nem is számolunk. A gépek csak az érzelmek intenzitásának mérésére szolgálnak. Ha Multivac megkérdezi öntől, mi a véleménye a gyermeke iskolájáról, ön talán azt válaszolja majd, hogy "Szerintem túlzsúfolt". De ezek persze csak szavak. Multivac megvizsgálja az agy, a szív, a hormonok és az izzadságmirigyek működését, és az adatok alapján meg tudja ítélni, mennyire intenzív az érzelem. A gép önnél is jobban ismeri az érzéseit.

- Még sohasem hallottam erről - mondta Norman.

- Hát persze hogy nem. A Multivac tevékenységével kapcsolatos információk legnagyobb részét szigorúan titkosan kezeljük. Önt például megkérjük majd arra, hogy amikor elmegy innen, írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben esküvel fogadja, hogy soha senkinek nem árulja el, milyen jellegű kérdéseket tettek fel önnek, ön milyen jellegű válaszokat adott, és hogy mi történt és hogyan történt az ittléte alatt. Minél kevesebb információ szivárog ki Multivac-ről, annál kisebb annak az esélye, hogy kívülről nyomást gyakorolnak a gépkezelőkre. - Keserűen elmosolyodott. - így is elég nehéz dolgunk van.

Norman rábólintott. - Megértem.

- Szeretne enni vagy inni valamit? - Nem, most nem kérek semmit. - Van valamilyen kérdése? Norman csak ingatta a fejét.

- Akkor majd szóljon, ha felkészült. - Máris felkészültem.

- Biztos?

- Egészen biztos.

Paulson bólintott, és kezével intett a többieknek.

Az asszisztensek közelebb tolták rémisztő berendezésüket, Norman Muller pedig nézte őket, és úgy érezte, szaporábban kell levegőt vennie.

A vallatás majdnem három óra hosszat tartott; mindössze egy kávészünetet iktattak be, egy alkalommal pedig zavarba ejtő epizód zajlott le Norman és egy ágytál főszereplésével.

Mind e közben Norman Mullert egy pillanatra sem szabadították ki a gépezet öleléséből. A végére hullafáradtan állt fel a székből.

Az a cinikus gondolata támadt, hogy nem lesz nehéz megtartania az ígéretét, miszerint semmit sem mond el abból, ami történt. Már a kérdések emléke is csak homályos szófoszlányok alakjában kavargott a fejében.

Valamiért azzal az elképzeléssel ült be a székbe, hogy Multivac beszéde síron túli, emberfeletti, reszketős és visszhangos lesz majd, de végül rájött, hogy csak a tévéműsorok ültették a fejébe ezt a téveszmét. A valóság azonban kiábrándító volt. A kérdések először telelyuggatott, vékony fémlemezeken érkeztek, majd a mintákat egy másik gép szavakká alakította, és Paulson felolvasta Normannek a szöveget; végül mindig odaadta neki a kérdést, hogy Norman a saját szemével is lássa, mire kell válaszolnia.

A válaszokat egy gép rögzítette, majd jóváhagyásra visszajátszotta Normannek, s végül a javításokkal és kiegészítésekkel ellátott verziót tárolta el. Ekkor egy gép lyukkártyákra vitte át az információt, amelyet ilyen formában sugároztak Multivac-hez.

A válaszadás végeztével Norman egyetlenegy kérdésre tudott csak visszaemlékezni, és azt is az alkalomhoz nem illőnek, pletykaízűnek találta: "Mit szól a tojás árához?"

Mindenesetre a tortúra véget ért, és az asszisztensek óvatos mozdulatokkal eltávolították az elektródákat Norman testéről, felső karjáról levették a vérnyomásmérő mandzsettáját, és eltolták mellőle az egész gépezetet.

Norman felállt, vett egy remegős, mély lélegzetet, és megkérdezte;

- Ez minden? Készen vagyunk?

- Még nem egészen. - Paulson odasietett hozzá, és biztatóan rámosolygott.

- Arra kell kérnem, hogy töltsön még el velünk egy órácskát.

- Miért? - tudakolta Norman ingerülten.

- Ennyi ideig tart, amíg Multivac beépíti az új információkat a sok trillió régi adat közé. Amint azt ön is tudja, ezzel a több ezer helyi tisztségviselő sorsa is eldőlt. Nagyon összetett feladat. És előfordulhat, hogy a küzdelem hevében kétségek támadnak például a phoenixi számvevőszék elnöki posztjával kapcsolatban Arizonában vagy egy wilkesborói önkormányzati tisztség betöltése körül Észak-Karolinában. Ilyen esetben Multivac arra kényszerülhet, hogy feltegyen még önnek egy vagy két döntő kérdést.

- Nem - felelte Norman. - Nem vagyok hajlandó újra végigcsinálni ezt az egészet.

- Valószínűleg nem kerül rá sor - nyugtatgatta őt Paulson. - Ritkán van szükség ilyesmire. De azért a biztonság kedvéért itt kell maradnia. - Valamivel - csak egy nagyon kicsivel - élesebb hangon folytatta: - Ön is tudja, hogy nincs más választása. Meg kell tennie.

Norman elcsigázottan leült. Rántott egyet a vállán.

- Nem engedhetjük meg, hogy újságot olvasson - folytatta Paulson -, de ha kedve támad egy krimihez, egy sakkpartihoz vagy bármi más időtöltéshez, csak szóljon, és mi szívesen hozzásegítjük.

- Nincs szükségem semmire. Várok.

Ekkor betessékelték egy szomszédos kis szobába. Norman elterpeszkedett a műanyag borítású karosszéken, és lehunyta a szemét.

Ki kell még bírnia ezt az utolsó órát.

Teljesen mozdulatlanul ült a karosszékben; érezte, hogy testében lassan felenged a feszültség. Légzése nem volt már olyan szaggatott, és össze tudta kulcsolni a kezét anélkül, hogy feltűnően remegnének az ujjai.

Talán nem is kérdeznek már semmit. Talán vége az egésznek. Ha csakugyan vége, akkor fáklyás felvonulások következnek, és meghívják majd különböző helyekre, hogy ilyen vagy olyan alkalomból mondjon beszédet. Hiszen ő az Év Szavazója!

Ő, Norman Muller, aki hivatalnok egy kis bloomingtoni áruházban Indiana államban, aki nem született nagy embernek, és ez idáig nem is tudott nagy emberré válni, most abba a különleges helyzetbe kerül, hogy a külső körülmények teszik naggyá.

A történészek majd kész tényként emlegetik a 2008-as Muller-féle választást. Mert így hívják majd: a Muller-féle választás.

Normant azonban csak kis mértékben foglalkoztatta a hírnév, a jobb állás és a Sarah által olyannyira áhított nagy pénzek gondolata. Persze mindezeket ő is szívesen látná. Egyiket sem tudná visszautasítani. De pillanatnyilag valami más járt a fejében, és nem hagyta nyugodni.

Felébredt benne a régóta szunnyadó hazafiság. Végtére is, ő most valamennyi választópolgár képviseletében cselekszik, Az ő számukra Norman Mutter van a középpontban. Ezen az egy napon egész Amerika testesül meg benne!

Egyszer csak nyílt az ajtó, és Norman tágra meredt szemmel rögtön a hang irányába fordult. Egy pillanatra összeszorult a gyomira. Csak nem újabb kérdések?

De Paulson mosolygó arccal lépett be. - Végeztünk, Muller úr.

- Nincs több kérdés, uram?

- Nincs szükség több kérdésre. Minden tökéletesen érthető volt. Önt hazakísérik, és mostantól ugyanolyan háborítatlanul élhet, mint a választás előtt. Vagy legalábbis annyira háborítatlanul, amennyire a közvélemény ezt megengedi.

- Köszönöm. Köszönöm. - Norman elpirult, és megkérdezte: - Megtudhatom... hogy ki nyerte a választást? Paulson a fejét rázta. - Meg kell várnia a hivatalos bejelentést. A szabályok nagyon szigorúak. Még önnek sem árulhatjuk el a végeredményt. Ugye megérti?

- Hogyne. Természetesen - motyogta Norman zavartan. - A titkosszolgálattól megkapja majd az aláírandó papírokat.

- Jó. - És Norman Muller hirtelen büszkeséget érzett. Teljesen elhatalmasodott rajta ez az érzés. Igen, büszke volt. Ebben a tökéletlen világban az első és legnagyobb elektronikus demokrácia szuverén választópolgárai őrajta, Norman Mulleren keresztül nyilvánították ki önálló, szabad akaratukat.

Vegye meg a Jupitert!

Természetesen árnykép volt csak, de olyan élethűen kivitelezett árnykép, hogy a Földtől több mérföldnyi távolsága lebegő, fehéren izzó fényű, zárt energiapajzsú hajóban helyet foglaló és vele tárgyaló emberi lények csak sokára látták be, hogy nem igazi energiaátvitelről van szó.

– Megértjük, hogy élnek a gyanúperrel és nehezen határozzák el magukat, ezért továbbra is biztosítjuk önöket békés szándékunkról – mondta az aranyló szakállú árnykép. – Bizonyítékul bemutattuk, hogy mi csak az O-spektrum külső gyűrűjén elhelyezkedő csillagokat lakjuk; az önök Napja gyenge számunkra; az önök bolygói szilárd anyagúak, így teljesen és végérvényesen idegenek nekünk.

– De azt is beismerték, hogy egyik fő kereskedelmi útvonaluk éppen a mi Naprendszerünket szeli át – felelte a Földi Közvetítő (aki Tudományügyi Miniszter és az idegenekkel folytatott tárgyalásokkal megbízott teljhatalmú személy volt).

– Ez így igaz, amióta új világunk, a Kimmonoshek a protonhajtómű új típusát fejlesztette ki.

– Nálunk, a Földön a kereskedelmi útvonalak helyzete üzleti értéküktől eltekintve katonai jelentőséggel is bír – mondta a Miniszter. – Ezért még egyszer nyomatékosan ki kell jelentenem, hogy megegyezésünkhöz pontosan tudnunk kell, miért van szükségük a Jupiterre.

Az árnykép arcán, mint mindig, valahányszor ez a kérdés került előtérbe tárgyalásaik során, fájdalom tükröződött.

– Legfontosabb a diszkréció. Ha a Lamberj lakók...

– Helyben vagyunk – vágott közbe a Miniszter. – Ennek az egésznek nagyon háború szaga van. Önök és azok, akiket Lamberj lakóknak hívnak...

– De hiszen mi a lehető legnagylelkűbb ajánlatot tettük önöknek – sietett folytatni mondandóját az árnykép. – Önök eddig csak rendszerük belső bolygóit gyarmatosították, bennünket pedig ezek nem érdekelnek. Mi csak az önök által Jupiternek elnevezett bolygót kérjük, amelyen az önök népe soha le nem szállhat és ott nem élhet. A mérete (barátságosan nevetett) túl nagy az önök számára.

– A Jupiter holdjai viszont megfelelőnek látszanak a gyarmatosításra és nekünk szándékunkban is áll azokat rövid időn belül megszállni – felelte a leereszkedő hangnemtől megbántódva a Miniszter.

– De mi nem nyúlunk hozzájuk, a holdak a szó szoros értelmében az önökéi. Mi csak magát a Jupitert, ezt az önök számára teljesen használhatatlan világot kérjük és az ellenszolgáltatásunk azt hiszem, minden tekintetben nagylelkű. Gondolom, arra rájöttek már, hogy a Jupitert – ha szándékunkban állna – az önök belegyezése nélkül is elfoglalhatnánk. Mi ennek ellenére mégis a hivatalos megegyezést és az ellenérték kiegyenlítését választottuk. Így elkerülhetjük az esetleges jövőbeni vitákat. Amint látja, teljesen őszinte vagyok önnel szemben.

– Miért van szükségük a Jupiterre? – tért vissza makacsul a Miniszter.

– A Lamberj lakók...

– Háborúban állnak velük?

– Nem egészen...

– Mert tudnia kell, hogyha háborúban állnak velük, és önök ezért a Jupitert katonai bázisként akarják felhasználni, a Lamberj lakók esetleg – és ezt teljesen jogosan tennék megneheztelnek ránk és bosszút állnak. Mi pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy ilyen helyzetbe keveredjünk.

– Mi sem szeretnénk ezt. Szavamat adom rá, hogy semmiféle bántódás nem éri önöket. Azt hiszem (állandóan visszatért erre a kérdésre) az ellenszolgáltatás is igen bőkezű. Elegendő energiadoboz bolygójuk teljes energiaszükségletének fedezésére, éves szállítással.

– Figyelembe véve, hogy a fogyasztás a jövőben várhatóan emelkedni fog. – tette hozzá a Miniszter.

– A jelenlegi mennyiség ötszöröséig. Igen, így van.

– Nos, mint ezt már korábban is említettem, mint a Kormány magas rangú tisztviselője, fel vagyok hatalmazva az önnel való tárgyalásokra – hatásköröm mégsem korlátlan. A magam részéről hajlok arra, hogy megbízzam önben, de addig mégsem fogadhatom el a feltételeit, míg nem tudom, miért van szükségük a Jupiterre. Ha a magyarázat érthető és meggyőző, talán sikerül rábeszélnem a kormányt, és rajta keresztül egész népemet, hogy lépjen egyezségre önökkel. De ha nem ismerem az okot és e nélkül hozom tető alá az egyezséget, valószínűleg kirúgnak az állásomból és a Föld is megtagadja az egyezségben foglaltak teljesítését. Ezek után a Jupitert csak erőszakkal foglalhatnák el, és így jogtalanul jutnának a birtokába, de ön említette, hogy ezt mindenképpen el akarják kerülni.

– Nem akarom azt az értelmetlen vitát a végtelenségig folytatni – csettintett egyet az árnykép. – Ígérje meg a becsületszavára, hogy ez nem a Lamberj lakók mesterkedése, hogy késleltessék a megegyezésünket, míg...

– Becsületszavamra – mondta a Miniszter. Amikor a Tudományügyi Miniszter megjelent a képernyőn, legalább tíz évvel látszott fiatalabbnak koránál. Megtörölte a homlokát és így szólt:

– Megígértem neki, hogy az övék lehet, amint megszerzem az Elnök hivatalos jóváhagyását. Az meg sem fordult a fejemben, hogy akár ő, akár a Kongresszus ellenezné. Uraim, az isten szerelmére, gondoljanak bele: egy általunk sohasem hasznosítható bolygóért korlátlan energia hullik az ölünkbe.

– De hiszen abban már korábban megegyeztünk, hogy csak egy Mizzarett-Lamberj háború lehet a magyarázata a Jupiter iránti igényükre – mondta felhevült arccal a Nemzetvédelmi Miniszter. – Ha ez így van, összevetve katonai potenciálunk nagyságát, számunkra a semlegesség szigorú betartása a legfontosabb feladat.

– De hiszen nincs közöttük háború – rázta meg a fejét a Tudományügyi Miniszter. – Az árnykép alternatívaként felvázolt magyarázata a Jupiter iránti igényükre annyira ésszerűek és elfogadhatónak tűnt a számomra, hogy végül is meggyőzött. Bízom benne, hogy az Elnök, és önök uraim, egyből egyetértenek velem, amint meghallják. Egyébként nálam vannak a hamarosan megjelenő új Jupiter tervei is.

A társaság tagjai meglepett kiáltással ugrottak fel helyeikről.

– Egy új Jupiteré? – kapkodott levegő után a Nemzetvédelmi Miniszter.

– Nem sokban fog különbözni a régitől, uraim – folytatta a Tudományügyi Miniszter. – Itt vannak a hozzánk hasonló, anyagi alapon kifejlődött lények számára készült tervek vázlatrajzai.

Letette őket az asztalra. Az egyik vázlaton a helyenként bodros fehér sávokkal tarkított, sárga, halványzöld és világosbarna színekben úszó, a világűr sötét hátterétől körülölelt, csíkokkal szabdalt bolygó mindannyiuk által jól ismert képe volt látható. Ám a csíkokat a háttér sötétjéhez hasonló fekete sávok szelték át.

– Ez lesz a bolygó Nap felőli oldala – magyarázta a Tudományügyi Miniszter. – Az éjszakai oldal ezen a képen látható.

A Jupiter ezen a vázlaton sötétség által övezett vékony sarlónak látszott, s a bolygó alig megvilágított foltját az előbbi rajzon látotthoz hasonló, ám narancssárga fényben izzó, vékony sávok keresztezték.

– Azt mondták, hogy ezek pusztán fényjelenségek, nem követik a bolygó forgó mozgását, de statikusan megmaradnak az atmoszféra határain.

– De végül is mi ez? – kérdezte a Kereskedelmi Miniszter.

– Tudják – kezdte magyarázatát a Tudományügyi Miniszter, – Naprendszerünk pont az egyik legfontosabb kereskedelmi útvonaluk kellős közepébe esik. Egyetlen nap alatt legalább hét hajójuk szeli át rendszerünk százmillió mérföldjét, és ezek mindegyike megfigyelést végez az alattuk elhaladó bolygókon. Na nem tudományosan, csak úgy kíváncsiságból. Egyébként a szilárd bolygók a világ legcsodálatosabb dolgának számítanak a szemükben.

– És mihez kezdenek ezekkel a jelekkel?

– Ez az egyik írásmódjuk. Lefordítva körülbelül így hangzik: Használjon Mizzarett Ergon Védőket Egészsége és Testhője Megőrzésére!

– Azt akarja mondani, hogy a Jupitert hirdetőtáblának használják? – tört ki a Nemzetvédelmi Miniszter.

– Pontosan ez a helyzet. Azt hiszem, a lamberjek olyan ergon tablettákat gyártanak, amelyek versenyképessége komoly aggodalmat váltott ki a mizzarettekből, ezért a lamberjek perbenyújtását megelőzendő, megszerezték a Jupiter kizárólagos és törvényes tulajdonjogát. Szerencsékre azonban a mizzarettek még kezdők a reklám által támasztott verseny terén.

– Miért mondja ezt? – kérdezte a Belügyminiszter.

– Ugyanis elfelejtették kikötni opciós jogukat a rendszer többi bolygójára. Így a Jupiter reklámeszközként nem csak az ő terméküket, hanem az egész Naprendszert fogja reklámozni. És ha a versenytárs Lamberj lakók, meglátván a mizzarettek Jupiter hirdetéseit, méregbe gurulnak, nekünk lesz majd egy Szaturnuszunk, amit el fogunk nekik adni. Az összes gyűrűivel együtt. Azt hiszem, könnyű lesz majd nekik bemesélnem, hogy a gyűrűivel együtt a Szaturnusz sokkal messzebbről látható.

– És éppen ezért – szólalt meg sugárzó arccal a Pénzügyminiszter, – sokkal többet is ér.

Mindannyian rendkívül elégedettnek látszottak.

Gyilkosság a könyvvásáron

Krimi négy napban és hatvan jelenetben

Figyelem

Bár a könyv megírása során követett módszerem az ellenkezőjét sugallja, minden szereplő, aki megszólal benne (természetesen jómagam kivételével) képzelt személy, s ha esetleg valóságos személyekre, élőkre vagy halottakra hasonlítanak, merő véletlen, s a magam részéről mindent megtettem, hogy ez ne történhessék meg. Evvel összefüggésben olvassák el a könyv végén álló megjegyzésemet, de csupán azután, hogy magát a könyvet elolvasták.

A szereplők (megjelenésük sorrendjében)

DARIUS JUST író, ebben a könyvben ő az elbeszélő

MARTIN WALTERS történész, Darius barátja

HENRIETTA CORVASS, az Amerikai Könyvterjesztők Szövetségének (AKSz) a sajtófőnöke

MICHAEL STRONG szállodai biztonsági őr

THOMAS VALTER, a Prism Press könyvkiadó társtulajdonosa, Darius kiadója

GILES DEVORE író, korábban Darius pártfogoltja

TERESA VALTER, a Prism Press könyvkiadó társtulajdonosa, Thomas Valter felesége

ROSEANN BRONSTEIN könyvesbolt-tulajdonos, Giles Devore barátja (névtelen) jegyárus a fogadáson

ISAAC ASIMOV rendkívül termékeny író, a világ egyik legszellemesebb embere, legalábbis őszerinte

SARAH VOSKOVEK, a szálloda reklámpropaganda és közönségszolgálati osztályának a vezetője

SHIRLEY JENNIFER írónő, Darius jó barátja

MARY ANN LIPSKY Teresa Valter titkárnője

HAROLD SAYERS könyvesbolt-tulajdonos a Maine állambeli Bangorból

HILDA ruhatárosnő

ANTHONY MARSOGLIANI, a szálloda biztonsági osztályának a főnöke

HERMAN BROWN rendőrnyomozó

JOSEPH OLSEN rendőr (névtelen) a szálloda grafikai és dekorációs részlegének a vezetője

EUNICE DEVORE Giles Devore felesége

GWYNETH JONES az AKSz sajtóirodáján dolgozik

GINGER Sarah Voskovek titkárnője

GORDON HAMMER az AKSz sajtóirodáján dolgozik

NELLIE GRISWOLD, a Hercules Books könyvkiadó alkalmazottja

DOROTHY ruhatárosnő

(névtelen) merénylő

I. - Vasárnap, 1975. május huszonötödike

1. DARIUS JUST (az elbeszélő) - Idő: 1 óra 30 perc, délután

Járjunk a végére barátunk erőszakos halálának, s derítsük ki, hogyan is történt!

Nem történt volna meg, ha először nem történik meg A. ami viszont szintén nem történt volna meg, ha előtte nem történik meg B. És így tovább, végesteien végig, vissza az idők ősködébe.

De ebben az esetben, amelynek én is részese voltam, az okok végtelen láncolata helyett nyugodtan korlátozhatjuk vizsgálódásainkat egy konkrét és behatárolható eseménysorra, ahol is minden eseménynek szükségszerűen le kellett zajlania ahhoz, hogy az erőszakos halál szóhoz juthasson egyáltalán. Ha közülük akár egyetlen is kimarad, akkor az illető, aki halott, még mindig élne, vagy ha mégis halott volna, nem akkor, nem úgy, nem gyilkosság révén halt volna meg.

Én pedig ott voltam ezeknek az eseményeknek a középpontjában. Persze anélkül, hogy tudtam volna, de mégiscsak ott voltam.

A vizsgálódás vége a kezdet: egy vasárnapi nap, 1975. május huszonötödike, az első nap az Amerikai Könyvterjesztők Szövetségének (AKSz) 75. évenkénti közgyűlésén, melyre néhány belvárosi szállodában gyűltek össze a tagok. Közöttük az igazi kezdet: egy nő, aki éppen arra készül, hogy könyvét reklámozza a menetrend szerinti sajtókonferencián.

Délután négykor kellett kiállnia a sajtó képviselői elé, s azon töprengett, mit vegyen fel. Most, hogy megpróbálom magamban rekonstruálni, mi zajlott benne, úgy gondolom, komoly dilemmával kellett szembenéznie. Egyrészt ugyanis fiatal és csinos nő volt, alakján minden a helyén, minden a kellő méretekben és arányokban, úgyhogy egészen természetes, hogy szerette fentmondott alakját a lehető legelőnyösebb módon közszemlére tenni. Másrészt viszont feminista volt, és a könyv, amit reklámozott, szintén feminista szellemű munka volt. Tehát ha alakjának varázsát, a női test csáberejét veti be, amikor egy ilyen szellemű könyvet reklámoz, evvel alighanem vét a feminizmus ellen, és ellentétbe kerül a saját meggyőződésével.

Nem tudom, töprengett-e ezen, s ha igen, meddig habozott. Nem tudom, felpróbált-e több ruhát is egymás. után, vagy döntött, mégpedig a tiszta ész segítségével, még mielőtt öltözködni kezdett.

A lényeg az, hogy végül is egy fehér ruhában jelent meg. A ruha felsőrésze lazán egymásba fonódó fehér kelmecsíkokból volt kiképezve, s alatta a nő nem viselt semmit, csupán már említett fantasztikus alakját. Ha mozdulatlan volt, mindkét keble biztonságban érezhette magát egy-egy jól kiszámítva elhelyezett kelmecsík átlátszatlan anyagát mögött. De ha megemelte karját, s ez bizony előfordulhat bármikor, mellbimbója máris kikukucskált a kelme paravánja mögül.

Mindezt igazság szerint csupán később raktam össze magamban. Nem voltam ott, amikor történj a dolog, nem volt ott semmi dolgom. Ez persze maga is egy láncszem az események láncolatában.

Amikor feminista barátnőnk úgy döntött, hogy keblével ezt a kukucskálós játékot játszatja a világgal, lerakta az első kockakövet a halálhoz vezető úton. A másodikat pedig én raktam le avval, hogy nem voltam ott a sajtóirodán, amikor az eset történt.

Ha barátnőnk úgy dönt, hogy a pironkodó női szemérem öltözékében jelenik meg, akkor (talán) semmi sem történik, függetlenül attól, hogy ott vagyok-e vagy nem. Ha viszont ott vagyok, akkor (talán) semmi sem történik, még akkor sem, ha barátnőnk anyaszült meztelenül jelenik meg.

De barátnőnk abban a ruhában jelent meg, amelyiket az imént leírtam, én pedig nem voltam ott. Így azután megtörtént az eset.

Hogy én hol voltarca, ha egyszer nem voltam ott?

Úton voltam. Délután 1 óra 30 perckor indultam el, hogy időben odaérjek az AKSz-közgyűlésére.

A kiadóm úgy vélte, hogy jót tenne nekem, aki író vagyok, sikeres író, bár nem annyira sikeres, hogy ne volna szükségem még több sikerre, ha pofafürdőt vennék a közgyűlésen, reklámoznám magam egy kicsit és rámosolyognék az egybegyűlt könyvterjesztőkre: A magam részéről készséggel egyetértettem. A kiadásaimat leírhatom az adómból mint a munkámmal kapcsolatos költségeket, s a közgyűlés különben is nagyszerű ürügy árra, hogy pár napig ne kelljen az írógép mellett gubbasztanom.

Először úgy terveztem, hogy majd hétfőn jelenek meg a közgyűlésen, huszonhatodikán, ami a Háborús Hősök Emléknapja, s kihagyom az első napot. Pár hónappal előbb felkértek, hogy huszonötödikén tartsam a délelőtti emlékbeszédet valami vidéki templomban, úgy száz mérföldre a várostól. És kizárt dolog, hogy a beszéd után üres gyomorral elengedjenek, nyilván adnak valamit enni. (Meleg és bensőséges viszony fűz a füstölt lazachoz és a krémsajthoz a megpirított óriáskifli két fele között, különösen, ha egy– karika pácolt hagymát is közibük csúsztat valaki, ha senki sem látja.) Úgyhogy evvel jól elmegy az egész nap. A közgyűlésen pedig ráérek másnap megjelenni.

De egy héttel a közgyűlés előtt felhívott az egyik barátom, Martin Walters, a történész, és megkérdezte, nem segítenék-e nekik a könyvpropagandában. Valamiért az volt a benyomása, hogy én a tudományos művek harcos híve vagyok, s azt a még különösebb dolgot is a fejébe vette, hogy a nevemnek súlya van tudományos körökben, és ezért eredményesen használható propagandacélokra.

Én úgy véltem, hogy mindkét feltételezés abszolúte téves, de hát Walters a barátom, s az ember segít a barátainak. Különben is, nem kellett tudnia az

igazságot azt, hogy történelmi ismereteim enyhén szólva bizonytalanok, s amit a világ az én eredményeimnek tud, az még bizonytalanabb.

– Mikor kellene fellépnem? – kérdeztem tőle.

– Vasárnap délután négy óra húsz perckor a menetrend szerint – válaszolta. Gondolatban gyors számítást végeztem, s rájöttem, hogy nyugodtan

megebédelhetek, mert marad utána annyi idő, hogy odaérjek.

– Ott leszek – mondtam neki, de azután óvatosabban hozzátettem, amit egyébként racionális elmém valamely sötét és irracionális zuga tétet velem mindig hozzá –, ha a Jóisten is úgy akarja.

De Isten akarata ekkor már beteljesült. Ez is egy kockaköve volt annak a bizonyos útnak. S ha már itt tártunk, tulajdonképpen a beleegyező válaszom, ez az "ott leszek" volt az igazi kezdet, hiszen egy héttel korábban hangzott el, mint hogy feminista barátnőnk utolsót. perdült hotelszobája tükre előtt és megállapította, hogy úgy ahogy van, férfinyálcsorgatón étvágygerjesztő látvány.

Megtartottam a beszédet, majd tapintatosan tudomására hoztam az ottaniaknak, hogy csupán annyi időm van, hogy egyek valamit, mert utána rögtön rohannom kell. Ezután ettem valamit, majd egy óra harminc perckor már rohantam is a kocsimhoz. Elindultam vissza a városba, kényelmes tempóban, mert bőven volt időm, hogy odaérjek. Legalábbis így gondoltam.

Egészen addig, amíg ki nem értem az Északi Autópályára, ahol közlekedési dugó fogadott. Gondolom, senki sem hiszi, hogy az Északi Autópályán– Isten akaratából támadnak a közlekedési dugók. Ehhez semmi szükség nincs a Mindenható közreműködésére.

Pedig milyen logikusan kiszámítottam a dolgot! Egy háromnapos hétvége második napján voltunk. Aki el akart menni valahová, az már elment. Aki pedig vissza akart jönni, az még nem indult el hazafelé. Úgy számítottam, hogy a tornádó középpontjában leszek, ahol tudvalevőleg nem fúj a szél, s eszembe se jutott, hogy okom lehet bármi aggodalomra.

Sajnos, nincs a napnak olyan pillanata, sem az évnek olyan napja, amikor egy-két kocsi le ne robbanna az Északin. Milliószám vannak azok a kocsitulajdonosok, akik – ha már nem tudnak mivel szórakozni – kihajtanak az Északira, és otthagyják a tragacsukat. És amikor híre megy (nyilván telepatikus úton), hogy egy-két sávval kevesebb járható az Északin, mindenki, aki a várostól északra lakik, autóba vágja magát, és az örömtől mámorosan, kéjesen sikoltozva zúdul fel az autópályára, hogy a szűkületnél megszoruljon.

Így kezdődött az az idegrohammal határos végzetes ingerültség, amely elfogott engem azon a napon. Igaz, senki sem mondhatja rólam, hogy a kiegyensúlyozottság és lelki nyugalom mintaképe vagyok, de az sincs sehol megírva, hegy kiboruljak, no persze – mondhatná valaki – létezik egy kozmikus ukáz, mely kerek-perec kimondja, hogy aki felhajt az Északira, bizony kiborul, akármilyen nyugodt ember is máskülönben.

Ennélfogva szinte remegtem az idegességtől. Csigalassúsággal kúsztunk előre, előttem hosszú autósor, pontosabban három hosszú autósor, mindegyik csigalassú, mint a hőhullám, melyről tudjuk, hogy nem múlik el egyhamar. A tetejébe még külön felbosszantottam. magam, mert azon rágódtam, hogy miért nem a Nyugati Park-utat választottam inkább, és ha karórámra néztem, bosszúságom valóságos őrjöngéssé fokozódott.

De mégiscsak odaértem időben!

Sikerült hazakeverednem, leparkoltam a kocsit, felmentem a lakásomba, amely alig több mint egy mérföldnyire van a szállodától, ahol meg kellett jelennem, kezet mostam, átöltöztem, fogtam egy taxit, eljutottam a szállodához, felsiettem a negyedik emeletre, megtaláltam a sajtószobát, és beléptem, pontosan négy óra húsz perckor.

Pontosan négy óra húsz perckor.

2. MARTIN WALTERS - Idő: 4 óra 20 perc, délután

Ha húsz perccel korábban érkezem, minden másként alakul, minden jól alakul – és pontosan húsz percet vesztegettem el az Északin. Az a (névtelen) hülye, aki otthagyta a kocsiját az Oak Avenue-i pályakijárat közelében, maga is újabb kockakő volt tehát.

Mégis, az igazat megvallva, kellemes érzés volt, hogy pontosan négy óra húszkor léptem be a terembe. Én voltam Phileas Fogg, aki nyolcvan nap alatt körbejárta a Földet, s most másodpercre pontosan érkezik meg a klubjába, a megállapodás szerinti pillanatban. Még a lélegzetem is szaporábbra fogtam, mintha rohannom kellett volna, pedig csupán a szálloda hallján kellett gyalogszerrel átsietnem, egyébként mindenféle gépek és motorok dolgoztak helyettem, amíg ideértem.

Kivártam a szokásos tizenöt másodpercet, amíg észrevesz valaki, de senki sem vett észre. Ez nem lepett meg. A sajtóiroda az őrültekháza képét mutatta. Az AKSz alkalmazottai próbálták éppen nyugtatni a riporterek hordáját, mert a riporterek tudni szerették volna, hogy miképp is lesz riport ,ebből az egészből, kételyüknek is hangot adtak, mégpedig igen lármásan.

Továbbá van itt még valami, amiről eddig mélyen hallgattam. Pontosan 158 centiméter magas vagyok. Egész jól hangzik, ugye, de aki nincs hozzászokva a méterrendszer-használatához, az tartsa a kezét a 158-as szám fölé és mormolja el a következő varázsigét: 1 hüvelyk egyenlő 2,54 centiméterrel". A 158 centiméter azonnal átvarázslódik öt láb két hüvelykké, valamint azzá a kék szemmé, amit ebben a magasságban hordok, s ami egyébként soha nem volt jó semmire ebben a büdös életben.

Akik nem ismernek, többnyire elnéznek felettem, úgyhogy a tizenöt másodperc elteltével értésükre kellett adnom, hogy megérkeztem. Mély és öblös hangom van, és minden aggályoskodás nélkül használom is, ha szükséges.

Tehát hangosan és érthetően beszélni kezdtem.

– Darius Just vagyok. Martin Walters sajtókonferenciáján működöm közre, "A világbéke alkuszai" című könyvről.

Semmi hatása nem volt megszólalásomnak, a legtöbb jelenlevő csak mondta tovább a magáét. Fütyülnek ők rá, hogy Darius Just vagyok, mint ahogy az sem érdekelné őket, ha enyém lenne Dáriusz király minden kincse, és ezt jöttem volna bejelenteni – ezt sugallta a viselkedésük. Ettől persze nem fogott el irántuk a túlcsorduló hálaérzet.

Már éppen azon voltam, hogy elismétlem mondókámat, persze jóval magasabb decibel-szinten, amikor egy nő jött oda hozzám. Ingerültnek látszott, olyan volt, mintha valami fontos dolgában zavartam volna meg (és persze az 8 szempontjából nézve pontosan ez történt).

– A Walters-sajtókonferenciára jött? – kérdezte tőlem. Később megtudtam, hogy a vezeti a közgyűlés sajtóosztályát. Henrietta Corvassnak hívták, molett alakján megfeszült a kelleténél egy számmal kisebb ruha, minden megnyilvánulásából az sugárzott, hogy nincs nála hatékonyabb munkaerő, nincs semmi, amit ő ne tudna kézben tartani.

– Eltalálta – vetettem oda, mivel bosszantott a viselkedése.

– Maga viszont elszalasztotta. Épp most van vége. Meghökkenve rámeredtem, aztán szörnyű gyanú ébredt bennem.

– Mennyi az idd? – kérdeztem, és gyilkos pillantást vetettem kárórámra.

– Négy óra huszonkét perc – mondta a n8. Az órám percre pontosan ennyit mutatott.

– Hát akkor minden rendben. A napirend szerint négy-húszkor kezdődik... Ebben a pillanatban Martin lépett be a szomszédos szobából. Teljes valójában: jól megtermett alak (kicsivel magasabb hat lábnál), kedves, mosolygós arc, s az a fajta orrcsíptetős szemüveg, amivel manapság már csupán múzeumban találkozik az ember. Ha hozzátesszük az állán tenyésző fehér szakállt és az orra alatt ugyancsak szabadon burjánzó fehér bajuszt, hamisítatlan múltszázadi irodalmi figura áll előttünk.

Igazi úriember volt. Ezen azt értem, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tett célzást a termetemre. Nem is hinnék, milyen kevesen vannak az ilyenek! Ezenkívül rendkívül illedelmesen beszélt, mivel állandóan a történelmi múlt foglalkoztatta, nyilván röstellte, hogy azon a szabadszájú nyelven szólaljon meg, amelyet modern korunk illemszabályai már nem tiltanak. De az is lehet, hogy ebben is egyszerűen úri módon viselkedett.

Egyszer például hallottam, hogy elszavalja azt a limericket, amelyet egy Asímov nevezetű barátom tákolt össze, neki egyébként szerepe lesz az eseményekben. A versezet így szól:

Egyszer a tranzitban a nászutasok

sehol egy röpcsi, de a vágyuk az sok nekiálltak sebtében

kefélni a reptéren.

És senki sem hitte, hogy átutazók.

Amikor az utolsó előtti sorhoz ért, zavartan és szégyenlősen "hümhümmölt", ahelyett, hogy kimondta volta a kefélni"szót. Tényleg azt mondta helyette, hogy "hümhüm". Pedig olyan férfitársaságban volt, ahová nő véletlenül sem tehette be a lábát. (Ki hinné, hogy még léteznek ilyen bigott hímegyletek a mi felszabadult, kötetlen és egyenjogú korunkban?)

Egyszer meg amolyan kedélyes mű-felháborodással mondta nekem a Következőket:

– Az a baj, hogy az emberek mindenféle trágárságokat mondanak a puszta nyomaték kedvéért, s közben észre sem veszik, hogy mit is jelent az, amit mondanak. Mint például az a kutyatulajdonos, akinek fajtiszta szukájára ráugrott valami korcs kankutya a Park Avenue-n, s aki erre azt mondta: – Baszd meg! Még csak az hiányzik, –hogy tőled legyenek a kölykei a kutyámnak. De amikor odáig jutott, hogy kiejtse a káromkodást, olyan halkra fogta a 18 hangját, hogy kis híján nem is értettem, mit akar mondani evvel az egésszel.

Most viszont feszengve mosolygott rám.

– Rendes dolog, igazán, hogy eljöttél, Darius! Igazi barát vagy – mondta.

– Barát? Inkább balek – vágtam vissza dühödten. Annyira eltemetkeztél a múltban, hogy képtelen vagy közölni velem, hogy pontosan mikor is kell megjelennem itt, a jelenben. Azt mondtad, hogy négy óra húszkor, én erre összetöröm magam az agyonzsúfolt autópályákon, hogy ideérjek, és te meg sem vársz a dologgal. (Összetörni persze nem törtem össze magam, mint ahogy a pályák sem voltak agyonzsúfoltak, de úgy döntöttem, hogy ezúttal nyomatékra van szükség, függetlenül attól, hogy mit is jelentenek a szavaim.)

Ez volt az a pont, amikor Martin elvághatta volna a körülmények láncolatát, ha megalázkodik és bűnbánatot tart. Igazán beértem volna kevéssel is. Mondjuk, ha a falba veri a fejét, a kezemet nyaldossa, vagy a lábamhoz veti magát és megkér, hogy ugráljak rajta egy darabig y semmiség, de nekem elég lett volna.

Csakhogy nem mutatott töredelmet. Inkább úgy döntött, hogy nevetni kell az egészen. Odalépett hozzám, bölcs, öreg Mikulásként átfogta a vállam, öblös hahotára fakadt, aztán beszélni kezdett.

– Na, elmondom, mi történt, Darius! Itt van ez a' nő, akinek előttünk kellett volna fellépnie, evvel a feminista könyvvel, amit reklámoz, s erre ez a nő megjelenik egy teljesen áttetsző ruhában, miközben szinte anyaszült meztelen az egy szál ruhája alatt, ha érted, mire gondolok. Értettem, mire gondol.

– Na és?

– Na erre a cég kereskedelmi igazgatója kijelentette, hogy ilyen ruhában nem köszöntheti a sajtó képviselőit. Miért nem? – kérdeztem sértetten. – Talán tizenéves kamaszfiúk dolgoznak mostanában az újságok

Nem, hát persze hogy, nem folyatta Martin kedélyesen. Még most is ellenállhatatlanul humorosnak találta az esetet. – Csakhogy másról sem írnának a cikkeikben, mint a nő ruhájáról. Ahelyett, hogy a könyvről írnának. De mindegy. Az igazgató felküldte a nőt a szobájába, hogy öltözzön át. Ez persze avval járt volna, hogy az újságírók szétszélednek, hacsak nem dobunk be rögtön valamit, ami ott tartja őket. És mivel én épp kéznél voltam, megkértek hogy, adjam elő a mondókámat húsz perccel korábban. Nem volt más lehetőség, Darius, de hát – és hangja itt bizalmas suttogássá halkult – ezek a sajtókonferenciák úgysem jók semmire.

Nem történt semmi világrengető katasztrófa, ez világos nem történt velem semmi égbekiáltó szörnyűség. Kihagytam egy húsz perces menetet, mely egyébként sem jelentett számomra semmit, nem az én könyvemről volt szó, magam untam volna legjobban minden másodpercét.

Mégis úgy éreztem, hogy én itt hoppon maradtam, s ezért valakit igenis hibáztatnom kell. Egy nő olyan ruhát vett fel, amely nem illett az alkalomhoz, egy kereskedelmi igazgató kifogást emelt, egy sajtótitkár azt tette, ami az ilyen esetben logikus és kézenfekvő, egy barátom pedig a segítségükre sietett – ami pedig engem illet, hát pontosan annyi időmet rabolta el a forgalmi dugó, amennyi idő alatt hoppon maradtam.

Ha késlekedés nélkül végigszáguldhatok az Északin, négykor a szállodában vagyok, és elkezdhetjük Martinnal a sajtókonferenciát, ráadásul mindenkinek nagyot nőttem volna a szemében, hogy ilyen korán érkezem. Ha negyven percet vesztegetek el húsz helyett, mindenképpen lemaradok a sajtókonferenciáról, és akkor már nem számít, hogy húsz perccel korábban tartották meg, mint kellett volna. Így viszont forrt bennem a méreg, s nem volt senki, akin kitölthettem volna dühömet. Senki sem tett nekem rosszat szándékosan. Martinnal csak nem veszhetek össze ezen a semmiségen, hiszen neki nem volt más választása. Úgyhogy ennyit mondtam csupán:

– Semmi baj, felejtsük el az egészet! – s rámosolyogtam, bár nem sok meggyőződéssel.

Aztán kimentem a-sajtóirodából. Mérges voltam, rettenetesen sajnáltam magam – s kétszeresen is mérges voltam, mivel tudtam, hogy jelentéktelen sérelem ért csupán, hogy gyerekes dolog ennyire mérgesnek lenni e miatt a semmiség . nem lehet megbékíteni. Mégis evvel raktam le a legsúlyosabb kockakövet azon a bizonyos úton, evvel kezdődött, hogy én is felelős lettem egy gyilkosságért, hogy én lettem igazán felelős a gyilkosságért, hogy még talán magánál a gyilkosénál is nagyobb érte a felelősségem.

3. MICHAEL STRONG - Idő: 4 óra 30 perc, délután

A kocka ekkor még persze nem volt elvetve. Elég dühös voltam, eléggé megalázottnak éreztem magam ahhoz, hogy hazamenjek és hagyjam a fenébe az egész közgyűlést.

De nem mentem haza. Az a helyzet ugyanis, hogy mint minden közgyűlésen vagy konferencián – itt is előfordulhat, hogy az ember megismerkedik egy érdekes nővel. Nem vettem ki szobát a szállodában, mivel olyan közel laktam, hogy egyszerűbb volt hazamenni éjszakára, akár gyalogszerrel is. De a nő – akivel összeismerkedik az ember – nyilván kivett szobát, s ennek számos előnye van. Meg kell mondanom, hogy nem volt igazán hangulatom az ismerkedéshez, a sajtókonferenciával kapcsolatos feIsülés igencsak nyomasztott, de ez irányú tapasztalataim alapján tudtam, hogy milyen könnyen támad hangulatom a dologhoz, s még csak erőt sem kell vennem magamon.

Egyébként pedig meg akartam nézni a kiállítók standjait közgyűléshez kapcsolódó könyvvásáron, s a legtöbb ilyen stand (nem mindegyik) éppen ebben a szállodában van, a második emeleten. A kiállítók prospektusa szerint hatszáz stand van, s körülbelül 350 kiállító – ez rekord bizony a közgyűlések történetében. A résztvevők várható létszáma 12 000 fő (újabb rekord) – az Ő figyelmüket voltak hivatva felkelteni a könyvkiadók standjai.

Jó dolog, gondoltam, hogy ilyen sok a résztvevő, s közülük a legtöbb a könyvterjesztő. A könyvüzlet gerincét a könyvterjesztők adják még akkor is, ha van éppen elég könyvtár és könyvklub is, hiszen ők vernek hidat a szerzők és könyveket előállító kiadók, illetve a könyveket olvasó közönség között.

A kiadók persze egymással versengve igyekeznek felkelteni maguk iránt a könyvterjesztők figyelmét, akik viszont azon vannak, hogy megtudják, melyik könyvből érdemes készletezniük, amelyet azután haszonnal forgalmazhatnak.

Üzlet ez a javából, s nem babra megy a játék. Minden kiadó telepakolja a maga standját a korábbi sikerek rikítóan blikkfangos bizonyítékaival és a jövőbeli (remélhetőleg) holtbiztos befutókkal.

Akad reklámfogás, mely persze már-már ízléstelen, s egyik-másik szerző sem átallja, hogy a nevét adja egy kis zaftos hírveréshez. Itt vannak például a szvetterek, amelyekre ráhímezték a könyv címét, többnyire olyan ifjú hölgyeken láthatók, akiknek mérete általában jó egy számmal nagyobb, mint a szóban forgó ruhadarab. A könyvcím ezért aztán izgalmasan kanyarog kebelhegyenkebelvölgyön át, s akik e tájban elgyönyörködnek, azok remélhetőleg a címet is elolvassák.

Itt volt aztán az a pofa, akivel útban a kiállítók standjaihoz találkoztam. Messziről úgy festett, mintha középkori sodronyinget viselne. Közelebb mentem, mert meghökkentett a látvány, s kíváncsi lettem rá. Kiderült, hogy dobozos sörök nyitókarikáiból font öltözéket visel. Természetesen könyvet reklámozott, .alighanem a saját művét, mely A nyitókarikák öröme és haszna címet viselhette a Csináld magad sorozatban, és nyilván arról szólt, hogy a nyitókarikák gyűjtése akár hobbiként, akár komoly nyereséggel kecsegtető üzleti vállalkozásként hasznos dolog. Eltöprengtem ezen, aztán rájöttem, hogyha a dobozos sör-nyitókari(rák (és a dobozos üdítőital-nyitókarikák) eltűnnek a járdáról és a park gyepéről, hogy helyette a sör– és üdítőitalfogyasztók testét ékesítsék, akkora könyv máris óriási szolgálatot tett az emberiségnek.

Aztán volt egy másik alak, aki angyalnak öltözve kószált egykedvűen a konvención, az első naptól az utolsóig, de hogy milyen könyvet reklámozott, azt mindvégig nem sikerült megtudnom. Láttam egyszer-kétszer, ahogy elment mellettem, de igazából akkor lettem rá figyelmes, amikor néhány nap múlva belekerült a lapok bűnügyi rovatába. Hogy milyen könyvet reklámozott, az újságokból sem derült ki.

Aztán folytak a sajtókonferenciák, köztük az, amelyikről oly dicstelenül lemaradtam, és persze dedikálások, ahol a híres szerzők osztogatták az aláírt példányokat boldog-boldogtalannak. (A könyvek természetesen ingyen voltak, hiszen ha író az ember, a könyvterjesztővel nem fizetteti ki a könyvet – a könyvterjesztővel igyekszik jóban lenni az ember, ha író.)

Úgyhogy arra gondoltam, hogy megnézem, mi van a standokon, irigykedve megbámulok néhány holtbiztos befutót, és elábrándozom (persze hasztalanul), hogy milyen jó lenne a magam könyvét is a holtbiztos befutók között lenne

Ötödik könyvem volt éppen sajtó alatt a Prism Pressnél, és erősen reméltem, hogy jobban fogy majd, mint az előző négy, ugyanis már nagyon vágytam arra, hogy megszabadulhassak szegényes, egyik napról a másikra épphogy csak eltengődő életemtől.

Igaz, mind a négy regény succés d' estime volt, azaz megfelelt a magas kritikai mércének, amellyel annak a ritka levegőjű, tehát gyér népességű vidéknek a lakói mérik meg az irodalmat, akik közül egyszerűen nem akad annyi vásárlója a könyvnek, hogy tömegsikerről beszélhessünk.

Vigasztalhat persze az a tudat, hogy műveim túlélik ezeket a "vacak" bestsellereket (a "vacak" jelzőt kivétel nélkül azok az írók használják, akik nem kerülnek fel a bestseller-listákra), és halálom után majd nagyra értékelnek, de nem nagyon szeretem, amikor ezt a halált az éhezés sietteti.

Ezen – vagy legalábbis ilyesmiken – töprengtem, amikor a kiállítók termének az ajtajában megállított egy bocsánatkérő hang:

– Van névkártyája, uram?

Bal kezem ösztönösen a szívem táját kereste, de nem talált ott semmit. A kiadóm a többi papírral, miegyébbel együtt névkártyát is küldött, s tudtam, hogy nálam van minden. Zsebeimben kutattam, s közben megnéztem magamnak az illetőt, aki megszólított.

Látszott rajta, hogy a szálloda biztonsági embere. Valami barna egyenruhafélét viselt, egyszínű nadrágot, inget és zakót, fején pedig hasonlóan barna ellenzős sapkát. Zakója szivarzsebe felett a szálloda neve volt olvasható, a név alatt pedig az állt, hogy "Biztonsági Szolgálat". Gondolom, ennél több bizonyítékra nemigen van szükség.

Magasnak tűnt, úgy hat lábra becsültem a termetét, s látszott, mennyire izmos a felső karja. Gyér, szókés haja volt, szemöldökét és szempilláját nem is láttam, annyira világosszőke volt mindkettő. Szeme ettől gyermekien védtelennek tűnt, mintha csupán az arcbőr halvány-rózsaszínje keretezné. Arca csapott állban végződött, az áll közepén a gödröcske mintha azt jelölte volna, hogy egyébként ez volna az áll helye. Arcát szeplők pettyezték, tekintetéből szorongás és idegesség sugárzott.

– Na végre megvagy! – mondtam, és felmutattam neki a névjegykártyát. Majd gondosan a zakómra tűztem.

– Darius Just – töprengett a biztonsági őr. – Ön író, ugye? Sóhajtva beismertem, hogy a vád igaz. – Igen, író vagyok.

– De hát én ismerem magát – mondta boldogan. Ujjával csettintett néhányszor. – Nem maga... ööő... patronálta Giles Devore-t? – Látszott, hogy megakad a számára szokatlan szónál.

– Valóban, segítettem neki az indulásnál. Jó pár éve tettem újabb beismerő vallomást.

– Nagyon nagy író. Büszke lehet rá! Nekem nagyon tetszett a könyve.

– Örülne biztosan, ha tudná – mondtam az övéhez képest jóval kisebb lelkesedéssel. Nyilvánvaló, hogy ennek a derék, ámbár ostoba alkalmazottnak a szemében az én egyetlen jogcímem a hírnévre az, hogy Giles patrónusa voltam. Én persze nem egészen így szeretnék bekerülni az irodalomtörténetbe.

Felemeltem a kezem, hogy érzékeny búcsút vegyek a jóembertől. Hát akkor, viszlát! – mondtam. De ő megállított.

– Még egy pillanatra, ha szabadna – mondta, miközben a zsebében turkált, majd feladta, s felkapott egy papírlapot a legközelebbi asztalról, ahol-halomban álltak a kiadásra váró prospektusok és hasonlók.

– Kaphatnék egy autogramot?

Megadtam magam. Még nem tartok ott, hogy tömegével kelljen teljesítenem az ilyen kéréseket, ezért nem is utasítottam vissza őket. –– Szívesen – mondtam.

Fogtam a~ pírlapot és a tollam után nyúltam, de a biztonsági őr megelőzött. Kitárta zakóját és a belső zsebéből kikandikáló nem kevesebb mint három toll közül gondos mérlegelés után kiválasztott egyet, nyilván azt, amelyik leginkább illik egy író tiszta kezéhez és mocsoktalan hírnevéhez. Miközben átnyújtotta, kérlelőre fogta a hangját

– Michael Strong a nevem. A kezdőbetű a kettő között P. ha azt írná, hogy "Michael P. Strong", jó? De ha azt írja, hogy "Mike", az is nagyon jó lesz.

Azt írtam, hogy "Mike-nak", mivel így előbb végezhettünk a dologgal, majd legyűrtem magamban a vágyat, hogy megkérdezzem, vajon a "Patrick" név kezdőbetűje az a P. bár magamban tíz az egyhez lefogadtam, hogy az.

– Írjam úgy alá, hogy "Giles Devore patrónusa"? kérdeztem, bár igyekeztem, hogy ne hangozzék nagyon gúnyosnak, amit mondok.

– Nem, nem. Csak a maga nevét – nyugtatott meg ártatlan képpel. – Mr: Devore-val majd dedikáltatom magamnak a könyvét.

Aha, mondtam magamban, megvan ám itt a rangsor, tőlem papírfecni, Gilestól egy egész könyv.

– Na, akkor én mennék is befelé – szóltam.

– Hogyne, tessék csak. És köszönöm szépen, Mr. Just – intett vidáman, hogy mehetek.

Nagy szükség van őrökre az ilyen kiállításokon, hogy megakadályozzák a lopásokat. Még akkor is, ha őrzik az ajtókat, elképesztő mennyiségű könyvnek és más egyébnek kél lába. És ki tudja, hány nem kívánatos elem, hány sötét lelkű, névkártya nélküli bűnöző jutott be akadálytalanul a terembe, miközben Michael Strong velem volt elfoglalva. Pontosabban avval a számára páratlanul érdekes ténnyel, hogy nem én vagyok Giles Devore.

De nem az én dolgom, hogy azon rágódjam, mit fújnak meg és mennyit, hogy mennyire hatékony vagy mennyire nem hatékony a biztonsági szolgálat. Legalábbis úgy tűnt, hogy nem az én dolgom. Bementem a terembe. A biztonsági őr egyvalamit mindenesetre elért a maga bumfordi ostobaságával: a bennem parázsló dühöt, amelynek eddig nem volt céltáblája, kezdte régi barátom, Giles Devore felé terelni.

4. THOMAS VALTER - Idő: 4 óra 40 perc, délután

Megnézhettem volna a kiállítók prospektusában, amit a sajtószobában kaptam, hogy hol is van pontosan a Prism Press standja, de nem volt kedvem keresgélni a vaskos kötetben. Elszántan nekivágtam az útnak, hogy intuitív alapon találom meg a standot, s közben fogadást kötöttem magamban, hogy mennyire rossz helyet találtak maguknak Valterék, s hogy – következésképp –mennyire rossz helyen teszik közszemlére az én könyveimet.

Akkor még nem tudtam –– és nem is tudhattam –, hogy emberélet forog kockán, s minden azon múlik, mekkora is az én kiborulásom. Ha valami enyhít a mérgemen, talán minden jóra fordul. Például ha a Prism Press jó helyet talál magának a kiállításon, ha szépen és hatásosan mutatják be új könyvemet, A madaraké a holnap című regényemet, nem csap le a halál kaszája.

De talán még erre sincs szükség, talán valami enyhébb és körülíratlanabb környezeti hatás is megteszi – például az, ami épp ekkor ért engem, ahogy elsétáltam a plakátok, nagybetűs feliratok és színes táblák előtt – és én megnyugszom. Otromba üzleti fogások, átlátszó trükkök, kommercializmus, akármi: elvben persze ellene vagyok minden ilyesminek, de hát végtére is könyveket árulnak, és én szeretem a könyveket. Szeretem a borítójukat, szeretem a Címüket, szeretem a mintapéldányokat, szeretek rajtuk mindent.

De alig kezdett enyhülni bennem a feszültség, valaki a lábamra lépett!

Talán az én hibámból történt, hiszen nem nagyon figyeltem, hova lépek. Egyébként is nagy tömeg volt, s Ilyenkor élni annyit tesz, mint egymásnak ütközni.

De számomra mindig szörnyű élmény, amikor a lábamra lépnek: Ahogy hitetlenkedve lenéznek rám. Az a "jé-nem-tudtam-hogy-van-odalent-valaki" vigyor.

Amióta az eszemet tudom, nekem folyvást a lábamra Lépnek. Erre kétféleképp lehet reagálni. Például úgy, hogy elsiklik az ember, a falhoz tapadva jár, beleolvad a háttérbe. Gondosan láthatatlanná teszi magát és megtanulja, hogyan csúsztassa félre lábát a rátiporni készülőtalpak úgy.

Én-viszont nem kérek ebből. Soká tart, mire megszokja az ember, s szívós, kitartó, erős lélek kell hozzá, mely sem fordul ki önmagából, ha minduntalan belegázolnak. Nekem nincs ilyen lelkem. Ezért kénytelen vagyok másképp reagálni: én támadok, visszavágok, mégpedig azonnal.

Ezért persze életem korai szakasza többnyire avval telt, hogy folyvást összevertek, hol dühből, hol merő szórakozásból, az utóbbi a rosszabbik eset. Ma már ritkán fordul elő. Drága időmből rengeteget áldoztam arra, hogy a tornateremben megtanuljam, hogyan kell elbánni a rám zúduló nyers erővel. Azaz megtanultam, hogyan lépjem le a lábamra lépőket a fizikai erőszak segítségével.

És mivel az ilyesminek híre megy, ma már ritkán lépnek a lábamra, hacsak nem véletlenül.

Mint most is. A sajtókonferencia-ügy még mindig rettenetesen nyomasztott, úgyhogy kapva kaptam az alkalmon. Éljen az erőszak! Jó erősen oldalba könyököltem a lábamra lépőt, s közben odasziszegtem neki:

– Tanulj meg a magad lábán járni, te ökör!

Az illető megroggyant, tett néhány dülöngélő lépést oldalvást, majd visszanyerte egyensúlyát, értetlenül bámult maga elé, aztán észrevette, hogy ott állok, és gondosan szemügyre vett.

– Elnézést, öcskös – mondta végül, s továbbállt.

Öcskös!

Negyvenkét éves vagyok. Igaz, fiatalabbnak látszom a koromnál, de azért senki sem saccolna harminckét évesnél fiatalabbnak... Öcskös!

Tisztelte bennem a gyengét ez a rohadék, dühöngtem magamban. A környezet nyugtató hatása azonnal szertefoszlott. Újra forrni kezdett bennem a méreg, acsarogtam az egész világra.

Végül rábukkantam a Prism Press standjára. Balra mellette szótárakat kínáltak, jobbra pedig hitbuzgalmi irodalmat reklámozott egy kiadó. Thomas Valter is ott volt, ruháját mintha skatulyából húzták volna ki. Az átlagosnál valamivel magasabb ember, fekete hajában egy ősz hajszál sincs, frizurája minden hulláma-bodra a helyén. Maga volt a fiatal, tehetséges, sziklaszilárd menedzser, ahogy meg van írva. Tessék, le lehet fényképezni! Még pénzt sem kér érte.

Ráadásul tényleg az volt, igazi menedzser. A Prism Press nem részvénytársaság, apró magáncég, két tulajdonosa van, Tom Valteres felesége. És ennek megvannak a maga előnyei. Elég kicsi a kiadó, hogy az ember a fejével esetünkben Tommal – beszélhesse meg a dolgát, s közben biztos lehet benne, hogy Tom tényleg a kiadó feje, hogy úgy ismeri a céget, mint a tenyerét. A Prism Pressnél az ember sohasem kerül szembetehetetlen szerkesztőkkel, akiknek a kezét megkötik az igazgatóság személytelen döntései, az Olümposz magasából érkező határozatok.

Aminek persze megvannak a hátrányai is. Ha nagy cég az ember kiadója, pénz és hatalom áll a házhoz, ha az Olümposz egyszer csak jótékony figyelmében részesíti az embert. Tomtól a Prism Pressnél minden figyelmet és törődést, amire szüksége van, megkap az ember, s ha Tom egyszer kedvező döntést hozott, senki nem kontrázhatja meg, de ennek a figyelemnek és törődésnek az anyagi támasza enyhén szólva erőtlen.

Ettől függetlenül Tom barátságos és szeretetre méltó ember. Kedveltem őt –de ezúttal bosszantott. Sót, pillanatnyilag hevesen gyűlöltem, ugyanis egyetlen reklámpéldány sem volt a standon A madaraké a holnapból, csupán egy apró plakát jelezte, hogy hamarosan megjelenik a könyv. Giles új könyve viszont, az "Örökké távozóban" ott állt, gusztusos rakásban, legalább húsz példány belőle.

Nyilván szétosztják a gondosan megválogatott könyvterjesztők között.

– Megy a dolog, Tom? – kémeztem tőle kurtán.

– Darius! – Tom csupán most vett észre. Mint az emberek általában. Mintha külön erőfeszítésükbe kerülne, hogy észrevegyenek valamit, ami nincs a szemük magasságában. – Remekül megy. Sokan érdeklődnek az Örökké távozóban iránt.

'Közben látszott rajta, hogy egyáltalán nem érzi remekül magát. Sőt, kifejezetten gondterhelt volt. De ez engem érdekelt,– mivel én sem éreztem valami fényesen magam.

– Érdekel is engem az Örökké távozóban! – csattantam fel. – Az enyém hogy megy?

Megesküdtem volna, hogy Tomnak gondolkodnia kellett, mielőtt eszébe jutott, hogy tőlem is van egy új könyve a tervlistáján.

Hogy megy? Nemigen lehet megmondani, hiszen még nincsenek példányaink, amelyeket közreadhatnánk. De nyomják őket, és az Amerikai Könyvtárak Szövetségének a közgyűlésén már be tudjuk mutatni a könyvet. Különben is az a te igazi piacod.

– Az. Bolhapiac – mondtam keserűen. – Amikor pedig előbb adtam el a kéziratot, mint Giles az övét.

– Ez igaz, de nyilván elfelejtetted, hogy át kellett írnod a...

– Nem felejtettem el – vágtam közbe, hogy elnémítsam. Nem akartam még egyszer hallania dologról.

5. GILES DEVORE (visszapillantás) - Idő: 4 óra 45 perc, délután

Hogy a fenébe sikerült ez Giles Devore-nek? Már akkor sem értettem a dolgot, amikor segítettem neki, hogy sikerüljön. De most sem értem. Igazán nem ír jól, a művei ügyetlenek, szerkesztetlenek. De van bennük valami durva, elnagyolt erő, ami rögtön megfogja az embert, és nem lehet letenni, amit ír. Pedig le akarja tenni az ember, de mindig csak azután, hogy elolvasott még egy oldalt belőle, aztán megint még egy oldalt, aztán megint még egyet...

1967-ben ismerkedtem meg vele. Huszonegy éves volt. Én harmincnégy, két könyvvel a hátam mögött és szinte semmivel a zsebemben. Ettől még persze ismert szerzőnek számítottam, bár nem valami sikeresnek, s az ifjú Giles úgy gondolta, jó ötlet, ha megkeres a kéziratával.

Az általam ismert írókhoz hasonlóan én is rettegek a kéretlenül érkező kéziratoktól. Mint ahogy a mohóságtól is, amivel a lelkes írófiókák követelik rajtam a megváltó erejű tanácsot, melynek segítségével zöldfülű próbálkozásaikból varázsütésre halhatatlan remekmű válik. ("Kezdjen minden mondatot nagybetűvel, s hagyjon ki minden vessző után egy betűhelyet.")

Az ilyen kéziratokat általában olvasatlanul küldöm vissza a feladónők, de Giles naivabb és ártatlanabb volt annál, hogy a postára bízza művét. Beállított hozzám, s még csak nem is telefonált előtte, hogy megbeszéljünk egy időpontot. Kérdésemre előadta, hogy ha nem talál itthon, később újra jön, s addig próbálkozik, amíg itthon nem talál. Ez a bugyutasággal határos ártatlanság valamiféle szégyenlős szánalmat ébresztett bennem.

Pedig át tudtam volna vágni a fiatalember – átvitt értelemben vett irodalmi – torkát. S csak azért nem vágtam át, mert olyan őszinte bizalommal tartotta oda a kés alá.

Hat láb három hüvelyk magas volt, s ehhez a magassághoz széltében is megvoltak a kellő méretei, bár akkoriban még nagyon sovány volt. (Azóta persze szépen kigömbölyödött). Görnyedten járt, mintha mindenkitől bocsánatot. akart volna kérni, hogy ilyen magasra sikerült. Ismerőseim közül mindmáig ő az egyetlen, akin látszik, hogy a magas permet is őszintén feszélyezheti tulajdonosát. Ha ő nincs, sohasem hiszem el, hogy ez lehetséges.

– Tehát ott állt előttem 1967-ben, kezében a kézirat igazi, hamisítatlan regénykézirat írógéppapír-dobozban – miközben szavak nélkül elnézést kért tőlem azért, hogy ekkora égimeszelő, s úgy nézett le rám, hogy az volt az érzésem, valójában felnéz rám. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de úgy éreztem, hogy magasabb vagyok nála, s talán ez hatott rám, mért legnagyobb meglepetésemre ~ hirtelen ezt hallottam, mégpedig a saját hangomon:

– Hát üljünk le és lássuk, mi van a dobozában!

Három órával később még mindig ültünk, én még mindig . olvastam, pedig este hétre járt már az idő. Meghívtam a szemközti gyorsbüfébe, bekaptunk néhány szendvicset, aztán visszamentünk és én folytattam az olvasást.

Nem, egyáltalán nem az volt az érzésen, hogy zseniális tehetségre bukkantam. Őszintén szólva rossz regény volt, pocsék munka, a végtelenségig túlírt, a párbeszédes részek pedig egyenesen förtelmesek.

De én mégis olvastam tovább. Éppen ez volt a meglepő a dologban. Hogy olvastam tovább. Giles ismerte a fortélyt: egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogy mi következik, s közben mindenáron tudni akartam, hogy mi is következik hát.

Életemben először és utoljára – esküszöm, hogy soha többé – szívügyem lett egy másik ember és a könyve. Giles – tanácsaim alapján – kétszer is átdolgozta a regényt, s ehhez két évre volt szüksége.

Nem valami kellemes két év volt ez. Giles kapott némi apanázst az apjától, de ezen kívül láthatólag semmi más jövedelme nem volt, az én jövedelmem pedig rendesen megcsappant abban az évben, mivel időm jelentős részében ővele foglalkoztam, hogy a fene egye meg. A vége felé, amikor már legszívesebben odaláncoltam volna az írógéphez, amíg el nem készül, fogtam magam és beköltöztettem hozzám, ott lakott nálam két hónapig és öt napig.

Azért emlékszem erre az időszakra ilyen pontosan, mert Giles elviselhetetlen volt.

Nem, nem csapott zajt. Nem ivott. Nem dohányzott. Mindent megtett, hogy ne legyen útban. Lankadatlanul udvarias volt, örökkön szerény. És kínosan rendszerető.

Hát ez volt a baj. A kínos rendszeretete. Nincs semmi bajom a renddel, persze, magam is teszek bizonyos erőfeszítéseket az érdekében.

De ha valaki gondosan kezet mos, valahányszor feláll az írógép mellől? Akkurátusan összehajtogatja a ruháit, valahányszor leveti őket? Körültekintően portalanítja, törli és fényezi maga körül a szoba szegletét, ahol dolgozik, olyannyira, hogy a végén úgy fest a kuckója, mint csillogó drágakő valami ócska, rozsdás és fényevesztett vasfoglalatban, mely foglalat ugyebár az én otthonom?

Egyetlen dologban volt rendetlen, a tollak dolgában. Majd minden írónak van valami toll-mániája: gyűjti őket, rágja őket, imádkozik hozzájuk, s ki tudja, még mit nem csinál velük. Giles szétcsavarta őket. Miközben megüvegesedett a tekintete, s látszott rajta, hogy épp abban a nagy űrben lebeg, ahová az írók szállnak fel friss párbeszédet és újabb cselekményfordulatot vételezni, Giles keze a golyóstolla szétcsavarásával volt elfoglalva.

Amelynek során persze gyakran – tíz eset közül legalább háromban –megtörtént, hogy a golyóstoll rugója kiugrott a csőből, és a földön kötött ki. Jó tucat alkalommal segítettem neki megkeresni ezeket a rugókat. Kénytelen voltam segíteni, mert golyóstollrugó nélkül nem volt hajlandó folytatni az írást. Szerencsére később áttért azokra az egyszer használatos műanyag golyóstollakra, amelyeket nem lehet szétcsavarni, s rugójuk sincs.

De borítsunk fátylat a mániákus rendszeretetére és a szétcsavart golyóstollakra: végre, végre, Giles kész lett a regénnyel, s én magam vittem be a kéziratot a Prism Presshez. Inkább a Doubleday-hez vittem volna be, de egy gondoltam, nem lenne tisztességes, ha nem Tomnak ajánlom fel először. Tomot különben is rá tudom beszélni arra, hogy kiadja, még há nem is akarná, a Doubleday-nél viszont nincs senki, akit rá tudnék beszélni (de még ha Ienne is, a dolog az igazgatóság elé kerülne, sok úgyis visszautasítanák a kéziratot).

Tom először bizonytalankodott, de végül beleegyezett, hogy kiadja a regényt: Ma már tagadja, hogy akár egy pillanatig is bizonytalan lett volna, s szeretné, ha mindenki úgy tudná, hogy ő rögtön felismerte a könyv értékét, nekem viszont nincs okom kételkedni emlékezetem megbízhatóságában.

A regény 1969-ben jelent meg, s először nem sok vizet zavart. A keményfedelű kiadásból négyezeregynéhány példány kelt el – ami persze nem is kevés egy elsőkönyves író esetében, ha arra gondolunk, hogy éppen ekkor szedte ki az utolsó centet a Nixon-kormányzat a könyvtáraknak szóló szövetségi szubvenció pénzesládikájából. De meg fognak Lepődni: a könyv, amelyikről szó van, az Átkelés című regény. Ma már áhítatos tisztelet tárgya.

A Prism Press végül 1972-ben talált egy zsebkönyvkiadót, amelyik hajlandó volt foglalkozni a könyvvel, s innentől kezdődik a regény diadalútja. Egyik napról a másikra megtalálta a maga olvasóközönségét az egyetemeken, s pillanatokon belül országos szenzáció lett belőle. Az a fajta félig fantasztikus –félig reális világ jelenik meg benne, amely azonnal hatott az olvasókra, akik a Watergate-ügy világában éltek ekkoriban, olyan világban, ahol nem lehetett tudni, hol végződik a realitás és hol kezdődik a fantasztikum. A regényben az átkelés (amire a cím utal) a realitásból a fantasztikumba történik, majd fordítva, a fantasztikumbál a realitásba, s legalább féltucatszor lezajlik az átkelés, hol ebben, hol abban az irányban. Mire a végére érünk – s aki olvasta a könyvet, annak nem kell ezt magyarázni –, végképp eldönthetetlenné válik, hogy a realitásra vagy a fantasztikumra szavaz a regény.

Nincs igazán jól megírva, mégis gyönyör, mintha a könyv hibái, a megírás hézagai szerves részét képeznék ennek az átkelés-világnak, mintha éppen ezeken a hézagokon lopódzhatna át az olvasó az egyik világból a másikba, s viszont.

Hogy végül is óriási sikere lett a – könyvnek, Gilest ugyánúgy meglepte, mint mindenki mást. Amikor Tom igent mondott a könyvre, és Giles megkapta a maga kétezer dolláros előlegét (mert ennyit kapott pontosan, bár Tom először úgy gondolta, elég lesz neki ötszáz dollár is), kilakoltattam a fiút. Giles megpróbálta rámtukmálni az előleg felét, de én –természetesen nem fogadtam el tőle. Fájón örömteli érzés mind a mai napig, ha eszembe jut, Giles mennyire és milyen kézzelfoghatóan hálás lélek volt akkor.

Átköltözött valahova New Jersey-be, 1973-tan elvett egy nála idősebb asszonyt, és nekilátott a következő regényének. Hébe-hóba, amikor bent voltam a városban, találkoztam vele, s ilyenkor mindig lankadatlanul udvarias volt, sőt, szerény, de arra már sohasem kért meg, hogy nézzek bele az új regényébe, amelyen dolgozik. S persze én is leharaptam volna a nyelvem inkább, de nem kértem meg, hogy belenézhessek.

Most már kis híján harmincéves, itt van előttem a második regénye, kinyomtatva, bekötve, olvasásra készen és én még nem olvastam.

6. THOMAS VALTER - Idő: 4 óra 45 perc, délután

Kézbe vettem az Örökké távozóban egyik példányát.

Rühelltem, hogy itt a regény, rühelltem, hogy milyen jól fest a könyv, rühelltem, hogy mekkora sikere lesz, mivel tudtam, hogy mekkora sikere lesz. Vehetek egyet ezekből? – kérdeztem könnyed hangon.

– Őőő... nem, Darius – feszengett Tom. – Ezekből nem. Ezek a szerző által aláírt példányok lesznek a nyeremények. Holnap ugyanis Giles az Átkelés új keményfedelű kiadását dedikálja. Számozott példányok lesznek és..

– ...ti meg tombolát rendeztek, és akinek kihúzzák a számát, az kap egy dedikált példányt az Örökké távozóban-ból. Világos.

Újra a könyvet gusztáltam. Felütöttem a fedőlapját, megnéztem, mit mond a fülszöveg. Kiderült (mint ahogy a címéből is sejtettem), hogy a regény az Átkelés folytatása, vagy legalábbis külön történet, amely ugyanabban az átkelés-világban játszódik. Igazán nem hibáztathattam Gilest azért, mert korábbi könyv sikerét igyekszik meglovagolni, de magamban lefogadtam, mégpedig négyet egy ellen, hogy rosszabb a regény, mint az előző. Mint ahogy azt is lefogadtam magamban, hogy beszámítottam a magam irigységét, arcátlanul úgy tologattam az esélyeket, hogy nekem kedvezzenek.

A borító hátlapját Giles fényképe töltötte ki. A fényképész akkor örökítette meg, amikor épp olyan csüggedt pofát vágott, mint egy bánatos tehén, s a kép legalább egy évvel korábban készülhetett, mivel Gíles bajusza (amelyet akkor kezdett növeszteni, amikor a regénye végre megjelent) még eléggé ritkás volt, s meg sem közelítette a burjánzó orr-aljnövényzetnek és kétfelé terjedő pofagyomnak azt a kusza bozontját, amit manapság viselt az arcán.

Most ott nyitottam ki a könyvet, ahol az ajánlás szokott állni. Az Átkelést nem ajánlotta senkinek – Giles gyengének tartotta a regényt, s úgy gondolta, hogy megsértené vele az ajánlás címzettjét. Én akkor nem erőltettem a dolgot, mert féltem, hogy a végén még azt hiszi, azért pedálozom, hogy nekem ajánlja a könyvét.

Az új regénynek viszont volt ajánlása. Így szólt: Feleségemnek. Ezt is rühelltem. Ugyan mit tett érte-az a nő? Mármint irodalmi téren. Visszatettem a könyvet a rakás tetejére.

– Hát, ezt venni fogják – ismertem el kényszeredetten. – Remélem is –mondta Tom csüggedten. – Tízezer dollár előleget kapott rá. '

– Micsoda? – kaptam fel a fejem. Ekkora összegeket Tom soha ki nem ejtett a száján. Sohasem hittem, hogy a Prism Pressnél el tudnak ötig számolni a tizedesponttál balra. Én háromezer dollárt kaptam a megjelenés előtt álló könyvemért, de közben Tom úgy tett, mintha önnön szívét kellene kihasítania, átnyújtania nekem és néznie, hogyan lüktet a véres húsdarab sóvár karmaim között.

– Muszáj volt – szomorkodott Tom – mert máskülönben nem adta volna oda nekünk a zsebkönyvkiadás jogát – De hát akkor megfogtátok az isten lábát – vigasztaltam. – A zsebkönyvjogért legalább százezer dollár előleget kaptok tisztán bárkitől, s ennek a fele a kiadóé.

– Bár a próféta beszélne belőled! Sose lehet tudni, hol a nóta vége. A zsebkönyvutánnyomásokkal foglalkozó kiadók az utóbbi időben óriási összegeket fizettek ki olyan könyvek jogáért, amelyekkel aztán teljesen befürödtek. Úgyhogy lehet, hogy éppen Giles könyvénél kondítják meg a vészharangot. Azaz senki sem veszi meg tőlünk a jogot. Különben is – fogta halkra a hangját – messze nem olyan jó könyv, mint az Átkelés.

– Amikor behoztam neked az Átkelést, arra is azt mondtad, hogy messze nem olyan jó könyv – eresztettem meg egy apró szúrást.

– Mondtam, amit mondtam. Ez messze nem olyan jó. Naná! – kiáltottam kajánul magamban, kesernyés önelégültséggel. Milyen is lehet az új regény, amelynek nélkülöznie-kellett azén kitartó munkámat és hozzáértésemet!

– Annyi baj legyen – mondtam. – Így is elkapkodják.

– Annál rosszabb – sóhajtott Tom, mint akinek már minden mindegy –, mert ha sikere lesz, Giles harmadik könyvét már nem én fogom kiadni.

– Hogyhogy? Talán kihúzta azt a záradékot a szerződésből, mely kötelezi arra, hogy a következő könyvét először nektek ajánlja fel kiadásra?

– Nem húzta ki. Viszont a következő könyvére ötvenezer dolláros előleget fog kérni írásban. És ha nem tudom megadni – mint ahogy nem tudom megadni– máris fordulhat valamelyik nagy kiadóhoz. Például a Harper's céghez. Édesapám, ez a záradék olyan szerzőket köt hozzánk csupán – fakadt ki keserűen –, akiknek nincs hova fordulniuk.

– Olyanokat, mint én, ugye? – Ezt nem mondtam, Darius.

De nem bántott a dolog. Tom véleménye, miszerint az Örökké távozóban messze nem olyan jó könyv, mint az Átkelés, lehetővé tette számomra, hogy beüljek a pult mögé a Prism Press standján, és kóstolgassam egy kicsit a regényt. Azonnali ráismertem Giles viharosan egyenetlen stílusára. Ahol kinyitottam a könyvet, máris rábukkantam egy erőteljes és nyersen szárnyaló bekezdésre, ami persze rögtön kusza és terjengős zagyválásba fulladt. A kelleténél kétszer hosszabb volt az egész – és ez természetesen nem történik meg, ha az én segítő kezem nyomát viselheti a regény.

Jó húsz-harminc percig olvastam (Gilest nem lehet letenni, akár segítettem neki, akár nem). Közben Tom kezdett fájrontot csinálni, bezárni a standot éjszakára. Én meg már-már jókedvre derültem, amikor új hang zavart meg az olvasásban.

– Darius! – A rekedtesen fuvolázó hang összetéveszthetetlen volt. Fel sem kellett pillantanom, hogy tudjam, Teresa Valter áll előttem, a Prism Press másik felének a tulajdonosa.

– Édesem! – álltam fel kötelességtudóan. Visszatettem a könyvet a rakás tetejére, immár másodízben, s átöleltem Teresát.

7. TERESA VALTER - Idő: 5 óra 25 perc, délután

Teresát egyáltalán nem volt kellemetlen átölelni. Jól megtermett, molett, kedélyes teremtés volt, haját egyenesen hátra fésülte, hangos nevetése pedig olyan volt, mint egy gurgulázó vízcsap, amit minél jobban kinyitnak, annál hangosabban gurgulázik, de víz nem jön belőle.

Most viszont nem nevetett, s mintha örök jókedélye is cserben hagyta volna. Belém karolt és szó nélkül elindult, úgyhogy egy pillanatra majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Teresa erőt sugárzott, és nekem állandóan az volt az érzésem, hogy amint megjelenik, rögtön körbefolyja az embert, bár ez inkább lelkileg értendő, nincs köze a termetéhez.

– Gyerünk, igyunk meg valamit, amíg Tom bezárja a boltot! Majdhogynem ügetnem kellett, hogy lépést tartsak vele. – Hogyhogy Tom maga vezeti a standot?

– Vasárnap van – magyarázta Teresa –, és nem akarom, hogy a lányok vasárnap is dolgozzanak.

– Holnap a Hősök Emléknapja – mondtam. – Akkor sem dolgoznak?

Nem. Holnap is mi ketten leszünk. Én Gilesszal leszek a dedikáláson, Tom pedig a standnál Utána majd felváltom Tomot, mert beszélni akar néhány könyvterjesztővel. Egyébként jobb is, ha Tom elfoglalja magát valamivel. Nincs valami jó hangulata.

– Észrevettem – mondtam. – Bár ami azt illeti, te sem vagy valami pompás kedvedben.

A mozgólépcsőn mentünk le, mely mindig zsúfolt volt, fel is, le is, miközben folytak az ülések. A mozgólépcső tövében volt egy bár, s a jelek szerint jó hely, mert mindig tele volt emberrel.

Teresa talált két üres széket a bárpult végében.

– Igyál valamit! – buzdított:

– Tudod, hogy soha nem iszom – mentegetőztem, és leválasztottam magamnak egy ropit a tálról.

– Igyál egy gyömbért! A Prism Press fizeti. Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte, majd rendelt, nekem gyömbért, magának vodkát.

– Honnan ez a nagylelkűségroham? Mi történt?

– Megvan rá az okom. Mész a ma esti fogadásra?

– Amire tizenkét-ötvenért vesztegetik a jegyet? – kérdeztem. – Gondolkodtam rajta, de aztán úgy döntöttem, hogy nem megyek. Már az is kész röhej, hogy egyáltalán gondolkodtam rajta.

