Az-emberiség-nevében David-Gerrold

DAVID GERROLD

STAR TREK

AZ ÚJ NEMZEDÉK

AZ EMBERISÉG NEVÉBEN

ELSŐ ÚTJÁRA INDUL AZ ÚJ ENTERPRISE!

A TÖRTÉNÉSZ JEGYZETE

2061.

Egy kísérjeti űrhajó első ízben éri el a fénysebességet.

2078.

A Földön atomfegyverek bevetésével lezajlik az utolsó nagy háború.

2161.

Több intelligens faj összefogásával megalakul a Bolygók Egyesült Föderációja, valamint annak védelmi és kutató szervezete, a Csillagflotta.

2245.

A Föld körül keringő orbitális összeszerelő üzemben megépül az első Enterprise nevű csillaghajó (regisztrációs száma: NCC-1701).

2263.

James T. Kirköt kinevezik az Enterprise

kapitányának.

2264.

A U. S. S. Enterprise megkezdi történelmi jelentőségű, öt éves küldetését, hogy felderítse a galaxis azon vidékeit, „ahová ember még nem merészkedett”.

2270.

Visszatérése után az Enterprise-t alapos felújítási munkálatoknak vetik alá.

2285.

Hogy hajója ne kerüljön a klingonok kezére, Kirk parancsot ad az önmegsemmisítésre. A legénységnek sikerül elhagynia a fedélzetet, de az Enterprise elpusztul.

2286.

Egy gigantikus idegen űrszonda végveszélybe sodorja a Földet. A katasztrófa elhárítása érdekében végzett önfeláldozó munkájuk elismeréseképpen a Föderáció egy újabb Enterprise nevű csillaghajót (NCC-1701 -A) bocsát Kirk és emberei rendelkezésére.

2293.

A Khitomertín lezajlik az első jelentősebb béketárgyalás a Föderáció és ősi ellensége, a Klingon

Birodalom között.

2294.

Az NCC-1701-A jelű Enterprise-t leszerelik, helyét a Csillagflotta kötelékében később veszi át

az NCC-1701-B.

2344.

A romulánokkal vívott csatában megsemmisül

az NCC-1701 -C jelű Enterprise.

2363.

A Mars orbitális szerelőüzemében megépül az NCC-I701-D jelű új Enterprise, az ötödik

ezen a néven.

STAR TREK©

AZ ÚJ NEMZEDÉK™

Az emberiség nevében

David Gerrold – Encounter at farpoint

(first title írom STAR TREK – THE NEXT

GENERATION series)

Fordította: Németh Attila

A borító az eredeti felhasználásával készült

Hungarian translation copyright

Hungarian edition copyright

A STAR TREK és a THE NEXT GENERATION

a Paramount Pictures védjegye és tulajdona, ennek magyarországi használatára kizárólagosan az ÚJ ESÉLY KIADÓ KFT. kapott engedélyt.

Kereskedelmi és Könyvterjesztő Kft.

1072 Budapest, Akácfa u. 24.

Telefon/Fax: 269-6768, 269-6769 .

Hungary.

ISBN 963 7828 35 4

Felelős kiadó: Varga László ügyvezető igazgató

Főszerkesztő: Varga Lászlóné

Felelős szerkesztő: Trethon Judit

Művészeti vezető: Szendrei Tibor

Szedés, tipográfia: ESÉLY KIADÓ KFT.

Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma:

5357.66-14-2

Az Enterprise csillaghajó frissen kinevezett parancsnoka, Jean-Luc Picard, sürgős megbízatást kap az Admiralitástól: azonnal induljon útnak a Deneb IV. felé, és derítsen fényt a bolygón épülő bázist körüllengő titokra.

A hajó legénységének ugyan több tagja még hiányzik, ám a feladatot vállalni kell, mert a Föderáció számára fontos a jó diplomáciai kapcsolatok fenntartása.

Csakhogy a rutinvizsgálatként indult küldetés váratlan fordulatot vesz, és az Enterprise egyszeriben az emberi fejlődés utolsó védőbástyájává válik.

Mit tehet egyetlen űrhajó a világegyetemet átrendezni képes szuperintelligenciával szemben? Picard kapitány csapatának minden ravaszságát latba kell vetnie, hogy az emberiség megérje visszatértüket.

És ez még csupán a kaland kezdete….

Előhang

Amikor Jean-Luc Picard kapitány először pillantotta meg az Enterprise csillaghajót, nem győzte csodálni áramvonalas formáját. Egy ilyen méretű és erejű hajó, úgy érezte, muszáj is, hogy szép legyen. Műalkotás is a maga nemében, legalább annyira, mint mérnöki munka terméke.

Amikor Jean-Luc Picard harmadszor látta az Enterprise csillaghajót, már más szemmel nézte, és észrevette tervezőjének apró tréfáját is. Halvány, szinte észrevehetetlen mosoly lágyította meg rendszerint kőkemény vonásait. A csillaghajókra legénységük mindig is nőnemű lényként tekintett, de ez a legnőiesebb volt mind közül. Az ötlet valami okból megtetszett Picard-nak. Később, ha ráér, talán eltöpreng rajta, miért. Elvégre Celeste halála óta nemigen járt az eszében más nő.

Amikor Jean-Luc Picard hetedszer látta az Enterprise-t, éppen úton volt felé, hogy átvegye a parancsnokságát.

A hagyományok szerint az új kapitány mindig űrkomppal érkezett hajójára, hogy a fedélzetmester a régi, tengerészidőket idéző sípjellel köszönthesse. A szokás kis híján száz éve jött divatba, amikor a legendás James T. Kirk admirális újra átvette az eredeti Enterprise irányítását. (Arra persze nem sokan emlékeztek már, hogy ő csupán a hajó transzporterének meghibásodása miatt érkezett űrkomppal.)

Picard nem volt ugyan babonás, de főleg az Enterprise esetében nem érezte illendőnek e hagyomány megszakítását.

A hajó fedélzetére lépve döbbenten látta, mennyire új rajta minden. Mintha még nem kelt volna életre, hiányzott a lelke. Persze tudta jól, ez az érzés gyorsan elhalványul majd benne, egyelőre azonban kissé nyugtalanította a dolog.

A zsilip előtt az android köszöntötte…

– Data?- kérdezte Picard, mintha szemernyi kétsége is lehetett volna felőle. Az androidnak opálos fényű, aranyszínű bőre volt, a szeme pedig valószínűtlenül élénk sárga. A haját egyenletesen hátrasimítva hordta, ami rendezett, bár nem túl megnyerő külsőt kölcsönzött neki.

Az android egy bólintással jelezte, hogy igen, ő az, és kezét feszes tisztelgésre lendítette.

Picard egy pillanatig tétovázott, aztán viszonozta a katonás gesztust. Az efféle dolgok iránt a Csillagflotta vezérkara mindig is vegyes érzelmekkel viseltetett. Nem tudta ugyanis eldönteni, vajon helyénvaló-e megőrizni az ilyen hagyományokat egy nem katonai jellegű szervezetben. Tiltani persze nem tilthatta meg, hiszen sokan úgy vélték, az űrhajózás és a tengerészet több évszázados dicső történelmét tisztelik meg ezek által. Picard személy szerint szerette az ilyen szertartásokat, ugyanakkor megvetett bizonyos dolgokat, melyeket az emlékezetébe idéztek.

Az első pillanat egy új hajó fedélzetén mindig kellemetlen. Picard végigpillantott feszes vigyázzban álló kísérőjén, és úgy határozott, lazít egy kicsit a helyzeten. A kezét nyújtotta Datának.

– Már nagyon vártam, hogy találkozhassak önnel.

Átnéztem a személyi anyagát. Fantasztikusak az eredményei.

– Köszönöm, uram.

Picard-nak feltűnt, milyen furcsán hideg az android keze, túlságosan is az egy emberi kézhez képest. Milyen különös érzés, kalandoztak el ismét a gondolatai. Később majd elmesélteti egyszer Datával az egész életét.

– A híd erre van, uram.

– Köszönöm. Kérdezhetek öntől valamit, parancsnokhelyettes?

– Uram?

– A neve. Data.

– Magam választottam, uram. Szeretem a tudást{1} Sőt, magam vagyok a tudás. Ez a test csupán tartály, én a benne elraktározott tudás összessége vagyok. Találhattam volna jobb nevet magamnak? – Arcán zavarba ejtő, szívélyes mosoly terült szét.

Picard bólintott. Igen, érthető.

Amikor Jean-Luc Picard kapitány először lépett az Enterprise hídjára, meglepte, az mennyire kihalt. Egyáltalán nem hasonlított a Stargazerére.

Csupán három tiszt volt szolgálatban. A kapitány beléptére mindhárman felpattantak. Picard egyikükben felismerte a klingon Worfot. Persze nehéz is lett volna eltéveszteni. Hamarosan a többieket is megismeri, gondolta.

Lesétált a híd hátulsó részét képező, patkó alakú galériáról, és a kapitányi székhez lépett. A helyiséget a várakozás levegője ülte meg. Jean-Luc Picard elhelyezkedett a székben, kipróbálta, elég kényelmes-e. Úgy találta, igen.

– Komputer?

– Igen?

– Azonosítást kérek.

– A hanglenyomat-elemzés eredménye szerint ön Jean-Luc Picard kapitány, az NCC-1701-D regisztrációs számú Enterprise csillaghajó mai nappal szolgálatba lépő parancsnoka.

– A parancsnokságot átveszem.

– Tudomásul vettem – felelte a komputer.

– Hajónaplót aktiválni.

– Felvétel indul.

Picard megköszörülte a torkát.

– Csillagidő 41150,7. A hajónapló első bejegyzése: Új utakra indul az Enterprise csillaghajó. Küldetése: felfedezni új világokat, idegen életformákat és civillzációkat. Eljutni oda, ahová még senki nem merészkedett. Bejegyzés vége.

Picard végighordozta tekintetét tisztjein. Mindegyiküknek csak úgy sugárzott az arca a büszkeségtől. Váratlanul tapsban törtek ki.

Picard zavarba jött, tiltakozva feltartotta kezét.

– Majd akkor ujjongjanak, ha már valami okuk is lesz rá.

Azzal visszavonult kabinjába.

Elégedetten látta, hogy akváriuma már a helyére került. Kedvenc tűzhalai voltak egyedüli állandó társai mostanában. Szerette elnézegetni őket. Leült íróasztalához, és beillesztette személyes memóriatárát a leolvasóba. A hajó mesterséges agya most már bármikor hozzáférhet az ő számára különösen fontos, magánjellegű információkhoz is.

– A memóriámban néhány üzenet vár önre, uram – szólalt meg a komputer halkan.

Picard asztali képernyőjére pillantott. Az üzenetek túlnyomó többsége egyszerű gratuláció volt. Kettő azonban a Csillagflotta kódját viselte magán. Az egyik a küldetésre vonatkozó hivatalos parancsokat tartalmazta. A másik azonban szigorúan titkos dokumentum volt, melyhez azt az utasítást mellékelték, hogy dekódolása tilos, míg a hajó el nem indul a Farpoint állomás felé. Aztán észrevett még egy személyes jellegű üzenetet is, Hidalgo admirálistól.

Jean-Luc Picard sosem kételkedett saját képességeiben, de… az Enterprise csillaghajó mégiscsak a flotta büszkesége. Egyetlen más kapitányi pozíció nem jár ennyi felelősséggel. Az Enterprise parancsnokának lenni megtiszteltetés, nagy elismerés, és…

…és mi még?

Visszaemlékezett egy szóbeszéd szintjén terjedő történetre, mely szerint James T. Kirk egyszer azt mondta, az Enterprise kapitányi székében ülni olyan, mintha az ember egy köztéri akváriumban szeretkezne. Minden mozdulatát figyelemmel kísérik és kritizálják. James T. Kirk jelleméhez még illett is ez a megállapítás, de hát róla annyi legenda keringett Föderáció-szerte, hogy valóra váltásukhoz húsz emberélet is kevés lett volna.

De… valami más is zavarta még.

Karrierje csúcsára ért ezzel a megbízatással, amire közel húsz éven át várt. Eltöprengett, vajon képes lesz-e megbirkózni vele. Más kapitányok is kaptak már nagy felelősséggel járó posztokat, kivételes képességű, jó szakemberek, mégsem jártak sikerrel. Picard áttanulmányozta aktáikat, a hibát keresve, ami bukásukat okozta, hogy megvizsgálhassa, saját magában is megtalálja-e.

Egyetlen szembeszökő azonosságra bukkant csak az esetek között. A kudarcokat minden esetben az szolgáltatta, hogy a kapitány túlságosan biztos volt a maga igazában. Márpedig az önhittség a büszkeségnek az a fajtája, mely a bukás csíráit hordozza magában. Hatására az ember elveszíti gondolkodásmódja rugalmasságát, merevvé, törékennyé válik.

Picard a fejét csóválta. Efféle gondolatok túl gyakran járnak az eszében mostanában. Megérintett néhány gombot a képernyő vezérlőpaneljén. Ideje megtudni, mit akar mondani Hidalgo admirális.

– A gratulációkon már túl vagyunk, Jean-Luc Itt az idő néhány anyai jó tanácsra.

Picard elmosolyodott. Negyvenedik születésnapja óta nem kapott senkitől se anyai, se atyai jó tanácsot.

– Ismerlek jól, Jean-Luc – folytatódott Hidalgo üzenete. – Minden bizonnyal ott ülsz az íróasztalodnál, és azon töprengsz, vajon képes leszel-e megbirkózni az Enterprise-on rád váró feladatokkal. Higgy nekem, menni fog.

Hidalgo kerek arca barátságos mosolyra húzódott. Az asszony előrehaladott kora ellenére még mindig gyönyörű volt,

– Szóval ismerlek, Jean-Luc. Tudom, hogy úgy érzed, túl sokat aggódsz. Szerinted egy jó csillaghajó-kapitánynak nem lehetnek kétségei, és ezért méltatlannak tartod magad erre a posztra. Hát mondok én neked valamit, Jean-Luc. Amit érzel, az nem kételkedés. Csupán igazolni akarod a döntéseid helyességét. Az átlagosnál talán többször gondolsz végig mindent, nehogy valami kimaradjon a számításból. Éppen ezért választottunk téged – vagy mondhatnám úgy is, te választottad ki saját magad. Sosem sajnálod a fáradságot, csak hogy a hibákat elkerülhesd. Ezért lehetsz a Csillagflotta sikeres tisztje. Ezért tartjuk sokra a véleményedet. És ezért bízzuk rád a flotta legragyogóbb hajóját. És a legjobb legénységet. Olyan embereket kaptál tőlünk, akikre büszke lehetsz. Valamennyien kiváló minősítésűek. Használd ki a tehetségüket! Bízzál bennük! Engedd, hogy bizonyítsanak! Nem fogsz csalódni bennük.

– Ó, és még valami – tette hozzá. – Most valószínűleg csodálkozol, hogy honnan tudhatom, mi jár az eszedben.

Picard elvigyorodott. Talán tényleg igaz a pletyka. Hidalgo admirális valóban rendelkezik telepatikus képességekkel.

– Nem csinálok belőle titkot, Jean-Luc. Minden kapitány keresztülmegy ezen, amikor új hajót kap. Mindenkinek ugyanezt az üzenetet küldöm el. – Elnevette magát. – És most elárulom a titkot, hogyan oldhatod meg a parancsnoklással járó legnehezebb problémákat. Mindig gondold végig, mi lehet az események legrosszabb végkimenetele, aztán egyszerűen ne hagyd, hogy odáig fajuljanak a dolgok. Lélekben veled vagyunk, Jean-Luc. Tudjuk, hogy sikerrel jársz. – Picard kikapcsolta az asztali képernyőt, hátradőlt a székében, és szívből jövően felnevetett.

Első fejezet

Jean-Luc Picard hamar abbahagyta annak számolását. hányszor lépett is már az Enterprise hídjára. Viszont minden alkalommal egyre jobban tetszett neki. A kinézete, a hangjai, az illata. Háta mögött a legénység halk mormolása, a komputer időnkénti tájékoztató, illetve figyelmeztető megjegyzései. Egyedül e hangok alapján is megállapíthatta, milyen a hajón az általános közérzet.

Most épp elégedettségről árulkodtak.

Az óriás, Galaxis-osztályú csillaghajót Picard össze sem hasonlíthatta első parancsnoki posztjával, a Csillagflotta Stargazer nevű felderítő- és kutatóhajójával. Még kevésbé emlékeztetett arra a Constitution-osztáiyú űrjárműre, mely először kapta az NCC-1701 regisztrációs számot és az Enterprise nevet.

Picard gyakorlott pillantása gyorsan végigfutott a hídon, de már ennyi is elég volt, hogy lássa, milyen összeszokottan és hatékonyan dolgoznak emberei. Natasha Yar hadnagy a konzolját nézte feszülten, valami épp rosszalló homlokráncolást váltott ki belőle. Állomáshelye, a Fegyverrendszerek és Taktikai Monitorok Ellenőrzőpontja a kapitányi szék mögött húzódó magasított patkón helyezkedett el.

Picard életében kevés olyan nőt látott, aki Tashához hasonlóan tökéletes testtel rendelkezett. Szépnek mégsem volt mondható… legalábbis abban az értelemben, ahogy Celeste-et, szépnek találta, de ezt a kapitány természetesnek is vette. Tasha mindenesetre vonzotta a férfiak tekintetét átható pillantású, zöld szemével és rövidre nyírott, mézszőke hajával.

A termetes klingon hadnagy, Worf, a híd előterében ült, a hajó központi vezérlőpultjánál. Származását büszkén vállalta, és Picard néhányszor megfigyelte már, mennyire nehezére esik olykor megfékezni veleszületett agresszivitását. Worf szemmel láthatóan mindenekelőtt katonának tartotta magát.

Picard elmosolyodott a gondolatra. Az ifjú klingonnak sokat kell még tanulnia. Csillagflotta-szerte keringett egy mondás: „Minden katonai akció már kezdetekor kudarcra van ítélve,” Vagyis a hajó kapitánya nem tett meg mindent a béke megőrzésére. Persze létezett ellenvélemény is: „A világ legköltségesebb hadserege az, amelyik csak a második legjobb.” A katonai készenlét kérdése tehát még a XXIV. században is vitákra adott okot.

Az Enterprise legénysége nagyobb volt a flotta bármelyik más hajójáénál, de a nyolcszáz fő természetesen a fedélzeten dolgozó kutatókat és technikusokat is magában foglalta. A tényleges kezelőszemélyzet lényegében még mindig ugyanannyi tagból állt, mint a régi, Constitution-osztályú csillaghajóknál. És persze ott volt még az a körülbelül kétszáz személy, akik nem tartoztak szorosan a legénység soraiba: a házastársak és a gyermekek. Ha ez eszébe jutott, Picard-t mindig kényelmetlen érzés fogta el. A flotta vezérkara a Galaxis-osztályú hajókat hosszabb, tíz-tizenöt éves utakra szánta, ami elkerülhetetlenné tette a legénység családostul történő behajózását. Picard sosem szembesült még ilyen helyzettel, és az a gondolat, hogy a fedélzeten civilek – különösen gyermekek – tartózkodnak, őszintén szólva nyugtalanította.

Szívesen elbeszélgetett volna egyszer erről első tisztjével – csakhogy ezt a pozíciót még nem töltötték be. A legénység utolsó tagjait majd a Farpoint állomáson veszik fel, köztük az orvosi részleg vezetőjét és az új Egyest.

Picard többször is átolvasta már leendő első tisztje anyagát, megpróbált előre megismerkedni a férfival: William T. Riker részlegparancsnok, huszonkilenc éves, jelenleg a U. S. S. Hood első tisztje, onnan száll majd át az Enterprise-ra. Szolgálati lapján csupa dicsérő megjegyzés szerepelt, és az is mellette szólt, hogy az első tiszti rangot viszonylag korán elérte. Ez ambícióról és tehetségről tanúskodott. Ha lehet ilyet mondani, Riker jellemzése kicsit túl makulátlannak tűnt. Valószínűleg sohasem kellett még szembenéznie azzal, milyen következményeket vonhat maga után egy általa elkövetett hiba. Nem tudja, mi az, tévedni. Vajon Riker hogy reagálna egy katasztrófahelyzetre? Kézben tartaná a dolgokat, vagy összeroppanna a nyomás alatt? Az ember akárhány szimulációs vizsgán átmehet, mindez mégsem készítheti fel az életben adódó veszélyhelyzetekre.

No, de hamarosan elválik, mi az igazság ezzel a fiatalemberrel kapcsolatban – amint a Farpoint állomásra érnek. Picard büszke volt saját parancsnoki képességeire. Jól tudott bánni az emberekkel, talán ^ért, mert szívesen meghallgatta problémáikat is, és segített, ahol tudott. Remélte, megkedvelik majd egymást Rikerrel.

A Farpoint állomás újabb rejtélyt jelentett a számára. A bolygó a felderített űr legperemén helyezkedett el. A barátságtalan felszínre először leküldött kapcsolatfelvevő csapat egyetlen városra bukkant, melyet a bendik laktak, egy valaha jobb napokat megért faj utolsó leszármazottai. Az űrbe ugyan sosem merészkedtek ki, de a rendelkezésükre álló fejlett technológiák fényűző életkörülményeket biztosítottak számukra, ők pedig a kutatásnak, a művészeteknek és az egyszerűbb kézműves-mesterségeknek szentelték minden idejüket. A kapcsolatfelvevő csapat jelentésében arról nem sok adat szerepelt, hogyan jutottak el idáig, csak annyit említett meg, hogy a bolygó geotermikus energiaforrásokban igen gazdag. A bendik, ha a technikára terelődött a szó, látszólag kitérő válaszokat adtak. Rangidős vezetőjük, Zorn groppler, lenyűgözve hallgatta a híreket a Csillagflottáról, és az űr mélységeit járó hatalmas hajókról. Alaposan kifaggatta a kapcsolatfelvevő csapat tagjait, és végül megdöbbentő ajánlattal állt elő. A bendik megépítenek bolygójukon egy modern kikötőt, a hozzá tartozó tranzitállomással együtt, ha a flotta ígéretet tesz egy rendszeres kereskedelmi járat beindítására.

Ennek immár tizenhat hónapja. A Farpoint állomás, egy hihetetlenül összetett, hipermodern épületegyüttes. a jelentések szerint már elkészült, és várja az első csillagközi járatok érkezését. A Csillagflotta legjobb koponyái sem tudtak azonban rájönni, hogy sikerülhetett mindez a bendiknek ilyen rövid idő alatt.

Picard titkos parancsa egyszerű volt: Derítse ki!

Tényleg, hogyan csinálhatták? Egy látszólag nem iparosodott, földműves társadalom hogyan tervezheti és építheti meg az ismert világegyetem legmodernebb bázisát alig néhány hónap alatt? A flotta parancsnoksága kétségkívül használatba akarta venni az állomást, de előbb válaszokat szeretett volna kapni.

Ez pedig hosszas tartózkodást jelent a Farpointon. A legutóbbi megfigyelőcsoport visszatértekor még semmivel se tudtak többet a bendikről, mint a kapcsolatfelvételkor. Hónapok intenzív kutatómunkája sem hozott eredményt. Picard most nem érheti be ennyivel.

– Nehéz lesz – dünnyögte maga elé félhangosan.

– Tessék, uram?

Picard felpillantott. Második tisztje, Data, merőn bámulta őt. Fényes, sárga szeme kíváncsian csillogott.

– Megfelelni a Csillagflotta elvárásainak. Csak hangosan gondolkodtam. Nehéz lesz végrehajtani a feladatunkat. Ön nem így gondolja?

– Hogyhogy, uram? Egyszerűen csak meg kell fejtsük a Farpoint állomás titkát.

Picard bal oldalán Deanna Troi helyettes részlegparancsnok előrehajolt, és gyengéden Datára mosolygott.

– Ilyen egyszerű. – A hajó diplomáciai és lelki tanácsadója enyhe idegen akcentussal, dallamos, lágy hangon beszélt. Mint fél-betazoid, fajtársaival képes volt telepatikusan érintkezni, de más lényeknek csupán a feléje irányuló érzelmeit fogta fel. Egyes esetekben azonban még ez is meghaladta képességeit.

Apja ember volt, tőle tanult meg beszélni. Finom, lágy hangja szinte minden hallgatójára megnyugtatóan hatott. Hamar megértette, hogy az emberek szívesen feltárulkoznak előtte, és oda is figyelnek arra, amit ő mond. Ennek tudatában választott pályát évekkel ezelőtt. Most Picard mellett teljesített szolgálatot, mint tanácsadó, összekötő a kapitány és a legénység között, fontos segítség az idegenekkel történő kapcsolatfelvételeknél.

Picard elmosolyodott a megjegyzés hallatán.

– Igen, Data. Ön talán csak egyszerű rejtvényként fogja fel ezt a feladatot, én azonban látom annak logisztikai. stratégiai és diplomáciai, vonatkozásait is. A gond az, Data, hogy azt a bázist egy idegen intelligencia építette. Nekem egyszerre kellene barátságosan tárgyalni velük a Csillagflotta nevében, ugyanakkor körül is szaglászni egy kicsit. Hogyan tehetném ezt anélkül, hogy megsérteném őket?

Data homloka ráncokba szaladt.

– Kérdés. Mit jelent a szó: „körülszaglászni”?

Picard meglepetten pislogott.

– Data, hogy lehet az, hogy egy egész enciklopédiára való adatot összegyűjtött az emberekről, és egy olyan egyszerű szót, mint a „körülszaglászni’', mégsem ismer?

Az android kis ideig hallgatott, és Picard tudta, hogy lázasan kutat csodálatra méltó memóriájában.

– Lehetőségek: A szó talán olyan emberi viselkedésformát jelöl, amit programozóim nemkívánatosnak ítéltek. Vagy valami olyan, szűk körben használt fordulat, mellyel még nem találkoztam. Valószínűleg archaikus kifejezés… – Elhallgatott, ismét a homlokát ráncolta...

– Azt jelenti, kémkedni… lopakodni – magyarázta Picard.

– Á! – szakította félbe Data, és arcára kiült a felismerés öröme. – Titokban keresgélni, óvakodni, kiszimatolni…

– Valahogy úgy… – mondta Picard, és kezét feltartva igyekezett leállítani az android szóáradatát.

Troi minden erejét megfeszítve próbálta legyűrni feltörő nevetését.

– Kifürkészni, osonni, vizslatni – folytatta Data lelkesen. – Settenkedni, sompolyogni… – Itt elhallgatott, mert hirtelen észrevette a kapitány dühös arckifejezését. – Most már értem, uram. Köszönöm.

Picard már nyitotta a száját, hogy elmagyarázza neki, a Csillagflotta nem két lábon járó szinonimaszótárként helyezte az Enterprise-ra, de Troi váratlanul felnyögött mellette.

A nő fájdalmasan kétrét görnyedt, és kis híján a földre zuhant.

– Kapitány…

Picard villámgyorsan felé fordult. Troit mintha fizikai fájdalom rántotta volna görcsbe. Mintha az agyát égették volna tüzes vassal.

– Kapitány! – sikoltotta. – Valamit érzek… egy rendkívül erős tudat jelenlétét…

– Forrás? – csattant rá Picard.

Troi tehetetlenül rázta a fejét, képtelen volt válaszolni. Aztán a tudatára nehezedő szorítás hirtelen felengedett, és a hídon megszólalt a riadó szirénája. Troi elgyengülten dőlt hátra székében, a szolgálatos legénység többi tagja pedig kutatón nézett végig a konzolokon, zavart és aggódó pillantásokat vetve a kijelzésekre. Data villámgyorsan a kutatótiszt termináljánál termett, és tanulmányozni kezdte a képernyőn futó adatokat.

Worf homlokát ráncolva meredt monitorjára.

– Valami különös dolgot jeleznek az érzékelőink, uram.

Szavai azonban belevesztek a még erősebb hangon felüvöltő második riadósziréna vijjogásába. Ugyanabban a pillanatban a híd elejében húzódó hatalmas fő kilátóernyőn valami megmozdult. Az űr egyhangú képe hirtelen megváltozott. Picard önkéntelenül is visszafojtotta lélegzetét, mikor egy csillogó, szikrázó háló feszült ki a hajó előtt, betöltve a látóteret. Az egész valahogy képtelenül óriásinak tűnt, ugyanakkor mégis finom mestermunkának, akár egy pókháló: egymásba fonódó geometriai alakzatok alkották.

Data felnézett monitoráról, és arcára olyan zavarodott kifejezés ült ki, amilyenre egy android egyáltalán képes lehet.

– Az érzékelők tanúsága szerint az akadály előttünk szilárd, kapitány. Vagy pedig egy szinte határtalan erősségű energiamező. Az ütközés bármely esetben…

Picard bólintott, és Torres hadnagy felé fordult, aki Worf mellett ülve a hajó kormányművét kezelte.

– Rendeljen el sárga riadót, és kapcsolja ki ezt az átkozott zenebonát!

Torres keze gyors táncot járt a billentyűzeten. és az idegesítő vijjogás elhallgatott.

– Sárga riadó elrendelve.

– Védőernyők és ütközésgátlók bekapcsolva, uram – jelentette Worf. Tasha Yar a biztonsági szolgálat külön kommunikációs csatornáján leadott egy jelzést, aztán várakozóan a turbólift ajtaja felé fordult.

Picard gyorsan újra a kilátóernyőre pillantott, amin a csillogó háló az Enterprise közeledtével egyre növekedett és növekedett. Aztán ismét megpördült székén, és szinte társalgási hangnemben megszólalt:

– Minden gép állj.

– Igenis, uram – felelte Torres.

A kilátóernyőn a villódzó energiaháló ijesztően közelinek tűnt, pedig az Enterprise még mindig legalább egy fénypercnyire volt tőle.

– Minden gép áll, uram…

Hirtelen mintha villám csapott volna a hídba. Mennydörgésszerű robaj kíséretében vakító fehér fény árasztott el mindent. Mintha magán a tér szövedékén nyílt volna, lyuk, közvetlenül Picard széke mellett. Ezen át ömlött be a fény. A legénység tagjai ösztönösen elhátráltak a jelenség közeléből, és kezüket védekezőn szemük elé emelték.

A fényoszlop megremegett, és lassan alakot öltött. A körvonalak egy pillanatig még bizonytalanul vibráltak, aztán megszilárdultak.

Egy ember állt előttük.

Picard zavartan pislogott. Nem hitt a szemének. Egy férfit látott maga előtt, Erzsébet-kori öltözékben, és díszvértezetben. Ruházatának minden apró részleje pontosan a helyén volt – csipkés gallér és kézelő, elöl fűzött, szűk ujjú zeke, térdközépig érő, fodros aljú, kockás nadrág, a harisnyás lábra pedig térdig érő, visszahajtott szárú csizma simult. A férfi bal vállára vetve rövid köpeny lógott, oldalán pedig egy díszkard csillogott. Hosszú haja volt, hegyes szakálla és kackiás bajusza. Sisakját bal kezében fogta.

Amint ráébredt, hogy végre érzékelhető formát öltött, a lény bonyolult mozdulattal meghajolt Picard előtt. Ebben a pillanatban kinyílt az elülső turbólift ajtaja, és a Tasha által a hídra rendelt biztonságiak már léptek is ki a fülkéből. Az idegen csak aprót biccentett feléjük, mire útjukat egy a kintihez hasonló energiaháló zárta el, mintegy annak kicsinyített mása. Egy másodperccel később a liftajtó is újra rájuk csukódott, miközben ők még mindig meglepett arccal álltak, értetlenül a fejlemények előtt.

Az Erzsébet-kori ruhába öltözött férfi gúnyosan Picard-ra nézett, és ismét meghajolt. Hangja azonban már korántsem volt ilyen udvarias.

– Figyelmezz szavamra! Néped már így is túlsággal messzire merészkedett az galaxisban. Parancsolom néktek, hogy haladék nélkül térjetek vissza saját naprendszeretekbe.

Picard már-már kötekedő mozdulattal hajtotta oldalt a fejét. Jól megfontolt minden egyes szót. és úgy döntött, megpróbál időt nyerni, amíg megtudja, kivel vagy mivel áll szemben.

– Kemény szavak ezek – felelte nyugodt hangon.

– De mégis, ki maga, és milyen jogon ad nekünk efféle parancsokat?

– Mi Q néven nevezzük ennen magunkat. Szólíthatol te is imigyen. Bár voltaképp egyre megy. – Végigmutatott díszes jelmezén. – Úgy jelenek meg teelőtted, mint hajózó kapitány, hátha ilyeténkénpen jobban megértesz. – Aztán élesebb hangra váltott: – Térjetek vissza oda, honnan elszármaztatok!

– A kérdésemre még mindig nem válaszolt. Milyen jogon osztogat nekünk parancsokat?

Q láthatóan kezdett indulatba jönni.

– Mert mi hatalmasabbak vagyunk. Ezredévekkel ezelőtt elértük eme magasabb rendű állapotunkat. Ti csupán csúszómászó férgek vagytok mihozzánk képest. Férgek, melyek rothadással mételyezik meg az galaxist.

Tasha Yar egy pillantást vetett Torres hadnagyra. A férfi az imént ráérősen megfordult a székén, s keze most az övére csatolt fézer felé araszolt. Mielőtt Tasha megszólalhatott volna, a fegyver villámgyorsan Q-ra irányult. Az idegen jóformán oda se nézett, egyszerűen csak Torresre mutatott. Vibráló neonkék felhő borította be a fiatalembert. Riadt kiáltása félúton bennszorult. Kődarabként zuhant el a fedélzeten, hangos csattanással. Picard talpra ugrott.

– Moccanni ne merészelj! – ordította Q.

Picard rá se hederített, inkább a haragját igyekezett legyűrni, miközben Torres teste fölé hajolt. A férfi úgy festett, mintha egy szempillantás alatt megfagyott volna. Troi is odalépett, és letérdelt Picard-ral szemben; ellenőrizte Torres szívverését. A férfi testéből fehér párapamacsok gomolyogtak elő. Troit megrémítette bőrének kőszerű hidegsége.

– Data, hívjon orvost! – kiáltotta Picard.

Az android megérintett egy kapcsolót a kapitányi szék bal karfáján, és halkan segítséget hívott a gyengélkedőből. Troi közben befejezte Torres testének vizsgálatát...

– Ez hihetetlen. Megfagyott. Minden életfunkciója rendben, de alaposan lelassult.

Picard felkapta a padlón heverő fézert, és gombokkal ellátott végét Q orra alá dugta.

– Nem tett volna kárt magában! – magyarázta.

– Látja ezt a jelzést? Tudja, mi az a kábító fokozat?

– Kábító? – Az idegen gúnyosan felvonta fél szemöldökét. – Némely életforma számára, kapitány, a kábítás halált jelenthet. Túlbuzgó szolgád megbizonyosodott tán előzőleg arról, mily hatást gyakorolna rám e fegyver? Mellesleg igen jól ismerem a fajtádat, s tudom, elkábításom után azon nyomban rabláncra vertetek volna. Láthatod, csupán magamat védtem. És most takarodjatok vissza bűzös fészketekbe, különben, bizony mondom, halálnak halálával lakoltok!

– A hajó nem megy sehova, míg ez az ember megfelelő orvosi kezelést nem kapott.

Q egy darabig még elnézegette Picard feszült arckifejezését, tettre kész pózát, aztán vidáman felhorkantott.

– No persze, ez igazán jellemző. – Nadrágja zsebéből hanyag mozdulattal kirántott egy damaszt zsebkendőt. – Ahogy óhajtod, ember:

Az orvoscsapat abban a pillanatban érkezett meg a turbólifttel. A biztonságiakat korábban visszapenderítő energiarács ezúttal nem jelent meg. Dr. Asenzi, az egészségügyi részleg helyettes vezetője, egy pillantást vetett Q-ra, aztán egyet Picard-ra. A kapitány Torresre mutatott, mire ő futva megindult a mozdulatlanul heverő test felé. Az ápolók követték, kezükben elsősegélynyújtó táskával és egy szétnyitható, antigravitációs hordággyal. Asenzi letapogatójával gyorsan megvizsgálta Torrest, és maga elé mormolta a gép kijelzőjéről leolvasott eredményeket. Aztán bólintott az ápolóknak, akik a testet a közben üzembe, helyezett hordágyra fektették, és megindultak vele a turbólift felé.

– Életben van? – kérdezte Picard.

– Hibernált állapotban. Azt hiszem, megbirkózunk vele – mondta Asenzi. de szemében és hanghordozásában ott bujkált a mondat folytatása: „Persze az is lehet, hogy nem.” Az orvos és az ápolók visszasiettek a turbóliftbe. Az ajtó szisszenve csukódott be mögöttük.

Picard ismét Q-hoz fordult, aki látszólag tudomást sem vett az iménti közjátékról, csupán elmélyülten simítgatta ruhája ráncait.

– Hát így akarja demonstrálni erkölcsi felsőbbrendűségét?

– Épp ellenkezőleg. Ezzel csupán fizikai felsőbbrendűségemet demonstráltam. – Q hirtelen elfintorodott, és úgy pillantott körbe a hídon, mintha először látná. – Attól tartok, eme öltözék kissé divatjamúlt. Évszázadaitok számomra oly gyorsan telnek, hogy szinte észre sem veszem, De talán így majd jobban megértesz. – Q aprót intett.

A hidat ismét mennydörgés remegtette meg. Vakító villámfény töltötte be a teret, melyet még csukott szemmel is csak alig lehetett elviselni. Picard tisztán látta arca elé kapott kezének csontjait, akár egy röntgenfelvételen. Aztán a fény kihunyt, és észrevette, hogy Q megváltozott. Szakálla és bajusza eltűnt, Erzsébet-kori ruházata pedig átadta helyét az Egyesült Államok tengerészgyalogsága 1980-as évekbeli zöld, tiszti uniformisának. A zubbony mellén, bal oldalt, három sor kitüntetés virított, sapkáját pedig századosi ezüstcsíkok díszítették.

– Ami azt illeti – szólalt meg Q pattogó hangon –, témánk a hazafiság. Vissza kell térniük saját világukba, és véget vetni a kommunista agressziónak. Csak egy pár rátermett emberen múlik az egész.

– Mi? Miről beszél?

– A gonosz birodalmáról, kapitány… a szabadságért folytatott harcról. Annak igényéről, hogy a világ mindannyiunk számára biztonságossá és demokratikussá váljon.

Picard a fejét rázta, mintha az értetlenség rátelepedett ködét igyekezne szétoszlatni. Mi az ördögről beszél ez a Q?

– Még mindig rossz korban van! Ezt a sületlenséget évszázadok választják el tőlünk!

– De azt nem tagadhatja, kapitány, hogy fajuk még mindig rendkívül veszélyes, és fejlődésének gyermekbetegségeiben szenved.

– Már hogyne tagadnám – vágott vissza Picard.

– Elismerem, mi, emberek viseltünk efféle egyenruhákat, de négyszáz évvel ezelőtt…!

A tengerészgyalogos Q közelebb lépett Picard-hoz, és harsány hangon belé fojtotta a szót.

Akkoriban milliókat mészároltak le saját fajtársaik közül, olyan botorságok miatt, mint jelentéktelen kis világuk energiaforrásainak felosztása. Négyszáz évvel az előtt pedig primitív istenképek nevében gyilkolták egymást. És mivel semmiféle jelét nem látóm, hogy az emberiség valaha is képes lesz megváltozni…

– Csakhogy mi már azoknak az egyenruháknak a korában megkezdtük a fejlődést. Azon fáradoztunk, hogy véget vessünk az éhezésnek és a betegségeknek, a szegénységnek és az írástudatlanságnak. Nemzeteknek segítettünk kilábalni a háborúk okozta válságból. Akkoriban gyermekek voltunk. Talán nem mindig alakult úgy, de mi jót akartunk, és tanultunk a saját hibáinkból. Fejlődtünk. Méghozzá gyorsan. És ez a folyamat még nem fejeződött be.

Q gúnyosan lebiggyesztette a száját.

– Ó? Bepillanthatnánk abba a gyors fejlődésbe?

– Az előbbihez hasonlóan ismét aprót intett.

Picard már össze se rezzent a dördülésre és a vakító villanásra. Trükként könyvelte el, színpadi fogásként. melynek célja a közönség elkápráztatása. Márpedig ő nem fog bedőlni neki.

A tengerészgyalogság egyenruhája ezúttal a XXI. század közepén lezajlott háborúk páncélszerű tiszti uniformisává változott. Q-ból most a Negyedik Világ egyik zsoldosa lett. Durva és otromba. A történészek lidércnyomása. Ezek a katonák mentesek voltak minden érzéstől, minden félelemtől. Senki sem állhatta útjukat. A lény előbbi egészséges, frissen borotvált arcát rút, borostás géparc váltotta fel. Ezeknek a zsoldosoknak a parancsnoka csak rámutatott a célpontra, és közölte, mi a teendő. Egyikük sem tért vissza, míg a feladatát el nem végezte.

Q megszólalt, vontatott hangon, kábítószerektől akadozó nyelvvel.

– Valóban gyors fejlődés volt, kapitány, addig a pontig, amikor vezetőik már drogokkal tartották hatalmukban a hadseregeket.

– A maguk faja tán sosem követett el hibát? Sosem tanult a maga kárán?

Worf konzolja jelezni kezdett, mire a klingon lenyomott egy gombot.

– Vezérlés – morogta. Végighallgatta a halk jelentést, és sötét bőrű arcán futó mosoly suhant át. Picard felé fordult, és bólintott.

– Uram, dr. Asenzi jelenti, hogy Torres hadnagy rendbe fog jönni.

Q csöndben figyelte, ahogy a híd szolgálatos legénysége egy emberként, megkönnyebbülten felsóhajt.

– Látom, aggódnak a társukért. Milyen megható. Worf teste megfeszült, pillantása a gúnyolódó behatolóról visszatért Picard-ra.

– Engedje meg, uram, hogy kitakarítsam a hidat.

– Természetesen Q-ra célzott.

