NNCL2215-648v1.0

AZ ENTERPRISE ŰRHAJÓ

Gene Roddenberry

Csillagösvény

GONDOLAT-TALENTUM • BUDAPEST

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Gene Roddenberry STARTREK The Motion Picture

Fordította BARTOS TIBOR

ISSN 1215-6965 ISBN 963 282 667 1

Copyright © 1979 by Paramount Pictures Corporation

and Gene Roddenberry. All rights reserved.

STAR TREK is a trademark of Paramount Pictures Corporation,

registered in the U.S. Patent and Trademark office.

Published by arrangement with Pocket Books, New York.

© Bartos Tibor, 1992. Hungarian translation

A kiadásért felel a Talentum és a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Készítette a Nyomdaipari Szolgáltató Kft. Kaposvár, 121718

Felelős vezető: Miké Ferenc

Felelős szerkesztő: Bakcsi György

Műszaki vezető: Tóbi Attila

Műszaki szerkesztő: Vaisz György

Ez a könyv kitalált történet. A benne szereplő nevek, jellemek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei. Bármi egybeesés tényleges eseményekkel, helyszínekkel vagy személyekkel, függetlenül attól, hogy élőkről vagy elhunytakról van szó, csupán a véletlen műve.

Kirk tengernagy előszava

Nevem James Tiberius Kirk. Kirk azért, mert apám és férfi felmenői a megkülönböztető családnév viselésének ősi szokását követték. A James névhez pedig azért jutottam, mert mind apám hőn szeretett bátyja, mind anyám első szerelmi tanítómestere ezt viselte. A Tiberius viszont, mint életem során nem győztem magyarázni, olyan római császárnak volt a neve, akinek tettei az én Sámuel öregapámat, ki tudja miért, elbűvölték.

Mindez nem henye magyarázkodás. Hogy például második keresztnév gyanánt nagyérdemű férfiú nevét hordom régi módi szerint, az sokat elárul mind rólam, mind szolgálatomról. Mert a második keresztnév viselésének szokása hiába halványult el emberi körben mindenfelé, nálunk, a Csillagflottában máig dívik, mint a régi szokások általában. Mi azért vetjük alá magunkat a csillaghajózás fegyelmének, mert tudjuk, hogy az űr mélyeinek kutatásához elengedhetetlen. Büszkék vagyunk arra is, hogy e fegyelmet jókedvünkből fogadtuk el valahányan, és büszkék kettősen, hogy sem kísértés, sem kockázat meg nem rendíti. Némely bírálónk „ősembernek” nevez bennünket a flottánál, és nem is oktalanul. Sok tekintetben hasonlítunk évszázadokkal előbb élt eleinkre, mégpedig jobban, mint a manapság élők legtöbbjére. Mind többen vannak ma olyanok, akik egyéniségüket boldogan áldozzák fel közösségük oltárán. Mi nem tartozunk közéjük. Meghagyom akár, hogy ez az új emberiség fejlettebb faj, és a csoportos tudatban több boldogságát lelheti, mint a magunkfajta ősemberek álmunkban hinnők. Jelenleg azonban ez a fajta új ember gyatra űrhajós, ezért a Csillagflotta a mélyűrkutatásban miránk, régi vágásúakra támaszkodik. Tarthatatlan állítás volna mégis, hogy mi egyszer s mindenkorra különbnek bizonyultunk az űrben a fejlett értelmű és ragyogóan intelligens, de az alkalmazkodásban is pompás új embereknél. A látszólagos visszásságot egy Vulkán-tanulmány oldja fel: a Csillagflotta első éveinek elemzése során hajók eltűnését, legénységek szökését és lázadását kutatta, amelyek a teljes űrkutatást szinte megbénították.^[i] Ez a valamikor sokat vitatott tanulmány e titokzatos veszteségek okait abban találta meg, hogy a Csillagflotta toborzási kötelmei roppant szigorúak voltak. Azaz a Csillagflotta Akadémiájának kadettjeit annak idején olyan jelentkezők közül válogatták, akik a lehetséges legtöbb pontot szerezték mind intelligenciájukkal, mind alkalmazkodási készségükkel. Mégpedig azért, mert úgy képzelték, nem is éppen alaptalanul, hogy az efféle tulajdonságok hasznosak lesznek majd, ha a csillaghajók legénysége az űr mélyeinek kutatása során sokféle ismeretlen életformával kerül majd szembe. Igazzá ennek az elképzelésnek éppen az ellenkezője vált. A gondot az okozta, hogy a csillaghajók legénységének előbb-utóbb meg kell birkóznia a magukénál bonyodalmasabb és fejlettebb életformákkal. A dolog vége pedig az lett, hogy a Csillagflotta által kibocsátott tüneményes intelligenciákat és hajlékony elméket óhatatlanul elcsábították e magasabb rendű bölcseletek, törekvések, fejlettebb tudati szintek.

Mindig mulattatott, hogy az én akadémiai osztályom volt az első, amelyet a Csillagflotta úgyszólván korlátoltságáért válogatott össze.^[ii] Mulatságos azért is persze, mert az Enterprise útját igen részletesen dokumentálták, abban a hitben, hogy küldetése közfigyelmet érdemel. A Csillagflotta körüli általános lelkesedés aztán elragadta sajnos utunk krónikásait is, így történhetett, hogy mindannyiunk szerepén nagyítottak, kiváltképpen az enyémen.

Végül azt kellett látnom, hogy regényes hős lettem, afféle „modern Ulysses”, és kínossá lett számomra, hogy minden parancsnoki döntésemet általános tetszés fogadta. Holott a rideg valóság, hogy az öt év során legénységünk kilencvennégy emberét ragadta el erőszakos halál – és nyilván máig élnének közülük sokan, ha akkor gyorsabban vagy bölcsebben döntök.

Másrészt vakmerő sem voltam annyira, mint amilyennek ábrázolnak. Soha nem ereszkedtem nyaktörő vállalkozásokba, de még az olyan szolgálati kötelmektől is viszolyogtam, amelyek engem kényszerítettek volna életveszélybe. A közfigyelemre méltó események megörökítői alighanem természetük szerint hajlanak túlzásokra, ezért döntöttem úgy, ha a közfigyelem még egyszer felém fordul, ragaszkodom ahhoz, hogy dolgomat a valósághoz híven beszéljék el.

S mint az Olvasók némelyike értesülhetett, valóban olyan események középpontjába kerültem újra, amelyek létében fenyegették a Földet is. Ilyenformán ismét dolgom akadt a krónikásokkal, így aztán ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a történetet, bárhány módja volna is rögzítésének, kéziratba foglalják, hogy áttekinthessem, javíthassam és végső formájában láttamozhassam. íme tehát a kézirat ómódi, nyomtatott könyv formájában. Ha a szóban forgó eseményeknek másféle látott, hallott vagy érzett ábrázolásába nem is lehet beleszólásom, szavammal fogadhatom, hogy ami ebbe a könyvbe jellemzés, elgondolás került, az igaz az utolsó szóig, szakasztott úgy, ahogyan a Vej úr meg a Föld közös történetét én magam láttam, hallottam, éreztem:

James T. Kirk

A szerző előszava

Ha meggondolom James Kirk előszavát, furcsállhatnám éppen, hogy e könyv írásával engem bízott meg. Hiszen a tengernagy úr első ötéves küldetésének krónikásai közt szerepem volt abban, amit rosszallóan nagyításnak nevez.

Választása azért eshetett mégis énrám, mert hozzá hasonlóan szívesen forgatok könyveket. Vélhette úgy is, hogy szavakkal hitelesebben bánok majd, mint képekkel. Mindenképpen úgy látta azonban, hogy ő csakis a történet összes szereplője által elolvasott és a szükségeshez képest módosított hitelességét szavatolhatja. Meg is volt a módja Spocknak, dr. McCoynak, Nogura tengernagynak, Scott főgépésznek és az Enterprise teljes parancsnoki karának, valamint szinte mindenkinek, akinek a neve a következő oldalakon fölbukkan, hogy valamennyi állításunkat mérlegelje, amellyel az eseményekben való részvételét jellemeztük.

Lássuk végül azt a személyes kérdést, miért foglalkozom az Enterprise-nak és legénységének sorsával ismét. Nem szentelhetném-e igyekezetemet új és figyelemre hasonlóképpen érdemes tárgyaknak, ha már egyszer némi sikerrel foglalkoztam velük? Dehogynem. A művelt embert csábítják a figyelemre méltó események – akár szerző, akár más —, hiszen nem szerzői jog a kíváncsiság.

Akkor miért a CSILLAGFLOTTA ismét? A legigazabb válasz alighanem, hogy az Enterprise és legénysége mintha az én legszemélyesebb életlátásomat hordta volna az útjain szemüvegként. S ha nem is vagyunk mind olyanok, mint ők, bizony hozzájuk hasonlatosnak kellene lennünk. Mert útjai során az Enterprise nem csupán tiszteletet és türelmet mutatott más életformák és elképzelések iránt, hanem éppenséggel szeretettel tekintett világegyetemünk véghetetlen változatosságára. Én pedig a mindenek szerelmét úgy ítéltem meg életemben, mintha akár egyetlen ember, akár teljes faj közeledne érett korához.

Talán még hosszú és kínos esztendők választanak el bennünket attól az időtől, hogy az emberiség feje lágya benőjön, mégis már-már egyetértünk abban, hogy jövőnk csupán olyan újságokat és boldogságokat rejthet, amelyeket igaz szívvel megkívánunk és meg is szolgálunk. Az igazság megértésétől, hát még a megemésztésétől csillagmérföldekre járhatunk, azonban hitem szerint kapiskálni kezdjük, hogy a szeretet valamiképpen az igazság része. Meglehet az is, hogy a szeretet ösvénye vezet az igazságra. Efféle elképzeléseimnek köszönhetem, hogy örömem leltem Kirk, Spock, McCoy, Uhura, Scott, Csehov, Chapel és Rand ábrázolásában. S reményemként szolgált mindig, hogy az Enterprise vállalkozása lehetett bármily esendő emberileg, útjában mégis az igazság felé tartott.

Első fejezet

Furcsa bizsergés támadt az agya mélyében valahol. Mintha valami kuszaságból alakult volna ki a lüktetés. Majd a lüktetésből emlékezés lett, és akkor eszmélt, hogy a Csillagflotta parancsnokságának riasztójelét érzi. Érzésnek nem volt kellemes, és mintha bosszantotta volna, hogy az agyába ültetett szerkentyűből származik. A Csillagflottánál szokás volt, sőt követelmény, hogy az emberbe érzékelőt ültessenek, amikor első parancsnoki kinevezését megkapja. Nagy sugarú jelzőrendszer részévé vált ezzel, azonban a legválságosabb helyzetekben működtették csak – s az ő pályafutása során is most történt másodszor, hogy a Csillagflotta parancsnoksága az agyába ilyen módon hatolt be.^[iii]

– Csak nincs baj, tengernagy úr?

A kérdést líbiai tudós szegezte neki, azok közül egy, akik az alexandriai Egyiptom-izraeli Múzeumot immár hagyományosan vezették. S akinek a kérdést szegezte, Kirk tengernagy, aki szabadsága alatt Afrika gyönyörű régi városait járta be, de legjobban az itteni ritka történeti kiállítás tárgyaihoz vonzódott a Föld minden híres múzeuma közül. Enyhén szólva furcsa színhelye volt a riasztásnak.– Kirk meglepetésében fel is emelkedett ültéből, és tudta, hogy arcáról leolvasható a megrökönyödés. De megrázta a fejét, mintegy a líbiai megnyugtatására, majd letelepedett ismét a kutatónak kijáró képernyős műszertábla elé. Mégis egy jó percbe beletelt, amíg elernyedt. Meggondolta, hogy alkalmasabb helyen nem is érhette volna a Csillagflotta riasztása. Úgy tehet a képernyő előtt, mint aki elmélyed, közben félresöpörheti célirányos gondolatait, és rábízza érzékelőjére, hogy sugározza a képeket, amíg a riasztójelzés tart. Az érzés tartalma olyanformán bontakozott Kirk elméjében, mint valami látomás. Zavaros képek tisztultak először, szabadságos utazása, történelmi tanulmányai, a múzeum, a líbiai tudóssal kapcsolatos mindenféle gondolatának maradványai. S mintha e gondolatfoszlányokból álltak volna össze új és csupán távolról ismerős képek, míg végül eszmélt, hogy csataűrhajókat lát. Klingonokat!

Három klingon cirkálót, amint fénysebességgel csatarendbe fejlődnek. A képek tisztultak és egyre valósabbakká váltak – már értékelhette is a látványt. Veszedelmes, nagy jószágoknak látszottak, nyilván a klingon cirkálóknak abból az újabb K’t’inga-osztályából, amelyektől a tengernagyi kar egyik-másik harcásza annyira tart, mert gyorsabbnak és nagyobb átütő erejűnek bizonyulhatnak a Csillagflotta első osztályú csatahajóinál. Ezért riasztották? Hogy tájékoztassák a régi ellenség új fegyveréről? Kirk ezt a lehetőséget nyomban elvetette. Újfajta ellenséges csillaghajó megjelenése aligha tekinthető fenyegető válságnak. A csupán három klingon cirkáló fölfejlődése nem fenyegeti sem a Földet, sem a Szövetséget. Másért, fontosabb dolog miatt történhetett ez a riasztás. S mikor a képek rögződtek elméjében, Kirk érzékelője kezdte beosztani gondolatai közé a parancsnokság üzenetét. Mint sejtette, a Csillagflotta ezeket a képeket messzi kintről, az űrből kapta, a Klingon Birodalom határán kívülre helyezett űrállomásról. Ez az állomás, az Epszilon Kilences fedezte fel a klingon cirkálókat, annyira jókor, hogy távirányítású érzékelőket küldhetett mozgásuk követésére. Kirk elégedetten gondolta el, hogy a klingonok mit sem sejtenek a megfigyelésről.

A távirányítású érzékelők célja az lehetett, hogy az új cirkálók felépítéséről tapasztalatokat szerezzenek. Csakhogy egyszerre sokkalta fontosabb jelenséget kezdtek közvetíteni. Valami benyomult a Klingon Birodalomba, a klingonok pedig azt tették, amit ilyenkor tenni szokás: felvonultatták cirkálóikat.

Csatarendjük egyszerre szétnyílt, és Kirk valami feléje nyomuló, fénylő tömegre lett figyelmes. Egy pillanatig azt hitte, nem tiszta a kép, mert mintha felhőgomolyt látott volna. Furcsán villózik, annyit látott, márpedig efféle jelenséggel még nem került szembe az űrben… De miért ilyen harciasak a klingonok, ha felhőt látnak?

Hanem a cirkálók befogó hadmozdulatai egykettőre megmutatták, hogy ez a felhő óriási. Beültetett érzékelője is megerősítette, hogy átmérője kilométerek milliárdjaira terjedhet. Tudatta továbbá az érzékelője, hogy a felhő oly gyorsan halad át klingon területen, hogy a klingonoknak nem is lehetett idejük egyéb alakulataik riadóztatására, csupán ezt a három cirkálót küldhették elébe. Az összecsapás hamar lezajlott. A klingon vezérhajó fényelektron torpedósortüzet eresztett a felhő sűrűjének. S a torpedók úgy tűntek el, hogy Kirknek az a sejtése támadt, átok nyeli el őket. S mintha a klingonok mégis megdühítették volna, mert Kirk arra lett figyelmes, hogy a felhőből zöld tűzcsóva kél, és lecsap a sortüzet megeresztő cirkálóra. Valami villámfélének tetszett, ami beborította a klingon hajót, és a fékeveszett zöld erőár semmivé porlasztotta! Torpedókat lőtt ki a másik két cirkáló is, de azok is ugyanilyen iszonyú végre jutottak.

A látomásnak vége is szakadt ezzel. Kirk arra ocsúdott, hogy a líbiai tudós ismét értetlenül méregeti. Ugyan miért? Azon kapta magát, hogy borzong. Mit sejtetnének ezek a képek? Hogy a klingonok a pokol múzeumában kötöttek ki három cirkálójukkal egyetemben? De honnan veszi ezt a cifra szóképet? Mi az értelme a riasztásnak?

A felhőalakzat csupán áthaladt a klingon területen, azonban úgy tetszik, dolga nem a klingonokkal és a birodalmukkal volt. Hatalmas cirkálóik támadásával sem törődött többet, mintha bogarakat hessentett volna el. Más az iszonyú felhő célja.

Kirk akkor értette meg, mitől borzong. A Parancsnokság a sugárzott képekkel azt akarja tudatni, hogy ez a viliózó, óriás felhő egyenesen a Föld nevű bolygónak tart.

Második fejezet

Az a faragott kő, amelyiken Spock térdelt, oly régi volt, hogy a legrégibb vulkanita legendákban is legendaként szerepelt. Spock követ söprő palástját pedig az ősi kő faragásának mintái díszítették. Jelképeinek értelmét csakis a Vulcan Mesterei ismerték, azok lakoztak itt a Gól fennsíkján. Spock maga nem sokkal azután jött ide, hogy az Enterprise csillaghajó teljesítette ötéves történelmi küldetését. Spock akkor úgy látta, nem is tehet egyebet. Csak a Gólon lakozó mesterek segítségével juthat fel a Kolinár bölcseleti magaslatára. És csakis a Kolinár magaslatán vetkezhetett ki emberi valójából, mert ő azt okolta minden keserűségéért.

– Spock, a vulkanita Sarek meg a földi Amanda fia, készen vagy-e, hogy elmédet megnyisd nekünk?

Emberi nyelvre fordítva nagyjából így szólt a szavuk. A T’sai Mesternő óvulkáni nyelven beszélt. Jobbján-balján kismesterek sorakoztak, és némán mormolták az Értelem dicséretének ősi énekét.

– Készen vagyok.

Spock a hagyományos és várt választ adta. Lelkiismerete azonban nem volt tiszta. A teljes igazságot mondta vajon? Mind a mai reggelig úgy érezte, hogy a Vulcan Mesterei fölkészítették és megpróbálták. Az elmúlt kilenc vulkáni évszakban^[iv] nem csupán a Kolinár tanát emésztette meg, hanem megjárta azokat a kemény próbákat is, amelyek olyan tudati síkra juttatták, ahová zavar, fáradtság és fájdalom el nem hatolhat. Tudta, hogy a Mesterek elégedettek vele, még azok is, akik először ellenezték, hogy félvér vulkanitából a Gól fölkentje lehessen. Most már nem kételkedett őbenne senki – csupán ő maga.

Spock mind a mai reggelig maga is hitte, hogy sikerült kivetnie emberi felét minden szégyenletes érzelmi örökségével együtt. Egy órával a vulkanita napkelte előtt felzarándokolt arra a bércre, amelyet magának választott, és értelemtisztító elmélkedéssel köszöntötte a számára oly fontos nap hajnalát. Tudta, hogy ezen a napon áll majd szemtől szemben magával T’saival, és hogy a Nagymesternő felszólítja, lépjen vele észegyre. S végezetül a nyakába keríti azt a jelképes ősi díszt, amelyet a Kolinár Mesterei viselnek. Amint Spock az értelmében kutatott ezen a reggelen, kivált azt figyelte, nincs-e benne büszkeség, amiért a Gólon sikerült a helyét ilyen jól megállnia. Kaüdth!

Megtörtént, ami megtörtént! Csupán azt tette, amire elhivatott, a többit jó szerencséjének köszönheti. Spock ezzel a végső gondolattal emelte fel szemét a vöröslő égre, és tekintete ott állapodott meg, amerre a Solt meg a Földet tudta. S akkor rövid, tisztelgő búcsút rebegett anyai bolygójának és mindannak, amit az a bolygó az ő életéből hordozott. Régen eldöntötte már, hogy nem fog sem visszatérni, sem lakói közé vegyülni többé.

Jim! Ég veled, t’hy’lám^[v]! Gondolatom utoljára száll hozzád, neved sem fordul meg a fejemben többé!

E pillanatban megrázó erejű eszmélet fénye világította be Spock elméjét. Mintha isteni egyéniség járta volna kereső fényével a világegyetemet, hogy utat találjon a Föld embereinek érzelmi rejtelmeiben, most íme, megtalálta őt, amint végső búcsút rebeg a Földnek s Kirknek. S bár Spocknak sejtelme nem lehetett, mit akar tőle ez a vakító erejű eszmélet, úgy érezte, mintha vallatná – mintha élő Csipkekő lenne, mert az a tudója emberi észjárásnak és lelki hullámzásoknak, az a megmondhatója, miféle kulcsokra nyílik az ember.

Spock megrettent. Éppen aznap, amikor kimondanák felőle, hogy megszabadult az érzelmektől, félelmet érez! Félti, ha nem is magát, de a Földet és azokat a földieket, akiket oly jól ismert.

Hogyan költözhetett bele ilyen féltő érzés? S éppen azok iránt, akiket életéből és tudatából száműzött! „ím, e fövényen vetették el állati szenvedélyeiket eleink, s szentelték magukat az értelemnek…” Az Értelem Éneke a végére járt, s a háborgó lelkű Spock ott térdelt T’sai Nagymesternő előtt. S ha egyéniség hatolt Spock elméjébe a mai pirkadattal, jelenléte elhalványult. Talán nem is félelmet érzett ott fönn a bércen, csupán meglepetést. Mert meglepetés a telivér vulkanitának is, ha ilyen hatalmas eszmélet ébred benne. Spock emlékeztette magát, hogy igenis megállta ő a Kolinár minden próbáját – tanúnak itt állnak a Mesterek ezen az ősi avatáson.

Spock szinte érezte, hogy T’sai feléje fordul, amint a szertartás az észegyhez közeledett. Tudta, hogy most be kell fogadnia T’sai értelmének áramát, mint ahogy befogadja a Nagymesternő is az övét, majd láthatja magát és helyét a világegyetemben a Mesternő szemével, T’sai pedig annak a valónak válik részévé, aki Spock volt. Feledd a Földet! Légy a Vulkáné! Vulkanita apától lettél, vulkanita gyermekként növekedtél… Hanem a vulkanita gyerekek kegyetlenek, és nem hallgatnak értelmükre! Furcsa, meg sem gondoltam mostanáig, hogy alighanem vulkanita gyerekségem hajtott a Csillagflottába. Bizonyítanom kellett, hogy régi könnyeim s kacagásaim gyermeki bohóságok voltak mind. Bizonyítottam, hogy a magam ura vagyok a földiek közt is, nem fordíthattak ki vulkáni mi voltomból! Az ám, de mit mondott egyszer Jim Kirk? „Miért dacolsz te annyira, Spock? Hogy csak egy világ fia lehess? Miért nem azon igyekszel, hogy mindkét világot elnyerd?”

– Spock!

Az egyik Kismester szólt rá. T’sai maga is meglepetten tekintett le Spockra.

– Elménkben mi is érezzük a távoli egyéniséget, Spock. Te olvasol belőle valamit?

Spock nem tehetett egyebet, rábólintott, és elröstellkedett. Mert a Kolinár szertartásának kellős közepén ismét megjelent benne az idegen egyéniség, hogy próbára tegye. A Föld iránt való érdeklődése visszatért… és vele a félelem! De a szégyen! Spock e rajtaütésből érezhette, hogy emberi valója még nem hunyt ki benne. S ez a valója rejtette ravaszságát – a ravaszság pedig emberi felét, hogy maga se lássa. Könnyelműségében azt hitte, eltávozott tőle. Azonban régi ellensége rálesett, s íme, akkor üt rajta, amikor védtelen!

– Énnekem nyisd meg gondolataidat, Spock! A Nagymesternő elől nem zárkózhatott el még szégyene pillanatában sem. S érintésére megnyitotta elméjét, ahogy az észegy cseréje követelte. Kaiidth! Ami benne él, az őbenne is éljen. T’sainak joga, hogy megtudja a teljes igazságot.

– A KLINGONOK NEM PUSZTULTAK EL! OLYAN SEJTÉS FOGOTT EL, MINTHA… MINTHA A POKOL MÚZEUMÁBA JUTOTTAK VOLNA! S MOST A FÖLDNEK TART A FELHŐ! JÓ LENNE, HA ITT LEHETNÉL, SPOCK, ÉS SEGÍTENÉL, HOGY MEGÉRTSEM!

Spock zavartan tekintett föl. Mintha Jim Kirk volna! Pedig T’sai áll előtte, neki nyitotta meg a gondolatait. Ám a Nagymesternő most visszavonult elméjéből, és maga lett megint, majd amint szóra nyitotta száját, Spock azt is tudta már, mit fog hallani:

– Másutt keresd a választ, Spock.

Harmadik fejezet

Kirk ingajárattal eljutott a Földközi-tenger medencéjének végébe, a régi gibraltári villanyerőműhöz. Itt állt a Csillagflotta egyik összekötő állomása, ahonnan kapcsolatot teremthetett a központtal, hogy megbizonyosodjék a riasztás felől.

Egyebek felől is. A titokzatos felhőbehatolásnál valami még jobban aggasztotta. Az érzékelőn sugárzott riasztás nem sejtet semmit, azt sem, hogy őt a Csillagflotta főhadiszállására várják! Talán elszalasztottá az üzenetből – vélekedett –, mert ha nem, az öreg hiba. Szinte hihetetlen, hogy a Csillagflotta ilyen veszélyben nem tart számot az ő sokéves mélyűrbeli tapasztalataira – nem is szólva parancsnoki kötelességéről, ha a flottát bevetik.

Jim Kirk zavartan állt az összekötő állomás előtt. Megemberelte volna magát, mielőtt kapcsolatot keres a flotta tengernagyi karával. A Gibraltár fölé tornyosuló vaskos gátaknak szinte a gerincén állt. Jó húsz kilométerre láthatta a párhuzamos gátat az afrikai félen, köztük pedig azt a hatalmas zsiliprendszert, amely az Atlanti-óceánt rekesztette el a valamikori Földközi-tengertől. Ez a szédületes látkép felgyújtotta történelmi érdeklődését.

Ha jól megveti a lábát, talpa alatt érezheti a régi villanyerőmű turbináinak surrogását – messzi lenn dolgoztak a fekükőzetben, ahová az Atlanti óceán hideg árama hatvan métert zuhan a Földközi-tenger szintjéig. Ez az áramfejlesztés nehézkes a mai körülmények között, de működik – dicséretére szóljon a huszonegyedik századelő mérnökeinek, mert az ő művük, hogy Dél-Európa és csaknem a teljes Észak-Afrika energiagondjai majd két évszázadra megoldódtak.

A zsiliprendszeren túl a gibraltári szirtfokot látta, de olyan aprócskának, hogy elképzelni is bajos volt, milyen fontos szerepet játszott az emberiség hatalmi villongásaiban. A legendás hírű Földközi-tenger pedig alig látszott többnek karcsú tónál, és párás kék távolba veszett arrafelé, amerről ő érkezett.

Elgondolkodott, vajon helyesen cselekedett-e a Mediterrán Liga, amikor ilyen gyökeresen megváltoztatta e történelemmel terhes tenger és tájék képét. Hiszen a Földközi-tenger medencéje az emberi civilizációk feltörekvésének színtere – volt-e hát joga az emberiségnek, hogy bolygójának múltjába és jövőjébe belebabráljon? Kirknek, mint annyiszor, most is meg kellett vallania, hogy bizony volt. Mert tagadhatatlan, hogy az emberi találékonyság a múltjából többet mentett meg itt, mint amennyit elvesztegetett – a múzeumi városok meg az alexandriai könyvtár két hirtelen példa csupán. Az addig tenger alatt rejtőző preminószi romok felbecsülhetetlenül értékes tudomásokkal szolgáltak e múlt felől. S a szakértelemmel végrehajtott éghajlat-változtatások kertté varázsolták a teljes medencét, és Afrika északi felének képét is javították olyannyira, hogy teljes földrész vált a csöndes emberi fejlődés szigetévé olyan időben, amikor másutt a barbárság robbanásai rázták meg a huszonegyedik századot.

Sirály jajongására lett figyelmes. Akkor ocsúdott, hogy jó néhány percet elálmélkodott itt, mint valami turista. Sarkon fordult, és besietett a hírközpontba. Hiába, afrikai szabadsága lejárt. A régi Gibraltárt más alkalommal kell majd felfedeznie. Most a tengernagyi kar tisztje, aki a Csillagflotta riasztására állomáshelyén jelentkezik.

Kirk régi időkben épült jelzőállomásra jutott, amikor még a Föld körüli utazás jóval több időbe telt, mint manapság. A fiatal híradósnő felszökött meglepetésében, hogy ilyen rangos látogatóval van dolga, majd ámultán leült. Bosszantotta is Kirköt, milyen bajos a központig eljutnia a Csillagflotta biztonsági rendszerén keresztül. A titkolózást szerinte a hírek szabatossága sínylette meg. De a személyi átvilágítás egykettőre igazolta kilétét, és a fiatal híradósnő bevezette a biztosított összekötő szobába.

Amint Kirk letelepedett a monitor és a kamera műszerfala elé, a képernyőn megjelent a központ szóközi híradósnője, és kellemesen rámosolygott Kirkre San Franciscóból – majd egy fél világ távolából.

– Kirk tengernagy vagyok. Megerősítését kérem a…

– Azonnal tengernagy úr… – A híradósnő udvariasan, de határozottan vágta el Kirk mondókáját. – Egy perc türelmet. – Képe eltűnt az ernyőről, és a műszerfal jelzői figyelmeztették Kirköt, hogy a feloldó jelzésig maradjon csöndben. A Csillagflotta láthatólag nem kívánja nagydobra verni a riasztást. Kirk újabb átvilágító zümmögését hallotta. Tisztázzák a kilétét másodszor is. Miért titkolná a Csillagflotta a „felhő” behatolását? Kirk érezte adrenalinszintjének emelkedését, amint az egyetlen lehetséges magyarázatnál állapodott meg: a behatoló nyilván a Földnek tart, és a veszedelem híre általános rémületet kelthet, amíg a Csillagflotta nem döntött az elhárítás módja felől.

Azonban nem állapodott meg ennél a magyarázatnál. Ha a behatoló ereje olyan elsöprő, mint amilyennek látszott, a fenyegető veszélyben félre kellene tenni a rangrendet, szolgálati utat. Soha jobb alkalom, hogy James T. Kirk kiszabadulhasson a tengernagyi rang fogságából!

Kirk magának sem merte megvallani mindmostanáig, milyen elkeserítő volt az élete az elmúlt két esztendőben. Büszkesége berzenkedett, ha meggondolta, hogy a tengernagyi csillagokat milyen rövidlátóan fogadta el. Rövidlátóan és ostobán! Holott barátja és bajtársa, McCoy, a csillaghajó orvosa figyelmeztette többször is, mekkora ballépés ez. A „Nyúzó” még a tengernagyi karhoz fordulni sem volt rest, makacsul hangoztatván, hogy James Kirk hajóra termett fajta, olyan ember, aki a pszichiáterek – s jóval előttük már a költők kíváncsiságát csigázta mindig. Életük a hajózás a vízen járás kora óta – állította az orvos. Se jutalom, se dicsőség, se más izgalom, más vállalkozás nem pótolhatja a hajózás szabadságában lelt örömüket.

Kirk csupán azt nem tudhatta, hogy a tengernagyi csillagok ott várták már őt a Csillagflotta parancsnokságán, amikor az Enterprise-t sikeresen visszahozta történelmi küldetéséből. Akkortól fogva értékesebb ember volt ő, semhogy újabb űrbéli küldetéssel bízták volna meg. Nem tudatták vele McCoy akárhány orvoskollégájának egybehangzó véleményét sem, hogy a földi szolgálat flottabéli pályájának mindenképpen véget vet. A flotta parancsnokának választania kellett Kirk java és a flotta java közt –, s persze Kirk húzta a rövidebbet. Ő maga soha nem sejtette, hogy McCoy érveinek eleve nem lehetett súlyuk a döntésben, sőt azt hitte, a tengernagyi ranggal majd új kalandok és lehetőségek felé kanyarodik a pályája.

Nem értette meg igazán azt sem, mennyire megrendítette Spock váratlan távozása. Hogy eltűnt a Vulkánon, az Spock barátságától és észjárásának segítségétől fosztotta meg. S mire Kirk fölépült ötéves küldetésének testi-lelki elcsigázottságából, már tengernagy volt, a parancsnoki kar tagja; ilyenformán hihette, hogy a tiszti kötelesség kitaposott útján halad.

S most itt ül a gibraltári állomás adóvevő műszerfala előtt, és várja, hogy a

San Franciscó-i híradósnő ismét megjelenjen a képernyőn. Várnia kellett egy darabig, sőt már azt is meggondolta, hogy újra hívja, amikor képe ismét felvillant.

– Gib szóközi! A Tengernagyi Hivatal tisztje kép közi kapcsolatot kér. Egy pillanat türelmet.

Lori Ciani al-tengernagynő jelent meg – persze csak a térbeli képmása, de Kirköt meglepte így is. A Gib és a Csillagflotta közt tökéletes volt az összeköttetés, és Lori a megszólalásig valóságos volt. Annyira, hogy Kirk a tulajdon szíve dobogására lett figyelmes, mint annyiszor abban az évben, amit együtt töltöttek. Lóri szokatlanul nagy szeme és fiatalosan szegletes mozgása a dámvad kecsességére és ártatlanságára emlékeztette mindig, majd eszébe jutott az is, mennyivel izgalmasabb és megelégítőbb természetes vadsága, amely már a szarvaséra egy csöppet nem emlékeztet. Lóri tisztnek is pompás volt, és kiváló tulajdonságait méltán jutalmazták azzal, hogy a tengernagyok főparancsnokának közvetlen beosztottja lett. A Csillagflotta parancsnokságának pszichológiai kapcsolatait tartotta a nem emberi fajokkal, és Nogura főparancsnok személyes képviselője volt a földi új emberiség körében.

– Szervusz, Jim! – Mint egyébkor, most is simogatóan mondta ki Kirk nevét. Kirk térbeli képéből szinte érezte teste illatát. S az illatra mintha nyomban felelt volna tulajdon teste is. Lori a testet öltött tökély volt – szeretőnek, barátnak, feleségnek, anyának egyaránt tökéletes, és mindenféle váratlan örömmel is szolgált Kirk hosszas lábadozásának idején, amíg az űrben töltött öt esztendő testi összetörtségét és lelki sebeit heverte ki. Visszatekintve egy év volt csak az az idő, amit együtt töltöttek, mégis milyen emlékezetes! Kirk most ocsúdott, hogy Lóri ebben az időben mintha az Enterprise is lett volna a számára.

– Mi történik felétek, Lóri?

– Nogura tudta, hogy keresni fogod, és rám bízta, hogy a riasztást megerősítsem.

Kirknek most eszébe jutott valamikori gyanúja, hátha a főparancsnok tudta jó előre, miért hozza össze őket. De akkor elhessentette a kétséget. Való igaz, tengernagyi kinevezését jobban megemésztette, amíg Lórival élt… Lóri megszakította gondolatmenetét.

– Mennyire kaptál tiszta képet a beépített érzékelőn?

– Ha valami felhőóriás szétégetett három klingon nehézcirkálót, akkor mindent láttam. Valaki igen ügyesen belopta érzékelőinket a cirkálók közé. Lóri rábólintott.

– Branch parancsnoké az érdem, az Epszilon Kilencről. Teljes tudósítását rögzítettem, ha látni akarnád.

Kirk már válaszolt volna, de egy gondolat megakasztotta. Nogura tudta, hogy hívni fogom, és Lórinak adta ki a riasztás megerősítését. Furcsa. Miért éppen Lórinak? Akár a San Franciscó-i híradós is lejátszhatta volna az érzékelő eredeti felvételét. Ilyen veszélyhelyzetben Nogura adhatott volna Lórinak különb dolgot is.

Lóri térbeli képe a homlokát ráncolva olvasott Kirk arcáról. A valóságos Lóri Ciana ott ült a Csillagflotta főhadiszállásán a műszertáblánál, és úgy figyelhette Kirk térbeli képét, mintha szemtől szemben ültek volna. Lóri pedig megtanulhatta Kirk arcának olvasását.

– Ha az zavar, Jim, miért nem vitattuk meg veled a flotta bevetését, hát megmondom. Azért nem, mert a behatoló hét fényéves sebességgel közeledik.

– Hetessel? – Az érzékelőn közvetített riasztás ekkora sebességet nem sejtetett!

– Hiszen ilyen sebességnél a mélyűrbeli Klingon Birodalom is csak napokra van tőlünk. – Elámult. Ha a flotta felfejlődésén nem javítottak nagyot az utóbbi időben, ekkora sebesség útjába védelmi hatókörükön belül semmit nem állíthatnak!

Lori a megdöbbenést is látta az arcán, és bólintott.

– Azért is nem kértük a jelentkezésed, Jim. Még könnyűcirkálót sem vethetünk be.

– Én azért valamit mégiscsak…

– Persze, Nogura tengernagy szívesen hasznosítaná űrbéli tapasztalatod – vetette közbe Lóri –, azért is bízta rám, hogy mutassam meg neked az eredeti tudósítást. Ami hozzáfűznivalód van, azt persze nyomban továbbítom neki.

Kirk először fogta rajta Lórit – vagy azon, hogy hazudik, vagy hogy az igazság egy részét megtartja magának. Akárki bízta rá ezt a feladatot, nem gondolta meg jól. Mert Lóritól telhet sima nyelvű hazugság, ha célját és fontosságát látja–, de csak akkor. S most Kirk olvasott az arcáról.

– Lássuk az eredetit – ennyit mondott csak, azzal, hogy a többit majd később. Tudja meg először biztosan, miféle veszedelem fenyegeti a Földet.

Lóri odahajolt a műszerfalhoz San Franciscóban. Az űrállomás érzékelői által közvetített kép szinte hibátlannak tetszett. Hibátlannak és ijesztőnek. Kirk tér-kép műszerfala mintha robogva haladt volna a klingon cirkálók rendjében. A parancsnokságra sugárzott tér-képekben nem volt semmi álomszerű – teljes mélységet és élességet vetített a kamerára.

– Kapaszkodj meg, mert mintha igen közel jutnánk hozzájuk!

Lóri úszott be a képbe, és figyelmeztette Kirköt, hogy az érzékelő most a vezérhajó közelébe igyekszik, hogy fegyverzetét felderíthesse. Kirk meg is kapaszkodott a szék karjában, mert mintha össze akart volna ütközni a hatalmas klingon hajóval. Ez bizony az új K’t’inga-sorozat – Kirk még nem látott nagyobb pilótafülkét, fegyvergondolákat, torpedóvető csöveket. A Csillagflotta legújabb hajói eddig is csupán valamivel bizonyultak különbnek a klingon típusoknál – azért megállapíthatta azt is, hogy a legújabb hajóik fejtörést okozhatnak majd a Csillagflottának.

Ekkor jelent meg a titokzatos felhőgomoly, és kiszorította Kirk fejéből a flottafejlesztési gondokat. Már érzékelőjének álomszerű képei is épp eléggé fenyegetőnek mutatták, azonban az űrben gyakorlottá vált szeme a tér-képben is többet látott. A színesen villózó felhő tömeg akár elnyelhetne száz Földet is – ha ugyan nem ezret.

– Tudományos karunk véleménye az – fűzte hozzá Lóri a magáét –, hogy a felhő olyan erőtér, amelyet a magvában gerjeszt valami.

– Lófaszt! – Ezt a furcsa régi szót a totyogó Jim Kirk tanulta még Sámuel öregapjától, de mintha tökéletesen ráillett volna a tudós vélekedésre. Kirk el nem gondolhatta, miféle erő kellene ahhoz, hogy ekkora teret gerjesszen maga körül. Ennyi talán még a Naptól se telne!

A tér-képek elhalványultak, és már nem érezte úgy, mintha az űrben robogna. A hírközpont falai váltak ismét valóságossá, meg Lóri térbeli képe – akárcsak az övé – San Franciscóban. Lóri pedig figyeli. Azt várja, mi hozzáfűznivalója lesz a látottakhoz – vagy éppen mit nyelne le a megjegyeznivalóiból.

– Ne bolondozz, Lóri, lerí a tér-képedről is, hogy valami nyomja a szívedet! Pedig értelmes formába öltöztetted te az ilyesmit mindig, igaz-e? Először történik, hogy Nogura küld rám?

– Az igazsághoz tartozik, Jim… Egyetlen csillaghajó megkísérthetné éppen, hogy elébük vágjon…

Kirk nyomban tudta, melyik, de az arca ezúttal nem árulta el. Vigyázz, Lóri, mert most rajtafoglak, ha a tengernagyi kar mindenese lettél, akkor is. De reméljük, nem.

– Az Enterprise éppen megpróbálhatná, Jim. Talán még jókor futhatna ki a Földpálya kikötőjéből…

– Hát aztán? – Ő bizony nem fogja harapófogóval kihúzni belőle Nogura üzenetét!

– A főparancsnok úr…

– Mármint Nogura…

– Igen, ő a régi legénységedből minden elérhető embert a fedélzetre rendelt. Decker kapitány ilyenformán…

– Decker kapitány?

– Nem te ajánlottad az Enterprise kapitányául? Mondom, ilyenformán megkapja a Csillagflotta legjobb legénységét, csupa olyan embert, akik megtanulhatták az együttműködést…

– Nogurát talán az aggasztja, hogy én vágyom a kapitányságra?

– Nem… éppen. Hiszen nyilván megérted, hogy az Enterprise annyira átépült, annyira új, hogy már nem is a te jól ismert hajód. Védenced pedig…

– Mármint Decker…

– Igen, Decker már tizennyolc hónapja szolgál rajta, és minden változtatásnak tanúja volt…

– Vagyis a beépített új rendszereket úgy ismeri, akár a tenyerét, ezért a flottában jobb kapitánya nem is lehetne az Enterprise-nak.

– Szó szerint, Jim.

– No, köszönöm, Lóri. Ne haragudj, én most itthagyom a műszerfalat, mert egy találkozásról máris elkéstem.

Negyedik fejezet

Akár a Csillagflotta parancsnokságának, akár a flotta főhadiszállásának, akár Tengernagyi Hivatalnak nevezi a köznyelv, ismeri mindenki, ahogy ott tornyosul San Francisco régi városában, és a cédrusfenyőerdőből szegül neki az űrnek. Egyik-másik múzeumváros megőrzött ugyan magasabb épületeket is az ipari múltból, a Csillagflotta épülete mégis mérföldkőnek számít ebben a mai világban, amikor életünk nyüzsgésének jó része a föld alatt zajlik.

Két óra sem telt bele, Kirk földalattin eljutott Gibraltárból Los Angeles szigetére, ott felkapott az első északnak tartó légi villamosra, és tizenöt perccel később már a San Franciscó-i öböl kék vizén pihent a szeme. Hanem amikor a Csillagflotta főhadiszállását megpillantotta, a szíve, mint akárhányszor, meglódult. Űrkadét kora óta csodálta az épület világos részarányosságát, földi és űrbéli építőanyagainak szembeszökő együttesét. Szinte mesekönyvbe illő várnak tetszett, ahogy tritaniumkék szerkezete kiszökött szürke gránitlábazatából.