– Ugyan már, menj el nyugodtan! – kapacitált Teresa. – A cég kifizeti a belépődet.

– Úristen, egyre nagylelkűbbek vagytok! Ugyan miért?

– Kiváló író vagy, aki hű a kiadónkhoz.

Igazán kedves, de korábban is hű voltam. Miért éppen most kapok ilyen nagylelkű ajánlatokat?

– Azért, mert Giles Devore ott lesz a fogadáson, és szeretném, ha beszélnél a fejével. Gondolom, tudod, mi az ábra. Tom nyilván beszélt róla.

– Beszélt róla – ismertem be. – Giles egyre feljebb srófolja az árat. Nyilván talált magának egy rámenős ügynököt.

Nekem sohasem volt ügynököm. Lehet, hogy ez hiba, lehet, hogy ezért nem vittem olyan sokra, mintamennyire vihettem volna, de fontosnak tartom, hogy a magam dolgáról én alkudozzam, még ha vesztek is rajta. Ezenkívül a magam szája íze szerint vállalhatok el kisebb megbízatásokat, amelyeknél nem a pénz az egyetlen szempont.

Olyan ügynököt pedig még nem látott a világ, akinél ne a pénz lenne az egyetlen szempont.

– Igen, van ügynöke, de nem ez a probléma. Ti írók!

Röhögnöm kell. Ha titeket hall az ember, az a benyomása támad, hogy minden kiadó gazember, minden ügynök csibész, és minden író szent. Ha tudni akarod, nem az ügynöke akarja a dohányt, hanem Giles. Az ügynöke jó barátom és ő is ezt állítja, azt mondja, egyszerűen nem lehet vele beszélni.

Naná, hogy ezt állítja. Ősi ügynöki fogás.

– Ebben az esetbeli viszont ez az igazság. Valahogy szót kell érteni Gilesszal és rábeszélni, hogy ne hagyja el a kiadót. És ebben te segíthetsz nekünk.

– Ugyan mivel segíthetnék? Ha egyszer úgy döntött, hogy többé nem éri be morzsákkal, hogy neki az egész cipó kell, ugyan mit mondhatnék én erre? Mivel érveljek? Mutassak rá, milyen híres és gazdag vagyok éri, aki beérte morzsákkal, és nem kellett neki a cipó?

– Ne mondj ilyeneket, Darius! – szólt Teresa komoly hangon. – Giles tisztel és becsül téged. – Megfogta a kezem és a szemembe nézett, mint aki hipnotizálni próbál. – Tisztel és becsül téged. .

Elhúztam a kezem, s azt a hangot hallattam, amit írásban valahogy így szoktak ábrázolni: – Cöcö. – Majd hozzátettem:.

– Annyira tisztel és becsül, hogy eszébe se jutott, hogy kikérje a véleményemet az új könyvéről. Hogy a tanácsomat kérje.

– Hát, meg is látszik a könyvén, Darius. Vállat vontam.

– Nem. tehetek semmit, Teresa. Lehet, hogy Giles tisztel és becsül engem, de ennek semmi jelét nem adja. Ha legalább nekem ajánlotta volna a könyvét, de még erre a semmiségre sem volt képes – adtam a könnyed jópofát.

Fura dolog, persze. Nem a tízezer dolláros előleg fájt nekem, nem is az, hogy ötvenezret kér az új könyvéért, az sem, hogy sztár lesz, híres és gazdag.

Ezeket a dolgokat én már rég leírtam magamban, jó tucat alkalommal az elmúlt jó tucat évsorán, úgyhogy edzett voltam az ilyesmihez. A szúrást mégis éreztem, – ott belül, vastag bőröm másik oldalán, éreztem, de fájni nem fájt.

Elvből megvetem az irigykedést, s irtózom azoktól, akiket hatalmába kerít, ezért .sohasem engedem, hogy elfogjon az irigység. Kivéve persze, ha valami más nevet találok neki. Ha például az engem joggal megillető elismerés hiánya felett érzett neheztelésnek nevezhetem, máris jobban hangzik, s mindenképp ráillik erre az ajánlás-ügyre.

Teresa a jelek szerint az én oldalamon volt. Lehet, hogy úgy gondolta, inkább segítek neki, ha az én oldalamra áll ( elég okos, vagy – ha tetszik – elég számító ahhoz, hogy gondolja).

Tudod, mi javasoltuk, hogy ajánlja neked a regényt közölte velem.

Sztoikus nyugalmat színleltem.

Á, ugyan már! – legyintettem. – Első a feleség. Hús a húsodból, vér a véredből, hagyatékod örököse. Persze nekem soha nem volt feleségem, úgyhogy nem tudom. Csak gondolom.

Teresa kedveszegetten gubbasztott az itala mellett. Az én poharamból közben kifogyott a gyömbér, a jégkockákat szopogattam, s el-elroppantottam egyet a fogammal.

– Az az igazság, hogy nem rendes dolog Gilestól, ha otthagy bennünket. Mi csináltunk belőle írót. A kiadó és te. Mire ment volna, ha mi nem adjuk ki a könyvét? Vagy ha te nem tanítod meg írni?

Nehezteltem Gilesre, de azért nem hagyhattam szó nélkül ezt a rosszindulatú féligazságot. Hiszen mégsem csupán Gilesról van szó, hanem általában az írók becsületéről, amit minden körülmények között védelmeznem kell.

– Nem egészen így van ez, Teresa. Semmire sem ment volna, ha nem ő az, aki ezt az iszonyatos munkát végigcsinálja: Ha Giles nem az, aki, én hiába hajszolom, ti pedig hiába adjátok ki, nem lesz belőle sikeres író.

– Jó, jó, dekát keresett egy csomó pénzt, és ezután még többet fog keresni. Miért kell neki az egész? Miért nem kereshet egy kicsit a Prism Press is? Kis kiadó a miénk, amihez képes ez nekünk most óriási lehetőség, maga a lehetőség. Most először dobhatnánk igazán nagyot. Talán nem dolgoztunk meg ezért a lehetőségért?

Talán nincs jogunk, hogy egy szép napon a nagyok közé kerülhessünk? Miért nem halandó Giles várni egy kicsit, hogy velünk együtt kerüljön a nagyok közé? Nem is rólam van szó elsősorban, hanem szegény Tomról. Ha tudnád, hány éve...

– JóI van, igazad van – vágtam közbe, hogy ne kelljen tovább hallgatnom. –Tegyük fel, hogy morális szempontból jogod van ahhoz, hogy meggazdagodj Gileson, merthogy te adtad ki először az írásait: Tegyük fel, hogy etikai szempontból jogod van ahhoz, hogy Giles osztozzon veled a szerencséjében, hogy megossza veled a jósorsót. Nem sokat értek a morálfilozófiához meg az etikához, de tegyük fel. Egyet viszont tudok: jogi szempontból nézve te semmire sem tarthatsz igényt mindebből. Ha nem tudsz megfelelni az általa szabott anyagi feltételeknek, és erre ő ott akarja hagyni a kiadót, akkor ebben semmi sem akadályozhatja meg.

– De hát ez neki sem az igazi érdeke, Darius! Te tudod ezt. Kis kiadó, nagy író. A nagy író, a kiadó egyetlen nagy írója. Versenytárs nélkül. – Nyilván rájött, hogyan érzek ebben a dologban, mert sietve hozzátette: – Már úgy értem, hogy az ő szempontjából, Darius. Tudod, hogy mindig szeretni és becsülni fogunk téged, dekát a te könyveidből sajnos hiányzik az a zaftos primitívség, amitől...

– Elég, Teresa! Ne szépítsük a dolgot. Neked az az üzleted, hogy Giles kitartson a Prism Press mellett, és meg kell vele értetni, hogy az az ő üzlete is. Azaz meg kell győzni arról, hogy ő nálatok a versenytárs nélküli nagy író. Értem én. Folytasd!

– Tudtam, hogy megérted, Darius – simogatta meg a kezem Teresa. –Mindent Gilesra összpontosíthatunk, mert ha ő a nagyok közé kerül, mi is a nagyok között leszünk. Ha viszont átmegy valamelyik nagy kiadóhoz, ott egy lesz a sok nagyság között, s nem !s a legnagyobb. Majd félrelökik a nagy tolongásban. Hosszú távon sokkal jobban jár velünk. EI tudnád ezt magyarázni neki, Darius? Rád biztosan hallgat.

– Jó, de hát én azt nem tudom garantálni, hogy a Prism Pressnél meggazdagodhat. Azt mondja majd, hogy én sokkal jobb író vagyok, mint ő, hogy én tanítottam meg mindenre, amit tud, hogy én hoztam be őt a Prism Pesshez, és megkérdezi, hogy ugyan mit kaptam én a Prism Presstől, én, aki olyan nagyszerű író vagyok és aki olyan hűséges természetű, hogy eszébe sem jutna ott hagyni kedvenc kiadóját. Mit válaszoljak én erre a kér

– Ugyan, Darius, te is tudod, hogy mindig megtettünk az érdekedben minden tőlünk telhetőt. Dekát sose tudhatjuk mi jön be, mi nem, a közönség szeszélye kiszámíthatatlan.

Hát, ez igaz, gondoltam.

– Jó, ha látom, beszélek vele – mondtam.

– Erre kérlek mindössze – állt fel Teresa. – Most vissza kell mennem Tomhoz. Megmondom neki, hogy beszélsz Gilesszal. Talán ettől kikeveredik ebből az öngyilkos hangulatból. Köszönöm, Darius! Nem felejtjük el neked soha.

Nem sok vigaszt merítettem a gondolatból, hogy örök hálára köteleztem őket. A kiadói iparban semmi sem tart örökké, az örökkévalóság nagyjából öt perc. Ezért hozzátettem:

– Persze, ha nem lesz ott este...

– Biztosan ott lesz.

Teresa elment, és én magamra maradtam. Elmorfondírozhattam új szeremen: küldöncfiú leszek, aki fontos dologban keresi fel a kőszáli sast az irodalom egén. Ezt a sast én tápláltam, én melengettem, amikor még fióka volt, csupa csőr és tollpihe – hetvenöt hüvelyknyi csőr és tollpihe, s aki most odafent fészkel a hegy csúcsán, s nekem meg kell másznom a meredélyt, fel kell jutnom hozzá, hogy szánalmat ébresszek zordon szívében, és meglágyítsam büszke lelkét.

Éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek a tehetetlen, a neheztelésbe, és nagyon kellemetlen érzés volt ez: Fél óra van hátra a fogadás kezdetéig, gondoltam, csak jobb kedvre derülök, ha elnézegetem többieket a bárban, s odafülelek, mit beszélnek.

8. ROSEANN BRONSTEIN - Idő: 6 óra 5 perc, délután

Gondolom, ha a könyvterjesztők konferenciáznak, ez ugyanúgy zajlik, mint bármely más tanácskozás. Azaz túlnyomórészt a bárpult mellett.

Persze itt is vannak előadások és viták, ülések és ankétok. Ezek azonban a kezdőknek szólnak, a pofának, akinek van egy vegyesboltja, s most úgy döntött, hogy könyveket is fog árulni. Vagy a pofának, aki épp most lett a társtulajdonosa egy könyvesboltnak, mert volt egy kis befektetni való pénze. Külön ankét zajlik az okkult könyvek sajátos üzleti kérdéseiről (ez most nagyon megy, mert az ember egyszerre bizonyíthatja, mennyire művelt és mennyire hülye), a vallásos könyvekről, a nagy alakú puhafedelű könyvekről, a gyermekirodalom körébe eső könyvekről, a reklám, az előállítás és a terjesztés kérdéseiről.

Egyikre sem mentem be, úgyhogy nem tudom, mire jutottak.

A könyvterjesztők sem mennek be az ülésekre, vagy ha igen, igazából nem figyelnek oda. Ez a közgyűlés hivatalos része és – gondolom – a legkevésbé fontos része. Valahogy úgy, mint az egyetemen, emlékszem, hogy évfolyamtársaim mindig azt mondták, hogy az előadások hallgatása az oktatás legkevésbé fontos része. Itt sem az a lényeg, hogy mit tud meg az ember, hanem az, hogy kivel rúg be.

Azért vagyok ilyen szarkasztikus, mert nem iszom. Nincs semmi erkölcsi kifogásom az ivás ellen, de hát rendkívül élénk és páratlanul éles eszemmel keresem a kenyerein (ha nem tetszenek a jelzők, cseréljék ki másokra), és sohasem tudtam elhinni, hogy jót tesz az agyműködésnek, ha az alkohol (vagy kábítószer) nevezetű kalapáccsal mennek rá.

Így hát üldögéltem a bárban, és éreztem, hogy kilógok a sorból. Valahogy el kellett ütném az időt a fogadásig, amire egyébként még most sem volt nagy kedvem elmenni, hogy a Prism Press állta a céhet. Folytatódik az ivászat, Giles meg nem lesz ott. Ha meg ott lesz, egyre jó a fogadás: iszonyatos megaláztatásban lesz részem. Képtelennek éreztem magam arra, hogy hatásos módon győzködjek Gilesszal, s még ha képes is lennék a győzködésre, tudtam, hogy nem járok sikerrel.

Legszívesebben hazamentem volna, a Teresának tett céltalan és hiábavaló ígéret sem izgatott. És ha akkor hazamegyek, minden jól alakul. A világ szegényebb egy gyilkossággal és gazdagabb egy emberélettel. Azt hiszem, haza is mentem volna, ha hirtelen fel nem figyelek a szomszéd asztal mellett folyó társalgásra.

Nem volt semmi oka, hogy felfigyeljek rájuk, még csak kíváncsi sem voltam. Mindössze az történt, hogy beszéltek, én meg a közelükben voltam, a hangjuk elhatolt a fülemig, s nekem annyi erőm sem volt, hogy kikapcsoljak és ne figyeljek rájuk.

De idővel kezdett lebilincselni a társalgásuk,'sőt, torz. örömmel töltött el: Szavaikból ítélve a szomszédos asztalt szerkesztők ülték körül, a kiadóipar eme másodhegedűsei, és az állásukról beszélgettek.

A helyzet nem valami rózsás. A könyvek jól fogynak, ugyanúgy, mint korábban, talán még jobban is, és a kiadott könyvek száma egyre nő: Viszont az 1973-as olajembargót követő infláció során mindennek felment az ára, s most az előállítási költségek gyorsabb ütemben nőnek, mint a S mit tesz az ember, ha csökken a nyereség? Legegyszerűbb a munkaerővel takarékoskodni, azaz csökkenteni az alkalmazottak létszámát: elbocsátani őket, vagy betöltetlenül hagynia valamilyen oknál fogva megüresedő állásokat.

Őszintén sajnáltam a szerkesztőket a szomszédos asztatnál, de szörnyű helyzetükről nekem az jutott eszembe, hogy engem nem érhet utol a rájuk lesújtó végzet.

Milyen különös ez! Amikor írni kezdtem és a kiadóknál házaltam az írásaimmal, a szerkesztők az én szememben félistenek voltak. Mérföldes léptekkel járták a világot, és döngött a föld a lábuk alatt. Fejüket felhők koszorúzták, hangjukból a mennydörgés szólt, szemük villámokat lövellt. Azaz várjunk csak: erről az utóbbiról, a szemükről nem tudok semmit. Sohasem néztem a szerkesztők szemébe. Nem volt merszem hozzá.

Élet és halál urai voltak, s csak inteniük kellett, máris szárnyáré vette az embert a siker (vagy földre döntötte a kudarc). Ha úri kedvüket szegte valami a kéziratban, csupán egy ikszet kellett odabiggyeszteniük valami űrlapra, s a szerkesztőségi titkárságon máris postázták a művet, együtt a formanyomtatvánnyal: "Kéziratát nem tudjuk használni". Nincs isten, kinek ekkora hatalma lenne.

Idővel aztán megtudtam, hogy a szerkesztőt el lehet bocsátani. És ha elbocsátották, többé már nem szerkesztő. Puszta számadat a munkanélküliségi statisztikákban.

Nem úgy az író. Őt nem lehet elbocsátani. Kéziratát elutasíthatják, kudarcot vallhat, éhezhet, rákényszerülhet, hogy alantas (azaz nem irodalmi) munkával keresse meg, ami az életben maradáshoz elegendő, fütyülhetnek rá a kritikusok, fejét követelheti a közvélemény – mégis író, bukott író, sikertelen író, éhező író, de író. És nincs szerkesztő, aki ezen a tényen változtatni tudna.

Hallgattam hát, mit beszélnek, eltöprengtem a hallottakon, ültem, mint aki odaszegeztek, s így aztán csupán akkor sikerült észrevennem, hogy Roseann Bronstein megjelent a színen, amikor már menthetetlenül késő volt. Hogy megtörtént a dolog, ezt végül akkor tudatosítottam magamban, amikor leült a székre, ahol korábban Teresa Valter darvadozott, és megszólalt:

– Szia, picur!

Egyik barátom, akinek gyermekkora a jiddis nyelv meleg fürdőjében telt el, s aki szereti a beszédét a jiddis nyelvből szóról szóra lefordított fordulatokkal fűszerezni, gyakran használja ezt a kifejezést: "elsötétült szemem előtt a világ", mikor azt akarja kifejezni, hogy váratlanul valami szörnyű megrázó élmény érte. Én mindig úgy véltem, hogy ez csupán afféle szóvirág, üres képes beszéd, de valahányszor Roseann Bronstein előbb vesz észre, mint én őt, azt kell hinnem, hogy mégiscsak van valami tárgyi igazság barátom szavajárásában. Ilyenkor ugyanis mindig ezekkel szavakkal üdvözölt:

– Szia Picur

Hogy milyen is ő? Tulajdonképpen nem ronda vagy visszataszító külsejű, de szerintem aki a "nem különösebben vonzó" kifejezést kitalálta, őrá gondolt. Hát, nem is vonzott senkit. Aki csak ismerte, s aki hajlandó volt véleményt nyilvánítani róla, egytől egyig beismerte, hogy ha Roseann megjelenik, vad vágy fogja el, hogy meneküljön előle.

Alacsony volt, kis, kerek gombóc, arca széles és lapos, hangja vidám. Bőre érdes, karja – ha nem fedte ruha mintha örökkön libabőrözött volna. Arca hírből sem ismerte a festéket és a púdert, őt magát pedig valahogy mindig régi ruhák párája lengte körül. Külseje egyszerre volt nőietlen és férfiatlan, mintha abból a korból származott volna, amikor a két nemet még nem találták fel, s nem is tettek különbséget közöttük.

Mégis, mindennek a mélyén asszony rejtezett. Keble például eléggé szembetűnő volt, bár alighanem jócskán megereszkedett (noha ezt igazán nem tudhattam), és ha fele igaz annak amit beszélnek, Roseannt szenvedélyesen érdekelték a férfiak.

– Parancsolj velem, Roseann – sóhajtottam fel tompán

– Teresa Valterrel találkoztam a hallban, ő mondta, hogy itt vagy:

– EI ne felejtsem meghálálni neki, hogy szólt! Valami apró szívességgel. Például lelököm a mozgólépcsőn. Roseann szívből jövő nevetéssel nyugtázta ezt a szellemességet, olyan hahotával, hogy a közeli asztaloknál többen felkapták a fejüket. Mindig mulattatják a vele kapcsolatos gúnyos megjegyzések, legalábbis látszatra. Ezért van az, hogy hiába taszít a lénye, én mégsem tudom igazán utálni. Ha nevetni tudsz magadon, veled nevet az egész világ.

– Teresa azt mondta, hogy mész a fogadásfa – jegyezte meg, látszatra mintegy mellékesen, de én átláttam a szitán.

– Huszonöt percem van, hogy eldöntsem, megyek vagy nem megyek –pillantottam a karórámra.

– Teresa azt mondta, hogy beszélni fogsz Giles Devore-rel.

– Ha belébotlom a fogadáson, igen – szögeztem le, gondosan tagolva ejtve a szavakat. – De vadászni nem fogok rá.

– Remélem, belébotlasz. Rád ugyanis hallgat.

Úristen, kezdődik elölről, fortyantam fel magamban. Mi vagyok én forró drót? Amelynek az egyik végén hosszú sor áll, mert mindenki Gilésszal akar beszélni, a másik végén meg senki sem válaszol, ugyanis Giles nincs ott.

– Dehogy hallgat! Egyáltalán nem hallgat rám – vetettem oda.

– Ugyan már! – Széles vigyor jelent meg az arcán, elővillant a fogsora, egyik felső metszőfogán a koronával. Közelebb rántotta a széket az asztalhoz, áthajolt és kedvesen gyúrogatni kezdte az alkaromat. Alighanem valamiféle erotikus szertartás volt ez a részéről, nyilván úgy gondolta, hogy ha felébreszti bennem a szerelmi vágyat, akkor szívesebben megteszem, amire kér. Bár persze lehet, hogy egyszerűen szerette fogdosni a férfiak alkarját.

Akármi volt is a szándéka a fogdosással, lúdbőrözni kezdett a karom az érintésétől. Ez kínos volt. Hiszen számtalanszor érintette már kezem a legkülönfélébb női testeket, mégpedig lassú, simogató mozdulattal, ez nekem mindig jólesett, s én mindig úgy hittem, hogy a szóban forgó női testnek is jólesik, még ha nem is lett semmi a dologból, még ha nem is azért csináltam, hogy legyen valami a dologbál. De amikor Roseann megérint, mindig arra kell gondolnom, hogy rengeteg nő volt az életemben, akiknek nyilván az én érintésemtől lúdbőrözött, a teste, s ilyenkor utólag elfog a kínos érzés, amiért ilyen kellemetlenséget okoztam nekik.

Beszéld rá Gilest, hogy jöjjön át a standomra, és tartson ott is dedikálást –kérlelt, mégpedig olyan hangon, mintha varjú próbálna turbékolni.

– Én beszéljem rá? – kérdeztem. – Szólj neki te! Látszott a tekintetén, hogy zavarban van. Elengedte az alkaromat.

– Nem megy, picur – károgta, illetve turbékolta. Majd természetes hangján hozzátette: – Darius, te tudod, hogy csináltam belőle nagy írót. A kemény fedelű kiadást észre sem vették, de a zsebkönyvkiadásból sem lett volna semmi, ha én nem adok bele apait-anyait.

Mi csináltunk belőle nagy írót, mi, mindannyian, fortyogtam keserű gúnnyal. Valterék és a Prism Press csináltak belőle nagy írót. Roseann Bronstein csinált belőle nagy írót. Ma már viszont megáll a maga lábán, senkire sincs szüksége, úgyhogy köp ránk.

Volt persze némi igazság abban, amit Roseann mondott. Az olvasók nagy része kizárólag olyan könyveket vesz meg, amelyek divatban vannak (kizárólag annyit olvas el belőlük, hogy cseveghessen róluk, ha egyszer divatban vannak). Ehhez pedig nem szükséges, hogy a könyv jó legyen, hogy a könyv egyáltalán olvasható legyen, bár előfordul, hogy jó is, olvasható is. A könyv akkor van divatban, ha felkerült a bestseller-listákra. Ugyanis a bestsellereket az veszik, mert bestsellerek, s ezért aztán nem is kerülnek le a bestseller-listákról. De ha egy egyébként eladhatatlan valódi bestseller lesz belőle, s pusztán azért, mert ráragasztottak a bestseller-címkét.

El lehet érni, hogy a könyv felkerüljön a bestseller-listákra, ha valaki elkezdi keményen reklámozni, ha belead apait-anyait, fáradságban, de pénzben is. És ha felkerült a listára, egyhamar nem kerül le onnan, így aztán busásan megtérül a befektetés.

Ehhez gyakran elegendő egy jó helyen levő és jó hírű könyvesbolt. Amelyikakkorát tud lökni a könyvön, hogy az megkapaszkodhat a bestseller-listák alján. És Roseann Bronstein egy ilyen könyvesbolt tulajdonosa volt.

Ő volt a lelke és motorja a Sárgarigó nevezetű belvárosi könyvesboltnak. Hatalmas, raktárszerű helyiség volt ez, annyi könyvvel, hogy nincs ember, aki tudhatná mindegyikről, hogy megvan a boltban. Roseannt is beleértve, bár ő állítja, hogy ha elég időt adnak neki, a világ bármelyik könyvét megtalálja a könyvesboltjában (persze az ésszerűség határain belül).

Így történt, hogy Roseann felfigyelt az Átkelésre, és megadta neki a kezdősebességet: És mivel adtak a véleményére a szakmában, más könyvesboltok is követték a példáját, s nem csupán itt a városban, hanem máshol, még San Franciscóban is. A bolt egyébként a belvárosi egyetemek közelében volt, számtalan potenciális vásárlóval, s tény, hogy az egyetemisták körében lett először felkapott a regény.

Mint ahogy az is tény, hogy 1973 decemberében óriási sikere volt a Sárgarigóban tartott dedikálásnak, tanúsíthatom, mert én is jelen voltam. Gilesnák már görcsölt a keze, annyi könyvbe kellett beírnia a nevét, Roseann mindvégig ott volt mellette, vigyázott rá, mint a szeme fényére. Ekkor láttam először, hogy Giles azokkal az egyszer használatos háromszögletű hasáb formájú golyóstollakkal dedikálja a könyvét.

Emlékszem, kérdezte is, hogy én miért nem használok ilyen –tollat, hiszen a háromszögletű keresztmetszettől nagyon jó a fogása, de én udvariasan kitértem a javaslat elől. Ritkán dedikálom a könyveimet (bár ott, a Sárgarigóban mégiscsak dedikáltam egy tucatra valót – volt néhány olvasó, akit annyira felajzott a dedikálás, hogy az ilyen magamfajta "futottak még" szerző aláírását is begyűjtötték), s nekem jó bármilyen golyóstoll. Tulajdonképpen a legjobb, ha az embernél nincs toll, mert ha egy ifjú olvasó valami szakadt papírfecnit tol az ember orra alá, lehet mosolyogva közölni vele, hogy nincs toll az embernél, erre szerencsére kiderül, hogy az ifjú olvasónál sincs.

Később aztán már nem is volt hajlandó másmilyen golyóstollal írni, csakis háromszögletűvel, rajta a monogramjával. Persze azt nem tudhatta, milyen végzettel terhes ez a szeszély.

Ez a dedikálás járt az eszemben, amikor újra megszólal– Tudom, hogy mindent megtettél Giles könyvének a sikeréért, Roseann. Kár, hogy az én könyvemért nem teszed meg ugyanezt. Szóval ezek szerint Giles hálátlan? –Barátok voltunk – magyarázta Roseann. – Barátságból segítettem neki. Nagyon jó barátok voltunk. Elhallgatott. Mintha megpróbálta volna felidézni, milyen jó érzés is volt barátnak lenni, pontosan visszaemlékezni rá, hogyan is volt a dolog, s nekem az a kellemetlen érzésem támadt, hogy ez a "nagyon jó" annyit tesz, hogy Roseann szeretője volt Gilesnak. Bizarr látomásom támadt egy pillanatra: Giles könyvével. (S nagyon szerettem volna, ha Roseann nem figyel fel az előbbi reménykedő megjegyzésemre, tudniillik arra, hogy bárcsak az én könyvemért is megtenné ugyanezt.)

Újra a karomat szorongatta.

– Tudod, nehéz időket élünk, a Sárgarigó egy korábbi korszak avult maradványa. Át kéne alakítanom, esetleg új helyet keresni vagy valami..., hogy legalább engem kiszolgáljon... – Miket beszélsz! – torkolltam le. – A Sárgarigó örök, akár az egyetem. Történelmi emlék.

– Úgy érted, hogy összefogdossák a galambok mi? És az egyetem sem örök. Nagyon jó lenne, ha Giles megint tartana egy dedikálást. Ha valahogy közösséget vállalna a könyvesbolttal. Én segítettem neki, amikor szükség volt rá. Ő is segíthetne most nekem.

– Hát kérd meg, hogy segítsen!

– Te kérd meg. Több mint egy éve, hogy utoljára sikerült vele beszélnem, azóta nem is láttam. Egyébként fél hét van. Menjél, jó? Annyira szeretném ha beszélnél vele!

– Nem biztos, hogy belebotlom.

– Bele fogsz botlani –szögezte le Roseann, egyszerre reményvesztett, egyszerre bizakodó hangon. Aztán nagyokat nyögve felkecmergett a székről. Újra megcsapta orromat az öreg ruhák szaga.

– Majd igyekszem – nyugtattam meg.

– Köszi, picur! – mondta, és a vállamra csapott. Nyilván a szeretet afféle nyersen férfias gesztusának szánta. Én kis híján lefordultam a székről.

Elöntött a méreg. De hirtelen megpillantottam az arcát, mely most védtelenné vált, egy pillanatra lehullott róla az álarc, és láttam, hogy mennyire szánalmasan szorong, hogy pontosan tudja magáról: nincs rajta mit szeretni, és nincs is, aki szeretné.

Szántam őt. Nem tudom, mi rejtőzik ennek az ormótlan alaknak a mélyén, nem tudom, milyen is az a bizonyos odabenti Roseann, de biztos, hogy egészen más, mint az a külső, mely a börtöne, a fal, amelyet hiába igyekszik áttörni, hogy igaz színeiben mutassa meg magát.

– Elmegyek a fogadásra, Roseann – szóltam utána. És tulajdonképpen ez volt a pillanat, amikor döntöttem. A szomszédos asztal körül folyó beszélgetés ideszögezett, hogy Roseann itt találhasson, Roseannek pedig, akit egy ritka pillanótában láthattam, sebzetten és kiszolgáltatottan, éppen ezért nem mondhattam nemet. Legalábbis meg kell próbálnom beszélni Gilesszal.

Felmentem a mozgólépcsőn a harmadik emeletre, a bálterembe, ahol a fogadás lesz. És evvel eldobtam magamtól a lehetőséget a menekülésre. Azt a lehetőséget, amelyet pedig kis híján megragadtam.

9. MARTIN WALTERS - Idő: 6 óra 35 perc, délután

Minden arra mutatott, hogy igazi mulatságban lesz részünk. Különösen a nőkön lehetett ezt észrevenni: estélyi ruha volt rajtuk, mely jókora fehér bőrfelületet hagyott szabadon (vagy fekete bőrfelületet, de ilyet nem sokat láttam), kezükben retikülök, stólák és hasonló szépészeti cikkek, amelyeket persze be kellett tenni a ruhatárba. A szálloda viszont nagy bölcsen elfeledkezett arról, hogy erre az emeletre is kellene ruhatár, így azután a jelenlevő férfiakra várt az a hagyományosan hím-soviniszta feladat, hogy felpakolják ezeket a ruhadarabokat és a mozgólépcsőkön le-föl caplatva becserkésszenek valami ruhatárat.

Régóta várok már arra a nőre, aki – miután kikövetelte magának az egyenlő munkáért egyenlő bért – rám néz és azt mondja: – Add ide a kabátodat, cimbora, majd én beadom a ruhatárba. – De mind ez idáig hiába vártam.

Egy hosszú asztalnál árulták a jegyeket azoknak, akik nem fizettek be előre a fogadásra, úgyhogy igazítottam a zakómon fityegő névkártyán és beálltam a sorba. Ketten, hárman lehettek előttem. Mire rám került a sor, már elő is vettem két tízdollárost.

Az asztal mögött ülő ifjú hölgy űrlapokat töltött ki. Nyilván azt akarják, hogy nyoma maradjon, kik is vettek részt a fogadáson, gondoltam. Az ifjú hölgy a perifériális látását használta, ahogy elvette tőlem a pénzt, ugyanis fel sem nézett az űrlapról.

– Szabad a nevét? – szólt. – Darius Just – feleltem.

– Hogyan írják a családnevét? – kérdezte erre ő.

– Mit gondol? – tréfálkoztam. Az ifjú hölgy felnézett, és megbámulta névkártyámat. Aztán gondosan lebetűzte a nevem.

– Miért, lehet másként is írni? – kérdeztem.

Az ifjú hölgyet nem lehetett zavarba hozni. Sötét haj, hívogatóan feszes arcbőr, ifjúságát nyilván jó ideje avval tölti, hogy az ilyen nagyokos fiúkkal riposztozik.

– Lehetne például két "s"-sel vagy néma "e"-vel a végén, s lehetne "d" az első betű. Annyi fura külföldi névvel találkozik manapság az ember.

– Az enyém viszont egyszerűen "Just" – mondtam tétován.

– Na, meg is vagyunk – tett pontot a beszélgetésre az ifjú hölgy, és átnyújtotta. a jegyet a visszajáró két dollár ötven centtel együtt.

Kedveszegetten hagytam ott. Gyaníthatólag azért rendeztem meg ezt a kis színjátékot, hogy az ifjú hölgynek el kelljen töprengeni a nevemen, s így lehetőségét kapjon arra, hogy felismerje bennem Darius Justot, az írót. De nem ismerte fel. A könyvterjesztők közgyűlésén! Gyorsan felejtenek az emberek, állapítottam meg magamban. Bár nem hiszem, hogy ez az ifjú hölgy valaha is tudott rólam valamit. Azaz nem volt mit elfelejtenie.

Akkor viszont miért nem kérdezte meg, hogy a keresztnevemet hogyan írják? Talán a szimplább és szokványosabb nevek ébresztenek benne csupán sötét gyanakvást?

Megragadtam a kínálkozó alkalmat és befordultam a férfivécébe mielőtt elvegyülnék a mámoros ünneplő tömegben. Állítólag Wellington herceg mondta egyszer, hogy ő bizony mindig pisál, valahányszor erre. alkalom kínálkozik, mivel sohasem lehet tudni, jó időben érkezik-e a következő alkalom. Én is ezen az elvi alapon álltam vizelés-ügyben.

Épp kezet mostam, amikor aralaki odalépett a szomszédos mosdókagylóhoz. Martin Walters volt.

Jó, ha két óra telt el a kínos sajtókonferencia óta, amire időben megékeztem, de amiről mégis elkéstem, úgyhogy elég mogorva képet vágtam.

Martin rögtön tudta, miért vagyok ilyen kedvetlen. Megtörölte kezét és kellemetlen vigyorral az arcán, amelyet ő nyilván meleg, behízelgő mosolynak szánt, megszólalt:

– Nézd, Darius, elnézést kérek ezért a délutáni dologért.

– Á, nem történt semmi – mondtam, pedig dehogy nem történt, úgyhogy inkább témát váltottam.

– Ismered Giles Devore-t? – Ismerem. Miért?

– Nem láttad, itt valahol a fogadáson?

– Épp most érkeztem. De ha látnám, akkor sem venném észre.

– Hogyhogy? Összevesztetek? – Átvert.

– Úgy, mint te engem a sajtókonferenciával? Kellemetlen, mi, ha ezt csinálják az emberrel?

Újra kelletlen vigyor jelent meg az arcán.

– Ugyan már, Darius! Ez egészen más ügy. A mi esetünkben a körülmények voltak a hibásak, ezt te is tudod. Giles esetében viszont ő volt a hibás, az ő feledékenysége vagy nemtörődömsége: Tudód, van nekünk egy kis klubunk, ahol rendszeresen együtt vacsorázunk, és az én dolgom, hogy valamiféle szórakoztató programról gondoskodjak. Megbeszéltem Gilesszal, hogy eljön és tart egy kiselőadást a fantasztikum szerepéről az irodalomban vagy valami ehhez hasonlóról: Nem nagy dolog, mégis valami, amiről azután el lehet értelmesen beszélgetni, ez volt az elképzelésem. Giles viszont nem jött el. Nagyon kínos volt. És amikor másnap felhívtam, csak annyit mondott, hogy elfelejtette a meghívást. Semmi bűnbánat, érted, mintha mi sem történt volna. Igazi szakmabeli író így nem viselkedik. Nem is tudom, mikor tapasztaltam ilyesmit a könyvszakmában. Ezért aztán töröltem a nevét az én könyvemből.

– Hát, ez szomorú – mondtam, bár hangomból nem csendült ki annyi együttérzés, mint amennyit szerettem volna.

Kiléptem a férfivécéből, átnyújtottam a jegyet a jegyszedőnek, és beléptem a bálterembe, pontosabban a külső részébe, mert a báltermet két részre osztották. Ez a rész volt a bár, s én csupán addig maradtam itt, amíg láttam, hogy Giles Devore nincs a helyiségben. Aztán mentem tovább.

10. ISAAC ASIMOV - Idő: 6 óra 45 perc, este

A belső teremben, a falak mentén elhelyezett négy hosszú asztal volt az állóbüfé. Nyilván mindegyiket ugyanazokkal az ételekkel rakták meg, de én csupán a legközelebbit tüntettem ki figyelmemmel. Ingyen vacsora, ujjongtam némán, s tányéromra szedtem egy adag sült csirkét, kétféle kolbászt, pár szelet marhanyelvet, dombocskányi krumplisalátát, öt-hat olajbogyót és – egy másik tányérra zsemlét és vajat.

Találtam egy üres asztalt, amelynek elsőként lehetek a vendége, és sóhajtva leültem. Ha békén hagynak, ha nyugodtan elkölthetem a vacsorámat, akkor talán elmúlik tőlem a keserű pohár, elfelejthetem a nap kegyetlen megaláztatásait. Van, aki italba fojtja bánatát, én inkább gazdagon fűszerezett kolbászt eszem, hátha elmúlik tőle harapós rosszkedvem.

De nem így volt megírva a sors könyvében. Azon a vasárnapon semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna. Még le sem nyeltem az utolsó falatot, máris kedélyes hang robbant a fülembe:

– Ni csak, a kincses Darius! Szabad ideülni? Magyarázattal tartozom, hogy miért Darius a nevem. Autodidakta apám kívánsága volt, hogy így nevezzenek. Az autodidakta tudása pedig szörnyű tudás, szétfolyik, dagadozik, nem ismer határt, mértéket. Apámat Alexandernek hívták, s persze tudta, hogy

Alexandrosz, azaz Nagy Sándor legyőzte III. Dariusz perzsa királyt. Ezért lett Darius a nevem. Apám nyilván úgy gondolta, hogy őneki aztán nem fogok a fejére nőni, még ha taníttat is (mert igen rendesen taníttatott egyébként). S mivel öt láb tíz hüvelyk magas ember volt, nem is nőttem a fejére soha.

Anyám, aki rendkívül kicsi asszony – termet dolgában nyilván az ő génjeit örököltem –, nem tiltakozott. Nem is volt rá lehetősége, hogy tiltakozzék. Apámmal szemben legalábbis hallótávolságon belül – senkinek sem volt lehetősége, hogy tiltakozzék.

Legalacsonyabbnak lenni az osztályban... hát, nem valami kéjmámor. Dariusnak lenni a Jimek, Tomok és Billek között... Ebben sincs sok öröme az embernek. De ha a legalacsonyabb vagy az osztályban és Darius a neved, ez olyan, mit ha egy neonreklám alatt ülnél, mely másodpercenként azt a felszólítást villantja az arra járók szemébe: "Rúgjatok belém!".

Így aztán a velem egykorúak közül kivétel nélkül mindenki sértőnek találta a nevemet, mindenki úgy érezte, mintha az anyját szidnám avval, hogy Dariusnak hívnak, s mindenki rögvest meg is torolta a sértést. Így ment ez, egészen az egyetemig: Viszont amire eljutottam oda, hogy felnőtt és művelt baráti köröm legyen, olyanok, akik helyesen ejtik ki a nevem, s nem feszélyezi őket, ha használniuk kell, valahogy meg is szerettem ezt a "Darius"-t.

A helyes kiejtés sokat segít. Felnőtt, viszonylag művelt emberek sem nagyon ismerik e nevet. Hacsak nem olvasták Herodotoszt, legfeljebb abban a régi vers-csemegében találkozhatnak vele, amelynek az a címe, hogy "Darius Green és repülő masinája", John Townsend Trowbridge írta, kicsivel több mint száz évvel ezelőtt. Én persze gyűlölöm ezt a költeményt. A vers hőse az egyetlen hős a népszerű irodalomban, akit Dariusnak hívnak, és természetesen egy vicces vers még viccesebbnek szánt hőse.

Hogy az amerikai lakosságnak hány százaléka ismeri a nevem helyes kiejtését, nem tudom, de még a szellemnek ama magaslati levegőjén is, ahol Isten segedelmével napjaimat morzsolom, gyakrabban ejtik hibásan, mintsem helyesen. Többnyire úgy ejtik, hogy a "vikárius" szóval rímeljen, de ez hibás. Az "P" hosszú, a hangsúly is oda esik nagyjából, úgy, mint az eredeti görögös "Dareiosz" alakban.

Ennek is megvan persze a hátulütője. Mert ha valaki megtudta, hogy a nevem Dáriusz király nevére megy vissza, és az illető ráadásul művelt is valamelyest, már kezdi is a viccelődést "Dárius kincséről", ami – tekintve vagyoni helyzetemet – enyhén szólva tapintatlanság. És tulajdonképpen viccnek sem jó vicc, hiszen túlságosan is kézenfekvő, mindenkinek ez jut először az eszébe.

Ha jól meggondolom, egyetlen embert ismerek, akinek más erről a-véleménye, akinek olyan betegesen torz a humorérzékei hogy ezt a "Dáriusz kincse"-dolgot viccesnek találja. Úgyhogy amikor meghallottam a mondatot, hogy "Nicsak, a kincses Darius! Szabad ideülni?", fel sem kellett néznem, rögtön tudtam, hogy Isaac Asimov állt meg az asztalomnál. Az ilyen "művelt" viccek jelentik számára a szellem Olümposzi csúcsait.

De nem voltam hajlandó újra felbosszantani magam. Csupán ennyit mondtam:

– Nicsak, a mutáns Isaac! Nem szabad, de azért csak ülj le.

A helyzet az, hogy Asimov nem tud olyat kitalálni, amivel jobban felbosszantana engem, mint amennyire őt felbosszantja az, ha "mutánst Isaac"-nak nevezik, egy régi regényhőséről, az Alapítvány-beli Mutánsról. Ezért egy szép napon, amikor végre ráébred, hogy valahányszor "kincses Darius"-nak nevez, a "mutáns Isaac"-ot kapja válaszul, nyilván abbahagyja. Mindenki abbahagyná két próbálkozás után, harmadszorra már nem kísérletezne vele. Asimov is abba fogja hagyni. Úgy húsz év múlva.

Mivel ez a könyv, amit Önök éppen olvasnak, voltaképpen közös munka gyümölcse, bár szerzőként csupán Asimov neve szerepel a címlapon, leghelyesebb, ha részletes leírást adok a mutáns Isaacról.

Öt láb kilenc hüvelyk magas, eléggé kövér, viszont nagyon sokat vigyorog. Hosszú a haja, s látszik, hogy merő lustaságból, egyáltalán nem azért, hogy az emberek elmondhassák róla, milyen fantasztikus oroszlánsörényt hord a fején (ugyanis ő ezt állítja a hajviseletéről), látszik, hogy soha sem fésülködik, legfeljebb csak úgy tessék-lássék módon. A haja őszbe játszik, a pofaszakálla pedig, mely kétoldalt egészen az álláig leér, teljesen fehér: Krumpliorra van, kék szeme, keskeny nyakkendője, fekete keretes szemüvege. Ha olvas nagy étkezik, le kell vennie a szemüvegét, ugyanis nem hajlandó beletörődni abba, hogy megöregedett, s hogy az S korában már bifokális. szemüvegre van szüksége az embernek.

Néhány dologban hasonlít rám. Ő sem dohányzik. Inni nem iszik. Ő is szeret enni, de én nem hízom, ő viszont igen. Szerinte a különbség az anyagcserében nyeri magyarázatát, ami elég fura megállapítás olyasvalakinek a szájából, aki állítása szerint biokémikus. Én pontosan tudom, hogy a különbség a testmozgásban nyeri magyarázatát. Én minden nap ott vagyok a tornateremben, Asimov viszont, ha reggel sikerül valahogy kivergődnie az ágyából, evvel aznapra le is tudja a testmozgást. Kivéve persze a gépelést. Az ujjai viszont éppen ezért nagyon jó kondícióban vannak.

Sokkal több ételt tornyozott a tányérjára, mint én az enyémre, mégis idegesen oda-odapillantott a tányéromra, hátha nekem sikerült begyűjtenem valami igazi ínyencfalatot, amit ó nem vett észre a büféasztalon.

– Hánynál tartasz, Isaac? – A "mutáns"-t elhagytam, csakis akkor biggyesztem a neve elé, ha kiprovokálja a "kincses Darius"-szal.

Azonnal megértette, mit kérdezek.

– Százhatvanhárom ebben a pillanatban – válaszolta tele szájjal –, dekát minek számolni. Senki sem számolja. – Valaki azért számolja. És te vagy az a valaki.

Nyelt egyet és sírós hangon panaszolta:

– Nekem muszáj számolnom. Evvel büntet a Jóisten. Mindenki mindig arra kíváncsi, hogy hány könyvem jelent meg, és ha nem mondom meg nekik, csalódottak. Sőt, ha egy hónappal később újra megkérdezik, és a szám nem lett közben nagyobb, úgy érzik, hogy becsapták őket. Na, de neked igazán nincs okod az irigységre. Neked legalább az egyik könyvedből filmet csináltak. Nekem egyikből sem.

Megrándult az arcom. A pénz, igaz, jól jött, de a film alighanem a világ legrosszabb filmje. És olyan tehetségtelen hülyék csinálták, hogy az még Hollywoodban is feltűnő. Azért imádkoztam, hogy senki se menjen el megnézni.

Százhatvanhárom könyv persze nem a világcsúcs, de nem ismerek senkit, akinek olyan könnyedén és fájdalommentesen menne az írás, mint Asimovnak. Ráadásul ezt tudja is magáról, s ónnyira botdög vele, hogy az már-már undorító.

Egy alkalommal, amikor egy kiadói díszebéd során átvonult az éttermen, valaki a fülembe súgta: Nézd, Asimov úgy tolja maga előtt azt a rettenetes önbizalmát, mint egy talicskát. (Ugyanez egyébként a hatalmas hasáról is elmondható). Valaki meg azt mondta egyszer, hogy Asimov úgy jár-kel a világban, mint aki elvárja, hogy szétváljon előtte a levegő és utat engedjen neki.

Nekem is megvan erről a magam elmélete. Szerintem Asimov élete jórészt odabenn, a koponyájában zajlik, talán nem is érzékeli a külvilágot. Ezért amikor olyan rendíthetetlenül magabiztosnak és nyugodtnak látszik, valójában arról van szó, hogy egész egyszerűen nem hatol el a tudatáig semmi, ami megrendíthetné vagy nyugtalaníthatná.

– Tulajdonképpen mit keresel te itt, Isaac? – kérdeztem tőle. – Ahelyett, hogy otthon írnád a nem tudom hányadik könyvedet?

Asimov felnyögött.

– Tulajdonképpen azért vagyok itt, mert könyvet írok. A Doubleday Kiadó szerződött vele is egy krimire. Az a címe, hogy Gyilkosság a könyvvásáron. Nem tudom, mi ütött belém, amikor aláírtam a szerződést...

– Hát akkor mégis miért írtad alá?

– Miért, miért? Oda se néztem, amikor aláírtam. Annyi szerződést kell aláírnom, hogy reflexszerűen oda kanyarintom a nevem. Ráadásul augusztus végére el kell készülnöm a kézirattal. Három hónapom van az egészre.

– Mi a probléma? Egy hétvégén megírod nem?

Asimov különféle felvágottakból óriási méretű szendvicset szerkesztett egybe, s most egyetlen harapással eltüntette a felét. Majd amikor szájában az étel mellett egy kis üres hely keletkezett, megszólalt.

– Alkotói problémáim legrosszabbika, hogy nekem nem lehetnek alkotói problémáim. Ha te elpanaszolod valakinek, hogy gyorsabban kell megírnod a regényedet, mint szeretnéd, az illető ronggyá áztatja a zakódat az együttérzés könnyeivel. Ha én panaszolom el ugyanezt valakinek, ócska vicc a válasz. Hozzátenném, hogy minden egyes esetben ugyanaz az ócska vicc a válasz.

És ezt ő mondja, gondoltam, ő, aki szerint az agyoncsépelt "kincses Darius" maga a tömény szellemesség, sőt, annak netovábbja! Hát, nekem nem kezdett el csorogni a könnyem.

– EI fogsz vele készülni. Hiszen írtál már krimit, nem? Ezt nyugodtan feltételezhettem róla, hiszen az égvilágon mindenről írt már könyvet. Bár nem hinné az ember, Asimov első látásra ostobának tűnik. Aztán hallod, ahogy azokat a végeérhetetlen történeteit meséli, ölelgeti a keze ügyébe eső nőket, s közben véletlenül sem mond semmi értelmeset vagy gondolatébresztőt, s szilárd meggyőződésed támad: valóban ostoba. Időbe telik, mire rájössz, hogy Asimov páratlanul értelmes ember, s mivel sohasem kételkedik a maga intelligenciájában, ezért sohasem érzi szükségét, hogy fitogtassa vagy, hogy bármi jelét adja.

Ez persze annyira dühített engem, hogy majd szétrobbanok tőle.

– Persze, hogy írtam már krimit – méltatlankodott. Írtam szabványos krimit és science-fiction krimit. Regényt is, novellát is. Felnőtteknek valót, kamaszoknak valót és kisiskolásoknak valót.

– Akkor tényleg, mi a probléma?

– A couleur locale. A könyv realisztikus levegője. Evvel kell itt teleszívnom magam. Négy napig itt kell lébecolnom és figyelnem, mi folyik itt.

– Nahát, éppen ezt csinálod, nem?

– Igen. Csak az a baj, hogy én egyszerűen nem látom, mi folyik. Soha életemben nem láttam, hogy mi folyik körülöttem.

– Akkor hogy írtad meg azt a százhatvanhárom könyvet?

– Hogyan publikáltam. További tizenegy könyvem áll megjelenés előtt. Hogy írtam meg? Leíró részek nélkül. Az én könyveimben nincsenek leírások. Dísztelen a stílusom. Hát kérj meg valakit, hogy segítsen!

Különös, hogy ezt mondtam neki, hiszen akkor még csak nem is sejtettem, hogy hogyan alakulnak majd a dolgok, és hogy éppen én leszek az, aki segít Asimovnak.

Aztán persze mégiscsak elkészült határidőre a könyvvel. Önök éppen ezt a könyvet olvassák. Gyilkosság a könyvvásáron: Írta Isaac Asimov.

Mindössze arról van szó, hogy ez az én történetem, tehát én első személyben jelenek meg benne, p pedig harmadik személyben, szereplőként.

A megírás dolga kizárólag Asimové, de mivel nem bízom meg benne száz százalékig, úgy egyeztünk meg, hogy lábjegyzet formájában bármikor közbeszólhatok, ha úgy látom, hogy elveti a sulykot.1

Közben végzett a tányérjára halmozott élelmiszer heggyel, s ekkor már jóval többen voltak a teremben, mint mikor megérkeztünk. Nemigen remélhettem, hogy összeakadok Gilesszal ebben a tolongásban. A zajszint is kellemetlenül magas volt, a terem levegőjét megülte az undorító cigarettafüst. Még ekkor is távozhattam volna a szállodából, s ha megteszem, Asimov kénytelen kitalálni egy történetet a történtek helyett. De mégsem fújtam takarodót, mert még hátravolt a kávé. Mindig van valami, ami visszalöki az embert a Végzet útjába.

– Kérsz kávét, Isaac? – kérdeztem Asimovtól.

– Kérek. De maradj, majd én hozok! Jól jön egy kis testmozgás. Szép kis testmozgás! Hozta a kávét, de a kávé mellé hozott öt darab süteményt is, különböző töltelékkel. Magának hozta, mivel engem elfelejtett megkínálni belőlük.

Fogta az egyik süteményt, a csokoládé bevonatút, kávéjába mártotta, majd ügyesen eltüntette a szájában, közben egy csepp kávé nem sok, annyi veszteség sem érte.

– És te mit keresel itt, Darius? – kérdezte – Nem látszol jókedvűnek.

– Megvan rá az okom, hogy ne legyek jókedvű mondtam. – Szörnyű napom volt, olyan szörnyű, hogy beszélni sem akarok róla.

– Ugyan mitől szörnyű annak a napja, akinek nem kell a családjáról gondoskodnia, és aki annyira ráér, hogy háromévenként ír egy könyvet?

Majdnem elhittem, hogy komolyan érdeklődik, mégis elengedtem a fülem mellett a kérdést.

– Isaac, nem láttad véletlenül Giles Devore-t? – De, láttam. Meghökkenten bámultam rá. Nem számítottam erre a válaszra.

– Itt, a fogadáson?

– Nem. A bejelentkezésnél találkoztam vele. Holnap délelőtt dedikál. Velem együtt.

– Tudom, hogy dedikál – mondtam. Esküszöm, hogy a lehető legszíntelenebb hangon mondtam, s nem csendült ki a mondatból semmi burkolt célzás, rejtett értelem. Kezdtem ugyanis megnyugodni, már nem feszített belülről a düh, s talán semmi baj nem történik, ha ekkor Asimov nem korbácsolja fel ismét bennem a neheztelést, amit Giles iránt éreztem. Hogy miért tette, nem tudom, hacsak azért nem, hogy szórakozzon. De evvel a maga kockakövét is elhelyezte a készülő úton.

Kék szeme megcsillant, szemöldöke szaporán járt fel-s alá. (Azt állítja magáról, hogy nem érzékel semmit az őt körülvevő világból, s közben tévedhetetlenül beletalál az ember lelkének a legfájóbb pontjába.)

– Tulajdonképpen örülök, hogy Giles a te pártfogoltad és nem az enyém. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nagyon rühelleném, ha a pártfogoltam lekörözne.

– Nem a pártfogoltam – morogtam.

– Ugyan már, amikor az első regényét írta, te vezetted a kezét. Mindenki tudja. Ebből is látszik, milyen hülye vagy

– Miért? Mert segítettem neki?

– Nem, dehogy. Azért vagy hülye, mert elvárod, hogy hálás legyen érte. Vállat vontam, de idebent, ahol Asimov nem láthatta, újra felparázslott bennem a düh. A jóistenit neki, tényleg elvártam, hogy hálás legyen érte, s lehet, hogy hülye vagyok, lehet, hogy nem, –de a hála elmaradt, és ez iszonytatóan dühít.

A szemébe hazudtam Isaacnak.

– Nem vártam én hálát. Az égvilágon semmit sem vártam cserébe.

De neki már máshol járt a szeme. Hunyorított, hogy jobban lásson valamit a terem másik végében, s nem kellett odanéznem, hogy tudjam, nőt Iát. Még nem mondtam, hogy Asimov ugyan többnyire képtelen bármit is meglátni az őt körülvevő világból, viszont különös képessége van rá, hogy kétszáz lábnyi távolságon belül minden nőt azonnal észrevegyen.

11. SARAH VOSKOVEK - Idő: 7 óra 20 perc, este

A nő nem volt a típusom. Legfeljebb öt láb magas, semmi több. Én az öt láb hét vagy nyolc hüvelyk magas nőket szeretem. Az átlagos amerikai nő öt láb négy hüvelyk magas, átlagos mellbőséggel, átlagos csípőmérettel. Ragadjuk

meg képzeletben az átlagos amerikai nőt a nyakánál és a bokájánál fogva, rántsunk rajta egy nagyot mindkét irányban, s az eredmény egy hatvannyolc hüvelyk magas nő, apró, ám feszes keblekkel, keskeny csípővel. Én az ilyen, nőt szeretem.

Evvel a nővel viszont a fentiek ellenkezője történt. Megragadták az átlagos amerikai nőt a nyakánál és a bokájánál fogva, majd kétfelől összenyomták. Az eredmény hatvan hüvelyk testhossz, hízott örvösgalamb formájú keblek, az ülep akár egy fardagály a múlt századból.

Meg kell hagyni, nagyon csinos volt. Sötét, majdhogynem fekete haját méhkasformára feltupírozva viselte (nyilván azért, hogy magasabbnak látsszék). Szeme ugyanolyan sötét volt, mint a haja, nagy volt, a szeme fehérje pedig mintha kékes színben játszott volna. Enyhén hajlott orr, széles arccsont, rajta rózsaszínű, feszes bór. Fehér ruha, mely leért a bokájáig, de nyakszirtjét jócskán szabadon hagyta.

Felénk tartott, s Asimov egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. Én is figyeltem, bár kisebb élvezettel, s gondolatban fogadást kötöttem arra, hogy mikor tér ki menetirányából, mikor kanyarodik el pályája a semmibe, a sötét éjszakába, hogy többé talán sohase lássuk. Persze nem nagyon izgatott, hogy mikor történik meg ez, előbb vagy utóbb, nekem édes mindegy. De végül is nem történt meg.

Pályája ugyanis nem kanyarodott el: egyenesen az asztalunkhoz vezetett, ahol véget is ért. A nő – miközben engem nem méltatott figyelemre –megszólította Asimovot.

– Elnézést. Ön dr. Isaac Asimov? – Enyhe akcentussal beszélt, szlávosan.

– Ördöge van – tárta szét joviálisan a karját Asimov. – A hírnevem mindenhol megelőz. Rendelkezzék velem, kedvesem! Halljam, mit, hol, mikor és hányszor.

– Igen – mondta a nő. – A hírneve tényleg megelőzi önt. Elmondták nekem, hogy ön milyen, s lám, ön valóban dr. Isaac Asimov.

Isaacot ez nem rendítette meg. Semmi ilyesmi nem tudja megrendíteni. Mosolygott rendületlenül.

Hogy önismétlésbe bocsátkozzam, ismét felteszem a kérdést. Mit tehetek önért?

– Leülhetek egy pillanatra?

– Egy pillanatra? Akár ezer millió pillanatra is! – folytatta a ripacskodást Asimov.

– Úgy öt-hat pillanat elég is lesz.

Az idegenszerű kiejtéssel párosult hibátlan és választékos nyelvtan hirtelen izgalmassá tette számomra a nőt.

Milyen kár, hogy nem valami vonzóbb női test rejti ezeket a hangszálakat! Leült és bemutatkozott.

– Sarah Voskovek vagyok. Én vezetem a szálloda közönségszolgálati és reklámpropaganda-osztályát.

Miért éppen ezt a pillanatot választottam, hogy közbeszóljak, nem tudom. Talán bántott, hogy a hölgy tudomást sem vesz rólam. Talán Asimov iménti tőrdöfése, Gilesről, a "pártfogoltamról" tett megjegyzése késztetett arra, hogy mindenáron belemarjak valakibe, még ha ennek nincs is semmi értelme.

Muszáj volt megszólalnom.

– És mi a fenét keres itt vasárnap este, munkaszüneti napon? Hűvös pillantást vetett felém. Úgy nézett rám, mint aki vigyáz, nehogy a pillantása véletlenül érintkezésbe kerüljön a testemmel.

– Az AKSz vendégeként vagyok jelen a fogadáson. És akkor dolgozom, amikor nekem tetszik.

Máris Asimovot nézte ismét, mintha én csupán egy futó pillanatra léteztem volna, csupán annyi ideig, amíg megutálhatott. Mélyet lélegeztem és magamban lefogadtam keményen, öt a háromhoz, hogy találok rá alkalmat és megtáncoltatom ezt a hülye tyúkot, mielőtt itt hagyna bennünket.

– Úgy értesültünk, dr. Asimov, hogy krimit ír a szállodáról – magyarázta Isaacnak.

Asimovot láthatólag leforrázta ez a hirtelen fejesugrás a szórakozásból a munkába.

– Nem mondom, gyorsan jár a hír – füstölgött. Igen, krimit írok, de nem a szállodáról, Miss... őőő... Miss... – Voskovek.

– Szóval, nem a szállodáról. Gyilkosság a könyvvásáron az ideiglenes címe a könyvnek. A kiadóm kért fel rá.

– Az AKSz közgyűlését viszont itt tartják ebben a szállodában. Mennyire lesz realisztikus a regény?

– Amennyire elengedhetetlenül szükséges – válaszolt Asimov, akiből most hirtelen előbújt az író. – Az az elképzelés, hogy meglegyen a regény couleur locale-ja, tudja, a realisztikus levegője...

A nő közbevágott.

– Nyilván nem szükséges a szállodát név szerint is említeni a regényben. –– Feltehetőleg nem lesz rá szükség – ismerte be Asimov. Ez volt az a pillanat, amikor megnyertem a fogadást, amit magammal kötöttem. Pontosabban azt hittem, hogy. megnyertem. Áthajoltam az asztalon és megszólaltam:

– Nézze, kis-anyám! Ez az ember, itt, látja, író. És mivel író, könyvet ír. Hogy miről, ahhoz magának semmi köze. Majd ha megjelent a könyv és maga úgy érzi, hogy sérti a maga személyi jogait, vagy hogy hamis fényben állítja be és megrágalmazza a maga drágalátos szállodáját, magának jogában áll pert indítani. De addig magának egy szava sem lehet és, hogy maga előre megkötné Asimov kezét, ez egyenesen undorító. Mi lenne, ha békén hagyna bennünket, és visszatérne a közönségszolgálati munkájához? Amihez egyébként – mint a mellékelt ábra mutatja – a külső adottságai sincsenek meg.

Úgy nézett rám, mintha valami ismeretlen fajtájú állatot tanulmányozna, de akit egyáltalán nem érdekel, hogy milyen állatfajtával van dolga: Hosszú, ráérős pillantás volt, nyugodt és higgadt pillantás. Amikor megszólalt, teljesen kifejezéstelen volt a hangja.

– Nyilván ritkán találkozik olyanokkal, akik még magánál is alacsonyabbak és akiket lerohanhat a megjátszott férfias keménységével.

– Az annyát! – nyögött fel Asimov.

Elakadt a lélegzetem: Nem azért persze, amit mondott, hiszen évtizedek óta rendes napi táplálékom az efféle megjegyzés. Hanem azért, mert teljesen váratlan volt, és sehogy sem kapcsolódott ahhoz, amiről beszéltünk. Amikor végre ismét meg tudtam szólalni, dadogtam.

– Dr... drágám – nyögtem ki –, a m... maga test m.... magassága m... meg az enyém...

De ő félbeszakított.

– Majd máskor, alkalmasabb pillanatban beszélek magával, dr. Asimov. –Megfordult és elment, lassú léptekkel, mint akinek semmi oka sincs rá, hogy siessen.

12. GILES DEVORE - Idő: 7.óra 35 perc, este

Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy utánaszaladjak, hogy cipőm talpát érintkezésbe hozzam ülepe csábító céltáblájának a közepével, de uralkodtam magamon igaz, nagy nehezen – és nem tettem meg. Óriási botrány lett volna, ha megrúgom. Úgyhogy fékeztem magam. viszont éreztem, hogy tenyeremen kiüt az izzadság a visszafojtott indulattól.

A nap megaláztatásai közül ez volt a legszörnyűbb. Asimov is jól megvigasztalt.

– Ugyan, ne törődj vele, Darius! Tudod, milyen hatással vagy a nőkre. Ha legközelebb látod, dobd be a bájmosolyt és a cukros szöveget. És mikor a karodba omlik, ugorj félre, hadd essen hasra!

Nyilván úgy gondolta, hogy ez vicces. Nekem viszont más volt a véleményem. Nem is igen figyeltem rá, magamban füstölögtem és fortyogtam.

Bárcsak emlékeznék rá, mit is akartam mondani a nőnek, amikor otthagyott bennünket! Megsemmisítő hatással lett volna rá. Porig alázta volna, ha valahogy ki tudom nyögni. de hát nem emlékszem. És a későbbiek fényében tulajdonképpen mindegy, sőt, talán jobb is, hogy nem emlékszem – mégis kár, hogy nem emlékszem.

Hirtelen Assimov hangját hallottam.

– Helló, Giles! Hogy van a mi hírességünk?

– Helló, Isaac – ismertem fel Giles motyogós beszédét.

Teljesen kiment a fejemből. Nem is kerestem a fogadáson. Eljutottam arra a pontra, hogy elhatároztam: nem keresem, sőt, kerülni fogom. Ha nem jön ide, ha ott marad valahol, a tágas bálterem egy másik szegletében, soha sem találkozóm vele. Ha tíz perccel korábban jön ide mielőtt az a nagypofájú törpetyúk megérkezik –, talán eléggé nyugodt vagyok, s nem történik meg az, ami már hosszú órák óta érlelődött ennek a napnak a méhében. Ha tíz perccel később érkezik, alighanem már nem talál itt, mert annak a kis időnek a során, ami a nő távozása és Giles érkezése között telt el, belátom, hogy semmi dolgom itt, s egy percig sem maradok tovább. Torkig voltam mindennel.

Giles viszont megjelent, mégpedig éppen ezen a helyen és éppen ebben a pillanatban.

Meglepődve néztem fel rá. Giles kicsit görnyedten állt, karját lóbálta, arcán a szokásos búbánatos kutyatekintet. Határozottan kövérebb volt, mint amikor utoljára láttam a jelét Giles derékbőségén mutatkozott meg, amint ez gyakran előfordul. Fekete keretes szemüveg volt rajta, olyan, mint Asimové, akire egyébként hasonlítana is egy kicsit, ha nem lenne fél fejjel magasabb nála és nem viselne kusza, szájába lógó, fekete bajuszt. Csupán előrefittyedő alsó ajka látszott ki a bajusz alól, ettől viszont úgy festett, mint valami gonosz kisfiú, aki a száját csücsöríti. Ha összerakjuk a fekete keretes szemüveget, a bajuszt és az orrt, miután egy kicsit nagyobbra és horgasabbra igazítottuk, Groucho Marxálarc jön ki belőlük, olyan, amit jelmezbálokon viselnek, Giles majdnem úgy festett, mintha egy ilyen álarc fedné a képét.

– Találkoztam a földszinten Teresa Valter-vel. Azt mondta, hogy beszélni akarsz velem.

Szóval Teresa nem hitte el, hogy megkeresem Gilest. Nekiállt maga megkeresni.

– Ülj le hát – vetettem oda neki mogorván.

Asimov nyilván rájött, hogy itt semmi szükség harmadikra, mivel az ilyen esetekben rendszerint a hallgatóság húzza a rövidebbet, mert felállt.

– Ha nincs ellene kifogásotok, én megyek, mert beszélnem kell egy-két emberrel. – Búcsút intett és távozott. Nem is bántam, hogy elmegy.

Giles leült és rátenyerelt az asztalra. Úgy nézett rám, mint a kutya, aki arra vár, hogy kockacukrot vessenek neki.

– Gratulálok az új könyvedhez – kezdtem hozzá. Vállat vont.

– Kösz! Bár a Prism Pressnek túl nagy falat. – Szóval otthagyod őket:

– Igen. Az író találja meg mindenben a maga szintjét – tette hozzá lányosan vékony hangján, ami miatt sokan azt hitték, hogy Giles meleg – pedig nem az. –A Prism Press nem az én szintem.

– A Prism Press az én szintem, ugye? – kérdeztem keserűen.

– Otthagyhatod őket, Darius, amikor akarod – persze csak akkor, ha tényleg nem a te szinted.

Hát ez tűrhetetlen, gondoltam.

– És Roseann Bronstein? Azt mondja, hogy nem vagy hajlandó dedikálni a könyvesboltjában.

– Panaszkodott neked? Nem, tényleg nem vagyok hajlandó. Ki nem állhatom azt a tyúkot.

– Attól még dedikálhatnál a boltjában. Nézd, Giles, tanácsolnék valamit...

– Nem vagyok igazán kíváncsi a tanácsaidra, Darius.

– Rendben. Akár kíváncsi vagy, akár nem, mégiscsak elmondom. A Prism Press kis kiadó, de ők adták ki az első könyvedet és nagyon jól csinálták. Lehet, hogy egy másik kiadó még jobban csinálta volna, de ezt nem tudhatod. Legalább addig maradj meg a Prism Pressnél, amíg kiderül, hogy jól megy az új könyved! Tartozol nekik evvel. Roseann pedig felfuttatta a könyvedet, pedig senki sem kényszerítette rá, s akkor tette ezt érted, amikor erre nagyon nagy szükséged volt. Nem gondolod, hogy tartozol neki? Legalább egy apró szívességgel?

– Szívességgel? A világ nem szívességi alapon működik, Darius. A Prism Press kiadta az első könyvemet. Na és? Pénzt csináltak belőle, igazság szerint több pénzt, mint amennyi nekem jutott. És az új könyvemből még több pénzt csinálnak. Eszerint egyikünk sem tartozik a másiknak. Kvittek vagyunk. És Roseann-nel ugyanúgy kvittek vagyunk. Most viszont tudod, mit akarnak? Ha nem tudod, majd én megmondom. Meg akarják lovagolni a sikeremet, rajtam akarnak meggazdagodni. Nemes és önzetlen gondolkodásra vall, nem? Hát az én sikeremet ne próbálja senki meglovagolni. Majd én meglovagolom. Én fogok meggazdagodni. Ez talán nem vall nemes és önzetlen gondolkodásra? Ha ők nemesek és önzetlenek, én is az vagyok. Végül is mindenki egyforma, mindenki kaszálni akar. Ha ők csinálják, nemes és magasztos dolog. Ha én, akkor piszkos és alantas. Hát hogy van ez?

Még most is nyugodt voltam. Utólag visszagondolva már nem is értem, hogy lehettem ilyen nyugodt:

– És én, Giles? Én is kaszálni akarok? – kérdeztem tőle csendesen. Elvörösödött. – Ez egész más, Darius. Neked tényleg sokkal tartozom.

Amint egyenesben vagyok egy jobb kiadóval, szólok az érdekedben. Számíthatsz rá. Megteszek mindent érted, amit tudok, Darius.

Kértem én, hogy szóljon az érdekemben, csattantam fel magamban. Ereztem, hogy újra felmegy a pumpa. Kezdett tetőzni a nap megaláztatás-árja, s most ismét kínzott annak a vakarcs közönségszolgálatos tyúknak a megjegyzése is.

Giles valami választ várt, megnyugtatást, hogy milyen kedves, hogy milyen hűséges, derék barát, hogy halála után üdvözülni fog, mert ilyen jót tett velem.

Kerestem a szavakat, amelyekkel pokolra küldhetem, amikor hirtelen cipősarkak kopogása ütötte meg a fülem, és határozottan éreztem, hogy megmozdul a levegő egy nő szaladt oda az asztalunkhoz.

– Mr. Devore – szólt lélegzet után kapkodva –, ha nem jön azonnal, elkésünk. Giles előrefittyedő alsó ajka mintha megrándult volna. Ez mindig annak a jele, hogy elfogja szokásos kellemetlen csökönyössége. Talán ugyanolyan hatással volt rá, hogy a tartozására emlékeztettem, mint énrám az, hogy olyan átkozottul lekezelően bánt velem?

Mindig így válaszolt az élet kihívásaira, ha feldühítették. Sohasem harcolt. Sohasem ütött oda. Csupán megmakacsolta magát és nem engedett a jó szónak. Világrengető ügy vagy nevetséges semmiség, mindegy volt neki, ugyanavval a makacssággal fogadta, és ilyenkor rendíthetetlen volt. Igazán tudhattuk volna, hogy így lesz, tudhatta volna Teresa Valter, tudhatta volna Roseann Bronstein és tudhattam volna én is, hogy hiába beszélek vele, semmi hatása.

– Miért nem talál valakit helyettem? – sípolta magas hangján. Nem tudtam, mi dolga van, de tíz az egyhez, lefogadtam magamban, hogy nem fogja megcsinálni.

Közben láttam, ki szaladt oda hozzánk. A sajtófőnök volt, Henrietta Corvass. Amikor lekéstem arról a piti kis sajtókonferenciáról, amelyen részt kellett volna vennem, egyáltalán nem izgult, most viszont Giles Devore-ral volt dolga, ezért szinte remegett az idegességtől. Látnivaló, mennyivel többet ér nálam Giles...

– Nagyon fontos tévéfelvétel, hálózati adásban megy majd. Ragaszkodnak magához. Mi pedig elköteleztük magunkat.

– Én nem köteleztem magam semmire – ráncolta a homlokát Giles. –Hajnalig biztosan elhúzódik, nekem pedig holnap délelőtt dedikálnom kell.

– Egy-két óra az egész. Esküszöm! Gondom tesz rá, hogy minél gyorsabban megcsinálják. Két mérföldre van innen, és taxival pillanatok alatt odaérünk.

Ha kíváncsi rá, én megmondhattam volna, hogy hiába győzködik Gilesszal, akármit mond neki, ó rendíthetetlen. És bárcsak az is maradt volna, most, csak egyetlen egyszer életében! A halál már ott toporgott a küszöbön, s talán eloldalog dolga végezetlen, ha Gilest ez egyszer nem hagyja cserben a csökönyössége.

De cserbenhagyta.

– Vigye Dáriust a tévébe! Ő szívesen elmegy – mondta a sajtófőnöknek. Hát ez volt az a bizonyos utolsó csepp víz a pohárban. Az a rengeteg rosszkedv, méreg és elfojtott indulat, mely egész nap ott fortyogott és bugyborékolt bennem, hol szilajabban, hol csendesebben, most kibuggyant. Eljött a nagy pillanat, amelyre vártam: egyetlen csapással bosszút állok mindenkin, aki miatt hoppon maradtam a sajtókonferencián, mindenkin, aki az idegeimre ment ezen a napon, köztük a barommal, aki a lábamra tiport, és a hülye tyúkkal, aki a lelkembe gázolt bele. Felálltam és ordítani kezdtem.

– Eszem ágában sincs elmenni, te kihízott taknyos. Hát nem tudod, mi a kötelességed, te hervadt írópalánta, te?! Megírsz egy majdnem jó könyvet, aztán megírsz még egyet, amelyik még majdnem sem jó, és máris azt hiszed, hogy most már mindig lesz valaki, aki felkarol, aki az utadat egyengeti? Hát tévedsz, nagyon tévedsz! Nem lesz senki, bármit is higgyél. Futószalagon gyártod magadnak az ellenségeket, te nyomorult törpe, s miközben gigászira dagad a fejed az önteltségtől, a lelked semmivé aszik. Talán azt hiszed, hogy most már a Tejúton száguldozhatsz vastagra hízott önhittséged kerekein, amelyekre csak úgy dől a csapágyzsír a dagadtra puffadt egódból? Isten látja lelkem, iszonytatót fogsz zuhanni onnét, s olyan csattanással érsz földet, hogy belesüketül a világ! Menj, ember!

Hát persze nem pontosan ezt mondtam. Lényegileg ezt, bár sokkal nyersebben fejeztem ki magam, és az indulatszavak is másképp hangzottak az eredetiben.

De nem érdekes, hogy pontosan mit is mondtam. A lényeg az, hogy nem így válaszoltam volna, ha csupán Giles provokálja ki ezt belőlem – de ott volt mögöttem az egész hosszú délután, s mindaz, ami velem történt ezen a hosszú délutánon.

Giles arcából kifutott a vér, Henrietta viszont elvörösödött. Végtére is ordítottam, s mindenki hallhatta a teremben, hogy mit ordítok. EI is hallgatott mindenki. A vérködös düh sem akadályozta, hogy lássam, a némaságba ordítom szavaimat, mégsem fogtam halkabbra a hangom.

Gilest mindenesetre sikerült felráznom. Kirángattam a dágványból, amibe szántszándékkal ragadt bele, hogy ne kelljen mozdulnia. Új embert csináltam belőle. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, hacsak nem pisztollyal kényszerítem, de hát eddig még soha sem eresztettem rá dühöm veszett kutyáit, különösen nem mások jelenlétében. Az ordibálás megtette a magáét. Sikerült az eseményeket visszaterelnem a Végzet útjára. Szépen szaporodtak a kockakövek.

Giles végül megszólalt.

– Jól van, Darius, ne dühöngj! Elmegyek a tévébe. De előbb el kell intéznem valamit.

– De Mr. Devore! – szólt közbe Henrietta. Hangjából egyszerre csendült ki a kétségbeesett könyörgés és az ellentmondást nem ismerő türelmetlenség. –Elkésünk!

Éreztem, hogy lassan ismét összeáll körülöttem a jól ismert világ. Éreztem, hogy legalább ezer szem fürkész. Múlt a némaság, a vendégek újra beszélgetni kezdtek. Nyilván látták, hogy az ordítozást nem követik pofonok, s így már nem is érdekelte őket annyira a dolog, de persze rólunk beszéltek.

Szégyelltem magam, bűntudatot éreztem. Gilesra zúdult a szennyes ár, pedig ő csupán az utolsó volt egy hosszú hosszú sorban. De kivétel nélkül minden, amit ezen a délután éreztem, akár nemes, akár alantas érzés volt, ugyanabban a pontban futott össze. Ha hinnék a haragvó és bosszúálló Atyaúristenben, s tudnám, hogy figyelmére méltat bennünket, azt mondanám, hogy ó intézte így. De nem hiszek benne. Így nem tudok magyarázatot a dologra. Legfeljebb azt, hogy minden összeesküdött ellenünk azon a napon.

Fojtott, ideges hangon megkérdeztem tőle:

– Mit kell elintézned Giles? Majd én megcsinálom. Ez persze ugyanaz a szerep volt, amit kilenc éve játszottam el Giles életében: megcsináltam helyette, amit ő nem tudott megcsinálni. Egyben újabb lépést tettünk előre a Végzet útján.

Giles a nadrágja bal zsebében kotorászott, majd előhúzott egy áttetsző műanyagerszényt. Szemügyre vette, majd kipiszkált belőle egy piros színű ruhatári jegyet.

– Betettem egy kis csomagot a második emeleti ruhatárba, ott rögtön a...

– Megtalálom – intettem le és elvettem tőle a jegyet.

– Mire visszatérek, a ruhatár nyilván bezár, a csomagra viszont már reggel szükségem lesz. Légy szíves vidd fel a szobámba, Darius! Az 1511-es szoba. Itt a kulcs.

– És te hogy jutsz majd be a szobádba? – értetlenkedtem.

– Add le a portán a kulcsot. Vagy hagyd ott, a csomaggal együtt. Van másik kulcsom. Mindig két kulcsot kérek. Milyen gondos, milyen előrelátó! Hiába, a mi Gilesunk soha nem tagadja meg önmagát!

– Hagyd a csomagot a fiókos-szekrényben, a szoba közepén, és tedd a tetejére a kulcsot! – Giles engedelmeskedett Henrietta sürgetésének, aki könyökénél fogva igyekezett elindítani. Még hátrafordult és visszaszólt:

– Ugye, nem felejted el?

Aztán Henrietta hangját hallottam.

– Egy percre sem tévesztem el magát szem elöl, Mr. Devore! És gondom lesz rá, hogy időben visszajussunk a szállodába, Mr. Devore. Én magam fogom felvinni a szobájába, Mr. Devore!

Úgy beszélt hozzá, mint egy ütődött kisgyerekhez. És teljes joggal, ha kíváncsiak a véleményemre.

Aztán már nem láttam őket. Eltávoztak.

13. SHIRLEY JENNIFER - Idő: 7 óra 50 perc, este

"Ugye nem felejted el?", ezek voltak Giles utolsó szavai, amelyeket hozzám intézett.

Felesleges kérdés volt. Eszem ágában sem volt elfelejteni. Eszembe sem jutott, hogy esetleg elfelejthetném.

No persze, én jól ismertem Gilest és tudtam, akkor sincs. semmi baj, ha esetleg elfelejtem. És ha tényleg elfelejtem, ennek is szerepe lehetett volna abban, ami ezután következett. Egyébként biztos voltam benne, hogy semmi fontos nincs abban a csomagban. Giles mindig kényszeresen túlbiztosította magát – például avval, hogy mindig két kulcsot kért. Nyilván külön tárolta őket, két különböző ruhadarabjának a zsebében.

De még ha tudtam volna, hogy mit tartalmaz a csomag, amelyet ki kellett vennem a ruhatárból, akkor sem gondoltam volna, hogy létfontosságú megbízatást hajtok végre. Később persze kiderült, hogy létfontosságú volt, és hogy a körülmények gyilkos láncolata vezetett oda, hogy nekem jutott ez a megbízatás.

Tehát el kellett döntenem, mit is csináljak.

Egyfelől semmi értelme, hogy rögtön elszaladjak a csomagért, még akkor sem, ha elhiszem Gilesnak, hogy milyen fontos. A ruhatár legalább tizenegyig nyitva lesz, ilyenkor alig vannak turisták a szállodában, még csak sorba se kell állni, s különben is, korán van, nyolc óra lesz tíz perc múlva.

Arról nem is beszélve, hogy Giles egy-két órán belül visszajön és bőven lesz ideje, hogy kivegye a csomagot, tehát rám semmi szükség. Igaz, ha nem kér meg rá, hogy intézzem el a dolgot, akkor a televízióban egész idő alatt az óráját nézi, nem zárt-e be a ruhatár, és végig idegeskedj az egész felvételt. Az is igaz viszont hogy így meg azért idegeskedik, mert esetleg elfelejtem kivenni a csomagját. Aki túlbiztosítja magát, sohasem biztos a dolgában.

Másrészt viszont – függetlenül Gilestól és a csomagjától – legszívesebben azt tenném, amit a délután folyamán már többször is meg szerettem volna tenni: kiegyenlíteni a lelki számlát, leírni magamban az érzelmi veszteségeket, takarodót fújni, hazamenni és elfelejteni az egész közgyűlést. Giles ruhatári jegye és szobakulcsa itt van a zakóm zsebében. Elmegyek a csomagért, felviszem az 1511-esbe, otthagyom a kulccsal együtt, fél kilencre már otthon is vagyok, nézem egy kicsit a televíziót vagy töprengek egy jót az új regényemen.