Bármennyire szeretett volna jóváhagyólag válaszolni, a kapitány a fejét rázta. Worf már-már tiltakozni kezdett, de Picard egy pillantásával belé fojtotta a szót. Így is volt már egy sebesültjük, és ő nem akart többet. Nem kockáztathat életeket, amíg azt sem tudja, mivel állnak szemben. Tasha a háta mögött lassan elindult lefelé a rámpán a megemelt patkó-részről.

– Worf hadnagynak igaza van, uram. Mint biztonsági főnök nem nézhetem tétlenül…

– De igen, hadnagy – csattant fel Picard.

Tasha is felkészült a visszavágásra, ezt látta a szemén. A helyében ő is biztosan ugyanezt tenné. Tashának az ösztöne súgta, hogy fel kell vegye a harcot, hogy nyers erővel feleljen a hajót ért támadásra, még ha tisztában volt is az idegen szinte korlátlan képességeivel Picard azonban a kapitányi egyenruhát viselte, és azzal egészen más felelősségek jártak együtt.

A nő lesütötte a szemét.

– Igenis, uram. – A kapitánynak természetesen igaza van. Ki kell várni a végét. De azt azért még a parancsnoka sem várhatta el tőle, hogy úgy tegyen, mintha tetszene neki a játék.

A XXI. századi katona-formát öltött Q előhúzott egyenruhájából egy hajlékony csövet, és úgy fordította, hogy valamit kiszippanthasson belőle. Aztán mély lélegzetet vett, és így szólt:

– Á, igen… most már jobb. – A kábítószer látszólag azonnal hatott. Q gúnyosan vigyorgott rá Picard-ra. – Később, persze, amikor végre kijutottak a csillagközi űrbe, ott is találtak maguknak ellenségeket. És hogy harcaiknak szélesebb kereteket biztosítsanak – kezével Worf és Troi felé intett – más fajokkal szövetségeket kötöttek. Hát nem veszi észre, hogy a történelmük vég nélkül ismétli önmagát?

Picard dühe most már minden magára kényszerített önuralom ellenére forrni kezdett. Ki ez a felfuvalkoott piperkőc? Milyen jogon tört így rájuk, és milyen Jogon vádaskodik? A modorát tekintve ez a Q semmiképp sem tekinthető felsőbbrendű lénynek. Picard egy lépést tett feléje, és hagyta, hogy a méreg kitörjön belőle.

– Nem! Nem. Maga azt se tudja, miről beszél. Fogalma sincs róla. kik vagyunk. Azt a bizonyos „ismétlődést” én abban látom, hogy nem először találkozunk olyan életformával, ami önelégültségében nem hajlandó tanulni, hanem egyszerűen elítél mindent, amit nem ért, vagy ami nem tetszik neki.

Q félrefordította a fejét, és szúrós pillantással mérte végig Picard-t. Aztán felnevetett.

– Milyen érdekes ötlet. Ítélkezni? – Egy-két lépést hátrált, láthatóan elgondolkozott, aztán visszafordult Picard felé. – És ha kiderül, hogy mégiscsak jól ismertük az embereket?

– Ha tisztességes tárgyalásra kerül a sor, nincs félnivalónk.

– Tárgyalásra? Ó ez remek, remek! Maga csodálatos ötleteket ad nekem. – Barátságosan Picard-ra mosolygott. – Nos hát, legyen. Természetesen meg kell tegyek bizonyos előkészületeket, kapitány, de ígérem önnek, mikor legközelebb találkozunk, úgy cselekszem, ahogy ön tanácsolta. – A XXI. századi katonák gyors tisztelgésével búcsúzott, és már el is tűnt. Csak a mennydörgés, és egy vakító lobbanás maradt utána.

Második fejezet

A szemkápráztató fény gyorsan elhalványult, de beletelt még néhány pillanatba, mire a hídon mindenki elhitte, hogy az idegen lény végleg eltávozott. Zavartan, ugyanakkor megkönnyebbülten pillantottak körbe.

Picard-nak összerándult a gyomra. Túl hamar kezdődik. Ez az egész túl hamar kezdődik. Hisz még első tisztje sincs. Még eligazítást sem tarthatott a legénységnek, meg sem ismerkedhetett velük. Ez nem tisztességes. Persze a világűr sosem tisztességes.

Picard a nyakán kitapintotta pulzusát. Szaporán vert. Talán a félelemtől? Vagy az izgalomtól? Nem számított. Tudta, mit kell tennie. Mindenekelőtt: a nyugalom látszatát kell magára öltenie. Mutasd, ha nem is érzed úgy, mondta magában. A legénység a kapitánytól mindig is megnyugtatást vár. Hát legyen.

Picard higgadtan körbepillantott a hídon.

– Mindenki jól van? – Válaszul határozatlan bólintásokat kapott. – Rendben. – Visszatelepedett a kapitányi székbe, és Datára nézett. – Van valami adatunk az idegenről?

Data a fejét rázta.

– A hídon elhelyezett letapogatok semmit sem észleltek. Ezek szerint vagy itt t vagy itt se járt, vagy valami megzavarta a berendezéseinket. Mivel azonban úgy tűnik, mindannyian láttuk, az utóbbi magyarázat a valószínűbb. De hadd vessek fel egy harmadik lehetőséget: a lény talán nem volt jelen fizikai valójában. Lehetett valamiféle kivetítés vagy más optikai illúzió is. Persze ez megint felveti a hídon elhelyezett letapogatok zavarásának problémáját. Egy negyedik lehetőség: a lény Csupán telepatikusán vetítette ki magát a tudatunkba, ezért nem érzékelték a berendezések. Ötödik lehetőség…

Picard felemelte a kezét.

– Köszönöm, Data. – Az android, mint mindig, most sem egyszerűen megválaszolta a kérdést, hanem igyekezett rámutatni minden alternatív lehetőségre is.

– Uram – állt fel a helyéről Worf. – Tisztelettel megjegyezném, szerintem nincs más választásunk, mint felvenni a harcot.

Tasha lelépett a rámpáról, és Worf mellé állt.

– Egyetértek, uram. Vagy harcoljunk, vagy próbáljunk meg elmenekülni.

Picard ismét felemelte a kezét, és Troihoz fordult.

– Érez valamit, parancsnokhelyettes?

A nő a fejét rázta.

– A lény tudata túl erős nekem, uram. – Szünetet tartott, aztán hozzátette. – Azt javaslom, kerüljük az újabb kapcsolatot vele.

– Érdekes – mondta Picard. – Nagyon érdekes.

Megfontolta a véleményeket, végiggondolta a helyzetüket. Van valami, amivel megpróbálkozhatnak. Lehet, hogy nem sikerül, de ugyanannyi eséllyel meg is lephetik Q-t. Felnézett az embereire.

– Jól van. Ettől a pillanattól kezdve a fedélzeten egyetlen, ismétlem, egyetlen poszt sem veheti fel a másikkal a kapcsolatot interkomon. Minden kommunikációt nyomtatásban, illetve élőszóban végezzenek. Egyedül az én csatornám maradhat aktív. Meglátjuk, talán sikerül meglepetést szereznünk nekik. Worf hadnagy, értesítse a gépházat, hogy készüljenek fel maximális gyorsulásra. Meglátjuk, mire képes ez a Galaxis-osztályú hajó.

– Igenis, uram.

Worf máris elindult az elülső turbólift felé, Picard pedig Datához fordult.

– Adatkeresés. Harci konfiguráció megkísérlésének eredményei magasabb csillagközi sebességek mellett.

Hogyan, uram? – Data őszintén zavarodottnak látszott.

– Hallotta, mit mondtam. Elméletileg lehetséges. Azt akarom tudni, megpróbálkozott-e már vele valaki, vagy mi leszünk az elsők?

Az androidot nem töltötte el túl nagy örömmel a dolgok ilyetén tisztázódása, de azért teljesítette az utasítást. Töprengő arcot vágva végigkutatta belső memóriabankjait. Aztán szenvtelenül Picard-ra nézett.

– Fénynél gyorsabb sebességeken nem tanácsos, uram.

– De elméletben mik az esélyeink?

Data újabb gyors keresést végzett, aztán megvonta a vállát.

– Valóban lehetséges, uram, de megengedett hibahatárról nincs adat. Így aztán nem is számíthatom ki az esélyeket.

– Értem. Köszönöm, Data. – Picard még egyszer végiggondolta az ötletét. Veszélyesnek érezte… sokkal veszélyesebbnek, mint szerette volna. Egy biztos a legénység családtagjaitól nem követelheti meg, hogy ilyen kockázatot vállaljanak. De persze… már amúgy is életveszélyben voltak, Q miatt…

Egyik lehetőség se jobb a másiknál. Ilyenkor igazán nehéz a döntés.

Picard felsóhajtott, aztán gondolatban még egyszer összevetette a terv előnyeit és hátrányait. Tudta, ezt a vitát semmiképp nem nyerheti meg, hiszen saját maga az ellenfele. Természetesen tudta jól, mi lenne a logikus döntés. De, hogy érzelmileg mi a helyes… az már egészen más kérdés.

Aztán döntött. Bólintott, és felállt.

– Figyelem! – szólalt meg emelt hangon. A legénység tagjai kíváncsian fordultak felé. – Kivárta, míg a hídon teljes lesz a csend, és minden tekintet ráirányul. – Küldjenek nyomtatott utasítást minden fedélzetnek, hogy készüljenek fel maximális gyorsításra! A maximális, amennyiben nem tudnák, azt jelenti, a hajtóműveinket egészen a legvégső határig megterheljük. Egyetlen reményünk, hogy meglephetjük azt a valamit odakint, és elmenekülhetünk előle. Máskülönben csak egyetlen választásunk maradna, behúzni a farkunkat, és visszaoldalogni a Földre, ahogy az idegen parancsolta.

Worf hadnagy futás nélkül is tudott sietni. Léptei legendásnak számítottak azok előtt, akik már legalább egyszer megpróbáltak a nyomában maradni. Beviharzott az Enterprise gépházának jókora vezérlőtermébe, aztán megtorpant, és pillantásával a rangidős tisztet kereste.

A kétszintes vezérlő közepét a hatalmas injektor-mag uralta, egy, a mennyezettől a padlóig tartó hengerforma. Ez számított az Enterprise szívének, úgy, ahogy a híd a hajó agyának. Fölül fecskendezték bele az anyagot, alul az antianyagot, s ez a kettő aztán összevegyült a dilítium-kristályok, a természet eme csodálatos ajándéka segítségével, mely lehetővé tette a fényénél gyorsabb sebességek elérését.

Bár a klingonok is rég kifejlesztették saját csillagközi hajtóműveiket, Worf mégsem győzte csodálni a Csillagflotta térmotorjait, amelyek sokkal nagyobb hajtóerőt voltak képesek előállítani, mint bármilyen más hajtómű a Föderációban, illetve a Klingon Birodalomban. Sőt, voltaképpen ez a technológia lendítette. leginkább előre azokat a kereskedelmi és béketárgyalásokat, amik eredményeképpen huszonöt évvel ezelőtt a két nagyhatalom szövetségessé vált. A klingon stratégák gyakran eljátszadoztak a gondolattal, mi történt volna, ha a közeledés meghiúsul. Ami azt illeti, még kedvelt taktikai játékokat is konstruáltak erre az alaphipotézisre otthon, a Birodalomban. Az általánosan elfogadott vélemény szerint a szövetség jót tett mind a Föderációnak, mind a klingonoknak… és ezek az előnyök olykor a legváratlanabb eredményeket produkálták. Worf azonban néha mégis szeretett elgondolkodni azon, mi lenne most a Birodalomból, ha akkor, huszonöt esztendővel ezelőtt, ők is rendelkeztek volna ilyen hajtóművekkel. Utána persze mindig bűntudata támadt.

Argyle főgépész lépett oda hozzá csöndben.

– Segíthetek, hadnagy?

– A kapitány parancsát hoztam. Készüljenek fel a maxra!

Argyle szeme felvillant, aztán homloka ráncokba szaladt.

– Maximumra?

– Ahogy mondja. Amint a kapitány azt mondja: „indulás”.

A főgépész savanyú képet vágott. Haragudott mindenkire, aki bántani akarta hőn szeretett hajtóművét.

– Remélem, átkozottul jó oka van rá.

– Találkoztunk egy idegen létformával. Fogalmunk sincs mi az, de nem fogadott minket túl szívélyesen. A kapitány úgy döntött, megnézi, milyen fából faragták.

– Aha. Hát egy biztos, azt megláthatja, minket milyen fából faragtak. – Argyle a konzoloknál tevékenykedő beosztottjaihoz fordult. – Jól van, gépház, riadó! Készenléti helyzet. Feltankolunk, hogy egyetlen lökettel maximumra gyorsulhassunk.

A gépház legénységének több tagja meglepetten, sőt, riadtan fordult felé, ő azonban kifejezéstelen arccal bámult vissza rájuk. A maximális gyorsítás igénybe veszi a hajót, a motorokat, de meg lehet csinálni. Gyakorlatokon és szimulációkon többször átestek már rajta. Egyszer a bejárató úton is megpróbálkoztak vele.

Mégsem érezte senki túl jó ötletnek. Túl nagy volt a fáziskiesés veszélye. A gépészek azonban mind egy szálig jól értették a dolgukat, s Argyle nem is emiatt aggódott. Riadalmát inkább az imént hallottak okozták.

– Indítás a kapitány parancsára. Blake, maximális töltést kérek a tartalékcellákban.

Worf baljósan elvigyorodott, és elindult vissza a hídra. Amint a gépház vezérlőtermének ajtaja szisszenve becsukódott mögötte, még meghallotta, amint a térhajtómű alapjárati halk morgása erősödni kezd.

Picard Data háta mögött állt a kormányműnél, és a kilátóernyőn csillogó idegen energiarácsot vizsgálta. Bármerre fordították is a külső kamerákat, a háló mindenütt útjukat állta… kivéve hátul. Picard csak abban reménykedhetett, hogy ha elég gyorsan cselekszenek, ellenfeleiknek nem lesz idejük bezárni a kört.

Az elülső turbólift ajtaján át Worf szinte berobbant a hídra, és futólépésben sietett oda vezérlőpultjához.

– A gépház készen áll, uram.

– Köszönöm, Worf. Data?

– Minden jelzés zöld, kapitány.

Picard visszalépett a székéhez, és belehuppant.

– Irány hátrafelé, 180 egész 2. Felkészülni…

– Pillantása körbejárt a hídon. A legénység készenlétben várta a parancsot. A szék bal karfáján megérintette a kommunikációs csatornát megnyitó gombot. – Indulás! – A teljes erőre kapcsoló hajtóművek energiasikolya megremegtette a hidat.

Picard a pillanat tört részéig szinte érezte a gyorsulást, ahogy az Enterprise megugrott előre. Persze valójában nem érezhette. Ha az inerciális gravitáció-kiegyenlítők nem működnek a hajtóművekkel teljes összhangban, már rég szétkenődött volna a hátsó falon. Képzeletben mégis érezte a gyorsulást, mint minden tapasztalt kapitány.

Az Enterprise tehát előrelódult Data precíz irányítása alatt, aztán… hirtelen, gyomorfelkavaróan balra fordult. Vészesen közel húzott el a csillogó, idegen rácsozat előtt, de közben már formálódni kezdett körülötte a null-tér burok.

A hajó orra a rács két vége közti rés felé fordult, és pillanatok alatt maga mögött hagyta. Az energiaháló megremegett, csillogása elhalványult. Hirtelen zsugorodni kezdett, és végül ragyogó gömbbé szilárdult. Új formáját felvéve sebesen az Enterprise nyomába eredt.

Picard tudomást sem vett a hajtóművek egyre erősödő zúgásáról, inkább beosztottjai jelentésére figyelt.

– Sebesség kilenc egész kettő{2} – közölte Worf vigyorogva. Ő ugyan sosem volt híve a megfutamodásnak… ám nagyon is jól értette, milyen előnyökkel járhat egy „stratégiai visszavonulás”. Különösen, ha azzal saját ravaszságukat bizonyítják. A földieknek van is erre egy mondásuk: „Aki megfutamodik, ha vesztésre áll, egyszer majd újra harcba szállhat.” Vagy „…addig futhat, amíg él”? Na, mindegy.

– Irány három-öt-egy egész tizenegy, uram – jelentette Data a kormányműtől.

– Ezt tartani.

Tasha szólalt meg a taktikai vezérlőpultnál, Picard mögött.

– Az ellenség követ minket, uram. Rohamosan gyorsul.

Worf fészkelődni kezdett a helyén, és meredten bámulta a kijelzőket.

– Sebesség kilenc egész három, uram.

– Köszönöm. Szóljon, ha átlépjük a vörös vonalat.

– Épp most tettük meg, uram, kilenc egész harmincötnél.

– Köszönöm, hadnagy. Közölje a gépházzal, hogy tartsák a maximális meghajtást.

– Igenis, uram.

– Tovább gyorsulunk – mondta Picard nyugodtan. Aztán Troihoz fordult, és halványan elmosolyodott. – Tanácsadó, szeretném hallani a véleményét, vajon mi volt az, amivel az előbb összehozott minket a sors? Mit érzett a jelenlétében?

A nő lehajtotta a fejét, fekete haja egészen eltakarta az arcát. Elgondolkozott, megpróbálta kielemezni, mit is érzett, amikor Q a fedélzeten tartózkodott.

– Úgy… úgy vélem, ez a lény túl van azon, amit mi „életnek” nevezünk. %

– „Túl”? Hogyhogy?

– Nagyon, nagyon fejlett, uram. Vagy… – Troi ismét elgondolkodott, aztán határozottan bólintott. Fejlett, vagy pedig nagyon, nagyon más!

Worf megfordult ültében, és félbeszakította az eszmecserét.

Uram, kilenc egész négynél járunk.

– Az ellenség hamarosan utolér minket – csörrent Tasha hangja Picard háta mögül.

– A sebessége kilenc egész hat, uram – tette hozzá Data, nyugodtan.

– Ez biztos? – Picard még ki sem mondta egészen, máris megbánta ezt a kérdést.

Data vissza se fordult. Az efféle értelmetlen kérdéseket az emberi természet velejárójaként könyvelte el.

– Természetesen, uram. Az ellenség beért a kilátóernyőnk hatósugarába. Kinagyítsam a képét?

– Igen.

A híd elülső fala megremegett, és a közepén csillogó apró fénypötty hirtelen közelebb került, pörögve, ragyogón, meghatározhatatlanul.

Tasha a kijelzőkre pillantott, és megfeszült.

– Az ellenség sebessége már kilenc egész hét, uram.

Picard előredőlt ültében, és szemét le nem véve a képernyőről ismét megnyitotta a kommunikációs csatornát.

– Gépház?

Azonnal felcsendült Argyle hangja.

– Uram… figyelmeztetnem kell…

– Pokolba a figyelmeztetéseivel! Gyorsítanunk kell! – Azzal Picard megszakította az összeköttetést.

– Rendeljen el sárga riadót!

Data megérintett egy gombot konzolján, és a sziréna hangosan felvijjogott. Picard Tashához fordult.

– Élesítsen fotontorpedókat. Készüljön fel a tüzelésre. – Észrevette Troi riadt pillantását, de nem vett tudomást róla.

– A torpedók készen állnak, uram.

A hajó hirtelen megremegett. A hidat mintha földrengés rázta volna meg. Aki állt, gyorsan valami kapaszkodó után kapott, nehogy a lökések leverjék a lábáról. Ezzel egyidejűleg mély morgás töltötte be a fedélzetet; mintha egy, a legfeketébb óceán mélyén évezredek óta alvó szörnyeteget vertek volna fel álmából, vesztükre.

Troi gyorsan körbepillantott. Néhány emberből a rémület érzése sugárzott felé. Aztán a szörnyű remegés épp oly hirtelen, ahogy elkezdődött abbamaradt.

Worf elöl sietősen zongorázott a billentyűzeten. Az Akadémián annak idején megismerkedett a csillaghajók építésének és a hajtóművek kezelésének alapjaival is. Ő maga ugyan sosem élt át még ősrezgést, de ez az iménti semmi más nem lehetett. Az pedig rossz jel. A térhajtóművek túlterhelése szétvetheti az injektor-magot.

– Az ellenség sebessége kilenc egész nyolc, uram – jelentette Tasha rezzenéstelen hangon.

Worf gyorsan saját kijelzőire pillantott.

– A miénk továbbra is kilenc egész öt.

– Megjegyzés – szólalt meg Data halkan. – Ha motorjainkat száz százalékos kihasználásig erőltetjük, talán elérhetjük mi is a kilenc egész nyolcat, de a kockázat hatalmas, uram.

– Az ellenség sebessége kilenc egész kilencre nőtt!

Picard egy másodpercig tétovázott, még egyszer végiggondolta az előtte álló lehetőségeket. Persze sok minden meggondolnivaló nem volt rajtuk. Már akkor visszavonhatatlanul eldöntötte, mit tesz, amikor kiadta az utasítást: „Indulás!” Többé nem visszakozhatott. Végül felállt. Emelt hangon szólalt meg:

– Figyelem! Sürgős nyomtatott üzenet. Vészhelyzet! Minden poszton, minden fedélzeten készüljenek fel a harci konfigurációs manőverre!

Tasha riadtan nézett Picard-ra. Troi ugyanakkor a másik nőre pillantott, megérezte annak félelmét. A csillaghajókat úgy konstruálták, hogy központi tányér-része leválasztható legyen a többitől, és szükség esetén önálló járműként működhessen (bár csupán impulzusmeghajtással rendelkezett). A hajó másik felének – a térhajtómű-szekciónak – megvolt a saját hídja, és maradtak rajta a nehéz fézerágyúk, a fotontorpedó-vetők, és a térhajtóművek. '

A Csillagflotta elképzelései szerint harc esetén a tányér-részlegen kellett elhelyezni a „civil” legénységet, míg a hátsó rész leválasztva fordult szembe a támadóval. Az űr felderítése sosem tartozott az unalmas foglalkozások közé, de odáig szerencsére csak ritkán fajult a dolog, hogy a kapitány rászánta magát a hajó szétválasztására. Ezt a kétségbeesett lépést csupán a legveszedelmesebb helyzetekben vállalták.

Picard intett Worfnak.

– Hadnagy, vegye át a híd parancsnokságát!

– Uram! – ugrott talpra tiltakozva a fiatal klingon, és felháborodása ezúttal feledtette vele a flottában a parancsnok iránt megkövetelt tiszteletet.

– Klingon vagyok, uram! Sosem futamodnék meg, amíg a kapitányom harcol…..

– Tudomásul vettem – vágta rá gyorsan Picard. – Csakhogy, hadnagy, ön egyben a Csillagflotta tisztje is, és az előbb határozott parancsot kapott.

Worf tétovázott, azon töprengett, meddig feszítheti a húrt. A flottánál töltött évek során azonban túlságosan beleivódott már az engedelmesség. Kurtán bólintott.

– Igenis, uram. – Arckifejezése közben persze egészen másról árulkodott.

Picard megnyomott egy gombot széke jobb karfáján, és halkan beszélni kezdett.

– Hajónapló, csillagidő 41153,73. A hajó irányítását átruházom a harci hídra. – Intett Datának.

– Adja le a jelzést!

Az android megérintett egy billentyűt, mire a hídon – és az egész hajón - felcsendült a „Mindenki a helyére!” hagyományos kürtjelzése. Újra és újra ismétlődött, miközben a szolgálatos legénység szaporán megindult a harci hídra vivő közvetlen turbólift ajtaja felé. Csaknem azonnal megérkeztek az első helyettesítők is; a híd személyzetének létszáma pillanatokon belül megint teljes lett.

Worf kelletlenül odasétált a kapitányi székhez, és csak hosszas tétovázás után telepedett bele.

– Harci konfigurációra felkészülni! – mondta határozottan. – Megvárjuk a kapitány parancsát.

– Tudatán átcikázott egy gondolat: Ha ezen a hajón egy klingon lenne a parancsnok, most nem menekülnénk. A Csillagflotta tisztjeként azonban jól tudta, ha a kapitánynak nincs is mindig igaza, attól még ő a kapitány.

A turbólift kabinja sebesen suhant a harci híd felé. Picard gondolataiba merülve bámulta az irányítópanel jelzőfényeit. A parancsnoki tányér leválasztása a fénysebesség többszöröse mellett veszedelmes húzás de meg kell tenniük. A legénységnek csak akkor van esélye a menekülésre, ha elegendő előnyre tesznek szert, miközben ők megpróbálják feltartani Q hajóját (bármi legyen is az).

A turbólift sóhajtva megállt, és a nyíló ajtó mögött feltárult a harci híd nyersen funkcionális berendezése. Picard lépett ki a kabinból elsőként, emberei pedig azonnal szétszóródtak mögötte, és elfoglalták szolgálati pozíciójukat. Data üzembe helyezte a navigációs vezérlőpanelt, és ellenőrizte a rendszert, közben Picard halkan diktált a hajónaplóba, elmagyarázva stratégiáját.

– Az ellenség még mindig közeledik, uram. Sebessége megállapodott kilenc egész kilencen.

– Érdekes – jegyezte meg Picard. – Bárkik vagy bármik legyenek is, a fizika törvényei ugyanúgy vonatkoznak rájuk. Talán mégsem olyan mindenhatók, mint amilyennek lefestették magukat. – Tasha felé bólintott. – Hadnagy, célozzon be egy sorozat fotontorpedót olyan közelre a támadóhoz, hogy a robbanások elvakítsák érzékelőiket a szétválasztás pillanatában! Várja meg a tűzparancsomat!

– Értettem, uram.

Picard lenyomta a kommunikáció gombját.

– Worf hadnagy, itt a kapitány.

– Igen, uram? – csendült fel a klingon hangja élesen a hangszóróból.

– Amint a szétválasztás megtörtént, mi lelassítunk, hogy elegendő előnyt biztosíthassunk önöknek.

– Értettem, uram.

– Kezdjük a visszaszámlálást. – Picard szünetet tartott, a kilátóernyőn csillogó idegen járművet figyelte, aztán határozottan megszólalt: – Tűz!

Tasha ujjai végigtáncoltak az indítógombokon.

– Fotontorpedók kilőve."

A hátsó tüzelőnyílások megnyugtató sivítással okádták ki veszedelmes lövedékeiket. A ragyogó torpedók lélegzetelállító sebességgel távolodtak.

Tasha remekül kezelte a fegyverrendszereket, jelen akciójuk sikere mégsem rajta múlt, hanem Picard-nak azon a feltételezésén, hogy az idegen jármű maximális sebességgel halad. Ha nem így van, ha képes még tovább gyorsítani, a torpedók minden valószínűség szerint mögötte robbannak majd, és így a menekülőket szállító tányér elveszíti a meglepetéstől remélt előnyét. Picard szövetségeseként számított az idegen technológia korlátaira.

– Visszaszámolok – szólalt meg Data. – Hat, öt, négy, három, kettő, egy, szétválasztás.

A tányér-rész hátulján, ahol a hajtómű-egység nyakához csatlakozott, most rés nyílt. A masszív rögzítőelemek kioldottak, és visszahúzódtak a burkolatba. Párafelhők spricceltek ki a légüres térbe, ahogy a vezetékek csatlakozásai szétváltak.

– Hajónapló. A szétválasztás pillanata csillagidő szerint 41153,75. Szembefordulunk üldözőnkkel.

– Sok szerencsét, uram – morogta maga elé Worf, a kilátóernyőn figyelve a gyorsan távolodó hajtómű-egységet.

A gigászi tányér kecses ívben kanyarodni kezdett. Közben a rögzítőelemek befejezték visszahúzódásukat, és a burkolat bezárult fölöttük. Csattanását ugyan nem hallhatta senki, de a fedélzet megremeget a talpuk alatt. Worf ellenőrizte a távolságot, és teli energiára kapcsoltatta az impulzus-hajtóműveké?

Gyors manővereivel igyekezett minél előbb szabad mozgásteret biztosítani a hajó kobra alakú hátsó részének. Amint a tányér-egység kitört a null-tér burokból, üldözött és üldöző hirtelen eltűnt a szeme elől. Olyan gyorsan száguldottak el mellettük, hogy még a műszereik sem észleltek semmit.

Ebben reménykedett Picard – hogy a tányér-egységnek sikerül elszakadnia, és az űr végtelenjében elrejtőzve eljuthat a Farpoint állomásra.

– A szétválasztás sikerrel járt, uram – jelentette a harci hídon Data csöndesen.

Picard azon vette észre magát, hogy megkönnyebbülten sóhajt. Egész mostanáig visszatartotta a lélegzetét.

Grâce à Dieu{3}. Az ellenség hol van?

Data megnyomott egy gombot, mire a kilátóernyő közepén ismét megjelent a csillogó, idegen jármű. Körülötte még mindig ott fénylettek a felrobbant fotontorpedók villanásai. Picard ökölbe szorította kezét, és diadalmasan a térdére csapott.

– Jó volt az időzítés. Minden gép állj! Megfordulunk.

Az Enterprise körüli null-tér burok szertefoszlott, és a hajtómű-egység széles ívben szembe fordult üldözőjével. A hatalmas elülső kilátóernyőn Picard megfigyelhette, hogy a fotontorpedók látszólag semmiféle kárt nem tettek Q hajójában. A járművet ugyan több helyen is direkt találat érte, mégis sértetlennek tűnt. Lassítás nélkül robogott tovább az Enterprise felé. Elkerülhetetlennek látszott az összeütközés.

Picard még egy pillanatig figyelte a kilátóernyőt, aztán megszólalt:

– Tartjuk ezt a pozíciót.

Data nem mutatta ki meglepődését.

– Igenis, uram – telelte nyugodtan.

– Perceken belül beérnek minket… - kezdte Troi.

– Tudom, tanácsadó.

– Ezek szerint harcolunk, kapitány? – kérdezte Tasha. – Ha legalább megrongálhatnánk a hajójukat…

Picard a kilátóernyőre mutatott, és felhorkant.

– Yar hadnagy, azt javasolja, támadjunk meg egy olyan életformát, amely már eddig is meggyőzően bebizonyította felsőbbrendűségét? – Várakozva nézett a nőre. – Ha úgy érzi, lehet velük szemben valami kis esélyünk, hadd halljam az elképzelését.

Yar hadnagy elvörösödött, és elfordította a fejét. Nem bírta tovább állni a kapitány kihívó pillantását, A férfinak természetesen igaza volt, és ez fájt Tashá-nak a legjobban.

Tisztában volt vele, mi a legnagyobb jellemhibája. Mindig túl gyorsan reagál. Persze, ezért lett biztonsági főnök. Ugyanakkor ezért is került gyakran kellemetlen helyzetekbe. Nehezen tudta elfogadni, ha egy probléma diplomatikusabb megoldást kívánt.

A lázadó kolónián, ahol felnőtt, teljes törvénytelenség uralkodott. Korai éveit szinte kizárólag a túlélésnek kellett szentelje, és tapasztalatai arra tanították, hogy előbb cselekedjen, csak azután próbálja ki elemezni a helyzetet. Míg be nem iratkozott a Csillagflotta Akadémiára, szent meggyőződéssel hitte, a tétovázás egyet jelent a halállal. A flotta alapjául szolgáló humanitárius elvek először halálra rémítették. Később aztán sok mindent megtanult…

Most is a Csillagflotta alapelvei szólaltak meg benne. Nem ahhoz a Tashához szóltak, akinek tettette magát, akinek látszani akart környezete előtt – hanem ahhoz, aki valójában volt. Titkos énjéhez. Ahhoz az énhez, amibe senkinek nem engedett bepillantást.

A Csillagflotta legfőbb tétele így hangzott: Az élet minden formája szent.

Tasha először nem akarta ezt elfogadni. Kezdeti reakciója a szkepticizmus és a gúny volt. A Csillagflotta Etikai és Erkölcsi Filozófiája nevű tantárgy óráin folyton éles vitákba keveredett tanárával és osztálytársaival. Egy idő után azonban rádöbbent, hogy titokban egyetért velük, sőt, voltaképpen egész életében ezeknek a tételeknek a valóra válásáról álmodott.

Életünk nem biztos, hogy úgy jó, ahogyan éljük. Mindig jobbá tehetjük. Valamennyien képesek vagyunk túllépni legvégsőnek hitt korlátúinkat. Ezt diktálja a történelem is. Jobbá kell tennünk a magunk és mindenki más életét.

Tasha egyszerre ráébredt – mintha hosszú sötétség után jelent volna meg a nap a horizonton –, hogy a Csillagflotta céljai ugyanazok, mint a sajátjai. Hogy gyermekek ne haljanak éhen. Hogy senki se éljen szegénységben. Hogy az írástudatlanság nem szükségszerű. A körülmények, amelyek közt felnőtt, rettenetes elkorcsosulásnak számítottak, nem normálisnak.

Erről az életről álmodott mindig… és most végre el is kezdhette élni. Egy csapásra elfogadta a kedvező változást.

És attól a pillanattól fogva új ember lett belőle.

Mégis, voltak pillanatok – mint ez a mostani –, amikor régi ösztönei előtérbe tolakodtak.

– Előbb beszéltem, mint gondolkodtam, uram. Természetesen el kell terelnünk a figyelmüket a tányér-egység üldözéséről.

– Így mindjárt jobb, hadnagy – bólintott helyeslően Picard.

– Minden gép áll, uram – jelentette Data.

– Tartjuk a pozíciónkat.

Picard Troira pillantott, aki most a kommunikációs konzolnál foglalt helyet.

– Küldje ki a következő üzenetet minden nyelven és frekvencián: „Megadjuk magunkat.” Szögezze le, hogy semmiféle feltételt nem szabunk.

Szörnyülködés moraja futott át a harci hídon, és a legénység tagjai zavarodott pillantásokat váltottak. Megadás? Ilyet még nem hallottak Jean-Luc Picard szájából. Csak Troi fogadta a kijelentést higgadtan, mert érezte, a kapitány tudja, mit csinál. Nem csalódottság vagy reményvesztettség áradt a férfiból. Egyszerűen biztos benne, hogy ez az egyetlen helyes döntés.

Igenis, uram – felelte határozottan. – Minden nyelven és frekvencián. – Megnyitotta a kommunikációs csatornákat, és rájuk kötötte az egyetemes fordító-berendezést. – Enterprise Q-nak. Megadjuk magunkat. Ismétlem: feltétel nélkül megadjuk magunkat.

Miközben Troi többször elismételte az üzenetet, minden szem a kilátóernyőre tapadt, melyen sebesen közeledett az ellenséges idegen jármű. Amikor elérte őket, a pörgő gömbforma szétnyílt, és ismét rács alakot vett fel. Kétoldalról körülölelte az Enterprise-t és ezúttal semmiféle rés nem maradt rajta. A fedélzetét hirtelen zajok elviselhetetlen áradata töltötte be, a megkínzott fém sikolya. Az egész térhajtómű-egység hevesen rázkódott, arra kényszerítve a legénységet, hogy kétségbeesetten kapaszkodjon, mindenbe, ami csak a keze ügyébe került. A dühödt bömbölés és a remegés is egyre erősödött. Vad, vakító fény töltötte be a harci hidat.

Aztán néma csend támadt.

Harmadik fejezet

A fény elhalványult.

Picard már nem a harci hídon volt. Ő, Data, Troi és Tasha a vádlottak padján ültek egy óriási tárgyalóteremben. Minden csupa acél és üveg, ridegen funkcionális. A közönség még gyülekezett, a levegőt izgatott pusmogás hangja töltötte be. A falak mentén itt-ott katonák álltak. Fel voltak fegyverezve, és már első pillantásra elég könyörtelen figuráknak tűntek. A nézők ruházata, frizurája és arcfestése ugyanazt a kort sugallta, mint a katonák felszerelése. Picard mindig is szerette a történelmet; még a legszörnyűségesebb fejezeteknek is megvolt a maguk tanulsága. Felismerte a helyszín építészeti stílusát és hangulatát is.

Szemmel láthatóan foglyokként kerültek ide, de vajon hogyan? Valami idővetődésen keresztül? Nem valószínű. Esetleg ez az egész nem más, mint aprólékos részletességgel kidolgozott díszlet? Lehet, de ha igen, akkor hol van a többi embere? Miért csak ő, Troi, Tasha és Data kerülték ide? Talán Q valamiképpen átváltoztatta a harci hidat? Ez tűnt a legvalószínűbbnek. Q láthatóan minden nehézség nélkül változtatgatta saját megjelenési formáját az Enterprise fedélzetén, és utolsó alakja éppen ezt az időszakot idézte.

Csengőszó vonta figyelmüket a tárgyalóterem előterében álló emberre. Ázsiai volt, hosszú ruhában; kezében lapos, hordozható képernyőt tartott. Picard tanulmányaiból tudta, hogy alighanem egy Mandarin-Törvényszolga. A férfi most bólintott alárendeltjének, aki újra megszólaltatta a figyelemfelkeltő ősi, keleti csengettyűt.

– A vádlottak álljanak fel! – jelentette be a Mandarin-Törvényszolga.

Picard intett embereinek, hogy maradjanak ülve.

Data mindeddig kíváncsian vizsgálgatta a tárgyalótermet. Picard szinte maga előtt látta, ahogy az android feldolgozza magában a berendezés és a közönség adatait.

– Lenyűgöző rekonstrukció, kapitány – jegyezte meg most. – Rendkívül pontos.

Picard bólintott, de az ő csodálatát némileg beárnyékolta a sejtelem, hogy ezt a helyszínt valószínűleg ütőkártyaként játsszák majd ki ellenük.

– A XXI. század közepe, az atomháborúk utáni rettenet.

Picard gyűlölte ezt a kort. Az emberiség egyik legmélyebb válsága volt. A nukleáris háborúk sebeiből vérezve a diktatúra új formáival próbált megoldást találni fájó problémádra. Ez a hatalom eszközeit nézve sem kapitalizmus nem volt, sem kommunizmus, de mindkettőből átvett bizonyos vonásokat. A Föld utolsó hanyatlási időszaka kezdődött meg vele, mert a diktatúra bukása után az emberiség végre megindulhatott a helyes irányba. Q ezekről a kedvezőbb összképű, későbbi korokról természetesen tudomást se vett.

A törvényszolga embere ismét megszólaltatta a csengőt.

– Minden jelenlevő tiszteletteljes csendben fogadja nagyra becsült bíránkat! – jelentette be a törvényszolga.

Az eddig hangosan lökdösődő, helyet kereső nézők most egy csapásra elnémultak, és mozdulatlanná dermedtek. Amelyik mégsem engedelmeskedett elég gyorsan, azt az állig felfegyverzett katonák sürgették meg egy-egy jól irányzott pofonnal. Picard tenyérrel lefelé kinyújtotta a kezét, ismét jelezve Datának és Tashának, hogy ne álljanak fel.

Troi aggódva csóválta a fejét.

Vigyázzon, uram, ez se nem illúzió, se nem álom!

– Efféle bíróságok már több száz éve nincsenek.

– Én sem értem, de mindaz, amit itt körülöttünk lát, valóságos. Érzem. Ha Q alkotta meg számunkra ezt a környezetet, és a katonák igaziak, akkor a fegyvereik is azok, és könnyen végezhetnek velünk, ha nem engedelmeskedünk.

– Ha ez valódi tárgyalás, Q nem fog lelövetni minket rögtön az elején – mutatott rá Picard.

– Nem, legalább egy perc időt ad még – jegyezte meg keserűen Tasha.

Egy katona lépett oda hozzájuk, és rájuk irányította fegyvere csövét.

– Talpra, bűnözők!

A Csillagflotta tisztjei tudomást sem vettek róla. A törvényszolga embere még egyszer megrázta a csengőt, és a közönség soraiban az utolsó suttogások is elhaltak. Data felpillantott, és egy biccentéssel jelezte Picard-nak, hogy ő is nézzen arra.

– Legalább a bíró régi ismerősünk, kapitány.

Picard-t nem igazán lepte meg, hogy Q-t látja viszont, ezúttal egy lebegő bírói pulpituson ülve. Visszaemlékezett, az idegen milyen érdeklődve reagált, amikor ő megemlítette előtte az „ítélkezés” szót. Hát most elkészítette számukra ezt az aprólékos díszletet, hogy ítélkezhessen fölöttük. Ha az emberisig nem tér vissza önként saját naprendszerébe, majd büntetésből száműzik oda.

Egy, a közelben álló tiszt hirtelen sorozatot eresztett a földbe Picard lába előtt, aztán dühösen ordítozva megindult a kapitány felé.

– Talpra! Álljatok fel, ha mondom, kutyák!

Mire Picard reagálhatott volna, Tasha már felugrott, és egy gyors mozdulattal kicsavarta a fegyvert a férfi kezéből. A katona utánakapott, a nő azonban kirúgta a lábát. A férfi hangos puffanással hanyatt zuhant.

A hírói pulpitus előrelódult, és Q elordította magát:

– Ez vért kíván!

– Hadnagy! – kiáltott tél Picard aggódva.

Két újabb katona lépett előre, felemelt fegyverrel. A halálos ítéletet azonban nem Tashára rótták ki. A két férfi a hanyatt fekvő tisztet vette célba. A test megvonaglott az automata fegyverek belé csapódó golyóitól, mire a közönség lelkesen ujjongani és tapsolni kezdett.

– A foglyoknak nem eshet bántódása – jelentette ki Q barátságosan. – Amíg bűnösnek nem találtatnak – Vidám pillantást vetett Picard-ra, ám hiába várt visszavágásra. Végül hanyagul intett a tiszt holtteste felé. – Szabaduljatok meg tőle! És most, kapitány…

Picard kikapta az automata fegyvert Tasha kezéből, és a szemével intett a nőnek, hogy üljön le. Biztonsági főnöke tétovázott egy másodpercig, aztán engedelmeskedett.

Picard elégedetten előrelépett Q felé.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy a tárgyalásunk tisztességes, lesz?

– Igen, abszolút igazságos.

Picard egy pillanatig latolgatta még magában a helyzetet, aztán a fegyvert átnyújtotta az egyik katonának. Q pulpitusán a tárgyalóterem előterébe lebegett, és bólintott a törvényszolgának.