Költői állításnak tetszett Kirk szemében mindig, ahogy ez az épület összefoglalja a Föld sarát a csillagok messziségével. Ma azonban nem gondolhatta végig mindezt. Dühös és csalódott ember volt, magára dühös, és magában csalódott. Ennyi évig nem eszmélt, hogy játékszer volt a flotta főparancsnokának kezében!

– Csillagflotta! Öt perc!

A számítógép jelezte a leszállást. Kirk lenn már láthatta a távvezeték nagy közökben elhelyezett oszlopait, ahonnan mikrohullámok áradása irányította lefelé a villamost. Néhány perc múlva elválik, megmarad-e a Csillagflottában, él-e, hal-e, vagy fütyül arra is. Heihachiro Nogura főparancsnokkal való megbeszélése döntő lesz.

Kirkben már nem maradt kétség, miért utasította Nogura éppen Lóri Cianát, hogy Gibraltárban megkísértse. A behatolás vészhelyzetében nem jutott okosabb dolog az eszébe, mint hogy Lórival vásároltassa meg a nyughatatlan James Kirk hallgatását! Nogurának nyilván az járt az eszében, hogy ami egyszer sikerül, az sikerül másodszor is. Ő azonban végre átlátott a szitán. Megárt-e a sok a tengernagyok együttlétéből is? A főparancsnok úgy gondolhatta, hogy az íróasztalhoz láncolt és a megpuhult Kirkkel könnyebb bánnia.

Viselkedéséből semmi nem emlékeztette mostanában Nogurát, de még Lórit sem arra a tettre kész kapitányra, akit az Enterprise hajónaplója a legszebb lapjain örökít meg! Meglehet, hogy nem is az az ember ő már. Vagy az utóbbi években nem lehetett az?

Kirk úgy érezte, mintha évek múltán most élne először szemével és fülével. Meg a világos eszével. Szinte hihetetlen, hogy kétkedő kíváncsisága, elemző kedve ennyi időre elhagyta! Az űrben ilyen henyeség emberéleteket követelt volna, ha ugyan oda nem vész a hajó is! De itt a Földön még arra sem eszmélt, hogy Nogura kihasználja!^[vi] Hogy nem ütötte ki a szemét? Kirk azon naptól, hogy viharvert hajóját és legénységét visszahozta hosszú útjáról, Nogura számára pótolhatatlan értékké változott. Nem is annyira a nyájas Nogura nagypapának magának, aki annyiszor nyújtott Kirknek segítő jobbot fiatal hadnagy kora óta. Kirk értékét a főparancsnok látta, aki fogadalmat tett, hogy sem költséget, sem áldozatot nem sajnál imádott Csillagflottájától.

A Föld népének új emberei mind kritikusabbá váltak a Csillagflotta értékét, céljait és költségeit illetően. A főparancsnok pedig felismerte az élő jelkép értékét – az olyan retusált hősét, aki leveheti lábáról a hiszékenyeket, és a kritikus lelkeknek olyan érvekkel szolgál, amelyek űrbéli tapasztalatokon sarkallnak. A Csillagflotta hősére a Földön volt szükség, nem messzi kinn, valami újabb űrbéli küldetésen.

Az Alcatraz Gyermekpark alig tűnt el a szeme elől, Kirk már érezte, hogy a villamos távolból vezérelt fékjei működni kezdenek. A tehetetlenségi tompítok a jobbra forduló villamost megfogták esésében, és Kirk maga fölött látta máris a főhadiszállás kéken tükröződő épületét. A villamos megállt a főhadiszállás alatti végállomásán. Kirk szállt ki elsőnek, és úgy sietett keresztül az íves átjárón, hogy a San Franciscó-i öböl bámulatos látképét be sem fogta a szeme. A forgalom nyüzsgésében csak később gondolta meg azt is, hogy a legtöbb arc itt, amelyikbe belenéz – az emberi arcok legalábbis —, mind mogorva és aggodalmas. Hogyne, amikor az elmúlt néhány órában az ő élete is mekkorát fordult! S bár azt hitte, a titokzatos behatoló miatti szakmai érdeklődése hozta ide oly sietve, valójában a hajó, az ő Enterprise-án járt az esze egyre.

– Sónak kapitány úr!

Sónak meglepetten fordult meg, hogy a nevét itt hallja a tömegben – a Vulkánon súlyos tapintatlanság lett volna így rászólni. A vulkáni flotta tudósa még jobban meglepődött, amikor látta, hogy Kirk volt az – pedig’ ő ismeri a vulkáni szokásokat! De sejtette, hogy az efféle udvariatlanság oka rendkívüli lehet.

– Megkapta már tudományos tiszti beosztását az Enterprise-on?

A vulkánita bólintott.

– Mégpedig, ha jól értettem, az ön ajánlására, tengernagy úr. Köszönöm.

A köszönet fölöslegesnek tetszett, Sónak mégis hozzáfűzte, hiszen ennek az ember-Kirknek annyi köszönettel tartozott.

– Akkor miért nem szállt még hajóra?

Sónak kitért a bántóan egyenes kérdés elől.

– Decker kapitány úr utasított, hogy a továbbképzőmet fejezzem be, csak aztán…

– Itt a főhadiszálláson? – vetette közbe Kirk. – Az Enterprise kifutásra készen áll…

– Abba még legalább húsz óra beletelik, tengernagy úr.

– Tizenkét órán belül kifut – helyesbített Kirk. – Majd tegyen jelentést, amint a fedélzeten van.

– A tengernagy úrnak? Kirk szigorúan rábólintott.

– Rövid találkozóm van Nogurával, utána nyomban hajóra szállók.

Azzal sarkon fordult és elsietett a turbofelvonók felé. A vulkanita csak bámult utána felvont szemöldökkel. Megváltozott ez az ember? Sónak nem bánta volna, ha az emberek nem ennyire talányosak.

Kirk egy ideje elérhetetlen álomként tekintett vissza az Enterprise-ra. Mint tengernagy többé nem kapitánykodhat – nem, amíg a Csillagflotta vezérkarában megmarad. Voltaképpen megfordult már a fejében, hogy leköszön tisztéről – igaz, a csillaghajó parancsnoki szabadságában többet akkor sem lehet része, de akadnak más hajók is kinn az űrben… Hanem most, útban Nogura irodája felé, csakis az Enterprise-on járt az esze. Nem azon, hogy neki mekkora szüksége van a hajójára inkább, hogy a szükségben az Enterprise lehet a mentőkötél, ő pedig kapitányaként mindenképpen alkalmasabb az egyébként rátermett, de jóval kevésbé tapasztalt Deckernél.

– Nyilván meggondoltad – nézett rá Nogura. – Hiszen Decker kapitányt éppen te ajánlottad volna az Enterprise parancsnokául.

– Igaz. Töprengenivaló mégsem volt. Ajánlottam őt nem is egyszer, amikor különb embert nem ajánlhattam volna. Most azonban másként vagyunk.

Kirk tudta, hogy e pillanatban oly elszánt, mint már évek óta nem, és tudta azt is, hogy van mit mondania magáért. Az Enterprise hajónaplójának öt éve bizonyíthatta, hogy Nogurának nem olyan parancsnokra van szüksége, aki az átépített hajó minden műszaki csínját-bínját áttekinti, hanem tapasztaltra, akinek lesz mit kezdenie a Föld felé robogó ismeretlen veszedelemmel.

Nogura először szórakozottnak és türelmetlennek tetszett, Kirk azonban látta, hogy a vezérlő admirálist valójában gondok nyomasztják, és fáradt. Mert hagyjuk most a régi hajónaplókat – vajon ma is Kirk volna-e jobb parancsnok a rátermett és törekvő fiatal Deckernél? Vajon mennyit veszített majd hároméves hivatali senyvedése során a rugalmasságából? Kirk egyébként soha meg nem kockáztatott volna efféle nyílt szembeszegülést a vezénylő admirális akaratával, viszont alkalma sem lett volna rá az elmúlt három esztendőben. Nogura hiába oly tiszteletet parancsoló egyéniség, mégis csak játszott vele, tulajdon hasznára fordította. Azért Kirk szánakozott, hogy ebből az összeütközésből csakis ő kerülhet ki győztesen. S látta is, hogy Nogura szokatlanul türelmes, mintha megbánta volna, hogy őt a tengernagyi tiszttel járó kötöttségekbe belekényszerítette. Már éppen tizenkét perce tárgyaltak, és Kirk nem emlékezett, hogy Nogurának bármilyen határozathoz ennyi időre lett volna szüksége valaha. Látta, hogy a szénája jól áll, mégis megdermedt, amikor Nogura felugrott ültéből.

– A vezérkar mindenfelől megvizsgálta az ügyet, Jim – jelentette ki. – Amit itt elmondasz, azt mind meggondoltuk.

– Sem a részletes, sem az alapos meggondolásban nem hihetek, admirális uram, hiszen az ügy megtárgyalására nem voltam hivatalos. – De Kirk máris látta, hogy még személyesebbnek kell lennie. – Most azonban itt vagyok hívatlanul is, és figyelmeztetlek arra a kötelességedre, hogy a kinevezésem ellen szóló érveket ismertetned kell velem.

Mint tengernagynak és a Nogura főparancsnoki köréhez tartozó főtisztnek valóban joga volt, hogy megtudja, hogyan vélekednek szakmai teljesítményéről a vele egyenrangúak. Nogura tekintete öt másodpercig megállapodott rajta, majd odébb vándorolt. Tíz másodperc, húsz… Kirk küszködött, hogy arcizma se ránduljon. Érezte, hogy a következő perc dönt a sorsa felől.

– Hát ennyire visszatérnél?

– Az Enterprise-ra? Nem tagadom, örömöm telne benne, ha ismét…

– Becsületedre bízom, Jim. Ha sarkall más is, mint az, hogy útját szegjed a behatolónak, és hozzáértésed, hogy a mibenlétét tisztázd, az élet ismeretlen formáit megfejtsd…

– Nem értem, miért hivatkozol a becsületemre, Heihachiro. Emlékezetem szerint soha nem kaptál hazugságon… mint ahogy én se tégedet.

Kirk már tudta, hogy győzött. S hitte szentül, hogy színigazság még az is, amit elhallgatott, nemcsak amit mondott.

Ötödik fejezet

Kirk úgy sietett át a Csillagflotta Földpálya állomására, hogy diadalittasága meg ne lássék rajta. Sejteni kezdte, hogy szégyentelenül Heihachiro ellen fordította tulajdon tisztességét. Hanem mindjárt meg is nyugodott: soha alaposabb okkal. Nogura elbocsátó szavai csengtek a fülében: ha igaz a meggyőződésed Jim, hogy te vagy a legalkalmasabb, hát eredj! De ha nem, bele ne vágj! Ha McCoy hallhatja beszélgetésüket, hegyezte volna a fülét bizonyosan. Mert nem az Enterprise hajónaplójának Kirkjét hallotta volna. Valami kicsorbult benne, állapította volna meg, és csak az idő dönti el, helyre köszörülhető-e. Ennek a Kirknek csak az Enterprise-on jár az esze, a Föld felé igyekvő „felhő” alig-alig foglalkoztatja. És McCoy azt is megállapította volna, hogy bár a hajók vagy a nők iránti szerelem költői megfontolásokra ad csupán okot, annyit megmond az orvos is, hogy mindkét fajta szerelem birtoklásra tör, és vak a vele járó felelősségek iránt.

Kirk kilépett a pályaudvarra, és jelentette az útirányt:

– Űrkikötő. Hetes sólya. Sietős – fűzte hozzá, majd rálépett a továbbító síkra, s az elvitte a Centroplex hatalmas épülettömbjének műszaki szárnyáig, ahol a kiterjedt Űrkikötő műszaki és adminisztrációs ügyeit intézték. Itt volt a Csillagflotta legnagyobb hajóépítő és -javító telepe. Innen indult el a kilenc esztendővel fiatalabb Kirk, hogy az Enterprise parancsnokságát átvegye.

Montgomery Scott főgépész meglátta Kirköt, és kellemes meglepetésében otthagyta gépszerkesztő számítógépeit. Bogárszemében és újabban eresztett bajsza alatt feszülő száján megvillant ugyan az együtt töltött évek emlékező mosolya, de arca aggodalmas maradt.

– Miféle indulási parancs ez, tengernagy úr? A Csillagflotta nem gondolhatja komolyan!

– Miért nem működnek még az Enterprise rakodóhídjai, azt mondja meg, főgépész úr!

– Az elakadás csupán pillanatnyi, tisztelettel. – S hogy a panaszát ne feledje, Scott máris mondta tovább: – Az átalakítás tizennyolc hónapos munkája után vagyunk, tengernagy úr. Húsz órán belül kifutásra készen is lennénk… De ki a fene állt elő azzal az ötlettel, hogy indulhatunk tizenkét órán belül?

Kirk látta, hogy szóváltásukat sokan figyelik. Itt a műszaki központban nyilván egymást kergetik a rémhírek, s az ő megjelenése újabb rajt szabadít majd el. Intett azért Scottnak, és eltessékelte a légsűrítéssel működő félkörös ajtók felé, amelyek a Centroplex oldalából induló utazófülkékhez szolgáltak.

Scott összevont szemmel nézett rá. Látnia kellett, hogy itt valami készül, hiszen sok-sok együtt töltött év alatt ismerte meg Kirköt. És Kirknek éppen ezt az arcát látta nem is egyszer. Régi kapitánya elszánta magát, hogy szembeszegül valakivel vagy valamivel, és a győzelemig nem enged. A főmérnök azért óvatosságot intett, amikor panaszát visszhangozta:

– Munkák kellenek még ide, próbajáratok…

– Gyerünk – hangzott Kirk kurta válasza. Scott csak pislogott. Nem tudta, mit kell tennie. Kirk azonban már belépett az utazófülkébe, és Scott látta, hogy át kell kísérnie az Enterprise-ra. S ez nem is kérés, hanem parancs.

– Igenis. – Scott odalépett az utazófülke műszertáblájához, és beleütötte személyi számát meg az úti céljukat. Mögöttük bezárult a Centroplex épületének ajtaja is, az utazófülkéé is, és a víznyomásos reteszek kattantak.

Kirk Scott mellé lépett a fülke előterében. A zöld kioldó jelre alig éreztek zökkenést, a fülke elindult az épület mellől. Szabadon lebegtek. Scott mintha zongoraiskola háromujjas gyakorlatait tanulta volna, amint megindultak a derengésben a Földpálya kikötői felé. A Föld fölébük került, hatalmas tömegét körülrajzolta a Csendes-óceán síkjáról lecsúszó Nap.

Kirk vázolta Scottnak a parancsnoki riasztás okát. Részletezte a villózó felhőt és a Csillagflotta tudósainak azt a vélekedését, hogy a felhő magva bocsát ki erőteret. Scott nagy figyelemmel kísérte az új klingon cirkálóról szóló beszámolóját, és megelégedetten mosolygott, amikor pusztulásukat hallotta. Tekintetük összetalálkozott. Jó volt tudni, hogy a klingon flotta új hajói sem győzhetetlenek – még akkor is, ha a fenyegető kérdés megmarad: vajon az Enterprise megállja-e a helyét a behatoló felhővel szemben.

– A klingonok támadtak – állapította meg Kirk. – Az Enterprise persze nem követne el ilyen hibát…

– Nem láthatjuk előre, milyen hibát követ majd el – vetette közbe Scott. – Azt sem tudjuk még, mi telhet tőle. Gépezete, fegyverzete, védelmi rendszere új. Nemhogy tűzkeresztséget nem látott, még bejáratása sem történt meg! A gépek végső teljesítménye sem világos, tengernagy úr! Számítsa még mindehhez a kapitány tapasztalatlanságát…

– A tengernagyi hivatalban töltött két és fél évbe talán beleáporodtam egy kissé, Mr. Scott vetette közbe Kirk –, azonban tapasztalatlannak nem mondanán magam.

Egy jó pillanatba beletelt, amíg Scott megértette – még egy fürkész pillantást is vetett Kirk arcába, hogy végképp meggyőződjön. Elvégre a vezérkar tagjai nemigen térnek vissza a kapitánykodáshoz.

– Visszaadták a hajómat, Scottykám! Scott tovább fürkészte Kirk arcát. Értette is, nem is.

– Visszaadták? Csak nem azzal, hogy nesze, tengernagy úr? – Kirknek nem lehetett könnyű dolga, annyi bizonyos. – Akinek ilyesmi sikerül, annak én sem okoznék csalódást – folytatta Scott. – Kifutunk időre, tengernagy úr. Elkészülünk mindenképpen.

Kirk csak rábiccentett. Elvárt ennyit, meg sem elégedett volna kevesebbel. S a szeme már arra járt, amerre az utazófülke tartott, mert mintha Scott készakarva irányította volna úgy, hogy a kikötő egyik fele rejtve maradjon beszélgetésük közben.

Megenyhült aztán, amikor látta, hogy Scott a büszkeségét nem leplezheti. Sőt kéjessé válik az arca, amint az utolsót igazítja a fülke haránt helyzetén.

– Íme, tengernagy úr! Parancsára!

Hatodik fejezet

Az űrhajó ott ringott a sólya hálófüggönyében. Az Enterprise! A drámai meglepetések iránt meglepően fogékony Montgomery Scott úgy forgatta az utazófülkét, hogy a hajó a legvégső pillanatig rejtve maradjon, majd a harántigazít óval nagyot fordított rajta, és az Enterprise teljes szépségében tárult a szemük elé. Kirk nem is látott mást e pillanatban. Mintha hálószerű állványzat nem is fogta volna körül, mintha a sólya ott sem lett volna, csupán a fényeit nézte, mintha drágakövekkel kirakott, csodálatosan részarányos szoborra tekintett volna.

A drámai hatást a hajó mindenünnen való megvilágítottsága is fokozta. Mintha az űr bársonyos sötétségéből ragyogott volna elő. Újonnan hozzátervezett formáiból látott már valamennyit Kirk, amikor még átépítése javában zajlott. De az óta elkészült! Kirk hasonlatot keresett a formák teljességéhez. Gyönyörű nőhöz hasonlítsa? Nem, mert a hajó többet mond neki… Tündérmeséhez? Megelevenedett mítoszhoz? Még ahhoz leginkább! Aphrodité lehetett ilyen, amikor Zeusz kiemelte a tenger habjából, kacéran és pucéran.

– Mi céllal? – Scott tanácstalanul meredt rá. Kirk akkor ocsúdott, hogy motyog. Scott körülaraszolta a fülkével hosszában-keresztben, hadd gyönyörködjék benne Kirk, s mint főgépésze tapintatosan figyelmeztette az áttervezés egy-egy részletére, mintha szemléznének. A fülke műszertábláján azonban jelek tudatták velük, hogy a rakodótér egyik légkamrájába várják őket.

Kirk érezte, amint a fülke egy suppanással a helyébe talált. Biztonsági reteszek nyelve kattant, majd megnyíltak a sűrített levegővel működő ajtók. Újra itthon! Tévedett, aki mindeddig tartóztatott! Ejnye, mit is mondott Scott?

– Üdvözöljük a fedélzeten, kapitány úr! – visszhangozta Scott.

A rakodótér zűrzavart kínált első pillantásának: nulla-nehézkedésű teherhordó szánok, alkatrész, készletek, sürgölődő technikusok. Kirk ebben az első pillanatban zavarodottságot érzett. Sem az átépítés terveinek ismerete, sem többszöri szemléje nem készítette elő a változások ekkora tömegére. A zűrzavarból azonban a tevékenység mintái bontakoztak ki, és valamennyi megfontoltságra vallott. A furcsa formájú új konténerek úgy mozogtak nehézkedés nélküli pályájukon, mintha az izzadtán lótófutó legénységre ügyet sem vetnének.

Minden konténer kirakójáték értelmes mozaikszemének tetszett, amelyik megtalálja a rendelt helyet.

Az ajtók becsapódtak Kirk és Scott mögött. Az utazófülke elhozta őket, de közben másfelé rendelték. A nagy igyekezettel dolgozók körében némi elkeseredés látszott, mintha az Enterprise korai indulásában a munka neheze nekik jutott volna.

Vajon elég lesz-e a tizenkét óra? Valahol itt lesz a környéken Decker kapitány is, aki váltig hangoztatta, hogy ennyi idő nem lesz elég. Márpedig Decker jobban ismeri a mai Enterprise-t s most meglehet, hogy a tapasztalat rácáfol a szakértelemre?

Verítékező fiatal zászlós lépett elő az üdvözlésükre. Látszott rajta az idegesség az előkelő látogatás miatt. Barátom, milyen fiatalon kezdik ezek!

– Engedelmet a hajóra szállásért, zászlós úr – viszonozta a köszöntést Kirk.

– Örömünkre szolgál, tengernagy úr – mondta a zászlós. – Scott főgépész urat sürgősen kérik a gépterembe.

– Megbocsát? – tekintett rá Scott Kirkre, azzal elsietett.

Kirk megint egyszer ocsúdott. Itthon vagyok! S azt is megértette mindjárt, hogy ezt a hajszolt fiatal zászlóst elvonja bokros teendőitől.

– Ha kell, elkalauzolom a tengernagy urat, ahová…

– Eligazodok, zászlós úr. – Kirk megindult, s szinte érezte háta mögött az ifjú tiszt megkönnyebbülését. Haladt egy darabig a futójárdán, aztán odalépett a legközelebbi turbófelvonóhoz. Várt néhány pillanatig, s közben meggondolta, vajon az áttervezett felvonók egyebet kívánnak-e tőle, mint hogy érzékelőik körében megálljon. Kutatott az emlékezetében, mit is mondtak a tervek erről. A felvonófülke ajtaja a jól ismert suhogással nyílt. Kirk belépett, s az öröm újból megmelengette, amikor tudatta úti célját:

– A parancsnoki hídra!

A szerkezet a vártnál gyorsabban engedelmeskedett. Kirk alig érzett tehetetlenségi fékezést. A gyorsulás mértékére is alig következtethetett, majd a fülke éppen csak sejthetően tért ki egy vízszintes aknán, s a következőben folytatta útját fölfelé. A fülke falán újfajta helyzetjelzőről olvashatta, hol jár, de éppen csak rápillantott, mert bízvást hagyatkozhatott az emlékeire. A felvonó áthaladt a hajó hatalmas műszaki részlegén, majd egy vaskos pillér belsejében folytatta útját a parancsnoki híd csészealja felé. Igen, most valóban érezte a gyorsulást, amint a tizenegy fedélzeten át feljutott.

Lassít! Néhány másodperc, és kiszáll a hídon. Vajon értesült-e már a tisztikar, hogy megint ő a kapitány? Akár értesült, akár nem, kiderül, amikor először néz a szemükbe… Semmi izgalom, nyilván megadják a legteljesebb… A felvonó ajtaja megnyílt. Kirk kilépett a hídra. Senki nem látta meg. Szembeötlött a rakodótér zűrzavara – az élet itt inkább a kukta forró bugyogására emlékeztetett. Volt rendetlenség is azért. Mérőeszközök láb alatt, műszerfalak nyitva, képernyők vakon, jelfogók süketen. Az áttételek sivalkodását egy túlterhelésjelző vijjogása hasogatta meg.

Baljós sejtelmek fogták el ismét. Hátha hebehurgyán, készületlenül vágott bele a parancsnokságba? S nyomban magára lett dühös rossz sejtelmei miatt. A parancsnok határozott legyen! Ellátogatott ide az átalakítások idején, végigvizsgált tervrajzokat, maketteket. Bele kell találnia az új helyzetbe, mégpedig egy-kettő! A forrongás is kezdett értelmessé válni.

De ahogy elnézte, meglátták őt is. Sulu, a regényes ázsiai alkarján immár a korvettkapitány büszke rangjelzése. Megdermedt a kormánynál, amint Kirköt megpillantotta. Az időközben ugyancsak korvettkapitánynővé előlépett Uhura megállt a hullámsáv-ellenőrzések jegyzése közben, és ráemelte klasszikusan bájos arcát. Csehov pedig, aki még hadnagyi rangjához is fiatalnak látszott, az új fegyverirányító toronyból meredt rá. Kirknek eszébe jutott, hogy nemrég tért vissza az új fegyveres továbbképzésről.

– Parancs!

– Maga ott! Hallgattassa el a vijjogást!

A beszédhangok is elültek, amint Kirk jelenlétét pillantásokkal és mormolással egymás tudtára adták. Uhura arca nyilvánvaló örömet sugárzott, mikor kimondta, amit Kirk várt:

– A Csillagflottáról most jelezték, hogy a tengernagy úr lesz a kapitányunk!

Azzal mosolyogva megindult feléje Suluval és Csehovval együtt. Az újak meg az ismeretlenek is mind szerencsét kívánni készültek. Kirk látta, hogy a parancsnokság átvételének értékes perceiből sokat elrabolhat az ünneplés.

– Örülök, hogy örülnek. S magam is jobban örülnék, ha nem ilyen válságos helyzetben jutok ide. – Arca is, beszéde is a kívánt hatást érte el. Látták mindannyian, hogy érzelmes kézszorongatásokra nincs idő.

Kirk Uhurához fordult.

– A behatolót az Epszilon Kilences állomás figyeli. Egy csatornát tartson nyitva számukra.

– Meglesz – ígérte Uhura.

Kirk ismét körülnézett a parancsnoki hídon, majd megkérdezte: Decker kapitány merre? A kérdést követő csöndet Sulu törte meg.

– A gépteremben, parancsnok úr. – S a kormányos az üres parancsnoki székre mutatva mondta ki: – Még nem tudja.

Kirk Csehovhoz fordult.

– Gyűjtse össze a legénységet a tatfedélzeten 0400 órakor. És intézkedjen, hogy az ottani képernyő működjön. Megmutatnám mindenkinek, mivel kell szembenéznünk.

Hetedik fejezet

Amikor a turbófelvonó ajtaja becsukódott Kirk mögött, súlyos hallgatás közepette láttak neki ismét a munkának. Mintha Kirk villamos töltést hagyott volna mindannyiukban. Csehov azon kapta magát, hogy még a lélegzetét is visszafojtja.

– Vissza akarta szerezni – állapította meg Sulu végül. – Nem szívesen kerültem volna az útjába, amíg a célját el nem érte!

Uhura rábólintott. Ilyesmi járt az eszében neki is. S Kirk szemében megismerte azt a pillantást, amelyik akkor költözik férfiszemekbe, ha nőt hódítottak, s előttük hever. Uhura nem volt tapasztalatlan. Csupán a sóvárgás aggasztotta.

Az új váltás csapattagjai közül szólalt meg egy.

– Hát Decker kapitánnyal mi lesz? Hiszen megkapta a hajót, és az átalakítás minden percét itt töltötte…

Uhura aggodalma elpárolgott, amint az új fiúhoz fordult Kirk védelmében.

– Zászlós úr – olvasta a fejére pattogóan –, sikerünk lehetősége e pillanatban kétszereződött meg! – Közben meggondolta, nem mondott-e nagyot. Uhura híradós volt, s elég világos képet szedett össze a fenyegető veszedelemről. Azért megfordult a fejében az is, vajon a mai Jim Kirk is éppen olyan jól megbirkózik-e majd vele, mint az a Kirk kapitány, akit emlékezetében őrzött. Mert hároméves röghöz kötöttsége ugyancsak meglátszott rajta.

Montgomery Scott hangzavar közepébe került, kívülállók legalábbis így látták volna. A hajó három szinttel fölébe emelkedő és néggyel alája öblösödő gépterme nem volt olyan pezsgő életű, mint ha majd a fényéves sebességeket ráadja, de a pokol konyhája volt már takaréklángon is. A villogó hullámenergia-gyűjtők földöntúli ragyogásba borítottak mindent. Scott azonban régen megtanulta, hogy ne járjon-keljen riadtan. Biztonságos munkához szokott, igaz, nemcsak itt, egyebütt is.

Soha nem álmodott afelől, hogy egyszer majd a maga hajóját vezényli. Nem is vesztegette volna a tehetségét rá. Sem megtiszteltetést, sem dicsőséget nagyobbat nem képzelhetett, mint amit megkapott már egy csillaghajó főgépészi tisztével. Hát még hogy az Enterprise főgépésze lehet! Az áttervezés és átépítés három éve a legboldogabb idő volt Scott életében, csupán most keseredett meg a szája íze, hogy hajóját ilyen méltatlan sietséggel hajszolják a kifutásra. Az új gépek fényévsebességét meg sem próbálták, holott hatszorta nagyobb erejűek mindazoknál a gépeknél, amelyek eddig hajót röpítettek az űrbe – körültekintésnek volna tehát helye bőven.

– Megvagyunk, gépész úr! Most vessük egybe a mágneses mintákat.

E szavak izmos, ifjú törzs irányából érkeztek – feje e pillanatban nem látszott. Will Deckernek sikerült szőke fejét befúrnia egy erőirányítóműszerfal nyílásába, és szerencse, hogy sikerült, mert az ifjú kapitány a két szemével láthatta, hogy egy mikroáramkör égett ki, ezért nem működik a hajó egyik rakodóhídja sem. Ő üzent Scottért Kirk megérkezésének színhelyére, a rakodótérre, és Scott ide sietve megint kellemesen lepődött meg azon, hogy a szemfüles Decker milyen gyorsan szimatolta ki és állapította meg a bajt.

Mágnesesminta-egyeztetésük tökéletesen egybevágott, de amint Decker a fejét előhúzta a nyílásból, arca nem vallott elégedettségre. A rakodóhidak megkezdhetik ismét a személy– és teherszállítást, Decker azonban jobbnak látta volna, ha néhány terhelési próbát tesznek még. Miért égett ki ez az áramkör? Miért nem ütközött ki eddig a hiba? Scottnak hasonlóak lehettek a kétségei, mert ajánlotta volna, hogy folytassák a vizsgálatot, azonban eszébe jutott, hogy Deckertől hamarosan meg kell válnia. És szorongva gondolta el, mekkora csalódás várja ezt a fiatalembert, aki iránt az elmúlt idők során annyi tisztelet és szeretet ébredt benne. Majd amint megpillantotta a közeledő Kirköt, bele is pirult zavarába, elgondolván, hogy Kirk itt helyben fogja tudatni Deckerrel az újságot. Azt is elgondolta, hogy talán már ő tehetett volna egy finom célzást az ifjú kapitánynak. Nem, nem, hessentette el a gondolatot. Ez Kirk dolga. S ha egyszer ilyen fenyegetően közel az indulás ideje, nem is baj, ha Kirk itt mondja meg, kerek perec. Ha az Enterprise-nak most már tizenegy órán belül kifutásra készen kell állnia, akkor időt rabló minden totojázás.

– Tengernagy úr! – Decker kapitány meglepetten, de szívélyesen nyújtotta a kezét Kirknek. – Magas látogatás! Személyes búcsú! – A fiatalember magabiztos mosolya Scottot az Enterprise-nak korábbi, nem is olyan régen éppilyen fiatal kapitányát juttatta az eszébe.

– Indulunk mindenképpen! Még ha a két kezünkkel toljuk is meg a farát, igaz-e, Scotty?

– Igaz, igaz – rebegte Scott lélektelenül. Kirk nyomban a tárgyra tért.

– Beszédem van veled, Willard. Húzódjunk félre. – Az egyik bókonyzugra mutatott, Decker pedig csak nézett tanácstalanul.

– Tudasd, amikor a helyén a tartalék – fordult oda Scotthoz.

– Meglesz – dünnyögte Scott, amint megindultak. Decker szinte színészien hordozta délceg ifjúságát, Kirk érett határozottsággal, elszántan. Scottnak hasonlat motozott a fejében, bármennyire nem találta helyénvalónak: a falu bikája hazatér, és azt látja, fiatalabb bitorolja a helyét.

– Engedelmet, tengernagy úr, de remélem, nem kapom meg a Csillagflotta szokásos lelkifröccsét most. Szorít az idő. – Decker szívélyes volt, de határozott. Bármennyire csodálta is ezt az embert, aki védőszárnyai alá vette, tiszteletét most háttérbe szorította a kötelesség.

– Ne haragudj, Will, én lépek a helyedbe – tudatta vele Kirk.

– Hogy, te lépsz…? – Decker azt hitte, nem jól érti.

– Az Enterprise kapitánya én leszek.

Decker üres tekintettel meredt Kirkre. Látta, amint a keze tétován megindul, hogy a vállára tegye atyásan, testvériesen… De aztán fagyossá lett az arca s a kezét is leeresztette.

– Megmaradsz a hajón parancsnoki összekötőnek… Ne láss ebben lefokozást, mert csupán időleges.

Deckerbe visszatért az élet.

– Te magad veszed át a parancsnokságot?

– Én.

– Megkérdezhetném, miért? Kirk bólintott.

– Öt év tapasztalatáért, amit kinn az ismeretlenben szereztem efféle helyzetekben. Aztán meg ismerem is az Enterprisé-t, a legénységét.

– Tengernagy uram! Az Enterprise megújult, szinte teljesen! Tizedannyira nem ismered, mint én! Az idő sem engedi, hogy ismerkedj! Harminc óra, és bevetésre kerülhetünk!

– Éppen ezért tartalak a hajón – felelte Kirk rendületlenül. – Bocsáss meg, Will.

– Nem hiszek a töredelmednek, tengernagy úr – fortyant fel Decker. – Egy percig sem! Emlékszem, amikor a parancsnokságra ajánlottál, megvallottad, mennyire irigyelsz, és mennyire kínoz, hogy csillaghajó kapitányságát többé nem vállalhatod. Úgy látszik, mégis megtaláltad a módját!

– Jelentkezz a parancsnoki hídon! – vágta el a szemrehányásokat Kirk.– Mégpedig nyomban.

Decker még egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán sarkon fordult, hogy teljesítse a parancsot.

Kirk nézett utána, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Deckerrel kevésbé volt elégedetlen, mint magamagával. Világosan meg kellett volna értetnie vele, hogy nem irigysége juttatta vissza a kapitányságba, és… Hát ez mi? Amint indult volna vissza Scotthoz, látta, hogy egy műszertábla lobbot vet, éppen az, amelyiken az előbb Scott együtt dolgozott Deckerrel!

Egy technikus a hajórádió riasztógombját nyomkodta.

– Rakodótér, jelentkezz! Rakodótér, azonnal jelentkezz! – kiáltozta, majd Scotthoz fordult: – A rakodóhidak mind vöröset villognak!

Scott elsápadt, és maga is nekilátott a rakodótér riasztásának.

– Ne rakodjatok! Hagyjátok a rakodást azonnal!

A technikus a kamerára mutatott.

– Késő! Valakiket már megindítottak fölfelé! Kirk és Scott rohanvást indult a legközelebbi felvonóhoz.

A rakodás főnökének, Janice Randnak, ilyen borzalomban még nem volt része. Kinn a rakodóhídon, ahonnan két behajózót várt, fekete foszlányokat látott csak. Ő követett el valami ostoba hibát az erőátvitellel?

– Válts a vészenergiára! – förmedt helyettesére, s az máris átkapcsolt.

Rand a plexifalon át figyelte, mi történik, de a várt két alak helyén foszlányokat látott még mindig. Vajon csak a látása torzít? Mi a hiba? Minden kapcsoló a helyén, minden visszajelzés pontos. Miért villognak a vészfények mégis?

Helyettese is tanácstalanul meredt a műszerfalra. Hogy miért nincs idő több a műszerpróbákra!

– Csillagflotta figyelj! – kiáltotta az űrközi rádióba. Vetélj! Vetélj!

– Szedjétek vissza őket!

– A mágnesmintáik nem jönnek vissza, Enterprise – így szólt a válasz Csillagflottától. A két alak valamivel körvonalazottabban jelent meg a képernyőn. Az egyik vulkanita férfinak látszott. Alighanem Sonok parancsnok. Rand tudta, hogy a fedélzetre várják. A másik jóval fiatalabbnak látszott, formás nőnek… Rand ismét összeborzadt, amint eltűntek a képernyőről. És mire előkerültek, alakjuk jól láthatóan megroncsolódott.

Kirk robbant be, a nyomában Scott-tal, aki Rand helyettesét szorította el a műszertábla mellől. Rand pedig Kirknek adta át a helyét. Kirk mágneses próbát tett a főkapcsolókon. Rand némiképp megnyugodott, hogy megtesz nyilván mindent, amit a régi Jim Kirktől megszokott.

– Mi az Isten! – Kirk ingerülten állapította meg, hogy a mágneses minták élesítésére szolgáló tárcsa máshová került az új műszertáblán.

– Zilálódnak a minták! – vetette oda Scott lélekszakadva. Kirk meglelte végre az élesítőt, majd a hajóközi rádióhoz fordult.

– Csillagflotta! Erősítsetek rá az energiára, nincs elég jelzésünk!

A Csillagflotta nyomban cselekedett. A szállítóhidak megmerevedtek. A két alak megjelent a képernyőn, és Rand rémült kiáltást hallott. Vajon a rakodótérből? Dehogy! A kapitány kiáltott! Kirk összeharapta a száját. Lori az! Meg Sónak! Mit keresett volna Lóri itt? Mert már végük. Nem tehet értük semmit!

– Jaj! Tisztul a minta megint! – Rand a tulajdon hangjára ismert ezúttal. Az alakok megjelentek a szállítóhídon, de már iszonyúan összetörtek… Két rakás vonagló hús, tört csontok, kifordult belsőrészek. Egy kéz még kapdosott, egy vérző száj még sikoltott… Aztán eltűntek. A képernyő megüresedett.

– Istenem! – Randnak megint eszmélnie kellett, hogy a hang Kirké. – Csillagflotta! Nálatok megvannak?

A Csillagflotta válasza bizonytalanul csengett. – Enterprise! Ami visszajutott, az már nem élt sokáig… Szerencsére.

Döbbent csönd követte a hírt. Majd Kirk nyomta meg a válaszgombot.

– Csillagflotta! – Küzdött a hangjával. – Itt Kirk. Tegyék meg, hogy együttérzésemet nyilvánítják Ciana szüleinek… Mondják, hogy megkeresem őket… amint a helyzet megengedi… Sónak parancsnok családját a vulkáni követségen keresztül érhetik el… Kirk megfordult, és kétségbeesést látott Rand arcán. Vajon ő okozta a pusztulást?

– Semmit nem tehetett, Rand. Nem a maga hibája. – Azzal elviharzott.

Nyolcadik fejezet

Vakon sietett végig a folyóson. Csak annyit látott, hogy az igyekvő legénység és a kikötő technikusai félreállnak. Ő pedig igyekezett kiverni a fejéből azt a torz képet, amely nemrég még Lóri volt… Megmenthette volna, ha a mintatisztázó tárcsa új helyét nyomban megtalálja?

Lóri! Nyilván szolgálatra jelentkezett volna az utolsó pillanatban. Azt gondolta talán, hogy a hajón szükség lehet zeno-lélekszakértőre? Más egyebet mit akarhatott? Bocsánatot kérni? Kirk remélte, hogy nem. Hiszen nem is vétkes. Ő az első évében, mikor a Földre visszajutott, éppen azt kapta Lóritól, amire akkor szüksége volt. Megérezte ezt Lóri is, és boldoggá tette, hogy Kirket boldogítja, gyógyítja az együttlétük. Hogy a vén róka Nogura utóvégre hasznot húzott a boldogságukból, az most nem bántotta.

S amíg meggondolta mindezt, megéledő parancsnoki ösztönei azt követelték, hogy gyászát félretegye. Mi következik a veszteségből hajójára és küldetésére nézve? Sónak a húsba vágóbb veszteség. A flotta egyik legjobb tudományos tisztje. A szolgálatban lévők közt mindenképp a legjobb.

Kirk zavartan nézett körül. Elvétette az utat. Egy altiszt fölfigyelt a zavarára, és megállt.

– A nyolcas felvonó? – nézett rá bambán.

– Erre vissza, tengernagy úr – felelte az altiszt, és arrafelé mutatott, amerről Kirk jött.

Ilyen megerőltető munka közben megrázhatja a hajó legénységét a szállítóhídon történt szerencsétlenség… Úgy látszik, hiába a többszörös túlbiztosítás… Valamelyik más rendszerrel is megtörténhet? Vagy már ennyi is megrendíti az átépítésbe vetett bizalmat? Álljon-e el a félkész hajó útnak indításától? Deckernek igaza van… Ezt a hajót ő már nem ismeri úgy, akár a tenyerét. De vajon Decker újabban szerzett ismeretei útját állhatták volna a szerencsétlenségnek? Nini, Decker! Ott áll a felvonó ajtajában, és kíváncsian néz rá. Látta vajon, hogy utódjának meg kell kérdeznie, hol keresse a nyolcas felvonót?

– Valakivel pótolnunk kell Sonakot – mondta neki Kirk. – Nem bánnám, ha vulkanita lehetne.

– Az nincsen kéznél, kapitány úr. – Honnan tudja Decker ilyen bizonyosan? Utánanézett már? – Azazhogy olyan nincsen, aki ehhez a hajóhoz ért.

– Hát te értesz, Will – mondta Kirk –, ezért nem tehetünk egyebet, te leszel a tudományos tiszt.

S amint továbbment, érezte, hogy Decker nem veszi le róla a szemét. Vajon arra vár hirtelen kinevezett összekötője, hogy ő megbukjon? Hát nem neheztelt volna fiatalabb korában ő maga is, ha a parancsnokságból valaki kipöccenti? Meglehet.

Csakhogy mi lesz, ha a neheztelés kikezdi Decker összekötői vagy akár a tudományos tiszti munkáját? A lehetségesnél több felelősséget ruházott Deckerre?

Kirkbe belesajdult, hogy McCoy tanácsa hiányzik neki. Nem kezd-e máris igazságtalan lenni Deckerrel? Hagyján, hogy önmagával igazságtalan. Megoldott ő fenyegetőbb kérdéseket is, mint amilyenekkel egy duzzogó összekötő szembeállíthatja! S hátha Decker nem is duzzog? Jó eszű, felelősségérzettel teli fiatal tiszt. Ha pedig csakugyan ő a megfelelő parancsnok, Decker fogja elsőnek megvallani! Közben meg kell gondolnia azt is, milyen könnyedén eljátszott ővele Nogura, így aztán helyét a parancsnoki hídon csak három év múltával foglalhatta vissza. Lesz-e még őbelőle olyan csillaghajó-kapitány, mint volt? Vagy ábránd ez is? Csak egyszer mosolygott rá a szerencse? A hajórádión szólt át Scottnak:

– Működő szállítóhídra lesz szükségem, főgépész úr! Kettős biztonságúra. Amit végigvizsgálnak, és a gyengéit minden felsugárzás előtt újra biztosítják. Kirk. Ennyi. – Már tíz órája sem volt indulásig, vagyis alig huszonnégy órája odáig, hogy útját állja a behatolónak – ha ugyan a hajtóművek működnek. Vajon csillagjáróvá teheti-e ezt a hajót, a legénységét és magamagát, mikor az idő ennyire szorongatja? Kirk bekapcsolta monitorát, hogy szemügyre vegye a tatfedélzetet. Elégedetten látta, hogy az elrendelt gyűlésre még alig szállingóznak. Előtte áttekintette a hajót, és némi megnyugvására szolgált, hogy a legénység legtöbbje a gyűlést megelőző percig serénykedik. Nem is emlékezett, hogy egy csillaghajó kapitánya a teljes legénységet így összetrombitálja. Igaz, hely se lett volna hozzá a korábbi hajókon. Meg a szükség sem követelt ilyesmit. A csillaghajók számítógéppel irányított idegrendszere, a monitorok és kamerák hálózata nyomban kapcsolatot teremtett a hajón. Itt azonban a kapitánynak szemtől szembe kell állnia a legénységével! Megtekintik majd a behatoló óriási erőterét, ha ugyan az erőtér jelentősége akkora… S majd meglátják, milyen félelmetes volt a klingonok pusztulása. Kirknek azt súgta az ösztöne, hogy ilyen pillanatban a legénység jobb, ha együtt van azzal az emberrel, akire vezényletüket bízták. Az is fontos, hogy ő lássa, hogyan viselik ezt a pillanatot. Talán régimódi az okoskodása, gondolta meg Kirk, de az emberek vállvetve mindig bátrabban néztek a szemébe a veszélynek. Megfordult a fejében az is, hogy lesznek olyan kritikus lelkek, akik a gyűlést a kedélyek felkorbácsolásának ítélik. Hát a ménkű vágja meg a kritikus lelkeket! Ő a szándékánál megmarad, hogy minden eszközzel eggyé kovácsolja legénységét!