Korábban mindig történt valami, ami miatt nem mentem haza – amitől pedig elpattant volna a körülmények láncolata – s ezúttal is visszatartott valami. Pontosabban valaki. Én magam. Az ostoba büszkeségem.

Éreztem, hogy a csend falai vesznek körül. Éreztem, hogy minden szem engem bámul. Éreztem, hogy megjegyzéseket tesznek rám. És ez kihozta belőlem a legrosszabbat.

Azt hiszem, belém is jó adag csökönyösség szorult. Gyerekkoromban hiába vert a többi gyerek, nem voltam hajlandó megtagadni a "Darius" nevet. Most hát ez a gúnyosan fintorgó, orra alatt pusmutoló banda sem fog kiüldözni a bálteremből, hiába találják olyan ínycsiklandozóan érdekesnek a dühkitörésemet. Akkor megyek el, amikor én akarok.

Épp el akartam menni, de még mennyire, hogy el akartam menni, de hát ezt senki sem hitte volna el nekem. Mindenképp maradnom kellett még egy ideig. Fogtam magam és odasétáltam a kávéasztalhoz, komótosan, közönyt színlelve, és töltöttem magamnak még egy csésze kávét. Hogy teljen az idő, megfontoltan tejszínt is lottyintottam hozzá, aztán visszabandukoltam az ásztalonihoz. Mindenki kitért az utamból. Senki sem szólt hozzám.

Leültem. Megiszom a kávét, mégpedig lassan, és csak aztán megyek. Titkon reméltem persze, hogy valamelyik barátom vagy ismerősöm, például Asimov, odajön hozzám. ("Mizújs, Darius? Mi volt ez a cirkusz Gilesszal? Jól kieresztetted a hangod, szó se róla.") De senki sem jött oda. Pária lettem, a nap kivetettje.

Miközben a kávét szürcsölgettem, körbejárattam tekintetem az egybegyűlteken, közben reméltem, hogy a pillantásom eléggé jeges és hideg.

A közelemben levők között egyetlen ismerősöm sem volt. Derék könyvterjesztők, a hozzájuk tartozó hölgyekkel, semmi baj velük, de most utáltam valamennyit. Különösen a nőktől viszolyogtam, a közelemben lévőktől mindenképpen. Ez a Sarah Vostavosta, vagy hogyan is hívják a nyomorultat, az egész női nemtől elvette a kedvemet. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet az ágyban, de minduntalan valami ormótlan gumibaba jutott eszembe, amely sípol és nyivákol, ha megszorítja az ember. Nyilván az ágyban is mindent gondosan előre megtervez, mielőtt nekilátna a dolognak, a partner köteles felsorolni, hogy mit fog csinálni, pontosan milyen sorrendben. És ha a partner eltéveszti a mozdulatot vagy a sorrendet, rögtön hasba rúgja, a szerencsétlen az előszobában tér magához, és kapkodhatja magára az utána hajigált inget-gatyát.

Amikor elfogyott a kávé, amikor az utolsó cseppet is gondosan kivarázsoltam a csészéből, ismét körbejárattam a tekintetem, hogy mutassam, egyáltalán nem vagyok zavarban. Majd felálltam. Belekezdtem a műveletbe, melynek révén fél órán belül otthon lehetek. A gondolattól olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy azt hittem, szárnyaim nőnek, repülök, lebegek.

De nem repülhettem messzire. Öt létfontosságú percet vesztegettem el a kávéval, s így, mikor a mozgólépcsőhöz értem, Shirley Jenniferrel találtam szemközt magam. Ha öt perccel korábban, ha két perccel korábban indulok, nem találkozom vele.

Jó fél éve nem láttam, de ebben nem volt semmi szokatlan. Van, hogy két hétig mindennap találkozunk, aztán legközelebb csupán egy évvel később. Ilyen a viszonyunk. Nem is igazi "viszony". Időnként találkozunk, bár többnyire véletlenül, s ilyenkor élvezzük egymás társaságát. Az élvezethez a szex is hozzátartozik, bár nem mindig és nem feltétlenül, ha igen, egyikünk sem csinál nagy ügyet belőle.

– Shirley! – szólítottam meg, őszinte örömmel.

– Darius! – szólt ő, s már meg is öleltük egymást.

– Tudtam, hogy csak van valami oka, amiért eljöttem a 'fogadásra, de nem hittem volna, hogy rögtön a legvonzóbb riválisom ölelő karjában találom magam –. mosolygott Shirley.

Én, mint Shirley riválisa! Nevetséges. Shirley könyvei sokkal jobban mennek, mint az én regényeim. Családregényeket ír, nemzedékek sorsát követi végig eposzi terjedelemben. Megpróbáltam elolvasni egyik-másik könyvét, hiszen ha az ember ismeri egy író testének minden apró titkát, akkor az illendőség úgy kívánja, hogy a lelkébe is belenézzen, vajon mi rejtezik ott. De őszintén be kell vallanom, hogy engem hidegen hagytak ezek a regények. Nőknek való olvasmányok, mégpedig olyan nőknek, akiket még nem csapott meg a feminizmus, a női szabadság friss szele, én pedig férfi vagyok, sőt, ha már itt tartunk, olyan férfi, aki rokonszenvezik a feminizmussal.

Persze lehet, hogy éppen ezért olyan jó Shirley-vel. Felfogása szerint a nők akkor boldogok igazán, ha kedvükre tehetnek a férfinak. Ezt persze a feminizmus elvi alapján állva nekem vissza kellene utasítanom, de hát a gyakorlatban mégis nagyon élvezem.

Ráadásul nem ismerek senkit, aki ennyire élvezné a szex minden pillanatát, mint Shirley. Még utána is, fekszik mellettem, mocorog, csípőjét az enyémhez nyomja, halkan nyögdécsel és sóhajtozik az élvezettől, s közben – rágyújt egy cigarettára.

Hát igen, ő sem tökéletes. Muszáj neki rágyújtani utána, és ez avval jár, hogy az alsóneműmbe beleivódik a cigarettaszag. Gyanítom, hogy ha leszokna a dohányzásról, akkor ezek a fél éves szünetek azonnal rövidebbre zsugorodnának.

– Most érkeztél? – kérdeztem.

– Ebben a pillanatban. Az ügynökömmel volt dolgom. Ha-beszélt, a mondat utolsó szótagját mindig megnyújtotta és éneklős hangsúllyal ejtette. Először nagyon zavart, bár Shirley-nél ez nem affektálás: Ugyanis nem tud másképp beszélni, s idővel megszoktam, sőt, ma már határozottan jópofának találom a beszédmodorát. Ezenkívül azonnal megismerem a hangját a telefonban, még akkor is, ha hosszú ideje beszéltem vele, és ez mindig jólesik neki. Sőt, látnom sem kell, a hangjáról máris tudom, hogy ott van a szobában vagy a teremben, s ilyenkor odamehetek hozzá, ez pedig nekem esik jól.

– Aztán amikor ideértem, kiderült, hogy nincs nálam készpénz, tizenhét dollár ötven cent, úgyhogy csekket kellett írnom, aztán meg kitöltettek velem egy űrlapot, amelyre mindent be kellett írnom, még azt is, hogy volt-e kanyaróm vagy mumpszom kiskoromban.

– Vacsoráztál már? – kérdeztem tőle.

– Ááá, ittunk. Pár szál ropit ettem. Maradt valami ennivaló itt?

A büfés-asztaloknál még álldogáltak néhányan. Mondtam Shirleynek, hogy maradt még ennivaló, sót felajánlottam, hogy hozok neki egy tányérral.

– Á, ne fáradj! Majd én. Te nem tudod, mihez van gusztusom: Bármekkora összegben lefogadtam volna, hogy eltalálom, mihez van gusztusa Shirley-nek, de alapelvem az, hogy az apró és lényegtelen dolgokban mindig engedek a nőknek. Boldogok, ha az ő akaratuk érvényesülhet, s ilyenkor könnyebb őket a nagyobb és fontosabb dolgok felé terelni.

Elnéztem Shirley-t, ahogy jött vissza hozzám a büféasztaltól. Nagyon csinos. Öt láb nyolc hüvelyk magas. Igazság szerint, amikor az előbb ismertettem, milyen nőket szeretek, Shirley járt a fejemben. Úgy jó, ahogy van, minden porcikája, még a vöröses haja is, bár igazából más a haja színe, mivel, hmm, odalent nem' vörös. Olyan nő, aki... Jó, elmondom. Olyan nő, aki nem használ illatszereket, mégis jó szagú, kivéve persze a lehelletét, amikor cigarettázik.

– Mi az, nincs pasztrámi? – kérdeztem. Tudtam, hogy a pasztrámi a kedvence és ezt néha a leheletén is érezni lehetett.

– Miért, volt pasztrámi is? – kérdezte, s elkerekedett a szeme. Egy pillanatra azt hittem, sírásra görbül az ajka a csalódástól, de uralkodott magán. De azért látszott rajta, mennyire fájlalja a dolgot.

– Ezek szerint mind megették.

– Talán a másik asztalon még van. Várj, megnézem! Rögtön jövök. Találtam is néhány szelet pasztrámit és marhahúspástétomot – gondolom, az utolját sikerült megkaparintanom – és ettől nagyot nőttem Shirley szemében. Legalább olyan nagyot, mint amennyire ő a pasztrámit szereti. És Shirley nagyon szereti a pasztrámit.

– Egy angyal vagy, Darius! – olvadozott.

– Angyal? Ha így mosolyogsz rám, felébreszted a bennem szunnyadó vadállatot, Shirley.

– Ugyan, benned minden nő felébreszti a szunnyadó vadállatot!

– Nem igaz – tiltakoztam álszent sértettséggel, amelynek őszinteségében egyikünk sem hitt. – Csak te ébreszted fel, Shirley, senki más. Ha nem vagy velem, lakat van a sliccemen.

– Most viszont nincs rajta lakat, ugye? – Nincs bizony.

Hagytam, hogy egyén nyugodtan. Shirleyben az is nagyon rokonszenves, hogy ki meri mutatni, mennyire szeret enni. És mért is ne mutatná ki? Szerintem az, aki képtelen élvezni az ételt – pedig az étel nagyon is élvezetes dolog – más élvezetekre sem képes igazán, például arra, hogy örömét lelje a

testi szerelemben. Vagy ha képes rá az evés helyett is a szexet próbálja élvezni, és ettől az egész olyan magasfeszültségű és görcsös dolog lesz, ami már nekem nincs ínyemre. Én akkor szeretem a szexet, ha laza és játékos, s nem két tépett lélek gyilkos párviadala az ágyban.

– Dedikálsz? – kérdeztem tőle.

– Á, nem – mondta. – Nem igazán. De azok, akik a regényeim zsebkönyvkiadását intézik, megkértek, hogy holnap délután üljek be hozzájuk egy órára a standhoz, és írjak alá egy rakás levelezőlapot, ami a Roswell családról szóló sorozat együttes újra kiadását reklámozza, s én persze beleegyeztem, aztán arra gondoltam, hogy benézek ma este, hogy milyen a hangulat meg minden. És jól tettem, hogy benéztem, hiszen itt találtalak.

– Van szobád itt a szállodában?

– Ugyan, egy vagyonba kerül. És különben is, itt lakom a folyónál.

– Még mindig?

– Még mindig. Ugyanott.

– Shirley, mi lenne, ha...? – Sohasem firtattuk egymás magánéletét. Nem volt téma, hogy melyikünk mit csinál, mikor és kivel. Azt viszont tudnom kell, hogy nem ütközöm-e bele másvalakibe, s ezért ilyenkor mindig ezt kérdezem Shirley-től. Ő tudja, mire vonatkozik a 'kérdés, és nyugodtan mondhatja, ha fáradt vagy hogy nincs kedve.

Talán tényleg fáradt, tényleg nincs kedve, de az is lehet, hogy menstruál, dolgozni akar a könyvén, vagy éppen szerelmes valakibe és hűséges hozzá. Sohasem lehet tudni. Előfordulhat, hogy valakivel együtt él, és az illető ott lakik nála:

De ezúttal fölösleges volt az aggodalom. Sugárzó mosoly jelent meg az arcán (esküszöm, érzem, hogy melengeti a bőröm).

– A Jennifer-lakosztály nyitva áll ön előtt, uram! Hamarosan végzett az étellel. Körbejártuk a termet, Shirley bemutatott néhány barátjának, aztán csevegni kezdett velük. Egészen elmerült a társalgásban, miközben én hallgattam és vártam rá türelmesen.

14. SHIRLEY JENNIFER - Idő: 9 óra, este

Mire kilenc lett, mindketten készen álltunk a távozásra, én a végleges távozásra.

Shirley feltűnése volt az első kellemes esemény ezen a napon, sőt, feledtetni tudta velem a nap minden szörnyűségét. Virágos jókedvem volt, amikor kiléptünk a szállodából, szerettem volna megcsókolni az egész világot, még a szivarja végét rágcsáló taxisofőrt is (bár persze megkértem volna, hogy előbb a szivart vegye ki a szájából).

Mégis, aznap minden, ami történt, rossz irányba tartott, s ez Shirley megjelenésére is áll. Önök most nyilván nem hiszik, hogy ő is, akinek gusztusosan feszes testében annyi vágy feszült, hogy másoknak a kedvére tegyen, mint amennyi tíz szentben sem A szentek életéből, nos, hogy ő is lerakta a maga kockakövét azon a bizonyos úton.

Pedig így történt. Ugyanis abban a pillanatban, amint Shirley besétált a látómezőmbe, majd rögtön utána a karomba, énnekem egy csapásra kiment a fejemből, hogy mi van a zakóm zsebében: a ruhatári jegy és a kulcs. Giles és megbízatása megszűnt létezni számomra.

Nem jutott eszembe, amíg a taxiban ültünk. Nem jutott eszembe akkor sem, amikor Shirley gondosan bezárt minden zárat a lakása ajtaján, vagy amikor kitöltötte azt az "icuri-picuri kortyocska" italt. (Sohasem állítottam, hogy Shirley-nek nincsenek hibái. Szeretkezés után mindig rágyújt – ezt már említettem – és gyakran mond ilyeneket, mint ez az "icuri-picuri kortyocska". Egy kis sherryt ittam, amit ritka alkalmakkor szívesen elszürcsölök például akkor, amikor a társaságomban levő hölgy melltartójáról biztosan tudom, hogy negyedóra múlva már nem lesz rajta a hölgyön, és ennek aztán mindenféle élvezetes következménye támad.

Nem jutott eszembe akkor sem, amikor Shirley már a kanapén üli, a kellemes félhomályban, és nem szólt a lemezjátszó. (Ki volt az a marha, aki kitalálta, hogy ilyenkor valami hangulatos zenére van szükség? Csak elvonja az ember figyelmét a lényegről. Emlékszem, egyszer egy nőismerősömnél egész idő alatt a Camelot című musical lemeze forgott a lemezjátszón, s Richard Burton a legkényesebb pillanatban zendített rá a Hogyan kell bánni a nőkkel? című számra, amitől mindketten röhögőgörcsöt kaptunk. Nagyon jól szórakoztunk, de a szex maga nem sokat ért.

De még akkor sem jutott eszembe, amikor már a díványon csókolóztunk (nem szeretek állva csókolózni, mivel kényelmetlen – egyszer, amikor egy telefonkönyvre állva próbáltam, rájöttem, hogy még kényelmetlenebb), vagy amikor levetkőztünk és ágyba bújtunk. Még akkor sem, amikor egy bő órával később mellette hevertem, s közben ő cigarettázott.

Csendben elaludtam és – amennyire emlékszem álomtalan éjszakám volt, az igazak álmát aludtam: Dáriusz királynak nyilván sohasem volt ilyen nyugodt éjszakája.

Eltelt az egész este, eltelt az egész éjszaka és egyszer sem jutott eszembe, hogy homlokom ráncoljam, hogy azt kérdezzem magamban: vajon nem felejtettem el valamit?

Egyetlen egyszer sem.

Ha Shirley nem keresztezi utamat, ha nem olyan pontos az időzítése, mint a trapézon dolgozó artistáé – dekát keresztezte, és az vesse rám az első követ, aki képes az olyan. hülyeségekre emlékezni, mint Giles csomagja, amikor minden gondolata, érzéke és hormonja ugyanavval az egy dologgal van elfoglalva: Shirley-vel.

Nyugodtan, jól aludtam. Igaz, azóta gyakran van, hogy egyáltalán nem tudok nyugodtan és jól aludni éjszakánként. Éppen azért, mert azon rágódom, álmatlanul, hogy milyen jól aludtam azon az éjszakán.

II. - Hétfő, 1975. május huszonhatodika (A Háborús Hősök Emléknapja)

1. SHIRLEY JENNIFER - Idő: 8 óra 55 perc, reggel

Sülő szalonna illata ébresztett reggel kilenc felé. Erre a legjobb felébredni, na, majdnem erre a legjobb és ritka élmény, ha legénylakásban tanyázik az ember, még akkor is, ha jól el van eresztve, én pedig nem vagyok jól eleresztve.

– Azonnal gyere vissza, Shirley – paskoltam meg a lepedőt magam mellett. –Kimegyek a fürdőszobába, utána pedig tartunk egy kis reprízt.

– Szó sem lehet róla – tiltakozott Shirley. – Ha egyszer nekitátunk, sohasem érünk a végére. Nekem meg alá kell írnom azokat a levelezőlapokat... – Délután.

– Igen, de előtte kiadói díszebéd van. Ifjabb Douglas Fairbanks beszél, és én egyszerűen imádom Douglast.

– Istenem, a jót milyen gyorsan elfelejtik az emberek!

– Nem úgy értettem. A lelkemmel imádom – magyarázta Shirley. – És ha ki kell menned, most menj, mert máris ráütöm a tojást a szalonnára:

Így aztán kipattantam az ágyból, s mire visszatértem a fürdőszobából, már sült is a tojás.

– Akkor szerettem: bele, amikor a hentsaui Rupertot játszotta A zendai fogoly-ban.

A tojásnak még kellett egy kis idő, s addig Shirley rágyújtott. Én észrevétlenül elhúzódtam mellőle.

– Te olyan fiatal vagy, hogy nem is emlékezhetsz A zendai fogolyra – legyintettem.

– Titokban idősebb vagyok, mint amilyennek látszom – rázta felém a haját. – A televízióban láttam. Háromszor. A hentsaui Rupertbe pedig már tízéves koromban beleszerettem, amikor a regényt olvastam. Borzasztóan féltem, hogy a filmben majd nem lesz jó a figura, de nagyon jó volt Ifjabb Douglas Fairbanks remekül játszotta. Olyan jól, hogy az már erkölcstelen.

– Na ez az – sóhajtottam. – A nők az erkölcstelen férfiakba szeretnek bele.

– Érthető – bólintott Shirley. – Veszélyes dolog hozzámenni erkölcstelen férfihoz, az erkölcsös férfiak viszont nem érnek semmit az ágyban.

– Én erkölcsös férfi vagyok – szögeztem le. Igen. Körülbelül annyira erkölcsös, mint egy sakál mondta Shirley. Mivel láttam, hogy bóknak szánja, segítettem kitálalnia tojást és a sült szalonnát. Elnyomta a cigarettáját, majd behúzódtunk az apró étkezőfülkébe.

– Bemész ma a közgyűlésre? – kérdezte Shirley.

– Nincs nagy kedvem hozzá – mondtam –, bár ha bemegyek, együtt ebédelhetünk.

– Sajnos, nem ebédelhetünk együtt. A kiadóm adja a díszebédet, s nem szeretném, ha valaki közben állandóan a fenekemet fogdosná. Nem illene a rólam kialakított képhez.

– A rólam kialakított képhez viszont illene.

– Van neked kiadód, fogdosd az ő fenekét, hátha ő szívesen veszi: De az enyémet hagyd békén, amikor mindenki láthatja!

– Jó, ilyen feltételekkel nem megyek el veled az ebédre. Férfitenyér és női fenék számomra két elválaszthatatlan jóbarát. Akkor inkább nem megyek be ma. Hacsak azért nem...

Mióta előző este megöleltem Shirley-t a fogadáson,most először kezdett motoszkálni bennem valami. Úgy értem, hogy olyasvalami, aminek nincs köze a belsőelválasztású mirigyeimhez és a hormonjaimhoz.

De nem tudtam, mi motoszkál bennem, fogalmam sem volt, mi az. Mindössze azt éreztem, hogy valami kezd nyomasztani.– Hacsak miért nem? –kérdezte Shirley.– Hacsak azért nem, hogy megnézzem azt a szegény Gilest a dedikáláson. És megtapsoljam, hogy lássa, nem haragszom rá.

Különös. Szóba hoztam Gilest, emlékeztem rá, hogyan kiabáltam vele és most, hogy nyugodt és elégedett vagyok, nagyon restelltem a dolgot, de a megbízatása egyszer sem jutott eszembe. Mintha a tudatküszöböm alá szorult volna.

Odamentem az ágy melletti asztalhoz, hogy megnézzem az órám.

– Bele is férne az időmbe – töprengtem. – Lehajtom a kávém, gyorsan lezuhanyozom, és néhány perces késéssel oda is érek a dedikálásra. Az ebéd után megkereslek és megejthetjük a reprízt.

Tényleg belefért az időmbe. Azt hiszem, ez volt az utolsó esélyem. Ha bemegyek a dedikálásra és Giles meglát, rögtön eszembe jut, amit elfelejtettem, hiszen Giles tüstént otthagyja a pódiumot és nekem ront, hogy mi van a csomaggal, még ha ezrek állnak is sorban a dedikálásra várva. Akkor viszont...

Eső után köpönyeg. Nem volt igazán kedvem bemenni, csupán ez a homályos rossz érzés motoszkált bennem, ez súgta, hogy be kellene menni a dedikálásra. Biztos – vagy talán? – akkor sem mentem volna be, ha Shirley nem teszi meg azt a gúnyos ellenvetést.

– Jaj, de cikisek ezek a dedikációk! Áll sorban az a rengeteg ember. Mint a birkák a vágóhídon. Tudod, hiszen te is szoktál dedikálni.

Hát, szokni azért nem szoktam. Néha előfordul, hogy dedikálok. Kétszer ad csak akkor, ha a Prism Press előző nap megküldte a példányokat. Többnyire egy nappal később érkeznek meg a könyvek. Ebben ők is éppen olyan trehányak, mint a többi kiadó, még a legjobbak is.

Nem rosszak ezek a dedikációk. Először is azért nem, mivel minden egyes könyv, amit aláír az ember, egyben eladott könyv is, valahányszor oda kanyarintom a nevem, hatvan-hetven centtel több lesz a kasszában (persze aztán adózni kell belőle). Másrészt viszont elég terhes dolog dedikálni: ugyanazt beleírni mindegyik könyvbe, újra meg újra. Szeretettel iksznek. Szeretettel ipszilon-nak. Szeretettel zé-nek. És így tovább.

Közben szüntelenül mosolyogni kell. Köszönöm! Milyen kedves. Örülök, hogy tetszett a könyvem. Önrendek! Én köszönöm. Nagyon kedves. Köszönöm.

Amikor vége van, az ember legszívesebben kimenne az utcára és nagyot harapna az első járókelőből, hogy elmúljon tőle az az émelyítő, édeskés, ragacsos íz a szájából.

Vannak akik ügyesebben csinálják. Az egyik íróismerősöm például csak a kemény fedelű első kiadást hajlandó dedikálni és kizárólag a nevét írja bele a könyvbe. Pontosabban odakanyarint valami olvashatatlan hullámvonalat.

Asimov a másik véglet. A vén kujon egyenesen élvezi a színjátékot. Egyszer ott voltam, amikor dedikált és láttam, mit ökörködött össze. Olyasmiket írt bele a könyvekbe, hogy "szívből jövő szeretettel", " az írószív műiden melegével", na szebbik nemnek kijáró szenvedélyes hódolattal", s ehhez csupán annyi kell, hogy nőnemű személy legyen a könyvet dedikáltatni

kívánó"illető. Egyszer megkérdezte egy nőtől, hogy hívják, majd ezt írta bele a könyvbe: "Sheilának, ama varázslatos tengerparti éjszaka emlékére". Akkor látta először a nőt, aki persze kuncogva távozott, miközben dús keblére ölelte a könyvet, mint valami különösen kedves emléktárgyat. Később nyilván azt hazudta az ismerőseinek, hogy együtt voltak Asimovval a tengerparton.

Asimov különben bármibe és bármire hajlandó odaírni a nevét, kemény fedelű könyvbe, zsebkönyvbe, más írók könyvébe, papírfecnire és klozetpapírra. Mint várható volt, egyszer valaki egy kitöltetlen csekket nyomott az orra alá, ő meg rezzenetlen mosollyal az arcán aláírta. De nem a saját nevében: azt írta rá, hogy "Harlan Ellison".

– Ki az a Harlan Ellison? – kérdeztem tőle később.

– Barátom – mondta Asimov, majd teljesen feleslegesen hozzátette: –Körülbelül olyan magas mint te.2

Ez futott át az agyamon, amikor Shirley azt a megjegyzést tette a dedikálásokról. Ásítottam egyet.

– Igazad van, hülye dolog. Isten veled, utolsó esélyem!

– De azért bemegyek – tettem hozzá. A nyomasztó rossz érzés beszélt belőlem, én mégis inkább Shirley iránti szenvedélyem nyakába próbáltam varrni. – Az ebéd után megkereslek. Sőt, bemegyek az ebédre, odalopakodom hozzád, megfogom a feneked ás elkiáltom magam: "Idefigyeljenek emberek! Most nézzenek, mert ilyet még nem láttak!"

– Ha meg mered csinálni, elmondom mindenkinek, hogy impotens vagy.

– Én meg elmondom, hogy csupán veled vagyok impotens, mással soha.

– Én meg elmondom, hogy rajtam kívül soha nem volt dolgod senkivel.

– Én meg elmondom, hogy azért mondod ezt, mert mindent elhiszel nekem.

– Én meg elmondom...

Ez volt a kedvenc játékunk. Aki elakadt az utolsó gén meg elmondom"-nál, azt a másik hátba vágta, majd mindenféle kellemes dolgok következtek. Most Shirley akadt el. Megcsókoltam a vállát, de ő elhúzódott:

– Ne, te bolond, tudod, hogy mennem kell.

Úgyhogy lezuhanyoztam, felöltöztem és hazamentem, hogy inget és alsóneműt váltsak, megborotválkozzam és szép legyek, mint egy napsugaras tavaszi délelőtt. Aztán máris mentem a szállodába. Hősök Emléknapja volt, napsugaras tavaszi délelőtt.

Még ekkor sem furdalt a lelkiismeret.

2. MARY ANN LIPSKY - Idő: 10 óra 45 perc, délelőtt

Háromnegyed tizenegy körül értem a szállodába. Giles Devore és Isaac Asimov a menetrend szerint tizenegyig dedikálnak, tehát még tartott a dolog, de ez nem érdekelt. Nem kívántam az utolsó néhány percre bemenni hozzájuk.

Később megtudtam, hogyan is folyt a dedikálás. Egy nagy teremben tartották, és hivatalosan csakis itt lehetett dedikálni a könyveket, bár könyvreklámokat és hasonlókat a standoknál is szabad volt aláíratnia szerzőkkel. A terem végében egy pódiumon ült a két író. A sorban állók először. az egyikhez járultak dedikációért, aztán odaléptek a másikhoz. Mindkét könyvből ingyen kaptak egy-egy példányt.

Biztos vagyok benne, hogy a közgyűlés tizenkétezer résztvevője mind szerzett magának valamit, ami ingyen volt, ha nem dedikált könyvet, akkor dedikálatlant, vagy valami reklámvackot, prospektust, ezt-azt. Minden standnál osztogattak valamit. Az egyik standnál felpakolt, az ember az ingyenprospektusokból, aztán ment a másikhoz, ahol kapott egy ingyen-szatyrot, amibe belepakolhatta a prospektusit.

Odamentem a Prism Qress standjához, de sem Tom, sem Teresa nem volt ott. Unott arcú ifjú hölgy tartotta helyettük a frontot, Mary Ann Lipsky, Teresa titkárnője. Ezek szerint mégiscsak dolgoztatják az egyik alkalmazottjukat a Hősök Emléknapján.

Mary Ann kedves lány. Nem igazán csinos, arcbőre gyakran pattanásos, kicsit selypít is. Viszont – csinos, nem csinos – nagyon rendes. Mindig számíthattam a segítségére, ha valami összekoccanásom volt a két Valtervel. Sohasem árt, ha van egy kéme az embernek az ellenség táborában. ezért kedvesen üdvözöltem.

– Nicsak, a kiadó üdvöskéje! Helló!

Mary Ann-nek rögtön felderült az arca. – Helló, Mr: Just!

– Nem megy a bolt? – kérdeztem.

– Hát, nem nagyon – ráncolta a homlokát.

– Kenyéradó gazdánk és hites felesége? Ők hol vannak?

– Gazdasszonyunk Mr. Devore dedikálására ment értette el a tréfát Mary Ann.

– Persze, persze, hiszen mondta, hogy ott lesz: – Gazduram pedig tárgyal valakivel.

– Nem tudja, mikor jönnek vissza?

– Az asszonyság talán visszajön ide a dedikálás után, bár nem biztos, gazduramról viszont nem tudok semmit.

– Hát jó. Sajnos, mennem kell. Persze, ha esetleg lebújhatnánk kettesben a pult mögé...

– Meglátnák, Mr. Just.

– Az benne a legjobb – magyaráztam komoly képpel. Mary Ann nevetett, s nekem is jólesett, hogy felvidíthattam.

– Hagyhatok nekik üzenetet? –r kérdeztem. – Hogyne. Ráfirkantottam egy papírra: "Próbáltam beszélni Gileszszal, de eredménytelenül:" Félbehajtottam és odaadtam Mary Ann-nek, aki letette a pultra és ráhúzta egy könyv sarkát, levélnehezéknek. Kedvesen rám mosolygott, majd amikor észrevette, hogy egy érdeklődő lép oda a standhoz, elfordult, és válaszolni kezdett az illető kérdéseire. Nagyon készséges volt hozzá.

Magamban lemondóan kilenc az öthöz lefogadtam, hogy Valterék biztos azt hiszik majd, hogy nem beszéltem Gilesszal vagy azt, hogy az ordítozással (amiről nyilván értesülnek) mindent elrontottam, pedig Giles hajlott volna a dologra, de hát annyi baj legyen, az igazság mellettem van, mögöttem pedig egy sikerekben gazdag éjszaka, fütyülhetek rá.

Roseannt is kerestem mindenhol, ahol valószínűnek látszott, hogy ott van, de sehol sem találtam. Más ismerőssel sem találkoztam. Aztán elsétáltam az egyik stand előtt, ahol egy szakácskönyvnek folyt a hírverése, itt tortát osztogattak: Vettem egy szeletet, aztán visszafordultam és vettem még egyet, megettem vagy öt szeletet a vaníliás bevonatú tortából, ami nagyon ízlett. Szeretem az édeset, az édességet ugyanúgy, mint az édes kis nőket.

Most már céltudatos felderítő útra indultam, hogy lássam, még miféle ételt-italt osztogatnak a standokon, s hamarosan hozzá is jutottam egy pohár ingyen kólához. Kár, hogy közben mégis csak úgy határoztam, hogy elmegyek a díszebédre és meghallgatom ifjabb Douglast Hentsau-ból, mivel fejedelmi lakomát csaphattam volna az ingyen osztogatott csemegékből emésztésem minden sérelme nélkül, bár az én emésztésem amúgy sérthetetlen.

3. MARTIN WALTERS - Idő: 12 óra 10 perc, dél

Dél múlt kicsivel, amikor elballagtam a bankett-teremhez. Az ajtó zárva volt, rajta cédulával, hogy fél egykor nyitják ki a termet. A menetrend szerint ekkor kell kezdődnie a díszebédnek, így hát nem is tudom, miért csodálkoztam. Átlag tíz másodpercenként jelentek meg kettesével-hármasával az emberek az ajtónál, de amikor benyitottak, egy pincér tüstént elhessegette őket, bosszankodva és zavartan távoztak.

Egy húsz-egynéhány évesnek látszó fiatalember, aki megállt mellettem, és akire nyilván nagy hatást tett fensőbbséges közönyöm, amivel a helyzetet fogadtam láthatta rajtam, hogy több eszem van annál, hogy megpróbáljak bejutni olyan ajtón, amelyiken nem eresztenek be –, megkérdezte, hogy író vagyok-e.

Töredelmesen bevallottam, hogy az vagyok, erre a nevemet kérdezte.

– Darius Just – mondtam.

Arcán bizonytalanság jelent meg és én rögtön tudtam, mit forgat a fejében. Tudta, hogy valami udvariasat kellene mondania, de úgy, hogy közben ki ne derüljön: fogalma sincs, ki vagyok és mit írok. Lélekben felsóhajtottam.

Martin Walters mentett meg, ezért végül megbocsátottam neki a tegnap történtekért.

A nevemet kiáltotta és lelkesen integetett, hogy menjek oda hozzá. Rögtön oda is mentem hozzá.

– Te mit keresel itt a legénységi étkezdében? A tisztek között a helyed, a koktélpartira.

– Koktélpartira?

– Igen, a koktélpartira. Itt, rögtön jobbra.

Követtem őt a szomszédos kisebb terembe, ahol már folyt a koktélparti. Körül sem értem ránézni, Martinnak máris pohár volt a kezében.

Jó száz ember lehetett a teremben. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek, a legnagyobb csoport magának ifjabb Douglas Fairbanksnek a közelében pontosabban tisztelettudó távolságra tőle. Shirley-t kerestem közöttük, de nem láttam. Tehát nincs itt, mert ha itt van, közöttük van. Nyilván késni fog, s egyenesen az ebédre megy. Elhatároztam, hogy nem mondom el neki: egy levegőt szívhatott volna álmai lovagjával, ugyanis ez kedvét szegné, és nem szívesen szívna velem egy levegőt a délután folyamán.

Anita Loos, a Szőkék előnyben írója is jelen volt, nemkülönben Cathleen Nesbit, aki legalább ötven filmben játszott már agg hercegnőket. Két töpörödött öregasszony, látszott, hogy nagyon jól érzik magukat.

Asimov is ott volt, éppen bemutatták az idős hölgyeknek. Kezet nyújtott Anita Lossnak és azonnal tréfálkozni kezdett:

– Én mindig mondtam, Misi Loos, hogy Anita Loos után a regénynek slussz. Slussz-passz, Miss Loos.

Az idős írónő értetlenül rámeredt, én viszont gyorsan elléptem mellőlük. Nem akartam, hogy bemutassanak, mert arra gondoltam kétségbeesve, hogy Asimov gyilkosan rossz szóviccét nemigen tudnám felülmúlni hülyeségben.

Aztán arra gondoltam, hogy ha Asimov itt van, Giles Devore-nak is itt kell lennie. A dedikálásnak mindenesetre már több mint egy órája vége.

Ismét körülnéztem és Martin Walters-nek eszébe juthatott, hogy mit kérdeztem tőle előző este (hacsak nem gondolatolvasó), mert oldalt biccentette fejét és csíptetős szemüvegét rámvillantva megkérdezte:

– Most is Devore-t keresed? – Gondolom, itt van valahol.

– Nem hiszem. Biztosan elbújt valahová és duzzog, mint valami kisgyerek. Nem igazi szakmabeli, Ez ma délelőtt újra kiderült róla.

– Miért, mi történt? – kérdeztem.

– Nem tudom, miért, de hirtelen cirkuszolni kezdett a dedikáláson. Én éppen az ismerőseimmel beszélgettem a Hercules Books kiadótól, ezért nem tudom pontosan, mi történt, de a dedikálás félbeszakadt. Nellie... Ismered Nellie Griswoldot? A Hercules-nél dolgozik.

– Látásból, talán – töprengtem. – A neve nem ismerős.

– Ha látásból ismered, a legjobb oldaláról ismered. Karcsú és nagyon... őőő... – Kezével rajzolta ki a levegőben a szóban forgó hölgy testének a körvonalait, könnyen ment neki, mert közben kiürítette poharát, italából csupán a jégkockák maradtak meg hírmondának. Aztán körülnézett, nem látták-e ezt az obszcén kézmozdulatot.

– Ne érts félre – fűzte hozzá. – Nagyon rendes lány.

– Elhiszem. Sok rendes lányt ismerek, akiknek hogy, hogy nem, jó az alakjuk. Szóval, ez a Nellie...

Darius kényszerített rá, hogy beleírjam ezt a bekezdést a regénybe, de nem értem, mi kivetni valót talál a megjegyzésemen. Eredeti, szellemes poén volt. –Isaac Asimov

Eredeti és szellemes? Jó, nem vitatkozom. – Darius Just

– Ja, hogy az a dilis Devore Nellie-t szalajtotta, hogy hozzon oda neki valamit. És közben félbeszakadt a dedikáIás. Szörnyű kellemetlen volt. Mindenki olyan kínosan érezte magát. Inkább ne is dedikált volna az a tökkelütött! Rosszabb volt, hagy ilyen cirkuszt csinált. Nem tudom, mi baja. Részeg nem volt, de látszott, hogy valami nincs rendjén nála.

Egyetértően szörnyülködtem az eseten, bár nem lepett meg a dolog, sót, nem is érdekelt különösebben. Devorenek a jelek szerint egyre elviselhetetlenebb a természete. Na és? Nem az én bajom. Azok baja, akiknek dolguk van vele és –én – esküdtem meg magamban – soha többé nem leszek közöttük.

Martin letette az üres poharat egy kézre eső asztalra. Hallom, tegnap este megkapta tőled a magáét. Örülök neki. Lehet, hogy ezért volt ma délelőtt annyira kiborulva?

– Ha valami továbbadható pletykára kíváncsi, rossz helyen kopogtat. .

– Tévedsz – mondtam gyorsan. – Nem vesztünk össze. Jó barátok vagyunk. Visszagondolva hihetetlen számomra, hogy végighallgattam Giles kiborulásának a történetét, beszéltem Martinnak az előző estéről és még mindig nem jutott eszembe a ruhatári jegy és a kulcs: Igaz, ekkor már késő volt, – negyvenöt-ötven perccel késő.

4. HAROLD SAYERS - Idő: 12 óra 40 perc, délután

Kicsivel fél egy után áttereltek bennünket a másik terembe, a díszvendégek asztala közelében álló asztalokhoz. Egy vonzó külsejű, ősz hajú férfi, az AKSz egyik kisebb tisztségviselője mellé kerültem. Megmondta, hogy Harold Sayersnek hívják, s hogy könyvesboltja van a Maine-állambeli Bangore-ban. Felesége, Rosalind ült mellette.

Mosolyogtam, megneveztem magam, kezet fogtam az asztalnál ülőkkel, majd figyelmemet az ebédre irányítottam.

Az asztalon már ott volt a szokásos gyümölcsöstál és a kötelező vegyes saláta a zsemlével és a kis darab vajjal együtt. Kisvártatva behozták a sült csirkét a párolt sárgarépával és a sült krumplival. Ahogy szoktam, most sem kértem a sárgarépából, viszont dupla adag krumplit követeltem.

– Nem kérek sárgarépát, viszont két krumplit legyen szíves – mondtam a pincérnek, aki erre két apró sült krumplit helyezett el a tányéromon. De mielőtt megszabadulhatott volna tőlem, rászóltam: – Két adag krumplit.

Tányéromra tornyozta a két adagot, s közben rosszalló pillantást vetett rám, de ez engem egyáltalán nem zavart. Mindenki panaszkodik, hogy az ilyen alkalmakkor mindig az a gumi ízű sült csirke a menü, de gondolják meg, mi más lehet a menü, ha ugyanazt az ételt kell felszolgálni ezer embernek? Ha valami szokatlan ételt főznek, a jelenlévők kétharmada otthagyja a tányérján. A csirkét és a marhasültet viszont mindenki megeszi (a kevés, bár egyre növekvő számú vegetariánustól eltekintve).

Szerencsére szeretem a csirkét és a marhasültet, a krumplit meg különösen, akárhogy készítsék is el, engem az ilyen banketteken és díszebédeken nem érhet baj.

Néztem, itt van-e Shirley, de hát sokan voltak, s legfeljebb akkor láthattam volna, ha valamelyik szomszédos asztalnál ül. Viszont egyik szomszédos asztalnál sem ült. Annyi baj legyen, gondoltam. A díszebéd után rögtön megkerestem a standnál, ahol dedikálni fogja azokat a levelezőlapokat. Biztosra vettem, hogy találkozom majd vele, ebből is látszik, hogy vak és önhitt fajta az ember.

Kifejezetten jól éreztem magam. Örültem, hogy délután újra látom Shirley-t, reméltem, hogy érdekes lesz meghallgatni ifjabb Douglas Fairbanks-t, s közben jókat nevettünk Mr. Sayersszel, az AKSz tisztségviselőjével, aki rengeteg viccet tudott, s akinek minden viccéért cserébe én is elmeséltem egy viccet. Mr. Sayers különösen a lengyel vicceket szerette.

– Miért nem lehet eltenni az orvostudományi múzeumban a lengyel sziámi ikreket? – kezdte a viccet, mire én megkérdeztem: – Miért? amire ő ezt felelte

– Azért, mert leisszák magukról a spirituszt. Erre meg én kérdeztem meg tőle: –Miért van az, hogy a lengyelek kolbásszal kereskednek, az arabok meg olajjal?

– Miért? – érdeklődött Mr. Sayers. – Azért – mondtam –, mert a lengyelek választhattak, melyikkel fognak kereskedni a kettő közül.

– Mrs. Sayers láthatólag nem értette, mi ebben a poén.

Én minél több lengyel viccet hallok, annál inkább becsülöm a lengyeleket. Sohasem fordul elő, hogy valaki elmesél egy lengyel viccet, és erre egy jogosan felbőszült lengyel nekiront és elagyabugyálja. Ami azt bizonyítja, hogy a lengyelek rendkívül jó természetű, nyájas és kedves népek.

Mr. Sayers elmesélt egy hosszú és körmönfont viccet is. Így szólt: .

– A londoni Mrs. Alexander Chumley-Smythe felhívja a Cityben dolgozó férjét: – Drágám, egy rettenetes gorilla mászott fel a bükkfára a kertünkben. Hintázik az ágon, hányja-veti magát és mindenfélét mutogat. Mit tegyek?

– Hidegvér, kedvesem – nyugtatja meg az asszonyt a férj. – Egy perc és már otthon is vagyok.

Meg is érkezik, megnézi a gorillát, majd bemegy a házba, megnyugtatja az asszonyt: – Semmi baj, drágám, csak akad valami gorilla-befogó cég ebben a városban.

Előveszi a telefonkönyvet, nézi a szakmai névsort, s tényleg, a "Gorillabefogás" címszó alatt talál is egy céget, Fortescue és Brown-nak hívják. Telefonál nekik, azonnal felveszik a kagylót: – Itt Fortescue beszél. Mivel szolgálhatunk?

Cumley-Smythe elmondja neki, mi a helyzet.

Fortescue válaszol: – Nyugalom, rögtön jövök. Vigyázzanak, nehogy megszökjön a bestia.

Fél óra sem telt bele, már meg is érkezett egy létrával, egy óriási kutyával, egy puskával és egy hatalmas láncos bilinccsel. – Sajnos, Brown, a társam épp szabadságon van. Segítene nekem?

– Készséggel – egyezik bele Chumley-Smythe –, csak mondja meg, mi a teendő?

– Nos, én felmászom a fára létrán. Majd jól megrázom az ágat, amelyiken a gorilla ül. Ettől leesik, s amint földet ér, ez a vad gorillafogó véreb tüstént elkapja a tökét. Ettől a gorilla magatehetetlen lesz, s önnek csupán. annyi a dolga, hogy a csuklójára tegye a bilincset. Mire én leérek a fáról, már túl is vagyunk az egészen.

– Elég egyszerűnek látszik a dolog – tűnődik ChumleySmythe – de minek a puska?

Fortescue a fejére csap. – Látja, kis híján elfelejtettem szólni. A puska a legfontosabb az egészben. Amikor én az ágat rázom a gorilla alatt, maga ideáll a puskával, és ha valami balszerencse folytán nem a gorilla, hanem én esnék le a fáról, maga tüstént lelövi a kutyát.

Az asztalnál ülők hahotázni kezdtek. Én is nevettem. Hosszan és hangosan nevettem, s most azért adtam közre az elhangzott viccet, mert hálás vagyok érte. Ugyanis ez volt az utolsó felhőtlen percem ezen a konvención.

5. SARAH VOSKOVEK - Idő: 1 óra 5 perc, délután

Éppen végeztem a csirkével, az utolsó csontokat szopogattam, amikor észrevettem, hogy az asztalok között egy nő tart felénk. A teremben eléggé homályos volt a világítás, a díszvendégek asztala fölött égett néhány lámpa (nyilván azért, mert a banketten felszolgált ételt jobb, ha nem látják igazán a vendégek), a közeledő nő afféle elmosódó folt volt csupán. Azt persze láttam, hogy milyen magas pontosabban, hogy milyen alacsony –, és magasra tornyozott frizurája is feltűnt. Rögtön tudtam tehát, hogy az a hogyishívják közeledik – még a keresztneve sem jutott az eszembe –, aki tegnap este olyan arrogánsan viselkedett.

De ennek már majdnem egy teljes napja. Remek éjszakám volt és a délelőttöt is igazán ki lehetett bírni, ízlett az ebéd és jót nevettem. Úgy határoztam hát, hogy felesleges elrontani a remek hangulatomat a további nehezteléssel.

Sokan voltak a díszebéden, és az asztalok elég szorosan álltak egymás mellett, ezért a nő csupán lassan tudott haladni köztük. Aggodalmas tekintettel fürkészte a teremnek azt a részét, ahol mi ültünk. Már-már hozzáláttam fogadásokat kötni magamban arról, hogy melyik asztalhoz tart, amikor észrevettem, hogy nincs mire fogadni, mert a mi asztalunk az úticélja.

Oda is ért hozzánk, megállt és mit tesz isten, rám emelte tekintetét. Bizony meghökkentem egy kicsit, ő viszont zavarban volt, látszott, hogy nem tudja, hogyan kezdjen bele. Bár, hogy így volt-e, nem lehetett biztosra venni, elég rossz volt a világítás a teremben. Rajtaütésként ért a dolog, ezért nem jutott eszembe, hogy talán fel kellene állnom. Talán ezért jött – futott át az agyamon –, hogy az erőző esti támadását immár szervezett hadjáratként folytassa ellenem. Gyorsan mord pofát vágtam és igyekeztem lélekben megacélozni magam az újabb botrányos jelenethez.

De amikor megszólalt, egy. fülemüle olvatag énekét hallottam ki nyelvtanilag oly pontos, bár enyhén szlávosra fűszerezett angolságából.

– Mr. Just, boldog vagyok, hogy végre megtaláltam önt! Sarah Voskoveknek hívnak. Tegnap ette találkoztunk már.

– Emlékszem a találkozásunkra. Emlékszem a nevére – préseltem ki magamból ezt a hat szót, melyből az első három igaz is volt. Aztán szigorú hangon hozzátettem: Nem is tudtam, hogy ismeri a nevem.

– Elnézést kell kérnem, de tegnap este még nem tudtam az ön nevét. Pedig ismerem önt, hogyne ismerném. Minden könyvét olvastam. Különösen Az Esthajnalcsillag bánata tetszett.

Fojtottan, idegesen beszélt, mint akinek valami bizalmas közlendője van, én viszont a szokásos hangomon válaszoltam neki, s evvel jeleztem, hogy nem kívánok a kedvére lenni. De az író szíve mégiscsak megenyhül, még a legkatasztrofálisabb körülmények közepette is, ha a könyvét dicsérik. Így hát felálltam és otthagytam az asztalt, kihúzódtunk a díszvendégek asztala előtti üresen hagyott részre.

Még a hangomat is halkabbra fogtam.

– Látta a filmet, ami a regényből készült? Ha jön az este volt a címe.

– Láttam. Remélem, nem haragszik érte, ha őszintén megmondom, rossz megfilmesítés volt. Keveset adott vissza a regényből.

Nem haragudtam meg érte, hiszen én is pontosan így gondoltam. Tovább enyhültem, sőt, szívemet most már egyenesen melengette a nő pontos kritikai ítélete a filmről. Elég közel voltunk a terem falához, elindultunk a fal felé. Ő még mindig idegesnek látszott.

– Most, hogy már tudja ki vagyok, nem kívánja visszavonni, amit tegnap este mondott? – kérdeztem tőle. Kicsit keményen hangzott, mégsem enyhítettem rajta, nem tettem hozzá, hogy "kedvesem" vagy "drágám".

– Visszavonni? Meg nem történtté tenni. Bocsánatot kérni, Mr. Just! Nincs rá mentség, hogy így magára támadtam.

– Azért nincs rá mentség, mert én Darius Just vagyok, Az Esthajnalcsillag bánata szerzője?

Nem tettem könnyűvé a dolgát. A nő mélyet sóhajtott. Ettől viszont nagyon érdekes átrendeződés zajlott le a ruhakivágása táján. Erősen dekoltált estélyi ruha volt rajta most is, én pedig ezúttal álltam. Ahogy a kivágásba kukkantottam, kellemes látvány fogadta tekintetem, női kebleké. Rögtön megvigasztalódtam.

– Szóval? – nógattam.

Nem vesztette el a nyugalmát.

– Nem azért, Mr. Just. Nem. Hanem azért, mert önnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy nincs jogunk előre megkötni Dr. Asimov kezét. Arrogáns voltam, mint valami kormányhivatalnok és kellemetlenkedtem. Dr. Asimovtól már bocsánatot kértem a történtekért, még a dedikálás előtt, ő pedig biztosított róla, hogy egyáltalán nem akarja megnevezni vagy bármi más mádon felismerhetővé tenni a szállodát a regényében. Ekkor kérdeztem meg tőle, hogy önt hogy hívják, mivel öntől is bocsánatot szándékoztam kérni, és ő mondta, hogy ön Darius Just, úgyhogy...

Ekkor már szinte olvadoztam. Nem is olyan rossz nő ez, jutott eszembe, ha az ember egyszer kedvet kap az ilyen stöpszli típusokhoz.

– Nem történt semmi – mondtam –, ne is beszéljünk róla. – Majd hozzátettem. – És azt hiszem visszavonom, amit tegnap mondtam.

– Mit von vissza? Például azt, hogy nincsenek meg a külső adottságaim? –kérdezte.

Éreztem, hogy elpirulok.

– Nem tudtam, mit beszélek – mondtam. – Nem láttam a dühtől. Elnézést kérek.

– Nincs miért. Már nem haragszom – mondta meggyőződéssel. Kezdett olyan lenni az egész, mint az első randevú. Persze csak elméletileg foglalkoztatott a dolog, de arra gondoltam, mi lenne, ha – a barátság jeleként átkarolnám a derekát. – De nem ez az egyetlen, amiért feltétlenül látni akartam magát, Mr. Just – folytatta. – Van még valami, ami...

– Ha a barátom akar lenni, szólítson Dariusnak szakítottam félbe mosolyogva. – Én kénytelen vagyok Sarak-nak szólítani magát, mivel képtelen vagyok kiejteni a családnevét.

– Vos-ko-vek – mondta szótagolva. A hangsúly a második szótagra esett, ott hosszú is volt az "ó", valahogy így hangzott: "voszkóvek". – De szólítson csak Sarak-nak – tette hozzá mosolyogva. Ettől arca bal felén apró gödröcske jelent meg, jobb felén viszont semmi.

– Na, akkor jól van. Mi ez a másik dolog, amit elkezdett mondani?

– Mr. Giles Devore-ral kapcsolatban. Barátja magának? – Ahogy vesszük –mondtam szárazon. – Miért? Miért kérdezi?

– Furcsa dolog történt ma délelőtt a dedikáláson. Én azért mentem oda az elejére, mert tudtam, hogy Dr. Asimov is ott lesz, és elnézést akartam tőle kérni a tegnap esti dologért. De végül ott maradtam a dedikáláson, nem is tudom miért, talán kíváncsiságból. És aztán volt ez a... cirkusz. Mr. Devore teljesen kiborult. Engem rettenetesen bántott a dolog, mivel a szállodának nagyon fontos, ne hogy rosszat írjanak róla az újságok, ha ez elkerülhető, az én munkám meg éppen az, hogy...

– .Hogyne, világos – próbáltam sürgetni egy kicsit.

– De szerencsére gyorsan elmúlt az egész. Mr. Devorenak odahoztak valamit, amitől megnyugodott. Később viszont hallottam, hogy az ön nevét sziszegi maga elé. "Ez a Darius! Ez a Darius!" – mondta, és tele volt gyűlölettel a hangja. Meg kellett találnom magát – az egyetlen reményem a díszebéd volt, hátha ott lesz, mert másként nem tudtam, hol keressem –, hogy bocsánatot kérjek, és hogy figyelmeztessem. Mr. Devore jól megtermett, nagydarab ember, ön pedig:. őőő... nem igazán nagydarab... és ...

– Devore? – kérdeztem megvető hangon – Az a gyáva nyúl? Ne aggódjon Sarah! Devore-nak nincs vér a pucájában. Fél kézzel földhöz vágom a nyomorultat, ő meg örül, hogy tehetett nekem egy szívességet. Egy...

A "szívesség" szó varázsigeként hatott: most, 1975. május huszonhatodikán, hétfői napon, egy óra tizenöt perckor hirtelen tisztán és világosan emlékeztem arra, amit vagy tizennyolc órával előbb elfelejtettem.

– Úristen! – kapkodtam levegő után. – Úristen! Meró kínban voltam, szélütötten tapogattam a zakómat. Reggel tiszta inget, zoknit és alsót vettem, de ma is ugyanaz a zakó és nadrág volt rajtam, mint előző nap. A szobakulcs megvolt, éreztem, nyilván a ruhatári jegy is ott van mellette a zsebemben.

– Elnézést, dolgom van – nyögtem ki nagy nehezen. – de hát mi történt? –kérdezte ijedten Sarah. Asztaltársam., Herold Sayers alighanem figyelt engem az asztal mellől, mert most döbbent értetlenséggel az arcán felállt. Máshonnan is rám tapadtak a tekintetek, sőt, még a díszvendégek is felfigyeltek rám, de fütyültem rájuk. Mint ahogy a parféra is,-melyet éppen felszolgáltak, sőt, a kávéra is, mely utána következett.

Rohanvást hagytam el a termet, miközben a ruhatári jegyet kerestem a zsebemben.

6. HILDA - Idő: 1 óra 20 perc, délután

Persze nem tudom, miért voltam ekkora frászban. Elfelejtettem és kész. Nem történt semmi, a dolognak csupán Giles beteg agyában van ekkora súlya. Lényegtelen ügy, ezt eleve tudtam. Mégis kettesével vettem a mozgólépcső fokait, mert nekem túl lassú volt a mozgása, s közben lökdösődve utat fúrtam magamnak az emberek között, ami szemlátomást bosszantotta őket.

Hát elfelejtettem. Emberi dolog, nem, mindenkivel előfordulhat. Mi mást mondhat rá Giles?

Különben is, mikor éjjel visszajött a szállodába, észrevette, hogy a csomag nincs a fiókos szekrényen, és lement érte a ruhatárba. Kikérte, s ha nem adták ki neki a jegy nélkül, nyilván fellármázta az igazgatót vagy valamelyik szállodai alkalmazottat, és addig cirkuszolt, amíg a kezébe nem nyomták a csomagját, vagy ha mégsem adták ki neki, az egész szálloda kénytelen volt tudomást szerezni a dologról, mert akkora hűhót csapott.

S mivel a jelek szerint senkinek sem volt tudomása a dologról, ebből arra következtettem, hogy megkapta a csomagját. Hogy akkor miért sziszegte maga elé a nevem. gyűlölködve? Nyilván felbosszantotta valami apró kellemetlenség a dedikáláson, ami a korábbi kellemetlenségek emlékét idézte fel benne, az előző nap kínos élményeit, köztük a mi kis vitánkat. Erre emlékezett, amikor a nevemet sziszegte. (Hát velem nem ugyanez történt a tegnapi nap során?)

Egy baj volt evvel a tetszetős magyarázattal, egy szavát se hittem.

Rohantam végig a hosszú folyosón, a ruhatár felé, ahová a jegy szólt. Igen, rohantam. Mi mást tehettem volna? Még tíz éves sem voltam, máris egyszer s minden korrá belém verték, mint valami feltételes reflexet, hogy ha megbízzák valamivel az embert, nem felejti el. Aki egyszer is elfelejtette, hogy miért küldte le a boltba az anyja, tudja, miről beszélek. Aki egyszer is otthon felejtette a füzetét, úgy ment iskolába, az is tudja, mit beszélek. Mint millió más embernek, nekem is módszeresen sanyargatták a testem (állandóan elfenekeltek) és gyötörték a lelkem (leíratták velem százszor, hogy "Máskor nem felejtem otthon a füzetem"). Egyre-másra megaláztak.

Most is ugyanezt éreztem. Az eszem azt súgta, még pedig igen higgadtan, hogy lényegtelen az egész, nem fontos. A szívem viszont görcsösen verte ki az ellenszólamot: "Úristen – elfelejtettem – Úristen – elfelejtettem

Mire a ruhatár pultjához értem, hangosan ziháltam. Senki sem várt a kabátjára, hiszen kora délután volt, meleg és ünnepnap. Így szerencsére legalább emiatt nem kellett vesztegetnem az időt.

Füttyentettem, hogy felkeltsem a formátlan zöld ruhába bújtatott idős hölgy figyelmét. Láthatólag nehezményezte, hogy ilyen szokatlan módon hívom oda, mert olyan gőgös képpel indult el felém, mintha egy korábbi megtestesülésében királynő lett volna, és még élénken emlékeznék előző élete méltóságára. Zöld ruháján apró névkártya mutatta, hogy Hildának hívják, orrán színezett üvegű szemüveg egyensúlyozott, fején kissé megfakult vegysárga haj várta a következő adag hajfestést.

Átnyújtottam neki a ruhatári jegyet.

– Még nem vitték el? – kérdeztem tőle. Azért nem neveztem meg, mi az, amit még nem vittek el, mert fogalmam sem volt róla, hogy micsoda.

A szakember tekintetével vette szemügyre a jegyet, mintha a ruhatárosok műhelytitka lenne, hogyan kell elolvasni egy nagy fekete számot egy darab papíron. Elmélyülten tanulmányozta egy darabig, majd visszaadta.

– Ha a jegy magánál van, akkor még nem vihették el.

– Akkor megkaphatnám?

– Plusz ötven cent lesz.

– Tessék?

– Ez egy tegnapi jegy. Amikor beadta, fizetett ötven centet, de az tegnap volt. Ma meg. ma van. Tehát, plusz ötven cent lesz.

Előkapartam két huszonöt centest.

– Tessék,

Ráérősen elsétált a ruhatár végébe, miközben én azonnal öt a kettőhöz lefogadtam magammal, hogy üres kézzel tér vissza. Vesztettem. Húsz másodperc múlva visszatért hozzám, kezében apró csomaggal. Huszonöt centi hosszú, öt centi széle, öt centi vastag, szögletes csomag volt. A súlya nem lehetett több tíz-tizenkét dekánál.

– Ez volt ezen a jegyen? – kérdeztem.

– Magának kell tudnia, a maga jegye – mondta. Már nem érdekelte az egész ügy.

Nem hittem a szememnek. Ki az a bolond, aki kiad ötven centet, hogy egy ilyen apróságot betegyen a ruhatárba? Hiszen a zsebében is elfér.

– Elnézést, de nem akart valaki tegnap este jegy nélkül kivenni valamit a ruhatárból?

– Tegnap este? Pontosan mikor? Én csak négyig voltam szolgálatban. Sarkon fordultam, hogy otthagyom.

– Ma délelőtt viszont volt valaki – szólalt meg hirtelen: Visszafordultam.

– Mikor délelőtt?

– Asszem, úgy tíz felé. Igen, kicsivel tíz óra előtt. De én megmondtam neki, hogy jegy nélkül semmit sem adunk ki, aztán az a kis mitugrász nő nagy nehezen elvonszolta innen. Rágta a fülét, hogy elkésnek valahonnan.

Nem is nagyon figyeltem rá, mit mond. Giles megint makacskodott, húzta az időt, úgyhogy végül Henriettának kellett elvonszolnia a dedikálásra, pontosan úgy, mint a tévéfelvételre tegnap este. Már-már sajnálni kezdtem a szerencsétlen hülyét.

– Ezek szerit nem adta oda neki? – kérdeztem. – Persze, hogy nem. Jegy nélkül?

Már éppen ott akartam hagyni, amikor eszembe jutott, hogy megkérdezem, valóban Giles volt-e az illető.

– Nagydarab férfi? Bajuszos? Bozontos, fekete bajusz? A ruhatárosnő bólintott: Igen. Ő volt az.

– És ezt a csomagot akarta kivenni?

– Honnan tudnám, hogy mit akart kivenni? Nem volt nála a jegy, nem is nagyon figyeltem rá, mit akar.

Sarkon fordultam, ezúttal végleg, és elindultam a lift felé. Giles ezek szerint az éjszaka nem vette észre, hogy elfelejtettem a csomagot. Hogy miért nem vette észre, nem tudom. Azután már csupán ma reggel próbált valamit tenni az ügyben, de annyira késón, hogy rohannia kellett a dedikálásra. Nem csoda, hogy mérges volt rám, dühödten sziszegte a nevem. Friss volt a seb.

Melyik is a szobája? Ahogy odaértem a lifthez, megnéztem a kulcson a számot. 1511. Beszálltam a liftbe, megnyomtam a 15-ös gombot. Körülbelül húsz másodpercem volt rá, hogy kieszeljek valami jól hangzó mentséget, amivel Giles-ba fojthatom a szemrehányások özönét, vagy legalábbis fékezhetem robbanásuk erejét.

De nem jutott eszembe semmi. Tehát azt kell majd mondanom, hogy "Giles, közbejött valami, és csak most tudtam elmenni a csomagért". Ez lényegében igáz is volt. Mit mondhat rá? Semmit, súgta az eszem. De a szívem mást súgott. Azt súgta, hogy "százszor leírod holnapra: "máskor nem felejtem el, ha a barátom megkér valamire".

7. GILES DEVORE - Idő: 1 óra 30 perc, délután

Megálltam a 1511-es ajtó előtt. Mivel senkit sem láttam a folyosón, nem kellett mutatnom, hogy mennyire bátor és határozott vagyok, kis ideig hallgatóztam hát, nem jön-e zaj a szobából. Talán van nála valaki, tálán beszélgetnek és ez fékezni fogja. Csak nem produkál dührohamot tanúk előtt (hiú ábránd, fordult meg rögtön a fejemben), s akkor odaadom neki a csomagot, s már itt sem vagyok. Talán a padlót rója fel s alá, s lépései zajából megtudhatom, észnél van-e, vagy dühöng.

De nem hallottam semmit. Kopogtam az ajtón. Nem jött válasz, nem hallottam, hogy jönne nyitni az ajtót, semmit sem hallottam.

Újra kopogtam. Újra semmi hang.

Vártam egy kicsit, megpróbáltam kisütni, mit jelentsen ez a némaság – persze csak azért, hogy minél későbbre halasszam az elkerülhetetlen összecsapást Gilesszal.

Talán elment a díszebédre. Ha így van, megtehetném, hogy fogom a kulcsot, kinyitom a szobája ajtaját, leteszem a csomagot és a kulcsot a fiókos szekrényre, aztán később megesküszöm anyám életére, hogy már tegnap este odatettem őket. Ha Giles nem hiszi, közlöm vele, hogy nem vette észre, mert vak volt, részeg vagy bolond. Mit mondhat erre?

Nem. Nem ment el a díszebédre, mert ha ott van, mindenképp megkeres engem, megáll mellettem, lenéz rám, olyan pofát vág, mint amilyen Ádámé volt, közvetlenül a Paradicsomból való kiűzetése után és odahörgi, visszafojtott dühvel és sebzett önsajnálattal a hangjában: "Mit csináltál a csomaggal, Darius?". (Olyan jól ismertem Gilest, hogy szinte hallottam, hogyan is hangzott volna ez a mondat, hangról hangra, szótagról szótagra.) Az a kedves apró hölgy, Sarah Voskovek – jé, emlékszem a vezetéknevére –, ő is megtalált, tehát Giles is megtalált volna.

Persze lehet, hogy valahol itt van a szállodában. Vagy az is lehet, hogy átment. A bosszúságtól, ami a dedikáción érte, annyira kiborult, hogy nem tudta, mit tesz: felrohant a szobájába, összekapta a holmiját, kijelentkezett és meg sem állt New Jersey-ig.

Akkor viszont, ha most kinyitom az ajtót és bemegyek, nem lesz ott senki, legfeljebb nedves törülközőket és egy bevetetlen ágyat találok. Akkor viszont írok egy levelet, hozzácsomagolom a csomaghoz, megcímzem és feladom Giles-nak. A levélben férfiasan bevallom bűnömet, töredelmes hangon. Aztán lemegyek a standokhoz és megnézem, hogyan írja alá Shirley azokat a reklámlevelezőlapokat. Ha szerencsém van, hónapokig nem találkozom Gilesszal.

Addigra csak elszáll a mérge. Legfeljebb keresztülnéz rajtam, és nem áll velem szóba – amivel kifejezetten boldoggá tesz majd.

Így hát kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. De rögtön meg is torpantam. A szobán ugyanis rögtön látszott, hogy lakik benne valaki, hogy a gazdája még nem távozott a szállodából. Az egyik szék támlájáról ing készült éppen lecsúszni, a karfára vetett nadrág öve a földön tekergett. Egy pár zokni hevert egy cipő szomszédságában, mintha valaki a cipőkre dobta volna őket, de sajnos nem talált. A szék másik karfáján egy trikó és egy alsónadrág kókadozott, s láttam, hogy az ing alól egy nyakkendő kandikál elő.

Ilyen rendetlenség Giles szobájában? Képtelenség. Újra szemügyre vettem a szobakulcsot. Ostobaság. A kulcs nyitotta a zárat, nemde? Azaz ennek a szobának a kulcsa. Lehetséges, hogy Gilesnak két különböző kulcsa van, hogy a recepciós tévedésből rossz kulcsot adott neki a jó mellé, és Giles véletlenül ezt a kulcsot adta oda nékem?

Á, nevetséges. Az a lapos aktatáska a fiókos szekrényen, az övé. Megismerném még akkor is, ha nem lenne rajta a G. D. monogram. És különben is, Giles egyik monogramos golyóstolla hever mellette.

Behúztam az ajtót, kétszer is megfordítottam a kulcsot a zárban, és a szoba közepére léptem. Tanácstalanul bámultam: a szoba rejtély volt számomra, ellentétes volt a látvány mindavval, amit Gilesről tudtam. Nyilván Giles szobájában vagyok, ez az ő aktatáskája, az ő golyóstolla, következés képpen a ruhák is az övéi. Mégis az volt az érzésem, hogy ez nem lehet Giles szobája.

Leghelyesebb, ha leteszem a kulcsot és a csomagot, egy vállrándítással elintézem magamban a szoba rejtélyét és távozom. Le is tettem a holmit a fiókos szekrényre, de aztán megakadt a tekintetem a golyóstollon. A golyóstoll szomszédságában vékony hintőporréteg borította a fiókos szekrény lapját, s a folt egyik végében ujjnyomakat lehetett látni, mintha valaki le akarta volna söpörni a kiszóródott hintőport. Önkéntelenül végighúztam ujjam a szekrény hintőporos lapján, de rögtön bántam is a dolgot. Orromhoz emeltem az ujjam, hogy megszagoljam, nem keveredett-e rá valami nemkívánatos szag:

Nem keveredett rá, legalábbis azóta nem, hogy leszopogattam a csirkecsontot. Szórakozottan megnyaltam az ujjam, csirkeíze volt. Aztán egyszeriben megdermedtem.

Úristen! Ez lehetetlen!

Leültem az egyik székre – nem arra, amelyikre a ruhák hullottak –, rámeredtem a ruhákra, aztán az ujjamra. Tőlem jobbra állt a fiókos szekrény, rajta a golyóstoll, a táska, a kulcs és a csomag, automatikusan a golyóstoll után nyúltam, még egy kicsit fel is emelkedtem a székről. Az író rögtön írószerszám után nyúl, ha gondolkodik, mivel a toll a legjobb segítség a töprengésben, olyan ez, mintha más ember a fejét vakarná, s többnyire elég, ha az ember csupán az ujjai között forgatja a tótlat, máris jobban megy a gondolkodás. Arra viszont vigyáztam, nehogy megérintsem a porfoltot.

Fogtam a tollat, hogy megforgassam ujjaim között, de észrevettem, hogy egy jegyzettömb is hever a szekrény lapján, rajta a szálloda fejlécével, automatikusan nyúltam érte ugyanúgy, mint a golyóstollért. S mivel volt már tollam, papírom, használnom is kellett mindkettőt, tehát rajzoltam egy nagy kérdőjelet, majd vonalakat húzkodtam köré, mintha a kérdőjel lenne a Nap, a vonalak meg a napsugarak. De a harmadik vagy a negyedik vonalnál a golyóstollból kifogyott a tinta. Régi, kiszáradt golyóstoll tehát, a tinta utolsó cseppjét használtam el, amely azalatt gyűlt össze a hegyében, amíg a golyóstoll a fiókos szekrényben pihent.

A kérdőjel e mellett a kérdés mellett állt: miért vannak így szanaszét hányva Giles ruhái (hiszen nyilván az ő ruhái ezek)? EI nem tudtam képzelni, mi lehetett olyan sürgős, hogy így széthányja őket.– Még akkor sem teszi ezt az ember, ha hirtelen rájön a hasmenés. Éppen ellenkezőleg. Rohan a fürdőszobába és lerántja a nadrágot és az alsót a térdéig, nem vesztegeti avval az időt, hogy előbb kibújik belőlük.

Erről eszembe jutott, hogy a fürdőszobába nem néztem be. Ha a fürdőszobában van, hallotta hogy bejöttem, ha pedig a zuhany vagy lehúzott vécé lármája elnyomja azt a zajt, amit én csaptam, akkor én hallom meg a lármát, amit ő csap a fürdőszobában.

A fülemet hegyeztem, a fürdőszobaajtó felé fordultam, de nem hallottam semmit. Odakintről behallatszott az utcai forgalom zaja, a folyosóról meg mintha léptek hangját hallottam volna. Halk léptekét, melyek az ajtóhoz értek, majd elhallgattak. Egy pillanatra azt hittem hogy rögtön kulcs fordul a zárban és Giles belép a szobába, de a léptek újra felhangzottak, majd fokozatosan halkulni kezdtek, mígnem elnémultak. De a szobában sehonnan nem jött semmi hang.

De ha már eszembe jutott a fürdőszoba, logikusnak tűnt, hogy benézzek oda is. Talán van odabent valami, ami magyarázatot ad a ruhák rejtélyére. Felálltam, odaléptem a fürdőszoba-ajtóhoz, mely résnyire nyitva volt, és belöktem.

Giles a fürdőszobában volt, hangtalanul vigyorgott rám a fürdőkádból. Egyik lábát oldalt kilógatta a kádból, fejét a csaptelepnek támasztotta. Teljesen mezítelen volt, mezítelen, mint mikor elmegyünk a világbál. Mert Gilesszal ez történt. Halott volt.

Bár így leírva eléggé hosszúnak tűnhet, hogy mit láttam és mit gondoltam, amíg a szobában voltam, valójában sokkal rövidebb ideig tartott. Legfeljebb ha három percig töprenghettem, mielőtt beléptem a fürdőszobába.

Fél kettő múlt három perccel a Hősök Emléknapján, 1975. május huszonhatodikán, amikor felfedeztem Giles holttestét. Akkor, abban a pillanatban nem néztem meg az órám, eszembe se jutott, hiszen minden porcikám avval volt elfoglalva, hogy megeméssze a látványt. – Egy-két perccel később viszont megnéztem, s nem hiszem, hogy egy percnél többet tévednék az időpontban.

Honnan tudtam, hogy Giles meghalt? Orvosi szempontból persze nem tudtam. Nem próbáltam kitapintani a pulzusát, nem ellenőriztem, hogy lélegzik-e. Még azt sem néztem meg, hogy kihűlt-e a teste vagy még meleg. Másnak esetleg van ónnyi lélekjelenléte, hogy megnézi, de nekem nem volt. Életemben ez volt az első holttest, amelyre váratlanul bukkantam rá, amelyre nem számítottam, s ettől tehetetlenné dermedtem és kikapcsolt az agyam. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy eláll a szívverésem. Tudom, hogy nem sikoltottam fel, nem kiáltottam, ugyanis hangszalagjaim is megbénultak, s mikor másodpercekkel később lélegzetet vettem – az első bizonytalan reszketeg lélegzetet –, már úgy-ahogy ura voltam önmagamnak.

Mégis biztos voltam benne, holtbiztos, mondhatnám, hogy Giles halott. A test merev mozdulatlansága, a szeme ahogy üvegesen és rezzenéstelenül rám mered, ahogy látszik rajta, hogy már nem lát semmit, a szélesre húzódott mozdulatlan ajkak vigyora, mely nem igazán mosoly, ha sohasem láttam volna halott embert, ha sohasem hallottam volna arról, milyen a halott ember, akkor is tudtam volna, hogy ebből az előttem heverő dologból elszállt az utolsó leheletnyi élet is.

További részletek kezdtek fényt gyújtani az agyamban, egyik részlet a másik után. Úgy éreztem, sokáig tartott, valójában persze legfeljebb néhány másodperc kellett, hogy észrevegyek mindent. A kádból kilógó láb – a bal lába – nagyon szőrös volt, s a szőrszálak részben letapadtak a bőrre, mintha a lábat nemrégiben víz érte volna. A kád is nedves volt.

A zuhanyfüggöny félig leszakadt a karikákról, de a halott keze nem kapaszkodott bele. Giles bal karja kilógott a kádból, egészen a csempézett padlóig, jobb karja mellén átvetve pihent. A szakadt függöny lecsüngött az ágyékára, mintha a halott szemérmesen maga elé húzta volna. Egyetlen dologra emlékszem tisztán abból a végtelennek tűnő döbbent pillanatból: a megkönnyebbülésre, hogy Giles nemi szerve nem fedetlen.

Végül aztán lélegzetet vettem – az elsőt, mint mondtam –, s éreztem, hogy szívem ismét rendben végzi a dolgát. Reszketve kitámolyogtam a fürdőszobából. Elvben azonnal jelentenem kellett volna a halálesetet, de képtelen voltam rá. Le kellett ülnöm, mert különben helyben összeesek. Valahogy elértem a széket, ahonnan az előbb a fürdőszobát füleltem, nem hallok-e zajt odabentről.

Fél percig avval küszködtem, hogy összeszedjem magam. Aztán megnéztem az órám. Fél kettő múlt öt perccel. Accutron-órám van, s tudom róla, hogy legfeljebb tíz másodperccel térhet el a pontos időtől. Váratlanul ifjabb Douglas Fairbanks jutott eszembe, mindjárt szólásra emelkedik és én lemaradok a beszédről. Annyira kába voltam a történtéktől, hogy eszembe sem jutott, hogy ha így megy tovább, Shirley-ről is lemaradok.

Végül felálltam, odamentem az ágyhoz, leültem és a telefonért nyúltam. Olyan készülék volt, amelyiknek a tárcsáján a számok mellett mindenféle betűjelek és kombinációk vannak, evvel ezt lehet hívni, avval azt. Se kedvem, se türelmem nem volt hozzá, hogy nekiálljak a jelmagyarázatot kitanulmányozni, ezért a szállodai telefonközpontot tárcsáztam. A szokásos őrjítő várakozás után színtelen női hangot hallottam:

– Központ. Tessék.

A körülményekhez képest szenvtelen hangon beleszóltam a kagylóba:

– Központ? Azért hívom, mert egy halott embert találtam a szobában.

Meg kell hagyni, helyén volt a szíve. Nem sikoltott, nem akadt el a lélegzete. Higgadtan ennyit kérdezett:

– Mi a szobaszáma?

– Ezerötszáztizenegy – közöltem vele.

– Egy pillanat türelmet – mondta. S tényleg egy pillanatig kellett várnom. Nyilván valami vészjelet adott le, mely nem tűr halasztást.

Férfihangot hallottam.

– Jonathan Turbeville igazgatóhelyettes beszél. Mi a probléma, kérem?

– Az 1511-es szobából beszélek. Az a probléma, hogy egy halott van a fürdőszobában.

Nyilván ekkor már előtte volt a bejelentő, s látta, kinek a szobája az 1511-es, mert ezt kérdezte:

– Giles Devore-rál beszélek?

– Nem, kérem – magyaráztam. – Giles Devore-ral már nem beszélhet. Giles Devore a halott a fürdőszobában.

Többet nem kérdezett:

– Arra kérem, uram, hogy maradjon ott, ahol van. Öt percen belül felküldünk valakit.

Letettem a kagylót és vártam. Töprengtem keményen.

8. MICHAEL STRONG - Idő: 1 óra 40 perc, délután

Nem tartott öt percig: Még húsz másodpercig sem tartott. Amikor hallottam, hogy kopognak az ajtón, eszembe sem jutott, hogy ez már a telefonhívásom eredménye. Arra gondoltam, hogy nyilván Gilest keresi valaki. Viszont ha nem Giles kérdezi meg tőle a zárt ajtó mögül, hogy kicsoda, ha az én hangomat hallja, a látogató alighanem továbbáll.

Én viszont tudni akartam, hogy ki kopog, ezért az ajtóhoz ugrottam és szélesre tártam.

Egy férfi lépett be a szobába és meglepődve felkiáltott: – Mr. Just?!

Értetlenül rábámultam, aztán kapcsoltam. A biztonsági őr volt, aki a standokhoz vezető ajtónál posztolt előző nap. Váltottunk néhány szót, úgyhogy még a neve is eszembe jutott. Michael Strong. Még arra is emlékeztem, hogy a második kersztnevének P a kezdőbetűje. Michael P. Strong.

Eléggé nyers hangon kérdeztem meg tőle:

– Hogy az istenbe ért ide ilyen gyorsan? – Nem volt szükség rá, hogy közöljem vele, igen Mr. Just vagyok, hiszen ismert, és különben is, ki volt tűzve a névkártyám.

– Az URH csodája – mutatott rá valami szerkezetre, mely a nadrágszíján lógott. – Én voltam a legközelebb. Szóval egy halott van a szobában?

– A fürdőszobában – mondtam, s mentem utána. Strong nyilván a Szállodák Biztonsági Szolgálatának a tagja, de ez még nem jelenti azt, hogy hullákkal foglalkozik. Ellop valamit a takarítónő, a vendég kizárja magát a szobájából: nagyjából ez az ő szintje.

Amikor kinyitotta a fürdőszoba ajtaját és benézett, láttam, hogy hátratántorodik. Örültem ennek. Tudtam, hogy nem viselkedtem valami férfiasan, amikor megtaláltam a holttestet, és nem szerettem volna, ha megszégyenít avval, hogy ő milyen katonásan fogadja a dolgot. De nem fogadta katonásan. És ha hozzávesszük, hogy ő tudta, mit talál a fürdőszobában, szánalmas volt a szereplése. Legalábbis a magaméhoz képest.

Sápadtan, eltorzult arccal lépett ki a fürdőszobából.

– Még meleg egy kicsit, de halott, ez kétségtelen. Hallani lehetett, ahogy nyelt. – Hát, most már nem fogja megírni... – mondta, és elakadt a hangja.

Ekkor jutott eszembe, hogy Strongnak Giles a kedvenc írója, és hogy mennyire készült a dedikációra. Talán sikerült is dedikáltatnia Gilesszal a könyvét. Gyorsan tartalékra állítottam a gúnyos megvetés lángját, mely az imént lobbant fel iránta bennem. Ha időben eszembe jut, kíméletesen közöltem volna vele, hogy Giles a halott a fürdőszobában.

Strong a torkát köszörülte, és megpróbált a szakmája megkívánta higgadt magabiztossággal viselkedni.

– Ahogy én nézem, éppen végzett a zuhanyozássál, amikor megcsúszott és elvágódott a kádban. Utánakapott a függönynek, letépte, a fejét beleverte a csaptelepbe és ez végzett vele. Maga szerint?

Vállat vontam: Szerintem nem ez történt, de csak ennyit mondtam:

– Én nem voltam ott.

– Hogyhogy? Azután érkezett, hogy Devore meghalt?

– Pontosan.

Strongon látszott, hogy nem érti a dolgot.

– Hogyan jutott be? Devore tárva-nyitva hagyta az ajtót, amíg zuhanyozott?

– Volt kulcsom – magyaráztam. – Az ott – mutattam a fiókos szekrény fedelére.

– Hogy volt kulcsa?

– Mr. Devore-tól kaptam. Barátok vagyunk. Épp maga mondta, hogy én patronáltam Mr: Devore-t.

Ösztönösen is tisztán és lassan ejtettem ki a "patronáltam" szót, hogy jól értse.

Gondolom, megértette, de egészen új irányban indult el. – Barátok? Hogy kell értsem azt, hogy barátok? Megremegett a szám, de visszafojtottam a mérgem.

Kézenfekvő volt, hogy arra gondoljon, hátha két buziról van itt szó.

– Barátok, a "barát" szó szótári értelmében – vetettem oda neki. –Heteroszexuális vagyok.

– Tessék?

– Normális vagyok. Nem vagyok meleg, homokos vagy bumburnyák. Köcsög. Fartúró. Homoseggszurkáló.– próbáltam ki néhány köznyelvi szinonimát, hátha jobban érti. – A nőkét szeretem. Világos?