– Kezdjed!

A mandarin hordozható képernyőjére nézett.

– Nagyra becsült bíróságunk elé idéztük eme foglyokat, hogy feleljenek fajtájuk többrendbeli, súlyos vétkeiért. Mit hoztok fel a mentségetekre, bűnözők?

Data is előremozdult.

– Kapitány, ha megengedi…

Picard gyorsan bólintott. Volt egy olyan érzése, hogy előre meg tudná mondani, mi lesz ennek a tárgyalásnak a végkimenetele. Valamikor, a régi idők sportnyelvén ezt nevezték „bundának”. Eközben Data Q-hoz fordult.

– Tiltakozom, bíró úr. A 2036. esztendőben az új Egyesült Nemzetek Szervezete kimondta, hogy a Föld egyetlen polgára sem tehető felelőssé népe vagy ősei bűneiért.

– A tiltakozást elutasítom! – vágta rá Q.

A törvényszolga segédje vadul rázni kezdte csengőjét, hogy elhallgattassa a közönség feltörő hahotáját.

Picard fáradtan csóválta a fejét. Pontosan, ahogy gondolta. Már előre elkönyvelték őket bűnösöknek, így nehéz lesz bebizonyítani az ártatlanságukat. Q máris elítélte őket múltjuk alapján, figyelembe sem véve jelenüket, s pláne nem a jövő tartogatta ígéreteket. Alkalmatlannak nyilvánította az emberiséget arra, hogy kirajzzon a galaxisba, és kapcsolatot létesítsen más, „fejlettebb” fajokkal. És következő szavai csak még jobban megerősítették Picard-t hitében.

– Ez itt a XXI. század bírósága, amikor is az úgynevezett „gyors fejlődés” az Egyesített Földre vonatkozó minden álmot egy csapásra szétzúzott. – Diadalmasan mosolygott Picard-ra.

Tasha mérgesen felpattant.

– Miért nem annak alapján ítél meg minket, akik most vagyunk?

Picard a vállára tette a kezét.

– Hadnagy, ne…

A nő, azonban lerázta, most az egyszer figyelmen kívül hagyva, hogy a férfi a rangidős, ráadásul az a tiszt, akit bálványként tisztel és példaképének tart,

– Muszáj… – Q felé fordult. – Én egy olyan világban nőttem fel, amely megengedett efféle tárgyalásokat. És a hozzájuk hasonlók – mutatott társaira – mentettek engem ki onnan. És azt mondom, ez az egész úgynevezett bíróság tiszteletteljesen térdet kellene hajtson az előtt, amit a Csillagflotta jelképez…

– Csendet! – dörrent rá Q, és haragosan felé legyintett.

A nőt hirtelen vibráló, kékes szikraburok fogta körbe. Data előreugrott, elkapta Tasha merevre fagyott testét, aztán gyengéden a padlóra fektette.

– Mélyhűtött állapotban van, de él – jelentette a kapitánynak. – Épp úgy, mint Torres hadnagy.

Troi megérintette Tasha jéghideg testét, és tőle szokatlan indulattal kiáltott fel:

– Maga barbár! Képes magát egy felvilágosult faj képviselőjének nevezni, miközben mást sem tud, mint megbüntetni azokat, akik nem nyerik el a tetszését! Ez a nő…

Picard megragadta a tanácsadó karját, mire ő hirtelen elhallgatott. A kapitány a fejét csóválta. Troi agyában érezte a férfi figyelmeztetését. Bár haragja tovább forrt, megértően bólintott.

– Bűnözők, egy szót se többet! – kántálta a Mandarin-Törvényszolga.

– Ez az – helyeselt Q. – Megkövetelem az illendő viselkedést a tárgyaláson. – Tasha felé biccentett.

– Civillzált lények tudják, mit engedhetnek meg maguknak a feletteseikkel szemben.

– Sokat kell még tanulnia rólunk, ha azt hiszi, kegyetlenkedésével hallgatásra bírhat minket. – Picard visszafordult Datához, aki közben Tasha pulzusát igyekezett kitapintani. – Hogy van?

– Az állapota stabil, uram. Abban persze nem lehetünk biztosak, mennyi ideig élhet még így.

A Mandarin-Törvényszolga Picard-ra nézett.

Hallottátok a vádat, bűnözők. Mit hoztok fel a mentségetekre?

Picard nem is figyelt rá.

A tárgyalóterem közönsége mérgesen felzúdult. Hiába várták a beígért szórakozást, és most már kezdtek türelmetlenkedni. Q megérezte elégedetlenségüket, és maga szegezte a kérdést újra a kapitánynak:

– Mit hoznak fel a mentségükre? Bűnözők, várom a választ!

– Alig egy pillanattal ezelőtt még azt mondta, nem eshet bántódásunk. Nem veszünk részt kisded játékában, amíg megszegi a saját szabályait.

A közönség felől újra haragos zúgolódás hangzott fel. A bűnözőknek az előre megadott módon kellene reagálniuk, nem ilyen vérlázító modorban. Mi lehet ezekkel?

– Javaslom, kapitány, jól vigyázzon, mit mond ezen a tárgyaláson! – sziszegte Q. – Ez az utolsó esélye.

– Én viszont azt hiszem, kezd elbizonytalanodni! Attól tart, ha szabályos keretek közt vezeti le ezt a tárgyalást, amint azt eredetileg ígérte, elveszítheti.

Q keserűen felkacagott.

– Elveszíthetem?

– Igen – telelte a kapitány. – Tartsa magát az egyezségünkhöz, és akkor, ígérem, alávetjük magunkat a döntésének! – Jelentőségteljesen Tasha megfagyott testére pillantott. – Megtámadni a vádlottakat nem épp a legtisztességesebb eszköz.

Q elgondolkozott.

– Lássa, milyen kegyes kedvemben vagyok – szólt végül.

Tasha felé intett, és a nő teste körül megint megjelentek a kék lidércfények. Megmoccant, pislogni kezdett. Első mozdulatai merevek voltak, mintha a jeges hideg még nem szállt volna el teljesen csontjaiból. Aztán Data segítségével lassan sikerült felülnie.

A nézők újra hangoskodni kezdtek, tiltakoztak a bíró nem várt engedékenysége miatt. Néhányan még fel is álltak, és öklüket rázták Q felé. A bíró föléjük lebegett pulpitusán, és mennydörgő hangon kiáltott fel:

– Csendet! – A parancsszó nyers erejétől az egész tárgyalóterem megremegett. Az elégedetlen nézők visszaereszkedtek helyükre, fejüket leszegték, és riadt pillantásokat váltottak egymás közt.

Picard egykedvűen figyelte Q kitörését. Látott már életében egy-két hozzá hasonlóan erőszakos alakot. Q persze hatalomban messze felülmúlta bármelyiket, de a felsőbbrendűség mércéjének Picard az intelligenciát, a figyelmességet és az erkölcsöt tekintette, nem pedig az erőt.

Az ő szemében Q még az átlagember szintjét sem érte el, nem hogy valami különlegesen fejlett fajét, amihez tartozónak vallotta magát,

Q megint lejjebb ereszkedett, és szembefordult Picard-ral.

– Mielőtt folytatjuk a tárgyalást, figyelmeztetnem kell, semmiféle jogi ügyeskedést nem engedünk meg. Ez a bíróság csakis a tényeket veszi figyelembe.

Picard előre látta, mit fog mondani, és az utolsó szavakat már vele együtt ejtette ki:

– …a tényeket veszi figyelembe. Igén. Mi, emberek, jól emlékszünk a múltunkra, még ha szégyenkezünk is miatta. Ez a bírósági rendszer azonban nekem Shakespeare VI. Henrikjének második részét juttatja eszembe. „Az első tennivaló: öljünk meg minden törvénytudót.”{4}

– Így is történt – bólintott Q kedélyesen.

No persze, gondolta Picard.

– És ebből következik, hogy a vádlottat bűnösnek tekintik mindaddig, míg be nem bizonyítja az ártatlanságát.

– Természetesen – helyeselt Q, még mindig az előbbi, barátságos hangon. – Ártatlanokat bíróság elé állítani nem lenne szép dolog. – Előrehajolt, és arcára rosszindulatú mosoly ült ki. Hangja ismét mennydörgésszerű erővel töltötte be a termet. – És most válaszoljon végre az elhangzott vádakra! Elismeri-e, hogy a fajuk veszedelmesen primitív?

Picard a fejét rázta, de igyekezett hangjának érzelemmentességét megőrizni.

– Csak pontosan körülhatárolt vádakra válaszolhatunk. Az, hogy „veszedelmesen primitív”, szubjektív fogalom.

– Jelen esetben nyilvánvalóan azt jelenti, hogy képes károsan hatni idegen civillzációkra.

– Igen? – kérdezte Picard ártatlanul. – Ahogyan maga megfagyasztotta legénységem egyik tagját? Vagy az imént egy másikat? Ezen az alapon ön is mellénk ülhetne a vádlottak padjára.

Q arca eltorzult. Alakja körül villámok kezdtek cikázni.

– Maga bolond! Hát valóban arra vágyik, hogy kiteregessem az emberiség összes szennyesét? Hát legyen! – A Mandarin-Törvényszolga felé intett.

– Ismertesse a vádakat!

A hosszú köntösű törvényszolga bólintott, és hordozható képernyőjére pillantott. Aztán előrelépett, és átadta a berendezést Picard-nak.

– Bűnöző, olvasd fel a bíróságnak az ellenetek felhozott vádakat!

Picard elvette a felé nyújtott képernyőt, és hosszasan tanulmányozta. Azután felnézett Q-ra, és vállat vont.

– Nem látok itt semmi olyat, ami ellenünk szólna, bíró úr.

Q keze dühödten csapott le a karfára.

– Bűnöző, nem tűröm ezt a szemtelenséget!

Mintha valami titkos jelre tennék, katonák indultak meg a vádlottak felé. Körülvették őket, és rájuk szegezték fegyvereiket. Ketten közülük Troi és Data fejét vették célba egészen közelről. Q elégedetten nézett körül, és a leghétköznapibb hangon szólalt meg:

– Katonák, húzzátok meg a ravaszt, ha ez a bűnöző itt bármi mást mer mondani, mint hogy bűnös… - Ujjak feszültek az elsütőbillentyűknek, Q pedig Picard felé fordult. – Bűnöző, minek vallod magatokat?

Picard nem válaszolt azonnal, latolgatta a helyzetet. Data természetesen rezzenéstelenül ült, arcán nyoma sem látszott félelemnek. Android lévén nem is ismerhette ezt az érzést. Troi szeme ugyanakkor tágra nyílt, az ijedtségtől, vagy attól, hogy megérezte a teremben vibráló feszültséget. Az egyik katona áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Türelmetlenül várta Picard válaszát, és hallgatását az ellenkezés előjeleként fogta fel, Tasha közvetlenül a kapitány mellett állt, mint mindig, harcra készen.

Itt azonban, gondolta Picard, harcolni egyet jelent azzal: meghalni. A halálra pedig még nem készültem fel.

– Bíró úr – szólalt meg vontatottan –, beismerjük bűnösségünket.

A katonák körülöttük ellazítottak, a feszültség a levegőben felengedett. Data kíváncsian méregette kapitányát, Tasha pedig aggódva. Q hátradőlt a székén, és arcán elégedett vigyor terült szét.

– Legalábbis ideiglenesen – fűzte hozzá Picard.

A katonák ismét szorosabban fogták fegyverüket. Q-ra néztek, parancsra várva. Az idegen végigmérte a neki ellentmortdani merészelő emberi lényt. Aztán bólintott.

– A bíróság kíváncsi rá, miért csak ideiglenesen.

– Mert kétségbe vonjuk, hogy ön képes tartani magát ígéreteihez. Megengedi, hogy Data parancsnokhelyettessel megismételtessem az elhangzottakat?

– Figyelmeztetem, kapitány, semmiféle jogi trükköt nem tűrök el! – csattant fel Q.

– Az ön felsőbbrendű fajtársai közt szerezte talán rossz tapasztalatait? – kérdezte Picard. – Biztosíthatom, a saját szavait fogja visszahallani. – És, még mielőtt Q félbeszakíthatta volna, a kapitány folytatta:

– Data, egészen pontosan mi következett az után, hogy a bíró úr közölte, a foglyoknak nem eshet bántódása?

Data egy pillanatra elgondolkozott, végigkutatta memóriabankjait. Aztán felegyenesedett, és fejét Q felé biccentette.

– A kapitány azt kérdezte… – Hangja Picard-éra változott. – Ezzel azt akarja mondani, hogy a tárgyalásunk tisztességes lesz? – Saját, kellemes tenorján folytatta: – Mire a bíró úr azt válaszolta…

– Hangja ezúttal Q-ét idézte: – Igen, abszolút igazságos.

– Teljességgel felesleges ez a vallomás – háborgott Q –, teljességgel felesleges!

Picard csendre intette Datát.

– Ha a bíró úrnak megfelel, egyszerűbb módon is pontot tehetünk vitánk végére. – Q már újra emelte az öklét, de Picard megemelte a hangját. – Tisztázhatunk minden félreértést.

Q egy ideig némán méregette a kapitányt. Picard tovább ütötte a vasat.

– Egyetértünk a bíróság véleményével, miszerint az emberiség egykor veszedelmes, vérszomjas faj volt. Ezért azt mondom, tegyenek próbát velünk. Vizsgálják meg, előnyükre változtak-e azóta az emberek.

Q hirtelen felélénkült, talán veszélyt szimatolt.

– Értem. – Ismét végigmérte Picard-t. – Ezek szerint arra kérik a bíróságot, tekintse önöket a mai emberiség hiteles képviselőinek?

– Sokféleképpen próbára tehetnek bennünket – mutatott rá Picard. – Hosszú küldetés áll előttünk…

– Igen… igen! – lelkesedett Q, és agyában formálódni kezdett egy gondolat. – Újabb remek ötlet, kapitány. A próbához azonban aligha lesz szükség egy hosszú küldetésre. – Gúnyosan felnevetett, mint aki többet tud annál, amennyit elmond. – Jelenlegi úti céljuk több kihívással szolgál majd, mintsem gondolnák. – Arca még szélesebb mosolyra húzódott. Elégedetten bólintott. – Igen, igen. A Farpoint állomás ügye tökéletes teszt lesz.

Picard végignézett társain. Data a homlokát ráncolta, a nők pedig még riadtabbnak látszottak, mint az előbb. Q tehát pontosan tudja, hová tartanak, sőt, mi több, valamiképpen azzal is tisztában van, mi vár ott rájuk. A flottaparancsnokságtól kapott utasítás így még fontosabbá… és veszélyesebbé vált. Semmi értelme nem volt azonban, hogy Q-tól kérjenek felvilágosítást. Ezt a játékot ő irányította, hazai pályán, a saját szabályai szerint. Az Enterprise, és maga a Farpoint állomás is csupán ennek a játéknak egyszerű tartozékai voltak. Picard és Q állította fel a bábukat egymással szemben, s a tét az emberiség további jelenléte volt a világűrben.

Q intett a Mandarin-Törvényszolgának.

– Mindenki álljon fel! – kiáltotta az. – Hallgassátok figyelmesen bölcs bíránk döntését!

A közönség egy emberként pattant fel ültéből. Picard bólintott, mire az ő emberei is felálltak.

Q odakormányozta pulpitusát a foglyok elé, de szavait a közönségnek címezte. *

– A tárgyalást elnapolom, hogy a bűnözőket próbára tehessem.

A Mandarin-Törvényszolga jelzett segédjének, mire az kétszer megrázta keleti csengettyűjét.

– A bíróság visszavonul! – dörögte túl hangja a csilingelést.

Picard körülnézett, és meglepődve látta, hogy a katonák vállukra kapják fegyverüket, és a kavargó tömeggel együtt kimasíroznak a teremből. Ezek szerint szabadok. Q feléjük fordult, és szája sarkában ismét megjelent az a gúnyos mosoly.

– Maga okos ember, kapitány, de megeshet, hogy minden ravaszsága kevésnek bizonyul azzal szemben, ami önökre vár. Talán jobb lett volna, ha hagyja magát gyorsan elítélni.

– Maga által? A maga szabályai szerint? Sajnálom. Ha mindenképpen próbára akar tenni minket, én jobban örülök, ha tisztességes esélyekkel vághatok bele.

– No persze. De ha tudnák… – Q nevétve lendítette feléjük kezét.

Picard elfordította fejét a vakító fény elől. Aztán, amint a ragyogás elhalványult, pislogni kezdett, hogy kiűzze szeméből a villanás okozta táncoló pöttyöket. Hirtelen rádöbbent, a híd berendezéseinek ismerős zümmögését hallja. Aztán már látta is, hogy kapitányi székében ül, a harci hídon. Troi, Data és Tasha is újra a helyükön voltak, a hirtelen változástól zavartan. A harci híd személyzetének többi tagja szemmel láthatóan sem a villanást nem vette észre, sem azt a tényt, hogy a korábban rejtélyes módon eltűnt tisztek most újra megjelentek.

Data a vezérlőpultnál mellette ülő férfihoz fordult.

– Mi a jelenlegi útirányunk?

Az meglepetten nézett rá.

– Pontosan, amit a kapitány elrendelt, uram. A Farpoint állomás.

Látszott rajta, hogy a kérdés zavarba hozta, és értetlensége csak tovább fokozódott, amikor Data saját konzoljának rövid tanulmányozása után Picard-hoz fordult.

– Valóban az az útirányunk, uram.

– Hát persze – bizonygatta a másik. – Hisz az előbb mondtam.

Picard megköszörülte a torkát.

– Az ellenséges járműnek van valami nyoma?

A vezérlőpultnál ülő férfi most rá vetett furcsa pillantást, látszott rajta, nem érti, mi folyik körülötte.

– Nincs, uram. Tíz perccel ezelőtt teljes sebességgel eltávozott. Elég érthetetlen, hogy az után a hosszas üldözés után végül is semmit nem akart tőlünk. Ön talán tudja, mi lehetett a céljuk?

– Nem számít, hadnagy – mondta Picard. – Biztos vagyok benne, hogy a Farpoint állomáson minden kiderül.

A Q bíróságán eltöltött idő nyilván csupán az ő számukra telhetett el, és az egész talán csak az agyukban játszódott le. Rá, Tashára, Troira és Datá-ra ugyanaz az erő hatott – olyan élethű látomásokat keltve, amelyeket még a tanácsadó is valóságosnak érzett. A hídon azonban senki nem vette észre az eltűnésüket, tehát az valószínűleg nem is történt meg. Ezenkívül csak egyetlen más lehetséges magyarázat maradt: hogy amíg ők távol voltak, a legénység került valamiféle illúzió hatása alá. Akárhogy is, nyilvánvaló, hogy Q még nagyobb hatalommal rendelkezik, mint korábban sejtették. Az idegen azt mondta, „próbatételükre” a Farpointon kerít majd sort. Vagy lehet, hogy ez is csak trükkjei egyike volt?

A vezérlőpultnál ülő férfi Datához fordult.

– Tud valamit a Farpoint állomásról? – kérdezte.

– A neve alapján elég unalmas helynek tűnik. Még a kereskedelmi térképeken sem jelölik.

Data válaszolni akart, de Picard megelőzte.

– A helyzet az – mondta csöndesen –, mi úgy hallottuk, nagyon is érdekes hely.

Negyedik fejezet

Amikor William T. Riker parancsnok először pillantotta meg a Deneb IV-et a U. S. S. Hood kilátóernyőjén, a bolygót csupán egy sárgás színű labdának látta, ritkás felhősávokkal, melyek leginkább rátűzött csipkefodroknak tűntek. Később aztán megismerkedett a felszínével is, ezzel a helyenként hegyek szabdalta végtelen homoktengerrel, ahol szinte állandóan vad szélviharok dúltak.

A bolygó egyetlen lakott városa közvetlenül a hipermodern űrkikötő csillogó épületegyüttese mellett terült el. Ez utóbbi kapta a Farpoint állomás nevet. Riker látott már hologramokat a bendik által épített más városokról, melyeket később elhagytak. A régebbi településeket láthatóan megviselte az elemek harca, egyik-másikból már csupán a falak alapjai maradtak meg. A Farpointtal határos azonban sokkal érdekesebb volt, és technológiailag is jóval fejlettebb. Riker egyelőre nem tudta megállapítani, vajon a bendik egyszerűen kinőtték régi városaikat, vagy esetleg szokásaik közé tartozott, hogy mindig továbbköltöztek a legmodernebb településre.

Amikor Rikert lesugározták a Hoodról, rögtön észrevette a Farpoint állomás elsőrangú felszereltségét, és feltűnt neki a személyzet készségessége is. Ez volt a legnagyobb, legigényesebb, legbonyolultabb űrkikötő, ahol valaha is járt.

Borotválkozás közben is ezen töprengett. Az állomáson számára kiutalt lakosztály csillogó-villogó fürdőszobájának egész falat betöltő tükrében bámulta magát. Magas, szikár, de izmos, edzett férfi nézett vissza rá (nem ok nélkül töltötte szabad ideje nagy részét a hajó tornatermében). Élénk kék szeméből vidámság és értelem sugárzott. Riker maga úgy érezte, a megjelenése elfogadható, és ezzel meg is elégedett.

No persze, ha néhány igen vonzó hölgy a galaxis legkülönbözőbb világain ennél sokkal kedvezőbb véleménnyel volt róla, igazán nem óhajtott velük vitába szállni.

Zajt hallott a nappali felől. Gyorsan lekaparta álláról a maradék habot, és kiment a fürdőszobából. Egy magas, méltóságteljes mozgású bendi asszony rámolta össze épp a reggeli maradékait. Felpillantott a férfira, és elmosolyodott. Riker visszavigyorgott rá… aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a dereka köré csavart törülközőn kívül semmi mást nem visel. Gyorsan odakapott, nehogy ez is cserben találja hagyni.

– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jönnek a tálcáért – szólalt meg.

– Egy óra alatt, azt hiszem, kényelmesen el lehet fogyasztani egy reggelit.

– Igen, rendes körülmények között – bólintott Riker barátságosan.

A nő még egyszer végigjártatta tekintetét a tálca tartalmán, a szinte érintetlen tojásokon, a szalonnán és a pirítóson. A tojások zöld színűek voltak, ez valószínűleg a bendik által tenyésztett, nem egészen földi kinézetű csirkék számlájára írható.

– Egészségtelen ételhulladékot hagyni a szabad levegőn – közölte a nő.

– Ez jó érv – értett egyet Riker. – De ha megbocsát…

– Nem ette meg a tojásokat, Riker parancsnok. Talán nem ízlettek?

– Dehogy, dehogy – tiltakozott gyorsan, nehogy megsértse házigazdáit. – Az igazat megvallva ez után az éjszaka után nem nagyon vágytam tojásra.

– Különösen zöld tojásra nem, tette hozzá gondolatban. A Hood fedélzetén számára rendezett zajos búcsúünnepség rendesen elhúzódott, és ő elég szépen fogyasztott a felszolgált ételekből és italokból. Gyomra ismét megremegett a gondolatra.

A bendik azonban látszólag nemigen ismerték az emberek efféle emésztési problémáit. Az asszony kritikusan nézegette a tojásokat.

– Értem. Szóval nem ízlettek. Kíván esetleg valami mást?

– Nem. Enni semmit. De ne aggódjon. – Aztán elnézéskérőn hiányos ruházatára mutatott. – Ha megbocsát… – mondta, és visszasietett a fürdőszobába. Mikor hallotta, hogy a nő után becsukódik az ajtó, beosont a tágas hálószobába, és magára öltötte szolgálati uniformisát. Az új Csillagflotta-egyenruhát (fekete kezeslábas, a felsőrészen áfonyavörös betéttel a parancsnoki személyzet számára) olyan kényelmesnek találta, majdhogynem szívesebben járt ebben, mint civilben. Ami azt illeti, a Farpoint állomáson eddig mindent szinte túlságosan kényelmesnek érzett.

Amikor először pillantotta meg luxuslakosztályát a két hálószobával, két fürdőszobával, hatalmas nappalival és étkezővel, megkérdezte, nem kaphatna-e valami kisebbet, kevésbé fényűzőt. Meglepetésére Zorn, az állomás gropplerje, azaz ügyintézője, közölte vele, minden lakrész ugyanilyen.

Sok minden más is zavarta az állomással és személyzetével kapcsolatban. Egyszer, csak úgy mellékesen, megemlítette a lakosztályát takarító bendi asszonynak, hogy jobban szereti az űrtájképek klasszikus, olajfestésű változatait, mint a falakon lógó modern, absztrakt holókat. Később pár órára kiment várost nézni, és mire visszatért, a szobákat régi Chesley Bonestell és Robert McCall képek díszítették. Eredetieknek tűntek, de persze ő jól tudta, azokat szinte kizárólag a Naprendszer különböző bolygóinak múzeumaiban őrzik. Aztán ott voltak a növények. Ariyja egész életében megszállottan kertészkedett, és a természet szeretetét átruházta rá is. Előző napi sétája közben megpillantott egy földi növényekkel beültetett kis parkot az állomás hatalmas központi csarnokában. Az ültető azonban figyelmetlen lehetett, mert a legfényigényesebb díszcserjéket az árnyékba telepítette. Beszélgetésük során futólag megemlítette ezt a gropplernek, és egy órával később, amikor ismét arra járt, látta, a növényeket átrendezték, pontosan, ahogy ő javasolta. Ezek persze apróságok voltak… de a reakció gyorsasága nyugtalanította.

Riker tudta, a Csillagflotta kérdéseket kíván feltenni a bendiknek az állomásra vonatkozóan, kérdéseket, melyekre választ akar kapni. Sejtette, hogy a Hood randevúja az Enterprise-zal, noha okául hivatalosan a legénység néhány tagjának áthelyezését jelölték meg, valójában ezeknek a válaszoknak a kipuhatolására szolgál.

Jean-Luc Picard kapitányt ugyan még csak hírből ismerte, de csodálta tisztánlátásáért, éles logikájáért és határozott tettrekészségéért. Riker úgy vélte, parancsnoka nem venné rossz néven, ha első tisztje egy kis előzetes nyomozást végezne. Elhatározta, az Enterprise megérkezéséig igyekszik minél pontosabb információkat beszerezni a Farpointról és a bendikről.

A bevásárlóközpont melletti kis, kényelmes társalgó egyik falát hatalmas kilátóernyő töltötte be, amely összeköttetésben állt a Farpoint állomás ultramodern műholdas követőrendszerével (ez jelezte az irányítóközpontnak az űrjárművek közeledését). Ebből a társalgóból nyílt továbbá annak a gyönyörű, teraszos parknak a bejárata, aminek legalsó szintjén egy igazi versenyuszoda kristálytiszta vize csillogott. A kilátóernyő előtt álldogáló két fiatal Csillagflotta-tisztet azonban pillanatnyilag jobban érdekelte az űr látványa.

– Na, mi lesz már? – szólalt meg Hughes zászlós türelmetlenül. – Hol van? – Mark Hughes rokonszenves, vörös hajú fiú volt, huszonegy éves, nemrég került ki az Akadémiáról. Lelkes, energikus természetével együtt járt, hogy legtöbbször előbb beszélt, és csak aztán gondolkodott.

Társa néhány évvel idősebb volt nála, s már mozdulatai és szavai is elárulták nagyobb tapasztalatát.

– Ne idegeskedj, Mark! – kuncogott. – Ne feledd, a hajónak ez még csak a bejárató útja.

– De Geordi, akkor se késhet, különösen, hogy a vén recsegő vette át a parancsnokságát.

– Csak nem az Enterprise-ről beszél, Hughes zászlós? – Csapott le rájuk hátulról Riker hangja.

A két fiatal tiszt rémülten megperdült. Amikor meglátták, hogy egy elöljárójuk szólította meg őket, vigyázzba vágták magukat.

– De igen, uram, igenis! – vakkantotta Hughes.

Riker elmosolyodott az akadémiai beidegződés hallatán.

– Pihenj, uraim, pihenj! – mondta. – Még nem vagyunk a fedélzeten.

– Hát tudja, hogy az Enterprise-ra vezényeltek minket? – Hughes nem győzött csodálkozni.

– Természetesen. – A parancsnok a kezét nyújtotta. – Riker vagyok. Az első tiszt.

Kézfogás közben mindkettejüket alaposan végigmérte. Hughes magas volt és sovány, az az egyszerű típus, akit a nők mégis különös módon vonzónak találnak. A fekete bőrű tiszt, Geordi LaForge, alacsonyabbra nőtt és zömökebbre. Szívélyes mosolya segített feledni a furcsa szerkezetet, amit a szemére illesztve viselt. Riker tudta, LaForge vakon született, elhalt látóidegekkel. Az együttérző sebészek azonban még csecsemőkorában végrehajtottak rajta egy műtétet, és beültették ezt az agyával direkt összeköttetésben álló szerkezetet, a VIZOR-t (Vizuális Idegimplant és Zavarszűrő Optikai Rásegítő).

Ez a berendezés nemcsak egyszerűen helyettesítette az emberi szemet. Geordi egyaránt használhatta távcsőként és mikroszkópként, ráadásul láthatta rajta keresztül az egész spektrumot, a röntgensugárzástól infravörös fényig. Ő is a Hoodm szolgált eddig, mint a kormánymű kezelője, munkarendje azonban csak a legritkább esetben hozta össze Rikerrel, így az idősebb tiszt főleg hallomásból ismerte.

– Elolvastam a legénység minden új tagjának szolgálati lapját – mondta a parancsnok. – Láttam, kitűnő eredményekkel végezte el az Akadémiát, Mr. Hughes.

– Köszönöm, uram.

– Azt is olvastam, hogy oszlopos tagja volt az iskola null-G-labda csapatának.

Hughes elmosolyodott; és vállat vont.

– Azt nem egyedül játsszák. A társaim nélkül nem mentem volna semmire.

– És ön, Mr. LaForge… DeSoto kapitány nagyon jó véleménnyel volt navigátori képességeiről. Miért kérte mégis áthelyezését az Enterprise-ra?

LaForge arca lelkes vigyorra húzódott.

– Ki ne tette volna? Az Enterprise a flotta legnagyobb, legújabb és leggyorsabb hajója…

– Ráadásul a flotta legrátermettebb kapitánya irányítja – vágott közbe Riker barátságosan. – Igaz, Mr. Hughes?

A fiú szégyenében elvörösödött, míg végül arcának színe már hajáéval vetekedett. Riker tehát meghallotta, amikor leendő kapitányát „vén recsegőnek” nevezte. Bátran állta a rangidős tiszt tekintetét, de válasza kissé remegő hangon érkezett.

– Igen, uram.

LaForge közben egyre a kilátóernyő felé pillantgatott.

– Úgy látszik, késik, uram – szólalt meg hirtelen.

– Ez nem Picard-ra vall… legalábbis az alapján, amit eddig hallottam róla. – Riker homloka aggodalmas ráncokba szaladt.

– Segíthetünk valamiben, uram? – kérdezte LaForge.

– Igen. – Riker visszafordította figyelmét a két fiatal tisztre. – Felveszem a kapcsolatot az Enterprise legénységének minden új tagjával, amint megérkezik a Farpointra. A Csillagflottát nagyon érdekli ez az állomás, és én megpróbálok Picard kapitány számára összeállítani egy előzetes jelentést. Szeretném, ha értesítenének, bármi különöset észlelnek.

– Különöset, uram? Például mit?

Riker elgondolkodott a kérdésen. Rájött, nem is olyan könnyű válaszolni rá.

– Bármit, amire nem találnak magyarázatot. Bármit, ami eltér a megszokottól. Eseményekre, amik leginkább… varázslatnak tűnnek.

– Hiszen ez egy modern állomás, uram – tiltakozott Hughes. – Varázslatok…

– Ne feledje, zászlós, ezt az állomást idegenek építették. Nem sokat tudunk a bendikről, és azt hiszem, itt az ideje, hogy ezen változtassunk.

Halk csengőszó hallatszott a rejtett hangszórókból, és kellemes női hang szólalt meg:

– Riker parancsnok, kérem, fáradjon Zorn groppler irodájába! Riker parancsnok, kérem, fáradjon Zorn groppler irodájába!

– Bocsássanak meg! – búcsúzott Riker a két fiatalembertől.

Azok kurtán bólintottak, és visszafordultak a kilátóernyő felé.

Az ügyintéző irodája az állomással határos óvárosban volt. Riker egy mozgójárdát igénybe véve vágott át az űrkikötő terjedelmes komplexumán. A végállomástól úti céljáig már alig öt percnyit kellett csak sétálnia. Az óváros épületeit keskeny, magas sikátorok választották el egymástól – a településnek ez a része sokkal jobban illik lakóihoz, gondolta Riker. A bendik mindannyian legalább hatvanévesnek néznek ki, még azok is, akik nyilvánvalóan nem lehetnek olyan idősek. Talán szürkés bőrük öregítette őket; magas, sovány testük egyébként is az előrehaladott kor törékenységét juttatta az ember eszébe.

Zorn segédje bekísérte Rikert a groppler irodájába. Az ügyintéző egy hatalmas, különös alakú asztal mögött ülve várt rá. A fiókok szinte szervesen illeszkedtek a bútordarab fényes, gyönyörű vonalú oldalába. A berendezés többi része – a szék, a két oldalsó asztal, a többi ülőalkalmatosság és az elegáns szekrény – formájára nézve ugyan más volt, de ugyanabból a borvörös fából készült. Az asztal közepén egy csodálatos, földi gyümölcsökkel megrakott ezüsttál állt.

Az ügyintéző felegyenesedett, és bal kezét nyújtotta Rikernek. Akkor találkoztak először, amikor az Enterprise-ra váró legénység első tagjai megérkeztek a Faipointra. A kézfogás szokásának finomságai, úgy játszik, már elkerülték Zorn figyelmét. Dünnyögve kért elnézést, amikor Riker automatikusan a jobbját gyújtotta, aztán némi nehézségek árán megfelelően elrendezte ujjait.

– Jöttem, amint tudtam, groppler – mondta Riker, és letelepedett egy székre Zornnal szemben.

– Köszönöm. – Az ügyintéző is leült, és félretolt maga elől néhány áttetsző üzenetlapocskát. – A hajójuk, az Enterprise, késik.

Riker egy pillantást vetett a Zorn háta mögötti falon lógó kronométerre.

– Egyelőre egy órát és negyven percet.

– Á, igen. Az volt az előre jelzett érkezési idő. Szokatlan, nem? Én úgy tudtam, a Csillagflotta hajói pontosságukról híresek. Különösen ez a bizonyos Enterprise.

– Úgy van. Már ha semmi nem jön közbe.

– Hát persze. – Zorn bólintott, aztán elgondolkodott. – Mi „jöhet közbe” egy csillaghajónak?

– Meglepné, mennyi minden – mondta Riker halkan. – „Több dolgok vannak földön és egén, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.{5}

– Á, attól tartok, nem értem.

Riker elgondolkodva tanulmányozta a bendi ügyintézőt. Zorn népének tökéletes képviselője volt, kívül és belül egyaránt. A bendik annak idején csaknem azonnal rábukkantak a leküldött kapcsolatfelvevő csapatra, és gyorsan megértették a csillagközi utazás és a távkommunikáció lényegét is. Ugyanakkor az űr rejtette veszélyek ugyanolyan felfoghatatlannak bizonyulták számukra, mint a kézfogás szertartása.

– Nem számít – mondta Riker. – A lényeg az, hogy nagyon sok minden okozhat késedelmet csillaghajó esetében.

– Értem – Zorn szívélyesen mosolygott. – De remélem, sikerült kényelmessé tenni várakozásukat.

– Mesésen kényelmessé. – Riker figyelte, hogy Zorn úgy von vállat, mintha a dolognak nem lenne semmi jelentősége. – Tapintatlan dolognak tűnne, ha megkérdeznék valamit?

– Csak bátran.

– Érdekesnek találom, hogy ősi kultúrájuk ellenére egy ilyen hipermodern, csupa trilurium és duraplaszt állomást építettek. Arról nem is beszélve, mekkora gyártókapacitás kellhetett hozzá.

Zorn nyájasan elmosolyodott, és szürke arcából vakítóan villantak elő fehér fogai.

– Ennek a bolygónak a legnagyobb áldása a geotermikus energia. Ha kívánja, erőforrásainkról minden dokumentációt a lakosztályába küldetek.

– Köszönöm. – Zorn olyan készségesen kínálta fel az információt, hogy Riker meg volt győződve róla, semmire sem megy majd vele. – Mégis hihetetlennek tűnik, hogy ilyen gyorsan felépítették ezt az állomást, ami… ami annyira tökéletesen megfelel a Csillagflotta elvárásainak.

Zorn finoman odatolta a gyümölcsöstálat Riker elé.

– Nem kér, parancsnok? Úgy hallottam, a Földön ezek a gyümölcsök ínyencfalatnak számítanak.

– Hát, talán ha van egy alma… – Riker végignézzett a tálban magasodó gúlán. Szőlő, narancs, banán, barack, mandarin, eper… de alma egy se volt.

– Akkor most köszönöm, nem -. mondta csalódottan.

– Sajnálom, parancsnok.

– Nem érdekes. Szóval azt akartam mondani… – Pillantása a Zorn háta mögött álló szekrényre esett. Szeme tágra nyílt. – Akármi legyek… – Zorn követte Riker pillantását. A szekrényen egy második tál gyümölcs állt, a rakás csúcsán egy fénylő, piros almával.

– Á, igen! Van még egy tál gyümölcsöm. Kérem, fogyasszon belőle!

Riker felállt, megkerülte Zorn asztalát, és elvette a gyönyörűen ragyogó almát.

– Meg mernék rá esküdni, hogy az előbb nem láttam. – Megszagolta, és a gyümölcs édes illata rögtön emlékezetébe idézte kisfiúkorát, a házuk kertjében álló almafát.

– És az, hogy az előbb nem látta, most nemkívánatossá teszi?

Riker a fejét rázta.

– Egyáltalán nem, groppler.

Zorn magabiztosan elmosolyodott megint.

– Remélem, így lesz ez a Farpoint állomással is, parancsnok. Néhány könnyedén megválaszolt kérdés még nem von le értékéből a Csillagflotta szemében.

Riker eltöprengve nézett Zornra. Túl sima a modora, gondolta. Túl kedélyes. Beleharapott az almába. A gyümölcs harsány íze szétáradt szájában, Zorn még mindig a válaszára várt, ám ő nem siette el.

– Biztos vagyok benne, hogy nem – mondta végül. Feltartotta az álmát, és elmosolyodott. – Remek az íze. Köszönöm. - Az ajtó felé indult, de a válla fölött még hátraszólt: – További jó napot, Zorn groppler!

Amint az ajtó becsukódott mögötte, az ügyintéző felpattant a székéről. Megfordult, és mérgesen sziszegte maga elé az üres szobában.

– Ezt nem kellett volna. Hát miért nem érted meg? Így csak felkeltjük a gyanújukat… – Határozottan összefonta karját. – Márpedig ha a tervünk rosszul sül el, meg kell büntessünk. És ígérem, meg is fogunk!

Hughes a hatalmas bevásárlóközpont egyik eldugott sarkában fedezte fel az üdítő- és fagylaltárudát. Geordi LaForge-nak egyből nagyon megtetszett. Tökéletes mása volt annak a muzeális helynek, amit egyszer, még a Földön látott. A márványtetejű pult, a szóda- és szörpcsapok, a jégkrémeket rejtő, fedett rekeszek, tálkákban mogyoró és rumos meggy, csokoládé- és színes cukordara; a pult előtt magas bárszékek sorakoztak – minden részlet pontosan egyezett.

A két fiatal tiszt letelepedett, élvezték a hely hangulatát. LaForge észrevette, hogy a levegőt mennyezetre erősített ventilátorok hajtják, a XX. század elejének faszárnyas modelljei, vagy legalábbis azok rendkívül élethű másai. A felszolgáló csíkos inget viselt, fehér nadrágot és fehér, ellenzős sapkát. A férfi Hughes kezébe nyomott egy fagylaltkelyhet, amit LaForge eléggé hétköznapinak talált. A vastag vaníliatömböt színes cukorsziruppal öntötték le, tetején pedig tejszínhabpamacs ült.

Hughes vidáman vigyorgott LaForge-ra.

– Pontosan érre vágytam. A Hoodon készült jégkrémek valahogy nem voltak az igaziak. Az ember mindig érezte azt a mesterséges ízt, – Belekanalazott a finomságba, sokáig forgatta szájában a hideg falatot, aztán lehunyta a szemét, és élvezettel mormolta:

– Te jó ég…

– Mi az?

– Pontosan ilyen fagylaltot csinált nagymamám a farmon. Megkóstolod?

– – Á! – LaForge álmodozva félrehajtotta a fejét.

– Amilyet én ennék, olyat itt biztos senki nem csinál. – A felszolgáló mohón leste minden szavát.

– Csak egyetlen hely volt, a szülővárosomban, ahol olyan csokoládéfagylaltot kaptam, mogyoróvajas sziruppal, kék tejszínhabbal és a tetején egy szem cseresznyével. – Megrázta a fejét, és halkan felsóhajtott. Te jó ég, de jó is volt.

– És mi volt a jelentősége a kék tejszínhabnak? – kérdezte Hughes.

LaForge rávigyorgott.

– Ki tudja? Valahogy így volt az igazi. Utoljára akkor ettem ilyet, mielőtt beiratkoztam az Akadémiára, abban az évben…

A felszolgáló kinyújtotta a kezét, és elé helyezett a pultra egy hagyományos üvegkelyhet, benne csokoládéfagylalttal. Az egész mogyoróvaj-sziruppal volt leöntve, tetején pedig jókora adag kék tejszínhab díszelgett. A műalkotásnak is beillő fagylaltkelyhet egy fényes, vörös maraszkinó-cseresznye tetőzte be. La-Forge egy hosszú pillanatig figyelmesen vizsgálgatta a költeményt, aztán felemelte a kanalat, és kikanyarított belőle egy nagyobb falatra valót.