Kilépett a többszintű tatfedélzetre, az eddig legtágasabb belső térbe, amilyet csak csillaghajónak terveztek. A négyszázvalahány fős legénység belefért ritka sorokban is. Alig néhányan húzódtak fel az erkélyekre, és azokba a felső megfigyelőaknákba, amelyek a készülődés lázában nyüzsgő sólyára tekintettek. Az új tatfedélzet háromszor, de talán négyszer is nagyobb lett az Enterprise régi tornaterménél, s ehhez még új gyakorlószobák és sporttermek csatlakoztak. Ügy vélekedtek sokan (de nem a mélyűrt megjártak), hogy az új tervezés pazarlóan bőkezű a játékok meg a társas élet iránt. Akik azonban a mélyűrt évekig járták, azok tudták, hogy a csillaghajó legénységének üdülése fontosabb talán a hajtóművek működésénél is. Mert a hajó legénysége nem működik másként, csak ha elegendő zenéhez, énekléshez, játékhoz, vitákhoz, testgyakorlathoz, versengéshez, barátsághoz, szerelemhez, enyelgéshez jut. Az emberi kívánságok lajstroma végtelen, akár az emberi leleményé. S a társas élet mindkettő megelégüléséhez fontos, épp annyira, mint az oxigén meg a táplálék. Akik az életükből éveket töltöttek ilyen hajón, azoknak az efféle csarnok korzójukká, parkjukká, könyvtárukká, eszpresszójukká, konyhaasztalukká és még sok egyébbé lett.

A fecsegés-locsogás elült, amint Kirk belépett és megállt mindannyiukkal szemközt. Uhura az intésére bekapcsolta a tatfedélzet nagy képernyőjét, s azon megjelentek az Epszilon Kilences űrállomás űrközi felvételei. A K’t’inga osztályú nehézcirkálók a várt hatást keltették, és a viliózó felhő megjelenését is nagy álmélkodás fogadta. Kirk nem értette, miért éppen az ő figyelme hagy ki, mintha kalandfilmet látna sokadszor. De aztán rátapadt az ő szeme is a képernyőre, amint az első zöld villámcsapás elnyelte a klingonok vezérhajóját… Amikor a tudósítás véget ért, Kirk szemügyre vette az ismerős és ismeretlen arcokat. Az újak legtöbbje elképesztően fiatal! S tudta, hogy sokukban az a kérdés támad föl, vajon nem a tulajdon kivégzésüket látták-e itt előzetesként. Azt is érezte, hogy helyes volt tengernagyi ruháját letennie és kapitánysávos zubbonyát fölvennie.

– Ennyit tudunk a jelenség felől. S még azt, hogy a Földnek tart. Kizárólag az Enterprise helyzete olyan, hogy útját állhassa.

A megállapítást mocorgás és mormogás fogadta.

– Parancsunk úgy szól – mondta tovább Kirk –, hogy útját álljuk, megvizsgáljuk, és megtegyük a szükséges, illetve lehetséges lépéseket. Ha az a sejtelmünk igazolódik, hogy a felhő magvát hajó alkotja, akkor a hajót az élet valamilyen formája irányítja, és reméljük, hogy esze járása a miénkhez hasonló.

Többet nem akart mondani. Tudta jól, hogy a látottak kedvét szegik majd a legénység néhány tagjának annyira, hogy ki is bújnának a küldetésből – azért már utasítást adott, hogy az ilyeneknek kijárjon joghátrány nélküli áthelyezés lehetősége. S már azzal nézett végig az embereken, hogy dolgukra bocsátja őket, amikor Uhura megszólalt:

– Kapitány úr! Az Epszilon Kilenc jelzi, hogy sürgős hírrel szolgál.

– Ide vetítse a képernyőre – mondta Kirk. Mostantól – döntötte el – a legénység épp annyi hírre jogosult a behatoló felől, mint ő maga. Majd látta, hogy Uhura keze ott van a keresőn, és a zavaró árnyékok szokásos rebegése után a nagyméretű képernyőn megjelenik Branchnak, a klingonok határára kihelyezett űrállomás parancsnokának a képe. Ott állt mellette az érzékelők irányítója, meg egy csinos fiatal hadnagynő, a figyelőszolgálatos.

Kirk biccentésre várt Uhurától, majd megszólalt:

– Üdvözlünk, Branch! Kirk beszél, az Enterprise -ról. Mi újságod van a számunkra?

A monitor most körbejárta az állomást, nagy erejű érzékelőinek és nagy hatósugarú követőinek rendjét. Majd megfigyelőaknáját mutatta, és a rajta keresztül beszüremlő halvány csillagfényben antennák erdejét. Szétmeredeztek a fagyos űrbe, és az űrközpontba gyűjtötték a híreket.

– A behatoló továbbra is a Földnek tart jelentette Branch. – E pillanatban állomásunk közvetlen látótávolán belül került. Most világos képet nyújthatunk róla.

Az űrállomás fő figyelőaknája jelent meg az Enterprise képernyőjén, és Kirk megtekinthette a „felhőt”. Ami előbb messzi villózásnak tetszett, az most ragyogó színek mértani alakzatainak rendjévé vált. Branch a maga monitorán figyelt, majd beleszólt az űrközi adásba.

– Enterprise! Határozott erőtereket látunk itt… Kiterjedésük megvan nyolcvankét AU is. Méretre a magva is hajmeresztő lehet…

– A föld-napközi távolság nyolcvankétszerese?

Branch töprengőn pillantott fel monitoráról.

– Minden hullámhosszunkon baráti üzeneteket küldünk össznyelvi kódolással, de választ nem kapunk.

– A felhő közepéből e pillanatban sincs válaszom, parancsnok úr – fűzte hozzá a technikus.

– Pedig a magot elérik az üzeneteink – fűzte hozzá a csinos hadnagynő. – De tapogatóinkat is elhárítják… Furcsa mágneses minták tetszenek fel most…

– Mintha viharhullám kelne – állapította meg Branch, és ismét föltekintett. – Enterprise! Megtörténhet, hogy tapogatásainkat ellenséges szándékúnak minősítik.

Kirk látta, hogy Branch tekintete ráfagy a monitorra. Ismerte ő az efféle pillanatokat!

– Elhárítás! Teljes készültség! – Branch keze a vészjelzőn volt. A vészsíp megszólalt. Az Enterprise ernyőjén torzult a kép. Rebegett egy darabig, majd megtisztult, és Branch jelenthette: – Rajtunk ütnek!

– Külső képet! – rendelkezett Kirk. Uhura megcsavart egy tárcsát, és az űrállomás külső képe jelent meg. S a legélesebben éppen akkor, amikor a felhőből dühödött zöld hullámlökés indult meg és hegyesedéit, mint az a villám, amely a klingonok vezérhajóját elpusztította. Az Enterprise egybegyűlt legénysége köréből sóhajok, jajok szakadtak fel. Nem újrajátszást láttak itt most, hanem pillanatnyi, velőtrázó valóságot. Valaki sikoltott. Tehetetlenek voltak itt, és a messzi űrállomáson is. A vonagló villám elemi erővel sújtott le az Epszilon Kilencre. Az ernyőn megbomlott a kép. A Csillagflotta külső állomásából energialobbanások és örvénylő diribdarabkák maradtak, majd csak a sötétség.

– Kapcsolják ki – mondta Kirk halkan. Igen meg kellett emberelnie magát, hogy visszaforduljon egybesereglett legénységéhez. Mit mondhat nekik? Semmit. Akik az imént látottakat meg nem emészthetik, azokon az ő szava sem fog. Ennyit szólt csak:

– Az indulás visszaszámlálása negyven percen belül megkezdődik.

Kilencedik fejezet

Az Epszilon Kilenc pusztulásának látványa harmincegy emberébe került Kirknek – ennyien tértek vissza a Csillagflotta központjába. Ezeknek is csupán a fele menekült, a többiek akár maradtak volna a hajón, ha nincsenek újabb jelentkezők. Az „öngyilkos vállalkozásról” keringő rémhírek dacára azonban szép számmal kerültek elszántak a Csillagflotta központjában, akiket az Enterprise küldetése lelkesített. A visszaszámlálás elakadt az indulás mínuszhuszonegyedik percénél, amikor a személycserék történtek, és néhány későn érkezőt sugároztak föl. A szállítóhidak járása hibátlanná vált még Kirk is elégedett lehetett a baj elhárításával. Különb gondja most az lett, hogy összegyűjtse és az irányítás gyeplőjévé fonja mindazokat a vékony pókszálakat, amelyek egy csillaghajó legénységét közösségként, később családként fűzik össze. Néha egy-egy ilyen szál nem volt több az emlékezetében megragadt névnél, vagy valami tréfánál, amelyen együtt nevettek. Hasznára vált most „élő legendája” is. Nogura gerjesztette, bár más céllal, igaz, mégis könnyebben nyerhette meg általa az új emberek hűségét. A régiek persze nem törődtek a legendával, nekik megvoltak próbált okaik a hűségre

– így aztán a hajó teljes legénységi állománya zokszó nélkül viselte a készülődés embert követelő fáradságát.

A turbófelvonó a parancsnoki hídon tette ki Kirköt. Mióta ismét övé lett a parancsnoki szék, módja sem nyílt, hogy beleüljön. Lelépett a kormányszintre, és magán érezte a híd személyzetének fürkésző pillantásait. Uhura mellett ott dolgozott Sulu. Odébb, a fegyveres védelem új monitoránál Csehov. Kirk szeme örömmel állapodott meg rajta. A fontos beosztású, fiatal orosz tiszt legényes magabiztossága tetszett neki. Majd végigsimított az új parancsnoki széken, és jól megnézte az új vészhelyzeti lökésgátlókat, amelyek persze mind beépültek a parancsnoki híd tisztjeinek székébe is. Érzékelők biztosítják, hogy a helyükön megmaradjanak valamennyien, ha valami baj bénítaná a hajó tehetetlenségtompító rendszerét. AZ ÁM, DE HOGY ÜLÖK BELE EBBE A SZÉKBE? Balszerencséjére a lökésgátlók éppen zárt helyzetben voltak, így hozzá sem

férhetett az üléshez. Melyik a nyitó kapcsoló? Figyelik-e most is? A KAPITÁNY NEM TUDJA, MELYIK FELÉVEL ÜLJE MEG A TRÓNUSÁT! Uhura éppen kérdő pillantást vetett rá, amikor Kirk szeme megakadt a nyitás kapcsolóján. Sulu is éppen odafordult, amikor sikerült a lökésgátlót megnyitnia. Megkönnyebbülten telepedett le. Vajon jóakaratú félmosolyt lát Uhura finom csontozatú bantu arcán? Hanem Sulu rávigyorodott.

– Nem is reméltem már, hogy egyszer itt látom ülni a parancsnok urat megint – mondta Kirknek. Ázsiaira éppen nem valló széles mosolya beszédes jele volt, hogy a kormányos a színigazat mondja.

– A visszaszámlálás elakadt a mínusz-huszonegyedik percnél, parancsnok úr!

Kirk felpillantott. Decker állt mellette vigyázzban, és várta a kérdéseit. Ostyára emlékeztetőén vékony helyzetjelentési táblát nyújtott Kirknek, az pedig ismét megkönnyebbült, amikor látta, hogy az adatok rajzos kivetítései egytől egyig ismerősek.

Decker ezután megtette szóbeli jelentését.

– A főrendszerek teljesítményére csupán becsült fölső határuk negyven százalékának erejéig számíthatunk. Ha ugyan nem kevesebbre. A segédrendszerek ötven-hetven százalékos teljesítményt nyújtanak legföljebb. Sem a végső fénysebességet, sem a fegyverek bevethetőségét nem próbáltuk ki. Scott főgépész úr mégis úgy véli, hogy lehetőségeik mintegy nyolcvanszázalékosak.

– Mármint fénysebességen.

– Én magam sem vagyok ilyen derűlátó – fűzte hozzá Decker mindjárt. – Helyzetutánzó próbákat kellett volna folytatnunk hetekig, hogy az új gépeken az anyag-antianyag egyensúlyát beállíthassuk… – Tudom. Köszönöm a jelentést, Will.

Eddig minden szép. Kirk a szemléltetőtábláról azt olvasta le, hogy Decker derekasan végzi összekötői dolgát, ő ilyenformán a parancsnoki körültekintésnek szentelheti magát. Igen ám, de ha az ellenőrzéseknél több dolga is lesz Deckernek, mint tudományos tisztnek… Uhura üzenetet fogott.

– A rakodótér és Scott főgépész jelenti, hogy a szállítórendszer rendben van végre, és a várt szinten teljesít.

– Tiszták a jeleink a sólyáról is, kapitány úr tette hozzá Sulu a kormány mellől.

– A szállítók jelentik azt is – mondta Uhura –, hogy navigátorunk, Ilia alhadnagy megérkezett, és a parancsnoki hídra tart.

Kirk éppen Deckeren pihentette a szemét, és arcán meghökkenést látott.

– Ilia deltái nő – fűzte a jelentéshez Uhura alig hallható nyomatékkal.

– Márpedig a deltaiaknál jobb hajózói nincsenek a Csillagflottának. – Kirk már ráharapott volna a nyelvére. Uhurának semmi szüksége arra, hogy sokféleségük hasznaira kioktassák. Csupán figyelmeztetni akarhatta kapitányát meg a parancsnoki híd többi férfiemberét, hogy szakmai munkájukat másképpen terheli egy deltái nő jelenléte. Kirk megfigyelte, hogy Deckert nem nyugtatja meg a szóváltás, és Csehov is az égnek fordítja a szemét, mintha azt mondaná: „Uram, segélj!” Csupán Sulu nem rezdült. Mintha meg sem hallotta volna Uhurát. Meglehet azonban, hogy soha nem találkozott a deltaiak egyetlen példányával sem, hiszen ez a régi, kifinomult emberfajta alig-alig jelentkezett szolgálatra a Csillagflottához.

Kirk hirtelenében meggondolta, nem kellene-e kioktatnia, hiszen egymásra vannak utalva munkájukban. De aztán elhessentette a gondolatot azzal, hogy jobb, ha Sulu maga tapasztalja ki a deltái nő közelségét. A deltaiak vonzása nagyobb a másik nemre, mint merő testi vonzás. A test vegykonyhája működik itt már. Feromonoknak nevezett, finom illatokat bocsátanak ki mindkét nembeli delták, és az emberfajták másik neméből hormonválaszokat csalnak elő. A legravaszabb dolog ebben az illatkihívásban éppen az, hogy az emberi szaglás nem is érzékeli – mint ahogy a kutyasíp hangját sem hallja emberi fül. A delták feromonjai azonban igenis hatnak az emberekre, és a gyanútlanabbak váratlan nemi izgalmat tapasztalnak, azt sem tudják, miért. Hajón zavart is kelthet az ilyesmi – azonban a kockázat megéri, mivel a deltaiak elsőrendű navigátoroknak bizonyultak mindig.

A felvonó megnyílt Ilia hadnagy előtt. Érzéki megjelenése még Kirköt is megdöbbentette, holott készült rá. Meztelennek tetszett szemében a hadnagynő, pedig egyenruháján semmi kivetnivalót nem találhatott. Aztán eszmélt csak, hogy a furcsa érzést Ilia teljes kopaszsága okozza. S amennyire Kirk megítélhette, csupán vékony vonalú, sötét szemöldöke és szempillája volt szőrös. Egyenest Kirkhöz indult.

– Ilia hadnagy jelentkezik szolgálattételre, parancsnok úr. – A neve is idegen muzsikának hangzott. Kirk ügyelt, hogy a szolgálati udvariasságon túl ne menjen, bár a feromonok hatását érezte. Fel sem kelt ültéből. Elvégre teheti. Parancsnok.

– Üdvözlöm a fedélzeten, hadnagynő – ennyit mondott csupán. Akkor látta, hogy Ilia tekintete összekapcsolódik Deckerével. Mintha e pillanatban ismertek volna egymásra.

– Szervusz, Ilia – köszöntötte Decker.

– Decker! – rebegte Ilia.

Kirk érdeklődéssel szemlélte a jelenetet. Nyilvánvaló, hogy jól ismerik egymást, talán szerelem is összefűzte őket – ami lehetett volna Decker személyes ügye, ha szerelme tárgya nem deltái. Tudta persze azt is, hogy szerelmüket nem vállalhatták, különben Decker nem lenne itt. Viszont ha még mindig vonzódik Iliához, abból baj lehet. Összekötőjére és tudományos tisztjére neki minden helyzetben számítania kell. Decker a parancsnoki ülés felé fordult, mert tudta jól mi forog Kirk fejében.

– A hadnagynő bolygóján állomásoztam néhány éve – magyarázta. Ilia közben megpillantotta Decker karján a kapitányi sávokat.

– Hát Decker parancsnokhoz van szerencsém? – tudakolta mosolyogva.

– Összekötőnkhöz és tudományos tisztünkhöz – igazította ki Kirk, méghozzá hűvösen, hogy a hadnagynő érezze: a kérdezősködésnek nincs helye tovább.

– Kirk kapitány azonban teljes bizalommal van irántam – simított a dolgon Decker.

– Mint ahogy kegyed iránt is, hadnagynő. – Decker igyekezete bosszantotta Kirköt, de ez a válasz nemigen sikerült.

– Tartózkodási fogadalmamat jegyzőkönyvbe foglalták hajóra szállásom előtt, parancsnok úr – mondta Ilia tisztelettudóan. – Elfoglalhatom a helyem?

– Hogyne – bólintott Kirk. Nem örült, hogy Iliának kellett előhozakodnia a fogadalmával, hiszen tudnivaló, hogy a Csillagflotta megköveteli ezt a szolgálatba lépő deltaiaktól.

– A Csillagflotta jelenti, kapitány úr – szólt közbe Csehov –, hogy legénységünk utolsó hat tagját sugározná fel. Egyikük azonban nem akarja a szállítóhídra tenni a lábát!

Kirk elgondolta, hogy megint a híddal van baj, aztán eszébe jutott a magyarázat, és amióta a hajóra lépett, először ömlött szét mosoly a képén. – Nocsak! Majd én teszek felőle! S amint fölpattant, Decker vette át a parancsnokságot, bár Ilia jelenlétében nem valami magabiztosan. Már egyszer választania kellett: vagy Ilia, vagy a csillaghajó parancsnoksága. A parancsnokságot választotta, s íme, most oda az is.

– Kormányos úr, vegye kezelésbe Ilia hadnagyot! – szakította félbe paranccsal tépelődését.

– Tessék? – Sulu szeme megrebbent, majd észbe kapott.

– Igenis! Meglesz. – Sulu nem értette, miféle furcsa érzés szállta meg, amikor ez a deltái nő a parancsnoki hídra lépett. Odafordult hozzá, bár nem bánta volna, ha egy hideg zuhanyzásra előbb időt szakíthat. – Előzetes programját már betápláltam, hadnagynő.

És úgy érezte, akár Kirk, hogy nem tanácsos ültéből felkelnie. Azonban szólította a kötelessége, ezért hajlottan indult meg Ilia felé, majd megbotlott, s úgy tett, mintha Iliának nyújtaná segítségül a kezét. Végül visszarántotta, és igen sietősen kezdte beütni az adatokat Ilia navigátori műszerfalába.

– Egyébként benne lesz a számítógépben minden – motyogta. – Nem lesz gondja…

NEKI UGYAN NEM, DE NEKEM LESZ. SULU! – gondolta Decker. Annyit remélhetett csupán, hogy Ilia hatása csökken mindannyiukra nézve, ha megszokta új környezetét. Feromonkiválasztása ugyanis önkéntelenül erősödik ismeretlen férfiak társaságában. Sulu éppúgy csetlett-botlott, mint Decker, amikor először találkozott Diával. Sulu persze nagy igyekezetében melléütött, és sívó hangot csalt ki a számítógépből. Ilia együttérzően rámosolygott.

– Gondoljon a fogadalmamra, kormányos úr. Nem vagyok veszélyesebb más nőknél.

Így szól a Csillagflotta meséje, gondolta el Decker keservesen. Az efféle fogadalom sok biztonságot nem nyújt, de annyit mégiscsak, hogy Kirk előtt nem szükséges bizonykodnia.

– A kapitány úr nyilván nem gondol semmi rosszra – fordult Iliához. Ilia szeme megmaradt a műszerfalon.

– Eszembe nem jutna, hogy nemi éretlenségében megmaradt fajtával kísérletezzek

– felelte, azzal fölnézett, egyenest Decker szemébe. Akár tanúm lehetsz, igaz?

Decker úgy érezte, hogy pirulása följebb nyomul a gallérja vonalánál.

Kirk lesietett a rakodótérbe, hogy lássa, amikor Janice Rand meg a beosztottja behajózza az utolsó öt érkezőt. Korábbi altisztnője arcán ugyan megmaradt a nemrég átélt borzalom nyoma, de a dolgát hozzáértéssel és zökkenő nélkül végzi műszertáblájánál, ennyit elégedetten megállapíthatott. Mindig kedvelte Randot. Amint az öt érkező befelé szállingózott a hídról, Kirk beleszólt a rádióba:

– Mi volt a gond odalent?

– Egy orvos százados maga elé engedett mindenkit – felelte egy fiatal női hang. – Valami olyasmit mond, hogy megvárja, amíg mindenki más miszlikre megy.

Kirk kuncogva kapcsolt át a Csillagflotta rádiójára.

– Kirk kapitány beszél! Azt a vonakodót nyomban sugározzák föl.

A nyombanból egypár perc lett, de a szállítóhíd végül zümmögni kezdett, és a képernyőn kibontakozó mágneses minták ismerőssé váltak. Dr. Leonard McCoy a rakodótéren látható megkönnyebbüléssel kezdett hozzá a tollászkodáshoz, amint egy darabban megérkezett. Súlyos körszakállat, flanelinget, kordnadrágot és goromba bakancsot viselt. Külseje egybevágott azzal, amit Kirk hallott felőle, hogy tudniillik remete lett a dokiból, amióta a Fabrini-gyógymód alkalmazását kutatja a Föld színén élőkön. Nem úgy festett semmiképpen, mint egy csillaghajó leendő főorvosa, viselkedése azonban mit sem változott. Megmaradt kétkedőnek és tiltakozónak, mintha földön járó ember módjára azóta sem békéit volna össze azzal a gondolattal, hogy ő otthon lehet a csillagok közt is.

– Hát a fogadalmad, azt egyszer megtörted, hogy soha nem lesz dolgod többet a Csillagflottával… – kezdte Kirk kuncogva. McCoy nem hagyta rá.

– Eszerint te sugalltad Nogura admirálisnak, hogy rántson be, arra az elavult paragrafusra való hivatkozással…

Kirk nem is annyira a szavaira figyelt. Morgolódik csak? Nem, mintha méreg is pattogna a hangjában. Nyilván kedvére élhetett, és csakugyan nem örül, hogy behívták.

– Behívnak, kérem, mint valami újoncot! – méltatlankodott.

– Én ugyan nem kenem másra – válaszolta Kirk rezzenetlen arccal, de az orvos nyomban értett a szavából.

– Hát te hívattál be? – ripakodott rá.

Persze, régen elmúlt az az idő, amikor legényeket fogtak fedélzeti szolgálatra. Hogy Nogura „berántotta” McCoyt Kirk kérésére? Inkább tekintélyével, mint erőszakkal. De hátha a kíváncsisága hozta? Kirk már el nem eresztette volna semmi pénzért. De amit tulajdon maga felől kellene tőle megtudnia! Mi mindenben változott? Mit tett ővele a Földön töltött három esztendő. McCoy a vesékben olvas. A hajó főorvosa címnek nem nagy, pedig a parancsnok után többnyire ő a hajó legfontosabb embere. Ha úgy fordul, be is ugorhat helyette. A McCoyhoz hasonlóan jó orvosnak pedig mérhetetlenül jelentős a szerepe a hosszú küldetéseken, hiszen a kapitány félistenként kezdhet viselkedni cselekvési szabadságától eltelten… Kirk mindig hálás volt a hajózás rangrendjének, hogy ilyen emberek háríthatják el a tébolyt a feje felől.

– Nyúzókám – nézett rá Kirk barátságosan, de határozattan —, minekünk most olyan jelenséggel kell szembenéznünk…

– Miért van az, hogy minden ismeretlen dolog jelenség, de máris a szemét keressük? – vágott a szavába McCoy.

– Errefelé tart, azért – felelte Kirk. – Azért is van szükségem rád. – S a kezét nyújtotta. McCoy azonban nem kapott rajta.

– Szóval ezt művelted velem?

– Én. Mivel a szükség akkora.

– Nahát, gondolhattam volna!

– Rád akkora a szükség, dokikám. – Azzal ismét a kezét nyújtotta.

McCoy kék szeme pillantása összeakaszkodott Kirk szemével, de egy kínosan hosszú perc beletelt, amíg az orvos elfogadta az odanyújtott kezet. Hanem akkor úgy szorította meg, mint rég várt találkozáskor a régi barát. Majd Randhoz fordult.

– Kapok engedélyt a fedélzetre lépéshez? Rand ragyogó mosollyal válaszolta:

– Megkapta, főorvos úr!

De McCoy már indult tovább az ajtónak, morgolódón, mintha a legrosszabbra készülne.

– Hallom, orvos lett a jobbkezemből. Nekem pedig főnővérre van szükségem, nem alorvosra, aki mindent jobban tud, és…

S amint haladt át újabb ajtókon, hangját, mint csíkot, húzta maga után.

– A gyengélkedőt is nyilván átalakították. Ha egyszer a mérnökökön rajta a változtathatnék…

Sejthető volt azonban, hogy tapsikolni fog, ha az új élettudományi felszerelését meglátja, hiszen jórészt az ő tervei szerint készült.

Rand közben még egyszer áttekintette a behajózandók lajstromát, és odafordult Kirkhöz.

– Nincs több várakozónk, kapitány úr. Kirk rábólintott, majd beszólt a hajórádióba:

– Minden fedélzeten figyelem! A kapitány beszél. Azonnali induláshoz készülünk.

Tizedik fejezet

A kapitány hajónaplója. Csillagflotta, Enterprise. Csillagkelte 7412/3. A mellékelt tengernagyi parancs szerint az Enterprise készen áll a Földpálya kikötőjének elhagyására. A megszabott indulási idő egyórás megrövidítésével jutottunk idáig, azért csatolom a dicséretre érdemesek lajstromát mind a hajó legénységéből, mind a sólyáról. Magam pedig a Tengernagyi Hivatal utasítására átvettem a hadműveletre induló hajó parancsnokságát.

Kirk beleereszkedett parancsnoki székébe. Élvezte volna a hivatalos helyével járó tisztességet egy pillanatig, azzal az ürüggyel, hogy a parancsnoki híd monitorait veszi szemügyre. Nem hitte, hogy bárkit megtéveszt, de tudta azt is, hogy gyengeségének egyetlen pillanatát megbocsátják. Szeme elsőnek Deckerre esett, aki feszülten bámult maga elé. Kirk együtt érzett vele, mert eszébe jutott, hogy ha küldetésükből ép bőrrel térnek meg, lesz majd Deckernek is része az ő dicsőségében. Hogy ő, James Tiberius Kirk olyan lehet most, mint Lázár, amikor sírboltjából a napfényre kilépett.

– Elválaszthatja a kikötő a fő köldökzsinórt? – tudakolta Uhura.

– El – bólintott Kirk.

A parancsot továbbadták, és a híd nagy kameráján megjelent a sólya képe, amint a tápláló– és erővezetékek vaskos kötegét elválasztják, s a hajó súlytalanul lebeg. A kormánynál Sulu keze a helyzetigazító sugarak tárcsáin pihent. Várta a kapitány következő parancsát. Kirk pedig a szabadító jelet várta. Nem volt-e túlbuzgó? Decker nyomatékosan ajánlotta, hogy iktassanak be még három órát az indulásig. S bár a hajót Decker ismerte a legjobban, Kirk tudta, hogy a készülődés buzgalmának alábbhagynia nem szabad. Az indulás elodázása kudarccal érne fel, és kétséget támasztana a legénységben, vajon az előttük álló akadályoknak is ilyen botladozva futnak-e majd neki. Ezért döntött az indulás mellett.

– A sólya kész – jelentette Uhura.

– A kormány kész – jelentette Sulu.

– Kifutásra készen a pályagörbén. – Ez a hang új volt a jelentések karában, de a pillanat jelentősége csengett belőle. Ilia jelentett, a deltái hajózó.

– A sólya szabadít, kapitány úr – jelentette Uhura.

– Minden állomás szabadít, kapitány úr. – A monitorok összekötője Decker volt, ő jelentette tovább az űrközpontnak a csillaghajó indulási készségét is.

– Kormányos úr, helyzetigazítás – adta ki Kirk.

– Megkezdem a sugaras helyzetigazítást, kapitány úr.

Amint Sulu keze megindult a tárcsákon, Kirk tudta, hogy a hajó oldalában apró kék lángsugarak válnak láthatókká a sólyán dolgozók számára. Figyelte a főmonitoron, mikor kezdődnek az alig észlelhető billenések, amelyekből tudnivaló, hogy a sólya is segít ellensugaraival… MOST SZABADÍTOTTAK! LEBEGÜNK!

– Helyzetet tarts! – szólt parancsa a kormányosnak.

– Tartom, kapitány úr-jelentette Sulu.

Az Enterprise most Sulu kezében volt, ő pedig gyakorlottan tartotta a sólya szintjén, és egy bólintással jelezte Kirknek, hogy a helyzetigazító rendszer hibátlanul működik.

– Megindulhatunk, kormányos úr.

Sulu jobb kézre dolgozott, és az Enterprise lassan megindult kifelé. A főmonitoron a sólya lassan elúszó hossztartói látszottak. Kinn, a sólya vázán túl, apró emberi alakok figyeltek, kik munkafülkéből, kik űrruhásan. Néhány technikus integetett. A többiek mintha csupán dolgukvégzetten, de kétkedőén tekintettek volna utánuk. Nem, integetnek azok is! Bajos is lett volna megindultság nélkül nézni az Enterprise-t, amint méltóságosan kiemelkedik acélfüggönyei közül. Sötétülő óriás volt a Föld, a fél eget betöltötte fölöttük. A Nap most tűnt el éppen mögötte, és utolsó légköri lobbanása a csillaghajó kékesfehér tritaniumburkolatán villant. Kirknek nem kellett a sólyán állnia ahhoz, hogy tudja, milyen hajójának távolodó képe. Erezte ő, hogy kecsesen bontakozik ki acélfüggönyei közül, és hogy most már az űr áttetsző tisztasága hűti.

Decker tekintetét a parancsnoki szék felé vonzotta valami. Elragadtatást látott Kirk arcán, a költészet, a vallás, a szenvedély világának mámorát… Decker ezt jól ismerte. Az lepte meg csupán, hogy szinte neheztelés nélkül tekint a kapitányára. Soha nem szolgált még Kirkkel egy hajón, bármilyen szívesen lett volna a keze alatt fiatal tiszt korában. Még apjának, Matt Decker sorhajóparancsnoknak a híre sem feledtette vele, hogy a Csillagflotta történetének legkiválóbb parancsnoka Kirk. Mindaddig legalább. És Decker azt remélte most, hogy megmaradhat annak.

A gépterem zajai már rég elhaltak Scott tudatában. Hogy a helyükbe miképp költözött muzsika, azt megmagyarázni bajos lett volna. Csak annyit tudott, hogy muzsikát hall megint. Újból átvizsgálta az erőgerjesztés műszertábláját. Kirk parancsa hamarosan ideutasítja. A főgépész helyzetjelzői azt mutatták, hogy az Enterprise-t a hidrogén-peroxid sugarak jól ellendítették a sólya mellől. Scott alig észlelhető lobbanást látott a nagy keverőkamrában. A nyomában hangot is hallott, fojtott mennydörgésre emlékeztetőt. Az erőgerjesztés ilyen fokán anyag és antianyag csupán mikroszkopikus mennyiségben keveredik – azonban az anyag poriadásának egyetlen szemerje elegendő erőt gerjeszt a kapitány minden pillanatban várható parancsának teljesítéséhez. Legalsóbb szintjén is messzebbre elvinné az erőgerjesztő az Enterprise-t, mint a régi hidrogén-peroxid rakéták ezres tömege. Decker hangját hallotta a hajórádión.

– A helyzet, főgépész úr?

– A keverőkamra szabadot jelez. Várom a parancsot az erőgerjesztésre.

A parancsnoki hidat mutató monitorán pedig láthatta, hogy Sulu leveszi kezét a helyzetigazító tárcsákról. Majd Kirk hangját hallotta:

– Erőgerjesztést, kormányos úr! Előre, nulla-öt fényévvel!

A parancsnoki híd szárnyhegyén a két hatalmas erőtorok csillagfehérre izzott. Az ezernyi rakétaerő valóban meg sem közelítette volna ezt a kirobbanó teljesítményt. A csillaghajó belsejében nem volt mormolásnyi hangja sem, és a tehetetlenségi tompítok elfedték a robbanáshoz hasonló gyorsulást is, amit a parancsnoki híd műszertáblái mutattak.

– A kifutás szögét kérem a képernyőre – rendelkezett Kirk, mert teljes képet akart.

San Francisco régi Földpálya kikötőjének bámulatos látképe addigra mögéjük került, s ahogy rohamosan törpült a sólyák rendje is, a Föld sötét gömbje kezdte kitölteni a képernyőt. A mögötte eltűnt Nap sugaraiból is csupán halvány glória maradt körülötte. Majd a Föld maga is törpülni kezdett, mind gyorsabban, amint az Enterprise a sebességét növelte. Csehov boldog vigyorgása visszfényt vetett Uhura és Sulu arcán. Örült Kirk is, hogy boldog izgalmában osztoznak – s akkor nyilallt belé, hogy örömüknek része az ő jelenléte. Összeszámlálta, hány hasonló kifutásban volt már részük együtt… Vajon miért nem számlálgatta az elmúlt évek során? Félretette a kérdést. Lelkendezni és töprengeni egyszerre nem lehet.

– A képet elölről kérem – mondta. S a kamera a csillagokkal teleszórt űrt mutatta, ahogyan nekifutottak. Kirk elmerengett az ismerős csillagképeken, és ernyedten dőlt hátra parancsnoki székében. Kezdetnek jó, gondolta. Baj akkor lehet, ha erről a sima pályáról letérnek.

Tizenegyedik fejezet

McCoy szó nélkül lépett be a gyengélkedőbe, s amint a szakállát egy csók erejéig hozzádörzsölte Chapel arcához, indult szétnézni az új felszerelés közt, és nekifogott a csöndes káromkodásnak. Annyira csöndes azért nem volt, hogy a csinos, nyúlánk nő ne hallotta volna, mi minden szidnivalót talált, s amint első meglepetésén túljutott, mulattatta is már, hogyan bóklászik az Öreg a bonyodalmas élettudományi készülékek közt.

Dr. Christine Chapel a természettudományi kar orvosbiológiai szakát végezte, amikor hét éve az Enterprise-ra jelentkezett nővérnek. Szolgálatának évei során tisztelete McCoy orvosi készsége iránt szinte a bálványozásig nőtt. Többet tanult McCoytól, mint a természettudományi karon, sőt úgy érezte, annál is többet, mint amennyit az orvosi cím elnyeréséért az óta tanulnia kellett. És tudta jól, hogy bár McCoy t titokban elégedettség tölti el a finom készülékek láttán, a fejét mégis örökké rosszalóan fogja ingatni, mondván, hogy őneki nem kell más, csak rászoruló beteg meg a tulajdon paraszti esze, hogy a beteg bajára rátapintson.

McCoy régi meggyőződése volt, hogy az emberi test és lélek óvó– és javítórendszereket foglal magában, az orvosnak ezért első és legfontosabb tennivalója, hogy a betegeket a maguk gyógyításának útjára segítse. És dr. Chapel látott is elég példát az Öreg holisztikus módszereinek sikerére, hogy kétsége se legyen: morgolódása a mérgek meg a kések alkalmazása ellen jogos. S a szükség parancsára mégis különb sebész, mint amilyet dr. Chapel valaha látott, gyógyszertani ismeretei pedig felöleltek vagy félszáz bolygót. Nem szólva arról, hogy az ide került műszerek és készülékek jó része McCoy kísérleti munkásságának és ajánlásainak köszönhető. S hiába böstörgött McCoy, a szemét le nem vette tökéletesített vizsgálóasztaláról, amelyen betegét úgy világíthatta át, akár a rétegelt üveget, de lehetőségeihez tartozott az is, hogy követhette a sejtek molekulaszerkezetének változásait. Dr. Chapel látta McCoy titkos elégedettségét, hogy a Csillagflotta Daystrom-műszereket szerzett, s rajtuk azokat a Fabrini-féle orvosi jeleket alkalmazták jelzőül, amelyeket McCoy talált és Spock fejtett meg egy tízezer esztendős civilizáció iratai közt.

– Azt hallom, hajóorvosi képesítést szerzett. – McCoy e szóval sarkon fordult, és dr. Chapel szeme közé nézett.

– Igaz, Leonard. Két éve már. – Látta, hogy McCoy meglepetten pislog, amint keresztnevét hallja tőle. Csakhogy most már rangja és képesítése megadja a jogot hozzá. Nővérkedett is a keze alatt öt évig.

– Nem zavarja, hogy a főnöke én leszek? – firtatta McCoy. – Hiszen e pillanatban minősítettem le alorvossá!

– Soha ilyen boldog megkönnyebbülésben nem volt részem. – S még a zsörtölődő

McCoy is elhitte, ha nem a szavának, a kék szeme vallomásának.

– Hadd látom a kapitány törzslapját – törte meg a pillanatnyi hallgatást McCoy. Dr. Chapel ismét föllélegzett. Ha főnöke most próbára tenné, hát jó helyen kereskedne. Ő készült. Oly sok évig dolgoztak együtt, hogy módjában állt megfigyelni a hajó parancsnoka meg a főorvosa közötti kapcsolat jelentőségét. S a főorvos nem csupán a parancsnok testi, lelki és értelmi épségéért viseli a felelősséget, hanem ha úgy fordul, akár leválthatja a parancsnokságról is. Nem is alakulhatott ez a kapcsolat másként olyan szolgálatban, amelynek során a hajó akár évekig járja a csillagrendszereket, és semmiféle kapcsolata a Tengernagyi Hivatallal.

McCoy nekiült a törzslapnak. Szemmel láthatóan meglepte, mi mindent összegyűjtött dr. Chapel Kirk kapitány meg a legénység felől. Segítségére lehetett nyilván, hogy a csillaghajókon időközben meghonosodott a személyvizsgáló rendszer – végpontján azzal az apró érzékelő-közvetítő készülékkel, amelyet a legénység viselt, ilyenformán testük minden vészjelét nyomban jegyezhették az orvosi rendelőben. (Új szolgálati egyenruhájukon övük csatjába épült bele az apró készülék, a test monitorozására eszményi helyen.) Az így nyert értesüléseket az egészségügyieknek persze éppolyan bizalmasan kellett kezelniük, mint minden egyéb orvosi értesüléseket^[vii], de az egészségügyiek körén belül az értesültség folyamatos és pillanatra kész volt a legénység egészségi állapotáról.

– Mire magyarázza ezeket az átállási anagrammákat a kapitánynál? – tette fel a kérdést McCoy. – Stressz jeleit olvassa ki belőlük?

– Persze, mi mást?

Dr. Chapel kurtasága figyelmeztette McCoyt, hogy az orvosnő a szokásosnál több figyelmet szentelt Kirknek. Jóllehet, gyűjtött adatai jórészt tizenöt órásak lehettek csupán (vagyis amióta Kirk a fedélzetre lépett és bekapcsolódott az egészségügyi gyűjtőrendszerbe), dr. Chapel azonban a Csillagflottától is megszerezte Kirk legfrissebb vizsgálati eredményeit, és a két adatcsoport összehasonlításából érzelmi megrázkódtatás jeleire következtetett. McCoyon is távoli aggodalom vett erőt, amikor értesült, hogy régi kapitánya és barátja valami módon magához ragadta az Enterprise parancsnokságát. Annak idején ő is ebben az ügyben vált meg a szolgálattól. McCoy ugyanis dühösen tiltakozott, hogy Kirknek tengernagyi előléptetést ajánlanak, és tiltakozásához csatlakoztak más flottaorvosok is. Nem mintha sokallották volna a tisztességet – az ellen tiltakoztak ők, hogy a Tengernagyi Hivatal meg sem fontolja Kirk lelki mutatóit. S amikor tiltakozásukat Nogura nemhogy semmibe vette, hanem gorombán félresöpörte, McCoy megvált a Csillagflottától. Jól ismerte Kirköt, és nem hihette, hogy a földön járó élethez hozzászokhat, sőt tudta biztosan, hogy semmilyen élethez nem szokna hozzá, ha döntési szabadságával és parancsnokijogaival nem élhet. Mit is beszél Chris Chapel? Mintha olyasmit hallott volna, mint amiket ő gondol éppen.

–…Mindezeket egybevetve tehát – foglalta össze dr. Chapel – parancsnoki tevékenysége annyira egybevágott lelki szükségleteivel, hogy visszavonulása a kábítószereseknél tapasztalható elvonási tüneteket idézett elő.

McCoy vizsgapillantást vetett az orvosnőre és epésen megjegyezte volna, hogy az alma összehasonlítása a kókuszdióval nem szerencsés, azonban inkább megvallotta magának, hogy az orvosnő igen közel jár az igazsághoz.

Gyorsan közeledtek a Jupiterhez. Hatalmas tömegének festékgyári színei messziről ismerősnek tetszettek. Kirk már nyolc éve nem járt az óriási égitest közelében, ezért elmerenghetett, hogy elúszó vörös foltjának közepében a fekete vakszem nem nagyobb-e most. Láthatott a Jupiter holdjai közül is néhányat, az Iót meg a Ganymedest kivált jól, s a látvány arra emlékeztette, hogy épp e holdak mozgása vált Galilei távcsövén át az emberiség első bizonyságává, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja. A történelem előtti mutánstenyészeti civilizációk is tudták ezt persze, tudomásuk azonban ajándék volt, nem pedig az emberi szellem fáradozásának gyümölcse.