– Hogyne, hogyne. Mégis, hogy került magához a kulcs?

– Megkért, hogy hozzak el neki valamit. Épp most hoztam fel. Ott van, a kulcs mellett.

Az ajtón ismét kopogtak, mégpedig jó erősen. Elindultam az ajtó felé, de Strong intett, hogy maradjak. Résnyire nyitotta, kikandikált, aztán ezt mondta:

– Hello, Mr. Marsogliani! – és evvel szélesre tárta az ajtót.

9. ANTHONY MARSOGLIANI - Idő: 1 óra 50 perc, délután

Magas, megtermett férfi lépett be a szobába, magasabb és megtermettebb volt Strongnál is. Hasban igen erős volt, orrban is rendesen el volt eresztve, gutaütéses arca olyan volt a borostától, mint a tarló kora ősszel. Félig elszívott szivar pácolódott a szájában, mely kihunyt ugyan, mégis pokolian bűzlött.

Öblös basszbariton hangon kérdezte:

– Hol a hulla, Strong?

Strong hüvelykujjával a háta mögé bökött.

– A fürdőszobában, főnök.

Marsogliani (idővel ugyanis kiderítettem, hogyan kell írni a nevét) bevette magát a fürdőszobába, bent töltött fél percet, majd előbújt és megkérdezte tőlem:

– Maga a manus, aki telefonált?

– Én vagyok a manus – ismertem be töredelmesen. Körülnézett a szobában. Látszott a szemén, hogy van gyakorlata az ilyesmiben. Megakadt a tekintete a székre dobált ruhákon, s én egy pillanatra azt hittem, elindul a szék felé.

– Ne nyúljon hozzá semmihez – rebegtem gyorsan. Ráérősen felém fordult és rám függesztette jeges tekintetét.

– Nem nyúlok semmihez, jóember. Hívom a rendőrséget. – Evvel visszatette a szájába a szivart, amit kivett amíg hozzám beszélt.

– Nagyon helyes. Hívja a rendőrséget! Közölje velük, hogy gyilkosság történt.

A "gyilkosság" szó járt a fejemben, amióta rábukkantam a holttestre, s nem voltam biztos benne, képes leszek-e kimondani. Most viszont kimondtam gond nélkül.

– Gyilkosság? – Marsogliani, aki már indult volna a telefonhoz, most megfordult és különösebb érdeklődés nélkül végigmért. Külseje, jellegtelen barna öltönye, a zakó, a mellény, a döglött és bűzlő szivar mind arra volt jó, hogy "a buta zsaru" krimikből ismert szabvány figurája jusson eszembe róla. De a szeme rácáfolt erre a szabványfigurára.

– Maga ölte meg talán? – kérdezte unott közönnyel a hangjában.

– Nem. Pontosan úgy találtam rá, ahogy most van, De nem a kádban halt meg. Rajta volt a ruhája, amikor meghalt. Valaki azt a látszatot akarja kelteni, hogy nem így történt.

Strongon látszott, hogy levegőt sem kap a meglepetéstői, de főnökének a szeme sem rebbent.

– Miből gondolja? – kérdezte igen mérsékelt érdeklődéssel.

– Jól ismertem Giles Devore-t, a... őőő... az áldozatot – kezdtem magyarázni. – Egy ideig nálam lakott. Legalább ötvenszer előfordult, hogy otthon voltam, amikor zuhanyozott, vagy amikor lefeküdt aludni. Mindig összehajtogatta a ruháit. Felakasztotta a zakóját. Kirázta a zokniját, belefújt, letette és végiglapogatta. Soha nem hányta szanaszét a holmiját. Amikor bejöttem és láttam ezt a rendetlenséget, először azt hittem, hogy nem az ő szobájában vagyok.

– Itt viszont szanaszét vannak hányva a ruhák. Mivel magyarázza ezt?

– Megölték. Hogy miért, nem tudom. A gyilkos levetkőztette, aztán széthajigálta a ruháját, hogy úgy nézzen ki, mintha, Giles zuhanyozott volna...

– Tehát a gyilkos nem ismerte a pasi szokásait?

– Így igaz. Nem ismerte – bólintottam. – Aztán bevonszolta a holttestet a fürdőszobába...

A történtek rekonstrukcióját Marsogliani folytatta: ...elhelyezte a hullát a kádban, gondosan elrendezte a végtagjait, a fejét nekitámasztotta a csaptelepnek, beszappanozta egy kicsit, leöblítette róla a szappant, letépte a függönyt és elment.

– Valahogy így – mondtam.

– És mindezt abból gondolja, hogy a ruhák szanaszét vannak szórva?

– Igen – erősködtem.

Marsogliani nekem szegezte hatalmas orrát.

– Író volt a megboldogult, ugyebár. Maga is író? – Igen – mondtam ismét.

– Krimiíró? – érdeklődött. Hangját méla undor színezte. Érces, határozott hangot jelentettem ki, mámoros örömmel:

– Nem.

– De azért olvas krimiket, ugye? – Hébe-hóba.

– Nahát, először is, az élet nem krimi. A krimikben mindig ugyanazt csinálják a szereplők. És ha valami nem stimmel, ha valami aprósággal nincs rendjén valami, jön a nagyokos magánnyomozó, nekiáll következtetni és kideríteni, mi történt, hogyan történt. Az életben viszont nem csinálják mindig ugyanazt a szereplők. Vagyis az emberek. Mindig valami mást csinálnak. És tudja. miért? Mert emberek. Ami annyit tesz, hogy bolondok. Egytől egyig.

Indult ismét a telefonhoz.– Hívom a rendőrséget. Ha a véleményemre kíváncsi, szerintem itt baleset történt. De hogy baleset vagy gyilkosság történt, nem az én gondom. Hívom a rendőrséget,majd ők kiderítik. Ha maga azt mondja nekik, hogy gyilkosság történt, nekem nyolc, de ne felejtse el, hogy maga fedezte fel a holttestet, hogy magának kulcsa volt a szobához, sőt, talán még indítéka is volt a gyilkossághoz. Ezért jól gondolja meg, mit mond nekik. Már éppen emelte fel a telefonkagylót. Lefogtam a kezét. A kezem feleakkora sem volt, mint az övé, s látszott, hogy egyáltalán nem tart tőlem.

– Mi tetszik? – nézett rám.

– Ugye nagyon nem szeretné, ha gyilkosság lenne? –kérdeztem. – Rossz reklám lenne a szállodának, nem?

– Ha gyilkosság történt, hát gyilkosság történt. Azt viszont nem szeretem, ha gyilkost kiáltanak, aztán a végén kiderül, hogy mégsem gyilkosság volt. Ennek semmi köze a reklámhoz. És a rendőrség sem szereti az ilyet.

Felemelte a kagylót, mintha az én kezem ott sem lett volna, várt egy pillanatig, aztán beleszólt a kagylóba.

– Hívd a 911-es számot, Myrtle.

Megvártam, amíg végez a hívással, aztán megszólaltam:

– Ebben a szobában heroin van.

Reméltem, hogy ez talán megrázza, mert már nagyon utáltam, s egy pillanatra azt hittem, hogy végre bevittem a találatot, mert Marsogliani felvonta a szemöldökét, úgy nézett rám. De amikor megszólalt, a hangja maga volt a merő érdektelenség

– Hol?

– Ott, a fiókos szekrényen. A kulcs mellett. Olyan, mintha hintőpor lenne. Az egyik regényem a kábítószeresek világával foglalkozik, tudok egyet s mást a heroinról.

Ennek a hintőporszerű valaminek kesernyés az íze, és csikorog az ember foga alatt, mintha homok lenne. Nyolc az egyhez lefogadom, hogy heroin.

– Hm. Nyolc az egyhez? – Odalépett a fiókos szekrényhez. Én még hintőport sem látok itt, nemhogy heroint. Mutassa meg, hol keressem.

Odaperdültem a fiókos szekrényhez. A szekrény lapján nem volt semmi...

– Azt akarja mondani, hogy a mi kis halottunk kábítószeres volt? Netán heroinista? – firtatta Marsogliani.

– Tudomásom szerint nem volt az – motyogtam az orrom alatt.

– Nincsenek rajta injekciónyomok, legalábbis a testének azon a részén, ami látszik. De majd a rendőrség megmondja, ha felboncolják. Ha viszont maga azt mondja a zsaruknak, hogy itt heroint látott, és aztán kiderül, hogy nincs heroin sehol, maga máris benne van a slamasztikában. Én nem mondok nekik semmit a heroinról, mert én nem láttam heroint, és arról sem mondok nekik semmit, hogy maga itt valami heroinról fecsegett össze-vissza, mivel nem veszem komolyan a szavait. De maga is itt lesz, amikor megérkeznek, s ha maga el akarja nekik mondani, hát felőlem mondja csak el nyugodtan. Nekem semmi közöm hozzá. A maga dolga, maga tudja mit csinál.

10. HERMAN BROWN - Idő: 2 óra 5 perc, délután

Jó tíz percet kellett várni a rendőrségre, addig is gondolkozhattam nyugodtan.

Hát igen, ez hiba volt. Összehordtam hetet-havat, de semmivel sem tudom alátámasztani. Előbb meg kellett volna mutatni neki azt a port, s csak utána beszélni róla.

Marsoglianinak igaza van. Ha gyilkost kiáltok és nem tudom bizonyítani, hogy valóban gyilkosság történt, a zsaruk rám másznak, és ízekre szednek. Kulcsom volt, én érkeztem elsőnek a tett színhelyére. Bizonyára akadnak majd, akik tanúsítják, hogy én irigykedtem Gilesra, mint a fogát csikorgató tanár, aki gyűlöli a nagyokos tanítványát, mert az túltett rajta. Ránézésre persze valószínűtlen, hogy az ilyen apró termetű ember, mint én, képes lenne egy jó kilencven kilós tetemet beemelni a kádba, de mindenki tudja rólam, hogy jóval erősebb vagyok, mint amilyennek látszom.

Így aztán, mire a rendőrség megérkezett, egy másik Darius Just fogadta őket. Ha Marsogliani és Strong tartják a szájukat és maguktól nem szólnak, én sem szólok. Legalábbis addig nem, amíg nem tudok valami kézzelfogható és értékelhető dolgot az esetről. (De vajon megtudok-e? Megtudok-e valaha is valami lényegeset? Ezt a kérdést akkor nem tettem fel magamnak.)

A rendőrök az alagsoron át, a teherliften érkeztek, gondolom azért, hogy ne zavarják jelenlétükkel a közgyűlést. Ketten voltak. Az egyik, a fiatalabbik, egyenruhában volt, haja hosszú, orra alatt bajusz – a jelek szerint ez kötelező tartozéka az új generációs rendőrök egyenkülsejének. Az idősebbik rendőr, kerek arcú, tömpe orrú ember, civil ruhát viselt.

Igazolták magukat. Az egyenruhást Joseph Olsenrek hívták, a civil nyomozóról megtudtuk, hogy Herman Brown rendőrhadnagy. A hadnagy észrevehetően unatkozott. Nyilván annyi hullát látott már életében, mint én madarat.

Szótlanul körbejárta a szobát, benézett a ruhásszekrénybe, letérdelt, megnézte mi van az ágy alatt, kiment a fürdőszobába, majd visszajött, mint aki nem talált ott semmit. Aztán megkérdezte Marsoglianit és Strongot, hogy kerültek ide, ók pedig jelezték, hogy én riasztottam őket, néhány szóban elmondták, mit láttak, majd távoztak. Strong lopva rámsandított, nyilván kíváncsi volt, mit mondok a rendőröknek, s közben remélte, hogy nem csinálok bajt a szállodának. Marsogliani viszont nem mutatott érdeklődést. Bánja is ő! Nem az ő torka véres.

Ha Strong nem megy el, hallhatta volna, hogy a minimumra szorítkozom és egyáltalán nem csinálok bajt a szállodának.

Brown felírta a nevem, a lakcímem és a foglalkozásom, aztán megkérdezte.

– Mikor talált rá a holttestre?

– Fél kettő után három perccel. Körülbelül egy perccel később megnéztem az órámat.

– Hogy jutott be ide?

– Volt kulcsom. Giles Devore, a halott a fürdőszobában, ő adta oda tegnap este, hogy idehozhassak egy csomagot. Talán fél órája, hogy idehoztam. Ott van a fiókos szekrényen. A kulcsot is odatettem.

– Mi van a csomagban?

– Nem tudom.

– Miért éppen magát kérte meg?

– Jó barátok voltunk – mondtam.

Nem nézett rám gyanakvóan, nem mutatta, hogy arra gondol, aha, két homokos. Írt szorgosan a jegyzetfüzetébe.

– Hozzányúlt valamihez, elmozdított valamit, amikor bejött?

– Igen – ismertem be. – Nem tudtam, hogy egy halott van a fürdőszobában. Bejöttem, gondolkodtam, vajon hol lehet Devore, leültem, elvettem azt a golyóstollat a fiókos– szekrény lapjáról – ilyesmik. Aztán benéztem a fürdőszobába és rátaláltam.

Miért nézett be a fürdőszobába?

– Vizelnem kellett.

– És vizelt?

– Nem.

– Hát akkor menjen és vizeljen!

Ez nagyon kedves volt tőle. Amikor kijöttem, már nem voltam olyan feszült. Tovább kérdezősködött.

– Maga rajzolta azt a kérdőjelet a jegyzettömbre vagy már ott volt a rajz, amikor bejött?

– Én rajzoltam.

– Miért?

– Nem tudtam, hol lehet Giles. Arra számítottam, hogy itt lesz, amikor feljövök, de nem volt itt. Így aztán rajzoltam egy kérdőjelet. Valahogy ez jutott eszembe.

Nem próbált mélyre ásni. Igaz, ha világos az eset, ha nyilvánvalóan baleset történt, ennyi is elég. Még megkérdezte:

– Nem tudja, családos ember volt az elhunyt?

– Nős volt: A feleségét Eunice-nek hívják.

– Tudja hol lakik? Megadtam a címét.

– Rendben is volnánk – mondta. – Elutazik valahová? – Nem, nem utazom.

– Akkor jó. Ne menjen el, ha esetleg még lennének további kérdéseim. Nem hiszem, hogy lesznek, de a biztonság kedvéért maradjon a közelben. Most viszont elmehet.

– Mi lesz a.:. a barátommal? – intettem a fürdőszoba felé.

– Hívjuk az orvosszakértőt, aki beküldi a holttestet boncolásra. Utána kiadják az özvegynek.

– Mit mondjak, ha az emberek kérdezősködnek, hogy... Egy pillanatra azt hittem, elmosolyodik, de az ő foglalkozásában nem mosolyog az ember.

– Úgy érti, hogy szigorúan bizalmas államtitok? Nem. Beszéljen csak róla nyugodtan, ha kedve tartja. A halott részt vett ezen a konferencián, ami a szállodában folyik?

– Igen. Az Amerikai Könyvterjesztők Szövetségének a közgyűlésén.

– Író volt. Maga is író. Mi dolguk van a könyvterjesztők gyűlésén?

– Az írók azért vannak itt, hogy a könyveiket népszerűsítsék. Giles például épp ma délelőtt dedikált.

A hadnagy ismét elővette a jegyzetfüzetét. – Mikor volt ez pontosan.

– Tíz és tizenegy között.

– Maga is ott volt?

– Nem. De legalább ezer tanúja volt a dolognak. Brown eltette a jegyzetfüzetét és vállat vont.

– Hát, most már nem népszerűsítheti a könyveit. Legjobb,ha közli a rendezőséggel, hogy meghalt. Sokan ismerik?

Sokan. Legalábbis az itteniek közül.

– Szomorú, de hát mit tehetünk? Szóljon valakinek, hogy jelentse be a résztvevőknek a történteket! – Kinyitotta az ajtót és intett, hogy menjek. –Viszlát! Ha szükséges, majd jelentkezem.

Távoztam.

11. HENRIETTA CORVASS - Idő: 2 óra 30 perc, délután

Köd vett körül, valószínűtlenség köde, ahogy végigmentem a folyosón és beszálltam a liftbe. Az emberek közönyösen mentek a dolgukra, hordták büszkén a névkártyájukat, elfoglalták magukat a közgyűlés eseményeivel – a közgyűlés ugyanis folytatódott. Nem szakadhat félbe holmi egyéni tragédiák miatt. Számtalan gyűlés és tanácskozás folyt azon a napon, amikor Kennedy elnököt meggyilkolták, de mindegyik folytatódott. Az 1972-es olimpián megöltek tizenegy sportolót, de az olimpia folytatódott.

De hogy én is tudom-e folytatni, ebben már nem voltam biztos. Egyszerre annyira valószínűtlen lett minden. Lementem az ötödik emeletre, a sajtóirodára, de valahogy minden egészen más volt, mint tegnap. Ugyanazok az emberek, ugyanaz a lárma – és egy másik Darius Just.

Félrevontam Henriettát, valósággal kirángattam a szobából. Tiltakozott.

– Mi ütött magába? Mi baj?

Halkan, szinte suttogva közöltem vele,

– Vészhelyzet. Igazi vészhelyzet. Remélem, nem kívánja, hogy kikiabáljam. Ettől elfogta az idegesség, s hagyta, hadd szorongassam a karját. Talán eszébe jutott, hogy az én segítségem nélkül nem tudta volna elvinni Gilest a tévéfelvételre. A folyosón álltunk, a lifttel átellenben.

– Giles Devore meghalt – közöltem vele végül. – Micsoda? – kérdezte és tátva maradt a szája.

– Meghalt. Ott fekszik holtan a fürdőkádban. Egy órával ezelőtt találtam rá. Már a rendőrség is itt van.

– De hiszen tegnap este még..:

– Mit számít az! A halála előtt egy perccel még minden halott él. Látják, beszélnek vele.

– De hát hogy történt?

– Nem tudom, nem voltam ott. Csak annyit tudok, hogy holtan fekszik, a-feje a csaptelepen. A rendőrség szerint baleset történt. Nézze, maga az egyetlen AKSz-es ember, akit ismerek, és szeretném, ha valaki kézbevenné a dolgot helyettem. Ha Gilesnak volt még valami dolga a közgyűlésen, törölje a menetrendből. Ha be kell jelenteni a történteket, jelentse be. Ha egyperces néma felállást kell tartani, vagy mit tudom én, ünnepi koktélpartit, intézkedjen.

Evvel be is fejeztem. Otthagytam Henriettát és a földre szögeztem a tekintetem, mert nem voltam kíváncsi senkire, akit ismerek: Senkire. Egy darabig legalábbis nem. Addig, amíg a végére nem jártam a dolognak.

12. MICHAEL STRONG - Idő: 3 óra, délután

Nem mehettem haza. A szállodában kellett maradnom. A tett színhelyén kellett maradnom, amíg el nem oszlatom az agyamra telepedő ködöt és zavart.

Gilest igenis megölték. Semmi nem ingathatja meg ezt a meggyőződésemet. Előbb szakad egybe menny és föld, mint hogy Giles így leszórja a ruháit. És a gyilkos persze ezt nem tudhatta.

Nem hagyott nyugodnia dolog. A fenébe is, tartozom avval Gilesnak, hogy kiderítem, mi történt. Nem mintha elválaszthatatlanok lettünk volna, mint Castor és Pollux sőt, én voltaképp nem is szerettem Gilest. Viszont lelkiismeret-furdalásom volt.

Megkért, hogy tegyek meg neki valami semmiséget, én meg elfelejtettem. Megkért egy utolsó szívességre, én meg elszabotáltam. És könnyen lehetséges, hogy ennek bizony része volt a halálában helyre kellett hoznom a hibámat.

Egy darabig céltalanul tébláboltam hol itt, hol ott, aztán háromkor a bárban kötöttem ki. Az egyik bárban, ugyanis több bár van a szállodában. Igaz, mivel nem iszom, tulajdonképpen mindegy, hogy melyikben kötöttem ki. Most viszont szívesen ittam volna valamit, hogy elfoglaljam magam és oldjak valamit a csomón, amit a gyomromban éreztem.

Kora délután volt, a bár szinte üres. Leültem az egyik sarokban, és amikor odajött hozzám a csinos pincérnő, rajta fodros, combja tövénél meglepetésszerűen végetérő szoknya, egyetlen dologra tudtam csak gondolni, ami illett a környezethez, úgyhogy ezt mormoltam oda neki:

– Egy Bloody Maryt kérek, simán.

Nem tudom pontosan, mit is jelent ez a "simán", bár alighanem azt, hogy jég nélkül, mivel ha csupán annyit mondok a pincéreknek, hogy "Bloody Maryt", mindig visszakérdezik, hogy "jeget is parancsol bele?".

Végül mégiscsak eszembe jutott, hogy Shirley Jennifer három emelettel feljebb épp aláírogat valamit, vagy az egyik standnál mutogatja magát. Felmehetnék, megvárhatnám,.amíg végez, Shirley pedig észrevenné, milyen elkínzott és gondterhelt az arcom, megkérdezné, mi bajom, erre én elmondanám neki, amitől pedig felébredne benne az anyáskodás ösztöne, hazavinne magához és... De nem mehetek fel hozzá.

Nem mehetek. Képtelen vagyok rá.

Nem tudom jól elmagyarázni, hogy miért. De ha tegnap nem találkozom Shirley-vel, most nem mardosna a lelkiismeret. Elmentem volna azért a rohadt csomagért, és felvittem volna Giles szobájába még tegnap este. És nem ma, dél felé. Nem én fedeztem volna fel a holttestet, nem alázna porig ez a rohadt érzés, hogy nem teljesítettem a barátom utolsó kívánságát, és hogy evvel talán én lettem a tragédia okozója.

Ha tegnap este felviszem . a szobájába a csomagot, semmi közöm nincs hozzá, hogy Gilesnak kitörik a nyaka, vagy hogy Gilesnak kitörik a nyakát. Ugyanazt a felszínes, futó részvétet érzem, mint több ezer ember itt a közgyűlésen, ha majd értesül róla.

Így viszont vastagon benne vagyok az ügyben – mégpedig Shirley miatt.

Persze láttam, hogyan kerültek helyükre egymás után a kockakövek. Ha az a nő nem azt az átlátszó ruhát veszi fel, ha nem bosszantom fel magam, amiért hoppon maradtam a sajtókonferencián (ennek alig huszonnégy órája), ha nem esküszik össze minden ellenem, ha nem a Giles iránti mérgemet .korbácsolja fel bennem minden, akkor nem ordibálok vele, nem alázom meg (istenem, ez volt az utolsó beszélgetésünk), nem kényszerítem rá, hogy elmenjen a tévéfelvételre – és nem kell rám bíznia, hogy elhozzam a csomagját a ruhatárból.

Mégis megtettem volna, amire kért, ha nem találkozom Shirley-vel. De találkoztam vele, mégpedig éppen akkor. Ezért ülök most itt a bárban, ezért szeretnék életemben el6ször berúgni amúgy istenigazából, s ezért sajnálom, hogy nem tudom, hogyan rúg be az ember.

Shirley persze nem tehet róla, ő nem tudhatta, de ha most látom, rögtön eszembe jut, hogy... Ezért nem megyek fel hozzá.

Itt maradok és megpróbálom végiggondolnia történteket.

Ha Gilest megölték, ki ölte meg?

Tizenegy óra volt, amikor. befejezte a dedikálást. Legkésőbb negyed tizenkettőre felért a szobájába. Én fél kettő után három perccel találtam rá. Már halott volt egy, ideje. Mondjuk fél órája. Tehát mindenképp negyed tizenkettő és egy között ölték meg: Vajon a közgyűlés résztvevői közül hányan tudnak számot adni arról, hogy hol voltak és mit csináltak ebben az időközben, mégpedig az elejétől a végéig? Nyilván nagyon sokan, de olyan is sok van, aki nem.

Kinek volt rá indítéka?

Rengetegen vannak, akik szívesen keresztbe tettek volna Gilesnak: egy kis rosszindulatú pletykával, vagy avval, hogy megtagadják tőle a segítséget, amire adott helyzetben számíthat. Martin Walters haragudott rá, mert vízben hagyta avval a kiselőadással, Tom és Teresa Valter valósággal a betege volt annak, hogy Giles átnyergel egy másik kiadóhoz, Roseann Bronstein pedig alighanem mélyen személyes, érzelmi okokból találta sértőnek Giles viselkedését. Még Henriettát is felbőszíthette Giles kelletlen makacskodása. Asimov meg a sikerét irigyelte tőle. (Ha az embernek 163 könyve jelent meg, csak elfogja a sárga irigység, ha egy másik író két könyv után lekörözi?) Nyilván azért lovagolt annyit az én irigykedésemen tegnap este, mert őt is ugyanannak a bögölynek a fullánkja csípte. De mindez nem elegendő indíték a gyilkossághoz.

Vagy tévednék talán? Ismerem-e eléggé az érzelmek rejtélyes kifürkészhetetlen, útjait? Tudhatom-e pontosan, kibe milyen mély sebet ütött Giles? Tudhatom-e, hogyan gennyed szörnyű tályoggá a karcolásnyi seb mások lelkében? Számot vetettem-e avval, hogy egymással össze nem függ, esetleges dolgokból is kikerekedhet a szükségszerű szörnyűség? Hiszen belőlem is dühöngő őrültet csinált tegnap az a néhány önmagában és külön-külön jelentéktelen esemény, olyannyira, hogy a végén őrjöngve üvöltöztem Gilesszal, mégpedig olyasmiért, ami ezt a dühkitörést egyáltalán nem indokolta.

És ki juthatott be Giles szobájába, ha másnak nem volt hozzá kulcsa, csak Gilesnak és nekem? Igazság szerint akárki bejuthatott.

Ha az író részt vesz valami konferencián, amely így vagy úgy, de kapcsolatos az irodalommal, teljesen kiszolgáltatottá és védtelenné válik. Akárki, a szó szoros értelmében akárki bekopoghat hozzá, és a kérdésre, hogy ki az, ezt a választ kapja odakintről:

– Lelkes olvasója vagyok, uram. Dedikálná számomra a könyvét?

Elvben persze az író kiszólhat a zárt ajtó mögül, hogy "kopjon le, nem érek rá", de száz az egyhez lefogadom, hogy nincs író, különösen fiatal író, aki ne találná hízelgőnek az ilyen kérést.

Vajon hogyan végeztek Gilesszal? Alighanem a tarkó jóra mért ütéssel –valami tompa tárggyal talán? –, olyan ütéssel, amit a csaptelep is okozhat, ha hanyatt esik a kádban és beveri a fejét. Mi lehetett ez az ütés? Talán egy karatecsapás, tenyéréllel?

Utána viszont be kellett vonszolni a fürdőszobába. Roseann Bronstein elég erős hozzá, Teresa Valter viszont nem. És ha ketten voltak a gyilkosok?

Na és a heroin? Biztos voltam benne, hogy igenis volt heroin a fiókos szekrény lapján, még ha később el is tűnt onnan, s heroin volt, nem hintőpor. De hát hogyan tudom bebizonyítani? És ha be is bizonyítom, mi köze ennek a gyilkossághoz? Kell, hogy legyen valami köze, de mi?

Akárhová nyúlok, levegőt markolok. Nem tudom leszűkíteni a lehetőségek körét, nem tudom összeállítani a jog I gyanúsíthatók névsorát. Itt bizony nyomozni kell, vizsgáltot tartani. Ehhez viszont semmi tehetségem, s eszköz sincsenek. S nem tudom, mivel győzhetném meg a rendőrséget arról, hogy a kedvemért elvégezzék ezt a nyomozást.

Hirtelen meghallottam, hogy valaki a torkát köszörüli. Felnéztem. Michael Strong állt előttem, a biztonsági ember, komor képpel, feszengő tekintettel.

– Beszélni szeretnék önnel, Mr. Just – szólalt meg.

– Mi az, nincs szolgálatban? – kérdeztem foghegyről. – Valaki helyettesít. Csak néhány perc az egész, uram. – Jó, üljön le! Ha nem tilos szolgálatban innia, igyon valamit az én számlámra.

– Nem, köszönöm – utasított vissza, aztán elnémult. – Halljuk, mi az? –nógattam.

– Örülök, hogy megtaláltam, uram. Gondoltóm, hogy valamelyik bárban lesz. Hogy iszik egyet az ijedségre.

– Nem szoktam inni. De maga megtalált, s ebből is látszik, hogy vaslogikájú ember. Gratulálok! Most pedig halljam, miért akar velem beszélni?

– Azt... azt akarom, hogy tudja, mennyire sajnálom a történteket. –Tenyerével dörgölte barna zakóját, mintha az izzadságot próbálná letörölni kezéről. Komikus pofájára (mert komikusnak találtam volna a pofáját, ha van kedvem mosolyogni) kiült a kétségbeesés, ettől persze még komikusabbnak látszott.

Én közben idegesen a számat gyűrögettem. Most viszont elkaptam a kezem az arcomról, lemondóan intettem, hát igen, szomorú eset, de hát mit tehetnénk, aztán megkérdeztem tőle:

– Maga mit gondol, gyilkosság?

– Hogy én mit gondolok? Nem, nem gyilkosság. Miért, azt mondta a rendőrségnek, hogy...

– Nem mondtam semmit a rendőrségnek. Nem hinnék el. Mint ahogy maga sem hiszi el.

– Hát, tudja, azok a szétszórt ruhák... ez nem sokat jelent. – És a heroin?

– Nem volt ott heroin.

– Nem, azután, hogy maguk ketten megérkeztek, már nem volt. Előtti viszont volt. Nem vagyok bolond. Maga vagy a főnöke, vagy maguk ketten eltüntették.

A fejét rázta.

– Ugyan már! Miért tüntettük volna el?

– Nem szeretnék, ha kiderülne, hogy gyilkosság történt. Rossz fényt vetne a szállodára. Ugyanígy azt sem szeretnék, ha valami botrányos kábítószerügyük lenne. Még rosszabb fényt vetne a szállodára.

Strong elgondolkodott. Homlokát ráncolta, annyira erőlködött.

– Jó, tegyük fel, volt ott kábítószer. Ez viszont ellene szól annak, hogy gyilkossági történt.

– Valóban? – kérdeztem metsző gúnnyal.

– Hogyne. Ha Mr. Devore kábítószeres, akkor elképzelhető, hogy éppen fel volt tankolva, és ha ilyen állapotban van, nem lehet tudni, hogy mit művel, hova rakja a ruháit. Lehet, hogy nagyon gondos, amikor észnél van, de amikor feltankol, szanaszét hajigálja a holmiját. És az is lehet, hogy teljesen el volt kábulva, imbolygott, bizonytalanul állt

a lábán, így aztán elvágódott a fürdőkádban. Majdnem biztos, hogy így történt a dolog. Már ha tényleg volt heroin a szobában.

Most rajtam volt a sor, hogy elgondolkozzam. Szó sincs róla, van abban valami, amit Strong mond. Nem hülyeség. Strong nem teljesen hülye. Sót, ha tetszett neki az Átkelés, akkor egyáltalán nem hülye. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy én egyszerűen megmakacsoltam magam, hogy csupán azért ragaszkodom rögeszmésen ahhoz, hogy gyilkosság történt, mert titokban szeretném, ~ ha minél szörnyűbben furdalna a lelkiismeret a mulasztásom miatt?

– Mikor lesz a boncolás? – kérdeztem tőle.

– Talán holnap. Korábban semmiképp. Az orvosszakértő még meg sem érkezett. Este előtt nemigen ér ide. – Miért ilyen későn?

– Mindig így van ez. Rengeteg a halott a városban, és az orvosszakértőnek a bejelentések sorrendjében kell kimennie. Eltart egy jó darabig, míg sorra kerülünk.

Újra elgondolkodtam, aztán megszólaltam:

– Nem hiszem, hogy Giles heroinista volt. Nem hiszem, hogy fel volt tankolva. Igenis gondosan lerakta és felakasztotta volna a ruháit. S mivel szanaszét voltak hányva, az egyetlen magyarázat, hogy nem ő hányta őket szanaszét. Azonkívül a heroinnak mindenképp volt valami szerepe a gyilkosságban. Mert igenis volt ott heroin, ne is próbáljon . lebeszélni róla.

– Ha volt, és Mr. Devore nem volt heroinista, akkor az is lehet, hogy nincs semmi összefüggés – ellenkezett Strong. – A szoba előző lakó a is szétszórhatta. Lehet, hogy már hetek óta ott volt. Hiszen tudja, hogy a szobalányok milyen tessék-lásék módra takarítanak az ilyen szállodákban. Érti, mire gondolok?

Értettem, mire gondol. Valószínűtlennek tűnt ugyan, de lehet, hogy mégis így történt. Egyre kevésbé értettem ezt az egész zavaros históriát, már abban sem hittem, amiről korábban meg voltam győződve. Begubóztam, a csend fala mögé húzódtam.

Kis idő múlva Strong megszólalt:

– Mr Just, elnézést, de nekem mindjárt mennem kell. De valamit még el szeretnék mondani.

– Mondja csak – legyintettem.

– Tudja, engem nem csupán azért érint ez a dolog, mert a munkámmal kapcsolatos. Szeretem a fantasztikum világát ábrázoló regényeket, és – mint tegnap mondtam már – nagyon tetszett Mr. Devore könyve. Délelőtt sikerült vele dedikáltatnom az Átkelést. A saját régi példányomat, nem az új kiadást, amit a dedikáláson osztogattak. Szóval szeretném, ha tudná, hogy mennyire mélyen és személyesen érint a dolog.

Előhúzta a könyvet. Az Átkelés volt, puha fedelű kiadásban, gyűrött, szamárfüles példány. Kinyitottam a címlapnál, s tényleg ott állt Giles aláírása, fölötte az, hogy "Szeretettel", alatta pedig a dátum, "'75. május 26.". A "Szeretettel" szó elég halványan volt írva, az utolsó betűnél, az "I"-nél mintha már nem is érintette volna a golyóstoll a papírt, de az aláírásnál Giles észrevehetően megnyomta a tollát. Erős, jól látható betűk: gyakran megfigyelhettem ezt író ismerőseim körében. Írjanak bármit, de amikor az aláíráshoz érnek, amikor a saját nevüket kell odaírniuk, szívük-eszük legjavát beleadok.

– Megkérhetném, Mr. Just hogy maga is írja alá, a dátummal együtt? – szólt Strong.

– De hát ez nem az én könyvem – tiltakoztam.

– Tudom, Mr. Just, de magától is olvastam két könyvet, és a filmet is láttam. Nem hatódtam meg. Ennyire azért nem engedek a hízelgésnek, s még ha engednék is, ezúttal szó sem lehet róla. Giles aláírása, alatta a dátum, a halála napja, s rögtön utána az én aláírásom, azé, aki felfedezte a holttestet, majd ugyanaz a keltezés – ha ezt egy könyvgyűjtő meglátja, rögtön felcsillan a szeme, és már nyúl is a pénztárcája után.

De álljon meg a menet, gondoltam, sem Giles, sem én nem vagyunk Abraham Lincolnok. A legjobb esetben is legfeljebb öt dollárt érne meg ez a példány valamelyik gyűjtőnek, és úgy nézem, hogy Strong úgysem fogja eladni. Hadd legyen meg az öröme: kap valamit, ami az ő szemében érték, nekem meg semmibe sem kerül.

Így aztán beírtam a nevem a könyvbe. Semmi "Szeretettel" vagy hasonló, a nevem és a dátum, Giles dedikációja után. Gyönyörködve legeltettem a szemem az aláírásomon: apró, takaros, jól olvasható, remekbe szabott formájú betűk, s megvan az egyéni jelleg is, a vezetéknév nagy "J"-jének a tetején a nagy hurok, háromszögletű, mégis kerekded, olyan volt az egész, mintha a nevem egy luftballon vékony madzagjába kapaszkodna. –

Visszaadtam Strongnak a könyvet. – Parancsoljon.

Elsüllyesztette zakója zsebében.

– Tudja, csak azért, hogy lássa, mennyire csodálom Mr. Devore-t, és hogy miért nem szeretném, ha maga gyilkosságról, kábítószerről és hasonlókról kezdene beszélni, amikor erre nincs igazán bizonyíték. Rettenetes hatása lenne, és kikezdené Mr. Devore írói hírnevét. Még ha minden alt bizonyítja, hogy baleset történt, hogy nem szedett kábítószert, az emberek akkor is azt fogják mondani, hogy kábítószer-túladagolásban halt meg, vagy hogy meggyilkolták, ha egyszer híre megy, hogy itt valakinek ez volt az elmélete a történtekről. És akkor ez maradna meg róla az emberek emlékezetében, nem a könyvei. Nagyon rossz lenne.

A fenébe is, igaza van, gondoltam. Nagyon rossz lenne. – Igaza van –mondtam, aztán újra nekiálltam az arcomat gyűrögetni. Gondolkodóba ejtett, amit mondott, s tényleg szabad-e ezek után is ragaszkodnom ahhoz, hogy gyilkosság történt?

Hirtelen eszembe ötlött valami.

– Figyeljen csak! Ezt a könyvet ugye ma délelőtt dedikáltatta?

– Igen, Mr. Just.

– Ezek szerint ott volt a dedikáláson. Mr. Devore valami cirkuszt csinált a pódiumon, nem? Miért cirkuszolt, nem tudja véletlenül?

– Cirkuszt csinált? – meredt rám Strong értetlenül. – Igen. Azt beszélik. Strong a fejét rázta.

– Erről nem tudok semmit. Korán érkeztem és a sor elején álltam, harmadik vagy negyedik lehelteln. Aztán rögtön vissza kellett mennem a posztomra, a kiállítóterem ajtajához. Lehet, hogy később volt valami. De nem tudok róla. Nem lehetett nagy cécó, mert különben hallottam volna róla.

Felállt, fejet hajtott, mintha búcsúzna. Aztán hirtelen megkérdezte tőlem:

– Ismeri Mrs. Devore-t?

– Találkoztam vele néhányszor – válaszoltam. – Azt hiszem, látni akarja magát.

Hogyhogy? Itt van? Maga látta?

– Megpróbáltuk otthon felhívni, de senki sem vette fel a kagylót, ezért egy idő után abbahagytuk. Ekkor megjelent Mrs. Devore és megpróbált felszólni a férjének a recepcióról. A telefonos persze megkérdezte tőle, mit mondjon, ki keresi Mr. Devore-t, úgyhogy:.. – Strong széttárta karját. – Most hol van?

– Hogy most hol van, nem tudom. Utoljára a közönségszolgálat irodájában láttam.

– Hol van az iroda?

– A hatodik emeleten. A 622-es szoba. De, Mr. Just... – megakadt, látszott, hogy habozik, mondja-e vagy ne.

– Igen?

– Ha lehet, ne beszéljen neki a maga gyilkossági elméletéről. Annak a szegény asszonynak épp elég baja van. Ilyen fiatalon özvegyen maradni.

– Ne aggódjon! A rendőrségnek sem beszéltem róla, neki sem fogok. Rendben?

– Rendben – mosolygott megkönnyebbülten. – És Mr. Just, ha nem veszi tolakodásnak, csak így tovább. Mármint hogy a művei. Írjon még sok szép könyvet.

– Írok, hogyne írnék – mondtam. – Persze csak akkor, ha nem vágódom el a fürdőkádban.

Megfordult és elment. Láttam rajta, hogy megbotránkoztatja az akasztófahumorom.

13. SARAH VOSKOVEK - Idő: 3 óra 30 perc, délután

Pár perccel később én is felálltam és távoztam a bárból. Jópárszor találkoztam már Eunice Devore-el, nem csupán "néhányszor", mint Strongnak mondtam, de nem lopta be magát a szívembe. Alig magasabb az átlagosnál, talán öt láb öt hüvelyk magas lehet, de még erről a szerény magaslatról is sikerül valahogy lenéznie az emberre. Igaz, Roseann-nel ellentétben, nem hív "picurnak" vagy valami hasonlónak, és ezt nyilván emberi értékei közé kell számítanom, de ha velem beszél, mindig felszegi a fejét, határozottan lefelé néz, ha engem lát.

Apróság, engem mégis dühít.

Azonkívül ősfeminista volt. Azaz, már jóval azelőtt, hogy a feminizmus tömegmozgalommá vált volna hazánkban, ő megkezdte a harcot, hogy hosszú és élesre fent körmökkel, páncélozott melltartóban helyet vívjon ki magának a férfiak uralta világban. Dolgozott, mégpedig a jogi pályán, sohasem festette magát, barna haját röviden viselte, férfias szabású ruhákat hordott, hangja nyers volt, lépte öles és határozott. Amikor először találkoztam vele, tizenkettő az egyhez lefogadtam magamban, hogy leszbikus, és egy világ dőlt össze bennem, amikor Giles zavartan és pironkodva bejelentette, hogy összeházasodnak.

Fel nem tudtam fogni, mit eszik Eunice-on. Vagy Eunice őrajta.

Az esküvőjük után pedig nemigen lehetett észrevenni rajtuk, hogy szeretnék egymást, sót, egyáltalán nem mutatták ki egymás iránti érzelmeiket. Igaz, nem is voltam kíváncsi a látványra, amikor nyalják-falják egymást. Giles suta és ormótlan teste, Eunice, akiből hiányzik mindaz, ami az én szememben nőiesnek számít... Brrr!

Most pedig részvétemet kell nyilvánítani Eunice-nek. Képtelen vagyok rá.

Mégis meg kell tennem. Egyrészt elemi emberi kötelesség. Másrészt Eunice az egyetlen, akitől megtudhatom, hogy Giles esetleg változtatott a szokásán, és én tévesen következtettem gyilkosságra a rendetlenül szétdobált ruhákból.

Persze csak azért, hogy biztos legyek a dolgomban, ugyanis egyáltalán nem féltem attól, hogy tévednék. Igaz, az emberek megváltoznak, de ez csupán a nagy dolgokban megy nekik könnyen. A kommunistából egyik napról a másikra fasiszta lesz, a konzervatív egy szép napon arra ébred, hogy liberális (vagy fordítva), a férj lecseréli a feleségét, félénk kis penészvirágokból hirtelen vad feministák bújnak elő – de mutassanak nekem egy pasit, aki bal kézzel nyomja ki a tubusból a fogkrémet, és én mutatok maguknak egy pasit, aki soha, egyetlen egyszer sem fogja jobb kézzel kinyomni a fogkrémet, hacsaknem fogadásból, de akkor is csupán üggyel-bajjal.

De azért megkérdezem Eunice-tól. Hiszen ebben a – bonyolult "Milyenek az emberek?" – játékban könnyen veszthet az ember, ha körömszakadtáig ragaszkodik az efféle aranyszabályokhoz:

Beszálltam a liftbe, felmentem a hatodik emeletre. Amikor kiléptem a folyosóra, egy nyilat pillantottam meg, rajta felirattal: Irodák. Balra fordultam, beléptem egy üvegajtón, s rögtön Sarah tagolt, pontos, mégis idegenszerű hangja ütötte meg a fülem.

Elindultam a hang irányába, és kisvártatva a 622-es szobához jutottam. Voltaképpen két szoba volt. A külső helyiségben, ahová most beléptem, íróasztal állt, s aki mögötte-öl, nyilván a lökhárító szerepét játssza Sarah és a világ között. De most épp nem ült mögötte senki, úgyhogy beléptem a belső szobába.

Mégpedig csendben, nesztelenül. Talán nem akartam, hogy Eunice rögtön észrevegyen, mert akkor nem lesz időm felkészülni rá, mit is mondjak neki. (Nincs még egy , nő, akihez ennyire ne illene a neve, mint Eunice-hoz az övé – bár persze ez teljesen szubjektív, érzés dolga, hiszen nem tudhatom, mások milyennek képzelik el a Eunice-okat.) De felesleges volt az óvatosság, mert Eunice nem volt a szobában.

Azt viszont elértem az óvatossággal, hogy Sarah Voskovek (na, most már egész jól emlékszem a nevére) ne vegyen észre. Háttal állt nekem, és épp néhány nagy kartonpapírplakátot tanulmányozott. Vele szemben, nekem féloldalasan, jól megtermett, nagy darab őszhajú férfi ült, pontosabban feszengett, ő látta, hogy belépek a szobába, de nem törődött vele.

Csendben leültem és figyeltem, mi történik. Közbevághattam volna, hogy megkérdezzem, hol találom Eunice-t, de nem volt sürgős. Érdekesebb lehet, megtudni, miről beszélgetnek ezek ketten.

Sarah beszélt éppen.

– De hát négyet ugyanarról? Mindegyik a szálloda hallját mutatja be –mondta, s maga elé emelte a négy plakátot, fél kézzel, mintha óriási kártyák lennének.

Láttam, hogy felül is, alul is nagybetűs felirat van rajtuk, középtájon meg fényképek, az üres helyeken pedig hullámvonalak jelezték, hogy majd oda kerül a szöveg a végleges változatban.

Az egyiknek az volt a felirata, hogy "Hallott-e már szállodánk halljáról?". Ettől nyilván mindenki kezét-lábát törve rohan ide szobát kivenni. A másikon meg az állt, hogy "A halltól a hálószobáig – hatalmas élmény". Ez se sokkal jobb, gondoltam. A többire már nem is voltam kíváncsi, s így sohasem tudtam meg, a szellemnek mely magaslataira sikerült felhágniuk.

– Fáradt vagyok, itt töltöttem az egész , hétvégét az irodában, de evvel nem paliztok be. Miért éppen a hall? Kit érdekel a hall? A hall az utca folytatása, igaz, nyáron tele van emberekkel, mindig nagy a nyüzsgés, mindig barátságtalan és személytelen. Mi szobákat adunk bérbe, ágyakat, szekrényeket, ablakokat, éttermeket, báltermeket, konferenciatermeket, az égvilágon mindent, csak a hallt nem. Erre te beállítasz négy plakáttal a hallról. Pedig mennyit beszéltünk róla.

A férfinak most sikerült megszólalnia, mégpedig olyan hangon, amit ő nyilván behízelgőnek gondolt.

– Azt hiszem, tőled kapták az ötletet, Sarah. Amikor az a megbeszélés volt, te mondtad, hogy halljáról ismerszik meg a hotel.

– Én nem mondtam semmi ilyesmit – meredt rá szikrázó szemmel a férfira. –Szeretném tudni, ki állítja. Ki mondja? Tudd meg, kicsoda! Ki az, aki megesküszik, hogy én ezt mondtam? És ha mondtam is valami ilyesmit! Idehozol négy plakátot a hallról, s egyetlen sincs, ami valami mást mutatna. Arra az esetre, ha el kell vetnünk ezt a hall-ötletet, mert kiderül róla, hogy rossz ötlet. Mint ahogy ki is derült. És ezennel el van vetve az ötlet.

– Jó, de mit csináljunk?

– Ha kell, éjszaka is dolgoztok. Ha múlt héten behozod az anyagot, ahogy megállapodtunk...

– Ugyan már, Sarah. Tudod, hogy az ilyesmit nem lehet siettetni!

– Én igenis siettetem! És ezek itt, ezekről szó sem lehet. Emlékeztesd a kollégákat arra, hogy pang a gazdaság, senkinek sincs kidobni való pénze, mindenben első osztályút kell adnunk, különben tönkremegyünk... ezek meg osztályon aluli ócskaságok.

Odalökte a plakátokat. A férfi elkámpicsorodva vette kézbe őket. Hogy Sarah mit érzett, nem tudom, mivel nem láthattam az arcát, de ha egy méhkasformára feltupírozott frizura képes hátulról nézve kedveszegett lenni, akkor Sarah kedveszegett volt.

A férfi felállt, összerendezte a plakátokat.

– Jó, akkor holnap reggel jövök. Egyébként vár rád valaki.

Sarah hirtelen megfordult, és amikor meglátott, elpirult. Úgy néztem, hogy könnyen pirul, nagyon világos bőrű, és ez különösen feltűnő, mivel a haja és a szeme nagyon sötét. Szép sima is a bőre, legalábbis ott, ahol látszik. Milyen. kár, hogy nem lehet egy kicsit kinyújtani ezt a nőt karcsúbbra és magasabbra!

– Elnézést, Darius! Nem vettem észre, hogy bejöttél. Meglepetésként ért, hogy tegez és a keresztnevemen szólít, de aztán eszembe jutott, hogy amikor utoljára találkoztunk, egész tisztességesen összebarátkoztunk.

Különben is, hibátlanul ejtette ki a "Darius" t, pontosan úgy, ahogy kell.

– Semmi baj. Jó volt nézni, ahogy dolgozol.

– Ezért is elnézést kell kérnem. Nagyon foghegyről beszéltem evvel a grafikussal.

– Szerintem is nagyon ócska plakátok voltak.

– Ugye? Igazából nem az én dolgom, hogy felülbíráljam a dekorációsok rossz munkáját, de annyi hülyeséget csinálnak, ha nem mászik rájuk az ember. Hogy én azt mondtam volna, hogy a halljáról ismerszik meg a hotel?!

– Hát, lehet, hogy mondtad.

– Képtelenség. A mi szállodánk hallja egyenesen kibírhatatlan. Olyan, mint egy pályaudvar. Még pornómagazinokat is árul az egyik újságos.

– Hol? – érdeklődtem.

– Hát, félpornó magazinokat és nem mondom meg, hogy hol. De beszélek itt összevissza! Annyi dolgom van, és teljesen kiment a fejemből, hogy mi történt azután, hogy beszéltem veled. Ugye rettenetes? Hallom, hogy holtan találtad a barátodat. De biztosan sejtetted, hogy valami tragédia történt, mert borzasztóan fel voltál... hogy is mondják?...fel voltál...

– Feldúlt voltam? – vetettem közbe segítségképp.

– Igen. Borzasztóan feldúlt voltál, amikor elrohantál. Mintha számítottál volna rá, hogy holtan találod.

– Nem. Nem számítottam rá. Azért rohantam el, mert te mondtál valamit, nekem pedig eszembe jutott, hogy megkért valamire, amit én elfelejtettem elintézni. Mire felértem a szobájába...

– ...már halott volt – fejezte be Sarah a mondatot. Remélem nincs összefüggés? Úgy értem, avval, hogy elfelejtetted elintézni azt a dolgot.

– Nincs, hogy is lehetne – fortyantam fel. Hiába, Sarah hajszálpontosan beletalált abba, ami a leginkább gyötört az ügyben. – Mondtad valakinek, hogy én feldúltan elrohantam?

– Isten őrizz! – tiltakozott Sarah. – Láttam rajtad, hogy valami baj van, és ezt nem akartam tetézni avval, hogy fecsegek róla. Persze, ha rákérdeznek, nem hazudhattam volna. – Sarah mosolygott, most először, szép, egyenletes, fehér fogsora volt – legalábbis elöl, ahol látszott.

Olyan országban nőttem fel, ahol az ember gyorsan megtanulja, hogy tartsa a száját, és magától ne mondjon el . semmit. Persze mások is látták, hogy elrohantál.

– Igen, de te vagy az egyetlen, aki tudja, mit is mondtál nekem, amitől elrohantam. És – ha már erről szerencsétlen Gilesról beszélünk – hallom, hogy a felesége itt járt az irodában és beszélni szeretne velem.

– Igen. De honnan tudod?

– Nono – mosolyogtam én is, és óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy ismét képes vagyok mosolyogni –, én is tudom ám tartani a számat.

– De én rákérdeztem! Nem magadtól mondanád el! – Miért olyan fontos, hogy megtudd?

– Egy nőnek mindig fontos az ilyesmi.

– Egy múlt századi háziasszonynak igen, de egy felszabadult, modern nőnek? Ugyan kérem! – mondtam, s titokban élveztem (mint már sokszor), hogy használhatom azt a fegyvert, amelyet a feminista mozgalomnak köszönhetnek a magamfajta alkalmi hímsoviniszták. (Mint mondtam, én feminista vagyok – többnyire, de nem mindig.)

– Hát jó – mondta, majdhogynem durcásan. – Igen, Mrs. Devore jelezte, hogy beszélni akar veled. Furcsa teremtés. Ismered?

– Futólag.

– Szereted?

– Mérsékelten.

– Nem látszott megrendültnek, hogy a férje holtan fekszik odafent a szobában. Nem csuklott el a hangja, a keze sem remegett. És hallottam, hogy a szeme sem rebbent, amikor közölték vele Mr. Devore halálhírét.

– Dolgozó nő, sikeres a pályáján. Megtanulta, hogy higgadtan fogadja a dolgokat, akár kellemesek, akár kellemetlenek. Már akkor kiverekedte magának az elismerést a férfiak világában, amikor a feminista mozgalom még csupán a jövő zenéje volt. Ehhez pedig keménynek és bátornak kellett lennie.

– Az előbb azt mondtad, hogy nem nagyon szereted. Most meg dicshimnuszokat zengsz róla.

– Nem szeretem. De van, amit csodálok benne: Hol van most, nem tudod?

– Odafent, a szobában. Az orvosszakértőt várja. Az 1511-esben. Megnéztem az órám. Három óra negyven: Még huszonnégy órája sincs, hegy megérkeztem a közgyűlésre.

– Hol késik ez az orvosszakértő? – mormoltam magam elé.

– Sók...

– Tudom, sok a hulla. Mégis a gondolná az ember, hogy asszony verve, hulla frissen boncolva jó.

Megrándult az arca.

– Elnézést. Gusztustalan tréfa volt. Csak hát fáradt vagyok és nagyon rosszkedvű.

– Megértem.

Amolyan tisztelgésfélére emeltem a kezem és távoztam.

14. EUNICE DEVORE - Idő: 3 óra 45 perc, délután

Irány az 1511-es szoba, bár ehhez volt a legkevésbé kedvem. Kopogtam. Kisvártatva kinyílt az ajtó, s a résen Olsen nézett ki rám. Hát igen, ha rendőr valaki és pisztoly van nála, nem óvatoskodik, nem kérdezi meg, hogy ki az, mint mi, közönséges halandók.

– Jó napot! – mondtam. – Emlékszik rám? Emlékezett.

– Ha itt van Mrs. Devore, bemehetnék? Mondja meg neki hogy Darius Just keresi.

Eunice meghallhatta a hangomat, mert érdes hangján odaszólt a rendőrnek:

– Engedje be! Beszélni akarok vele.

Olsen kitárta az ajtót, beengedett, és becsukta mögöttem. A szobában közben rendet csináltak. Az egyik széken

Eunice ült, a másikra most a rendőr telepedett le. Én is ülőhelyet kerestem magamnak. először az ágyra gondoltam, de elvetettem az ötletet, és arra az alacsony padfélére ültem le, ahová a bőröndöket szokás tenni.

Eunice még a szokásosnál is jellegtelenebbül festett, s határozottan többnek látszott negyvenkét événél. Tizenegynéhány évvel volt idősebb Gilesnál. Még egy ok az összeférhetetlenségükre.

Nyilván észrevette, hogy akaratlanul is a fürdőszobaajtóra pillantottain, mielőtt leültem, s rögtön olvasott a gondolataimban (bár ehhez igazán nem volt szükség különleges telepatikus képességekre).

– Ott van bent, letakarva. Az orvosszakértő remélhetőleg még a hét folyamán befut. Az ilyen esetek a nincs sok értelme a boncolásnak, de el kell végezni. A biztonság kedvéért, az esetleges későbbi bonyodalmakat elkerülendő. Ha a boncolás elmarad, mindenféle jogi komplikáció támadhat belőle, már pedig jobb ezer felesleges boncolás, mint egyetlen jogi komplikáció.

Szenvtelen jogi nyelven beszélt a dologról, mintha evvel is érzésteleníteni próbálná magát.

– Elnézést a késésért, de azt mondták, hogy lent vagy a 622-es szobában.

– Ott voltam – mondta Eunice –, de nem maradtam sokáig. Ha még egy percet egy szobában kell töltenem avval az affektálós stöpszlivel, kiugrom az ablakon.

– Milyen affektálós stöpszlivel? – kérdeztem, pedig pontosan tudtam, kiről beszél.

– Avval a kis megjátszós töltöttgalambbal. A feltornyozott haja, a gőgös kis szája, a bögye, amit kidülleszt, a feneke, amit domborít. Meg ahogy beszél. Minden szó kifaragva, lecsiszolva, fényezve. elem ember az ilyen. Legalább két órát dolgozik minden reggel, amíg összerakja magát, este meg három árát, amíg szétrázza egyberagadt alkatrészeit és felszedi az elgurult darabokat. .

Hát, szó ami szó, nem tetszett neki Sarah. Még annyira sem, mint amennyire ó Sarah-nak.

Ha hat órával korábban hallom ezt a kis szónoklatot, örül a lelkem, de még így is el kellett ismernem, hogy rosszindulat ide, rosszindulat oda – Eunice egész pontos képet rajzolt Sarah-ról. Viszont azóta Sarah férfiasan (nőiesen?) beismerte vétkét, és bocsánatot kért tőlem. Különben is, ő talán nem a férfiak uralta világban igyekszik elboldogulni? Azonkívül lehet, hogy Sarah-a minden művi és. mesterkélt, nekem mégis jobban tetszik, mint Eunice nyers természetessége. Nem voltam elég közel hozzá, hogy érezzem, de egy az egyhez lefogadtam magamban, hogy hónaljszaga van.

De nem kívántam Sarah nevében visszavágni. Nem vettem fel a kesztyűt. Vigyáznom kell, hogy ne ingereljem fel Eunice-t, mert másképp nem kapok választ a kérdéseimre.

– Fogadd őszinte részvétem, Eunice! – kezdtem óvatosan. – Engem rettenetesen meg ázott ez a... ez a tragédia. Egy darabig nagyon jó viszonyban voltunk, Giles és én.

– Nyilván, ha egyszer kulcsod volt a szobájához jegyezte meg némi éllel a hangjában. – Egyébként erről akarok beszélni veled. De nem itt. A holttestet azonosítottam, és pillanatnyilag nincs itt rám szükség. Menjünk el valahová!

Megkérdeztem a rendőrt: – Telefonálhatok?

– Miért akar telefonálni?

– Szerzek egy másik szobát, hogy négyszemközt beszélhessek a hölggyel. A rendőr vállat vont.

– Hová telefonálsz? – kérdezte Eunice.

– A megjátszós töltöttgalambnak – válaszoltam.

Nem tartott sokáig. Tudtam, hogy számíthatok Sarah-ra. Kisvártatva megjelent a londiner egy szobakulccsal, s átmentünk az 1524-es szobába, ahonnan épp kiköltözött valaki. Hatkor költözik be az új vendég, mondta a londiner, addig a miénk a szoba. Jó, gondoltam, ennyi idő épp elég lesz Eunice-szal. Sőt, talán sok is.

Persze azért jómodor is van a világon.

– Ez a szoba megfelel? – kérdeztem udvariasan Eunice-tól. – Vagy menjünk máshová? Igyunk valamit a bárban? Nem vagy éhes?

– Nem – válaszolt mogorva hangon. – Itt jó lesz. Gyorsan túl akarok lenni rajta. Egyetlen dologra vagyok kíváncsi: hogyan történt? Hogyan halt meg?

– Nem tudom, Eunice. Amikor ide értem, már halott volt. – Igen, ezt mondtad a rendőrségnek, mint hallom.

– Tényleg így volt. Ez az igazság, neked is csak ezt tudom mondani.

– Rendben van. De mi ez a kulcs-história? Csak nem lett Giles hirtelen homoszexuális?

– Én ugyan nem tudok róla, de lehetséges – mondtam fagyosan. Kis híján hozzátettem, fogy homoszexuálisnak lenni még mindig jobb, mint az ő férjének. – Viszont én nem lettem hirtelen homoszexuális. Tegnap este adta oda a kulcsot, mert megkért, hogy intézzek el neki valamit. Én elfelejtettem elintézni. Ma délben viszont elintéztem, miközben a díszebéd folyt, és amikor felértem ide, holtan találtam.

– És van valami összefüggés? – Post hoc, ergo propter hoc?

– Látom, tudsz latinul – jegyezte meg fitymálkozva.

– Egy keveset. Szóval mert azután halt meg, hogy én elszabotáltam, amivel megbízott, ez szerinted azt jelenti, hogy azért halt meg, mert én elszabotáltam, amivel megbízott? Vállat vont.

– Miért felejtetted el?

– A kérdés lényegtelen, nem tartozik a tárgyhoz és rosszul van feltéve.

– Túl sokat nézed Perry Masont a televízión – legyintett. –Mivel ezek szerint tagadod, hogy homoszexuális lennél, nyilván valami nő van a dologbank.

Nem szóltam semmit. Ez a boszorkány vajákos pontossággal olvas a gondolataimban. Máskor is előfordult már, hogy így belém látott, gondolom, az ügyvédi munkában igencsak nagy hasznát látja ennek a képességének. Honnan vette magának a bátorságot Giles, hogy elvegye feleségül? Igaz, elég hülye volt ahhoz, hogy elvegye, de mitől volt ilyen bátor?

– Hát akkor ennyi – szólalt meg ismét Eunice. Elesett a fürdőkádban. Elvégzik a boncolást, utána kiadják nekem a holttestet. Én eltemetem, hitelesíttetem a végrendeletét a bíróságorr – jut eszembe, fogalmam sincs róla, hogy irt-e végrendeletet – és kész: Nem tudod, van családja? Szülők, testvérek?

– Hogyhogy? Te nem tudod?

Sohasem beszélt róluk, én meg sohasem kérdeztem. Vállat vontam.

– Emlékszem, évekkel ezelőtt az apja időnként küldött neki pénzt, de nem tudom, hol lakik, sőt, azt sem, hogy él-e még. Más rokonokról nincs tudomásom.

– Na, majd most előkerülnek min egy szálig, még a másod-unokatestvérek is. Hátha megemlékezett róluk a végrendeletében. Hiszen dúsgazdag író volt, nemdebár? Térdére támaszkodott, nagyot nyögve felállt.

– Ez minden, Darius. Mehetsz, ha akarsz.

Ez a megjegyzés a rokonokról nem volt valami ízléses, és a magam utánozhatatlan módján a fejére is olvastam volna az ízléstelenségét, ha nem lett volna továbbra is szükségem Eunice jóakaratú együttműködésére. Ülve maradtam tehát és megszólaltam:

– Nem minden, Eunice.'Van itt még valami. Feltehetek néhány kérdést, Eunice? Esküszöm, jó okom van rá. Tétovázott egy pillanatig, megnézte az óráját, aztán visszaült a székre.

– Hát végül is semmi dolgom, amíg az orvosszakértő megérkezik. Halljam, mit akarsz kérdezni? – Aztán mintha az jutott volna eszébe, hogy túlságosan is készséges, gyorsan hozzátette: – De fogd rövidre a dolgot!

– Milyen volt Giles az utóbbi időben?

– Mint előtte mindig. Ugyanolyan. Makacs, mint egy öszvér.

Hallottam már szebb szavakat is alig-hűlt halottról a gyászoló hozzátartozók szájából, de én fogom megszabni Eunicenek, hogy mit érezzen?

– Nem tudod, nem szedett kábítószert?

– Amennyire tudom, nem... ha szedett volna, biztosan tudnék róla.

– Járt pszichiáterhez?

– Amennyire tudom, nem... de ha járt volna, biztosan tudnék róla.

– Nem változott meg? Nem változtatott a mindennapi szokásain? Nyersen felnevetett.

– Giles? Hiszen ismered. Soha nem változtatott a szokásain, Bólintottam. – Helyben vagyunk. Amikor bementél a szobájába, minden úgy volt még, mint amikor én megérkeztem?

– Igen, lényegében igen.

– Giles ruhái nem voltak elöl?

– A szekrényben voltak. Éppen kiszedték őket, minden darabot megjelöltek, és tételszerűen listába írtak.

– Nem volt semmi az ágyon vagy a székeken? – A ruhái? Nem:

– Te igazán tudod, hogy mennyire vigyáz a ruháira.

– Én ne tudnám – bólintott Eunice. – Kisimítja a zokniját, belefúj és összehajtogatja, egyáltalán mindent összehajtogat és egymásra helyez, mégpedig elvágólag, ahogy a katonaságnál mondják. Te együtt laktál vele egy darabig, igazán tudnod kell.

– Ezen a szokásán sem változtatott az utóbbi időben? – Nem. Bármibe lefogadhatod, hogy nem.

– Na, akkor most jól figyelj! Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Amikor bementem a szobába és rátaláltam, a ruhái szanaszét voltak dobálva a széken és a földön. Giles nem szórja le a ruháit, ezt te is tudod.

– Nem. Tehát?

– Tehát valaki más szórta le a ruháit. És miért csinálta? Mert azt a látszatot akarta kelteni, hogy Giles zuhanyozott. Pedig nem zuhanyozott.

Eunice az arcomat fürkészte.

– Úgy érted, gyilkosság történt, amit balesetnek álcáznak? Ezúttal jól jött a gondolatolvasói képessége. Nem kellett hosszan magyaráznom.

– Te mit gondolsz? – kérdeztem tőle. – Nagyon úgy fest a dolog nem?

– Mert a ruhák le voltak szórva? Ez nagyon kevés. Nincs esküdtszék, mely beérné ennyivel.

– Fenébe az esküdtszékkel! Felejtsd már el, hogy ügyvéd vagy! Rólad van szó, meg rólam, magánemberekről. Arra válaszolj, hogy te beérnéd-e ennyi bizonyítékkal? Hogy szanaszét szórt ruhák bizonyítják, hogy gyilkosság történt?

– Mindenesetre meggondolandó – mondta, különösebb meggyőződés nélkül. – Lehetséges, hogy így történt. De bizonyítéknak édeskevés.

Megfordult a fejemben, hogy szó k neki a heroinról is, de aztán mégsem szóltam. Ugyanis akárhogy törtem a fejem, nem találtam semmi összefüggést azon kívül, hogy a heroin ott volt Giles szobájában. De most már nincs is ott. Azonkívül nem mernék megesküdni rá, hogy tényleg heroin volt az a por, száz százalékig azért nem vagyok biztos benne.

– Na és a zuhanyozás? – kérdeztem. – Amennyire tudom, Giles sohasem zuhanyozott napközben.

– Rosszul tudod – igazított ki Eunice. – Ha növel volt, mindig lezuhanyozott. Ez gondolkodóba ejtett.

– Azt akarod evvel mondani, hogy egy nő volt nála, úgyhogy Giles lezuhanyozott, közben elcsúszott a kádban, beverte a fejét és meghalt?

– Miért, talán képtelenség? A nő pedig, mivel nem szeretne belekeveredni a dologba – és ezért senki sem hibáztathatja –, szép csendben felszívódik, hadd találjon rá a holttestre valaki más.

– És a ruhák? – kötöttem az ebet a karóhoz. – Miért szórta szét a ruhákat, miután Giles gondosan összehajtogatta őket? Miért nem voltak jók neki összehajtogatva?

– Mert az a buta liba azt hitte, hogy Giles azért ilyen gondos, mert imponálni akar neki, különben leszórná a ruháit, ha zuhanyozni megy. Ugyanúgy, mint a legtöbb férfi. Ezért aztán szétdobálta Giles holmiját, hadd gondolják, hogy nem volt ott senki, amikor zuhanyozott.

Ez megingatott. Igen, teljesen logikus magyarázat. – Szóval szerinted így történt?

– Á, nem hiszem. Ha a nő ismeri Gilest, tudja, hogyan rakja le a ruháit, ha meg nem ismeri, olyan pánikba esik, hogy esze ágában sincs a ruhákkal vacakolni. Egyre gondol csupán. Arra, hogy minél előbb eltűnjön.

– Hát, akkor evvel az egész elmélettel a nőről és a zuhanyozásról nem sokra megyünk. Minek hozakodtál elő vele egyáltalán? – Bosszantott a dolog:

– Mert minden ügyvéd előhozakodna vele, s mire a végére jár, a te elméleted, miszerint a szétdobált ruhák gyilkosságra engednek következtetni, romokban hever. Meg akartam mutatni neked. Azonkívül...

– Igen?

Eunice elgondolkodott. Majd fojtatta:

Azonkívül nem hiszem, hogy szegény Giles növel lett volna. Nagyon nehezen talál– magának olyan nőt, aki hajlandó a kedvére tenni. Kivéve persze engem.

Logikus lett volna, ha most megkérdezem, miért. De uralkodtam magamon és nem kérdeztem meg. Turkálni mások magánéletében, sót, mások nemi életében? Egyrészt gusztustalan dolog, másrészt nem is érdekelt igazán.

De Eunicé felnevetett és, mint aki ismét olvas a gondolataimban, feltette helyettem a kérdést:

– Most persze tudni szeretnéd, mit beszélek, de nem mered megkérdezni, mert úgy érzed, neveletlenség lenne. De ne tétovázz! Tőlem akár meg is tudhatod,-engem nem izgat. Amilyen szabados szellemű időket élünk, nem számít, hogy tudják-e vagy nem. –Nézd – folytatta –, Giles szűz volt, amikor találkoztunk. Képtelen volt a szó szokványos értelmében vett szexre. A szokványos szexet persze tágan értelmezd. És képtelen is maradt rá. A szó szoros értelmében dajkálni kellett, mint egy csecsemőt, csakis akkor volt képes rá. Erre egész véletlenül jöttünk rá, hülyéskedtünk, mint a kamaszok, s közben. De, annyira bevált a módszer, hogy összeházasodtunk.

A lényeg az, hogy le kell vetkőztetni, miközben ő csápol a kezével, rugdalózik a lábával és gügyög, mint egy csecsemő. Persze mindez múltidőben. Nem volt könnyű levetkőztetni, bár azért úgy mozgott, hogy le tudjam venni róla a holmiját. Közben persze úgy tett, mintha nem segítene. Nekem csitítanom kellett, susogni neki, aztán bevezetni a .fürdőszobába, gondosan megfürdetni, hol a kádban, hol csak a zuhany alatt, mikor mennyi időnk volt. Utána meg szárazra kellett törölni, behintőporozni, még a fülét is. meg kellett tisztogatnom vattával. Aztán úgy kellett tennem, mintha megszoptanám, így végre képes lett a szexre a szó szokványos értelmében. Sőt, nagyon is jól ment neki, ha ezt a furcsa előjátékot végigcsináltuk.

Ahogy hallgattam Eunice-t, megdermedtem az iszonyattól. Ez az ember két hónapig nálam lakott, a hálószobámmal szomszédos szobában aludt – és a magam módján persze én is dajkáltam őt. Segítségért fordult hozzám, valahogy úgy, ahogy a kisfiú fordul az édesapjához, ért pedig apja helyett apja voltam, intellektuális szempontból, mint ahogy Eunice a testiek terén volt anyja helyett anyja.

Ez a nagy böhöm nagy ember, avval a bozontos fekete bajusszal? Úristen! Magasság, súly, erő, termet – úgy látszik, ugyanolyan nyomasztó teher lehet az emberen, ha megvan, mint ahogy teher, ha hiányzik. Vajon milyen érzés a mások feje fölött elnézve látni a világot, és közben nem vállalni azt a szerepet, amelyet ezek a méretek rákényszerítenek az emberre?

– Az isten szerelmére, Just – kapta fel a hangját Eunice –, ülsz itt és nézet rám szúrós szemmel, mint valami erkölcsbíró! Ha éppen tudni akarod, én élveztem a dolgot. Élveztem minden pillanatát, engem is lázba hozott.

És ha nem élveztem volna, a végeredmény mindig kárpótolt. Senkinek sincs oka panaszra. Két felnőtt ember dolga, közös egyetértéssel, senkinek nem ártottunk vele. Végül is nem értem, mi bajod? Sérti a jóérzésed? Miért, te hogy jutsz el a lényegig? Ivás, egy kis kuncogás, piszi-puszi, aztán a szoknya alá tévedő tenyér?

– Én nem iszom – szögeztem le. – Eunice! Giles minden nővel így csinálja? Vagyis hát csinálta?

– Így, csakis így. Másként nem érdekli a dolog. Hidegen hagyja. – Kesernyés mosoly jelent meg az arcán. – Ha érted, mire gondolok.

– Na és a ruhái? Mit csinálsz a ruháival, amikor levetkőzteted?

– Tudtam hogy meg fogod kérdezni. Gondosan összehajtogatom és egymásra rakom őket. Mert ha nem, bőg, a szó szoros értelmében bőg. Mint egy csecsemő. Azt hiszem, végső fokon az anyja az oka, az a kényszeresen rendszerető asszony. A jó isten tudja, miféle játékokat játszott a fiával. –Sóhajtott. – A fenébe evvel az egésszel!

Giles sohasem fordult pszichiáterhez?

– Miért fordult volna? Örömét lelte benne, nem volt baja belőle, semmiben. sem akadályozta, sem emberként, sem íróként. Ez olyan, mintha te pszichiáterhez fordulnál, hogy gyógyítson ki alantas evési ösztönödből, mely minduntalan felhorgad benned, amikor megéhezel.

– És neked tetszett ez? Szeretted csinálni? – Miért, te mit szeretsz? Ki így, ki úgy.

Igaza van, gondoltam. Játszom itt a puritánt, pedig nincs rá okom.

– Jó, jó – mondtam. – dekát akkor mi nem stimmelt? Ha te is szeretted, ő is szerette, akkor most miért fújsz rá ennyire? Talán megváltozott?

– Persze, hogy megváltozott. Rájött, hogy szereti a változatosságot. A dajkálás ugyanaz minden alkalommal, de szereti, ha a mama más, ha másképp nyúlnak hozzá, ha más nő leheletét szagolhatja, más mellbimbókat vehet a szájába. Mit tudom én? Itt van például ez a kövér nő, akinek a belvárosban van a könyvesboltja. Na, hát ő aztán igazán anyás típus.

Ítélkezünk, ítélkezünk? Neked szabad, nekem viszont nem? – gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy Eunice és Roseann sokban hasonlítanak egymásra. Ha Gilesnak M tetszett az egyik, nyilván a másik is tetszett.

– Úgy érted, hogy Roseann-nel is eljátszotta a dajkálósdit?

– Hát, fényképet nem csináltam róluk, de azt mondanám, hogy igen. Bronstein, így hívják. Igen, eljátszották. Elég bizonyítékom van rá. Bár persze az esküdtszéket aligha győzné meg.

– Szerinted elképzelhető, hogy Roseann Bronstein volt itt vele a szobában?

– Miért, részt vesz a közgyűlésen? Ja persze, ő is a könyvterjesztő szakmában dolgozik, úgyhogy itt kell lennie.

– Tegnap találkoztam vele, itt a szállodában – vallottam be.

– Hát akkor elképzelhető.

– Ő viszont jobban ismeri Gilest annál, hogy szétszórja a ruháit. Akár megölte, akár baleset volt.

Eunice gondolkodott, aztán kelletlenül beismerte.

– Igen, ez igaz. – Majd folytatta. – De nem érdekes. Amikor Giles rájött a változatosságban rejlő gyönyörökre, Roseann sem tartott sokáig. Kidobta és újabb vadászatra indult. Mindegy, hogy mire, csók nő legyen. És hozzám csak akkor tért vissza, ha már teljesen ki volt a sorozatos visszautasításoktól.

– Miért, visszautasították?

– Majdnem mindig. Idővel persze rájött, hogy pénz is van a világon és ha fizet, nem utasítják vissza. Az elmúlt hat hónapban egyszer sem... őőő... tért vissza hozzám. A rohadék.

Tompán koppant a szó. Eunice elnémult, ült csendesen és a fejét rázta. Megtörtem a csendet:

– Eunice? Ezt a dajkálósdit mindig ugyanúgy kellett játszani Giles-szal? Elejétől végéig?

– Nem értem.

– Szóval... őőő... mondjuk, talált valakit itt a szállodában. Valaki csak akad, aki nem utasítja vissza.

– Igen – bólintott Eunice. – Igen. Egy jó bolond, mint én.

– Na szóval. Végre talált egy nőt, de csakúgy nagyjából ' beszélte meg vele a dolgot. Ezt a dajkálósdit, hogy hogyan kell csinálni, érted. Az is lehet, hogy egy profival jött fel. Mit gondolsz, Giles beletörődött volna, ha nagyon kívánja a dolgot, hogy egy-két lépés kimaradjon a játékból? Például a nő levetkőzteti, de a ruháit nem hajtogatja össze?

– Sohasem láttam, hogy mással hogyan csinálja válaszolt Eunice – úgyhogy a tanúvallomásom nem sokat érne. Viszont egészen biztos, hogy Giles így nem menne bele a játékba. Bőgni kezdene, nem menne ki a fürdőszobába, és ha nem akar kimenni, senki sem tudja kényszeríteni.

– Tehát nem nő volt – mondtam. – Ha nő volt., és olyan, aki ismeri Gilest, szabályosan végigjátszotta volna vele a dajkálósdit, ha pedig olyan, aki nem ismeri, az is szabályosan végigjátszotta volna, mert máskülönben nincs játék. Akár ismeri, akár nem, a ruháit gondosan összehajtogatja. Ha pedig összehajtogatja és Giles meghal – mindegy, hogyan, ez most nem érdekes –, miért vesztegetné avval az idejét, hogy utána meg szétszórja a holmiját? Hát nem látod, hogy minden ugyanarra enged következtetni? Hogy Giles felöltözve halt meg, hogy volt itt valaki, aki nem ismerte Giles ruhamániáját, és az illető levetkőztette a halottat, ledobálta a ruháit és bevitte a holttestet a fürdőszobába? És mi másért csinálta volna, hacsak azért nem, hogy balesetnek álcázza a gyilkosságot?

– Igen. De elfeledkeztél egy apróságról – vetette közbe Eunice. – Arról, hogy utoljára hat hónappal ezelőtt játszottam vele ezt a dajkálósdit, s azóta megváltozhatott. És ha megváltozott, én nem tudhatok róla.

– Te komolyan hiszel ebben? Hogy megváltozott?

– Nem én. Nem hiszek benne. De egy ügyvéd rögtön rámutatna erre a lehetőségre.

– Hagyd a fenébe az ügyvédeket! – mondtam dühödten – Te mit gondolsz? Gyilkosság vagy nem gyilkosság?

– Én nem gondolok semmit. Hagyjam a fenébe az ügyvédeket? Én is ügyvéd vagyok, s számomra az a lényeges, hogy az esküdtszék mit gondol. Az esküdtszék pedig a bizonyítékok alapján úgy gondolja majd, hogy baleset történt.

– És ha az esküdtszék téved? Ha mégiscsak gyilkosság történt, akármit mond is az esküdtszék? Ez nem izgat?

– Miért izgatna? Jó, azt mondom, gyilkosság történt. Talán Giles feltámad ettől?

– Azt akarod, hogy a gyilkos elvigye szárazon? – Miféle gyilkos? Ha már itt tartunk, ki e gyilkos? Mert ha úgy gondolod, hogy Gilest meggyilkolták, arról is el kell gondolkodnod, hogy ki gyilkolta meg? Kinek volt indítéka? Ki volt elég erős hozzá, hogy becipelje a holttestet a fürdőszobába? Giles megvolt vagy kilencven kiló.

Töprengve fürkésztem az arcát. Állta a tekintetem. Aztán ajkát biggyesztve megszólalt ismét.

– Az jár a fejedben, ugye, hogy nem Eunice Devore-e a gyilkos. Ha meghalt a férj, mindig a feleség az első számú gyanúsított, nemdebár?

Feszengve vállat rántottam. – Én ezt nem mondtam.

– De gondoltad. Rendben. Lássuk, be tudjuk-e bizonyítani. Először is, van-e indítékom? Szexuális kielégületlenség, rossz házasság, Giles válást emlegetett. Azt tervezte – és ebben biztos vagyok –, hogy még megvárja, amíg kijön az új könyve, és amint látja, hogy bestseller lesz belőle, rögtön ügyvédet fogad. Ha megölöm és balesetnek tüntetem fel a dolgot, megkímélem magam a megaláztatóstól, kielégül a bosszúvágyam, nyilván a hagyatéka nagyrészét én öröklöm, ami egész csinos summa is lehet, különösen, ha az új könyvét megfilmesítik, amire komoly esély van. Ellene szól viszont az, hogy a szexualitás az én személyiségemnek nem elsődleges hajtóereje, hogy a válás ellen nincs kifogásom, és hogy jól megélek a magam munkájából.

Másodszor, képes volt-e a gyanúsított a tett végrehajtására? Képes vagyok rá fizikailag, hogy megöljem? Hogyne. Olyan erős vagyok, mint egy férfi, Giles pedig puhány. Használhattam valami tárgyat, amivel letaglózhatom, kitörhettem volna a nyakát, aztán elvihettem magammal a gyilkos fegyvert. Vagy akár egy karateütéssel is...

– Karate? – kaptam fel a fejem.

– Igen. Karate-tanfolyamra járok egy ideje. Előfordul, hogy késő estig a belvárosban dolgozom, és hasznos, ha egy asszony ismeri az önvédelem művészetét, bár eddig még nem támadtak meg. Akkor jutott eszembe, amikor egyszer Giles említette, hogy te valóságos mestere vagy a kacatének. Én nem vagyok a mestere. Nem tudom, el tudnám-e törni Giles gerincét egyetlen, tenyéréllel a nyakszirtjére mért csapással. Gondolom, te el tudnád törni?

– És hogy vinném be a fürdőszobába?

– Nem kell vinni, kispajtás, bevonszolod és kész. – A vállamat méregette. Szerintem be tudnád vonszolni.

– Ha bevonszolták, annak nyilván nyoma maradt. Vagy lehet, hogy nem: Ezt nem tudom. Na és az indítékom?

– Kit érdekel?. Ez az egész hűhó az indítékok körül szerintem egy nagy hülyeség. Bárkinek lehet indítéka, és bármit fel lehet fogni indítéknak: Lehülyézett, azt mondta, hogy olyan kicsi vagy, mint a kutya ülve, közölte veled hogy rossz író vagy, szidta a drágalátos anyádat, mit tudom én: Lényegtelen, mit mondott. A lényeg az, hogy mondott valamit, ami téged kihozott a sodrodból és amitől elvesztetted a fejed.