Hughes kíváncsian figyelte.

– Na?

– Tökéletes – sóhajtotta LaForge. – Ez varázslatos. – Hirtelen rádöbbent, mit mondott, és Hug-hesra meredt. Ő meg vissza. Varázslatos.

– Azt hiszem, szólnunk kellene Riker parancsnoknak – mondta LaForge.

– Igen – szállt le a bárszékről Hughes.

– Egy pillanat – kapta el a vállát LaForge.

– Előbb befejezem ezt.

A bevásárlóközpont előcsarnokát trilurium és üveg tökéletes egysége alkotta. Világos volt, tágas, és több helyütt is fák, bokrok, virágok törték meg a falak párhuzamos vonalainak egyhangúságát. A növények egy része a Földről származott, mások idegen világokból kerültek ide. Csillagflotta-tisztek jártak ki-be a bevásárlóközpont ajtaján. Legtöbbjük a Hoodról érkezett látogatóba, körülnézni, lófrálni egy kicsit a friss levegőn. Riker többüket is felismerte. Az Enterprise-ra áthelyezett legénység már az állomáson kapott szállásokon rendezkedett be.

Mihelyt belépett az előcsarnokba, észrevette dr. Beverly Crushert és a fiát, Wesleyt. A doktornő lesz az Enterprise-on az orvosi részleg új vezetője. Riker tudta, Beverly Crusher kitűnő eredményeinek köszönhette, hogy tizenhárom évi szolgálat után idáig jutott. Ráadásul mint nő is szemrevaló volt.

– Dr. Crusher! – kiáltott oda neki.

Wesley körülnézett, aztán visszafordult az anyjához.

– Riker parancsnok az.

A doktornő lelassította lépteit, hogy a férfi beérhesse őket, de arcán nyoma sem látszott mosolynak.

Rendszerint tartózkodóan viselkedett idegenek társaságában. Rikerrel csak alig egynéhányszor találkozott a Hood fedélzetén, amellyel a Farpointra utazott. Nem volt híve a társasági csevegésnek, és miután Riker látta, mint adja ki az útját néhány férfitársának, úgy döntött, ő nem is próbál meg ilyen értelemben közeledni hozzá.

Már első találkozásukkor megfigyelte, hogy a nőt szerencsés alkata valószínűleg egész életében legalább tíz évvel fiatalabbnak mutatja majd. A mélykék szemek pedig nem csupán éles elméről, de tetterős személyiségről is árulkodtak. Ha tartózkodóan bánik az idegenekkel, az az ő dolga.

Wesley, a doktornő gesztenyebarna hajú fia alacsony, vékonycsontú legény volt, de szinte túlcsordult benne az energia. Nem lehetett különösebben jóképűnek nevezni, de lelkesedése és vidámsága nem ismert határokat. Riker az út alatt párszor elbeszélgetett vele az űrhajózás technológiájáról. Wesley elgondolkodtató kérdéseket tett fel, és a férfi észrevette, a válaszaira valóban oda is figyel.

– Helló, Wesley! Hogy érzed magad itt, a Farpointon?

– Remekül, uram.

Riker hirtelen megérezte, a doktornő arra vár, hogy elmondja jövetele célját.

– Csak megláttam önöket, és gondoltam, csatlakoznék. Ha nem bánják. – Elbűvölően elmosolyodott.

Beverly, úgy látszott, habozik. A mosoly egyáltalán nem bűvölte el.

Azt terveztük, hogy bevásárolunk.

Riker nem tágított.

Magam is arra készültem. Önökkel tarthatok?

– Természetesen. – Az asszony elindult a bevásárlóközpont üvegajtaja télé. Riker mellette lépdelt, Wesley pedig a nyomukban, élénken figyelve a két felnőttet.

A bevásárlóközpont hasonlított az előcsarnokhoz – napfény, friss levegő, gyönyörű növények és színes virágok. Mindenfelé csábító kis üzletek sorakoztak, melyekben élelmiszert, italokat meg mindenféle mást árultak. A bendi kereskedők figyelmesek voltak vevőikhez, és majdhogynem túl udvariasak a Csillagflotta embereivel szemben. Beverly végigpillantott a közelebbi boltokon, azt mérlegelve, mire is lenne szüksége. Rikerről mindeközben tudomást sem vett.

– Anya igazából nem ilyen barátságtalan, uram, csak ezzel leplezi a zavarát idegen társaságban – közölte nyíltan Wesley.

Beverly megpördült, arca lángra gyúlt.

– Wesley!

– Remek taktika – mondta Riker. – Magam is mindig zavarban vagyok, ha először találkozom egy ismeretlen hölggyel. – Vidám mosollyal nézett Beverlyre, és az asszony kénytelen-kelletlen visszamosolygott.

– Doktor Crusher. – kezdte Riker. – Bár hivatalosan még nem vagyunk tagjai az Enterprise legénységének, azt hiszem, cselekedhetnénk valami hasznosat, amíg várunk.

Beverly rápillantott, és egyik szemöldökét kérdőn felvonta.

– Hasznosat? Hogyan, parancsnok?

– Utánajárhatnánk egy-két dolognak, ami feltűnt nekem.

Beverly távolabb húzódott tőle, egy pult felé, melyen a kereskedő egzotikus szöveteket teregetett ki. A legtöbb vég hosszában fekve sorakozott, de néhányat fel is állítottak, hogy anyaga és esése a lehető legjobban érvényesüljön. Riker a doktornő után lépett, és türelmesen várt, míg az végignézte a kínálatot.

– Picard kapitány a Csillagflotta nevében ellenőrzi az állomást. Minden darabka információ, amit előre összegyűjtünk, az ő munkáját könnyítheti meg.

– Mmmm.

– Beverlyt láthatóan jobban érdekelték a szövetek. Riker gyorsan elmesélte a különös dolgokat, amikkel ő találkozott – a festményeket és a váratlanul megjelenő új gyümölcsöstálat az almával. Beverly hallgatta, és közben gyönyörködve simogatott egy mandarinsárga anyagot.

– Hát nem látja, milyen gyanúsak ezek az esetek? – szegezte neki Riker.

– Nem én. Elvégre mi történt? A bendik kicserélték a szobája dekorációját, saját kérésére. Aztán ott van az a tál gyümölcs, amit nem vett észre...

– Esküszöm, hogy korábban nem volt ott.

– Egy tál, amit nem vett észre – folytatta Beverly határozottan –, és rajta a gyümölcs, amire épp leginkább vágyott. Én nem hiszem, hogy ezt Picard kapitány különösebben jelentős felfedezésnek tartja majd. Felemelt egy darab barnásvörös szövetet, és a fény felé tartotta. – Milyen gyönyörű lenne ez arany mintázattal – mondta a pult mellett álló kereskedőnek.

A bendi bólintott, és keresgélni kezdett a végek között. Wesley érdeklődve figyelte a férfit, anyja pedig szembe fordult Rikerrel. – Biztos vagyok benne, parancsnok, hogy mint ifjú első tiszt, bizonyítani akarja képességeit, rátermettségét a kapitány előtt.

– Hé, egy pillanat…

– Az én munkám és érdeklődési köröm azonban nem terjed ki a tisztek hatalmi vetélkedésére. – Beverly elhallgatott, amikor észrevette, hogy Riker a háta mögött bámul valamit. Az előbbi sima, vörösesbarna szöveten most bonyolult ezüst és arany mintázat látszott.

– Hát nem szép tőlük, hogy minden kívánságot ilyen gyorsan teljesítenek? – kérdezte Riker, hangjában csipetnyi gúnnyal.

Beverly ránézett, aztán vissza a kereskedőre. A férfi derűsen mosolygott, és a döntésére várt.

– Köszönöm. Kérem az egész véget. Küldje az Enterprise-ra, amint megérkezik, és terhelje doktor Beverly Crusher számlájára.

A kereskedő meghajolt, és bepötyögte az adatokat a derekán lógó kis, lapos számítógépbe. Aztán felnyalábolta a vég anyagot, és bevitte a boltba becsomagolni. Beverly szórakozott mosollyal fordult ismét Riker felé. A férfi kinyújtotta a karját, mutatva, szerinte merre kellene továbbmenniük. Az asszony bólintott; elindultak.

– Hol is tartott az előbb, doktornő? – kérdezte Riker.

Beverly zavartan nézett rá.

– Ott, hogy különmunkákat talál ki magának, mert így akarja lenyűgözni az új kapitányát. – Felemelte az arcát, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Bocsánatot kérek ezért, Riker parancsnok.

– A nevem Bill.

– Igen, tudom.

– Az az aranymintás anyag nem volt a pulton, amikor először néztük, anya. Biztosan nem – szólalt meg Wesley.

– Igazad van. – Beverly megállt, és visszanézett a szövetárus felé, aki időközben ismét megjelent pultja mellett. – Ez a rejtély talán tényleg érdekelni fogja Jean-Lucöt.

– Jean-Luc? Hát ön ismeri Picard kapitányt?

Wesley büszkén szólt közbe.

– Ő is a Stargazeren szolgált, az apámmal.

– Beverly fia vállára tette a kezét, és bocsánatkérően Rikerre mosolygott.

– Wes, Riker parancsnokot nem érdekli a családunk története. Azt nem mondhatom, hogy ismerem Picard kapitányt, de mindenesetre találkoztunk már. Nagyon régen. – Elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Ez az ügy a szövettel igazán furcsa. Megígérem, hogy ezentúl nyitva tartom a szemem, és értesítem, bármi szokatlant látok:

– Nagyon köszönöm… ugye, Beverly?

Az asszony bólintott, és elfojtott egy mosolyt. A magasabb rangú tisztek közt bevett szokás volt a hajón, hogy keresztnevükön szólították egymást, de neki nem állt szándékában a, fiatal Bill Rikert túl közel engedni magához. A férfi megfigyelései azonban mégiscsak igaznak bizonyultak. Kik hát voltaképpen ezek a bendik, és mit akarnak az űrkikötőjükkel? Riker jól teszi, hogy mindenkivel kapcsolatba lép, és megkéri, tartsa nyitva a szemét. Meglehet, a kapitánynak minden segítségre szüksége lesz.

– Uram… – Amikor megfordultak, a feléjük siető Geordi LaForge-ot pillantották meg. – Megjött az Enterprise, de…

– Ez most hivatalos jelentés akar lenni, hadnagy? – szakította felbe Riker élesen.

– Elnézést, parancsnok. – LaForge vigyázzba vágta magát, és újrafogalmazta a szöveget. – Uram, LaForge hadnagy jelentem, az Enterprise megérkezett, de a tányér-egység nélkül.

Riker gyors, aggódó pillantást váltott Beverlyvel.

– Csak a térhajtómű-egység? Mi történt?

– Nincs róla információm, uram. Picard kapitány üzent, hogy minél előbb látni szeretné önt.

– Új kapitányunk nem vesztegeti az idejét – jegyezte meg Beverly.

– Úgyhogy legjobb lesz, ha ehhez tartom magam én is – tette hozzá Riker savanyú arccal. – Köszönöm, hadnagy. Örülök, hogy ilyen gyorsan rám talált.

– Igenis, uram – mondta LaForge. – De ha megengedi, Hughes zászlós és én nemrég észrevettünk valamit, amit közölnünk kell önnel…

Riker feltartotta a kezét.

– Küldjön nekem jelentést, amint a hajó fedélzetére ér. – Megérintette az uniformisa mellén viselt kommunikátort. – Enterprise, itt Riker parancsnok, a Farpoint állomáson. Készen állok a felsugárzásra.

– Enterprise Rikernek. Küldjük a sugarat.

Riker körül megremegett a levegő. Testét lassan csillogó fények fogták körül, majd azok elhalványulásával mintha maga is szétoszlott volna a levegőben. Beverly még mindig nem győzte csodálni a transzporter működését, bár elvét régóta ismerte már. A Csillagflotta járművei tele voltak káprázatosabbnál káprázatosabb technológiákkal, de az élő szervezet atomszerkezetének lebontása, majd áttranszportálása az űr egy távoli pontjába, és végül újbóli összeállítása volt talán közülük a legfantasztikusabb. Átkarolta Wesley vállát, és odabólintott LaForge-nak.

– Bocsásson meg, hadnagy, de most, hogy az Enterprise végre megérkezett, nekünk is fel kell jutnunk valahogy a fedélzetére.

– Csakhogy egyelőre csupán a harci egység érkezett meg, hölgyem – mondta LaForge. – Nem tudjuk, mi történhetett velük… sem hogy hol a parancsnoki tányér.

Beverly nyugodtan, kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.

– Akkor Picard kapitány majd biztosan felvilágosít minket.,Már ha úgy tartja jónak.

Ötödik fejezet

Soha senki nem emlékezett még vissza magára a transzportáció folyamatára. Az ember egyszerűen az egyik pillanatban még az egyik helyen volt, a következőben pedig már egy másikon.

Riker figyelte, ahogy a transzporter-effektus fényei lassan elhalványulnak körülötte. Belülről nézve a sugár létrehozta, csillogó szikrák gyönyörű, táncoló, színes foltoknak látszottak.

Amint a berendezés kikapcsolt, Riker automatikusan felmérte környezetét. A transzporterállomás jóval nagyobb volt, mint a többi hajón, amin eddig szolgált. Nem is kabinnak, valóságos teremnek tűnt. A falak és a berendezések halvány pasztellszínekben csillogtak, megnyugtató hatást gyakorolva a szemre.

Az irányítópult mögött álló transzporter-főnök odabiccentett neki, de üdvözlésére nem ő, hanem egy magas, szőke nő lépett előre, a technikusoknak és biztonságiaknak fenntartott sárga betétes egyenruhában. w

– Riker parancsnok? Yar hadnagy vagyok, a hajó biztonsági főnöke.

Riker lelépett a transzporter dobogójáról, és a kezét nyújtotta.

– Örvendek…

– Picard kapitány már várja a harci hídon – szakította félbe Tasha. – Kérem, kövessen. - Azzal sarkon fordult, és kisietett a közeledtére kinyíló ajtón. Riker látta, szaporábban kell lépkednie, ha tartani akarja az iramot. A folyosó szemközti oldalán volt a turbólift. Tasha máris a fülkében várta őt, türelmetlenül.

– A parancsnoki tányér hiányából arra következtetek, valami izgalmas kalandban lehetett részük az idefelé vezető úton – puhatolózott a férfi.

– Erről majd biztos mesél önnek a kapitány uram. – Azzal a nő elfordította a fejét, és következő szavait már a lift vezérlésének címezte: – A harci hídra!

Riker leplezetlenül végigmustrálta, de a nő mintha észre se vette volna.

– Yar – szólalt meg Riker elgondolkozva. – Ha jól tudom, az ön biztonsági osztagai nyerték meg a flottabajnokságot zsinórban háromszor egymás után a keresd-és-védd gyakorlatokon.

– Ez így igaz, uram. És remélem, folytatjuk is a szériát.

– Ez irigylésre méltó rekord már így is, hadnagy. Mondja, ön a harci hídon tartózkodott, amikor a parancsnoki tányért leválasztották?

– Igen, uram.

– Elmondaná, hogyan történt?

– Erről majd a kapitány mesél önnek, uram.

Riker a fejét csóválta. Vajon ezen a hajón mindenki ilyen faragatlan?

A harci hídon Picard minden figyelmét a kilátóernyő felé fordította.

– Megkaptuk az engedélyt? – dörrent rá Datára.

Az android bólintott a központi vezérlőpult mellől.

– Igen, uram. Standard parkolópályára állhatunk.

– Akkor rajta.

A turbólift ajtaja feltárult, és Tasha nyomában Riker lépett ki a harci hídra.

– Riker parancsnok, uram – jelentette éles hangon Tasha.

A férfi Picard székéhez lépett, és vigyázzba vágta magát.

– Riker, W. T., parancsa szerint jelentkezem, uram. – Azt várta, a kapitány majd a kezét nyújtja, de Picard csupán ráemelte a tekintetét, aztán visszanézett Tashára.

– Előkészítette az anyagot, hadnagy?

– Természetesen, uram.

Picard észrevette, hogy Riker még mindig vigyázz-ban áll, és hanyagul intett egyet.

– Pihenj, parancsnok! Először is tájékoztatjuk, milyen kis… „kalandot” éltünk át idefelé jövet. Aztán majd négyszemközt elbeszélgetünk.

– Erre tessék, uram! – mondta Tasha, és elindult a híd hátsó részébe, egy képernyő felé.

Ez az ember aztán nem vesztegeti szavakra az időt, gondolta Riker, miközben a biztonsági főnök nyomába eredt. A nő intett neki, hogy üljön a képernyő elé, aztán lenyúlt, és bekapcsolta a berendezést. Riker büszke volt magára, amiért kitűnő szaglásával a legtöbb nőről egy pillanat alatt kideríti, milyen parfümöt használ. Tashán azonban semmi mást nem érzett, csak a szappan és a sampon halvány, kellemes illatát Yar hadnagy nyilvánvalóan nem akarta kihangsúlyozni női mivoltát, és megelégedett a tisztasággal. Érdekes, jegyezte meg magában Riker.

A képernyő felvillant, csaknem teljesen kifehéredett, aztán elkezdte lejátszani a híd beépített kamerái által felvett lenyűgöző jelenetet. A magát Q-nak nevező idegen hirtelen előtűnt a semmiből, és arra utasította Picard-t, térjen vissza saját naprendszerébe, vagy viselje engedetlensége következményeit. Riker előrehajolt, hogy tisztán hallja a szóváltás minden részletét a háta mögött zajló hajóélet morgásán keresztül.

Data hátrafordult vezérlőpultjától Picard felé.

– Üzenet Worf hadnagytól, uram., A parancsnoki tányér ötvenegy perc múlva ér ide. A hadnagy gratulációit küldi.

– Tájékoztassa, hogy megérkezésük után azonnal összekapcsolódunk.. – A kapitány felpattant székéből, és elindult a harci híd bal oldalán nyíló készenléti helyiség felé. Mikor elhaladt Tasha mellett, odaszólt neki: – Ha a parancsnok már mindent látott, küldje be hozzám!

– Igenis, uram. – Tasha az új első tiszt felé pillantott, aki még mindig előregörnyedve bámulta a képernyőt.

Riker közben a fejét csóválta, és halkan mormogott maga elé:

– Ezt nevezi ő „kis kalandnak”?

Picard az asztalnál ült a készenléti helyiségben, és egy sor anyag-antianyag vegyület-képletet tanulmányozott leolvasóján, amikor megszólalt az ajtócsengő. Kikapcsolta a berendezést, és emelt hangon megszólalt: t

– Szabad.

Az ajtó kinyílt, és Riker lépett be. A kapitány egy szék felé intett az asztal túloldalán. Riker leült, és tanulmányozni kezdte új parancsnokát. Jean-Luc Picard ötvenöt éves volt, erősen kopaszodott; sólyomarca legfigyelemreméltóbb részének határozott, intelligens tekintete látszott. Ha épp olyan hangulatban volt, elragadóan szomorkás mosoly lágyította meg máskor kemény vonásait. Szálfaegyenes tartása miatt sovány, izmos teste magasabbnak tűnt valóságos méreténél. Rikert már első találkozásukkor, kint, a harci hídon, lenyűgözte ennek az élő legendának a közelsége. Itt, ebben a szűkösebb helyiségben még hatalmasabbnak érezte a kapitányt.

Picard-ból egyszerűen sugárzott, hogy parancsolásra született.

– Sajnálom, hogy ilyen sebbel-lobbal kellett a fedélzetre rendelnem – szólalt meg a kapitány erős baritonján. – Én sem szándékoztam új első tisztemet egy félbevágott csillaghajón fogadni.

Riker megértően mosolygott.

– Ez a találkozás nem sikeredett szokványosra, kapitány, ez tény.

– Úgy tűnik, pillanatnyilag csupán annak köszönhetően élünk, hogy próbaidőt kaptunk… méghozzá nagyon komoly feltételek mellett. Amennyiben nem felelünk meg az elvárásoknak, végrehajtják rajtunk az ítéletet.

– Milyen ítéletet, uram?

– Bezárnak saját naprendszerünk határai közé. A kérdés csak az, hogyan bizonyíthatjuk jobb sorsra érdemességünket? És egyáltalán, honnan tudhatjuk, mikor figyelnek minket? Akárhogy is, úgy látszik, itt tesznek minket próbára, a Farpoint állomáson.- Csengőszó hangzott fel, és Picard felpillantott.

– Tessék.

Data szólalt meg a kommunikációs vonalon.

– A parancsnoki tányér most áll körpályára, uram.

– Tudomásul vettem. – Szünetet tartott. - Az összekapcsolást kézi vezérléssel hajtják végre, Riker parancsnok irányítása alatt.

Az első tiszt szemöldöke a homloka közepéig szaladt meglepetésében.

– Uram?

Picard kihívó pillantást vetett felé.

– Az előbb jelentkezett szolgálatra, nem igaz? Alkalmas a feladatra?

– Igen, uram.

– Akkor fogjon hozzá most rögtön, parancsnok!

Riker talpra ugrott, és kisietett a készenléti helyiségből. Picard hátradőlt a székében, és le nem vette szemét fiatal első tisztje hátáról, míg csak be nem csukódott mögötte az ajtó. Eddig megfelelt, gondolta. Legalább nem fél a kihívásoktól. Felállt, és követte Rikert a hídra.

Az első tiszt már elhelyezkedett a vezérlőpult előtt, és a kilátóernyőt figyelte meredten, amikor Picard belehuppant a kapitányi székbe. Data Riker mellett ült, a másik konzolnál, Riker azonban egy pillantást sem vetett rá, annyira lefoglalta az előttük álló manőver. A kilátóernyőn a parancsnoki tányér hátsó része látszott. Valamivel előttük és fölöttük lebegett az űrben. Riker tisztán látta rajta a dokkolónyílásokat. Az egész kisebbnek tűnt, mint amire emlékezett. Idegesítően kicsinek.

– Előre… dokkolási sebességgel – szólt.

Data és Tasha, csakúgy, mint Picard, a saját szemszögükből nézve mustrálgatták az új embert. Keze könnyedén mozgott a billentyűzeten, miközben beütötte első pályakorrekcióit. Tartása feszültségről árulkodott, hangja azonban magabiztos volt és nyugodt.

– Igazolom a kézi vezérlést – szólalt meg Data. – Automatika kiiktatva.

Riker egy pillantásra se méltatta. A közeledési szögre és a sebességre összpontosított inkább.

– A parancs szerint – mondta.

A hattyúnyakú harci egység lassan közelített az óriási tányérhoz. Egy kicsit még mindig alatta vagyunk, jegyezte meg magában Riker.

– Sebességet másfél méter per másodpercre! Emelkedési szöget mínusz három fokra! – Keze valósággal röpködött a billentyűzet fölött, hosszú ujjai finoman zongorázták be a kívánt módosításokat. – Minden posztnak, felkészülni az összekapcsolódásra!

A két hatalmas csillaghajódarab végre egy szintbe került, már csak méterek választották el őket egymástól. A harci egység tovább közelített.

– Szintben vagyunk – jelentette Riker. – Tartjuk a dokkolási sebességet. – A parancsnoki tányér hátsó része most már az egész kilátóernyőt betöltötte. A dokkolóövezet egyenesen előttük volt. Riker keze újabb táncba kezdett a billentyűkön. – Manőverezőhajtóművek pozíciótartáson. Sebesség minden irányban zéró. Most már a tehetetlenségi erő elvégzi a többit.

A két egység finoman ért össze. A gigászi dokkolómechanizmusok előbújtak a burkolat alól. Riker lenyomott még két gombot. – Összekapcsolódás… most. A dokkoló-legénység megkezdheti a rendszer-integritás ellenőrzését.

– Székével együtt Picard felé pördült. – Valamennyi jelzőfény zöld, uram.

Egy hang harsant az interkom hangszórójából:

– Dokkolásvezető a hídnak. Rendszer-integritás rendben.

Picard lenyomott egy gombot a jobb karfán.

– Köszönöm, főnök. Vége. – Felállt, és bólintott Riker felé. – Kérem, jöjjön velem, parancsnok, azt hiszem van egy-két megbeszélnivalónk!

A két férfi belépett a turbóliftbe. Picard felmordult: – A kilátófedélzetre! –, és az ajtó sziszegve becsukódott. A lift szélsebesen indult meg a harci hídtól a frissen csatlakoztatott parancsnoki tányér felé. Riker várta, hogy Picard törje meg a csendet. Úgy érezte, túl nagy merészség lenne most a részéről beszélgetést kezdeményezni.

– Az összekapcsolás meglehetősen rutinmanőver, de ön igen meggyőzően végezte el.

Picard persze nagyon is jól tudta, milyen veszélyekkel jár ez a művelet. Éles szem kellett hozzá, és kiváló reflexek. Az Akadémián az összekapcsolásszimulátor lidérces álmot jelentett azok számára, akik újra és újra szembekerültek vele. A reménytelenebb eseteket aztán rendszerint átirányították tudományos vagy technikai jellegű pályákra, ahol hiányosságaik nem kerülhettek felszínre, s így nem sodorhatták veszélybe társaik százait.

– Köszönöm, uram – felelte Riker savanyúan.

– Remélem, lát bennem fantáziát. – Rikert kezdte idegesíteni a biztatás teljes hiánya. Az Akadémia fennállása óta ő érte el a legmagasabb pontszámot az összekapcsolás-szimulátoron, ráadásul élőben is kétszer hajtotta végre sikerrel a műveletet, a Yorktown-on és a Hoodon. A kapitány mustráló tekintetéből arra következtetett, ő is tud erről.

– Azért még ki kell állnia néhány próbát – közölte Picard megenyhülve, miközben a turbólift lassulni kezdett, és megállt. Kinyílt az ajtó és ő intett a fiatalembernek, hogy balra induljon, egy észrevehetően kanyarodó folyosón.

– Igen, uram, gondoltam. – Rikerből nem a gúny vagy a tiszteletlenség beszélt, de hangján világosan érződött, nem az a típus, aki mindent szó nélkül eltűr.

A kilátóterem, ahová Picard most belépett, enyhén görbe vonalvezetésű helyiség volt, elvégre ezt követelte meg tőle a parancsnoki tányér ívelt burkolata. Az ablakokon át csodálatos panoráma nyílt magára a hajóra, és a csillagok hideg fényében fürdő végtelen űrre. A Deneb IV. sárgás felszíne lassan sodródott el alattuk. Picard egy fali automatához lépett, és a válla fölött szólt hátra Rikernek.

– Kávét?

– Köszönöm, uram. Feketén.

Picard kétszer megnyomott egy gombot, és egy pillanaton belül meg is érkezett a két csésze gőzölgő, illatozó ital. A kapitány az egyiket átadta Rikernek, aztán intett, hogy üljenek le az ablak mellé.

– Nem ez az első csillaghajó, amin szolgál.

Tudja azt maga nagyon jól, gondolta Riker.

– Nem, uram. Három évet töltöttem el a Yorktownon, mint második tiszt, onnan helyeztek át a Hoodra első tisztnek.

– Most pedig újra áthelyezték… egy még nagyobb csillaghajóra. Ez azt jelenti, hogy egyszerűen több térre vágyik, vagy csak nem bírja a helyhez kötöttséget, parancsnok?

Riker elvigyorodott, és könnyedén vállat vont.

– Biztos azért jelentkeztem egy húszéves küldetésre, mert nem bírom a helyhez kötöttséget.

Picard tudomást sem vett Riker tréfájáról.

– Az anyagában olvastam, hogy DeSoto kapitány nagyon jó véleménnyel van önről. És amit ő mond, azt én készpénznek veszem. De azért egy valami érdekelne, Ön nem engedte meg neki, hogy lesugároztassa magát az Altair III. felszínére.

– Véleményem szerint, uram, az Altair III-on uralkodó körülmények túl veszélyesek voltak ahhoz.

– Riker szünetet tartott, de közben le nem vette a szemét Picard-ról. – Ha úgy alakulna, újra megtenném.

– Értem. Szóval a kapitány rangja semmit nem jelent önnek.

– Éppen ellenkezőleg, uram. De a kapitány életét még sokkal többre tartom. Az én mulasztásom lenne, ha hagynám őt megfeledkezni hajója és legénysége iránti saját kötelességéről azáltal, hogy lesugároztatja magát egy potenciálisan veszélyes bolygóra.

Picard hangja megkeményedett.

– Nem gondolja, Riker parancsnok, hogy egy csillaghajó kapitánya maga is fel tudja mérni, mekkora veszély leselkedik rá? Nem ötlött még eszébe, hogy kissé arcátlan dolog egy első tiszttől, ha megkérdőjelezi parancsnoka döntését?

– Beszélhetek őszintén, uram?

– Mindig.

Riker elszántan előrehajolt, könyökével közrefogta térdét, és beszédje közben szélesen gesztikulált hatalmas kezével.

– Ön is volt első tiszt, jól tudja hát, hogy a hajó biztonságának felelőssége magában kell foglalja a kapitány védelmét. Én boldogan követem az utasításait, uram, de semmiféle körülmények közt nem engedem, hogy az életét kockára tegye. Ha ezzel az álláspontommal nem ért egyet, elutasíthatja az áthelyezésemet, és visszaküldhet a Hoodra.

– És ezt az álláspontját semmiképpen nem adja fel?

– Nem, uram – válaszolta Riker határozottan.

Picard figyelmesen tanulmányozta új emberét, ő spedig bátran állta tekintetét. Riker szolgálati lapja arról tanúskodott, hogy a fiatal parancsnok igen ambiciózus, de eredményei igazolni látszottak vágyait. A legénység ösztönösen követte, remek kapcsolatot tudott kialakítani beosztottjaival, és ráadásul még az esze is vágott. Valamennyi parancsnoka megjegyezte, milyen szorgalmasan képzi magát olyan területeken, melyek nem tartoznak szorosan egy csillaghajó irányitójának munkakörébe. Tanulmányokat folytatott a gépészet, a kommunikáció és néhány tudományág terén. Ha kutatói pályára adja a fejét, könnyen a zsebében tudhatna már egy-két doktorátust.

Ami viszont makacsságát illeti, ami egyszer valóban odáig fajult, hogy megtiltotta saját kapitányának a hajó elhagyását…

Picard végül bólintott.

– Örömmel hallom, parancsnok. Ha visszatáncol, akkor utasítottam volna el az áthelyezését. – Szünetét tartott. – És még valamit… Megtenne nekem egy szívességet?

– Bármit, uram.

Picard megköszörülte a torkát, igyekezett leplezni a hangjában bujkáló kínos zavartságot.

– Segítsen elboldogulni a gyerekekkel.

– Hogyan? – kérdezte Riker értetlenül. Miféle gondja lehet egy ilyen fegyelmezett embernek a gyerekekkel?

– Nem vagyok kimondottan családszerető természet, Riker, a Csillagflotta mégis egy gyerekekkel teli hajót adott nekem. Nagyra értékelném, ha ugyanazzal a határozottsággal, amit DeSoto kapitánnyal szemben mutatott, megóvna engem attól, hogy bolondot csináljak magamból előttük.

– Igenis, uram.

– Már a puszta jelenlétükben kellemetlenül érzem magam – folytatta Picard. – Mivel azonban egy kapitánytól elvárják, hogy jóindulatú arcát mutassa a gyermekek felé, kérem, segítsen engem ebben.

Riker gondosan visszafojtotta mosolyát, és sikerült rezzenéstelen hangon válaszolnia:

– Igenis, uram.

Picard láthatóan nem vette észre első tisztje erőlködését.

– Nem tudom, maga hogy van vele, parancsnok, de nekem már a gondolatra is, hogy a hajó tele van ilyen apróságokkal, összeszorul a gyomrom. Mindenbe beletenyerelnek, mindent összezavarnak. A biztonságiaknak különös gonddal kell távol tartani őket bizonyos területektől. Ráadásul valami rejtélyes oknál fogva egyszer mindegyik fel akar jutni a hídra.

– Hát persze, uram. És szervezhetünk is nekik látogatásokat. Én úgy vélem, a gyerekek legtöbbet saját tapasztalataikból tanulnak. Ez is része a növekedési folyamatnak.

Picard epés pillantást lövellt felé.

– Szerintem ez a „növekedési folyamat” csupán egy jól csengő frázis, ami valójában határtalan rosszaságot takar. Arra pedig igazán semmi szükségem a hídon, – Arckifejezése valamelyest megenyhült. – No, mindegy. De elsődleges célunk a hajón a rend fenntartása.

– Igenis, uram. Azzal semmi gond nem lesz.

Picard elmosolyodott, és a kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm az Enterprise-on, Riker parancsnok.

Határozottan kezet ráztak. Riker először érzett meg valamit parancsnoka igazi, melegszívű természetéből, mely a kőkemény kapitányi maszk alatt bujkált. Picard nem véletlenül kapta a „vén recsegő” gúnynevet… de Riker biztosra vette, póza mögött megértő, barátságos ember rejtőzik.

Riker kilépett az elülső turbólift ajtaján, az Enterprise központi hídjára, és a mindeddig felgyülemlett feszültség hosszú, örömteli sóhajban távozott belőle. A terem tágas volt, még a Hood vezérlőterméhez képest is, és könnyed, szinte légies vonalai sem leplezhették a tényt, hogy a falak mögött a Csillagflotta elképzelhető legmodernebb technológiái dolgoznak csendesen. Tőle balra, a mennyezettől padlóig érő, központi kilátóernyőn a bolygó egy kis szeletkéje látszott, és fölötte a végtelen, csillagos űr. A kormánymű és a központi vezérlőpult a velük egybeépített ülésekkel együtt közvetlenül az ernyő előtt helyezkedtek el. Hátrébb, a patkó alakú emeltebb karéj tövében állt a kapitányi szék, melyet kétoldalról az első tiszté és a hajó tanácsadójáé fogott közre, valamint a látogatók számára szolgáló kényelmes, lehajtható ülőkék. Mellettük jobbra és balra enyhe emelkedésű rámpák vezettek fel a patkóra, ami többek közt a kutatótiszt, az ügyeletes hajtóműmérnök és a fegyverrendszer-kezelő posztjának adott helyet. A vészfelszerelés-tároló mellett nyílt a hátsó turbólift ajtaja, közvetlenül Riker jobb oldalán pedig a kapitány szolgálati kabinjáé. Feje fölött, a kupolán át is a csillagok néztek be. Riker lélegzetelállítónak találta a látványt, a hídon tevékenykedő minimális létszámú legénység azonban rutinszerűen végezte mindennapos munkáját. A férfi tudta, előbb-utóbb ő is hozzászokik majd a környezethez, de remélte, hogy sosem felejti el azt a büszkeséget, amit most, először érzett.

A kapitányi székben ülő fiatal klingon hadnagy tisztelettudóan felpattant, amint meglátta a parancsnők rangjelzését. Tudta, ez az ismeretlen csakis az új első tiszt lehet.

– Riker parancsnok?

– Igen – felelte a férfi, és előrelépett. – Ön pedig…?

– Worf hadnagy, uram. Miben segíthetek?

– Hol találom meg Data parancsnokhelyettest?

– Éppen egy különmegbízatás teljesít. Egy magas rangú tisztet kell visszakísérnie a Hoodra..

– Egy magas rangú tisztet?

Worf helyesbített.

– Elnézést, uram. Egy volt magas rangú tisztet. Azután jött a fedélzetre, hogy összekapcsolódtunk, az orvosi részleget ellenőrizte.

Riker elmosolyodott.

– Á, az admirális.

– Igen, uram – bólintott Worf. – Rendkívüli ember.

Data vigyázva vezette végig a törékeny öregembert az Enterprise folyosóin. Az admirális görnyedt volt és ráncos, bőrét szinte átlátszóvá tette a valószínűtlenül magas kor. Maradék haja sárgásfehér glóriaként ölélte körül fejét..

– Mikor érünk már oda? – kérdezte rekedt, remegő hangon.

– Hamarosan, uram – felelte Data. – Jöjjön! A transzporter egy szempillantás alatt a Hoodra röpíti.

Az admirális megtorpant, makacsul megvetette a lábát, és amennyire tőle tellett, kihúzta magát. Fénylő kék szemével döbbenten meredt Datára.

– Ide figyelj, fiacskám! Sürgősen verd ki a fejedből ezt az ötletet! Az egyetlen ok, amiért hagytam magam admirálissá tetetni, az volt, hogy amikor csak akarom, rendelkezésemre álljon egy űrkomp.

– De uram…

– És most akarom.

– De uram, a transzporter..

Az admirális egészen közel tolta arcát Datáéhoz, és fenyegetően felmordult.

– Hát mindenáron szét akarod szóratni az atomjaimat az űrben? – kérdezte fenyegetően.

– Dehogyis, uram. – Ha szóhoz jutott, Data még egy fogfájós, másnapos orrszarvút is meg tudott béíteni. – Csakhogy az ön korában – kezdte diplomatikusan –, gondoltam, nem szívesen vállalná feleslegesen az űrkomp-átkeléssel járó fáradalmakat…

Az admirális újabb morgása tudtára adta, rossz taktikát választott.

– Mi van a korommal?

– Elnézést, uram. Ha önt zavarja ez a téma…

– Zavar? Mi az ördög zavarna abban, hogy még nem dobtam fel a talpam? Mit gondolsz, mennyi idős vagyok?

Végre egyszer nyugodtan válaszolhat, gondolta Data. Nem kell attól tartania, hogy az öreg megint félremagyarázza a szavait.

– Százharminchét éves, admirális, a Csillagflotta adatai szerint.

Az Öregember elkeskenyedő szemmel vizslatta Data rezdületlen arcát.

– Mondd csak, honnan tudod te ezt ilyen pontosan?

– Minden információra tökéletesen emlékszem, mivel létezésem során találkoztam.

Az admirális közelebb hajolt, és hümmögve nézegette Data fülét.

– Pedig nem hegyes ez, fiam, mégis úgy beszélsz, mint valami zöld vérű vulcani. '

– Android vagyok, uram.

Az admirális lekicsinylően horkantott.

– Az majdnem olyan rossz. Talán vulcaniak építettek?

Data pislogni kezdett. Hirtelen összezavarodott, de eltökélte, hogy a végsőkig megőrzi udvariasságát a vén méregzsákkal szemben.

Nem, uram. – Szünetet tartott, aztán elszántan újra megszólalt. – Én azt hittem, uram, a vulcaniaké galaxisszerte tisztelt és nagyra tartott nép.

Az admirális egy pillanatig csak bámulta, és Data észrevette, hogy a szigorú kék szemekből lassan eltűnnek a haragos szikrák. Mintha valami – talán egy emlék? – átsuhant volna az öregember agyán. Megveregette Data karját, és kurtán bólintott.

– Az is, fiam. Az is. – Aztán hangja ismét gorombábbá vált. – De egyik-másikuk időnként átkozottul idegesítő tud lenni.

– Ha ön mondja, uram.

Az admirális összeszedte magát, és arcára ismét visszatért a korábbi kötekedő kifejezés.

– Na, induljunk tovább! De az űrkomphangárba, nem arra az átkozott transzporterállomásra. Megértetted?

– Igen, uram. Természetesen. – Data megfogta az öregember karját, és vezetni kezdte a turbólift felé. – Kövessen, kérem!

Leonard McCoy, a Csillagflotta Egészségügyi Hadtestjének nyugalmazott admirálisa szája sarkát félmosolyra húzta. Hát győzött megint. Méghozzá sokkal könnyebben, mint amikor azt kellett kiharcolnia, hogy a Hooddal tarthasson, megnézni a vadonatúj Enterprise-t Amikor a hajót a marsi űrdokkból első útjára indították, ő épp a bethesdai Csillagflotta Kórházban feküdt. Az ördögnek se hiányzott az az ostoba baleset! Törött medencecsonttal és szakadt térdinakkal került be - miután otthon elbotlott ükunokájának egyik elöl felejtett játékszerében. És miért? Mert sietett, nehogy lemaradjon az új Enterprise építéséről készült triholo dokumentumfilm sugárzásáról – elvégre az a hajó egy darabka történelmet hordozott magában, mely történelemnek ő is része volt. A lánya, Joanna később a szemére vetette, hogy a balesetet elsősorban saját beképzeltségének köszönheti. Azt mondta, nyilván azért sietett annyira, nehogy lemaradjon saját nevének említéséről!

McCoy hiába dühöngött és tajtékzott, a kórházból nem szabadulhatott. Bármennyit fejlődött is az orvostudomány az utóbbi években – Spock gyakran heccelte azzal, hogy az ő régi módszerei ma már inkább kuruzslásnak tűnnek –, az öreg csontok összeforrasztásához legalább két nap kellett. Ez a sors iróniája, gondolta komoran. Az avatási szertartást az előkeríthető legjobb és legnagyobb triholo kivetítőn nézte végig, de ő ezt is kevesellte. Ott akart lenni, személyesen, a többiekkel. Eddig minden csillaghajót kívül-belül ismert, ami az Enterprise nevet viselte, sőt, hármon közülük még szolgált is, mielőtt a Csillagflotta vezérkara előléptette admirálissá, az Egészségügyi Hadtest parancsnokává.

Tíz évvel ezelőtt aztán végleg visszavonult, és megpróbált beilleszkedni a hétköznapi életbe egy kicsi, ám gondosan művelt farmon, Georgia állam egyik ritkásabban lakott vidékén. Az új Enterprise – az NCC-1701-D – építésének híre azonban számára is váratlan módon felvillanyozta, és azonnal tudta, nem nyugszik, míg nem láthatja.

Így aztán McCoy, az „Öreg”, olyasvalamibe kezdett, amit még életében nem csinált. Felöltötte legdiplomatikusabb modorát, és elindult, hogy behajtsa néhány adósságát. Elvégre nyugalmazott admirális volt, a régi Enterprise egykori tisztje… Addig győzködte az illetékeseket legelragadóbb mosolyával, hogy végül a Hood fedélzetén találta magát, útban a Farpoint állomás felé. Ezek után már nem jelenthetett nehézséget kiharcolni egy látogatást az új hajón, különösen, miután ürügyül kitalálta az orvosi részleg inspekciójának ötletét.