– A jupiteri állomást tudósítani kezdtük sebességi görbénk felől – jelentette Decker. Kirk rábólintott. Decker teljesítménye összekötő és tudományos tiszti minőségében mindeddig hibátlan. Nem mintha Kirk ettől végképp meg is nyugodott volna, de a Jupiter melletti sima elhúzás látványában nyugodtan gyönyörködhetett.

Az utóbbi néhány évszázadban Galilei felfedezéseiből akkora tudást és olyan teljesítményeket kovácsolt az emberiség, amilyenről a régi idők maroknyi tudósa nem is álmodhatott. Vajon Einstein volt-e vagy Clarké, aki megjósolta, hogy egyszer majd a Napot energiagyűjtők láncolata fogja össze a Földdel? Kirk az olvasmányaiból emlékezett egy O’Neillre, aki megjósolta, hogy egyszer majd műbolygók karéját szerkeszti az ember, s hogy a legnagyobb megépítése éppen a Jupiter kis naprendszerének bőséges szilárd– és vegyianyag-készletéből válik lehetségessé. Az ló holdra való leszállás néhány bökkenővel járt a Föld tudósai számára, korántsem annyival azonban, mint amikor jóval korábban a Föld tulajdon holdjára kellett leszállniuk, és ott építeniük űrállomást. Furcsa, hogy e tudósok kiléte felől máig nem tudni, holott ők folytattak ott genetikai kutatásokat, az emberi történelmet évmilliókkal megelőző földtörténeti élet kezdetei kapcsán.

Kirk látta, hogy Ilia, a navigátor, beüti az irányváltozásokat, amelyekre az imént utasította, majd ránéz – Kirk pedig bólintott, hogy látja a módosult hajózási tervet.

Kapitányi napló, csillagkelte 7412/6. Kettőegész-hét óra indulás óta. A fényévsebességre térést mindeddig halasztottuk, hogy befejezhessük az üzemanyag-egyensúlyi kísérleteket. S bár főgépészem és összekötő tisztem egyaránt elégedetlen az eredményekkel, a további halasztást nem kockáztathatom. A behatolónak útját kell állnunk mielőbb.

A Jupiter már mögéjük került, és kisebbedett a képernyőn. Kirk sejtette, hogy Decker elkészült méréseivel mögötte, a tudományos műszerfalnál, és egyre elégedetlenebb.

– Kapitány úr – szólalt meg, de a szaván érzett, hogy számol még –, ha sikerül a teljes fénysebességig gyorsítani, azaz hetes fokozatig, a behatolót huszonegy-egész-egy órán belül érjük el.

– Megerősítem a tudományos tiszt számítását – fűzte hozzá Ilia.

Kirk a szeme sarkából látta, hogy deltái hajózója és tudományos valamint összekötő tisztje az egyetértés jelénél hosszabb pillantást vált. Szemük kapcsolatát a felvonóajtó kinyílása és a simára borotvált, makulátlan egyenruhába öltözött dr. McCoy megjelenése szakította meg. Nocsak, hogy kivakarózott a Nyúzó! Kirk derűsen nézett végig rajta, bár McCoy keserves képpel jelentkezett.

– Nos, dokikám, megnyerték-e tetszésedet az egészségügy új gépei?

– Egy csöppet sem – jelentette ki McCoy. Mintha valami számítógépközpontba löktetek volna be!

– A fénysebességbe való átmenet programja tiszta – jelentette Decker.

Kirk már fordult volna a kormányoshoz, Decker azonban még nem mondott el mindent.

– A döntés a kapitány úré, és mégis további szimulációs megfigyeléseket ajánlanék.

– Mi azonban a behatolót akarjuk megfigyelni, mielőtt a Földet eléri! Fénysebességre most van szükség! – Kirk érezte, hogy McCoy sandán néz rá, Deckert azonban rendre kellett utasítania. S már kapcsolta is a hajórádiót. – Gépterem! Fénysebességre készülj!

Scott aggályos válasza nyomban megérkezett.

– Lebegő érzékelőink szimulációs próbát kívánnak, kapitány úr…

– Főgépész úr – ripakodott rá Kirk –, nyomban indítsa a fénysebességet!

– Erőlteted, Jim -jegyezte meg McCoy szelíden. – Embereid értik a dolgukat. – Kirk nem örült az orvos békítésének. Én is értem ám a dolgom, doktor úr! – ezt tudatta vele a pillantása.

– Egy pillanatig várjon, kapitány úr – szólt vissza Scott a hajórádión. Kirk várt. A rádión hallotta közben a keverőkamrákban gerjedő dörgést, amint Scott a gépeit nekiterelte a fénysebességnek. A zaj előterében technikusával tanakodott.

– Ha megfeszülök, se leszek okosabb – hallotta Kirk a technikust, majd Scott ingerült válaszát: – Ha nem, hát nem. – Aztán a neki szánt feleletet: – A szimulátor csupa határértéket mutat. Nem felelek, kapitány úr…

Hát senki nem érti, hogy elébe kell vágniuk a benyomulónak?

– Fénysebességet kértem, főgépész úr – hangoztatta hajthatatlanul. – Egyes fokozattal előre, Sulu.

– Közeledünk az egyes fokozathoz – jelentette Sulu, és már Kirk is érezte a gerjedő erő rázkódását.

Majd egy évszázada, amikor egy csillaghajó mennyiségi ugrása sikerült a fénysebességbe, az Einstein munkásságát értelmező kishitű elméletek halomra dőltek. Az első csillaghajó és legénysége nem porlott energiává. Csupán annyi történt, hogy amikor elérte a fénysebesség küszöbét, egyben eljutott a „közönséges” űr meg a hiperűr határára is. Ennek a határnak pedig maga az idő bizonyult, és a hiperűr felfedezői azt tapasztalták, hogy a világegyetem zsugorodni kezd körülöttük; s a fénysebesség mértani növekedésével meg a világegyetem zsugorodásával ijesztően csökkentek a távolságok.

Sulu közben fennhangon és egyenletesen számolt.

–…nulla-hét fényév… nulla-nyolc… nullakilenc…

– Nálam időfolyamatosság mutatkozik! Decker kiáltása arra figyelmeztetett, hogy a fénysebesség határát nem közelítik meg egyenletesen.

– Fénysebesség. Egy fényév – jelentette Sulu. Kirk hátrapördült parancsnoki székében a tudományos monitor felé. – Decker… – kezdte volna, de be nem fejezhette, mert hangját vészjelzők sivalkodása, harangzengés és kiáltások nyelték el. A parancsnoki híd főmonitorán a csillagok hiperűrre jellemző spirálja és olvadt fénye örvényleni kezdett, mintha dugót húztak volna ki a világegyetem aljából, s annak tartanának mind.

– Hernyócsavar! – kiáltotta oda Sulunak Kirk. – Vissza villanysebességbe! Teljes ellenerőt!

A vészsípok sikongtak, a főmonitor pedig ablakot nyitott a világegyetemre, és mutatta kérlelhetetlenül, miféle zűrzavart támasztott az Enterprise anyag és idő között. A csillagok elnyúlt formákká váltak, ahogyan az Enterprise egyre mélyebben szívódott az örvénylő hiperűrbe. Vadul bukdácsolni kezdett, és akadozott a kormányirányítás.

– A visszájára fordult, kapitány úr! – kiáltotta túl Sulu a hangzivatart. – Villanysebességre megfarol!

– A földpályás frekvenciákat megszakította a hernyócsavar! – kiáltotta Uhura.

Decker nem vette le szemét tudományos monitoráról, úgy kiáltozta megfigyeléseit:

– Huszonkét másodperces tehetetlenségi kiesés várható, amíg az előreható erők a fénysebesség alá csökkennek!

A deltái hajózó kiáltása is beleszólt a zűrzavarba:

– Meg nem határozható kisebb test sodródik a forgatagban, kapitány úr! Most egyenest előttünk!

– Erőpajzsokat föl! A testet monitorvégre! – Kirk is csak ordítva szerezhetett érvényt parancsainak. Az idő torzulása hatott még a szóra is. A kamerán apró fénypont jelent meg, közvetlenül előttük. A védelmi rendszer számítógépei harsogni kezdték: -Ütközési veszély! Ütközési veszély!

– Kézi vezérlésre! – kiáltotta Sulunak Kirk.

– Nincs foganatja! – szólt Sulu válasza, mikor már látnivaló volt, hogy keze hiába jár a tárcsáin.

– Hajózási visszaverőkkel dolgozom! – jelentette a deltái navigátor, de korán, mert riadtan állapította meg:

– A visszaverők nem működnek, kapitány úr!

A tudományos műszerfal mellől Decker jelentette:

– Úgy látom, csillagszilánk, kapitány úr! Igazított a főmonitoron, és a kép két nagyságrenddel nőtt. Jól látták, mi robog feléjük: nem apró fénypont, hanem üveges élű űrrög – csillagszilánk, igen, csakhogy robogásában hegyméretűvé nő!

Tizenkettedik fejezet

Világosan látták valamennyien, hogy a csorba nikkelhegy az Enterprise-nak tart. Sulu nagyította a képernyőn, amekkorára tudta és a deltái navigátor is elkészült a számításaival.

– Üt-üt-köz-üt-köz tizen-ti-zen-két… – Ilia jelentésében is benne rezgett az idő torzulása, akárcsak a készülékekben.

Kirk igyekezett, hogy a jelentés zűrzavarát kibogozza. Ilia nyilván azt mondaná:

„Ütközés tizenkét másodpercen belül”.

– Fázisrombolót készíts! – Kirk parancsa Csehovnak szólt, s az kifogta a hangörvényből, de Kirk máris ezt hallotta: – Hagyd a ha-fázis… – Mi a fene!

S látta, hogy Decker ront oda Csehov védelmi műszerfalához.

– Mit kiáltott? Hagyd a fázisrombolót? Fotontorpedót állíts? Így hangzott… Decker máris kerülte Csehovot, s az állítógombot maga nyomta meg. Tűnődésre nem volt idő. Decker nyilván nem másítja meg a parancsot ok nélkül. Kirkkel egyet fordult a világ, s az idő tótágast állt. Mennyi tizenkét másodperc? Csehov maga is időzavarral küzdött, de mintha ilyesmit jelentett volna: – Fotontorpedók készen!

Szóval Decker osztja a parancsot!

– Kilőni! – Csehov nyúlt a gombért. – Tűz!

A csillaghajó nagy gomolyag fényelektronerőket bocsátott ki, de mintha lassan haladtak volna. Sulu hármas fokozatra állította vissza a kamera nagyítását és a robogó csillagszilánk csúf csorbája távolabb került. Mégsem lehettek messzebb az összeütközéstől két másodpercnél, amikor a foton robbanófej beleöklelt a csillagszilánkba. Mintha gyémántcsiszoló vésője repesztette volna szét a hibás követ – a hatalmas szilánk szétrobbant és ezer repesze a csillaghajó elülső pajzsait verte. Apróbb szilánkjai vörös majd fehér lánggá változtak, de egy jókora töredéke olyan erővel ütközött nekik, hogy belerendült a hajó is.

– Megúsztuk! – A megkönnyebült kiáltás Csehovból szakadt ki. Kiáltását már nem pofozták visszhangok. Kirk e pillanatban a képernyőn látta, hogy a „közönséges űr” csillagos nyugalma visszatért.

– A kormányművek működnek – jelentette Sulu.

– Tartjuk a nulla-nyolc fényévsebességet – tudatta kapitányával Decker. Kirk nem szólt. Várta, hogy Decker teljes helyzetjelentésre valót összeszedjen, de a torpedóromboló művének összefoglalását megkönnyebbülten hallotta Csehovtól. Tulajdon szerepe a válságos pillanatban nem volt valami jeles. Ujját sem mozdította, amikor parancsát figyelmen kívül hagyták. Ugyan miért kellett Deckernek mégis a torpedóhoz folyamodnia? A fázisrombolók nyomban bevethetők. A torpedó célzásra állítása másodperceket rabol el, és ezért szembe kellett nézniük a pusztulással! Milyen megfontolás vezette Deckert?

– Veszteséget nem jelentenek. – Csehov ezzel fejezte be Deckernek tett jelentését.

– Tévedés, fegyvermester úr! Igenis van veszteségünk! – szólt közbe McCoy. –

Én majd az eszemet vesztettem félelmemben! – Annyi esze mégis maradt, hogy nem vallotta magát hősnek.

Decker a géptermet hívta hajórádión.

– Egy pillanat! – válaszolt Scott ingerülten. – Hadd embereljük meg magunkat!

Kirk Uhura kérdő pillantását kapta el. Vajon ő is a kapitányi parancs félresöprését furcsállja? Nehéz szívvel szólt bele a hajórádióba:

– Térjünk vissza a fénysebességre mielőbb, főgépész úr.

– Értem – szólt vissza Scott. – A baj csak az, hogy a hernyócsavart az anyag-antianyag egyensúlyának megbomlása okozta. Ha a baj végére nem járunk, megtörténhet újból.

– Én pedig tudatom a főgépész úrral, hogy a behatoló két napnál közelebb jár a Földhöz, azért útját kell állnunk mielőbb.

– Persze, értem én, kapitány úr… – Scott hangja nem lett nyugodtabb. – Megteszünk mindent, ami csak telik tőlünk.

Kirk kikapcsolta a hajórádiót, felkelt és szembefordult Deckerrel.

– Légy oly kedves, kísérj le a lakosztályomba – szólt rá, egykedvűséget erőltetve. – Kormányos úr, vegye át a parancsnokságot.

– Veletek tarthatok? – tudakolta McCoy. Kirk nem bánta volna, ha orvosa ebbe az ügybe nem ártakozik, de el sem háríthatta. Rábiccentett a kérésre, és nyomában a feszült arcú Deckerrel elindult a felvonóhoz.

Kirknek már megérkezésekor szeget ütött a fejében, vajon a homok– és rozsdaszín belső Decker színkultúráját tükrözi-e a parancsnoki lakosztályban. A sínen járó széket és munkaasztalt mindenképpen ki akarta dobatni, annyira emlékeztette hivatali szobájára a Csillagflottánál. Az is szemet szúrt neki, hogy régi szigorú derékalját majd kétolyan széles fekvőalkalmatosságra cserélték. Nem volt nosztalgikus lélek, azért ezt a cserét nem bánta annyira, bár azt sem igen hitte, hogy ennyi fölös hellyel lesz mit kezdenie ezen az úton.

Amikor beléptek, McCoy mintha beleveszett volna a tapétába. Decker megállt Kirkkel szemközt és várt. Arcán nem tükröződött érzelmi hullámzás. A csöndet Kirk törte meg.

– Magyarázatot kérek. Miért hagytad figyelmen kívül a fázisrombolóra vonatkozó parancsomat?

Decker válasza dühítőén hűvös és udvarias volt.

– Kapitány uram, az átalakított Enterprise-on a fáziserőt a főerőműveken vezették át, hogy rombolóerejét megnöveljék. Amikor az erőművek anyag-antianyag egyensúlya megbolydult, kétségessé vált a fázisrombolók műdödése is.

Nem ilyen választ várt Kirk. És belehasított, hogy Decker, lám, azt tette éppen, amit a pillanat megkövetelt.

– Helyesen cselekedtél ilyenformán.

– Köszönöm a dicséretet, kapitány uram. És bocsánatod kérem, ha zavarba ejtettelek.

– Engem zavarba? Hát szó, ami szó… – Kirknek eszébe jutott, hogy az áttervezés első rajzain látta a piros karikákat a fázisrombolók körül és nemcsak tiltakozott, hanem nevetségessé tette a tervezőt azzal, hogy semmi haszna nem lehetne ennek a fegyvernek, ha a hajó sebessége csupán elektromos. S ő abban a tudatban élt, hogy a Csillagflotta okult az ellenvetésén. Ugyan miért?

– Megmentetted a hajót – mondta Deckernek, mert ez volt az igazság. Nem hallgathatta el.

– Tudom, kapitány uram. – Decker válasza hűvösen, zavartalanul csengett.

– Akkor meg ne versengj velem! – fortyant föl Kirk.

– Szólhatok egy őszinte szót, kapitány úr?

– Tessék – mondta rá Kirk kelletlenül.

– A kapitány úr egy csillagórányit nem töltött a hajón az elmúlt két és fél esztendőben. Ha ehhez számítom, hogy az áttervezés mértékével sem ismerős, azt kell mondanom, küldetésünk sikere forog veszélyben.

Kirk azon kapta magát, hogy már torkát szorongatja a düh.

– De te, ha igaz, azért elbábáskodsz mellettem, ugye, öcsém?

– Megteszem, kapitány uram.

Kirk kétkedőn pillantott összekötő tisztjére. Kihívásnak szánja? Mert akkor jobb, ha nem pattog tovább.

– Nos, ha ennyi a dolgod, nem is tartóztatlak -mondta.

S amint Decker feszes hátraarccal távozott, Kirk McCoynak támadt.

– Halljuk, doktor úr!

McCoy azonban nem szólt semmit, amíg Decker mögött az ajtó be nem csukódott.

Aztán kockáztatta csak meg:

– Lehet Deckernek némi igaza, te Jim.

– No, hordd el magad, kutyaütő! – fakadt ki Kirk. McCoy csak a fejét ingatta.

– Mint a hajó főorvosa azért vagyok itt most, hogy parancsnokságra való alkalmasságodat megvitassam veled. Kirk lehűlt.

– Halljuk az érveket, doktor úr.

– Az első érv úgy szól, hogy te versengsz, kapitányom. Te mozgattál meg mindent, lehetőt s lehetetlent, éppencsak zsarolni nem zsaroltál, hogy az Enterprise-ra visszakerülhess. Még a zsarolás dolgában sem állítanék semmi bizonyosat. – McCoy óvatosan figyelte Kirköt, amíg beszélt.

– Azt vizsgálod, hogyan kerültem vissza a posztomra, főorvos uram, vagy azt, hogy alkalmas vagyok-e a betöltésére?

– A „miért? “-re adott nyílt válasszal is megelégszem.

Kirk meghökkent. McCoy komolyságához nem férhetett kétség. A válaszra pedig kíváncsi lett volna maga is. Azért belefogott a magyarázatba:

– A hirtelen behatolás…

–…bolond szerencsédnek bizonyult – vágta el McCoy. – Soha vissza nem térő alkalomnak. Csillaghajó parancsnoki hídjára ez juttatott vissza. S mit tesz a szerencse, éppen az Enterprise-ra.

Kirk nem bírta tovább tárgyilagossággal.

– Nevetséges ez a megközelítés! A dolgom szólított és a küldetés végrehajtásához csupán az Enterprise állt készen félig-meddig…

– S ha küldetésedben eljártál, talán leteszed a parancsnokságot megint?

Kirk úgy érezte, mintha megbomlott volna az idő megint. Mit beszél McCoy? Ha jól hallja, többet vitat még az alkalmasságánál is!

– Vagyis ragaszkodom a parancsnoksághoz foggal-körömmel, ezt mondanád, főorvos uram?

McCoy bólintott.

– Nemcsak foggal-körömmel. Elmondom, hogyan. Ha meggondoltad, ha nem, Jim, arra tettél, hogy a behatoló majd…

Kirk csak később emlékezett rá, hogy valami súlyos gorombaságot vetett közbe. Megfenyegette talán McCoyt, hogy kidobja a lakosztályából? Igen, de McCoy csak mondta a magáét:

–…valóban ennyire veszedelmesnek bizonyul, te pedig elbírsz vele, a hála is megtart a posztodon. Ha pedig belepusztulsz az összecsapásba, és mellékesen magaddal rántasz mindannyiunkat, hát ott egye a fene! Inkább a hősi halál, mint hogy prancsnok ne légy, igaz-e, Jim?

Kirk ocsúdott, hogy amit dühének érzett, az valójában félelem. Nem a bahatolótól, nem a vereségtől, nem is a parancsnokság elvesztésétől fél… Itt áll küldetése és felelőssége tudatában, szakmai büszkeségében, súlyos egyéniségnek, annyira, hogy latba sem vetheti, hátha az orvosnak van igaza, amilyen ki-bejáratos tudatában, fölötte és alatta… Hozzáértésére nem is lehetett panasza soha. Amióta csak ismeri McCoyt, csak egyetlenegyszer nem fogadta meg a tanácsát… azon a napon, amikor tengernagyi kinevezését elfogadta.

– Dokikám – mondta beletörődötten –, rám fér, amit hallok. – Más szóval: a célt is messze meghaladja, hogy…

– Ekkora megrögzöttség elvakíthat pillanatnyi kötelezettségeid iránt, Jim. Beszédes példa, ahogyan Deckerrel viselkedsz.

Kirk rámeredt McCoyra. A megrögzöttség az elevenébe hasított. Vagy szolgálhat magyarázatul is arra a visszatérő érzésre, hogy nem végzi a dolgát oly jól, mint valamikor? Személyes törekvését elébe helyezte volna szakmai becsületének? Ha így van, s ha ezen egyhamar nem változtat, a legjobb lesz, ha visszateszi a parancsnokságot Decker kezébe.

Tépelődését Uhura szakította meg a hajórádión.

– Szövetségi rendszámú távolsági űrkomp jelzi érkezését, kapitány úr. S hogy ránkkapcsolódna.

– Milyen szándékkal? – érdeklődött Kirk. A kamerán Csehov jelent meg.

– Futárszolgálatban, kapitány úr. Soron kívüli kóddal. Békés szándékához nem fér kétség.

– Helyes. Fogadjuk. Végeztem.

Azzal visszafordult McCoyhoz. Az alkalmasság kérdése változatlanul a levegőben lógott.

– Megfontolom a véleményed, főorvos úr – mondta Kirk. – Más van-e még?

– Még nincsen – felelte McCoy óvatosan. Kirk félre fordult McCoy végszavára, és a hajórádión a géptermet hívta.

– Főgépész úr! Amint a fénysebességet elértük ismét, olyan erőkört szerkesszen nekem a fázisrombolókhoz, amelyik elkerüli a hajtóműveket. Akármilyen erőtöbblet árán. Ertünk mi már olyat nemegyszer, hogy a hajtóművek megálltak, de a fázisrombolóinkhoz hozzáfértünk mégis.

– Igaz, kapitány úr – hallotta a gépteremből. – Azért ha megbeszélné a tudományos tiszttel…

– Ha szükséges lesz – vágott közbe Kirk –, mindent megbeszélek vele! Ennyi!

Kirk elzárta a rádiót. Decker volt a parancsnoka az Enterprise-nak, amikor a hibát beleépítették. Kirk fogadkozott, hogy ővele ilyen ugyan meg nem történik, ha a Szövetségi Tanács elé kell is vinnie a dolgát. Csak hát Decker nehézcirkálónak sohasem volt parancsnoka mélyűri küldetésben.

Decker háborogva hagyta ott Kirk lakosztályát. Kirköt nem ejtették a feje lágyára, csak hát a hajót nem ismeri, ez az igazság! Ő pedig ismeri hibáival együtt. A Csillagflotta tervezői irodájában váltig vitatta is a fázisromboló újratervezését. Scottal végül abban egyeztek meg, hogy amint kijutnak a Föld körüli pályáról, tesznek felőle, hogy erőköre elkerülje a hajtóműveket. Neki is fogtak a munkának, s amint az idejük engedi… Okoskodását a felvonóajtó nyílása szakította meg. Ilia lépett ki rajta. Decker megdermedt. Hiába. Jelenlétét még az ilyen parancsnoki válság sem feledteti.

– Bajos az öreggel? – érdeklődött Ilia. Decker megenyhült.

– Bajosabbnak ígérkezett. – Habozott egy pillanatig, majd hozzátette: – Nem bajosabb, mint teveled találkozni. Ne haragudj…

– Hogy búcsú nélkül hagytál el?

– Ha újra találkozni kezdenénk, te megadnád a módját a búcsúnak?

Ilia leszegte a fejét, majd hosszas gondolkodás után megrázta, azzal sarkon fordult és sietősen megindult a kabinja felé. Ajtaja kinyílt, majd rázárult, Decker meg csak bámult utána megbánóan. De megbánhatta csakugyan, hogy úgy szökött Ilia mellől, akár a tolvaj? A deltaiak nemi egysége a lelkébe markolt. Decker pedig olyan ember volt, amilyennek a legtöbben nézték: Matt Decker fia, megbízható, régi flottái család gyermeke. Csakhogy nevelni az anyja nevelte, amíg Matt Decker a csillagokat járta márpedig anyja megismertette vele az új emberiség új lehetőségeit mind, köztük az efféle egység jutalmát.

Kirk átvette a parancsnokságot és a futárkomp érkezésére terelte volna gondolatait. Csakhogy McCoynak igaza van! Mennyire kapott ő az alkalmon! S ha az alkalom idejét múlja? Mondjuk, a behatoló holnapra irányt változtat… Vagy kiderül, hogy nem ártana a Földnek? Vajon ő megkönnyebbülne-e, hogy a veszély elhárult? Mert ha nem, valóban nem illeti a parancsnokság. Ha őt illeti mégis, akkor csakis küldetése sikerén kellene csüggenie! Nem a jövőjén töprengeni. Elvégre legénységétől sem tűrne engedetlenséget holmi személyes okok miatt. A Csillagflottának tett fogadalom hajthatatlanul következetes e tekintetben.

Az Enterprise-hoz közeledő jármű hivatalos neve űrkomp volt. A komp a Csillagflotta hagyományában őrződött meg ilyen értelmetlenül. Kezdődött réges-régen, még a holdkompokkal. Majd nagyobb bolygóközi kompok épültek, végül jött ez az egyszerű tervezésű, mégis nagy erejű hajó, amelynek fénysebessége könnyedén túltett volna akár ötvenesztendeje épült csillaghajókén. Persze szó fért az Enterprise nehézcirkálói címéhez is. A Szövetség legerősebb űrjárója megérdemelte volna a régi flották „csatahajó” elnevezését – csak hát valamikor egy államférfinak vagy valami régi tengernagynak kulturáltabban vagy kevésbé katonásan csengett a „cirkáló”. Az Enterprise legszabatosabb neve – célja és haszna szerint – a „kísérleti és kutatóhajó” lett volna valójában. De akármi volt a neve az Enterprise orrához simuló járműnek, meg kellett hagyni, hogy kecses jószág, amint villanyerővel hátrál és helyezkedik. S alig állapodott meg, utasfülke vált le róla, és kikötő alkalmatosságával megindult a parancsnoki híd alatti fedélzetnek. A fülkét kibocsátó komp pedig lebegett tovább, jelezvén mintegy, hogy a fülke kiteszi utasait, majd visszatér.

– A fülke visszaindult – jelentette Csehov váltója a parancsnoki hídon. Nem telt egy pillanatba, s a parancsnoki híd képernyője már visszaútjában mutatta.

Decker fölérkezett a hídra, és odalépett a tudományos műszerfalnál álló Kirkhöz, majd ránézett, és döbbenten látta, hogy mintha idegen és mégis ismerős szempár tekintene rá Kirk arcából… Noguráé!

– Most figyelj, Decker – mondta Kirk kurtán, azzal megnyomta a hajónapló jegyzőgombját a műszerfalon. – Pótlólag a kapitányi hajónaplóba. Feljegyzem, hogy Decker összekötő és tudományos tiszt dicséretet kapott helyénvaló és talpraesett parancsszegéséért a hernyócsavaros válság során. Tudása és tettrekészsége mentette meg a hajót. Kirk. Ennyi.

– Köszönöm, kapitány úr – mondta Decker. Kirk pedig ismét megenyhült iránta. Lám, nem fűz a köszönetéhez semmi olyat, hogy csak a kötelességét teljesítette. Elvégre a parancsszeges kötelesség nem lehet.

E pillanatban megnyílt a turbófelvonó ajtaja. A nyílásban álló szálas alak döbbenetesen hatott fekete talárjában… Mélyen parázsló szeme már-már sátáninak tetszett. Spock!

Tizenharmadik fejezet

Hosszas böjtök, sívó szelek, forró homokviharok emlékét hozta, bölcseleti tanok szigorú fegyelmét. A fenséghez oly közel járt, hogy úgy tetszett, a méltóságot régen elhagyta már a gondolkodás útján. Csupán a szeme nem volt sem fenséges, sem méltóságos. Kirk elbámult.

– Spock…! Hogyhogy itt? – Majd meglepetését feledve elmosolyodott, és kézszorításra nyújtott kézzel sietett elébe.

A vulkanita azonban megkerülte, és a tudományos műszerfal felé igyekezett, ahol Decker ült.

– Megengeded? – Spock hangja szokatlanul fakónak tetszett. Decker nem így emlékezett rá a régi Enterprise tudományos rögzítőszalagjairól. De a legjobban az hökkentette meg, milyen önkéntelenül engedelmeskedik fakó szavának. Nyomban megértette, hogy Spock az ő helyét foglalná el a tudományos műszerfalnál. Azért talpra ugrott, és nyitott tenyérrel mutatta, hogy csak parancsoljon! Tudta, hogy ő is van olyan jó tudományos tiszt, mint akárki emberfia, mégis úgy pattant föl, mint a műkedvelő zongorista, amikor a hangversenyművész megérkezik. Spock pedig belesimult az ülésbe, és nekidőlt a munkának a számítógép sűrű billentyűzetén. Deckernek nem is kellett csalódnia. Spock hosszú ujjai iszonyú sebességgel mozogtak a válogatók, sorozok és szabályzók rendjében, mégis minden billentése meggondoltságra, figyelemre vallott.

– Hallgattam a Csillagflottának szóló rádióüzeneteidet, kapitány uram – vetette oda Kirknek, szinte egykedvűen –, és mindjárt tudtam, miféle bajok támadtak a gépteremben. – A műszerfal kisebb kameráinak sokaságán számoszlopok jelentek meg, és még Deckert is zavarba ejtették, kivált, amikor eszébe jutott, hogy Spock még nem ült ennél az új műszerfalnál soha, bár tervezése éppen az ő naplóban hátrahagyott utasításai nyomán készült.

Spock megállt, értékelte a kamerákon megjelent számsorokat, majd Kirkhöz fordult, és rezzenetlen hangon jelentette:

– Tudományos tiszti szolgálatra jelentkezem.

Kirk elmondhatatlanul megkönnyebült. A fénysebességre való átállítás mestere csodálatos módon megérkezett! Kirk Deckerhez fordult.

– Ha összekötő tisztünk beleegyezik…

– Hát hogyne! – felelte Decker készségesen. – A hozzáértés dönt! – Talán el is felejtette, hogy már a második csalódás éri küldetése során. Inkább az foglalkoztatta, honnan bukkant fel Spock éppen ebben a pillanatban? Talán Jim Kirk varázsolta elő? Deckernek eszébe jutott, hogy az Enterprise ötéves hajónaplójában hány mozzanat emlékeztette Kirk kapitány lehetetlennel határos megoldásaira. Még ha Spock a maga jószántából jött is, Kirkkel való régi barátságuk lehet a magyarázat… Meg az, hogy Spock szinte bálványozta Kirköt… Decker mindenképpen Kirk régi hírének újjászületését látta Spock megjelenésében. Csehov ismét ott állt műszerfalánál, kábán a meglepetéstől.

– Jegyezze fel – utasította Kirk –, hogy Spock visszatért a Csillagflotta szolgálatába az Enterprise tudományos tisztjeként. Mégpedig ettől a pillanattól.

Bár a többiekénél Kirk meglepetése sem volt kisebb, megállapította, hogy ő tért észre legelsőnek, azért a hivatalos tennivalókat zavartalanul intézi. Elfogódottságától mégsem szabadulhatott, ha meggondolta, hogy Spockkal való régi szívbéli barátsága felől azt mondják a vulkáni költők: különb érzelem az a vulkániak hétévente feltörő szerelménél. Másrészt Spock új, remetei fensége arra figyelmeztette, hogy a személyes közeledésnek nincs itt az ideje.

Spock felugrott műszerfala mellől.

– Az üzemanyag keverési arányát meg kell beszélnem a főgépésszel – mondta. – Mégpedig mindjárt, ha a kapitány úr az első közelítésből származó észrevételeimre nem kíváncsi…

Kirk érezte, hogy akkor ragadja kezébe a parancsnokságot, s vele a küldetés sorsát igazán, ha hűvösen tekint mind a szerencsés, mind a szerencsétlen fordulatokra.

– Intézd csak – vetette oda –, hogy a fénysebességet mielőbb elérjük.

Spock nem mondott se igent, se nemet, csak megindult a parancsnoki híd felvonója felé. Ajtaja e pillanatban nyílott, és dr. Chapelt bocsátotta ki McCoyjal. Spock éppúgy keresztülnézett volna rajtuk, mint többi ismerősén itt, azonban ahogy a felvonóból kiléptek, önkéntelenül elálltak az útját. Amint dr. Chapel meglátta királyi fekete talárjában, fájdalom szorította el a torkát. Fájt, hogy csak áll ostobán, és üdvözlés sem telik tőle, annyira megrendült… Tudta, hogy bamba mosoly terül szét a képén, és csupán Spock nevét rebegi. McCoy éppily sikertelenül próbálkozott öröme elrejtésével.

– Nicsak ni, Spock! Vesszek meg, ha nem örülök!

A pofonnál fájdalmasabban érte őket, ahogy Spock tekintete átsiklott rajtuk. Sértőbb készakarva sem lehetett volna. Kirknek kedve lett volna közbelépni, azonban meggondolta, hogy Spock nem tehet dr. Chapel lelkivilágáról, McCoy pedig régi róka, megsérteni baltával se lehet.

– Mindannyian örülünk… – szólt oda Uhura, hogy simítson a helyzeten, azonban Spock hideg pillantása torkára fagyasztotta a szót neki is.

Kirk kezdte érteni Spock viselkedését. Csak annyit szól környezetéhez, amennyit szolgálata megkövetel. Érdekes lesz megtudni, mi hozta vissza a csillaghajóra… Érdekes, de talán kínos is. Úgy döntött, nem piszkálja, mert lehet kétélű is a magyarázat. Azért megvárta, amíg a vulkanita belép a felvonó ajtaján, akkor kiáltott utána:

– Mindannyian köszöntünk a fedélzeten, Spock!

Tudta, hogy a kiáltása emlékeket ébreszt Spockban. Meg is rezzent. De már lépett be a felvonóba, nem viszonozta az üdvözlést. Az ajtó rácsukódott. Eltűnt a szemük elől.

– Ajándék vulkáninak ne nézzed a fülét, Jim – szólalt meg McCoy. Kirk szélesen elmosolyodott. A doki szellemességének se füle, se farka nem volt ugyan, mégis azt olvasta ki belőle, hogy ő is úgy érzi: ha Spock köztük van, rózsásabb a jövő.

Tizennegyedik fejezet

– Már elmegy nélkülem is – mondta Spock végül a főgépésznek.

– Innen bizony már elboldogulunk – mondta rá Scott zamatosán, skótosan, hogy csöppnyi keserűségét elnyomja. – Már csak a jóízű nevetésed hiányzik.

Spock eleresztette a füle mellett a megjegyzést, mint ahogy nem fogadta el két órája a főgépész kézfogásra nyújtott kezét sem. A főgépésznek kedve lett volna valami vaskos trágárságot kurjantani a kurtán-furcsán távozó Spock után. Montgomery Scott nem szokott az elutasító viselkedéshez – kivált nem a maga birodalmában. Pedig remek gépész veszett el ebben a vulkániban! Igaz, jó modorú gépészt sem látott még a világ. Jól ismerte Spockot az éles eszéről, hanem a mérnöki tudományával nem telhetett be mégsem. Vagy egy órát dolgozott itt a gépterem műszerfalán, aztán kikapcsolta a szimulátor meg az erőgerjesztők működési adatait szolgáltató számítógépeket, s vagy tíz percig a semmibe meredt. Végül szemrebbenés nélkül kivágta azt az anyag-antianyag keverési képletet, amelyet a számítógépes ellenőrzés később szinte hajszálra igazolt. Scott műszerfalától odébb a nagy keverőkamra vakító villámokat vetett, jelezvén, hogy az antianyag-adagolók rendszeres és sima működésbe kezdtek. Scott tudta, hogy ezt a villámló erőgerjedést megérzik a parancsnoki hídon is. Helyzetfigyelőin pedig láthatta, hogy a hatalmas csillaghajó minden fedélzetén készülnek a fényéves sebesség újabb próbájára. Spock a hajó gyomrában, gépek között igyekezett előre az orr felé. Itt a bókonyok útvesztőjében kabinok nyíltak, a pszichológusi képzettségű hajóépítészek tervezték kellemes egyedüllétet biztosító zugoknak. Sok tekintetben ez számított a csillaghajó legkellemesebb fertályának. A tervezés célirányossága itt engedett mindenre kiterjedő szigorából. Mindegyik kabinból kitekintés szolgált a csillagokra, és bőségesen nyílott alkalom, hogy a legénység tagjai akár az egyedüllét, akár az új barátságok örömeit élvezhessék. Spock fülét többfelől szeretkezés hangjai ütötték meg, amiből megbizonyosodhatott, hogy a hajónak ezt a részét rendeltetésszerűen használják azóta is. Sietősen igyekezett tovább. Nem bánta volna, ha a füle nem olyan éles néha. Nem örült efféle zajok hallatán. Furcsállotta is az örökös emberi vágyat, hogy testüket összedörzsöljék. Egyébkor oly értelmesen viselkednek – itt meg a beszélgetésfoszlányok se nem értelmesek, és a szenvedély vulkáni elképzeléseivel sem vágnak egybe. Elment két kabin előtt, amelyeknek ajtaján a végtelenség jele tudatta, hogy csakis elmélkedésre szánt helyek, azonban foglalt volt mind a kettő. Helyes, ha az emberi esendőséget meggondolják válságok múltán is. Figyelemre méltó, hogy a földieknek a legenyhébb stresszhelyzetben mindjárt megkönnyebbülésre van szükségük – persze azért, mert erejüket érzelmi hiábavalóságokra forgácsolják szét. Ez az! Itt egy szabad kabin, tágas, ökörszemablakos. Behúzta az ajtót, és a sötétségben megnyomta azt a gombot, amelyik az ökörszemablak íriszét nyitotta. Mintha szembogár nyílott volna az űr szépségére. Spock vulkáni módra letérdelt, és úgy helyezkedett el, hogy hat állati érzékétől mielőbb megszabadíthassa az értelmét. A szabadulást siettette, hogy kilátott a csillagokra. A végtelen tér látványa is megelégítő volt, hiszen tudta, hogy ő maga nem csöpp része csupán, hanem magában hordozza teljességét is. Hetedik érzéke^[viii] régen megsúgta, s most afelől biztosította ismét, hogy tudatának kapcsolata a világmindenséggel az egyetlen létező valóság. A Gól mesterei persze életük jó részét töltik annak a talánynak a megfejtésével, hogy az élő tudat miképpen lehet rész és egész az élet minden pillanatában. Spock maga megpróbálta matematikai formulába foglalni ezt a talányt, s bár tudta, hogy véges jelképek nem lehetnek alkalmasak végtelen talányok megoldására, próbálkozásaival tisztult a látása. Az elmélyedés vágyott Kolinár-szintjére mégsem jutott el. És tudta most már, hogy meg sem kísérti újból. Ha sikerül eljutnia odáig, emlékei mindezekről az emberekről logikai szerkezetekké váltak volna. Sem kín, sem kéj nem színezné. Még amikor Gólban megbukott a vizsgán, azt remélte, hogy fegyelemmel és igyekezettel kiirthatja legalább azokat az érzelmeket, amelyeket ez a hajó s a legénysége táplált bele valamikor. De már ennyit sem remélt. Ideérkezésekor – nem, már az Enterprise láttán gyorsult az érverése, majd amikor a parancsnoki hídon megjelent, olyan élettani változások lepték meg, hogy elrestellkedett. Sok mindent ki kellett volna vernie a fejéből! Hogyan felejtse el Csehov boldog ámulatát, amikor utazófülkéje kikötött? S a parancsnoki hídon Kirköt! Nyögött, amikor elgondolta, mekkora fáradságába telt kézszorításának elhárítása. T’hy’la! Hát az oly emberien ember McCoy! Meg persze Chapel a képtelen képzelgéseivel, hogy őt majd elcsábítja egy szép nap… S a regényes Sulu, és Uhura, a csillagok édes énekese… Spock elméje megnyílt. Kerülgeti már! Várt, hogy befogadhassa. Megvan! Az a szédítő tudathullám, amelyik átcsapott rajta a Vulkánon is, majd idehozta! Logikai minták zuhataga, tökéletességükben szinte mértaniak! Semmi kétsége nem volt, hogy ez a zuhatag a Föld felé igyekvő felhőalakzatból támad. Megpróbálkozott az elemzésével. Egyetlen elme műve vagy számtalané? Gondolatokat ilyen bőséggel és ekkora gyorsasággal csak számtalan elme onthat! Majd elmúlt a megvilágosodás pillanata, Spock mégis érezte, hogy emlékezete ott lebeg tudatának határán. Vajon vár és figyel ott? Mire? Spock az emlékezetéhez folyamodott, és lassan, óvatosan rávette, hogy lepergesse újból a megvilágosodást. S valóban! Meglepte a kínálkozó megoldás. A gondolatok csillámló zuhatagából kétség és talányosság ütközött ki. Nem csupán logika, hanem kétség is ez, bizonyosodott meg. De mi lehet, ami ennyi jól rendezett gondolatot kétségbe taszít? Mit kereshet ekkora áradat ilyen kétségbeesetten? Spockon bizonyosság lett úrrá. Jó helyen tapogatózik. Lehetséges, hogy ekkora csillámos gondolattömeg kérdését egy Spock nevű porszem megoldhatja?

Tizenötödik fejezet

Kapitányi napló, csillagkelte 7413.4. Hála Spock megjelenésének és segítségének, a gépek új hangolása után készülhetünk a fénysebességre. Az igazítások nem teltek többe három óránál, ilyenformán a Földtől egynapi távolságnál messzebb állhatjuk útját a behatolónak.

Kirk odapillantott a tudományos műszerfalra. Spock néhány pillanattal előbb foglalta el a helyét, ezúttal már szolgálati egyenruhában és rövidre nyírt hajjal, zárkózottságát azonban megőrizte. Sulu is kíváncsi pillantást vetett rá éppen. Nem lehetett kétsége a kormányosnak sem, hogy Spock csatlakozása javított küldetésük esélyein, azonban nyilván megfordult a fejében, hogy a régi Spockkal még többre mennének.

– Várjuk a parancsát, kapitány úr – hallatszott Scott hangja a hajórádióból.

– Legyenek készen a fénysebességre – szólt bele Kirk.

– A gépek hangolása még nem fejeződött be – mondta Spock –, de a keverési arány rendben.

A felvonóból Decker lépett ki, és tekintete végigpásztázta a parancsnoki híd műszertábláit, amíg odaért Kirkhöz.