De lássuk a harmadik tényezőt! Volt-e rá alkalmam? Benn voltam a belvárosban egész nap. De nincs alibim, tehát itt is lehettem. Tehát volt rá indítékom, hogy megöljem, képes voltam rá, hogy megöljem, és alkalmam is volt, hogy megöljem – csak egyetlen dolog hibádzik, az, hogy nem öltem meg. Te ölted meg?

– Nem én öltem meg – legyintettem, mint aki valami nyilvánvaló képtelenséget hall. Az is volt persze, nyilvánvaló képtelenség.

– De Eunice, hogyhogy itt vagy bent a városban? Mikor jöttél be? Kutató pillantást vetett rám.

– Tegnap délután, úgy négy óra körül. Arra is kíváncsi vagy, hogy miért?

– Nem kényszeríthetlek, hogy elmondd. De ha magadtól elmondanád...

– Igazat mondani a legkönnyebb. Giles telefonált, hogy jöjjek be a városba. Otthon felejtett egy csomagot...

– Egy csomagot?

Gondolom, nagyot nézhettem a meglepetéstől, mert Eunice-t láthatólag szórakoztatta a viselkedésem.

– Igen, egy csomagot Netalán elárultam magam evvel? Bűnös vagyok?

– Á, nem. Folytasd, kérlek!

– Szóval felhívott, megmondta, hol találom a csomagot, és megkérdezte, be tudnám-e hozni neki a városba: Én azt mondtam, lehetséges. Ugyanis jó ürügy volt arra, hogy meglátogassam a fivéremet, akit már egy éve nem láttam, pedig csupán negyven mérföldre lakunk egymástól. el is hívtam, kivételesen otthon is volt, nem utazott el a hétvégére, s hívott, hogy menjek el hozzájuk.

Tehát bejöttem a városba, hoztam magammal a csomagot is. A recepcióról telefonon felszóltam Gilesnak, de nem volt a szobájában. Nem is számítottam rá persze, hogy a szobájában lesz – hacsak nem valami nővel, ebben az esetben viszont nem veszi fel a kagylót. Betettem hát a csomagot a ruhatárba, a ruhatári jegyet pedig leadtam a nevére a recepción.. Borítékba tették, és bekapcsolták a berregőt a szobájában, tudod, amelyik jelzi a vendégnek, hogy üzenet van számára a portán. Legalábbis odalent azt mondták, hogy majd bekapcsolják. Aztán siettem a fivéremhez – úgy tíz mérföldre lakik innen – és nála töltöttem az éjszakát. A fejemet ingattam.

– Bárcsak felküldték volna a csomagot a szobájába! A szobaasszony betehette volna.

– Miért? Hiszen így is megkapta. Amikor bementem a szobájába, ott volt a fiókos szekrényen. Láttam. Még mielőtt betették abba a vászonzsákba a többi holmijával együtt. Néhány óra és vissza is kapom. Sok értelme nem volt idehozni.

– Ezt kellett volna elintéznem Gilesnák, Eunice mondtam és nagyon utáltam magam. – Tegnap este átvette a recepción a ruhatári jegyet, de nem volt ideje elmenni a ruhatótba. Odaadta nekem a jegyet a kulccsal együtt, hogy hozzam fel neki a csomagot. EI is hoztam, de Csak ma délben. És akkor már halott volt.

– Na és?

– Amikor mondtam, hogy Giles megbízott valamivel, de én elfelejtettem, te rögtön azt kérdezted, hogy összefügg-e ez a halálával. Most meg semmi jelentőséget nem tulajdonítasz neki. Miért? Talán tudod, hogy mi volt abban a csomagban?

– Tudom. Állandóan kap ilyen csomagokat. Golyóstollak vannak benne. Az ő saját, háromszögletű, kék, monogramos golyóstollai. Én rendeltem neki először ilyen tollakat. Nem bírtam már nézni, ahogy azokkal a betétes golyóstollakkal vacakol.

– Nem csodálom – jegyeztem meg. – állandóan elgurul a rugójuk.

– Látom, az együttélésetek olyan volt, mint a házasság – jegyezte meg epésen.

– Hát, bizonyos mértékig igen – bólintottam.

– Nahát, ha én voltam a feleség, ó pedig a férj, akkor ezek a golyóstollak voltak Giles dédelgetett gyermekei. Kezesek voltak, büszkén felnéztek rá. Olcsó tollak, s ha kifogy belőlük a tinta, el lehet dobni őket. Viszont van két hibájuk. Az egyik az, hogy nem tartanak sokáig, mert hamar kifogy belőlük a tinta. A másik pedig az, hogy Giles akkor is visszateszi őket a zakója zsebébe, ha már kifogyott belőlük a tinta, és az én dolgom, hogy ellenőrizzem, fognak-e még, s kidobjam őket, ha már nincs bennük tinta.

Bólintottam. Már sejtettem, mi lehetett az a cirkusz a dedikáláson. Giles olyan golyóstollal kezdett dedikálni, amelyikből már majdnem kifogyott a tinta (nyilván avval, amelyik a fiókos szekrény tetején volt, amelyikkel a kérdő jelet rajzoltam, avval a kevéske tintával, amely még leszivárgott a hegyéhez, miután Gilest cserben hagyta a dedikáláson). Nem volt nála utánpótlás, mivel én nem hoztam el a csomagot, és kénytelen volt valami monogram nélküli tollat használni, amely sehogy sem állt a kezére. Ez nagyjából megmagyarázza, hogy miért volt rám olyan dühös. Nagyjából? Teljesen megmagyarázza: Nem hibáztatom érte, még ha látom is, hogy ez a toll-mánia jellegzetesen neurotikus tünet. De mi köze van egy kiszáradt golyóstollnak Giles meggyilkolásához? Engem talán képes lett volna megölni egy golyóstoll miatt, merő bosszúságból, de hogy ötölje meg valaki ugyanezért?

Az persze továbbra is áll, hogy jócskán hozzájárultam Giles rosszkedvéhez és tehetetlen dühéhez, gyedig élete utolsó délelőttjén. Fájdalmas dolog ez, emlék elkísér a sírig.

Ismét Eunice-hoz fordultam.

– Ezek szerint viszont nem maradtál ott a fivéredéknél. Reggel eljöttél.

– Eljöttem bizony. Ki nem állhatom a kölykeit és a felesége sem egy földre szállt angyal. Mindig elfelejtem, de valahányszor náluk vagyok, rögtön eszembe jut, miért is látom ritkán a fivéremet.

– Mikor jöttél el tőlük? – Rögtön reggeli után.

– És egyenesen idejöttél?

– Nem, nem jöttem ide egyenesen. Nem voltam itt a kérdéses időben, amikor a haláleset történt. Nyitva volt egy-két áruház, és én vásárolni mentem.

– Mit vettél?

– Semmit, de igazából nem is akartam venni semmit. Egyetlen ismerőssel sem találkoztam. Mondtam már, hogy nincs alibim.

– De miért jöttél ide utána?

Eunice most először zavarba jött. Tekintetét, amelyből eddig csak úgy sugárzott a dacos nemtörődömség, most lesütötte. Hangját halkabbra fogta.

– Arra gondoltam, hogy megkeresem Gilest. Rohadt egy estém volt a fivéreméknél. Tudtam, hogy ma reggel dedikál, és azt reméltem, hogy majd ettől jobb kedvre derül. És esetleg hajlandó... ha itt maradok éjszakára...

Döbbenten néztem rá. Ez az acélkemény asszony, ez a vasbeton nő a szemem láttára hullik szét apró darabokra, nekem meg semmi kedvem, hogy újra összerakjam.

– De valahogy megsejtette, az ösztönei megsúgták neki, hogy jövök, és inkább kicsinálta, hogy valaki kiloccsantsa, csakhogy ne kelljen velem még egyszer találkoznia ebben az életben. A rohadék... – Két nagy könnycsepp jelent meg a szemében, s gördült alá az arcán.

Tehetetlenül néztem.

Eunice rámvetette a tekintetét.

– Képes lennél végignézni, hogy sírok? Hát nem, kisapám! Nagyon tévedsz. Nem sírok. – Mélyet lélegzett, kezefejével megtörölte a szemét. – Na, megyek vissza a szobájába. Talán megjött már az orvosszakértő. Intézned nem kell a temetés ügyében.

Felállt, az ajtóhoz ment, kilépett a folyosóra és elindult balra, az 1511-es szoba felé. Nem vett búcsút tőlem, de ez nem zavart különösebben. Az órámra néztem Öt múlt.

15. ROSEANN BRONSTEIN - Idő: 5 óra 15 perc, délután

Nem volt nagy kedvem elhagyni a szobát. Legalábbis nem azonnal. Hatkor úgyis kidobnak innen, s nagyon zavart, hogy nem tudtam, hova menjek, mit is csináljak.

Akárhova megyek, akármit csinálok, fényt kell derítenem erre az átkozott rejtélyre. Néhány nap múlva Gilest eltemetik, s nekem is részt kell vennem a gyászszertartáson. A magam lelki békéje érdekében is addigra egyszerűen meg kell tudnom, mi történt. (Vagy megint határidőket szabok magamnak, ahogy megszoktam írás közben? Hogy megszabom, eddigre vagy addigra kész leszek evvel vagy avval a fejezettel, mért másként sohasem jutok a végére?)

Tehát. Miért gyilkolták meg? Eddig két zavaró tényezőről értesültem Giles életében, egy jelentéktelen apróságról és egy súlyos tényről. A jelentéktelen apróság a kifogyott golyóstoll, annak köszönhetően, hogy nem vittem fel idejében a szobájába a csomagot. Nem hiszem, hogy a golyóstollaknak bármi szerepük tenne a gyilkosságban. (Vagy csupán a magam felelősségét próbálom kisebbíteni?)

A súlyos tény viszont két kielégítetlen, csalódott asszony, Eunice és Roseann. (Ki hitte volna, hogy Gilés Devore afféle homme fatal volt két nő életében, s mindkettőjüket a kétségbeesésbe kergette?)

Abban biztos voltam, hogy nem Eunice gyilkolta meg. Rögtön kapcsolt, amikor a szavaimból árra lehetett következtetni, hogy gyilkosság történt. Ha ó a gyilkos, nyilván úgy tesz, mint aki nem figyel fel erre a lehetőségre, utána pedig gondosan kerüli a szót is és a gondolatot, (vagy ez valami romantikus és érzelgés elképzelés a női lélekről?) És Roseann?

Vajon hol lehet? Éppenséggel körbejárhatom a szállodát, hátha megtalálom valahol, de nincs ért e, mert a szálloda akkora, mint egy kisebbfajta város, és bolyonghatok örökké, anélkül, hogy Roseann-be botlanék. Már ha egyáltalán itt van a szállodában. Mert az is lehet, hogy nincs itt. Továbbá senkit sem ismerek, akit megkérdezhetnék, hogy hol találom.

Töprengtem, közben kibámultam az ablakon: az ablakkeret kivágásában falak és ablakok nem különösebben kellemes látványa derengett homályosan a sárgás függönyön át.

Roseann közben már nyilván értesült Giles haláláról. Henrietta intézkedett, hogy bejelentsék, sót, lehet, hogy már a rádió– és tévé-hírekben is benne van:

És ha tudja, mindenképp kétségbe ejtette a hír. Hiszen éppen azon fáradozott, hogy bármi áron is visszaszerezze Gilest, és újra játszhassa vele azt az undorító dajkálósdit, amelyet a jelek szerint több nő is szíves örömest eljátszott vele. Vajon mit tesz kétségbeesésében? Beül egy– bárba és leissza magát? Kiveti magát az ablakon, s zuhanás közben átkokat süvölt a kegyetlen sorsra? Vagy hazamegy és álomba sírja magát?

Nem járhatom végig a város összes bárját, ha pedig kivetette magát az ablakon, erről előbb-utóbb amúgy is tudomást szerzek. Ha viszont hazament, egyszerű a dolog: telefonálni kell, a telefon pedig itt van a szobában. Persze nem az én telefonom, s a beszélgetés díja annak a pasasnak a számláját terheli majd, aki ma este költözik be a szobába. De valahogy nem aggasztott a dolog. Majd elintézem Sarah-val, ígértem meg magamnak.

Olyan készülék volt, amelyiken a kilences számot tárcsázva automatikusan városi vonalat kap az ember. Ez jól jött, mert nem kellett a központossal beszélnem, aki esetleg nemtetszésének ad hangot, amiért olyan szobából telefonálok, amelyiknek nincs vendége (bár lehet, hogy nem tudná, papíron üres a szoba).

Tárcsáztam a kilences számot, majd a könyvesbolt számát, amit a telefonkönyvből tudtam meg, mégpedig díjtalanul. A Hősök Emléknapján persze nincs nyitva a bolt, de tudtam, hogy Roseann lakása is ott van, a bolt fölött az emeleten, s talán odafent is kicseng a hívás egy másik készüléken.

Vártam, amíg tizenötöt cseng a telefon, arra az eshetőségre, ha, nincs egy másik készülék a lakásában és le kell szaladnia a boltba, hogy felvegye a kagylót. Tizenöt a négyhez fogadtam magammal, hogy nem veszi fel senki. Orrhosszal veszítettem, mert a tizenötödik csengetésre valaki felvette a kagylót.

Halk és rekedt hangot hallottam. A gazdája felismerhetetlen volt számomra. Arra gondoltam, hogy talán téves és nagyon óvatosan szóltam bele a kagylóba:

– Roseann? – Mi kell? – jött a hang, ezúttal hangosabban. Most már felismertem.

– Darius Just beszél.

– Tudom. Mi a franc kell? – Nem tette hozzá, hogy "picur". Rettenetes állapotban lehet.

– Elnézést, Roseann, de hallottad, mit történt Giles-szal?

– Igen, hallottam. Az ember azt hinné, hogy az a szemét legalább a fürdőkádban meg tudott állni a maga lábán.

Hm. Ez ma a második eset, hogy egy nő átkokat szór Gilesra, amiért volt pofája meghalni. Először "rohadék", most meg "szemét".

– Roseann.? Találkoztál Gilesszal, amióta beszéltem veled tegnap este?

– Nem, nem találkoztam vele. Különben is, mi közöd hozzá? Miért, te találkoztál vele?

Megmondhattam volna neki, hogy találkoztam vele, de mire lett volna jó? Hogy elismételjem, mit mondott nekem Giles? Majd egyszer. De nem most.

– Roseann, valamit nem értek. – Mi az istenről beszélsz?

– Figyelj már rám egy kicsit! Amikor bementem Giles szobájába...

– ...ott találtad holtan. Ezt tudom. Lehet, hogy te lökted meg. Hogy elessen a kádban.

Nem lehetett vele értelmesen beszélni.

– Roseann, amikor bementem a szobájába, már halott volt. A fürdőkádban találtam rá, olyan volt az egész, mintha zuhanyozott volna, a ruhái meg szanaszét voltak dobálva a szobában. Mintha levetkőzött volna és ledobálta volna a ruháit, össze-vissza, ahogy jön, utána még ment a fürdőszobába zuhanyozni.

A vonal másik végén csend honolt, olyan hosszú csend, hogy kis híján megráztam a készüléket, hátha valami érintkezési hiba támadt, amikor Roseann végül megszólalt, ezúttal valamivel nyugodtabb hangon.

– De hiszen ez lehetetlen! Mindig összehajtogatta a... – Elhallgatott, de én már ennyiből is megtudtam két dolgot. Biztos, hogy Roseann is játszotta Gilesszal a dajkálósdit, és neki is az a véleménye, hogy Giles nem szórhatta így le a ruháit.

Újra megszólalt.

– Úgy érted, ugye, hogy valaki más szórta le a ruháit, nem? Valami nő... De nem, ezt Giles nem hagyta volna. Igen, Roseann is megtette azt a gondolati lépést, amely számomra az ártatlanságát bizonyítja. – Úgy érted, ugye, hogy valaki megölte, aztán szétdobálta a holmiját, hogy azt higgye mindenki, zuhanyozás közben baleset érte?

– Szerinted ez lehetséges? – kérdeztem.

– Hát, nem tudom... én... igen. Igen, lehetséges. a robbant ki belőle. –Eunice tette.

– Eunice?

– Igen, ő. Ha nem lehet az övé, másé se lehessen.

– Ez képtelenség, Roseann – hazudtam szándékosan, hogy megtudjam, okkal vádolja-e Eunice-t, vagy csupán a gyűlölködés beszél belőle. – Eunice-nek szilárd és kikezdhetetlen alibije van.

Roseann valami rekedt reszelős hangot hallatott, vélhetőleg gúnykacajnak szánta.

– Csak nem képzeled, hogy saját kezűleg csinálta? Felbérelt valakit. Mostanában fillérekért meg lehet öletni . bárkit.

– Mi a bizonyítékod erre, Roseann?

– Nekem nincs szükségem bizonyítékra.

– De bizony van, jogi értelemben vett bizonyítékra, ha ilyesmiket állítasz. Amellett bárkinek eszébe juthat, hogy neked ugyanolyan indítékod volt,' mint Eunice-nek, s ugyanannyira erős indítékod.

– Nekem?

– Igen. Ha Giles nem lehet a tiéd, másé se lehessen. Felcsattant a hangja.

– Menj a francba a marhaságaiddal! – kiabálta bele a kagylóba, aztán lecsapta.

Én is letettem a kagylót, bár jóval lassabban és óvatosabban.

Na, lássuk, mit végeztünk! Mindkét nő azonnal kapcsolt, amikor a szavaimból arra lehetett következtetni, hogy gyilkosság történt, s ennek alapján a magam részéről kizárnám őket a gyanúsítottak. köréből. Igaz, Eunice nem volt hajlandó elfogadni, hogy gyilkosság történhetett, még azért sem, hogy Roseannt vádolhassa vele, amit pedig a jelek szerint szíves-örömest megtett volna. Roseann viszont rögtön Eunice-t vádolta a gyilkossággal: Ez nyilván avval magyarázható, hogy Eunice ügyvéd, Roseann pedig nem.

Roseann viszont felvetett egy érdekes lehetőséget. Hogy talán bérgyilkos volt. Miért is ne lehetett volna? Valószínűtlen, de lehetséges. És ez azt jelenti, hogy az alibik semmit sem bizonyítanak. Továbbá az is lehet, hogy a heroin a bérgyilkostól származik. (Hogy miért hagyta volna ott, azt persze nem tudom.)

Hiába, nem jutok semmire. Öt órája egyfolytában töröm a fejem, talán még soha életemben nem töltöttem el öt órát ilyen alapos, kitartó és – tegyük hozzá –egyhangú gondolkodással. Még akkor sem, amikor a regényeim cselekményét terveztem. És mire jutotta vele? A nagy semmire. Semmivel sem vagyok okosabb , mint amikor belefogtam – sőt, még annyira sem, hiszen közben többen is rámutattak olyan bökkenőkre, amelyekre én magamtól nem is gondoltam.

Ide mindjárt hat óra, a szállóvendég akármelyik percben megérkezhet. Letettem a szobakulcsot a fiókos szekrényre, kiléptem a szobából és becsuktam magam mögött az ajtót. Még mindig törtem a fejem.

16. GWYNETH JONES - Idő: 5 óra 55 perc, délután

A liftre sokáig kellett várni, de én nem bántam, én sem siettem.

Mivel nem hihettem (és nem is akartam hinni), hogy ez a gyilkosság olyan nevetséges semmiségekkel függ össze, mint a golyóstollakat tartalmazó csomag és az én mulasztásom, s mivel úgy láttam, Eunice-nek és Roseann-nek sincs semmi közük hozzá, valahol máshol kellett keresni az indítékot. Egy másik nő, akire senki sem gyanakodna, a heroin, esetleg egy elmebeteg gyilkos? (Elmebeteg gyilkos? No nem, az nem próbálná balesetnek feltüntetni a gyilkosságot.)

Ha az indítékot keressük, hasznos lehet, ha pontosan rögzítjük, mit is csinált Giles attól kezdve, hogy huszonnégy órával ezelőtt elbúcsúzott tőlem, egészen a halála pillanatáig.

Még mindig nem jött a lift. Közel jártunk a vacsoraidőhöz, nyilván jóval többen használják most a liftet egy időben. Hát igen, az élet megy tovább. Esteledik, az emberek éhesek.

Én nem voltam éhes.

Utoljára akkor láttam élve Gilest, amikor Henrietta Corvass-szel távozott a bálteremből. Ha Henriettával kezdődött az egész...

A lift megérkezett. Dugig volt emberekkel, akik tessék-lássék megpróbáltak összébb szorulni, hogy beférjek. Beléptem a liftbe. Mellettem szólt, hogy kis helyen is elférek.

Tekintetem végigsöpört a liftben szorongókon, de nem láttam ismerőst. Nem volt kedvem csevegni senkivel. Szerencsére nem is volt kivel. Több ezren vannak itt a közgyűlésen, s ha véletlenül egymás mellé sodródik tiz-tizenkét ember, mint itt a liftben, komoly esélyem van rá, hogy ne legyen köztük ismerősöm.

Megfordultam és a liftajtót tanulmányoztam. A többiek mind résztvevők voltak. Névkártyát viseltek. Mélyet sóhajtottam, és igyekeztem feltűnés nélkül eltávolítani a magamét.

Az ötödik emeleten szálltam ki, a sajtóirodát még nyitva találtam. Ez meglepett, úgy gondoltam, hogy ötkor már bezárt, s csak azért jöttem ide, hogy biztos legyek a dolgomban.

Csupán egyvalaki volt odabent, egy nő. A haja összevissza csapzott, melle mikroszkopikus, lábán tornacipő. Szétvetett lábbal tehénkedett a karosszékben, miközben valami papírokat tanulmányozott. Nyilván a sajtónak szóló tájékoztatók, gondoltam. Az írógépben papír fehérlett, s látszott, hogy a nő rögtön nekilát gépelni. Megnéztem gondosan a lábát is, de nem telt benne örömem, inkább a névkártyájára emeltem a tekintetem. "Gwyneth Jones" állt rajta.

Gwyneth? Nem hittem a szememnek. Akad élő ember (asszony), aki Gwynethnek hívnak?

Nyilván motyoghattam magamban a nevét, mert az ifjúhölgy arra a következtetésre jutott, hogy figyelmet kérek (valóban, ez volt a tervem, csupán kicsivel később gondoltam), felnézett és megkérdezte:

– Igen?

– Nem tudja, hol van Henrietta? – kérdeztem. Töprengve nézett rám.

– Henrietta Corvass? Megkérdeztem, merő kíváncsiságból:

– Miért, hány Henrietta dolgozik itt?

– Ő az egyetlen, akit így hívnak.

– Akkor miért kérdezi?

– A pontosság kedvéért.

– Jó, kezdem újra. Nem tudja hol van Henrietta Corvass?

– Ha már újra kezdjük, megmondaná, hogy ön kicsoda?

Előkotortam a zsebemből a névkártyámat és megmutattam neki. Megnézte, de szemében nem villant fel semmi

– Író vagyok – magyaráztam. – Szóval, Henrietta. Tudja, hol van? Erre csupán ennyit mondott, mégpedig közönyösen:

– Nem.

Felfortyantam

– Nézze, aranyoskám, tegyen úgy, mintha valami rend-kívüli esemény történt volna. Mondjuk, elszakadt a melltartója pántja, és Henrietta az egyetlen itt a szállodában akinek van egy tartalék melltartója. Hol keresné? Ha nagyon muszáj. Hogyan kezdene hozzá?

– Nem hordok melltartót – szögezte le. – De mint ha mondott volna valamit a Sewall-Broom Könyvkiadó estélyéről, ma este. Talán ott megtalálja.

– Hálásan köszönöm, aranyoskám. Hol lesz ez az estély?

– Nem tudom. De volt itt valahol valami hirdetmény.

Igen mérsékelt ügybuzgalommal vette szemügyre az íróasztalán tornyosuló papírokat.

– Ki sem látszom a munkából – panaszkodott.

– Tudom – mondtam. Rögtön láttam, mennyi a dolga.

De ha szánna rám öt percet és megkeresné ezt a hirdetményt, jó?

Nyolc az öthöz fogadtam, hogy nem fogja megtalálni, de elvesztettem a fogadást. Egy percbe sem tellett, s megtalálta. Alacsony nő volt, minden szempontból érdektelen én mégis csókot leheltem az arcára és-nagyon szépen megköszöntem, amit értem tett. De nem volt oda az örömtől és a hálától.

Elmentem, kerestem egy mosdót, elintéztem halaszthatatlan teendőimet, kezet-arcot mostam, majd gondosan tanulmányozni kezdtem a tükörben a fizimiskámat. Éreztem, hogy mélyen a formám alatt vagyok, s most meggyőződhettem, hogy ez bizony meg is látszik rajtam. De hát annyi baj legyen! Nem vagyok feltűnően jóképű, de nevetségesén ronda sem. Arcom abba a tág kategóriába esik, amit az emberék a "markáns" szóval illetnek, melyik-melyik milyen hangsúllyal, s én sem tudok jobbat mondani, ha jellemeznem kell a külsőm.3

A papírtörölköző-masinának dőlve áttanulmányoztam a hirdetményt. Az estélyt nem a szállodában tartják, hanem egy közeli étteremben, s a tervek szerint fél hétkor kezdődik.

Volt még vagy húsz percem, kerestem magamnak egy karosszéket a szálloda halljának egyik nyugodt és rejtett szelletében, és behunytam a szemem. Az jutott eszembe, hogy talán éppen valahol itt található a félpornó újságok árusa, akiről Sarah 'beszélt. De nem volt erőm, hogy megkeressem, inkább Sarah-ról töprengtem egy keveset, néhány közönyös percen át, s valahogy el is telt egy negyedóra. A fejem feletti falióra ütésére kaptam fel a fejem.

Rémülten pattantam fel, és a zsebeimet tapogattam, mert féltem, hogy közben valami együtt érző zsebtolvaj úgy határozott, hogy könnyít ennek a láthatólag kimerült embernek a terhein. De megvolt mindenem, s jobban is éreztem magam a pár perces öntudatlan szundikálástól: Elhagytam a szállodát.

17. THOMAS VALTER - Idő: 6 óra 40 perc, délután

Az a sanda gyanúm, hogy nincs a hétnek olyan napja és a napnak olyan órája, amikor valahol ne folynék valami fogadás, estély vagy hasonló,-bárpincérekkel, ingyen itallal, megrakott büféasztalokkal.

S ha elég sok a vendég, akiket ráadásul nem nagyon ismernek a rendezők, bárki besétálhat az estélyre és részt vehet rajta hívatlanul is. Mindössze arra kell ügyelnie, hogy kedélyesen magabiztosnak látsszék és időnként integessen a terem másik végében tartózkodó ismeretleneknek.

Biztos vagyok benne, hogy jó néhány ember akad, aki éves táplálkozásszükségletét jórészt az ilyen fogadásokon és estélyeken elégíti ki. Ennek persze ára van. A lárma, a cigarettafüsttől áporodott levegő, a tömeg, a lerészegedő emberek, az egyhangú menü, s az is, hogy végig kell nézni, amíg hányingere nem támad az embernek, hogy mások mint játsszák az eszüket, hogy ismerkednek meg számukra fontos emberekkel, hogy próbálnak imponálni a másiknak, hogy fognak maguknak palit valami üzleti vállalkozásra, és hogy miként döfik le ellenségüket.

Olyan ár ez, amelyet én magasnak találok, de ha mégis részt veszek valamilyen fogadáson vagy estélyen, mindig azon kapom magam, hogy semmivel sem vagyok különb a többi jelenlévőnél. Valószínűleg minden egyes résztvevő meg van győződve arról, hogy ebben a tömegben ó az egyetlen emberi lény, a többiek pedig egytől egyig elviselhetetlen szörnyetegek.

Nem volt meghívóm, de az AKSz-névkártya ott volt a zsebemben, s ha valaki megállít, igazolni tudom, hogy én író vagyok, ha már könyvterjesztő nem lehetek: De senki sem kérdezte meg, hogy mit keresek az estélyen, és az

sem izgatott senkit, hogy a névkártyám nincs a zakómra tűzve. A Sewall-Brown Könyvkiadó nyilván azért állja a cehhet, hogy rokonszenvet keltsen a cég iránt a könyvterjesztők között, s ha valakit kidobnak vagy nem engednek be, ez még akkor is kellemetlen szájízt hagy a résztvevőkben, ha egyébként jogosan történik. Hadd egyen-igyon az a pár hívatlan vendég, még mindig kisebb veszteség, mintha az estély célja látná kárát a dolognak!

Az italok persze engem nem érdekeltek, csupán egy futó pillantást vetettem a bárpult felé, ha esetleg ott találnám Henriettát. De nem volt ott. Hirtelen az a szörnyű gondolat villant át az agyamon, hogy talán meg sem ismerem, ha végül is meglátom, ugyanis képtelen voltam felidézni magamban az arcát. Igaz, ha a hangját hallom, akkor már nincs baj. Sokkal jobban emlékszem a hangokra, mint az arcokra.

A büféasztal felé vettem az utam. Az ételt jórészt sültcsirke halmok képviselték, amitől engem a déjà vu érzése fogott el, az az érzés, hogy én ezt már korábban átéltem egyszer. Ezúttal persze nem valamiféle érzékcsalódásban volt részem, amit evvel a francia kifejeléssel szoktunk leírni, hanem nagyon is valóságos élményben: előző este ugyanez történt velem, átmentem egy helyiségen, ahol a bárpult áll, s csupán egy pillanatra álltam meg, hogy lássam, ott van-e, akit keresek, utána pedig a büféasztalhoz vonultam. Tegnap Gilest kerestem, ma Henriettát keresem. És ahogy előző este nem láttam sehol Gilest, most, ezen az estén Henriettát nem láttam sehol.

Rossz hangulatban láttam neki a sült csirkének: Szemre, szagra nem volt semmi baja, étvágyam hirtelen visszatért.

(Néha annyira felidegesítem magam, hogy képtelen vagyok enni, de ez az állapotom sohasem tart sokáig, ez, gondolom, annak. a jele, hogy egészséges vagyok.) Vettem magamnak egy combot és egy mellet a tányéromra utálok avval vacakolni, hogy én most a csirke fehér húsát szeretem vagy a sötétebbjét, tőlem mehet – illetve jöhet – mind a kettő, majd melléjük lapátoltam két-három sült kolbászt és némi rósejbnit: Ha hozzáveszem az adag salátát és utána a csésze kávét a szelet tortával, ma estére nagyjából gondoskodtam is biológiai önfenntartásomról. Utána pedig Henrietta felkutatásának szentelhetem az energiáimat, már ha egyáltalán itt található a hölgy.

Ahogy üres asztalt kerestem, el kellett vonulnom a Sewall-Brown Kiadó néhány vezető szerkesztője előtt. Közülük az egyik egy ismerős hölgy volt, a cég egyik leányvállalatának a vezetője, még abból az időből ismertem, amikor ez a leányvállalat független cég volt. Kezemben étel, arcomon széles mosol : így üdvözöltem őket, sőt, ügyesen, a tányérokkal egyensúlyozva még előre is hajoltam, hogy csókot leheljek hölgyismerősöm arcára. Aztán mentem tovább, a másik szobába. Ez a csók arra szolgált, hogy mindenki lássa, teljes jogú résztvevője vagyok az estélynek – bár nem féltem, hogy ezt bárki is kétségbe vonná.

A Sewall-Brown cég nem rossz kiadó. Szívesen dolgoznék velük, ha biztos lehetnék benne, hogy nem szólnak bele a dolgomba. A Prism Press-ben az a jó, hogy nem kotnyeleskednek bele az ember munkájába, és ez bizony olyan előny, amiért cserébe sok-sok pénzről hajlandó lemondani az ember

Alighanem azért jutott ez most eszembe, mert a szemem sarkából észrevettem Tom Valie-t, szeretve tisztelt kiadómat, a Prism Press atyamesterét. Ő is meglátott engem, s még jószerivel bele sem haraphattam a csirkecombba (miközben eszembe jutott, hogy ebédre is csirkét ettem), már ott is termett az asztalomnál.

– Üdv, Darius! – mondta. – Szörnyű, nem? – ingatta a fejét gyászosan. Rögtön tudtam, mire gondol.

– Igen, rettenetes – bólintottam és ettem tovább. – Hallom, te találtál rá a holttestre – folytatta.

– Engem ért ez a szerencse – mondtam. – Elesett a fürdőkádban és meghalt?

– Igen. Legalábbis így fest a dolog – nyeltem le a falatot.

– Rettenetes – mondta ő.

– Igen, szörnyű mondtam én. Ismét a fejét ingatta.

– Rengeteg ilyen eset van. Hogy elcsúszik az illető a kádban, úgy értem. Szerintem évente több ezer embert ér ilyen baleset a fürdőkádban. Kész életveszély egy fürdőkád. Nagyon kell vigyázni. Szegény Giles!

– Szörnyű – bólintottam ismét. – Rettenetes.

Egy pillanatig sem hittem, hogy ez volt a jövetelének a célja. Tudniillik, hogy közölje velem, Giles halála milyen szörnyű, illetve milyen rettenetes. Az viszont határozottan érdekelt, hogy baleseti oktatásban részesít engem a fürdőkádak veszélyeiről.

– Mi szél hozott? – kérdeztem. – Kémkedsz a konkurenciánál?

– Van néhány barátom a Sewall-Brownnál – mondta tört hangon. Látszott, hogy még mindig azon mélázik szomorúan, hogy milyen szörnyű, illetve milyen rettenetes.

Végeztem a csirkecombbal és elintéztem pár darab rósejbnit, majd a saláta ellen indultam rohamra.

Tom megszólalt. – Tudod, Darius... Már vártam, hogy elkezdi. – Igen?

– Tudod, amiről tegnap beszéltünk...

– Hogy Giles otthagyja a Prism Presst?

– Nem arról, hogy otthagyja. Giles csupán beszélt róla, hogy otthagyja a kiadót. De végül is nem hagyta ott. Rosszalló fintor jelent meg az arcán. –Tekintettel a helyzetre, szerintem legjobb, ha nem is emlegetjük ezt a dolgot. Végül is egy halottról van szó.

– Igen. Szörnyű – bólintottam.

Tom gyanakodva nézett rám, de nyilván fontosabb volt számára, amit a tudomásomra kíván hozni, s inkább folytatta.

– Úgy értem, halottakról vagy jót, vagy semmit. Semmi szükség a botrányra.

– Botrányra? Semmi botrányos nincs abban, hogy egy író kiadat változtat –mondtam. (A kiadó persze nyilván úgy gondolja, hogy igenis botrányos a dolog – különösen az a kiadó, amelyiket otthagy a sikeres író.)

– Ez igaz. De hát semmi sem lett Giles tervéből, akkor meg minek beszélni róla?

– Egyetértek – adtam be a derekam. – Semmi okom, hogy beszéljek róla, Tom: Nem, is fogok. Úgy kezelem, mint egy "Szigorúan bizalmas!" ügyiratot.

– Köszönöm, Darius.

A jelek szerint ettől annyira megkönnyebbült, hogy most már képes volt az ételre is gondolni.

– Hozok magamnak valamit – mondta, és elindult a büféasztal felé.

Pár perc múlva tért vissza, csirkével a tányérján, közben volt egy kis időm, hogy gondolkozzam.

– Minden rosszban van valami jó is, Tom – kezdtem. – A könyve borzasztóan jól fog menni ezek után. Elég ritka dolog, hogy egy író a könyve reklámkampányának a kellős közepén haljon meg.

– Nem, nem. Szó sem lehet róla – tiltakozott feszengve. – Ízléstelenség lenne pénzt csinálni ilyesmiből.

– Miért lenne? Mi van azokkal a dedikált példányokkal amit ki akartatok sorsolni? Nem maradt belőlük? Elkomorult az arca, olyan képet vágott, mint akit megbotránkoztat, hogy ennyire híján vagyok a jóérzésnek.

– Dehogynem. Mind megvan. De hát most már nem osztogathatjuk szét őket. Nem lenne helyes.

– Nem bizony – helyeseltem. – Ha megvárod, amíg kiderül, hogy az Örökké távozóban igazi bestseller, elárverezheted a példányokat. Mivel ez Giles legutolsó dedikációja, szerintem több száz. dollárt is megadnak érte a gyűjtők.

– Nem – rázta a fejét –, még gondolni sem akarok rá. (De látszott rajta, hogy közben másra sem gondol, és én öt az egyhez lefogadtam, hogy el fogja árverezni a példányokat.)

– Ugyan már – biztattam. – Aknázd ki a helyzetet! Minden újságban benne lesz a hír. Az AKSz közgyűlésén történt a dolog. Ez ingyenreklám a könyvterjesztőknek is, amiért hálásak lesznek és az egekbe repítik a könyvet. Tudod, ilyen szalagcímek lesznek az újságokban, hogy "Halál a...".

– Egy pillanatra eszembe jutott Asimov szívfájdalma, amiről tegnap este beszélt: hogy könyvet kell írnia Gyilkosság a könyvvásáron címmel. Esküszöm, annyira szerettem volna a végére járni ennek a rejtélyes esetnek, hogy most az is eszembe jutott, hátha Asimov keze van a dologban, hiszen így készen kapja a regénye cselekményét, sőt Giles halála óriási reklám lesz a könyvnek.4

Tom kényszeredetten válaszolt:

– Hát, biztos, hogy majd többet el lehet adni a könyvből, de ez engem nem érdekel.

Majdnem elnevettem magam, hiszen az a kiadó (különösen, ha Tom az illető), aki azt állítja, hogy őt az eladott példányok száma nem érdekli, hazudik. De fékeztem magam és folytattam.

– Ami azt illeti, az Örökké távozóban megfilmesítési jogáért is jóval több pénzt kérhetsz most, ezenkívül kiadhatod újra Giles első regényét, mégpedig jóval magasabb áron. Szerintem legalább annyi példányban el fog kelni, mint először, de az is lehet, hogy több példányban. Tehát a veszteség, ami a halálával ért benneteket, voltaképpen tiszta nyereség a kiadónak.

– Hagyjuk – mondta Tom –, ez nem társalgási téma. És azt a veszteséget, hogy többé nem írhat semmit, pedig hány könyvet írhatott volna még, amúgy sem ellensúlyozza semmi. – Sóhajtott és harapott egyet a csirkecombból.

Csendben falatoztunk. Aztán én mentem a kávémért és a tortámért, bár voltam olyan figyelmes, hogy Tomnak is hoztam mindkettőből.

Azok a könyvek, amelyeket Giles "megírhatott volna még", természetesen már nem a Prism Press-nél jelentek volna meg. Ez a veszteség tehát nem Tom vesztesége. Ő csak nyert a dolgon.

Lehet hogy ő tette? Rettenetes dühös volt, hogy Giles otthagyja a kiadójukat, s nyilván az is kínosan érintette, hogy mennyi pénztől esik így el. A

halálával viszont pénzügyileg is jól jár. Talán ő a bűnös, talán ezért kérlelt, hogy ne beszéljek senkinek arról, milyen konfliktusa volt Gilesszal? Hogy tartsam titokban az indítékát a gyilkosságra? Talán ezért ügyelt annyira, nehogy véletlenül is ráharapjon a csalétekre, amikor a várható nyereséget ecseteltem neki? Talán ezért fecsegett összevissza a fürdőkádak baleseti veszélyeiről? Hogy a gyilkosságnak még csak a gondolata se merülhessen fel?

De mindez csupán feltételezés. Lehet, hogy tényleg úgy gondolja, baleset történt. Lehet, hogy őszintén zavarja, ha mások úgy vélik, hogy neki haszna van a tragédiából. Ha itt van most Eunice és szokás szerint a gondolataimban olvas, rögtön ízekre szedi a Tom bűnösségére vonatkozó feltételezéseimet.

Hát jó. Legyen! Másról kezdtem beszélni. – Nem láttad véletlenül Henriettát?

– Henriettát? – mutatta jólnevelten Tom, hogy mennyire érdekli a kérdésem.

– Az AKSz sajtófőnökét. Molett nő. Ovális arc. Tom a fejét rázta.

– Sajnálom, de nem ismerem. Teresa talán ismeri. Ő szemezte a dedikálást, a Hercules Books könyvkiadó munkatársaival közösen. Giles dedikálását –magyarázta, s közben gyászosan halkra váltott a hangja.– Közben mintha egy láthatatlan kalapot emelt volna le a fejéről és szorította volna a szívére. – A szervezés során nyilván találkozott a sajtótitkárral.

– Igen, ez egész valószínű. Hol van Teresa?

– Hazament. Rettenetes fejgörcsöt kapott, amikor megtudta, mi történt Gilesszal.

Hát, lehet, hogy Tom maga a bizonytalankodó Macbeth, de Teresa egyáltalán nem hasonlít a vérszomjas Lady Macbethre. Már ha tényleg hazament a rettenetes fejgörccsel. (Uramisten, már mindent gyanúsnak találok!)

– Holnap én sem jövök be – folytatta Tom. – Majd a lányok tartják a frontot a standon. Ez a Giles, hogy ez történt vele... elvette a kedvemet az egész közgyűléstől.

– Igen, szörnyű – helyeseltem. Tom végül felállt és elment

Végül én is felálltam, hogy felkutassam Henriettát, ha itt van egyáltalán.

18. HENRIETTA CORVASS - Idő: 7 óra 45 perc, este

Jó sokan voltak az estélyen, mindkét termet és az összekötő folyosót is megtöltötték a résztvevők. Persze nem maradtak egy helyben, így nem tudtam csoportról csoportra haladva gondosan megnézni őket magamnak. Járkáltak, köröztek, elsiettek mellettem, irányt változtattak, újabb csoporthoz szegődtek.

Ráadásul én sem voltam láthatatlan, hogy zavartalanul végére járhassak a kutatóútnak. Nagyjából minden tizedik embert ismertem a résztvevők közül, s ezek most mind lelkesen üdvözöltek.

Én voltam a nap hőse. Mivel én találtam rá a holttestre, egy csapásra híres ember lett belőlem, legalább kétszer olyan híres, mint amennyire négy megjelent (és egy sajtó alatt álló) könyvem híressé tett eddig.

Amennyire meg tudtam ítélni, vidám volt ez' az estély, mint ha mi sem történt volna, gyászt, komorságot, fájdalmat csupán annyit láttam az arcokon, amennyi abból fakadt, hogy az arc viselője sehogy sem tudott odaférkőzni a bárpulthoz, vagy abból, hogy kínos csend áll be a társalgásban, mert valami veszteséget említett, egy állás, egy könyv, egy dollár elvesztését. Azaz az élet ment tovább.

Volt itt egy ember, akit alig kilenc órája még a közgyűlés egyik sztárjaként ajnároztak. Hát-hét órája viszont lesújtott rá a halál, véresen és váratlanul. Iszonyatos csapás, szégyen, botrány, szörnyű és rettenetes. Erre mit tesz az élet? Fogja magát és megy tovább. Gilest máris elnyelte az idő feneketlen kútja, máris olyan, mintha sohasem élt volna. Hát igen. Emelem poharam a következő emberre, aki meghal!

És ha valaki más talál rá a holttestre, ha nem keveredem bele az ügybe, ha nem késve viszem oda azt a csomagot a golyóstollakkal, vajon akkor másként érzek? Nem kellett fogadnom magammal: nem éreznék másként. Nem is ' fogadhatnék magammal, mert hiszen amiben halálosan biztos az ember, arra nem fogad: igen, nem éreznék másként.

Az élet megy tovább.

Ha a Föld minden lakója, minden ember egyszerre elpusztulna egy vérzivataros pillanatban, a maradék élet menne tovább, rá se rántana, hogy mi történt, s fütyülne rá az egész világegyetem. Miért is ne? A világegyetem megy tovább.

Egyre sötétebb, egyre betegesebb gondolatok foglalkoztattak, ahogy csoportról csoportra haladtam, elvegyültem és kiváltam, mentem tovább, s már-már ott tartottam, hogy feladom, hogy az a tű, amit keresek, valami egészen más szénakazalban található, és különben is, majd holnap megkeresem...

Amikor háromnegyed nyolc táján hírtélen meghallottam a hangját. Látni nem láttam, a hang irányába fordultam, s a hangja segített felismerni, mégpedig azonnal.

Csendben odaléptem a csoporthoz, hallgattam, miről társalognak, igyekeztem elérni, hogy befogadjanak, legalábbis ideiglenesen. Le akartam választani Henriettát a csoportról, de nem szerettem volna, ha ez feltűnik a többieknek. Nem keltek figyelmet, ha nem akarok, ebben szerencsésebb vagyok, mint a többi ember. Kevés helyet foglalok el, nincs bennem semmi feltűnő, semmi olyan, mint Giles behemót teste, vagy az a rendíthetetlen önelégültség, ami csak úgy sugárzik Asimov pofájáról.

Álltam közöttük egy darabig, mígnem megszokták, hogy én is egy vagyok közülük, aztán elkaptam Henrietta pillantását. Felismert, de rögtön félre is nézett, s látszott, hogy szántszándékkal.

Óvatosan mellé furakodtam és megérintettem a karját. Felém fordult.

– Beszélni szeretnék magával – mondtam, de szinte némán, tátogva, mint a halak.

– Miért? – kérdezte fennhangon.

– Nagyon fontos ügyben – mondtam neki halkan. – ,Arról, hogy...

Nem folytatta. Nem azért, mert én félbeszakítottam, nem is azért, mert valaki más félbeszakította. Egyszerűen ráeszmélt, hogy ezt a mondatot nem kívánja folytatni, s ez az elmaradt folytatás olyan világos és érthető volt, mintha befejezte volna a mondatot:

– Igen, arról.

– Nem várhat? – Látszott rajta, hogy bosszankodik. – Nagyon kérem! –erősködtem.

A többiek arcára pillantott, mintha tőlük remélne segítséget vagy menedéket, de mivel egy pillanatra kivált a társalgásból, s a beszéd most nélküle folytatódott, úgy vették, mintha ott sem lenne.

Bosszúsan bökte ki:

– Szóval?

Ne itt. Kérem, jöjjön velem!

Ismerem, milyen az, amikor egy női kar vonakodik. Jó pár nőt kormányoztam már el olyan kikötőkbe, amelyeket nem volt igazán kedvük felkeresni. A legtöbbnek aztán megjött-hozzá a kedve, s örült, hogy velem jöhetett. De ez most más eset. Henrietta karja merev volt, elutasító, s belőlem ezúttal hiányzott a várható örömök adta magabiztosság, amely megadásra késztethette volna hölgyet.

– Menjünk ki! Itt nem lehet beszélni. Csak ide, az utcára. Az étterem elé –győzködtem. – Csak pár lépésnyire.

Végül velem jött.

Odakint az alkonyi félhomály épp az est sötétjére váltott. Az ég palaszürke volt, a levegő enyhe és mozdulatlan. Fényszórók és féklámpák tarkabarka játékával vonult a forgalom. A széles utcán alig néhány járókelő. Az étterem épületét csípőmagas betonfal kerítette, s a fal egyik résén át néhány széles lépcsőfok vezetett le az étterem kerthelyiségébe.

Először arra gondoltam, hogy legjobb lenne lemenni a kerthelyiségbe, de láttam, hogy az estély résztvevői közül sokan kiszorultak ide, a kis asztalkák köré. Inkább intettem Henriettának, hogy üljünk le a betonfalra. Háttal nekidőltem, kezemmel rátámaszkodtam és ülő helyzetbe tornásztam magam: a lábam nem érte a földet.

– Szörnyű eset – szólalt meg. – A legrosszabb reklám. Tele lesznek vele az újságok.

– Hát, nem is tudom. A szálloda nyilván mindent megtesz, hogy a sajtó ne csapjon zajt, és különben is, mi történt? Valaki elcsúszott a fürdőkádban. Valaki, akiről a legtöbb ember még csak nem is hallott. Lehet, hogy ezután hallani fognak róla, de eddig nem nagyon ismerték.

Nyugtatni próbáltam, oldani a hangulatát. A lábamat lógáltam, s könnyed csevejbe kezdtem.

– Tudja, amikor úgy húsz évvel ezelőtt James Dean, a filmszínész meghalt autóbalesetben, mindössze tíz sort írtak róla az újságok. Én felfigyeltem a halálhírére, mert láttam Deant egy televíziós műsorban, és nekem nagyon tetszett. Aztán bemutatták az utolsó filmjeit és percek alatt a kamaszok bálványa lett belőle. Ha a halála után két évvel feltámad és újra – meghal, akkora betűkkel közlik a hírt az amerikai újságok, hogy a betű lelóg a papírról. Lehet, hogy két év múlva Gilesszal is ugyanez lesz a helyzet, de most tíz sor az újságban és kész. Vagy még annyi se. Mondjuk, öt sor.

– Nekem kellett bejelentenem a dolgot.

– Ez a munkája.

– Ami nem jelenti azt, hogy örültem neki.

– Persze, hogy nem örült neki. A baj az, hogy nekem se örül, mert én hoztam a rossz hírt. Miért, én talán örülök? Képzelje csak el, ha maga van ott, amikor...

Hallgasson! – csattant fel, s meglepődve láttam, hogy kis híján elsírja magát.

Elhallgattam, s vártam, hogy eldőljön a dolog: sírás vagy nem sírás. Végül eldőlt, mégpedig az utóbbi javára.

– Szóval miért hívott ki ide? – kérdezte higgadtan.

– Nézze, Giles a barátom volt. Maga ott volt tegnap este, látta, mennyire nem akart elmenni magával a tévéfelvételre. Én rábeszéltem, hogy menjen el, ezért viszont nem tudott kivenni egy csomagot a ruhatárból, úgyhogy megkért, vegyem ki én, nekem viszont... őőő... nem volt időm rá. Számomra nagyon fontos, hogy megtudjam, nem volt-e valami köze a halálához ennek a mulasztásnak.

Nagyon, nagyon fontos. Ne felejtse el, hogy most azért érzem magam ilyen nyomorultul, mert tegnap este tettem magának egy szívességet. Mindent meg akarok tudni erről a szörnyű esetről, s arra kérem, hogy segítsen nekem. Viszonozza a szívességet!

Nem hatott rá a mesém, pedig őszintén, mély érzéssel a hangomban adtam elő.

– Mi köze lehet ennek a csomagnak a halálához? Akár így, akár úgy? Megvontam a vállam.

– Golyóstollak voltak benne. Mindig monogramos tollakat használt, s ezúttal otthon felejtette a pótlást. És mivel én nem juttattam él hozzá időben az új golyóstollakat, kénytelen volt egy régivel dedikálni. Abból viszont dedikálás közben kifogyott a tinta, s ettől kiborult: Ha nem borul ki, nyitván elmegy a díszebédre a dedikálás után. De kiborult, dühöngve felment a szobájába, aztán észébe jutott, lezuhanyozik, hátha az megnyugtatja. Aztán, gondolom, megcsúszott a kádban és elvágódott. Tehát bizonyos értelemben én vagyok az oka.

– Ha így történt, mit tehetek én?

– Segíthet, hogy kiderüljön: tévedek, nem így történt a dolog. Hogy valami más miatt ment fel a szobájába, valami más miatt borult ki, más miatt csúszott el a kádban. Nem szívesen élnék avval a tudattal, hogy részem volt a barátom halálában, ha nem muszáj. És ebben segíthet maga.

– Jó, de hogyan?

– Mindent tudni szeretnék, ami azután történt, hogy tegnap este utoljára láttam, amikor aztán elment magával. Látszott rajta, hogy tétovázik.

– Nézze, Henrietta – mondtam – én nem vagyok rendőr. Nem kényszeríthetem, hogy elmondja. Csupán megkérhetem rá, az emberiesség nevében.

– De hát nem történt semmi! Elmentünk a tévé-stúdióba, ahol felvették a műsort.

– Hogy mentek oda? Egyáltalán hova mentek, hol van ez a stúdió? Ki készítette a felvételt?

– Taxival mentünk. A szálloda előtt fogtunk egy kocsit és egyenesen a stúdióba mentünk. A délelőtti csevej-műsor számára vették fel, tudja, Sandra... Sandra... hogyishívják... az ő műsora. (Tudtam, kire gondol:) – Felvették és kész.

– Nem kellett várni, amíg elkezdték a felvételt?

– De, úgy öt-tíz percet. Tudja, hogy van. Mindig megvárakoztatják az embert. Csak azért, hogy lássuk, ki az úr a háznál.

– Giles hogy fogadta ezt? Hogy várni kellett?

– Sehogy. Ült mereven, maga elé bámult, beleszuszogott a bajszába. Én viszont ideges voltam, hiszen én sürgettem, hogy menjünk már, a meg a stúdióban hol az óráját nézte, hol engem, de szólni nem szólt.

– És hogy viselkedett a felvétel során?

– Remekül. Nagyon jól szerepelt. Úgy három hét múlva kerül adásba, a könyv megjelenésének napján. Ha van egy csöpp eszük ezeknek a tévéseknek, most rögtön leadják. Nem lepne meg – tette hozzá keserű hangon –, ha már holnap– délelőtt leadnák, még a közgyűlés ideje alatt.

– Valószínűtlen – nyugtattam. – Nekik is megvan az időbeosztásuk. Miről volt szó a műsorban?

– A szokásos dolgokról. A nő a könyvéről kérdezte, hogy miről szól, meg hogy lesz-e film belőle. Aztán a munkamódszeréről kérdezte, hogyan ír, satöbbi. Amikor Devore megemlítette, hogy a könyv részben a Watergate ügyről szól, ő megkérdezte, hogy Devore szerint nem a fantasztikum világába tartozik-e az egész cirkusz. Ő azt válaszolta, hogy a "szürrealizmus" szó jobban illik rá, aztán elmagyarázta, hogyan gondolja. Nagyon jól szerepelt. Jó műsor.

– Feltétlenül megnézem majd – mondtam. – A kiadójáról nem kérdezett semmit?

– Nem – nézett rám meglepődve: – Miért, kellett volna?

– Nem is tudom – mondtam ravaszul. – Azért kérdezem, mert nekem is a Prism Press a kiadóm és kíváncsi vagyok, hogy jutott-e nekik is valami a reklámból.

– Jutott hát. Amikor a műsor elején és a végén mondták a könyv címét, a kiadót is megemlítették.

– Csak az elején és a végén? Közben nem? – Amennyire emlékszem, nem.

– És mi történt a felvétel után?

– Semmi Visszamentünk a szállodába.

Már erősen sötétedett, nem nagyon láttam az arcát. A hangja viszont hirtelen tompán egykedvűre váltott.

– Úgy értem, mi történt azután, hogy felkísérte a szobájába? Éles, támadó hangon kérdezett vissza:

– Miből gondolja, hogy felkísértem a szobájába?

– Hiszen maga mondta. Nem emlékszik? Amikor elmentek a fogadásról, maga azt mondta, hogy ha visszatérnek, maga viszi fel a szobájába.

– Ja, értem már – mondta félvállról, mint akit nem érint a dolog. –~ Felmentem vele a liften, igen.

Nem hangzott valami meggyőzően, s most, hogy Eunice elmondott nekem mindent, már tudtam, merre hány méter. – És persze Giles behívta a szobájába.

– N-e-e-m – rebegte törten.

– Henrietta, ne butáskodjon! Giles minden nőt behív a szobájába. (Ebben persze nem voltam biztos, de hát ki tud megcáfolni?) – És maga be is ment vele, különben most nem lenne ebben a szörnyű lelkiállapotban.

Nem felelt. Elfordult tőlem. Végül mégis csak elsírja magát, gondoltam.

– Megígérem, hogy soha senkinek nem mondok el semmit – folytattam könyörtelenül. – És nem vagyok kíváncsi a részletekre. Csak úgy nagyjából, hogy mi történt a szobában.

Körbepillantott, nincs-e valaki a közelben. Nem volt senki. Létezik egy világméretű szabadkőművesség, mely megakadályozza, hogy bárki, akibe szorult az emberiesség egy szikrája, tolakodásával zavarja egy férfi és egy nő bizalmas – vagy bizalmasnak látszó – beszélgetését.

– Nekem nincs semmi szégyellnivalóm, mégis olyan kellemetlen az egész.

– Nézze, Henrietta, én többet tudok Gilesról, mint maga gondolja. Tudom, mi lakozik benne. Remélem, nem... őőő... bántotta magát? (Igyekeztem minél tapintatosabban kifejezni magam, mert nem szerettem volna, ha rájön a hisztéria, de önérzetemet mégis bántotta, hogy ilyen ostoba mellébeszélésre kényszerülök.)

– Nem, nem bántott – mondta, s a hangján éreztem, hogy mennyire hálás a mellébeszélésért. – Megkért, hogy menjek be a szobájába és dugjam ágyba őt. Ugyanis a felvétel után azt mondtam neki, persze. viccből, hogy most hazaviszem és ágyba dugom. Nevettem, mert azt hittem, hogy ó is viccből mondja, és jó éjszakát kívántam . neki. De nem engedett el. Megfogta a csuklómat és azt mondta, hogy ugyan, menjek be már egy kicsit hozzá. Én nem akartam huzakodni vele és eszembe se jutott, hogy neki valami... őőő... hiszen érti... – Zavartan elhallgatott:

– Eszébe sem jutott, hogy esetleg erőszakoskodni fog magával? –segítettem.

– Hátaz persze eszembe jutott, hogy megpróbál rávenni, feküdjek le vele –mondta, s a hangja hirtelen higgadtra és tárgyilagosra váltott. Mintha nem akarta volna, hogy túlságosan is szemérmesnek látsszék. – De biztos voltam benne, hogy ez nem fog neki sikerülni. Nem találtam benne semmi vonzót és különben is, van egy barátom, akivel nagyon jól megvagyunk az ágyban. Ezért hagytam, hogy behúzzon a szobájába, s amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, azt mondtam neki, persze hűvös és közömbös hangon, hogy Mr. Devore, sajnos, mennem kell, mert rengeteg a dolgom. Ekkor viszont hirtelen megváltozott a hangja.

– Megváltozott a hangja?

– Igen. Nyivákolni kezdett. Akarja, hogy folytassam?

– Szeretném. De csak úgy nagyjából. Nem kell szó szerint.

– Azt akarta, hogy vetkőztessem le. Mamának nevezett.

– És? Levetkőztette?

– Nem tudtam, mitévő legyek. Sikoltozni nem akartam, semmi szükség valami hülye botrányra. Arra gondoltam, hogy ha egy kicsit a kedvére teszek, akkor észhez tér. Nem vagyok szűz, nem félek a férfiaktól. Levettem a zakóját, a nyakkendőjét, az ingét, és segítettem levenni a cipőjét és a zokniját. De ez volt a maximum, többre nem voltam hajlandó.. Erre azt... azt mondta, hogy fürdessem meg. "Mama, fürdess meg", ezt mondta, de én már nem bírtam tovább, az ajtóhoz ugrottam és kimenekültem a szobából.

– Nem próbálta megállítani magát?

– Nem. Viszont bömbölni kezdett. Még a folyosón is hallottam, hogy úgy sír odabent, mint egy kisgyerek. Úgyhogy lementem a bárba, ittam valamit, és hál' Istennek, egyetlen ismerősömmel sem találkoztam. Aztán felmentem a szobámba és bevettem egy altatót.

Vártam, hadd szedje össze magát. Aztán megkérdeztem:

– Amikor levetkőztette – úgy értem, amikor levette a zakóját és a nyakkendőjét, mit csinált velük?

– Hát, ez volt a leghátborzongatóbb. Irányított, hogy mit csináljak. A cipőt orrával befelé kellett betennem a gardróbszekrénybe. A zakóját úgy kellett beakasztanom, hogy a fazonja nézzen balra, és az ingét is rendkívül gondosan össze kellett hajtogatnom.

– Irányította? És hogyan?

– Mondta, hogy mit csináljak és hogyan. Nyafogós, sipítós gyerekhangon. Én meg csináltam, amit kért – azt akartam, hogy megnyugodjon. Még azt is mondta, hogy fújjak bele a zoknijába, mielőtt laposra simítom. De nem voltam hajlandó rá. Ekkor duzzogni kezdett és azt mondta, hogy fürdessem meg. Erre én elmenekültem.

Hát, ez az, gondoltam. Ezt akartam tudni. Még tegnap éjjel is ragaszkodott hozzá, hogy a ruháit gondosan összehajtogassák. Tehát nem változtatott a szokásán.

Henrietta hangjára rezzentem fel gondolataimból: – Ezt akarta tudni, ugye? Felkaptam a fejem. Mi ez, már megint olvas valaki a gondolataimban?

– Tessék? – kérdeztem ingerülten.

– Miattam borult ki, nem azok miatt a golyóstollak miatt. – Ezt csak úgy gondolja, vagy talán Giles is mondta ma délelőtt?

Leereszkedett a betonfalról.

– Nem, ma délelőtt nem találkoztam vele. Akkor láttam utoljára, amikor kiszaladtam a szobájából. Eszem ágában sem volt találkozni vele. Amikor reggel felkeltem, a szobámba hozattam a reggelit és öt perccel kilenc után letelefonáltam, hogy tízig ne is várfariak. Tízkor már dedikált, még véletlenül sem találkozhattam vele.

– Ezek szerint nem volt ott a dedikáláson?

– Nem hát.

– A dedikálás előtt nem ment fel valaki érte?

– Nem tudom. Ha felment valaki, nem én voltam. Elegem volt belőle, hogy nekem kelljen kísérgetnem mindenhová.

Mégis határozottan az volt a benyomásom, hogy valami nő járt nála reggel, még tíz óra előtt. Mintha valaki mondta is volna. Még a neve is elhangzott... Nem, nem megy. Nem jut eszembe.

– Nézze, Henrietta, ne higgye, hogy maga miatt történt mindez! Lehet, hogy valami egészen más miatt történt, Giles nem mondott valamit tegnap, ami arra utalt, hogy valami miatt kiborult, ideges vagy feldúlt?

Semmit nem mondott. Az égvilágon semmit.

– Gondolkozzék csak! Nem történt valami szokatlan dolog? Nem találkoztak senkivel? Nem beszélt Giles valakivel? Nem tett valami furcsa vagy érthetetlen megjegyzést? Nem volt semmi különös a viselkedésében? Eltekintve persze ettől a vetkőztetősditől. Ha most visszagondol a tegnap estére, nem volt semmi, amit különösnek talált?

– Nem. Nem volt semmi.

Hát, bele kell törődnöm. Végül is nem verhetem meg, hogy emlékezzék. S ha emlékszik is valamire, most úgysem mondaná el, annyira elege van az egészből. Sót, sokáig már nem is tarthatom vissza, látszik rajta, hogy már menne. Gyorsan megkérdeztem tőle:

– Mikor jött el onnan tegnap éjjel?

– Nem néztem meg az órám. Úgy tizenegy tájt lehetett, de nem tudom pontosan. Nézze, nem akarok beszélni erről az egészről. És amit elmondtam, az... maradjon kettőnk titka.

– Ez természetes. És köszönöm, hogy segített.

Sarkon fordult és lesietett a kerthelyiségbe vezető lépcsőn. Én is elindultam, vissza a szállodába.

19. SHIRLEY JACKSON - Idő: 9 óra 10 perc, este

Mi a következő lépés? Tudom, hogy Giles mit csinált körülbelül tizenegy óráig tegnap éjjel. Ma tízkor már dedikált. Senki sem említette, hogy elkésett a dedikációról, pedig ez feltétlenül szóbeszéd tárgya lenne. Vajon mi történt annak a tizenegy órának a során, tegnap éjszaka és ma reggel? Ha megtudom, talán magyarázatot találok arra, ami aztán ma délben történt.

Ennek a tizenegy órás időszaknak a vége felé-egy nő volt nála. Ebben biztos vagyok, bár meg nem tudnám mondani, miért vagyok olyan biztos benne. a kérdés tehát az, hogy ki ez a nő, és hogy vajon egész éjjel Gilesszal volt-e.

Megpróbáltam Giles helyébe képzelni magam. Amíg Henriettával játszotta a dajkálósdit, nyilván oda se nézett a fiókos szekrényre, s így nem tudhatta, hogy a csomag nem érkezett meg. Vajon – miután Henrietta távozott kerített valahonnét egy másik nőt, akivel végigjátszhatta a játékát? Ebben az esetben csupán reggel észlelte, hogy nincs ott a csomag. Vagy Henrietta távozása után tehetetlenül álomba sírta magát? A nyafogó kisfiú nem vette volna észre a hiányt? Vagy talán észrevette, de eszébe jutott, hogy a ruhatár ilyenkor már zárva van és a tehetetlen csecsemő amúgy sem tudná, hogyan nyittassa ki?

Most is ugyanaz történt, mint eddig mindig: feltettem magamnak egy sor kérdést, de egyikre sem tudtam válaszolni.

Éppen beléptem a szálloda halljába, amikor kiáltás ütötte meg a fülem, az a kiáltás, amelytől tudat alatt az ebéd óta egyfolytában rettegtem.

– Dar-i-i-i-us! Egész nap téged kereslek!

Nyilván nem keresett egész nap, de kedves tőle, hogy ezt mondja.

– Helló, Shirley! – üdvözöltem bágyadtan: – Elnézést. Szörnyű napom volt.

– Tudom! Mindenki erről beszél. Hát nem rettenetest És te találtál rá., Ugye ezért nem jöttél oda a standhoz, ahol a levelezőlapokat dedikáltam? – Élt az alkalommal, hogy végre megtalált, és rágyújtott egy cigarettára. Tudja, hogy utálom, s most nyilván azért büntet a cigarettafüsttel, mert nem tartottam be, amit ígértem neki.

– A rendőrökkel voltam elfoglalva – mentegetőztem. – Képzelheted, milyen jól szórakoztam.

– Szegény kicsikém – dorombolta.

Furcsa, mennyire hidegen hagyott a jelenléte.

– Rohadtul érzem magam. Azt hiszem, hazamegyek. Megpróbálok magamhoz térni.

Meglepve nézett rám, s sértetten kérdezte:

– Hazamész?

Egy perccel korábban még eszembe se jutott volna, hogy hazamenjek, de most ez látszott az egyetlen értelmes dolognak. Másként kénytelen leszek még egy éjszakát Shirley-vel tölteni, márpedig ez képtelenség. Talán később, majd egyszer újra, de most nem, ma éjjel semmiképpen sem: annyira kínzott, hogy ha nincs a tegnap éjjel, akkor nem nekem kell rátalálnom Giles holttestére. A mai eszemmel persze ez ostobaság, de akkor így éreztem. Az egyetlen értelmes dolog, igen, ennek legalább van értelme, szemben mindazzal, ami ezen a napon történt.

– Azt hiszem, így lesz a legjobb, Shirley. Ez a délután teljesen kimerített. –Ásítást mímeltem, de úgy találtam, megy igaziból is. – Itt vagy holnap?

Közönyösen bámult rám. – Nem tudom.

– Én itt leszek. Majd keressük egymást. – Ezzel hátraarcot csináltam és kimasíroztam a szállodából. Tíz órával előbb akár száz a nyolchoz is lefogadtam volna, hogy a következő éjszakát is Shirley-vet töltöm, de néha az ilyen majdnem biztos fogadásokat is elveszíti az ember.

Most viszont újabb fogadást kötöttem magammal, mégpedig ismét száz a nyolchoz: biztos, hogy soha többé nem áll velem szóba. Őszinte leszek. Sajnáltam a dolgot, rettenetesen sajnáltam.

Gyalog mentem haza. Kiadós, egészséges séta, el a parkig, aztán végig a park hosszabbik oldala mentén, de hát ráértem, nem akartam minél előbb ágyba bújni. Töprengtem, gondolataim körben forogtak, mégpedig ugyanabban a körben, s nem jutottam semmire velük.

Amikor hazaértem, bezártam mind a három zárat az ajtón, s a hálószobából láttam, hogy mereszti rám szemrehányó tekintetét az írógép a nappaliból –igen, mintha szemrehányó tekintete lenne, valahányszor két-három napig nem kerül le róla a borítója –, és semmire sem emlékeztem a hazafelé vezető sétából. Jó másfél mérföld, de én egyetlen lépésemre sem emlékeztem. Mintha atemporális tömegátvitel révén jutottam volna haza a szállodából, tudják ez egy ilyen science-fiction ötlet. Asimov szokott ilyeneket kiötleni.5

Fél tizenegy volt, korai még lefeküdni, de nekem sehogyan sem akaródzott ébren maradnom. Készülődni kezdtem a lefekvéshez, fogat-miegyebet mostam, s félig-meddig reméltem, hogy ettől felébredek, de nem ébredtem fel.

Persze, ha korán elalszom, hajnali háromra már ki is alhatom magam. Eszembe jutott Henrietta, aki altatót vett be és – bár ellensége vagyok az ilyesminek – arra gondoltam, hogy én is bevennék most egy altatót, ha tartanék itthon.

Lekattintottam a lámpát, ágyba bújtam, de az ablakot nyitva hagytam, hallani akartam a tizenkét emelet mélységből felszivárgó zajokat, a forgalom, az élő város hangját, mely majd álomba hipnotizál. (Mert aki városban nőtt fel, annak ez a zaj a legjobb altatója:)

Mielőtt álomba szenderültem, még eszembe jutott, hogy kettős dedikáció volt a ma délelőtti, és Isaac Asimov is dedikált. Lehet, hogy látta, Giles nem egyedül érkezett, hogy volt vele valaki. Holnap Asimov a terv szerint valami ankéton vesz részt – miről is? – délben – nem, tizenegykor – ha jól tudom – majd holnap reggel utánanézek az ankét – különben is – érdekesnek – ígérkezik.

Elaludtam.

III. - Kedd, 1975. május huszonhetedike.

1. DARIUS JUST - Idő: 6 óra, reggel

De eléggé rosszul aludtam. Rossz álmom volt, bár a részleteire nem emlékszem igaz, háromkor nem ébredtem fel, de hatkor már nyitva volt a szemem, a számban undorító ízt éreztem, fejem pedig verítéktől nedves párnán nyugodott.

Egy darabig a plafont bámultam, próbáltam összerakni magamban azt a rémálmot, amelyet az éjszaka során az előző nap rémálmából kevert ki képzeletem, s lassan beletörődtem, hogy ma reggel már nem fogok többet aludni. Így aztán kivergődtem az ágyból, elvégeztem azt a műveletet, mely garancia arra, hogy a nap során ne kelljen hashajtót bevennem, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, s hozzáláttam, hogy megtanácskozzam magammal: mi történjék reggeli dolgában.

Még élénken élt emlékezetemben a tegnapi reggeli, úgyhogy ezen a mai napon semmi kedvem nem volt hozzá, hogy' magam bíbelődjek a tojással, zsemlével, kávéval. Ahhoz sem volt. kedvem, hogy egymagamban reggelizzem. Odakint sütött a nap, tizenöt-tizenhat fok tehetett, azaz zakóban és gyalogszerrel is mehetek. Így is tettem: gyalog mentem a szállodába.

Sőt, az út egy részét kocogva tettem, meg, ugyanis furdalt a lelkiismeret, hogy amióta. a közgyűlés tart, feléje sem néztem a tornateremnek.

A kávézóban meglehetős sokan voltak. Tisztes, korán kelő népek lehetnek ezek a könyvterjesztők, hiszen még csak fél nyolc volt, amikor megrendeltem a sonkát, palacsintát – olyasmit akartam enni, amit én otthon sohasem készítek, ezért kértem palacsintát – és figyelni kezdtem, miről beszélgetnek a környező asztaloknál.

A jelek szerint Muhammad Ali volt a közgyűlés igazi sztárja. Nagydarab, nagyszájú fiú, s gondolom izgalmas dolog közelről látni olyasvalakit, aki ha akarja, egyetlen ütéssel a falra tudja kenni az embert, úgy, hogy csupán egy zsírfolt marad belőle. Olyan érzés, mintha egy cirkuszi oroszlánnal lenne egy szobában az ember, de rácsok nélkül.

Joe Namath édesanyját is emlegették. Mindenkinek nagyon tetszett, ahogy a fiáról írt életrajzát reklámozta. Egy könyvesbolt-tulajdonos (névkártyájáról csupán annyit tudtam leolvasni, hogy Dallasból jött) arról, panaszkodott, hogy a szerkesztők és a kiadók még sohasem fordultak meg a boltjában, ezért aztán fogalmuk sincs a könyvterjesztők problémáiról. Ügynökeiket pedig egyetlen dolog érdekli csupán, az, hogy a nyakába varrják a könyvterjesztőnek a könyveket, s fütyülnek rá, ha tönkremegy a könyvesbolt.

Miután befejeztem a reggelit, kifelé menet kanyargós kerülőutat tettem a kávézóban, mert hallani akartam, miről folyik a szó a közgyűlés résztvevői között. Volt, aki a tankönyvekre adott árengedményt kifogásolta (nem elég nagy), volt, aki a könyvek csomagolására panaszkodott (nem lehet könnyen kinyitnia csomagokat), volt, aki azt fájlalta, hogy milyen állapotban érkeznek meg a boltba a könyvek (nem igazán sértetlen állapotban), s voltak, akik a postát ócsárolták (nem igazán posta).

Az egyik asztalnál azt vitatták meg, hogy a vallással foglalkozó könyvek vagy az okkultizmussal foglalkozó könyvek közül melyik a kapósabb, bár mindkétféle könyv igen kapós. Kedvem lett volna odahajolni az asztalhoz és közölni velük, hogy a vallás is okkultizmus, ha másért nem, hát azért, hogy lássam: vihart kavar-e a véleményem, de végül nem szóltam közbe, hiszen semmi közöm a dologhoz.

A másik oldalról, a kiadók képviseletében csupán egyetlen megjegyzést hallottam, ami nem csoda, hiszen az AKSz-közgyűlés résztvevőinek a túlnyomó többsége végtére is könyvterjesztő. Alighanem szerkesztők voltak, akik az egyik sarokasztalnál beszélgettek, mert egyikük arról panaszkodott, hogy a legtöbb könyvterjesztő egyáltalán nem olvassa az általa terjesztett könyveket, így hát hogyan is tudnák eladni azt, ami nem érdekli őket.

Ne értsenek félre: nem akartam én mások dolgába beleütni az orrom. Azért hallgatóztam, mert kíváncsi voltam, vajon milyen hatással van Giles halála a közgyűlés résztvevőire. Erre a kérdésemre választ is kaptam, mégpedig nagyon egyszerű választ: semmi hatással nem volt. Egyetlen megjegyzés, értik, egyetlen egy megjegyzés hangzott el csupán Giles ügyében.

Egy Poughkeepsie-i pofa azt mondta:

– Hallották, hogy tegnap valaki elvágódott a fürdőkádban és meghalt? – Gilesnak még a nevére sem emlékezett.

Valaki válaszolt neki.

– Mindig mondom, hogy nem szabad zuhanyozni. Inkább fürödjön az ember. Az unokaöcsém például...

Az élet megy tovább.

2. SARAH VOSKOVEK - Idő: 8 óra 45 perc, reggel

Háromnegyed kilenc lehetett, amikor a liftajtó mellett megnyomtam a felfelé mutató nyíl gombját. A szálloda biztonsági főnöke ilyenkor még nyilván nincs az irodájában, s különben sem tudom, hol van az irodája. Azt viszont tudtam, hogy Sarah irodája hol van, úgyhogy felmentem a hatodik emeletre. Korán van, még nem lesz bent, de hát várhatok, van időm.

Tévedtem, mért Sarah már bent volt. A külső szobában álló íróasztalnál most sem ült senki, de láttam, hogy Sarah ott van a belső helyiségben. Kopogtam a nyitott ajtón és beszóltam hozzá:

– Jó reggelt!

Megfordult, meglátott és üdvözölt.

– Bújj be!

Nem mosolygott, azt hiszem, nem mosolyog könnyen. Igaz, a homlokát sem ráncolta mogorván. Valami sötétzöld ruhakreáció volt rajta, melynek a gallérja hátul felállt – a szakszókincset nem ismerem és nem is vagyok hajlandó megtanulni. Elöl karcsúsított volt, mélyen kivágott – elég mélyen ahhoz, hogy bepillanthassak a tejszínfehér keblek völgytorkolatába. Kellemes látvány az ilyesmi reggel.

– Hogy, vagy, Darius? – kérdezte. – Megviseltnek látszol.

– Szörnyű nap után szörnyű éjszaka. De nem érdekes. Fegyelmezett arcán most csendes együttérzés látszott. – Mr. Devore halála, ugye?

– Igen. – Ha nem kereslek meg a díszebéden...

– Á, nem számít. Előbb-utóbb úgyis eszembe jutott volna a csomag, még ha nem is emlékeztetsz rá. Valami úgyis az eszembe juttatta volna.

– Azt tudod, hogy az orvosszakértő tegnap úgy nyolc tájban megérkezett, és elszállíttatta a holttestet?

– Gondoltam, hogy még az este intézkedni fog. Mi van Eunice-szol? Mármint Mrs. Devore-ral?

– Nem tudom. Gondolom, hazament. Hozzak kávét?

– Köszönöm, nem kérek. Épp most ittam. Igazából nem kávéra volna szükségem, hanem hat óra nyugalomra. Úgy értem, lelki nyugalomra, amikor a gondolataim semmi mással nincsenek elfoglalva. Például a karjaidban.

Magam sem értem, miért mondtam ezt neki, hiszen nem találtam kívánatosnak, de ha az ember túl van első ifjúságán, és olyan változatos és sokszínű szexuális életpályára tekinthet vissza, mint én, ösztönösen mond ilyesmiket, minden előzetes terv nélkül, valahogy úgy, mintha kenyeret szeletelne.

Még ki sem mondtam, máris azt vártam, hogy jeges visszautasításban lesz részem, de nem így történt. Legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodott és hátradőlt a széken.

– Hogyne – fürkészte arcom kacér pillantása –, hogy meglássa valaki és kidobjanak az állásomból.

Mivel váratlanul ért a dolog, a pillanat elmúlt, anélkül, hogy kihasználtam volna. Sarah összeszedte magát, kiegyenesedett és ismét kifogástalanul hivatalos testtartással ült a széken.

– De ha hivatalból segíthetek valamiben, nagyon szívesén – mondta.

– Mikor jön. be a biztonsági főnök? Csak azért nem mondom a nevét, mert még a te nevednél is nehezebb kiejteni..

Az órájára nézett.

– Marsoglianinak hívják. (Úgy ejtette, hogy "mar-szólján-ni", s én is így próbáltam mondani később.) – Többnyire korán kezdi a napot, de nem tudom, hogy bejött-e már: És ha bejött, nem biztos, hogy az irodájában van. Ezért kérdezed? Beszélni akarsz vele? – Volt valami kínosan pontos abban, ahogy fogalmazott, de ez az idegenszerűség tulajdonképpen jól állt neki.

– De még mennyire! – mondtam vidáman. Vállat vont.

– Megpróbálhatom telefonon felhívni, de tudod, tegnap azt mondta, hogy te afféle minden lében kanál ember vagy. – Azt is megmondta, hogy miért?

– Nem. Csak annyit mondott, hogy "minden lében kanál". Nem bocsátkozott részletekbe.

– Hát igen. Valóban minden lében kanál vagyok. Most legalábbis. Mindent tudni akarok. Tényleg, mielőtt felhívnád, elmondanál nekem valamit?

– Attól függ, hogy mit.

– Gyakran van a szállodának problémája a kábítószerrel?

– Kábítószerrel?

– Úgy értem, árulnak-e itt kábítószert. Kokaint. Heroint. – Hogy kérdezhetsz ilyet! Persze, hogy nem árulnak.

– Jó, jó, nem a szállodára gondoltam. Hanem arra, hogy a szálloda tudomása nélkül nem árulnak-e. Elgondolkozva nézett.

– Miért kérdezed?

– Mondták, hogy minden lében kanál vagyok.

– Az vagy, bizony. Ilyen kérdést feltenni nincs jogod, nekem pedig nincs jogom rá válaszolni: De ha fel akarod tenni, akkor Mr. Marsoglianinak kell feltenned. Persze nem hiszem, hogy válaszolna rá.

– Felhívnád?

Tárcsázott. Marsogliani vette fel a kagylót. Gondolom, ó kellett, hogy legyen, mert Sarah úgy beszélt, mintha Marsogliani lenne a vonal másik végén. Elmondta neki, hogy beszélni akarok vele, és avval próbálta megpuhítani, hogy csupán egy percre zavarnám. Ezt ő találta ki, mivel én semmi ilyesmit nem mondtam.

Az volt az érzésem, hogy nem egyezett voksa bele, ha nem Sarah közvetít közöttünk. Nyilvántartásomba máris beírtam, hogy okos döntés volt előbb Sarah-hoz fordulni, s hogy adósa lettem, jótett helyébe jót várj – alapon.

– Köszönöm, Sarah – mondtam. – Igazán nem szeretném, ha kidobnának az állásodból, de"most alig tudom fékezni magam.

Apró mosoly jelent meg az arcán.

Ahogy indultam, befutott a titkárnő. A külső helyiségben álló íróasztal mögé lépett, letette retiküljét, majd jól megnézett magának mindkettőnket. Szeméből afféle bölcs elnézés sugárzott. Csinos fekete nő volt, ránézésre úgy harmincéves.

Magasba emeltem a kezem, mint aki megadja magát. – Hivatalos ügy –mondottam. – Szigorúan hivatalos: A fekete titkárnő barátságosan nevetett. Szerintem az sem zavarta volna, ha az ügy történetesen nem hivatalos.