McCoynak tetszett ez az ötödik Enterprise. Nagyobb volt, mint a flotta bármelyik másik hajója, de őt a mérete érdekelte legkevésbé. Lekerekített körvonalaiban itt-ott látni vélte az eredeti változat nyomait. Gyors volt és erős, a legjobb mind közül, és nem utolsósorban gyönyörű. Legénységére ugyancsak nem lehetett panasz. Nagy hatást gyakorolt rá Jean-Luc Picard, aki kétségtelenül más stílust képviselt, mint Kirk, de ettől függetlenül remek kapitánynak ígérkezett. McCoyt megnyugtatta, hogy jó kezekben tudhatja ezt az új Enterprise-t.

Végre elérték az űrkomphangárt. McCoy halkan felmordult, fárasztotta a járás még mindig eléggé gyenge lábán. Az android aggódva fordult felé.

– Minden rendben, uram?

McCoy biccentett.

– Aha. De mondanék neked valamit, amit nem szeretnék, ha elfelejtenél.

– Bízhat bennem, uram.

– Ez egy új hajó, fiam, de a neve a régi, méghozzá nem is akármilyen. Emlékezz erre!

– Emlékezni fogok, uram.

– Bánjatok jól vele, és akkor ő is mindent meg fog tenni azért, hogy ép bőrrel hazajussatok!

Hatodik fejezet

Beverly Crusher több állomás és csillaghajó kórházrészlegében dolgozott már, de az Enterprise gyengélkedőjének felszereltsége legmerészebb álmait is messze felülmúlta. A fiatal Ismail Asenzi, leendő asszisztense, megmutogatta neki a felszerelés nagy részét, és most épp a diagnosztikai ágyak működését magyarázta büszkén. Látszott rajta, hogy jól érti a dolgát, de Beverly észrevette, a komputer vezérelte berendezéseket úgy tekinti, mintha nem is igényelnének emberi figyelmet.

– Minden ágyhoz saját orvosi műszerkészlet tartozik – mondta Asenzi, és már mutatta is.

Beverly bólintott, és megérintett egy gombot az ágy bal oldalán. Egy tálca csusszant elő, tele sebészeszközökkel. Végigfuttatta rajtuk a szemét, aztán megszólalt.

– Igen. Gondolom, sterilizálásukat és vizsgálatukat a komputer végzi. Szokta ellenőrizni személyesen őket, doktor?

– Hiszen arra semmi szükség. A hajó komputere azonnal riaszt, ha valami rendellenességet észlel rajtuk.

Beverly újra megnyomta a gombot, és a tálca engedelmesen visszasiklott az ágy oldalába. Aztán Asenzire pillantott, és hangja érezhetően keményebbé vált.

– Nem azt kérdeztem, doktor, hanem hogy személyesen szokta-e ellenőrizni őket.

A fiatal férfi zavarba jött. Tudta, hogy komputer ide vagy oda, egy orvosnak kötelessége ellenőrizni időnként eszközei állapotát, de mivel sosem talált hibát, lassan leszokott erről.

– Mindig a számítógépre bízom – ismerte be.

– Márpedig az orvosi főiskolán nem ilyen hozzáállást tanítottak, ezt első kézből tudom. – Aztán Beverly hangja megenyhült. – Minden sebészorvos személyes felelőssége, hogy eszközei tökéletes rendben legyenek. Az én gyengélkedőmön pedig ez azt jelenti, ezentúl mindenki maga ellenőrzi őket, és nem bízza a számítógépre.

Asenzi bólintott.

– Igaza van. Elismerem a mulasztásomat.

– Biztos vagyok benne, hogy többé nem fordul elő. – Beverly átsétált a fal egyik villogó kijelzőkkel borított részéhez. – A KAT-tól, remélem, bármikor naprakész adatok hívhatók le.

Ezen a téren Asenzi büszke lehetett magára. A kapcsolattartás a Központi Adat-Tárolóval kifejezetten az ő feladata volt. A beteg élete függhetett attól, mennyire pontosak a róla beszerzett információk, és Asenzi nem sajnálta a fáradságot naprakészen tartásukra.

– Minden a legnagyobb rendben. Ha kívánja ellenőrizni…

– Köszönöm. – Beverly a panelhez fordult, és kissé emelt hangon folytatta: – Komputer, mutasd meg Picard kapitány legutóbbi teljes körű orvosi vizsgálatának eredményeit! – A képernyő azonnal felvillant, sort sor után írt ki. Aztán röntgenképek jelentek meg, fogászati adatok, és a felírt gyógyszerek listája. – Igazán átfogó, dr. Asenzi. És kivételesen pontos. Ennek a feladatnak az ellátását továbbra is önre bízom, de ha bármilyen kérdése vagy problémája merül fel, nyugodtan forduljon hozzám vele. Komputer, kikap! – A képernyő elsötétült, és Beverly ismét Asenzi felé fordult. – Igazán elégedett vagyok a gyengélkedő és a felszerelés állapotával, doktor. Ön remek munkát végez, és biztosra veszem, hogy ez a továbbiakban is így marad. Szeretnék egy értekezletét összehívni, amilyen hamar csak lehet.

– A mai este megfelelne? Például vacsora után?

– Remek. Köszönöm… – Elharapta a mondatot, és Asenzi háta mögé meredt, ahol hirtelen szisszenve kinyílt a gyengélkedő ajtaja.

Jean-Luc Picard lépett be, aztán megállt, és a két doktorra nézett. Látszott rajta, hogy tétovázik.

– Elnézést. Félbeszakítottam valamit?

Beverly összeszedte magát, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Egyáltalán nem. Éppen végére értünk a gyengélkedő ellenőrzésének.

– Bocsásson meg, doktor, megyek, megszervezem az esti értekezletet. Akkor 20:30 megfelel?

– Meg. Köszönöm.

Asenzi biccentett Beverly, majd Picard felé, és kisietett. Az ajtó szisszenve csukódott be mögötte. Beverly és Picard néhány lépés távolságra álltak egymástól, zavart csend ereszkedett közéjük.

Gyönyörűen néz ki, gondolta a kapitány… Mintha nem is telt volna el tizenöt év. Sosem tudta elfelejteni, milyen volt a nő első találkozásukon… és az utolsón, amikor szomorú kötelességet teljesítve hazaszállította hozzájuk a férje holttestét. Picard végre elmozdult bénult állapotából, és megköszörülte a torkát.

– Gondoltam, személyesen jövök le üdvözölni önt, dr. Crusher. – Talán elkéstem a bejelentkezéssel, uram? Úgy terveztem, akkor teszem önnél tiszteletemet, amikor idelent már mindent átnéztem.

Picard nem válaszolt azonnal, és Beverly is hagyta, hogy újra közéjük hulljon a csend. Végül aztán a férfi felsóhajtott, és az asszony szemébe nézett.

– Azt akarom, hogy tudja, én elleneztem az ön áthelyezését az Enterprise-ra. De szeretném elmagyarázni, mi volt az okom rá.

– Talán alkalmatlannak talált?

– Egyáltalán nem. Szolgálati lapja igazán irigylésre méltó… Ami azt illeti, az egész flottában a legjobb. Nem vitathatom rátermettségét az orvosi részleg vezetőjének posztjára.

Beverly dacosan emelte fel az állát. Tudta, hogy valaki szeretné megakadályozni az áthelyezését, de eddig a pillanatig álmában sem gondolta volna, hogy Jean-Luc Picard az.

– Akkor tehát a személyem ellen van kifogása – mondta maró hangsúllyal. – Márpedig elég keményen meg kell dolgoznia, ha a Csillagflotta vezérkarának valami olyan kifogást akar feltálalni, amiért visszavonnák a megbízásomat.

– Én csak tekintettel akartam lenni az érzéseire – mondta Picard vontatottan. – Nem lehet könnyű az ön számára egy olyan ember parancsnoksága alatt szolgálni, aki szüntelenül akkora személyes tragédiát idéz emlékezetébe, mint a férje halála… – Megpróbálta minél határozottabban kimutatni együttérzését. Azt remélte, az asszony így megérti.

Beverlyből valósággal kirobbant az indulat, öklével hatalmasat csapott a mellette álló ágyra.

– Maga alábecsül engem, Jean-Luc Picard. Ha lenne bármiféle kifogásom a személye ellen, nem kérvényeztem volna az áthelyezésemet.

Picard megdöbbent.

– Ön kérvényezte az áthelyezését? – Pedig ő pont az ellenkezőjét hitte. Nagyot tévedett.

– Úgy látszik, teljességgel tévesen ítéltem meg az érzéseit az ügyben – kezdte.

– Azt meghiszem! – csattant fel Beverly.

– Azonnal visszavonom a tiltakozásomat. – Picard megindult az ajtó felé. – Bocsásson meg…

Már majdnem kiért, amikor az asszony felocsúdott gondolataiból, és utánaszólt:

– Kapitány! – A férfi megállt, megfordult, és Beverly hirtelen azon kapta magát, hogy nem tudja, mit mondjon. Aztán rádöbbent, mi az egyetlen, ami nem mérgesítheti tovább a helyzetet. – Biztosíthatom, hogy Jack halálával kapcsolatos érzéseimnek semmi közük sem önhöz, sem az áthelyezési kérelmemhez. Minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy az Enterprise-nak hasznára legyek.

Picard eltöprengett, és végül bólintott.

Köszönöm, doktor. – Egymásra néztek. Szemükben zavar tükröződött, de az ellenségesség már eltűnt, és helyét elfoglalta a megértés.

Beverly visszament az irodájába, és belehuppant az íróasztala mögötti székbe. Nem akart ilyen jelenetet rendezni, de azt sem hitte volna, hogy meg kell védenie elhatározását, ami az Enterprise-ra hozta. Szerencsére Jean-Luc Picard még mindig ugyanaz a nyugodt, figyelmes ember volt, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor először találkoztak, röviddel a Stargazer második küldetése előtt.

Neki már megvolt az orvosi diplomája, és nyolc éve vezette magánpraxisát, amikor Jack egyszer azzal a hírrel jött haza, hogy elnyerte a Stargazer első tiszti pozícióját. Határtalanul tisztelte Picard kapitányt az első tízéves felderítő- és kutatóúton elért eredményeiért. A Stargazer nem volt nagy hajó, de kitüntetésnek számított, ha valaki a legénység soraiba került.

Három hónappal később Beverlyt értesítették, hogy férje életét vesztette egy idegen bolygón. Egyszerű felderítő megbízatás volt, néhány társával együtt álruhában el kellett vegyülnie a bennszülöttek között. Semmi sem jelezte előre a veszélyt. Aztán a bennszülöttek hirtelen rátámadtak a csapatra. Jack védeni próbálta a többieket, hogy azok biztonságban felsugározhassanak a hajóra. Holttestét a bennszülöttek otthagyták. Picard maga ment le érte a sötétség beállta után.

Jack Crusher hadnagyot hőssé nyilvánították, és holttestét visszahozták a Földre, hogy a flotta látványos temetést rendezzen neki. Beverly kötelességszerűen elment a szertartásra, és úgy viselkedett, ahogy az egy elesett hős özvegyéhez illik. Még mindig élénken emlékezett a metsző novemberi szélre és a mélykék ég szívszaggató tisztaságára. A Csillagflotta valóban minden tőle telhetőt elkövetett: díszőrséget prezentált, zenekart és egy kisebb légiparádét. Picard arcára is emlékezett, ahogy ott áll mellette; lerítt róla, hogy mélyen megrázta a tragédia. Jack korábbi nulltér-üzenetei azt sugallták, a rövid közös szolgálat során jó barátok lettek.

Beverly végtelenül hosszúnak érezte a szertartást. Összes könnyét elsírta már, amikor a hírt közölte vele a Csillagflotta futárja. Mostanra már csak a szomorúság maradt meg benne, és a tompa fájdalom. És persze ott volt Jack fia. A flotta díszőrségének két tagja eltávolította a koporsóra terített csillagos lobogót, és aprólékosan összehajtogatta a hagyományos háromszögalakra. Beverly élénken emlékezett arra a fiatal hadnagyra is, aki átadta neki, és közben csodálattal bámulta őt. Egy hős özvegye. Keserűen gondolt rá, hogy bármit szívesen odaadna, csak hogy ismét egyszerű, vidéki orvos lehessen, és egy élő Csillagflotta-tiszt felesége.

Másnap jelentkezett az Egészségügyi Hadtestbe. Ha Jack Crusher már nem is juthat el a csillagokba, ő és a gyermeke el fognak.

Wesley Crusher épp csak ledobta bőröndjeit a neki és anyjának kijelölt tágas kabinsor egyik helyiségében, és máris rohant, hogy megkeresse a saját korosztályához tartozókat. Nem is kellett megnéznie a komputerizált útmutatókat, tudta, merre van a pihenőfedélzet. Emlékezetébe véste annak az ismertetőnek minden szavát és ábráját, amit anyja kapott még megérkezésük előtt, márpedig a vizuális memóriája kivételesnek számított. Sejtette, hogy a napi oktatási programnak már vége, akkor pedig a többi tinédzsert csakis a pihenőfedélzeten találhatja, vagy a holofedélzetek valamelyikén.

A 4. Holofedélzet ajtaja előtt futott össze a Harris-ikrekkel, Adammel és Craiggel. Nagyjából egykorúak voltak vele, így valószínűnek látszott, hogy óráik nagy részén is együtt lesznek. Adam és Craig még a hajó első űrbe bocsátásakor érkeztek a fedélzetre a szüleikkel. Wesley irigyelte szerencséjüket. Az ikrek azonban nem viselkedtek vele szemben leereszkedően, sem pöffeszkedően. A 4. Holofedélzet programozásra várt, és Wesley egy gőzölgő esőerdőre szavazott, lángoló, vörös éggel. Már egészen kis korában fokozott érdeklődést mutatott a könyvek iránt, s anyja szerzett neki egy-egy példányt az összes hozzáférhető klasszikus kalandregényből. Neki leginkább Edgar Rice Burroughs művei tetszettek; képzeletében sokszor tartott Tarzannal vagy a marsutazó John Carterrel.

Alig telt bele pár perc, és a három fiú már a liánokon lengedezett erre-arra a langyos, trópusi esőben, közben fülsüketítő kiáltásokat hallatva. Wesley vizes keze egyszer csak megcsúszott, és ő hangos puffanással a földön találta magát. A hátán landolt egy sáros pocsolya közepén, de jókedvét ez sem vette el, A két másik fiú is leugrott mellé, és barátságosan ugratni kezdte.

– Ez fantasztikus – mondta Wesley, miközben feltápászkodott, és nem sok sikerrel megpróbálta eltávolítani a nedves ruhájára tapadt sarat. – Sosem láttam még ekkora holofedélzetet.

– Akarsz más környezetet? – kérdezte Adam.

– Alig egy perc alatt át lehet programozni.

– Tegnap a Mount Everesten jártunk – vetette közbe Craig. – A program lavinát sajnos nem enged meg, viszont követhetjük egy igazi jeti nyomát.

– Ja, és a véletlenszerű programelemek azt is lehetővé teszik, hogy néha elkapjuk.

Wesley érezte, gyomra figyelmeztetően megkordul. A kronométerére nézett.

– Most sajnos nem maradhatok. Mennem kell vacsorázni. De talán utána?

– Persze – mondta Adam. Megmutathatjuk neked az ökofedélzetet is. Beengednek, ha meg akarjuk nézni a madarakat meg a többi állatot.

Az ökofedélzet ugyan sok szórakozást nyújtott, de Wesley látott már ilyet elégszer. A gondozók néha még azt is megengedték a gyerekeknek, hogy megetessék a szelídebb állatokat. Wesley azonban másra volt kíváncsi.

– Én a hidat szeretném látni.

Craig a fejét rázta.

– Az nem megy, Wes. Szigorúan tiltott terület.

– És nem rendeznek szervezett látogatásokat?

– Picard kapitány hajóján ugyan nem – felelte Adam. – Apa azt mondja, még a legénység kilencven százaléka sem jut el a hídra. A kapitány szerint nincs ott semmi dolguk.

– Aha. Hát… akkor később találkozunk. Mondjuk az ökofedélzeten, 20:15-kor, rendben?

Craig és Adam bólintott, Wesley pedig végigcaplatott az esőáztatta talajon a holofedélzet bejárata felé. Megérintett egy gombot a panelen, és az ajtó feltárult. Miközben végigfutott a folyosón, mindenütt sáros, vizes nyomokat hagyott maga után.

A legénység egyik arra járó tagja, amikor meglátta, a piszkot, a holofedélzet bejáratára pillantott, és a fejét csóválta.

– Már megint beköszöntött az esős évszak – jegyezte meg elcsigázottan.

Riker a hatalmas, központi kilátóernyő előtt állva figyelte, ahogy a Hood lassan elhagyja a körpályát. Tudta, hogy a hídon tartózkodó személyzet többi tagja a dolgát végzi a háta mögött. Csak ő állt ott tétlenül, és közben gondolatban elbúcsúzott a hajótól, amin három évig szolgált. A Hoodon jó helye volt, DeSoto kapitány minden lehetőséget megadott neki, hogy fejlődjön és képezze magát első tiszti teendőinek ellátása mellett. Hiányozni fog neki ő is, a hajó is. Hirtelen meghallotta, hogy kinyílik a turbólift ajtaja. Megfordult, és Picard-ral találta szembe magát.

– Szoktatja magát az új helyéhez, Riker parancsnok?

Az első tiszt a kapitányi székhez lépett.

– Szeretném kivinni a hajót a körpályáról, és felgyorsítani ötös fokozatig, hogy lássam, hogy megy .– A kilátóernyő felé biccentett. – Csatlakozhatnánk a Hoodhoz néhány parszek erejéig. – Elvigyorodott. – Már ha nincs ellene kifogása.

– Attól tartok, ezzel egy kicsit még várnia kell – mondta Picard szárazon –, bár az indokait tökéletesen megértem. Elküldte az üzenetemet a Hoodnak?

– Igen, uram. Ahogy kívánta. Bon voyage, mon ami!{6}

Picard röviden, de melegen elmosolyodott.

– DeSoto kapitány régi barátom. – Előrelépett a kilátóernyő felé, és emelt hangon folytatta: – És, mi volt a válasz, komputer?

Az ernyő képe megrezzent, aztán vakító fénnyel felvillant. Váratlanul Q jelent meg rajta, még mindig bírói ruhájába öltözve. Hangja mennydörgésszerűen robajlott végig a hídon.

– Csak vesztegeti az idejét! Vagy talán azt hitte, nem lát többé?

Picard és Riker rémülten ugrott hátrébb. Aztán a kapitány összeszedte magát. A kormányműnél ülő Worf gyorsan reagált, felpattant alacsony székéből, és már elő is kapta fézerét. Két lépéssel védelmezően Picard előtt termett, és fegyverét Q képmására emelte.

– Csak nem akarja kilyukasztani a kilátóernyőt, hadnagy? – kérdezte Picard hidegvérrel.

Worf az ernyőről a kapitányra nézett, aztán zavartan elnézést kért. Elrakta fézerét, aztán Picard intésére félreállt az útból.

A kapitány ismét felemelte tekintetét a kilátóernyőre, és erőltetett nyugalommal szólította meg Q-t.

– Ha még mindig próbára akar tenni minket, bíró úr, muszáj hagynia, hogy a magunk módján cselekedjünk.

– Csak az időt húzzák! – mordult rá Q. – Huszonnégy órát adok! Bármilyen további késlekedéssel azt kockáztatják, hogy kénytelen leszek idő előtt ítéletet mondani, kapitány:

Újra felvillant a vakító, fehér fény, aztán átadta helyét a Deneb IV. megszokott képének.

Riker Picard-ra nézett, és a fejét csóválta.

– Idő előtt ítéletet mondani?

– Úgy veszem észre, Q kedveli a drámai bejelentéseket. És ha már itt tartunk… Mr. Worf.

– Sajnálom, uram.

– Gyorsan reagált, hadnagy – mondta Riker csodálattal. Bámulta a klingon azonnali védekezési ösztönét.

– De feleslegesen – mutatott rá Picard,

– Tanulni fogok az esetből, uram.

– Hát persze. Elvégre hosszú út áll még előttünk.

Picard elbocsátóan bólintott Worfnak, és az arcán átsuhanó mosoly valamelyest elvette szavai élét. A hadnagy hálásan telepedett vissza székébe a kormánymű vezérlőpultja elé.

Riker az eltűnt Q-ra utalva a kilátóernyő felé intett.

– És most mit tegyünk, uram? Ha figyelik minden mozdulatunkat, minden szavunkat…

– Pontosan úgy kell csinálnunk mindent, mintha Q itt se lenne. Ha már el kell ítéljenek minket, tegyék azért, amik valójában vagyunk.

A térhajtómű- és a tányér-egység késedelmes megérkezése miatt Picard már csupán másnapra kérhetett találkozót Zorn gropplertől.

Riker jelentést tett a Farpoint állomáson észlelt különös jelenségekről, aztán visszament a hídra folytatni ügyeletesi szolgálatát. A kapitányi székben ült, amikor a korábban egyszer már látott, különös kinézetű tiszt belépett.

– Data parancsnokhelyettes, szolgálatra jelentkezem, uram.

Riker alaposan végigmérte. A férfi karcsú alkatú volt, közepesen magas. Fekete haját gondosan hátrasimítva hordta, sárga szeme fényesen sütött aranyos árnyalatú arcbőréből.

– Úgy hallottam, mindössze átkíséri McCoy admirálist a Hoodra, Mr. Data. A hajó azonban már egy ideje elhagyta a körpályát.

– Elnézést kérek, uram. Az admirális nem engedett el, csak amikor a Hood már csaknem kiért az űrkomp hatótávolságából. Mindenáron meg akart kínálni valami „mentakoktél” nevű dologgal, de sehonnan sem tudott friss mentát keríteni. – Zavarodott arcot vágott. – Kérdés; mi az a mentakoktél?

– Egy alkoholtartalmú ital, parancsnokhelyettes – felelte Riker. – A Földön isszák. Különösen a régi Egyesült Államok déli részére jellemző… és az admirálisra.

– Á! – Data automatikusan elraktározta az információt. – Csakhogy én nem iszom.

Riker tétovázott, érezte, mint gyülemlik benne a feszültség.

– Az ön személyes adatai szigorúan titkosak, Mr. Data – mondta végül. – Csak a kapitány tekinthet beléjük. De én valahogy azt vártam, hogy idegenebb lesz.

– Pedig én azt hiszem, eléggé az vagyok. Egészen pontosan android, amit egy, az önökétől idegen faj programozott. Természetesen az idegenség nézőpont kérdése nem igaz, uram?

– Mr. Data… – kezdte Riker.

– Hívjon csak Datának, uram – vágott közbe az android. – Mindenki így nevez. Végigfuttassak egy ellenőrzőprogramot a hajó főbb rendszerein, uram? A kapitány minden tizenkétórás ciklus elején megköveteli.

– Rendben, Mr…

– Data.

– Igen – hagyta rá Riker komoran.

Egy komputer, mint az Enterprise második tisztje… már a gondolattól is irtózott. Egy számítógép időnként nagyon hasznosnak bizonyulhat, de csupán annyit tud, amennyit beleprogramoztak. Nem reagálhat ösztönösen hirtelen előállt új helyzetekre. Elnézte Data egyenes tartású hátát, miközben az android elhelyezkedett a központi vezérlőpult előtt, és elkezdte futtatni rendszerellenőrző programját. Vajon mire gondolhatott Picard, amikor felvette őt a legénység soraiba?

Riker másnap reggel álomittasan forgolódott az ágyán, amikor a komputer a kért időben felébresztette. Nagyot nyögött, fáradtan kinyújtóztatta tagjait, és felült. Megint róla álmodott. Gyakran felébredt, mert el akarta kergetni a látomást. De amint újra elaludt, képzeletében rögtön megjelent a nő kedves arca, és káprázatosan mosolygott rá. Úgy hagyta ott őt annak idején, hogy jóformán búcsút sem vett tőle. Áthelyezését kérte a Yorktownra, menekülni akart a nő szépsége és saját érzései elől. Ambíciói arra sarkallták, hogy lépjen tovább, magasabb rangfokozatok, új csillaghajók felé, és józan esze azt súgta, egy állandó társ csak hátráltatná. Amikor a nő „izmadi”-nak nevezte, hirtelen úgy érezte, mennie kell. Nem ismerte a szó pontos jelentését, de sejtette, hogy csakis valami tartósabb elkötelezettséget jelenthet. Nem volt különösebben büszke erre a megfutamodásra, de végül megbékélt pillanatnyi jellemgyengeségével. Mégsem tudott nyugodtan aludni, valahányszor lázadó tudatalattija emlékezetébe idézte a nő mosolygó arcát.

Az ételkiadó nyílásából előcsúszott reggelije, ami sonkából, tojásból, vajas pirításból és egy csésze gőzölgő kávéból állt. A felét legyűrte már, amikor a fali komputerpanel felvillant, és megszólalt a gép hangja:

– Riker parancsnok, kérem, jelentkezzen Picard kapitány kabinjában! Nyugtázza a vételt!

Riker vágyakozva pillantott tányérjára és a csészére.

– Vettem – mondta aztán. – Sürgős ez a kapitánynak, vagy kaphatok még tíz percet?

Még egy korty kávét lenyelt, és a zuhanyt is bekapcsolta, mire a komputerpanel ismét felvillant.

– Tíz perc késés elfogadható, parancsnok – közölte a kellemes női hang. Riker „köszönöm”-jét már elnyelte a forró víz csobogása.

Picard egy másik csésze kávé mellett várt rá. Mikor neki is felkínált egyet, Riker tisztelettel visszautasította, és leült a kapitánnyal szemben.

– Tizenegy óra telt el azóta, uram, hogy Q…

– Nagyon is tudatában vagyok az idő múlásának, parancsnok. Semmiféle újabb incidensre nem került ugyan még sor, de nem megy ki a fejemből Q-nak az a mondata, hogy a próbatétel itt vár ránk.

– A Farpointon?

– Pontosan így említette. – Picard előrehajolt, és aktiválta asztali képernyőjét. – Többször végignéztem már mindent, amit a bendikről, a bolygóról és az állomásról csak tudunk. Mellesleg az ön jelentését nagyon érdekesnek találtam a bendik energiatermelési módszereiről.

– Igen, uram, a bolygó belső hője páratlan mennyiségű geotermikus energiát állít elő, de többel igazán nem kényezteti el lakóit.

– És gondolja, hogy ez az energiaforrás egyedül képessé tette őket a Csillagflotta által megrendelt állomás megépítésére?

Riker bólintott, es belepillantott feljegyzéseibe.

– Valószínű, hogy fölös energiával fizettek az építéshez felhasznált anyagokért. Mielőtt ön megérkezett, DeSoto kapitány a Hood fedélzetén elvégeztetett néhány vizsgálatot, és később továbbította az eredményeket az Enterprise-nak. Mint ezekből is látható, a nyersanyagok nagy része a bolygón egyáltalán nem lelhető fel. – Felnézett Picard-ra, és újból észrevette, mennyire képes összpontosítani ez az ember. Fekete szembogara egy pillanatra se vándorolt el róla, figyelme nem kalandozott el. – A kérdés az, vajon kivel kereskednék? Első kapcsolatfelvevő csapatunk jelentése szerint a bendik érdeklődése nem terjedt ki az űrkutatásra…

– Ez most is így van.

– Igen, uram, de nyilván ön is tudja, a kapcsolatfelvevő csapatot a bendik biztosították, hogy ők az első csillagközi utazók, akikkel találkoztak. Akkor pedig kivel kereskedhetnek – már ha egyáltalán erről van szó –, és hogyan.

– Nekem egyből a ferengik jutottak eszembe.

– A Deneb IV. elég messze esik az ő területüktől – jegyezte meg Riker kétkedve.

Picard egy pillanatra elmosolyodott, és megrázta a tejét.

– Parancsnok, én már huszonöt éve figyelem a ferengik minden megmozdulását, és biztosíthatom, a várható haszon reményében ők akár kétszer megkerülik a galaxist, széltében.

Rikernek el kellett ismernie, Picard-nak igaza van.

A ferengik népéről ugyan nem sokat tudtak, hiszen szemtől szembe sosem találkoztak, de sok újonnan felderített világban akadtak már az emberek a velük kötött kereskedelmi szerződések nyomaira. Létezésük első hírei ötvennégy évvel ezelőtt futottak be egy olyan kvadránsból, melyet a Csillagflotta épp akkor kezdett átkutatni. Azóta a Ferengi Szövetség folyamatosan terjeszkedett, és előre látható volt, hogy ez hamarosan nyílt összetűzésekhez vezet.

A Ferengi Szövetség elnevezés – már amennyire, tudni lehetett – az általuk uralt bolygók összességét takarta. Az évek során némi információ azért kiszivárgott róluk a bolygófelmérők, szabadkereskedők és mis efféle vándor népség jóvoltából. Kiderült, hogy nem minden bolygó örül a ferengi uralomnak. Ezek közül néhány pusztán a közelség elkerülhetetlensége révén került befolyásuk alá. Másokat fegyverrel igáztak le, és tartottak hatalmukban. Megint másokat politikai vagy gazdasági kötelékek fűztek a ferengikhez. A gazdaság egyébként is kulcsszónak bizonyult társadalmuk megértéséhez.

A ferengik sokban hasonlítottak a középkori Föld rablólovagjaira. Valószínűleg bóknak vették volna, ha valaki kapzsisággal vádolja meg őket. A haszonszerzést legfőbb életcéljuknak tekintették. Üzleteiket szerződések alapján kötötték, és rendszerint úgy, hogy ne ők járjanak rosszul. Mindenki elszánt és veszélyes alkudozókként ismerte őket. Szerződéseiket ajánlatos volt az utolsó betűig elolvasni aláírás előtt, de üzletfeleiktől korrektséget vártak el. Keringett egy-két hajmeresztő történet azokról, akik megpróbálták megszegni a velük kötött megállapodást.

Ami a kinézetüket illeti, a ferengi férfiakat alacsony, sovány humanoidoknak írták le, barna bőrrel és méretükhöz képest impozáns erővel. Teljesen kopaszok voltak, tölcsérszerű fülük pedig messze elállt a fejüktől. Ferengi nőt még soha senki nem látott, ami vagy azt jelenthette, milyen sokra, vagy azt, milyen kevésre becsülik őket.

– A ferengik felvehették a kapcsolatot a bendikkel a Csillagflotta tudta nélkül, és a szerződésben kiköthették, hogy jelenlétük titokban maradjon – értett egyet Riker.

– Vagy – mondta Picard mosolyogva – az egészet felfoghatjuk az ön által említett „varázslatos” események egyikének, amikkel a kedvünkre akarnak tenni.

– Azok az események valóban megtörténtek, uram. Rajtam kívül ezt mások is alátámaszthatják. Nem állíthatom, hogy a bendik bűvésztrükkökkel szórakoztatnak minket, de mindenesetre néha nagyon úgy tűnik.

Picard fürgén felpattant.

– Hamarosan mindent tisztázunk – mondta. – Ám egyelőre, bármit csinálnak is, nem érzek benne fenyegetést. Bárcsak minden civillzáció ennyire barátságosan fogadna minket. Készen áll a lesugárzásra? Már alig várom, hogy találkozhassak ezzel a Zorn gropplerrel. – Kinyitotta az ajtót, és bevárta Rikert.

– Én akkor is úgy érzem, itt többről van szó, mint hogy a kedvünket keresik. – Riker megállt a küszöbön, és előreengedte a kapitányt.

– Talán az egész Q trükkje lenne?

Mikor a hídra léptek, Riker Picard-ra figyelt, és először nem is tűnt fel neki a turbólift ajtajának nyílása.

– Ön jobban ismeri Q-t nálam, uram. Vajon kitelne tőle ilyesmi?

– A Farpoint állomás nagyon is valóságos építmény, Riker. Amit azonban Q mutatott nekünk, az alighanem csupán igen hatásos illúzió volt. – Picard megtorpant, és intett valakinek. – Megkértem a hajó tanácsadóját, hogy kísérjen el minket a találkozóra.

A kapitány oldalra lépett,-és Riker torka elszorult az elé táruló látványtól.

A nő még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint álmaiban – vállig érő göndör, fekete haja, átható pillantású, fekete szeme, finom mosolya. Alacsony termete, tökéletes alakja láttán a férfi ismét esetlennek, otrombának érezte magát, mint akkor, régen.

Picard közben mondott valamit. Riker igyekezett semlegesen figyelmes kifejezést erőltetni az arcára.

– Hadd mutassam be önnek új első tisztünket, William Riker parancsnokot. Riker parancsnok, ő hajónk diplomáciai és lelki tanácsadója, Deanna Troi.

A nő hivatalosan nyújtotta kezét. Őt láthatóan nem lepte meg a találkozás. Hát persze, döbbent rá Riker, munkájából eredően bizonyára rég átfutotta már az újonnan fedélzetre szállók személyi lapját. Vajon ezért érezte olyan valóságosnak előző éjszakai álmait? A nő közelsége öntudatlanul is hatott rá?

A betazoidok közismerten erős telepatikus képességekkel rendelkeztek, Troi azonban félig emberi származása miatt ebből nem sokat örökölt. Mégis gyakran felfogta a hozzá közel állók – sőt, néha idegenek – érzéseit, hangulatait, és aki érzelmileg különösen közel állt hozzá, az megérthette feléje sugárzott gondolatait.

Kezet ráztak, és Riker tisztán hallotta az agyában felcsendülő szavakat: »Emlékszel még, mire tanítottalak, imzadi? Érzed még a gondolataimat?” Hangosan azonban csak ennyit mondott:

– Örvendek, parancsnok.

– Én, öö… én is, tanácsadó – hebegte a férfi.

Picard figyelmesen szemlélte őket, megérezve a kettejük között feszülő köteléket.

– Önök ismerik egymást?

– I… igen, uram – nyögte ki Riker idegesen.

Aha, gondolta Picard. Valamit már sejtett az igazságból. Persze egyetlen kapitány sem kifogásolhatta, ha a legénység tagjai közt kapcsolatok szövődnek. Riker azonban valamiért nyugtalannak látszott. Úgy döntött, megpróbál egy kis önbizalmat csöpögtetni belé. >

– Remek – mondta hivatalos hangon. – Fontosnak tartom, hogy a tisztjeim tisztában legyenek egymás képességeivel.

– Mi tisztában vagyunk – mondta Troi csöndesen. Riker idegesen topogott a szőnyegen.

– Mehetünk? – Picard a turbólift felé intett, és megindult előre.

Troi derűsen rámosolygott Rikerre, és a férfi agyában megint felhangzottak gondolatai: „Sosem tudtam elbúcsúzni tőled, imzadi.

Hetedik fejezet

Az óváros nyitottabb részein homokot kavart a csípős reggeli szél, amikor Zorn segédje hajlongva betessékelte Picard-t, Rikert és Troit az ügyintéző irodájába. A fuvallatok meg-megzörgették az ablakokat, és a legapróbb nyílásokon át is bepréselték a kinti levegőt megtöltő sárga porszemecskéket.

Bár ezek a körülmények Zorn életének régóta részét képezhették már, a férfi most mégis idegesnek, türelmetlennek látszott. A várost beburkoló sárga szemfedő amúgy is nyomott hangulatba hozta. Felkészült rá, hogy a lehető legelőzékenyebben bánik majd látogatóival, de aztán észrevette a kapitány és az első tiszt társaságában azt a betazoid nőt. A Csillagflotta által nyújtott információcsomagban szerepelt a Föderáció valamennyi bolygójának és népének leírása, így természetesen a betazoidok telepatikus képességeiről is említést tett. Vajon ezáltal most csapdát akarnak állítani neki?

Hivatalos stílusban köszöntötte őket, de kissé idegesen. Riker mindkettőt tudomásul vette, valamint azt, hogy a groppler ezúttal meg sem kísérel kezet fogni velük. Gyors pillantást vetett, Picard-ra, de a kapitányon látszott, ezt nem tartja rendkívülinek. Zorn igyekezett elterelni a figyelmüket feszengéséről, kávéval, gyümölcslevekkel, süteményekkel kinálta őket. Bármit meghozat nekik, amit csak akarnak, mondta. A Csillagflotta tisztjei azonban udvariasan visszautasították.

Zorn letelepedett asztala mögé, szembe vendégeivel, és összekulcsolta hosszú, szürke ujjait. Hátát mereven kihúzta, szemét egy pillanatra sem vette le Troiról.

– Nos, miben lehetek szolgálatukra, kapitány?

– Most, hogy az állomás építése befejeződött, és a Csillagflottának hivatalosan is jelezték megnyitását, azt a parancsot kaptam, a vezérkar nevében végezzem el annak ellenőrzését, mielőtt véglegesen beiktatjuk kereskedelmi útvonalainkba.

– Nincs semmi ellenvetésem – felelte Zorn, újabb ideges pillantást vetve Troira. – De bevallom, zavarba hoz, hogy egy betazoidot hoztak magukkal erre a találkozóra. Ha gondolataim kifürkészése volt a cél, uram…

Troi előrehajolt, és megnyugtatóan rámosolygott.

– Én csak erős érzelmeket fogok fel, groppler. Csak félig vagyok betazoid. Apám a Csillagflotta tisztje volt.

– Nem mintha bármi rejtegetnivalóm lenne. Az egész állomás nyitva áll ön előtt, kapitány.

– Előttem és a tisztjeim előtt – hangsúlyozta ki Picard.

Zorn bólintott, és idegesen elmosolyodott hozzá.

– Igen. Természetesen. A tisztjei előtt is.

– Jó – hagyta rá Picard gyorsan –, mert amit eddig láttunk, az csodálattal tölt el minket. A rendelkezésre álló rövid idő alatt ilyen hatalmas állomást építeni nem akármilyen tudásra vall. A Csillagflottát esetleg érdekelné, hogy más bolygókon is igénybe vegye a segítségüket.

– Kapitány, minket nemigen érdekelnek további építkezések. Különösen nem más bolygókon.

Troi figyelmesen hallgatta a társalgást, közben Zorn arcát és mozdulatait tanulmányozta, hátha észrevesz valami apróságot, amiből motívumaira következtethet. Érzékeit felé összpontosította. Először az idegességére figyelt fel. Aztán, valahol a tudata peremén, észrevett valami mást… valami ijesztőt, fájdalmasat.

– Akkor talán eladhatnának a Csillagflottának az önök által is használt nyersanyagokból – javasolta Picard.

– Hiszen azok egészen közönséges anyagok, bármelyik bolygón megtalálhatók.

Az érzés egyre mélyebben rágta magát Troi tudatába. Tompa fájdalom. Végtelen. Magányosság. Reménytelenség. Homályosan hallotta, ahogy Riker udvariasan félbeszakítja Picard-t. Figyelmét visszakényzerítette a társalgásra.

– Megengedi, kapitány…? – Picard bólintott, és Riker Zorn felé fordult. – Talán ajánlhatnánk egy üzletet, groppler. Megkapnak mindent, amit akarnak, cserébe pedig az önök építészei és mérnökei átadják tudásukat a mieinknek. Vagy esetleg a Csillagflotta egyenesen nekik fizethetne valamivel szolgálataikért…

– Nem a fizetségről van szó, parancsnok. A bendik nem szívesen hagyják el otthonukat. Ha a Csillagflotta nem fogadja el ezt az apró gyengeségünket, kénytelen-kelletlen más szövetséges után kell nézzünk. Ott vannak például a ferengik, vagy…

Troi halkan felnyögött, képtelen lévén tovább magában tartani a tudatát elárasztó fájdalom- és kétségbeesés-hullámokat. Picard azonnal felé fordította minden figyelmét.

– Mi baj, tanácsadó?

Troi összeszedte magát, megpróbálta szavakba önteni, mit érez.

– Biztos benne, hogy itt akarja hallani, uram?

– Igen! – kiáltotta Picard, és Zornra pillantott.

– Nincsenek titkaink egymás előtt, hisz barátok vagyunk. Nem igaz, groppler?

Zorn egyre feszültebbé vált, összekulcsolt ujjai a szorítástól már egészen elfehéredtek a szürke bőr alatt.

– Nekünk nincsen titkolnivalónk.

Troi újra felnyögött, újabb érzelemhullám öntötte el.

– Fájdalom… fájdalom, magányosság… szörnyű magányosság, kétségbeesés… – A fejét csóválta.

– Ezek nem a groppler érzései, uram. Nem is az ő népéből valakiéi. Ebben biztos vagyok… De a forrásuk nagyon közel van hozzánk.

– Zorn, honnan eredhetnek? Van valami ötlete? – támadja férfira Picard. .

A groppler talpra ugrott.

– Nincs! Nincs halvány fogalmam sem. És meg kell mondjam, a vallatásukat egyáltalán nem érzem barátságos gesztusnak!

Picard is felállt, és farkasszemet nézett vele.

– Ennyi? Nincs más mondanivalója?

– Mit akarnak még tőlünk? Felépítettük a Farpoint állomást, pontosan úgy, ahogy önök kívánták; az igényeiknek megfelelően, és még az emberi elvárásokhoz mérten is luxusminőségben… Mindent megadtunk, amiről csak álmodhattak… a kedvüket kerestük! Hát mit akarhatnak még tőlünk?

– Válaszokat – szögezte le Picard hűvösen.

– Eddig az állomásra vonatkozó legegyszerűbb kérdéseink megválaszolása elől is kitértek. Most visszavonulunk, és átgondoljuk a helyzetünket. – Intett Troinak és Rikernek, álljanak fel, aztán hármasban megindultak az ajtó felé.

– Kapitány! A ferengiket nagyon érdekelné egy ilyen állomás, mint a miénk.

Picard visszanézett, és villámló tekintettel mérte végig az ügyintézőt.

– Helyes! Remélem, önöket is olyan ízletesnek találják majd, mint előző üzletfeleiket.