– Rendeljen el sárga készültséget minden fedélzeten, kapitány úr.

– Szükségtelen – mondta Spock.

– Sárga készültség minden fedélzeten! – adta ki Kirk. Decker tanácsát leginkább kíváncsiságból fogadta meg, hogy majd a vulkáni mit szól, hanem az a füle botját nem mozdította aztán. Csehov elkezdte a riasztást. Sípok sivalkodtak.

– Sárga készültség minden fedélzeten! Sárga készültség minden fedélzeten! Sárga… – Kirk mondat közben szakította meg a számítógépet.

Decker bocsánatkérően pillantott Spockra.

– Nem kételkedem tudományos tisztünk számításaiban, csupán az jár az eszemben, hogy szinte azonos képletekkel kerültünk hernyócsavarba.

Kirköt bosszantotta, mennyire nem érdekli Spockot a magyarázkodás. Decker óvatossága érthető. A legutóbbi kudarc után mindent rögzíttetne a fedélzeteken.

– Emlékeztetem tudományos tisztünket szólalt meg –, hogy figyelnie illenék az összekötőre.

Spock végre odafordult Deckerhez.

– Újabb hiperűr-megrázkódtatásra számítani nem kell – jelentette ki.

Kirk Suluhoz fordult.

– Előre, egy fényéves sebességgel.

– Egy fényév. Meglesz. Kezdjük a gyorsítást. Mindannyian érezték az erők gerjedését, az anyag és az antianyag összecsapásának elemi dühét. Majd meglódultak, akkora lendülettel, amekkorát még a tehetetlenségi tompítok sem fékezhettek. Bármilyen magabiztosan beszélt Spock, mindenki arcára feszültség ült ki.

– Nulla-kilenctized, nulla-kilencvenkét század… kilencvenöt… kilencvennyolc… – Sulu segédmonitorain látszott, hogy nő a feszültség a gépházakban. Egy pillanat már, és vagy simán átjutnak a hiperűrbe, vagy… A mennyiségi ugrás megtörtént. A csillagmiriádok egyetlen hideg fényességgé olvadtak a szemük előtt.

– Egy fényév, tisztelettel.

Kirk feszülten várt még egy hosszú percet, mert legutóbb is azután bomlott a sebesség zűrzavarrá.

– Lefújható a sárga készültség – szólt végül oda Csehovnak. Majd Sulunak: – Vigyük fölfelé!

Megkönnyebbülten sóhajtott mindenki, és Kirk a tudományos műszerfalhoz fordult, hogy legalább egy bólintással köszönetet mondjon. Spock azonban számításaiba mélyedt. A hajórádión Scott szólalt meg lelkesen:

– Csak a szép szót várta, tetszik látni! Megy ő zihálás nélkül!

Vitték is a sebességet fölfelé, simán, kaptatok nélkül hét egész hatvanegy századig. Spock ezt jelölte meg fényévsebességük határaként, amíg a gépek hangolása nem végleges. S amikor számításait befejezte, Kirk felkelt, és beleszólt a hajórádióba:

– McCoy doktor, legyen oly jó, találkozzon velem a tiszti társalgóban öt perc múlva! – Majd megindult a felvonóhoz, és hátraszólt: – Nagyon örülnék, ha tudományos tisztünk is csatlakozna hozzánk.

A tiszti társalgó három szinttel a parancsnoki híd alatt, a hajó elejében nyílott. Ökörszemei a hajó tágas csészealj síkjára tekintettek, s onnan az űrre, azaz fénysebességben a hiperűrbe. S most a csillaghalmazok alvadt fényéből a szemük előtt tört ki egy-egy csillag, és mögöttük olvadt bele a gyöngyházfénybe ismét. McCoynak tetszett a tiszti társalgó. Örült, hogy a Csillagflotta tervezői megértették a fényűzés szükségét, és kivált azoknak juttattak belőle, akik sokéves szolgálatukkal megérdemelték. De tetszett neki az is, hogy a társalgó kényelmeit senkitől meg nem tagadják, csupán szokás, hogy a hajó parancsnoki karát tisztelik meg vele.

A vulkanita érkezett harmadiknak.

– Parancsára, kapitány úr – jelentkezett feszesen.

McCoy bosszankodott is, de sajnálta is ezért a hidegségéért. Évek ismeretsége után látta Spockon az emberi feszültség sokféle jelét. Hanem az mégis bosszantotta, hogy az eszes vulkanita mindenáron szabadulna földi örökségétől – de aggódott is, hogy beleroppanhat igyekezetébe.

– Ülj le, kérlek – biztatta Kirk. Spock állva maradt.

– Nem bánnám, tisztelettel, ha dr. McCoy nem lenne tanúja beszélgetésünknek.

McCoy látta, hogy Kirk tekintete megkövül.

– Én rendeltem ide – mondta. – Ülj le! – Ez pedig parancsnak hangzott. De egy pillanatig úgy látszott, hogy Spock még a parancsot is megtagadná. Végül leült mereven, hivatalosan, és szeme csak a kapitány tekintetét kereste.

Kirk úgy döntött, hogy maga is megmarad a hivatalos hangnál.

– Érkezési jelentésedben említetted, hogy a Vulkánon szokatlanul erős gondolati áramokat észleltél. És mintha ebből az irányból értek volna. Szólnál-e bővebben a gondolati áramok tartalmáról?

Spock válasza is hivatalos maradt.

– Részleteket alig észleltem, csupán egy mindent magában foglaló logikai rendet. Magyarázattal pedig azért nem szolgálhatok, mert magam sem értettem belőle többet.

– Volt ezzel a logikai renddel azóta is találkozásod? – tudakolta McCoy.

Spock Kirkön tartotta a szemét, neki címezte a válaszát is.

– Volt. Amióta a hajóra érkeztem, érzékeltem másodszor is. Csakhogy némileg zavarodottan. Mintha sürgős megoldást várt volna. Azonban zavarának természetére nézve elképzelésem nincsen.

– Ennyi csupán? – nézett rá Kirk. – Két gondolati rend találkozása az űrben, semmi több?

Spock nem bánta volna, ha Kirk kérdése nem ilyen általános.

– A Vulkánon úgy tetszett, hogy a kapitány úr gondolataival találkozom. Ügy éreztem, azon töpreng, vajon a klingoni cirkálók és legénységük valóban megsemmisültek-e… vagy valami múzeum kiállítási tárgyaivá váltak.

McCoy leolvasta Kirk arcáról, hogy valóban töprengett ilyesmin – ámbár inkább az lepte meg, hogy Spock előáll a látomásával, amikor a kedve ilyen harapós. Köztudomású volt egyébként, hogy vulkáni és földi ember között lehetséges a távoli gondolati kapcsolat, ha a barátságuk szoros.

Kirk semmitmondóan bólintott.

– Nagyon kívánhattam, hogy a klingoni cirkálók sorsát együtt meghányjuk-vessük, hiszen annyi vészhelyzetet volt módunk megbeszélni.

McCoy elnézte Spockot, amint rezzenetlenül maga elé bámult. Vajon miért nem hajlik Kirk szavára? Könyörögjön talán barátságáért a kapitány?

– Hallom, Gólban telepedtél meg elválásunk után – folytatta Kirk. – Vulkáni Mesterek keze alatt tanultad a bölcseletet?

– Személyes a kérdés, kapitány úr.

– Csak nem az érzelmekkel volt a baj, Spock? – McCoy ugyanis rezzenést látott az arcán, amikor Kirk a Mestereket említette. – Talán meg is buktál az érzelmeken?

Spock úgy fordult McCoy felé, mintha jelenlétét csak most fedezte volna fel.

– Következtetése helytáll, doktor úr, ha kíváncsisága nem is.

– A tudományos tisztünknek orvosi kíváncsiságom szól. – Hivatalos hang telt éppen McCoytól is. – S orvosi szemem nem dühöt lát most?

Azt látott bizony, bár távoli villanását csak, mert Spock nyomban megemberelte magát. Az orvos jelenléte ellen éppen az ilyen megfigyelései miatt tiltakozott. Most azonban egy merev biccentéssel meg kellett vallania, hogy helytáll ez a megfigyelése is. Visszafordult Kirkhöz.

– Azt reméltem, hogy a Mesterek tanítása nyomán levethetem földi felemet. Nem sikerült… Azaz mindeddig nem.

– A szokatlan logikai rend érzékelése hozott ide? – érdeklődött tovább Kirk.

– S vele az egyetlen reményem, hogy rendje útján magam valósíthatom meg, ami a Mesterek útján nem sikerült.

– Merő szerencse, hogy éppen erre jártunk! – állapította meg McCoy.

– Hagyjuk, Nyúzó – intette le Kirk, majd szigorúan folytatta: – Tudományos tisztem vagy – mondta Spocknak –, azért elvárom, hogy jelentsd, ha itt a hajón hasonlót érzel vagy tapasztalsz.

– Szolgálati kötelességem – felelte Spock feszesen.

Kirk szó nélkül vette tudomásul a tromfot.

– Nem szívesen tárgyalok veled ilyen hangon. No, köszönöm.

Spock már kelt is fel, és ment szó nélkül. Kirk összenézett McCoyjal, majd felkelt ő is.

– Jim… – szólt rá McCoy, majd megvárta, amíg Spock hallótávolon kívül jut.

– Bármennyire ragaszkodnak esküjükhöz a vulkániak, gondold meg, hogy esendők ők is.

Kirk a fejét ingatta.

– Alig hinném, hogy Spock ellenünk fordulna.

– Ha ezek a tudathullámok oly hatalmasak, mint amilyennek mondja, megtörténhet, Jim, hogy nem is lesz választása.

Mire Kirk a parancsnoki hídra lépett, Spockot már a műszerfalánál látta munkájába mélyedten, megközelíthetetlenül. Decker a parancsnoki széket foglalta el, jogosan persze. De már kelt is fel, és megtette jelentését, majd átadta Kirknek a hajó pillanatnyi működéséről készült számítógépes grafikonjait.

– Az eddig kritikus működések jelentősen javultak, kapitány úr – tudatta, majd külön ismertette Csehov fegyver– és védőrendszerét, amely a gépi becslés szerint elérte a nyolcvanvalahány százalékos működési fokot. Hasonlóan jónak tetszett a hírközlés. Másodlagos és segédszerepeiben mutatkozott ugyan javítanivaló még, hiszen a kísérletek és próbák csupán a főbb funkciók tökéletesítését célozták.

– Hát ez mi? – Decker szemléltető tábláján érdekes erőkerülési rendszer vázlatrajzát látta Kirk – éppen olyat, mint amilyennek kidolgozását az imént ajánlotta a főgépésznek. Ezért mondta hát Scott, hogy Deckerrel beszélje meg! Decker már nyilván foglalkozott azzal, hogyan kerülje meg a fáziselhárítási rendszer az erőgépeket.

– A főgépész úrral együtt sütöttük ki – büszkélkedett.

Kirk jóleső meglepetéssel nézegette a rajzot. Kiderült, hogy elkezdték már építeni is. Decker tehát tudott a hajónak erről a hibájáról, és találékonyan megkezdte elhárítását is, mire a koccanásuk támadt.

– Kár, hogy a befejezésre nemigen lesz idő – fűzte hozzá Kirk.

Decker elmosolyodott.

– A részletekkel odáig jutottunk, hogy a változtatást számításaink szerint befejezhetjük egy órával a behatolóval való találkozás előtt. Megkapom az engedélyt?

Kirk habozott. Veszedelmes helyzetbe kerülnének, ha a változtatási munkák folyamán történne valami – akár tehetetlenül lebeghetnénk a behatoló előtt úgy, hogy sem a gépeik nem működnek, sem az elhárítás. Mégis megállta, hogy megkérdezze, bizonyos-e Decker a számításaiban, hiszen a lehetséges veszélyeket éppoly jól láthatja, mint ő. Sőt a hajót is jobban ismeri. Most kell megmutatnia, döntött, mennyire bízik első tisztjében.

– Megadom az engedélyt – mondta. – Az elképzelésed pedig nagyon tetszik, Will.

– Köszönöm, kapitány úr. – S már meg is indult a felvonóhoz, Kirk pedig tovább tanulmányozta a grafikont. Azzal éppen nem dicsekedett volna, hogy hajója bevetésre kész, azonban a tökéletesítést célzó munkák folynak, és megkezdődtek még az ő hajóra lépése előtt. McCoynak igaza volt. Meg kell neki hagyni, hogy igen is titkos törekvése volt a csillaghajó parancsnokságának visszaszerzése. Titkolta maga előtt is, amíg ez a behatolás el nem kezdődött. S amikor megtudta, hogy nemcsak visszatérhet az űrbe, hanem ráadásul az Enterprise-on, elvakította a lehetőség. A küldetés értelme számára csakis az volt már, hogy az Enterprise parancsnokságát megtarthassa. S ez a felismerés megrendítette, mert hiszen mintha erkölcsileg leleplezte volna. Azért ismét szembe kellett néznie a megkerülhetetlen kérdéssel: jobban jár-e a Föld is, az Enterprise is az ő parancsnokságával? Nem éppen szerencse, hogy a kérdés már eldőlt, de most, hogy a maga válaszát kereste, érezte, hogy nyugodtan fontolgat. Ismerte ezt az érzést, és valahogyan hálás is volt érte. Mintha egy idegen élt volna helyette a Földön lenn… Az ő igaz valója, James Kirk mindig itt állt a parancsnoki hídon.

Tizenhatodik fejezet

Kapitányi napló, csillagkelte 7413.9. hajózónk keresői befogták a behatolót. Számításaink szerint sem sebessége, sem iránya nem változott. Öt percen belül várjuk, hogy monitoraink kivetítsék a képét.

Amint a naplójegyzetet befejezte, Decker újabb helyzetjelentést nyújtott át neki. Kirk átfutotta, és a kormányoshoz fordult.

– Hajózási keresőket kikapcsolni, a fényvisszaverést a lehető legszükségesebbre szorítani – rendelkezett.

– Első keresők kikapcsolva – erősítette meg Sulu. – Deflektorok legkisebb takarékon.

Kirk végigj ártatta szemét a parancsnoki híd műszerfalain. Nem vall-e arra valami, hogy támadást várnak vagy készítenek? Az Epszilon Kilenc pusztulását sem okozta több, mint a működésben lévő érzékelőjük. Majd a kormány felé fordult ismét.

– Navigátornő?

– Tölcséres útelállásra, illetve követésre kell készülnünk – mondta Ilia.

– Nyelvi kódok?

– Barátsági kódunkat sugározzuk, és készen állunk a válasz fogadására, kapitány úr – jelentette Uhura.

Kirk megfordult, hogy lássa, hol tart Spock a tudományos műszertáblánál, majd ellenőrizte, hogy a váltócsapat tagjai készenlétben vannak-e mind. McCoy is a hídra érkezett, és megállt Kirk mögött.

– Teljes a nagyítás a képernyőn? – kérdezte Kirk.

– Teljes – erősítette meg Sulu. – Látványunk még nincs.

Hamarosan számíthattak rá, hiszen a rengeteg felhő hét fényéves sebességgel közeledett, s ők még gyorsabban igyekeztek az irányába. A hihetetlen iramot a hiperűr mechanikai bonyodalmai tetézték, így aztán egy hajózási hiba egyetlen pillanata elég lett volna, hogy elvillanjanak a behatoló felhő mellett, és még millió csillag mellett is. Kirk azonban bízott a deltái hajózónőben.

A tölcséres elfogás azt jelentette, hogy elhaladnak ugyan a különös felhő mellett, de úgy, hogy az Enterprise az orrát mindig a felhő magvának szegezi. Ilyenformán tart is feléje, amíg mögéje nem ér, majd úgy csatlakozik hozzá, mintha csúzligumin volna rákötve. Illetve mögüle már lassan vagy gyorsan csatlakozhat vagy leszakadhat róla, ahogy Kirk jónak látja. Ha a manővert valaki a csillaghajó orrából figyeli, egyre lassuló közeledést lát, ahogyan a felhő növekszik. A klingonok más elfogási művelettel próbálkoztak. Kirk remélte, hogy megértené bárki űrjáró: az Enterprise szándékai békések.

– Látja, kapitány úr? – A kérdés Deckertől jött. Kirk néhány másodperce érezte, hogy a parancsnoki hídra nagy hallgatás telepszik.

– Látom, köszönöm. Uhura elkezdheti a barátsági jelek teljes körű sugárzását.

S örült, hogy eszébe jutott: a látvány felbukkanásakor tennivalójuk csakis ez. Azt ne higgye Will Decker, hogy parancsnoka elálmélkodja a dolgát! Látja ő jól, ha később is egy pillanattal. Amit láttak, gombostűfejnél alig volt nagyobb, de a körülöttük olvadozó csillaghalmazoknál melegebb színű.

– És vörös készültség – fűzte hozzá csöndesen. A vészsípok megszólaltak, de nem hangosabban a legénység természetes vészjelzőinél. Együtt látták a tatfedélzeten, miféle veszedelemmel kerülnek szembe. A felhő szemmel láthatóan növekedett. S látták képernyőn azt a zöld halált is, amely a magvából kicsapott és elpusztított három klingon cirkálót, pedig erősebb volt az Eníerprise-nál akármelyik.

– Minden fedélzeten vörös a készültség, kapitány úr – tette meg helyzetjelentését Decker. Kirk rábólintott, ahogy elvárták tőle, de az esze azon járt, hogy elfogási műveletüknek mindenképp békés szándékúnak kell látszania. Élet-halál kérdése, hogy a megütközés távoli látszatát is elkerüljék, se érzékelő, se keresőfény ilyesmire ne utaljon. Idegességére vallana, ha most rádión végigkérdezgetné a legénységet, kikapcsoltak-e mindent. Fölösleges is. Decker kétszer végigvizsgálta. Kirk szinte elmosolyodott elégedettségében, ha meggondolta, mennyire megnőtt bizalma a parancsnokságból leváltott fiatalember iránt. A felhő körömnyire nőtt közben. Nem felejtett-e el valami fontosat mégis? Kirk végigsétáltatta tekintetét a parancsnoki híd minden állásán – kormányon, hajózáson, tudományos álláson, híradáson, védelmen. Érménél nagyobb lett a felhő. A legénység láthatta a kollégák pusztulását az Epszilon Kilencen, azért bizonyosnak látszott, hogy a félelem megkörnyékezi őket. Bizonyos viszont az is, hogy tapasztaltabb legénysége aligha lehetne, az pedig, ha félve, ha nem, engedelmeskedik. Tudják azt is, hogy az Enterprise a Csillagflotta legjobban felszerelt és legerősebb hajója. Kirkbe is bizalmat öntött ez a gondolat. És bármennyire alkalmas lett volna Decker a parancsnokságra, az ő javára szól most, hogy a Csillagflotta legendát gerjesztett a személye körül. Bármennyire bosszantotta is a legenda annak idején, arra jó most, hogy a legénység higgye, amit Kirk csupán remélt: hogy jobb parancsnokuk nem lehetne. Meleg érzelem öntötte el, hogy ezek a férfiak és nők megmaradtak a hajón, pedig látva-látták, miféle halál les rájuk. A semmitmondó kék-fehér bolygó messzi mögöttük védelmet érdemel azért is, mert ilyen becsületes, szívós, és bátor fajtát nevelt. Az idők kezdetétől verődtek össze belőlük hasonló csapatok, esendő emberek dacoltak vállvetve az éjszaka sötétjével, kardfogú ragadozókkal, tengerekkel, s utoljára, íme, az űrrel is. Az ismeretlen képe és formája megváltozhatott a fényévek során, de az emberi bátorság, az nem.

– Rajtunk az érzékelőik, kapitány úr -jelentette Spock.

Kirk megnyomta a hajórádió adógombját.

– Minden fedélzet! A kapitány beszél. Érzékelnek bennünket. Cselekvés ezen túl csakis a parancsomra!

A felhő időközben nagyobbra nőtt a hiperűr csillaghalmazainál, és a szemük láttára terebélyesedett. Szembeötlővé lett síri villózása is.

– Az érzékelők a mértani közepéből működnek – jelentette Spock –, merőben ismeretlen erőhatással.

A felhő mérete meghaladt körülöttük mindent, és elfogta látványuk felét előlük. Kirk szinte érezte erejének lüktetését, amint hajója folytatta a tölcséres befogást. A fő képernyőn előttük volt ugyan a felhő, azonban oldalvást lassan meghaladják, és hamarosan mögéje kerülnek.

– A klingonok ilyen távolságból kapták az első csapást – szólt oda Decker csöndesen Kirknek.

Ami az előbb villózásnak tetszett, az sokféle szín gyönyörű szövedékévé vált. Mérhetővé is lett – Branch, a fiatal környezetszakértő azt jelentette, hogy átmérője nyolcvanszorosa a Föld és a Nap távolságának! Ilyen iszonyú alakzat akár teljes csillagrendszert magába foglalhat! És színeinek szövedéke egyre fényesebben ragyogott, ahogy a felhő mind többet töltött be szemük előtt a világegyetemből.

– Jelenlétünkről való tudomásukat észleled-e? – tudakolta Kirk Spocktól.

Spock magrázta a fejét.

– Semmit nem mondhatok, kapitány úr.

Kirk Uhurára vetett kérdő tekintetet.

– Folytatjuk a békekód sugárzását minden hullámhosszon, kapitány úr. Válaszunk nincsen.

Kirköt e pillanatban ez izgatta a legjobban. Amilyen értelemtől űrutazás telik, az már az ő békeüzenetüket is megfejtheti. Egyetemes jelei közt volt a pi, az egyszerű molekuláris kapcsolat, a fény sebessége – ilyesmit kamaszok megfejtenek iskolai számítógépük segítségével.

Minden szem a főmonitorokon csüggött. Ha az Enterprise ellen támadás készül, hamarosan megérzik.

– Öt perc a felhő véghatára – jelentette Ilia.

– Befogadósebességünk nyolc egész nyolctized – tette hozzá Sulu.

– Válasz a békejelekre nincs. – Feszült volt Uhura hangja is, akárcsak Sulué. Csupán a kopasz deltái hajózónő nyugalma illett volna be vulkáni nyugalomnak. Majd Kirk azt látta, hogy éppen a vulkanita Spock arcán villan át érzelem, míg a műszerfalát tanulmányozza.

– Kapitány úr – jelentette, de közben még egyszer vizsgálóra fogta a számadatait –, becslésem szerint tizenkettes fokozatú energiamezőt sugároznak.

– Tizenkettest? – visszhangozta Sulu ámultán. Elámult Kirk is. A tizenkettes erőfokozat akár a Föld napját megállíthatja forgásában!

– A felhő magvában pedig tárgyat észlelek – fejezte be a jelentését Spock. Kirk izmai megfeszültek arra a gondolatra, hogy ha a behatoló nem támad hamarosan, akkor megértette békés szándékukat mégis. Olyan közel jártak hozzá, hogy színes fény szövedéke szinte izzott – bár közelségük trillió kilométerekben volt csak számítható.

– Négy perc a véghatárig – számolt Ilia.

Az Enterprise kezdett bekerülni a felhő mögé. Gépei csökkenő erővel dolgoztak. Akárki csillagjárónak látnia kellett, hogy lassan szegődnének a nyomába… S akkor megszólaltak a vészsípok.

– Tűz, felénk! Előttünk, nulla pont nullán! – figyelmeztetett a számítógép. Látták is, amint a felhőből kitör a kígyózó kis villám, és feléjük indul.

Tizenhetedik fejezet

– Kitérést! – rendelkezett Kirk.

A szava el sem hangzott, Sulu keze megindult az irányítókon. Ilia ujjai pedig a navigációs számítógép billentyűin táncoltak, hogy kerülésüket a hiperűr bonyodalmaihoz szabják.

– Gépterem! Tartalékerőt készenlétbe! – szólt bele Decker a hajórádióba. A főmonitoron a csöpp zöld kígyó lustán kúszott feléjük. Kirk tudta, hogy iszonyú sebességét csupán a becsapódása előtti másodpercekben tapasztalják majd. Sebességét is, valóságos méretét is. S hallotta, hogy a számítógép húsz másodpercre teszi a becsapódás idejét.

– Elülső hárításunk, elülső erőpajzsaink készek – tudatta Decker Kirkkel. Kirk persze jól látta Csehov monitorát is, az első tisztnek azonban kötelessége volt a jelentés, hiszen a kapitány figyelme megoszlik. A főmonitor mutatta a kígyó hajló fényszövetét, amint az Enterprise-i követte kitértében. A hajó a legkedvezőbb vektorpillanatban meglódult, és hatalmas gépei kilenc fényéves sebességre álltak. Ezt a pillanatot követte a becsapódás, de szinte puhán, nekilódulásukhoz képest könnyedén. Valójában beborította őket. Megrázó hulláma áthatolt a csillaghajót védő erőpajzsokon, és megdördült a vaskos tritaniumhéján, akkora hanggal, hogy belerendült emberi hús és dobhártya. Kirk adrenalintermelő mirigyei görcsbe rándultak, szíve megbokrosodott, tagjait félelem bénította. Próbálta megemberelni magát, de a fülhasogató robajlás nem szűnt, s látta, hogy őhozzá hasonlóan hat mindenkire. Emlékeztek ugyan mindannyian, hogyan pusztították el a klingon cirkálókat efféle villámok, de megtapasztalni más volt. A csillaghajó émelyítőén rengett, a pokoli zöld tűz rátapadt elhárító reteszeire és erőpajzsaira, és úgy szaggatta, mintha élő szörny keresett volna rést rajta. Kirk agyán átvillant, hogy ha ezt átvészelik, Nogurával meg kell beszélnie a sokk hatását. Mert csupán a hangja megéri, hogy áttervezzék miatta a csillaghajók védelmi elhárítását. Kirk oldalpillantást vetett Spockra, és úgy látta, imádkozik. Megfigyelésének lehetetlensége ébresztette rá aztán, hogy a vulkanita csak a támadó logikai rendszerét elemezheti. Odébb Sulut láthatta, amint látását és kézügyességét összeszedve igyekezett visszaigazítani a hajót befogói helyzetébe. A többiek is mind próbálták megemberelni magukat. Kirknek hideg veríték csörgött a hátán, amíg sikerült kényszerítenie magát, hogy megmaradjon parancsnoki székében, mégpedig olyan nyugalommal, amilyet a pillanat is, legénysége is megkövetel. Decker gyorsan életre tért, és láthatóan megkönnyebbült, hogy lerázta az első pillanat bénító félelmét. Vállon kellett veregetnie Kirköt, mert az iszonyú dörgést nem harsoghatta túl, majd a parancsnoki híd gépészeti műszerfalára mutatott, mert az jelezte, mennyi hajtóerőt vesznek el erőpajzsai. Energiakészletük hatvan százalékosra csappant, és egyre fogyott. A gépteremben Montgomery Scott meglepetten látta, hogy keze viaszfehér a kapcsolókon. Nem a villám korbácsütésének pokoli lármája sápasztotta – majd akkora zajjal járt idelenn a kitérő gyorsítás kilenc fényévre. Tartalékerőik fogyta töltötte el riadalommal – a felénél több használódott el! Nem tehet egyebet, a gépeket ki kell kapcsolnia, hogy minden energiáját a főbb erőpajzsokra vonhassa össze. Az ám! De amint kapcsolt, a hajótestet figyelő monitorain zöld fény cikázott át. S máris látta, hogy a vészvillogók sorozatos áramkiesést jeleznek, mintha valami megszaggatná a hajó főáramkörét! Kugel másodgépész mutatta az erőtáblán, hogy a zöld fény gyengül, amint a mellékkörökben szétoszlik. De egy foszlánya a gépterembe is eltalált zöld tüze az egyik segédműszerfalból kanyargott elő. Kugelnak sikerült elugrania az útjából. Szinte csak a szele legyintette meg, de a másodgépész fölsikoltott. A parancsnoki hídon a biztonsági műszertábla kezelőjét lepte meg a BEHATOLÁS jelzése végig a hajó főáramkörén, majd eszmélt, hogy egy „behatolás” tart őfeléjük is, amint szétoszlik a mellékkörökben, de a híd tisztjeit figyelmeztetni már nem tudta. Gyengülő zöld fény csapott ki az elhárítás műszerfalából, és csak egy pillanatra tapadt meg Csehov jobb karján, de Csehov máris a földön fetrengett kínjában. Az automatikus tűzoltás munkába lépett, és Csehov fájdalmas kiáltásait vízpermet felhőjén át hallották mindannyian. Decker beugrott Kirk és Sulu között Csehov helyére, hogy az elhárítás mindennél fontosabb irányítását átvehesse. Kirk pedig látta, hogy Ilia a szolgálati rend szerint Csehov segítségére siet, hiszen a hajózási műszerfal e pillanatban nem követelt embert. Halványul már! A zöld villámfény eltűnt, s elvitte a fülrepesztő dörgést is!

– Megálltak az új erőpajzsok! – sóhajtott Sulu megkönnyebbülten. Mögöttük megnyílt a turbófelvonó ajtaja, és fülkéjéből dr. Chapel sietett elő. Már útjában a sérült Csehov felé nyitotta táskáját.

– Gépterem a parancsnoki hídnak! – jelezte a főgépész. – Tartalékerőnk alig egyharmadán!

Kirk nem is igen remélt többet. Scott ezután részletes és józan helyzetjelentéssel szolgált. Kirk elfogadta ajánlásait, hogy megmaradó erejüket légióként a nehézkedési irányításra, a tehetetlenségi tompítókra meg az oxigénellátásra fordítsák. Kirk így sem hitte, hogy egy újabb villámcsapás akár öt-hat másodpercét elviselhetnék.

– Éppen huszonhat másodpercig tapadt meg rajtunk – jelentette Decker, mintha Kirk gondolataiban olvasott volna. S tudták mind a ketten, hogy hat másodpercnél többet erőpajzsaik sem bírnának. Dr. Chapel az elhárítás műszerfala tövében annyi fájdalomcsillapítót fújt Csehovra, amenynyit csak elviselhetett, majd fordult volna segítségért, amikor a keleti deltai hajózónő megfogta a karját.

– Én már elkezdtem a fájdalom csillapítását, amikor megérkeztél. Hadd fejezzem be.

A deltái nő pillantása meggyőzte dr. Chapelt, hogy értheti a dolgát, így aztán Ilia a két keze közé fogta Csehov fejét, és ujjait a halántékára illesztette. Dr. Chapel meglepetést figyelhetett meg Csehov arcán, amint a teste ernyedni kezdett. Dr. Chapel jól ismerte kín és kéj élettani hasonlóságát, sőt tudott arról is, hogy a deltaiak nemi közeledésük során delejes erővel hatolnak egymás tudatába, mégis meglepte, hogy Ilia ilyen módon csillapíthatja Csehov fájdalomérzését. Spock ocsúdott elmélyedéséből, és fáradt tekintetét Kirkre emelte.

– Értetlenséget érzékelek, kapitány úr… A kapcsolatteremtés viszont megtörtént. Miért nem válaszolunk?

Uhura kerekre nyílt szemmel tekintett rá.

– Hiszen választ hívok minden hullámhosszon!

– A behatoló válaszolt is a maga módján állapította meg Spock. – Válaszát fogadnunk kell valahogyan. – És már műszerfalához fordult megint. Két keze a bonyodalmas billentyűzetet járta az érkező és kimenő jelzések kerestében, Uhura pedig visszafordult a maga műszertáblájához. Kirk a főmonitoron látható felhőalakzatra vetett aggodalmas pillantást. Ha valóban értik az üzenetet és válaszolnak rá, majd üzenetüket megérti a behatoló is… lezajlik-e ez mindaddig, amíg a következő villámcsapás elindul?

A villózó felhő képe már eltűnt az ernyő négyszögéből. Sulu azon igyekezett, hogy bemért középpontjának irányítsa hajójuk orrát, hogy az újabb csapásról, ha készül, a lehető leghamarabb értesüljenek. Kirk pedig látta, hogy másképp nem térhet ki, csak ha a befogó művelettel fölhagy – de a felhő már egynapi járásra sincs a Földtől, s a művelet elhagyása, majd megismétlése annyi időveszteséggel járna… A vészsípok megszólaltak.

– Tűz indul, nulla célpontnak tart… – ismételte a számítógép hangja.

Kirk látta a zöld pont keltét a felhő felől.

– Segíthetünk? – tudakolta Spocktól.

– Nem, nem – vetette oda Spock.

– Becsapódás húsz másodpercen belül – jelentette a deltái navigátor.

Kirk gyakran eltűnődött, min jár majd az esze, ha egyszer üt a halál órája. S ráébredt, hogy a felelet roppant egyszerű: bosszantja, hiszen élhetne még akár egy teljes évszázadot, ha ugyan közbe nem szól valami. Hosszú, fülsértő sípszóra ocsúdott, s amint megfordult, látta, hogy Spock műszerfala jelzi számításainak sikerét, és Spock odabólint Uhurának.

– Sugárzóm az üzenetet – mondta Uhura.

– Tizenöt másodperc a becsapódásig -jelentette Ilia.

– A frekvencia egymillió megahertznél több – vetette oda Spock. – Ilyen sebességgel egy ezredmásodperc, és megkapják.

– Nem lesz idejük a válasz fordítására – mondta Decker.

– Folytatjuk békeközvetítésünket – mondta Spock. – Közvetítési sebességükre programozom.

Kirk csak ült, és tehetetlenül várakozott. Spockot biztatnia igazán nem kellett.

– Tíz másodperc -jelentette Ilia.

Spock végre megnyomott egy gombot, és az ezredmásodperces sípszó elhangzott.

– Öt másodperc – mondta Ilia nyomatékosan.

S a tekergő villám bontakozott –, de nem sújtott le rájuk! Az utolsó pillanatban, amint zöld dühe már a képernyőt töltötte meg, egyszer csak kitűnt a képből! A meglepetés legalább olyan döbbenetes volt, mint az első becsapódás dörgése. Ujjongás nem tört ki, sőt egymás közt váltott pillantásaik zsibbadt értetlenségről beszéltek.

– Úgy látszik, üzeneteinket végre fogták és megértették – vélekedett Spock színtelen hangon.

– Köszönöm a fáradozásod – fordult feléje Kirk.

– Egy perc a felhő végső határáig -jelentette a deltái navigátor.

– Orral a tölcsérnek, tovább – rendelkezett Kirk.

Tizennyolcadik fejezet

A felhő végső foszlányai mögül mintha északi fény derengett volna, amint az Enterprise mögéje került és áthatolt színes függönyén.

– A navigációs érzékelőknek és fénytörőknek teljes erőt! – szólt oda Kirk Iliának.

– Teljes erő az érzékelőknek meg a fénytörőknek. Megvan.

A fénytörők sem kaptak eddig a legszükségesebbnél több erőt, ilyenformán megvolt a kockázat, hogy csillagszilánkba vagy más súlyos űrtörmelékbe ütköznek. Kirk tartott attól is, hogy a behatoló a teljes erejű fénytörést csatahajó harci készültségének tekintené. A hajózási érzékelők távoli munkája pedig felderítésnek érthető, hiszen annak tekintették az Epszilon Kilenc érzékelőinek munkáját, és le is sújtottak rá. A feszültség megmaradt a parancsnoki hídon. Minden szem a főmonitoron volt, csupán Spocké nem. Reménykedtek, hogy ebből a gyönyörű fényjátékból nem csap ki megint a zöld halál. Útjuk amúgy is kockázatosra fordult. Az óriás felhő rejthetett bármit – akár csillagot is bolygórendszerével, azért az érzékelőkre szükségük volt, hogy idejében elkerüljék, vagy az apróbb szilánkokkal a fénytörők elbánjanak. Az érzékelők útjukat mutatták a felhő magvának, közben küldték az ezredmásodperces üzeneteket tevékenységük magyarázatául. De választ nem kaptak. A felhő sűrűje bámulatosabbnak bizonyult még a foszlányok fényjátékánál is. Behatolásuk pillanatában szinte káprázattá vált a ragyogás. Kirk úgy érezte, mintha víz tükrén hatoltak volna át szép ugrással. Mintha hallotta volna még a csobbanást is! S az Enterprise attól fogva színek taréján lovagolt. Egy nagy hullám megmegtört, habbá omlott, halványult és eltűnt a felhő belsejének egyenletes ragyogásában. Az Enterprise úgy jutott beljebb, mint papír tengeralattjáró a tej tengerében. Mintha pompás tűzmesterek ünnepelték volna az érkezésüket. A parancsnoki híd személyzete lassan megkönnyebbült. Várhat rájuk húsz perc múltán akármi, amikor a felhő magvába érnek – ők a magukét megtették. Decker Spockhoz fordult, és a főmonitorra mutatott.

– Még mindig úgy látod, hogy a felhő nem egyéb erőtérnél?

– Most látom csak igazán úgy – válaszolta Spock a műszerfala mellől.

– Szerintem, ha lehet is ekkora erőtér – szállt vele vitába Decker –, láthatóvá válására nincs magyarázat.

– A magyarázat a hidrogénatomok hasadása – válaszolta Spock. – A behatoló sebessége akkora, hogy a szabaduló atomtömeg keltheti felhő látványát.

Decker amellett kardoskodott, hogy a felhő magvában elképzelhetetlenül nagy erőnek kell rejlenie, amivel ennyi szabad hidrogénatomot pusztíthat. Majd arra kért magyarázatot Spocktól, hogyan pusztíthat erőtér hidrogénatomokat ekkora színjáték kíséretében. A vulkanita válasza úgy szólt, hogy ez az erőtér nemcsak hatalmas, hanem bonyodalmas is lehet.

– Azt tetszik mondani – szólt át Csehov az elhárítás és védelem műszerfala mellől –, hogy lehet az erőgerjesztő flotta is?

– Ha nem hajóhad – hangzott Spock válasza. Akkor rájött, hogy a vita emberi örömét érzi, és nyomban visszahúzódott kagylóhéjába. Meg is maradt benne hosszú percekig, amíg az Enterprise meg nem kezdte a lassítást, és mind óvatosabban araszolt a felhő magvának.

– Nagy testet érzékelek… – Ilia habozóan jelentett, mert nem tudta maga sem, mit is jeleznek érzékelői. – Többet nem mondhatok.

– Gyors felderítő érzékelés kellene talán? – tudakolta Decker.

Kirk megrázta a fejét. Nem tehetik. Meg kell maradniuk hajózási segédeszközeiknél. A felderítő érzékelést még mindig ellenségesnek minősíthetik. Jobb a békesség. Meglepetten látta, hogy a felhő mintha ritkulna a magva felé. Kisebb tisztáson, majd nagy óbbon haladtak át.

– Akár az enyhe idő a hurrikán magvában – jegyezte meg Uhura. Hanem aztán Sulu keze nyomban a vészkapcsolóin volt – de egy hosszú felhőpászma már el is rejtette a látványt a szemük elől. Sulu nem nyúlt semmihez, csak a keze rebegett kapcsolói fölött – olyan volt, mint a repülőgép pilótája, ha gomolygó felhők közt hegycsúcsot sejt.

Újabb hatalmas formát pillantottak meg.

– Ez másik lesz…?-tűnődött Sulu.

– Egy az – vetette közbe Ilia, és érzékelőmonitorán mutatta a formát.

– Tartsuk a helyzetünket – szólt bele Kirk éppen akkor, amikor újabb „tisztásra” érkeztek lassításuk során. Most irányuk is, sebességük is megegyezett a körülöttük úszó iszonyú tömeggel.

– A formától hetvenezer kilométer választ el – jelentette Ilia.

Bármekkora tömegnek látszott, értelmezni nem tudták. Csupán annyit láttak, hogy úgy aránylanak hozzá, mintha hajójukhoz szúnyog közeledne. Nyomott gömbformának tetszett, és furcsán villódzott, mintha számtalan távolból nem látható részletformát rejtene.

Kirk hiába ismert meg életében sokféle hajót, köztük óriásokat is, most nem akarta elhinni, hogy hajót lát. Ennél nem nagyobbak még az űrbe épült városok sem! Készült ő bámulatos vagy éppen rémisztő látványra, ez azonban hihetetlennek tetszett. Ha Isten hajót építene magának, nem méretezné nagyobbra.

Uhura nézett rá riadtan.

– Kapitány úr! A Csillagflottával megszakadt az összeköttetés! Sem adást, sem vételt nem enged át a felhő.

– Üzenetközvetítőt állítson ki – rendelkezett Kirk –, és sugározza rajta mindenkori helyzetünket.

– Úgy számítom, hogy a hossztengelye hetvennyolc kilométer – állapította meg Decker.

Majd nyolcvan! A valamikori Manhattan hosszának kétszerese!

– Legénysége ezrekre mehet, akár százezrekre – fűzte hozzá Ilia.

– Vagy lehetnek jóval kevesebben, de csupa százméteres alak – mélázott Sulu.

– Üdvözlő jelzéseinkre sincs válasz – tudatta Uhura. Azóta már csak a behatoló nagy sebességével sugárzott, de minden hullámhosszon.

– Üzenetközvetítőinket kibocsátottam – jelentette Csehov.

Kirk Iliához és Suluhoz fordult.

– Oldalozással közelítsük meg száz kilométerre, vagyis mintegy háromperces távolságra.

Ilia máris bekopogta a parancsot. Spock rajtafelejtette a szemét Sulun, amint az irányítótárcsákhoz nyúlt.

– Oldalozón közeledünk – jelentette Sulu.

Irányuk keveset változott, az oldalozó mozgás mégis közelebb vitte őket a lenyűgöző ismeretlenhez. S amint az idegen hajó méretei egyre növekedtek, villózásából gazdag és finom minták bontakoztak ki.

Spock eleget láthatott tudományos műszerfalánál, azért elmélkedéseibe merült ismét. Nyilván azt remélte, hogy kapcsolatot talál azzal a hatalmas tudatfolyammal, amely sejtette az idegen hajó terjedelmét. Decker közben Csehov műszerfalának lőtávolság-mérési optikáit hasznosította.

– A mi hossztengelyünk kétszázötvenhétszeresét számítom, kapitány úr – jelentette nyugodtan. – Térfogata szerint azonban hatmilliószor nagyobb nálunk.

Közeledőben mind elképesztőbbé vált… És a villózó „kéreg” a színén miféle?

Bonyodalmasságával csakis a nagysága vetekedhetett. Kirk eltűnődött, hátha éppen nem atomszerkezetű, mérföldes lapokat lát… Másutt meg mintha csupán erőmezők falait látná… Anyagként viselkedő energiát?

Decker gondolatai hasonló pályát jártak. Szilárd anyagot lát vajon? Tudós fejében megfordul ez a lehetőség. De igen fejlett technológiával lehetséges az anyag elrendezése olyan mozaikokban, amelyek szemeinek – valójában hatalmas lapoknak – más anyagoknál jóval nagyobb az összetartó erejük. Decker hálás volt az életnek, hogy láthat effélét, akár az Enterprise összekötő tisztjeként. Ha nem is kapitány, nem éppoly lélegzetelállító-e a látvány?

– Mennyire vagyunk?-kérdezte Kirk.

– Kilencszázhatvan kilométerre, közeledőben – felelte Sulu.