3. ANTHONY MARSOGLIANI - Idő: 9 óra 20 perc, délelőtt

Marsogliani nem mosolygott, amikor beléptem az irodájába, mely szintén a hatodik emeleten található. Meg kellett várnom, amíg ráérősen átnéz néhány iratot, így jelezte, hogy neki bizony egyáltalán nem sürgős, hogy velem beszéljen. Ültem közönyösen, mintha ott sem leunnék, semmi jelét nem adtam, hogy türelmetlen vagyok, hogy sürgetném őt, de közben jól megfigyeltem minden mozdulatát. Most épp nem volt szivar a szájában, mégis áporodott szivarszag áradt belőle. Gondolom, mindig ez a szag árad belőle. Látványra is éppolyan volt, mint szagra: savanyú, kedélytelen pofa.

Jócskán elmúlt kilenc, mire belefáradt abba, hogy rezzenéstelen szemem láttára ne csináljon semmit:

– Parancsoljon – szólalt meg végre.

– Megtudhatnám, hogy a boncolás talált-e valami nyomot arra nézve, hogy Mr. Devore kábítószert szedett?

– Nem – válaszolt. Tőlem nem. Kérdezze meg a rendőrséget vagy Mr. Devore feleségét.

– A rendőrségen nem mondanák meg, a feleségét pedig tapintatlanság lenne ilyesmivel zaklatni ebben a helyzetben. Miért nem mondja el?

– A rendőrségen nekem se mondanák meg. Nem tartozik rám.

– Nem-e? Abban a szobában heroin volt. – Én nem láttam.

– Pedig ott volt. Valaki lesöpörte. Alig észrevehetően elvörösödött. –, Ki légyen az a valaki? Talán én?

– Nem vádolok senkit, de igenis ott volt a heroin, később pedig már nem volt ott. Nekem nagyon fontos, hogy megtudjam, mi köze volt ehhez Devore-nak. Ha nem volt kábítószeres, akkor lehetséges, hogy a szoba előző lakója hagyta ott a heroint. (Úgy döntöttem, hogy nem közlöm Marsoglianival, kitől származik ez az ötlet, Marsoglianinak nyilván nem tetszene, ha megtudná, hogy az egyik beosztottjától hallottam, én pedig nem szeretném, ha Strongot kidobnák az állásából, mint ahogy azt sem szeretném, ha Sarah-t kidobnák.)

– Jó, tegyük fel, az előző lakó hagyta ott. Mi következik ebből?

– Ezek szerint egyedi eset lett volna? Vagy talán máskor is volt már problémájuk a kábítószerrel?

– Problémánk a kábítószerrel? Hogy értsem ezt?

– Hagy értse? Hogy már korábban is történt maguknál valami, amiért nagyon is nem kívánatos, hogy valaki heroint találjon az egyik szobában:

– Ez soha, semmilyen körülmények között nem kívánatos.

– Szóval, ha heroint talál, jelentené a rendőrségnek?

– Természetesen.

– Vagy szép csendben maga venné kézbe a dolgot és elintézné anélkül, hogy értesíteni kellene a rendőrséget?

Marsogliani felém szegezte vastag és fejedelmi méretű orrát.

– Nézze, mostanában mindenhol probléma a kábítószer. Nincs olyan szálloda, ahol ne fordulnának elő kábítószerügyek. De hogy problémánk lenne a kábítószerrel, tartós, visszatérő problémánk, ez egészen más dolog. És ha lenne ilyen problémánk, erről természetesén tájékoztatnám a rendőrséget. Magát viszont nem tájékoztatnám.

– Tehát eszébe sem jutna, hogy suttyomban besöpörje a heroint egy borítékba, és eltávolítsa a helyszínről?

– Nem, eszembe se jutna. És szerencséje, hogy ilyen töppedt kis töpörtyűnek született, mert így az se jut eszembe, hogy most felálljak, kikapjam magát a székből, felaprítsam és a darabjait egyenként kihajigáljam az irodából.

– Igaza van. Szerencsém, hogy kicsinek születtem jegyeztem meg igen udvarias hangon és felálltam.

– Egy pillanat – kaffant rám. – Hogy is hívják magát? – Darius Justnak –feleltem.

– Mr. Just, gondolom, azért csinálja ezt az egészet, mert még mindig azt hiszi, hogy azt az embert az 1511-es szobában meggyilkolták. Megosztotta ezt az elméletét a rendőrökkel is?

– Nem. Abból, ahogy maga fogadta az elméletemet, jobbnak láttam, ha előbb biztosabb alapokra helyezem.

– Aha! Nahát, Mr. Just, ha megengedi, elmondom, hogy én hogy látom ezt az egészet. Azt az embert. az 1511-es szobában vagy meggyilkolták vagy nem. Ha nem, akkor a maga szimatolásából, semmi sem fog kisülni, viszont előbb-utóbb olyan terhessé válik a jelenléte a szállodánkban, hogy a végén mégiscsak eszembe fog jutni, hogy letépjem a maga fejét. Ha viszont meggyilkolták, akkor maga ügyetlen és kétbalkezes nyomozása, amire különben sem hatalmazta fel senki, esetleg felbátorítja a gyilkost, hogy újra meggyilkoljon valakit. Mégpedig magát. Pusztán azért, hogy megszabaduljon egy zavaró tényezőtől. Gondolkozzék a dolgon, kérem!

– Akár így történt, akár úgy, nem leszek hosszú életű a földön, ugye?

– Gondolkozzék a dolgon! De ne itt. Odakint, ha szabód kérném. – Szivart vett elő és ráharapott. Ez nekem éppen elég volt: A cigarettafüstöt is utálom, de a szivart engesztelhetetlenül gyűlölöm.

Ezért aztán távoztam is. Nem jutottam előbbre. Előzőleg majdnem biztos voltam benne, hogy Marsogliani söpörte le onnan a heroint, hogy ne érhesse szó a ház elejét. Most viszont semmi sem változott: ugyanolyan biztos vagyok benne, de semmivel sincs rá több bizonyítékom. Maradt minden-a régiben.

4. SARAH VOSKOVEK - Idő: 9 óra 35 perc, délelőtt

Nekidőltem az iroda ajtaja mellett a falnak, töprengtem, de mindhiába. Megnéztem az órám. Fél tíz múlt, szűk másfél órám maradt az ankétig, amire be akarok nézni. Mit csináljak addig? Ha kivettem volna egy szobát a szállodában, akkor most odamehetnék és kibámulhatnék az ablakon. A kiállítók standjai tízkor nyitnak, de ott sincs semmi, ami érdekelne:

Elindultam a lift felé. Újabb kudarc, mégpedig teljes kudarc. Jobbra egy üvegajtó nyílt a 622-es szobára, de nem volt miért bemennem, sót, semmi értelme ott lennem, ha esetleg bemennék.

De felesleges volt ezen rágódni, mert más döntött helyettem. Sarah állt az ajtóban, magas sarkú cipő volt rajta, így tekintete szinte szemmagasságban találkozott az enyémmel.

– Mr. Marsogliani épp most szólt át telefonon. Azt mondta, hogy semmilyen ügyben nem hajlandó téged fogadni. Ebből arra következtettem, hogy mindjárt itt fogsz elmenni a folyosón. Remélhetőleg egy darabban, ugyanis őrülten dühös volt a hangja a telefonban.

– Igen, egy kicsit dühös volt. De nem ütött meg, merthogy olyan apró a termetem.

– Látod, ennek is vannak előnyei.

Én is ezt mondtam Marsoglianinak magamról, de ha más mondja rólam, azt nem szeretem.

– Kösz – mondtam epésen.

Töprengve méregetett, valahogy úgy, ahogy én szoktam nézni a nőket.

– Ha volna valaki, aki annyira utálna téged a termetedért, mint ahogy te utálod magad, akkor lenne okod panaszra. De így nincs.

– Tegnapelőtt este éppen te...

– Igen. – mondta a kezét tördelve – de hát én bocsánatot kértem. Nem szép dolog, hogy felhánytorgatod.

– Igazad van – mondtam, s ezúttal így is gondoltam: Most én kérek bocsánatot. – Nagyvonalú, elegáns gesztus volt az, ha kalap van rajtam, bizisten megemelem. De így csak a jobb kezem két ujjával intettem, amolyan tisztelgésfélét, majd fordultam is, hogy megyek az utamra.

– Ne menj el! – szólt utánam Sarah. – Beszélni akarok veled. Visszafordultam. Vártam, mi sül ki ebből. – Ha ráérsz – tette hozzá. Ösztönösen az órámra néztem, pedig tudtam, mennyi az idő.

– Ráérek egy kicsit.

– Van itt egy szoba, amit néha használok. Menjünk be oda, jó? Itt csak zavarnának. A dekorációst várom.

– De hát elmegy, ha nem talál itt! Szája pengevékonyra keskenyedett.

– Nem fog elmenni. Meg fog várni. – Behajolt az ajtón és odaszólt a titkárnőnek. – Ginger, ha bárki keres, várjon. Senkit ne engedj el! Rögtön jövök. – Felém fordult. – Menjünk be a szobába, Darius! Jó?

Ilyenkor természetes, hogy vigyorog az ember, sanda pofát vág és reméli, hogy ágy is lesz abban a szobában. De én egy szót sem szóltam. Ugyanis még sohasem találkoztam olyan nővel, aki ennyire ártatlan – nem, nem jó szó, hiszen biztos voltam benne, hogy Sarah nem ártatlan, hogy már jó néhány éve nem ártatlan, a szónak ama idejétmúlt értelmében –, szóval, aki ennyire gyanún felül állna a csábítás dolgában.

– Boldogan – mondtam, de ebben sem volt semmi a csábításból.

Fellifteztünk a tizedik emeletre. Közben mások is beszálltak. Sarah elhúzódott tőlem, hagyta, hogy mások közénk álljanak. Nem nézett rám – de nem is nézett félre. Olykor egymásra tévedt a tekintetünk, de az övé nem mutatott semmi érdeklődést. Józan paraszti ésszel megáldott, gyakorlatias nő. Úgy találtam, hogy jobban tetszik nekem minden centije, mint bármely korábbi nőé az életemben, de hát kevés volt a centikből, s így össztetszési szintje sem sikeredett túl magasra, sajnos.

A tizedik emeleten kiszállt. Hátra sem nézett, olyan biztos volt benne, hogy követem. Mint ahogy követtem is. Egy fiatalember is kiszállt a liftből, de ellenkező irányban indult el a folyosón. Nem viselt névkártyát.

Sietve nyitotta ki az ajtót, s én sietve suttyantam be a szobába. Kitette az ajtóra a "Ne zavarj!" táblát, aztán becsukta maga mögött.

– Mit gondolnak, ha meglátják azt a táblát? – kérdeztem.

– Gondoljanak, amit akarnak – vonogatta a vállát. Leült.

– Ez személyzeti helyiség. Több ilyen szoba van a szállodában. Arra az esetre, ha valamelyik alkalmazott nem mehet haza éjszakára, vagy ha rosszul érzi magát és le akar dőlni egy kicsit. Ha minden kötél szakad, persze ezeket a szobákat is kiadják, de többnyire nem. Még akkor sem, ha egy ilyen közgyűlést tartanak a szállodában.

– Kényelmes és kellemes szoba – jegyeztem meg. – Igen – helyeselt. – Na szóval. Arról akarok beszélni veled, hogy ... Kérdezted ezt a kábítószerproblémát., Mr. Marsoglianitól is erről kérdezősködtél?

– Te mondtad, hogy őt kérdezzem.

– Azt mondtad, hogy az ilyesmit tőle kell megkérdezni. De nem gondoltam, hogy meg is kérdezed tőle.

– Mindegy. Megkérdeztem.

– De miért? Miért érdekel ez a kábítószer-probléma? – Miért akarod tudni, Sarah?

– Hogy információval viszonozzam. Valamit valamiért. – Ez a fizetség, s nem az ok. Miért szeretnéd tudni? Rémnézett.

– Mert tudom, hogy szerinted Mr. Devore-t meggyilkolták. Elhallgattam, tanakodtam magamban, de nem volt miről tanakodni.

Fogalmam sincs, mi a jobb: ha beismerem, vagy ha letagadom, hogy szerintem Gilest meggyilkolták, mivel ártok, mivel használok a nyomozásomnak, illetve mivel a jelek szerint semmit sem tudok kinyomozni, s ezért itt az ideje a kegyvesztést és lefokozást jelentő idézőjeleknek – a "nyomozásomnak". S mivel mindegy volt, úgy döntöttem, hogy igazat mondok.

– Igen – mondtam –, biztos vagyok benne, hogy meggyilkolták. – Úristen! –suttogta, s látszott rajta, hogy megrázza a dolog, sokkal jobban, mint ahogy ez az enyhi fohász sejtetni engedné.

– Tudom – sóhajtottam unottan – rossz reklám lesz a szállodának.

– Bizony az. Itt van például Dr. Asimov és a könyv, amit ír a gyilkosságról a könyvvásáron.

– Azám! – mondtam önkéntelenül, mert ez teljesen kiment a fejemből.

– Elmondtad neki, hogy szerinted gyilkosság történt?

– Nem. De ha gyilkosság történt, ez úgyis napvilágra kerül, és Asimov felhasználhatja a könyvében. Aggodalomra persze semmi ok. Jól ismertem Asimovot, és tudom, hogy átteszi a történetet a magasa hús se hal stílusába, megváltoztatja a szereplőket a maga gyermetegen romantikus felfogásának megfelelően, és addig cifrázza az egészet, hogy a végén teljességgel felismerhetetlen lesz, hogy mi volt a könyv alapja a valóságban. És tudod mit? Személyes garanciát adok rá, hogy Asimov nem nevezi meg a szállodát a könyvben, és nem ír semmit, aminek alapján az olvasók felismerhetnék,

– Szóval előre megszabod neki, mit írjon? – Sarah-n látszott, hogy nem tudja, mosolyogjon-e vagy nem, végül úgy döntött, hogy nem mosolyog.

– Igen. Revideáltam az elveimet – szögeztem le. Nos, mi az az információ?

– Hogy ez az egész ügy talán sokkal bonyolultabb, mint gondolod. Nem szívesen beszélek róla – mondta, s idegesen halkra fogta a hangját.

– Ha attól félsz, hogy lehallgatókészülék van a szobában, bekapcsolom a rádiót, hangosra állítom, s te meg a fülembe suttoghatsz. Vagy mehetünk máshova is.

– Á, nincs itt lehallgatókészülék. Csak nem szívesen beszélek róla... Olyan aljas dolog... És nem is szabadna tudnom róla... Darius?

– Igen

– Jól sejtetted. Állandó problémánk a kábítószer. Többen is mondták.

– Ez feltételezés, vagy van rá kézzelfogható bizonyítékod is? – .

– Hát, nemi kézzelfogható, de elég biztos. Annyira biztos, hogy fel merném tenni rá a pénzem.

– Lefogadnád? Akár tizenegy az öthöz is? – kérdeztem. (Igazából sohasem kötök fogadásokat, de gondolatban mindent lefogadok magammal, s pontosan könyvelem _ az eredményeket. Pillanatnyilag háromszázötven dollárral több a nyereségem, mint az eddigi veszteségeim.)

– Akár három az egyhez is. – Sarah azonnal vette a lapot fogadásügyben.

– Nagyon jó. Mi ez az állandó probléma?

– Nagyon úgy fest a dolog, hogy a szállodát nagybani átvevőhelynek használják a kábítószer-kereskedők.

– Nagybani átvevőhely? Itt, a szállodában?

– Miért ne lehetne? Óriási a forgalom, ezrével jönnek-mennek az emberek. Akármi történik, senki sem figyel fel rá.– Ha Mr. Devore-t meggyilkolták, ugyan hogy lehet megtalálni a gyilkost ebben az iszonyatos tömegben? Ki tudná azonosítani azt a személyt, aki megfordult a szobájában? Ki figyelne rá fel? Kit érdekelne? Egy ilyen hatalmas szálloda a legjobb hely erre, hiszen itt senki nem vesz észre semmit, és minden titokban marad.

– Azaz átvevőhelynek használhatják. Bejön a kábítószer, itt valaki átveszi, kiadagolja és továbbadja az üzéreknek. Így valahogy?

– Gondolom, így valahogy. Nem sokat tudok róla.

– Ha viszont így áll , a helyzet, miért nem jelenti a szálloda a rendőrségnek? Vagy tud már róla a rendőrség? – Azt hiszem, még nem tud róla. Talán nincs. elég bizonyíték és Mr. Marsogliani meg szeretné óvni a szálloda jó hírét? Sarah a fejét rázta.

– Nem erről van szó. Ha Mr. Marsogliani össze tud gyűjteni elég bizonyítékot, amit aztán a rendőrség elé tárhat, akkor egyrészt sokkal rövidebb ideig szimatolnak nálunk a rendőrök, másrészt a szálloda is dicséretben részesül. Azaz a rossz reklám máris nem olyan rossz, sőt, már-már jó reklámnak minősülhet.

– És ennek a reklámakciónak a sikerét sodortam én veszélybe egy nevetséges aprósággal. Tudniillik avval, hogy szerintem gyilkosság történt.

– Nézd, te sem vagy biztos, hogy. gyilkosság volt. De ha igen, akkor sem tudhatod, hogy a gyilkosság összefügg-e a kábítószer-kereskedelemmel.

– Heroin volt a szobában.

– Biztos? – kérdezte döbbenten.

– Nem, a szó pontos és eredeti értelmében ez sem biztos. Senki sem készíthetett vegyelemzést, senki sem bizonyíthatta, hogy tényleg heroin, mivel aztán eltűnt onnan. De hogy eltűnt, ez számomra bizonyíték.

– Mr. Devore kábítószeres volt?

– Nem volt az. Ebben biztos vagyok. Megkértem Marsoglianit, hogy próbáljon utánanézni, de nem hajlandó.

– Nem szedett kábítószert, viszont szerinted benne volt a kábítószerkereskedelemben? Ez lenne a magyarázat arra, hogy meggyilkolták? Hogy csinált valamit, ami nem tetszett a... őőő... a...

– A szindikátusnak?

– Igen, a szindikátusnak. Ezért aztán ezek őt... őőő... – Kinyírták?

– Igen. Szóval, szerinted így történt?

– Nem – mondtam, de ez csak félig volt igaz. Hiszen ismét hallottam valami újat, ami ismét zavaróan logikusnak tűnt.

– De ha Mr. Devore kábítószerüzér volt, nem az lenne a helyes dolog, hogy az egész bandát leleplezzék? Lefülelni egy piti kis gyilkost, miközben a nagykutyák megússzák szárazon? Én azt mondom, hogy bízd ezt az egész nyomozást a szakemberekre.

– A szakemberek nem hajlandók elfogadni, hogy gyilkosság történt.

– De hát ha megölték, mégpedig a kábítószeresek, akkor mindenre elszánt banditák vannak az ügyben. És . ezek nem tréfálnak, ha látják, hogy valaki szimatol utánuk. Te is könnyen Mr. Devore sorsára juthatsz.

Marsogliani is ettől óvott. És joggal, a fene egye meg: könnyen lehet, hogy az életemmel játszom. Pedig nem vagyok hős.

Bizonytalan, remegő hangon szólaltam meg (és nem is szólalhattam meg másként, mivel remegtem a félelemtől): – Nem vagyok hülye, hogy kinyírassam magam. Majd vigyázok.

Sarah váratlanul elmosolyodott.

– Jól van. Bízd a dolgot Mr. Marsoglianira! Ő tudja, mikor kell szólni a rendőrségnek.

De mintha túl gyorsan és túl magabiztosan reagált volna arra, amit mondtam. Marsogliani figyelmeztetett, aztán átszólt Sarah-nak, hogy ó is próbáljon hatni rám. Előre kitervelték a játékot: Sarah felpiszkálja a gyávaságomat, s evvel szorít engedelmességre. Viszont mitől olyan biztos benne, hogy gyáva vagyok?

Kimérten odavetettem neki:

– Na, mennem kell. Kezdődik ez az ankét. – Azzal felálltam és távoztam. Nyilván meglepte sietős távozásom és ez a hirtelen változás a

viselkedésemben, nekem viszont az is eszembe jutott, hogy nyilván azért próbált evvel a módszerrel meggyőzni, mert úgy gondolta, hogy a kis termetű emberek a többieknél is jobban félnek az erőszáktól.

A fene egye meg ezt a nőt! És. engem is egyén meg a fene tényleg féltem.

5. MIGHAEL STRONG - Idő: 10 óra 40 perc, délelőtt

Mérges voltam, csillapíthatatlanul mérges, lementem a harmadik emeletre és beültem a még teljesen üres bálterembe. Majdnem háromnegyed-tizenegy volt, s a közönség még csupán most kezdett gyülekezni a "Megmagyarázható-e a megmagyarázhatatlan?" címmel hirdetett ankétra. Még volt idő a kezdésig, de elég tapasztalt vagyok az ilyesmiben, s előre tudtam, hogy nem lesz valami nagy közönség. Nem fogják megtölteni a termet, s a sajtóirodát, mely ezeket az ankétokat szervezi, keserű csalódás éri majd.

De engem hidegen hagyott a dolog.

Mármint az ankét. Sarah Voskovek viszont egyáltalán nem hagyott hidegen. Gondolatban újra lepergettem az iménti beszélgetést. Bűzlött a kitervelt cselszövéstől: külön szoba, senki se zavarjon, hétpecsétes titok, amit bizalmasan a tudomásomra hoznak. Már a légköre is olyan volt az egésznek, hogy elfogjon a félelem, hogy rám ijesszenek, hogy lakatot tegyenek a számra. Minél többet gondolkodtam róla, annál biztosabb voltam benne – annál

nagyobb pénzzel fogadtam volna le –, hogy tervszerűen megpróbáltak hallgatásra bírni.

Bántott a dolog, mivel közben egyre jobb véleménnyel voltam Sarah-ról. Számítottam is rá, segítséget kaptam tőle ebben-abban, például, szerzett egy üres szobát, elintézte, hogy beszélhessek Marsoglianival. Ha viszont arra ment ki a játék, hogy engem behúzzanak a csőbe.

Éreztem, hogy belevörösödök.

– Mr. Just?

Felkaptam a fejem, pislogtam, hogy jobban lássak. Michael Strong, a biztonsági őr állt előttem.

– Helló – mondtam. – Megint nincs szolgálatban?

– Kivettem az ebédidőt – magyarázta –, mert meg akarom hallgatni az ankétot. – Könnyed, csevegő hangon hozzátette: – Ez eddig a legérdekesebb közgyűlés a szállodában, amióta itt dolgozom. Ideülhetek, Mr. Just?

– Hogyne – intettem. – . De hogyhogy beengedte magát ide névkártya nélkül? Meg kellett volna akadályoznia.

Kényszeredetten nevetett és leült mellém. Mivel a teremben. több száz üres szék volt, csupán két oka lehet, hogy Strong miért vágyik ennyire a társaságomra: lebírhatatlan vonzalmat érez irántam, vagy a főnöke utasította, hogy tartsa rajtam a szemét. Sarah-nak megmondtam, hogy egy ankétra megyek, s nyilván egy-két ankét van Csupán ma délelőtt, sőt, lehet, hogy ez az egyetlen. Strong így könnyen megtalálhatott.

Sárga jegyzettömböt vett elő, majd gondosan kiválasztott egy tollat a belső zsebéből. Úristen, ez jegyzetelni fog! Egy titkos ügynök, aki remekül játssza a szerepét.

– Hogy van a főnöke? – kérdeztem tőle.

– Harapós kedvében, Mr. Just – fordult felém, kerekre tágult szemmel.

– Nem tudja, miért? Netalán énmiattam?

– Nem tudom. Miből gondolja, hogy magára dühös? Suttogta a kérdést, pedig jó tízméteres körzetben senki sem volt a közelünkben.

Nem szerettem volna, ha agyvérzést kap a szerencsétlen, ezért én is lehalkítottam a hangom.

– Közöltem Marsoglianival – hazudtam, mert látni akartam, mit szól hozzá –, hogy szerintem a szálloda kábítószer-kereskedelmi központ, s hogy a véleményem szerint azért nem jelenti a dolgot a rendőrségnek, mert a szálloda alkalmazottai is vastagon benne vannak az üzletben.

Az történt, amit vártam, mert mindenki láthatta, hogy Strong őszinte megdöbbenéssel fogadja bejelentésemet. Sarah-val tehát végeztem: hazudott, mint a vízfolyás.

Strong nem egy észkombájn, nyilván nem vett észre semmit, Marsogliani pedig – aki ugyan rossz természetű ember, viszont ravasz, mint a róka, ez tagadhatatlan nyilván nem fogadná bizalmába. A jelek szerint még azt sem közölték vele, hogy engem be kell húznia csőbe.

És ha nem csupán engem akarnak behúzni a csőbe, ha valóban állandó probléma a kábítószer a szállodában? Ebben az esetben inkább Strong az, aki tud a dologról, ő az, akinek inkább a fülébe jut a szóbeszéd, s nem Sarah. Viszont Sarah volt az, aki beszámolt nekem a szóbeszédről, Strong viszont –most, hogy elmondtam neki – olyan döbbent értetlenséggel fogadta, hogy köpni-nyelni nem tudott. Tehát kamu az egész, engem akarnak behúzni a csőbe.

Büszke voltam – s ez egyszer joggal –, hogy milyen logikus hálót szőttem ezekből a szálakból.

– Mióta dolgozik itt a szállodában, Mike? – kérdeztem Strong-tól.

– Hát... ké... két és fé... fél éve. – Dadogott, mert még nem tért magához a döbbenettől.

– Ennek a két és fél évnek a során sohasem észlelt ilyesmit? Kábítószerügyeket és hasonlókat?

– Ne... nem – dadogta, s közben rémülten rám meredt. – Maga tiszta őrült, ha ezt mondta Mr. Marsoglianinak.

-– Miért? Ha egyszer igaz:

– De hát nem igaz. Örüljön, hogy nem harapta le a fejét. – Őt az ilyen apró falatok nem érdeklik.

Strong továbbra is rémülten bámult rám. – Remélem, másnak nem beszélt erről?

– Nem. Csak Marsoglianinak úgy kilenc körül, és most magának. – És ez igaz. Sarah-nak nem beszéltem róla. Sarah-t csupán kérdeztem, s ő volt az, aki beszélt róla nekem, nem én őneki.

– Hát, a maga helyében én nem beszélnék róla senkinek – mondta.

– Miért? Rossz fényt vet a szállodára? – Igen, azért. Különösen, ha nem igaz.

– Felőlem! – vontam vállat és hátradőltem a széken. Strong idegesen suttogott tovább.

– Remélem, nem beszélt arról Mr. Marsoglianinak, amit tegnap mondtam? Hogy az a por esetleg egy korábbi vendégtől származik? Mert ez olyan, mintha a legmind... a leghétköznapibb dolog lenne, hogy kábítószert találunk a szállodában.

Együttéreztem. vele. Semmi kétség, sőt, százat egyhez, hogy ha Marsoglianinak tudomására jut Strong tegnapi megjegyzése, akkorát rúg rajta, hogy a biztonsági őr az utcán tér magához.

Nem akartam, hogy elveszítse miattam az állását, nehezen találna másikat a Gerald Ford irányításával folyó gazdasági pangásban.

Ezért aztán őszinte voltam hozzá:

– Mondtam neki, hogy az a por talán már előzőleg is ott volt – magyaráztam, s, közben igyekeztem megőrizni a komolyságomat –, de azt nem mondtam, hogy magától származik az ötlet. Nem beszéltem magáról. Egy árva szót sem szóltam.

Látszott rajta, hogy nemigen hisz nekem, és tele van aggodalommal. A tekintetemet fürkészte, mint aki tudni szeretné, megbízhat-e a becsületességemben. Hagytam, hadd fürkésszen. Úgysem tudnám meggyőzni, hogy becsületes ember vagyok. Rá kell bíznom magam ítélete kényérekedvére, már amennyire ő bármit is meg tud ítélni.

6. ISAAC ASIMOV - Idő: 10 óra 50 perc, délelőtt

Új hang ütötte meg a fülem. Felnéztem, Asimov volt, tíz perccel korábban, mint kellene.

– Darius! Eljöttél meghallgatni? Meg vagyok hatva.

Tényleg meg volt hatva. Különben megint elsüti ezt a "kincses Dáriusz" poént, és vöröslő arccal fuldokolva nevet a saját szellemességén. De hát rendes tőle, úgyhogy én sem közöltem vele ittlétem igazi célját, a hátsó gondolatot, amit idehozott.

– Te mindig mondasz valami érdekeset, Isaac – bókoltam.

Ettől még inkább elöntötte az emberszeretet (s az sem zavarta, hogy a közönség milyen gyéren szállingózik befelé).

– Bemutassalak az ankét résztvevőinek? – kérdezte. Kenyérre lehetett kenni.

– Jó, miért ne? – mondtam. Stronghoz fordultam:

– Ugye megbocsát egy percre?

Valami igenlés félét motyogott (mi mást is motyoghatna ebben a helyzetben?), én pedig otthagytam. Kicsit később hátranéztem, de már nem volt a helyén. Nyilván elment, hogy jelentést tegyen Marsoglianinak. Enyhe lelkiismeret furdalást éreztem, hogy ennyire felkavartam öt, dekát másként nem győződhettem meg Sarak kétszínűségéről.

Az ankét résztvevői egytől-egyig hírességek voltak. Asimov úgy viselkedett, mint aki boldog és büszke, mert a barátja vagyok. Ilyen szellemben mutatott be Carl Sagannak, a Cornell Egyetem csillagász-professzorának, Sagan magas és karcsú, sötét hajú, sötét szemű ember, gyors beszédű. Asimov közölte vele, hogy "igazi író" vagyok, nyilván azért, hogy Sagan aztán udvariasan megnyugtassa, ő – mármint Asimov – is igazi író.6

Sagan kedvesen rábólintott, de az én ösztöneim csalhatatlanok, azonnal megsúgják, ki az, aki hallott rólam, ki az, aki nem. Sagan az utóbbiak közé tartozott.

Walter Sullivan, a The New York Times munkatársa vezeti majd a vitát. Még Sagannál is magasabb és ösztövérebb, ősz hajú, pirospozsgás arcú, s nagyon igyekezett a kedvemben járni: amikor hallotta, hogy író vagyok, felkiáltott, hogy ó, persze, maga az, mint aki esténként az én könyveimmel olvassa álomba magát. Kis híján elhittem neki.

A két másik vitapartnert nem ismerte Asimov, de be sem kellett mutatkozniuk. Az egyik Charles Berlitz volt, aki nemrégiben tette közzé A Bermuda-háromszög című könyvét, magas, kerek arcú, őszülő hajú ember, a másik pedig maga Uri Geller, az izraeli misztikus és varázsló, aki állítólag telekinézis útján hajlítja meg a kanalat, azonkívül gondolatolvasó is. Geller fiatal volt, külsejére, beszédére nézve egyaránt igen kellemes ember.

A frontok világosak voltak, Asimov és Sagan az egyik oldalon, Berlitz és Geller a másikon. Sulliven igyekezett pártatlan maradni, de látszott rajta, hogy igazából a tudomány és az ész oldalán áll. Maga a vita viszont eléggé langyosan zajlott: Hogy a gyér közönség hangolta le a vitatkozókat, vagy a közönség szerzett jövőbe látás útján tudomást arról, hogy nem érdemes eljönni, mert nem lesz Itt igazi vita, nem tudom. Nyugodt és eseménytelen óra telt el így.

Csupán a vége felé támadt némi élénkség. A közönség soraiból valaki felszólította Gellert, hogy mutassa be a tudományát hivatásos bűvészekből álló közönség előtt.

Eléggé provokatív módon fogalmazott. Gellert, aki már megszokta az ilyesmit, nem lehetett kihozni a sodrából. Közölte az egybegyűltekkel, hogy azért nem tart bemutatót bűvészeknek, mert semmi értelme, ha megfeszül, akkor sem hinnék el, hogy nem szemfényvesztés, amit csinál.

Asimov erre felélénkült. Odasúgott valamit Sullivannak, aki megadta neki a szót.

– Hogy a művészek nem hajlandók hinni, nem olyan nagy probléma. Sokkal nagyobb, sokkal súlyosabb probléma az, hogy az emberek óriási tömege nem hajlandó nem hinni.

Nem konkrétan Mr. Gellerről beszélek, bár rá is áll az, amit mondani szeretnék. Mint ahogy mindenkire áll, aki behatol arra a területre, mely kívül, esik azon, amit a tudósok komolyabb vita nélkül elfogadnak.

A paratudományos peremterületek varázslatos hatással vannak az emberekre, izgalmasak és szórakoztatóak, ezért mágnesként vonzzák a hívőket. Milliók hisznek bennük, s nem tántorítja el őket semmi, ami a tudósok ezekről a dolgokról mondanak. Már csak azért sem, mert a tudósok nem tudnak semmiféle hasonlóan varázslatos hatású és izgalmas dologgal szolgálni cserébe. Kellemetlen ünneprontók, akik csak dohogni tudnak, mondván, hogy egy szó sem igaz az egészből.

Sőt, az emberek annyira hinni akarnak a hihetetlenben, hogy még akár erőszakkal is ellenállnak, ha valaki a hitetlenség szükségességét bizonyítja. Ha például valamelyik misztikus megtagadná minden korábbi kijelentését, ha közhírré tenné, hogy a csodák, amiket tett, mind csalás volt, hogy a hittételek, amelyeket hirdetett, mind szélhámosság, alighanem egyetlen hívőjét sem veszítené el, mert mindenki azt mondaná, hogy kényszer hatásara vagy pillanatnyi elmezavarában cselekedett így. Az emberek mindent elhisznek ezeknek a misztikusoknak, bármekkora hülyeség is, kivéve egyvalamit: ha a misztikusok beismerik magukról, hogy szélhámosok. Azaz az emberek következetesen és tevőlegesen nem hajlandók nem hinni.

Mi haszna van hát, ha érveket hozunk fel ezek ellen a misztikusok ellen, vagy ha racionálisan próbáljuk elemezni a hiedelmeiket? Arra jó az ilyesmi, hogy tornáztassuk és eddzük a magunk józan eszét, de arra, hogy az ostobákat jobb belátásra bírjuk, ez kevés. De annyi baj legyen! Én úgy vagyok evvel, hogy ha az emberek hinni akarnak, hát higgyenek! Tessék, parancsoljanak! Higgyenek, amiben hinni akarnak mert evvel ugyan tengernyi bajt hoznak magukra és másokra, de a valóságon egy szemernyit sem tudnak változtatni. Ha a Föld négymilliárd lakója egyenként és együtt leteszi a nagy esküt, hogy a Föld lapos, és ha az utolsó szálig kiirtják azokat, akik gyanítani merészelik, hogy a Föld valójában egy itt-ott némileg szabálytalan formájú, enyhén lapított gömb, ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy a Föld egy itt-ott némileg szabálytalan formájú, enyhén lapított gömb.

Udvarias taps fogadta Asimov szónoklatát, s az ankét evvel be is fejeződött. Én nem tapsoltam. Pedig ezúttal is csodálnom kellett azt az ösztönös könnyedséget, amivel Asimov egyik pillanatról a másikra lehányta magáról a maga köznapi személyiségének érdektelen és unalmas álruháját, hogy megmutassa igazi énjét, a végtelenül értelmes és tehetséges szakembert, s aztán persze egy pillanat alatt visszabújjon az álruhába. Mégsem tapsoltam, mert Asimov szavai egycsapásra megrendítették bizonyosságom alapjait, amelyekhez már második napja olyan gondosan és oly nehezen gyűjtögettem a köveket.

Hiszek abban, hogy Giles Devore-t meggyilkolták, s eddig visszautasítottam mindent, ami hitemet cáfolná. Létezik-e érv vagy bizonyíték, amit nem utasítanék el?

Vagy igazi hívő lett belőlem, aki még akkor is hisz, ha föld és a menny összeszakad? Ha Giles feltámadna a halottaiból, és megesküdne, hogy nem ölte őt meg senki, fogy tényleg megcsúszott és elvágódott a kádban, vajon hinnék-e neki? Vagy azt mondanám, hogy bármi történt, bárhogyan is történt, olyan gyorsan történt, a támadás olyan hirtelen érte, s ráadásul olyan személy részéről, akiben teljességgel megbízott, hogy Giles téved, hogy ő maga is tévesen véli balesetnek a gyilkosságot? És ha igazi hívő fett belőlem, vajon változtat-e a hitem, az én szilárd és rendíthetetlen hitem, akár egy szemernyit is a valóságon?

7. ISAAC ASIMOV - Idő: 12 óra 15 perc, délben

Felnéztem. Ismét Asimov állt előttem.

– Igazán rémek kis szónoklat volt ez a végén. Nagyon tetszett – dicsértem meg. Nyilván meglehetősen sokáig töprenghettem vakon-süketen a gondolataimba merülve, mert csupán most vettem észre, hogy a közönség már távozott, néhány kivétellel, akik Charles Berlitzcel beszélgettek az ajtóban.

Asimov szája fülig húzódott – mindig ez történik, ha valaki megdicséri valamiért, mindegy ki, mindegy miért s széles jókedvében arra ragadtatta magát, hogy megkért, ebédeljek vele, ha nincs jobb dolgom.

Mivel titkon azt reméltem, hogy ha eljövök az ankétra, utána Asimovval ebédelhetek, igent .mondtam. De az illendőség kedvéért megkérdeztem:

– És az ankét résztvevői? Nem kell velük ebédelned? – Már elmentek –mondta. – Csak az ankétra jöttek. – Hát, ha nem találsz jobbat nálam, veled ebédelek:

– Ugyan – vigyorgott –, hagyd ezt az álszerénységet. (Éppen ő mondja ezt! Már a nyelvemen volt valami csípős megjegyzés, de erőt vettem magamon.)

A jelek szerint még bőven voltak rejtett tartalékai a jókedvének, mert hozzátette:

– Én állom a cehet.

Lehet hogy tiltakoznom kellett volna, de ez az ajánlat annyira nem jellemző Asimovra, hogy elállt tőle a lélegzetem – s mivel tőlem nem futott be tiltakozás, ő állta a cehet.7

Asimov ötlete volt, hogy hagyjuk itt a szállodát, és keressünk valahol egy kínai éttermet. Boldoggá tett vele. Elegem van a sültcsirkéből, és éppen a pekingi kacsához vagy az édes, fűszeres disznóhúshoz jött meg a hangulatom. Útra keltünk tehát.

Vagy öt saroknyira kellett elsétálnunk, s ahogy bandukoltunk, Asmov megkérdezte:

– Emlékszel még arra a bögyös stöpszlire, aki úgy neked rontott vasárnap este?

– Emlékszem – válaszoltam mogorván.

– Tudod, amikor leteremtett, fogalma sem volt róla, hogy ki vagy: Tegnap odajött hozzám a dedikálás előtt és szánta-bánta a dolgot, mégpedig nagyon töredelmesen rendes dolog volt tőle. Aztán megkérdezte, ki vagy s látnod kellett volna, ahogy belesápadt, amikor közöltem vele, hogy Darius Justtal veszekedett.

– Darius Justtal? Nem véletlenül "a kincses-Dáriuszszal"?

Asimov nevetett, evvel nyugtázta ismét, hogy mennyire szellemes ez a szójátékos poén, amit ő talált ki.

– Jaj, ne légy már olyan átkozottul érzékeny! – mondta. – És keresd meg ezt a lányt, hadd kérhessen tőled is bocsánatot.

– Már megtette – mondtam nyersen – úgyhogy ne is beszéljünk róla. Asimov láthatólag megrökönyödött ettől a hirtelen váltástól a hangomban, de nála a megrökönyödés csupán másfél másodpercig tart, kisvártatva ismét ó vitte hát a szót. Utunk hátralévő részében arról locsogott, hogy írt egy csomó cikket, amelyekben kipellengérezte az asztrológiát és a többi hasonló gőgös tévtant, amire aztán mindenféle leveleket kapott a cikkek olvasóitól. Hébe-hóba én is mondtam valamit, de nem nagyon figyeltem rá, mert a magam gondolataival voltam elfoglalva. Végül megtaláltuk az éttermet, mely – mint a legtöbb kínai étterem – a nyugalom és a félhomály paradicsoma volt. Éppen erre van nekem szükségem!

Miután leültünk, Asimov belemélyedt az étlapba, s ragaszkodott hozzá, hogy ő rendeljen mindkettőnknek. Nem volt ellene kifogásorri, mivel megrendelte a kacsát és a disznóhúst, amiről kicsit korábban futólag említést tettem neki, továbbá valami levést és előételeket is kért. A pincér mindent gondosan feljegyzett, de előbb megvetéssel végigmért bennünket, mert méltóságteljesen visszautasítottuk a különféle alkoholtartalmú italok fogyasztása tárgyában tett javaslatait.

– Látom, remek hangulatban vagy, Isaac – jegyeztem meg.

– Hát, igen. Mivel tegnap– letudtam a dedikálást, ma meg ezt az ankétot, ebéd után végre hazamehetek, átnézhetem a postám, és nekiláthatok egy cikknek, melyet lassan meg kell írnom:

– És a Gyilkosság a könyvvásáron?Megvan már hozzá a couleur locale?

– Bőven – mondta nagyvonalúan. – Különben sem kell belőle sok.

– És a cselekmény?

– Az nincs meg. Sohasem gondolom ki előre a cselekményt. De már tudom, hogyan fog kezdődni, megvan az alapötlet is, a többit pedig majd menet közben.

– Mi lesz, ha a felénél elakadsz, és nem tudsz kikeveredni belőle?

– Ilyen velem sohasem történhet – legyintett kedélyesen. – Mindig megtalálom a megoldást.

Gondolatban felsóhajtottam, Valaki igazán elkezdhetne aláírásokat gyűjteni Asimov ellen. Hogy tiltsák már be végre.

A pincér megjelent, telerakta az asztalt mindenféle étvágygerjesztő falatokkal, Mivel tudtam, hogy ezután a leves következik, majd a főételek (nagyon értik a pincérek a dolgukat ezekben az éttermekben), közben pedig tea, nincs értelme, hogy folytassuk a társalgást. Asimovba ugyanis, ha ételt lát, belefagy a szó. Ilyenkor az egész világ mindössze két dologból áll számára: az ételből és belőle magából. Némán ettem, s meg sem próbáltam lépést tartani vele a habzsolásban.

Csupán akkor szálaltam meg, amikor a kacsa utolsó porcikáját is villájára szúrta és felfalta.

– Na és, a te verziódban kit gyilkolnak meg az AKSZ közgyűlésén? Gilest? Mintha egy vödör vizet zúdítottam volna a kandallóba, egyből kihunyt a tűz.

Még a kellemes ebéd melege is meghűlt körülöttünk.

– Tudod, annyira fáj nekem ez a Giles-ügy. És azért fáj, mert nem fáj. Ha érted, mire gondolok.

– Nem értem – mondtam értetlenkedve:

– Hát, hogy is magyarázzam el? Tudod, én állandóan hülyéskedek az emberekkel. Piszkáltam őket, gúnyolódom velük. Veled is, például. Nem tudom kifejezésre juttatni, hogy valójában milyen sokat jelentenek nekem, hogy mennyire szeretem őket. Mindig marháskodás a vége. És ha valaki meghal, rögtön arra gondolok, hogy bárcsak élne, bárcsak elmondhatnám neki, hogy mit is érzek iránta, de te például, Isten őrizz...

– Tudom, tudom – vágtam közbe. – Rögtön arra gondolnál, hogy bárcsak élnék, s bárcsak elmondhatnád, hogy igazából sohasem tűnt fel neked, milyen alacsony vagyok, s hogy ez összes viccedét, amit kerti törpékről, porbafingókról, gödörben ülő kutyákról és hasonlókról sütögetsz el évek óta, valójában nem nekem címezted, hanem valaki másnak – például ennek az Elison nevű barátodnak, ha jól emlékszem a nevére.

Asimov elvörösödött.

– Hát, valahogy így, Darius. Igen. De Giles más eset. Meghalt, és én semmit, érted, az égvilágon semmit nem szeretnék utólag elmondani neki. Az az igazság, Darius, hogy ha jót meggondolom, Gilest én... hát.... alig-alig szerettem. – Úgy préselte ki magából ezt a beismerést, mint aki súlyos bűncselekményt vall be.

– Ugyan, Isaac, ezt nem tiltja a törvény, én sem szerettem.

– De én nem szeretem, ha nem szeretek valakit.

– Hát, vannak ilyen nemszeretem dolgok is az ember életében... Ezek szerint Giles nem fog-szerepelni a könyvben?

– Név szerint persze nem. Semmi olyasmi, aminek az alapján felismerhetnék, hogy kiről van szó. Eunice kitekerné a nyakam. De a szükséges változtatásokkal ki tudja, talán ki lehet hozni. belőle valamit. Persze gyilkosság lesz, nem baleset.

Itt az ideje az újabb próbálkozásnak, gondoltam.

– Szerintem az is volt.

Azt gondolná az ember, hogy teljesen világos, mire utalt ez az az ebben a mondatban, csakhogy mindenki időt próbál nyerni, ha valami kellemetlen dologgal kénytelen előbb-utóbb szembenézni, Asimov egy mondaterejéig visszadobta a labdát:

– Mi? Mi volt micsoda?

– Gyilkosság volt. Gilest meggyilkolták.

Hosszan rám meredt, aztán a szokásosnál egy oktávval magasabb hangon megkérdezte.

– A rendőrség úgy gondolta, hogy gyilkosság történt?

– Nem – magyaráztam – Amennyire tudom, szerintük baleset volt. Mindenki más szerint baleset volt. Szerintem viszont gyilkosság, Amennyire tudom, egyedül én gondolom így. És mivel szeretném ezt bizonyítékokkal is alátámasztani, beszélném kell veled a dologról.

– Velem?

– Igen, veled. Adósom vagy némi segítséggel. Az a kis szónoklat az ankéton teljesen megrázott. Elbizonytalanodtam tőle, már nem vagyok olyan biztos a gyilkosságban. Ahogy hallgattalak, eszembe jutott, hogy talán nem is gyilkosság történt.

Asimov megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Igazad van. Biztos, hogy nem gyilkosság történt. Hagyd a fenébe az egészet, Darius!

– Nem hagyhatom. Tegnapelőtt este megkért valamire, amit én elmulasztottam megtenni. Biztosnak kell lennem abban, hogy ennek a mulasztásnak nem volt része a halálában. De ha tudnám, hogy nem volt része, akkor is valahogy jóvá kell tennem a mulasztásomat.

– A sírból nem tudod visszahozni, Darius.

– Ha hiszed, ha nem, ezt én is tudom, Isaac. Ha viszont a végére tudok járni az ügynek, megnyugszik a lelkiismeretem, és újra képes leszek együtt élni önmagammal.

– Hát, jó. Mit kell tennem? Játsszam el Watson szerepét?

– Előbb nekem kellene Sherlock Holmesszá válnom, ide az elmúlt huszonnégy óra tapasztalatai alapján azt kell mondanom, hagy sohasem lesz belőlem Sherlock Holmes. Nem-csupán arra kérlek, hogy segíts kitölteni azt az időszakot, amely a között a két időpont között telt él, hogy Gilest utoljára láttam életben és először láttam holtan.

– Hogyan segíthetnék? Tegnapelőtt este láttam, de csupán pár percig, utána már nem találkoztam vele kivéve a dedikálást. Azonkívül – gondolkodott el semmi kedvem, hogy belekeveredjem az ügybe. Tanúskodnom kell, s a jó ég tudja, mennyi időt vesztegetek el a rendőrökkel és a bíróságon. Amikor tele vagyok határidős munkákkal.

Hogy a határidős munkáit említette, nekem eszembe jutott, hogy mindössze három hónapja van a krimije megírására. Evvel talán meg lenét puhítani. Sőt, megvesztegetni.

– És az előnyök? – kérdeztem. – Ha kiderül, hogy gyilkosság történt, készen kapod a krimid cselekményét.

– Amit ebben az esetben nyilván te akarsz majd megírni.

– Én? Eszem ágában sincs. Én nagyobb dolgokra vagyok hivatott, nem ilyen ostoba bűnügyi históriákra.8 Te írd meg.

Látszott az arcán, hogy rögtön járni kezd az agya, mégpedig azon, amihez a legjobban ért: hogyan is építse fel a regényt.

– Megírhatnám úgy, hogy te leszel az egyes szám első személyű elbeszélő, magamat pedig felléptetem szereplőként, harmadik személyben.

– Egy feltétellel. Ha nem rágalmazol meg.

– Nézd, azt muszáj megírni, hogy öt láb két hüvelyk magas vagy. Hiszen ez benned a légérdekesebb.

– Öt láb öt hüvelyk, a jóistenit neki! – Magasított sarkú cipőben.

– Jó, írj, amit akarsz, persze a jóízlés határain belül. De mutasd meg majd a kéziratot. Megvitatjuk, esetleg itt-ott lábjegyzetes magyarázatokat fűzünk hozzá. Ezek a feltételeim. Természetesen írásos megállapodást kötünk.

– Rendben. De előbb hadd beszéljek a szerkesztőmmel a Doubleday-nél. Ha Larry Ashmead megvétózza az ötletet, nem akarom elkötelezni magam.

– Beszélj vele! Most, rögtön.

Elment telefonálni. Legfeljebb három percig volt távol, közben viszont kétségeim támadtak, s titkon reméltem, hogy Ashmead nemet mond a tervre. Vajon megér ez az ajánlat annyit, amit Asimov tudhat a gyilkosságról? Különben is, ha nógatom egy kicsit, mindenképp segít nekem.

Akkor hát mi a fenének próbálom lekenyerezni evvel az ötlettel?

De hát a fenébe is, ha tényleg gyilkosság történt, ki tudom bogozni a szálakat, miért ne részesülhetnék ezért valamiféle nyilvános elismerésben? Asimov maga ajánlotta, hogy a Watsonom lesz. Hát, legyen a Watsonom!

Gyorsan sikerült meggyőznöm magam, hogy engem ebben az egészben az öntömjénezés lehetősége vonz leginkább, ami ugyebár teljesen tisztes és elfogadható emberi vágy, s kezdtem remélni, most már nyíltan, hogy Ashmead igent mond a javaslatra.

Igent mondott rá. Már messziről lehetett látni Asimovon a széles vigyoráról, hogy igent mondott.

Larry nincs benn, épp ebédel, de Cathleen azt mondta, hogy úgy írom meg a könyvet, ahogy nekem tetszik, és ő a maga részéről biztos benne, hogy Larrynek sem lesz semmi kifogása. Lássunk is hozzá rögtön! Elmondod a részleteket, aztán...

– Nem! – Csattantan fel: – Még nem. Előbb meg kell próbálnunk, hogy működik-e egyáltalán a dolog.9 És pillanatnyilag arra vagyok kíváncsi, hogy mi történt a dedikáláson.

– Darius, augusztusra be kell fejeznem a könyvet.

– Ez a te bajod. Ha nem jutunk semmire, még mindig ott van az eredeti cselekmény, amivel dolgozhatsz. Semmivel sem leszel rosszabb helyzetben, mint tíz perccel ezelőtt.

– Jól van. Halljuk, mire vagy kíváncsi!

– Mikor érkezett meg Giles a dedikálásra?

Körülbelül öt perccel tizenegy előtt. Én már ott voltam, ültem és vártam. Nem szeretek elkésni, sőt, mindenhova korábban megyek. Érted, ugye, ha mindenki olyan kedves, hogy eljön egyáltalán és idejében ott van, akkor nekem is...

– Persze, persze – szakítottam félbe. – Giles tehát nem késett el, ugye?

– Nem. Mint mondtam,– úgy öt perccel a kezdés előtt már ott volt.

– Ki kísérte oda?

– Hogyhogy ki kísérte oda? – Asimov értetlenül bámult rám.

– Valami nő rángatta oda, siettette, nehogy elkéssen. (Még most sem jutott eszembe, hogy kitől hallottam ezt, de tudtam, hogy így történt.) ,

Asimov a fejét rázta. – Nem láttam senkit. Türelmetlenül folytattam.

– Jó. Milyen hangulatban volt? Méltatlankodott? Kiabált valakivel? Asimov ismét értetlenül nézett.

– Én nem hallottam semmit. Legalább száz ember tolongott az asztal körül, és el voltam teljesen foglalva a dedikálással. A végén aztán megjelent az a csöppség és szánta-bánta bűneit.

– Ezt már mondtad – bosszankodtam.

– Folytasd.

– Szóval nemigen figyeltem Gilesra. Akkor vettem észre, amikor odajött és leült a pódium másik oldalán, tőlem balra. Odakiáltottam neki, hogy "üdv, Giles", erre ő rám nézett, avval a mordon kutyatekintetével. Úgy láttam, hogy mérges, de nem volt időm rá, hogy kielemezhessem az arckifejezését, illetve az arckifejezéséről alkotott benyomásomat. Már sorban álltak az emberek, nekem pedig kétszázötven példányt kellett Az aranykor előtt második kötetéből dedikálnom és kiosztanom.

– De aztán csinált valami cirkuszt, ugye?

– Igen. Még én is felkaptam a fejem. Részben azért, mert abbahagyta a dedikálást, amitől fennakadás támadt.. Ugyanis mindenki, akinek aláírtam a könyvet, ment tovább Gileshoz, a másik dedikációért. És amikor Giles megállt, megállt a sor is,

– Miért hagyta abba, nem tudod?

– Először nem tudtam. Át is szóltam hozzá, hogy mi a baj, erre valaki a sorban mondta, hogy Mr. Devore tollából kifogyott a tinta. Erre én felajánlottam, hogy adok neki egy golyóstollat, mert volt nálam egy másik is, de közben valakitől kapott egy tollat, viszont abból is kifogyott a tinta...

– Megint?

– Igen, öt perc alatt. Aztán Nellie Griswold, tudod, aki a Hercules Booksnál dolgozik, odaszaladt egy golyóstollal, valami kis zavar támadt, de végül mindenki megnyugodott, és utána már rendben folyt a dolog.

– És Giles? Nyilván átkaiba foglalta a nevem.

– Nem. Nem hallottam, hogy szidott volna. Miért szidott volna?

– Jaj, Isaac! Odaadta nekem a ruhatári jegyet, hogy váltsam ki a csomagját, benne egy csomó-golyóstollal, én meg nem váltottam ki. Ez az a megbízatás, amit nem teljesítettem. Ettől került abba a lehetetlen helyzetbe másnap a dedikáláson. Nem említette volna?

– Nem említette. Én legalábbis nem hallottam. De most már értem, miért furdal a lelkiismeret. Miért nem adta oda Giles a jegyet valakinek, aki megbízható, aki nem olyan, mint te?

– Ha arra célzol, hogy neked, hát te faképnél hagytál bennünket... De nem érdekes. Azt akarod mondani, Isaac, hogy ez az egész cirkusz a golyóstoll miatt volt? Nem lehetett valami más oka is?

Amennyire tudom, nem.

Szeretném, ha más oka lett volna. Amiért – nem én vagyok a felelős.

– Nem tudok segíteni. Elmondtam mindent, amit láttam. Asimov aláírta a számlát, aláírta az indigós hitelkártya másolatot, és eltette a hitelkártyáját. Látszott rajta, hogy már nagyon menne. – Bárcsak képes lennék a drámai fordulatra! Bárcsak most, az utolsó pillanatban eszembe jutna valami fontos, valami látszólag jelentéktelen apróság, amely az egész rejtély nyitja, de sajnos, nem jut eszembe semmi. De nincs még veszve minden. Én elég messze ültem Gilestól, és nem tudtam figyelni, mivel dedikáltam. De van egy jobb tanú. Miért nem azt a nőt kérdezed meg? Hogy is hívják?

– Nellie Griswold?

– Nem. Persze, ha akarsz, beszélj csak vele, de nem őrá gondolok. –Idegesen pattintott az ujjával. – Utálom, ha kimegy valami a fejemből. Mindig attól félek,– hogy szenilis kezdek lenni.

– Talán Eunice? – próbáltam segíteni. – Mit tudhat ő? – Nem Eunice! Jaj, az istenit, tudod, az a nő, aki a szerkesztőd. A Prism Press-nél, na, hogy is hívják?

– Teresa?

– Az hát, Teresa Valter! Meglepődtem.

– Hogy jön ő ide? Asimov felállt.

– Ott ült Giles mellett a dedikáláson. Kinyitotta a könyveket, átnyújtotta Gilesnak, aki beírta a dedikációt a belső címlapra. – Sértetten duzzogott. –Nekem persze senki sem segített. Kétszázötven kötetben kellett keresgélnem a címlapot. És aztán beírni a dedikációt.

– De hát miért nem mondtad, hogy Teresa is ott volt? tettem fel a logikus kérdést.

– Mert azt hittem, hogy tudod – adta meg Asimov a Logikus választ. Honnan tudnám, ha egyszer ott se voltam? De nincs értelme, hogy most összevesszek ezen vele. Az órámra néztem. Jócskán elmúlt két óra.

– Beszélsz vele? – kérdezte Asimov. – Menjek én is veled?

– Elképzelhető, hogy beszélek vele, de egyedül. Nem akarom, hogy te is ott légy.

Vállat vont. Nyilván nem akart amúgy istenigazából belekeveredni az ügybe, s csupán egy pillanatra támadt kedve mellettem a Watson-szerepre.

Elváltunk. Legközelebb már csak azután láttam, hogy a közgyűlés véget ért.

8. TERESA VALTER - Idő: 2 óra 20 perc, délután

Húsz perccel múlt két óra.

Bizonytalan időpont: vagy megebédelt már Teresa vagy nem. Az is lehet, hogy ma be se jött. De az is megeshet, hogy bent van valahol a közgyűlésen. Bár kétlem, hogy bejött volna, ha egyszer szörnyű fejgörccsel haza kellett mennie, amikor megtudta, hogy Giles meghalt.

De itt van két sarokra a Prism Press, második otthonom, benézek, hátha ott találom Teresát.

Be is néztem, s szerencsém volt. A lift éppen indult felfelé, de a liftes, régi ismerősöm, észrevette az éppen becsukódni készülő liftajtó résén át, hogy jövök és kinyitotta az ajtót. Beléptem, s Teresát találtam a liftben.

Harsány és örömteli üdvözlése a szokásosnál ezúttal egy árnyalattal kevésbé volt harsány és örömteli, s amikor közöltem vele, hogy feltétlenül rám kell szánnia tíz percet, mert Gilesról kell beszélnem vele, még ez a maradék öröme is elpárolgott. Olyannyira, hogy amikor felértünk a tizennyolcadik emeletre, már zokogott. Így, zokogva szaladt el a meghökkent titkárnő asztala mellett igyekeztem a nyomában maradni.

– De Teresa, még azt hiszi valaki, hogy kikezdtem veled a liftben –próbáltam megnyugtatni.

– Attól nem szoktam sírva fakadni – hüppögött: Darius, kímélj meg, légy szíves! Nem akarok Gilesról beszélni.

– Csak pár perc az egész – kérleltem. Teresa szobájában voltunk. Ahogy ideértünk, a nagy rohanásban azért maradt annyi időm, hogy észrevegyem: Tom nincs a szobájában. Nagyon jó. Nem szerettem volna, ha beleavatkozik ebbe a beszélgetésbe.

Becsuktam az ajtót.

– Teresa, muszáj megtudnom,. hogy mi történt.

– Mit muszáj megtudnod? Hiszen úgyis tudod. Megcsúszott, elvágódott és meghalt. Annyira gyűlölöm, ha meghal valaki, akit ismerek – különösen, ha gyűlöltem az illetőt a halála előtt. Úgy érzem, hogy én is... felelős vagyok a haláláért.

Még mindig sírt. Papírzsebkendőket rángatott elő egy dobozból. Engem is elfogott a kétségbeesés, mivel tudtam, mit érez.

– Úgy értem, hogy a dedikáláson. Muszáj megtudnom, hogy mi történt a dedikáláson. – Aztán mindenre elszántan folytattam: – Ne sírj, Teresa! Ha elmondod, mi történt, rá fogsz jönni, hogy az én hibám volt, nem a tied.

– A te hibád? Neked semmi közöd a dolgokhoz. – Giles talán nem mondta, hogy az én hibám? Gyanakodva méregetett. Szeme nedvesen fénylett, de már nem potyogtak a könnyei.

– Nem mondta. Egy szót sem szólt rólad. Nem értem, miről beszélsz. Hacsak nem mondott valamit, amikor nem voltam ott az asztalnál.

Felsóhajtottam.

– Teresa, kérlek, mondd el, hogy történt! Utána elmondom, miért nem a te hibád, és már itt sem vagyok.

Az órájára nézett.

– Jön valaki hozzám...

– Majd megvár – sürgettem. – Én is rengeteget vártam már rád. Halljuk! Az elején kezdd!

– Az elején? Hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor megszerveztem, hogy Giles dedikálja az új könyvét a közgyűlésen, és megígértem néki, hogy segítek, ott leszek, fellapozom a címoldalt. Ez jólesett neki és könnyebb volt rávenni a dedikálásra. Ismered, milyen... volt. Fontos embernek érezte magát, mert a kiadója adogatja a könyveket a kezébe.

Aztán jött ez a história, hogy otthagy bennünket, én meg úgy gondoltam, hogy mehet a fenébe, én leveszem róla a kezem, de Tom azt akarta, hogy most már csináljuk végig. Tudod, mosolyba fojtani a könnyeket, mutatni az utolsó percig, hogy minden rendben van, nincs semmi baj. Bágyadtan legyintett, aztán folytatta. – Így hát elmentem a dedikációra, negyedórával a kezdés előtt már ott is voltam. A másik pofa is ott volt már, viccelődött, heccelődött,– a nőket ölelgette. Ettől még idegesebb lettem, mert arra gondoltam, hogy Giles miért nem tud egy kicsit korábban jönni. De végül megjött...

Félbeszakítottam.

– Tudomásom szerint úgy kellett odarángatni. Valami nő vitte oda. Vagy nem így történt?

Rám meredt.

– Hogy valami nő vitte volna oda? Én nem láttam senkit vele. Egyedül jött be.

– Jó. Dühös volt?

– Nem tudom. Én bezzeg dühös voltam, mert összevesztem Tommal. Biztos voltam benne, hogy Giles megmarad az elhatározásánál és otthagy bennünket, így aztán kijelentettem, hogy én ugyan nem asszisztálok neki ezen a dedikáláson. Tom viszont azt mondta, hogy ha a kedvére leszek Gilesnak, és a dedikálás jól sikerül, akkor esetleg mégiscsak meggondolja magát, és nem hagyja ott a kiadót. Erre én megkérdeztem Tomot, hogy mégis, mivel tegyek a kedvére, szerinte meddig mehetek el a dologban, mire Tom azt mondta, hogy... De nem érdekes. Szörnyű volt: Ezért aztán tulajdonképpen oda sem néztem, amikor Giles bejött, csak annyira, hogy lássam, itt van, rendben van, utána pedig neki kellett állnom a munkának, nyitogatni a könyveket. De nem volt nálam toll.

Miért, kellett volna, hogy legyen?

Persze, így szoktuk. Van olyan író, aki toll nélkül jön dedikálni – tudod, ők a fellegekben járnak, s az ilyen földhözragadt dolgokra nem figyelnek –, de van olyan is, aki hozza a maga kedvenc tollát, valami egészen különleges darabot, ami aztán felmondja a szolgálatot. Giles persze kivétel. Ő mindig a saját golyóstollait használja, tudod, azokat a különleges monogramos tollakat, és sem milyen más tollal nem hajlandó írni. Az ilyen alkalmakkor mindig van nálam néhány golyóstoll, ha minden kötél szakad, de most... most... dögölj meg, Giles, gondoltam magamban. Valahogy csak ki kellett mutatnom, hogy mennyire gyűlölöm, ezért nem vittem magammal tollat.

Közben én szépen végiglépegettem a kockaköveken, amelyek a mulasztásomhoz vezettek, de most láttam, hogy van itt egy újabb kockakő is, ami később került a helyére, az én köveim után.

– És ezért vagy felelős a haláláért? – kérdeztem.

– Gondolom, bizonyos fokig igen – mondta. Már nem sírt. – Ha van toll nálam, nincs ez az egész átkozott cirkusz és Giles nem idegesíti fel magát...

– Nem rohan fel a szobájába, hogy lezuhanyozzék, nem remeg a dühtől, nem csúszik meg a kádban, nem vágódik el, nem hal meg?

– Igen. Így gondolom.

– Igazad lehet. Csak az a baj, hogy előző este nekem kellett volna egy csomag golyóstollat felvinni hozzá, én pedig elfelejtettem. Tehát alapjában az én hibám, nem a tiéd. Most pedig kérlek, mondd el, mi történt. Mi volt ez a cirkusz?

– Nem tudom, mit mondjak? Jó fél órán át semmi sem történt. Én elétettem a könyvet, Giles meg dedikálta, mindegyiket ugyanúgy, szeretettel, aláírás, dátum. Nem szól egy szót sem, nem mosolygott, nem nézett fel a könyvekből. Közben meg hallottam, ahogy ez a másik pofa... hogy is hívják... tudod, aki naponta ír egy könyvet... – Isaac Asimov.

– Asimov, ez az. Neki bezzeg be nem áll a szája, mindenkihez van egy-két szava, minden nővel kikezd:..

– Tudom – szóltam közbe. – Ismerem a vén komédiást.

– Nincs persze semmi rossz ebben. Mindenki élvezi a dolgot: Aztán jön mindenki Gileshez, s. várja, hogy ott ugyanígy fogadják. Ő meg néma, mint a sír.

– Kiborult, mert nem vittem fel a szobájába azokat a tollakat. Ha beállítja magát valamire, s nem úgy történik a dolog, ahogy képzelte, rögtön kiborul, még az ilyen apróságoktól is.

– De miért?

– Miért, miért? A két, szép szemiért. Döbbenten meredt rám.

– Ez meg mit jelent?

– Nem tudom, de jól hangzik. Folytasd, kérlek!

– Na, aztán kifogyott a tinta a golyóstollából. Abbahagyta a dedikálást, és ült mozdulatlanul. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, erre csak annyit feleit, hogy kifogyott a tolla, magas, sipító hangon, előrebiggyedt alsó ajakkal. A sor persze megállt, Asimov felugrott és kérdezte, mi történt. Engem olyan hirtelen ért az egész, hogy nem is tudtam, mit csináljak. Asimov felajánlott egy golyóstollat, de közben az egyik sorbanálló már elő is vette a magáét. Odatolta Giles elé, és elvette tőle a kifogyott tollat. Nyilván eltette emlékbe.

Giles nagy nehezen összeszedte magát, felengedett bénult mozdulatlanságából, fogta az új tollat, és folytatta a dedikálást. Vagy öt percig nem is volt semmi baj, de ekkor az új golyóstoll is kifogyott. Azt hittem, hogy rosszat álmodom. Lidércnyomás, gondoltam. Isten büntetése, amiért nem hoztam magammal tollat:

Nehezen szedte a levegőt, a hangja is elhalt, mint aki újra átéli ezt a kínos élményt.

– Mit csináltál ekkor?

– Felálltam és elmentem néhány új tollért. Elfelejtettem, hogy Asimov felajánlott egyet, félrelöktem a dedikációra várókat, és kirontottam a teremből. Nem jutott jobb az gézembe, mint hogy lemenjek a mozgólépcsőn a szálloda recepciójához. Egyszerűen nem tudtám, mit csinálok. Mire visszaértem, Giles közben kapott egy tollat attól a nőtől aki a Hercules Booksnál dolgozik. Állítólag avval a tollat is volt valami cirkusz, de hál' Istennek, erről lemaradtam, és tudni sem akarok róla. Aztán már nem volt fennakadás. Annyit mondhatok, hogy életem legnehezebb órája volt ez. Kivéve persze a szülészeten töltött órákat.

Amikor vége volt a dedikálásnak, távoztam. Nem beszéltem Gilesszal, még csak rá se néztem. Aztán többé már nem is láttam, s amikor mondták, hogy meghalt, azt hittem, nem élem túl. Tudtam, hogy a tollak miatt pörgött be ennyire. Migrénes rohamot kaptam, és haza kellett mennem.

– De most már jobban vagy, ugye?

– Kicsivel jobban – mondta bánatosan. – Hálaistennek, Tom nagyon jól tartja magát.

– Hogyne, nagyon jól tartja magát – bólintottam. – Azt mondod, hogy amíg ez a cirkusz volt a tollakkal, Giles nem emlegetett engem?

– Nem. Hacsak akkor nem, amíg elvoltam. – Mennyi időre hagytad ott az asztalt?

– Nem tudom. Talán öt percre. – Különös.

– Miért olyan fontos, hogy emlegetett-e téged vagy nem?

– Hát – mondtam szórakozottan – ha nem emlegetett, akkor talán mégsem tőlem borult ki. Figyelj, Teresa, volt valami Giles viselkedésében, akármi, ami arra utalt, hogy esetleg valami más is bántotta, kínozta vagy idegesítette, nem csupán ezek a tollak?

Teresa a fejét rázta.

– Nem volt semmi – jelentette ki határozottan. – Csak a tollak, a tollak, azok a rohadt tollak.

– Mondott valamit, mondott valaki más valamit, vagy csinált valamit Giles, amit akkor furcsálltál vagy érthetetlennek találtál, vagy amit most visszagondolva furcsállsz vagy érthetetlennek találsz?

– Nem. Nem mondott és nem is csinált semmi ilyesmit. Tehetetlenül széttártam a karom.

– Valaki azt mondta, hogy fennhangon szidalmazott engem.

– Talán az a nő a. Hercules Bookstól hallotta. Ott volt Giles mellett, amíg én távol voltam.

– Hm. Lehet, hogy így történt. Megengeded, hogy telefonáljak a tárgyalóból?

– Hogyne, ha szabad a telefon... És csukd be az ajtót, ha egyedül akarsz maradni.

– Köszönöm – mondtam, és mentem a tárgyalóba.

9. HENRIETTA CORVASS - Idő: 3 óra 15 perc, délután

Persze, hogy egyedül akartam maradni. Nem akartam semmi olyasmit csinálni, ami nem tartozik másra, de gondolkodnom kellett. Kimentem a mosdóba, gondolkodtam egy kis ideig, majd bementem a tárgyalóba és ott is gondolkodtam, jó hosszú ideig.

Újra meg újra rám jött ez a gondolkodhatnék. Azt reméltem, hogy ha gondolkodom, akkor történik végre valami, amitől elroppan ez a kemény dió, kettéválik a héja és a közepén ott lesz a megoldás. De hiú remény volt ez.

Lassan huszonnégy órája vizsgálom-forgatom magamban Giles halálát körülvevő eseményeket, de nem akadtam köztük semmire eddig, amely a gyilkosság előjátékának lenne tekinthető.

Mit tegyek? Mindenesetre marad még egy fehér folt a dedikálás históriájában, ezt talán kitölthetem. Felhívtam a Hercules Bookso. Gyalog oda-vissza hosszú az út, a taxi meg sokba kerül, s lehet, hogy Nellie nincs is bent a kiadóban. Ha viszont bent van, a célnak is sokkal jobban megfelel, ha telefonon beszélek vele.

– Hercules, tessék – szólt bele valaki a telefonba. Kértem, hogy kapcsolja Nellie Griswoldot. A központos készséges volt, de a hang, aki Nellie Griswold mellékéről válaszolt, nem Nellie Griswold hangja volt. Gyermeteg, nyeszlett szoprán közölte velem, hogy Miss Griswold az AKSZ közgyűlésen van.

– Biztos? – kérdeztem tőle, pedig ez ostoba kérdés. Semmi sem biztos, csupán a halál.

A hang gazdája távolról sem volt olyan gyermeteg, mint a hang, mert rögtön jelezte, hogy neki is ez a véleménye.

– Legalábbis ott kellene lennie – mondta óvatosan.

– Köszönöm. Átmegyek a közgyűlésre. Viszlát! – tettem le a kagylót. Megnéztem az órám. Elmúlt három. Ha bent van a szállodában, még legalább két óráig ott is marad. Visszamentem a szállodába. Közben gondolkodtam tovább, s valamelyest felélénkültem, mert napos, enyhe és nagyon kellemes volt a délután.

– Két – illetve három – dolog nem volt világos-előttem. Először is, volt-e valami összefüggés a kábítószerrel? Isten a tanúm, hogy nem vagyok lélekbúvár, de egy ideig együtt éltem Gilesszal, s alkalmam volt valamelyest megismerni. A kávét utálta, mert koffein van benne, félt az élelmiszerekben található tartósítószerektől, a határán volt annak, hogy átálljon a bio-konyhára.

Persze az emberek ellentmondásokból tevődnek össze. Ismerek rengeteg bio-élelmiszer-mániákust, akik szenvedélyesén kikelnek a káros vegyi anyagok ellen, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtanak, s a füstön merengő szemük héja vastagra van festve valami színes-kencés vegyi ragaccsal.

Az írás, a munkája is bizonyít valamit. Ismerem, de még mennyire, hogy ismerem, amit kezdőként írt, s számtalanszor írt le olyasmit, ami az én szememben egyszerűen nem fér össze, sőt, kifejezetten ellentétes a kábítószer-szenvedéllyel. Ez persze az ellenkezőjére is éppolyan jó bizonyíték. Minden botnak két vége van.

Aztán itt van ez a dolog a dedikáláson. Iszonyú kínokat állt ki, és Sarah hallotta, ahogy gyűlölködve sziszegi a nevem. Jó lenne, ha ezt valaki Sarah-tól függetlenül megerősítené és elmondaná a részleteket is. Talán Nellie Griswold tud ebben segíteni.

Végül pedig ez a nő, aki odavitte a dedikálásra. Vajon tényleg nem látta senki? Minél többet töprengek rajta, annál inkább az az érzésem, hogy ez a nő Giles mellett volt egész reggel, sőt, előtte is, egész éjjel, s alighanem ő a rejtély nyitja.

Már éppen ráléptem a mozgólépcsőre, hogy felmegyek a standokhoz a könyvvásárra, amikor beláttam, hogy nem tudok szabadulni ennek az ismeretlen nőnek a gondolatától, és úgy döntöttem, hogy Nellie-t majd később keresem meg – kicsivel később.

Beszálltam a liftbe és felmentem az ötödik emeletre.

A sajtóirodán a szokásos lázas tevékenység folyt.

Éppen befejeződött egy interjú Leo Durocherrel, akit a most megjelent önéletrajzáról kérdeztek az újságírók. Egy pillanatra láttam is a veterán baseball-sztárt, amint távozott, s tűnődő pillantást vetéltem széles hátára. Eszembe jutott, hogy húsz évvel ezelőtt mennyire lelkes baseballszurkoló voltam, és hogy mennyire nem szenvedhettem Leót, mert nem a kedvenc csapatomban játszott.

Egy villanás volt mindössze ez az emlék, talán öt másodpercig tartott, nem tovább, de ahogy szertefoszlott, hálás voltam Leónak ezért az öt másodpercért is, mert legalább megfeledkezhettem a közgyűlésről és minden kellemetlenségemről.

Öt másodperc volt, nem több. Szertefoszlott, s én megfordultam, néztem máris, hol tehet Henrietta Corvass. Ő. nyilván előbb észrevett engem, mert amikor megláttam, épp elfordult tőlem, és megpróbálta észrevétlenül elhagyni a helyiséget. Nyomába eredtem és vagy három ajtóval odább utol is értem a folyosón. Megragadtam a könyökét, de ő lerázta magáról a kezem.

– Egy pillanatra! – mondtam.

Felém fordult. Szeme résnyire szűkült. – Mi az istent akar tőlem? Látszott, hogy mennyire bánja a tegnap esti beszélgetést, neheztelt rám, mert olyasmit mondott el nekem, ami ránézve terhelő.

– Nem arról, amiről tegnap beszéltünk. Tényleg nem arról – tártam szét a karom.

– Hát miről?

– A délelőttről. – A délelőttről?

– Azt mondta, hogy nem ment el Gilesért tegnap délelőtt Kérem, gondolkozzék és ne zavarja össze még inkább a dolgokat! Ha netalán mégis elment érte...

Felém fordult, rám meredt, ökölbe szorított kezét a csípőjére tette. Évek óta nem láttam a bosszúság kifejezésének ezt a régi és divatjamúlt gesztusát.

– Maga megőrült? – sziszegte. – Elment a józan esze? Komolyan hiszi, hogy a történtek után szóba állok vele? –

– De hát nem szerette volna, ha késve érkezik a dedikálásra, nem?

– Szart sem érdekelt az a dedikálás. – Fennhangon mondta ki, olyan hangosan, amennyire csak tudta, de nekem arcizmom sem rándult tőle, mert a körülményeket tekintve ez volt a Flaubert-i mot juste, az épp ideillő szó.

– De valaki mégis csak odavitte! Tudom, hogy valaki odavitte. Ki volt az?

– Én nem küldtem érte senkit. Mondtam már, ott sem voltam. Ha valaki odament, nem hivatalból tette.

– Mégis, ki lehetett?

– Nem tudom. És nem is érdekel. – Utána nézne, hogy ki volt?

– Nem. Nézzen maga utána!

Evvel faképnél hagyott. Cipősarka tompán kopogott a folyosó műanyag padlóján.

Tehetetlenül bámultam utána egy darabig, aztán visszamentem a sajtóirodába:

10. GORDON HAMMER - Idő: 3 óra 40 perc, délután

Nem volt könnyű kitalálni, kik a sajtóosztály alkalmazottjai, de végül kiválasztottam magamnak egy beesett arcú, sápadtszőke, ideges és bizonytalan tekintetű fiatalembert.

– Maga ugye itt dolgozik a sajtóirodán? – kérdeztem tőle.

– Miért kérdi? – kérdezett vissza gyanakodva. – Darius Just vagyok, író. Látszott rajta a megkönnyebbülés. Sőt, elmosolyodott. – Ja, persze, hallottam már magáról. Gordon Hammer vagyok.

– Kösz, Gordon. Kérdezhetek valamit? – Csak tessék.

– Hányan dolgoznak itt Henriettán kívül?

– Nem tudom pontosan. Van egy csomó önkéntes kisegítő is. Ők mennek, ha valamiért el kell szaladni, vagy el kell vinni valamit.

– Engem épp ők érdekelnek. Melyikük ment el Giles Devore-ért tegnap reggel, hogy átvigye időben a dedikálásra?

Értetlenül nézett.

– Tudomásom szerint senki. Nem a mi dolgunk az ilyesmi.

– Valaki érte ment – állítottam határozottan. – Utána nézne, hogy ki volt az?

– Nem tudom, hogyan lehetne... – kezdte tétován, de aztán odalépett az egyik nőhöz, és halkan mondott neki valamit. Utána pedig egy másik nővel beszélt. Figyeltem, mit csinál, és vártam türelmesen.

Fejét vakarva lépett vissza hozzám. – Úgy látom, nem ment el senki érte.

– Nem lehet, hogy mégiscsak volt valaki? Mindenkit ellenőrzött?

– Hát, lehet, hogy Stephanie volt. – Stephanie? Mi a vezetékneve? – Nem tudom.

– Hol találom meg?

– Ma már nem jött be. Csak vasárnap és hétfőn dolgozott. Ma már iskolába ment.

– – Tudja, hol lakik?

– Nem. De Henrietta talán meg tudja mondani. – Köszönöm. Fordultam, hogy távozom, de tétován megérintette a vállamat.

– Mr. Just, kérem? – Tessék.

– Valami baj van Stephanie-vel? Rossz fát tett a tűzre? Tudja, nagyon fiatal, Tizennégy éves.

– Á, nem, dehogy – nyugtattam meg gyorsan. – Csak meg akarok tudni valamit. Giles Devore a barátom volt, és mindent tudni akarok élete 'utolsó napjáról, mert... őőő... mert én írom a nekrológját.

Ez meggyőzően hangzott, mert Gordon láthatólag megkönnyebbült.

– Értem. Akkor rendben is van.

Már hogy lenne rendben! Előre fáztam a dologtól: ki kell faggatnom egy tizennégy éves kislányt, hogy mi történt aznap reggel, s ha megpróbálom elképzelni, mi az, ami Giles szobájában, netalán az ágyában történt... brrr. Nem is attól féltem igazán, hogy hiába próbálok használható válaszokat kapni a kérdéseimre, hanem attól, hogy a faggatásomtól hisztériás rohamot kap a kislány, a szülei persze megtudják, s máris benne vagyok a slamasztikában.

Persze ezek a mai tizennégy éves lányok ... Vagy nem is csupán a mai lányok... Hiszen Júlia is tizennégy éves volt... Á, ez butaság! Most különben sem érek rá evvel foglalkozni. Mindjárt négy óra, s nekem meg kell keresnem Nellie-t a Hercules Bookstól.

11. NELLIE GRISWOLD - Idő: 3 óra 55 perc, délután

Nem ismertem Nellie-t, mégis könnyűszerrel felismertem a Hercules Books standjánál. Többen is mondták, hogy "csinos", és ennek az egyébként eléggé semmitmondó szónak minden esetben jellegzetes szemforgatás és ajakcsücsörítés adta meg a maga összetéveszthetetlen ízét. Most, hogy láttam, el kellett ismernem, hogy pontosan illik rá a szó.

Öt láb tíz-tizenegy hüvelyk magas lehetett, barna haja válláig ért, keskeny csípője előnyösen hangsúlyozta a hátsó fertály domborulatának hibátlan ívét. Melle is hibátlanul ível, mégpedig olyasféle melltartóban, amelyet azok a r ők vásárolnak, akik hisznek abban, hogy mellük hibátlanul ívelt. Orra kicsit hosszú volt, szeme kicsit apró, tehát amúgy nem volt lélegzetelállítóan szép az arca, de a tekintete nyílt volt és kedves, ami bőven kárpótolta a szemlélőt a lélegzetelállító szépség hiányáért.