Picard nem csapta be az ajtót maga után, de erre nem is volt szükség. Világosan kimondta a véleményét. A ferengik megbízhatatlanok – még ha valójában nem is emberevők. (Persze, amennyit tudnak róluk, még az is lehet, hogy igen.) A bolygó lakói választás elé kerültek: vagy kölcsönös együttműködési szerződést kötnek a Csillagflottával, vagy megpróbálják egyedül fenntartani az állomást, és reménykednek benne, hogy néha-néha kitéved egy teher-, esetleg személyszállító űrhajó a galaxisnak erre az egyelőre jóformán még fel sem térképezett részére.

Zorn tehetetlen dühében az asztalnak tántorodott. A bendik minden reménysége ez az állomás volt. Haldokló fajuk utolsó képviselői a legkényelmesebb körülmények között, mégis teljes apátiában tengették napjaikat, míg a Csillagflotta kapcsolatfelvevő csapata meg nem érkezett. A Föderáció küldötteit lenyűgözte a bendik kielégíthetetlen kíváncsisága az űrutazás csodái iránt. Gondosan elmagyarázták nekik, mit takar az Elsődleges Irányelv{7}, és ők megértették. Zorn azonban hajlíthatatlan maradt, és egyre azt hajtogatta, a bendik civillzációját csakis a beavatkozás mentheti meg. A Csillagflottának egyszerűen bele kellett egyeznie az állomás használatbavételébe. Szó szerint muszáj volt.

Picard dühösen viharzott ki Zorn irodájából, Riker és Troi hiába igyekeztek vele lépést tartani. Aztán, amikor első mérge elszállt, a kapitány hirtelen megtorpant, és tanácsadójához fordult.

– Zorn túl sok kérdésünkre nem válaszolt. Érzett nála valami különösebbet?

– Ideges feszültséget… csalódottságot. Dühöt nem. Azt hiszem, csak színlelte, hogy megpróbálja önt befolyásolni. És éreztem még valamit.

– Igen ?

– Nagyon izgatott lett, amikor felfogtam azokat a közelből eredő magányosság- és fájdalomhullámokat.

– Troi zavartan nézett a kapitány szemébe. – Szerintem hazudott, amikor azt mondta, nem tudja, honnan erednek.

Picard felpillantott, amikor kabinjának ajtócsengője megszólalt.

– Szabad! – kiáltotta, és kikapcsolta a képernyőt, melyen újból a bendikről és a Deneb IV-ről szerzett teljes információs anyagot ellenőrizte. Riker lépett be, és Picard egy szék felé intett. – Foglaljon helyet!

– Látni kívánt, uram?

– Igen. Amint azt már Zornnak is mondtam a találkozónkon, azt akarom, vizsgálják át jó alaposan a Farpoint állomást. Jó alaposan. Ön vezeti a kutatócsoportot.

– Szóval jó alaposan? Ez azt jelenti, hogy a pincétől a padlásig, uram? Vizsgáljuk meg a szegecseléseket, az illesztéseket és a gerendázatot is?

– Tökéletesen megértett. Azt akarom, számolják meg a pókhálókat is… már ha találnak olyat.

– Igenis, uram. – Riker felvillantotta legmeggyőzőbb mosolyát. – Még a legyeket is megszámoljuk bennük.

– Ki tudja, talán nagyon is fontosak.

Riker közelebb húzta székét az asztalhoz, és elgondolkodó arccal Picard felé hajolt.

– Gondolja, hogy Zorn komolyan fontolóra vette az állomás átjátszását a ferengik kezére? Gazdasági szempontból ez persze nem rossz húzás. Talán a ferengik itt is jártak már valamikor az állomás elkészülte óta, és jobb ajánlatot tettek, mint a Csillagflotta. Előnyös lenne számukra egy hídfőállás kiépítése ebben a kvadránsban.

Picard a fejét rázta.

– Először is, a Csillagflotta nem ígért semmit a bendiknek. Azért építették fel a Farpointot, mert fel akarták építeni. Másrészről azonban könnyen lehet, hogy most mégiscsak eszükbe jutott a fizetség, és azért fenyegetőznek.

– Ha valóban át akarják adni az állomást a Ferengi Szövetségnek, a Csillagflotta meglehetősen súlyos problémákkal szembesülne ebben a szektorban. Mint ön is mondta, a Deneb IV. elég messze esik az ő területüktől. Márpedig ez nem valami biztató… persze ha Zorn nem blöffölt.

Csend telepedett közéjük. Mindketten elgondolkodtak azon, milyen következményekkel járhat a ferengik feltűnése ebben a kvadránsban. Kereskedelmi szerződéseik már így is több helyen kikezdték a Föderáció kötelékét, azokat pedig rendszerint kis késéssel követték a diplomáciai egyezmények. Több ízben előfordult, hogy a Ferengi Szövetség egész csillagrendszereket hódított így el. Az elpártolt bolygók felől a Föderáció többé nem hallott.

– Javaslom, hogy vigye magával Datát is, parancsnok. Analitikai képességei…

– …egy komputerével vetekszenek, igen. Csakhogy viszünk trikordereket, uram. A visszaküldött információkat pedig elemezheti a hajó számítógépe.

– Értem. - Picard érdeklődve vette szemügyre Rikert. Nem számított rá, hogy a férfi esetleg nem örül, hogy együtt dolgozhat a Csillagflotta egyik legkiválóbb tisztjével. No persze, Riker nem tisztként gondolt Datára, hanem csak mint gépre, így aztán nem is ismerhette fel az android értékeit. – Bizonyára tudja már, hogy Data orvostechnikai adataihoz csupán én férhetek hozzá. – Riker bólintott. – Szolgálati lapjába azonban bármelyik magasabb rangú tiszt bepillantást nyerhet. Azt javaslom, szakítson rá időt, és nézzen bele.

– Igenis, uram – mondta Riker mereven.

– Azt is ajánlom, próbáljon meg megismerkedni Data személyiségével.

– A személyiségével, uram?

Picard nem vett tudomást a férfi hangjában bujkáló gúnyról.

– Elvégre tiszttársak, Riker parancsnok. Remélem, nincsenek problémái, ha klingonokra, vulcaniakra, vagy a Csillagflotta kötelékében szolgáló más idegen lényekre kell ilyen tekintetben gondolnia.

– Nincsenek, uram.

– Higgye el, Data bármelyiküknél közelebb áll hozzánk, emberekhez, és erről ő is így gondolkodik. A többiek számára mi vagyunk az idegenek. Data azonban más szemszögből néz minket. Hasznára válhat, ha megismerkedik vele.

– Igenis, uram. Most elmehetek? – Riker félrefordította a fejét, arca elvörösödött. Őszintén zavarba hozta ez a visszafogott, halk szavú dorgálás. – Hogy megkezdjem, amit javasolt? – tette hozzá.

Picard kurtán bólintott, és máris visszafordult asztali képernyője felé. Riker felállt, és csendben elhagyta a kabint. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Picard újra felpillantott. Hacsak emberismerete nem romlott meg az utóbbi időben, biztosra vette, első tisztje okulni fog az esetből.

Riker tanulságos fél órán át ismerkedett az android szolgálati lapjával. Mint kiderült, Data számos szakterületen otthonosan mozgott. A Csillagflotta Akadémiáján két felsőfokú végzettséget is szerzett. Az előléptetésekkor sosem feledkeztek meg róla, és máris három hajón szolgált (a kapitányoktól mindenütt a legjobb ajánlásokat kapta távozásakor), mielőtt az Enterprise-re került volna, mint második tiszt. Ha ez a szolgálati lap bárki másé a flottában, Riker az illetőt sikeres, rendkívül jó képességű tisztként könyveli el. A tudat azonban, hogy Data android, még mindig befolyásolta ítéletét. Picard egyértelműen többet látott benne, mint amennyi a szolgálati lap tényeiből kiderült. Oda kell tehát állnia elé, és személyesen kiderítenie, mik is ennek az embernek – vagy gépnek – az igazi értékei.

Riker megkérdezte, hol találja Datát, és a komputer közölte vele, hogy a 2. Holofedélzeten tartózkodik.

A turbólift ajtaján kilépve egy, a technikusok és biztonságiak sárga betétes uniformisát viselő, fekete hajú zászlóst pillantott meg a folyosón. Megszólította.

– Elnézést, zászlós…

A fiatal nő megfordult, és megpillantva a férfi gallérján a három apró aranygombot, vigyázzba vágta magát.

– Uram?

– Segítene nekem előkeríteni Data parancsnokhelyettest? Úgy tudom, ezen a fedélzeten kell lennie.

– Természetesen, uram. Erre jöjjön! – Kinyújtotta a kezét, és egy szögletes, fekete felületre intett a folyosó falán. Riker ráismert a komputerterminálra.

– Ön bizonyára nem ismeri még ezeket a Galaxisosztályú csillaghajókat, uram.

– Hát, nemigen – vallotta be Riker.

A zászlós a fekete felülethez érintette a kezét.

– Mi Data parancsnokhelyettes jelenlegi tartózkodási helye?

A terminál életre kelt, és a „4-J körzet” szavakat írta ki. Közben a komputer bársonyos női hangja is megszólalt:

– Data parancsnokhelyettes… jelenleg a Holofedélzeten tartózkodik, a 4-J körzetben. – A képernyőn megjelent a szint térképe, rajta fénycsík jelezte a megadott helyre vezető legrövidebb utat.

A zászlós udvariasan elmosolyodott, és a terminálra mutatott.

– Amint látja, uram, a komputertől bármikor útbaigazítást kaphat. Csak követnie kell a jelzéseket.

– Köszönöm, zászlós..

A férfi otthagyta, a nő pedig kíváncsian követte tekintetével.

– Nagyon szívesen, uram – mondta lágyan, és arcára a remény halvány kifejezése ült ki.

Ahogy Riker továbbhaladt a folyosón, előtte újabb komputerterminál kelt életre, és előre mutató nyilak jelentek meg rajta.

– A következő bejárat jobbra – közölte.

– Köszönöm – vágta rá a férfi automatikusan.

– Nagyon szívesen, Riker parancsnok – felelte a komputer. – A férfi meglepett pillantást vetett a terminálra, aztán elkönyvelte magában, hogy ezen a hajón alighanem érzékenyebbek és – egy darabig tétovázott, de aztán elismerte – figyelmesebbek a számítógépek, mint azt korábban lehetségesnek tartotta volna. De ha a csupán a legénység munkáját és életét megkönnyítő komputerek ennyire fejlettek már, mit gondoljon egy olyan rendkívüli példányról, mint Data?

A bejárat elé ért, és megtorpant.

– Ha be kíván lépni, parancsnok… – kezdte a komputer lágy hangon.

Riker haragos tekintetet lövellt a terminál felé.

– Igen! – csattant fel. …..

A bejárat abban a pillanatban kinyílt, és mögötte egy gyönyörű, buja növényzetű park tárult tél. A dús aljnövényzet és a fák lombja harsogóan zöld volt, de a sűrűség mögül itt-ott csábító, hűs tisztások villantak elő. A közelben keskeny patak kanyargott, az egész park pedig mintha a távoli láthatárig nyújtózott volna. A kék eget habosan fehér bárányfelhők pettyezték. Valahonnan bal felől Riker egy varjú károgását hallotta ki az apróbb madarak szüntelen csiviteléséből. Elmosolyodott, amikor egy kolibri suhant el mellette, hogy aztán lebegve megtorpanjon egy közeli virágzó bokor fölött. Riker korábban is látott már holofedélzeteket, amik a valószerűségnek ezt a hatását igyekeztek elérni, de egyiknek sem sikerült ilyen tökéletesen. Ha nem tudja pontosan, hol van, azt hihette volna, valami varázslatos erő hazaröpítette a Földre. Ez is csak egy gép, figyelmeztette tudata.

Aztán a lombokból leszűrődő madárcsivitelés és mókuscserregés közepette meghallott valakit fütyülni. Felismerte a dallamot is, bár az illető előadásmódja hagyott némi kívánnivalót maga után. Ősrégi dalocska volt, amit neki is megtanítottak, még gyermekkorában. Fejét csóválva űzte el az emlékeket. Inkább megpróbálta bemérni, merről jöhet a hang. Valahonnan elölről és kicsit jobbról hallatszott. Elindult abba az irányba. Séta közben újra felhangzott a fütty, erőltetetten szólt, és néha még hamisan is.

Megtorpant a patak partján emelkedő alacsony domb tetején, és szemével a tettest kereste. A hang mintha a szemközti partról jött volna, de a sűrű lombozat teljességgel elfedte a kilátást.

– Halló! – kiáltotta. A fütyörészés nem maradt abba.

A patak medrében szerencsére néhány nagyobb kődarab hevert, melyeket igénybe véve az ember száraz lábbal átkelhetett. Riker nekiveselkedett, és hosszú lépteivel könnyedén ugrott át egyikről a másikra. Az utolsó előtti aztán hirtelen megbillent alatta. Kétségbeesetten kapálózott, biztosra vette, hogy a vízben fog kikötni, de végül sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Sietősen lépett tovább az utolsó kőre, majd onnan a partra. Különös, gondolta, hogy egy ilyen tökéletes holoprojekció ingatag követ rakjon a patakba… de persze efféle dolog a természetben is előfordul, tehát akár a valósághűség számlájára is írhatja. Végül arra a döntésre jutott, hogy az ilyen „hibákat” minden valószínűség szerint szándékosan rejtették a programba.

A parton ismét megállt, igyekezett bemérni a kíméletlenül folytatódó hamis füttyszó forrását. Aztán megindult felfelé egy ösvényen, ami keresztülkacskaringózott a sűrű bozótoson. Egy tisztásra ért, ahol sötétlila ibolyák és sárga kankalinok bújtak meg szerényen a környező fák árnyékában: Ez valami tavaszi program, állapította meg Riker szórakozottan.

A füttyös megint belekezdett a régi dallamba. Riker felpillantott az egyik fölé tornyosuló fára. Ennek törzse már viszonylag alacsonyan, Y-alakban kettévált, és ebben a villában ült Data, összecsücsörített szájjal, sikertelenül próbálkozva az utolsó néhány hanggal. Ebből is látszott, a fütyülés nem a legegyszerűbben utánozható emberi cselekvés egy gép számára. Riker gyorsan befejezte helyette a dallamot, mire az android meglepetten pillantott körül. Amikor észrevette az első tisztet, leugrott mellé a földre.

– Bámulatos, az embereknek milyen könnyen megy ez – jegyezte meg csodálattal. – Nekem sokat kell még gyakorolnom. Valamit óhajt tőlem, uram?

– Van odalenn a bolygón néhány titok, amelyet Picard kapitány szeretne megfejteni.

– Igen, a bendikre, valamint az állomás építésére vonatkozó jelentések meglehetősen hiányosak.

– A kapitány azt javasolta, önt is vegyem be a kivizsgáló csoportba.

– Igyekszem rászolgálni a bizalmára, uram.

Riker figyelmesen méregette az androidot, az pedig visszabámult rá, türelmesen várva a folytatást.

– Ebben nem kételkedem. – Riker tétovázott, aztán hozzátette: – A kapitány azt is javasolta, olvassam el az ön szolgálati lapját.

– Értem, uram. Bölcs elgondolás. Mivel ön nem ismer engem, természetes, hogy tudni szeretné, milyen területeken számíthat a segítségemre.

Riker kényelmetlenül toporogni kezdett. Vajon miért hozza ez az ember – gép – mindig így zavarba? Data nyugodt természetű volt, hangja lágy és udvarias, azt mégsem mondhatta rá, hogy túlságosan alázatos vagy készséges. Arca képesnek mutatkozott a különböző érzelmek megjelenítésére, de Riker biztosra vette, szélsőséges viselkedést hiába várna tőle.

– A szolgálati lap tanúsága szerint önt egy olyan bolygón találták, melyen egy súlyos ökológiai katasztrófa során minden élet kipusztult.

– Így van, uram.

– A bolygó egy földi kolónia volt.

– Igen, uram.

– De nekem azt mondta, idegenek építették.

– Így is történt – felelte Data nyugodtan –, a Kiron III-on, ahol egy emberi kolónia végveszélybe került. Tagjai azonban nem tudtak arról, hogy a bolygón egy magasan fejlett gépi civillzáció is létezik. Előre látva az emberek végzetét, az idegenek megépítettek engem. Meg akarták őrizni az emberek számukra legfontosabb részét: a tudásukat. Gépek lévén nem csoda, ha ennek tulajdonították a legnagyobb jelentőséget. Úgy tűnik, nem sokkal a végső katasztrófa előtt készítettek és programoztak be.

– Mi történt?

– Sajnos nem tudom, uram. Tudatos memóriám csak a pusztulás után kezdődik. Valaki pályára állított egy segélykérő jelzőbóját, amit végül is egy Csillagflotta-hajó fedezett fel. A bolygón azonban már csak engem találtak életben. Tehát az emberek az első értelmes lények, akikkel megismerkedtem. – Kissé zavartan elmosolyodott. – A Földre szállítottak vizsgálatok céljából, de arra vonatkozó információt, hogy miből állt a katasztrófa, vagy hogy mi váltotta ki, nem találtak bennem.

– Az idegenek?

– Az ő sorsuk is rejtély maradt számomra. Úgy látszik, ők is elpusztultak.

– Különös, hogy Önt az emberek képmására építették, és nem a sajátjukra.

– Talán úgy gondolták, az emberek így könnyebben megbarátkoznak velem. De az hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a hasonlóságom önökhöz csupán megközelítőleges.

– Mmmm. – Riker Data sárga szemére nézett és opálos fényű bőrére, arra a két vonásra, ami egyértelműen mutatta nem emberi származását. – Ön biomechanikai konstrukció. Ez azt jelenti, tud enni is?

– Elfogyaszthatok csaknem bármiféle szilárd táplálékot, és az üzemanyaggá alakul bennem. Rendszerem ezenkívül bizonyos belső kémiai egyensúlyok fenntartása érdekében oxigént is igényel. Közönséges folyadékok rám nincsenek semmiféle hatással, ezért is csodálkoztam, amikor az admirális mindenáron rám akart erőltetni egy italt.

– Emiatt igazán ne fájjon a feje – mosolyodon el Riker. – Az admirális már csak ilyen.

– Igen, uram, megértem – mondta Data, aztán érdeklődve hozzátette: – Talán megmagyarázhatna nekem még valamit. Vajon miért nevezett engem az admirális mindegyre „fiam”-nak? Természetesen tökéletesen funkcionáló férfinak építettek, vele azonban semmiféle rokoni kapcsolatban nem állok.

Riker megköszörülte a torkát. Nem tudta biztosan, mit is mondjon.

– Azt hiszem… neki ez amolyan szavajárása. Valószínűleg minden nála fiatalabb férfit így szólít.

– Á! – Datát, úgy látszik, kielégítette a válasz.

Riker még mindig kellemetlenül érezte magát, de úgy döntött, megpróbálja az őt leginkább érdeklő témákra terelni a beszélgetés fonalát.

– Ön ugyebár parancsnokhelyettes. Ez a rang, gondolom, tiszteletbeli.

Data a fejét rázta, és buzgón válaszolt.

– Nem, uram. A Csillagflotta Akadémia ’78-as évfolyamával végeztem. Dicsérettel vizsgáztam valószínűségmechanikából és exobiológiából is. – Az android elmosolyodott Riker meglepett arckifejezése láttán. – Nyilván ön is tudja, uram, hogy a Csillagflotta kötelékébe bárki arra érdemes beléphet, ha bizonyítani képes értelmes lény voltát. Talán ez zavarja önt?

– Hogy őszinte legyek… igen, egy kicsit.

Data bölcsen bólintott.

– Megértem, uram. Az előítélet határozottan emberi vonás.

– Hát ez zavar engem. Önftelsőbbrendűnek tartja magát nálunk?

– Én több szempontból is felsőbbrendű vagyok. De… – Data habozott egy darabig – bármit szívesen odaadnék, csak hogy ember lehessek.

Riker még tanulmányozta egy darabig az androi-ot, és közben saját érzéseit igyekezett kielemezni. A tény, hogy Data egy gép, egyre inkább veszített szemében a jelentőségéből, látva nyílt őszinteségét, filozofikus gondolkodását, és egyértelmű vágyát, hogy többé váljon, egyszerű biomechanikai konstrukciónál. Végül így szólt:

– Örülök, hogy megismerkedtünk… Pinocchio.

– Data értetlenül bámult rá. – Vicc volt – magyarázta Riker.

– Á, érdekes – mondta Data. – Ezt el kell magyaráznia nekem.

Riker önkéntelenül is elvigyorodott.

– Azt hiszem, élmény lesz önnel együtt dolgozni, Data. – Aztán, tudatára ébredve, mennyi az idő, hozzátette: – Vissza kellene mennünk. A kapitány azt akarja, induljunk, amilyen hamar csak lehet.

Elindultak az ösvényen. Riker ismét ámulva nézte a hihetetlenül valósághű növényzetet, és a tejét csóválta.

– Fantasztikus – mondta. – A Hoodon is volt holofedélzet, de ennek a közelébe sem jöhet. Úgy hallom, a programozási kombinációs lehetőségek száma jóformán végtelen.

– Igen, uram. Persze vannak gyakrabban használt programok. Ez az erdő például kifejezetten közkedvelt. Talán azért, mert olyan tökéletesen idézi a Földet. Itt még én is… szinte embernek érzem magam.

Riker megtorpant, kitépett egy hosszú fűszálat, és tanulmányozni kezdte.

– Nem hittem volna, hogy ezek a szimulációk ilyen valósághűek lehetnek.

– Nagy részük valódi is, uram. Ha a transzporterek a testünket energiasugarakká alakíthatják, és vissza…

– Igen, persze. – Riker a fűszálra mutatott. – A sziklák és a növények egyszerűen rekonstruálhatók. Én azonban befelé jövet egy kolibrit láttam… és hallottam mókusokat meg egy varjút is…

– Azok kivetítések, uram. – Data intett. – Ott a terem hátsó fala.

Riker megtorpant, és a szemét meresztette. Az erdő minden megszakítás nélkül folytatódott, ameddig csak ellátotj. Néhány színes folt jelezte a tisztásokat, ahol vadvirágok bújtak elő a fű közül.

– Nem látom.

– Pedig nagyon közel vagyunk hozzá. – Az android lehajolt, és felemelt egy kődarabot, s miközben Riker hiába kereste tekintetével a fal nyomát,*laza csuklómozdulattal elhajította. A kő Riker előtt vagy két és fél méternyire hirtelen nekiütközött valaminek a levegőben, nagyot koppant, aztán lehullott a sűrű fűbe. – Ott van, uram – mondta Data készségesen.

– Hihetetlen. – Riker tudta, a szemével semmi baj, mégis, bárhogy meresztgette, nem látta a holofedélzet falát. Wesley távolból felhangzó kiáltása térítette magához.

– Hát nem óriási?

Wes a szemközti domboldalon szaladt lefelé a patakhoz. – És ez csak az egyik legegyszerűbb program, Riker parancsnok. Több ezer van még, köztük pár olyan, amihez képest ez gyerekjáték. – Megindult át a patakon, fürgén szökdelve egyik kőről a másikra. – Az előbb például a Himalájában jártam, és a jeti után kutattam…

Rikernek hirtelen eszébe jutott a kő, ami idefelé jövet csaknem megmártóztatta.

– Vigyázz! – kiáltott fel. – A következő kő billeg!

A fiú azonban már rálépett, és a szikladarab táncolni kezdett a lába alatt. Wesley tehetetlenül hadonászott, de végleg elveszítette az egyensúlyát, és hatalmas csobbanással a vízbe esett. Data hatalmas ugrásokkal a parton termett, tökéletes biztonsággal lépett az alattomos kőre, aztán lenyúlt, és ruhájánál fogva kiemelte a fiút a patakból. Riker ámulva nézte, az android milyen könnyedén kapja ki Wesleyt fél kézzel, és tartja a feje fölé.

Wes kirázta az arcából vizes haját, és ugyancsak csodálattal pillantott Datára.

– Hű! – nyögte. Data halványan elmosolyodott, és letette őt egy száraz kőre. – Ön biztos az android… izé, uram… öö, köszönöm. Tudok ugyan úszni, de…

– A víz mindössze tíz fokos, elvégre egy hegyi patakot szimulál. Azt hiszem, legjobb lesz, ha visszamegy a kabinjába, és átöltözik valami száraz ruhába, amilyen gyorsan csak lehet. Ilyen esetekkor ez a földi szokás.

– Egyetértek, Wes – tette hozzá Riker. A fiú könyörgő tekintete láttán eszébe jutott, neki ennyi idős korában mi lett volna a leghőbb vágya ebben a helyzetben. – Data parancsnokhelyettes - mondta hivatalos hangon –, hadd mutassam be Wesley Crushert.

– Örvendek, Mr. Crusher – nyújtotta a kezét az android, és óvatosan, de határozottan megrázta a fiúét.

Wesley odavolt az örömtől. Most végre ő is mesélhet valami érdekeset Adam és Craig Harrisnek.

A 4-J holotedélzet-körzet jókora ajtaja automatikusan kinyílt közeledtükre. Data, Riker és az ázott Wesley kiléptek a folyosóra. A fiú lelkesen loholt a két tiszt nyomában, hallgatta beszélgetésüket, miközben sáros, vizes nyomokat hagyott maga mögött.

Picard épp Reasons parancsnokkal, a hajó ellátmányozási tisztjével járta a folyosókat, amikor a hólófedélzetről kilépő három alakot megpillantotta. Kettőjükben azonnal felismerte Rikert és Datát. Az ázott, piszkos fiút sosem látta még, az azonban egyértelmű volt, hogy jelen pillanatban a gondosan rendben tartott fedélzet összemocskolásán fáradozik. Reasons megállt, és kérdőn pillantott rá, Picard azonban intett neki.

– Menjen csak előre, Mark! Az irodájában találkozunk. – Ő pedig várta, hogy a három alak a közelébe érjen.

Wesley összerezzent, tudatára ébredve csöpögő ruhájának, cuppogó cipőjének, és a maga mögött hagyott hosszú sor sáros lábnyomnak. Semmi kétsége nem lehetett afelől, ki az a szigorú tekintetű férfi, aki a következő folyosó-elágazásnál várja őket. Még ha nem is ismerte volna fel a kapitányi aranygombokat a gallérján, gyakran láthatta őt otthon egy fényképen, anyjával és apjával együtt, ö tehát Jean-Luc Picard. Amikor megálltak a kapitány előtt, Wes legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Nem tehetett azonban semmit, ott kellett maradnia, miközben a ruhájából csöpögő víz lassan tócsába gyűlt a lába körül.

– Örülök, hogy találkoztunk, kapitány – szólt Riker. – Amúgy is jelentkezni akartam önnél, amint a hídra érek. – Datára pillantott, aztán ismét vissza Picard-ra. – Áttanulmányoztam azt az anyagot, amit ön javasolt nekem. Nagyon tanulságos volt.

– Ezt örömmel hallom, parancsnok – felelte Picard. Tekintete a Wesley lábánál gyülekező tócsára vándorolt.

– Igen, uram – folytatta Riker. Data beleegyezett, hogy velem tart az állomásra. Úgy döntöttem, a vizsgáló csoportba beveszem Yar hadnagyot és Troi parancsnokhelyettest is.

– Remekül választott.

Wesley igyekezett a lehető legkisebbre összezsugorodni. Úgy érezte, valóságos patakokban folyik róla a víz. Csak pár csepp az egész, mondogatta magában, de tudta jól, Picard számára már egyetlen csepp is a fedélzet rendjének megsértése.

– És volna még egy javaslatom, uram. Egy fiatal hadnagy jelentkezett szolgálatra velem együtt. Orvosi lapja szerint egészen különleges látással rendelkezik. Ez segítségünkre lehetne. A neve LaForge.

– Nagyon jó. – Picard megint lepillantott a Wesley körül terjedő tócsára.

A fiú megköszörülte a torkát, és megpróbált minél alázatosabb hangon megszólalni:

– Uram, mindjárt szerzek valamit, amivel feltakaríthatom ezt a vizet.

– -Jó ötlet – felelte Picard hűvösen. Azzal megfordult, és elsietett.

Wesley pedig vigasztalanul tovább csöpögött.

Wes a gyengélkedőre sietett, és anyjától kért egy törölközőt. Amikor sikerült eltüntetnie valamennyi vizes lábnyomát a holofedélzettől az egészségügyi részlegig, Beverly irodájában megszárítkozott, és közben lelkesen újságolta kalandjait.

– … és van egy alacsony gravitációjú tornaterem is. Tudtad, hogy az ökofedélzeten tartanak egy pár sondriai mocsári disznót? Ezen a hajón nem lehet unatkozni…

– Engem csak az érdekel, hogyan lettél ilyen csurom vizes. – Beverly két ujjal felcsippentett a földről egy újabb sáros, lucskos törölközőt. – Nézd meg, milyen koszt csináltál.

– Nem tehetek róla, anya. Megbillent a kő, amire léptem, és beleestem a patakba. Data parancsnokhelyettes húzott ki.

Anyja közben visszatért a raktárkészlet számítógépes ellenőrzéséhez.

– Biztosra veszem, hogy ennek a történetnek van egy részletesebb verziója is. Hallhatnám, mondjuk, vacsora közben?

– Igenis, asszonyom.

– Jó. Most menj, és csutakold le magad tisztességesen.

– Rendben. – Reménykedve pillantott anyjára, és elhatározta, lesz, ami lesz, megemlíti azt a vágyát, ami az előző nap óta motoszkál benne. – Anya… elintézhetnéd, hogy megnézzem a hidat?

Azt a kapitány parancsa tiltja. Hacsak nem áll elő valami orvosi szükséghelyzet, vagy nem kell épp jelentést tennem, még én sem léphetek a hídra.

– Csak nem félsz te is a kapitánytól?

Beverly feléje fordult, arca szinte tüzelt.

– Természetesén nem!

– De Picard kapitány, ugye, nem egy szimpatikus ember?

Beverly egy ideig hallgatott, gondosan mérlegelve, mit is mondjon erre. Könnyű lenne egyetérteni, és akkor Wes is leszállna a témáról egy kis időre. Ugyanakkor tudatában volt szülői felelősségének, tehát megpróbált a lehető legőszintébben felelni fia kérdésére.

– Apád kedvelte őt. A nagy felfedezők… a nagy kapitányok… gyakran magányosak… Hisz nem lehet családjuk…

– Csak egy pillantást, anya. Bentállnék a turbóliftben, és amikor az ajtó kinyílik, bekukucskálnék. Csak amíg újra be nem csukódik. Nem is szállnék ki.

– Mindig a bajt keresed, Wes – intette Beverly. Aztán ránézett, és szemében észrevette azt az igazi, mindent elsöprő vágyakozást. Felsóhajtott. Sohasem tudok neki nemet mondani. – Majd meglátom, mit tehetek.

Nyolcadik fejezet

Geordi LaForge megriadt, amikor az interkom végigvisszhangozta nevét a hajó folyosóin.

– LaForge hadnagy, kérem, jelentkezzen Riker parancsnoknál a Hármas Transzporterállomáson! LaForge hadnagyot azonnal kérem a Hármas Transzporterállomásra!

Hughes is meglepetten bámult rá.

– Vajon mit akarnak tőled?

– Fogalmam sincs. De azt hiszem, legjobb lesz, ha igyekszem.

– Na, és mit fog szólni Barton parancsnok? Jelentkeznünk kell nála 13:00-kor. Már most majdnem annyi van.

Geordi vállat vont;

– Az első tiszt rangban fölötte áll.

Mire megérkezett a transzporterállomásra, Riker már két technikai és egy kutatótiszt társaságában várt rá. Geordi vigyázzba vágta magát az első tiszt előtt, és hivatalosan jelentkezett:

– LaForge hadnagy, parancsára jelentkezem, uram.

– Helyes, LaForge. Ön ettől a pillanattól kezdve kutatócsapatunk tagja. Ismerkedjen meg Data parancsnokhelyettessel, Troi parancsnokhelyettessel és Var hadnaggyal.

Geordi kissé zavartan szalutált a rangidős tiszteknek, aztán visszanézett Rikerre.

– Uram, nekem jelentkeznem kellene Barton parancsnoknál…

– Tudjuk. Picard kapitány majd mindent megmagyaráz neki. De most fel az emelvényre, hadnagy!

Geordi gyorsan elfoglalta helyét a többiekkel együtt.

– Megkérdezhetem, uram, mi lesz a feladatom?

– A szemére van szükségem, hadnagy. – Riker odabólintott a transzporter-főnöknek. – Energiát.

A bevásárlóközpont előcsarnok felőli végében materializálódtak. Mindenütt csak úgy nyüzsögtek az emberek, az Enterprise legénységének szolgálatban nem lévő tagjai és a helybéliek. A bendik lelkesen szolgálták ki a hajóról érkezett vevőiket, sőt, Riker legtöbbjüket kifejezetten boldognak látta.

Tasha gyakorlott szemmel pillantott körbe, aztán az első tiszt mellé lépett.

– Azt javaslom, uram, valamelyikünk kezdjen odalent, az állomás alsóbb szintjein. Ha a szabványok szerint építették, ott kell legyenek a szerviz-alagutak. Márpedig alulról gyakran az is tisztábban látszik, mi folyik legfelül:

– A letapogatóink valóban alagútrendszert jeleznek odalent, uram. Talán menjünk mi ketten? – Troi nyomatékosítóan még a szemöldökét is felvonta.

Riker zavartan elfordult.

– Tasha… ön és a tanácsadó.

– Uram.

A biztonsági főnök határozott léptekkel máris megindult előre. Troi még egy kíváncsi pillantást vetett Rikerre, aztán követte őt.

Az első tiszt Geordihoz és Datához fordult, s intett nekik.

– Mi idefönt kezdjük, LaForge hadnagy.

– Uram, még mindig nem értem pontosan, mit is vár tőlem.

– Sok kérdés merült tél az állomás megépülésével kapcsolatban, Mr. LaForge – magyarázta Data. – A legalapvetőbb minden bizonnyal az, hogyan készülhettek el vele a bendik ilyen gyorsan, és milyen anyagokat használtak.

– Jól nézzen körül, hadnagy! Lát valami szokatlant az építészeti elemekben?

Geordi vizsgálódni kezdett, lassan mozgatta a fejét. VIZOR-ja segítségével többféleképpen is módosíthatott látásán: mikroszkopikusan, teleszkopikusan vagy akár hőérzékenység szempontjából is.

– Nos, hadnagy? – sürgette Riker.

Geordi visszanézett két társára, és a fejét rázta.

– A szilárd anyagon nem látok át, uram, de eddig minden a legnagyobb rendben van. Ötvözetek, tiszta fémek, fa és műanyagok. Minden pontosan olyan, amilyennek lennie kell.

Data kissé felvonta a szemöldökét.

– Bámulatos ez a képessége, hadnagy. De biztos benne, hogy valamennyi anyag természetes eredetű?

– Kivéve a műanyagokat, uram. '

– Nem lehet az egész valamiféle illúzió? Minden valóságos? – kérdezte Riker.

– Igen, uram. Semmi kétség.

Riker csalódott volt, de úgy érezte, korai lenne még feladni.

– Köszönöm, hadnagy. Most inkább csatlakozzon Yar hadnagyhoz és Troi parancsnokhelyetteshez! Odalent is végezze el ugyanezt a vizsgálatot! Data, ön, kérem, jöjjön velem!

Miközben elsiettek, Geordi megérintette kommunikátorát.

– LaForge Yarnak. Helyzetmeghatározást kérek.

Riker a bevásárlóközpont hátsó része felé vezette Datát, ahol az az óvároshoz csatlakozott.

– Ismeri azt az információs anyagot, amit a bendik a Csillagflottának küldtek az állomásépítési kérelmükhöz csatolva?

– Igen, uram. Az Enterprise adatbankjában az egészről van egy másolat. Ha óhajtja, részletezhetem a tartalmát.

– Óhajtom. De csak az állomás építésére vonatkozókat.

Data rövid időre befelé fordította minden figyelmét, aztán szemét ismét az első tisztre emelte, és így szólt:

– Részletes tervrajzokat küldtek, ugyanakkor semmiféle anyagszükségletről nem tettek említést. Nem küldtek gyártási megrendeléseket sem.

– Az első kapcsolatfelvevő csapat azt jelentette, hogy a bendiknek láthatóan nincsenek gyáraik, sem laboratóriumaik, mégis szinte korlátlan mennyiségben kínáltak luxuscikkeket. Mindent, amire csak a mieinknek szükségük volt.

– Lehetséges, hogy a gyáraik valahol a föld alatt rejtőznek, a letapogatóink számára láthatatlanul.

Riker megérintette kommunikátorát, és halkan beleszólt:

– Yar!

– Itt Yar – jelentkezett be Tasha pattogó hangon.

– A bendik talán elrejtették gyáraikat vagy laboratóriumaikat valahol az állomás alsóbb szintjein, esetleg az óváros alatt. Keressenek átjárókat, szellőzőcsatornákat, teherrámpákat, bármit, ami valami ipari vagy fejlesztési központra utal!

– Igenis, uram.

Tasha körülnézett. Geordi csatlakozott hozzájuk, csattogó bakanccsal ereszkedett le egy fémlétrán a felsőbb szintről. Az utolsó pár fokra már nem pazarolt időt; leugrott, és a két nőre mosolygott.

– Riker parancsnok arra gondolt, talán hasznát veszik idelent a szememnek.

– Éppen én is hívni akartam, amikor jelentkezett – mondta Tasha. – Mi a véleménye erről? – Körbemutatott, az alagút falaira. *

Geordi halkan füttyentett.

– Mi ez az izé?

A szervizalagút falai ugyanis egyáltalán nem úgy festettek, ahogy várta. Simák voltak, lekerekített élekkel, és itt-ott ismeretlen jelzések tarkították. Ráadásul fénylettek. Magukba szívták és visszaverték a leszűrődő fényeket.

– Én is ezt kérdeztem – bólintott Tasha.

Geordi közelebbről is szemügyre vette a fal felületét;

– Ilyesmit még soha életemben nem láttam.

– Jelentsük a parancsnoknak! – mondta Troi. Szerintem érdekelni fogja.

Tasha a kommunikátorára csapott.

– Parancsnok, találtunk valami érdekeset.

– Hol? – csattant Riker hangja.

– Egy átjáróban vagyunk, uram, pontosan a bevásárlóközpont közepe alatt. LaForge hadnagy az építéshez felhasznált anyagokat vizsgálja, de azt mondja, semmi ilyesmit nem látott még életében.

– Milyen vizsgálatokat végzett, LaForge?

– Mikroszkopiált, hőképeset és elektromágnesest. Egyiknek az eredménye sem ismerős. Meg kell mondjam, uram, a dolog zavarba ejtő.

Riker elgondolkodva ismételte.

– Zavarba ejtő. Ez igazan találó szó rá, hadnagy.

– Na, és önnél mi a helyzet, Troi? Érez valami szokatlant?

Troi a homlokát ráncolva aktiválta kommunikátorát. Nem akaródzott válaszolnia, mert pontosan tudta, mit akar a férfi tőle, márpedig ahhoz igazán nem sok kedve volt. '

– Uram, eddig tartózkodtam attól, hogy megnyissam a tudatomat. Amit a groppler irodájában éreztem, nagyon megviselt.

– Sajnálom, tanácsadó – felelte Riker lágy, de hajthatatlan hangon. Megértette, milyen elszántságot igényel a nő részéről a kérés teljesítése. – Minél több információra van szükségünk.

– Igen, uram, megértem. – Troi Tashára és Geordira pillantott. A biztonsági főnökből rokonszenv áradt felé, de a nő nem is sejthette, mi történik vele, ha leereszti gondosan őrzött mentális korlátait. A fiatal LaForge talán valamivel jobban megérthetné. Látását ugyanúgy megsokszorozták a VIZOR-jába ültetett műszerek, mint az ő érzékenységét a telepátia. Ő talán meg tudná érteni, néha miért kívánta azt, bárcsak ne rendelkezne ezzel a „tehetséggel”.

Troi lassan, rétegről rétegre lehámozta a tudatát védő akaratpáncélt. Sok mindenkit érzett maga körül, rengeteg kavargó gondolatot. Nem tudott „olvasni” bennük, csupán a hozzájuk társuló érzelmeket fogta fel. Egyelőre minden normálisnak tűnt, csupán itt-ott ugrott ki valami hevesebb érzés: LaForge kíváncsisága, és valahol, jóval távolabb, Riker iránta érzett aggodalma. Szája mosolyra húzódott. Bárhol megismerte volna a férfi tudatkisugárzását, annyira szoros kötelékek fűzték össze őket.

Tasha figyelmesen nézte, a tétlenségtől türelmetlenül. Troiból hirtelen rövid, éles sikoltás tört fel. Térdre rogyott.

– Micsoda fájdalom! – zihálta. Tasha mellé ugrott, és védelmezően átölelte a vállát. Troi reszketett a tudatát elárasztó haláltusától. – Fájdalom… fájdalom…

Homályosan meghallotta Riker hangját a kommunikátorból.

– Kitartás, jövök. Enterprise, mérjék be a jelzésüket!

Geordi közben csatlakozott Tasijához, és immár együtt próbálták megnyugtatni Troit. A tanácsadó hallotta ugyan a hangjukat, de a fájdalom annyira megbénította tudatát, hogy nem érthette, mit beszélnek. Megpróbálta újra felvonni védőgátjait. Már csaknem sikerült megbirkóznia a feladattal, amikor villódzni kezdett a közelükben egy transzportersugár, amiből lassan Data és Riker alakja bontakozott ki.

Az első tiszt Troihoz sietett, megfogta a kezét, és talpra segítette.

– Sajnálom. Ki tudja zárni a fájdalmat?

Troi bólintott, és egy pillanatra a férfinak támaszkodott. Asszonyi énje erőt merített az ő szerető aggódásából. Aztán úgy döntött, ennek most nincs itt az ideje, és hivatalos hangon szólalt meg.