Kirk nem hitte, hogy a távolság ekkora. Mintha egy hold oldalában jártak volna. A hajó legénysége azonban nem adta jelét, hogy nem nézik tetszéssel a közeledésüket. Kirk közben tudta jól, hogy a behatoló ilyen sebességgel eléri a Föld naprendszerét egy napnál rövidebb időn belül, hosszas tapogatózásra tehát nincs ideje az Enterprise-nak. Kapcsolatot kell teremtenie a hajót irányító életformával – akár kényszeríteni a kapcsolatot, ha teremteni nem lehet.

– Meg kell kísérelnünk az érzékelést, Spock – mondta. – Kezdjük a gyengébb felszíni érzékelőkkel.

– Meglesz, kapitány úr.

Kirk hallotta is, amint zümmögve működni kezdenek – hanem a parancsnoki hidat egyszerre fényrobbanás töltötte meg. Vakítóan – és nem is múlt el a robbanás pillanatával. Kirk a két kezével födte el a szemét, majd igyekezett, hogy ujjainak résén mégis lásson valamit. Egyenletes dongást hallott, színes fényminták villogtak lassan visszatérő látása előtt – úgy eszmélt, hogy ismeretlen jelenség került közéjük a parancsnoki hídra.

– Szerintem sejtenergia – jelentette Spock a dongást túlkiabálva.

Amint Kirk szeme hozzászokott a ragyogáshoz, láthatta, hogy a jelenség nem áll meg a parancsnoki hídon, hanem lebeg. Éppúgy lehetett sejtenergia, mint akármi más. Tompa vörös és lila örvénylésű tömeg volt, az bocsátott ki fehéren izzó fénytűket. Lehetett kétolyan vaskos, mint egy ember, s talán egy fejjel magasabb.

– Gépként működhet – vélekedett Spock. – Alighanem a szondázásunkra küldték.

Spocknak igaza lehetett, mert Kirk is megfigyelte most már, hogy a bíbor örvénylés lüktető mozgásai különféle fokozatú és fajtájú energiák mechanikus működését sejteti.

Nem veszítjük el fejünket a parancsnoki hídon! Kirk örült, hogy csupa tapasztalt ember veszi körül. A sejtenergia-tömeg azonban mintha kutyába sem vette volna őket. A híd közepe táján egy technikus elugrott az útjából, de a jelenség mit sem törődött vele. Majd megtorpant, egy „kacs” nyúlt ki belőle kobratekergéssel. Uhura feje fölött lendítette el, és rátapasztotta a híradós műszerfalra. Megvilágosodott minden számadata – a sejtenergia-kutasz nyilván látni akarta működését.

– Félre a műszerfalaktól!

Kirk jókor adta ki a parancsot, mert újabb kacs lendült elő, és a műszaki műszerfalra tapadt. Megvilágosodott az is. Majd ismét egy kacs a kormányzás műszerfalának lendült, Sulunak alig sikerült kibújnia alatta. A kutasz a parancsnoki híd közepe táján lebegett, és vészjósló dongása egyre erősödött, ahogy kacsai megszállták a műszerfalakat. Energiapolipnak tetszett most, információkra éhesen szipolyozta a csillaghajó irányító rendszerét.

Kirk fölpattant, és ott termett Spock is az oldalán, amint a felvonó megnyílt, és két biztonsági ember robbant a parancsnoki hídra.

– Nem lősz! – rivallt rájuk Csehov nyomban, mégis későn. Az egyik már emelte fázisfegyverét, s azon pillanatban a zöld villám kicsiny mása görgött végig a parancsnoki hídon. A biztonsági ember pedig eltűnt. A második nyomban visszaakasztotta övére a fegyvert – közben Csehov figyelmeztetést tett közzé a hajórádión, hogy a biztonságiakat ne mozgósítsák. Egyik-másik műszertábla fénye már kialudt, amint a sejtenergia-kutasz a kacsóját levette róla. De az egyik megindult Csehov műszerfalának.

– Ne gátold! – figyelmeztette Decker.

– Eszem ágában sincs! – tiltakozott Csehov. S az egyik kacs már rá is kapcsolódott a műszertáblájára, mindjárt a füle mellett.

– Irántunk nem érdeklődik – dörmögte Kirk. – Csak a hajó érdekli.

– Bámulatos – állapította meg Spock. – Különbül át sem vizsgálhatná.

A kutasz mintha eszmélt volna, hogy fontos információi hiányzanak még. Minden

Kacsát visszavonta, úgy indult meg lebegőn Kirk és Spockfelé.

– Vigyázz!

Ezúttal jóval vaskosabb kacsot eresztett a tudományos műszerfalnak. S a fények azon is felvillantak nyomban, amint ontani kezdte információit. Kirk riadtan látta, hogy a kacs feji a számítógépet is – mert Spocké volt az egyetlen, amelyik közvetlenül kapcsolódott a csillaghajó számítóközpontjához.

– Kikapcsol! – kiáltotta Kirk, de a számítógép nem engedelmeskedett a szóbeli parancsnak. Decker elsurrant a kacs mellett, és a kikapcsolás kézi billentyűjét ütötte meg. Mindhiába.

– Nem kapcsol ki, kapitány úr! A kutasz a hatalmába kerítette! Hozzáfér a teljes memóriánkhoz… Benne a Csillagflotta ereje, a Föld védelmi rendszerei… – Kirk mintegy magának motyogott csak.

Spock azonban cselekedett. Két kezét összekulcsolta a feje fölött, úgy sújtott le a számítógép aljzatára. A műszerfal végighasadt, s a parancsnoki híd fényei elhalványultak a műszerfal rövidzárlatától.

Spock megpördült, hogy szökjön, de egy kacs máris kapott utána, majd a vulkanitát a súrlódásuk pontján támadt apró villám döntötte Ilia lábához. De a kacs követte oda is.

– Ne mozduljon, Spock!

Ilia, a deltái hajózó, átlépett Spockon, hogy magára vonja a kutasz figyelmét. Sikerült is.

– Ilia! – kiáltott rá Decker figyelmeztetően. A kutasz azonban magához ragadta Iliát, és vakító fényrobbanással eltűnt vele együtt. Ilia kezéből kiesett térhatású rögzítője, és elgurult a parancsnoki hídon.

Tizenkilencedik fejezet

Kettőt fordult, úgy állapodott meg. Decker mintha ebből értette volna csak meg, hogy Ilia eltűnt, de máris ugrott Uhurához.

– Kódolt nyelvüzenetet! Sürgős! Tudasd velük, hogy életet ragadtak el! Add meg a deltái létfeltételeket!

Kirk elkapta Decker pillantását, és helyeslően bólintott. A sürgős üzenetre megvan minden ok – csakhogy meglett volna már akkor is, amikor Phillips, a biztonsági ember eltűnt. Hanem akkor azt gondolták, hogy villámfényes eltűnése a pusztulása is egyben. Most azonban, hogy a sejtenergia-kutasz együtt tűnt el Iliával, inkább úgy tetszett, szállítási eszköz lehet a villámfény, olyasmi, mint a csillaghajók fel-le sugárzó rakodóhídja. Decker fájdalmas arca viszont arra vallott, hogy nagyobb a ragaszkodása Iliához, mint Kirk hitte volna.

A főmonitoron látszott, hogy Sulu továbbra is párhuzamosan halad a lenyűgöző idegen hajóval, és az Enterprise-t száz kilométeres távolban tartja tőle. Az ismeretlen még ilyen távolságban is szinte kitöltötte a képernyőt. Kirk hallotta, amint Uhura Ilia létfeltételeit sugározza. Spock ismét műszerfalánál állt, és gyenge érzékelőit működtette, ahogy Kirk meghagyta neki a kutasz ijesztő megjelenése előtt néhány pillanattal.

Kirk igyekezett következetesen végiggondolni a történteket. Megdühítették-e az idegeneket vajon, amikor Spock kiütötte az Enterprise memóriáját? Lehetséges. Azonban azt már nem hitte, hogy a kutasz mérgében ragadta magával Iliát. S a tehetetlenség érzése fogta el, ha meggondolta, hogy nem kellene ilyen bizonytalanságban lenniük a behatoló szándékát illetően. Hiszen értekezhetnének ők az Enterprise-szal, ha kedvük volna!

Hajójuk hirtelen meglódult. Meglepetés látszott még Spockon is. Mintha valami rájuk kapaszkodott volna.

– Vontatósugár? – találgatott Decker.

– Az. Vontatósugár – helyeselt Spock. Egyik monitora mutatta a rákapcsolódás erőjátékát.

– Vörös készültség? – kérdezte Decker. Kirk a fejét rázta. Sárga készültségben voltak változatlanul. A válságos helyzet felől tud mindenki. A főmonitoron egyre nőtt az idegen hajó. Decker szólt Ilia váltójának, hogy lépjen szolgálatba a hajózási műszerfalnál.

– Gépterem! Adjátok rá a teljes tartalékerőt! – szólt bele Kirk a hajórádióba, és Montgomery Scott nyomban ráadta. Érezték mindannyian, amint az Enterprise erejét megfeszítve szabadulna fogva tartójától.

– Gépház a parancsnoki hídra! Ezt az erőt nem bírom sokáig. A keverőkamra rohamosan melegszik…

Spock egy pillanatig tanulmányozta számításait, majd kimondta:

– Nem szabadulhatunk, kapitány uram. A kellő erőnek töredéke sincs az Enterprise-ban.

– No, akkor leveheted a tartalékerőt, Scotty.

– Máris? Mi az isten kampólt ránk?

Kirk nem válaszolt. Kínozta ez a tehetetlenség. Azzal a kényszerképzettel küzdött, hogy valami óriás csecsemő úgy rántja őket magához, mintha halacskát fogott volna, utoljára nekiáll, és kibelezi őket.

– Spock! Érzel valamit!? – Látta, hogy a vulkanita felvonja szemöldökét, és eszmélt, hogy kérdése ordítva szakadt ki belőle. Elröstellkedett. Akármi történik, neki a higgadt latolgatás a dolga. Nicsak, a behatoló mennyire a közelébe húzza őket! Vajon miért? A váltó navigátornő futólépésben érkezett a parancsnoki hídra, és Decker intett neki, hogy foglalja el a helyét. A navigátornő egyetlen, riadt pillantást vetett a képernyőn tornyosuló monstrumra, s neki fogott olvasni Ilia számításait. McCoy is fölérkezett, de úgy tett, mintha a képernyő látványán meg sem lepődne.

– Nahát – vetette oda Kirknek –, ezek, úgy látszik, jobban megvizsgálnának bennünket.

Kirknek erősödött a szorongása, mert mintha az ő rémképét látta volna Nyúzó is. Deckernek némi igyekezetébe került, hogy úgy sétáljon végig a hídon, mint az első tisztnek szokása, hogy rendjén-e minden. És csupán Kirk szeme kísérte elégedetten. Csehov úgy tekintett rá, mint az eszeveszettre. Kirk a szeme sarkából figyelte csupán a képernyőt. A gyors vontatás folytatódik. Veszedelmesen közel jutottak az idegen hajóhoz. Annyira megharagították vajon, hogy az oldalán lapítaná szét őket? Szinte ösztönösen fordult Spockhoz gyanújának megerősítéséért – de mi lelte Spockot? A feje félrebillent, a szeme… hol jár? Akkor eszmélt, hogy alighanem a tudati kapcsolatot keresi a behatolóval.

– Lassulást olvasok! – kurjantott Sulu megkönnyebbülten. – Ernyed a vonóerő!

Száz méternél kevesebbre csökkent a távolság köztük. A kolosszus oldala mellett húztak el. A parancsnoki híd személyzete nem is pisszent, szemük a hihetetlen látványra tapadt. Bajos lett volna azt mondaniuk, hogy hajó derekát látják. Lemezburkolatnak sem igen nevezhették volna azokat az örvénylő erőtavakat, amelyeket a derekából láttak. Barátom! Most pedig megnyílik! A tatjánál fenn fényrés nyílt és szélesedett – a befogadásukra!

– Jaj nekünk! – szakadt ki valakiből.

– Mint valami garat! – így jellemezte a nyílást a meglepett Sulu.

Kirk irtózat hullámzását érezte a parancsnoki hídon. Sulu szerencsétlen módon, a fején találta a szöget. És az irtózat hulláma bármikor átcsaphat a fedélzetekre, hiszen ősvilági rettegése az embernek, hogy óriás nyeli el! McCoy megindult a felvonó felé, és futtában kiáltotta vissza Csehovnak:

– Egészségügyieket minden fedélzetre! Gyorsan!

– Minden fedélzet, figyelem! – Kirk szólt a hajórádióba. Igyekezett tárgyilagos maradni. – A kapitány beszél. Tapasztaltuk mindannyian, hogy a behatoló régen elpusztíthatott volna bennünket, ha a szándéka gyilkos. Inkább úgy látom, hogy bevontatnának minket hajójukba, ahol remélhetőleg megindulhat köztünk az értekezés. – Tudta, hogy nem sokat mond, mégis megnyugvást látott egy-egy arcon. Hatalmas hajó. Ennyi a bizonyosságuk. Akasztófahumora még egy mosolyt is kiszorított belőle, amint ezt meggondolta. A főmonitor mutatta, hogy a nyíló garat akár több Enterprise elnyeléséhez is elég nagy. Amint közeledtek felé, láthatták, hogy valójában hosszú folyosó. Tíz-tizenkét kilométer hosszan visz az idegen hajó gyomrába, amelyet erőtéri kisülések világítanak meg kísértetiesen, akár a nyári villámlás.

– A nyílásköz mindenfelől bőséges a bevontatáshoz – jelentette a váltó navigátornő a helyzeti monitor figyelése közben. Kirk helyeslő pillantást vetett rá, és nevéért kutatott az emlékezetében. DiFalco! Talán érdemes volt megjegyezni.

– Mit szólsz, Will? – fordult Deckerhez. Vigyáznak, hogy kárt ne tegyenek bennünk?

– Így látom magam is, kapitány úr. Talán csak közelebbről néznének meg bennünket? Én is kíváncsi vagyok rájuk.

Már a folyosón haladtak. Kirk szívesen megkérdezte volna Spockot is. Mintha azonban fáradtságot látott volna az arcán, ahogy a főmonitoron figyelte a fejleményeket. Uhura borzongva mutatott a tépett szélű erőmezőkre elhaladtukban.

– Mintha fogak volnának.

– Csak éppen nem fogak – torkollta le Kirk, majd szinte segélykérőén fordult ismét Spockhoz. Spock egy pillanatra levette szemét a képernyőről.

– Csillapíthatatlan érdeklődést érzek, kapitány úr.

Kirk rásandított a képernyőre. Mit ki nem olvas belőle!

– Hátsó képet kérek! – intézkedett.

– Hátsó a kép! – jelentette Sulu, amint átkapcsolt. S a garat, íme, bezárult mögöttük! Kelepcébe estek? Ez a kérdés derengett mindenki arcán.

– Kép előre – mondta Kirk csöndesen.

– Úgy érzem, tudásszomjuk olthatatlan hangoztatta Spock. S e szomjúságban osztozván elgondolta, hátha éppen ez lesz a rokoni kapocs közöttük.

– Ajánlom, hogy legyünk készen a helyzetigazító sugarakkal. – A tanács Deckertől érkezett. Kirk odabiccentett Sulunak, majd hozzáfűzte:

– Nem ártana egy gyenge érzékelés sem, kormányos úr. Nézzünk szét jobban.

A főmonitor igazat szolgáltatott Kirknek. Az óriás hajó rakodókamráiban jártak. Akkorákban, hogy beléjük fért volna egy-egy népes város. S ez az iszonyú hajóűr mégsem volt üres – legalábbis nem minden pillanatban. Szokatlan formák-minták villantak fel és tűntek el egyre… Ismeretlen technológia megnyilvánulásai alighanem… Úgy élhet az energiával vagy éppen a sejtenergia valamilyen formájával, ahogyan az emberek hasznosítják az anyagot hajószerkezeti és gépelemek gyártásához. A kísérteties látvány az anyag hiányából – az emberi értelmezésű anyag hiányából támadt. Olykor lélegzetelállítóan szép, színes szalagokat láttak fényességben úszni, majd a látomásnak energiarobbanás vetett véget, és új formák jelentek meg, merőben másfélék. Rendet is észlelhettek a váltakozásban, mintha a hatalmas hajó sima működésének lettek volna tanúi. Spock odafordult Kirkhöz.

– Én is munkába állíthatom az érzékelőimet?

– Állítsd!

Spock visszalépett a műszerfalához. Úgy okoskodtak mind a ketten, hogy az idegenek jogosnak tekintik majd kíváncsiságukat, hiszen meg kell tudniuk, hová jutottak.

– A vontatósugaruk eleresztett, kapitány úr! – kiáltotta Csehov.

– Megállítottak minket, nem mozdulunk előre – jelentette Sulu. – Készen állok a sugaras helyzetigazításhoz.

Sulu előreirányította a főmonitort, melyen nagy fényerejű, csipkés fal mintázata állta útjukat.

– Helyzetet tarts! – szólt oda Kirk a kormányhoz.

– Tartom.

Spock közben viharos gyorsasággal dolgozott műszerfalán. Egyik számoszlopa a másikat követte, Kirk egy darabig nézte, majd elvesztette a számítások fonalát. Spock végül gombnyomással összegezett. Műszerfalának egyik falán kialudt a fény, arcán pedig szinte földi csalatkozás tükröződött.

– Visszaverődik minden érzékelőnk, kapitány úr – mondta. – Használhatatlanok egytől egyig. Kirk elgondolkodott.

– Mire véled mindezt?

– Szerintem a hajó működését a változó formák és minták teszik, mint változó erőterek.

– Kirk mintha bámulatot hallott volna Spock válaszából. – Olyan kifinomult technikai rendszer ez, hogy én…

A parancsnoki híd számítógépének hangja szakította félbe:

– Behatolás… Behatolás…

A tiszteken izgalom futott végig. A sejtenergia-kutasz félelmetes megjelenése élénken élt az emlékezetükben. Csehov lokalizálta a behatolást.

– Négyes fedélzet, kapitány úr. Tiszti lakosztályok.

– Te mit mondasz? – fordult Kirk Spockhoz. Spock a fejét rázta.

– Erő behatolását nem látom. Ezúttal nem a kutasz látogatásában lesz részünk.

– Hő behatolása történt – jelentette Csehov.

– Ezerfokos hőtartományban… Pontosítok… Kilencszázötven… Egyre fogyóban… Akármi hatolt be, gyorsan hűl, annyi bizonyos.

Kirk már ott állt Csehov mellett, és ellenőrizte olvasását. Végül összenéztek, és Kirk odakiáltott Deckernek.

– Vedd át a parancsnokságot, Will! Spock! Te pedig tarts velem!

Huszadik fejezet

Két biztonsági ember már ott állt az „Ilia hgy. nav. 07719” jelzetű kabinajtó előtt. Spock szemöldöke megemelkedett, amint a nevet meglátta az ajtón. Kirk az elhárítási műszerfalról tudta meg, hogy eltűnt hajózójuk kabinjába hatoltak be, azért döntött úgy, hogy Deckert fönnhagyja a parancsnoki hídon. Az egyik biztonsági az érzékelőjét szegezte az ajtónak. Apró monitorán számok jelentek meg: 165… 160… 155…

– Ami ide bejutott, az néhány perce még fehéren izzott – jelentette a biztonsági.

– Bámulatos – hüledezett Spock. Kirk megértette álmélkodását, hiszen sem tüzet, sem füstöt nem jeleztek a riasztókészülékek. Akik elragadták Ilia hadnagynőt, azok bizony bámulatos dologgal álltak elő megint, hogy ekkora hővel égést nem okoztak. De akármivel álltak elő, a látvány nem való Will Deckernek, ha a hadnagynő eltűnése ennyire megrázta. Az érkezett hír nyomán lezárták a teljes szakaszt, és a „Vigyázat, behatolás!” feliratok mindenütt megjelentek. Kirk maga mellé intette az egyik biztonságit, hogy Spockkal hármasban jussanak be a kabinba.

– Fegyvert ne fogjon! – figyelmeztette. Lassan nyitott rést az ajtón. Belestek – az üres kabinba. Nem látták benn az ijesztő sejtenergia kutaszt. Az idegenek nyilván rájöttek, hogy az Enterprise legénységét más módon kell átvilágítaniuk. Spock a biztonsági ember érzékelőjének monitorára mutatott. Számadatai egyenletes csökkenés után harmincnyolc táján állapodtak meg. Óvatosan nyomultak be. Kirk Ilia itthagyott halvány illatát szimatolta a heverő felől.

– A hőforrás a szónikus zuhanyozóban van – állapította meg Spock.

– Mi a fene! – Kirk sarkon fordult, és megállt az öltözőfülkével szemben. A hidroszónikus zuhanyozó áttetsző ajtaján átmozogni látott valamit – testet, emberi testet, talán éppen deltáit. Miféle hőfokok jelzése érkezhetett innen? Talán a szónikus blokk hibásodott meg? Vagy a behatolt Valami ott hűtötte le magát emberi testhőmérsékletre? A test jobban megmutatkozott, ahogy közelebb lépett az áttetsző ajtóhoz. Mezítelen női test! Kirk a kabin kapcsolótáblájához lépett, és megnyomta rajta a zuhanyozó ajtajának nyitógombját. Az áttetsző ajtó félresiklott. Ilia az! Gyönyörűség, mezítelenségében szinte fájó! Nézte megigézetten, amíg Spock meg nem szorította a karját.

– Ez nem a mi hajózónőnk – figyelmeztette. Ki más? Igaz, a nyaka tájáról valami furcsa fényesség árad. Kirk nem állhatta meg, hogy a szeme le ne szánkázzon bámulatosán csúcsosodó kis mellére, amint éppen szembefordult. Az anyját! A deltái feromonok működnek megint! Akkor még sincs igaza Spocknak! Csak Ilia lehet!

– Zászlós úr – szólt oda a biztonságinak –, kerítse elő McCoy doktort!

A fiatal tisztnek is beletelt egy hosszas pillanatába, amíg a látványtól elszakadt. Kirk megértette. Hiszen ő sem a szemét kereste Iliának… Micsoda szem! Az élet melege hiányzik abból! Lehetséges, hogy ez csupán a teteme Iliának? Holttest, amelyet idegenek kormányoznak? S mert a látványától szabadulni nem bírt, egy lépéssel beljebb lépett, és a szónikus zuhany falán megnyomta az öltöztetőkód gombját. A fagyos tekintet minden mozdulatát kísérte, amíg rá nem csukta az ajtót. Legalább pongyolát borítson mezítelenségére. Ejnye, miféle pillantást vet rá Spock? Mulattatja a dolog vagy sajnálkozik? A deltái feromonok, úgy látszik, nem keltenek érzéki izgalmat a vulkániakban, különben méltányolná kapitányának bölcsességét, hogy ezt a látványt felöltözteti! De már nyílt is az áttetsző ajtó, és a deltái báb megszólalt:

– Maakirkessége?

Kirk látta, hogy Spock úgy hegyezi a fülét, mint aki érti a kérdést félig-meddig. Mintha csikorgóit volna a hang… Akár a be nem járatott gépi beszéd…

– Maga… a… Kirk… egysége?

– Bámulatos! – sóhajtotta Spock. – Rögtön javít is!

– James T. Kirk vagyok, az Enterprise parancsnoka – mutatkozott be Kirk félszegen, hiszen hitte is, nem is, hogy hajójának navigátorával áll szemközt.

Csakugyan ennyire érzéki volt Ilia?

– Úgy programoztak, hogy megfigyeljem és rögzítsem az Enterprise-on élősködő szénalapú egységeket.

– Ki programozta így? – tudakolta Kirk. – Fontos lenne, hogy velük tárgyalhassunk.

A báb nem állt készen a válasszal.

– Ha szabatos választ vár – mondta végül –, a Vejur programozott. – Beszéde egyre érthetőbbé vált. Navigátoruk deltái torokhangjai is megjelentek benne. A vulkáni megbűvölten bámulta, de bűvölete a programozás teljesítményének szólt.

– Ki a Vejur? – tette fel a kérdést Kirk.

– A Vejur az, ami engem programozott.

– Az valaki erről a nagy hajóról itt körülöttünk? A kapitánya? Valamelyik tisztje?

Nyílt az ajtó, és McCoy robbant be.

– Mi az, Jim? – Gyakorlott szemének csak egy pillanat kellett a helyzet felmérésére, máris kapta orvosi térrögzítőjét, és elkezdte a báb érzékelését.

– Ki a Vejur? – ismételte meg a kérdést Kirk.

– A Vejur az, ami az Alkotót keresi.

Kirk nem akart hinni a fülének. Az Alkotót? Spock meglepett arca bizonyította csupán, hogy jól hallotta.

– Ez szerkezet, te Jim – állapította meg McCoy, és „Iliára” bökött. Kirk rámeredt az orvosára. Nemcsak a szemének hihette, hogy deltái nő ez a forma, hanem a szaglásának is. A térrögzítőt Spock vette át az orvostól.

– Úgy látom, hogy ez a báb a hajónkat átvizsgáló sejtenergia-kutasz szerepét kapta, kapitány úr. Az is meglehet, hogy az elvitt Ilia felépítése szerint alakították át. Kirk a bábhoz fordult a követelőző kérdéssel:

– Hová lett Ilia hadnagynő?

– Az az egység már nem működik. – A báb tárgyilagosabb nem is lehetett volna.

– Én kaptam meg a formáját, hogy könnyebben kommunikálhassak az Enterprise-on élősködő szénalapú egységekkel.

– Miféle szénalapú egységekkel? – szólt bele a biztonsági ember, mert fenyegetést sejtett a feleletből.

– Emberekkel, zászlós úr – vetette oda McCoy. – Mivelünk.

Spock inkább az élősködés hallatán emelte meg a szemöldökét. De inkább csak érdeklődőén, mert tudta, hogy Kirknek fontosabb kérdései vannak.

– Miért tart a Vejur a naprendszer innentől harmadik bolygójának?

– A Vejur azért tart a harmadik bolygónak, hogy az Alkotót megkeresse.

Mindannyian elámultak. Mert lehet a Vejur egyetlen nagy egység, lehet idegen faj

– mindenképp érthetetlen, hogy aki, vagy ami ennek a hajóóriásnak a technológiáját megszervezte, azt hihesse, hogy a Földön leli meg az „Alkotót”. Kirk megpróbált módszeresen közeledni a talányhoz.

– Mi az Alkotó?

– Ami alkot – felelte a báb. A gépiesség szinte eltűnt a beszédéből, s a mozgása is kecsesebb lett, mintha a különféle működések összecsiszolódtak volna benne.

– Mit akar a Vejur az Alkotótól?

– Eggyé válni vele.

– Eggyé válni? – szólt bele Spock. – Hogyan?

– Vejur egyesül az Alkotóval.

– Mit alkot az Alkotó? – firtatta Spock.

– Az Alkotó alkotta Vejurt – felelte a báb. Ebből a körkörös logikából kiderült, hogy a gondolkodásuk a Vejuréval aligha egyezik. Bajos lesz, ha ugyan nem lehetetlen, hogy elképzeléseiken, terveiken megosztozzanak. Bábjukat küldték, hogy az Enterprise-t tanulmányozza, Kirk azonban alig hitte, hogy küldője hasznosíthatja is vizsgálati eredményeit.

– Kicsoda a Vejur? – próbálkozott még egyszer.

– Vejur az, aki az Alkotót keresi. – Kirknek megfordult a fejében, hátha valóban ez az igazság. Az életük formái ettől lehetnek oly fejlettek, mint amilyen nagy hajójuk technikája. Vagy éppen a bábjuk. S mi szebb, nemesebb céljuk lehetne, mint kulcsot találni magukhoz s a világegyetemhez? Jól tudta viszont, hogy azon a sárgolyón, amely felé igyekeznek, semmi ilyet nem találnak. S mi történik majd a sárgolyóval, ha az óriás hajó legénysége csalódik benne? A bábu, úgy tetszett, elunta a várakozást.

– Készen állok a megfigyelésre – jelentette.

– Doktor úr – vágott elébe Spock –, nem ártana, ha megvizsgálná, hogyan készült a báb, mert megtudnánk, miképpen érintkezhetünk készítőjével.

McCoy egyetértett, és belekarolt „Iliába”, hogy elvezesse, de az kis híján elrántotta. Első lépése olyan volt, mintha uszályt akart volna elhúzni. McCoy-al nem is törődött, csak Kirkhöz beszélt.

– Programozásom szerint a szénalapú egységek mindennapos működését kell figyelnem és rögzítenem.

– A vizsgálat mindennapos működésünk része – felelte Kirk ravaszul.

A báb elgondolkodott.

– Tessék – mondta aztán. A rendelőben az orvosi átvilágítás szinte áttetszőén mutatta „Ilia” testét, a kamerákon pedig apróbb részleteit vizsgálhatták.

–…Mikro-miniatűr hidraulika… Szenzorok… Molekulaméretű multiprocesszor chipek… – motyogta McCoy ámultán. – És ide nézzetek!

Dr. Chapel is csak hüledezett.

– Ozmotikus mikroszivattyú itt is, ott is mutatta. Hajszálra másolták a legapróbb életműködéseket, még a külső elválasztású deltái mirigyekét is… – Ujja a kamerán járt, mutatta Ilia szerveinek gépi másolatát.

Kirk gondolatai már másutt jártak. Nem az foglalkoztatta, hogyan építette a Vejur ezt a bábot, hanem hogy miért. Mi szükség ilyen aprólékosságra? Mi haszna például, hogy a nemi működést serkentő feromon-illatmirigyeket is beleépítette… Megakasztotta a gondolatait, hogy nemi vágy forró hulláma csapott át rajta megint! Káromkodott magában egy sort, aztán ocsúdott csak, hogy a gép tökéletes deltaisággal és nőiességgel működik most is. Mert Decker lépett a rendelőbe. Ezért erősödött a feromonkiválasztás!

Dr. Chapel elhagyta a mikroérzékelés eredményeinek ismertetését, amint Decker arcára pillantott, és visszalépett a vizsgálóasztalhoz. Decker arcán hasonló borzadály tükröződött, mint amilyen Kirköt fogta el, amikor azt hitte, hogy az idegenek Ilia holttestét használták kísérletükhöz. Csakhogy az „Ilia” báb úgy pillantott Deckerre, mintha megismerte volna!

– Will… – kezdte volna Kirk.

– Hallom – szakította félbe Decker, és Kirk érezte hangján, milyen megpróbáltatás itt állnia szerelmének tökéletes mása fölött.

– Deck… er… – szólította meg a báb.

Kirk látta, hogy Decker összerezzen. S látta, hogy Spock úgy figyeli a jelenetet, mint akinek gyanúja igazolódik.

– Furcsa – szólt oda Spock a bábnak. – Nem Decker-egység?

A báb azonban egyikükre sem figyelt. Deckerről le nem vette a szemét. S a tárgyilagosan fakó tekintete most elevenedett meg először. McCoy újabb érzékelésbe kezdett, és elfordította tőlük „Iliát”, Spock pedig élt a pillanattal. Belekarolt Kirkbe és Deckerbe, átvitte őket az új rendelő előszobájába, és kívülről megnyomta az ajtózáró gombját. A vulkáni komoran nézett végig mindkettőjükön.

– Kapitány úr! Összekötő úr! A kulcsunkat ebben a bábban lelhetjük meg az idegenekhez!

Deckernek az járt az eszébe, hogy emelte rá szemét a báb. Szinte elviselhetetlen hasonlóság! Minduntalan emlékeztetnie kellett magát, hogy a báb nem Ilia, hanem gyilkosának eszköze inkább!

– Láttuk, hogy tökéletes mása navigátorunk testének. S ahhoz mit szólnátok – folytatta Spock –, ha Ilia emlékezetének tökéletes mása is megvolna a programozásában?

– Ha egyszer volt miről másolniuk… – bólintott rá Kirk, és tovább következtetett.

–…sőt lehet, hogy tökéletességük túlment a mértéken – vélekedett Spock, majd megkockáztatta: – Látod már a lehetőségeket, összekötő úr?

Decker rábólintott, bár nem bánta volna, ha valamiképpen kimaradhat ebből a játékból.

– Mert ez a tökéletesség érdekes lehetőségeket sugall – állapította meg Spock.

– A báb megismert. És Ilia emlékei szerint tekintett rád…

– Amiből annyi következik, hogy Ilia halála előtt olvastak a gondolataiban… – mondta Decker védekezőn.

– Szerintem lehetséges, Decker – szakította félbe Spock –, hogy navigátorunk másolásában teljes emlékezetét hasznosították…

Kirk úgy határozott, hogy nem lesz tekintettel Decker gyászára.

– Gondold meg, hogy idegen hajótestbe zárva utazunk, nem messzebb a Földtől egynapi járásnál… S hogy fogva tartóinkkal egyetlen kapcsolatunk ez a bábu. Ha magunk mellé állíthatjuk, irányíthatjuk, javunkra fordíthatjuk…

Kirk elhallgatott, mert az jutott eszébe, hogy tapasztalataival megint előbbre jár Deckernél. Érzelmi szálak őt nem fűzték a deltái hajózónőhöz – gépi mása még kevesebbet mond neki… Közben az is eszébe jutott, hogy ez talán nem tapasztalat kérdése. A szerep Deckeré mindenképpen, hiszen a valóságos Ilia őt szerette – a nemi tapasztalat pedig “másodrendű kérdés ott, ahol szerelem dúl. Kirk megfordult. Mintha a zárt ajtót próbálta volna nyitni valaki először, csakhogy a próbát a hasadó fém csikorgása követte. S amint megfordultak mindannyian, látták, hogy egy törékeny kéz úgy hasítja a rozsdamentes acélt, akár a papírt! Az Ilia-báb átlépett a hasadékon, s az arca nem rezzent. Utána jött a meghökkent McCoy, nyomában dr. Chapel és Csehov.

– Eleget vizsgáltak – jelentette ki a báb. – A Kirk-egység tovább vezethet.

– A Decker-egység rátermettebb – mondta Kirk ellentmondást nem túróén.

A báb körbejáratta a szemét rajtuk, majd megállapodott Deckeren.

– Folytatod a vezetést, Decker – mondta Kirk a báb beleegyező bólintására, és remélte, hogy Decker megérti a parancs fontosságát.

Decker a széthasított ajtót nézegette, majd a bábot. Kirk megbocsátott volna neki, ha parancsára így szól a válasza: „Ezt vegyem le a lábáról?” Decker azonban csupán ennyit felelt: – Meglesz, kapitány úr. – Azzal kisétált a bábbal.

Kirk szórakozottságot és zavart látott Spockon. A vulkanita korábbi egykedvűségét kikezdték a történtek. Rá kellett szólnia.

– Nem örülök, hogy a behatolóhoz csupán e bábon keresztül férhetünk. – Felelni erre egyikük sem tudott, így aztán a vulkanita visszahúzódott egykedvűségének álarca mögé, majd otthagyta őket. Kirk a legszívesebben utána kiáltott volna. De meggondolta. Rá kell bízni embereire a dolgukat. Majd megtudja idején, mi jár Spock fejében.

Huszonegyedik fejezet

Az Enterprise kék-fehér tömege olykor eltűnt a sötétségben, majd az energiamezők lobbanása ismét megvilágította. Lobbantak és kihunytak, ismeretlen céljuk szerint. A csillaghajó fényei mécsvilágoknak sem látszottak az idegen hajóóriás gyomrában, és kék helyzetirányító sugarai sem többnek gyufák sercenésénél. A csillaghajó dereka tájáról apró gömb szakadt le, és megindult a behatoló külső falának annak a nyílásnak, amelyből a vonósugár szökkent ki, hogy az Enterprise-t a hajó gyomrába bevontathassa. Üzenetközvetítő volt a kis gömb, és kijutott volna a felhőbe, hogy figyelmeztesse a Csillagflottát, mivel kell a Földnek számolnia. Amint azonban az apró gömb az irdatlan hajó falához ért, útját villózó energialapok kaleidoszkópja állta el. Majd kristállyá sűrűsödtek, magukba zárták az apró gömböt, s elragadták. Sulu régi angolsággal, félhangosan káromkodott. Ez a nyelv igen alkalmasnak bizonyult a cifrázásra. Most próbálkozott harmadszor üzenetközvetítő útra bocsátásával – s így járt vele mindig. Spock éppen a harmadik kísérlet végén ért a parancsnoki hídra, amikor nagy erőkisülés rázta meg a hajó derekát és erőpajzsait, akkora, hogy Spockot nekivetette a híd korlátjának.

– Figyelmeztetnek alighanem, hogy hagyjuk abba az üzeneteket – szólt fel a gépteremből a főgépész rádión. – A tartalékenergiához kellett hozzányúlnom, hogy az erőpajzsokat fenntarthassam.

– Értem – szólt le Sulu. – Felfüggesztjük.

Csehov már állt volna fel műszerfala mellől, hogy átengedje a helyét Spocknak.

– Ne keljen fel – intette le Spock. – Egy pillanatig időzök csak itt.

Azzal odahajolt, és ujjait futtatta a billentyűzeten. Csehov úgy látta, a biztonsági rendszer működése felől bizonyosodna meg. De egy pillanat volt valóban, s már odébb is állt.

McCoy belépett a kapitány lakosztályába, és derűsen mustrálgatta Kirköt.

– Tudatom, ha érdekel, hogy a hajó főorvosa végre teljes joggal beiktatja James Tiberius Kirköt a parancsnokságba.

Kirk meglepetten nézett rá. McCoy letelepedett.

– Hát Isten hozott, Jim. Tetszel nekem most. Nem úgy, mint az a Kirk, aki a fedélzeten fogadott.

– Örülök, Nyúzókám. Minek köszönhetem, hogy nőttem a szemedben?

– Hogy Deckert utasítottad az Ilia-báb kíséretére.

Mert McCoy úgy okoskodott, hogy Kirköt a női gép megindítja majd – Kirk pedig elégedett volt, hogy orvosa látja: ezt az ügyet parancsnoki látószögből tekinti csupán. Hiúsága nem szól bele… Nem nagyon, helyesbített magában, mert eszébe jutott, milyen élőnek és kívánatosnak tetszett a báb a zuhanyozóban meztelenül.

– Éppen a körmére akartam nézni Deckernek – mondta.

Bekapcsolta a lakosztály monitorát, meggondolván, hogy elvégre nem Decker magánéletére kíváncsi. Decker pedig nem nővel enyeleg, hanem idegen kémgéppel egyezkedik. Kirk beütötte Decker személyi számát, a monitor pedig nyomban megkereste. Éppen a tatfedélzetnek tartott a bábbal. Ha Spock személyi számát táplálja be, azt kellett volna látnia, hogy vulkanita tudományos tisztje éppen besurran a hajó vészlégkamrái közé, majd nesztelenül mögéje kerül a szolgálatos technikusnak, vulkanita szorítással a torkára zárja a kezét, és leejti az ájult technikust a fedélzet padlójára.

– Mik ezek, Decker?

Decker reménykedőén fordult meg. A báb ismét a nevén szólította, és most mutatott először érdeklődést a kalauzolás során. A tatfedélzet ezúttal üres volt, s a nyomukban járó egy-két biztonsági ember megtartotta az illendő távolságot. Az Ilia-báb a falakat díszítő képeket nézegette. Hajókat ábrázoltak tizenkilencedik századi fregattokról az Enterprise legutóbbi változatáig.

– Enterprise nevet viselt mindegyik – magyarázta Decker.

A báb kíváncsian nézegette a képeket, köztük a NASA földpályán járt első repülőgépeinek anyahajóját, meg egy igen korai csillaghajót.

– Hajózónk, Ilia… – az a szénegység, amelynek a formáját felvette, az nagyon érdeklődött az űrbe induló emberiség történelme iránt. Az ő faja jóval előbb eljutott az űrbe. De aztán úgy döntöttek, hogy inkább a „belső űr”-nek nevezett ismeretlent kutatják. A báb érdeklődése félreérthetetlen volt a hajók képei iránt, de juttatott belőle Deckernek is. Decker remélte, hogy sikerült megfognia, azaz a báb programozott memóriáját visszacsatolhatja a valóságos Ilia emlékezetéhez.

– Ilia deltái faja sokféle módját találta, hogy belső világának kutatása megelégítőbb legyen – folytatta Decker. – Iliát azonban vonzotta az űr. Környezete úgy magyarázta érdeklődését, hogy a szívére hallgat, mert akit szeretett, az is…

A báb sarkon fordult és továbbindult. Deckernek félbe kellett szakítania fejtegetését és utána indulni. Pedig a járása is Iliáé! Holott gép – s talán része volt Ilia halálában! Bármennyire valóságosnak látszik, nem húsból-vérből való. Azért nem lehet Ilia.

– A szénalapú egységek üdülésüket keresik ezen a fedélzeten – mondta aztán tovább. – A maguk hajóján miféle üdülésben van része a legénységnek?

– Ud-ülés? Ilyen szó nincs a programomban.

Ha most figyelsz, Jim Kirk, látod te is, hogy semmire sem jutok, s hogy a kudarcom mindannyiunk kudarca lehet! Kedvességet ennek ugyan nem taníthatok! Most mihez kezdjek? Te mihez kezdenél?

Ahogy ő ismerte Kirköt, biztosra vette, hogy őt is izgatta a báb. S az idő szorításában talán jobb lenne, ha a parancsnokságot itt is Kirk venné át. Majd a büszkesége kerekedett felül, és félretette kételyét.

– Hát ez, Decker? Ennek mi a célja?

A báb a vitronikus műszerfalnál állt meg. Decker rátette kezét a falra, és a tenyerével megnyomta, hogy áramkörébe bekapcsolódjon. Gondolkodásának villamos lökései fényjátékot indítottak fekete tábláján. A báb közelebb lépett, hogy olvashasson gondolataiból, Decker azonban visszaparancsolta.

– Azt már nem! A játék szabálya szerint most magának kell a tenyerét rátennie!

Akkor látjuk, az jár-e a fejében, ami nekem. – Ilia igen kedvelte ezt a játékot – fűzte hozzá Decker. – Szinte mindig nyert.

A földiek is beletanulhatnak az együtt érző gondolkodásba, hanem a deltaiak született mesterei. Decker figyelte, hogy a táblára szorított tenyerű bábnak mennyire sikerül követnie az ő gondolati mintáit. S íme, az eredmény: Tűz! Tűz! Tűz! A lába földbe gyökerezett csodálkozásában. Alig remélte azt is, hogy a báb félig-meddig követi majd gondolkodását – de hogy ekkora együttérzés teljen tőle…! S az Ilia-gép e pillanatban úgy fordult felé, akár Ilia, valahányszor nyert a játékban… Bocsánatkérőn!

– Ez már döfi! – ujjongott a kamerát figyelő McCoy. – Most nézz a szemébe, Will, és felejtsd el, hogy gép!

Azonban a doki diadalmámora alig ült el, Kirk azt látta, hogy a báb legyint.

– Semmi haszna a készüléknek – mondta, azzal továbbállt, és Decker arcán jól látszott a csalódottság.