– Miss Griswold – szólítottam meg.

Ki kellett tűznöm a névkártyámat, hogy beengedjenek a terembe. Ő rápillantott és lelkesen felkiáltott:

– Mr. Just! Annyira szeretem a könyveit!

– Ennél jobb kezdés nincs is, de neki rögtön sikerült felülmúlnia a folytatással.

– Tudja, hogy a Hercules szívesen kiadná az új regénye zsebkönyvváltozatát?

– Nem. Valóban?

– Valterék megmutatták az elkészült részt, – és a főszerkesztőnek nagyon tetszett. Én is olvastam. Szerintem isteni!

Isteni, akárcsak ön, drága hölgyem! Nagyon tetszett nekem ez a nő. Odaadtam volna érte a második legjobb írógépemet, ha elfelejthetném Gilest és meghívhatnám ebédre Nellie-t. Utána pedig – ki tudja? II. Károly király sem hagyta éhezni az ő kicsi Nellie-jét, Nell Gwynt, a színésznőt, s a kicsi Nell ezért mindig hálás volt neki.

De hát, sajnos, Gilesé az elsőbbség, a Nellie-hadműveletet későbbre kell halasztanom.

– Nagyszerű! De én nem szívesen innék előre a medve bőrére. Majd meglátjuk, hogy akkor is tetszik-e még a könyv a Hercules Booksnak, ha már befejeztem.

– Soká tart még, amíg befejezi?

– Ha kettesben maradhatok az írógépemmel és nem zaklat senki bennünket, talán két hónap még. De ahogy magamat ismerem, lesz abból négy is. Na de mindegy. Kérdezhetek valamit?

– Mit? – Érdeklődőnek látszott, gyanútlannak.

– Tegnap ugye ott volt Devore és Asimov dedikálásán... –. Igen. Asimov az egyik legjobb szerzőnk.10 Természetes, hogy ott voltam.

– Hát persze – jegyeztem meg szárazon. – De engem Devore érdekel. Ha jól tudom, hozott neki egy tollat.

– Ó, igen. És milyen cirkusz lett belőle! Maga ott volt? – Nem voltam ott.

– Jó, akkor elmondom, hogy történt. – Ő volt az első, aki örült, hogy elmondhatja a dolgot.

– Én Asimovnak asszisztáltam, tudja, hogy legyen elég könyv, rendben menjen a dolog, ilyenek.

– Panaszkodott, hogy maga nem nyitotta ki neki előre a könyveket – eresztettem meg egy apró szúrást, mintegy Isaac nevében.

Legyintett.

– Sokkal fontosabb volt, hogy rendet tartsak a sorban állók között. Különben is, akármit mond Isaac, rettenetesen élvezte az egészet. Ismerheti, egész. megrészegül, ha dedikálhat, hajlandó akár napokig ott ülni, mosolyogni és mindenfélét belefirkálni a könyvekbe.. Mivel nem volt semmi fennakadás, a másik asztalra tévedt a tekintetem, amelyiknél Devore dedikált. Hát, őt egészen más fából faragták! Ült ott mereven, és úgy festett, mint akinek pokoli kínokat kell kiállnia.

– Így is volt – mormoltam.

Nem figyelt fel erre a megjegyzésemre.

– Egyszer csak kifogyott a tolla, és Teresa Valter-nál, aki segédkezett neki, nem volt másik toll. Nem is értettem, hogy lehet ez, micsoda felelőtlenség, hogy nem gondolt erre. De aztán Devore kicserélte valakivel a tollát és úgy tűnt, minden rendben van ismét. De perceken belül újabb krízis állt be, mert ez a toll is kifogyott.

Devore teljesen összeroppant. Ült bénán, miközben rángott az arca, Teresa meg fogta magát és elrohant, nem tudom, hová. A sor megállt, láttam, hogy Asimov feláll, idegeskedik, s mivel az én gondjaimra bízták, átszaladtam Devore-hoz egy golyóstollal. Volt nálam egy csomó.

Úgy nyúlt utána, mint aki nincs öntudatánál, mintha hipnotizálták volna. Írni kezdett, de nem is nézte, hogy mit ír, csak meredt maga elé. Aztán egy-két másodperc múlva abbahagyta az írást és magas fejhangon azt suttogta, hogy "de hát ez piros. Ugyanis egy piros tintájú golyóstollat adtam neki. Ez volt az újabb krízis, harmadik a sorban. Nem baj, nyugtattam meg, mindenki szereti, ha pirossal írják bele a dedikációt a könyvébe. Erre aztán újra nekilátott.

Közben Teresa visszaérkezett egy tollal, de már nem volt rá szükség. Devore folytatta a dedikálást a piros golyóstollal, és innen már baj nélkül folyt minden. De amikor vége volt a dedikálásnak, a falhoz vágta a piros golyóstollat és úgy ment el, hogy egy szót sem szólt senkihez. Azaz nagyon dühös lehetett. Még szerencse, hogy nem énhozzám vágta hozzám azt a tollat. És két órával később holtan találták. Úristen, hiszen maga talált rá, nem?

– Igen – bólintottam –, de ez most nem érdekes. Mit is akart mondani?

– Csak azt, hogy esetleg annyira felbosszantotta magát, hogy remegett az idegességtől, és ezért csúszott el a kádban. És ha így történt, az én piros golyóstollam volt az utolsó csepp a pohárban, ahogy mondani szokás.

Mindenki magának követeli ezt a kétes értékű dicsőséget. Például én is. Egy egész csomagra való golyóstollat vihettem volna fel hozzá, de elfelejtettem. Ha nem bliccelem el a dolgot, nincs ez az egész cirkusz. Ha, ez dicsőség, az én dicsőségem.

Együttérző pillantást vetett rám (a vak is látja, milyen melegszívű teremtés, úgyhogy gondolatban beírtam egy újabb jópontot a neve mellé).

– Szörnyű. Igazán sajnálom!

– Nem érdekes. Mondja, Nellie, volt valami Giles viselkedésében, szavaiban vagy akár a külsejében, bármi, ami maga szerint arra utalt, hogy nem ezek a kifogyott tollak, piros tollak, mit tudom én milyen tollak idegesítették fel, hanem valami más?

Töprengett egy ideig, majd sajnálkozva a fejét rázta:

– Meglehet, hogy valami más idegesítette fel, de én meg nem tudom mondani, micsoda.

– Jó, akkor még egy utolsó kérdés. Látta, hogy ki hozta oda Devore-t a dedikálásra?

– Úgy érti, hogy a kezdésre?

– Igen.

Ismét a fejét rázta.

– Nem tudom. Tulajdonképpen azt sem láttam, hogy megérkezett.

A homlokomat ráncoltam. Senki sem látta, hogy egy nővel érkezett meg a dedikálásra, mégis, nekem határozottan az volt a benyomásom, hogy így történt. Kitől hallottam vajon?

Megvan! Hirtelen eszembe jutott: láttam magam előtt az arcát, hallottam a hangját. A ruhatárosnő! Amikor Giles megpróbálta jegy nélkül kivenni a csomagját a ruhatárból, egy nő volt vele, aki sürgette, nehogy elkéssen. A ruhatárosnő még a nevét is mondta, pontosabban valami gúnynevet ragasztott rá, amikor említette.

Olyan érzés volt, mintha rám szakadna a mennyezet.

– Nelfie, amikor ott volt Giles mellett, nem hallotta, hogy engem emlegetne, hogy dühös lenne rám valamiért?

– Nem. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyszer szólalt meg csupán, amikor azt mondta, hogy "de hát ez piros".

– Köszönöm – hálálkodtam –, nagyon köszönöm! Tudnia kell, hogy beleszerettem magába, úgyhogy tartson meg emlékezetében. – Sietve hagytam el a termet, rohantam volna, ha nem kell az embereket kerülgetnem.

12. GORDON HAMMER - Idő: 4 óra 15 perc, délután

Kezdett veszedelmesen sürgetni az idő, de még fel kellett gombolyítanom néhány szerteszét kígyózó szálat. Abszolút biztosnak kellett lennem a dologban, másként nem érek vele semmit, ha majd a világ elé tárom.

Időbe telt, míg kikeveredtem a teremből, s időbe telt, míg a liftre kellett várnom. Hosszabbnak tűnt, mint amennyibe telt, de végül visszajutottam az ötödik emeletre.

Odamentem a beesett arcú fiatalemberhez – Gordon Hammerhez –, vállon ragadtam és megráztam. Ijedten nézett rám.

– Ez a tizennégyével lány... Mit is mondott, hogy

Stephanie? – Igen, ez a Stephanie, ez egy kislány ugye? Úgy értem, hogy tényleg kicsi. Mondta, hogy még csak tizennégy éves. – Előre nyújtottam a karom vállmagasságban, az én vállmagasságomban, ami magasságnak elég alacsony volt, bár talán egy tizennégy éves kislány esetében nem.

Hammernek erre kerekre fúvódott az arca, majd kitört belőle a nevetés.

Végül aztán levegőhöz jutott és megszólalt.

– Nem. Nem kicsi. Nem szeretném, ha személyes sértésnek venné, de magasabb, mint maga.

Elég mogorván nézhettem rá, mert nyilván úgy gondolta, hogy én bizony személyes sértésnek vettem, amit mondott, s abbahagyta a nevetést. Arcára ismét kiült az ideges bizonytalanság. Majd hozzátette:

Azonkívül kövér, nagyon kövér. Senki se hívná kicsinek.

13. DOROTHY - Idő: 4 óra 25 perc, délután

Evvel az utolsó zavaros tényező is tisztázódott – az utolsó, ha az ügynek nincs még valami teljesen ismeretlen eleme. Vissza a második emeletre, adtam ki magamnak az utasítást, és az órámra nézve észleltem, hogy mindjárt fél öt. Nem kizárt, hogy már nem találom ott az illetőt, akivel beszélnem kellett – az illetőt, aki. látta azt a nőt. Amikor már tizenöt másodperce vártam eredménytelenül a liftre, fennhangon a pokolra küldtem és lerohantam a lépcsőn.

A lifttel valószínűleg előbb odaérek, de nem tudtam egy helyben maradni, még ha evvel időt takarítok is meg. A ruhatárhoz szaladtam, kerülgettem az embereket, aztán elébe furakodtam annak a két-három embernek, aki a ruhatári pultnál várt a sorára.

– Kérem szépen – kapkodtam levegő után – hol a ruhatárosnő?

– Én vagyok a ruhatárosnő – válaszolt egy idősebb asszonyság a pult mögül. Dekoratív külső, fémkeretes szemüveg, kifinomult hanghordozás, amit nyilván gondosan gyakorol. A névkártyája szerint Dorothy a neve.

– Nem maga. A másik hölgy. Festett sárgás haj, karja húsos, szemüvegén színezett üveg, mindig fintorog. A neve nem jut az eszembe... Bocsásson meg, kérem! Nagyon fontos a dolog. Egy perc és már itt sem vagyok: Ezt már a várakozóknak címeztem, akik egyre bosszúsabban figyelték a jelenetet.

Az idős ruhatárosnő – azaz Dorothy elmosolyodott, evvel jelezte, hogy azonnal ráismert a kép eredetijére.

– Hilda, akire gondol. Négykor járt le a munkaideje.

– Tudja, hol lakik?

– Nem – mondta kurtán, helytelenítő hangsúllyal. (Csak nem gondolja, hogy tisztességtelen szándékok vezérelnek Hilda ügyében?) A várakozók felé fordult, jelezvén, hogy velem egyszersmindenkorra végzett.

– Kérem, várjon egy pillanatra! Egyetlen kérdés csupán. Ismernek egy nőt, maga és Hilda, akit maguk között csak úgy hívnak, hogy "kis mitugrász"?

Megint mosolygott.

– Ó, hogyne, a ... – Majd hirtelen elhallgatott. Aztán fensőbbséges modorban közölte velem: – Fogalmam sincs, miről beszél, s különben is, láthatja, mennyi dolgom van.

De én ekkor már ott sem voltam. Igen, ismerős az illető, olyasvalaki, akit Dorothy is, Hilda is jól ismer, valaki, aki kicsi és mitugrász. Irány tehát végre a hatodik emelet! Ötig még bőven van idő.

14. GINGER - Idő: 4 óra 35 perc, délután

A belső helyiségben láthatólag nem volt senki. Nem kellett bemennem, minden sarkát szemrevételeznem, innen a külső helyiségből is látszott, hogy nincs ott senki, s ez kínosan érintett. Forrt bennem a méreg, hajtott a düh, s szerettem volna most rögtön rendezni a számlát.

A csinos fekete titkárnő ezúttal a helyén volt, az asztal mögött. Sarah Gingernek nevezte. Nézte, hogy dúlok-fúlok, s látszott az arcán, hogy titkon jól szórakozik rajtam. Semmi kétség, emlékszik rám.

– Parancsol? – kérdezte.

– Parancsolok? Nem parancsolok. Szeretném tudni, hol találom Miss Vosko... Miss Voskoveket. – Olyan türelmetlen voltam, hogy most megint beletört a nyelvem a nevébe.

Tudtam persze, hogy felesleges a kérdés. Nyilván már De Ginger megcáfolt.

– Azt nem tudom, hol van, de mindjárt visszajön. Megvárja? Barátságosan viselkedett, de közben továbbra is jól szórakozott rajtam.

Hogy mit talált olyan mulatságosnak, nem tudom, de mindenesetre zavarba hozott vele.

Leültem. Idegesen izegtem-mozogtam. Nem volt nálam olvasnivaló, s hiába kerestem vigasztalást és enyhülést az órámban, amit percenként megnéztem. Már-már azon voltam, hogy felállok és távozom, de Ginger kiegyensúlyozott jó kedélye, s a belőle sugárzó magabiztos hit, hogy Sara előbb-utóbb igenis visszatér, végül visszatartott.

15. SARAH VOSKOVEK - Idő: 5 óra, délután

Öt óra volt, amikor lépések zaját hallottam a folyosóról. Sarah lépései voltak – rövidek, gondosak, határozottak és hangosak: legalábbis ezt morzézták le nekem a magas cipősarkak a folyosó kopogós padlóján. Felálltam.

Belépett a szobába, észrevett, zavartan megtorpant és megkérdezte:

– Valami baj van, Darius? –. Beszélnem kell veled.

– Meg tudnád várni, amíg elintézek egy-két dolgot? – kérdezte.

– Utána rögtön haza kell menned?

– Nem – mondta bizonytalan hangon. – Nem, ha fontos ügy.

– Fontos ügy.

– Akkor légy szíves, várj meg!

Leültem, hogy izegjek-mozogjak még egy keveset. Kis idő múltán Ginger az íróasztal egyik oldalára tornyozta az iratait, –kotorászott az asztal alatt – a hangbál arra következtettem, hogy a cipőjét húzza – majd elővette retiküljét az egyik fiókból.

– Elmentem, Sarah – mondta fennhangon. Gondolom, kedvesen figyelmeztetni akarta, hogy édes kettesben maradunk. Mielőtt kilépett az ajtón, rám mosolygott – mintha sok szerencsét kívánna nekem Sarah meghódításához, ami nagyon kedves, de hát nem illett az alkalomhoz, mely ezúttal összehozott bennünket.

Sarah hangját hallottam, tiszta és nyugodt hangot. – Jól van, Ginger. Viszlát!

Eltelt még két perc. Sarah kijött a külső helyiségbe, kipillantott a folyosóra, halkan becsukta az ajtót, leengedte a redőnyt és intett, menjek be a belső szobába.

– Ha arról akarsz beszélni velem, amiről már a múltkor is beszélgettünk –magyarázta –,ezt nem tehetjük tanúk előtt. Ezért kellett megvárni, amíg Ginger elmegy.

Leültem a díványra. ő állva maradt.

– Tudod, hogy az itteni bérrabszolgák téged "kis mitugrásznak" neveznek a hátad mögött?

– Hallottam – mondta közömbösen. – Kitől tudod? Elengedtem a fülem mellett a kérdést.

– Hallottad, hogy Giles gyűlölködve emleget engem. Nyilván a foga is csikorgott.

– Csikorgott, nem csikorgott, igen. Emlegetett.

– Nem kétlem. De nem a dedikáláson. Három ember is ott volt a közelében, ki végig, ki csupán egy darabig. Isaac Asimov, Teresa Valter és Nellie Griswold. Egyikük sem hallotta, hogy Giles beszélt volna rólam.

– Nem azt mondtam, hogy a dedikáláson. Azt mondtam, hogy "utána".

– Hogy pontosan mit mondtál, nem emlékszem. De annak alapján, amit mondtál, határozottan az volt a benyomásom, hogy a dedikáláson történt a dolog. Nyilván tévedek, mint mindig. Ami nem lep meg, hiszen borzasztó rossz detektív vagyok. Rendben, elfogadom, hogy állításod szerint utána történt –vagy netalán előtte?

– Előtte?

– Ott voltál a kezdéskor, nemde? Bocsánatot kértél Asimovtól, és érdeklődtél szerény személyem után.

– Ezt már mind elmondtam neked.

– Igen. Nos, amikor Asimovval beszéltél, ő észrevette, hogy Giles is jelen van. Az a gyanúm, hogy együtt érkeztetek.

– Szíved joga. Gyanakodj kedvedre.

– Több, mint gyanú. A sajtósok állítják, hogy közülük senki sem vitte át Gilest a dedikálásra, viszont igenis volt valaki, aki odavitte, mivel a ruhatárosnő látta az illetőt aznap délelőtt. Giles megpróbálta jegy nélkül kivenni a csomagját, és a ruhatárosnő elmondta nekem, hogy az a kis mitugrász nő sürgette, nehogy elkéssen. Erre mit lépsz, kis mitugrász?

Sarah leült az íróasztal mellé. Méternyi széles fémtárgy óvta most tőlem.

– Nem hazudtam neked. Tényleg dühös volt rád, tényleg cirkusz volt a dedikáláson, és én tényleg bocsánatot é kértem Asimovtól, sőt, még azt is tényleg megkérdeztem, hogy te ki vagy. És aztán figyelmeztettelek, hogy Mr. Devore mennyire mérges rád. Ennyi az egész.

– Ezt nem vitatom. De nem mondtad el a teljes igazságot

Nem mondtad el, hogy már a dedikálás előtt is vele voltál. – Egy pillanatra elhallgattam. Aztán úgy döntöttem, hogy kimondom. – Sőt, talán az előtte való éjszaka is vele voltál.

Irtózatos égiháborúra számítottam, de nem történt semmi. Sarah enyhén elvörösödött, két kezét egymásba kulcsolta, s a jelek szerint jó erősen, mert összefont ujjai belefehéredtek a szorításba.

– És ha vele voltam – szólalt meg –, mi közöd hozzá? De nem voltam vele. Aznap éjjel otthon voltam, a saját ágyamban aludtam, egyedül. Ha nem hiszed el nekem, akkor talán hagyjuk is abba ezt a kérdezz-felelek játékot.

– De ha nem volt semmi titkolnivalód, miért nem mondtad el, hogy Devore-rel voltál a dedikálás előtt?

– Ugyan miért mondtam volna el? Annyit mondtam el, amennyit az adott helyzetben szükségesnek láttam elmondani: Nem tudtam, hogy Devore meghalt, s azt sem tudtam, hogy te később gyilkosságra fogsz gyanakodni. És ha tudom, akkor sincs rá okom, hogy elmondjam neked, mert te nem vagy rendőr. S mivel nem vagy rendőr, most sem vagyok köteles válaszolni a kérdéseidre.

– Nem, nem vagyok rendőr. De ha aggódsz miattam, ha nem szeretnéd, hogy bajom essék e miatt a kábítószer história miatt, akkor arra kérlek, hogy ne vezess félre, ne kockáztasd azt, hogy bajba jutok, mert nem tudok vagy rosszul értelmezek valamit.

– Devore halálának semmi köze a kábítószerhez.

– Én ezt nem tudom elfogadni, de ha van valami, amivel meg tudsz győzni az igazadról, kérlek, mondd el! Mondj el mindent, ami azután történt, hogy reggel találkoztál vele. Idegesen feszengett a széken.

– Na jó. Így történt. Tegnap kilenc óra felé, nem sokkal azután, hogy bejöttem dolgozni.

– Erről jut eszembe – szóltam közbe –, hogyhogy a Hősök Emléknapján is dolgoztál?

– Mondtam már, nem? Fontos reklámkampányt indítunk, de a grafikusok elbaltázták a munkát, és ezért bent kellett lennem a hétvégén, nekem is, meg a grafikusoknak

– A biztonsági főnök, ez a hogy is hívják? – ez a Marsogliani? Ő is bent volt. Talán ő is részt vesz a reklámkampányban?

– Nem vesz részt – torkolt le epése –, de mindig bent van, ha valami komolyabb rendezvény van a szállodában De miért kérdezed? Csak nem gondolod, hogy mindannyian azért jöttünk be munkaszüneti napon, hogy közös egyetértésben eltegyük láb alól a barátodat?

Gúnyos megvetésétől kényelmetlen érzés fogott el, már megint bolondot csináltam magamból.

– Ugyan! Csak felteszek minden kérdést, ami eszembe jut. – Szerényen hozzátettem: – Nem túl jó kérdések. Ettől meglágyult a szíve.

– Semmi baj. És miattunk ne aggódj, majd lecsúsztatjuk ezt a hétvégét.

– Jó, szóval mi történt, tegnap kilenc óra felé, nem sokkal azután, hogy bejöttél dolgozni?

– Átszóltak a recepcióról, hogy nagyon furcsa telefonhívások futnak be hozzájuk az 1511-es szobából.

– Miért neked jelentették? Miért nem Marsoglianinak? – Marsogliani még nem volt bent, s különben is, gyakran előfordul, hogy nekem szólnak, ha valami kisebb probléma támad. Joggal vagy jogtalanul, nem tudom, de mindenki meg van győződve arról, hogy én remekül el tudok simítani minden botrányt.

– Na és mit tettél?

– Utánanéztem, kié az 1511-es. Giles Devore lakott benne. Tehát rám tartozott a dolog, mivel Devore díszvendég a közgyűlésen, s ha valami baja történt vagy valami baj van vele, híre megy a dolognak, és ez rossz fényt vet a szállodára. Úgy döntöttem, hogy felmegyek hozzá a tizenötödik emeletre.

. – Azt mondtad, nagyon furcsa telefonhívások. Mi volt rajtuk olyan furcsa?.

– A recepcionista nem tudta megmondani. Azt mondta, hogy a vendég összevissza beszél, egy szót sem lehet érteni belőle, sőt, egy alkalommal mintha belesírt volna a telefonba. Azt mondta, hogy szerinte legjobb lenne orvost hívni.

– Lehet, hogy ez lett volna a legjobb.

– Szó sem lehetett róla. Ha a vendég orvost hív, mert rosszul érzi magát, akkor nincs semmi probléma. Mi viszont nem hívhatjuk ki az orvost a vendég helyett és a vendég beleegyezése nélkül, hacsak a vendég nincs magánál és. nem képes eldönteni, hogy szüksége van-e orvosra. Mindenesetre felmentem, hogy megnézzem, mi baja.

Devore nyitott ajtót, Fel volt öltözve, de a haja fésületlen volt, kuszán, összevissza állt, a szeme pedig furcsán tüzelt. Láttam, hogy a szobában pokoli rendetlenség van, minden szanaszét hányva. Rám meredt és azt kérdezte, hogy én vagyok-e a ruhatárosnő. Megmondtam neki, hogy ki vagyok, s ő megkért, hogy jöjjek be és segítsél neki.

Bementem. Annyira kétségbe volt esve, hogy ez még engem is felkavart. Olvastam a regényét és nagyon tetszett, most meg itt a szerző, ebben a szörnyű állapotban.

– Igen, igen – sürgettem. – Aztán mi történt?

– Leült az ágyra. Rángott az arca, mint aki rögtön elsírja magát. Mindenhol kerestem, mondta, de nincs sehol. Mi nincs sehol, kérdeztem tőle. A csomag, válaszolta. Nincs itt. Tegnap este már itt kellett volna lennie, de akkor nem kerestem, mert mással voltam elfoglalva és megfeleldkeztem róla. Ebbe belekapaszkodtam.

– Mással volt elfoglalva? Nem mondta, mivel? Sarah a fejét rázta.

– Nem tudom pontosan felidézni, hogy mit mondott. Zavarosan beszélt, ugyanazt ismételgette. Az én agyam se magnetofon.

– Csak amennyire emlékszel rá...

– Jó, elmondom azt, amit ki tudtam venni a szavaiból. Késő éjszaka ért vissza a szállodába valami tévé-felvételről, és eléggé rosszul érezte magát. Egy nő volt vele, egy rossz asszony...

– Egy rossz asszony?

– Ezt ismételgette állandóan. Egy rossz asszony. – A nevét nem mondta?

– Nem. Én meg nem kérdeztem. – Persze. Folytasd, kérlek!

– Rosszul érezte magát, gondoskodásra szorult, de ez a nő nem volt hajlandó gondoskodni róla, vagy legalábbis nem eléggé, hiába kérte, hiába könyörgött neki. Amikor megkérdeztem tőle, amennyire lehetséges higgadt és tárgyszerű hangon, hogy nincs-e szüksége orvosra, nagyon határozottan kijelentette, hogy nincs. Aztán mondta tovább ugyanazt, hogy gondoskodásra szorult, de ez a nő nem gondoskodott róla. Annyira sajnálta magát, hogy az undorító volt. Most, hogy láttam, csalódtam benne. Kínos volt nagyon.

– Mi volt a benyomásod, volt benne kábítószer?

– Erre nem gondoltam. De ha gondoltam volna, akkor sem tudom megállapítani, hogy így volt-e. – Elhallgatott. Látszott rajta, hogy tétovázik, mondja-e vagy nem. Hagytam, hadd vívódjon. Végül aztán folytatta. – Nem szabadna beszélnem róla. Szigorúan bizalmas. Megvolt a boncolás és a szállodai biztonsági szolgálatnak küldtek egy példányt a jegyzőkönyvről. Alig néhány órája érkezett meg. Láttam a jegyzőkönyvet. Semmi sem utal arra, hogy kábítószert szedett volna.

Ennek nagyon örültem.

– Egy gonddal kevesebb.

– Mondtam már, hogy Mr. Devore halálának semmi köze a kábítószerhez.

– Mondtad, de azt nem mondtad, hogy miért. Viszont attól még összefügghet a halála a kábítószerrel, hogy nem szedett kábítószert. Ha például nepper volt.

Sarah fintorgott.

– Nepper? Ez a szerencsétlen hájas kisfiú?

– Kisfiú? Akkora volt, mint egy konyhaszekrény!

– Nem a méretek dolga. Van törpe kisfiú és van behemót kisfiú. Hogy kábítószert szedett, inkább el tudom képzelni róla, mint azt, hogy nepper volt.

– Hogy őszinte legyek, én sem tudom elképzelni, de kell, hogy legyen valami magyarázata, hogy miért gyilkolták meg, nem?

Miért kellene? Lehet, hogy baleset volt. Rajtad kívül mindenki meg van erről győződve.

Vállat vontam.

– Folytasd, kérlek!

– Utána azt mondta, hogy annyira rosszul lett ettől a nőtől, aki nem gondoskodott róla – ettől a "rossz asszonytól", ahogy ő nevezte –, hogy lefeküdt és elaludt, a csomag pedig nem jutott az eszébe.

– Mit gondolsz, igazat mondott? – Miért hazudott volna?

– Nem tudom. Te mit gondolsz? – Honnan tudjam?

– Mégis, mi volt a benyomásod?

– Hogy igazat mond. Most is biztos vagyok benne, hogy igazat mondott. Aki ennyire ki van borulva, ennyire nem tud uralkodni, az hazudni sem tud: Nem olyan könnyű hazudni. Külön erőfeszítésbe kerül, hacsak nem kóros hazudozó az illető. Devore nem volt kóros hazudozó, ugye?

Elgondolkodtam.

– Nem. Sohasem hazudott nekem, még akkor sem, amikor ez lett volna az egyszerűbb.

– Ezek szerint jól ismerted, ugye?

– Egy ideig együtt éltünk – mondtam, majd rögtön hozzátettem: – Persze nem szexuális értelemben.

– Akkor szerintem igazat mondott.

– Jó, tegyük fel. Tehát a nő távozott, ő elaludt. Nyilván nem sokkal azelőtt ébredt fel, hogy te érte mentél.

– Valamivel előtte, igen. Láttam egy félig teli kávéscsészét a telefonasztalkán. Valószínűleg a villanykávéfőzőt használta.

– Úgy érted, hogy nem hozatta a reggelijét a szobájába?

– Úgy. Szerintem nem hozatott reggelit. De ezt könnyű ellenőrizni.

– Ha szükséges, majd ellenőrizzük. Viszont ha átaludta az éjszakát, akkor ezek szerint nem hagyta el a szobáját, s nyilván a szállodát sem. Nem keresett magának egy másik nőt, aki hajlandó gondoskodni róla. Ami azt jelenti, hogy egy sor szóba jöhető gyanúsítottat, akiknek indítéka lehetett a gyilkosságra, ki kell zárnunk a körből.

– Még mindig az a meggyőződésed, hogy gyilkosság történt?

– Még mindig. És ha az éjszakát kizárhatjuk, egyetlen gyanús dolog marad, ez a csomag. Az egyetlen dolog amely magyarázatot adhat erre a szörnyű tragédiára. És ez nekem nagyon nem tetszik.

– Miért nem? Azért, mert nem igazán indíték?

– Nem tudom, hogy lehetne-e indíték egy gyilkosságra. Azért nem tetszik nekem a dolog, mert tegnapelőtt este nekem kellett volna felvinni a csomagot a szobájába, de nem vittem fel. Ez volt az a megbízatás, amiről tegnap délután beszéltem neked... Hacsak nincs valami más, amiről nem tudunk. Sarah, amíg vele voltál, volt valamit a beszédében vagy a viselkedésében, ami arra utalt, hogy igazából nem ezen a csomag-histórián gyötrődik, hanem valami más kínozza?

– Az a nő, aki előző este volt nála, azon is gyötrődött mondta határozott hangon –, de egyébként a csomag kínozta.

– Jól van, folytasd!

– Azt mondta, hogy amikor felébredt, eszébe jutott a csomag, és rögtön keresni kezdte: Azt hiszem, dührohamot kapott, mert még az ágyat is szétdobálta, a törölközők a földön, a takarók kirángatva a gardróbból, meg minden. Talán azt gondolta, hogy viccből vagy bosszúból eldugtad valahová a csomagot a szobában.

Fejem csóváltam.

– Eszembe sem jutna ilyesmi.

– Aztán leszólt a recepcióra. A jelek szerint azt akarta megtudni, hogy ott van-e még a csomag a ruhatárban, vagy fia elvitték, akkor ki vitte el.

– Ugye ki tudta volna venni a csomagot este, amikor visszajött a tévéfelvételről? Meddig vannak nyitva a ruhatárak?

– Éjfélig.

– És ha nincs nála a ruhatári jegy?

– Hát, ez már nehezebb. De ha meg tudja mondani, mi van a csomagban, ki szabad nyitnia szállodaigazgató helyettesének jelenlétében.

– Tudod, hogy mi volt a csomagban? Nem mondta? – Nem. Miért, neked mondta?

– Igen. Tollak. Monogramos golyóstollak. Értékük körülbelül tíz dollár. Ha kinyittatja a csomagot, a monogram bizonyítja, hogy ő a tulajdonos. Ekkora barmot! Meghalt szegény, mégis azt kell mondanom, hogy barom volt, Isten nyugosztalja. Ha nem adja oda nekem azt a rohadt ruhatári jegyet, minden további nélkül kivehette volna a csomagot, amikor visszaérkezett a szállodába.

– Vannak ilyen emberek – szólt közbe – Sarah. Mindenben olyan elővigyázatosak. Nem szívesen bíznak semmit a véletlenre. Nyilván az járt Devore fejében, hogy ha nem kér meg rá, akkor egész este reszketni fog, hogy jaj, csak zárva ne legyen a ruhatár, amikor visszaér a szállodába...

– És idegességében rosszul szerepel a tévé-felvételen. Igen, ez valószínű. De mondd csak tovább!

– Már fél tíz volt, s mondta, hogy tízkor dedikálása kezdődik. Rakjuk gyorsan rendbe a szobát, mondtam, és induljunk, én majd elintézem, hogy kiadják a csomagját. Nyugtatni próbáltam, mert úgy festett, mint aki mindjárt idegösszeroppanást kap... Darius, biztos, hogy tollak voltak a csomagban? Nem volt benne valami más is?

– Biztosnak nem biztos – feleltem megfontoltan –, hiszen nem láttam, mi van benne, de Mrs. Devore állította, hogy tollak, s én hiszek neki. Tudnod kell, hogy

Giles kényszeres lelki alkat. Ha a dolgok nem az általa kiagyalt forgatókönyv szerint alakulnak, azonnal kiborul. Azonkívül éppen arra készült, hogy új kiadóhoz menjen át. Félt, hogy az új kiadónak esetleg mégsem lesz rá szüksége, közben meg félt, nehogy erkölcstelen döntésnek tartsák majd az emberek, hogy otthagyta a régi kiadóját. Ez a dilemma nyilván szorongással töltötte el, így nem csoda, ha ideges volt, és a szokásosnál is érzékenyebb minden semmiségre. Azonkívül...

Azt akartam mondani, hogy mivel Giles tegnapelőtt este nem tudta levezetni Henriettával a perverz kisfiúság-rohamát, nyilván még tegnap reggel is rajta volt ez az őrület. Hiszen Sarah is ezt mondta róla, hogy olyan volt, mint egy kisfiú. És ez a golyóstoll-história, a dedikáláson tanúsított viselkedése is kisfiúra vallott. De aztán mégsem mondtam el. Ha elmondom, ez befolyásolja Sarah-t, esetleg tévútra tereli.

– Szóval, kitakarítottál? – kérdeztem inkább.

– Igen. Jó, felporszívózni nem porszívóztam fel, de mindent a helyére tettem, a takarókat, a törölközőket, s be is ágyaztam. Ő nem sokat segített.

– A ruhái a fogason, illetve rendesen összehajtogatva? – Hogyne. De a ruháival nem volt munkám, azokat nem szórta szét.

– Nem maradt ott semmi? Szék hátára vetett vagy ágyra ledobált holmi?

– Nem – szögezte le határozottan. – Mire elkészültem a szobával, már csak tíz perc volt hátra tízig. Úgy éreztem, kötelességem gondoskodni róla, hogy időben ott legyen a dedikáláson. Vezetnem kellett. Nem volt nehéz, de mindvégig az volt az érzésem, hogy egy robot könyökét fogom, olyasvalakiét, aki engedelmesen elmegy mindenhová, amíg nyomást érez a könyökén, de ha elengedem, rögtön megáll és ott marad mozdulatlanul a végtelenségig.

A liftben viszont közölte, hogy a ruhatárba akar menni. Nem akartam jelenetet rendezni, mert mások is voltak a liftben. Így aztán a második emeleten kiszálltunk. Tudtam, hogy Hildához idő kell, hogy nem lesz könnyű egykettőre dűlőre vinni vele a dolgot – valóságos ruhatári cerberus, minket pedig szorít az idő. Amikor felháborodottan visszautasította az ötletünket – tudniillik azt, hogy ruhatári jegy nélkül kiadjon valami a ruhatárból –, én nógatni kezdtem Devore-t, hogy menjünk már, s megígértem neki, hogy perceken belül elhozom neki a csomagot, csak legyünk már ott azon a dedikáción.

– De nem vitted el neki?

– Nem – mondta Sarah és a fejét rázta. – Csak azért mondtam neki, hogy megnyugtassam. Azonkívül nem értettem, mi olyan sürgős, miért nem ér rá kivenni a csomagot a dedikálás után. Eszembe se jutott, hogy éppen a dedikáláson lehet rá szüksége. Ő meg nem mondta, hogy mi van benne. De ha tudom is, hogy tollak vannak benne, akkor se jut eszembe: A világ tele van tollakkal, mindenkinél van toll, s ha kell, bárkitől kölcsön lehet kérni. egyet.

– Olyan tollat, mint az övé, aligha. Monogramos Giles Devore-tollat, amellyel azután egy Giles Devore-dedikáció készül? Na nem.

– Ilyen tollak voltak? Ezt sajnos nem tudtam – Semmi baj. Folytasd csak!

– Beléptünk a terembe, ő meg azonnal elhúzódott tőlem. Mintha hirtelen életre kelt volna. Hagytam, hadd menjen. Gondoltam, innen már magától is eltalál a pódiumig. EI is talált: Láttam, ahogy odaült az asztalhoz. .

– Látta valaki, hogy együtt mentetek be a terembe?

– Nyilván engem is láttak, őt is látták sokan, de hogy együtt látott volna valaki belépni bennünket, azt nem tudom. Nagy tömeg volt, mert éppen véget ért egy másik dedikálás, Devore meg rögtön, ahogy beléptünk, még az ajtóban otthagyott.

– Ottmaradtál a dedikáción, ugye? Említetted, hogy Giles milyen cirkuszt csinált. Vagy ezt csak hallottad valakitől?

– Nem. Ottmaradtam. Észrevettem, hogy Asimov ott áll a pódiumon, és úgy éreztem, kötelességem bocsánatot kérni tőle az előző esti viselkedésemért. Nagyon otromba módon viselkedtem, de hát a grafikusok az agyamra mentek, és majd szétrobbantam a feszültségtől. Asimov nagyon kedvesen fogadta a dolgot. Aztán rólad kérdeztem, ő megmondta, ki vagy, és ettől teljesen ledöbbentem.

– Annyira azért nem, hogy rögtön megkeress és tőlem is bocsánatot kérj –kellemetlenkedtem gúnyosan.

De nem vette a lapot (aminek örültem, mert nem úgy hangzott a megjegyzés, amilyennek szántam).

– Hát, nem tudtam, hol talállak még, de az azért eszembe jutott, hogy a díszebéden talán ott leszel és beszélhetek veled. Mint ahogy így is történt. Egyébként azért maradtam ott a dedikáláson, mert remekül mulattam

– Világos – jegyeztem meg fanyalogva. Sarah mosolygott.

– Nagy kujon ez az Asimov! Ha nőt lát, rögtön csorogni kezd a nyála. Mindegy, hogy milyen a nő. Teljesen demokratikus ebben, mindegyiket imádja, tekintet nélkül a fajra, vallásra, bőrszínre, életkorra...

– ...vagy a korábbi rabszolga-állapotra – idéztem a régi pártprogramot. –Tudom. Biztos nagyon mulatságos. Különösen első alkalommal.

– Tényleg borzasztó mulatságos. A legártatlanabb mondat is kétértelmű disznóságnak hangzik a szájából, s közben látszik rajta, hogy teljesen ártatlan az öröme, ezért senki sem haragszik rá. miatta. Olyan, mint egy óriás kölyökkutya, ahogy ugrabugrál...

– Végig ott voltál? – vágtam közbe, hogy leszálljon a témáról. – Akkor is, amikor Giles cirkuszt csinált?

– Igen. Aztán maradtam tovább, egészen a végéig. Féltettem Devore-t, felelősnek éreztem magam érte, s féltem, hogy esetleg– történhet valami kellemetlenség, aminek a szálloda látná a kárát.

– Nem hallottad, hogy mondott valamit rólam? – Nem. Akkor nem.

– Mikor hát?

– Utána. Amikor vége lett a dedikálásnak, a falhoz vágta a golyóstollat, amivel dedikált. Nagyot csattant a falon és leesett a földre...

– A piros golyóstoll?

– Nem tudóm, milyen színű volt, de Devore-on látszott, hogy nem lát a dühtől és képtelen uralkodni magán. Felállt és kirontott a teremből. Néhányan, akik beszélni szerettek volna vele, próbálták megállítani, de ő oda se bagózott. Az volt az érzésem, hogy dülöngél, mert szédül, s féltem, hogy összeesik. Újra rám jött ez a felelősségérzet, utána osontam, megfogtam a karját és a lifthez vezettem.

– Utána mi történt?

– A lifthez menet megkérdeztem tőle, hogy nem akarja-e kivenni azt a csomagot a ruhatárból. Azt válaszolta, hogy már késő, és hozzátette, valahogy egyszerre sziszegve és suttogva, hogy "Ez a Darius! Ez a Darius!". Olyan gyűlölet volt a hangjában, hogy a vér meghűlt bennem. Gyilkos gyűlölet. Bár olyan volt, mint egy kisfiú, én mégis megijedtem. Nagy testű ember, te meg olyan... olyan...

– Kicsi vagyok? – segítettem, amikor láttam, mennyire nehezére esik kimondani.

Gyorsan folytatta.

– Szóval úgy éreztem, hogy figyelmeztetnem kell téged. De nem kerestél meg azonnal, ugye?

– Mondtam már, hogy nem tudtam, hol keresselek. És különben is, fel kellett kísérnem Devore-t a szobájába.

– Mi történt, amikor odaértetek? Otthagytad? Bementél hozzá? Válaszolj! Na, végre benne van a pácban! Hallgatott, idegesen ide-oda tologatta az

iratokat az asztalon. Aztán felnézett és halk, bátortalan hangon így szólt:

– Ami lényeges, mind elmondtam.

– Ugyan már! Inkább hazudj valamit. Például azt, hogy felkísérted a szobájába, elbúcsúztál tőle az ajtóban és távoztál.

– Miből gondolod, hogy ez hazugság?

– Mert közben sok újat tudtam meg Gilesról. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy azon az éjszakán nem tudott megkönnyebbülni, hogy gyötörte a kielégületlenség. És később sem volt jobb a helyzet. Jött ez a csomaghistória, utána meg ezek a jelenetek a dedikáláson, ami csak tetézte a kínjait. Még ha te ott is akartad hagyni, nem hiszem, egyszerűen nem hiszem, hogy elengedett. Karon fogott és behúzott a szobába, ugye? Te pedig mit tehettél volna, hiszen ő nagytestű, behemót ember, te viszont olyan... kicsi vagy,.

– Így történt. Behúzott a szobába – suttogta.

– Utána pedig sírva fakadt és nyafogni kezdett, hogy vetkőztesd le és füröszd meg.

Rám meredt.

– Szóval tudod – állapította meg keserű lemondással a hangjában. – Te együtt éltél vele. Mindig ilyen volt? Nem próbálta kezeltetni magát?

Vállat vontam.

– Együtt éltem vele, de nem tudtam. Csak tegnap .értesültem róla. Azonkívül miért kellett volna kezeltetni magát? Ha talál magának olyan nőket, akik hajlandók a kedvére tenni, mi rossz van benne? Neki jól esik, másnak meg nem árt vele.

Sarah hallgatott, nem szólt egy szót sem: Kis idő múltán közömbös és halk hangon megkérdeztem tőle:

– Hajlandó voltál a kedvére tenni

Felállt, áthajolt az asztalon. Először láttam igazán dühösnek.

– Nem, nem voltam hajlandó. Amikor elmondta, mit akar tőlem, otthagytam.

– Ha megpróbál visszatartani, aligha távozhattál volna. – Nem próbált visszatartani. Gyorsan távoztam, tulajdonképpen elrohantam. Közel voltam az ajtóhoz és hirtelen kiugrottam a folyosóra. Ha akarja, sem tudott volna utolérni.

– Értem.

Sarah töprengett.

– Gondolom, az a nő, előző este... Ő sem volt hajlandó. – De. Ő hajlandó volt.

– Ez minden – fejezte be Sarah az elbeszélést.

– Valóban? – kérdeztem. – Felkísérted a szobájába a .dedikálás után. Mondjuk, tizenegy múlt tíz perccel. Vagy nem?

– Körülbelül, igen.

– Aztán átjöttél a díszebédre és figyelmeztettél, hogy Giles nagyon dühös rám. Ez úgy egy óra körül lehetett, majdnem két órával később.

– Mondtam már, hogy nem tudtam, hol keresselek. Jártam volna körbe az egész szállodát, hátha beléd botlok valahol?

– Mit csináltál ebben a két órás időszakban?

– Itt voltam az irodában. Rengeteg dolgom volt. – Ki látott?

– Senki. A titkárnőm nem volt benn. A Hősök Emléknapja volt, munkaszüneti nap.

– Tehát nincs alibid.

– Alibim? Ugyan mért kellene, hogy alibim legyen? Ismét rám meredt és látszott rajta, hogy megint elönti a méreg.

– Semmi sem erősíti meg azt, amit elmondtál – magyaráztam. – Giles azt mondta, hogy átaludta az éjszakát, egyedül, s nem volt nála nő. EI is hinném, ha nem egyedül te állítanád, hogy ezt mondta: Mint ahogy azt is egyedül tőled tudom, hogy mi történt a dedikálás előtt és után. Azaz nincs kizárva, hogy hazudsz.

– Hazudok? Miért, szerinted mi történt?

– Te kicsi vagy – dőltem hátra fesztelenül a díványon –, viszont szeretsz uralkodni. És. tudsz is. Egy egész osztály tartozik alád, és hozzászoktál, hogy ha akarod, a hatalmas és erős férfiak a tenyeredből esznek. Talán még szeretsz is uralkodni. Na, itt van ez a nagy és erős férfi, aki azt kívánja, hogy uralkodjanak rajta. Talán mégiscsak vele töltötted az éjszakát. De ha az éjszakát nem is töltötted vele – intettem, mert láttam, hogy Sarah dühösen tiltakozni készül – és magam sem hiszem, hogy vele töltötted, ettél még másnap a kedvére tehettél, különösen a dedikálás után.

Látszott, hogy Sarah milyen jól tud magán is uralkodni. – Folytasd csak! –vetette oda. Ajka megfeszült.

– Mondtad, hogy egész délelőtt úgy érezted, felelős vagy érte. Karon fogtad, felvezetted a szobájába, sajnáltad, részvétet éreztél iránta. Így aztán levetkőztetted és meg fürösztötted. Nincs ebben semmi rossz. Két felnőtt, önálló ember, egymással egyetértésben.

– Értem. És mire akarsz kilyukadni mindezzel?

– Hát, ha a kedvére tettél, könnyen lehet, hogy ott voltál, amikor meghalt. Hirtelen felegyenesedtem és rárivalltam.

– Azonnal mondd meg, mi történt!

Mintha egyik pillanatról. a másikra elszállt volna a mérge. Jókedvűen felnevetett.

– Jaj de vicces! – mondta és nevetett tovább.

Elfogott az érzés, hogy megint hülyét csináltam magamból.

– Mi olyan vicces ezen?

– Mát, ahogy csináltad. Mint valami tanár. Rám ijesztettél, hogy ijedtemben kibökjem, amit nem akarok elmondani.

– Úgy látszik, nem sikerült, mert nem válaszolsz a kérdésemre. Barátságosan nézett rám.

– Nincs mit válaszolnom. Igazából te is tudod, hogy nem hazudok. Csupán próbára teszel. Vizsgáztatsz. Nos, biztosíthatlak, hogy ezen a vizsgán én jelest kapok. Tizenegy múlt tíz perccel, amikor bementünk Devore szobájába, és én öt percen belül távoztam. Maximum tíz percen belül. Zokogott a szerencsétlen, amikor otthagytam. Biztosíthatlak, hogy ez volt minden. Persze...

– Igen?

Most már sajnálom, hagy nem voltam kedvesebb hozzá. Megpróbált lezuhanyozni ebben a rettenetes lelkiállapotbant.

– Jaj, Istenem, hát már te is úgy érzed, hogy felelős vagy a haláláért! –mondtam ingerülten. Aztán csendesen folytattam. – Biztos vagy benne, hogy amikor otthagytad, a ruhái nem voltak szétdobálva?

– Már megmondtam – válaszolt, s még a szokásosnál is gondosabban formálta tanult nyelve szavait – hogy amikor távoztam a szobájából, a ruhája rajta volt. Semmit sem vetett le magáról.

– Jól van. Volt valaki a folyosón, amikor kiugrottál az ajtón?

– Nem volt senki. – Biztos?

– Biztos. Nézd, Darius, volt már dolgom férfiakkal, jónéhány... őőő... figurát ismerek, de ezt szokatlannak és undorítónak találtam, s ráadásul olyan férfi próbálta csinálni velem, aki szexuális szempontból teljesen érdektelen volt a számomra. Megütköztem a dolgon, pedig azt hittem, hogy szexuális ügyekben én már nem ütközöm meg semmin... Miért nézel így rám, Darius? Azt hitted, hogy szűz vagyok? Elmúltam harminckét éves, és van egy hétéves kisfiam:

Széttártam a karom.

– Elnézést. Eszembe se jutott. Csak ugyebár a neved meg az akcentusod illenek egymáshoz, ezért aztán azt hittem, hogy nem vagy férjnél. Persze az is lehet, hogy még a régi hazádban mentél hozzá valakihez, és akkor a férjed neve is...

– Vagy az is lehet, hogy elváltam és most ismét a lánykori nevemet használom. Erre nem gondoltál?

– Csak nem?

– Miért érdekes ez? Miért akarod tudni?

Nem tudtam mit mondjak erre, ezért úgy döntöttem, hogy az igazat mondom.

– Nem, nem érdekes, de kíváncsi vagyok.

– Elváltam – ismerte be. – És te? Nős vagy?

– Agglegény – vágtam rá azonnal. – De, gondolom nem fogsz megütközni rajta, ha közlöm veled, hogy én sem vagyok szűz.

– Ezt mondanod sem kellett volna – jegyezte meg gúnyosan. – De hadd magyarázzam el, honnan tudtam, hogy nincs senki a folyosón. Amikor otthagytam a szobájában, valahogy piszkosnak éreztem magam, és nem szerettem volna, ha valaki meglátja, hogy tőle jövök ki. Úgy éreztem, hogy csak rám kell nézni, máris kiderül minden, ami odabent történt.

– Miért? Elszakította a ruhád?

– Ugyan már! Érzés volt csupán, amolyan neurotikus szorongás. Mivel féltem, hogy meglátnak, gondosan körülnéztem, de senki sem látott meg: Nem volt senki a folyosón:

– Senki? Biztos? Tétován válaszolt.

– Hát, amikor odaértem a lift benyílójához, visszanéztem, s mintha láttam volna valami mozgást. Az ő szobájának az irányában. De csupán egy pillanatig tartott, s lehet, ahogy érzékcsalódás volt, tudod, félelmemben rémeket láttam.

– Valami mozgás? Semmi: közelebbit nem tudsz róla mondani?

– Nem. Mivel nem akartam, hogy meglássanak, vagy, Isten őrizz, Devore utolérjen és elkapjon, leosontam a lépcsőn egy emeletet, és ott szálltam be a liftbe.

– Kár – mondtam csüggedten. – Semmi másra nem emlékszel, csak arra, hogy valami mozgás volt? Kinek a mozgása? Kicsi, nagy, férfi, nő?

– Nem. Nem emlékszem.

– Kár – ismételtem. – Te tíz óra húszkor otthagytad, én pedig két órával később holtan találtam. Lehetséges, hogy a gyilkost láttad, amint épp bement Gileshoz.

– Úristen!

Elhallgattam. Töprengtem, de egyetlen új kérdés sem jutott eszembe. Elmúlt hat óra.

Végül megkérdeztem tőle: – Nem kell hazamenned?

– . De. Előbb-utóbb mindig hazamegyek, tudod. Megvan ez a furcsa szokásom – magyarázta gúnyosan.

– Úgy értem, hogy a kisfiad miatt.

– Nem, miatta nem kell hazamennem. A nagymamájánál van egy ideig, a volt anyósomnál. Kikötötték a válóperben. Eléggé barátságos válás volt. Nem csoda, hiszen nem követeltem feleségtartást.

– Aha. Akkor jó – élénkültem fel egy csapásra. Nincs kedved velem vacsorázni?

– Hogy egész este Mr. Devore-ról beszélgessünk, ugye? Úgy határoztam, hogy őszinte leszek.

– Hát, egy keveset mindenképpen, hiszen harminc órája egyfolytában ezen jár az eszem. De ezennel megígérem, hogy nagyon fogok igyekezni, s ha lehet, másról is beszélgetünk majd.

– Így már jobb. Vacsorázzunk együtt, Darius! Köszönöm a meghívást.

16. SARAH VOSKOVEK - Idő: 6 óra 20 perc, este

Ahogy mondani szokás, lemostuk magunkról a nap porát a mosdóban, majd megkönnyebbülve és felfrissülve arról kezdtünk beszélni, hogy hol is legyen ez a vacsora. Én tudtam egy kis örmény éttermet a közelben bokszok és nyugalom, hiszen kedd-este lévén aligha lesznek sokan. Egészen közét van, pár lépésre csipán, nekem pedig sétálni volt kedvem. Így aztán oda mentünk.

Kellemes este volt, jó idő, az a fajta, amit észre sem vesz az ember mivel épp megfelel testünk kívánalmainak. A levegő nem volt túl meleg, sem túl hideg, sem túl párás, sem túl száraz. Nem állt annyira, hogy megüljön rajtunk testünk melege és természetes kipárolgása, viszont nem is mozgott annyira, amit már kellemetlennek találunk. S friss tavaszi illata volt, nyilván a park lehelte felénk, két kipufogógáz-felhő között megcsapta orrunkat.

Sütött a nap, kellemesen melengette a hátunkat, s az utca csillogott-villogott fényében. Még a forgalom sem bosszantott.

Sarah jókedvű volt, felhőtlenül, már-már mámorosan jókedvű. Ha nem ez a magas sarkú cipó van rajta, biztos nekiáll ugróiskolát játszani a járdán. Nyilván óriási megkönnyebbülés volt számára, hogy kibeszélhette annak a kínos délelőttnek a történetét, megszabadult az emlékek gyilkos mérgétől.

Nekem persze semmi okom az örömre. Mindent megtudtam arról, hogy mit csinált Giles attól a pillanattól kezdve, hogy vasárnap este elment a tévéfelvételre, egészen addig, amikor már csupán két óra volt hátra, hogy holtan lássam viszont. Mégsem tudtam semmit.

Nem tudtam, ki adhatna számot erről az utolsó két óráról. Nem tudtam, ki lehetett a gyilkosa, s miért végzett vele. S ami még rosszabb, azt sem tudtam, hogy most mihez fogjak.

Azaz dehogynem tudtam Sarah Voskovekkel fogok vacsorázni, ami még ma délben is képtelenségnek tűnt volna.

Szabadra váltott a lámpa, ráérősen átkeltünk az úttesten, hosszabbodó árnyékunk nyomában. Néztem árnyékunkat, s egy pillanatra furcsának találtam a látványt, valahogy torzítottnak és természetellenesnek. De aztán rájöttem, hogy miért. Az én árnyékom hosszabb volt, mit Sarah-é. Könyököm hajlatában pihegő keze is inkább lefelé húzott, mintsem felfelé. Szokatlan érzés volt ez, s ami azt illeti – izgató.

– Az az igazság – mondta, mikor helyet foglaltunk az asztalnál az étterem végében, az egyik benyílóban –, hogy hálás vagyok ezért a vacsorameghívásért. Végre elfelejthetem ezt a reklámkampányt. Torkig vagyok vele! Holnap lesz a végleges döntés az ügyben, utána elmegyek valahová egy hétre, hogy egy kicsit jól érezzem magam.

– Hová? – kérdeztem.

– Nem is tudom. Még az is lehet, hogy otthon maradok, egész nap alszom, vagy nézem a televíziót. Muszáj elmenni valahova?

– Nem muszáj, de hát mindenki ezt csinálja.

– Tudom. Ez is a társadalmi mobilitás jele. Mindenki elmegy valahova, autón, repülőgépen, esetleg hajón közben fogy a benzin, járnak a motorok. Elmegyünk valahová, akik pedig ott laknak, azok is elmennek valahová – ide, ahol mi lakunk.

– A szállodák ebből élnek.

– Tudom. Néha el is fog a bűntudat. Jövünk-megyünk, s közben rengeteg energia fogy. Mi lesz, ha egyszer teljesen kifogy?

Egy darabig erről beszélgettünk, a közelgő világvégéről. Aztán, miközben a hússal töltött szőlőleveleket és a salátát ettük, a bio élelmiszerekre terelődött a szó. Idővel –már nem is nagyon figyeltem arra, hogy miről beszélgetünk, mert a beszélgetés maga volt élvezetes, akár egy tökéletes teniszparti: a labda fürgén pattogott ide-oda, sohasem ment vonalon kívülre, sohasem akadt fenn a hálóban, nem gurult el a fűben.

Sok mindent megtudtam Sarah korábbi életéről. Édesapja kormányhivatalnok volt odahaza, de kegyvesztett lett, s ez az ottani viszonyok közepette a börtönnel – vágy még ennél is rosszabbal – egyenértékű. Szerencsére még idejében elhagyhatták az országot. Később azután ide kerültek, Amerikába. Ennek már tíz éve. Közben édesapja meghalt. Sarah nem sokkal azután, hogy Amerikába érkeztek, férjhez ment, de elsiette a dolgot, mert a házasságból nem lett semmi. Kivéve persze a kisfiát.

– Amikor ide jöttem, már tudtam angolul – mondta. Angoltanárnak készültem. Nagyon szeretem az angol nyelvet. Olyan jól érzem magam benne, mint egy méretre készült kényelmes ruhában. Annak idején azt hittem, hogy tökéletesén beszélek angolul, de itt, Amerikában mindenki azonnal tudja rólam, hogy Európából származom.

– Túl tökéletesen beszélsz angolul, ezért – magyaráztam. – Az anyanyelved még nem felejtetted el? Felnevetett és gyorsan mondott valamit egy számomra érthetetlen, de szlávos hangzású nyelven. Próbáltam utána mondani néhány szót, s evvel szórakoztunk, amíg a muszakát ettük.

– Hát, nem vagy valami nagy nyelvtehetség – mosolygott Sarah.

– Tudom – értettem egyet. – Az angollal is épp elég bajom van. A szerkesztők idegrohamot kapnak a kézirataimtól. Mi volt ez a halandzsa, amit megpróbáltattál velem elismételni?

– Túl sokat kérdezel.

– Ugyan már! Tessék megmondani! Természetes, hogy tudni szeretném.

– Nem, félreérted. Ezt mondtam, s te ezt próbáltad utánam mondani. Hogy "túl sokat kérdezel".

De azután ő is feltett egy sor kérdést, úgyhogy miközben a baktavát ettük és a kávét ittuk – tengernyi ostobaságot zagyváltam össze arról, hogy miként lett belőlem író.

Aztán – érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon – kihunyt a tűz, Sarah hirtelen elkedvetlenedett, arcát rosszkedv felhőzte.

– Mi baj, Sarah kedves? – kérdeztem.

Önkéntelenül is "kedves"-nek neveztem. Úgy éreztem, barátok vagyunk. Megborzongott. – Nem is tudom, kezdek rémeket látni. – Rémeket?

– Tudod, amiről beszéltünk. Hogy láttam valami mozgást, amikor otthagytam Mr. Devore-t. Azóta nem megy ki a fejemből a dolog. Nyilván alaptalan, de mégis...

Amióta az étteremben vagyunk, most hangzott el Giles neve először. Szinte éreztem, hogy láthatatlan jelenlététől meghűl körülöttem a levegő kihuny ennek a napsütötte vacsoraestének a fénye.

– Mégis micsoda? Mondd ki nyugodtan!

– Ahogy jöttünk ide az étterembe, az volt az érzésem, hogy valaki követ bennünket.

– Igen? Én nem láttam semmit.

– Nem figyeltél. Igaz, én sem, de feltűnt nekem egy férfi. – Legalább ezer ember volt körülöttünk az utcán, köztük rengeteg férfi.

– Többször is észrevettem, hogy a közelünkben van, bár sohasem túl közel. Most pedig bejött ide. Megfordultam, ugyanis én ültem háttal az ajtónak.

– Már ki is ment. Csak egy pillanatra lépett be. Mintha ellenőrizni akarná, hogy itt vagyunk-e még.

– Valaki ismerős?

– Nem. Még sohasem láttam. – Ugyanaz a férfi, akit az utcán láttál?

– Nem vagyon biztos benne. Hiszen csak egy pillanatra láttam az imént. De nekem gyanús, hogy bejött és rögtön kiment. Körülnézett, s már itt se volt.

Felpillantottam és láttam, hogy egy óra függ a falon, Sarah mögött. Rámutattam:

– Azért jött be, hogy megnézze, mennyi az idő. Egy másik férfi volt, nem az, akit az utcán láttál. S akit az utcán láttál, nem követett bennünket: Különben is, ne félj semmitől, amíg engem látsz! Ne tévesszen meg a termetem. Tudod mit, sétáljunk egy kicsit! Korán van még.

– Sétáljunk? – kérdezte. – Merre? Hadd találjam ki! A lakásodra, ugye? Éreztem, hogy elpirulok, mert ugyebár a lakásom egész közel, rövid séta csupán.

– Ártatlan vagyok, tisztelt bíróság – mentegetőztem. – Persze, ha mindenáron fel akarsz jönni hozzám, én nem fogok tiltakozni, de becsületszavamat adom, hogy nem forralok semmi rosszat ellened.

– Semmi rosszat? Ez attól függ, hogy Darius Just szerint mi a rossz és mi a jó – vetette közbe halkan Sarah. – Én tényleg sétára gondolok – mondtam –rendes, becsületes sétára az alkonyi félhomályban. Sétára a természeti szépségek között. Két napja volt telihold. A kristálytiszta esti levegőben látjuk majd, amint a park fölött felkél a hold, akár valami gyönyörű, telt és kerek narancs. Utána pedig, ha itt laksz valahol tízmérföldes körzetben, taxin viszlek haza. Vagy ha jobban szeretnéd, beteszlek egy taxiba, kifizetem előre a sofőrt, s utadra bocsátlak.

– Szó se róla – mosolygott Sarah –, nagyon ügyesen csinálod. Ezek után hogyan is utasíthatnálak vissza, hogy ne bántsalak meg vele? Ha például azt mondom, hirtelen megfájdult a fejem?

– A tavaszi illatokkal balzsamos levegő gyógyír a fejfájásra.

– Hát, akkor mi mást is tehetnénk? Jól van, Darius, sétáljunk! A pincér visszahozta a hitelkártyámat, én gondosan kiszámoltam a borravalót, felálltunk, s mentünk.

17. SARAH VOSKOVEK - Idő: 8 óra 30 perc, este

Fél kilenc volt, mire a parkhoz értünk, s alkonyi félhomály helyett sötétség fogadott bennünket, ha előzőleg nem fecsegek összevissza mindenfélét az alkonyról, bizonyára azt mondom, hogy öreg este van, sőt, éjszaka. Az a három csillag, amit látni lehat a nagyvárosi égen, most is látható volt, a többit az autólámpák hunyorgó fénye pótolta.

Átfogtam Sarah derekát és megkérdeztem

– Nem fázol?

– Egyáltalán nem – válaszolt, de én nem engedtem el a derekát, számítva arra, ha később mégiscsak fázna. Ő is átfogta a derekamat, nyilván hasonló meggondolásból.

– Utunk a lakásom felé vitt, de ezt nem említettem Sarahnak, s megesküszöm mindenre, ami szent, hogy nem is gondoltam arra, hogy csalárd módon, mintegy "véletlenül", a lakásomon kössünk ki. Merő véletlen, hogy épp arrafelé sétáltunk.11

A hold pontosan olyan volt, mint mondottam. Sarah megemlítette, hogy van egy katonai látcsöve, s néha a háztömb tetejéről nézi vele a Hold krátereit, a Vénusz fázisait és a Jupiter négy nagyobbik holdját. Én még sohasem láttam a Jupiter holdjait, s mikor mondtam ezt neki, ő felajánlotta, hogy egyszer majd megmutatja őket. Gondolatban rögtön beírtam a főkönyvbe ezt az ígéretet, mert tudtam, hogy egy nap majd behajtom rajta, mint egy kötelezvényt.

Látszott rajta, hogy elszállt aggodalmas rosszkedve, ami a vendéglőben fogta el egy pillanatra. Bár nemigen érzékeltem ezt a változást, mivel közben teljesén megfeledkeztem rosszkedve okáról.

Kezem Sarah csípőjén, számomra szokatlan, s éppen ezért erotikus helyzetben, tudniillik lent a csípőjén, s nem fent, mind minden eddigi nőismerősöm esetében, végtelenül békés és nyugodt pillanat az elmúlt napok, a közgyűlés lázas mozgalmassága után, nem csoda, hogy olyasmit éreztem, amit még soha, romantikus szerelmi regények hangulata fogott el.

Olvatag hangon, amelyről ha a más fülével hallhatom, biztosan azt mondom, hogy nem az én hangom, Sarak fülébe duruzsoltam:

– Milyen kár, hogy csupán itt a park mentén sétálhatunk. Gyönyörű lehet odabenn, a fák között.

– Kár bizony – hagyta rám Sarak. – Gyönyörű lehet így este. Zöldellő sziget, ahová elmenekülhet az ember a város zajából.

Én is ugyanezt éreztem, s hirtelen sértett düh fogott el, amiért meg vagyok fosztva valami széptől és kellemestől. – Igen – magyaráztam keserűen –, ez annak a tipikus esete, amikor az emberek hinni kezdenek valamiben, ami nem igaz, de mivel hisznek benne, ettől valóra válik. Mindenki elkezdte mondogatni, hogy a parkba életveszélyes éjjel bemenni, ettől aztán senki sem ment be éjjel a parkba, az elhagyatott park pedig – igén logikusan veszélyessé válik. Az összes farkas idesereglik arra a kevés áldozatra, aki még akad a parkban, s ettől még veszélyesebb a hely.

– Bizony így van. Kár, nagy kár!

– De tudod mit? Nem is kell besétálnunk a parkba. Keressünk itt a szélén egy padot, valamelyik lámpa közelében! Leülhetünk, s mégsem az utcán vagyunk, a forgalom közvetlen közelében. (Őszinte leszek. Arra gondoltam, hogy csókolódzhatnánk egy keveset.)

– Nem, szó sem lehet róla: Ha történik valaki...

– Nem történik semmi. És ha igen bízd csak rám dolgot!

– Ne, igazán ne! – kérlelt halkan. – Semmi szükség erre a hősködésre. – Egy nem túl közeli lámpa bizonytalan fényében úgy láttam, mintha gúnyosan lesajnáló mosoly futott volna át az arcán.

Persze nekem is csak a szám járt. Csókolódzás ide, csókolódzás oda, nekem sem volt nagy kedvem besétálni a parkba. De hát mit tehettem volna ezek után?

– Ne ítélj abból, hogy csupán százötvennyolc centiméter magas vagyok és ötvenöt kiló. (Ha egyszer Európából származik, nyilván ért a szóból, ezek az ő mértékegységeik.) – Tudok magamra vigyázni. És rád is.

Éppen a park egyik bejárata előtt mentünk el. – Gyerünk – próbáltam befelé kormányozni. Húzódozott.

– Darius, ez nem vicc.

– Gyere már! Ne félj! Nem lesz semmi bajunk. Senki sem fog kellemetlenkedni.

Nem hagytam magam lebeszélni. Erőszakoskodtam, húztam magam után, s mivel tényleg elég erős vagyok, végül beadta a derekát. Persze engem is balsejtelmek gyötörtek, s megkönnyebbültem, amikor öt-hat méterre a bejárattól észrevettem egy üres padot. Elég messze volt az utcától és a forgalomtól, úgyhogy éppen megteszi békés és védett zugnak, s elég közel a park széléhez, hogy az ember biztonságban érezhesse magát. – Ez az! – mondtam. – Tökéletes!

18. AZ ISMERETLEN - Idő: 9 óra, este

A zöldellő fák tavaszi lombsátrán át ideszűrődött annyi lámpafény, . hogy lássam Sarah arcát, de a sejtelmes félhomály egyben kívánatossá is tette számomra. Mi rossz van abban, ha most megcsókolom?

Valahogy mégis hiányzott belőlem a szükséges magabiztosság, amely eddig mindig megvolt bennem. Az ember ilyenkor olvas a jelekből. Némi gyakorlat és egy kevés érzékenység kell csupán hozzá, hogy az ember észlelje, mit fogad szívesen a másik és mit nem, meddig mehet el a játékban és hol az a határ, ahonnan már számolnia kell a megalázó visszautasítással vagy erőszakoskodni kénytelen, ami méginkább megalázó, mert mindkettőnkre nézve az.

Most, Sarah esetében bizonytalan voltam. Egész ,este kedvesen és barátságosan viselkedett, de semmi jelét nem adta, hogy ennél többet is szívesen venne. Vajon szeretné, ha megcsókolnám vagy nem? Elhűlten tapasztaltam, hogy kezdek úgy viselkedni, mint kamasz koromban. Lassan egyre közelebb hajoltam Sarah arcához, s közben vártam a jelet: Rajta, csak előre! Vagy – éppen ellenkezőleg – Hátrább az agarakkal!

Úgy látszott, menni fog a dolog, amikor Sarah hirtelen elhúzta tőlem az arcát – de nem szégyenkezve vagy ellenkezésből. Rémület ült az arcán.

– Darius! – kiáltotta fojtott, fuldokló hangon.

Teljesen elmerülhettem ebben a szerelmi játékban, mert én semmit sem vettem észre. Ő viszont észrevette. Önbecsülésemnek viszont jobban esik, ha hozzáteszem: én őt néztem, ő viszont épp a jó irányban ült, s látta, mi történik a hátam mögött.

Megfordultam és felpattantam.

– Mi a fenét akar tőlünk? – kiáltottam.

Vagy négy-öt méterre lehetett tőlünk, amennyire a homályban fel tudtam becsülni a távolságot. Csak annyit láttam, hogy férfi az illető, fehér ember, középmagas és erős testalkatú. Sötét színű ing, sötét nadrág és zakó volt rajta, s ha arcáról és kezéről nem verődik vissza némi sápadt fény, árnyéknak gondoltam volna.

– A férfi a vendéglőből – suttogta izgatottan Sarah.

– Biztos? Alig lehet látni – súgtam vissza, de közben le nem vettem a szemem a férfiról.

– Ugyanaz az alak: Ugyanaz a ... nem is tudom, micsoda. Biztos vagyok benne.

– Mit akar? – kiáltottam oda ismét. Talán meghallja valaki az utcán, bár nemigen remélhettem, hogy valami vakmerő járókelő a segítségünkre siessen. Ilyenkor mindenki meggyorsítja a lépteit, s úgy tesz, mintha nem hallana semmit.

– Ne mozduljon! – kiáltottam ismét. De az alak megmozdult, tett néhány apró lépést. Valami villant a kezében, éles fénnyel.

– Kés van nála – suttogta Sarah. Ezt nélküle is tudtam.

– Mit akar? Pénzt? – szóltam oda.

Most sem szólt semmit. Nem várhattam tovább. Félrelöktem Saraht-t.

– Menj odébb! – mondtam neki halkan. – És ha verekedés lesz, fuss el, éred. Hátraléptem a pad mögé, a fűre. Közben szemmel tartottam a támadót, és

próbáltam felmérni a helyzetet. Pisztoly nem volt nála (vagy legalábbis nem akarta használni), tehát nem tud biztos távolságból lelőni. Ha viszont csendben végez velem, több ideje van a menekülésre.

Abban biztos voltam, hogy végezni akar velem. Különös dolog ez: Annyi emberrel találkozol, annyi embert ismersz meg az életed folyamár?, férfiakat, nőket, annyi nevet kell megjegyezned: Egy napon aztán találkozol valakivel, akihez a legszorosabb és legszemélyesebb emberi viszony fűz: a gyilkos és az áldozat viszonya. Őt viszont egyáltalán nem ismered. Lepereg előtted minden ismerősöd képe, s a végén ott látod az utolsót, az Ismeretlenét.

Az Ismeretlen gyors léptekkel megkerülte a padot, hogy közel férkőzhessen hozzám. Biztos voltam benne, hogy nem fog késdobással próbálkozni. Ehhez nagyon ügyesnek kell lenni, ügyesebbnek, mintsem hinnénk. Nagyon kevesen értenek hozzá. És ha nem talál célba a kés, a tárriadó fegyvertelenné válik.

Hátráltam én is gyors léptekkel, s úgy, hogy ő is kijöjjön a pad mögül. Tudtam, mit fogok tenni, s szükségem volt némi üres helyre kettőnk között.

Megszokott, normális hangomon szólaltam meg, már amennyire képes voltam rá:

– Kerülj mögéje, Sarah!

Tudtam, hogy Sarah nem mozdul majd. Hogyan is mozdulhatna? Nyilván megdermedt a rémülettől, tehetetlenül áll, vagy talán el is szaladt már, noha nem hallottam a fű zizegését vagy futó lábak zaját. Abban is biztos voltam, hogy az Ismeretlen is tudja. Sarah nem mozdul majd, de mint mindannyian, ó is csak ember. Bármennyire biztos is. a dolgában, csak hátravillantja a tekintetét, hogy lássa, mit csinál Sarah, én pedig éppen erre a figyelmetlen pillanatra vártam.

Hatalmasat üvöltöttem és feléje ugrottam, jobb lábammal oldalt kirúgtam az ágyéka felé. Messze voltam tőle (hiszen kés volt nála) és különben sem bízhattam a rúgás pontosságában. Nem is reméltem, hogy célba találok, sőt, nem is ez volt a célom.

Ha viszont valakinek az ágyéka felé rúgnak, az illető nemigen tud ura maradni a mozdulatainak. Hát még ha váratlanul el is üvölti magát a támadója. Az Ismeretlen is önkéntelenül hátrarántotta a derekát, és keze akaratlanul is ágyéka elé rándult, hogy védje ezt az érzékeny testtájékot.

Ám én közben visszarántottam az ágyéka felé rúgó lábam, leérkeztem rá a földre, behajlítottam és elrugaszkodtam a talajról. (Sokat gyakoroltam a támadásnak ezt a formáját, s most örülhettem, milyen jól megy, egyébként jóval tovább tart elmondani, mint végrehajtani.) Ennek az ugrásnak a végén megragadtam az ágyék felé tartó karját, markában a késsel, durván csavartam rajta egyet, s még meg sem állhatott az eredeti mozdulata, én máris tovább mozdítottam, teljes erővel felfelé és hátra.

A kés kirepült a kezéből – tudtam, hogy ez fog történni – és abból, hogy felüvöltött, azt is tudtam, hogy sikerült kificamítanom a vállát. Az Ismeretlen összeesett.

Sajnos, jó harminc kilóval többet nyomott nálam. Ahhoz elég gyors és ügyes voltam, hogy a karja kimarjuljon, de ahhoz már nem, hogy ne rántson magával a földre. EI kellett engednem, mégpedig gyorsan, különben rámdől és maga alá gyűr, a hirtelen mozdulattól viszont elvesztettem az egyensúlyomat, és tántorogva nekiestem egy fának, mégpedig homlokkal, mint egy faltörő kos.

Kemény a koponyám, de aligha veheti fel keménységben a versenyt egy öreg fa törzsével, mely gyökerével szilárdan kapaszkodik a földben. Szép színes fényeket láttam, aztán elterültem a fa tövében, lényegében eszméletlenül.

Egy darabig meg sem tudtam mozdulni. Az agyam sem működött rendesen – lassú és zavaros gondolatok zötykölődtek benne. Figyelmeztetett – Sarah figyelmeztetett – én nem hallgattam rá. Ha ő vesz rá – hogy bejöjjünk a parkba –de nem, hiszen figyelmeztetett – behúztak a csőbe – bepalizott – túljárt az eszemen – akkor most itt fekszem és ez a pofa – feltápászkodik – rám jön a késsel – a másik kezével – vagy nem is ő – Sarah.

– Darius! – hallottam meg végre a sikoltozását.

Most már képes voltam mozogni. Valahogy talpra vergődtem, de térdem rogyadozott, meg-megbicsaklott, meg kellett kapaszkodnom a fában.

– Mi van...

Kábult voltam, fájdalmaim voltak, s csak homályosan láttam. A kés Sarah-nál volt, két marokra fogta. Könnyeztem, köd vett körül, csupán elmosódott körvonalakat tudtam kivenni.

– Most mit csináljak, Darius?

Az ismeretlen mellkasán ült. A támadó tehetetlen volt, s nem csupán a kificamodott válla miatt. Ahogy kezdtem tisztában látni, nem csodálkoztam a tehetetlenségén, ugyanis Sarah az Ismeretlen szeme fölé tartotta a kést, hegyével majdnem a szemgolyójánál. Könnyűszerrel odébb gurulhatott volna, hiszen Sarah nyilván lassabban mozog, mivel látszott rajta, hogy nincs különösebb gyakorlata a kézitusában, de a kificamodott válla akadályozta volna a mozgásban, s ezért tétovázott, nem kockáztatta a szeme világát – vagy a szeme mögött munkálkodó agyvelejét.

– Mit csináljak, Darius?

– Ne engedd mozdulni – kapkodtam levegő után. Mindjárt jövök, amint mozdulni tudok. Ha ő megmozdulna, mártsd bélé a kést.

– Már mondtam neki, hogy belé mártom, de nem akarom.

– Mártsd csak belé nyugodtan! Közben sikoltozhatsz, ha úgy könnyebb. Végül sikerült valahogy odatámolyognom, bár minden újabb lépésnél úgy éreztem, hogy menten összeesem. Húsz lépést kellett megtennem, s mintha húsz évbe kellett volna, míg odaértem.

A tompa fényben lenéztem az ismeretlenre. Rosszul volt, folyt róla a víz –sokkal rosszabb állapotban volt, mint én – és olyan közelről kellett a kés hegyére merednie, hogy nyilván összefolyt a szeme előtt a kép. Igyekeztem emlékezetembe vésni az arcát, tömpe, kicsit ferde orra volt, ezt nem fogom elfelejteni.

– Ki bízott meg evvel? – kérdeztem tőle halkan. – Ki vele, mi az ábra, ha nem akarod, hogy a barátaid ezután csak Vaksimukinak nevezzenek.

Mondani próbált valamit. Közben észrevettem, hogy Sarah egyfolytában reszket, s féltem, hogy rögtön kiesik a kezéből a kés.

– Add csak ide, Sarah – nyúltam lefelé, a kés után.

De én nem tudtam elég gyorsan mozogni, Sarah pedig örült, hogy végre megszabadulhat a késtől. Így aztán közösen elbaltáztuk a műveletet: Sarah nem várta meg, amíg lenyúlok a késért, hogy odalent, az Ismeretlen szeme közvetlen közelében vegyem át tőle. Ehelyett felnyújtotta nekem.

Az Ismeretlen csupán erre várt. Gyorsan odafordult, a másik, ép karjára, s lelökte magáról Sarah-t. Mire mozdulhattam volna, már fel is állt, a fák felé imbolygott, ép karja kezével fogta kificamult karja könyökét.

– Hagyd! – súgtam. – Úgysem tudjuk elkapni.

Egy pillanatra ostobán bámultam a kést. Rugós kés volt. Visszatoltam a pengéjét a markolatba, majd zsebre vágtam.

– Nem megyünk a rendőrségre? – kérdezte Sarah.

– Minek? Úgysem csinálnak semmit. Csak felveszik a . jegyzőkönyvet és beteszik a többi közé.

– De az orvosnak el kell majd mondani...

– Nincs szükségem orvosra – mondtam ingerülten. Semmi bajom. Hazamegyek, kialszom magam és kész. Hazudtam persze. A fejem úgy fájt, mintha egyetlen hatalmas odvas fog lenne.

– De hogy mész haza? – kérdezte Sarah. – EI tudsz jönni az utcáig? Hívunk egy taxit.

– Nincs szükségem taxira sem – mondtam. – Lényegében otthon vagyok. Innen két sarokra van a lakásom. Ha segítesz, gyalog is el tudok jutni hazáig. Csak az ajtóig kísérj fel, aztán... hazamehetsz. Ígérem, hogy nem kell semmitől sem tartanod. – Azt hiszem, valami gyenge mosoly-utánzatot is sikerült az arcomra csalnom.

– Támaszkodj rám! – ajánlotta, s elengedte a füle mellett a célzást. . De én csak nem tudtam leállítani magam.

– Nem vagyok abban az állapotban, hogy ... az erényedre törhessek. Végtelenül sajnálom persze.

– Jaj, fogd már be a szád! – rivallt rám. – Merre laksz?

19. SARAH VOSKOVEK - Idő: 9 óra 30 perc, este

Nem akármilyen séta volt ez hazáig. Két sarok után balra fordulni, elvánszorogni a háztömb feléig, aztán fel a tizenkettedik emeletre a lifttel. Egy örökkévalóságig tartott. Pokolian fájt a fejem, s csak nehezen tudtam egyenes vonalban menni. Nem mertem lefele nézni, mert rögtön imbolyogni kezdett körülöttem a világ. A közlekedési lámpákra kellett merednem, lassan lépegetnem, mélyeket, lélegeznem.

Leginkább azon igyekeztem, hogy ne nézzenek részegnek. Van valami különösen megalázó abban, ha egy antialkoholistát részegnek néznek. Azonkívül nem szerettem volna, ha az emberek meglátják Sarah-t, amint támogat, és azt mondják magukban, hogy szépen állunk, micsoda nő az ilyen, aki valami részeg pasast támogat fel magához a lakására.

Megpróbálkoztam a beszéddel, hátha evvel azt a benyomást keltem, hogy magamnál vagyok, de beletört a bicskám. Nemigen emlékszem, mit beszélhettem, bár rémlik, hogy többször is bocsánatot próbáltam kérni tőle, amiért egy pillanatra meggyanúsítottam, hogy csapdába csalt.

Erre is csupán azért emlékszem, mert Sarah mondott rá valamit.