– Jelentenivalóm van, uram – kezdte. En…

– Mi volt az? – sürgette Riker. – Csak fájdalom, vagy…?

– Nem… több annál. Boldogtalanság… szörnyű kétségbeesés.

– Kié? – kérdezte a férfi.

– Nem tudom! Egy biztos, nem valami hozzánk hasonló életformáé. Vagyis a bendiktől sem eredhet. Az ő tudatlenyomatuk egészen más, mint amit most éreztem.

– Akkor kié ez a fájdalom? – kérdezte Data a gondolataiba merülve.

Riker a fejét csóválta, és vizsgálgatni kezdte a világító falakat.

– Mi a csuda lehet ez a hely?

Az Enterprise hídján csak a legszükségesebb posztok betöltői tartózkodtak. Picard szinte úgy érezte, egyedül van. A híd előterében Worf görnyedt a központi vezérlőpult fölé, a többiek azonban mind hátul dolgoztak, néma csöndben, szemmel tartva a hajó rendszereinek működését. Picard túl ideges volt ahhoz, hogy a kabinjában várja ki a kutatócsapat jelentkezését. A tágas hídon legalább kedvére járkálhatott fel-alá, ha úgy tartotta kedve. A hátsó turbólift ajtajának nyílására ösztönösen felkapta a tekintetét. A szeme elé táruló látványtól azonban megmerevedett.

Beverly Crusher állt a turbólift ajtajában. Picard sötét pillantást vetett rá, és, ha lehet, még sötétebbet a mögötte meghúzódó alakra. a doktornő is hátranézett a fiára. Wesley tágra nyílt szemmel itta be az imádott híd látványát. Igyekezett belőle minél többet elraktározni emlékezetében még az ajtó csukódása előtt. Beverly kilépett a liftből, de a fiának intett, hogy maradjon. Na, essünk túl rajta, gondolta.

Egész szép kis beszédet készített elő magának, miután sikerült valami tisztességes okot kitalálnia, amiért személyesen akarhat jelentést tenni Picard-nak. Komoly hiányt fedezett fel a legszükségesebb orvosi készletekben. A leltár fényt derített rá, hogy az Enterprise fedélzetére feleslegesen nagy mennyiségű vitamin és mesterséges tápanyag került, ugyanakkor szinte semennyi azokból a szerekből, amelyek a vészhelyzet esetén előállítandó vérpótlók elkészítéséhez kellenek. A kavarodást nyilvánvalóan a rosszul felcímkézett konténerek okozták, még a berakodáskor. A hibát azonban mielőbb helyre kellett hozni, Beverly tehát úgy érezte, minden joga megvan a hídon tartózkodni.

– Kapitány úr, kérek engedélyt jelenteni… - kezdte.

Picard jeges hangja azonnal legalább tíz fokkal le-hűtötte az addig uralkodó kellemes hőmérsékletet.

– A hídon semmi keresnivalójuk gyerekeknek, doktornő.

Beverly megtorpant. Már akkor tudta, hogy baj lehet ebből, amikor vállalkozott rá*

– Tisztelettel megjegyzem, uram, a fiam nem tartózkodik a hídon. Csupán elkísért engem idáig.

Picard tétovázott.

– Az ön fia? – Ezt a fiút látta Rikerrel és Datá-val, ó csöpögtette végig sáros vízzel a holofedélzet előtti folyosót.

– A neve Wesley. Már látta őt egyszer, évekkel ezelőtt, amikor…

– Ó! – tört fel Picard-ból hirtelen. – Igen. – Már emlékezett a fiúra. Akkor látta, amikor Jack testét hazaszállította az özvegyének.

Wesley valóban a lift fülkéjében állt, tágra nyílt szemmel, mint egy bagoly. Kistermetűnek látszott a korához képest – tizenöt lehetett –, de vörösesbarna haja pont ugyanolyan volt, mint az anyjáé. Arcvonásaiban is őt tükrözte. Jackre talán csak élénk, intelligens, mogyoróbarna szeme emlékeztetett. Ez eszébe juttatta egykori barátját. Vajon nem tartozik neki annyival, hogy egyszer megmutassa a fiának a hidat?

Megköszörülte a torkát.

– Hát… ha már úgyis itt van…

Wesley reménykedő pillantása az övébe fúródott. Csak úgy sütött belőle a könyörgés. Beverly szótlanul várt.

Picard vállat vont, és igyekezett hangjába némi melegséget, barátságosságot erőltetni.

– Ismertem apádat, Wesley. Szeretnél körülnézni? - A fiú egyetlen ugrással máris kint termett a turbóliftből. – De ne nyúlj semmihez! – tette hozzá Picard gyorsan.

A híd sokkal nagyobb volt, mint amekkorának Wesley elképzelte. Még a kilátóernyő is hatalmasabbnak tűnt, mint bármelyik, amit korábban látott. Már majdnem elindult a kapitányi szék mögötti patkóban elhelyezkedő, csendesen villódzó terminálok felé, de anyja ekkor lement a rámpán, és ő jobbnak látta engedelmesen követni. Óvatosan rakosgatta a lábát, nehogy véletlenül is meggyűrje a szőnyeget, és fejére vonja a kapitány haragját.

Picard felállt, és kissé eltávolodott a székétől, amikor Beverly és Wesley a közelébe értek. Vajon mit akar a fiú? Mégis, ő mit akart volna ebben a korban egy ilyen helyzetben? A kapitányi szék felé intett.

– Próbáld ki! De csak egy percre.

Wesley arca kigyúlt, akár egy fáklya. Óvatosan beleereszkedett a székbe, és szeme végigfutott a karfákba épített nyomógombokon.

Picard előrehajolt, és a gazda mindentudó felsőbbrendűségével magyarázni kezdte, melyik mire való.

– A bal oldali panel a hajónaplót, a központi adattárat, a székbe épített leolvasót, az interkomot meg a többi ilyesmit aktiválja. De ne nyúlj semmihez!

– Nem, uram. – Wesley a jobb oldali panelre mutatott.

– Itt a kormánymű és a központi hajóvezérlés tartalékegységei találhatók, plusz a fegyverrendszereket és a védőernyőket működtető kisegítő billentyűzet.

– Vigyázz velük!

– Igenis, uram. – Wes bámulva pillantott körbe.

– Ez a hajó igazán hatalmas.

Picard Beverly re nézett, aztán zavartan vissza Wesre.

– Ezt most bóknak vegyem?

Beverly halvány mosollyal bólintott.

– A mai gyereknyelven ez azt jelenti.

– A legjobb – vágott közbe Wes. – Gyönyörű hajó, uram.

– Értem. Köszönöm – mondta Picard szárazon.

– Talán érdekel a kilátóernyő is. A központi vezérlőpultról irányítják…

Wesley mohón magához ragadta a szót:

– … és a hajó külsején elhelyezkedő, ultra-magas felbontású, a teljes színképet befogó érzékelőrendszer szolgáltatja a képét, bármilyen tetszőleges nagyításban.

– Honnan tudod ezt, te fiú? – dörrent rá Picard. Ez a gyerek valószínűtlenül okosnak tűnt neki.

Mielőtt azonban Beverly vagy Wes válaszolhatott volna, a kapitányi szék bal oldali paneljéből figyelmeztető jelzés hangzott fel. A fiú ösztönösen, mintha megszokott dolgot tenne, kinyúlt, és megérintett egy gombot.

– Határ-riadó, kapitány! – Hirtelen rádöbbent, mit tett, és rögtön halálra rémült.

Beverly elvörösödött kínjában, Picard pedig haragra lobbant. Egyszerre szólaltak meg.

– Wes, ezt nem lett volna szabad!

– Bocsánat! – ugrott fel Wesley a székből.

– Nem akartam. Csak tudtam, ilyenkor mi a teendő.

– Le a hídról, mind a ketten! – morogta Picard. Worf feléjük fordult a vezérlőpulttól, de nem egészen tudta, mit is tegyen. A jelzésre reagálni kellett, de a kapitányt pillanatnyilag más foglalta le.

Beverly a turbólift felé lökdöste West, és közben visszanézett Picard-ra.

– Sajnálom…

– Mondtam, hogy ne nyúljon semmihez.

Újra befutott a jelzés, és Worf most már úgy döntött, megszólal.

– Határ-riadó, uram.

Beverly megállt, és Picard felé pördült. Wesley talán megsértette kapitányi mindenhatóságát, de azt már nem engedi, hogy a férfi olyasmiért hibáztassa, amiben nem volt vétkes.

– A fiam is ugyanezt mondta! – jelentette ki élesen. Aztán magasra tartott fejjel bemasírozott az elülső turbóliftbe Wesley után, és felcsattant: – Hármas Fedélzet, legénységi szállások!

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Picard jobb öklével ingerülten a bal tenyerébe csapott. Aztán a székéhez ugrott, és egy kommunikációs csatorna megnyitásával elnémította a riadójelzést.

– Itt Picard.

A biztonsági főnök helyettesének hangja dörrent meg a hangszórókban.

– A hajó letapogatói járművet észleltek, ami a Deneb IV. felé közeledik. Márpedig a Csillagflotta mostanra semmit nem jelzett, uram.

– Nem lehet, hogy a Hood tér vissza?

– A jármű sem alakjára, sem teherbírására nézve nem hasonlít a Hoodra, uram.

– Worf, vetítse ki a kilátóernyőre!

A klingon keze gyors táncot járt a vezérlőpulton. A hatalmas ernyőn pillanatok alatt megjelent egy hajó képe. Nagyon messze volt, de már így is látszott, hogy óriási, sötét és baljóslatú. Gazdái nem világították ki, sót, komor burkolata még mintha a környező csillagok fényét is elnyelte volna. Fekete árnyként mozgott az űr még feketébb háttere előtt. És nagyon gyorsan közeledett.

– Azonosítás? – csattant fel Picard.

Worf készen állt a válasszal, de jó hírrel nem szolgálhatott.

– A jármű ismeretlen. Felépítése ismeretlen. Eredete is ismeretlen, uram.

– Köszöntsék!

– Már megpróbálkoztam vele, uram. Kiküldtem egy automatikus azonosító jelet, és ugyanilyet kértem cserébe. Semmi válasz.

– Védőernyőket aktiválni, hadnagy!

Worf keze ismét végigszáguldott a panel fölött.

– Védőmezők aktiválva, uram. Teljes energián.

– Fézereket készenlétbe!

– Fézerek feltöltve és készenlétben, uram. – Ezt már a biztonsági tiszt jelentette a háta mögül, a taktikai konzol mellől.

– Rendeljen el sárga riadót!

A sziréna hangja végigsüvített a hajón, és a szolgálatos legénység pillanatokon belül megérkezett a hídra. Picard közben egyre a közeledő járművet figyelte. Ő sem látott még ehhez hasonlót életében, de ez még nem jelentette azt, hogy nem építhette valamelyik ismert faj.

– Hívja nekem Zorn gropplert, hadnagy! És folytassák az univerzális üdvözlőjelek sugárzását minden frekvencián!

Worf gombokat nyomkodott le a paneljén. Éles bip hallatszott, aztán Zorn hangja szólalt meg a híd hangszóróiban.

– Igen. Itt Zorn groppler, kapitány.

Picard nem vesztegette az időt udvariaskodásra. Bármi legyen is ez a hajó, az a sanda gyanúja támadt, hogy nem baráti látogatásra jött. Vajon ez is Q műve? Vagy valaki másé?

– Egy azonosítatlan hajó közelít nagy sebességgel a bolygójukhoz. Nem válaszol az üdvözlő üzeneteinkre. Tudja, kié lehet?

– Nem jelentettek több hajóérkezést, míg…

– Azt kérdeztem, tudja-e, kié lehet, groppler. Múltkor említette nekem a Ferengi Szövetséget.

Zorn hangja idegesen megremegett.,

– Á, igen! De velük még nem folytattunk tárgyalásokat, kapitány. Csupán öö… gondoltunk rá.

– Egészen biztos benne? Nem küldtek nekik semmiféle üzenetet? Mondjuk valami olyasmit, amit most már legszívesebben elfelejtenének?

– Nem. – Zorn egészen kétségbeesett. – Kapitány, esküszöm, az csupán üres fenyegetőzés volt részemről! A támogatását akartam biztosítani vele, hogy kedvező jelentést küldjön rólunk a Csillagflottának. Bocsásson meg…

– A jármű orbitális pályára készül állni, uram –szólalt meg Worf. – A letapogatóink szerint térfogata tizenkétszerese a mi hajónkénak.

– Vajon mit akarhatnak? – siránkozott Zorn. Ő is pontosan ismerte az Enterprise méretét. Bármi, ami ennyivel nagyobb, félelmetes fenyegetést jelenthet mind az állomás, mind a bendik számára.

– Nem hajlandóak elárulni – felelte Picard hűvösen.

– Kapitány, nem kényszerítheti őket, hogy azonosítsák magukat? Ha ellenséges a reakciójuk…

– Legjobb tudásunk szerint megvédelmezzük magukat^ groppler. Vége.

– És mi lesz, ha Q az, uram?

Ez a gondolat már Picard fejében is megfordult. A kapitány végül megrázta a fejét.

– Szerintem ő egyértelműen jelezné, kicsoda, mint a korábbi esetekben. Ráadásul az ő járműve nem is ilyen volt.

Miközben valamennyien feszülten figyelték a kilátóernyőt, a hatalmas hajó geoszinkron pályára állt, valamivel az Enterprise fölött, a jobb oldalon. Picard szinte érezte az óriási jármű rájuk nehezedő súlyát. Hirtelen villódzó fénysugár csapott ki az alján, és meglódult az Enterprise felé. /

Mindent és mindenkit megvilágított a hídon. Picard megfordult, és látta, hogy az emberek és a tárgyak körül különös aura rajzolódik ki. Néhány arcon ijedtség tükröződött, de a fény látszólag senkinek sem okozott fájdalmat, de még csak kényelmetlenséget sem.

A ragyogás lassan elhalványult, és Picard megnyitott egy belső kommunikációs csatornát.

– Minden posztnak… kárjelentést kérek! – Gyorsan körülhordozta tekintetét a hídon. – Állapotjelentést!

– Látszólag semmiféle kárt nem szenvedtünk, uram – felelte Worf.

A többiek is hasonló véleményen voltak. Minden poszt bejelentkezett, és valamennyi jelentést tett a különös ragyogásról, kár azonban nem esett semmiben. Sebesültek sem voltak. A hajó minden rendszere zavartalanul működött tovább.

– Kutatótiszt, elemezze ki, mi talált el minket!

Az ügyeletes ellenőrizte konzolja kijelzőit.

– Nem mechanikus szonda, uram. Valószínűleg szenzorikus vagy telepatikus természetű.

Worf újra felpillantott a vezérlőpanel mellől.

– A letapogatóink megerősítik: átvizsgáltak minket, uram.

Kilencedik fejezet

A föld alatti szervizalagút mérete ellenére nyomasztóan szűknek tűnt. A különös, sima falak, a rajtuk sorakozó titokzatos jelekkel együtt halványan világítottak, de a fény forrása rejtve maradt. Troi pillanatnyilag nem figyelt társai érzéseire, a falnak támaszkodva azon erőlködött, hogy kiszűrje a tudatát ostromló idegen indulatok értelmét. Riker aggódva figyelte őt. Tudta, a tanácsadó most csak arra a „jelenlétre” koncentrál, amivel immár másodszor került szembe az állomáson. Geordi eközben a fal felületét tanulmányozta, Data pedig az Enterprise-zal próbált kapcsolatba lépni.

Tasha Troi mellé lépett, és megérintette a vállát.

– Megint fájdalom? – Az egyenes, őszinte természetű nő megértette, hogy Troi valamiféle vevőkészülékként felfogja az őt körülvevők érzelmeit, mivel azonban személyesen soha nem tapasztalt még hasonlót, nem tudhatta, a tanácsadó miként éli át ezt.

– Troi, eleget próbálkozott már! – csattant fel Riker.

– Nem – rázta a fejét a tanácsadó. – Közel érzem már a választ. Valami… nagy-nagy vágyat érzek… éhséget. – Könnyek öntötték el fekete szemét, de ő türelmetlenül letörölte őket.

Data minden elképzelhető frekvencián megpróbált már kapcsolatba lépni az Enterprise-zal. Zavartan fordult Rikerhez.

– Parancsnok, valami nem engedi át a jelzéseinket.

– Talán túl mélyre kerültünk?

– Nem, uram. Új kommunikátoraink hatósugarán bőven belül vagyunk, egy közönséges alagútfal pedig nem árnyékolhatja le a jeleinket.

– Csakhogy ez nem közönséges alagútfal – szólt közbe Geordi.

Troi körülnézett, és valamennyire lazított koncentrációján. Tudata egy része most újra társaira figyelt, és az információk lassan kezdtek egységes képpé összeállni benne.

– Pontosan ezt érzem én is – közölte Data felé bólintva. – Mintha valaki nem akarná, hogy kapcsolatba lépjünk a hajónkkal.

– Gyerünk! – kiáltotta Riker. – Gyorsan, a felszínre!

A kilátóernyő az Enterprise-tói nem messze lebegő behatolót mutatta. Picard-t aggasztotta a látvány – túl nagy volt, túl sötét és túl csöndes.

– Worf… van valami?

A nagydarab klingon a fejét fázta.

– Minden lehetséges adatbázist végigkerestettünk, uram. Még csak hasonló járműről sem esik bennük szó.

A szolgálatos legénység egy másik tagja szólalt meg:

– Még mindig semmi válasz a jelzéseinkre, uram pedig a fenyegetőzésen kívül már minden más eszközzel megpróbálkoztunk.

– Letapogatást, Mr. Worf!

– A sugaraink egyszerűen lepattannak róla, uram.

– Jutottak egyáltalán valami eredményre?

– Semmire, uram, – Worf felpillantott a kilátóernyőn lebegő sötét és különös formájú hajóra. – Kik ezek?

Hirtelen valami furcsa, kékesfehér sugár lövellt ki az idegen járműből a felszín felé. Aztán egy másik követte, szinte azonnal. Worf Picard felé fordult, és széles, sötét arcán izgatott kifejezés jelent meg.

– A Farpointra lőnek, uram!

– Helyezze készenlétbe a fotontorpedókat! – vakkantotta oda Picard a biztonsági főnök helyettesének.

– Worf hadnagy, kárjelentést! Mármint az állomásról

Worf lenyomott néhány gombot a konzolján, aztán a válla fölött hátraszólva jelentette:

– Semmi feltűnőbb kár nem keletkezett, uram. A lövedékek az óvárost célozták, nem az állomást.

A szervizalagútban Riker és csapata, Troi és Tasha vezetésével, sietve járta végig a folyosókat. Az első tiszt egy ponton észrevette, hogy a sima, lekerekített falak közönséges, szögletes vonalaknak, kőburkolatnak adják át helyüket. Megtorpant, hogy közelebbről is szemügyre vegye a különös változást. A folyosó két része észrevehetetlenül olvadt össze. Riker megfordult, közelebb intette Geordit, hogy ő is megvizsgálja a fal anyagát.

– Nos, LaForge?

– Ezen a ponton teljesen közönséges kőbe megy át, uram. Pontosan olyanba, amit fent is láttunk.

– Zavartan vonta össze a szemöldökét. – Bámulatos ez az illesztés itt. A két anyag mintha egyszerűen egymásba olvadna.

– Előrébb egy lépcsősorra bukkantunk, uram – szólt közbe Troi.

Most Riker is észrevette, hogy körülbelül húsz méternyi távolságban kiszélesedik az alagút, és közepén lépcsők vezetnek felfelé. Váratlanul mennydörgő robaj támadt körülöttük, és ők ide-oda tántorogva igyekeztek megőrizni egyensúlyukat az imbolygó talajon. Tasha tért magához elsőként.

– Robbanás. Fézertalálat.

– Negatív – vetette ellen Data nyugodtan. – De valami ahhoz hasonló.

– Hol? – csattant fel Riker.

Data trikorderével gyors vizsgálatot végeztetett, aztán felnézett.

– Egy egész kéttized kilométerre innen. Az óvárosban.

Újabb robbanás rázta meg az alagutat, talpuk alól megint majdnem kirántva a talajt. Riker gyorsan Troi télé fordult.

– Próbáljon meg újra kapcsolatba lépni a hajóval! Ön, Yar és LaForge azonnal felsugároznak innen! - Aztán az androidra nézett, és a lépcső felé biccentett. – Data, jöjjön velem! Látni akarom, mi történik. – Megindult a lépcső felé, az android pedig habozás nélkül a nyomába eredt.

– Ne! – bukott ki Troiból akaratlanul is.

Riker megfordult. A nő tudta, senkinek nem használ azzal, amit tesz, de nem tudta visszatartani magát. Tudata megérintette a férfiét. Ne! Ha megsebesülsz…

Riker arca kőkeménnyé dermedt.

– Megkapta az utasításait, parancsnokhelyettes! Hajtsa végre őket!

Troi letörten fordított hátat neki, arca lángolt.. Érezte a férfi haragját, feszengését, amiért így felfedte kettejük kapcsolatát.

– Igenis, uram. Sajnálom. – Riker és Data már meg is indultak felfelé a lépcsőn. Troi megérintette a kommunikátorát. – Enterprise, hárman felsugárzásra várunk.

Riker és Data a bevásárlóközpontban bukkantak fel. Teljes volt a káosz. Bár láthatóan nem keletkezett kár semmiben, a bendik fejvesztve menekültek. Újabb robbanás remegtette még a levegőt és a földet. Összeomló épületek által keltett porfelhő gomolygott be a bevásárlóközpontba az óváros irányából. Riker odabólintott Datának, és futva elindultak arrafelé.

Mark Hughest a Hetes Transzporterállomás főnöke mellé osztották be. A fiatalembert kissé zavarta, hogy más dolga sincs, mint állni és nézelődni. Elvégre az Akadémián alapfokon megtanult bánni a transzporterrel, és gyakorlatokon szerzett eredményei nem is voltak akármilyenek. Ifjú, frissen hajóra került zászlósként jól tudta azonban, legalább egy évet ilyen, alantas, kisegítő munkákkal kell majd eltöltenie.

A főnök vette Troi üzenetét, és ráállt a három kommunikátor jelzésére a Farpoint állomáson.

– Vajon mit kereshetnek a föld alatt? – csodálkozott hangosan. Aztán vállat vont, és beindította a transzportert.

Az emelvényen megkezdődött a szikrák jól ismert játéka, és végül a három oszlop emberi alakot öltött: Tasha Yarét, Deanna Troiét és Geordi LaForge-ét. Amint leléptek az emelvényről, Hughes a barátjához lépett. Tasha, tudomást sem véve róla, hátraszólt a válla fölött:

– Mr. LaForge, a hídra, kérem!

– Igenis. – Geordi egy pillanatig tétovázott, aztán kissé leszakadt a két nőtől, és hagyta, hogy Hughes beérje.

– Geordi, mi folyik itt? – érdeklődött a fiú.

– Egyszerre jöttünk a fedélzetre, és téged máris beosztottak egy felderítőútra. Most meg egyenesen a hídra rendeltek…

– Mr. LaForge! – csattant jel Tasha, amikor hátranézve látta, a férfi nem követi őt.

– Megyek – felelte Geordi. Aztán Hughesra pillantott, mentegetőzve vállat vont, és futásnak eredt, hogy beérje a másik két tisztet.

Hughes tekintetével a transzporterállomás ajtajáig kísérte, aztán visszapillantott a főnökére.

– Van, aki mindent megadna a sikerért… másnak meg egyszerűen az ölébe pottyan, még csak kérnie sem kell. – Egy kicsit féltékeny lett Geordi gyors eredményeire, bár azt el kellett ismernie, a fekete férfi rangban eleve fölötte állt. De nem ennyivel, gondolta hozzá keserűen. Elég őszinte volt magához, hogy beismerje, kimaradt az események folyásából… Nemcsak a legénységbe nem tudott még igazán beilleszkedni, de egyetlen barátja is távolodni kezdett tőle* Talán hamarosan már tudomást sem akar majd venni egy közönséges zászlósról.

A bolygó felszínén közben Riker és Data elérték a Farpoint állomást az óvárostól elválasztó határt. Hatalmas szabad terület következett, ami leginkább egy falu főterére emlékeztetett. A barátságos látványt azonban elcsúfították a szemközti oldalon egy összeomlott épületből felcsapó lángok. Kézi kovácsolásé fémajtó állta a két férfi útját, és amikor elérték, kiderült, még zárva is van. ‘

– Lőjön bele! – parancsolta Riker. Miközben Data beállította fézerén a kívánt sugárfokozatot, az első tiszt megérintette kommunikátorát. – Enterprise, itt Riker.

Nem érkezett válasz. Data egy pillanatra kíváncsian felnézett, aztán gondosan becélozta fézerét. A lövés megolvasztotta a zárat, az android pedig könnyed mozdulattal kitárta a súlyos ajtót.

– Enterprise, jelentkezz! – próbálkozott tovább Riker. Aztán megcsóválta a tejét, és követte Datát, ki a térre. – Nagyon elfoglaltak lehetnek… bármi is...

Egy energialövedék robbanása belé fojtotta a szót. Mindketten megpördültek, és abba az irányba kapták a tejüket. Még látták, ahogy egy újabb épület omlik össze, helyén gyorsan terjedő porfelhőt hagyva. Riker ismét a kommunikátorára csapott.

Picard szenvtelen arccal figyelte a központi kilátóernyőt. A titokzatos hajó újabb pusztító energiavillámot lövellt a bolygó felé, miközben még a legerősebb nagyítással sem sikerült semmiféle részletet- kivenni rajta. Worf nyugtalanul fészkelődött a vezérlőpultja előtt. Picard az egyenruhán át is látta, ahogy a klingon izmai minden pillanattal jobban megfeszülnek. Végül Worf nem bírta tovább szó nélkül.

– Készen állunk a tüzelésre, uram.

Picard kivárt, aztán határozottan megrázta a fejét.

– Maradunk készenléti állapotban. Pontosan mire lő ez a hajó?

– Nehéz megmondani, uram. Úgy néz ki, csak az óvárosra, de egy-két találat megközelítette az állomást is.

– Riker nem jelentkezett még?

– Nem, uram. Állandóan hívjuk. Persze lehet, hogy ott volt éppen. – Worf a kilátóernyő felé biccentett, a romba dőlt óvárosra utalva.

A hangszórókból hirtelen Zorn hangja tört elő.

– Enterprise, Enterprise, segítsenek! Válaszoljanak, kérem!

– A jármű ismét tüzel, uram – mordult fel Worf.

– Mit tegyünk? – könyörgött Zorn.

Picard lecsapott bal karfáján a kommunikációs panelre.

– Zorn groppler…

– Kapitány! Meg kell mentsen minket! Megtámadtak… sebesültjeink vannak…

– Küldünk le segítséget, groppler – vágott közbe Picard élesen. – Hol vannak a sebesültek?

– A városban – Zorn hangja megremegett. A következő találat robaja csaknem teljesen elnyomta szavait. – A város központjában. Siessenek, kérem!

– Máris – vágta rá Picard. Aktiválta az interkomot. – Gyengélkedő, dr. Crushert kérem.

Beverly azonnal bejelentkezett.

– Itt Crusher.

– A bendik városában sebesültek vannak. Szükségünk lesz egy orvoscsapatra…

– Máris megszervezem, uram. Vége.

Picard beleegyezően morgott valamit, aztán megnyitott egy külső kommunikációs vonalat.

– Riker parancsnok, jelentkezzen! Hol van? – A turbólift-ajtó szisszenése újonnan érkezőket jelzett. A kapitány megfordult, és Troit, Tashát meg Geordit látta kilépni a fülkéből. – Riker? – kérdezte gyorsan.

– Még lent a bolygón, uram – felelte Troi.

– Értem. Mr. LaForge.

– Uram?

– Ön ugyebár navigátor? – Geordi bólintására Picard a Worf melletti üres szék felé intett. – Akkor foglalja el azt a posztot. Lehet, hogy gyors manőverekre lesz szükségünk.

– Igenis, uram. – Geordi sietve elhelyezkedett a kormánymű vezérlőpultja előtt. Háta mögött Tasha leváltotta helyettesét a taktikai konzolnál. Troi is elfoglalta helyét Picard bal oldalán.

– Hol látták utoljára Rikert? – kérdezte a kapitány.

Ekkor azonban az első tiszt hangja reccsent meg a kommunikációs vonalban.

– Riker az Enterprise-nak. Enterprise, jelentkezz!

– Végre – morogta Picard. – Parancsnok, hol van most?

– Datával az óváros peremén, kapitány. A találatok súlyos károkat okoztak.

– Hallottam. És a Farpoint állomás? Abban is keletkezett kár?

A háttérből újabb becsapódás zaja hallatszott, utána érkezett csak Riker válasza.

– A Farpointban semmiféle kár nem keletkezett, uram. Bárkik is a támadók, az állomásra gondosan vigyáznak.

– Egy azonosítatlan jármű állt körpályára. Nem válaszol a jelzéseinkre…

– Pillanatokon belül rommá lövik a bendik városát, uram. Valószínűleg máris sok a sebesült.

– Vettem, parancsnok. Egy orvoscsapat máris úton van. – Picard szünetet tartott, összeszorította a száját. Megvan az ideje a töprengésnek és a tetteknek is. Óvatosan kezdett mondandójába: – Van valami kifogása az ellen, ha a kapitánya valami abszolút törvénybe ütközőt, mondjuk emberrablást rendel el?

– Nincs kifogásom, uram… ha szükségesnek érzi.

– Annak. Zorn valószínűleg minden kérdésünkre ismeri a választ. Hozza fel a hajóra!

– Értettem, uram! – felelte Riker katonásan.

– Vége.

– Mr. Worf, hozza vissza a kilátóernyőre a mi titokzatos vendégünket! – A klingon gyorsan teljesítette a parancsot, és az ernyőn újra feltűnt a Farpoint fölött lebegő sötét, baljóslatú hajó. Picard némán tanulmányozta egy darabig, szándékain töprengve, de nem jutott eredményre. Megcsóválta a fejét, és Troi felé fordult. – Miért támadják csak az óvárost? Ha vitás ügyük van velünk, ránk is lőnének… vagy az állomásra, ami nyilván a miénk. Miért korlátozzák rombolásukat a bendik városára?

– Számít az, ha csak a bendikkel vannak haragban? – kérdezte Troi. – Nekünk erkölcsi kötelességünk megvédeni őket.

– Nem ilyen egyszerű a döntés, tanácsadó.

– Kétlem, hogy a bendiknek nyújtott segítséggel áthágná az Elsődleges Irányelvet. Ők kérték a beavatkozásunkat. Igaz, pillanatnyilag még nem szövetségeseink…

– De jelenleg folynak népeink közt a diplomáciai egyeztetések. Ennyivel tehát tartozunk nekik. – Picard nem is pillantott Tashára, úgy adta ki a parancsot. – Célozza be a fézerekkel azt a hajót, hadnagy!

Tasha karcsú ujjai sebesen röpködtek a pult fölött.

– Fézerek célra állítva, kapitány.

A hidat betöltő vakító fehér villanás kiugrasztotta Picard-t a székéből. Természetesen Q jelent meg újra. A lény ezúttal is vörös-fekete bírói ruháját viselte, amit a tárgyaláson. Gúnyos mosollyal pillantott végig Picard-on és a legénység többi tagján, és tekintete végül Tashán állapodott meg, a taktikai konzol mögött.

– Jellemző. Ez annyira jellemző – szólt. – Primitív életformák gyakran áthágják a saját maguk alkotta szabályokat. Már ha azok egyáltalán léteznek.

– Mit jelentsen ez, Q??

A lény visszafordult Picard felé, és szája sarka csúfondárosan felfelé görbült.

– Emlékszem még egy érzelmektől fűtött beszédre, amit nem is olyan régen egy itt jelenlévő hölgy tartott nekem… – Pillantása ismét Tashára vándorolt. – Hogy is volt? Á! „Ez az egész úgynevezett bíróság tiszteletteljesen térdet kellene hajtson az előtt, amit a Csillagflotta jelképez.” Ugye, ön is emlékszik még, kapitány? És, ami azt illeti, önnek is volt néhány hatásos mondata. Lássuk csak… – Csettintett az ujjával. – Igen. „Egyetértünk a bíróság véleményével, miszerint az emberiség egykor veszedelmes, vérszomjas faj volt. Ezért azt mondom, tegyenek próbát velünk. Vizsgálják meg, előnyükre változtak-e azóta az emberek.” Ez tetszett nekem, kapitány. Nagyon meggyőzően mondta. Ami azt illeti, annyira meggyőzően, hogy beleegyeztem a javaslatába, és visszaengedtem önöket a hajójukra.

– Tűnjön el a hidamról! – ordította Picard.

Q szomorú mosollyal megcsóválta a fejét.

– Érdekes az az előbbi parancsa a fézereket illetően.

– Még mindig készen állunk, kapitány – jelentette Tasha rideg hivatalossággal.

Q rávillantotta tekintetét, a nő azonban figyelemre sem méltatta, le nem vette a szemét Picard-ről. Q a kapitányhoz fordult, és mentegetőzve tartotta fel a kezét.

– Kérem, ne zavartassák magukat! – Aztán egészen behízelgő, mély hangra váltott. – Használják a fegyvereiket!

– Mivel fogalmam sincs, ki lehet annak a hajónak a fedélzetén, parancsom csupán biztonsági intézkedés. Eddig nem lőttek ránk. A jármű támadását a bendik városára korlátozza, és mi nem tudhatjuk, miféle ellenséges viszony állhat fenn…

Q a szemét forgatta, és nevetésben tört ki.

– Komolyan? Fogalmuk sincs, mit képvisel ez a hajó? – A fejét rázta. Láthatóan nem tudott napirendre térni az emberi faj korlátoltsága fölött. – Pedig az egész olyan egyszerű, mint… mint egy pofon. Csakhogy primitív majomagyukkal ezt képtelenek felfogni. Ha igazán civillzált faj volnának, kapitány, nem próbálna meg mondjuk segíteni legalább a sebesülteken?

Aha! – gondolta Picard. Ezek szerint mégsem, olyan mindentudó, mint amilyennek beállítja magát. Megnyomott egy gombot széke kommunikációs paneljén, és megemelte hangját:

– Kapitány az ORV-nek{8}. Hall engem?

Beverly válasza szinte azonnal felcsendült.

– Az orvoscsapat készen áll a lesugárzásra, kapitány. Öt percen belül megkezdik a munkát.

– Gratulálok, doktornő. -. Picard visszafordult a még mindig vigyorgó ö-hoz. – Van kérdése? A Csillagflotta úgy képezi ki embereit, hogy azonnal nyújtson segítséget, ha…

– Ha előtte hagyta, hogy mások megsebesüljenek?

– Nem tisztességes dolog egy esetből általános következtetéseket levonni – jegyezte meg Picard.

– Csakhogy ez az igazság. És mondok még valamit, kapitány, ami ugyancsak nem fog tetszeni önnek, mégis igaz. A Csillagflotta nem tanítja meg az embereit a logikus gondolkodásra, különben már rég rájöttek volna, mi történik, a bendik pedig megúsztak volna egy nagy adag kellemetlenséget.

– Nézzük meg egy pillanatra az ön gondolkodásmódját! Minket nevez „primitívnek”, holott pontosan tudta, hogy ezen a bolygón a lakosok ezreinek életét fenyegeti veszély. Miért nem szólt? Miért nem tett valamit, hogy megakadályozza? A mi „próbatételünk” talán fontosabb ártatlan életeknél? Szerintem ön viselkedik civillzálatlanul.

– Uram, ismét tüzet nyitottak a bolygóra – szólt közbe Worf.

A hídon levők a kilátóernyő felé kapták a tekintetüket, és még látták, hogy a kékesfehér villám elsuhan a bendik városa felé. Picard úgy vette észre, pontosan a település közepét találta el. Az idegen hajó aljából újabb energialövedék csapódott ki.

– Impulzusmeghajtást! Manőverezzen minket a jármű és a bolygó közé! Védőernyőket teljes energiára!

– Igenis, uram – felelte Geordi gyorsan, és keze máris munkába kezdett a billentyűzeten. – Impulzusmeghajtás a… – Elakadt. Lepillantott, és látta, hogy a konzol fényei lassan elhalványulnak. – Elvesztettük a hajó irányítását, uram. Nem mozdulunk!

Riker és Data futva kacskaringóztak végig az óváros sikátorain Zorn irodája felé. Egy transzportersugár persze egyenesen odaröpíthette volna őket, csakhogy közvetlenül az első tiszt bejelentkezése után kapcsolatuk az Enterprise-zal ismét megszakadt. Riker jó kondícióban volt ugyan, a hosszú futás végére mégis nehezen szedte már a levegőt. Data természetesen nem küzdött ilyen gondokkal. Már csak néhány méternyire voltak Zorn irodájától, amikor egy hihetetlenül erős energiatöltet csapódott be, közvetlenül az ajtó mellett. A robbanás földhöz vágta mind Rikert, mind Datát. Fal- és vakolatdarabok omlottak rájuk. Mikor a porszállingózás is abbamaradt végre, Data megmozdult, aztán darabos mozdulattal felült. Mellette Riker is lassan feltápászkodott, aztán hirtelen nagyot ugrott, amikor feje fölött újabb jókora törmelékdarab indult meg dübörögve.

– Nem esett kár önben, uram? – kérdezte Data.

– Nem. És önben?

Data egy darabig szinte üvegesen meredt maga elé, és közben végigfuttatott egy ellenőrző-programot. Néhány másodperc elteltével aztán pislogott egyet, és bólintott Riker felé.'

– Minden rendszer üzemel.

– Akkor gyerünk!

Felálltak, és elindultak az iroda felé. Az ajtó félig-meddig leszakadva lógott zsanérjain, bent a helyiséget pedig elöntötte a törmelék. Nem nyújtott túl biztató látványt. Az utolsó találat, vagy valamelyik korábbi, alaposan megrongálta. Mikor beléptek, kintről újabb távoli robbanás hangja hallatszott. Riker és Data óvatosan lépkedtek, döbbenten vették szemügyre a kárt. Valamennyi bútordarab szilánkokra tört, csupán a gyönyörű íróasztal élte túl a támadást viszonylag sértetlenül.

– Zorn?

Fojtott nyögés szűrődött ki az asztal alól. Riker gyorsan megindult felé.

– Zorn groppler! – Az öreg bendi ügyintézőt az elegáns bútordarab alatt kuporogva találta meg. A férfi remegett, és zokogott félelmében. – Kérem, jöjjön ki, uram! Felvisszük magunkkal az Enterprise-ra. – Lenyúlt, finoman megragadta Zornt, és kihúzta az asztal alól.

Az ügyintéző mintha egy szavát se hallotta volna, könyörgő szemmel pillantott rá.

– Kérem! Önök megállíthatják. Zavarják el!

– Mit zavarjunk el, groppler!

Zorn összerezzent, és úgy kapott levegőért, mint aki hirtelen rádöbben, hogy olyasmit mondott ki, amit nem lett volna szabad.

– Nem tudom – mondta gyorsan.

– Ez valószínűtlen, uram – jegyezte meg Data érzéketlen hangon. Zornhoz fordult. – Adataink szerint a bendik nevében ön tartotta a kapcsolatot a Csillagflottával. Ebből arra következtetek, hogy más bolygóközi ügyleteket is ön intézhetett.

– Nem csináltunk semmi rosszat!

– Ha így van, nincs mitől félnie. Az Enterprise megvédelmezi…

– Nincs semmi mondanivalóm a kapitánya számára.

– Akkor attól tartok, el kell menjünk. Minden jót, uram! – mondta Riker határozottan. Sarkon fordult, és Data követte.

– Ne! – kiáltott fel Zorn rémült hangon. Aztán összeszedte maradék önuralmát, és a lehető legkevésbé remegő hangon folytatta: – Ne menjenek el! Én… én megpróbálom elmagyarázni…

A levegő különös módon felfénylett körülötte. A groppler halálra váltan pillantott le a testére.

– Ne! – sikoltotta megint. – Ne…!

Riker egy lépést tett előre, de a ragyogás addigra már teljesen elborította a kiáltozó bendi ügyintézőt.

Zorn kétségbeesetten megragadta Riker karját.

Azon nyomban átterjedt rá is valami furcsa, csiklandozó bizsergés…

– Ne, uram! – Data Riker után kapott, és visszarántotta. Az első tiszt meglepődött az android acélos erején, különösen, hogy csupán két ujjával fogta.

Zorn sikoltozása hirtelen abbamaradt. Data és Riker körülnézett.

Kettejükön kívül senki más nem tartózkodott az irodában.

Tizedik fejezet

Riker értetlenül bámulta Zorn hűlt helyét.

– Attól tartok, ebből lesz egy kis gondunk – morogta háta mögött az android.

– Data, a „kis gond” ebben a helyzetben enyhe kifejezés. – Riker megérintette a kommunikátorát, és beleszólt: – Első tiszt az Enterprise-nak.

Picard hangja szólalt meg recsegve az apró hangszóróból.

– Hallgatom, Riker.

Nem fog tetszeni neki a dolog, de akármi legyek, ha tudom, mit tehetnénk, gondolta az első tiszt. Kurtán megcsóválta a fejét, mély lélegzetet vett, és belefogott:

– Elvesztettük Zornt, uram. Valami transzporter-sugárszerűség elragadta.

– Transzportersugár-szerűség? Hát nem a miénk?

– Úgy is mondhatnánk, idegen eredetű – vetette közbe Data.

– Egy kérdés, uram – folytatta Riker. – Nem lehet ez is annak a Q-nak a műve?

Nevének említésére Q felvonta szemöldökét az Enterprise hídján, és Picard savanyú ábrázatát látva elmosolyodott. Pedig olyan egyszerű, de ezek a bolondok nem látnak tovább az orruknál.

– Hát egyikük sem sejti, ki transzportálhatta el? Lassan kifut az időből, kapitány.

Troi megmozdult a székében, befelé irányított figyelme valamit felfogott. Eddig csupán Picard ellenségességét érezte és Q gúnyos megvetését, de most valami más is megjelent, gyengéd nyomást gyakorolva tudatára.

– Kapitány – szólalt meg végül. – Megéreztem valami újat. – Picard megfordult, és kérdőn nézett rá. – Elégedettséget, határtalan elégedettséget.

– Ó, nagyon jó! – kuncogott Q.

Picard figyelemre se méltatta.

– Ugyanabból a forrásból, amiből a korábbiakat?

– Nem. Az a bolygón volt, ez azonban valahol sokkal közelebb.

A kapitány a kilátóernyőre nézett, melyen még mindig ott lebegett a baljóslatú hajó képe. Q hintázni kezdett a talpán, és közben gonoszul Troira vigyorgott.

– Remek, tanácsadó! – Fejével Picard felé intett.

– Olyan nehéz a felfogása, nem?

– Meglehet – vágott vissza Picard. – Magának ez az egész nem más, mint valami játék… Számunkra azonban sokkal komolyabb a tét.

Az interkomból egy hang reccsent fel, félbeszakítva a vitát.

– Hatos Transzporterállomás a kapitánynak. Az első tiszt és Mr. Data most sugároztak fel. Elindultak a hídra, uram.

– Á! – mondta Q. vidám mosollyal. – Ez is remek! Talán ha még egy pár társa csökött agyát igénybe veszi, akkor…

Picard megpördült, és kirobbant belőle minden eddig magába fojtott indulata. Csak nagy ritkán veszítette el a hidegvérét, mert meggyőződéssel vallotta, azzal az ember nem jut előbbre. Ezt a lényt azonban most már elviselhetetlenül nagyképűnek és pimasznak érezte.

– Most már elég, az ördögbe!

Q hátrébb lépett, szemöldökét ismét gúnyosan felvonta.

– Talán megfeledkezett az egyezségünkről? Én csak azért sürgetem, hogy betarthassa.

Picard meghallotta a turbólift ajtajának szisszenését, és tudta, valaki a hídra lépett. Valószínűleg Data és Riker. Szemét azonban egy pillanatra sem vette le az előtte álló idegenről. Q eközben tovább hátrált előle. Picard-ban feléledtek vívóösztönei, és megindult előre. Ha az ellenfél meghátrál, kövesd, lüktetett agyában. Támadj bátran!

– Az egyezségünket éppen maga szegi meg azzal, hogy lefoglal minket, és beleszól a döntéseinkbe!

– Orra ekkorra már szinte összeért Q-éval, és hangja parancsolóan csengett, bár csöppet sem emelte meg. – Vagy tűnjön el innen, vagy végezzen velünk.

Q elgondolkodva méregette Picard-t. A hídon mindenki önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogyan reagál a szeszélyes idegen. Az igazság az volt, hogy bár Picard alaposan meglepte heves kirohanásával, Q mégis remekül szórakozott. Végül aztán negédes mosoly terült szét az arcán, és amikor megszólalt, a hangja is gyengéden csengett:

– Csigavér, csigavér, mon capitaine{9}. Csupán megpróbálom szánalmas fajukat hozzásegíteni egy aprócska eredményhez, mielőtt végleg száműzném saját naprendszerükbe… mindörökre! De talán hajlandó vagyok eltávozni, ha Riker parancsnok vállalkozik a szórakoztatásomra.

– Ne engedelmeskedjen neki! – csattant fel Picard.

Rikernek esze ágában se volt engedelmeskedni, így aztán csak egyetértő pillantást vetett kapitánya felé. Q közelebb lépett hozzá, és barátságos, rábeszélő hangon győzködte tovább.

– Hisz olyan keveset kérek. Ráadásul, ha nem teljesítik, sohasem oldják meg ezt a rejtélyt.

– Mit akar? – kérdezte Riker.

Q hanyagul a kilátóernyőt betöltő idegen hajóra intett.

– Sugározzon át egy… – Itt szünetet tartott, és kérdőn Picard-hoz fordult. – Hogy is hívják? Felderítő csapattal?

– Egyetlen emberem életét sem teszem kockára egy ilyen értelmetlen vállalkozás kedvéért – közölte Picard ridegen.

Az idegen sajnálkozva csóválta a fejét. Milyen nehéz eset az ember. Egyszerűen visszautasít minden segítséget.

– Már tudnia kellene, kapitány, mit találnak ott. De talán még nem nőtt fel a megoldáshoz. Túl összetett önnek a feladat. Meghaladja szánalmas erőfeszítéseit… -. Szünetet tartott. – Esetleg mégis használhatná a fézereit…

– Q, figyelmeztetem…

– Kapitány – szólt közbe Riker. – Tisztelettel kérem, hadd sugároztassam át magam oda!

Q meglepetten fordult az első tiszt felé.

– Á! Maga igazán ígéretes fiatalember.

Riker mérgesen félbeszakította.

– Megértett egyáltalán bármit is abból, amit a kapitány megpróbált elmondani magának? Az emberiség már rég nem az a primitív faj, aminek hiszi!

– Hogy is mondták, valamikor a maguk XX. századában? Igen, megvan. „A beszéd nem kerül pénzbe.” Szép szavak ezek, drága parancsnokom, csakhogy az igazukat még be is kell bizonyítania! – A távozását jelző vakító tény elől mindenki igyekezett eltakarni a szemét.

A ragyogás eloszlásával a híd szinte kifakulni látszott. Riker Picard-hoz fordult:

– Uram, ismétlem, szeretnék átmenni arra a hajóra egy felderítő csapattal. A válaszok, ha ugyan vannak, csak ott rejtőzhetnék.

– Meglep, hogy ön is így gondolja – mondta a kapitány.

Riker vállat vont.

– Ez az egyetlen hely, ahol még nem néztünk körül, uram. Miért ne tennénk?

Picard elgondolkozott. Rikernek természetesen igaza volt, és ő már az első pillanatban tudta, hogy be fogja adni a derekát. Bólintott.

– Ha van ott valami, uram, meg fogjuk találni.

Picard megint bólintott, aztán felment a rámpán a hátsó turbólift ajtaja felé.

– Uram? – szólt utána Riker. – Ha végül a bizonyítékok nem a mi javunkra billentik a mérleg nyelvét, mit tesz?

Picard megállt a rámpa tetején, és visszanézett első tisztjére.

– A kötelességemet.

– Egészen a keserű végig.

A kapitány töprengve oldalra hajtotta a fejét. Aztán szája félmosolyra húzódott.

– Én nem látok benne semmi keserűt. – Riker komolyan bólintott, aztán feltartotta hüvelykujját Picard felé. A kapitány belépett a turbóliftbe. – A gyengélkedőre – mondta, és az ajtó máris becsukódott.

Riker úgy érezte, egyre inkább megkedveli ezt az embert. Ha túlélik az első kalandjukat, alighanem élvezni fogja a szolgálatot Jean-Luc Picard kapitány parancsnoksága alatt.

Beverly Crushert lefoglalták a legénység új tagjain elvégzendő rutinellenőrzések, az adategyeztetések. Most éppen LaForge hadnagy feküdt előtte a vizsgálóasztalon. A teljes körű letapogatás eredményei arról tanúskodtak, hogy egészsége körül minden a legnagyobb rendben. Az adatok nagyjából megegyeztek az előző vizsgálatokkor lejegyzettekkel. A doktornőt azonban legalább ennyire érdekelték a férfi látóideg-implantjai. A vak szemek pislogás nélkül meredtek a mennyezeti világítótest fényébe. Beverly a pupilla nélküli, homályos szürke íriszeket kissé riasztónak találta. Amikor kézi eszközeivel befejezte a szemvizsgálatot, így szólt:

– Természetesen olvastam az esetéről. Úgy tudom, nagyon is jól elboldogul a VIZOR-ja segítségével…

– Igen, ez a bioelektronikai technológia bámulatos eredménye, ami „láthatóvá” teszi számomra a spektrum nagy részét az egyszerű hőhullámoktól a rádiósugárzásig. satöbbi, satöbbi – kántálta Geordi unottan. – Elnézést, doktornő, de legalább ezerszer hallottam már.

– A személyi aktája szerint egész életében vak volt. – Vállon veregette a férfit, mire az felült, és oldalt lelógatta lábát a vizsgálóasztalról.

– Így születtem – felelte érzelemmentes hangon. Ez tény volt, amivel régóta megtanult már együtt élni. Ahogy elfogadta a látását visszaadó VIZOR-t. ugyanúgy elfogadta annak tudatát is, hogy a természet születésekor megtagadta tőle ezt a kiváltságot.

Beverly felemelte a szerkezetet, és a férfi kezébe adta.

– És amióta csak használja, érzi ezt a fájdalmat?

Geordi józanul bólintott.

– Azt mondják, azért, mert természet adta érzékeimet nem egészen rendeltetésszerűen veszi igénybe.

Beverly elgondolkozott. Biztosan ajánlhatna különböző megoldásokat, de alighanem mind eszébe jutott már másnak is. A fiatal hadnagy látszólag beletörődött a helyzetbe. Végül úgy döntött, mégiscsak előáll javaslataival.

– Én két lehetőséget látok. Az első a fájdalomcsillapítóké…

– Amik azonban gátolják a ketyerém működését – szólt közbe Geordi. Helyére illesztette a VIZOR-t, és a doktornőre nézett. – Nem kérem.

Kinyílt a bejárati ajtó, és Picard lépett be. Beverly egy pillantást vetett rá Geordi válla fölött, megdermedt, aztán visszafordította figyelmét LaForge felé.

– És mi a másik lehetőség? – kérdezte a férfi.

– Sebészeti beavatkozás az agy problémás részeinek érzéstelenítésére. ,

Geordi lecsusszant a vizsgálóasztalról, és megrázta a fejét. Ezt a verziót is hallotta már párszor; de azért sikerült egy mosolyt az arcára erőltetnie.

– A helyzet ugyanaz. Köszönöm, nem kérem. Beverly megértően visszamosolygott rá.

– Csak gondoltam, emlékeztetem a lehetőségekre. És biztos vagyok benne, hogy a jövőben más megoldást is találhatunk.

– Én nyitott vagyok minden javaslatára, doktornő. Picard közelebb lépett, pillantása ide-oda járt Beverly és a fiatal hadnagy között.

– Csak nincs valami baj, doktornő? Hadnagy?

– Nincs, uram. Abszolút semmi baj – válaszolta Geordi. Aztán odabiccentett Beverlynek, és elindult az ajtó felé.

Picard a tekintetével kísérte, míg ki nem ért, utána fordult csak vissza a doktornő felé.

– Segíthetek valamiben; kapitány? – kérdezte a nő.

A férfi zavarban volt, ám ugyanakkor nem szerette volna, ha bizonyos dolgok továbbra is kimondatlanul lappanganak közöttük, megmérgezve kapcsolatukat. Jobb, ha megosztják egymással gondolataikat.

– Csak néhány befejezetlen ügyet szeretnék lezárni. Nem akarom, hogy holmi hidegvérű gazembernek higgyen.

Beverly jobb szemöldöke magasra szaladt, mosolyát azonban sikerült elfojtania. Hangjából mégis kihallatszott, miljfen jól mulat:

– Ugyan miért hinnék én ilyesmit?

Jól van, szóval kineveti. Picard kicsit ellazított, látva, hogy a nő kíváncsian hallgatja a mondandóját. Attól tartott, két összeszólalkozásuk után ridegen, ellenségesen fogadja majd békülési kísérletét, Beverly azonban egyáltalán nem az előítéletei szerint cselekedett. Ezt érdekesnek találta… Aztán elűzte fejéből a gondolatot, és a tárgyra tért.

– Nem a legszerencsésebb stílusban fogadtam önt a fedélzeten, sem emberileg, sem hivatalosan. Aztán rákiabáltam a fiára, akinek pedig, mint azt ön is megjegyezte. igaza volt. Úgy látom, Wesley remekül ismeri a csillaghajók vezérlőrendszerét. Ezúton kérek elnézést a kitörésemért. Én… öö, nem vagyok túl jártas a gyereknevelésben.

Beverly végre nyíltan rámosolygott, elfogadva a bocsánatkérést.

– Megértem, kapitány. Biztosíthatom, az eset egyikünkben sem okozott maradandó károsodást.

Picard egy darabig emésztette a választ, aztán kinyújtotta a kezét.

– Üdvözlöm hát a fedélzeten, doktornő! Remélem, jó barátok leszünk.

Beverly gyorsan, gépiesen fogott kezet vele.

– Köszönöm, – Aztán ugyanolyan gyorsan eltűnt arcáról a mosoly.

Picard tanulmányozta még egy ideig, aztán rájött, a nő azt várja, hogy magára hagyja. Biccentett tehát neki, és kisietett.

Beverly mély lélegzetet vett. Egy darabig azon tépelődött, vajon nyers modorával végleg maga ellen hangolta-e a kapitányt. Úgy vette észre, mindaz, amit Jack mesélt erről a férfiről, és amit más forrásokból is hallott, igaz. Picard nehéz természetű ember, de igazságos. Elfogadja a tényt, hogy ő sem tévedhetetlen, és ha hibázik, beismeri. Talán, de csak talán, idővel majd ő is megkedveli annyira, mint Jack. Egy homályos, nyugtalanító gondolat suhant át az agyán egy pillanat leforgása alatt.

Könnyen lehet, hogy sokkal jobban meg fogja kedvelni.

Riker csapata lassan felsorakozott a transzporter emelvényén. Utoljára még mindenki ellenőrizte felszerelését. Az első tiszt ismét Yar hadnagyot, Troit és Data parancsnokhelyettest választotta, egyrészt jártasságuk, illetve tulajdonságaik alapján, másrészt pedig, mert az első közös akciójukon olyan jól szerepeltek. Troinál a fő tényező az idegen lények iránti érzékenysége volt, amelynek kétségkívül jó hasznát veszik majd odaát. Az android is bizonyította hasznosságát az információk kielemzése, valamint a következtetések levonása terén… még ha időnként személyes érdeklődésétől vezérelve el is kalandozott a tényektől.

– Fézereket kábító fokozatra – parancsolta Riker. Amikor a csapat tagjai elhelyezkedtek az emelvényen, a transzporter-főnökre nézett. – Készen állunk.

A férfi gondosan áttanulmányozta konzolja jelzéseit.

– Ezek a koordináták nagyjából a hajó közepén teszik le önöket, uram, de meg kell mondjam, a letapogatóink nem hatoltak át a védőernyőiken… vágy az ördög tudja, micsodáikon. Fogalmam sincs tehát, hova küldöm önöket. Egy azonban biztos, nem a hajtóművek közepébe. Azokat óriási energia-kisugárzásuk miatt gond nélkül körül tudtuk határolni.

Riker bólintott.

– Értettem. Energiát!

A transzportersugár egy alagútszerűségben materializálta őket. Riker azonnal ráismert a szimmetrikus falelemekre, és az idegen, puha ragyogásra. Data körbefordult trikorderével, és leolvasta a begyűjtött adatokat.

– Fölöttébb érdekes, uram. A fények forrása nem mérhető be. A falak anyaga… ismeretlen. A trikorder nem képes kielemezni.

– Ugyanaz a konstrukció, mint az az alagút a Farpoint állomás alatt – vágott közbe Tasha.

Data gyorsan felpillantott.

– Én is épp ezt akartam mondani – jegyezte meg. Riker meg mert volna esküdni, hogy a hangjából sértődöttséget érez ki. – Feltűnő azonban a gépek zúgásának, és a hajókon megszokott egyéb zajoknak a hiánya. Berendezéseket, műszereket sem látni sehol.

– Vajon hogyan működik ez a hajó?

Riker fejével intett az alagút folytatása felé.

– Mindjárt megtudjuk.

Tasha rögtön a csapat élére állt, és elindult a jelzett irányba. Data egyfolytában ellenőrizte környezetüket a trikorderrel, de fejét rázva tudatta az első tiszttel, hogy a kapott adatok a nullával egyenlőek.

Troi hirtelen megingott, mintha valami eltalálta volna. Riker két lépéssel mellette termett.

– Mi történt? Ugyanazt érzi, amit lent a bolygón?

– Nem, ez itt… más. – A nő óvatosan leeresztette tudati gátjait, melyeket az imént vont fel, amikor az az érzés váratlanul rátört. Gyors elemzést végzett, aztán felpillantott Rikerre. – Sokkal hatalmasabb…, és teli van haraggal… gyűlölettel.

– Irántunk?

– Nem. A bendik és a városuk iránt.

Data izgatottan lépett előre.

– Ismét fölöttébb érdekes. Ez a jármű nem a Farpoint állomásra tüzelt, hanem azoknak az otthonaira, akik megépítet... – Elharapta a mondatot, és zavartnak tűnő arckifejezéssel pillantott Rikerre. – Elnézést, uram. Azt hiszem, túl sokat beszélek.

Riker elnyomott egy mosolyt.

– Nem baj. Az észrevételei nagyon is értékesek számunkra… Hálásak vagyunk értük.

Óvatosan haladtak előre, megfigyelve a végtelennek tűnő alagút változatlan szerkezetét. Több elágazáson áthaladtak már, de Riker parancsára Tasha mindig jobbra tartott.

– Ez a folyosó mintha nem vezetne sehova… Csak megy-megy, vég nélkül – jegyezte meg az első tiszt. - Hogyan juthatunk át más szintekre például?

– Spekuláció – szólalt meg Data. – Az idegenek talán képesek áthatolni a falakon. Esetleg egy más dimenzióban élnek.

Tasha a homlokát ráncolva pillantott rá.

– Akkor miért építettek egyáltalán falakat? – kérdezte a tőle megszokott gyakorlatias szellemben.

Data elgondolkodva bólintott, elfogadta a nő érvelését. Váratlanul felcsipogott Riker kommunikátora, és a kapitány hangja reccsent rájuk a beleépített hangszóróból.

– Picard Rikernek. Jelentést!

– Itt Riker. Úgy tűnik, valami nagyon hosszú folyosóra vagy alagútba sikerült áttranszportálnunk, uram. Eddig nem láttunk senkit a legénység tagjai közül, de még csak berendezéseket sem…

– Várom az újabb jelentését, parancsnok. Vége.

Riker a többiekre nézett.

– A kapitányunk egy kissé türelmetlen.

– Ó, nem. uram – szólt Data vidáman. – Csupán az zavarja, hogy ennyi ismeretlen, új tiszttel van körülvéve.

– Köszönöm a tájékoztatást, Data.

– Szívesen, uram.

Beszélt volna még tovább is, de Troi éles hangon közbevágott:

– Zorn groppler, uram… Itt van, és nagyon fél. -A következő elágazás felé mutatott. – Arra!

– Sietve indultak tovább, ezúttal Troijal az élen. A nő egyszer csak hátraintett Rikernek, hogy valami másra is felhívja a figyelmét. Megtorpantak, vizsgálódni kezdtek. – Itt egész más érzést áraszt magából a folyosó is, uram. Egészen mást…

Hirtelen Zorn fájdalomtól remegő hangja hasított a fülükbe.

– Ne, kérem! Hagyja abba!

Az elágazás kanyarodó falát követve a csapat futásnak eredt. Aztán egyszerre megtorpantak, és döbbenten bámultak előre. Egy helyiségben Zorn lebegett a padló fölött, egy henger formájú erőtér közepén, melyet csupán halványan rajzoltak ki villódzó körvonalai. Aztán hirtelen baljóslatú kattanás hangzott fel. Zorn megvonaglott, és felüvöltött kínjában.

– Ne! Kérem! Elég! Kérem, ne!

Riker és Tasha megindultak felé, de az erőtér visszapenderítette őket.

– Data, elemezze ki! *

Az android bólintott, de valójában már akkor elkezdte ezt a munkát, amikor először megpillantották az erőteret.

Az ügyintéző megint felnyögött fájdalmában, így Riker figyelme is újból ráirányult.

– Zorn, hall engem?

A férfi lassan elfordította a fejét, és rájuk nézett. Rikert megdöbbentette a groppler kínba torzult arca, mely már-már haláltusát idézett.

– Kérem! Engem nem ért meg. Hagyassák abba vele! Nem bírom tovább a fájdalmakat…

– Az idegen próbált kommuniká..? – Troi hirtelen Riker felé fordult, amint a felismerés végigcikázott a tudatán. – Ez az, uram! Csak egy idegent érzékelek!

Zorn újra felnyögött, és összerándult, mintha az erőtér belsejében valami irtózatos áramütést mért volna rá.

– Kérem! Hisz azt sem tudom, mit akarhat!

Troi Rikerre nézett. A fejét rázta.

– Ez nem igaz. Pontosan tudja… és ezért fél.

Data közben befejezte az erőtér vizsgálatát, és most úgy tartotta a trikordert, hogy Riker is lássa.

– Az átmérője egy méter, de a mennyezettől a padlóig terjed. A forrását sajnos nem sikerült bemérnem, de ezt nézze meg, uram…

Egy adatsorra mutatott a kijelzőn, mire Riker szemöldöke felszaladt a meglepetéstől. Az első tiszt elővette fézerét, és beállította.

– Erős kábító fokozat! – mondta. – És koncentráljuk a sugarainkat egy pontba! – Felemelték fegyverüket, és egyenesen Zornra céloztak vele.

– Ne, ne! Kérem, ne! – sikoltozta az ügyintéző.

A fézersugarak nekicsapódtak az erőtérnek, mire annak egész felülete fényesen felragyogott. Aztán hirtelen semmivé foszlott, és Zorn teste minden kötelékétől megszabadulva a padlóra zuhant. Tasha és Data odasiettek, hogy segítsenek neki. Riker elfordult, és aktiválta kommunikátorát.

– Riker az Enterprise-nak.

Troi ismét megérezte az immár ismerős idegen tudat érintését sajátjában. Még mindig telve volt haraggal, de az szinte egyedül Zorn félé irányult. És a kérdések… Troi hirtelen összerándult az idegességtől. Különös, vonagló plazmacsáp nyúlt ki a falból, és Riker felé tekergőzött. Imzadi! – kiáltott fel a nő gondolatban.

Aztán egyre több csáp jelent meg, és ezek már célba vették a Zorn mellett térdeplő Datál és Tashát is. Troit szintén megragadta egy; hátulról a derekára tekeredett, és mozdulni sem hagyta. Riker még mindig a kommunikátorával próbálkozott:

– Enterprise, jelentkezz! Sugározzanak…

Ekkor egy csáp fonódott a nyaka köré, és fojtogatni kezdte.

Az Enterprise-on Picard is hallotta Riker hörgésbe fúló hangját. Saját kommunikációs panelje fölé hajolt, és idegesen felkiáltott:

– Transzporter, hozzák vissza őket! Azonnal!

Worf a vezérlőpult mögül hirtelen hátrafordult, és a kilátóernyőre mutatott.

– Kapitány!

Picard felnézett, és egy pillanatra elakadt a szava a lenyűgöző látványtól. Az óriási jármű változni kezdett, határozott, szilárd formái lassan átolvadtak valami lágyabha, valami megmagyarázhatatlanba.

– Mi az ördög…?

Vakító fény öntötte el a hidat, jelezve Q visszatértét. Az idegen ezúttal a Csijlagflotta kapitányi egyenruháját viselte, gallérján a rangját jelző négy arany gombbal. Picard mogorván pillantott rá, nem tetszett neki, hogy Q egyszeriben egyenrangúvá vált vele.

– Az ideje lejárt, kapitány – közölte a lény.

Picard tudomást sem vett róla Ismét megnyitotta az interkomcsatornát.

– Transzporter, megvannak a koordináták?

– Várt egy pillanatig, de válasz nem érkezett. Idegesen hajolt előre. – Transzporter!

Q közönyösen a kapitányi szék mellé lépett, arcán jóindulatú mosollyal.

– Nem hallhatják önt.

Picard megérintette a kommunikátorát.

– Transzporter, válaszoljanak! – Néma csönd. Q egyre szélesebben vigyorgott. Picard mérgesen fordult tele. – Q, embereim vannak odaát… bajban…!

Q elhelyezkedett a kapitányi székben, és bakancsos lábát kényelmesen kinyújtotta. Picard feltartotta a kezét, amikor a szolgálatos legénység tagjai fenyegetően megindultak felé.

– Mindenki, pihenj! Ez parancs! – Az emberei mérgesen ugyan, de engedelmeskedtek, és visszavonultak. Picard-nak semmi kedve nem volt megalázkodni Q előtt, de ugyanakkor a felderítő csapatot is épségben vissza kellett hoznia. – Az embereim bajban vannak, Q. Hadd segítsek rajtuk! – Szünetet tartott, aztán elszántan kivágta: – Cserébe megteszem, amit csak akar.

Az idegen furcsán elmosolyodott, aztán nyitott tenyérrel maga elé intett. Szinte azonnal felhangzott valami különös zaj, amit Picard nem ismert fel egyből. Leginkább egy érkező transzportersugárra hasonlított, csakhogy nem a Csillagflottánál használtra. Különös, táncoló fények jelentek meg a kapitányi szék és az elülső konzolok közti szabad térben. A sugarakból lassan öt alak bontakozott ki, Picard legnagyobb megkönnyebbülésére: Riker, Data, Troi, Tasha és Zorn. Valamennyien épen és egészségesen.

– Szóval megteszi, amit csak akarok? – kérdezte Q behízelgően.

Picard egy darabig habozott, aztán bólintott. Elvégre adott szavát soha nem szegte meg, és most már nem is kívánta elkezdeni. Pedig valahogy érezte, tudta, mit akar majd Q, és neki semmi kedve nem volt eleget tenni az óhajának. V

– Hát, ha egyszer ezt ígérten! az embereim életéért cserébe…

– Akkor az alkujukat semmisnek tekintheti, uram – szólalt meg Troi. – Nem Q mentett meg minket. Picard egy pillantást vethetett csak tanácsadójára,

Q máris talpon termett, és magának követelte figyelmét.

– Mentsék a bőrüket! – A kilátóernyőre mutatott. – Biztosan támadásra készül.

A kapitány arra fordult, és észrevette, hogy az immár teljesen átalakult titokzatos jármű lassan megindult az Enterprise felé.

– Mi ez az izé?

– Ez küldött vissza bennünket, kapitány – mondta Riker.

– Honnan tudhatják?

Troi lépett társai elé.

– Érzem. Ez nem egyszerűen egy hajó, uram. Inkább élőlény.

– Hazudik! – ordította Q. – Pusztítsák el. amíg lehet! – Tashához sietett, aki már a taktikai konzolnál állt. – Helyezze készenlétbe a fézereket és a fotontorpedókat!

– Ne! Ne engedelmeskedjen! – parancsolta Picard. Dühösen fordult szembe Q-val. – Úgy látom, az az elképzelése támadt, hogy ennek az egyenruhának a viselése feljogosítja hajómon a parancsolgatásra. Hát nem.

Most Zorn lépett elő, a kínzásoktól még mindig elgyengülten.

– Ez a lény sok honfitársamat megölte, kapitány…

– Igaz. A kérdés csak az, miért. Vajon mi oka volt rá?

Zorn lesütötte a szemét, és a fejét rázta. Q közéjük nyomakodott, és tovább mondta a magáét.

– Ismeretlenek voltak a számára, kapitány. Ez önnek nem elég indok?

– Ha kiérdemelte volna azt az egyenruhát, tudná, hogy mi éppen az ismeretlent kutatni járjuk a világűrt! – reccsent rá Picard.

Q gőgösen felhúzta az orrát.

– Feleslegesen erőlködnek – vetette oda – , különösen figyelembe véve egyszerű értelmi képességeiket.

Picard érezte, hogy Q meghátrál. A látszat ellenére nem volt már azonos korábbi, erőszakos énjével. Csupán a szavakkal dobálózott úgy, mint régen. Ez, Picard tapasztalataiból tudta, a gyengeség jele.

– Próbáljuk ki! – mondta mosolyogva, és Zorhoz fordult. – A Farpoint alatti alagutakkal kezdve, groppler.

– Azonosak azokkal, amiket az űrjárművön láttunk – szúrta közbe Riker. – Miért akarta megbüntetni magát, Zorn? Talán azért a fájdalomért cserébe, amit önök okoztak egy másik lénynek?

Picard közelebb lépett a bendi ügyintézőhöz, Zorn azonban a szemét lesütve hátrált előle.

– Nem csináltunk semmi rosszat! – kiáltott fel végül. – Az a lény a városunk mellett ért földet. Legyengült… éhezett… megsebesült valahol az űrben.

Nem vagyunk mi szívtelen nép, megpróbáltunk segíteni neki…

– Köszönöm – szakította félbe Picard. – Ez volt a hiányzó láncszem. Yar hadnagy, programozza át úgy a féezerágyúkat, hogy ártalmatlan, erős energiasugarat bocsássanak ki.

– Igenis, uram. – Tasha nem értette ugyan, mit akar Picard. de hosszú, karcsú ujjai azonnal táncolni kezdtek a taktikai konzol billentyűzetén.

A kapitány visszafordult Zorn felé.

– Azt mondja, segíteni próbáltak neki. Az biztos nem bőszítette volna fel ezt a lényt annyira, hogy ki akarjon irtani minden bendit a bolygó felszínéről.

Zorn kényelmetlenül fészkelődni kezdett. A bendiknek is szükségük volt a lényre. Azmegadta, amit csak akartak, csupán finoman kényszeríteni kellett.

– A lény energiával táplálkozott, márpedig abból nekünk volt, több, mint elég. Cserébe pedig beleolvasott a gondolatainkba, és teljesítette minden kívánságunkat… A táplálékát persze adagolnunk kellett, hogy ellenőrzést gyakorolhassunk fölötte…

Riker felsóhajtott.

– Kézenfekvő, hogy valahol a galaxisban léteznie kell olyan lényeknek, amelyek képesek az energiát anyaggá alakítani.

– Méghozzá rendezett formájú anyaggá, úgy ahogyan azt a mi transzportereink és holofedélzeteink teszik – tette hozzá Data.

Tasha munkája közben a kilátóernyőt figyelte. Most felkiáltott:

– Nézze, kapitány!

A jármű tovább lágyította formáit. Gyönyörű, amorf alakzattá változott, felszínén mindenütt finoman pulzáló színekkel.

– Zorn, maguk ugye valami ehhez hasonlót ejtettek foglyul? És képesek voltak kihasználni?

– Ő akarta – mentegetőzött Zorn. – Hogy meghálálja a kedvességünket.

– Maguk bebörtönözték – jelentette ki Troi élesen. – Puszta önzésből.

– Nem, mi csak arra kértük, hogy építsen valamit… valami nagyot.

– Megalkotta maguk helyett a Farpoint állomást – mondta Riker. Aztán kijavította magát. – Nem… mint az a hajó odakint, ő maga az állomás.

A kilátóernyőn közben tovább kísérhették figyelemmel az átalakulást. A lény pelyhes csápokat bocsátott ki a testéből, aztán lassan ereszkedni kezdett, a bolygó és az állomás felé.

– Kérem, figyelmeztessék a népemet! – könyörgött Zorn kétségbeesetten. – Veszélyben vannak. Mondják meg nekik, hogy azonnal hagyják el a Farpoint állomás területét!

Q megint beleszólt a párbeszédbe.

– Ez az alak hazudott önnek, kapitány. Nem érdemelné meg, hogy veszni hagyja a honfitársait?

– A maguk fejlett civillzációja talán ezt tenné? – szögezte neki Picard maró gúnnyal. Nem is várt választ, helyette Datához fordult. – Adja le a következő üzenetet a bendiknek: „Saját biztonságuk érdekében haladéktalanul hagyják el a Farpoint állomás területét!” Ismételje meg az adást többször, akár kap választ, akár nem!

– Igenis, urain. – Az android azonnal beütötte a billentyűzeten a parancskódot, ami lehetővé tette a folyamatos sugárzást.

Troi közben elfoglalta helyét a kapitány bal oldalán, és a kilátóernyőt nézte, ahol a lény vészterhesen tovább ereszkedett a bolygó felé.

– Kettőjüket éreztem. Az egyiket odalent a bolygón: szomorú volt, szenvedő és éhes; a másikat pedig itt fönt, telve haraggal és gyűlölettel…

– Ám támadásai csak a bendik városát célozták, még véletlenül sem az új állomást.

– Azokat támadta, akik foglyul ejtették a… a párját? – Picard Troira nézett, mondandójának jóváhagyását várva tőle.

A tanácsadó felidézte az elmúlt órákban a lényektől felfogott érzelmeket, és megrázta a fejét.

– Nem egészen ez a helyes kifejezés, uram.

– Egy pillantást vetett Riker felé. – Talán az „imzadi” betazoid szó közelebb vinne minket az igazsághoz.

Az első tiszt elvörösödött.

– Energiasugár készen áll – jelentette Tasha.

– Célozza be a Farpoint állomást, Yar hadnagy! Q-nak kezdett elege lenni abból, hogy róla tudomást se vesznek. Ezek az emberek talán elfeledkeztek a Picard-ral kötött alkujáról? Senki sem cselekedett már az ő kedve szerint. Mintha meg is feledkeztek volna róla.

– Látom már, túl egyszerű rejtvényt adtam fel. De hát mindig is a nagylelkűség volt a legfőbb gyengém.

Picard továbbra sem vett tudomást róla. Tashának bólintott.

– Hadd lakjon végre egyszer jól! Energiát!

Tasha lenyomta konzolján a kioldó gombját, és a kilátóernyőre nézett. Közben Data gyorsaságának köszönhetően megváltozott a látószög, és a kép követte útján a vastag, halványkék energianyalábot a Farpoint állomás felé. Telibe találta a hatalmas épületkomplexumot, és az mintha magába szippantotta volna. Tasha figyelmesen leste a műszereit, és végül meg is érkezett a várt figyelmeztető jelzés.

– Visszaverődik a sugár, uram.

– Kapcsolja ki! – szólt Picard. – Zorn groppler. ha nem tévedek, hamarosan nyoma sem marad a Farpoint állomásnak.

– Micsoda merész következtetés! – gúnyolódott Q,

A többiek azonban továbbra sem figyeltek rá. Zorn, akinek fogalma sem volt, ki lehet az idegen, szintén Picard-t szólította meg.

– Kérem, higgyen nekem, kapitány, mi nem akartuk bántani azt a lényt! Energiára éhezett…

– És maguk alaposan kihasználták a kiszolgáltatottságát.

– De azért adtunk neki enni! – siránkozta Zorn. mintha ez a nagylelkű tettük minden bűnük alól felmenthetné őket. Hát persze, hogy gondoskodtak a lényről, hiszen ha az elpusztul, ők visszatérhettek volna régi szegénységükhöz.

– Csak annyi táplálékot adtak neki, ami még éppen életben tartotta, hogy aztán rákényszeríthessék minden kívánt alakváltoztatásra…

– Uram – szólt közbe Data. A kilátóernyő felé bólintott, és a kapitány megfordult.

A Farpoint állomás remegett, és szélei mentén mintha megolvadt volna. Lassan medúzaszerű alakot öltött, és pehelykönnyűséggel kiemelkedett börtönéből. A járműből átalakult nagyobb, de ezzel együtt ugyanolyan gyönyörű lény közben tovább ereszkedett párja felé.

– Uram – suttogta Troi –, ez csodálatos! Határtalan örömöt érzek. És hálát.

A hídon mindenki, még Zorn és Q is, a két, egymáshoz közeledő idegent figyelte. Amikor találkoztak, összeérintették fénylő, vonagló anyag-energia csápjaikat. A nyúlványok egymásba fonódtak, és a két lény együtt emelkedni kezdett. Hamarosan az Enterprise-t is maguk mögött hagyták.

– Határtalan örömöt és hálát – ismételte Troi halkan. – Mindkettőjüktől.

A méltóságteljes lassúsággal mozgó lények egyre jobban eltávolodtak a bolygótól. A csillagközi űr végtelenje felé vették az irányt.

– Milyen unalmas is ez az egész, ha egyszer már ismerjük a választ mindenre – horkant fel megvetően Q.

Picard mérgesen fordult felé.

– Maga más életformákat használ fel saját szórakoztatására?

– Amennyiben így van, önökben nem sok örömömet leltem.

– Hagyjon végre békén minket! Sikerrel teljesítettük a szánalmas kis próbatételét. Úgy táncoltunk, ahogy maga fütyült, de most már elég lesz.

Q békítően elmosolyodott, és nyugtatólag intett Picard felé.

– Csigavér, csigavér, mon capitaine…

Ez már az előző alkalommal sem vált be, és most sem hozott eredményt.

– Takarodjon a hajómról! – ordította Picard.

Q-nak legalább az időzítéshez remek érzéke volt. Gúnyolódva meghajolt Picard felé, és felkuncogott.

– Csak azért távozom, mert úgy tartja kedvem. De nem ígérem, hogy nem találkozunk többet. – A fellobbanó fényben újra eltűnt, magára hagyva a híd szolgálatos személyzetét Zornnal.

– Most pedig térjünk rá a Farpoint állomásra! – kezdte Picard.

A bendi ügyintéző elveszettnek és kétségbeesettnek látszott. Arca a kiállt kínok után egészen nyúzottnak tűnt. A kilátóernyőre mutatott, melyet Data időközben az állomás koordinátáira irányított. A bendik városa továbbra is állt, legalábbis az a része, amit nem döntött romba az idegen lény támadása. Mellette a sivatagi szelek sárga homoktölcséreket kavartak azon a pusztaságon, amelyen nemrég még a Farpoint épületegyüttese állt.

– Az állomás nincs többé, kapitány. Jelentenie kell a Csillagflottának, hogy a bendik nem teljesítették ígéretüket.

Picard egy pillanatig még a kilátóernyő képét tanulmányozta, aztán elgondolkodna Zorhoz fordult.

– Az önök bolygója még mindig remek helyet kínál egy felépítendő állomásnak.

– Helyet, azt igen. De semmi többet. Azt reméltük a Farpoint lesz a kapocs, ami összeköthet bennünket más világokkal… hogy kultúránk újra felvirágozhasson. Most már belátom, a nemes cél érdekében… helytelen eszközöket használtunk fel. Azt kaptuk érte, amit megérdemeltünk.

– A Csillagflottát még mindig érdekelné a Farpoint. A Föderációval együttműködve még mindig felvirágoztathatják a bolygójukat, mi pedig megkaphatunk egy kulcsfontosságú állomást. Hajlandóak a bendik ennek érdekében mindent megtenni?

Zorn felnézett, és arcán a keserűség ráncait lassan kisimította a remény. Elvégre ők nem is akartak mást, mint tovább élni, és más kultúrák megismerésével új lendületet adni a sajátjuknak.

– Azt hiszem – mondta nagyon lassan –, hajlandóak leszünk.

– Jó – mondta Picard, és elmosolyodott. – Ebben az esetben rengeteg megbeszélnivalónk van még.

– Megtisztel – felelte Zorn. Alázatosan meghajolt Picard felé, de a kapitány csak legyintett, és az egyik, vendégeknek szánt ülőhellyel kínálta.

Riker észrevette, hogy Data valami programot futtat az Egyes Kutató-terminálon, és felment hozzá a rámpán. Amikor az első tiszt csatlakozott hozzá, az android körülnézett.

– Még néhány mérést végzek a két idegenen. Fölöttébb érdekes. Olyan tökéletesen alakítják át energiájukat anyaggá, hogy utóbbi állapotukban még legérzékenyebb műszereink sem észlelték rajtuk életnek semmi jelét.

– Ez valóban nagyon érdekes, parancsnokhe…

– Szólítson Datának, uram!

Riker elmosolyodott, és folytatta:

– Data. Szerettem volna, ha tudja, hogy úgy érzem, közös munkánk során a lehető legkitűnőbben szerepelt.

– A programozásom kivételesen jó minőségű, uram – felelte az android derűsen.

– Igen. Ezt egész pontosan úgy értettem, hogy… korántsem találtam olyan nehéznek az együttes munkát. mint azt eleinte hittem.

– Én is elmondhatom ugyanezt, uram.

Riker azonban nem hagyta magát.

– Szeretnék bocsánatot kérni, ha korábban valami sértőt mondtam volna.

Picard nyugodt hangja szakította félbe társalgásukat.

– Nos, Egyes…

– A kapitány is elégedett lehet önnel, uram – súgta oda Rikernek Data. – Különben nem nevezné Egyesnek.

Riker az androidra nézett, és úgy találta, a sárga szemek különösen őszintén csillognak. Vajon hogy csinálhatja? – töprengett el. Aztán eszébe jutott, hogy a kapitányt jobb nem megváratni, és lesietett a rámpán a parancsnoki széksorhoz.

– Igen, uram?

Picard felállt a helyéről. Zornt készült épp átkísérni kabinjába.

– Tudom, elég különös fogadtatásban részesült, de még mindig lesz némi tennivalónk, mielőtt elhagyhatjuk ezt a bolygót. – Első tisztje már a székében ült, amikor Picard észrevette zavart arckifejezését. – Valami baj van, parancsnok?

– Csak remélem, uram, hogy nem minden küldetésünk lesz ilyen eseménydús.

Picard a homlokát ráncolta, mintha komolyan elgondolkodna a dolgon, aztán megrázta a fejét.

– Ó, nem, Egyes. Biztos vagyok benne, a legtöbb még ennél is sokkal izgalmasabb lesz.

Vége

{1} Data (ejtsd: Déta) angolul adatot jelent.

{2} A csillaghajók sebességét az egyszerűség kedvéért fokozatokban mérik. Az egyes fokozat jelenti a fénysebességet, a kettes annak tízszeresét, a hármas a 39-szeresét, a négyes a 102-szeresét és így tovább. A kilenc egész kéttized körülbelül a fénysebesség 1649-szeresének felel meg.

{3} Hála istennek, (francia)

{4} Németh László fordítása.

{5} Shakespeare: Hamlet (Arany János fordítása)

{6} Jó utat, barátom! (francia)

{7} A Csillagflotta felderítői számára előírt legfontosabb törvény, amitiltja az idegen civillzációk fejlődésébe való beavatkozást.

{8} Az Orvosi részleg vezetője

{9} Kapitányom. (francia)