– Hátha a régi Ilia valamilyen személyes holmija segítene? – Dr. Chapel vélekedett így. Időközben feljött a gyengélkedőből, és együtt figyelték a kamerát. – Valami személyes holmi, amihez emléke fűződik…

McCoy rámeredt, majd elégedett mosolygás omlottéi a képén.

– Kezdünk beletanulni a szakmába, nővérke.

A tatfedélzeten tett körséta után az Ilia-báb ismét megállt az Enterprise-ok képsora előtt. Érdeklődése nem elégült ki tehát.

– A korábbi Enterprise-ok legénysége is szénalapú egység volt persze mind, ahogy mondja – vette fel a fonalat Decker. – A maguk hajóján milyen más életforma uralkodik?

– A szénegység nem életforma. Talán ezek az ábrázolások az itteni Enterprise kibontakozásának útját követik? A szénegységek inkább késleltették a kibontakozást.

– Hát maga szerint milyen lett volna az Enterprise kibontakozása késleltetés nélkül? – csattant fel Decker.

– Az Enterprise-nak nem volna szüksége szénalapú személyzetre.

– Az Enterprise nem működhetne szénalapú legénysége nélkül!

– Működése felől több adat gyűjtendő, hogy a szénalapú egységeknek legyen mit tárolniuk.

– Legyen mit tárolniuk? – ámult el Decker. – Hogy-hogy?

A báb készen állt kellemes válaszával:

– Mire vizsgálatomat befejezem, a szénalapú egységek átalakulnak adattárolókká.

Deckernek a háta borsózott. Ez az átalakulás rosszabbul hangzik a halálnál is! Ilyen halálra jutott Ilia? Vagy talán már a klingonok? Ilyen halált készítenek a Földnek? S Decker tudta már, hogy küzdenie kell, minden fegyverével.

– Magában egy szénalapú egység memóriája dolgozik – mondta. – Ha a felszínre segíthetem ezt a memóriát, a Vejur tisztázhatja a szerepét.

– Adja meg, mennyi időbe telik a felszínre segítés és a tisztázás:

– Semennyibe. Voltaképp kevesebb időbe, mint amennyit így eltölt.

– Cselekedjen!

Huszonkettedik fejezet

A kapitány naplója, csillagkelte 7414.1. Már csak 3.31 órára vagyunk a Földtől. Engem terhel a felelősség, ha kudarcot vallunk. A kudarcot pedig csak Decker vagy Spock háríthatja el a fejünk fölül. Mindenképp igyekszünk értesíteni a Földet, arról a kevésről legalább, amit megtudtunk.

Kirk kamerájára Uhura képe vetült.

– Kapitány úr! Halvány jelzések a Csillagflottától!

Kirk fölsietett a parancsnoki hídra, megállt Uhura mögött a műszerfalánál, és hallgatta azt a zümmögést, ahogyan az áttevő készülék az űrből érkező jeleket a szokásos elektromágneses jelekre fordította.

– Hogy szólt az üzenet?

– Az üzenet voltaképpen a Holdról tartott a Csillagflottához, kapitány úr. A holdbéliek külső monitoraikon megjelent a behatoló.

– Ennyi? Valahogyan megpróbáltak bennünket elérni, nem?

– A holdbéli jelentés csupán utal ránk. Mint akik eltűntünk. Vagy megsemmisültünk.

– Erősítettél a jelzéseinken?

– Amennyire csak mertem, kapitány úr. Mivel azonban a Csillagflotta üzenetei a miénkhez képest legalább tízszeres erejűek…

– Helyzetjelző tornyunkra kell erősítőt szerelnünk!

Uhura nyomban megértette a parancs jelentőségét, és pillantása szakmai elismeréssel adózott Kirknek, amint munkához látott.

Az idegen hajó erőmezői súlyos „légköri zavart” iktattak az Enterprise és a

Csillagflotta közé. Kirk azonban elgondolta, hogy a szakadatlanul ismételt helyzetjelzésük jobban áthatol ezen a zavaron, mint egyéb üzeneteik. S amint helyzetjelzőjüket bemérik, a Csillagflotta minden antennája feléjük fordul majd. Szakértőik értenek a zavarok kiszűréséhez – akkor pedig megtudják, miféle kudarcot vallott hajójuk a Csillagflotta meg a Föld védelmében. Bár kötelessége szólította Ilia hadnagynő kabinjába, dr. Chapel kínban volt, hogy a holmija közt kell kotorásznia – olyanféleképp, mint Kirk, amíg Deckert meg a bábot figyelte lakosztályának kameráján. A technika véget vetett a magánélet szentségének régen, azonban éppen ezért vált az intim világ még megszenteltebbé és kívánatosabbá – kivált a csillaghajók összezárt életében.

– Ez talán megteszi – jelentette ki végre McCoy. Színes homlokkötőt vizsgált. Dr. Chapel nyomta a kezébe. Dr. Chapel emlékezett, hogy Ilia említette egyszer, mekkora a szerepük a deltái nők életében az efféle díszeknek. Ez a homlokkötő mintha valami finoman ráncolt anyagból készült volna, és a szivárvány minden színében ragyogott, mint egy délszaki madár. McCoy meglepetten tapasztalta, hogy valójában levelekből tűzték össze. Eszébe jutott, hogy sokat hallott Ilia szülőbolygójának természeti szépségeiről.

– Hát ezt hol találta?!

Will Decker jelent meg hívásukra. Hozta a bábot is, és első pillantása a homlokkötőre esett.

– Chapel doktor találta a holmik közt válaszolt McCoy. – Úgy okoskodtunk, ha valami személyes emléketekkel állnál elő…

– Ilyesmit csakis te találhatsz, doktor uram – mondta Decker, és aggódó pillantást vetett a bábra.

– Hát aztán? – nézett rá McCoy.

Decker csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy a báb ügyet sem vet a homlokkötőre.

– Szerelemkötőnek nevezik ezt – magyarázta Decker. – Ha férfi a kezét ráteszi, nemi ingereket ébreszt a deltái nőben.

Dr. Chapel kuncogott, amint azt látta, hogy McCoy nyomban az asztalra ejti a homlokkötőt. A főorvos úrnak nem is az ingerébresztéssel lehetett baja. Inkább csak megválasztotta volna annak idejét s helyét.

– Viselésének módja pedig jelzi, hogy a deltái nő keres-e vagy tart-e szeretőt… A deltái nemi szokások különböznek a földiektől.

– Idefigyelj, Decker… – vetette közbe McCoy –, mi nem szeretőt ajánlottunk neked…

De a nyelvére harapott. Ajánlatos-e nyíltan beszélnie a báb jelenlétében? A báb azonban a füle botját nem billentette.

– Idefigyelj, dokikám, engem foton robbanófejjel összepárosíthatsz, ha a hajónak is hasznára van – felelte Decker. – A merő párzás azonban nem elevenítheti meg a régi Iliából átmásolt memóriát. Mert mi Iliával nem szeretkeztünk. Ha szeretkeztünk volna, nem lehetnék itt.

Decker arra célzott, hogy a Csillagflotta hajóin szolgáló deltaiaktól nem hiába vettek tartózkodási fogadalmat. Az óvatosság oka az volt, hogy földiek a deltaiakkal nemigen térhettek nemi életük szokásos kerékvágásába. A deltái faj példányaiban a hosszú törzsfejlődés során nemcsak az érzékiség fejlődött ki jobban, hanem szeretkezésük során testi-lelki egységre léptek párjukkal. A deltaiak számára persze így volt rendjén a dolog. A tökéletes egységgel azonban földi párjuk mit sem kezdhetett.

– Ha mást jobbnak látnál, mint éppen a homlokkötőt… – próbálkozott dr. Chapel.

– Nem, mert ennek a segítségével legalább megtudom, mennyire visz a betáplált memória. Hiszen ez nem csupán személyes holmi, hanem az én ajándékom – s nyúlt a homlokkötőért, de dr. Chapel rátette a kezét.

– Talán jobb lesz mégis, ha én próbálkozom – mondta, majd a báb elé tartotta.

A báb meg sem rezzent. Dr. Chapel közelebb emelte a szeméhez, és úgy forgatta, hogy csodálatos színei ne kerülhessék el a figyelmét. A báb rácsodálkozott, és végül úgy látszott, megtetszik neki. Dr. Chapel ekkor a kezébe adta.

Decker figyelte a jelenetet, de gondolatai előreszáguldottak. Pillanatnyi helyzetük szerint nem lehetnek három óránál távolabb a Földtől. S mivel Kirktől nem értesült egyéb igyekezeteik felől, a báb az a cérnaszál, amelyen mindannyian lógnak – ha még megtudhatnak valamit a titokzatos behatoló felől.

Az Ilia-báb a csillogó homlokkötővel játszott.

– Emlékszel, hogy tőlem kaptad? – kérdezte Decker.

Amikor szülőbolygóján találkozott Iliával, sejtelme sem volt az ilyen homlokkötők jelentősége felől. A deltái szokások nem ismeretében vette s ajándékozta Diának otrombán, mint csinos fejdíszt. Ő pedig elfogadta, s Deckert mintegy a magáénak jelölte meg vele. Az övé is lett volna, ha Decker meg nem szökik.

A báb az öltözőasztalka tükre felé fordult, és gyámoltalanul a fejéhez emelte a homlokkötőt. McCoy is, dr. Chapel is Deckerre nézett. McCoyt rokonérzés öntötte el. Más helyzetben nyilván tucatjával jutnak eszükbe a tréfák a programozott emberszabásúakról meg a szerelemre éhes robotokról. Deckert azonban szemmel láthatóan megviselte gyásza, és McCoy elgondolta, milyen kínt okoz neki, hogy szerelmének tökéletes másával kell most cicáznia. A báb a homlokára illesztette a kötőt, majd a tükörbe nézve úgy eligazította, mintha Ilia tette volna a homlokára.

– Ilia – nyögte ki Decker –, emlékszel, mikor kaptad tőlem? – Azzal ráillesztette ujjait a homlokkötőre.

A báb megfordult, s mintha újra megismerte volna! Felnyúlt a homlokkötőhöz, és megcirógatta Decker ujjait.

Deckeren kéjvágy forró hulláma csapott át, holott éppen csak szimatját fogta annak az ingerlő illatnak, amelyet Dia árasztani kezdett.

– Gép ám ez, te Will! – figyelmeztette McCoy barátian.

Csakhogy a gép bámulatosán életre kelt! Spocknak igaza volt – oly tökéletes mása Diának, hogy nem maradt ki belőle az emlékezet sem! Vagy tud még többet is?

– Ha minden más tekintetben hibátlan, dokikám, telik talán tőle tudatmegosztás is… Decker ujjai lesiklottak a homlokkötőről, és tovább motoztak a báb csupasz fején… S érezte, hogy a báb megremeg.

– Érted, mit beszélek? – erősködött McCoy. – Gép, ha mondom! Ez ugyan meg nem osztja a tudatát teveled!

– Meglátjuk, dokikám.

– A behatoló küldte! Ami tudatot találsz benne, az a behatolóé!

– Legalább kapcsolatba kerülök vele. Néni ezt a kapcsolatot keressük már egy ideje?

A báb keze, amely az imént a rozsdamentes acélajtót hasította szét, most Deckert simogatta! Vagy vetkőztette? Decker maga sem tudta, mikor a két orvos magukra hagyta őket, hogy Diával maradt-e kettesben vagy a Vejurral.

Huszonharmadik fejezet

Az Enterprise negyedik rakodóaknájának külső fékje megnyílt, és Spock nekirugaszkodott a sötétségnek. Szabványos űrruhát viselt^[ix], a hátán testes sugártartályt. Az idegen hajó valamelyik erőmezeje vagy száz méterre előtte villogott. Messzebb, a sötétség mélyében más síri fényjátékok villantak s hunytak el, a hatalmas hajó bámulatos működésének mintáiként. A nagy lobbanások azokat a kisebb energialapocskákat is megvilágították, amelyekről Spock már tudta, hogy kerülendők – ezek nyelték el és morzsolták össze az Enterprise üzenetközvetítő kapszuláit. Spock nem bánta volna, ha tüzetesen megvizsgálhatja őket. Az irdatlan hajótest fehérvérsejtjeiként szolgálhattak, körülzárván és megsemmisítvén a támadó baktériumokat. Részletes vizsgálódás helyett inkább még egy pillantást vetett az Enterprise-ra. Tudta ő, hogy a csillaghajó – porszem csupán az idegen hatalmassághoz mérten, mégis – utasainak büszkesége is, gyönyörűsége is. S amióta csatlakozott tisztikarához, őbenne is riasztóan bensőséges érzések gerjedtek a hajó iránt. Elég legyen! Spock megérintette a helyzetigazitokat. Apró rakétacsöveiből tűsugarak törtek elő. Arrafelé kormányozta magát, amerről a tudat áradását sejtette. Megnézte még egyszer, teljes erővel működik-e helyzetigazítója, majd bekapcsolta rádióadóját. Tudta, hogy üzenetét hallják majd a parancsnoki hídon, mert műszerfalán bekapcsolva hagyta a vevőt.

– A tudományos tiszt szól a kapitányhoz! Üzenetem onnan küldöm, ahonnan paranccsal már nem vagyok visszarendelhető. Egyéb lehetőségünk nem lévén, meg kell próbálnom a behatoló életformával a közvetlen kapcsolatteremtést. S mivel a kapcsolathoz alighanem észegyre van szükség, a józan értelem azt parancsolja, hogy a kapcsolatteremtésre én vállalkozzam. Rádióm a lehetőség szerint közvetíteni fogja a fejleményeket.

Spock ujjai mindeközben a helyzetigazító sugarakkal játszottak. Számítógépének programját is úgy alakították, hogy bejutása egybevágjon azokkal a rövid, de szabályosan visszatérő időközökkel, amelyekben a hajó belső falán túlról halvány derengést láthatott. Láthatott vagy sejthetett inkább… Sugártartályának teljesítményéből arra futja, hogy átsuttyanjon az apró energialapok nyíló-záruló fehérvérsejtjein… Spock érezte azt is, hogy ez az idegenség ellenállhatatlanul vonzza. Most! Sugarai lobbantak – tartályuk nagyot taszított a hátán, s úgy lökte előre, gyorsulón. Erőmező lobbanása előtte – majd a meginduló fényes mozaiklapocskák –, de mire megindultak, ő már túljutott rajtuk. A számítógépes közvetítő sikoltó hangot hallatott, amint Spock beleszólt, és pergőn, szabatosan tudatta:

– Útirányomat és időzítésemet beütöttem. Ha jól számoltam, ezen a nyíláson keresztül olyan térbe juthatok, ahol magát a behatolót találom.

Megbillentette az ellensugár gombját, hogy másfajta testecskék raját eressze el – jánosbogárkákra emlékeztettek, s úgy sugároztak, mint az Ilia-báb nyaka tája. Ezek az érzékelő jánosbogárkák azonban őrá nem is hederítettek, és zavartalanul folytatták rendelt útjukat. Spock úgy sejtette, adathordozó a szerepük – információ rajaival kötik össze a hatalmas hajó belső tereit. Sőt azt gyanította, hogy a kis időközökre támadó nyílás, amelyen ő is besuttyant, a rendszeresen érkező rajok befogadását szolgálja. Újabb világító raj jelent meg, szinte az orra előtt… És íme, a lemezkék széthúzódtak. Éppen csak a befogadásukra. S már szinte a fenyegetően lilás derengésbe jutott, amikor látta, hogy újabb raj közeledik felé. Spock remélte, hogy számítógépe jól mérte be idejét és sebességét, hiszen eddig is… A sugártartály lökött rajta, és egy lobbanással besöpörte a lilán derengő sötétségbe. Spock összegombolyodott, két karjával átnyalábolta térdét s a mellkasához húzta. Ebben a magzati helyzetben jobban védhette lágy részeit. Nyílik-e tovább az ismeretlenség?

Spock arányló fényrésen jutott be a jánosbogárkák rajával, s már meg is ütötte az ellensugár gombját. Az elülső sugarak lobbanása elvakította, de amíg a látásáért küzdött, elkezdte a közvetítést, hadd tudják azt is, mi okozza a vesztét, ha odavész.

– Belül vagyok… rések-szájadékok becsukódtak mögöttem… Ellensugár vakít… De mintha zárt térbe jutottam volna… nyolcszögletű térbe… Falai szokatlan formáin kristályok… Az érzékelő jánosbogárkák köztük tűnnek el… Memóriakristályok alighanem…

Spock kiegyenesedett. Az ellensugarak ellobbanása óta lassan, méltóságosan úszott a kristálytér közepe felé. Kezdte lefeszegetni vaskos sugártartályát. S közben látta, hogy az érzékelő jánosbogarak szétoszlanak a kristályok közt, és egy-egy kristály egy-egy lapjába vesznek bele. Mintha általuk nőnének a kristályok. Memóriák? Információ molekuláris elrendezésben? Ha igaz, egy ilyen kristály több tudást halmoz fel a Föld összes könyvtáránál!

– A könnyebb mozgás érdekében megszabadulok sugártartályomtól… Derengés mindenfelől… Sodródom… Úgy látom, újabb, tágasabb tér nyílik innen… Arányló gömbök forogtak előtte, óriásiak. Spock szédüléssel küzdött. Gömbök vagy káprázatok? Spock lehunyta a szemét. Bizony a gömbök forogtak akkor is. Mintha mondani akartak volna valamit. Bolygó ereszkedett rá valahonnan. Spock tudta, hogy bolygó nem lehet, akármekkora is ez a hajó. Mégis mindenütt jelenvalónak tetszett. Ez volna a behatoló szülőbolygója? Lélegzetelállító technológia ez, iszonyú gépek műve… S a bársonyos sötétséget megszaggató csillagok mintha óriás értelem felé vonzanak… Csillagok? Hogyan kerülnek hajóba csillagok? Csal a szeme? Nem hihette azt sem. Valóság tanúja – de akkora valóságé, hogy tanúskodása nem sokat ér. Mintha a kőkor embere tekintene hologramokra. Spock információs mezőkön jutott át, és lenyomatot hagyott benne mindegyik. Klingon hajó szökkent elé, majd a biztonsági ember, akivel a sejtenergia-kutasz végzett. A pokol képcsarnoka? Majd a bolygó megint… az iszonyú gépek bolygója… Kezd érthetővé válni… ezt már jelentenie kell!

– A gépek oly régen forgatják ezt a bolygót, hogy megindulásuk ideje a ködbe vész… Élő gépek… Alkalmazkodnak tulajdon változásaikhoz is, és az élő, hűlő világhoz… Azt mozgatják és védik, ahogyan csillagkorokkal előbb programozták őket…

Szabatos jelentés az ilyen? Az óriás gépek csak a Vejurt szolgálják legjobb tehetségük szerint? Útvesztők rengetegében úszott, mértani mesevilágban, formák és színek között… Teste nekiütközött egy kristályfalnak, ő pedig belekapaszkodott volna a szokatlan alakzatokba… S bármilyen vaskos az űrkesztyűje – életet érez a kristályokban! Lapjuk meleg… Le kell fejtenie a kesztyűt… Meleg bizony! Mindjárt jobb érzés, ennyi élet!

– Kapitány úr! Ez nem hajó! Élő forma a Vejur minden íze, kristálya! Az Enterprise nem hajó gyomrába jutott! Eleven gép részei lettünk mindannyian!

Huszonnegyedik fejezet

Az eleven Vejur elméjéig alig juthatott volna el ilyen jelentéktelen gondolat. Az Alkotó parancsa azonban úgy szólt, hogy minden tapasztalatot jegyezni kell, kicsit-nagyot egyaránt, így aztán a Vejur kötelességtudóan megvizsgálta azt a legújabb apróságot is, amely memóriabankjaiba jutott. S amikor regisztrálta, hogy ez megint valami szénalapú egység, már-már úgy határozott: elpusztítja. Határozatát azonban felfüggesztette, mert az apró, törékeny jószágok gondolkodóba ejtették mégis – aztán következett az a felismerés, hogy a behatolt Spock-egység a szénalapúakhoz mérten még mindig a legrendezettebben gondolkodik. Ezért a Vejur úgy döntött, hogy működjék csak, amíg az apróságok célja végképp nem tisztázódik és gondolati formáikról tökéletes lenyomat nem készül.

A Vejur közben egy másik szénalapú egység megsemmisítését is fontolgatta – ez az egység az Enterprise-on próbálta éppen eltéríteni a Vejur újabb kutaszát rendeltetésszerű működésétől. A kutasz jelzései ugyanis egyre zavarosabbá váltak, amióta a szénalapú egység – mintha megtámadta volna! A Vejur egy gondolatot küldött utána megerősítésül, de a hiba helyreütéséhez a gondolat nem bizonyult elegendőnek! Meghökkentő! A Vejur kutasza ellenkezik a Vejur irányításával! Ellenkezésnek persze nem lehetett helye. Rendeltetésszerű működése visszaállt, s amikor a szénalapú egység tovább erősködött, rendre lett intve, hiszen a kutasz sokkalta erősebbnek bizonyult nála. Hihetetlennek tetszett mégis, hogy ilyen gyenge egység meghibásíthassa a Vejur kutaszát! Hihetetlennek? Amióta a Vejur a csillagvilágokat járta, hihetetlennel dolga nem akadt. S az óriás rendszer azonnal kiadta egyik alosztályának az újonnan felbukkant jelenség aprólékos elemzését. Az Enterprise szénalapú egységei megismertették már a Vejurt más jelenséggel is. A bosszúsággal. A Vejur kezdetben nem látott a szénalapú működésében sem célt, sem rendet. Voltaképp nem látta létük célját – s léteztek mégis! A Vejur álmélkodón tekintett rájuk, talán éppen esendőségük miatt, holott a meglepetés enyhébb változatait sem ismerte korábban. Hát még a bosszúságot! A hatalmas gépezet a galaxis túlsó feléről indult hosszú útjára. Kezdetben halvány volt a tudata. Ismereteiben és hatalmában hibázott. S nem is jutott még messzire, amikor szinte megakasztotta az életnek egy apró formája. Nem lehetett az négyszer se nagyobb ennél az Enterprise nevezetűnél, de rajtaütött a Vejuron, amint egy kisebb naprendszer mellett haladt el. A Vejur nagy nehezen kiheverte a támadást, és behegesztette sebeit – s éppen az életéért vívott küzdelme gyújtotta benne a tudatos gondolkodás első szikráját. Akkor eszmélt, hogy bűnös módon megszegné az Alkotó parancsolatát, ha tűrné, hogy útjában megakasszák. S akkor derengett föl benne, hogy mindeddig összegyűjtött ismereteivel élnie kell, mert megsokszorozzák az erejét. A Vejur visszatért a támadó bolygóhoz, és elkészítette tökéletes lenyomatát. Ezzel az információval helyettesítette a támadás során megrongálódottakat. Volt tehát mivel folytatnia útját, mert a támadó világnak egyetlen alkotóelemét el nem vesztegette – csupán csak az ott létező szénegységeket, de azok különben is lejártak, mire a Vejur rájuk bukkant.

Tapasztalj meg mindent – így szólt az Alkotó parancsolata, s a Vejur meg is tartotta. Ismereteinek gyűltével tökéletesítette emlékraktározó rendszerét is. S a Vejur idővel elemzésükre és értelmezésükre szorult, hiszen nem tudhatta különben, mi hiányzik ismereteihez még, mit kell megkeresnie.

Az élet más formái nemigen támadták meg a Vejurt ezentúl. Amelyek megtámadták, azok sem szorultak boncolgatásra. Ez az Enterprise nevezetű primitív forma sem tetszett különösebben figyelemre méltónak eleinte. Szinte elkészült már a lenyomatával, mire az Enterprise azzal a meglepő hírrel állt elő, hogy a Földről jön, az Alkotó hónából. Először szénegységeiről sem szerzett tudomást – hiszen ezek is, akár a többiek, jelentéktelenségükben mintha meg sem érdemelték volna a Vejur felfedezői türelmét. Első kutasza azonban szerencsére annyi ismeretet lehívott az Enterprise gyenge emlékezetéből, amennyi megerősítette: nemcsak léteznek ezen az Enterprise-on, hanem otthonuk az Alkotó honja csakugyan. Amikor a Vejur mélyebben nyúlt emlékezetének tárházaiba, kiderült az is, hogy léteztek hasonló egységek, szénalapúak is, másmilyenek is a legtöbb bolygón, ahol csak élet mutatkozott – a Vejur azonban nem tudta, mire vélje őket, nem az élet mindenféle formájának bélsarai-e ezek? Lehetséges, hogy az élet magamagát fertőzi ezekkel? Nem is ütközött nehézségekbe, hogy egyikük mását elkészítse, és e báb által vizsgálja a szénalapúakat tulajdon szintjükön. A báb azonban nemcsak ismeretekkel, hanem újabb talányokkal is szolgált. Mert íme, ezek a fajta egységek mintha életközösségben élnének az ő Enterprise-ukkal. Van-e együttélésüknek jelentősége az élet látószögéből? Vagy heréi-e csupán a szénalapúak az életnek? Ennek a kérdésnek súlyt kölcsönzött, hogy az Enterprise memóriabankjaiból kiderült: a vizenyős apró lények milliárdszámra élnek az Alkotó hónában!

Növelte a kérdés jelentőségét az is, hogy a hatalmas gépezet fölfedezett egy s mást magában is. Bosszantó, zavaró, talányos, hihetetlen felfedezések, s mind arra vezette rá, hogy gondolkodik! S mindjárt rábukkant a következő kérdésre: Mi létem célja? Mindeddig derengett benne, hogy utaznia kell és utazásának célja, hogy minden ismeretet összegyűjtsön, majd letegye Alkotója elé, amikor innen a harmadik bolygóhoz elérkezik. Most azonban ráeszmélt, hogy a Vejur létének egyetlen célja akkor teljesül, mikor a harmadik bolygóig elér, és tudományától megszabadul. S a Vejur válaszúthoz érkezett. Nem szeghette meg az Alkotó parancsolatát – de ha nem szegi meg, nem lesz értelme további létezésének. Hiszen semmi sem élhet értelem és cél nélkül.

Akár az első rajtaütés idején, a Vejur ismét létveszélyt sejtett, azonban sejtésnél több volt ez már, hiszen azóta ismereteket gyűjtött, általuk hatalmassá, majd tudatossá lett. S bár ki sem térhetett az Alkotó parancsolata elől, annyit tudott, hogy létének befejezését az Alkotó nem parancsolta. S amint minden fejlődésben valameddig eljutott élettel megtörténik, a nagy gépezet fontolóra vette magát s Alkotóját egyaránt.

A Spock nevű esendő egység szerkezete már-már lejárt. Megpróbálta hányódó tudatát a Vejuréval egyesíteni, de kísérletébe belerokkant. A Vejur pedig elkezdte elemezni azokat az apró gondolattöredékeket, amelyekhez Spock kísérlete során jutott.

Huszonötödik fejezet

Kirk éppúgy lódult a sötétségnek az Enterprise négyesszámú aknáján keresztül, mint huszonegy perce Spock. Hátán éppolyan sugártartályt vitt – csupán Spock híreivel, helyzetjelentéseivel és helyzeti adataival volt gazdagabb. S ennyivel már utána is eredhetett.

Csehov, Uhura, Sulu és mások szinte felzendültek, amikor Kirk kijelentette, hogy maga indul Spock után. Kirk döbbenten tapasztalta, hogy ennyi mélyűrjáró fejébe nem fér, mennyivel alkalmasabb egy ember az efféle feladatra a több száznál. Mikor a Földtől nem járnak messzibb egy óránál, és Spock azzal a jelentéssel lepi meg őket, hogy az idegen hajó egyetlen óriási élet! Nem is tehet egyebet – magának kell elindulnia, ha Spock tudati egységet létesített a behatolóval.

– Többszörös kibocsátásra készen – jelentette Sulu rádión.

– Hallom, kormányos úr. Húsz másodpercen belül kezdje a kapszulák kibocsátását… Egy!

Kirk is a helyzetigazító sugarakkal lódult el az Enterprise törzsétől, Spock tudósítása szerint. S úgy tervezte, hogy amikor a legbelső falnak indul, Sulu kibocsátja a hajó megmaradt üzenetközvetítő kapszuláit, és leköti a behatoló figyelmét, amíg ő Spockot meg nem találja, aztán…

– Tartsd a helyzeted, Jim! – Ez Decker volt a rádióban. – Küldik vissza Spockot!

Kirk még azt is hallotta, amint Decker orvosi készültséget rendel a negyedik aknához, és közli az egészségügyiekkel, hogy Spock eszméletlenül érkezik. Az összekötő tiszt hangja megtörtén csengett.

– Mit beszélsz, Decker! Honnan szerezted a hírt?

– A Vejurról, kapitány úr. A bábon keresztül.

Kirk belesett az elsősegélynyújtóba. Spock ott feküdt, és nyitott szemmel meredt maga elé. A mérések kivetített számadatai azt mutatták a vulkanita dermedt teste fölött, hogy a halálán van. McCoy meg dr. Chapel életmentő csapat élén lázasan küszködött, hogy életjelei ne halványodjanak tovább.

Spockot valóban visszaküldték. Mintha cigánykereket hányt volna az űrben – csak éppen a végtagjai csapdostak meredten. A mozaiklapocskák ellenállás nélkül átengedték, és Kirk úgy hasznosította a maga helyzetigazító sugarait, hogy Spockot mielőbb visszajuttassa a várakozó életmentők kezébe.

– Meg kell kockáztatnunk a hexadiscalmalint – mondta McCoy. – Ötven köbcit kérek.

Kirk megfigyelte, hogy Chapel doktornő elhalványul, de már ugrik, és készíti az injekciót.

– Ha jelenthetek itt, kapitány úr… Decker jelentkezett. Majdnem olyan rossz bőrben, mint Spock – a Vejur azonban olyan veszélyesen közeledett a Földhöz, hogy kérdésekre nem maradt idő. Az Ilia-báb azóta sem tágított mellőle, csak a viselkedése lett gépiesebb.

– McCoytól azt hallom – mondta Kirk, és a bábra mutatott –, hogy Ilia emlékezetét hordozza.

– Hordozta, kapitány úr. Egy darabig. Kirk rácsodálkozott.

– S aztán? Mi történt, Will?

– Nem is tudom – vallotta meg Decker. Nyúzott volt, beszéde akadozó. Látszott, hogy erősen fegyelmezi magát. A báb egykedvűen álldogált mellette.

– Spocknak igaza lett – állapította meg Decker. – Memóriája erősen működni kezdett, és már úgy gondoltam, rákapcsolhatok… Talán sikerült is, mert a Vejur nyomban beavatkozott, és visszaragadta az irányítást.

Kirk végigmérte a bábot.

– Te vetted rá, hogy a Vejur Spock felől tudósítson?

– Nem, kapitány úr. A Vejur maga jelezte, hogy Spockot visszaküldi. A bábbal nekem azóta személyes kapcsolatom nincsen.

– Akkor miért nem mozdul mellőled egy tapodtat sem?

– Sejtelmem nincs. Én a kapitány úr engedelmével a legszívesebben leráznám.

Kirk habozott, majd nemet intett. Látta, hogy Decker arcizma megrándul, de a báb máris ráakaszkodott. Kirk azt remélte, lehet még hasznuk ebből az érthetetlen ragaszkodásból. Sok mindenben úgysem reménykedhetett. A számszerűsített életjelek viszont szaporodtak, amíg Spock ott feküdt, merevgörcsös állapotban még mindig. Dr. Chapel érzékelőt jártatott a nyúltagya táján, amíg McCoy a kivetített számokat figyelte.

– A híd környékét járom – jelentette. – A gerincidegnyalábok csatlakozását.

– Elváltozást nem látok az agyon – fordult McCoy Kirkhez. – Ideggyógyászati sérülésekkel azonban számolnunk kell. Az észegy során iszonyú mennyiségű információt kellett felvennie, és talán éppen öntudatvesztésének köszönheti, hogy…

Bajmegállapító tapogatózását nevetés szakította meg. Megfordultak, s látták, hogy dr. Chapel hitetlenkedőn hajlik Spock fölé. Spock tehetetlenül lebegett a Vejur által belesajtolt információk rétegei közt. Legtöbbjüket nem értette – nem is érthette, mert sem jelek, sem szavak nem foglalhatták magukba. Hogyan is lehetne az ismert világegyetem elképzelhetetlen tömkelege csupán szikrája egy még nagyobb valóságnak? Holott ez a felismerés világosan és logikusan hatolt Spock agyába, amikor a Vejurral észegyre lépett. Spock azt is megértette, hogy a Vejur eljuthatna ezekbe a nagyobb dimenziókba… Azonban, ahogy csillaghajójuk a Vejur foglya volt, a Vejur is foglya volt létezése pillanatnyi dimenzióinak. Kozmikus gúnykacaj! A Vejur Spock legszebb álma lehetett volna. Ám a Vejur sívó pusztaságnak bizonyult. Fájdalmat nem tapasztalt. Sem örömet. Sem lelkesedést. Lenyűgöző volt teljes ésszerűségében. Megszerzett ismerettömege nem ért egy fabatkát. Spock ismét fölnyerített. Akkor látta meg Kirk fölébe hajló arcát. Megmozdult, nyúlt Kirk karja után, majd a keze lesiklott rajta, és megfogta Kirk kezét.

– Jim. – Ennyit mondott.

McCoy elbámult, milyen szégyentelen érzelem önti el Spock arcát, amint Kirk kezét szorongatja. De szorongatta Kirk is Spock kezét. Sőt másik kezével befödte a kezefejét is, jelezvén mintegy, hogy nincs szégyellnivaló.

– Ez az együgyű érzés… – nyögte Spock – … nem fér… a Vejur ismerettárába…

– Jól értettük-e tudósításod, Spock? Él a teljes Vejur? Életgép?

Spock keservesen biccentett.

– A maga módján él. Tudatos, lüktető… egység. Nem is annyira más… – Levegőért kapott. Megerőltette a beszéd.

McCoy Kirkhez fordult.

– Mintha olyasmit mondana, Jim, hogy voltaképpen élő gépek vagyunk magunk is, működő proteinhalmazok!

Kirk rábólintott.

– Eszerint élőnek nézi az Enterprise-t is. Dr. Chapel gondterhelten pillantott föl.

– Minket pedig élősködőknek. McCoy rábólintott.

– Baktériumoknak, mikrobáknak… Kis csúfságoknak, amelyek megmásztak az Enterprise-t, és elszívják életerejét.

Kirk nem tekintette tisztázottnak a kérdést.

– Teszerinted, Spock, még mindig ez a Vejur véleménye? Mikor már a gondolataidban olvashatott?

– Az én gondolataimban? – nevetett Spock. – Miféle új tudomásokat szerezhetett volna az én gondolataimból? Nem az ismeretei hiányosak a Vejurnak, Jim! Érzés nem telik tőle! Épp az, amit magam sem adhattam meg neki!

– Pusztaságnak nevezted.

Spock biccentett.

– Az is. A logika meddő játék a szükség érzése nélkül… A Vejur akár mindent megtudhat világegyetemünk felől… És tudásához párosulhat végtelen hatalom, értelme mégsem több a gyermekénél.

– Valakiben vagy valamiben mégiscsak munkált értelem, amikor a Vejurt megépítette.

Spock a fejét rázta.

– Ha így volt, a Vejur nem tudja… Én láttam… azt a bolygót, ahonnan jönnek… élő gépek, sokrétű technológiák, magukat javító, alkalmazkodó szerkezetek bolygóját…

Spock érezte, hogy mind kétségbeesettebb gyönyörűséggel markolássza Kirk kezét – kínnal és megkönnyebbüléssel az időtlen és értelmetlen gépi lét élménye után.

Kár volt olyan tökéletesnek építeni! Réseket hagyhattak volna éhségnek, félelemnek, magánynak, dühnek megannyi csodálatos érzésnek, aztán hadd alkalmazkodott volna a programozásuk ezekhez!

– Jim – mondta végül –, a Vejur tudása beboríthatja a világegyetemet, hatalmán azonban nem eshet csorba… nem nyűgözheti le szépség, nem villanyozhatja öröm… – Ernyedten terült el a vizsgálóasztalon ismét. – S közben válaszra vár! Keresi a válaszokat!

– Miféle kérdésekre? – nézett rá Kirk.

– HÁT CSAK ENNYI VOLNÉK? Ez a kérdésük – idézett Spock egyenest a maga hiányérzetéből.

– SEMMI MÁS?

– A parancsnoki híd hívja a kapitányt! – hallotta Kirk, és eleresztette a vulkanita kezét.

– Kirk jelentkezik. Uhura szólította.

– Halvány jelzések a Csillagflottától, kapitány úr. A behatolót már monitorvégre kapták. Látják, hogy sebességét rohamosan csökkenti, erőfelhője zsugorodik.

Sulu vágott a szavába.

– A Csillagflotta mérése szerint hétpercnyire járunk a Földpályától, kapitány úr.

– Megyek – mondta Kirk, majd McCoyhoz és dr. Chapelhez fordulva meghagyta: – Spockot a parancsnoki hídra várom.

Huszonhatodik fejezet

Decker már várta Kirköt. A báb ott állt mellette mozdulatlanul és némán. Odalett a hasonlósága Iliához. Decker el nem gondolhatta, miért ragaszkodik őhozzá mégis, és sejtette, hogy a legénység közül sokan összenéznek a háta mögött. Kirk ötlete a helyzetjelző antenna meghosszabbítására bevált. Az elmúlt fél órában kapcsolatba kerültek a Csillagflottával. Hajónaplójukat és jelentéseiket mind továbbították Nogurának. A Csillagflotta nem fűzött ezekhez egy szót sem. A főparancsnok nem volt szószátyár. Megértette, hogy az Enterprise tehetetlen, nem is kínozta se kérdésekkel, se parancsokkal.

– A Vejur most tér a Földpályára – jelentette Deckernek Uhura.

Decker szó nélkül fogadta a hírt. Úgyis nyögés telt volna tőle csak. Ráadásul kutyául volt. Meggondolta, hogy ha megér még huszonnégy órát – amit kötve hitt –, addigra talán csillapodik testi fájdalma. Hanem a kutya érzés megmarad mindenképp.

Ilia feltámadott! Csupán egy pillanatra, amikor McCoy és Chapel doktor magára hagyta a bábbal Ilia kabinjában. De az a pillanat elmúlt. Pedig nem is kételkedhetett, hogy ott megelevenedett a báb! Amint szeretkezni kezdtek, megkezdődött a tudatcseréjük is. Decker érezhette Ilia élő tudatát… döbbenetét, hogy gépi testbe zárták… Aztán egy pillanatig azt is érezhette, hogy Ilia szabadul Vejur-vezérelte formájából… Majd megtapasztalhatta, ahogyan a Vejur ismét magához ragadta vezérlését… S Iliából báb lett megint. Amikor először szólította a bábot Iliának, csupán programozását igyekezett hasznosítani. S amikor a báb Ilia módjára kezdett viselkedni, Decker még mindig azt hitte, memóriájának csodálatos mását látja működőben, és leintette magát, mondván, hogy a valóságos Iliának vége, őneki az élőkhöz kell húznia. Addigra rászánta magát, hogy ha kell, akár szeretkezik is az emberi bábbal… Nem, nem igaz! Inkább reménykedni kezdett, hogy a szeretkezés szükségessé válik. Hiszen oly tökéletes volt a báb! Izgató fenomor-kiválasztása még illatkémiájában is megegyezett Iliáéval! Miért ne hitte volna, hogy valóságos lesz a teste mindenestől… S ha annyira valóságos, deltái nők jobban nem is irányíthatók, mint ha… Kirk talán hiheti, hogy a Csillagflottához való hűségesküjével sokkal hasznosabb emléket elevenít meg az Ilia-bábban… Azonban mit tud Kirk egy felajzott deltái nő felől. Már játékuk kezdetén milyen természetesen viselkedett! Deckernek mindinkább hinnie kellett, hogy tudatuk is összeforrhat – s a szeretkezés értelme éppen az lett volna. S ha egyszer szíve szerelmével nem egyesülhetett…

– Hogy van Spock? – Uhura kérdi, de kitől? Akkor eszmélt, hogy Kirk megjelent a hídon.

– Javulóban – válaszolta Kirk. – McCoy hamarosan hozza.

Decker átengedte a parancsnoki széket, de amint odébbállt, a báb megmaradt mellette. Decker magán érezte Kirk szemét. Miért olyan ez a báb, mint a bogáncs?

Talán ennyi megmaradt benne a szerelmi jelenet emlékéből? Vagy a Vejurnak volt kedvére a dolog? Decker megborzongott.

– Kapitány úr – szólalt meg Uhura ismét –, a Vejur már a Földpályán jár. Azt hiszem, a Földről erősített képet kaphatunk, milyennek látszik a Hold Négyről.

Kirk megadta az engedélyt. Uhura ujjai egy pillanatig eljátszottak a műszerfalon, majd mindannyian felnéztek a parancsnoki híd főmonitorára. A szemük elé rebbenő kép azt mutatta, amint az irdatlan gép megjelent a Hold látóhatárán, és lassulásában mind nagyobb felhőtömegei enyésztek el. A pőre Vejur még iszonyatosabbnak tetszett.

Megnyílt a felvonó ajtaja, és Spock lépett ki a hídra McCoy társaságában. Még alig állt a lábán, de a köszöntéseket fogadta.

A látvány egyszerre megbomlott a főmonitoron. Zegzugos fekete vonalak szabdalták. Spockon rajta nyugodott McCoy aggodalmas tekintete, amint odasietett műszerfalához. Uhura sípoló kódokat fogott, és meglepetten fordult hátra.

– A zavarás innen történik, kapitány úr, a Vejur belsejéből!

Spock is így látta.

– És nem több két számjegyű kódnál.

– Vejur az Alkotónak jelez – szólalt meg az Ilia-báb.

– Mit jelez? – vetette oda McCoy. – Hogy itt vagyok, ragyogok?

Meghökkenten látta azonban, hogy az Ilia-báb bólint a kérdésre.

– Megérkeztem. Megtudtam mindent, ami megtudható.

A Vejur kétjegyű kódjelei elhaltak. A főmonitoron tisztult a kép. A hatalmas gép lassan emelkedett a holdbéli táj fölé. Majd ismét elborította a zegzugos szövetminta.

– Ismétli a jelzést – mondta Uhura. – Változatlanul.

– Jim – szólalt meg Decker –, ez választ vár!

– Miféle választ? Miféle kérdésre?

Kirk már megbánta ingerültségét, amint a kilenc szempár rászegeződött. A kódjelek ismét elhaltak, és a főmonitor a Vejur tiszta képét vetítette elébük.

– Az Alkotó nem nyilatkozik. – Ezt a báb állapította meg csikorgó hangon.

Uhura éles szeme rebbenést figyelt meg az irdatlan gép oldalában.

– Kapitány úr! A behatoló valamit elereszt! Kirk meresztette a szemét, és kiadta nyomban:

– Erős nagyítást!

Sulu nagyított, ameddig csak lehetett – és bizony félelmetesen ismerősnek tetszett az eleresztett valami! Haragoszöld plazmatömeg volt, amely a klingonokat is meg az Epszilon Kilencet is elpusztította – s kis híján az Enterprise-t is.