– Az a bajod, Darius – ezt mondta rá –, hogy javíthatatlan romantikus vagy. Csak akkor tetszem neked, ha az elvetemült, ördögien gonosz nőt láthatod bennem. Másként nem tetszem, tudom. Biztos azért, mert alacsony vagyok.

– Nem – nyugtattam –, nem vagy alacsony. Éppen így vagy szép. Atyáskodó mozdulatra készültem, gondoltam, megveregetem a vállát, de olyan rosszul voltam, hogy mellényúltam és a levegőt paskoltam a kezemmel.

Ez minden, amire emlékszem beszélgetésünkből. Aztán még arra, hogy mennyire komoly és ünnepélyes hangot ütöttem meg a házunk portásával, sokkal komolyabbat és ünnepélyesebbet, mint máskor.

– Á, George – mondtam –, hogy van? Hadd mutassam be Miss Voskoveket! Egy pillanatra feljön velem, George, de azután tüstént távozik.

– Hogyne, Mr. Just, természetesen – vigyorgott a portás. Sarah a fülembe sziszegett.

– Honnan tudod, hogy mikor fogok távozni?

– Tüstént távoznod kell, Sarah. Gondolnom kell a jóhíredre.

– Orvosra van szükséged. Inkább arra kéne gondolnod, nem a jóhíremre.

– Orvos nuku – mondtam nagy garral. Közben leért a lift. Nem volt senki a liftben, s emlékszem, nagyon jól esett, hogy nekitámaszkodhattam fülke falának és behunyhattam a szemem. Sarah még most sem engedte el a karomat.

– A kulcsod megvan? – kérdezte.

Előhúztam a kulcscsomót a zsebemből, és átnyújtottam neki. Néhány próbálkozás után sikerült kinyitnia a lakás ajtaját. Én angyali türelemmel figyeltem.

Beléptem az ajtón.

– Köszönöm, Sarah kedves, most már mehetsz is haza, mert én azonnal lefekszem aludni.

– Nem, még nem mehetek. Úristen, a ruhád! EI nem tudom képzelni, mit gondolhatott rólad a portás.. Megpróbáltam végignézni magamon, de képtelen voltam rá, annyira fájt, ha előre hajtottam a fejem.

– Kicsit piszkos – hunytam be a szemem.

– Meg egy kicsit szakadt. Meg rongyos. – Lehúzta rólam a zakót.

Én igyekeztem ellenállnia vetkőztetésnek, de nem volt hozzá erőm, s hagytam, hadd csinálja. Egészen addig, amíg a nadrág nem került sorra.

– De Sarah! – tiltakoztam erőtlenül. – Mit művelsz?

– Levenni mindent! – parancsolta. Az utolsó darabig. Bezzeg ha lefeküdnénk, egy másodperc alatt lehánynál magadról mindent.

– De mivel nem fekszünk le – jelentettem ki –, nem akarom, hogy levetkőztess.

– Nem érdekel. Levetkőztetlek és kész.

Hát, le is vetkőztetett. Az utolsó darabig. Emlékszem, ott álltam anyaszült meztelenül, ágyékomat takargattam, mint valami Viktória királynő korabeli érzelgős színjátékban a szűzlány, akire rátör az élveteg és elvetemült őrgróf, hogy erőszakkal elvegye az ártatlanságát. Iszonyatos érzés volt, de Sarah fütyült rá, mit érzek.

Bevezetett a fürdőszobába, besegített a kádba, és lecsutakolt a szivaccsal. Ez sem volt akármilyen érzés. Nevetni kezdtem, de rögtön abba kellett hagynom, mert a nevetés is fájt.

Éppen bebugyolált a fürdőlepedőbe.

– Emeld fel a lábad – utasított. – Egyébként mit nevetsz?

– Szegény Giles! – mondtam. – Éppen ezt szerette volna. De te nem tetted meg a kedvéért:

– Mert ő akarta. Most viszont én akarom. És ez nem ugyanaz.

– Nézzék csak, a kis feminista! – jegyeztem meg epésen. – Szex csakis akkor, amikor a nő akarja.

– Ez nem szex, ez betegápolás.

– Ápolónő vagy? – Egy pillanatra mintha elfelejtettem volna, kicsoda ő.

– Nem – felelte. – Viszont anya vagyok.

– Igen? Én meg a kisfiú? Nem, kérem. Én nem vagyok kisfiú.

– Jaj, hagyd már ezt! Hol a pizsamád?

Megmondtam, hol találja, S miután bedezodoroztam magam (ehhez ragaszkodtam), üggyel-bajjal rám húzta a pizsamát. Lefeküdtem, ágyban voltam, s micsoda nagyszerű érzés volt ez! Jobb még a szexnél is. Ha egymillió nő, egyik a másik után, megkérdezi most tőlem, hogy na, Darius, mit akarsz inkább, velem lenni az ágyban vagy egyedül lenni az ágyban, hát, én bizony egy milliószor is azt felelem, hogy egyedül lenni az ágyban!

Később Sarah belém diktált egy pohár tejet, majd óvatosan körbetapogatta a fejem, bár annyira mégsem volt óvatos, hogy fel ne üvöltsek a szörnyű fájdalomtól, amikor egy hatalmas púpra tévedt az ujja. Olyan volt, mintha egy billiárdgolyót szögeltek volna a koponyámhoz.

– Nem tudom megállapítani, hogy betört-e a fejed mondta.

– Nem tört be. Ha betört volna, most kómában lennék. – Honnan tudod?

– Nem tört be és kész.

– Agyrázkódásod van. Biztos, hogy agyrázkódást kaptál.

– Biztos. Az agyrázkódásnak viszont az alvás az egyetlen gyógyszere. Más nem használ. Hagyj aludni! Regeire kutya bajom sem lesz.

– Az is lehet, hogy belső vérzésed van. Orvost kellene hívnunk.

– Nem kell – kardoskodtam. – Úgysem jönne ki. Hagyj aludni! Gyere vissza holnap reggel, és ha nem nyitok ajtót, hívd a mentőket.

– Jaj, hagyd már ezt a hülyeséget! – mondta. Odahúzott az ágyam mellé egy karosszéket és leült.

– Nem maradhatsz itt éjszakára. – Dobj ki, ha tudsz! Felnyögtem. Hogy később mi történt, már nem emlékszem. Talán beszéltem. Arra nem emlékszem, hogy Giles meggyilkolásáról is beszéltem volna, de nyilván így történt. Rémlik, hogy Asimovról viszont rengeteget beszéltem. A, jó ég tudja, miket mondhattam róla, de azt biztos mondtam, hogy be kellene tiltani az ilyen írót, akinek ennyire könnyen megy az írás.12

Aztán elaludtam és ez volt a nap vége. Nem álmodtam, legalábbis nem emlékszem, hogy álmodtam volna. Semmire sem emlékszem. Ennyi erővel akár meg is halhattam volna.

IV. - Szerda, 1975. május huszonnyolcadika

1. SARAH VOSKOVEK - Idő: 9 óra, reggel

Tizenegy körül alhattam el. Majdnem kilenc volt, mikor felébredtem. Tíz órát aludtam, jó négy órával többet, mint rendszerint.

Egy ideig nem mozdultam, a plafont bámultam, és megpróbáltam rájönni, hogy hol vagyok és mi történt velem: Aztán oldalt fordultam, mert hirtelen az az érzésem támadt, hogy, nem vagyok egyedül, s megláttam Sarah Voskoveket. Ült a karosszékben, engem figyelt odaadó és aggodalmas tekintettel.

Mozdultam, hogy felülök, de nagyot nyögve visszahanyatlottam a párnára, mert nyilallt a fejem. Ettől aztán végképp mindent elfelejtettem.

– Tudod, ki vagyok? – kérdezte Sarah.

Mindkét kezemmel a fejemet szorítottam, és sértődött hangon kikértem magamnak ezt az ostoba kérdést.

– Persze, hogy tudom. Sarah Voskovek vagy. És ha vársz egy kicsit, emlékezni fogok rögtön mindenre. Tegnap este elmentünk vacsorázni, ugye?

– Igen. És utána? Emlékszel?

– Volt ez a verekedés a parkban. Ugye? Mi történt azután? Hazahoztál?

– Igen.

– És itt maradtál éjszakára... Elnézést, de ki kell mennem. Felsegítenél?

Felsegített és betámogatott a fürdőszobába.

– Köszönöm. De nem maradhatsz idebenn. Mit akarsz, tartani a pisilőmet? És más dolgom is van.

– És ha elesel? – kérdezte.

– Nagy csattanást fogsz hallani. Menj ki, légy szíves!

Kiment, de tudtam, hogy ott őrködik az ajtónál. Az isten verje meg ezeket a gátlásokat! Trónolok, igyekszem megkönnyebbülni, s közben egy ismeretlen nő – jó, egy lényegében ismeretlen nő – tapasztja a fülét az ajtóra. Nesze neked, romantika!

A fürdőszoba után határozottan jobban éreztem magam, s mondtam is neki, amint megkérdezte, hogy vagyok.

– Jól – válaszoltam. – Kutya bajom. A fejbőrömön van egy horzsolás, az fáj, de egyébként minden rendben. Most már nagyjából emlékszem is mindenre, bár a hazajövetelünkre csak homályosan.

– Nem volt semmi érdekes. Hazajöttünk, és én ágyba segítettelek.

– Aztán egész éjjel virrasztottál mellettem, ugye? Gúnyos kérdésnek szántam. De komolyan válaszolt.

– Úgy látom, ha nem tudsz belőlem ördögien gonosz nőt csinálni, rögtön megteszel az önfeláldozás angyalának. (Nem emlékeztem Sarah tegnap esti megjegyzésére, hogy csakis akkor találom őt izgalmasnak, ha gonosznak és elvetemültnek látom. Így nem is nagyon értettem, mit akar mondani. Később aztán megértettem.)

– Valójában – folytatta – ember vagyok, olyan, mint a többi. Talán megfordult a fejemben, hogy virrasztok egész éjjel, mint anya a gyermeke betegágyánál, de nem virrasztottam, ugyanis nem tudtam ébren maradni. Elaludtam, s tulajdonképpen átaludtam az egész éjszakát. Talán egy órája, hogy felébredtem. Ha orvost kellett volna hívni, bizony észre sem vettem volna.

– De végül is ott maradtál a karosszékben.

– Miért, nagyon kényelmes karosszék. Még le is vetkőztem éjszakára. Kölcsönvettem az egyik pizsamádat. A mosatást fizetem.

– Jaj, ne butáskodj! – intettem le. – Nem akarod rendbe szidni magad? Ott a fürdőszoba.

– Már rendbe szedtem magam. Mivel sürgős volt a dolog, nem kértem tőled engedélyt, hogy kimehessek a fürdőszobába. Persze azért nem érzem egészen tisztának magam. Jó lenne fehérneműt váltani, de nemigen lesz ma időm, hogy hazaugorjak.

– Rengeteg ember töltött már el két napot ugyanabban a ruhában, és mind túlélte. Már bent kellene lenned a szállodában, ugye? Elmúlt kilenc.

– Betelefonáltam, hogy ma később megyek be. Reggeli?

– Hű, az nagyon jó volna. A konyhában találsz ezt-azt. Omlettet készített, gombával, sonkával és – mivel talált egy konzervre valót – bambuszrügyekkel.

Némi kecsappal a tetején. Mellé kávé. Előtte meg ananászié. Nagyszerű reggeli volt.

Láttam az ablakból, hogy felhős az ég. Nagyszerű! Semmi kedvem a tűző naphoz, amíg ennyire lüktet a fejem. Sarah-nak jelek szerint nem volt sietős a dolga, lassan, ráérősen evett. Követtem a példáját.

– Emlékszel egyáltalán – kérdezte –, hogy mint mondtál tegnap éjjel, miután lefeküdtél?

– Beszéltem? – kérdeztem meghökkenve.

– Igen. Mindenáron beszélni akartál, én meg úgy gondoltam, jobb, ha hagylak beszélni, mert amint zavarossá válik a beszéded, rögtön hívom a mentőket.

– De nem volt zavaros, amit mondtam, ugye?

– Nem elég hirtelen váltottál az egyik témáról a másikra, de amit mondtál, teljesen értelmes volt.

Nem néztem fel a tányérról, úgy kérdeztem meg:

Nem mondtam valami... őőő... kínosat, ami feszélyezett vagy zavarba hozott?

– Ha úgy érted, hogy a nemi életed érdekességeit ecsetelted-e, illetve hogy megpróbáltál-e letámadni engem, nemleges a válaszom. Bámulatosan uralkodtál magadon.

– Még jó. Miről beszéltem?

– Erről is, arról is egy keveset. Az írói munkáról, a kiadódról, a szüleidről, aztán meg a Közel-Keletről.

– Úristeni A világpolitikáról is beszéltem? Mit mondtam?

– Már nem emlékszem. Aztán dr. Asimovról kezdtél beszélni, lázas hévvel. Homlokom ráncoltam: Egyre jobban emlékeztem mindenre. Talán az evés is segített.

– Igen, rémlik valami – bólintottam. – Mit beszéltem róla?

– Nehezményezted, hogy olyan sokat és hogy olyan könnyen ír. És hogy annyira biztos az intelligenciájában, hogy sohasem kell neki bizonyítania, mennyire értelmes. Aztán még... aztán még azt is mondtad, hogy... hogy... De nem biztos, hogy pontosan emlékszem rá...

– Azért mondd csak el!

– Hát, hogy tanulhatnál tőle. Azt mondtad. Hogy ne zavarjon a magasságod, hogy légy biztos magadban, és ne kelljen bizonyítanod, hogy te voltaképpen milyen magas és erős vagy.

– Talán arra gondoltam, hogy nem kellett volna bemerészkedni a parkba tegnap este: Hiszen evvel is azt akartam bizonyítani, hogy magas vagyok és erős.

– Hát, ha erre gondoltál, jól gondoltad. Én is így gondolom. De meg kell hagyni, álltad a sarat.

– Lehet. De ha már itt tartunk, neked lett igazad. Az a pofa tényleg követett bennünket. Nyilván hazáig követ és itt próbál végezni velem, ha nem megyünk be a parkba. Ezt a kínálkozó alkalmat viszont nem szalaszthatta el.

– Gondolom, egész életemben emlékezni fogok rá. óvatosan megtapogattam a fejem.

– Mindegy, fő, hogy élünk. Számomra viszont ez a támadás a végső és megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy Gilest meggyilkolták. Ha gyilkosság történt, s másként nem tudja megakadályozni az ember, hogy a gyilkosságra fény derüljön, habozás nélkül újra gyilkol. Csakis ez lehetett az oka, hogy követett – engem követett, nem téged – és megtámadott.

– Újra meg fogják próbálni, Darius.

– Nem lepne meg – mondtam, s igyekeztem palástolni, hogy a gondolattól enyhe szorítást érzek a gyomromban.

– Majd óvatos leszek... Nem beszéltem róla éjjel? Úgy értem, a gyilkosságról?

– Csak egy-két szót, a vége felé. Mielőtt elaludtál. A hangod egyre halkabb lett, a szavak kezdtek egymásba folyni, és én nem tudtam eldönteni, hogy ez az álmosságtól van-é, vagy pedig azt jelenti, hogy orvost kell hívnom. Ekkor hirtelen felültél az ágyban és azt mondtad, hogy "a golyóstoll, nem lett volna szabad otthagyni", vagy valami ehhez hasonlót. Nem nagyon értettem. Felém nyújtottad a –kezed, én megfogtam, s ettől megnyugodtál, el is aludtál rögtön utána. Először attól féltem, hogy na, itt a kóma, de aztán láttam, hogy alszol, mégpedig minden jel szerint normálisan és egészségesen. Erre aztán úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, és nem hívok orvost.

– Jól tetted! Szóval a golyóstollakról beszéltem. Úgy látszik, nem tudok szabadulnia gondolattól, hogy élete utolsó estéjén bajt okoztam a barátomnak. Ezek szerint a kezedet fogva aludtam el, ugye?

– Igen. Aztán persze én nemsokára elengedtem a kezed. – Felállt és a mosogatóhoz lépett.

– Jaj, ne mosogass! – szóltam – Ha hazajövök, majd elintézem. Sarah mégis elmosogatott. Eltűnődtem. Tudod, hogy még sohasem töltöttem az éjszakát nővel úgy, hogy... hogy nem feküdtünk volna le. (Hülye kifejezés, de úgy gondoltam, jobb, ha ezúttal kerülöm a szóban forgó művelet megjelölésére használatos rövidebb, többnyire egyszótagú szavakat.)

Sarah beszappanozta a kezét, leöblítette a csap alatt és megtörölte konyharuhával.

– Én is először töltöttem férfival az éjszakát ilyen ártatlanul – mondta higgadt és csendes hangon. – Ezek szerint most már mindketten tudjuk, milyen érzés.

– Én nem tudom – tiltakoztam. – Én aludtam és nem éreztem semmit.

– Én viszont tudom – mondta. – Volt már jobb éjszakám. Ki kell mennem a fürdőszobába.

Ültem és vártam. Aztán eszembe jutott, hogy még nem mostam fogat, nem borotválkoztam, s van még egyéb tennivalóm is odabenn, s amikor Sarah kijött, bementem a fürdőszobába. S ekkor történt, éppen amikor fogat mostam, hogy fény gyúlt az agyamban. Újra fény gyúlt az agyamban, hiszen nyilván már az éjszaka is eszembe jutott: a fejemet érő ütés szabadjára engedte a gondolataimat, kizökkentette őket a kérékvágásukból, ahol már másfél napja zötykölődtek, folyvást ugyanabban az irányban.

Felordítottam, de mivel a szám tele volt habosra vert fogpasztával, az ordítás viszonylag halkra sikerült. Sarah persze most is az ajtónál őrködött, készen arra, ha elesnék, mert tüstént ott termett, és aggodalmas hangon megkérdezte:

– Mi baj, Darius? Mi baj?

Ki kellett öblítenem a habot a számból, hogy megszólalhassak.

– Amit az éjjel mondtam a golyóstollakról. Nem emlékszel, pontosan mit mondtam? Azt, hogy "a golyóstollak", többesszámban, vagy azt, hogy "a golyóstoll", egyes számban?

Fejét ingatta, kezét tehetetlenül széttárta.

– Azt hiszem, egyes számban. De nem mernék rá megesküdni.

– És hozzátettem, hogy "nem lett volna szabad otthagyni"?

– Igen, azt hiszem.

– Nem lehet, hogy azt mondtam, "nem lett volna szabad otthagynia"? "Otthagynia", nem "otthagyni"?

– Lehetséges – mondta bizonytalan hangon. Éppen elnyomott a buzgóság. Nem beszéltél tisztán.

– Csakis ezt mondhattam – szögeztem le. – Hát persze! – Korábban lelki szemeimmel azt figyeltem, hogyan épül út a kockakövekből. Most viszont újabb kockaköveket láttam, és ezek egészen másként rendeződtek egybe.

– Indulhatunk? – kérdeztem Sarah-tól.

– Biztos, hogy ebben a zakóban és ebben a nadrágban akarsz jönni? Végignéztem magamon, lenéztem a nadrágra. A fejem fájt még ugyan, de már elviselhető mértékben.

– Igazad van – bólintottam. – Már veszem is elő a gesztenyeszín öltönyömet. Gondosan átraktam zsebeim tartalmát a másik zakóba, s amikor láttam, hogy minden nálam van, nem felejtem otthon a pénztárcát, a kulcsot, a hitelkártyákat és a többit, végre valóban indulhattunk.

– Fogjunk egy taxit! – javasolta Sarah. – Nem lenne jó, ha megerőltetnéd magad, és különben is esőre áll.

– Hogyne, persze – gondoltam fájdalmasan a bankbetétem egyenlegére. –Minél elébb ott akarok lenni a szállodában. Kezdem érteni az ügyet.

Hamar kaptunk taxit (jó környék ez taxiszempontból) és az öt perces út során megkértem Sarah-t, intézzen el nekem valamit.

– Jó. Mit intézzek el?

– Hallottam, hogy a rendőrség listát készített Giles holmijáról. Mindenről, ami a szobában volt. És azt is hallottam, hogy a szálloda biztonsági osztálya kap egy példányt a jegyzőkönyvből. El tudnád intézni, hogy megnézhessem ezt a listát?

Értetlenül bámult rám.

– Tony Marsoglianit kell megkérnem...

– Isten őrizz! Küldd elérte valamelyik beosztottadat! Ha Marsogliani megneszeli, hogy én akarom látni a listát, nem adja oda neked.

Nem nagy örömmel ugyan, de beleegyezett. – Jó, megpróbálom. Már csupán egy sarokra voltunk a szállodától, amikor pirosat kaptunk.

– Ja – jutott végre eszembe –, köszönöm, hogy segítettél az éjszaka. Biztos a terhedre voltam.

– Nem kényszerítettél rá. Bármikor elmehettem volna.. – Azért köszönöm.

– Szívesen.

A nyelvemen volt, hogy visszakérdezek: "Máskor is?", de láttam, hogy itt már feleslegesek a szavak, s inkább megcsókoltam Sarah-t, éppen akkor, amikor a taxi újból mozgásba lendült. Most nem kellett fokozatosan csökkenteni a távolságot arca és arcom között, nem kellett latolgatni, vajon szívesen fogadja vagy elutasítja a közeledést. Átöleltem, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, és megcsókoltam. Nem próbáltam én őt felizgatni, nem próbáltam vágyat ébreszteni benne, nem volt ebben a csókban semmi a gyakorlott férfi apró fogásaiból, melyek a csók után következő többi állomáshoz egyengetik az utat.

A hála és szeretet egyszerű gesztusa volt ez a csók, semmi több, ő viszonozta, éreztette velem, hogy szívesen veszi, de ez volt minden, semmi több.

Nem igaz! Hazugság! Nagyszerű csók volt, hosszú csók, mely sehogy sem akart véget érni.

Olyannyira nem, hogy végül a taxisofőr tétova hangja ugrasztott szét bennünket.

– Főnök, megérkeztünk.

– Menjünk, mert a végén még elfelejtem, miért jöttem ide.

– Igen, menjünk – mondta Sarah. Mélyet lélegzett, mint aki igyekszik magához térni –, mert a végén még kútba esik ez az átkozott reklámkampány. .

Kifizettem a taxit, megdupláztam a borravalót. Hogy miért? Mert úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok az egész világba. Kiszálltunk a taxiból. Épp szitálni kezdett az eső.

2. NELLIE GRISWOLD - Idő: 10 óra 15 perc, délelőtt

Negyed tizenegykor váltunk el egymástól. Sarah a lifthez indult, én a mozgólépcsőhöz: Mosolyogva intettünk búcsút egymásnak. Nem volt ez igazi elválás, tudtam, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást.

Egyenes vonalban, kitérők nélkül siettem a Hercules Books standjához, akár a postagalamb. Érezni lehetett, hogy a könyvvásár az utolsókat rúgja. A közgyűlés utolsó napja volt ez, a standok délután bezárnak. A könyveket, a plakátokat, a dekorációt és a reklámot mind elcsomagolják vagy kidobják, s ez az esemény máris rányomta bélyegét a hangulatra.

Nellie nem volt ~ standnál. Egy pillanatra megrémültem. – Most, hogy végre érteni kezdtem az ügyet, nem tudnám elviselni, ha várnom kellene, miközben helyre teszem a kirakós játék utolsó darabkáit.

Aggodalmas hangon kérdeztem meg a hölgytől, aki tartotta a frontot a standnál:

– Hol van Miss Grisswold? Nem tudja?

– Rögtön jön – válaszolt a hölgy, s volt annyi tétova zavar a hangjában, hogy tudjam, Nellie a toalettre ment. Megnyugodtam. Onnan hamar visszatér mindenki. Kevés a látnivaló, nincs ami ott tartsa az embert.

Már messziről észrevettem, hogy közeleg, ez jó abban, ha magas valakit keres az ember. Gyorsan felé indultam, s reméltem, hogy nem térítem el felém vezető útjáról.

– Nellie! – integettem. Utálom, de hát másként nem vett volna észre. Ez a rossz benne, ha alacsony az ember. – Darius! Hogy vagy? Nem unod még a mulatságot?

– De, kezdem unni.

– Mert én nagyon unom. Este a bankett után rögtön hazamegyek és ágyba bújok. És legközelebb majd hétfőn megyek dolgozni.

– Jól teszed – mondtam. Tőlem akár egy hónapra is távol maradhat a munkából, ha válaszolni tud a kérdésemre. Tudtam előre, hogy mi lesz a válasza, de minél kisebb a bizonytalanság, minél kevesebb a mégoly logikus feltételezés, annál szorosabban tapadnak egymáshoz a kockakövek, annál szilárdabb a talaj, amikor megteszem az utolsó, rettenetesen kockázatos lépést.

– Nellie, kérlek, meg kell valamit még tudnom Giles Devore-ról. Tudod, a dedikálás. – Őszinte, komoly tekintettel néztem fel az arcába, s most jutott először eszembe, hogy egy nő is lehet nevetségesen magas.

– De hát én elmondtam már mindent – tiltakozott.

– Egyetlen apró dolog mindössze. Emlékszel, hogy mikor vége lett a dedikálásnak, Giles a falhoz vágta a piros golyóstollat. Tudod, amelyiket te adtál neki.

– Igen, a falhoz vágta. Leesett a földre és ott maradt. Én legalábbis nem vettem fel. Miért, szükséged lenne rá? Nem hiszem, hogy meg tudnánk találni...

– Nem, nincs rá szükségem. De amikor odavitted hozzá a tollat, egy másik toll volt a kezében, egy golyóstoll, amelyikből éppen kifogyott a tinta. Ez már a második toll volt, amelyik kifogyott, s te hoztad neki a harmadik golyóstollat.

– Igen – mondta. Látszott rajta, hogy még egy perc és teljesen belezavarodik ebbe a golyóstoll-históriába.

– Nahát akkor. Kérdésem a következő: mit csinált Giles Devore a második toltál, amikor te odavitted neki a harmadikat? Eldobta, letette maga elé az asztalra, vagy mit?

– Hű, milyen jókat kérdezel! Tényleg! Nem dobta el. Látta, hogy hozom az új tollat... Emlékszem. A zsebébe tette.

Megragadtam a kezét és megszorítottam, amennyire csak bírtam.

– Biztos vagy benne?

Lelkesen bólintott, többször is egymásután, látszott rajta, mennyire örül, hogy én mennyire örülök.

– Világosan emlékszem. Igen. Amikor Odavittem neki a tollat, úgy nézett rám, mintha félne, hogy elveszem tőle a tollat, s gyorsan zsebre vágta. Még mondtam is neki, hogy ne féljen, nem kell nekem a tolla, sőt, kap tőlem egy másikat. Igen, emlékszem már.

– Világos – mondtam. – Féléségétől tudom, hogy mindig eltette a kiszáradt golyóstollakat: Néki kellett kidobni őket. Inkább az volt szokatlan, hogy a piros golyóstollat eldobta.

Kis híján toporzékoltam a türelmetlenségtől. – Ez minden? – kérdezte Nellie.

– Igen. Ez minden, amire szükségem van. Hálásan köszönöm. Legszívesebben megcsókoltam volna, de eszembe jutott, hogy ehhez nyújtózkodnom kellene, hagytam hát a fenébe a csókot.

3. SARAH VOSKOVEK - Idő: 10 óra 50 perc, délelőtt

Először is, Sarah.

Lehet, hogy még nem sikerült megszereznie azt a listát, hiszen még fél órája sincs, hogy elváltunk egymástól. Sebaj, majd megvárom!

Annyira siettem, hogy valósággal berontottam az irodába. Ginger ijedten felkapta a fejét, de aztán megismert és mosolyogva intett, hogy kerüljek beljebb, Sarah-hoz.

Sarah éppen telefonált. Felnézett, intett, de közben beszélt tovább, illetve végighallgatta, mit mond a másik. Gondoltam, megvárom, míg befejezi, de Sarah egy xeroxmásolatot tolt elibém az íróasztalon.

– Már meg is van? – tátogtam hang nélkül.

Bólintott és elfordult, hogy ne zavarjam a telefonálásban. A szívem mintha szaporábban vert volna, ahogy kézbe vettem a papírlapot. Ha nem támasztja alá az elméletemet, attól még helyes lehet az elméletem, de úgy nem lehetek benne igazán biztos, és akkor elképzelhető, hogy nem lesz merszem felállítani a csapdát, amelybe a gyilkost akarom becsalni.

Gyorsan átfutottam a listát. .Ruhadarabok, személyes tárgyak, szokványos apróságok, ez-az (nevetséges, még egy olyan tétel is volt a listán, hogy "egy tabletta, külön, valószínűleg aszpirin").

De amire kíváncsi voltam, nem volt rajta a listán. Újra végigolvastam, gondosan, tételről tételre. Nincs rajta. Fellélegeztem. (Azt hiszem, lélegzetvisszafojtva tanulmányoztam a listát, s már-már fuldokoltam.) Aztán csak ültem ott és gondolkodtam.

A lista alátámasztja az elméletemet! Persze még így sem végleges és megdönthetetlen. Gyenge lábakon áll, közvetett bizonyítékokon és feltételezéseken alapul. Szükség van még valamire, ami megfellebbezhetetlen, amit mindenki meggyőzőnek talál. És ennek egyetlen módja van csupán, az, ha...

Sarah közben letette a kagylót, s én nem is vettem észre.

– Darius! – szólt, s ahogy próbáltam visszafelé hallgatózni magamban (ha értik, mire gondolok), ráébredtem, hogy most szólt másodszor.

Felnéztem.

– Elnézést!

– Ez az a lista? Csak szólnom kellett, rögtön átküldték. Rendben van a dolog?

– Rendben. Annyira rendben, hogy tudom, ki ölte meg Gilest.

Biztos voltam benne, hogy megkérdezi, ki a gyilkos, de nem kérdezte meg.

– Biztos vagy benne, hogy nem tévedsz? – kérdezte helyette komoly, már-már ünnepélyes hangon.

– Biztos. Én biztos vagyok benne. De hogy mások is biztosak tehessenek benne, ezért tennem is kell valamit. Sarafi? Amikor átszóltál a biztonsági osztályra, Marsogliani már bent volt?

– Bent van, de nincs az irodájában. Ezért sikerült ilyen könnyen megszerezni a listát. Ilyenkor lent van az alagsorban, a biztonságisok főhadiszállásán.

Eltűnődtem.

– Mi a véleményed Marsoglianiról?

– Mint biztonságisról?

– Igen.

– Tudomásom szerint már tíz éve itt dolgozik, és meg vannak vele elégedve.

– Tiszta a keze?

– Hogy érted, hogy tiszta-e a keze?

– Hogy nem bűnöző-e. Egy kábítószer-banda tagja például. Bámult rám, mint a bolondra.

– Marsogliani? Ugyan! Képtelenség.

– Ez persze a te szubjektív benyomásod, nem?

– De. Viszont, ha nem tiszta a keze, akkor a világ legjobb színésze. Ha bűnös, akkor zseniálisan játssza az ártatlant.

– Mióta ismered?

– Amióta itt dolgozom. Lassan hét éve már.

– És az a határozott véleményed, hogy becsületes?

– Igen. Fel-tét-le-nül – szótagolta a nagyobb nyomaték kedvéért.

– Hát, akkor meg kell kockáztatnom a dolgot. Nem tudod, Giles szobája, az ezerötszáztizenegyes szoba üres még, vagy már beköltözött valaki?

Sarah telefon után nyúlt, s tüstént közölte velem, hogy mire jutott.

– Még ma is Mr. Devore-é a szoba, mert a kiadója ezt a napot is kifizette. Eddig nem adták ki, mert a szállodát nem érte veszteség, viszont ma már beköltözik valaki, mégpedig elég korán, délután három körül.

Megnéztem az órám. Tizenegy múlt.

– Azt hiszem, lesz elég időm. Beszélnem kell Marsoglianival.

– Felhívatom ide, bár amikor odalent van az alagsori irodában, sohasem szereti...

– Nem szükséges. Inkább lemegyek és rajtaütök. Le tudnál vinni az alagsorba?

Sarah felsóhajtott.

– Le tudnálak, hiszen tudom az utat. De nem mozdulhatok a telefon mellől, amíg ezt a reklámkampány-ügyet gatyába nem ráztuk. Hadd próbáljam meg inkább felhívni ide, jó?

– Nem jó: Szeretném, ha te kimaradnál ebből. Nincs valaki, aki le tudna vinni hozzá?

Felállt, kiment a külső helyiségbe. Kisvártatva visszatért. – Ginger levisz... Darius? Ugye óvatos leszel?

– Hogyne, Sarah, óvatos leszek. És szerencsés is, remélem. Önkéntelenül is a fejem búbjához nyúltam. Igen, még most is sajog. Még egy ütést nem engedhetek meg magamnak. Végezne velem. Olvashatott a gondolataimban, mert fancsali képet vágott.

– Megint megpróbálod bebizonyítani, hogy milyen magas és erős vagy, mi? Egy pillanatra belém fagyott a szó.

Nem – mondtam aztán. – Tudom, milyen magas vagyok. Épp elég láb és elegendő hüvelyk magas. Nem ezt próbálom meg bebizonyítani. Hanem azt, hogy milyen okos és ravasz vagyok. – Meg azt is – tettem hozzá magamban –, hogy gyilkos vagyok. Legalábbis a gyilkos vétlen és akaratlan cinkosa.

4. ANTHONY MARSOGLIANI - Idő: 11 óra 20 perc, délelőtt

Ginger levitt az alagsorba, majd tovább kalauzolt a folyosók útvesztőjében, egészen egy üvegajtóig. A sárgásszürke, csövekkel borított mennyezetű alagsori sivatagban hirtelen világos, szálloda-modern bútorokkal berendezett kis oázis képe tárult elém az ajtó üvege mögött. Önkéntelenül is visszahőköltem, amikor Marsoglianit pillantottam meg odabent, mellényben, félholt szivarjával a szájában. Éppen telefonált.

– Köszönöm, Ginger – mondtam a titkárnőnek. Rám mosolygott és ment is a dolgára. Mégpedig sietősen, talán attól félt, hogy rögtön homéroszi hősök párviadala kezdődik itt az irodában, és nem kívánt statisztálni a jelenethez?

Az ajtó nem volt zárva (nagyszerű!), így aztán benyitottam és beléptem a helyiségbe. Marsogliani felnézett és meglátott.

– Csak nyugodtan – mondtam. – Megvárom. Darius Just vagyok.

Először mintha meglepte volna az érkezésen, de utána rögtön látszott rajta, hogy rettenetesen bosszantja.

– Tudom, ki maga – morogta. – De mint látja, dolgom van.

– Megvárom.

– Hosszan tartó, folyamatos dolgom van. Később sem fogok ráérni.

– Fél óra az egész – győzködtem. – Nem szívesen fordulnék rendőrséghez a problémával.

Ez sem rázta meg. Szúrósan rám pillantott, ennyi volt az egész. De nem parancsolt ki a szobából. Beleszólt a telefonba

– Nézze, hívjon újra később. Majd akkor megbeszéljük. – Letette a kagylót és felém fordult. – Mit akar? De fogja rövidre!

– Ha két percig nem szakít félbe, elmondom – fogtam bele a mondókámba.

– A szállodának állandó problémája a kábítószer. Én is tudom, maga is tudja, ne is próbálja tagadni. Nos, én tudom a megoldást erre a problémára. Tudom, hogyan lehet felszámolni. Ha a rendőrséghez fordulok, se vége, se hossza, annyi bajom támad, magukra meg itt a szállodában igen rossz fényt vetne a dolog. Ha viszont most segít nekem, magáé a dicsőség, hogy megoldotta a problémát, én nem kérek belőle. Ez pedig jó a szállodának.

Méregetett egy darabig. Közben megszabadult fertelmesen büdös szivarjától.

– Ha nem kér a dicsőségből, miért csinálja?

– Giles Devore azért halt meg, mert én elfelejtettem megtenni, amire kért.

– Az a csomag a golyóstollakkal?

– Igen, az. Jóvá akarom tenni a mulasztásomat, mégpedig úgy, hogy kézre kerítem a gyilkosát.

Marsogliani felsóhajtott és mondott valamit. Nyilván olaszul beszélt. Aztán ismét megszólalt, számomra is érthetően.

– Szóval azt akarja, hogy segítsek. Hogyan és mivel? – Ha segít, csapdát állíthatunk a gyilkosnak. Két emberre van szükségem, magára meg a beosztottjára, Michael Strongra. Mindhárman ott voltunk a szobában, mikor rátaláltam a holttestre, s ha most mindhárman felmegyünk a szobába, s ha rám tud szánni tizenöt percet, kezünkben lesz a gyilkos.

– Úgy érti, a pasas besétál hozzánk a folyosóról? Visszatér a tett színhelyére?

– Pasas? Nem állítom, hogy férfi az illető – mondtam óvatosan –, s nem állítom, hogy ilyen egyszerű lesz a dolog. De mi hárman ott voltunk tegnapelőtt a szobában, a kádban fekvő halott társaságában. Tudjuk, milyen volt, úgyhogy érteni fogjuk, mi történik. Világos?

– Nem, egyáltalán nem világos. Vagy elmondja, mit főzött ki, vagy ha nem, akkor örültem a szerencsének.

– Nem mondhatom el. Nincs rá bizonyítékom, maga meg nem hinne nekem. De ha most elküld, egyenest a rendőrségre megyek. Lehet, hogy ők sem hisznek nekem, de mindenképp ellenőrizni fogják, mivel kábítószer van az ügyben, s csak a Jóisten tudja, mire derül fény, és mennyire rossz fényt vet ez magára és a szállodára. De ha rám szán tizenöt percet odafenn az ezerötszáztizenegyes szobában, megkapja a magyarázatot és a gyilkost is ráadásul, ha viszont kiderül, hogy tévedtem, rögtön távozom és elfelejtem ezt az egész ügyet. Akár így lesz, akár úgy, a rendőrség nem fog tudni róla.

– Így gondolja? – kaffantott harapósan. – Hogy csakúgy elfelejti az egészet? Na idefigyeljen! Ha most felmegyek magával abba a szobába és kiderül, hogy kamu az egész, a maga hülye agyának a szüleménye, hát, maga nem fog csak úgy távozni. Legalábbis nem egy darabban. Mert én akkorát rúgok magába, hogy csigolyánként jön ki a hátgerince a száján!

– Jó, rúgjon belém. Nem fogok védekezni – mondtam Csendesen. – Szóval? Mit szól hozzá?

Talán egy hosszú perc is beletelt, mire ismét megszólalt, miközben én lemondóan megfogadtam magammal négy az egyhez, hogy nemet mond a tervre.

– Jó. Hogyan akarja? Együtt menjünk fel mindhárman vagy hívassam oda Strongot a szobába, miután mi ketten felmentünk?

– Együtt, mind a hárman – lélegeztem fel. – De lehetőleg úgy, hogy elkerüljük a hallt és a báltermeket. Le tudná hívatni ide Strongot? Aztán mehetnénk úgy, ahogy az elhunyt vendégek holttestét szokták lehozni ide.

– Hogy ne tudjon senki arról, hogy mi a szobában vagyunk? És aztán megjelenik a gyilkos?

– Tizenöt percet kérek. Ennyi az egész.

– Ugyan miféle varázsigére fog belépni a gyilkos?

– Ez az én dolgom. Mindent elrendeztem és sikerülni, fog. Nézze, mit veszíthet? Tizenöt percet. Cserébe viszont nézheti, hogyan potyognak ki a csigolyáim a számon.

– Istenemre – sóhajtott fel vágyakozóan –, tizenöt percet tényleg megér ez a látvány.

5. ANTHONY MARSOGLIANI - Idő: 11 óra 35 perc, délelőtt

Michael Strongnak felszóltak az URH-n. Amint belépett, rögtön észrevett. Felvonta homokszín szemöldökét.

– Jól van, Strong! Szükségünk van a segítségére. Felmegyünk az ezerötszáztizenegyesbe...

– Ahol a haláleset volt?

– Igen oda. Ez a figura itt azt állítja, hogy ha várunk odafent tizenöt percet, nyílik az ajtó és besétál rajta valaki, aki tüstént beismeri a gyilkosságot. Nos, adunk neki tizenöt percet. Utána pedig – ha semmi sem történt – maga, Strong, rögtön kivezeti a barátunkat a szobából, és villámgyorsan eltávolítja a szállodából, mert ha nem, akkor én veszem kezelésbe, és nem jut ki élve innen.

– Menjünk fel a szobába! – kérem, s nagyon vigyáztam, hogy ne remegjen a hangom (Úristen, gondoltam, és ha tévednék?). – Délre már végeztünk is.

– Igen, végeztünk. Magával, jóember, magával – vágta rá Marsogliani s látszott rajta, komolyan gondolja.

Strong nem szólt semmit, de az ő tekintete is elfelhősödött. Nem szeret itt engem senki, jutott eszembe, de persze nem csodálkoztam.

A kézi vezérlésű teherlifttel mentünk fel. A liftkezelő fejbiccentéssel üdvözölte Marsoglianit, de köszöntését nem viszonozta senki. Egyikünk sem szólt, némán telt el a tizenöt emeletnyi út. Mikor megérkeztünk, Marsogliani intett, hogy én lépjek ki elsőnek a liftből.

Kihajoltam és körülnéztem, nincs-e valaki a folyosón. Nem volt senki. Mindhárman kiszálltunk a liftből.

– Merre kell menni? – kérdeztem suttogva, mert nem tudtam az irányt. Marsogtiani indult előre, gyors és meglepően halk léptekkel vezette a menetet. Egy helyen balra kellett fordulnunk, itt megint intett, hogy én menjek előre. Ez a folyosó is üres volt: Vonultunk tovább, előre. Marsogliani egy álkulccsal kinyitotta az ajtót. Beléptünk.

Halott, élettelen szoba fogadott bennünket. Nem lakott benne senki, aki a személyes jelenlétével afféle ideiglenes otthon-szerűséggé álcázhatná.

Marsogliani az óráját nézte.

– Tizenegy-negyvenkettő – állapította meg: – Tizenegy-ötvenhétig hajlandó vagyok várni. De egy másodperccel sem tovább.

– Rendben. Ha lehetne, ne zárja be az ajtót. Ha valaki bejönne, ne kelljen feltörnie a zárat.

– Jó – mondta kurtán. Becsukta az ajtót, de a kulcsot nem fordította rá, aztán beljebb lépett, nekitámaszkodott a fiókos szekrénynek, s tűnődve nézte.

– Még tizennégy perc.

Michael Strong az ágy másik oldalára állt. ö sem tudta levenni szemét az ajtóról Én sem. Az ajtót bámultam, háttal annak az átkozott fürdőszobának.

Marsogliani halkan megjegyezte: – Még tíz perc.

Halkan megszólaltam. – Felesleges számolni.

Éreztem, hogy halántékomon kiver– a veríték, s lefolyik az arcomon. A légkondicionálást nem kapcsoltuk be. A lármája mindent túlzümmögne.

További percek teltek el. Egy papírdarabot halásztam elő a zakóm zsebéből. A közgyűlés kivonatos programja volt. Odasúgtam Strongnak:

– Adja ide a tollát egy pillanatra! Fennhangon válaszolt.

– Tessék?

Idegesen intettem, hogy ne kiabáljon.

– Már csak öt perc van hátra. Adja ide a tollát!

Olyan rettenetes volt a feszültség a szobában, hogy ettől teljességgel valószínűtlennek tűnt minden. Én pedig erre építettem fel mindent. Strong bólintott, kitárta zakója bal szárnyát, és kiválasztott egyet a belső zsebébe tűzött golyóstollak közül.

– Nem azt! – türelmetlenkedtem. – A másikat. Nyújtotta felém a golyóstollat, amit elővett.

– Tessék?

– A másikat – suttogtam. A másikat.

Dermedten bámult rám a meglepetéstál. Odaugrottam, egy pillanatra megkapaszkodtam a zakójában, kirántottam az egyik golyóstollat a zsebéből, és átvetettem magam az ágy másik oldalára.

A feszültség megtette a magáét. Strong elvesztette az önuralmát. Mérgesen felkiáltott.

– Adja vissza! – kiabálta. – Azonnal adja vissza!

– Miért adjam vissza? – kiabáltam én. is. – Mi van benne?

Strong villámgyorsan megkerülte az ágyat. Én ismét átvetettem rajta magam.

Közben Marsogliani is feleszmélt. .

– Mi ez, Just? – bömbölte. – Mit művel itt?

– Egy golyóstoll van a kezemben – üvöltöttem, s közben lábujjhegyen egyensúlyoztam, lestem Strongot, mikor kell újra ugranom. – Egy golyóstoll, amit most szétcsavarok. Fogja már le Strongot!

Marsogliani most már kezdte érteni, mi történik itt, és mikor Strong megint felém lódult, eléje ugrott és testével tartóztatta fel a nagydarab embert. Villámgyors mozdulatokkal megperdítette Strongot, és hátracsavarta mindkét karját.

– Vigyázzon, rúgni fog! – kiáltottam.

– Ne mozduljon, Strong! – üvöltötte Marsogliani –, mert letépem a karját és kihajítom az ablakon... Mit vett el tőle, Just?

– Egy golyóstollat – mondtam, és a fiókos szekrény lapja fölé tartottam –, amit most szétcsavarok. Függőlegesen tartottam a tollat, hegyével felfelé, és kicsavartam a szárát. Két másodpercig tartott mindössze, de ez volt életemben a leghosszabb két másodperc, mert ha most nem az történik, amire számítottam, nincs isten, aki kihúzzon a slamasztikából.

A golyóstoll két darabra vált és valami fehér por szóródott ki belőle a fiókos szekrény fedelére.

– Százat egy ellen – mondtam remegő hangon –, hogy ez heroin, Marsogliani.

Alig negyvenhét órája volt, hogy rátaláltam a holttestre.

6. ANTHONY MARSOGLIANI - Idő: 11 óra 47 perc, dél

Két lázas óra következett, nem volt megállás. Strong valósággal őrjöngött, ketten kellett lefogniuk. Összevissza kiabált mindenfélét, de annyit mindenesetre ki tudtunk venni belőle, hogy egy kábítószer-lánc egyik fontos szemét tartjuk a kezünkben.

Marsogliani elvette tőle a tollakat, de nem csavarta szét őket. Felhívott néhány embert a biztonságisok közül, akik elvitték Strongot és, ahogy mondták, "őrizet alá helyezték". Hogy ez mit jelent, bilincset vagy lakatot, nem tudom, de nem is érdekel. Mostantól kezdve Marsoglianié az ügy, s én is így akarom.

– Honnan tudta? – kérdezte.

Elmondtam, ő mondatról-mondatra jegyezte, amit mondok, közben pedig rám-rám pillantott, bámult, mintha bolondot látna.

– Csak ennyit tudott? Ilyen keveset? – kérdezte meg többször is. Ilyenkor mindig ezt válaszoltam: – Nekem elég volt ennyi is.

– Mindent egy lapra tett fel, azt tudja?

– Kénytelen voltam. Ha nincs ez a rettenetes feszültség, nem roppan össze. És ha maga nincs itt, hát, nem is tudom.. Mondták, hogy maga tiszta kezű, becsületes ember.

Nem köszönte meg a dicséretet. Nyilván nehezményezte, hogy egyáltalán eszembe jutott megkérdezni, vajon becsületes ember-e.

– Azt tudja, ugye, hogy vallomást kell tennie a rendőrségnek?

– Nem utazom el sehová, és a rendelkezésükre állok, amint szükséges... Azt tudja, ugye, hogy Strong ölte meg Giles Devore-t?

– Vagy igen, vagy nem – vetette oda. – Persze, ha ez itt heroin, és azt hiszem, igaza van, tényleg heroin, akkor... – Ugyan már! Maga is hallotta, miket kiabált itt összevissza. Hogy neki vissza kell kapnia a tollat, mert különben végeznek vele. A fenébe is – tettem hozzá dühösén –, tegnap utánam küldött valakit, hogy végezzen velem.

Marsogliani a fejét csóválta.

– Amit itt mondott, nem számít. Nem figyelmeztették a jogaira, nem volt jelen az ügyvédje. De ha ez itt heroin, akkor Strong bűncselekményt követett el mivel kábítószer volt a birtokában. Kezdetnek ez elég is, innen elindulhatunk.

– Jó, legyen! Magáé az ügy. Maga kapta el Strongot. A szálloda biztonsági szolgálata derített fényt az ügyre. Túltette magát a mundér becsületén, és leleplezte a sorai közé furakodott gonosztevőt. A rendőrség hálás lesz érte. –Köszönöm – préselte ki magából nagynehezen. De így is tanúvallomást kell tennie. Nagyra értékelném, ha csupán a tényekre szorítkozna, és hallgatna a feltételezéseiről.

– Ha maga nem feledkezik meg ezekről a "feltételezésekről", én hallgatni fogok róluk.

– Tiszta kezű, becsületes ember vagyok. Maga mondta.

Kiszállt a rendőrség. A heroinról kiderült, hogy tényleg heroin. Elmondtam nekik annyit, amennyi elég volt az alapos gyanúhoz, hogy Strong kábítószerrel üzérkedik. Bár ezt nem mondtam nekik, vallomásom alapján az a benyomás alakult ki bennük, hogy amit megtudtam, rögtön közöltem Marsoglianival, s a csapda voltaképpen az ő ötlete volt.

Két óra. is elmúlt, mire végül abbahagyták a kérdezősködést: Figyelmeztettek, hogy bármikor a rendelkezésükre kell állnom, aztán engedélyt kaptam tőlük a távozásra.

7. SARAH VOSKOVEK - Idő: 2 óra 20 perc, délután

Lassan fél kettőre járt, mire lejutottam Sarah irodájába.

– Tudok mindent – mondta, amikor beléptem hozzá. Michael Strong tette.

– Igen, ő. Szabad leülnöm?

Puszta formaság volt, hogy megkérdeztem, mert közben már le is roskadtam a Székre.

– Már túl vagy az ebéden, ugye? – kérdeztem.

– Nem. El kellett foglalnom magam valamivel, hogy ne állandóan rajtad és Tony-n járjon a fejem, úgyhogy nekifeküdtem ennek a reklámkampánydolognak, elintéztem az utolsó simításokat. Készen vagyok.

– Nagyszerű! Különösen, ha elvonta a figyelmedet, és nem kellett értem aggódnod.

– Nem vonta el. De én...

– De te bíztál benne, hogy sikerrel járok.

– Nem, nem bíztam. Reméltem, hogy sikerrel jársz.

– Okkal, mert sikerrel jártam. Én sem ebédeltem. Ha ezek szerint kész vagy evvel a munkával, mi lenne, ha bezárnád a boltot, és elmennénk valahová?

– Titokban ez volt a kívánságom. – Akkor teljesítjük, jó?

Kimentette magát egy pillanatra, s én is felkerestem a mosdót a folyosón (az 1511-es fürdőszobájába csak nem mehettem ki), aztán már kint is voltunk az utcán, a fényben és a friss levegőn. Az eső rég elállt, a felhők közül kikisütött a. nap. Taxiba ültünk, mert jóval messzebbre akartam tudni magamtól a szállodát, mint. amennyire gyalogszerrel juthattunk volna. Egy skandináv étteremben kötöttünk ki, jó messze a városközponttól.

Mivel már elmúlt az ebédidő, az étterem szerencsére majdnem üres volt. A svédasztal persze üzemelt, s mi bőven szedegettünk róla. Senki sem zavart bennünket, csupán a pincér, de ő is csak két alkalommal, amikor kávét töltött a csészénkbe.

– Ma reggel jöttél rá, hogy ki tette, ugye? Amikor mondtál valamit egy golyóstollról, aminek nem lett volna szabad ott lennie.

– Azt hiszem, tulajdonképpen már éjjel rájöttem, amikor olyan kábult voltam, félig álomban, félig ájultan: Amikor reggel mondtad, hogy mit beszéltem összevissza az éjszaka, eszembe jutott megint.

– Elmagyaráznád nekem az egészet?

– Szíves-örömest. Már elmondtam Marsoglianinak és a rendőrségnek, de csak nagyon vázlatosan. Örülök, ha elmondhatom részletesen is, pontrólpontra. Tudod, a golyóstollak a lényeg. Lépten-nyomon golyóstollakba ütközünk: azokba, amelyeket elfelejtettem felvinni Giles szobájába, azokba, amelyekben Strong a heroint tárolta, azokba, amelyek egyre-másra kifogytak. Ha nekem kellene megírnom a történetet, azt a címet adnám neki, hogy A három golyóstoll esete, de hát alighanem Asimov írja meg tényleg, neki is el kell majd mondani az egészet! – és őt köti a megállapodás a kiadóval, úgyhogy az lesz a címe, hogy Gyilkosság a könyvvásáron.

– Golyóstollban heroin? Ez azért elég fura.

– Miért? Toll mindenkinél van, ez senkinek sem tűnik fel. És mindig elkérik az embertől. Bárki odamehetett Stronghoz, elkérhette a golyóstollát egy pillanatra. Aztán egy másikat adott vissza helyette. Egy ilyen nagy szállodában senki sem vesz észre semmit. Ki tudja, még hányan és hol dolgoznak ugyanevvel a golyóstoll-trükkel?

– De miért éppen három toll? Azt mondtad, hogy A három golyóstoll esete.

– Célzás arra a három golyóstollra, amit Giles a dedikáláson használt. Az első az, amelyik nála volt, amikor megérkezett, egy régi golyóstoll. Legyen ez az Első Golyóstoll. Persze jobb lett volna, ha több tollal érkezik meg a dedikálásra.

Csakhát én nem vittem fel neki a csomagot, amiben a többi golyóstolla volt. Ezért ment egyetlen tollal dedikálni, mégpedig az Első Golyóstollal. Közönséges, kékesfekete tintájú golyóstoll volt, rajta Giles monogramja.

Nos, az Első Golyóstollból hamarosan kifogy a tinta, de Teresa Valcertól tudjuk, hogy Giles kicserélte egy másik tollra, annak az illetőnek a tollára, akinek éppen dedikálta a könyvét. Giles így kapott egy működőképes golyóstollat, az illető pedig egy értékes irodalmi emléktárgyat, rajta a szerző nevével.

Tehát Gilesnál ekkor már a Második Golyóstoll volt, viszont az Első Golyóstoll már nem volt nála, mivel átment ennek az illetőnek a birtokába. A Második Golyóstoll szintén kékesfekete tintájú volt, de persze monogram nélkül. Kisvártatva aztán a Második Golyóstoll is kifogyott, s ekkor Nellie Griswold átadta Gilesnak a Harmadik Golyóstollat, ez viszont piros tintájú volt. Amikor Giles átvette ezt a tollat, a Második Golyóstollat zsebre vágta – szokása volt, hogy eltegye a tollait, még akkor is, ha már nem tudott velük írni –, tehát ekkor két toll volt nála, a Második és a Harmadik Golyóstoll. Mire vége lett a dedikálásnak, teljesen kiborult, és dühödten a falhoz vágta a harmadik Golyóstollat. Tehát amikor a dedikálás után felvitted a szobájába, egyedül a Második Toll volt a birtokában. Eddig érthető?

Sarah Bólintott.

– Érthető. De mi következik mindebből?

– Két órával később – folytattam a magyarázatot –, amikor Giles szobájában voltam, ő meg a fürdőszobában, holtan, ott volt egy golyóstoll a szobában. Monogramos volt, és kifogyott belőle a tinta. Ez a toll csakis az Első Golyóstoll lehetett. A Második Golyóstollat nem láttam sehol. Akkor persze nem is kerestem, hiszen nem tudtam, hogy ott kellene lennie valahol, de a Giles holmijáról készült rendőrségi lista tartalmaz egy tollat is, "golyóstoll, monogramos", viszont csak ezt az egy tollat tartalmazza. Más tollat nem.

Ez pedig csakis úgy lehetséges, hogy a te távozásod és az én érkezésem közötti időben valaki járt a szobában, hozta magával az Első Golyóstollat, odaadta Gilesnak és cserébe eltette a Második Golyóstollat. Nos, ki hozhatta magával az Első Golyóstollat? Csakis az az illető, aki a dedikáláson tollat cserélt Gilesszal. Viszont miért is akarna megválni ez az illető egy számára értékes emléktárgytól, s miért akarná visszaszerezni azt a golyóstollat, amelyet korábban örömest elajándékozott, s amelyből közben amúgyis kifogyott a tinta?

Erre a kérdésre nem tudnék válaszolni, ha nincs ott az a kevés fehér por a fiókos szekrény lapján, az a fehér por, amelyről tudtam, hogy heroin. Viszont ott volt. Erről pedig az jutott eszembe, hogy hátha az illető tévedésből nem azt

a tollat adta oda Gilesnak, amelyiket oda akart adni, hanem egy másikat. Egy rendes, közönséges, működő golyóstollat akart neki adni, de elfogta az izgalom, örült, hogy megszerezheti az író monogramos tollát, s a kapkodásban véletlenül egy olyan golyóstollat nyújtott át, amelynek a betétjét előzőleg harapófogóval majdnem tövig lecsippentették, úgyhogy csak néhány percnyi íráshoz elég tinta maradt benne, és a betét helyét heroinnal töltötték meg.

Az illető nyilván követett benneteket, egészen a szobáig, s szorongva, kételyek közepette várta, mikor jössz már ki a szobából. Iszonyú kínokat állhatott ki, hiszen ha miatta megszakad a kábítószer-lánc, meg vannak számlálva a napjai, amit Isten kék ege alatt még eltölthet. A rendőrség talán nem kapja el, de a kábítószer-banda biztosan. Rögtön azután, hogy te kijöttél, már az ajtónál is volt, olyan kevés időt hagyott magának, hogy te a lifttől visszapillantva még észrevehetted.

Ha visszacsinálja a cserét – és Giles nyilván nem akadékoskodott volna –, minden rendben, nincs miért fájjon a feje. De nem tudhatta, hogy Giles állandóan a tollát babrálja, az ujjai között forgatja, szétcsavarja, összetekeri, különösen, ha töpreng valamin vagy ha ideges. Miután te otthagytad, nyilván elkezdte babrálni a Második Golyóstollat, s addig piszkálta, amíg a tollból ki nem szóródott a fiókos szekrény fedelére a benne elrejtett por.

Neki valószínűleg fogalma sem volt róla, mi ez az egész, de az illető a dedikálásról, amikor belépett a szobába, hogy visszacsinálja a cserét, és meglátta a kiszóródott heroint, rögtön kapcsolt. S rögtön elvesztette a fejét.

Rárontott a mit sem sejtő Gilesre és végzett vele, gondolom, a tarkójára mért ütéssel: Aztán gyorsan átgondolta, mit tegyen, levetkőztette Gilest, bevitte a fürdőszobába, és megpróbálta balesetnek álcázni a dolgot, hogy úgy tűnjék, mintha Giles elvágódott volna a fürdőkádbán.

Természetesen a gyilkos azt nem tudhatta, hogy vagyunk néhányan, akik gyanúsnak találjuk majd a szanaszét szórt ruhákat, jómagamat is beleértve. A gyilkos balszerencséjére. A Második Golyóstollat elvitte, de az Első Golyóstollat otthagyta, a heroinnal együtt. És ez az, amit nem lett volna szabad otthagynia. Még így is bámulatos, hogy-mi mindenre gondolt. Őrülten kellett sietnie, hogy minél előbb eltűnjön onnan, s nyilván időbe tellett, míg lerángatta a holttestről a ruhákat, aztán kicipelte a súlyos tetemet a fürdőszobába... Vége. Ennyi az egész.

– Nincs vége – mondta Sarah. – Honnan tudtad, hogy Michael Strong volt ez az illető?

– Nem tudtam, legalábbis akkor még nem. Amikor a heroin eltűnt, biztos voltam benne, hogy Marsogliani távolította el, mert nem akarta, hogy baja legyen. belőle a szállodának. Azonkívül eszembe sem jutott, hogy a heroint összefüggésbe hozzam a gyilkossággal.

Ma reggel viszont, amikor rájöttem a három golyóstoll rejtélyének a megoldására, és eldöntöttem magamban, hogy a gyilkosság nemhogy összefügg evvel a kábítószerüggyel, hanem annak egyenes folyománya, újra kellett gondolnom az egész históriát. Csakis az lehet a gyilkos, aki eltávolította onnan a heroint. Ez pedig csakis Strong lehet.

Strongnak volt a kedvenc írója Devore, Strong állt be a sorba, hogy dedikáltassa a könyvet. Ezt maga mondta el nekem, mégpedig nagyon ravaszul. Nyilván úgy gondolta, hogy ha én valaki mástól tudom meg, már az a tény is, hogy ő nem említette, felkeltheti a gyanakvásomat, ha viszont maga hozza szóba, sőt, hosszan elcseveg róla, ettől a dolog teljesen ártatlannak tűnik. Annak is tűnt. Még, a könyvet is megmutatta, benne a dedikációval, s nekem semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjek a szavaiban. Még alá is írtam a könyvet.

Mindössze annyiban tért el az igazságtól, hogy azt állította, az elsők között volt a dedikáláson. Evvel azt a látszatot próbálta kelteni, hogy nem volt jelen, amikor elkezdődött az a cirkusz a kifogyott tintájú golyóstollakkal. Én el is hittem neki, mivel nem volt okom kételkedni.

De mikor kezdtem Strongra összpontosítani a figyelmemet, eszembe jutott a dedikáció a könyvben. A "Szeretettel"-t egészen halványan írták, az aláírást viszont vastagon és jól láthatóan. Először Giles önimádatának tudtam be ezt a különbséget, de most ráeszméltem, hogy nyilván ekkor fogyott ki az Első Golyóstoll, s ekkor történt a csere. Ott van feketén-fehéren a könyvben: "Szeretettel"-t az Első Golyóstollal írta Giles, a nevét pedig már a Második Golyóstollal írta alá. Így tehát Strong a gyilkos.

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy a gyilkos azért gyilkolt, mert elveszítette a fejét. Ez rávallott Strongra. Többször is beszéltem vele négyszemközt, s minden alkalommal pattanásig feszült, ideges ember benyomását tette rám.

Fantasztikus dolog egyébként, hogy ugyanazok a tények mennyire más színben tűnnek fel, ha más szemmel nézi őket az ember. Strong nyilván ott maradt valahol a szoba közelében, olyan közel, amennyire közel mert maradnia gyilkosság után – mely egyébként nem volt előre kitervelt, megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság. Tudta, hogy a gyilkosságot így vagy úgy, de előbb-utóbb felfedezik, s ott akart lenni, biztos akart lenni a dolgában, hogy balesetnek könyveljék el.

Nyilván azt is látta, hogy bemegyek a szobába. Odabentről lépések zaját hallottam a folyosóról. Nyakam rá, hogy Strong volt! Amikor telefonon bejelentettem a halálesetet, rögtön ott termett. Felkavarta a holttest látványa, de ezt annak tulajdonítottam, hogy a kedvenc írója halott. Ez igaz is, viszont ő meg a kedvenc írójának a gyilkosa.

Mindenáron meg akart győzni, hogy baleset történt. Még túlórázott is, csakhogy kiverje a fejemből a gyilkosság gondolatát. Makacsul tagadta, hogy gyilkosság történt, vagy hogy kábítószer van a dologban. Én természetesen azt hittem, hogy a szállodát próbálja védelmezni. Most már tudom, hogy magát védte:

Sarah közbeszólt.

– De miért voltak nála ezek a tollak még azután is, hogy elkövette a végzetes hibát? Még akkor is heroin volt nála, amikor leleplezték.

– Azt hiszem, nem volt más választása. Ha közli a banda főnökeivel, hogy gyilkolt, és evvel alighanem lebuktatta az egész társaságot, rögtön nyakára teszik a kést. Tovább kellett csinálnia a dolgot, mintha mi sem történt volna. S közben reménykedni, hátha titokban tudja tartani, hátha el tudja tüntetni a nyomokat, s nem csupán a rendőrség elől, hanem a bűntársai elől is.

Én is elkövettem egy majdnem végzetes hibát, bár akaratlanul. Az Asimov-ankét előtt kihasználtam a kedvező pillanatot, amikor Strong leült mellém, és elmondtam neki a te kábítószer-mesédet, mert ellenőrizni akartam, igazat mondtál-e. Közöltem vele, hogy tudok a kábítószerláncról, s hogy azt is tudom, több szállodai alkalmazott is benne van a buliban. Ez persze amolyan kísérleti léggömb volt csupán, kíváncsi voltam, mit szól hozzá. Mindent tagadott, s olyan határozottan, hogy ebből arra kellett következtetnem – és Sarah, bocsáss meg nekem ezért –, hogy te hazudtál, nem ő. Láttam rajta ugyan, hogy fél, hogy nagyon felkavarta valami, de-arra gondoltam, hogy a szállodát félti a botránytól. Ez az apró tévedés lett majdnem a vesztem. Pontosabban mindkettőnk veszte.

Sarah nem próbált kiosztani, amiért ennyire nem bíztam meg benne. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

– Úgy érted, hogy ez után a beszélgetés után Strong intézkedett, hogy kövessenek és végezzenek veled?

– Nem tudom, mit mondhatott a fejeseknek – azt, hogy magánnyomozó vagyok, aki kiszagolt valamit? Mindenesetre meg tudta őket győzni, hiszen késsel jöttek rám. Persze az is lehet, hogy könnyen veszik az ilyen ügyeket, s mindegy nekik, hogy egy hullával több vagy kevesebb.

– Szörnyű – suttogta Sarah. – Mi van akkor, ha nem tettek le róla, hogy elintézzenek?

– Hát, sokat nem tehetek. Majd igyekszem óvatos lenni. Nem valami jó érzés, de talán reménykedhetünk abban, hogy a bandát most inkább izgatja az, hogy ép bőrrel megússzák a dolgot, mint hogy bosszút álljanak. Épp eléggé elfoglalja őket az, hogy a bőrüket mentsék, és remélhetőleg nem marad idejük arra, hogy az én személyemmel foglalkozzanak. Különben is, ha megölnek, abból most már semmi hasznuk.

Nos, ez a történet, ahogy én most elmondtam neked, logikus és kerek, de –mint Eunice Devore rögtön rámutatna – akármelyik védőügyvéd ízekre szedné az esküdtszék előtt. Sőt, kétlem, hogy Strongot letartóztatták volna pusztán ezeknek az egyébként logikus következtetéseknek az alapján, s tárgyalásra meg ítéletre biztosan nem került volna sor. Ezért volt rá szükség, hogy Strong összeroppanjon és elveszítse a fejét, mégpedig olyasvalakinek a jelenlétében, aki elég dörzsölt ahhoz, hogy lássa, mi az ábra, s egyben rögtön cselekedjék is. Ezért kértem meg Marsoglianit, akiről mondtad, hogy tiszta a keze.

– Honnan tudtad, hogy Strong össze fog roppanni?

– Nem tudtam. Csupán reméltem. Ideges ember, félelmek gyötörték, pattanásig feszült lelkiállapotban volt, s hogy ma reggel hirtelen és váratlanul ismét megjelentem az életében, ez nyilván mélyen megrázta, ha nem egyenesen a kétségbeesésbe hajszolta. Amikor felmentünk az ezerötszáztizenegyesbe, nem tudta, mire várok, mi a tervem vagy a szándékom. Azt tudta, hogy a gyilkos nem fog besétálni az ajtón, hiszen a ,gyilkos máris ott volt a szobában. Figyeltem, hogy lesz egyre feszültebb, hogy fogja el egyre jobban a vakrémület, s úgy becsültem, tíz perc talán elég lesz ebben az állapotban, hogy összeroppanjon, ha váratlanul lecsapok rá.

– Nagyon okos voltál – jegyezte meg Sarah.

– Nagyon szerencsés inkább – legyintettem keserűen. – Óriási szerencsével sikerült bebizonyítani, hogy gyilkos vagyok. Megfeledkeztem a tollakról, s ez vezetett Giles halálához. Mindvégig abban reménykedtem, hogy a tollaknak semmi közük a halálához.

– Volt valami köze a tollaknak a halálához – nyugtatott Sarah –, de valami köze még ezer más dolognak is volt hozzá. Miért éppen akkor kellett kifogynia annak a golyóstollnak, amikor Strong állt Devore előtt az asztalnál? Ha nem akkor fogy ki, nem történik semmi. Vagy ha például Strongnak nem jut eszébe, hogy adjon egy tollat Devorenek. Vagy ha eszébe jut, de nem a heroinnal töltött golyóstollat adja oda, hanem egy másikat. Vagy ha én ott maradok Devore-nál a szobában. Vagy ha Devore nem babrál avval a tollal, nem csavarja szét. Vagy ha Strong nem veszti el a fejét, amikor meglátta a heroint. Ha a felelőst keressük, csakhamar kiderül, hogy minden és mindenki hibáztatható, beleértve a vakvéletlent és az áldozatot magát is. Te mindenáron ördögi gonosztevőnek próbálod álcázni magad mégpedig ezért, mert...

– Azért, mert romantikus a képzeletem? Azért, mert csupán az angyalian jóságos és ördögien gonosz embereket találom érdekesnek?

– Miért, talán nem így van?

– És ha én most azt mondom, hogy ezennel kivertem a fejemből az összes angyalokat és ördögöket? Hogy beérem helyettük egy közönséges asszonnyal, aki tétszik nekem? Sarah elpirult, s nem válaszolt a kérdésemre.

– Hát, mindenesetre túl vagyunk ezen a szörnyű histórián – sóhajtott. –Legalábbis remélem. Mit csinálsz most? Visszamész a közgyűlésre?

– Nem. Nekem ennyi bőven elég a közgyűlésből. Ma este van a záróbankett, de én nem megyek el. Van egy jobb ötletem a bankett helyett. Neked mi dolgod van?

– Semmi. A reklámkampány sínen van, a kisfiam meg jó tíz napig a nagyanyjánál. Visszamegyek az irodába, elintézek néhány apróságot, utána pedig legalább egy hétig be sem megyek.

– Visszamehetek veled az irodába? – Hogyne.

– Nagyszerű. Én sem akarok még egy-két napig dolgozni. Szabadságolom magam. Azt hiszem, kiérdemeltem. Mit szólnál hozzá, ha együtt töltenénk a szabadságot? Mosolygott.

– Most rögtön kezdjük el? Jó. Miért is ne?

– Kezdjük avval, hogy ma este elmegyünk vacsorázni. – Remek.

– Aztán pedig bepótolhatnánk, ami a múlt éjszaka kimaradt az életünkből. Persze, csak ha, van kedved hozzá.

– Hát, talán lesz hozzá kedvem.

8. SARAH VOSKOVEK - Idő: 11 óra, éjszaka

Végül is mindkettőnknek volt hozzá kedve, s nem is akármilyen kedve. Bámulatos, milyen jól elfért Sarah az én ölelő karjaimban.

– Ez azért jobban sikerült, mint az elmúlt éjszaka jegyezte meg. – Hogy van a fejed?

– Kutya baja. Már nem is érzékeny. (Ez azért félig-meddig volt csupán igaz.)

– Darius? – kérdezte később. – Mi történt volna, ha Marsogliani is benne van a bandában, Stronggal együtt? Ha kiderül, hogy tévedtem, és mégsem tiszta a keze?

– Semmi különös – mosolyogtam. – Eltekintve attól, hogy tizenegy órája halott lennék. De én nem aggódtam emiatt. Előzőleg, éppen eleget gyanakodtam rád, éppen eleget kételkedtem benned. De az után, ami múlt éjszaka történt, az életemet is rád bíztam volna.

Ó, Istenem, ha tudtam volna – bújt hozzám. Aztán hozzátette: – Darius! Te vagy a legmagasabb férfi, akit valaha is ismertem.

– Nem, nem én vagyok – mondtam boldogan és elégedetten. – Alacsony vagyok. De kit érdekel?

A szerző megjegyzése

Az Amerikai Könyvterjesztők hetvenötödik közgyűlése valóban a könyvemben jelzett napokon zajlott le, egy bizonyos amerikai nagyvárosban, illetve ennek a nagyvárosnak bizonyos szállodáiban.

Az események egy része nagyjából úgy történt, ahogy leírtam. Én – Isaac Asimov – ténylég részt vettem, mert a Doubleday Könyvkiadó tényleg avval bízott még, hogy írjak egy krimit Gyilkosság a könyvvásáron címmel. Valóban bemutattak Cathleen Nesbithnek és Anita Loosnak (és a könyvben leírt szóviccet is elsütöttem), illetve ifjabb Douglas Fairbanksnek. Fairbanks valóban beszédet tartott a hétfői díszebéden. Muhammad Ali, Leo Durocher és Mrs. Namath mind megjelentek a közgyűlésen, mint ahogy az is megfelel az igazságnak, hogy volt egy ankét "Megmagyarázható-e a megmagyarázhatatlan?" címmel, melynek résztvevői Walter Sullivan, Carl Sagan, Charles Berlitz és jómagam voltunk. Az ankéton valóban tartottam egy kis szónoklatot, nagyjából avval a szöveggel, amit a könyvben olvashatnak.

Kedden – nem hétfőn – valóban dedikáltam, de mondanom sem kell talán, hogy semmiféle kellemetlen vagy kínos incidens nem zavarta meg a dedikálást. Dan Rathler volt a másik író a pódiumon, óriási sikere volt. Örültem, hogy megismerkedhettem vele, és a dedikálás után hosszan hízelegtem neki.

Továbbá tényleg történt velem valami, ami a könyvben Darius Justtal történik: vasárnap érkeztem meg a közgyűlésre, az államon kívül voltam előzőleg, s rohantam be a városba, hogy a megbeszélt időpontban ott lehessek a közgyűlésen, de amikor odaértem, kiderült, hogy a dolgot, amiért úgy siettem, a könyvben jelzett okok miatt időben előbbre hozták, s mire odaértem, már vége is volt.

Ezek után viszont – és avval együtt, hogy szándékom szerint a könyvet a lehető legrealisztikusabb módon igyekeztem megírni – nagyon nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy a közgyűlést megzavarták azok a kellemetlen események, amelyekről könyvem szól, vagy hogy bármelyik szállodának, ahol a közgyűlés zajlott, köze lett volna ezekhez az eseményekhez, vagy hogy akár a szálloda, akár az AKSz alkalmazottai, akár a közgyűlés résztvevői belekeveredtek volna egy, a könyvben leírtakhoz hasonló esetbe.

Hangsúlyoznom kell, hogy könyvem a képzelet műve, hogy a megnevezetlen nagyváros és a megnevezhetetlen szálloda, ahol a közgyűlés lezajlott, a fantázia szüleményei, legalábbis könyvem szempontjából, hogy a gyilkosság és a hozzá kapcsolódó események egytől-egyig kitaláltak, s hogy nincs olyan szereplő, aki megszólal a könyvben – Isaac Asimov kivételével –akinek valóságos megfelelője lenne.

Minden ilyen szereplő kitalált alak, s ha fenn is áll valamiféle tényleges vagy vélt hasonlóság a könyv szereplői és valóságos emberek között, ez merőben véletlen és akaratlan. Tehát Giles Devore (akit nem nagyon szerettem), Darius Just (akit szerettem) és Sarah Voskovek (akit nagyon szerettem) az én képzeletem teremtményei.

Végül pedig elnézést kérek azért, mert önmagamat is szerepeltetem a könyvben. Jó ötletnek tűnt, s szerintem nagyban hozzájárul a történet valószerűségéhez. Remélem, önök is elismerik, hogy az alkalmat nem önmagam eszményítésére használtam fel. Sőt, én vagyok a regényben a komikus elem, így hát remélem, megbocsátanak.

Magyarázat

Például jelezhetem, hogy Asimov fő vonalakban tartja magát ugyan az igazsághoz, de a hatás kedvéért engem felismerhetetlenné torzít. Öt láb öt hüvelyk magas vagyok és nem öt láb két hüvelyk. Hogy körmönfontan (vagy otrombán) átitatja az egész történetet azén állítólagos törpekomplexusommal, ez csupán arra jó neki, hogy a kettőnk közötti kontraszt segítségével önmagát minél előnyösebb fénybe állítsa. – Darius Just

Just öt láb öt hüvelyk magas, de csak akkor, ha beleszámítjuk a cipője három hüvelyk magas sarkát is! És különben sem kell a szó szerinti igazsághoz ragaszkodnom a könyvben. Végtére is regényt írok, a képzelet művét, úgyhogy tetszésem szerint változtathatok a tényeken. És hogy én előnyös fénybe állítanám magam! Tessék, akik ismernek, olvassák el ezt az utóbbi néhány oldalt, ahol szerepelek. Ők a tanúim, hogy milyen gondosan tartom magam Justnak a rólam alkotott, teljességgel nevetséges képéhez. Olyan gondosan, hogy ennek már-már önbecsülésem látja kárát. – Isaac Asimov

Asimov szerintem azért ajánlja ezt a könyvet Harlan Ellisonnak, mert olyan sok csekket írt alá a nevében. – Darius Just

Szó sincs róla, őszinte csodálatom jeléül ajánlottam Harlannak ezt a könyet. – Isaac Asimov

Asimov "nem tud jobbat mondani" pontosabban nem hajlandó. Általános a vélemény, hogy "feltűnően jóképű" férfi vagyok. – Darius Just

Azt javasolnám a nyájas olvasónak, hogy ezt döntse el maga. Szerezzen be egy példányt Darius bármelyik könyvéből, és nézze meg a szerző fényképét a borító hátlapján. – Isaac Asimov

Undorító. Én mondtam Dariusnak, hogy ez nevetséges, de ő erősködött, hogy írjam csak bele a könyvbe, mert ez így jó. Hát, ha azt kívánja, hogy hülyének nézzék, lelke rajta. – Isaac Asimov

Nem értem, Asimov miért hiszi, hogy ő gyanún felül áll. Az érdeklődő olvasóban nyilván felmerül a kérdés: vajon nem börtöncellában írja-e Asimov ezt a regényt? – Darius Just

Igaz, evvel sokat elveszek a krimikben nélkülözhetetlen feszültségből, mégis kijelentem: nem börtöncellában írom a regényt, hanem itt, a dolgozószobában. – Isaac Asimov

Emlékezetem szerint nem gondoltam egyetlen konkrét science-fiction szerzőre vagy műre sem ekkor. De hát Asimov nem lenne Asimov, ha nem tolakodna ide azonnal. Mintha ő lenne az egyetlen science-fiction író a földkerekségen! – Darius Just

Az egyik legjobb elbeszélésem, a "Szép napunk van", melyet az érdeklődő olvasó megtalál az Alkonyat és más történetek című kötetemben, a tömegátvitel ötletén alapul. Keresztkérdéseim súlya alatt Darius megtört, és bevallotta, hogy olvasta ezt az elbeszélést. Tehát fenntartom, hogy értelmezésem a lehető legközelebb áll az igazsághoz. – Isaac Asimov

Mondanom sem kell, fogy nem ezért mondtam. – Isaac Asimov

Hát akkor miért? Talán szerénységből? Ugyan kérem! – Darius Just

Ez a mondat csupán hosszas vita után került be a regénybe. Aki ismer engem, tanú rá, hogy sohasem engedek másokat fizetni, hacsak nem erőszakoskodnak velem. Az étkezési szokásaimat illető megjegyzések –lásd később – szintén durván túlzók. – Isaac Asimov

Rendben van, elismerem, hogy Asimov fukarságára vonatkozó megjegyzéseimben van némi költői túlzás. De az étkezési szokásai... Egy korábbi lábjegyzetben Asimov azt javasolta, hogy nézzék meg a fényképemet valamelyik, könyvem borítóján, s a fénykép alapján döntsék el, melyikünknek van igaza. Hasonló szellemű javaslatot tennék: ebédeljenek Asimovval. Ha néhány egyszótagú szócskánál többet ki tudnak préselni belőle, én fizetem a borravalót. Ha pedig előbb be tudják fejezni az ebédet, mint Asimov, de úgy, hogy közben nem fulladnak meg a sietősen behabzsolt ételtől, hát, én fizetem az egész ebédjüket. – Darius Just

Azok az írók, akik képtelenek egy épkézláb krimit összehozni, mindig avval védekeznek, hogy ők nem alacsonyodhatnak le az ilyen alantas dolgokhoz. – Isaac Asimov

Ezt a nevetséges állítást válaszra sem méltatom. – Darius Just

Voltaképpen egész jól ment, sokkal jobban, mint vártam, s Asimov egész rendes munkát végzett. – Darius Just

Hahh! – Isaac Asimov

Nellie nem használta a "legjobb" jelzőt. Jellemző Isaacra, hogy becsempészte ebbé a mondatba. – Darius Just

Amikor velem beszél, mindig használja. Az irodalom magasabbrendű igazságának semmi köze az ilyen kicsinyes ténytisztelethez. – Isaac Asimov

Esküdözöm itt égre-földre, de ezt Asimov találta ki, hogy nevetségessé tegyen. – Darius Just

Ehhez mindössze azt fűzném hozzá, hogy bárcsak lett volna nálam magnetofon! Hallaniuk kellett volna, hogyan esküdözött, hogyan hányta magára a keresztet, hogyan csókolta meg utána esküre emelt jobb keze mutatóujját, hogyan hívta tanújául az eget, hogy neki tiszta a lelkiismerete. Én persze egy szavát sem hittem. – Isaac Asimov

Mindenki ezt hajtogatja rólam. Kedves íróbarátaim közül senki sem gondol arra, hogy én is ugyanúgy szenvedek, mint ők, de én nem panaszkodom. Szenvedésemet kemény munka, elszánt odaadás és bölcs sztoicizmus mögé rejtem. – Isaac Asimov

Ócska hanta! – Darius Just