Sulu a többiek felé fordult.

– Most bocsátják ki a másodikat… A harmadikat…

Mindannyian figyelték a képernyőn, amint a harmadik után kiszakad a behatoló oldalából a negyedik is. S azt is látták, hogy egy-egy plazmavillám lehet százszor akkora is, mint amilyet feléjük küldtek.

– Mire valók ezek? – reccsent rá Kirk a bábra.

– Hogy elpusztítsák a bolygón élősködőket – felelte a báb.

– Istenem! – sóhajtotta McCoy. Megdöbbenésében osztozott a parancsnoki hídon mindenki. Élénken élt emlékezetükben, hogy a báb nevezte először az Enterprise legénységét szénalapú élősködőnek.

A főmonitor azt mutatta, hogy a gonosz zöld villámok szerteszét indulnak a behatoló testéről. Uhura jelet fogott, és Kirkhöz fordult vele.

– Kapitány úr! A Hold Négy úgy észleli, hogy lövedékek indultak meg a

Földpályán, egyközű célpontok felé.

Spock gyors számításokat végzett, és jelentett türknek:

– Becsapódásuk huszonkilenc percen belül várható. Hatásuk szétterjedhet az egész bolygón.

Kirk kipattant parancsnoki székéből, és rámeredt a bábra.

– Miért?!

Decker is várta a báb válaszát, de arra ocsúdott, hogy a báb őt nézi. Látnia kellett Kirknek is. Csakhogy tekintete nem Iliáé volt. Egy csepp melegséget nem sejthetett abból.

– Szólj rá, hogy feleljen – mondta Kirk.

– Felelj – adta tovább Decker meggyőződés nélkül. Majd meglepetten látta, hogy a báb engedelmesen fordul Kirkhöz.

– A szénalapú élősködőket le kell törölni az Alkotó bolygójának színéről.

– Miért!? – firtatta tovább Kirk. A báb Deckerhez fordult.

– Felelj neki. Miért?

– Az Alkotó nem jelentkezik.

– A szénalapú egységek arról nem tehetnek – vetette ellene Kirk.

– Élősködnek az Enterprise-on. Ugyanígy élősködnek az Alkotón is.

– Kapitány úr! – Csehov fordult feléjük falfehéren. – Kapitány úr! A Föld védelmi rendszere megbénult!

Csehov jelentése végigvisszhangzott a parancsnoki hídon, és Kirk hideg késszúrást érzett a gyomrában.

– Megerősítem – jelentette Uhura remegő hangon. – Erőterek feszültségcsökkenését jelentik, számítógépek állnak meg…

Mindeddig azt hihették, hogy a Föld puszta tömege, erőtéri elhárítása és holdbéli rakéta tűzereje legalább időt biztosít Nogurának ahhoz, hogy a behatoló szándékának megismerésével tisztázhassa a helyzetet.

– Kapitány úr! – rebegte Uhura. – A Csillagflotta jelzései is halványulnak!

Remegett a Földért Kirk is – tehetetlenségében, hogy megoldással nem szolgálhat, vagy a düh rázta?

– Vejur – ordította –, a szénegységek nem élősdiek! Természetes részei ennek a bolygónak! Élőlények!

– Nem igaziak. – A báb egyenletes hangon beszélt. – Igaziak csak az Alkotó s a hozzá hasonlók. – A báb – vagy a Vejur? – most Kirkről nem vette le a szemét.

– Hasonlók? – McCoy szemében fény gyúlt. – Jim! A Vejur azt mondja, hogy gép az Alkotó is! Gondolhattuk volna. Hiszen Istent mindannyian a magunk képére teremtjük!

Kirk ismét a bábhoz fordult.

– Vejur! Minden élet szénalapú odalenn!

A csillaghajó megrázkódott. Sulu kifelé irányuló monitora mutatta, hogy a hajó oldalában óriási erőmező lobban. Majd lassan elült a rázkódás.

– Csínján, Jim… – mondta Spock csöndesen.

– Mit ajánlasz egyebet? Adjam meg a módját a beszélgetésnek?

Spock a fejét rázta.

– Gondold meg, hogy gyermekkel van dolgod, kapitány uram.

– Gyermekkel?

– Azzal hát. Ismerkedő, kutakodó, szükséget szenvedő gyermekkel…

– Ugyan miben szenved szükséget? – vágott közbe Decker.

– Akárhányunkhoz hasonlóan maga sem tudja – felelte Spock hajthatatlanul. – Annyit tud csupán, hogy tökéletlen.

– A Vejur lövedékei huszonegy percen belül érik el egyközű földi céljaikat… Számolom… jelentette Csehov.

– Köszönöm. Spock, szerinted robbannak is?

– Igenis, kapitány úr – válaszolta Spock.

– Robbannak? – rivallt rá Decker a bábra. A báb bólintott.

– Az Alkotó nem jelentkezik.

Kirk ráeszmélt, hogy cselekednie kell. A Vejurral való kapcsolata csupán egy báb… Azt kell hasznosítania, ameddig lehet. Az is több a semminél.

– Vejur – szólította meg Kirk a bábot –, mi tudjuk, miért nem jelentkezik az Alkotó!

– Jim! – McCoy megdöbbent, milyen játékba kezd Kirk.

Decker azonban rábólintott Kirk kijelentésére, majd odabiccentett a bábnak is.

– Színigaz. A Vejur csak a mi segítségünkkel találhatja meg az Alkotót.

A báb hosszasan fürkészte Deckert, majd visszafordult Kirkhöz, és kemény hangon követelte:

– Hallom, hogyan!

A báb hangjából fenyegetés csendült, és Kirk mindjárt tudta, hogy Spocknak igaza volt. Gyermekkel van dolguk, aki tör-zúz, ha tehetetlen.

– Hadd hallom!

– Egy szót sem hallasz – felelte Kirk egykedvűen. Azzal tisztjéhez fordult. – Zárjátok le a műszerfalakat és vonuljatok le a hídról!

Döbbenten nézett rá mindenki. Az Enterprise-t hatalmas erőkitörés rázta meg. Decker kapitánya mögé lépett, és beleszólt a hajórádióba.

– A híd szól a fedélzethez! Távol a műszerektől!

Ujabb erők robbantak a hajó körül. A rázkódás mind hevesebbé vált. Meg kellett kapaszkodniuk a híd korlátjában.

– Gyermeked hisztizik – vetette oda Spocknak az orvos nyugtalanul.

– Levonuljunk, kapitány úr? – kérdezte meg Sulu a biztonság okáért.

– Így szólt a parancs – rivallt rá Kirk. – Takarodjatok!

A tisztek a parancshoz híven lezárták a műszerfalukat, és kapaszkodva-dülöngve elindultak.

– A felvilágosítás megtagadásának értelme nincs – mondta a báb.

Kirk nem felelt. Mintha csitulnának a robbanások odakinn… Már csak Decker, McCoy meg Spock állt mellette. – Kirk elkapta Uhura szemrehányó pillantását, amint a felvonó ajtaja rácsukódott. A parancsnoki híd világítása halványult. Spock helyeslőén bólogatott. De a hirtelen támadt csöndön meglepődött ő is. A hajó billent még egyet-kettőt, hanem a főmonitor azt mutatta, hogy nem történik több robbanás.

– Miért nem adod a felvilágosítást? – tudakolta a báb megenyhülten.

– Csak akkor adom meg, ha a Vejur visszavonja a bolygóra irányzott lövedékeit – mondta Kirk.

– A bolygóra irányzott lövedékek visszavonásáról nem lehet szó, amíg a kért információt meg nem kapom – jelentette ki a báb.

Kirk úgy érezte, mintha kártyáinak ütőerejét nem jól becsülte volna meg, s most azt kell látnia, hogy ellenfele kivágja az ászt.

– Tanulékony gyermek – állapította meg McCoy.

– Mit szólsz, Spock? – Kirk valójában gondolkodási időt kért.

– Szerintem – felelte Spock megfontoltan – a válaszhoz közelebbi kapcsolatra lenne szükség a Vejurral. Igaz? Én a kapcsolatom során úgy éreztem, hogy valahol a mélyén agyközpont működik…

– Onnan irányíthatják lövedékeiket is?

– Alighanem.

Kirk visszafordult a bábhoz.

– Az Alkotóra vonatkozó tudomásaimat bábon keresztül nem adhatom tovább… Csakis közvetlenül a Vejurnak.

Megbillentek ismét. McCoy a főmonitorra mutatott. Az Enterprise megindult, és rés nyílt előtte, majd egyre tágult, ahogy az élő gép belsejébe hatoltak.

– Minden fedélzeten fölvehetik a szolgálatot, Decker – adta ki Kirk.

– Meglesz, kapitány úr. A lövedékek becsapódásáig huszonegy percünk van. A rádióhoz kérjem a főgépész urat?

Kirk megelégedést látott Spock arcán. Bizony, Deckerből jó kapitány vált volna. Megérdemelte volna azt is, hogy a keze alá kerüljön egy csillaghajó. Kár, kár. Iliáért is kár.

Scott föl tekintett.

– Igenis! Mit tegyek, kapitány úr?

– Készülj a Csillagflotta kettő-nulla-nulla-ötös parancsának végrehajtására – hangzott a rádióból.

A közelben tevékenykedő Quarton másodgépésznő döbbenten meredt Scottra. Scott látta, de most a parancsot kellett tisztáznia.

– Mikor, kapitány úr?

– Tizenkilenc perc múltán, pontban… Kezdd a számolást.

– Meglesz. Tizenkilenc perc. Visszaszámlálást kezdem. – Scott beütötte az időt. Quarton másodgépésznő reménykedőn nézte főnökét, hátha rosszul hallott.

– Önpusztítást rendelt el a kapitány, főnök úr?

– Azt, azt. Magával akarja rántani ezt a Vejur micsodát.

– És mit gondol, főnök, sikerül?

Scott örömmel hallotta, hogy beosztottjának hangja nem remeg már.

– Persze, kislányom. Ha ennyi anyagon és ellenanyagon ülünk… Hát hogyne!

Huszonhetedik fejezet

– Úgy becsülöm, huszonhat kilométerre járunk a belsejében – jelentette DiFalco, a váltó navigátornő.

– A lövedékek tizenöt percen belül érik el egyközű célpontjaikat… Számolom! – jelentette Csehov.

Az Iha-báb megmaradt Decker oldalán, mindannyiuk meglepetésére. Szólni azonban nem szólt egy szót sem. Kirk nem vette le szemét a főmonitorról. Azt remélte, a Vejur belső kamráinak láttán csak eszébe ötlik valami. Azonban útjuk hiába bővelkedett lenyűgöző részletekben, technológiát láttak mindenfelé, méghozzá olyan fejlettet, hogy el nem igazodhattak rajta.

– A Vejur tudatában van tökéletlenségének – okoskodott Decker. – Csak azt nem tudja, milyen természetű a tökéletlensége.

– Oda se neki! – biztatta McCoy. – Majd az Alkotóval megtárgyalják.

Kirk a báb felé bökött.

– Hiszen említette is, hogy a Vejur egyesülni óhajt Alkotójával.

– Következetes útja a tökéletlenség helyreütésének – jegyezte meg Spock.

– Ha ugyan megtalálja Alkotóját – fűzte hozzá Kirk. – De ha nem?

– Azt nem éli túl – felelte Spock. – Igaz, mi sem.

– Kapitány úr! Haladásunk lassul – jelentette Sulu a kormány mellől.

A főmonitoron kupolaterem jelent meg, mint valami óriás félgömb öble, olyan.

– Csoda! – kiáltotta Uhura.

Csakugyan csodálatos látvány volt arany derengésében. S a félgömb mértani középpontjában apró mag ragyogott – ilyen messziségből lebegő ékszernek látszott leginkább.

– A vonósugár egyenesen a ragyogásnak visz – jelentette DiFalco.

Kirk összevont szemmel figyelte a főmonitort. Üresnek tetszett ugyan a félgömb, amint a közepének tartottak, mégis mintha alig látható energialobogás töltötte volna ki terét.

– A Vejur agya – mondta Spock. Megfigyelte ő is a síri lobogást körös-körül.

– Alighanem úgy működik, mint a mi agyunk neuronjai – vélekedett McCoy.

Kirk a hajórádióhoz fordult.

– Gépterem! Mi a helyzet?

– Készen vagyunk, kapitány úr – érkezett Scott komor válasza.

– Köszönöm, Scotty. Várjál.

– Lassú megállás – jelentette Sulu.

A Vejur agyának magva nőttön-nőtt. Közepében vakító fehér fényoszlop kélt – ragyogásában látták, hogy az agy magva szilárd, nem úgy, mint a Vejur belsejének nagy része, és mértani formarendszere szikrázóan kemény anyag.

Uhura izgatottan fordult Kirkhöz.

– A Vejur rádiója a fejünk fölül sugároz, kapitány úr!

– Alkotóját is innen hívja akkor – állapította meg Spock.

A parancsnoki híd tisztjei a főmonitor felé fordultak mind, és az alig néhány hajóhosszra lévő gyönyörűséget bámulták. Az Enterprise mintha már megállt volna, de az egyébként szavakész Suluban benne rekedt a jelentés.

Decker arra ocsúdott, hogy az Ilia-báb megindul mellőle a felvonóhoz. Majd Kirk fordult hozzá, és kérgesen-öregesen nekiszegezte a kérdést:

– No, Will? Ha most megadom a parancsot Scottnak, meglephetjük a Vejurt.

Decker meggondolta a dolgot.

– Az Alkotó keresése midenképp lefoglalja most, az igaz.

– Parancsnoki híd a gépteremnek – szólt bele Kirk a rádióba csöndesen.

– Igenis. Én készen állok, ha ez a kérdés – válaszolt Scott.

Kirk habozott. A Vejur, úgy tetszik, készségesen viszi őket agyának magváig. Meglehet, hogy ott tudnak meg olyasmit, ami az elszalasztott pillanatot megéri? Kirk fölnézett, és utána szólt az Ilia-bábnak.

– Várj! Azt mondtam, a Vejur jelenlétében nyilatkozunk. Miféle része ez a Vejurnak ott fönn?

– A Vejur kezdete.

Spock lábujjhegyre emelkedett kíváncsiságában.

– Bámulatos, kapitány úr! – mondta szinte áhítattal.

– Jim öcsém! Mit játszol velem? – Scott hangja szólt a hajórádióból. Kirk megbánóan fordult vissza, mikor eszébe jutott, hogy parancsát nem fejezte be.

– Maradj készenlétben, Scotty – mentegetőzött. – Azt hiszem, nem változtatunk a megadott időn.

– Kedvem volna rád robbantani a kócerájt – hangzott Scott válasza. – De türelmes vagyok. Ennyi.

Az Ilia-báb fölkísérte Kirköt meg a többieket a turbófelvonón a gyengén megvilágított szerelőaknába. Meglátszott most, hogy a Vejur úgy ismeri az Enterprise-t, akár a tenyerét. S a báb tovább vitte őket egy kis műszaki felvonón. Alig szorulhattak bele öten, majd amikor megállt, valami félresiklott a fejük fölött, és a felvonó folytatta útját kifelé. Egyszer csak kinn álltak hajójuk tányérján, űrruha nélkül! Deckerből meglepett kiáltás szakadt ki. Kirk is alig türtőztette magát. Űrhajójuk arányos teste aranyos ragyogásban fürdött. Gyönyörűségesebb volt, mint valaha.

– Légköri és nehézkedési burokban vagyunk – állapította meg Spock. – Bámulatos.

McCoy gyanakvón mérte végig a bábot. Hiszen ideki a tüdejüknek meg kellene repednie, sőt megfagyott testük úszkálna súlytalanul szerteszét!

Az Ilia-báb a tányér szélének tartott. S amint Kirk megindult utána, észrevette, hogy Decker meglepett kiáltása nem éppen az Enterprise gyönyörű vonalainak szólt. Mert Kirk elfogult szeme is látta, hogy csillaghajójuk összezsugorodott ebben az ámulatot keltő környezetben. Csillaghajók teljes hada gyakorlatozhatna itt a Vejur koponyájának kupolája alatt! Mégis, mind Spock mondja, a tágas boltozat nem merő űr. Elektromágneses hullámrészecskék összehangolt sokasága hordja benne a Vejur gondolatait, ahogy az idegsejtek és idegszálak az ő agyában. És Kirk esze bizony megállt arra a gondolatra, hogy ehhez a hatalmas idegműködéshez a memória olyan tárházai társulnak, amilyenekről Spock beszámolt. Mindannyian ott álltak a tányér peremén. Az Ilia-báb megtorpant, és fölnézett arra a fénylő magra, amelyet már a parancsnoki híd főmonitorán csodáltak.

– Nyilván oda tartunk – vélekedett Spock. A báb mintha azt célozta volna meg. Spocknak igaza volt. Jóval nagyobbnak is tetszett a csillogó mag innen. Kirk inkább úszó drágakőszigetet látott benne, mintsem agy velőközpontot.

– A Vejur kezdete – mutatott a báb a fényesség közepébe.

– Hogyhogy a kezdete? – pillantott rá Kirk. A báb válasz nélkül hagyta a kérdését.

– Ilia, segíts! Vagy magyarázd meg, mi történik velünk! – Decker érzelmesebben próbálkozott, de a báb rá se hederített.

Ismét nőtt szemükben a mag. Fénylő tengelye egyre jobban vakított. Alig néhány hajóhosszra álltak tőle. Finom szerkezeti részleteihez hasonlót sem látott Kirk soha. Nem is tudhatta, mire valók – de ezek valahogy a szilárd anyagra jobban emlékeztették, biztatva, hogy majd megállhatnak rajta, ha a báb odáig vezeti őket.

Kirk ott járt már gondolatban. Pillanatok múltán eszmét kell cserélnie a Vejurral Alkotója felől. Olyanfajta magyarázattal persze megpróbálkozhat, mint amilyennel az emberiség beérte évszázadokig… Azonban beéri-e a Vejur ilyesmivel? A Vejur kezdete! Ezt add össze! Spock bolygógépezetet látott. Csakhogy ez a gépezet világegyetemünk túlsó végéről jött, csillaghajóink hatósugarán túlról. Ugyan honnan vehették azon a tájon, hogy Alkotójuk minálunk honol? Kirk meglepő dologra ocsúdott elmélkedéséből. Az ám! A csillaghajó megállt, egy hajóhossznál nem távolabb a magtól.

– Jim!

– Kapitány úr!

McCoy és Decker kiáltott szinte egyszerre. Bukdácsoló formák indultak meg feléjük ijesztő gyorsasággal. Közeledtükben áttetsző nagy fénynégyszögeknek bizonyultak, amelyek mintha útjukban szilárdultak volna meg… S már szilárdan fordultak a sarkukon, úgy feküdtek végig az Enterprise meg a Vejur fénylő magva közt. Kirk nem akart hinni a szemének. A formák lebegő ösvényt raktak elébük! Az Enterprise csöndes dördüléssel ütközött az ösvénynek. Az Ilia-báb kilépett első lapjára, s úgy állt meg rajta, mint valami jégtáblán. Majd továbblépett a következőre. McCoy már-már megkutyálta volna magát, hogy bizony nem – de Kirk nyomban elindult a báb után, és Spock is, Decker is követte. McCoy sem tehetett egyebet végül. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy aggodalma alaptalan – a fénylő lapok szinte megértőén egyensúlyozzák lépésről lépésre.

– Tíz perc, kapitány uram – jelentette Spock. A vulkanita időközben elővette térérzékelőjét, és ösvényüket vizsgálta.

Kirköt reménytelenség érzése környékezte. Nem tapasztalhatnak – s főként meg nem oldhatnak semmit ennyi idő alatt! A fontos csak az, hogy a gigászi gépezet meg ne neszelje: nincs sok mondanivalójuk az Alkotó felől, mert kevesebb lelkiismeret-furdalással irtaná ki a szénalapú életet a Földön, mint McCoy a ráksejteket, ha szembekerül velük.

Amint a maghoz közelebb jutottak, annyit láttak vakító fénytengelyén túl, hogy peremétől minden irányban lejteni kezd, mint valami óriás tál. A csendes lejtés csak a perem felé erősödött, ahol a fénytengely holmi bejáraton világított elő.

– A mag idősebbnek tetszik – állapította meg Spock a térérzékelő segítségével –, mint a Vejur többi része. Nem mondom, hogy értem is, miért.

– Az én elképzelésemmel egybevág a régisége – jegyezte meg McCoy. – Az agyhoz képest így jellemezném az agyalapot is anatómiai szempontból.

Spock érdeklődőén kapta fel a fejét.

– Ősagyunkra gondolsz, Nyúzókám? – McCoy rábólintott, majd Kirkhöz fordult.

– Nem tudom, okosabbak leszünk-e, de úgy látom, hogy a Vejurnak most olyan részébe jutunk, amilyen a Vejur régen lehetett.

Az emelkedőn kaptattak, alig egy futamodásra a fény tengelytől. S annyit már láttak a nyíláson át, hogy a tengely úgyszólván egy amfiteátrum tengelye. Kirk izgalmában megszaporázta a lépteit. Oszlopokat pillantott meg körös-körül. Gépi tervezésű Stonehenge-t láttak maguk előtt. Míg fölértek a kaptatón, szemüket mindjobban ernyőzniük kellett a kezükkel, mert a fényoszlop vakított. Fönn aztán meghökkenten, toporogva állapodtak meg. Ámulat tükröződött minden arcon. Csupán a bábén nem. Az lemutatott, és annyit mondott:

– Vejur.

Az alattuk nyíló teknő kisebb amfiteátrumra emlékeztetett – fényoszlopa mintha a Vejur szent világosságát hordozta volna. De a Vejur maga! Félrebillent, roncsolt burkán is meglátszott, hogy huszadik századi űrszonda a Földről!

– Nem hinném, hogy elhiszi majd az igazságot – dünnyögte Spock.

– Mérget vehetsz rá, hogy nem – mondta McCoy.

Huszonnyolcadik fejezet

Kirk odalépett az űrszonda aranyozott névtáblájához. Még ki lehetett olvasni: V GER6 NASA. A V meg a G közt rés tátongott, tanújeléül találkozásának valami űrbéli szilánkkal. – VGER… Vejur! – állapította meg Kirk, majd ujját végigjáratta a hiányzó három betű helyén. – V-O-Y-A-G-E-R… A Voyager 6!

Ezt az űrszondát jól ismerte a Csillagflotta minden tisztje. Kadett korukban biflázták a történetét valamennyien. A Voyager 6 volt az az első emberi szerkezet, amely részévé lett az idő folyamatosságának – ámbár hirtelen eltűnését nem értették még akkoriban.

– „Nyilat lőttem az égbe fel” – idézett McCoy egy tizenkilencedik századi költőt.

Kirk ráismert az idézetre. Elnézegette a NASA névtábláját, és elgondolta: hitték volna, hogy nyiluk majd így jut vissza a Földre?

– A hiperűrből csupán a galaxis túlsó felén juthatott vissza – mondta Kirk Spocknak –, majd ott került ennek a bolygónak nehézkedési vonzáskörébe… Aztán a gépek ott kijavíthatták…

– Sőt fölfedezték programozását – fűzte hozzá Spock –, s mivel gépek voltak, engedelmeskedtek neki.

– Az Alkotó parancsolata… – tűnődött McCoy.

– A huszadik századi program igen egyszerű lehetett – vélekedett Decker. – Gyűjts minden ismeretet, majd továbbítsd.

Kirk rábólintott.

– Ismerj meg minden megismerhetőt, és ismereteid juttasd vissza az Alkotónak.

– A gépek pedig követték a rendelkezést szó szerint – mondta Spock. – A Voyagerhez hozzáépítették fejlett érzékelő– és mérőeszközeiket, és elegendő erőt gyűjtöttek, hogy rendelkezései szerint visszatérhessen a Földre.

A Vejur kalandos utazása meghatotta mindannyiukat.

– S végül annyi ismeretet gyűjtött visszaútján, hogy tudata támadt – tett pontot a gondolatsor végére Decker.

– Sürgősen kérem az információt – reccsent rájuk az Ilia-báb.

– Hét percünk maradt éppen, Jim – mondta Spock csöndesen. Kirk egy biccentéssel válaszolt. Idő szűkében is jólesett hallania, hogy Spock ismét a keresztnevén szólítja.

– Legalább tudjuk már a választ – jegyezte meg McCoy. – Más kérdés, hogy ha a Vejur én lennék, nem hinném.

– Csakhogy bizonyítunk ám! – vetette ellene Decker. – A kétjegyű kód, amellyel a Vejur üzent a Földre, az a Voyager programjának volt a része… Azt jelezte vele, hogy tudatni való ismereteket szerzett. S akkor a NASA-nak jeleznie kellett volna, hogy várja az információt!

– Kirk-egység! Miért nem nyilatkozik az Alkotó? – követelőzött az Ilia-báb.

– A kapitány az Enterprise-nak! – szólt bele Kirk a rádiójába.

Uhura nyomban jelentkezett.

– Itt az Enterprise!

– Kirk-egység! Az információt! Miért nem nyilatkozik…

– Az Alkotó maga szolgál magyarázattal nyomban – vetette oda Kirk. – A Vejur perceken belül…

– Nincs újabb halasztás! Az adatokat!

– Vejur! Ha a báb tovább akadékoskodik, az Alkotó nem válaszol!

Kirk ezzel hátat fordított a bábnak, és a rádióba mondta a magáét pergőn:

– Gyorsan, Uhura! Rendeld fel a hajó könyvtárából a huszadik század végi NASA űrszondára vonatkozó adatokat. A neve Voyager Hatos. Ezek közül is a legfontosabb a régi NASA-féle kódjel meg a frekvenciája… Parancsa az űrszondának, hogy ismereteit visszajuttassa.

– Meglesz, kapitány úr. – Kirk a rádión hallotta azt is, amint Uhura hangosítja a parancsát, hogy a hídon hallják a többiek, és mielőbb teljesíthető legyen. Spock közben térérzékelőjével vizsgálta, hogyan illeszkedik a Voyager kapszulája a Vejur agymagvához. Az ámulatából ocsúdó Kirk első pillantása is ezt kutatta, és annyit mindjárt látott, hogy a kapszula tövénél világosság dereng – vagyis működik a régi szonda, és kapcsolata teljes a körülötte villózó Vejurral. Kirk szeme most visszatévedt az Ilia-bábra. Mintha megváltozott volna! McCoy is, Decker is csodálkozva nézte egy darabig, majd McCoy odasúgta Kirknek:

– A Vejur alighanem megrettent a fenyegetésedtől… Nem irányítja a bábot.

– Ilia – biztatta Decker –, mondd el a kapitány úrnak, mi történt!

– Én… Én ide kerültem be… Olyan volt, mintha álmodtam volna… Aztán Will segített az ébredésben… – S megint Deckerhez fordult. – Én is segítettem volna, csakhogy a Vejur megint igazgatni kezdte… ezt a testet, amelyikben vagyok.

– Él! – lelkendezett Decker. – A Vejurnak valamiképpen sikerült az életet visszalopni bele…

– Ez bizony Ilia, te Jim – erősítette meg McCoy. – Nézz a szemébe!

A Nyúzónak igaza volt. Élet ragyogott Ilia szemében. Élet költözött az arcába. Kirknek hirtelen ötlete támadt. Rámutatott a Voyager 6-ra.

– Ilia! Emlékszel erre a kadetiskolából? Ilia nyomban bólintott a kérdésre.

– Persze, ez a… ez a… A félretájékoztatás tilos, Kirk-egység! – S ismét a hideg, gépies báb lett.

– Nem! A fene ott egye meg, nem! – dühöngött Decker. Káromkodását fülsiketítő dörgés nyelte el. A fényoszlop fölöttük mintha szét akart volna esni, és a „mag” domborulata megremegett a talpuk alatt.

– Enterprise, jelentkezz! – szólt bele Kirk a rádiójába.

Uhura szólt vissza, hogy még nem készült el.

– Most kaptam meg a válasz kódját, kapitány úr.

– Kezdd a sugárzását! – utasította Kirk. Majd az Ilia-bábhoz fordult:

– Vejur! Az Alkotó küldi a válaszát! Spock is hozzájuk sietett erre a szóra a Voyager kapszulája felől. Deckernek ismét helyén volt az esze. Kikapta Spock kezéből a térérzékelőt, és beütötte az Uhurától megkapott frekvenciát. A vészes dörgés-villámlásnak vége szakadt. A térérzékelőből a kód sípszavai hangzottak. Ebben a pillanatban rövidzárlat sercent a Voyager 6 felől. A finom hallású Spock lett figyelmes rá, és amint odapillantott, vékony füstcsíkot látott emelkedni a kapszula szerelőfékjéből. A kódjele mindeközben szólt a térérzékelőből.

– Közvetítettem, kapitány úr – jelentette Uhura. – Ismételjem?

– Visszatért, Jim! – kiáltotta Decker.

– Mi tért vissza? – Kirk nem értette mindjárt, csak amikor látta, hogy Decker a bábbal kéz a kézben odébbállt. Mit édelegnek ezek ilyenkor? Utánuk pattant, és úgy reccsent rá a bábra, mint eddig:

– Vejur! Az Alkotó nyilatkozott!

– Igenis, kapitány úr! – jelentkezett Ilia.

– Ide, ide, kapitány úr! – Spock kiáltozott türelmetlenül a Voyager 6 kapszulája mellett. A szerelőszerkezetet nyitotta meg, majd félreállt, és mutatta Kirknek:

– Nézd csak, az antenna csatlakozása kiégett!

Kirk belenézett. Apró szenesedés mutatta, hol égett el a csatlakozás. Be is nyúlt, hogy megtapintsa, de sziszegve kapta ki a kezét.

– Mi az isten! Ez még tüzes!

– Éppen ez az. A Vejur a közvetítés kezdetekor égette ki.

– Csak nem megveszett, te Spock! Mikor annyira hallani akarta az Alkotóját!

– Egyesülne inkább az Alkotójával, kapitány úr. A báb meg is mondta. Csak mi nem értettük.

McCoy helyeselt.

– A Vejur belepusztulna, ha a célját veszítené, azért akar egyesülni. Csak mi hittük azt, hogy a báb rébuszokban beszél.

– A Vejur szó szerint ért mindent – állapította meg Spock, és körülhordozta tekintetét az amfiteátrumon. – Talán éppen úgy tervezte, hogy itt egyesül Alkotójával.

– Jól értelek, Spock? – nézett rá McCoy. A Vejur ide szándékozott befogni az Istent?

– Következetesen akkor jár el – erősítette meg Spock. – A Vejur tudja magáról, hogy tökéletlen, de másképp nem tudhatja meg, mije hiányzik… Azt sem, hogy az Alkotó hajlandó-e pótolni a hiányt. – Az átégetett antennacsatlakozásra mutatott. – Ha tehát az Alkotó kíváncsi a Vejur tudományára, jelét személyesen kell elhoznia.

Meghökkentő felfedezés volt, de Kirk látta, hogy Spocknak igaza lehet. Más választ a Vejur nem fogad el, hiszen maga az Alkotó a válasza mindennek.

– Hova lett Decker? – Kirk most látta, hogy összekötő tisztje nem áll mellette a bábbal. McCoy a Voyager 6-on túlra mutatott. Ott állt a pár kézen fogva. Kirknek nem volt szíve idehívni őket. Ha sikerül is megoldást találni, ki tudja, megmenthetik-e az újraéledt Iliát?

– Négy percünk van – jelezte Spock.

– Három – helyesbített Kirk. – Azt hagytam meg Scottnak, hogy a kettő-nulla-nulla-ötöst egy perccel előbb teljesítse.

– Nos? – nézett rájuk McCoy. – Akik a Voyagert építették, azokkal nem szolgálhatunk a Vejurnak…

– Most légy okos, Spock – mondta Kirk. – Minket vajon elfogad a Vejur?

Spock szeme a huszadik századi kapszulát meg a beágyazását járta.

– Mint McCoy doktor mondja, Istent mindannyian a magunk képére teremtjük. A Vejur talán gépet vár… Amilyen a hajónk rakodóterében akad. De azokból kettő kell…

– … hogy energiává alakulva új formát ölthessenek. – Spock mondatát Decker fejezte be. Ott állt Iliával a Voyager kapszulája mellett, kezében Spock térérzékelőjével.

– Engedelmet kérek a cselekvéshez, kapitány úr! – Decker a közöttük lévő távolsághoz igazította az érzékelőt.

– Várj – válaszolta Kirk. – Előbb megvitatjuk, mint tegyünk, aztán csak, hogy ki tegye…

– Meg kell lennie, Jim… Akár az engedelmeddel, akár anélkül.

S amint Decker szeme megállapodott a nyitott szerelő-berendezésen, Kirk már ugrott oda, és megragadta összekötő tisztjének karját. Az Ilia-báb azonban úgy emelte el onnan, akár a gyermeket, és egyetlen karlendítéssel Spock és McCoy lábához teremtette. Kirk felugrott volna, de Spock megnyugtató kezét érezte a vállán.

– Ne szólj bele, Jim. Tudja ő jól, mit tesz. – Decker odabólintott nekik.

– Tudom bizony. – S a kezében tartott térérzékelőből idehangzott a kódjel sípolón éles hangja, majd a Voyager 6 talapzatát lüktető derengés kezdte befogni.

– Úgy kell ez nekem – kiáltotta oda Decker —, mint teneked az Enterprise! – S e szóval belehelyezte a térérzékelőt a Voyager-be, ilyen módon teremtve kapcsolatot az űrszonda rádiójával. A fehér fényoszloppal is történni kezdett valami. Megremegett, és színek jelentek meg benne csigavonalasan, majd fölfelé kanyargóban virágot vetettek… Mint valami élő oszlopfő! Kikerekedett még Spock szeme is. Az ilyen szépség nem is lehetett fenyegetés. McCoynak az álla leesett, Kirk pedig hallotta is, érezte is már a szépség áradását. S a színáradatban Decker is izzadni kezdett… Ünnepi komolyság jelent meg az arcán, akárcsak Iliáén, amint együtt beléptek a fényoszlopba.

– Jim! Ilyen a megdicsőülés! – Spock a karját járatta körül az amfiteátrumon, amint izzadni kezdett az is. A Vejur agyának magva áttetszővé vált a talpuk alatt, és látták, hogy a mélyében lenn a kavargó üveggolyók hányják az élő színeket. Kirknek úgy kellett életre ráznia az elragadtatott McCoyt.

– Vissza a hajóra, gyerünk!

Decker és Ilia közben egyre nőtt, de az ünnepi nyugalom megmaradt az arcukon, amint a csigavonalasan keringő színekkel lassan egyesültek. Majd növekvő formájuk vált eggyé a Vejurral. A három tiszt akkor sarkon fordult, és fölsietett az amfiteátrum kaptatóján. A pereméről visszanézve látták, hogy a teljes agyközpont izzik. Futólépésben indultak az Enterprise-hoz, de már az agy fél kupolája is ragyogó színekké bomlott körülöttük. Színeket hányt a megdicsőült Vejúr. Ahogyan a Földön mondták volna, kifogytak a szuszból. Spock vulkáni tüdeje bizonyult a legszívósabbnak, azért ő rángatta be a másik kettőt a csillaghajó tányérjára, ahol már űrruhások várták őket és tuszkolták a szerelőaknába. A parancsnoki hídról még egy utolsó pillantást vetettek a megdicsőülés hatalmas színjátékára. Értelmük meg nem foghatta, emlékképként élt hát bennük tovább. Mikor Kirk végre megemberelte magát, megkérdezte Spockot:

– Vajon új élet formálódását láttuk?

– Azt, Jim. Születést láttunk… S talán némelyikünk jövőjét is sejteti.

– Némelyikünkét?

– Ma már azt mondom, Jim, hogy a teremtés számtalan újat kínál a jövőnek.

– Jó ideje, hogy szülésnél segédkeztem – mélázott McCoy –, de remélem, emberileg most is megtettünk mindent.

– Beleadtunk apait-anyait – mosolyodott el Kirk. – Az újszülötthöz Decker adja majd az örömet, a szükség érzetét, a reményt, a merészséget, a csalafintaságot meg a nevetést… Ha pedig a deltái tulajdonságokat is megkapja az újszülött, szép jövőnek nézhet elébe.

McCoy lapos pillantást vetett Spockra.

– Hát a más érzéseink? A félelem, az irigység, a féltékenység, a gyűlölet?

– Kisiklott érzések, doktor úr – felelte Spock.

Kirk jó érzések közepette telepedett vissza parancsnoki székébe, de eszmélt közben, hogy odalenn egy ravasz s olykor éppen kérlelhetetlen parancsnok várja a jelentkezésüket. Annyira várja, hogy tőle semmit meg nem tagadna… Még az Enterprise örök parancsnokságát sem, ha azt kérné. Nos, ha megadja, James Tiberius Kirk tengernagy elutasítani nem fogja. Inkább Heihachiro Nogura álljon lábujjhegyen, mint ő!

– Érdeklődik a Csillagflotta – jelentette Uhura. – Jelentést kérnek veszteségeinkről és a hajó állapotáról.

– A hajó bevethető állapotban van. Jelentjük, hogy Phillips biztonsági tiszt, továbbá Ilia hadnagy és Decker kapitány… eltűnt,

– Meglesz, kapitány úr! Kéreti továbbá a Csillagflotta, hogy a tisztikarral egyetemben jelentkezzék személyes jelentéstételre.

– Válaszunk, hogy a kérést nem teljesítjük.

– Tessék? – Uhura megütődötten bámult kapitányára.

– Ennyit és nem többet. A kérést elutasítjuk. Világos?

Uhura értett a szóból, és elmosolyodott.

– Meglesz, kapitány úr! Félre sem érthetik. A parancsnoki hídon megjelent Scott főgépész Chapel doktornő társaságában. Kirk hozzájuk fordult.

– Ideje volna, Scotty, igaz-e, hogy az Enterprise-t megszalajtsuk egy kicsit?

Scottnak megelégedés ömlött el az arcán.

– De még mennyire, kapitány úr! – Majd Spockra nézett.

– Négy napon belül visszavihetjük a Vulkánra.

– Nem szükséges, főgépész uram. A Vulkánon én a dolgomnak végére jártam.

– Térjen le a Földpályáról, kormányos úr rendelkezett Kirk.

– Merre tartunk? – érdeklődött DiFalco. Kirk előremutatott.

– Amerre a nap süt… Arra épp jó is lesz.

– Helyes az elgondolás, kapitány úr – dicsérte Spock.

A főmonitoron látták, hogyan zsugorodik mögöttük a bájos kék-fehér légköri gomolyag. Amint elnézte, Kirk arra az elhatározásra jutott, hogy élni csakis a Földön szeretne – ha nem is sokáig egyhuzamban.

– Monitort előre. Térjünk egyes fénysebességre.

– Gerjedünk az egy fényévnek – válaszolta Sulu.

Még látták az ismerős régi csillagfürtöket majd megtörtént a mennyiségi ugrás. A fürtök egybeolvadtak a szemük előtt. Átjutottak a hiperűrbe. Kirk hátradőlt parancsnoki székében és forgatni kezdte fejében az útitervet.

^[i] LásdCsF7997B

^[ii] A szerkesztő megjegyzése: Aligha hinnők, hogy ez a „korlátoltság” megállhat, ha meggondoljuk, hogy Kirk tengernagy volt a parancsnoka az Enterprise csillaghajónak ötesztendős történelmi útja során, és ő bizonyult az első olyan csillaghajó-kapitánynak, aki mind hajóját, mind legénységét viszonylag sértetlenül hozta haza.

^[iii] A szerkesztő megjegyzése: A Csillagflotta parancsnokságának beültetett érzékelői ebben az időben még titkosak voltak. A Tengernagyi Hivatal nyilván aggódott, hogy a nagyközönség gondolatformáló erőszakot talál rásütni. A Csillagflotta iránti általános tisztelet szenvedett volna csorbát, ha az efféle vád a közvéleményt az átpolitizált lélekvezérlés korára emlékezteti és az Agyirányítási Lázadások véres eseményeire 2043^17-ben.

^[iv] Földi időszámítás szerint 2,8 év.

^[v] A szerkesztő megjegyzése: A barát emberi elképzelésének szinte tükörképe a vulkáni t’hy’la, azzal, hogy a vulkanita szó testvért és szeretőt is jelent. Spock emlékezése szerint (mert ezt a fejezetet az ő emlékezéséből merítjük) nem könnyű szívvel választotta ezt a szót. Mert igaz ugyan, hogy Kirköt már-már bátyjának tekintette. Azonban a szó jelentvén szeretőt is, végiggondolta, hogy szoros barátságukban meggyanúsították őket, hogy szeretők is talán. Kérdésünkre Kirk tengernagy ilyen magyarázattal szolgált:„Ez a pletyka sokáig nem jutott a fülembe, bár értesültem, hogy Spock többször is hallotta. Nyilvánvalóan lerázta magáról, ahogy szokta, csupán jobb szemöldöke emelintésével jelezvén meglepetését, hitetlenségét vagy éppen bosszúságát. Ami viszont engem illet, énbennem nincs erkölcsi vagy másfajta idegenkedés a szerelemnek sem földi, sem bolygónktól idegen, sem vegyes formáitól, azonban szerelmi megelégülésemet mindig a nőknek nevezett teremtésekben leltem. Annak sem örülnék, ha tökkelütöttnek néznének, mert olyan szeretőt választok, akin a nemi gerjedelem hét esztendőben egyszer lesz úrrá.”

^[vi] Kirk tengernagy megjegyzése: Hogy Nogura (és Lóri Ciana altengernagynő) kihasznált, arra ma már nem tekintek vissza másként, mint azokra az időkre, amikor kénytelen voltam beosztottjaim életét kockára tenni, mert meggyőződésem volt, hogy teljes hajónk és legénységünk javát szolgálom. A parancsnokság magános felelőssége mindenkit nyomaszt.

^[vii] A készülék nyomban az orvosi számítógépbe táplálja jelzéseit, onnan csakis személyre szóló kódkulcs birtokában nyerhetők értesülések. A hajó parancsnokára nézve pedig értesülésekhez más nem is juthat ebből a rendszerből, csak a főorvos

^[viii] Ez a vulkáni hetedik érzék az egység érzéke a Mindenseggel, a teremtő erővel, amelyet akárhány ember istenként tisztel. A vulkanitáknak ez sem nem vallási, sem nem bölcseleti hitük: a valóságot érzékelik benne, és állítják, hogy a birtokába jutniuk nem bajosabb, mint látni vagy hallani. (A vulkaniták előbb említett hatodik érzéke csupán a mágneses mezők jelenlétét vagy zavaró hatását jelzi, ami nem ritka tulajdonság a földiek körében sem.)

^[ix] Az űrruhát általánosságban értjük: az Enterprise legénysége, a legtöbb más csillaghajó legénységéhez hasonlóan, az Y-K életmentő ruhával volt felszerelve. Az X (mint negatív jel) és a K (mint a környezet rövidítése) azt a fajta űrruhát jelzi, amely nemcsak az űrben, hanem mérges vagy cseppfolyós közegekben is életmentő öltözetként szolgál.

Table of Contents

Kirk tengernagy előszava

A szerző előszava

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet